Tisztelt Központi Bizottság! Kedves Elvtársak!¹

A Politikai Bizottság megbízott azzal, hogy számoljak be a Szov­jetunióban tett utunkról² és a végzett munkáról. Beszámolóm azonban a kül- és belpolitikai kérdések egy szélesebb csoportját érinti, mert hi­szen az események torlódtak és a kérdések összefüggnek egymással.

A tárgyalandó kérdések között van természetesen egy-két kénye­sebb természetű kérdés is. A Politikai Bizottság arra ösztönzött, hogy a mi Központi Bizottságunk gyakorlatának megfelelően itt a legteljesebb nyíltsággal és pontossággal számoljunk be mindenről annak a tapaszta­latnak és gyakorlatnak az ismeretében, hogy az ülésen a jelenlevő elv­társak meg tudják pontosan ítélni, hogy mi az, ami arra szól, hogy itt a teremben tudjunk róla és mi az, amit tovább fogunk vinni…

A második lépés,³ amiről beszélnem kell: az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárának budapesti látogatása és tárgyalásai.⁴ Ennek is megvan a maga jelentősége. Ennek a meghívásnak története van. Az ENSZ-ben az USA kormányának erőszakolására 6 éven keresztül min­den ülésszakon napirendre tűzték a „magyar kérdést", s azzal kapcso­latban támadták a Magyar Népköztársaságot, támadták, még sokkal in­kább, a Szovjetuniót. Döntően azért a segítségért, amit az ellenforrada­lommal harcoló magyar népnek 1956 őszén a Szovjetunió nyújtott. Ez a kérdés a hidegháborúban nagy szerepet játszó kérdés volt a szocialis­ta világ ellen. A mi pártunk, kormányunk álláspontja mindvégig elvi volt. Mi említettük, hogy e kérdésnek semmiféle jogalapját nem ismer­tük el, mint ahogy az ENSZ alapszabályai szerint nem is volt tényleges jogalapja, és vívtuk a politikai harcot e kérdésben is, természetesen az­zal a törekvéssel, hogy ezt felszámoljuk, hogy a hidegháborús kérdése­ket redukáljuk. Közben persze ez azt jelentette, hogy manőverezni is kellett. Ennek a manővernek része volt az, hogy mi annak idején az ENSZ előző főtitkárát, Hammarskjöldöt, meghívtuk Magyarországra. De miután, a meghívásunkat követően neki a Közgyűléstől megbízatá­sa volt, hogy Magyarországon vizsgálatot folytasson, ezért mi a meghí­vásunkat visszavontuk és nem engedtük be, mondván, hogy az ENSZ főtitkárát Magyarországon szívesen látjuk, de azt a főtitkárt, akinek megbízása van egy jogalap nélküli döntés alapján valamit vizsgálni Magyarországon, azt mi nem engedhetjük be Magyarországra.⁵

Amikor a főtitkár személyében változás történt, ami egyébként az ismert körülmények közt úgy ment végbe, hogy a gyarmatosító impe­rialisták megölték hűséges cselédjüket, Hammarskjöldöt – mert tényle­gesen ez történt Kongóban⁶ -, ezt a főtitkárt, U Thantot mint ENSZ-küldöttet a mi embereink már régebbről ismerték mint lojális, pozitív semlegességi állásponton levő embert, ezért mi megújítottuk a meghí­vást, hogy jöjjön el Magyarországra.⁷ Azt gondoltuk, hogy az az egy­szerű tény, hogy Magyarországon látogatást tesz, elő fogja segíteni en­nek az úgynevezett „magyar kérdés"-nek a felszámolásit. Így került ő ide hozzánk.

Nekünk az volt az elképzelésünk, hogy ezt az egyébként jóindula­túnak ismert embert, ennek a látogatásnak a kapcsán, megpróbáljuk egy kicsit a saját pozíciónkhoz közelebb hozni. Ez volt a mi célkitűzé­sünk az ő itteni látogatásával kapcsolatban. Megbeszéltük a Politikai Bizottságban és a kormányban is, hogy a taktikánk pedig vele kapcso­latban a nyíltság és az őszinteség lesz. Tehát elhatároztuk, hogy min­den lehetséges kérdésre, ami az ő részéről felmerülhet, előre válaszo­lunk, anélkül hogy ő kérdezne bármit Ezt végre is hajtottuk. Az ő itte­ni látogatásának tulajdonképpen két része volt: az ilyen belső tárgyalá­sok, és az, ami nyilvánosan történt…⁸

Most hát miután itt volt, meg fölvilágosítást kapott, meg benyomá­sokat szerzett, neki sokkal könnyebb a helyzete. Itt mellesleg megjegy­zem, hogy nekünk van olyan információnk, most a napokban létező tényről, hogy az Egyesült Államok Külügyminisztériuma most is készítgeti elő a kérdést az ENSZ Közgyűlésére, úgy mint más években. Persze ezt fel lehet fogni diplomáciai rutinmunkának is, és fel lehet fogni úgy is, ahogy ők nevezik, hogy azért foglalkoznak még mindig vele, mert megpróbálnak még további nyomást gyakorolni a magyar kormányra. Ez jelenleg a helyzet. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy a főtitkár látogatása hasznos volt, és a továbbiakban, amennyiben nem marad semleges, hanem valakinek az oldalára áll, akkor ő a mi oldalun­kon fog fellépni ebben a kérdésben. És ez azért nem utolsó előny ebben a helyzetben. Aztán majd meglátjuk.

Ha szabad itt megjegyezni, nekem személyileg az a meggyőződé­sem, ha az USA kormánya még egyszer próbálkozik – ami persze nincs teljesen kizárva-, akkor tovább rontja a saját pozícióját a szövetségesei előtt és mások előtt, és valószínűleg egyszerűen nevetséges helyzetbe kerül, mert mi tudjuk, hogy a múlt évi Közgyűlésen az Egyesült Álla­mok azzal gyűjtötte össze a szükséges szavazatokat a legközelebbi szö­vetségeseitől, még az angoloktól is, hogy kijelentette nekik, most utol­jára kéri. Ha még egyszer próbálkozik, hát csinálja. Itt már semmi ba­bér nem fog teremni az USA-nak ebben a kérdésben.⁹

Ami az USA álláspontját illeti, ha megengedik, itt mindjárt kiegé­szítem ezt a kérdést, az ENSZ-kérdést, egy moszkvai epizóddal, ami konkrétan ide kapcsolódik. Az történt, hogy a küldöttség moszkvai tar­tózkodása idején volt egy olyan időpont, amikor tulajdonképpen két külföldi tárgyaló küldöttség működött, az egyik a mi párt- és kormány­küldöttségünk volt, a másik pedig ez az amerikai-angol társaság, az, aki a részleges atomcsend ügyében¹⁰ ügyködött ott, amit az a minisz­terhelyettes, Harriman vezetett amerikai részről, és nem tudom, hogy hívják angol részről.¹¹ Ez azt jelentette, hogy volt három olyan aktus – 2 hivatalos, 1 nemhivatalos, egymásutáni napokon, a mi moszkvai tar­tózkodásunk második idején -, ahol mi ezekkel összetalálkoztunk, mégpedig úgy, hogy a magyar nagykövet által adott fogadáson ott volt az amerikai nagykövet, egyébként az egész diplomáciai testület ott volt. Ott valamilyen érintkezésfelvétel már megtörtént, mert én ezzel az amerikai nagykövettel beszélgettem. A másik napon, amikor a Szovjet­unió adott fogadást a mi küldöttségünk tiszteletére, oda meg már eljöt­tek ezek az atomügyben tárgyaló küldöttségek is. A harmadik találko­zás pedig a szovjet-amerikai atlétikai mérkőzés volt, ahol összekerül­tünk. Ennek igen érdekes mozzanatai vannak, talán érdekes az önök számára is, nem sajnálom ezt a pár percet tőle, meg pihentetésképpen is jó lesz.

A mi fogadásunkon az amerikai követ, egyébként ismert és eleven képviselője az amerikai imperialistáknak, elég rátermett ember is, mi­után előbb normálisan beszélgettünk, elkezdett kicsit szemtelenedni, és arra kellett neki válaszolni. Tudniillik a következő történt láttam, hogy jön Brezsnyev elvtárs, ekkor és ezzel a nagykövettel, Kollerrel beszél­gettem, és hát akartam egy kicsit viccelődni is, mondom, most látni fogja, hogy a Magyar Népköztársaság hogy támogatja a Szovjetuniót Tudniillik, tudom, hogy Brezsnyev szereti a mi vacak erős cigarettáin­kat, és tudtam, hogy azért jön hozzám. Adtam Brezsnyevnek egy ciga­rettát, az megköszönte és elment Mondom, látja, így támogatja a Ma­gyar Népköztársaság. Erre ő azt mondja nekem – de egész komolyan -, hogy a Szovjetunió rá is van utalva a Magyar Népköztársaság támoga­tására azóta, amióta nem az USA-val van a fő baja, hanem egy harma­dik féllel. Nem nevezte meg a harmadik felet Akkor én megkérdeztem tőle: van önnek humorérzéke? Erre ő azt felelte: remélem. Mondom, tudniillik arról van szó, hogy amikor az önök külügyminisztere a nyár elején Washingtonban a mi emberünknek azt mondta, hogy normalizál­ni akarják velünk a viszonyt¹² , akkor én azt gondoltam, de nagy bajban lehet az az USA-kormány, ha már a Magyar Népköztársasággal is nor­malizálni akarja a viszonyt.

Hát ez volt az. érintkezés felvétele az amerikaiakkal. A második nap az úgy folytatódott – valami szállodában, a másik a Kreml nagytermé­ben, a György teremben volt -, hogy az amerikaiak – úgy látszik, tervszerűleg -, az atomos amerikai, meg az angol kicsit késtek, valahány percet. De ez nem jól sikerült, mert a gyülekező helyről akkor indul­tunk meg a György terembe Hruscsov elvtárssal. Úgy, hogy a foga­dás¹³ megnyitásakor Hruscsov elvtárs meg én mentünk elöl. Akkor fel­bukkant ez a Harriman, és a György terembe így vonultunk be: közé­pen Hruscsov, jobbról Harriman, balról meg én. Ez persze nagy ér­deklődést váltott ki a sajtó embereiben és a többiekben. Elmentünk oda, ahol a fogadásnak a centruma, vagy az asztalfője van, és ott Hrus­csov elvtárs tartott pohárköszöntőt az imperialisták ellen, a kommuniz­musra, a magyar-szovjet barátságra, s koccintani kellett mindenkinek. Mi ott álltunk egy kupacban. Ezek ott vagy egy fél percig merengtek, hogy most mi a teendő, és nem volt nekik mit csinálni, el kellett menni Hruscsovhoz, meg hozzám is, koccintani a kommunizmusra, meg a magyar-szovjet barátságra. Ez volt a második aktus.

A harmadik az atlétikai meccs volt. Ahol az történt, hogy egy bizo­nyos szombati napon, úgy a végére kicsit kiszaladtunk, hogy lássuk, mi ez. Mellesleg megjegyezve nagyon érdekes és szép verseny volt, a sportbarátság jegyében zajlott le. Különösen a zárókép volt szép, ami­kor az összes sportoló felvonult szovjet és amerikai zászló alatt, egy­más kezét fogva két sorban. Nagyon hasznos dolog volt ez a sportba­rátság, de nemcsak a sportbarátság szempontjából, hanem nagyszerű verseny volt Világrekordot is láttunk.¹⁴

Még vasárnap az történt, hogy a küldöttségünknek volt egy prog­rampontja, olyan pihenőnapféle, hogy hajóútra megyünk, de csak mi. Szombat este Hruscsov elvtárs megkérdezte, hogy fölengednénk-e őket is a hajóra, hogyha kijönnének vasárnap. Mondtuk, legyen szeren­csénk. És akkor együtt voltunk vasárnap. S akkor kiderült, hogy mind a ketten este ki akarunk menni a versenyre; mi sportérdeklődésből, ő pedig azt mondta, hogy neki az amerikaiakkal van randevúja, mert hogy a záróünnepélyen ott lennének, mert így helyesnek tartaná. S azt mondja, hogy akkor menjünk együtt És akkor elmentünk oda együtt a kormánypáholyba, és hát megint az történt, hogy szovjet, amerikai és magyar képviselet ült ott együtt a kormánypáholyban. Utána ők meg­egyeztek abban, hogy együtt vacsoráznak, ott a stadionban van egy ilyen büfészerű helyiség, és ott együtt fogunk vacsorázni. Én mentem Hruscsovval elöl, elmegyünk innen – gondoltam -, mindig zavarjuk csak a nagyhatalmakat, örülünk, hogy élünk. Nem, csak maradjanak itt, marasztaltak. Jól van. Aztán együtt vacsoráztunk. Persze más volt ott a helyzet, egy kicsit közvetlenebb, intimebb és feszültebb volt, egy olyan göröngyös vacsorának indult, ülök én, Hruscsov elvtárs, és a másik ol­dalon Harriman. Aztán feltaláltak magukat, mert az amerikaiak java­solták, hogy a Brumelre kellene inni. Akkor volt friss ez a világrekord, és tényleg ez olyan dolog, hogy még a politikát is elfelejti az ember, olyan izgalmas volt Önmagával versenyzett végül a szovjet versenyző, mert az amerikai ellenfele 215 centi után kiesett a versenyből. Nahát arra ittunk, ez rendben van. És akkor elkezdődött az ilyenkor szokásos beszéd, hogy erre igyunk, arra igyunk, mire igyunk, mire ne igyunk. Szóba került Nixon, és nem nyilatkoztak az amerikaiak, azt mondták, hogy ők állami tisztviselők, ilyen dologban nem nyilatkoznak, hogy mi a véleményük Nixonról. Aztán Hruscsov javasolta, hogy Kennedy egészségére igyunk, mert előbb Hruscsov elvtárs egészségre már ittak. És nem itták ki ezek a betyár amerikaiak a poharukat Kennedyre. És akármit csináltunk, valamit ittak, de nem itták ki. Aztán jött a legnehe­zebb műfaj, az én egészségemre kellett volna inni. Hát aztán az is sike­rült a végén. És ott aztán beszélgetésféle alakult ki, már láttam, hogy ez így tovább nem mehet, mondtam az amerikaiaknak, nézzék kérem, vagy a magyaroknak van pechjük, dehát világos, hogy külön-külön jöt­tünk Moszkvába, más járatban vagyunk, és most már harmadnapja együtt élünk, most már tegyük túl magunkat rajta, úgy látszik, mégis van valami abban a békés egymás mellett élésben, hogy hát most is egy asztalhoz kerültünk, akármit csinálunk. És ez valahogy egy kicsit felol­dotta a helyzetet. Harriman mindjárt felhasználta, egy régi tapasztalt diplomata. Mondja a Hruscsov, hogy voltunk valamilyen folyóban úsz­ni. Erre az amerikai azt mondta nekem, hogy ön bizonyára nem először volt ott. Hát mondom, bizony nem először, de annyiszor nem, mint ön, mert én csak 48-ban voltam először a Szovjetunióban, és ön mikor? Azt mondja, hát ő 25-ben. Nahát, mondom, látja. És akkor azt mondja, hogy ha szabad érdeklődnie, a mi küldöttségünk milyen eredménnyel dolgozik itt Moszkvában. Szabad érdeklődnie – mondom -, kitűnő eredménnyel, nagyszerű eredménnyel, amit mi gondoltunk, mindent el­értünk. Azt mondja, azért kérdezi, mert ők még nem jutottak előbbre, ők még ezt nem mondhatják el. Panaszkodtak Hruscsovnak. Hát azért ott vita volt közöttük. Ez volt. Ezután a népek barátsága került szóba, és akkor Harriman azt mondta, hogy most ő szeretne valamit komolyan mondani. Hruscsovhoz fordult, és Hruscsovnak mondta, hogy ők a Ma­gyar Népköztársasággal normalizálni akarják a viszonyukat, de vannak bizonyos problémák, tulajdonképpen a Mindszenty-ügy, és kéri Hrus­csov elvtársat, hogy a befolyását vesse latba annak érdekében, hogy normalizálni lehessen a magyar-amerikai viszonyt. Ezt mondta, de tényleg komolyan. Hát ahogy kimondta Mindszentyt, én mindjárt bele­kapcsolódtam, és azt mondtam, hogy nem olyan nagy kérdés ez a Mindszenty-kérdés, mert nekünk 1956-tól összesen két kérdésünk ma­radt nyitva, és megoldatlan, kis egyéni problémák és nem nagy elvi kérdések: az egyik a Mindszenty, a másik Rákosi. De hát, mondom, nézzék, a magyarok ravasz emberek, és csalafinta módon oldották meg ezeket is, az egyiket odaadták az amerikaiaknak, a másikat a szovjetek­nek, és ők vígan élnek. Na, erre megrökönyödött Hruscsov is, mert ez a két kérdés nem ugyanaz, csakhát így a ziccer kedvéért mondom. Né­zett egymásra ez a két ember, de Hruscsov előbb lendületbe jött, és azt mondta neki, hát cseréljünk. Szóval lehet mondani, hogy egész barátsá­gos, normális légkör alakult ki. Egyet a népek barátságára, egyet az egyetértésre, aztán a három jelenlevő országainak normális viszonyára koccintottunk, és teljesen tűrhető módon zárult le ez a találkozás is. Hát Mindszenty révén így kapcsolódik ide ez, úgy, hogy most már az ame­rikaiak törik a fejüket, a pápának fel van adva a lecke és nekünk. Hogy mi lesz, azt nem tudjuk. A tapasztalat szerint nekünk megijedni nem szabad, mert mihelyt mi teszünk egy kezdeményező lépést, mindjárt azt hiszik, hogy nekünk sürgős. Ezért mindig meg kell magyaráznunk, hogy nekünk a legkevésbé sürgős, és majd valahogy megoldást talá­lunk.

Most visszatérek U Thantra. Amikor innen elköszönt, amikor én utoljára vele beszéltem, a következőt mondotta: minden jót kívánok önnek, önöknek, azt kívánom, hogy az önök tervei az önök felfogása és elképzelése szerint valósuljanak meg. Ennél többet az ENSZ főtitkárá­tól mi nem várhatunk, mert ez a politikában elég otthonosan mozgó ember, az ő szóhasználata az az, hogy vannak kommunista országok és vannak kapitalista országok, és vannak semleges országok, hát a nem kommunista diplomaták közül nagyon kevés használja azt a kifejezést, hogy kapitalista ország – ezt úgy értette, hogy a mi szocialista tervein­ket kívánja, hogy valósuljanak meg. Nagyon megelégedetten ment el ez az ember. És reméljük, hogy ennek megfelelően fog fellépni, mert az eddigi tapasztalatok szerint korrekt ember. Ö érdemileg tulajdonkép­pen a magyar ügyben két dolgot csinált: az egyik, januárban megszün­tette az ENSZ-rádió magyar nyelvű adását¹⁵, azt az uszító adást, és ezért eléggé támadták őt az amerikaiak; a másik pedig ez az utazás volt. A legteljesebb korrektséget tanúsította mindig. A folytatást majd meglátjuk.

Most áttérek a párt- és kormányküldöttségünk szovjetunióbeli láto­gatására. Az első és a legfontosabb természetesen az a szívélyesség és valóban testvéri szeretet, amilyen fogadtatásban a küldöttségünket ré­szesítették a legfelsőbb vezetés és a tömegek, az egyszerű dolgozók ré­széről. Tényleg nagy programunk volt, sokfelé jártunk, sokféle szovjet emberrel találkoztunk, munkásokkal, parasztokkal, tudósokkal…¹⁶

Jártunk Üzbegisztánban. Eredeti ország Üzbegisztán. Nagyon tré­fás dolog volt, amikor megérkeztünk, akkor azt mondják, hogy arány­lag hűvös a nyaruk, 38 fok volt árnyékban, de ezt később kiegészítet­ték, hogy árnyék nincs. Aztán volt ott 50 fok is, mire befejeztük a kül­döttségünk útját Nagyon érdekes munka folyik itt Például a kultúrájuk nagyon érdekes. Döntő termékük a gyapot. Én például ezt nem tudtam. A gyapot olyan növény, hogy nem szabad, hogy eső legyen. Hogyha a gyapot egyszer a vegetáció ideje alatt megázik, akármelyik szakaszá­ban, akkor már romlik a termés eredménye. Ugyanakkor sok vizet kí­ván. Nos, most az öntözés. Hát az ország éghajlata a gyapotnak ked­vező, amit azt jelenti, hogy hónapszám nem esik az eső az ország leg­nagyobb részén. Viszont, egy olyan félkör alakban körülvett hatalmas medence az ország, mert ott vannak már a Szovjetunió határát képező óriási, 3-4-5 ezer méter magas hegyek. Pakisztán, India, Kína határa. Azokban a hegyekben mindig hó van, és onnan bővizű és sebes sodrá­sú folyók jönnek le az üzbég síkságra, de úgy megy a víz, hogyha emelni akarják a vizet, akkor – magyarázták – 16 métert kellett emelni a medertől, hogy egy területet öntözhessenek. Kérdeztük, hogy mivel, szivattyúval? Nem, mondják, oldalt csinálunk egy csatornát, és a víz saját sodra akkora, hogy 16 méter emelkedést leküzd. Egy olyan nagy kánikulai melegben, ilyen viszonyok mellett dolgoznak. Persze más kultúrák is vannak. Mi egyetlenegy kolhozba jutottunk el, egy 4500 hektáros kolhozba, ahol azonban úgy gazdálkodnak, hogy minden föld öntözött kultúra, minden föld kivétel nélkül, és minimum két termést kell nekik betakarítani, különböző kultúrákból, amihez egyébként az éghajlat is kedvező. – Ezt csak úgy akarom mondani, azt mondják, hogy a híradóban felbukkantunk üzbég köntösben. Persze vannak ilyen dolgok is természetesen. Fellépett ott egy társulat, annak volt egy be­mondónője, aztán a külügyminisztérium emberei beszéltek vele, sze­gény panaszkodott, hogy nem tud férjhez menni, mert az anyja nagyon sokat kér érte. Persze mi ámuldoztunk rajta, de ezek külsőségek és ma­radványok, a valódi belső tartalma az a kommunista építés. Mert amit csak ebben az egy kolhozban is láttunk!…

És aztán jártunk egy nagy tudományos központban, egy fizikai ku­tatóintézetben, ami emlékeztet a mienkre, de jóval nagyobb, és ott mu­tatták, hogy hogyan épül, mi lesz még az idén befejezve és mi lesz jövőre, elsorolták, hogy 22 tudományos kutatóintézet működik az Aka­démia irányítása alatt, a rokon területen – és akkor az ember elképzeli magának azt, hogy ugyanitt 24-ben született meg a szovjet hatalom és abban az időpontban a lakosság kettő százaléka tudott csak írni és ol­vasni. Tessék elképzelni azt a fejlődést, ami ott végbement. Aztán vol­tunk Bratszkban. Egy hatalmas erőmű, én meg se tudnám mondani pontosan, mert mindig összetévesztem a milliárdokat, de hajói tudom, két és félmilliárd kW a kapacitása. Valóban egy óriási építmény, ha a tövibe áll és felnéz az ember, akkor egy 130 méteres gátat lát, amely­nek a különböző szintjein rakodógépek mozognak, meg emelődaruk, aztán még feljebb országút megy autókkal, magán a gáton, legtetején meg vasút száguldozik. A gát által felfogott víz hatalmas tenger, akko­ra vízgyűjtő, hogy öt esztendő kell, amíg megtelik. Másfél év kell még, hogy teljesen megteljék, hallatlan energia gyülemlik fel és vesznek le róla. Mondom ott, az igazgatónak, hogy én ezt nem ismerem, de hát láttam a volgai erőművet. A volgai – mondja ő – az csak a fele ennek. De aztán nem mondta azt, hogy ott, ahol átszálltunk Krasznojárszkban, kétszer akkorát építenek, mint az övék, arról nem szólt egy árva szót sem. Tényleg, amikor az ember ott áll – higgyék el, hogy ez nem frá­zis -, az embernek az első, ami eszébe jut, az a képlet, amit Lenin mon­dott, hogy szovjethatalom plusz elektrifikáció egyenlő kommunizmus. Hát tényleg; ez ott a kommunizmus ereje. Születik, és építik, de óriási lendülettel. így azt, amit a vezetők nekünk mondottak, hogy egység van, munkalendület van, nagy eredmények vannak, azt millió módon lehetett tapasztalni, és úgy, ahogy újságból, könyvből nem lehet megismerni…¹⁷

Azzal tudnám összegezni, hogy a párt- és kormányküldöttség mun­káját mi úgy tekintjük, hogy nagyon jó feltételek mellett bonyolódott és jó eredményeket hozott Erős program volt, de megérte a fáradságot. És kérjük, hogy majd hagyják jóvá a munkánkat.

Rátérnék a következő kérdésre, amelyik: nézeteltéréseink a kínai elv­társakkal. Hát maguk a nézeteltérések, meg hogy mi fölött vitatkozunk, azok a Központi Bizottság előtt ismeretesek. Sajnos ez az ügy már jó két és fél éves történetre tekinthet vissza. Nem ismeretlen kérdésekről van szó, és itt én inkább a KKP június 14-i levelével akarok foglalkoz­ni¹⁸ , azzal is nagyon röviden. A mi benyomásaink szerint – és a szovjet elvtársakkal persze beszélgettünk, ugyanaz az ő véleményük is – ez a nézeteltérés eljutott arra a pontra, hogy a mi kínai elvtársaink elhatá­rozták magukat a szakításra és a harcra, az álláspontjukat megkísérlik győzelemre vinni. Azt hiszem, ez az új mozzanat ebben a helyzetben. Nem tudom, itthon a közvélemény hogy fogadta ezt az első órákban, az első napokban, ott a Szovjetunióban mi láttuk. Bizony a szovjet kom­munistákat és általában a szovjet népeket úgy érintette, mint ha egy kő a fejére esik valakinek, mert bizony az SZKP sem traktálta a tömegek között a nézeteltéréseket Végtelenül elkeseredettek, és bántotta az em­bereket, megdöbbentette, meglepetésszerűen érte őket, váratlanul bizo­nyos tekintetben, hiszen ez súlyos és nagy kérdés természetesen a szovjet közvélemény számára is. És ott is olyasmi kérdések merül­tek fel – láttam ilyen itthoni jelentéseket, hogy hogy fogadták itt ná­lunk ezt -, hogy egyszerűen nem értik az emberek. Mi ennek az oka, mi történt a kínaiakkal, mit csinálnak, és miért, mit akarnak?! Körülbelül hasonló kérdések merültek fel. Persze erre lehet válaszolni, nem könnyű, de lehet.

A kínai fellépésnek a magyarázata nyilván abban van, hogy a KKP-ban eluralkodott a dogmatizmus, a szektarianizmus és a baloldali kalandorság, a nacionalizmus, a hegemón törekvés és hát én már nem szívesen ragasztom hozzá, de alig lehetne már más fogalmat találni, mint a személyi kultusz. Ezek a részek együttesen nálunk úgy ismere­tesek mint személyi kultusz. Dogmatizmus, betűrágás, szektarianiz­mus, kalandorkodás, nacionalizmus és így tovább. Feltétlenül szerepet játszik az ő fellépésükben, mint ahogy ez így is szokott lenni, hogy a dogmatizmus, szektarianizmus szüli a rossz elgondolásokat, pl. az a kommuna, aminek a fő baja nem az, hogy mezőgazdasági cikkeket ter­melnek abban a kommunában, hanem az, hogy a nadrágtalan kommu­nizmust akarták megvalósítani a világon először egy év alatt. Aztán a Nagy Ugrás, már ez maga ilyen dogmatizmusból, az élettől való elsza­kadásból ered, borzasztó károkat okoz, visszahatást vált ki. A vezetés ezt nem akarja megmondani se a pártnak, se a népnek Kínában, hogy „mi szaladtunk előre", meg hogy „rossz elképzelésünk volt, és ez visszahat oda, hogy még jobban megmakacsolják magukat a dogmati­kus állásfoglalásukban és másokat akarnak felelőssé tenni azért a hibá­ért, amelyet az a vezetés követett el. Nem lehet erre más magyarázatot találni…¹⁹

Engedjék meg, hogy tegyek itt egy kiegészítést a magyar-kínai vi­szonyról. Gyakorlatilag pártjaink között elég jelentős idő óta szünetel a kapcsolat. Valamilyen kapcsolat természetesen van diplomáciai vona­lon is, más vonalon is, de a pártjaink közötti kapcsolat azért szünetel, mert mi ismételten fordultunk a KKP Központi Bizottságához levelek­kel, valamilyen állásfoglalással kapcsolatban, közöltük, hogy mi a vé­leményünk az ő állásfoglalásukra, ahogy ez szokás ilyenkor. A múlt év őszén írtuk hozzájuk az utolsó levelünket, erre válaszként átadták egy ugyanarra a kérdésre vonatkozó levél másolatát, amit ők az SZKP-hoz írtak. Egyébként ugyanezt csinálták egy sor testvérpárttal a szocialista országokban. Micsoda egyenjogúság ez? Mi írunk a kínai testvérpárt­nak, s ők válaszként elküldik nekünk annak a levélnek a másolatát, amit az SZKP-nak írtak.²⁰

Minden megjegyzés nélkül. A követük valamit motyogott, hogy ez a válasz. Aztán azóta nem nagyon írogattunk. Volt néha olyan hangu­latunk, hogy írni kellene nekik, állást foglalni. De minek? Hogy a pa­pírkosárba kerüljön? Érdemileg nem lehet velük vitatkozni. Gyakorla­tilag nincs semmiféle üzenetváltás közöttünk a múlt év ősze óta. Ehhez jött aztán az, hogy a Központi Bizottságuk júniusi levelét Magyaror­szágon is meg nem engedhető módon és erőszakosan terjesztették. Azt hiszem, a jelenlevők közül sokan tanúi voltak ennek. Egyébként a Szovjetunióban is ezt csinálták. Ott van ez a közös Transzszibériai vas­út, ott kínai vasúti személyzet is működik, s ők a pályaudvaron oszto­gatták az irataikat, teljesen önkényesen, mintha saját területükön lettek volna, úgy viselkedtek. S nálunk is azt csinálták. Csak itt nem vidéki pályaudvarokon osztogatták a levelet Mi ezt kifogásoltuk. Rendes dip­lomáciai szokásoknak megfelelően behívtuk a kínai képviselőt a Kül­ügyminisztériumba és kifogásoltuk. Erre a válasz az volt, hogy ez Kína belügyeibe való beavatkozás. Ez is eredeti érvelés, mert azt mondják, nekik joguk van a saját Központi Bizottságuk levelét terjeszteni. Egyébként hozzáfűzték: ezt azért csinálják, mert mi titokban tartjuk a nép előtt, s a népek nem tudnak igazságosan dönteni. Tehát az, hogy Magyarországon mit terjesszenek, hogy terjesszenek, ez Kína belügye­ibe való beavatkozás. Van ez a bulletinjük, a követség hivatalos tájé­koztató lapja.²¹ Egyébként ugyanez volt a magyar követségnek is Pe­kingben. Miután azt tapasztaltuk, hogy Pekingben a mi hivatalos köz­leményünkben a kongresszusi beszámolót nem engedték leadni – ezt úgy oldották meg, hogy visszaküldték azzal a nyomdából, hogy a nyomdászok nem hajlandók kinyomtatni a kongresszusi beszámolón­kat, mert abban helytelen antimarxista dolgok vannak -, mi ekkor arra gondoltunk, szüntessük meg kölcsönösen ezt a bulletint, ha még a kongresszusi beszámolót sem lehet leadni. Ezt közöltük. Mi is megcsi­náltuk, hogy a magyar nyomdászok sem nyomták ki nekik az egyik számot, úgymond: nem tetszett a nyomdászoknak, mert helytelen dol­gok voltak benne. Persze ez nem eljárás, ezért elhatároztuk, hogy be­szüntetjük kölcsönösen, s aztán valamennyi idő múlva újra megjelen­tetjük. Ezt is persze a belügyeikbe való beavatkozásnak nevezik, mert azon a címen, hogy mi sem csináljuk, kötelességszerűen meg akarjuk akadályozni, hogy ők se tájékoztathassák saját pártjuk és kormányuk állásfoglalásáról azokat, akiket szokás. Jelenleg ez a helyzet. Ők egyébként kijelentették, hogy továbbra is meg fogják jelentetni. Ezt én még Moszkvában hallottam, mondtam is, csak jöjjek haza, megnézzük azért, hogy van az, ha a mi kormányunk nem akarja, ők ezt továbbra is kiadják itt Magyarországon. Ez a helyzet.

Ezenkívül van még egy dolog a kínaiakkal kapcsolatban, amit csak itt, az elvtársak személyes tájékoztatására mondok el. Rendkívül jel­lemző és kínos ügy, s úgy gondolom, a Központi Bizottságnak tudni kell róla.

Kínában dolgoznak magyar szakértők. Többek között azt hiszem, diesel-mozdonyt vettek tőlünk, s a szerződés szerint kötelesek vagyunk szakértőkről gondoskodni, akik ott betanítják a kínai személyzetet a mozdonyvezetésre. Ez egy jellemző szerződés szerinti kötelezettség, s ennek megfelelően dolgozik ott két szakértő, akik a kínai személyzetet tanították be tolmács segítségével mozdonyokat vezetni. El lehet kép­zelni, hogy ez nem könnyű mesterség. Közben előfordult, hogy a kínai masiniszta, amikor ő vezetett, elütött egy gyereket a vonattal. Szeren­csétlenség történt. A betanítás során megint előadódott egy szituáció, hogy a pályatesten emberek voltak, s a mi szakértőnk mondta a kínai masinisztának – persze tolmács útján -, hogy vegye le a sebességet, mert szerencsétlenség lesz. Nem tudható, hogy a fordító agyában ez mennyi idő alatt fordult meg, a helyzet az, hogy egy újabb szerencsét­lenség előtt voltak, a szakértőnk ráütött a kínai vezető kezére, leütötte a kezét a műszerekről, s megállította a vonatot, hogy ne legyen szeren­csétlenség. Ebben az ügyben január óta folyik a huzavona. A két embe­rünket gyakorlatilag túszként fogva tartják. Ez január óta folyik. Mi ha­za akartuk hívni a két emberünket, mert kifogást emeltek az incidens miatt, a repülőtérről a kínai hatóság nem engedte elutazni a két szak­embert Ez volt januárban. Azóta különböző bizottságok vannak, ülé­seznek, jegyzőkönyveznek, de a kérdés még mindig nincs megoldva.

Mit akarnak itt a kínaiak? Akarnak egy jegyzőkönyvet, amiben annyi van, hogy X. Y. magyar megütötte X. Y. kínait Ezt sajnálja és ezért bocsánatot kér. Egy ilyen jegyzőkönyvet akartak. Azok, akik a mi oldalunkról velük tárgyaltak, azt mondották, hogy ez lehetséges, bár ez a szakember nem megütötte, hanem leütötte a kezét a műszerekről, de akár így is lehet ezt mondani, ha odaírnák mellé, hogy ez milyen körül­mények kőzött történt. Előbb azt mondták, hogy a körülmények mellé­kesek, a tény a fontos és egy ilyen jegyzőkönyv legyen, hogy egy ma­gyar megütött egy kínait.

Nyers Rezső elvtárs:

Sőt, azt hiszem, hogy az „ütlegelte" kifejezést használták.

Kádár János elvtárs:

Igen, ütlegelte. Mi ilyenbe belemenni nem tudunk. Nem tudhatjuk, mi­re akarják ők ezt felhasználni, hogy egy magyar megütött egy kínait, a körülményektől függetlenül. Elég az hozzá, hogy folyik a harc velük. Ezt azért említem meg, mert ez nekünk probléma. Ezek olyan helyen dolgoznak, ahol szintén emberek élnek, s tudják, hogy Kínában vannak az illetők, magyarázgatni kell, hogy mi történt, meg hogy miért nem jöttek még haza. Nagyon komplikált és bonyolult kérdés és nagyon vi­gyáznak is arra, hogy ez ne menjen ki, mert ez olyan ízt ad a kínai-ma­gyar viszonyunknak, hogy azzal még várni kell. Megpróbáltunk diplo­máciai úton, meg egyéb úton-módon zöldágra vergődni, átadtunk két jegyzéket, a másodikban volt valami javaslatunk, s megmondtuk, ha nem oldódik meg ez a probléma, kénytelenek leszünk valamilyen in­tézkedést tenni. Nem tudom, mi is foglyul ejtünk két kínait, vagy mit csinálunk, ezt nem tudom, de borzasztó kényes dolog ez, s azt hiszem, mindenki érzi ezt. Ez egyébként nagyon jellemző az ő módszereikre, hogy hogyan provokálnak, hogyan akarnak ilyen nemzeti sérelmeket szerezni maguknak.

Mi itt nekünk a teendőnk? Nem akarom túlságosan részletezni. Azt hiszem, nekünk a kínaiakkal szemben egy teendőnk van, szilárdan vé­delmezni elvi állásfoglalásunkat. Ez a mi feladatunk. Együtt az egész nemzetközi kommunista mozgalommal természetesen, az SZKP-val. A mi kötelességünk az is természetesen, hogy olyan módon, hogy elvek­ben nem engedve, politikai engedményeket nem téve, az álláspontot szilárdan védelmezni, ugyanakkor nem úgy, hogy mi még súlyosbítsuk és növeljük az ellentétet, hanem amennyire rajtunk múlik, enyhítsünk a helyzeten. Ez a mi feladatunk. Itt ezt kötelességszerűen a Politikai Bi­zottságnak el kellett mondania, hogy pontos legyen a megítélés. Ter­mészetesen ezt a kérdést ki még nem visszük a jelenlegi szituációban. Megmaradunk, mértéktartóan, legalábbis a hangjában elvtársias vitamódszernél, mert a mi sajtónk fellépése az…²²

Most a helyzet nálunk olyan, ami arra int bennünket, hogy erősít­sük az ideológiai munkát, a propagandamunkát, a tanfolyamokban, az iskolákban, a folyóiratokban, a napi agitációban. A megítélésekben za­varok jelentkeznek. Itt van ez a kínai fellépés. Magunk között mondva, szimpla frázisokból áll a kínai fellépés. De azért ezek nagyon jól csengő frázisok. Ilyenek vannak ugye, hogy pl. mi a döntő: forradalmi álláspont vagy nem forradalmi, s hasonló frázisok halmaza. Ezek szim­patikusán hangzanak, s akik nem annyira felkészültek elméletileg, azok fennakadhatnak egy-egy ilyen mondaton. Ilyesmi is van, s megvan ne­künk a saját, rendes jobboldali örökségünk is, a kispolgárságból, meg 56-ból, akik nagyon szeretik a békés egymás mellett élést úgy értel­mezni, hogy tiszteljük egymás vallását, meg a burzsoá ideológiát is tűrjük el. Van itt komoly és nagy munka. Aztán persze az eszmékben, meg a politikában fel-felbukkannak és elevenednek olyan ismert és ke­vésbé ismert ellenzéki emberek, akik ellentétben vannak a Központi Bizottság irányvonalával. A közelmúltban történt Gergely Sándor író­val valami, ami a maga nemében érdekes. Prágában jött-ment egy cseh író.²³ Széltében-hosszában magyarázta, hogy Magyarországon libera­lizmus van, feladták a forradalmi vonalat, a gazdaságpolitika tiszta csőd és így tovább. Meglepődtünk, hogy ez a cseh írókollega ilyen in­tenzíven elemzi a mi helyzetünket. Kezdtünk érdeklődni, s kiderült, hogy itt vendégeskedett nálunk, pontosabban Gergely Sándornál, s az ismereteit onnan szerezte. Utána behívtuk Gergelyt egy beszélgetésre a KEB-hez, hogy mi történt vele, azt nem tudom, mert időközben elutaz­tam. De ez nem is lényeges. Vannak ilyen esetek. Aztán a kínai fellé­pés, az aztán ösztönzi az ilyen szektás szemléletű embereket, hogy ki­csit kakaskodjanak. Egyébként a levelek közzététele után Veszprém­ben és Pápán primitív gyereknyomdával valami 60 darab röpiratot ter­jesztettek. Olyasmi volt benne, hogy éljen a Kínai Kommunista Párt, éljen a marxizmus-leninizmus. Vesszenek a munkásáruló revizionis­ták. Ezt csak azért mondom, hogy vannak ilyen szimptómák, bár azt gondolom, hogy ezek inkább bizonyítják a párt eszmei egységét, mint cáfolnák. De azért tudni kell róla, hogy ilyen is van. Aztán kiderült, hogy Budapesten van négy olyan ember, aki kilépett a pártból,²⁴ mert van ilyen szabályzati formula, hogy ki lehet lépni. Megmondták, hogy nem értenek egyet a mi vonalunkkal, mert az liberális. Ezek nem gaz­emberek, rendes, becsületes emberek. Nem mind az 512 ezer párttag ítéli meg pontosan ugyanúgy a kérdéseket, mint mi, akik itt vagyunk. Aztán különböző dolgok nagyon kedveznek a nacionalista nézetek új­jáéledésének. Olyan eredetű dolgok vannak, mint pl. ez a román kér­dés.²⁵ A nyugati hírverés gondoskodik róla, hogy itt szétszivárogjon valami, hogy véleményeltérés van a KGST-ben. Különböző feltételezé­seket hoznak világra az emberek fejében, s nagyon zavaros gondolatok merülnek ilyenkor fel. Az egész oda lyukad ki, hogy Erdélyt visszakap­juk vagy Hruscsovék segítségével, vagy másképp. Felszítja a naciona­lista hangulatokat. Nagyon érdekes, hogy vannak Horthy idejéből való katonatisztek, nyilas századosok stb. – ilyenek is léteznek még -, s ezek most elismerőleg beszélnek Albániáról és Kínáról, hogy milyen bátran lépnek fel stb. Ilyen szituáció alakult ki, hogy a volt nyilas most elismerésre méltó fellépésnek veszi Albánia és Kína fellépését. Miért? Mi tudjuk, hogy miért, amennyiben az szovjetellenes, itt van az egyet­értés. Ezeket én azért említettem meg, mert mindenki ismeri ezeket, ha kevés van, ha több valamivel most, mint korábban volt, nagyon komo­lyan kell az egész párttagság ideológiai nevelésével, politikai tájékozta­tásával és politikai mozgósításával foglalkozni. Ezt a kérdést még egy­szer majd szeretném érinteni.

Ami a nagy dolgozó tömegeket, munkásokat, parasztokat, értelmi­ségieket illeti, ott nagyon jó a helyzet Ott is van elégedetlenség, a munkások, értelmiségiek meg a parasztok között is, de ennek döntő ré­sze pozitív elégedetlenség. Azért mérgelődnek, hogy miért nem gyor­sabban valósulnak meg terveink, miért nem jobban, miért nem takaré­kosabban gazdálkodunk és építünk, aztán miért tűrjük a basáskodást, az önkényeskedést. Miért van az, ha egy munkás elront egy munkada­rabot, akkor meg kell térítenie, aztán valahol feljebb meg elrontanak valamilyen dolgot, annak meg soha semmit sem kell fizetnie se erköl­csileg, se politikailag. Ezek pozitív elégedetlenségek. E tekintetben ne­künk ehhez az elégedetlen tömeghez kell pártolnunk és velük együtt kell elégedetleneknek lenni, amikor az építésről meg a munka dolgairól van szó. Itt a helyzet jó.

Meg akartam említeni, mielőtt elutaztam volna, jártam az írószö­vetségben. Ott volt egy kibővített választmányi ülés,²⁶ ahol kb. 80 szá­mottevő magyar író jelent meg, a legismertebbek, a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozók. Meghallgattuk a főtitkár beszámolóját s még néhány ember állásfoglalását, akik különböző korcsoportokba s irány­zatokba tartoztak. Az a benyomásunk, hogy ezek általában mind támo­gatják a Központi Bizottság fő vonalát és mind egyetértenek azzal, hogy a szocialista társadalmat építsük, körülbelül azzal a módszerrel, ami eddig ismeretes volt Ebben egyetértés van. De az ideológiában sokféle van a fejekben. Az alapcélkitűzést illetően mégis van politikai egyetértés. Lehet is, és kell is ezekkel az emberekkel együttdolgozni. Mint kiderült, az 1962-es évben 84 új magyar színdarabot írtak. Ez csak a drámairodalom. S azok általában mind időszerűek, nem azt mondom, hogy mind a 84 világirodalmi remekmű volt, de mégis, egy ilyen kicsi országnak aránylag nem nagy írói gárdája 84 drámát írt! Na­gyobb része használható, s a mi közös ügyünket mozdítja előre. Ezt csak mint érdekességet említem. Ennek a látogatásnak annyiban volt értelme és haszna, hogy ott végig vettük az összes kérdést, 56-tal kezd­ve, és – ahogy ezzel a műszóval mondják -, lerendeztük, ami volt. Ez is segít abban, hogy dolgozzunk együtt és működjünk együtt Kit miért kellett lecsukni, miért engedtük ki, miért volt ez helyes, stb. – ilyen kérdések is voltak. Mondtuk, hogy hála isten, egy platformon vagyunk, nem a Gond és hitvallás²⁷ platformján, hanem a VTH kongresszus plat­formján. Ez egy kis különbség, s ez így jó. S tényleg meggyőződésből vannak a szocializmus építése mellett, holott vannak nekik nagyon sok problémáik, amelyekkel sokat kell majd foglalkozni. Tehát ilyen a po­litikai helyzet…²⁸

(Közreadja: Feitl István és Némethné Vágyi Karola)

Jegyzetek

1 Az ülés határozata megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt határo­zatai és dokumentumai 1963-1966 című kötetben. (Kossuth Könyvkiadó, 1978. 21-30. o.)

2 A magyar párt- és kormánydelegáció 1963. július 8-24-e között tartóz­kodott a Szovjetunióban. A delegáció tagja Kádár János, Biszku Béla, Fock Jenő, Gáspár Sándor, Benkei András, Péter János és Szipka József moszkvai magyar nagykövet volt Kádár János a KGST-csúcsértekezlet miatt csak július 28-án érkezett vissza Budapestre. Megjegyezzük, hogy az akadémiai kronológi­ából ezt a látogatást egyszerűen kifelejtették! (Magyarország történetének kro­nológiája. IV. 1944-1970. Akadémiai Kiadó, 1982. 1109. o.)

3 Kádár János elsőként a Walter Ulbricht 70. születésnapja alkalmából Berlinben lezajlott ünnepségen való részvételéről számolt be röviden.

4 U Thant ENSZ-főútkár 1963. július 1- 3-a kőzött tartózkodott Magyar­országon.

5 A magyar kormány meghívása 1957. április 12-i keltezésű volt. Ezt megelőzően 1956 decemberében a Kádár-kormány elzárkózott Hammarskjöld budapesti látogatásától. A főtitkár az április 12-ei meghívás elől kitért. Ugyan­így járt el minden későbbi alkalommal is.

6 Dag Hammarskjöld Leopoldville-től 1.700 km-re fekvő észak-rhodesiai Ndolába tartó repülőút végén, a várostól mintegy 50 km-re bekövetkezett repülőszerencsétlenség során vesztette életét 1961. szeptember 18-án. Az ENSZ-közgyűlés állal kiküldött szakértői bizottság a szerencsétlenség pontos okát nem tudta megállapítani.

7 A meghívást Mód Péter állandó magyar ENSZ-megbízott 1961. decem­ber 7-én adta át U Thantnak, aki akkor ügyvezető titkára volt az Egyesült Nem­zetek Szervezetének.

8 A továbbiakban Kádár János beszámolt az ENSZ főtitkárával folytatott tárgyalások részleteiről. Ezen a következő témák kerültek szóba: a szovjet csa­patok magyarországi tartózkodása, az amnesztia, a Nagy Imre-csoport sértetlenségére Jugoszláviának tett 1956. novemberi magyar ígéret, a Mindszenty-kérdés és a magyar kérdés az ENSZ előtt Kádár szerint U Thant megértően, a magyar kérdés iránt nyitottan, összességében jó benyomásokkal távozott Felajánlotta közvetítő szerepét a Mindszenty-ügyben a Vatikán felé. Azon az állásponton volt hogy megérett a helyzet a magyar kérdés levételére az ENSZ napirend­jéről.

9 Az 1963-as ENSZ Közgyűlés napirendjén nem szerepelt a magyar kér­dés. Viszont az ENSZ politikai bizottsága Csatorday Károly nagykövetet Ma­gyarország állandó képviselőjét alelnökévé választotta.

10 A Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia kül­ügyminiszterei 1963. augusztus 5-én írták alá Moszkvában a részleges atom­csend- egyezményt, A felek vállalták, hogy a föld alatti robbantáson kívül min­den nukleáris kísérletről lemondanak. A szerződéshez több mint száz állam csat­lakozott Az öt atomhatalom közül keltő – Franciaország és Kína – azonban nem írta alá az egyezményt. (Nemzetkőzi Szerződések 1945-1982. Közgazda­sági és Jogi Könyvkiadó és Gondolat Kiadó, 1985. 384-386. o.

11 Nagy-Britannia küldöttségét Lord Hailsham, a tudományos és technikai ügyek minisztere vezette.

12 A washingtoni magyar követ 1963. május 24-i jelentésében számol be Davis helyettes államtitkárral folytatott beszélgetésére hivatkozva arról, hogy a State Departement Kelet-európai Osztálya ütemtervet dolgozott ki a magyar-amerikai kapcsolatok normalizálására, amely az 1962. októberi „Davis-féle emlékeztető"-n alapul. A terv szerint követcserére a Mindszenty-ügy lezárása és U Thant magyarországi látogatása után kerülne sor. (PIL 288. f. 32/1963/14. ő. e.)

13 A szovjet kormány 1963. július 20-án adott fogadást a Kreml György termében a szovjet-magyar tárgyalások eredménye alkalmából.

14 Valerij Brumel a Szovjetunió-Amerikai Egyesült Államok atlétikai vi­adalon 1963. július 21-én 228 cm-es ugrásával egy centiméterrel megjavította saját korábbi világcsúcsát.

15 1956-tól az ENSZ a „magyar kérdés" napirendre tűzésével egyidejűleg naponként magyar nyelvű rádióadásokat sugárzott Magyarországra; később a napi adásokról heti egy hírösszefoglaló adásra tért át U Thant főtitkár szemé­lyes döntése alapján 1963. január l-jétől a heti adásokat is beszüntették. Ezt kö­vetően állandó ENSZ képviseletünk és az ENSZ Titkársága között tárgyalás kezdődött a magyar nyelvű adások új alapokon történő felújítása ügyében, amit U Thant budapesti látogatása alkalmával is szorgalmazott, (PIL 288. f. 32/1963/1. ő. e.)

16 Az ezt követő részből kiderül, hogy a tárgyalások jórészt kölcsönős tájékoztatásban merültek ki. „…Meg kell mondani az igazat – mondja Kádár János -, hogy vitás politikai kérdések nem voltak, így ebben az értelemben nem volt nagyon miről tárgyalni."

17 Kádár János ezt követően – a tárgyalásokon kapott információ alapján – összefoglalta az SZKP vezetőinek gazdaságpolitikai koncepcióját. Eszerint a Szovjetunió belátható időn belül ellátja kenyérgabonával a keleti tömb országait a gabonatermelés volumenének műtrágyázással való felfuttatása révén. Rátér­nek a legkorszerűbb iparágak – elsősorban a vegyipar – gyorsított fejlesztésére. Bevezetik az ingyenes étkezést az iskolákban és a munkahelyeken. Az ipari fo­gyasztási cikkek termelésének nagysága és minősége túlszárnyalja, ára alulmúl­ja a fejlett tőkés országok színvonalát.

A magyar kérdéscsomag a következő elemeket tartalmazta: a szovjet-ma­gyar árucsere bővítése, hosszú távú együttműködési szerződés a kohászatban és az energiaiparban, illetve a zöldség- és gyümölcsforgalomban, hosszú távú ke­reskedelmi szerződés a réz- és gyapotimportról (a termelésben való magyar részvétellel), segítség a dunai vízierőmű elkészítésében, készenléti hitelkeret Magyarország számára, állandó szovjet-magyar gazdasági vegyesbizottság lét­rehozása. Politikai területen: a Varsói Szerződés Külügyminiszteri Tanácsának megteremtése, ideológiai kérdésekben egyeztetés. Kádár János szerint a szovjet fél a magyar javaslatokat általában pozitívan fogadta.

18 A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának nyílt levele a pártszervezetekhez, a Szovjetunió valamennyi kommunistájához. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának 1963. június 14-i levele az SZKP KB-hoz. Teljes terjedelemben közli: Népszabadság, 1963. július 16.

19 A továbbiakban az előadó a két párt közötti tárgyalás hűvös légköréről beszélt, majd ismertette a nézeteltérések konkrét okait.

20 Az MSZMP Központi Bizottsága 1962. február 7-én küldött levelet a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának, amelyben nehezményezte, hogy „a kínai képviselők – a testvérpártokkal való előzetes konzultáció minden kísérlete nélkül – a pártonkívüli nemzetközi fórumokon az 1960-as Moszkvai Nyilatkozattal ellentétes nézetekkel és javaslatokkal lépnek fel." Hasonló leve­let küldtek a többi szocialista ország pártjai is. A Kínai Kommunista Párt 1962. április 8-án pár sorban igazolta a levél vételét, de nem válaszolt az abban fog­laltakra, hanem mellékelte az SZKP KB-hoz, valamit a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottságához intézett levelét a következő kísérő szöveggel: „Az Önök levelében felvetett kérdésekkel kapcsolatban közöljük, hogy miután azokra az SZKP KB-hoz intézett levelünkben részletesen válaszoltunk, nem kí­vánunk ismétlésekbe bocsátkozni." (PIL 288. f. 9/1962/43. ő. e.)

21 A kiadvány neve: Mai Kína.

22 A beszéd további része a KGST-csúcstalálkozó és a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésének eseményeivel és a tervezett kétoldalú nemzetközi találkozók programjával foglalkozik. Ezután tért rá Kádár János a belpolitikai helyzet értékelésére.

23 Valójában a TIT vendégeként járt Magyarországon Karel Rosenbaum szlovák irodalomkritikus, a Szlovák Írószövetség főtitkára. Az MSZMP KB Tu­dományos és Kulturális Osztálya feljegyzése szerint „találkozott Gergely Sán­dor íróval és társaságával, akik lehangoló képet festettek Magyarországról: a gazdasági helyzet labilis, milliárdos adóssággal tartják fenn a népgazdaság egyensúlyának látszatát; a Kádár-féle vezetés engedményeket tesz a jobbol­dalnak, a magánszektort erősíti, a kultúrában széles teret nyertek a burzsoá ideo­lógiai nézetek, a Kádár-féle vezetés feladta a kultúra pártirányításának elvét, a kommunista művészeket háttérbe szorítják, gáncsolják." A KEB behívta beszél­getésre Gergely Sándort, aki tagadta, hogy beszélt volna a szlovák íróval. Bizo­nyítékok hiányában az ügyet – következmények nélkül – lezárták. (PIL 288. f. 33/1963/40. ő. e.)

24 A Politikai Bizottság 1963. június 25-én zárt ülésen foglalkozott ezzel, s a Párt- és Tömegszervezetek Osztálya 5. számú tájékoztatójában a követ­kezőképpen ismertették: Az utóbbi időben néhány párttag politikai okokból kérte kilépését a pártból, amelyet az illetékes alapszervezeti taggyűlések és párt­szervek jóváhagytak. A kilépések indokolásából kiderül, hogy a kilépettek egyes ideológiai és politikai kérdésekben nem látnak tisztán, elméleti fejlődésük megrekedt, nem tudják megérteni pártunk politikájának új vonásait, elvesztették a szocializmus igazságába vetett hitüket" (PIL 288. f. 12/5. 6. e.)

25 A román fél a KGST 1963. július 24-26-án tartott csúcsértekezletén a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésén túl javasolt közös ipari beruházásokban való részvétel és az ezt irányító KGST-intézmények létrehozása elől elzárkózott Az utolsó pillanatban visszaléptek annak a magyar kezdeményezésre szülelett ja­vaslatnak az aláírása elől is, amely a KGST-országok közötti személyi közleke­dés, pénzforgalom és fogyasztásicikk-forgalom megkönnyítésére irányult (L. Közlemény a KGST-országok kommunista és munkáspártjai központi bizottsá­gai első titkárainak és kormányfőinek tanácskozásáról. Népszabadság, 1963. jú­lius 28.)

26 Az írószövetség választmányi ülése 1963. június 21-én volt (Népsza­badság, 1963. június 22.) Kádár János 1963. június 25-én tájékoztatta a PB-t az írószövetség választmányi ülésén szerzett tapasztalatairól. (A jegyzőkönyv nem tartalmazza az elhangzottakat csupán azt rögzíti, hogy a PB tudomásul vette a tájékoztatót) (PIL 288. f. 5/305. ő. e.)

27 1956. december 28-án az írószövetség nyilatkozatot fogadott el, ame­lyet Gond és hitvallás címmel sokszorosított lapon terjesztettek. L. Tóbiás Áron: In memóriám Nagy Imre. Szabad Tér Kiadó, 1989. 338-340. o.

28 Kádár János beszámolója záró részében a gazdaság helyzetéről beszélt majd ismertette az ülés határozati javaslatát illetve tájékoztatta a testületet a párt vezető szerveinek munkastílusát javító elképzeléseiről.

A rendszerváltás kezdete óta igyekszem figyelemmel kísérni az egyes pártok, politikai szervezetek és vezetőik megnyilvánulása­it, az új magyar politikai stílus alakulását. Kezdetben jóleső meg­nyugvással tapasztaltam, ahogy a magyar közélet akkori fakópi­ros köntösén megjelentek és terjeszkedni kezdtek az élénk másszínü foltok. El is nyelték hamarosan a fakópirosat. Narancsos-agyagbadöngölős fiatal demokraták, szabad(on szárnyaló) demokraták, nyugodt(an erős) fórum-demokraták, egészen kicsi kisgazdák, újrakezdő szociáldemokraták, szánom-bánom szocia­listák, meg még sokan mások, dicséretesen igyekeztek, hogy ki­eszeljék, kik is ők tulajdonképpen, és kiket is képviselhetnének saját magukon kívül. Pont úgy, ahogy a politikai eszmék piacán annak lennie illik. Ha ezt az igyekezetet nem koronázta is mindig teljes siker, abban mindannyian bizonyosak voltak – és velük alig­hanem a magyarság döntő többsége -, hogy mit nem akarnak. Azt, ami addig volt: pazarló, fenyegetőző egypárti diktatúrát, amelyben sem arisztokraták, sem demokraták nem lehettek, leg­feljebb csak – Petri György szóhasználatával – „szarokraták". Az arisztokrácia ideje – bár úgy tűnik, ez nem tudatosodott minden­kiben – egyébként is lejárt, így nem maradt más hátra, mint, jól felfogott nemzeti érdekből is, demokratává válni. Ezt diktálta az irányadónak elfogadott nyugat-európai modell is: parlamentáris képviseleti rendszer és szociális piacgazdaság.

A modell átvételével átkerült a magyar politikai gondolkodásba a liberális eszmekör egyik legjellegzetesebb eleme, a diktatúrák és demokráciák antagonisztikus szembeállítása, amely csupán ideológiai normativitáson nyugszik, történetileg viszont nem iga­zolható, s ezért számos akadémikus vitát kavart más nyugati or­szágokban is.¹ Hogy a példaképül elfogadott modern Nyugat szá­mos, önmagát demokratának tudó politikusa pillanatnyi vagy perspektivikus célok érdekében percig sem habozott diktatórikus rendszereket támogatni, az csak a gyakorlati politikus mélyebb bölcsességből táplálkozó fölényét igazolja az akadémikus faksznikkal szemben. Nem volt nehéz megjósolni, hogy a diktatúra kontra demokrácia vita itthon és a szomszéd országokban dús másodvirágzását fogja élni. Hogy a probléma visszatért a tudo­mányos köztudatba, azt már 1987-1989 táján lehetett tudni. Elég ha fellapozzuk a Valóság c. folyóirat akkori számait.² Nagy Imre és mártírtársainak ravatalánál Orbán Viktor mondta ki először nagy nyilvánosság előtt a bűvös „totalitarizmus"szót Totalitariz­mus. Mi tagadás, jól esett akkor hallani ezt a fogalmat. Bizonyí­téka volt annak, hogy ami még a 80-as évek elején is csak csen­des fél-magánbeszélgetésekben, egyetemi tanszékek folyosóján vagy a „repülő egyetem" előadásain hangozhatott el, arról ezentúl nyíltan lehet írni és beszélni. Bizonyítéka volt annak, hogy a Nyu­gat értékrendje és fogalmai fogják alakítani az új magyar politikai stílust. Ezt akkor már önmagában is értéknek tartottuk. A kelet-európai rendszerek lavinaszerű összeomlása rövid időre fényesszellős hangulatokat idézett fel. Egy pillanatig hihettük, hogy „holnapra megforgatjuk az…", hogy egyszerre ütött az igazság és a kibékülés órája, hogy most talán bekövetkezhet az itteni szom­szédnépek összeborulása is.

Az akkori érzületből sok minden tünékeny illúziónak bizonyult. A totalitarizmus-fogalom pedig bekerült a jobbra hajló politikai csoportok szellemi fegyvertárába, ahol politikai célokat követve folytatták a totalitarizmus-publicisztika legnegatívabb ha­gyományát: nem magyaráznak, nem összehasonlítanak, csupán állítanak. Azt állítják, hogy a létező szocializmus és a fasizmus lényegileg azonosak. A két világháború között meg­szokott szóhasználattal: a bolsevizmus vörös fasizmus, a fasiz­mus barna bolselvizmus (F. Borkenau).

Az újsütetű magyar totalitarizmus-gondolat számos ékes da­rabját sorolhatnánk itt fel. Tekintve, hogy nem egyes szerzőkkel akarunk vitatkozni, hanem egy mind tudományos, mind politikai szempontból negatív jelenséget elemzünk összességében, nem kerestük vissza az összes ilyen értelmű megnyilvánulást, azok­nak csupán lényegi elemeire reflektálunk.³

Kezdjük mindjárt egy fogalomzavarral. A totalitarizmus-tézis hívei szinte kivétel nélkül a fasizmus fogalmát használják, de a nemzetiszocializmust értik rajta. Elfelejtik vagy éppen feledtetni akarják, hogy a fasizmus fogalmával elsősorban Mussolini moz­galmát és rendszerét szoktuk jelölni, míg másodsorban a Musso­linit példaképnek tekintő szervezetek gyűjtőfogalmaként szoktuk használni. Figyelembe véve az ezek között mutatkozó, gyakran lényegbevágó különbségeket, az újabb szakirodalomban inkább a fasizmusok többes számú alak honosodott meg. (A 60-as évek közepe óta élénk vita folyik a kutatók körében arról, vajon a ná­cizmus besorolható-e egyáltalán a fasizmusok kategóriájába.⁴ A vitában való állásfoglalás helyett szögezzük le, fasizmus és nem­zetiszocializmus rokon, de nem azonosítható jelenségek. Az olasz fasizmus természetesen nem felel meg a totalitarizmus­szerzők céljainak, mert nem kínálja azokat az analógiákat, ame­lyeket ők fel szeretnének mutatni.)

Érvénytelennek, sőt komolytalannak minősítik a közismert ún. dimitrovi fasizmus-definíciót. Igazuk van, a fasizmusok lényegét az nem meríti ki, csupán egyetlen egyet ragad meg és általánosít a fasizmusok számos arculata közül, ezért elmélyült történeti vizsgálat alapjaként semmi esetre sem szolgálhat. Mégsem volna helyes elfeledni, hogy mind Mussolini, mind Hitler az ipari nagytőke és a politikai elit egyes csoportjainak aktív támoga­tásával került hatalomra, és a nagytőke Igényelt legalábbis beépítették rendszereikbe, iII. összhangba hozták saját poli­tikai céljaikkal. A fasiszta vezéreket nem politikai stílusuk tette szimpatikussá egyes uralkodó körök számára, hanem az a meggyőződés, hogy érdekeik egybeesnek a fasiszta célok egy részével. Úgy gondolták, hogy a majd általuk kordában tartott ve­zér lesz a „megfelelő ember kényes feladatra". Ezért a kommu­nista fasizmusértelmezés ugyan hamis általánosítás, a benne rejlő részigazság azonban nem tagadható.⁵

Kapóra jön a totalitarizmus-tézis számára az az – egyébként először szocialista gondolkodók által felvetett – teória, amely a fa­sizmusokat kispolgári gyökerűnek minősíti, sőt bennük egyene­sen kispolgári szocializmust vél megpillantani.⁶ Ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a fasizmus lényegileg szocializmus, az meg „mindegyformán" totalitarizmus. Ez esetben ugyancsak egy rész­mozzanat túláltalánosításával van dolgunk. Igaz ugyan, hogy a nemzetiszocialista mozgalom tömege és szavazótábora nagy­részben az alsóbb középosztályból származik. A bökkenő azon­ban ott van, hogy a többi polgári párt szavazói ugyancsak; ez azonban mégsem bizonyítja ezek kispolgári gyökereit vagy jelle­gét. A hatalomra került fasizmusról és nácizmusról sok mindent el lehet mondani, de azt aligha, hogy valamiféle kispolgári szocia­lizmust valósítanának meg. Éppen ellenkezőleg. Háttérbe szorít­ják a szocialisztikus nézeteket. Baj van a fogalommal is, tisztázat­lan a tartalma. Ki a kispolgár? A kistulajdonos, a hivatalnok, a ta­nító, vagy akinek a szülei e foglalkozásokat űzték? A totalitariz­mus-szerzők egynémelyike, talán érezve a kispolgárság-tézis tarthatatlanságát, úgy érvel, hogy a fasizmus és a szocializmus hatalomformáló tényezője a vérszomjas lumpenproletár tömeg.⁷ Hogy a tömeg a fasizmusokban és a létező szocialista rend­szerekben nem hatalomformáló tényező, hanem csupán a hatalom eszköze, azt aligha kell bizonyítani. A totalitárius rend­szerekben és a velük bizonyos rokonságot mutató populista dik­tatúrákban a tömegpolitika funkciója éppen abban áll, hogy azt a látszatot keltse, mintha a politikai döntésekben a tömeg által megjelenített többség akarata kelne életre, és az uralkodó elit nem volna más, mint ennek a közakaratnak a végrehajtója.

A konzervatív ihletésű totalitarizmus-felfogás igyekszik elhitet­ni velünk, hogy a fasizmus és bolsevizmus vezető gárdája per­verz, szadista, munkakerülő, deviáns, bűnöző alakokból állt, akik még haló poraikban is méltók a megvetésre és a gyűlöletre. Nos, ami a bolsevik párt első generációját illeti, nehéz díszesebb, műveltebb értelmiségi klubot elképzelni. A fasiszta vezetők legtöbbike szintén olvasott, tájékozott ember volt, ha nem is rendel­kezett akadémikus ismeretekkel. Hitler sok tekintetben igen hiá­nyos műveltsége inkább kivételnek, mint jellemzőnek mondható. Joachim Fest egy Ismert tanulmányában a náci vezetők lelkialka­tát vizsgálva a legjobb akarattal sem tud egyiküknél sem több tor­zulást kimutatni, mint bármely átlagembernél.⁸ Eichmannt a pszi­chiáter szakértő Jeruzsálemben szintén épelméjűnek találta.⁹ Jó okunk van tehát azt hinni, hogy ezek az emberek nem voltak deviánsabbak, mint a kor, amelyben éltek. Erkölcsiségüket nem a bűnözők etikája határozta meg, hanem az a gondolat, hogy a ma­gasabb cél szentesíti az alantas eszközt. Az ebben a szellemben fogant politikai tett persze sokszor a kriminalitással határosnak látszhat. Pedig Mussolinit, a bolsevikokat, Röhmöt, Rauschninget egy magasabbrendű politikai erkölcsiség igénye, népért-nemzetért érzett felelősség, valódi problémaérzékenység és változtatni akarás is mozgatta. Züllöttségüket nem bizonyítja, hogy kedvelték az alkoholt vagy az azonos nemet. Igaz ugyan, hogy Sztálin nyakalta a konyakot és a vodkát, Churchill viszont a whisky nagy barátja volt, Hitler pedig tudvalévőleg absztinens. (Egyébként minden forradalmi átalakulás sajátja, hogy felszínre kerülnek ad­dig többé-kevésbé marginális helyzetben levő csoportok. Ez még a mai magyar rendszerváltásra is igaz. Ezeket azonban súlyos té­vedés volna sommásan lumpennek minősíteni, jóllehet ilyenek is akadnak közöttük.)

Mindezek azonban csak járulékos, illusztratív elemek. A tota­litarizmus-elmélet egyik központi tézise, hogy fasizmusok és bol­sevizmus lényegileg azonosak. De felbukkant az újabb magyar totalitarizmus-összhangzatban egy másik tézis is, miszerint fasiz­mus és bolsevizmus a társadalmi patológia vagy méginkább a társadalmi atavizmusfogalmával írhatók le.¹⁰ Mindkét tézis a leg­korábbi időktől kezdve folyamatosan jelen van a liberális fasiz­muskritikában. E meg nem értett, meg nem emésztett fogalmak­kal való dobálódzás a legtöbb esetben csak szánalmas szellemi bénaságot takar.

Vizsgáljuk meg, vannak-e komolyan vehető érvek, amelyek a fasizmusok és szocializmusok atavisztikus jellegét bizonyítanák. E modernkori totalitarizmusokat egyesek az európai feudalizmus, mások az ókori keleti nagybirodalmak társadalom- és gazdaság­szerkezetével szokták párhuzamba állítani.¹¹ Ez az összehason­lítás azonban nem a történeti, társadalmi szerkezet és környezet mélyebben fekvő szimilaritásai után kutat – ilyeneket aligha is tudna felmutatni -, hanem felületi hasonlóságok ideologikus ki-sarkításával etikai tartalmú értékítéleteket kreál. Hogy a modern­kori totalitarizmusok egy idő elteltével bürokratikus uralmi szerke­zetekké válnak, nem vitatható, ez azonban nem bizonyítja ata­visztikus jellegüket. Ugyancsak súlyos tévedés volna azt gondol­ni, hogy a fasizmusok bürokráciája azonos a szocializmusok bü­rokráciájával.¹² Az előbbi esetben a hagyományos szakapparátu­sok mellé felépül egy részben konkurens, részben kooperatív új politikai apparátus, amely egyre inkább a hagyományos appará­tusokhoz asszimilálódik, magáévá teszi azok szakmai és hétköz­napi ethoszát. A bolsevik politikai rendszer ellenben teljes szakí­tást jelent mind a hagyományos elitekkel, mind a hagyományos bürokráciával, és önmagából igyekszik kitermelni az új adminiszt­rációt. Ennek megfelelően az ancien régime szakapparátusainak maradványai – inkább csak személyekről van szó, mintsem szer­vezeti zárványokról – a szocialista hatalom első periódusában ro­hamosan, később fokozatosan lemorzsolódnak. A bekövetkező generációváltással a szakapparátusok hivatali ethosza teljesen háttérbe szorul a politikai elit ideologikus ethosza ellenében (és csak az azt követő generációban tér vissza). Ez az első pillantás­ra talán kis súlyú különbség is messzemenő, de a két rendszer esetében merőben eltérő, sőt ellentétes következményekkel jár. A fasiszta rendszerek – a szocialista rendszerekkel ellentétben – a tulajdonviszonyok és az igazgatási rendszer részbeni megőrzésével is bizonyos kontinuitást képviselnek a hagyo­mányos polgári berendezkedésekkel, ennek köszönhetően nagyobb zökkenő nélkül képesek újra beilleszkedni a nyuga­ti társadalmak közé.

Egy másik hasonlóan magvas megállapítás szerint a totalita­rizmusok mindenkori típusjegye a szinte már intézményesült kor­rupció, a balkáni és keleti despotizmusok baksis-rendszere. Aki valamelyest is ismeri a szocializmusok és a fasizmusok történe­tét, tisztában lehet azzal, hogy mindkét rendszerben, de különö­sen a létező szocializmusokban hányszor és miféle módon igye­keztek elejét venni a funkcionáriusok harácsolásának. A közjavak magáncélra való felhasználását fasizmusban is, szocializmusban is sikkasztásnak, korrupciónak hívják. A korrupció nemcsak fasiz­mus és szocializmus, hanem általában a diktatúrák szokásos ve­lejárója, de a demokrácia sem nyújt teljes védelmet ellene. A szovjet típusú rendszer egyik érdekessége éppen az, hogy a po­litikai elit kezén nem halmozódnak fel olyan mesés magánvagyo­nok, amelyekre egyébként a közjavak pazarl(ód)ásából következ­tetni lehetne. A reálszocializmus nem a funkcionáriusok harácsolásába rokkan bele, hanem a nem piac-racionális gazdálkodási rendszerbe. Abba, hogy a tőkejavakat erőszakosan fogyasztói ja­vakká alakítja, valamint a meg nem termelt javakat igyekszik új­raelosztani. (Owen is ebbe bukott bele a maga korában.) Rövi­den: szűkített újratermelés folyik. Ez sem atavizmus. Az ókori Ke­let nagycivilizációinak emlegetése e tekintetben teljesen hamis analógia. Ezek jellemzője az egyszerű, pontosabban az igen las­san bővülő újratermelés. Szélsőséges esetektől és periódusoktól eltekintve e birodalmak adminisztrációja a helyi hatalmasságok­kal karöltve, de némelykor ezek ellenében is, féltékenyen őrkö­dött azon, hogy az „istenadta nép" illendően részesüljön az általa megtermelt javakból. E patriarchálisán szervezett és gondolkodó rendszerekben jelen volt a társadalmi szerződés egy ősváltozata (ezt őrizte a kollektív emlékezet is), amely feltételezte a hatalma­sok felelősségét alávetettjeikkel szemben. (Valahogy úgy, ahogy az érett középkor hűbér- ill. földesurát számos kötelezettség ter­helte hűbéreseivel ill. jobbágyaival szemben.)

Az előző bekezdésben mondottakat logikusan végiggondolva kitűnik, mennyire elhibázott az az álláspont, amely, ismét csak az ókeleti birodalmakra utalva, úgy véli, a fasiszta és bolsevista rendszerekben egyaránt relativizálódnak a tulajdonviszonyok. A fasiszta rendszerekben mind elvben, mind gyakorlatban fennma­radnak a magántulajdonon nyugvó viszonyok. Az egyes fasiszta rendszerek különböznek atekintetben, milyen mértékben befolyá­solják a tulajdon feletti rendelkezést és a piacgazdaság működését. De egyetlen fasiszta rendszer sem tesz kísérletet ezek megszüntetésére, sőt, a tulajdonos-pozíciókat éppen hogy megtámogatja. Saját társadalmi bázisát pedig úgy igyekszik megszilárdítani, hogy eddig tulajdonnal nem rendelkező híveit va­lódi tulajdonossá teszi. A létező szocializmusok alaptendenciája ezzel éppen ellentétes. Míg a fasizmusok esetében a rablott ja­vak, félig-meddig intézményesített csatornákon, egykettőre a „régi harcosok", kisebb és nagyobb potentátok magántulajdonát gya­rapították, addig a szocialista rendszerek vezető funkcionáriusai általában nem tesznek szert olyan magánvagyonra, amely meg­haladná az európai mértékkel mért tisztes jólét, esetleg a szerény fényűzés határait. A közjavak elbirtoklása csak a rendszerek ké­sei, dezintegrációs szakaszában válik tömegessé és tünet­szerűvé. (Tanulságos lenne megvizsgálni e tekintetben a magyar­országi rendszerváltást megelőző és követő egy-két esztendő tendenciáit.) Tulajdonnal bírni és azzal rendelkezni, az tudva­lévőleg két különböző dolog. A demokráciák – különösen a szociális gazdaságok – jogrendszere is korlátozza bizonyos ese­tekben és bizonyos mértékben a tulajdonosi jogok gyakorlását (vö. a németországi bérháztulajdonosok esetében). A modern polgári berendezkedésekben szintén relativizálódik a tőkés tulaj­don mint ilyen, mert egyrészt nagy tömegek és eredetileg piac­idegen szervezetek lesznek formailag (sokszor csak szimbolikus értelemben) tőketulajdonossá, így a tőke anonimmá válik; más­részt egyre inkább elválik egymástól a tőke tulajdonlása és a fö­lötte való rendelkezés. A szocialista rendszerekben, ha részben más okokból és más következményekkel is, hasonló folyamat zajlik le. Itt a tőke állami tulajdonba kerül. A tulajdonból adódó jo­gokat az állam gyakorolja. Az államot kizárólagos Igénnyel meg­szállva tartja egy hatalmi elit. Ezért úgy tűnik, mintha ez az elit volna a tulajdonos. Ez azonban csak látszat, formailag, jogi érte­lemben nem igaz. Az elit a tőkejavak feletti rendelkezést átengedi a vele kényszerűen összefonódott bürokrata-technokrata réteg­nek. A probléma lényege azonban nem a tulajdonlás – rendelke­zés viszonylatban rejlik, hanem abban, hogy a tőkejavak összessége a fasizmusok esetében továbbra is tőkeként műkö­dik, a reálszocializmusokban pedig nem. Ez persze ismét nem atavizmus, hanem egy utópikus társadalomkísérlet része, amely megpróbálta átugrani saját árnyékát.

Teljesen légből kapottnak tűnik az az állítás is, miszerint a to­talitarizmus, a szovjet és a náci rendszer megakasztja a gazda­sági fejlődést, és 19. századi gazdaságszerkezetet eredményez. Érthetetlen, mitől volna egy ultramonopolista gazdaság 19. szá­zadi. Igaz, hogy mindkét gazdaságot – természetesen merőben eltérő okokból – a nehézipartúlsúlya jellemzi. Németország gaz­dasága a túlkapitalizáltságtól szenved, tőkefeleslegét a totális há­borúra való felkészülésre fordítja. Szovjetoroszországot a tőke, az ipar, az infrastruktúra hiánya nyomasztja, 20. századi gazdasági kör­nyezetben 19. századi feladatokat kellene megoldania. Gazdasága egyebek között azért is megy tönkre, mert egyidőben akar eleget tenni a rapid tőkefelhalmozást követelő modernizációkényszernek és saját szociális ideológiájából adódó követelményeknek. Gazda­ságának szerkezete a nyugat-európai piacgazdaság mércéjével mérve tényleg elmaradott, torz és irracionális, de nem 19. századi.

A valódi kérdés persze nem ez, hanem az, hogy a totalitárius rendszereknek sikerült-e véghezvinniük vagy elindítaniuk a társa­dalom valamely területén a modernizációt. E tekintetben mind a fasizmusokat, mind a szocializmusokat illetően hosszú ideje fo­lyik a vita.¹³ Hogy a szocialista rendszerek a kelet-európai társa­dalmak relatív fejlettségét visszavetették, megőrizték vagy növel­ték-e, ma még, történelmi távlat híján, aligha megítélhető. Ma a legtöbb becslés visszaeséssel számol, ez azonban egzakt mó­don nem igazolható. Ellentmond ennek, hogy a szovjet rendszert a nyugati szakirodalom is egészen a 80-as évek elejéig szinte egyöntetűen modernizációs diktatúraként fogta fel. Itt nem kívá­nunk állást foglalni ebben a vitában. Megítélésünk szerint a volt Szovjetunióban 1917-től máig részleges – szociális és életformabeli – modernizáció zajlott le.¹⁴ Eközben azonban a szovjetizált közép-kelet-európai társadalmak fejlődése legalábbis megre­kedt.

A tulajdoni és társadalmi viszonyok tekintetében az ázsiai nagybirodalmak valóban kínálnak analógiákat a szovjet rendszer bürokratikus szakaszához. Bizonyos fajta látens kontinuitást sem zárhatunk ki. Hogy a szovjet államban visszaköszönnek a cári Oroszországból, sőt még régebbről, a tatár uralom idejéből ismert mozzanatok, az csak azt bizonyítja, hogy a történelmet nem lehet kiradírozni a társadalmak mindenkori jelenéből. A ma a moder­nizáció modelljeiként elfogadott nyugati társadalmakban garma­dával lelhetünk archaikusabbnál archaikusabb mozzanatokat. (Elég, ha az Egyesült Királyságra gondolunk, ahol például még nem is olyan régen egy bankigazgatói kinevezés előfeltétele az volt, hogy a jelölt történész diplomát szerzett Oxfordban.) A fasiz­musok esetében legfeljebb az európai középkor kínál analógiá­kat. De jó lesz vigyázni az analógiákkal. Túlértékelésük – egyfajta bornírt struktúrfunkcionalizmus – már sokszor tévútra vitte a meg­értő gondolkodást. Ha találunk is analógiákat a közelebbi vagy tá­volabbi múltból, az még nem bizonyít semmiféle történelmi reg­ressziót. Tévedés volna azt gondolni, hogy alakra hasonló struk­túrák feltétlenül azonos funkciót töltenek be merőben különböző társadalmi rendszerek esetében.

Megszívlelendő tanulság ez azok számára, akik úgy vélik, hogy az állatvilágból hozott horda-szellem – egyesek szent ha­ragjukban csorda-szellemet emlegetnek – reinkarnálódik a fajel­méletben és a totalitárius pártok mítoszaiban.¹⁵ A nemzeti-szo­cialista fajelméletnek valójában semmi köze sincs a hordához, sokkal inkább a 19. századi hatalmi egyensúly megbomlásához, a nacionalista, imperialista ideológiákhoz, a kontinentális Európa nyugati végétől a keleti sarkáig virágzó kulturális antiszemitiz­mushoz, a nemzettudatok labilitásához, valamint ahhoz a súlyos értékválsághoz, amely szétporlasztotta a társadalmi lét szellemi tartóoszlopait. Közvetlen köze viszont a wilhelminus Németor­szág háborús vereségéhez van. Mítoszokat másfelől sem a mar­xizmusban, sem annak leninista változatában nem találunk. A szovjet típusú rendszerek elitje posztulálja ugyan a párt vezető szerepét, de ez nem egyéb, mint egy politikai uralom történetfilo­zófiai racionalizmussal megalapozott axiómája. A mítoszképzés a fasizmusok, különösen a nácizmus sajátossága. Ideológiáik összehasonlításával tettenérhető a fasiszta és forradalmi szocialista gondolat döntő különbsége: míg az egyik irracio­nális-partikuláris utópia, addig a másik racionális-univerzális-emancipatórikus utópia. Az elit legitimációja felől nézve: a nácizmus tisztán antidemokratikus, a bolsevizmus ellen­ben gyökerében tisztán demokratikus célképzetekkel és legi­timációkkal rendelkezik. (Az olasz fasizmus e tekintetben átme­net a kettő között.) A náci elit legitimációja egy zárt közösség pa­razitizmushoz való jogát deklarálja. A bolsevik elit mindenfajta szociális élősdiség megszüntetéséből meríti önigazolását. Hogy a szovjet rendszer alapelvei a gyakorlatban visszájukra fordul­nak, még messze nem jelenti azt, hogy fasizmus, nemzeti-szocia­lizmus és szocializmus közös vonásai nem csupán formai jel­legűek.

Ahogy a totalitarizmus-kánon nem differenciálja a fasizmus fo­galmát, ugyanúgy nem differenciálja a szocializmus-fogalmat sem. így közvetve azt állítja, hogy mindenféle szocializmus lénye­gi azonosságot mutat a nemzeti-szocializmussal. Itt a konzervatív liberális közgazdák – Mises, Hayek, Röpke – gondolata köszön vissza. Emlékeztetőül: náluk az általánosítás alapja kizárólag az állami tervezésen nyugvó gazdasági rendszer vagyis szemükben minden államilag vezérelt, tervszerű gazdaság szocializmus. A tervgazdaság kizárólag ökonómiai szempontú kritikájából kiindu­ló, a fasizmusokat és a szocializmusokat azonosító álláspontjukat a későbbiekben részben maguk finomították, részben revideál­ták, ezért az ma már semmiképpen sem tekinthető mérték­adónak.¹⁶ A fogalmi tisztázatlanság egyébként egymagában is kitűnő táptalaja a téves vagy szándékoltan hamis általánosítások­nak. Végzetesen összekeveredik „szocializmus", „létező szocia­lizmus", „marxizmus", „leninizmus", „bolsevizmus", „sztálinizmus", és akkor a különféle – gyakran anakronisztikus – szóösszetéte­lekről még nem is szóltunk. E fogalmi bizonytalanság tartalmi funkciója, hogy azt sugallja: a sztálinizmus nem egyfajta szo­cializmus, a sztálinizmus „a" szocializmus. Vagyis minden lé­tező vagy elvi szocializmus – legalábbis következményében – szükségszerűen sztálinizmus. Alig hiszem azonban, hogy egyko­ri tekintélyekre való hivatkozás megalapozná mondjuk Sztálin, Kádár és Pozsgay szocializmusának összekeverését. Legalább ugyanekkora különbség választja el Maurrast Mussolinitői, azt meg Hitlertől.¹⁷

Térjünk vissza az a atavizmus-problémához! Fasizmusok és bolsevizmus valóban történelmi atavizmust jelentenek? Az állítás mögött egy ma már meghaladott történetfilozófiai gondolat rejlik. Nevezetesen az, hogy a történelem célbajutó – lineáris, teleolo­gikus – folyamat, amelyben törések ill. visszacsúszások követ­kezhetnek be. Nemigen találnánk ma történészt, aki ezt így ko­molyan venné. Magam is roppantul sajnálom, de úgy tűnik, nem létezik hegeli világszellem, és nincsen üdvtörténet. Az emberi tár­sadalmat aligha tekinthetjük másnak, mint homeosztatikus problémamegoldó rendszemek – illetve ilyenek összességének -, amely a think-try-success/error elve alapján működik.¹⁸ Egy­szerűbben szólva, társadalom és a benne foglalt kisebb rend­szerek, az egyént is beleértve, a mindenkori kihívásokra olyan vá­laszt igyekeznek találni, amely számukra a legkedvezőbb ered­ményt hozza. A helyes megoldás megtalálásához téves megol­dási kísérleteken keresztül vezethet az út. Ilyen téves – zsákutcás – megoldási kísérleteket képviselnek a fasizmusok és a bolseviz­mus is. Miután kimerítették lehetőségeiket, felbomlásuk külső be­avatkozás nélkül is szükségszerűen bekövetkezik. Tehát nem atavizmusok, legfeljebb időleges megrekedések, amelyekre újabb, sikeres vagy ismét sikertelen megoldási kísérletek fognak követ­kezni. Mint utaltunk rá, azok a szerzők – E. Bloch, Sh. Eisenstadt stb. -, akik a fasizmusokkal kapcsolatban felvetették az ataviz­mus gondolatát, azt maguk is inkább képletesen, értékítéletként értették.¹⁹ (Magától értetődik, hogy az atavizmus fogalmát és le­hetőségét az itt vázolt történetfilozófiai sémából nem zárhatjuk ki eleve. Elvben bekövetkezhet olyan történelmi szituáció, amikor a társadalom vagy alrendszerei feladataik megoldásában rég meg­haladott módszerekhez kénytelenek folyamodni. Ez történne egy atomháború vagy egy világméretű természeti katasztrófa esetén. Ez történt időről időre az ókori nagycivilizációk esetében, ha nem tudtak ellenállni a náluknál primitívebb, de valamilyen okból még­iscsak fölényben lévő külső nyomásnak. így köszöntenek be az ún. „sötét korok". Ilyen esetekben jogosan beszélhetünk atavizmusról, mert meghaladott formák és meghaladott tartalmak együttesen jelenhetnek meg újra. Minden társadalmi jelenségnek csak saját társadalmi-történeti kontextusában van értelme. Meg­értéséhez a kialakulás, a szerkezet, a funkció interdiszciplináris eszközökkel történő elemzése nyújthatja a kulcsot. Rendkívüli haszonnal kecsegtet a komplex összehasonlítás módszere is. Azok, akik ma idehaza a totalitarizmus-gondolatból igyekeznek újra politikai ideológiát faragni, nem ezt az utat járják, helyette csak felületi jegyeket általánosítanak. Pedig tudhatnák, hogy az analógiás gondolkodás – bár nem haszontalan – egy tudomány előtti szellemiségnek a jellegzetessége, így a 20. század végén akár atavizmusnak volna nevezhető.)

*

Vizsgáljuk meg: az eddigieket figyelembe véve, rokonítható-e fa­sizmus és bolsevizmus? Bizonyos értelemben igen, hiszen az európai mintájú társadalmak különbségeik ellenére is lénye­gében összefüggő gazdasági-szociális-eszmerendszert al­kotnak. Erinek megfelelően e nagyrégió történései igen szo­ros összefüggésben állnak egymással. A látszólag ellentétes jelentésű mozzanatok mélyrétegeiben közösség lehet, és meg­fordítva. Az aktuális tudományos feladat – egyben aktuális politi­kai feladat is – e bonyolult összefüggésrendszer felmutatása.

Fasizmus és bolsevizmus hasonló mértékben radikális, de ra­dikálisan ellentétes érték- és társadalomutópiák hordozói. Ideoló­giáik születésének hátterében Európa politikai, társadalmi rendjé­nek és értékrendszerének szétzilálódása áll. A fasizmus eszme­isége nagyobbrészt az európai konzervatív hagyomány radi­kális továbbvitele, a bolsevizmus a liberális eszmei hagyo­mányból eredő következtetések radikális továbbgondolása. Eltérő axiómák alapján ez is, az is a – monoteista, de már Isten nélküli – szakrális világrend helyreállítására törekszik. Mindkettő totális világ- és társadalommagyarázatot, ill. abból levezetett társadalommodellt kínál. Kizárólagosságigényük szükségképpen esküdt ellenségekké teszi őket. Ugyanaz, aminek folytán szerve­zeti szinten összeegyeztethetetlenek, az egyének szintjén szim­pátiát kelthet közöttük, és átjárást biztosíthat a két mozgalom kö­zött. Minden, az övékével nem megegyező értékvilágot elvi ellen­ségnek tekintenek, amelynek elpusztítása csak késhet, de nem múlhat. Ugyanez a totalitásigény követeli meg a társadalom min­den tagjától a feltétlen lojalitást. A két utópia transzcendens-me­tafizikus jellegéből érthető meg, miért tekintik önmagukat elkerül­hetetlenül és halaszthatatlanul bekövetkező szükségszerűség­nek. A belőlük következő politikai tett elsősorban a végcélra, az utópia megvalósítására irányul. Idegen tőle a hagyományos poli­tika közvetlen célracionalitása, kompromisszumkészsége, prag­matizmusa és konvencionalitása, ezért tűnhet gyakran meztelen gengszterizmusnak.

A történelmi hátteret a 19. század második felében az egész kontinentális Európát átható, de meg is rázkódtató modernizációs robbanás adja. A gazdaságban és az infrastruk­túrák területén hihetetlen fejlődés és az igényszint hihetetlen megemelkedése következik be. Nincsen olyan társadalmi réteg, amely egészében véve ne profitálna jelentékenyen a fejlődésből. Ez a meredeken felfelé ívelő tendencia és a belőle fakadó vá­rakozások eleve, mind politikai mind szociális értelemben, radikalizmusra hajlamosító tényezőként működtek az euró­pai társadalmakban. A rohamos változások három nagy kérdést tettek fel a társadalmak számára. A nemzeti (és hatalmi) kérdést, a szociális kérdést és a modernizáció kérdését. A kor ideológiá­inak mindhárom kérdéssel számot kellett vetnie. Aszerint külön­böznek, melyik kérdést kívánják a középpontba állítani, ill. hogy a kérdés megoldásában kooperatív vagy radikális agresszív eszkö­zöket javasolnak. Az első világháború nagyon szűken vett lénye­ge: az európai „későnjövök" radikális eszközökkel, a többiek ro­vására igyekeznek megváltoztatni nemzeti-hatalmi státuszukat. A háború előkészületei és szociális következményei erőteljes radikalizálódást indítanak be a szociális rendszer több szintjén is, ugyanakkor újra, fokozott élességgel vetik fel a három korkérdést. Európa nyugati régiójáról általánosságban elmondható, hogy modernizációja lassan, fokozatosan ment végbe, ezért annak fe­szültségei részben kisebbek voltak, részben nem együttesen je­lentkeztek. A nemzeti kérdés megoldottnak tekinthető, a hatalmi kérdés e régió javára dől el. Ezért mind belső szociális feszültsé­geinek, mind külső konfliktusainak megoldásában a kooperatív módszerek kielégítő eredményt ígérnek. A középső európai terü­let mondernizációja – elsősorban Németországé, de Itáliáé is – rövidebb idő alatt, gyorsabban zajlik, görbéje jóval meredekebb. Megtörése súlyosabb traumához, hisztériás radikalizálódáshoz vezet, amelyet az orosz forradalom közvetve gerjeszt. Itália hatal­mi aspirációi nem elégülnek ki. A hagyományos elltek által is támogatott nemzeti radikalizmus, a modernizáció kérdését is felvállalva, a hatalmi kérdést helyezi előtérbe, és megtöri a szociális radikalizmust. Viselkedése – adottságainak megfe­lelően – befelé totalizáló tendenciát mutató autoritarizmus, kifelé korlátozott gyarmati imperializmus. A nácizmus hatalomra jutásá­val lényegében ugyanaz történik Németországban, azzal a kü­lönbséggel, hogy ott korábban sikeresen – sőt, túl sikeresen – megoldódott a modernizáció-probléma. A német eset tehát vegy­tisztán nemzef/-hafa/m/radikalizmus. Totalitarizmusa a kontinen­tális imperializmus szolgálatában áll. A közép-kelet-európai ki­sebb államok hagyományos diktatúrái szintén a szociális radika­lizmust nyomják el. Horizontjukon nemzeti-hatalmi és modern­izációs célok lebegnek. A nemzetközi nagy- és kishatalmi viszo­nyok miatt azonban ezek csak kooperatív módon oldhatók meg. Ugrásra készen vár viszont a nemzeti radikalizmus. A forradalmi Oroszországban győz a szocialista radikalizmus, és kény­szerűen felvállalja a modernizáció feladatát. A nemzeti kérdés részben a birodalmias berendezkedés, részben a nyelvidegen népek fejletlen nemzettudata miatt csak korlátozottan aktuális. A hatalmi kérdést háttérbe szorítja a szociális-modernizációs utó­pia kivitelezése. Ezt szolgálja totalitarizmusa. A fasiszta és a szovjet totalitarizmus tehát eltérő gyökerekből, eltérő okok­ból és eltérő célok érdekében keletkezik. Hasonlóak annyi­ban, hogy funkciójuk a célok eléréséhez szükséges fokozott társadalmi integráció és mobilizáció. Mindkettő utópikus, de eltérő tartalmú politikai praxis. A totalitarizmus tehát nem önálló funkció, hanem csak módszer.

A totalitarizmus jelensége természetesen számos részmozza­natból táplálkozik. Jelen van benne a technokrácia és a bürokrá­cia önabszolutizálásra való hajlama és sok más egyéb. Itt csak a legfontosabb mozzanatot szeretném vázlatosan megragadni. Lé­nyegében az értelmiség válságáról van szó egész Európá­ban.²⁰ Már a századfordulóra széthullik mind a túlvilági, mind az evilági metafizika értékrendszere. Az értékek szélsőséges relativizálódásától csak egy lépés az értéknihilizmus. Ez majd csak az olasz fasizmusban válik bevallottá, jelei azonban már 1914-ben igencsak kézzelfoghatóak. Ezzel megszűnik a hagyományos ér­telmiségi azonosságtudat talaja, lehetetlenné válik a tisztán me­tafizikai praxis, megkérdőjeleződik a kultúra is. (Ilyen összefüg­gésben mondja az egyébként, igen művelt, jó házból való Göring: „Ha azt a szót hallom, kultúra, a pisztolyomhoz kapok".) Az értel­miség szerepvesztetté válik, azt mondhatjuk, szellemi értelem­ben marginalizálódik. Nem marad számára más biztos fogódzó, mint a „tett", az érték nélküli aktivizmus, amelyet „vak radikaliz­musnak" nevezhetnénk. Ez azonban vállalhatatlan. A tetthez eszmét kellett találni, mégpedig olyat, amely helyreállítja a metafizikai világrendet Ez csak az értékrelativizmus mögött meghúzódó értékpluralizmus totális tagadásával történhe­tett. Erre két irányzat mutatkozott alkalmasnak. A marxista és a nacionalista hagyomány. Mindkettőben megtestesült egyfajta ra­dikalizmus, mindkettő posztulált egyfajta léttörvényt, és mindkettő nagy tömegeket mozgósított. A köréjük szervezett totalitárius eszmerendszerek a fasizmus és a bolsevizmus.

Az értelmiség szellemi radikalizmusát csak fokozta, hogy az első világháború végén és azt követően jelentős számú értelmi­ségi szociális szempontból is marginalizálódik. Köszönhető ez részben az értelmiségiek túltermelésének annak hogy a veszte­sek elcsatolt területeiről az értelmiség tömegesen az anyaorszá­gokba áramlik, valamint annak is, hogy a politikai-társadalmi földrengések egyébként nem az értelmiséghez sorolható csoportokban is értelmiségi attitűdöket keltenek életre. A megszerveződött elitek radikalizmusa talál szövetségest és anyagot a tömegek elégedetlenségében. Ezek az elitek elin­dulnak a hatalom felé, miközben egymás és a hatalom birtokosai ellen is küzdenek. A harc eredménye a mindenkori politikai szo­ciális környezet erőviszonyaitól, érdekeitől és szükségleteitől függ. A fasiszta vagy bolsevik elit viselkedését a hatalom birtoká­ban mindezek, de főként saját célrendszere határozza meg. Te­hát igaz ugyan, hogy bolsevizmus és fasizmus némely tekintet­ben hasonló szociális anyagból építkezik, mégsem „jegyesek", hanem formai hasonlóságaik ellenére is lényegileg különbözőek, sőt ellentétesek.

A fenti – sokban leegyszerűsített és sematikus – elemzéssel bizonyítani igyekeztem, hogy: 1) A politikai totalitarizmus-elmélet következtetései hamisak, prekoncepción nyugszanak. 2) A tota­litarizmus-elmélet politikai célokat követve visszájára fordítja a fo­galmak hierarchiáját. A helyes kiindulás: a fasizmusnak és a bolsevizmusnak eleme a totalitarizmus, nem pedig a totalita­rizmusnak a bolsevizmus és a fasizmus. Vagyis a fasizmus-el­mélet és a bolsevizmus-elmélet alárendelt része a totalitarizmus­kutatás, és nem megfordítva. (A fasizmus és bolsevizmus kutatói a totalitariánus-elméletet döntően eddig is alárendelten kezel­ték.)²¹ 3) A totalitarizmus mint jelenség kutatása, a róla való tu­dományos vita továbbra is időszerű. Ezért a totalitarizmus elmé­letét nem egészében elvetni, hanem újragondolni kell. Meg kell tisztítani ideologikus tartalmaitól. El kell vetni viszont minden olyan kísérletet, amely az 50-es és 60-as évek politikai (értsd: azonosító) totalitarizmus-elméletét akarja feleleveníteni és a napi politikában kamatoztatni.

*

A 70-es évek utolsó harmadától egészen a közelmúltig ezirányban látszott haladni a fejlődés. A totalitarizmus-elméletek „politi­kai" változata eredetileg a hagyományos konzervativizmus és li­beralizmus ideológiai önvédelme volt, először jobb- majd baloldali ellenlábasaival szemben. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a két világháború között keletkezett fasiszta ill. kommunista diktatúrák visszafejlődést eredményeznek a 19. század végi európai libera­lizmus gazdasági és politikai vívmányaihoz képest Ugyancsak a politikái fegyver szerepét játszotta a totalitarizmus-elmélet a kon­zervatív és liberális gondolat konkurenciaharcában. A konzerva­tívok 1789 eszméire és forradalmi hagyományára, a Jakobinizmusra mutogatva a liberálisokat tették meg a totalitariz­musok, különösen a bolsevizmus nemzőatyjának. A liberáli­sok ezzel szemben a konzervatív hagyományt és a filofasiszta konzervatív politikusokat vádolták a fasizmusokkal bekö­vetkező társadalmi „üzemi balesetek" miatt. A liberálisok a társadalom patologikus elváltozásáról, a konzervatívok a szeku­larizációban gyökerező morális eltévelyedésről értekeztek.²²

A második világháborút követő hidegháborús légkörben fokozatosan háttérbe szorultak a liberálisok és konzervatí­vok minapi ellentétel. Ennek megfelelően egybeolvadnak a li­berális és a konzervatív totalitarizmuskritika mozzanatai. A totalitarizmus-elmélet ekkor nyeri el klasszikus formáját.²³ Ural­kodó politológiai irányzatként most már a Nyugat egységes szembeállását fejezte ki a szovjet típusú rendszerekkel szemben. Eszmei támaszt nyújt a tőkés piacgazdaság belső és nemzetközi rekonstrukciójához, az európai integráció első lépéseihez, a Truman-doktrína érvényesítéséhez, valamint a baloldallal szimpati­záló értelmiség diszkreditálásához és a hatalomból való kiszorí­tásához. A korábban fasiszta berendezkedésű vesztes államok előszeretettel fordultak a totalitarizmus-elmélet felé, mivel alkal­mas volt arra, hogy a szovjet rendszerrel való összehasonlítás ré­vén tompítsa, de legalábbis relativizálja saját félmúltjuk sötét szí­neit. Alkalmasnak tűnt arra is, hogy a fasizmussal vagy nácizmus­sal való kollaborációt az antibolsevizmussal lehessen magyaráz­ni, és a patriotizmus tévelygésévé szépíteni.²⁴ Számosan azzal érveltek, hogy a fasizmus, mint a bolsevizmussal szembeni pol­gári önvédelem, kényszerből lesz totalitárius, mivel az ellenség fegyvereit kényszerül alkalmazni a harcban.²⁵ Innen már csak egy verébugrásnyit jelentett (volna) átcsúszni a nácizmus (ön)igazolásába és kimondani: a fasizmus általában, de különö­sen a nemzeti-szocializmus, a Nyugat védőbástyája volt a keleti barbarizmussal szemben, a Szovjetunió elleni támadás pedig preventív háború. A kérdés körül kirobbant politikai vihar a nyu­gati tudóstársadalom nem egy tekintélyes, vastagtörzsű „fáját" is kettéroppanással fenyegette.²⁶

A nyugati társadalmak konszolidációjával, az átlagpolgár anyagi és morális biztonságérzetének megnövekedésével csök­kent a veszélyeztetettségre apelláló, mesterséges politikai iden­titásképzés hatékonysága. A hidegháború enyhültével, a szovjet rendszer fellazulásával, vagyis a politikai motívumok gyengülésé­vel a totalitarizmus-gondolat egyre inkább veszített jelentősé­géből. Lényeges szerepet játszott ebben a folyamatban a hangját újra hallatni képes baloldali értelmiség kíméletlen ideológiakritiká­ja.²⁷ Mindennek köszönhetően a 70-es évek végére a totalitariz­mus-elmélet – bár számos részeredménnyel gazdagította a kuta­tást – gyakorlatilag felbomlik. A fasizmus- és kommunizmus-ku­tatás önálló részdiszciplinaként fejlődik tovább. A totalitarizmus­probléma pedig a politikából visszakerül oda, ahova való, a tár­sadalomtudósok íróasztalára.²⁸

*

Az „azonosító" totalitarizmus-elmélet felmelegítése a mai magyar publicisztikában szintén politikai célokat szolgál. A rendszerváltás békés, egyezményes formája az új politikai rendszert elég súlyos legitimációs hiányokkal terhelte meg. A hatalomváltásra olyan időszakban került sor, amikor a pártállami rendszer még nem me­rítette ki összes tartalékait. A hatalom átengedésével még bizo­nyos erkölcsi nyereséget is elkönyvelhetett, miközben nem ered­ménytelenül és nem is egészen alaptalanul keltette azt a látsza­tot, hogy a „kerekasztalnál" üldögélő exkluzív értelmiségi klub csupán a hatalomra ácsingózik, és nincs sem megfelelő gyökér­zete a társadalomban, sem kivihető koncepciója. Alátámasztotta ezt a látszatot, hogy az ellenzéki csoportosulások olyan eszmei vonulatok mentén szerveződtek, amelyek tartalma a politikai te­kintetben iskolázatlan többség számára mind a mai napig rejtély maradt. Az sem javította az új politikai szervezetek reputációját, hogy prominenseik többsége azért a régi rendszerben is volt „va­laki", de semmi esetre sem az egyik börtönből a másikba vándor­ló vérbeli ellenálló. E távolról sem teljes felsorolás legfontosabb eleme azonban az, hogy a kormányzat kényszerűen restriktív gazdaságpolitikája, a népesség anyagi helyzetének romlása az új rendszerbe fektetett bizalmi tőke rohamos erózióját vonja ma­ga után. Más ideológiai elemekkel együtt ezek kompenzálására is szolgál a kis hazai totalitarizmus-elmélet.

Segítségével a kormánypártok diszkriminálni igyekeznek a parlamenti baloldalt. Ez egyben a liberálisok elszigetelésére is szolgál, mivel meg szeretnék gátolni egy valódi súllyal bíró balkö­zép ellenzéki tömörülés kialakulását. Ez annál is sürgetőbbnek tetszhet, mivel hosszabb távon nem zárható ki a liberális pártok közeledése a szakismeretekkel továbbra is jól vértezett szocia­lista baloldal felé, amely egyre otthonosabban mozog „eredeti", ellenzéki-érdekvédő szerepében. E baloldallal szembeni aver­ziókeltés egyik célja megakadályozni, hogy az szervező erőként eredményesen léphessen fel az előző rendszer által adományo­zott, de a gazdaság mai teljesítőképességével arányban nem álló szociális jogok és juttatások visszavételével szemben. Egy balol­dali fordulat (értsd: diktatúra) veszélyének felemlegetésével a jobbközép a társadalom demokratikus „ösztöneit" igyekszik moz­gósítani saját pozíciói védelmében. Egy igen régi és jólbevált po­litikai trükkel van itt dolgunk, amely a felgyülemlett indulatokat egy már gyakorlatilag legyőzött, vagy egyáltalán nem is létező ellen­ségre tereli. Fasizmus és szocializmus összemosásával viszont igyekszik semlegesíteni az ancien régime jóléti politikája iránti nosztalgiákat, és elterelni a figyelmet és kritikát a rendszerváltás fiaskóiról. Eközben két állítást kombinál. Az egyik szerint a létező szocializmus kádári formája is totalitarizmus volt. A másik szerint a rendszerváltást a régi rendszer megmaradt vagy visszaszivár­gott emberei akadályozzák. Az első állítás teljesen hamis, cáfo­latával foglalkozni is fölösleges. A szakirodalom szinte teljesen egyetért abban, hogy a kádári rendszer a megtorlások múltával a külpolitikai determinánsok adta szűk mozgástérben lavírozó, kon­szenzuskereső autoritarizmus volt, amely az összes kelet-euró­pai megbízásos diktatúra közül a legnagyobb szabad mozgáste­ret biztosította az egyén számára. A második állítás pedig, azon túl, hogy egyén és rendszerviszonyában megfordítja az ok-oko­zat sorrendjét, perszonalizálja a nehézségeket. Ezzel alkalmas légkört teremt ahhoz a „tisztogató" káderpolitikához, amely a kor­mánnyal szembeni lojalitást a szakmai felkészültség és szemé­lyes flexibilitás elé látszik helyezni. Az MDF vezette koalíció szemmel láthatóan nevelési rendszernek fogja fel önmagát, amely arra hivatott, hogy a nemzetet el- vagy visszavezesse a „helyes" útra. A mai jobboldal pártjaiban számosan akadnak, akik – mintegy kádári mintára – az egész társadalmat, de különösen az értelmiséget és a munkásságot meg szeretnék büntetni az 56 utáni konszolidációban való „kollaborálásért". Ehhez a nemzetpe­dagógiai elhivatottsághoz azonban egy eltévelyedett, balútra té­vedt, bűntudatos nemzet képzete szükséges. Kapóra jön ehhez is a totalitarizmuselmélet sematizmusa, csakúgy, mint egyes, a hatalom sáncain kívül maradt szélsőjobbos politikai csoportok ér­dekharcához. Sorolhatnánk bőven, hogy még mi mindenhez.

De osztja-e vajon a nemzet azt a bűntudatot, amelyet bele akarnak plántálni? Vajon sokan vannak-e, akik hajlandóak ismét ideológiáknak engedelmeskedni? Vajon elhisszük-e, hogy mi nem vagyunk Európában? Vajon a rendszerváltás azt jelenti-e, hogy a nyugat-európai konzervativizmus és liberalizmus tévútjait is végig kell csinálnunk? Vajon szükségszerű-e, hogy az állam­szocializmus zsákutcája után most a jobboldaliság zsákutcájába is besétáljunk? Hisszük-e, ha mondják, hogy az ökör is tehén?²⁹

Jegyzetek

1 A totalitarizmus-elmélet történetéhez lásd: B. Seidel -S. Jenkner (hrsg): Wege der Totalitarismusforschung. Darmstadt. 1974.; M. Greiffenhagen – R.Kühnl – J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.; W. Schlangen: Totalitarismus-Theorie; Entwicklung und Probleme, Stuttgart 1976. Póczik Sz.: Fejezetek a fasizmusértelmezések történetéből (befejezés előtt álló kézirat).

2 Tallár R: Sztálinizmus és reszakralizáció, in: Valóság, 32. éf. 2. sz. 1989/2. pp.32-51.; Horváth – Szakolczai: A párt különös hatalma., in: Va­lóság, 32. éf. 1989/10. pp. 26-37; Becskeházy: Avilágképpé kövült ráció…; uo. 1989/8. pp. 52-61.

3 A számos megnyilatkozás közül kiemelném Gazdag László: Sztá­linizmus és fasizmus jegyesek c. cikkét (Magyar Nemzet 1991. aug. 24.), amely állatorvosi lóként példázza a totalitarizmus-tézis minden gyengéjét. Kónya Imre a Népszabadság húsvéti számában, a vele készült riportban minősíti egylényegűnek a fasizmust a bolsevizmussal.

4 A kérdést már a kortársi értelmezők is felvetették Az újabb kutatás­ból vö: Ormos Mária: Nácizmus – Fasizmus. Budapest 1987.10. ff.; E. Nolte: Der Faschismus in seiner Epoche. München 1963. pp. 32-42.

5 Vö. H. Mommsen: Zur Verschrankung traditioneller und faschistischer Führungsgruppen in Deutschland… In: W. Schieder (Hrsg): Faschis­mus als soziale Bewegung, Deutschland und Italien im Vergleich. Ham­burg 1976. pp. 1571, 167. A. Schweitzer. Big Business in the Third Reich; Bloomington 1964. pp. 133. ff. vö. C. Zetkin: Der Kampf gegen den Fa­schismus…; in: E. Nolte: Theorien… pp. 88-111., P. Togliatti: Zur Frage des Faschismus (1928), in: vö: Reden und Schriften, Frankfurt a.M. 1967. pp. 22-42.; L. Salvatorelli: Nationarfascismo, Torino, 1923.

6 Lásd a fentiekben említett szakirodalom zömét.

7 A tézis egyik legelső képviselője: Ortega y Gasset: A tömegek for­radalma. Budapest é. n., vö. még H. Arendt: Elemente totaler Herrschaft; Frankfurt a M. 1958.pp. 68-75.

8 J. C. Fest: Das Gesicht des Dritten Reiches; München 1963.

9 H. Arendt: Eichmann in Jerusalem. New York 1963.

10 Gazdag: idézett cikk

11 Vö. pl.: R. Koehl: Feudal Aspects of National Socialism. In: The American Political Science Review 1960. December, pp. 921-933.

12 Gazdag. uo.

13 Amodernizációelméletifasizmusvitáhozvö: H. Matzerath-H. Volkmann: Modernisierungstheorie und Nationalsozialismus. In: Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft3. Göttingen 1977.; Póczik Sz.: Modernizá­cióelmélet és fasizmusértelmezés. In: Társadalmi Szemle, XLV. éf. 1990. 8-9. sz. pp. 32-43.

14 Vő. D. Rüschemeyer: Partielle Modernisierung, in: W. Tapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. pp. 382-395. ós D. Ler-ner: Die Modernisierung des Lebensstils: eine Theorie. Uo: pp. 362-381.

15 Gazdag: i. m.

16 Vö: F. Jelűnek: Die Krise des Bürgers. Zürich 1935.; L. Mises: Die Ursachen der Wirtschaftskrise. Tübingen 1931. Uó: Omnipotent Governe-ment, New Haven 1944.; F. A. v. Hayek: The Road to Serfdom, London 1944.; Röpke: Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart. Zürich 1944.

17 Vö. E. Nolte: i. m.

18 A társadalom rendszerelméleti felfogásáról szóló könyvtárnyi iro­dalomból lásd: W. Zapf (Hrsg): Theorien des sozialen Wandels, Königstein 1979. P. Flóra: Modernisierungsforschung, Opladen 1974. magyarul: Pó­czik Sz.: Módszerek és elméletek a modernizációkutatásban (Kézirat) 1989. (MTATMB-Archivum).

19 E. Bloch: Erbschaft diesor Zeit, Frankfurt a M. 1962., Sh. Eiserv stadt: Breakdowns of Modernisation. In: Economic Development and Cultural Change, XII. No. 4. July 1964.349. ff.

20 Vö. K. Mannheim: Ideológia und Utopie, Frankfurt a. m. 1952.

21 Vö. R. De Felice: Die Deutungen des Faschizmus. Göttrigen1960,

22 Vő. de Felice: I. m. 80. ff.

23 Vö. C. J. Friedrich-Z. K. Brzezinsld: Totalitarian dictatorship and autocrathy. Cambridge 1956.; H. Arendt: The origins of totalitaism. New York 1951.

24 Ez a magyarázat a fasizmusok számos társutasa esetében meg is állja a helyét, de a rendszer egészét se nem magyarázza, se nem menti.

25 Nolte: I. m.

26 Vö. a német történészvita anyagát Összefoglalja: H. Senff: Kein Abschied von Hitler. Ein Blick hinter die Fassaden des Historikerstrikes, Hamburg 1990.

27 Vö. M. Greiffenhager-R. Kühnl-J. B. Müller: Totalitarismus. Zur Problematik eines politischen Begriffs. München 1972.

28 E folyamat záróakkordja az utolsó totalitarizmuskonferencia Tota­litarismus und Faschismus. Eine wissentschaftliche und politische Begriffskontroverse. Kollokvium im Institut für Zeitgeschichte 24. 11. 1978. München-Wien 1980.

29 Vö. a pesti viccel: Pistike: Nézze, tanító bácsi, milyen szép ökrök! Tanító: Azok nem ökrök, Pistikém, hanem bikák… Pistike: Az mindegy, ta­nító bácsi, ökör vagy bika, az mindegyformán tehén.

E tanulmány célja, hogy a kelet-közép-európai függőség elméletének fel­vázolásával és a Magyarország külkapcsolatainak szerkezetében a hábo­rú óta bekövetkezett átalakulások (egyes elemeinek) vizsgálatával – leg­alábbis néhány szempontból – hozzájáruljon azoknak a nagyarányú tár­sadalmi változásoknak a megfogalmazásához, amelyek ezekben a társa­dalmakban előbb a félperifériás államszocializmus idején, majd az attól va­ló eltávolodás során végbementek. Érvelésem alapvető menete a követ­kező lesz:

1. a háború utáni államszocialista Kelet-Közép-Európának a világgaz­daságban elfoglalt helyzetét a kettős függőség fogalmával ragadhatjuk meg;
2. a kettős függőség birodalmi és piaci összetevői közötti viszony alapján a kelet-közép-európai államszocializmus három alperiódusa kü­lönböztethető meg;
3. a külső kötődések szerkezetében lejátszódott változások döntő mó­don befolyásolták a különböző függő rezsimek létrejöttét és fennmaradá­sát;
4. az első, ill. második gazdaság ellentétpárja, valamint a formális, ül. in­formális kapcsolatok közötti distinkció egyaránt hasznos eszköze a külön­böző elrendeződésű külső kötődések irányultság és intenzitás alapján való megkülönböztetésének; végül
5. Magyarország formális külső kötődéseinek átrendeződése jelenleg főként a világrendszer centruma (elsősorban Nyugat-Közép-Európa) felé mutat, miközben informális kapcsolatainak társadalomföldrajzi eloszlása egyenletesebb (beleértve a többi kelet-közép-európai országokkal való korlátozott mértékű „horizontális" integrációt is).

A Kelet-Közép-Európa külső kötődéseiben végbemenő átalakulások elemzése szükséges és időszerű, mert a függőségi viszonyok struktúrájá­ról alkotott világos konceptuális kép nélkülözhetetlen a régióban jelenleg végbemenő átmenet megértéséhez. A kelet-közép-európai társadalmak államszocializmus utáni átalakulása nem légüres térben megy végbe: a külső függőség öröksége drámai módon szűkíti az e társadalmak számára elérhető alternatívák körét. Ugyanakkor Kelet-Közép-Európának külső környezetével való szoros összekapcsolódása maga után vonja, hogy ezek az átalakulások döntő hatással lesznek az európai integrációra, a ke­let-nyugati kapcsolatokra és a világgazdaság szerkezetére is. A kelet-kö­zép-európai államszocializmussal foglalkozó tudományos munkák jelentős része teljesen elsiklik a külső függőségi viszonyok problémá­ja fölött. Másfelől viszont a Kelet-Közép-Európa külső függőségével fog­lalkozó eddigi tudományos művek értékét nagymértékben csökkenti, hogy a külső függőség politikai vagy gazdasági összetevőjének a jelentőségét fi­gyelmen kívül hagyják vagy alábecsülik, illetve hogy Nyugat-vagy Dél-Eu­rópában, netán Latin-Amerikában kifejlesztett elméleti modelleket erőltet­nek rá Közép-Kelet-Európatörténelmére anélkül, hogy a régió sajátos tör­ténelmi tapasztalatait különösebben tekintetbe vennék.¹ E tanulmány olyan megközelítést javasol, amelynek révén a függőségelmélet nyelve kibővíthető úgy, hogy az államszocialista Kelet-Közép-Európa II. világhá­ború utáni tapasztalatai is hozzáférhetővé váljanak számára.

Kettős függőség

Az elmúlt körülbelül 45 év során a kelet-közép-európai társadalmak a külső függőség egyedülálló rendszerében léteztek. Ennek az új rendszer­nek a kialakulása a Szovjetunió ezen államok területén elért katonai sike­reinek következménye volt. A II. világháború végén a Szovjetunió állam­szocialista entitás volt – azaz olyan társadalom, ahol a termelőeszközök közvetlen-személyi magántulajdonát a tőke-munka viszony fölötti etatisztikus-bürokratikus kontroll váltotta fel. E tulajdonformát a tulajdonosok mint osztály eltávolítása és az államnak a magántulajdonosi viszonyok így sza­baddá vált .üres terébe" való benyomulása hozta létre.² Az államszocia­lista tulajdonrendszer lényege az volt, hogy az állam szabaddá teszi, meg­szállja és ezzel részlegesen megőrzi a magántulajdoni viszonyoknak a ko­rábbi társadalomban betöltött helyét.

Ez az államszocialista entitás a törvényesen védett, közvetlen, szemé­lyes magántulajdonon alapuló és a piaci mechanizmus által koordinált vi­lággazdaságba ágyazódva működött, ugyanakkor a tulajdonviszonyok megváltoztatása útján inkompatibilis minőséget hozott létre.³ Következés­képpen a háború utáni Szovjetunió és a világgazdaság centrumának hegemonikus helyzetben lévő szereplői közötti viszonyt a könyörtelen versen­gés és az antagonisztikus együttműködés egyfajta kombinációja jelle­mezte.⁴

Az államszocialista kormányzási formalétrehozása Kelet-Közép-Euró­pában – a „szocializmus egy országban" helyzetéből a „szocializmus egy tömbben" status quojára való átmenet – ennek a háború utáni sajátos vi­szonynak a következménye volt. A függőségek rendszere, melynek Euró­pa szovjet ellenőrzés alá került felének társadalmai alárendelődtek, közvet­lenül ezt az ellentmondásos viszonyt fejezte ki. Az ellentmondás abból a tényből származott, hogy a helyi uralkodó hatalom grandiózus, jóllehet hiá­bavaló kísérletet jelentett egy politikailag integrált és a világpiacba beágya­zott államszocialista világbirodalom megteremtésére.

Az államszocialista blokk létrehozása radikálisan átrajzolta az ezen tár­sadalmakat a világrendszerhez fűző kapcsolatok hálóját. Ez az új háló fo­galmi szempontból sokkal bonyolultabb volt, mint a többi centrumon kívüli régió kapcsolatainak a rendszere. Kelet-Közép-Európa bekebelezésének módja a régió egész államszocialista periódusán át a „kettős identitás" kép­zetével ragadható meg. Strukturális terminusokban kifejezve a kelet-kö­zép-európai államszocialista államok helye a világrendszerben fogalmilag úgy írható le, minikét alkotóelem keveréke: (1) egy birodalmi központtól va­ló részlegesen kiépített – így „tökéletlen" – elsődlegesen politikai jellegű függés, amelyet katonai eszközökkel hoztak létre és tartottak fenn, és (2) egy ezzel bonyolult módokon összefonódó, lényegében gazdasági függés a világgazdaság centrumának tőkéscsoportjaitól és államaitól.

E tézis kiterjeszthető minden, a Szovjetunió létrejötte után államszocia­lista átalakuláson átment társadalomra: a világgazdaságba való beépülé­sük differentia specificáját a világ két különböző csoportjától való külső függőség politikai és gazdasági aspektusainak párhuzamos jelenléte és fo­lyamatos egymásra hatása jelentette. Ami itt egyedülálló, az nem a politikai és gazdasági elemek összefonódása önmagában – ez nyilvánvalóan je­len van a külső függőség minden más formájánál is – hanem az a körül­mény, hogy ez a két elem nemcsak az elemzés szintjén, hanem empiriku­san, történelmi alakzatként is elkülönül egymástól. Kelet-Közép-Európa tapasztalata azt látszik igazolni, hogy a függőség politikai és gazdasági összetevői mindaddig a szereplők két elkülönült csoportjához köthetőek, míg a két pólus közötti viszonyt a katonai antagonizmus zárt rendszere jel­lemzi. Ennek eredményeként Kelet-Közép-Európa függőségi tapasztalata jelentős, minőségi szempontokból különbözik más félperifériák tapasztala­taitól.⁵

A kettős függőség periodizálása

A kelet-közép-európai államszocializmus történetének korszakokra bon­tását is a kettős függőség birodalmi-politikai és piaci-gazdasági összetevői közötti viszonyra alapozhatjuk. Az államszocializmus első – általában sztálinizmusnak nevezett – korszaka Kelet-Közép-Európában a 40-es évek végén azzal kezdődött, hogy a kommunista pártok gyakorlatilag sa­ját kezükbe vették az állami politika irányítását. A kettős függőség sztáli­nista formáját a birodalmi-politikai összetevő túlnyomó dominanciája jelle­mezte. A sztálinista időszak totalisztikus etatizmusa megteremtette azt, amit Jan Gross (1988) „mindenbe belerondító államnak" nevezett, amely­nek hatalma abból ered, hogy biztosítani tudja, hogy semmi sem történhet hatáskörén kívül. A helyi állam hatalma a birodalmi elképzelés szolgálatá­ban álló „helytartói" bürokráciaként működött. A félperiferiális sztálinizmus megteremtette a kívülről legitimált államnak, a birodalmi központ csatlósá­nak modelljét, amelyre a jelen szerző egy másik munkájában (Böröcz, 1992) a politikai-birodalmi blokkot átszövő külső függőségi struktúrák heurisztikus-összehasonlító elemzésének céljából a „komprádor állam"el­nevezést javasolta.

A sztálinizmust követő, többek által kádárizmusnak nevezett perió­dusban a kettős függőség két összetevője egyfajta kényes egyen­súlyba került egymással. Miután Magyarország birodalomellenes forra­dalmát elfojtották, a birodalom uralkodó államának a közvetlen vezérlésre való igénye az egész államszocialista blokkban lényegesen csökkent. Az 1960-as évekre ugyanakkor újból megjelentek a tőkés centrumtól való köz­vetlen függés bizonyos formái, különösen a fejlettebb technológiától való függés és a centrum hitelezőitől felvett állami kölcsönök formájában. E be­rendezkedés meglehetősen kifinomult kompromisszumot jelentett, amely­nek stabilitását mint egymást kölcsönösen kiegészítő megoldások eredmé­nyét foghatjuk fel. A viszonylag mérsékelt, de mégis kétségkívül kiterjedt politikai elnyomás jól megfelelt a hitelezők által az adós ország belső stabili­tása iránt támasztott igénynek, miközben a keményvaluta-infúziók hozzá­járultak a nyugodt politikai klíma fenntartásához.

A kelet-közép-európai államszocializmus harmadik – hanyatló – kor­szakában a 80-as évek végén a függőség két komponensének egyensúlya tovább módosult a gazdasági függőség javára, a birodalmi kötődés lazulá­sával a centrum vonzása megerősödött. Az államszocializmus utáni át­menetnek kevés köze volt a kelet-közép-európai társadalmak endo­gén fejlődéséhez: ezt a folyamatot olyan külső folyamatok dinamikája hozta mozgásba és befolyásolta, minta szovjet birodalom belső összeomlása, az Egyesűit Államok világgazdasági hegemóniájának ha­nyatlása és a tőke-állam viszony átstrukturálódása az Európai Közös­ségben. Az államszocializmus „kohli" periódusa az államszocialista irányí­tási mechanizmusokat – megint csak a hatalmi tényezők két különböző cso­portjától való gazdasági és politikai függés egyfajta kombinációját – hasz­nálta fel arra, hogy lerombolja a birodalmi komponenst és helyreállítsa a ré­gióban a centrumtól való függőség „hamisítatlan", a függőségelméleti iro­dalom kézikönyveinek megfelelő formáját A függőség mindkét vonalán végbemenő átalakulás dinamikájának sikeres koordinálása volt az a külső feltétel, mely biztosította az államszocializmusból való kihátrálás békés jel­legét.

Kötődések, formális és informális szektorok, első és második gazdaság

A „kötődés" (linkage) szót legalább két, egymással távolról rokon, de mégis jól megkülönböztethető módon használják a függőséggel kapcsolatos tu­dományos vizsgálódásokban és általában a makro-komparatív társada­lomtudományokban. Albert O. Hirschman (1977) „általános kötődéselmélete" a gazdasági növekedésre összpontosító, meglehetősen leszűkítő fo­galmi alapra támaszkodik. Az ő számára a „kötődésekkel kapcsolatos ha­tások" a gazdaságban egy-egy új iparág vagy ágazat megjelenése által előidézett nettó többletberuházást jelentik.⁶ Egy sokkal szélesebb körben elterjedt és jóval lazább, metaforikusjellegű szóhasználat „kötődésnek" te­kinti az emberek, áruk, pénz és információk érintkezéseinek és áramlása­inak viszonylag stabil, intézményesült és strukturált együttesét.

Ez utóbbi használatnak a határokon keresztülnyúló, azaz „külső'' kötődéseket jelölő változatát fogjuk itt alkalmazni.⁷ Formálisan szólva: az így felfogott külső kapcsolatok létezése a külső függőség elemi struk­turális feltétele.

Az alábbi érvelés céljából hasznos lesz meghatároznunk két további fo­galompárt. A gazdaságszociológiában a formális és informális szektor szembeállítását arra használjuk, hogy a szabályozott kapitalizmus viszo­nyai között megkülönböztessük egymástól az állami ellenőrzés, szabályo­zás vagy adóztatás mellett, illetve az ezek megkerülésével végzett gazda­sági tevékenységeket. Az első gazdaság-második gazdaság fogalompárt viszont Gábor R. István vezette be, és az utolsó tíz évben széles körben használták arra, hogy megkülönböztessék az államszocialista gazdaságok két alapvető szektorát aszerint, hogy az adott jövedelemtermelő tevékeny­séget a tervezett és/vagy állami tulajdonban lévő és államilag ellenőrzött módon-vagyis „első'' szektoron belül-avagy azon kívül végzik. A két foga­lompár közötti viszony magával hozza, hogy az államszocializmusból az ál­lamilag szabályozott kapitalizmusba való bármilyen átalakulás egyszer­smind nagyarányú átmenetet jelez az első és a második gazdaság ellenté­tétől a formális és az informális szektor szembenállásához. A „kohlizmus" fenti meghatározása, az államszocialista projektum felszámolása és az „egyszerű" félperiferiális függőség helyreállítása pontosan ezt az átmene­tet mutatja.⁸

A formális-informális szektor és az első-második gazdaság fogalom-párjainak nincs semmiféle olyan belső sajátossága, amely elemzésük ér­vényét az egyes államokon belüli viszonyokra korlátozná Az új amerikai institucionalista gazdaságszociológia már próbálkozott is azzal, hogy a ha­tárokat átszelő érintkezések és áramlások társadalmi-gazdasági specifiku­mait formális-informális ellentétpár segítségével ragadja meg. Gondolat­menetünk során a formális külső kötődések kifejezés azokra a határokon átívelő stabil kapcsolatokra és folyamatokra vonatkozik, amelyeket az ál­lam nyilvántart, szabályoz és adóztat (azaz, ez esetben, megvámol). Az in­formális külső kötődések fogalma azokat a kapitalista államok határain át zajló érintkezéseket és áramlásokat jelenti, melyek kívül esnek az állami el­lenőrzés, szabályozás és az államilag kirótt kötelezettségek hatókörén. Az első gazdaság külső kötődései azok, amelyek az államszocialista gazda­ság „tervezett" (azaz állami tulajdonban lévő) szférájában jelennek meg, míg a „második gazdaság külső kötődései" azok, amelyek az államszocia­lizmusban az állami szférán kívül mennek végbe.

Magyarország külső kötődései

Kapcsolatok a sztálinizmus alatt

A birodalmi hatalom sztálinista rendszerének lényege a termelőeszközök államosítása volt, ami maga után vonta magának a formális-informális el­lentétpárnak (a közvetlen-személyes tulajdonlás eltörlése révén való) fel­számolását, valamint az izolacionizmust, azaz az összes külső kötésnek az állam közvetlen-totális kontrollja alá vetését. (Az izolacionizmus alapja az államosítás kiterjesztése a külső kötődések területére.) A külső kapcso­latok manipulálása az államszocializmus sztálinista verziójának egyik alaptétele és működésének logikai feltétele volt.

Az összes, a határokon át zajló kapcsolat és folyamat államosítása biro­dalmi erőfeszítést jelentett arra, hogy a kelet-közép-európai államok kap­csolatrendszerét kétféle értelemben is átszervezzék: a) egyfelől elvágja­nak minden korábbi szálat a világgazdaság nemszocialista részéhez és b) hogy megszüntessék a régió társadalmainak egymáshoz fűződő „horizon­tális" kapcsolatait, birodalmi közvetítéssel váltva fel azokat. Ennek ered me­nyeként Kelet-Közép-Európát erőszakosan leválasztották függőségének történelmi fókuszáról (azaz Nyugat-Közép-Európáról, ezen belül különö­sen Németországról és Ausztriáról). Időközben a régión belüli, organiku­san kialakult szimbiotikus kapcsolatokat – melyeket már amúgy is meg­rendített a két világháború és a nagy gazdasági világválság -szintén szét­rombolták, amikor a régió gazdaságait alávetették a sztálinizmus projektu­mának. A cél lényegében az volt, hogy a régió valamennyi államszocialista társadalma külső kötéseinek struktúráját egyetlen birodalmi központ felé irányítsák.⁹ A sztálinista időszak szélsőséges izolacionizmusa a külső kötődések összes „második-gazdaság"-beli típusát értelemszerűen illegá­lisnak nyilvánította. A sztálinizmus e vonatkozásban tehát nem volt más, mint egy óriási birodalmi erőfeszítés minden, a határokon átívelő kapcsolat és folyamat államosítására, illetve betiltására.

Külső kötődések a Kádár-korszakban

A Kádár-rendszert Magyarország külső kötődés-struktúrájának nagyará­nyú átalakulása jellemezte. A korábbi rendszer által a határokon keresztüli érintkezésekre és áramlásokra vonatkozóan bevezetett szigorú korlátozá­sok fellazítása egyik alapvető elemévé vált a korszak puha, a lakossággal „összekacsintó" diktatúrájának. A kádári kompromisszum azonban sem­miképpen sem jelentette a külső kötések korlátozásának teljes feladását.

A külső kötődések új rendszere konfliktusokon, és a „kádárizmus" egész időszaka alatt bevezetett fokozatos, gyakran habozó és felemás reformo­kon keresztül alakult ki.

A külső kötődések sztálinista rendszeréből a „kádárizmusba" való átme­net a következő három fő elem kombinálódásaként foglalható össze:

1. Az állam saját külkapcsolatainak részleges reorientációja.
2. Az első gazdaság óvatos megnyitása a világpiac európai centru­mával és a többi kelet-közép-európai államszocialista állammal való horizontális kapcsolatok felé, és
3. A korai második gazdaságban kialakult hallgatólagos politikai-gaz­dasági engedmények fokozatos kiterjesztése a külső kötődésekre is.

Először az állam saját kapcsolatai rendeződtek át. A helyi államszervezet működésének napról-napra való birodalmi irányítása átadta a helyét az el­lenőrzés hatékonyabb, „stratégiai"rendszerének. A megszálló katonai erő visszafogott magatartást vett föl, a külföldi politikai tanácsadók tevékeny­sége az átfogó politikai kérdések eldöntésének és a vezető személyiségek kijelölésének területére szőrűit vissza. Időközben újból létrejöttek az állam kétoldalú gazdasági kapcsolatai a szomszédos kis csatlósállamokkal. Végül, és ez nagyon jelentós körülmény volt, a korai 1970-es évek reálpolitikájának és az enyhülésnek az általános atmoszférája a kádárista államot hatalmas összegű, elsősorban magánhitelezőktől származó kölcsönökhöz juttatta; 1970 és 1979 között a magyar állam adósságállománya há­romévenként megduplázódott, és 1987-re elérte a 17,7 milliárd dolláros szintet (Világgazdaság, 1989, a Magyar Nemzeti Bank jelentése). Lénye­gében a centrumországok tőkéje „valorizálta" a magyar munkaerőt a szocialista államnak a Kádár-korszakban adott kölcsönökkel.

A magyar első gazdaság érintkezése a centrumországok gazdaságá­nak formális szektorával növekvő kereskedelemhez vezetett mind a beru­házási javak, mind pedig a fogyasztási cikkek terén. A hagyományosan ke­lendő magyar termékek újra megjelentek a nyugat-európai piacokon, és a magyar első gazdaság egyes szereplői képesek voltak magukat az ilyen bevételekből modernizálni. A magyar gazdaság a világ nem államszocialis­ta részével való kereskedelem felé orientálódott. A keményvalutában lebo­nyolított üzletek részesedése Magyarország teljes külkereskedelmében 1960-as mélypontjáról (30%-os arány az importon, 29%-os az exporton be­lül) 1970-re38 és39%-ra, 1980-ra50és 57%-ra és 1988-ra57, illetve 58%-ra emelkedett. (A KSH számításai, 1965, 1970, 1975, 1980 és 1989a.) 1990-ben a keményvalutában lebonyolított tranzakciók részesedése mind az exportban, mind pedig az importban 70%-ra kúszott fel (Heti Világgazda­ság, 1991). A nem konvertibilis valutában folyó külkereskedelmet 1991. ja­nuár 1-jén szüntették meg.

A munkaerő migrációja is megindult a határokon keresztül, különösen Magyarországról a Német Demokratikus Köztársaságba, illetve Lengyelor­szágból, Vietnamból, valamint Kubából Magyarországra (az érintett orszá­gok állami és pártszerveinek irányítása és szigorú felügyelete alatt). Ma­gyar munkásokat azért küldtek Kelet-Németországba, hogy ezzel enyhít­sék a magyar ipari munkaerőpiac strukturális feszültségeit, egyszersmind biztosítva a magyar munkaerőnek a fejlettebb kelet-német iparban való to­vábbképzését. Az ezzel kapcsolatos kétoldalú állami megállapodást 1967 májusában írtákalá.¹⁰ E munkaerő-szállítások kétéves szerződéseken ala­pultak, és 1972-73-ban érték el csúcspontjukat, amikor összesen 12 ezer magyar dolgozott külföldön (KSH, 1975b; 1989), legtöbbjük a NDK-ban

(Hölczl és Szakács, 1989). Ez a szám 1981-re 4.000-re esett vissza (KSH, 1989). A magyar munkaerő állami megállapodás által szabályozott Kelet-Németországba áramlása 1983 végén szűnt meg. Az eme megállapodás keretében az NDK-ban dolgozott összes magyarok száma kb. 40.000-re becsülhető.

A lengyel munkaerő – különösen bányászok és építőmunkások – Ma­gyarországon való elhelyezéséről külkereskedelmi egyezmény keretében állapodtak meg, amelynek révén Lengyelország halmozódó magyar adós­ságát törleszthette a szakképzett munkaerő közvetlen exportjával. (Még a Magyar Építőipari és Városfejlesztési Minisztérium épületét is lengyel mun­kások renoválták.) 1985-ben a Magyarországon dolgozó lengyel vendég­munkások száma elérte a 8.000-es számot. 1991-re ez a szám 3.000-re csökkent.

A Kubával és Vietnammal kötött megállapodások, amelyeket képzésre és technológiaátadásra vonatkozó intézkedésekkel kombináltak, hasonló jellegűek voltak, mint a magyar-kelet-német megállapodás. 1985 és 1987 vége között összesen 3.200 kubai vendégmunkás érkezett Magyarország­ra, négyéves munkára, elsősorban a textiliparban. A vietnami munkásokat is főleg a textiliparban alkalmazták.

A lengyel vendégmunkásokat gyakran jobban fizették magyar kollégáik­nál: egyes esetekben ugyanazoknak a feladatoknak ugyanazzal az intenzi­tással való végzéséért négyszer olyan magas órabéreket fizettek a lengye­leknek, mint a megfelelő magyar munkásoknak (Hölczl-Szakács), úgy­hogy szükségképpen kialakult egy sor üzemi bérkonfliktus, amelyeket to­vább súlyosbítottak a különböző határokon keresztüli szakszervezeti konf­liktusok. A lengyel szakszervezet, a Szolidaritás jelenléte tovább bonyolí­totta a dolgokat. Hölczl és Szakács (1989) három vállalatról közöl adatokat, melyek azt mutatják, hogy-ellentétben a lengyelekkel – a kubai és vietna­mi tanoncokat és munkaerőt magyar kollégáikkal egyenlően vagy rosszab­bul fizették. Munka- és életfeltételeik szintén rosszabbak voltak.

A Magyarországról a centrumországok munkaerőpiacára irányuló, nem az állam által közvetített munkaerő-áramlás viszonylag jelentéktelen volt, ami a kádárista utazási szabályozás .rövid tartózkodás vagy nincs vissza­térés" elvének tulajdonítható: hogy hosszabb időt tölthessen külföldön, a magyar dolgozónak disszidálnia kellett.¹¹ Az egyetlen említésre méltó kivé­tel ez alól az 1980-as évek elején aláírt magyar-nyugat-német kormánykö­zi egyezmény volt, mely szerint maximum 2.500 magyar munkásnak le­hetővé tették, hogy Nyugat-Németországban dolgozhasson.

(Ez a kvóta 1990-ben 5.000-re, 1991-ben pedig 10.000-re emelkedett.) Lényegében ez a megállapodás csak a német és magyar cégek alvállalko­zási szerződései révén végzett munkát tette lehetővé: a munkást továbbra is a magyar cég alkalmazta és fizette. A Nyugat-Németországban való köz­vetlen, magyar cég részvétele nélküli munkavállalás nem tartozott bele eb­be a megállapodásba, és 1990. elejéig a magyar jog szerint formailag illegá­lisvolt.

A pihenést szolgáló utazás korlátozott lehetőségének a külföldi legális munkába állásra vonatkozó állami tilalommal való kombinálása kizárta a Magyarországra való visszatérést mindaddig, amíg a disszidens új állam­polgárságot nem szerzett. Ez az ár elég magas volt ahhoz, hogy a potenciá­lis spontán külföldi munkavállalók nagy részét eltántorítsa szándékától, úgyhogy viszonylag kevés magyar folyamodott ehhez a megoldáshoz.

Az 1980-as évek elejére Magyarország vált a világon a legnagyobb egy főre eső turistaforgalmat lebonyolító államszocialista országgá, mind turis­ta érkezések, mind pedig a turisták által Magyarországon töltött éjszakák számát tekintve. Magyarország turizmusa meghaladta a nem államszocia­lista Európa átlagát.¹² 1988-ban a Magyarországra érkezett külföldiek szá­ma elérte a 17,9 milliót, ami fejenként kb. 1,7 turistaérkezésnek felel meg.

A növekvő számú külföldi látogatónak és különösen a keményvalutával fizető turistáknak a megjelenése – jegyezzük meg, hogy a konvertibilis va­lutabevételek 1988-ban az összes, turizmusból származó nyilvántartott jö­vedelem kétharmadát tették ki (KSH, 1990) – jelentős lökést adott a magyar „második gazdaságnak", különösen a szállást, élelmet, orvosi ellátást és más hasonló szolgáltatásokat nyújtó szektorokban. Azok a magyar fogor­vosok, kozmetikusok és fodrászok például, akik az osztrák, nyugat-német, vagy amerikai látogatók kiszolgálására specializálódtak, a centrumországokbeli informális fogyasztási szektor és a félperiferiális Magyarországon kialakult államszocialista második gazdaság kombinálásának kreatív útját fedezték fel. A hetvenes évek közepére az ország idegenforgalmi szállás­kapacitásának jóval több, mint a felét „fizetővendéglátók" tették ki. E mini­vállalkozások rendes körülmények között nem kereskedelmi alapon hasz­nált, gyakran erősen támogatott áron az államtól bérelt lakóegységek bér­beadására szakosodtak. 1989-ben nagyon mérsékelt becslés szerint az idegenforgalmi szektor nem állami tulajdont képező, nem tervezett, az ál­lam által semmilyen formában nem ellenőrzött része adta a teljes helyiség-kapacitás 68,55%-át, amelyből 48,95 % sohasem tartozott semmiféle nyil­vántartás, szabályozás vagy adóztatás alá (Népszabadság 1991). Becslé­sek szerint az ország turizmussal kapcsolatos jövedelmének legalább két­harmada az állami szektoron kívül keletkezett, úgyhogy a jövedelmek so­hasem kerültek be az első gazdaság pénzügyi csatornáiba (Népszabad­ság, 1991). Az állami tulajdonban lévő nagy szállodahálózatoknak és más, a turizmussal kapcsolatos szolgáltató vállalatoknak – ezek gyakran multi­nacionális cégekkel együtt létrehozott vegyes cégek voltak, vagy ilyen szerződéses kapcsolatláncok végén helyezkedtek el – majdnem teljes mo­nopóliumuk volt a turizmus piacának viszonylag kicsiny 4 és 5 csillagos felső szektorában. Időközben az alacsonyabb kategóriájú idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb fizetőképes ke­resletnek örvendtek a nyugat-közép-európai és kelet-közép-európai, illet­ve a magyar turisták között-szinte teljesen kívül kerültek az állami tulajdon, tervezés és irányítás struktúráin.¹³ Ezalatt egy ellentétes folyamat is zajlott: a magyarok hatalmas „bevásárló kiruccanásai" Bécsbe a magyar második gazdaságból származó valutajövedelmeket áramoltatták vissza az osztrák gazdaság formális és informális szektoraiba. Magyarország második gaz­daság típusú, a turizmushoz kapcsolódó külső kapcsolatainak beszámítá­sa nélkül lehetetlen lenne megmagyarázni, honnét származott a magyar tu­risták vásárlóereje a bécsi kereskedelmi szektorban.

A magyar látogatók körében ennek az áradatnak a tetőpontján készített felmérésünk eredményei azt jelzik, hogy a bevásárlóknak csaknem afelé nem éjszakázott Ausztriában (ez közvetve jelzi, hogy a rövid bevásárlóutak voltak a jellemzőek), és több mint 80%-ukabevásárlástjelörte meg utazása elsődleges céljaként. A magyar válaszadóknak több mint a fele legalább negyedszer járt Ausztriában az adatfelvétel idején. Ez annál is inkább figye­lemre méltó, mivel a gyakori magyar Bécsbe látogatók átlagos összjövedel­me kevesebb mint havi 160 dollár volt, ami az akkori osztrák minimálbérnek megközelítően az egyharmada. Ezek az adatok azt mutatják, hogy létezett a magyaroknak egy csoportja, amely erősen érdeklődött a fogyasztási cik­kek Ausztriából való, kis tételben és legalább részben informális csatorná­kon át zajló behozatalában, és amely ugyanakkor rendszeresen jutott leg­alább részben keményvalutában kapott jövedelemhez a második gazda­ságból. (Böröcz, 1989 nyomán).

Ezzel párhuzamosan erősödtek a magyar első és második gazdaságot a szomszédos államszocialista országok első és második gazdaságaival összekötő „horizontális" kötődések. Az elsőgazdaság vállalatai közötti bila­terális kereskedelmen túl ezen időszak alatt alakultak ki a stabil intézmé­nyes keretei a Magyarországon szarkasztikusan „KGST-piacnak" nevezett jelenségnek. Főleg lengyel, csehszlovák és magyar állampolgárok találták fel ezt a kereskedelmi intézményt – az engedélyezett, és nagyon ritkán a nem engedélyezett árucikkek kis tótelekben való csempészését. Ez a ke­reskedelem három feltételen alapult: (1) a régió gazdaságai bizonyos as­pektusainak komplementer jellegén, (2) a különböző árufajták támogatásá­nak struktúrájában az egyes országok között mutatkozó különbségeken, melyek jelentős árkülönbségeket eredményeztek, és (3) a „hivatalos" KGST-kereskedelem merev, rugalmatlan jellegén, amely nem volt képes alkalmazkodni az első két körülményből adódó piaci nyomáshoz.

A korszak végére főleg a Magyarországra jövő lengyelek – sokan közü­lük vendégmunkások, akik ily módon jól ismerték az itteni második gazda­ságot éppúgy, mint a piaci kereslet dinamikáját – szilárdan megalapozták helyüket mint állandó tényezők a magyar második gazdaság olcsó fo­gyasztási cikkekkel való ellátásában – a gyermekcipőktől a kisebb szer­számgépekig, a textilárutól az autóalkatrészekig és a tömény italoktól a keményvalutáig. Ugyanakkor vajdasági, észak-horvátországi és kelet-szlo­véniai jugoszláv polgárok-együtt a burgenlandi osztrákokkal a Magyaror­szágról való nagyarányú „privát" élelmiszer-behozatalra specializálták ma­gukat. A határokon kérészül ívelő regionális integrációnak hasonló formája alakult ki az úgynevezett „kishatárforgalomra" vonatkozó kétoldalú megál­lapodások védelme alatt a magyar-szlovák és a magyar-román határ mentén is. Az 1980-as évek végére ezekhez az informális kiskereskedelmi kapcsolatokhoz csatlakoztak a nyugat-ukrajnaiak. Hasonló módon a Bala­ton környéke az 1970-es évek közepére a NDK-NSZK határ által elvá­lasztott német családok viszonylag nyugodt találkozóhelyévé vált. Az ilyen „család-újraegyesítő" vakációk ellátása a magyarországi idegen­forgalom második gazdaságának elkülönült, stabil és intézményesült ágazatává vált.

Ennek az időszaknak már az első éveiben a magyar forint nagyra érté­kelt, „majdnem kemény" fizetőeszköz rangjára emelkedett a KGST-n belüli, a második gazdasághoz tartozó fogyasztásicikk-kereskedelemben – an­nak ellenére, hogy a magyar állam szigorúan korlátozta a készpénzkivitel lehetőségét. A forint vált az egyetlen olyan államszocialista valutává, ame­lyet az összes nagyobb bécsi bank váltópultjainál jegyeztek. A szerző inter­júi azt mutatják, hogy a bécsi bankok magyar fizetőeszköz-kínálata elsősor­ban a lengyel turistáktól származott, míg a keresletet főleg azok a bécsi al­só-középosztálybeli és munkáscsaládok alkották, akik olcsó nyaralási le­hetőséget kerestek Magyarországon, túl azokon a viszonylagos előnyö­kön, amelyek a két társadalom átlagjövedelme közötti, a hivatalos magyar árfolyam szerint is öt-tízszeres különbségből származtak számukra. Ez a sajátos jelenség meglehetősen komplex integrációs rendszer kialakulását jelzi: (1) az osztrák formális szektor – ez esetben a bankok és a turisták – és (2) a magyarországi idegenforgalmi és egyéb szolgáltatások első és máso­dik gazdasága, valamint (3) a – főleg a lengyel turisták által közvetített – má­sodik gazdaságbeli kelet-közép-európai határkereskedelem között.

A „kohlizmus" és Magyarország külső kötődései

A külső kötődések struktúrájának átalakulása fontos eleme volt a „kádá­rizmusból" való politikai átmenetnek. Az ország külső kötődéseinek rend­szerében végbemenő átalakulás fő összetevőivel kapcsolatban a követ­kező előzetes megfigyelések fogalmazhatók meg:

1. Az állam saját külső kötései „hátra arcot" hajtottak végre: radikálisan csökkent a szovjet komponens súlya az ország külkapcsolataiban, lénye­gesen csökkentek és ugyanakkor minőségileg új formát öltöttek a régió töb­bi, korábban alávetett országához fűződő államközi kapcsolatok, és, ami a legfontosabb, szoros kapcsolatok épültek ki a nyugat-európai centrumor­szágokkal, azzal a hangsúlyozott végcéllal, hogy az ország teljes jogú tag­ságot kapjon az Európai Közösségben.
2. A magyar állam kivonult a magyar gazdaság és a külföldi (centrum) tőke közötti kapcsolatokból, és
3. az első és második gazdaság ellentótét fokozatosan felváltja a formá­lis és informális szektor ellentétpárja-sok tekintetben a világgazdaság töb­bi félperifériájának a mintájára. Ezt az tette lehetővé, hogy a régió legtöbb állama teljesen felhagyott az egyének földrajzi mozgásszabadságának korlátozásával.

A magyar állam saját kapcsolatainak e teljes fordulata kettős külső kö­töttség feltételei között ment végbe. A szovjet komponensnek az államkőzi kapcsolatokból való eltávolítása a szovjet komponens ellenőrzése alatt ment végbe. Mind a külföldi csapatok kivonulására, mind pedig a végrehaj­tás részleteire vonatkozó döntést teljesen az idegen megszálló hatalom ál­tal szabott feltételek határozták meg. A vízumkötelezettséget eltörölték a legtöbb nyugat-európai és észak-amerikai centrumország polgárai számá­ra, miközben Magyarországon komolyan fontolgatják a vízumrendszer be­vezetését a szovjet és talán még más kelet-közép-európai állampolgárok számára is.¹⁴

Az újonnan szuverénné várt magyar állam viselkedését a maga részéről továbbra is jócskán befolyásolja az állam külső adósságterhe, amely elsősorban az állami költségvetés és a több gazdasági kérdések feletti szi­gorú IMF-ellenőrzésben nyilvánul meg. Ugyanakkor a volt Szovjetunió – korábban a magyar áru messze legnagyobb exportfelvevő piaca – jelenleg gyakorlatilag fizetésképtelen, miközben továbbra is elsődlegesen a szovjet utódállamok látják el Magyarországot olyan, életfontosságú energiaforrá­sokkal, mint az olaj és a földgáz. A magyar kormány bonyolult és nehéz helyzetét jelzi, hogy a magyar-FÁK kereskedelem fenntartása, és a Szov­jetunió utódállamainak mint Magyarország stabil, erős exportpiacának a megőrzése döntő kérdéssé vált a Magyarország és a nyugat-európai, va­lamint észak-amerikai centrumállamok közötti tárgyalásokban. Az ener­giahelyzetet tovább súlyosbítja az a tény, hogy Magyarország egyetlen, nem szovjet kőolajimport-vezetéke a háború sújtotta Horvátországon át húzódik.

Magyarország hazai tőkehiányának, a külföldi beruházók számára a ha­zai vállalkozással szemben kedvező feltételeket biztosító magyar törvény­hozásnak és a magyar állam súlyos adósságterhének következtében nö­vekedés tapasztalható a közvetlen külföldi beruházások mértékében a ma­gyar gazdaság formális szektorában. A vélemények e beruházás mérté­kéről megoszlanak: annyi bízvást állítható, hogy a közvetlen külföldi beru­házás – mely 1990 májusa és 1991 májusa között 335,1 millióról 890,5 milli­óra növekedett (Heti Világgazdaság, 1991) valójában sokkal kevesebb, mint amit sokan vártak, illetve amitől sokan tartottak.

Bár a magyar gazdasági törvényhozásban nincs semmi, ami kifejezet­ten tiltaná a régió többi, korábban a keleti tömbhöz tartozó gazdaságából jövő közvetlen beruházást – azaz a horizontális kapcsolatok kialakulását ezen a területen- az egész régióban általános tőkehiány bizonyosan ab­ban az irányban hat, hogy akadályozza a regionális integráció ilyen új for­máinak kialakulását. (A politikai nacionalizmus tovább súlyosbítja ezt a problémát.) Ráadásul a külföldi hitelezők gazdaságpolitikai nyomása alatt a Magyar Nemzeti Bank nemrégiben véget vetett annak a gyakorlatnak, amely korábban garantálta a régió fizetőeszközeinek közvetlen beváltását Magyarországon – az utolsó pénznem, amely ennek „áldozatul esett", a csehszlovák korona volt. Ez a kelet-közép-európai regionális integrációt arra kényszeríti, hogy a régióban legjelentősebb három keményvaluta-fajta – a német márka, az osztrák schilling vagy az amerikai dollár – közvetítésé­vel menjen végbe, s a régión belül utazó fogyasztóknak jóformán kizárólag az informális kapcsolatokat hagyja meg mint a külföldi fizetőeszköz forrá­sát. Kelet-Közép-Európa áttérése a „keményvaluta-alapú külkereskedelmi elszámolásra" nagyban hozzájárult a formális szektor regionális kereske­delmének összeomlásához, tekintettel a Kelet-Közép-Európa-szerte ural­kodó keményvaluta-hiányra. A gazdasági együttműködés valamilyen – a megszűnt KGST-t felváltó – alternatív regionális keretéről folyó tárgyalá­sok nagyon kezdeti stádiumban vannak. A politikai áramlatok és az álta­lános instabilitás a regionális gazdasági integrációt kevéssé teszik kívá­natossá ama államok politikai elitjei számára, melyek potenciálisan részt vehetnének benne.

Az informális külső kötődések kialakuló struktúrája, úgy tűnik, némileg különbözik a formális folyamatoktól: az informális kötődések nemcsak vertikális (centrum-félperiféria), hanem horizontális (régión belüli) irányult­ságú kapcsolatokat is tartalmaznak.

A nem nyilvántartott munkaerőmozgás a mai Magyarországot kétféle­képpen érinti: emelkedett a nem nyilvántartott magyar munkaerő létszáma Kelet-Ausztriában és kisebb mértékben az Európai Közösség közép-euró­pai országaiban. Ugyanakkor megjelent a magyar informális munkaerőpia­con a dokumentálatlan külföldi munkaerő – különösen Romániából és Nyugat-Ukrajnából. Egyes szabadtéri piacok és közlekedési csomópontok Budapesten egyfajta informális munkástoborzó központtá fejlődtek, és a nem nyilvántartott munkaerő használata terjed a városi építőiparban, az idényjellegű idegenforgalmi szolgáltatásokban és a kisüzemi mezőgazda­ságban. A folyamat 1987-ben kezdődött (Sík, Tarjányi és Závecz, 1989; Sík, 1991) a romániai állampolgárok (többnyire, de nem kizárólag magyar nemzetiségűek) beáramlásával, akiknek számát 25-40 ezerre, vagyis a népesség 0,25-0,4 százalékára becsülték. Legtöbbjük valamilyen formá­ban engedélyt kapott arra, hogy Magyarországon maradjon. Nagyjából súrlódásmentesen beolvadtak a magyar társadalomba, amely az „előnyös" befogadó közeg iskolapéldáját nyújtó bánásmódban részesítette őket (Portes és Böröcz, 1989, 620-651), hasonlóan a kelet-európai németeknek az NSZK-ba, és a zsidóknak Izraelbe való bevándorlásához. A forint korláto­zott romániai konvertibilitásának és a fogyasztási cikkek ottani általános hi­ányának következtében pénzküldeményeik kisebb jelentőségűek, a Ma­gyarországról Romániába áramló családias rokoni támogatás a közvetlen áruküldemények-hiánycikkekből összeállított rendszeres ajándékcsoma­gok-formájában megy végbe (Sík és mások, 1989.25. o.). Eme – némileg félrevezetően „menekülteknek" nevezett – bevándorlók beáramlásának óriási az elméleti jelentősége: ez jelentette az első olyan külső „behatolás" által létrehozott társadalmi kapcsolatot a „kádárizmusban", amely legalább részlegesen a formális-informális szektor ellentótén alapult (az első és má­sodik gazdaság közötti distinkción túl).

Nagyon lényeges, hogy a nem hivatalos munkaerő-bevándorlás Ma­gyarországra folytatódott a román diktátor bukása után is. Ez még világo­sabban az informális szektorra jellemző vonásokat mutat. Résztvevői kö­zött találunk újabb romániai magyarokat, ezenfelül olyan nem magyar ro­mán állampolgárokat, akik még nem kaptak politikai menedékjogot vala­melyik centrumországban, újabb magyar és más bevándorlókat Kárpát-Ukrajnából és máshonnét Közép-Kelet-Európából – köztük a szovjet had­sereg néhány tagját, akik megtagadták a kivonuló csapatokkal való hazaté­rést -, továbbá egy maroknyi nem európait, akik különböző bizonytalan be­vándorlói státusokban élnek Magyarországon, a hallgatói vízumuk lejárta után továbbra is az országban maradt egyetemistáktól kezdve egészen azokig, akiknek nemrégiben beadott politikai menedékjog-kérelméről még nem született döntés. Tekintettel arra, hogy a bevándorlás új jelenség a mai Magyarországon, az állami bevándorlási törvényhozás és politika megle­hetősen határozatlan ebben a tekintetben, különösen, ami a menekült stá­tus nem magyarok számára való megadásának a kritériumait és a munka­vállalási engedélyhez szükséges jogi eljárást illeti. Ennek következtében az új magyar politikai pártok retorikája a mindenkit befogadás és az abszolút korlátozás végletei között ingadozik. A helyzet szükségképpen ki fog éleződni a munkahelyekért folytatott küzdelemnek a magyar gazdaságban várható intenzívebbé válásával és a szovjet utazási rendelkezések küszö­bönálló liberalizálásával. Egy további fejlemény a lengyel vendégmunká­sok ukránokkal való felváltása új kétoldalú egyezmények révén, valamint a háborús menekültek jelenlegi beáramlása a volt Jugoszláviából.

Az államhatárokon keresztül zajló informális kiskereskedelem teljes erővel folytatódik. A nemzetiségi hovatartozás jelentós szerepet játszik e határokon átívelő kötődések specifikumainak meghatározásában: a külön­böző útlevelekkel rendelkező lengyelek, ukránok, cigányok, szerbek, hor­vátok, szlovákok és magyarok különböző árukra specializálódtak és külön­böző hálózati struktúrákat vesznek igénybe. A magyar forint keményvalu­tákkal szembeni meglepő stabilitásának egyik fő magyarázata a behozott keményvaluta túlkínálata, amely párosul még az új budapesti vegyesválla-latok valutában fizetett alkalmazottai részéről jövő további kínálattal és a keményvaluta iránti magyar kereslet kimerülésével, ami viszont a mozgó­sítható magyar forintjövedelmek csökkenésének tudható be.

Összefoglalás

Mivel az izolacionizmus-a külső kötődések államosítása – meghatáro­zó jellemzője a kapitalista világgazdasági közegbe ágyazott sztálinizmus­nak, a külvilághoz fűződő kapcsolatok bármilyen megnyitása elmozdulást jelent ettől a modelltől, és a külső kötések meghatározott konfigurációi meghatározó aspektusait jelentik bármilyen létező államszocialista beren­dezkedésnek. Magyarországon a külső kötődések megnyitása a Kádár­korszakban korán megkezdődött, a konfliktusok egyik központi kérdésévé és a következő időszak egymást követő, felemás, „összekacsintó" politikai kompromisszumainak egyik fő összetevőjévé vált. A kádárista külső kötődésstruktúrát a centrumállamokkal való kapcsolatnak az állam ellenőrzése alatt történt helyreállítása jellemezte – azaz a birodalom vezető állama fokozatosan kivonult a magyar államnak a nyugat-európai centrummal, különösen a centrumbeli tőkével fenntartott kapcsolataiból; valamint a tervezett szektoron kívüli külső kapcsolatok korlátozott rendsze­rének a hallgatólagos elfogadása mindaddig, amíg ez nem járt a munka­erőnek a centrumtőke általi közvetlen felhasználásával, közvetlen beruhá­zás vagy munkaerő-vándorlás révén. A munkaerő értékesülését e rend­szer a magyar állam közvetítésével tette lehetővé, mely sikeresen ékelte be magát a centrumtőke és a magyar munkaerő közé. A államszocializ­mustól való jelenlegi eltávolodás olyan intézményes berendezkedés kiala­kulásával jár, melynek célja a centrumtőke és a magyar munkaerő közötti közvetlen kapcsolatnak a közvetlen beruházás és az állam által nem köz­vetített munkaerő-migráció révén való helyreállítása, azaz a formális kap­csolatok 180 fokos fordulata. Eközben az informális kapcsolatok egyenle­tesebb földrajzi megoszlásban működnek, mint formális megfelelőik, ma­gukba foglalva a régión belüli horizontális integrációt éppúgy, mint a ver­tikális szálakat.

A magyar társadalom soha, még a sztálinista időszak legsötétebb évei­ben sem „lépett ki" teljesen a világrendszerből. Amik változtak, azok a külső függőség sajátos feltételei voltak, amelyek között ez a világrendszerbe való betagozódás végbement. A sztálinizmusból a „kádárizmusba" való át­menet egyik legjelentősebb meghatározó vonása a külső kötődések újbóli kialakulása volt, ami a magyar pártállam és a magyar társadalom közötti politikai kompromisszumok hosszú sorába illeszkedett. A külső kötődések kádárista szabályozása során az állam stratégiája a magyar munkaerő centrumtőke általi közvetlen felhasználásának a megakadályo­zására összpontosult, oly módon, hogy a hatalom önmagát a két pólus közé iktatta. Ez sok tekintetben összhangban volt a kádári állam belső magatar­tásával, amely a pénzjövedelmek tőkésülésének megakadályozására irá­nyult oly módon, hogy hátráltatta a vállalkozást, egyszersmind hallgatóla­gosan bátorította a pénzjövedelem-többlet elpazarlását. Az államszocializ­musból való „kohlista" átmenet során ez a kádári kompromisszumos beren­dezkedés bomlik fel.

Az államszocializmusból való átmenet magyar esete azt mutatja, hogy a centrumtőkétől való közvetlenebb, egyértelmű függőség makrostrukturalis folyamatával szembeni ellenállás lokális stratégiái és a horizontális alterna­tívák keresése nagyjából az informalitás bizonytalan világára korlátozód­nak. Magyarország államszocializmus utáni Jövőjének egyik fő kérdése, hogy vajon az a hatalmas, informális szektor, amely kialakulóban van, a „flexibilis specializáció" típusába fog-e tartozni – ezzel az olasz Emilia Romagna híres „pozitív" forgatókönyvét követve -, vagy pedig a világ legtöbb részéből jól ismert, sokkal borúsabb képet nyújtó „túlélési" típust erősíti.

A szovjet birodalomba való bekebelezésük idején gyakorlatilag az összes kelet-közép-európai ország fejlettebb volt, mint Keletről jövő politikai gyarmatosítójuk, és kevésbé fejlett, mint nyugati szomszédjaik. A régió csaknem két nemzedéken át tartó kiszolgáltatottsága a politikai kolonizációnak nem változtatta meg ezen egyenleg alapvető társadalmi-gazdasági képletét. A függőség birodalmi komponensének megszűnésével Kelet-Kö­zép-Európa, úgy tűnik, olyan átalakulási folyamaton megy keresztül, mely­nek eredményeképpen az európai színpadon az államszocializmus előtt betöltött szerepéhez hasonló szerepet játszik. Amennyiben az Európai Kö­zösség keleti határa hamarosan egybeesik majd azzal a vonallal, mely ko­rábban Európát Keletre és Nyugatra osztotta, a kelet-közép-európai orszá­gok és Nyugat-Európa közötti viszony egyre inkább hasonlóvá válhat az Európai Gazdasági Közösség, valamint Portugália, Spanyolország és Gö­rögország között ez utóbbiak tekintélyuralmi-konzervatív diktatúráinak fel­számolása után kialakult kapcsolathoz. Ez azt implikálja, hogy Kelet-Kö­zép-Európa korábbi államszocialista országainak jövője attól függ, hogy képesek lesznek-e megszerezni a teljes jogú tagságot az Európai Közös­ségben – ami azt jelentené, hogy korlátlanul hozzáférnének a világ legna­gyobb egységes piacához éppúgy, mint bizonyos infrastrukturális fejleszté­si alapokhoz -, valamint attól, hogy milyen mértékben lesznek képesek ki­dolgozni saját régiójuk integrációjának működőképes formáját.

Jegyzetek

1 Böröcz (1992) részletesebb áttekintést ad a kelet-közép-európai államszocialista függőséggel kapcsolatos tudományos munkáról.

2 Részletesebben 1.:Casals (1980), Böröcz (1980b) és Böröcz (1992).

3 Azállamnakamagántulajdonosiviszonyokbavaló behatolása az a momentum, amely az államszocialista egységet részlegesen antinomikus viszonyba helyezi a vi­lággazdasággal.

4 A katonai együttműködés közvetlenül a szövetségeseknek a tengelyhatalma­kon aratott győzelme után megszűnt, de hamarosan, a stratégiai nukleáris egyensúly következtében kialakult az antagonisztikus együtt működés.

5 A „világbirodalom" kifejezést wallersteini értelemben használjuk. Olyan politi­kai-gazdasági rendszert jelöl, amelyben számos állam elsődlegesen egy szuperállam átfogó hatalma révén integrálódik egy egységes egészbe. A kelet-közép-európai biro­dalmi berendezkedés maga után vonta az állami szuverenitásnak a helyi központokból a birodalmi központba való részleges áthelyeződését.

6 Hirschman definíciója pontosan így hangzik: „Egy adott gyártási folyamat kötődéseinek hatásait úgy definiálom, mint beruházást eredményező erőket, melyeket akkor hoznak mozgásba, input-output relációk révén, amikor azok a termelési kapaci­tások, amelyek ezt a folyamatot Inputokkal ellátják vagy outputjait felhasználják, elég­telenek vagy nemlétezőek" (1977. 72. o.).

7 E cikk terjedelmi korlátai kizárják, hogy tárgyaljuk az ezen kapcsolatokból és áramlásokból kialakuló eszmék, ideológiák, értékek, információk, preferenciák, ízlé­sekés moralitás szerepének fontos problémáját.

8 Az első és második gazdaság közötti ellentétről a formális-informális ellenlétre való átmenet problémája és annak implikációi nyilvánvalóan az államszocializmusból kilépő kelet-közép-európai átmenet legdöntőbb kérdését jelentik. Ezt a kérdéskomplexumot itt nem tudjuk feltárni. Ez a cikk néhány olyan alapvető következményre össz­pontosít, amellyel ez a változás a külső kapcsolatok vonatkozásában együtt járt.

9 Ennek az elképzelésnek a nyilvánvaló kudarca és gyors feladása szorosan összefüggött a birodalom központjának politikai félgyarmataihoz képesti viszonylagos technológiai és gazdasági alulfejlettségével.

10 Ha külön nem jelzem a forrást, az állami szerződések révén közvetített vagy államilag szabályozott munkaerő-áramlásra vonatkozó információk a Hárs Ágnes (Magyar Munkaerőkutató Intézet) által a Magyar Munkaügyi Minisztérium (korábban Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal) tisztviselőivel folytatott beszélgetések révén összegyűjtött anyagból származnak.

11 A diplomataszolgálat és egy maroknyi, külföldi beruházásokat is folytató ma­gyar cég kereskedelmi képviselői és alkalmazottai kivételt jelentenek e szabály alól.

12 Böröcz (1990) a Seniortól (1983) származó adatokkal végzett számítások alapján jut erre az eredményre.

13 Az idegenforgalmi szolgáltatások egyetlen számottevőrészét, amely az állami redisztributív „tervezett" intézményrendszer égisze alatt maradt, a szigorúan el­lenőrzött szakszervezetek által fenntartott és gyakran az ő tulajdonukban lévő, állami­lag támogatott üdülők képezték.

14 Csehszlovákia a románok beutazásának korlátozásában nemrégiben zárkó­zott fel az Európai Közösséghez, Ausztriához és Lengyelországhoz. Ezzel Magyaror­szág maradi a régió egyetlen olyan országa, ahová a román állampolgárok bármilyen vízum nélkül beutazhatnak.

Az állami beavatkozással kapcsolatos viták – a politikacsinálók műhelye­iben s esetenként a szakirodalomban is – a „több" vagy „kevesebb" kor­mányzat, az „erős" vagy „gyenge" állam, a „kicsi" vagy „nagy" állami ap­parátus körül zajlanak. Az összevetés viszonyítási alapjai azonban eleve bizonytalanok, a lehetséges meghatározások intuitívek, és a szóbajöhető meghatározások nagymértékben kultúrához, nemzeti politikai hagyomá­nyokhoz kötöttek.

Az „erős" állam fogalma leggyakrabban az állam autonómiájával kap­csolódik össze. Egyes meghatározásokban az „autonómia" az állam „ere­jével", „hatalmával" lesz egyenértékű. Eszerint az erős állam (az autonóm állam!) működésének tervezésénél képes a társadalomban megfogalma­zódó különböző igények, programok lényegi figyelmen kívül hagyására. Annál „erősebbnek" fog tűnni az (állam)hatalom, minél nagyobbak az e programok mögötti erők és minél hatásosabban tud ezekkel szemben az állam ellenállást tanúsítani (vagyis nem ezek, hanem a saját prioritásait megvalósítani). E kulcsot követve vizsgálják az államot a neomarxista szövegek is. Itt az állam „viszonylag autonóm", ha – adott kérdések kap­csán – le tudja küzdeni a civil társadalmat domináló tőkés csoportok elle­nállását. Vagy, másként fogalmazva: az autonóm állam felülkerekedik bármilyen gazdaságilag vagy társadalmilag meghatározó osztállyal kiala­kuló érdekkonfliktusban (Skocpol, 1985, 4).

A Kádár-korszak értelmezésében és értékelésében meghatározó annak (párt)állami jellege. Le­bontásában is kulcsszerepe volt azoknak a törekvéseknek, amelyek az állam túlsúlyos szere­pében találták meg a negatív hatások, a működési zavarok, a (tovább)fejlődésképtelenség legfőbb okait. De miként bárhol Közép-Kelet-Európában, az államszocializmusok utáni kor­szakban is központi kérdés marad a „mire való az állam" kérdése, hiszen ezen országok gaz­daságét, társadalmi szervezetét még sokáig éppen az állami szerepvállalásnak a nyugatitól el­térő mértéke is jellemzi, mint ahogy meghatározó volt ez abban is, hogy e régióban – a tör­ténelmi előzmények kényszerítő hatása folytán is – államszocializmusok jöttek létre. Így a Kádár-korszak fennállásának, elő- és utóéletének kérdésében is központi fontosságú az állam szerepének vizsgálata, melyhez, úgy véljük, igen jó segítséget nyújthatnak többek között az itt olvasható tanulmány elméleti-fogalmi eszközei is.

Ugyancsak termékenyek lehetnek a szerzőnek azok a gondolatai, amelyek a centrum-pe­rifériaelméleteket, ill. a modernizáció és a függés ezzel kapcsolatos elméleteit próbáljak rend­szerbe foglalni, felvázolva ezzel a Magyarország közelmúltjában és jövőjében egyaránt meg­határozó alternatívák természetét is, s egyúttal közvetve reflektálva is az Eszméiéi korábbi számaiban közölt világrendszer-elméleti tanulmányokra is, elhelyezve azokat a kérdés igen összetett, a világrendszer-működés mind több elemére figyelő irodalom egyre terebélyesedő erdejében. (A szerk.)

Másrészt ugyanakkor semmi okunk azt hinni, hogy azok az államok – amelyekben az államot ellenőrző politikai csoport ugyan saját prioritásait követi, de azok nagyobbrészt egybevágóak a társadalom meghatározott érdekcsoportjainak értékeivel, s ezért a domináns csoportnak nem kell el­lenállást leküzdenie – gyenge, vagy korlátozott autonómiájú államok len­nének. S talán kijelenthetjük azt is, hogy az állam társadalmi támogatá­sának formája és mértéke az autonómiától független alapdimenziónak te­kinthető. Ha a társadalmi támogatottságot és az autonómiát tekintjük a két kiinduló paraméternek, és tudjuk (ez empirikus közhely), hogy ezek adott helyzetekben nem egyszerre és nem egyforma intenzitással fe­jeződnek ki, akkor jelenlétük illetve hiányuk kombinációi tipizálhatóvá te­szik az „erős-gyenge" állam dichotómiát is.

Mindezt, bármennyire leegyszerűsítő is, egy kétdimenziós mátrixszal szemléltethetjük:

A kirajzolódó államtípusok nemcsak elméleti osztályozások, hanem jól kezelhető „public choice"modellekben is megjeleníthetőek.

Jelen dolgozatunkban a hiányos társadalmi támogatottságú és ala­csony autonómiaszintű gyenge állammal nem foglalkozunk (bár sok vo­natkozásban, ambícióitól függetlenül pillanatnyilag a magyar állam ilyen­nek tekinthető). Ilyen paraméterek között egy ambiciózus átalakítási prog­rammal színre lépő állami apparátus tartósan amúgy sem működhet. Kö­vetkezésképpen, ha a változások generálásában a köztisztviselői kar az (egyik) döntő pozíciót tartani akarja, bármilyen átfogó akciósor előfeltéte­lévé lesz, hogy a kormányzatnak e modelltől el kell mozdulnia. A függet­len modellnek léteznek tekintélyuralmibb és demokratikusabb válfajai. A modernizáció különböző időszakaiban ez az államtípus – mindkét válto­zatában – jelentős szerephez juthat. Gyakorlatias megfontolásokból vi­szont a továbbiakban alaposabb vizsgálat alá az aktivista és a reagáló modelleket fogjuk venni.

A bemutatott tipológia azonban számos további kérdést is felvet. Mi­ként változnak a társadalmi támogatottság változó mértékétől függően (a demokratikus államrenden belül) az állami prioritások érvényesítési tech­nikái? Milyen államtípusok milyen szituációkban milyen fontosságot tulaj­donítanak annak, hogy milyen mértékű akcióik társadalmi támogatottsá­ga? A társadalmi támogatás változásai hogyan változtatják meg (egyálta­lán, mikor változtatják, s mikor nem) az állami cselekvési programokat? Az állami és társadalmi csoportokban megfogalmazott preferenciák szét­tartó voltából következően az államnak mekkora a hajlama (játéktere) kü­lönböző kulturális környezetekben az eredeti programok módosítására? Elvben széttartó prioritások esetében milyen állami apparátusok marad­nak autonómak, s melyek cselekvési tere szűkül majd össze? Igaz-e, hogy a tekintélyuralmi rendszerekben a „független" modell a leggyakrab­ban előforduló politika-változat? Lehet-e egy demokratikus állam is olyan „erős" (még ha nyilvánvalóan más eszközökkel él is), mint egy tekintélyu­ralmi rendszer?

E kérdések megválaszolására első közelítésben az államot adaptáci­ós mechanizmusain keresztül vizsgáljuk. Az állam legkülönfélébb akciói ugyanis felfoghatók külső vagy belső kihívásokra születő válaszlépések­ként; s így az állam sikeres voltát is mérhetjük az eredményesen feldolgo­zott kihívások hányadával. Az állam által feldolgozott külső és belső ható­tényezők egyenlegéből következően sajátos adaptációs stratégiák is el­különíthetők.

Ugyanakkor, a külső és belső kihívások szerinti felosztás (és az abból levezethető tipológiák, lásd Rosenau, 1988, 38-43) csak egy lehetőség az állami politikák különböző irányokban történő felbontására. Hiszen, míg itt az államról, annak autonómiájáról egyfajta egészként értekezünk, nem felejthetjük el, hogy a legtöbb esetben (s demokratikus államalakula­tokban majdnem mindig) az állami autonómia frakcionált; erősebben raj­zolódik ki egyes területeken, halványabban másokon. Világosabban megfogalmazott érdekei (és ebből következő szakpolitikái) vannak bizo­nyos szférákban, és engedékenyebb más vonatkozásokban. Egyes relá­ciókban erős, másokban pedig gyenge államként viselkedik. Érdekes, bár többnyire még kevéssé kutatott kérdések bukkannak elő a különböző működési filozófiájú államszegmensek határterületein.¹ Az állam autonó­miája nincs az állam egy meghatározott strukturális alkotórészébe beül­tetve. Sőt, épp a fentiekből következően időben is változik. Egyes helyze­tekben határozottan és erős kontúrokkal érvényesül, másokban elpáro­log. Az autonóm állami cselekvés szerkezeti potenciája – a kormányzati elitek összetételével, azok beállítódásainak áthangolódásával, a szerve­zetek átalakulásával és a nemzetközi rendszeren belüli erőátrendeződés­sel összefüggésben – időben is átalakul. Az osztályozási sémák kínálta autonómia-modellek inkább csak meghatározott környezetben vizsgálan­dó lehetőségek.

Végül is az adaptációs stratégiák mögött az állami autonómiát hordo­zó döntéshozó csoportok szubjektivitásának összetevői rajzolódnak ki (a társadalomban megfogalmazódó problémák felismerési készsége az ál­lamapparátusban, a köztisztviselők önképe a mögöttük felsorakoztatható támogatásról, konfrontációs stratégiák az igazgatásétól eltérő prioritások kezelésénél, az apparátus hitei arról, hogy az általuk befolyásolandó terü­leten adott bemeneti (input) lépéseknek milyen hatékonyságú kimenetei támad(hat)nak.

Mindezekből „puha" politika-jellemzők egy csokra rendezhető össze. E puha változók az állam általános strukturális keretei és az egyes konkrét akciók közötti sávban működnek. Néhány ezek közül – képlékenység; az akciók elszigeteltsége, körülhatároltsága; az állami politika rugalmas­sága és sebezhetősége – alapjellemzői egy általános autonómiakon­cepciónak is. A képlékenység és a sebezhetőség negatívan, az elszige­teltség és a rugalmasság pozitívan kapcsolódik az állam autonómiájának kiteljesedéséhez.

A képlékeny államok preferenciáik megfogalmazásánál érzékenyek a megnyilvánuló társadalmi érdekek kifejeződései iránt, és ezek hatására saját programjaikat is hajlamosak módosítani. Szélsőséges esetekben az apparátus egyszerűen teljes egészében magáévá tesz, sajátjaként fogal­maz meg valamilyen, az igazgatási apparátuson kívül megszületeti prog­ramot. Persze a nem (vagy csak minimálisan) képlékeny állam sem ha­nyagolja el teljesen a társadalmi hatásokat. Amíg azonban a képlékeny állam ezeket az impulzusokat értékkörnyezetükkel együtt hasznosítja, és programelemként emeli át saját cselekvési lehetőségei közé, addig a nem- vagy csak kevéssé képlékeny változat ezeket csak információként használja, adatforrásként, nyersanyagként kezeli és hozzárendeli saját értékeihez.

Az állam képlékenységéhez két strukturális változó kötődik; az állami apparátus összefogottságnak mértéke és az állam belső differenciáltsága (Nordlinger, 1987, 373). A keményen összefogott állam(apparátus)ban a köz(szak)igazgatásban dolgozó szakértők pályájának, karrierjének túl­nyomó része az igazgatási szervezeteken belül épül. Az apparátus felső szintjei is nagyobbrészt belülről töltődnek fel. A szolgálati idő hossza fon­tos jutalmazandó értékké válik.

A lazán összefogott szervezetek (egyik) fontos ismérve ezzel szem­ben, hogy a karrierminták ezekben a szervezetekben nyitottabbak. Az ilyen apparátus tagjai ide-oda vándorolnak az igazgatási szféra és a „álla­min" kívüli szférák között.

A képlékenységre hat az állam differenciáltságának foka is. A differen­ciált állam szakértőkre épít, és éppen szervezeti sokrétűségéből követ­kezően bizonyos értelemben „korpuszkulus", felduzzasztott. Az ilyen ne­hézkes, „testes" állam pedig hajlamos saját preferenciáinak felerősítésé­re. A különböző kérdésekkel kapcsolatos szakpolitikák kidolgozására lét­rejövő bizottságok, irodák, munkacsoportok, kiküldött ideiglenes testüle­tek tömegében kialakuló szervezeti rutinok, kapcsolatok, kiharcolt alkupo­zíciók bizonyos mértékig abszolutizálódnak, maguk is befolyásos politika­alakító elemmé válnak.

Az állam elszigeteltségének fog almán azt értjük, hogy milyen mértékű az állam környezetfüggősége. A teljesen elszigetelt (a társadalomtól el­zárt) állam csak egyfajta társadalmi viselkedési módra: a rendpártéra re­agál. A rosszul körülhatárolt államnak ugyanakkor állandóan valamilyen aktív támogatásra (kampányokra, referendumokra, támogató tüntetések­re) van szüksége. Az elszigeteltség különböző változatai nagyobbrészt egy változóval magyarázhatók, ti. azzal, hogy az állam miképpen helyez­kedik el egyfajta kohéziós-dihéziós tengelyen (Nordlinger, 1987,376). Az elszigeteltség és a kohéziófok között kétfajta összefüggés is szem­betűnik. Egy kohezív államban az apparátus tagjai addig a fokig gazdál­kodnak közösen egymás erőforrásaival, ameddig ezáltal növekszik füg­getlenségük az államon kívüli aktorokétól. A megosztott (dihezív) állam­ban a külső aktorok játéktere az állammal szemben olyannyira kedvező, hogy többnyire sikerül megakadályozniuk a tisztviselői karon belüli lehet­séges szövetségek létrejöttét (vagyis ki tudják játszani az apparátus kü­lönböző részeit egymás ellen).

Az állam rugalmasságán itt a sajátjáétól eltérő (esetenként azzal szembehelyezkedő) nézetek, értékek rendszerbe integrálásának képes­ségét értjük. A nagy rugalmasságú állam a vele szemben megfogalmazó­dó ellenállást jól tudja kezelni. Az ilyen állam köztisztviselői felkészültek a társadalom különböző csoportjaiban születő értékpreferenciák átalakítá­sára, módosítására, sajátjaikhoz illesztésére (vagy legalább is azt hiszik, képesek minderre). A rugalmatlan, vagy kis rugalmasságú állam appará­tusa ezt a szerepet képtelen ellátni.

Az elemzett szerkezeti változók – a differenciáltság és a kohézió – jól magyarázzák az államok eltérő rugalmasságát. Az erősen differenciált állam igazgatási szakértői az ellenvélemények közömbösítésénél vagy integrálásánál egy sajátos semleges érvelésmódot használva gyakran a szaktudás különböző típusaira hivatkozva – jó kiinduló helyzetben van­nak.

A dependens állam mozgástere

Az államok és szakpolitikáik nyilvánvalóan másként működnek, más mandátummal rendelkeznek a gazdaság, a politika, tudomány és a technológia fejlesztés nemzetközi központjaiban és másként a peri­fériákon. Miután a továbbiakban technológiapolitikai forgatókönyveink felrajzolásánál ennek a különbségtételnek kiemelt jelentősége lesz, min­denekelőtt jelezni kell saját olvasatunkat a centrum-periféria kérdésről. Nálunk a fogalom mindenekelőtt Wallerstein és követőinek világrendszer (World system-elméletein keresztül honosodott meg. A centrum-periféria kérdés azonban egyrészt nem teljesen új találmány: a klasszikus gazda­ságföldrajz „centrális helyek" elméletétől kezdve Perroux, Hirschman, Deutsch gazdasági és politológiai nagyelméleteiben az 50-es (vagy később a norvég Rokkan-iskola politikai szociológiájában a 60-as) években már számos vonatkozásban előbukkan. Másrészt gondot okoz ezekben az el­méletekben az is, hogy társadalomfejlődési vagy legfeljebb történelemfi­lozófiai kérdésekből – amikor egyes térségek konkrét besorolására vagy legalább is elhelyezésének konkrét értelmezésére kerülhetne sor – érték­probléma lesz. Sokan úgy vélik, ha működési területük, országuk, kultúr­körük ilyen vagy amolyan osztályozásban perifériának minősül, akkor ez a „lepontozó" jelző őket is minősíti, következésképpen a „perifériának" minősítés ki(és megkerülendő. Jelen szövegünk igyekszik a centrum­periféria, dependencia, „alulfejlettség" szavak minden érzelmi színezetét elkerülni.

A központokat és a perifériát három dimenzió mentén különíthetjük el; eltérő szerkezeti jellemzőik vannak, eltérő javak kerülnek cserére a köz­pontok és a periféria között. Végül, különbözni fognak közöttük az interak­ciós minták is.

Mindezzel együtt, a vonatkozó szakirodalom valamennyi ága a köz­pontokat kedvezményezett, a perifériákat gyengén fejlett, hátrányos hely­zetű régióként írja le. A perifériák gyengén fejlett gazdaságok, alacsony technológiai szintekkel, munkaerőintenziv termékekkel (Wallerstein, 1983. 30), szerkezetük a központokéhoz képest kevéssé diverzifikált (Hechter, 1975. 9), életszínvonaluk és életminőségük alacsonyabb (Rok­kan and Urwin, 1983, 3). A perifériák kulturális importőrök is. Társadalom­szerkezetük széttöredezett, fontos intézményeik hiányoznak, világképük saját miliőjükben reked. A központokban inkább a csúcstechnológiák je­lenléte, a dolgozónkénti nagy fajlagos beruházási hányad, szakképzett munkaerő jelenléte és a politikai és katonai hatalmi jelleg lesz megha­tározó.

A cserekapcsolatok e régiók között – már a felsorolt szerkezeti kü­lönbségekből is következően – egyenlőtlenek. A perifériák alacsony faj­lagos értékű termékek exportőrei, nyersanyag- és félkésztermék-kiszállí­tók és berendezés-importőrök. A perifériák a nemzetközi piacokon általá­ban információ- és tudásvásárlók.

Az interakciós minták a központok és a periféria között megle­hetősen szigorú szabályokat követnek (Galtung, 1971. 89-91). A köz­vetlen kapcsolatok egy központ perifériái között minimálisak. A perifé­ria különböző tartományai egymással is a központon keresztül érint­keznek, más központ perifériáira pedig a központok egész hálózatán keresztül jutnak csak el.

A központ-periféria rendszerek vizsgálatában jól megkülönböztethető egy neoklasszikus és egy neomarxista vonulat. A neoklasszikus felfogás dolgozatai a szakirodalomban a neomarxista szövegekhez (például Wallerstein, Burawoy, Massey, Amin, Frank írásaihoz) képest kisebbségben vannak. A társadalom, gazdaság, politika elkülönülését, sőt, egyes ese­tekben autonómiáját tételező neoklasszikus víziókkal szemben² a neo­marxista vizsgálatok a három szféra kölcsönös függőségét, s azon belül egyfajta gazdasági meghatározottságát hangsúlyozzák. Piacképük nem természetesen kiegyensúlyozott, hanem nagymérvű fluktuációval és je­lentős egyenlőtlenségekkel terhelt. Míg a neoklasszikus modellek a köz­pontok jólétét a nemzetközi munka- és piacmegosztásból vezetik le, és az ott felhalmozott profitot a vállalkozók természetes nyereségének isme­rik el, addig a neomarxista írások a központok eredményeiben a perifériá­ról elvont értéktöbbletet mutatják fel. A piacelvű világgazdaság mintáinak globális diffúziójából következően a munkaerő ellenőrzési mechanizmu­sai a központokban és a perifériákon eltérnek egymástól (Wellhofer, 1988, 291). A központ és a perifériák közötti munkaerő-működési (mun­kaerőpiaci) különbségek, a „termelés politikája", ahogy ezt Burawoy (1985, 123-28) nevezi, kiemelkedően fontosak. Ebben a szerkezetben a területi munkamegosztást elsősorban a tőke stratégiai menedzseri meg­fontolásai, s kevésbé a természeti környezet, vagy az esetleges szállítási költségek fogják meghatározni. Ha régebben „a földrajz strukturálta a tőkét", most fordítva működik ez a viszonyrendszer „a tőke struktu­rálja a földrajzot" (Smith, 1984. 116).

A periféria államának szerepkörét, fejlesztési és ezen belül technológi­ával kapcsolatos lehetőségeit, az alulfejlettség (fejletlenség?) felszámolá­sában adódó feladatait két nagy gondolati modell; a modernizáció és a dependencia megközelítési módjai rajzolják ki. A magyar szakirodalom-gyakorlatilag már jó évtizede – lényegében minden belső kritika nélkül, szinte egyöntetűen a modernizációs felfogást használja.

Sajátos tudásszociológiai anomáliának is tarthatjuk a modernizációs elmélet ezen magyarországi (és bár kisebb mértékben, de általánosabb kelet-európai) térfoglalását. A szociológia nemzetközi hálózataiban – legalábbis a hatvanas évek vége óta – két megfontolásból szokták hasz­nálni ezt az elméletet. Egyfelől a modernizációs paradigmát általában sa­ját civilizációjuk alapértékeire, gazdaságuk tőkeerejére utalva használják a központok szakértői. Másfelől azok is ezt a paradigmát követték, akik saját, eddig megtett fejlődési pályájuk utólagos lineáris értelmezésére építettek. Mindezek a szerzők általában centrista, vagy konzervatív irány­zatokhoz tartoznak. A perifériákról nem igen ismerünk számottevő szociológiai iskolát, rangos mestert, aki azt állította volna, hogy ré­giója számára valóban szabadon választható és valószínűsíthető megoldást jelentene a központok fejlődési modelljeinek ismétlő kö­vetelése.

A nyolcvanas évek magyarországi modernizációs irodalma ebben az értelemben a nemzetközi mintához mérve két vonatkozásban is anomá­lia. Először is, sajátos módon mesterségesen homogenizálja a társadalmi teret – elismeri ugyan a helyi sajátosságokat, de rögtön azt is posztulálja, hogy az univerzális fejlődési modelleknek elvben ebben a specifikus tér­ben is hatniuk kell. Sőt, még azt is állítja, hogy a felszámolandó helyi „különút" legfőbb alapproblémája éppen az, hogy ezeket a mintákat nem hagyja érvényesülni. Másodszor, ezt a felfogást – némi habozás után – az államszocialista rend politikai elitje is a magáénak ismerte el (vagy legalább is tolerálta), mert az egyrészt keretet kínált saját tör­ténelmi szerepének egyfajta értelmezéséhez, másrészt a kívánatos változások fokozatos, evolúciós útjának felrajzolásával olyan jövőt sejtetett, amely ezen, aktuálisan pozíciókat birtokló korporatív elitek (tanulóképes része) számára is helyet ígért.

Annak, hogy a globális rendszer e furcsán izotrop, a központok és a perifériák szabadsági fokát összemosó víziója oly szembetűnő nép­szerűségre tett szert, valószínűleg két további oka is volt. 1. A nyolcvanas évek Kelet-Európájában, a világgazdaságtól elszigetelt, stagnáló szovjet rendszer perifériáján a szakértők is idealizálták a globális rendszert. Mi­után átélték kirekesztettségüket, s közvetlen információjuk sem volt a vi­lágrendszer belső folyamatairól, az elemzésekhez többnyire a tennivalók, a normatív elméletrészek felől jutottak el, mindez elég logikusan vezetett a vizsgált rendszerek mesterségesen homogenizált felfogásához. 2. Másrészt Közép-Kelet-Európa önképében nem volt ott igazán a tartós periférikus létre „kárhoztatottság"perspektívája sem. Ha a régió hosszabb időszakon át lényegében változatlan kulturális, gazdasági perem­jellegét a modern történettudományi irányzatok elismerték is, a normatív társadalompolitikai közgondolkodás a Duna medence lehetőségeit az utolsó másfél évtizedben potenciálisan „központképesnek" látta. Ennek a képességnek a kifejtése útjában – az uralkodó hitek szerint – csak a konzerválódott államszocialista rend és a szovjet függőség állott. Ennek felszámolásával a térség – e modell szerint – rövidebb-hosszabb átmeneti, adaptációs periódus után elfoglalhatja természetes helyét az európai magban; a Központ részévé válhat.

E gondolati séma tulajdonképpen kizárja, vagy legalább is nem gon­dolja végig azokat a fejlődési változatokat, amelyek a régiót az új feltéte­lek között is, a „kapukon belül", a nemzetközi munkamegosztás szerves részeként is tartósan perifériaként kezelik. Kissé leegyszerűsítve, a mod­ernizációs modell ily módon megfogalmazott előfeltevései szerint az államszocialista, Szovjetunióhoz kötött világ felszámolásával meg­szűnik az a specifikum is, amely eddig a Központ játékszabályainak e térségbeli érvényesülését gátolta.

A modernizáció mű-univerzalizmusa

A társadalmi modernizáció eredeti elméletei végül is a korábbi társadal­mi-gazdasági fejlődéselméletből eredtek, és a „nyugati" társadalom­fejlődés tapasztalatait kísérelték meg teoretikus keretekbe rendezni.

Az elmélet teoretikus elődeitől örökölte meg a „modem"és a „hagyo­mányos" fogalompárját. A modernizációs elméletek a társadalmat „szer­ves egészként" fogják fel, amelynek növekedési fázisai vannak: születés, érés, bomlás. E dichotóm társadalomkép őse Tönnies Gemeinschaft-Gesellschaft felfogása (amelyből a premodern társadalmak az első, a mo­dernek a második formációval lesznek azonosak).³ E felfogás azonban a modernizációt olyan értelemben is univerzálisnak tekintette, hogy úgy vélte, a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a XVII. és XIX. szá­zad között kialakult, majd mintaként más térségekbe Is szétsugárzó társadalomszervezési modell az egyetlen lehetséges és kikerülhe­tetlenül követendő változat valamennyi régió és kulturális közeg számára.

Történetileg ez a fejlődő országoknak ajánlott társadalompolitikai ví­zió, amely magát a fejlődést a demokratizálódás és racionalizáció egyfaj­ta keverékeként fogta fel, arra a hitre épült, hogy a nyugati társadalmak „sikertörténetének" alapja a „liberális" társadalmi, politikai és gazdasági alapértékek egyfajta konszenzusa volt. E paradigma – szinte vetélytárs nélküli – uralma azonban valamikor a hatvanas évek közepén véget ér (Leonard, 1990, 103). (A háború utáni két évtized tapasztalatai, ezt azért ismerjük el, szállítottak igazoló anyagot a modernizáció szakírói számára. A nyugat-európai rekonstrukció a központban és a latin-amerikai „Prebisch-boyok"⁴ – most már tudjuk, hogy ideiglenes – sikere a periférián va­lószínűsíthették a modellt). A hatvanas évektől kezdődően a perifériák fejlődő társadalmai növekvő konfliktusok övezetébe kerültek; de tár­sadalmak mozgósítottsága és pillanatnyi gazdasági teljesítőképes­sége jól láthatóan széttartott, s a helyi elitek (és talán központbeli protektoraik is) a megoldást – egy időre – éppenhogy nem a liberális alapértékeknek megfelelő stratégiákban, hanem az állam represszív jellegének felerősítésében, egyfajta autoritárius erőösszpontosítás­ban kezdték látni. A modernizációs elméletből kisugárzó optimizmus el­lentmondásba került a periféria államainak e korszakbeli romló teljesítmé­nyével.

A rendpárti politikai kultúra felerősödésével, az állam sajátságos re­konstrukciójával újraértelmeztetett a fejlődés társadalmi miliője is. A modernizációs elméletek második hulláma végül is ezeket a politikai hangsúlyáthelyeződéseket tükrözi. A gazdasági teljesítőképesség foko­zásának programjaiból kikerül a demokrácia mint előfeltétel. A modern­izáció csak hosszú távon megtérülő áldozatok soraként, kényszerpálya­ként – amelybe ha kell, a társadalmat be kell kényszeríteni – bukkan elő.⁵ Ezek az elméletek a modernizációt a demokratizálódást megelőző fázis­ként, s nem egymásba hatoló, szinkrón folyamatként értelmezik. Ahogy ennek a rendpárti modernizációs elméletnek egyik klasszikusa, Huntington írja: „a Nyugat tapasztalatai inkább azt sugallják, hogy az állami intéz­mények modernizációja és a politikai részvétel kiterjedése között fordított az arányosság". (1968, 94).

Mindezeken a problémákon túl, a modernizáció vizsgált felfogásai nem lépnek túl a nemzetállam határain. Metodikai szempontból, a helyi elitek működési filozófiájaként mindez érthető, de a kölcsönösen függő nemzetállamok jelenlegi rendszerében, a technológiai diffúzió folya­matának globalizálódásának időszakában ez a megközelítés aligha lehet majd kielégítő.

Függő fejlődés

Míg az ortodox fejlődés-elméletek tulajdonképpen minden alapvető kritika ellenére sem mozdultak el a replikációs modelltől, vagyis a fejlett világ ál­tal befutott röppálya megismételhetőségének hitén alapultak, az egyes országok gyakorlata mást mutatott. Azok a társadalmak, amelyek sike­resek voltak, nem másolták a központokba kerülés eddig bevált sé­máit. (A lemaradottak többsége pedig, amelyeknek felzárkózási próbál­kozásai – ugyan különböző okokból – de kudarcot vallottak, szintén felis­merhette ugyanezt.) S meglehetősen nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kü­lönböző társadalmak, vagy államaik – sikeres, vagy kudarcot vallott – kísérletei végül is a kölcsönös függőség különböző formái között zajlanak. Függőségen, dependencián azt a helyzetet értjük, amelyben egy nemzetgazdaság (egy ország) fejlődését egy másik ország (vagy azoknak csoportja) úgy befolyásolja, hogy az előbbi az utóbbinak aláren­delődik. Következésképpen, „a modernizációs kudarcokért" nem-(csak) az egyes társadalmak hagyományos intézményei vagy ural­kodó kollektív hitei, hanem magának a fejlődési kísérletnek a köz­pontok által uralt közege is felelős. „Mind a fejlettség, mind az alul­fejlettség ugyanannak a jelenségnek különböző oldalai, funkcionáli­san összekapcsolódnak egymással. Következésképpen, egymást kölcsönösen feltételezik és befolyásolják." (Sunkel és Paz, 1970, 6.)

A szakmai viták során e pozíció képviselőit mint a dependenciaelmélet követőit idézik. Ugyanakkor nyilvánvaló, nincs egységes depend­enciaelmélet. Léteznek viszont eltérő fogalmi apparátust használó külön­böző politikai gazdaságtani, politikai szociológiai elméletek, amelyek en­nek a bonyolult függőségi rendszernek valamilyen szempontból átfogó magyarázatát kívánják adni. Egy sikeres osztályozási kísérlet (Pálma, 1981. 42-42) a dependencia-irodalomban három nagy vonulatot lát.⁶

Az első „az alulfejlettség elmélete". Ennek megalapozói – A.G. Frank és egy chilei társadalomkutató csoport (Santos, Caputo, Pizarro, Marini és mások) – szerint az alulfejlettség meghatározó oka e területek függősége a központ gazdaságaitól, és az, hogy a globális rendszer jelenlegi strukturáltsága aligha ad valódi lehetőséget a periféria fel­zárkózásához. Egy másik irányzat, amely némileg a hagyományos latin­amerikai elitek progresszív szárnya, az ECLA eredeti gondolatmenetét követi (ismertebb képviselői Furtado és Sunkel) szintén elemzi (és na­gyobbrészt korlátként éli meg) a periféria strukturális meghatározottsága­it, de nem mond le a periféria megújulási, fejlődési potenciáljáról, és nem hisz egyfajta általános alulfejlettség-elmélet létrehozásának lehetőségé­ben (vagy szükségességében) sem. S létezik a munkáknak egy olyan harmadik nyalábja is, amelyek egyfelől a dependencia helyzetfüggősé­gét, különböző eseteinek eltéréseit hangsúlyozza. Másfelől igyekszik alá­húzni a dependencia mint külső függőség érvényesülésének belső meg­határozottságát, vagyis az adott társadalom belső hatalommegoszlásá­nak, az egyes aktorok erőterének szerepét is a dependencia létrejöttében és működésében (Cardoso, Faietto, Pálma).

Bár a dependenciadolgozatok elméleti írások, amelyek ha egyáltalán tartalmaznak empíriát, akkor az inkább részleges gazdaság- vagy társa­dalomtörténeti, mintsem komparatív jellegű, mégis számos próbálkozás próbált alájuk összefüggő konkrét bizonyító anyagot építeni (az empirikus tesztkísérletek összefoglalását lásd Hirsch, 1986-ban). Bár, elsősorban a mintavételből következően, a különböző empirikus próbálkozások értéke eltér, nagyobbrészt meggyőzően igazolják a dependencia jelenlétét kü­lönböző régiókban, gazdasági és társadalmi mechanizmusokban. A vizs­gálatok első sora a hetvenes évek elején is már elég megbízható bizonyí­tó anyagot hozott össze. Például P. Stevenson (1972) a külső függőségi indikátoroknak minősülő közvetlen külföldi beruházások, a külföldi segély és a tőkekiáramlás valamint a gazdasági növekedés kapcsolatait vizsgál­va hét latin-amerikai országban, hét egymás után következő évre talál ne­gatív kapcsolatot. Ch. Chase-Dunn módszertanilag azóta is sokszor to­vábbvitt munkájában (1975) – 58 gyengén fejlett ország gazdaságát vizsgálva – negatív kapcsolatot talál az 1950-es beruházások és az 1960-as és 1970-es fejlődési eredmények között. Vengroff (1977) függőségi és fejlődési indikátorok egész sorát egymáshoz illesztve mutat­ja ki, hogy ugyan a gazdagabb fejlődő társadalmaknak a legszegényebb országokénál jobb esélyeik vannak arra, hogy a globális rendszerbe in­tegrálódjanak, de a beilleszkedés után működésbe lépnek olyan függősé­gi kapcsolatok, amelyek az addigi fejlődési sémát ezeknél is eltorzítják.

R. Robinson eredményei konzisztensek a legutóbb említett függőségi elméletekkel – egyfelől a nagyobb belső erőt mutató, másfelől a jobb nemzetközi teljesítményeket elérő társadalmak szerkezete a többiekéhez képest kiegyenlítettebb, ugyanakkor a külső beruházási és kereskedel­mi függőség nagyobb belső, társadalmi egyenlőtlenséggel együtt jelentkezik. A Bornschier projekt, amely eddig ezen a területen a legjobb adatsorokat produkálta, a multinacionális vállalatokban látja a perifériák, a periféria-helyzet konzerválásának legfőbb ágensét (a vizsgálatok konk­rét leírásai Hirsch, 1986. 118-119).

A latin-amerikai perspektívájú feldolgozásokat követő világgazdász újklasszikusok: Amin, Emmanuel és talán Wallerstein is a perifériát a ke­reskedelmen keresztül vélik integrálhatónak. A (nemzetközi) kereskede­lem ugyanakkor az egyenlőtlen cserén át a periféria kizsákmányolásának forrása is. Az értéktöbbletnek a perifériáról a központokba irányuló transzferje magyarázza ezek szerint az elemzések szerint a „végek" fej­letlenségét (és ugyanakkor a legtöbb számbavehető szerző számára – ki­sebb-nagyobb mértékben – a központ sikereit is). E felfogások nem na­gyon látják azt a lehetőséget, hogy az egyenlőtlen csere felszámolását a szélekről kezdeményezzék. A kelet-ázsiai iparosítási sikersztorikban elsősorban a nemzetközi munkamegosztásban a központból kezdemé­nyezett, s a tőkehatékonysági megfontolásokkal összefüggő átren­deződést látnak, amelyben az érintett országok a „fent" kiosztott szere­pekre mindössze ügyesen ráhangolódtak (például Frank, 1984, 217). Ezekkel szemben a függőség belső politikai struktúrákon keresztül érvé­nyesülő hatásmechanizmusait vizsgáló munkák ugyan elismerik az egyenlőtlen csere létét, de erre különösen nem figyelnek, s ami még lé­nyegesebb, automatikusan semmiképpen sem kapcsolják össze a dependencia tényét az alulfejlettséggel. E függőségi alku-dolgozatok is többfelé ágazódó gondolati sémákat kínálnak: az „asszociált függő fejlődés" strukturalista koncepcióit, vagy a „kiegyensúlyozatlan periféri­ák" elméletét.⁷ A strukturalista felfogások legfontosabb, a továbbiakban jelen elemzésünkben is hasznosított felismerése, hogy az iparosítás a periférián szükségszerűen heterogenizálja a társadalomszerkezetet. Ez a szerkezeti heterogenitás nem azonos az elmaradt társadalmak sok­szor és sokfele leírt „duális" társadalomszerkezetével. A duális modell „modern" és „hagyományos" szektorai egymástól elszigeteltek, az álta­lunk felhasznált Pinto-Furtado-Sunkel féle felfogás pedig ugyanazon tár­sadalom különböző gazdasági rezsimek befolyása alatt működő részeit közös környezetükben kezeli. Az e szektorok közötti kölcsönhatások a belső függőségi rendszerek különböző típusaiként írhatók le (belső csere­arányromlásként, marginalizálásként, stb.). Míg a központok társadalmi rétegződés-szempontból sok vonatkozásban viszonylag homogeni­zálódnak, a periféria ellenkezőleg, heterogenizálódik. S miután egy­részt az egymástól számos dimenzióban széjjeltartó rétegek érintkezési felületein növekszik a súrlódás, másrészt kialakul egy jelentős tömeg, amelynek módja sincs átigazolni a „felsőbb osztályokba", rögtön fel­vetődik a kérdés: milyen a lemaradó rétegek hatása a fejlődésre? Hogyan jelentkezik (ha van egyáltalán) „rémületkeltő" effektusa? A reménytelen lesüllyedés veszélye egyfelől növeli-e a munkaerő teljesítménymotivált­ságát, másrészt lefojtja-e a konfliktusokat a munkavállalók „fegyelmezé­sével"? Az empirikus evidencia itt egyébként egyáltalán nem támasztja alá mechanikusan a menedzsment-tanácsadók mindkét kérdésre adott .pozitív" válaszát. Másfelől, ezekből a „latin-amerikai" elméletekből nem derül ki, hogy a strukturális heterogenitás – negatív össztársadalmi hatá­sán túl – végülis kedvező-e a modern szektor növekedésére, vagy azt hátrányosan befolyásolja?⁸

A periféria-lét a nemzetközi rendszerben azonban nem jelent au­tomatikusan gazdasági elmaradottságot. Léteznek (léteztek) „ki­egyensúlyozott" és „nem-kiegyensúlyozott" perifériák (Hinkelammart, 172, 41-42). Az előbbiek éppúgy fejlődőképesek, mint a központ. Az utóbbiak lemaradása pedig bizonyos, főleg belsőleg meghatározott fejlődési tényezők hiányára vezethető vissza. Végül is, a XIX. század első felében az angol gazdasági fejlődés (a megerősödő angol kapitalizmus) a többi országot megkísérelte perifériájává: nyersanyagszállítójává és késztermékvásárlójává tenni. Ebbe a szerkezetbe Franciaország, majd Németország nem integrálódott, hanem (kezdetben védővámokkal körül­véve- gondoljunk csak Fridrich List kampányaira Poroszországban) al­ternatív ipari potenciált fejlesztett ki. Más országok nemzeti polgárságá­nak vagy nem voltak lehetőségei az ellenállásra, vagy tudatosan nem kí­vántak kimaradni a brit központú nemzetközi gazdasági rendszer előnye­iből. Ezek az országok ugyan perifériának voltak minősíthetők, de gazda­ságilag korántsem maradlak le. Dánia, Hollandia, vagy a volt brit domíniumok: Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, – a „kiegyensúlyozott perifériák" nyersanyagszállítóként és agrártermelőként is lényegében a központ fog­lalkoztatottsági szintjeit és jövedelemskáláját tudták társadalmaik számá­ra biztosítani.

A „kiegyensúlyozatlan perifériák" (jellemzőik: az alulfoglalkoztatott munkaerő, a modern technológiák működtetéséhez szükséges készsé­gek hiánya, elmaradt műszaki rendszerek) minderre már nem voltak ké­pesek. Míg azonban a XIX. század nemzetközi gazdasági rendszeré­ben még kínálkozott valamilyen tér a központokkal szembeni nyílt ellenállásra (például saját ipari kapacitások védővámokkal való ide­iglenes elkerítésére, megnövesztésére – s Németország és Japán élt is ezekkel a lehetőségekkel), addig a XX. század technológiai rend­szerei és világgazdasági szerkezete a perifériákon erre már nem kí­nálnak sikeresélyes lehetőségeket (bár a központon belüli átren­deződésnél, ahogy ezt például a nyolcvanas évek japán-amerikai félve­zető-kereskedelmi háborúja is mutatta, még ezeknek is van tere). A szov­jet (és kelet-európai) modernizációs ugráskísérlet kudarcának is egyik fő oka a nemzetközi technológiai fejlesztés központjaitól való elszigeteltsé­ge volt. A Szovjetunió, bármilyen jelentós erőforrásokat összpontosított is a technológiákban, nem volt képes (végül már sikerágazatában, a katonai K+F-ben sem) egy autarch modellben kiváltani a nemzetközi rendszer technológiai fejlesztési kapacitásait. Mindezzel együtt is az újabb fejlődé­sirodalomban is vannak (egyébként jószándékú) kísérletek, amelyek fel­tételezik, hogy a mai perifériák számára is nyitva áll – a láthatóan egyér­telműen előtérbe helyezett „ricardoiánus" forgatókönyvekkel szemben (vagy azok mellett) – egy list-i, protekcionista változat is. Például, Senghaas, 1982 „autocentrikus"fejlődésmodelljei, a „disszociatív" ipari straté­giák bemutatása a gazdaságtörténetben valami hasonlót sugall.

A latin-amerikai periférián a múlt század első felében az uralkodó elit­nek megfelelt a periféria bedolgozójának szerepe, mert nyersanyag- és élelmiszerexportőrként is megtalálta a számítását. Egy védővámos ipar­politika kontúrjai még ilyen feltételek között is látszottak Brazíliában, Chi­lében és Paraguayban.⁹ Amikor azonban a XX. század elején a latin-amerikai export-orientált gazdasági modell válságba került, és a részben újrakonstituálódó nemzeti politikai elitek megkísérelték, hogy a „kiegyen­súlyozatlan" periférikus helyzetből kimozdulva (újra)indítsák az iparosítás folyamatait, kiderült, hogy a környezet radikálisan megváltozott. A „lema­radás", „megkésettség" (tehát egy idődimenzióban, vagyis mennyiségi skálán kifejezett egyenlőtlenség) helyén „alulfejlettség" (underdevelopment, strukturálisan meghatározott egyenlőtlenség) alakult ki.

Az új környezetnek részét képezi a nemzetközi rendszer központjai­nak parciálisan átalakuló szerkezete, és az abból következően idősza­konként megnyíló, vagy becsukódó piacok kínálta lehetőségek kihaszná­lása is. Leglényegesebb alkotóelemét azonban az ipar technológiai bázi­sának átalakulása fogja jelenteni. Nyilvánvalóan nem egyszerűen techno­lógiai változásra, hanem az egész termelési mód átalakulására gondol­nánk. Míg a XIX. században – akár még annak második felében is – az egymás mellett létező tradicionális és modern termelési módok között lé­tezett, sőt elvben viszonylag könnyen kivitelezhető volt valamilyen átme­net, addig a századfordulón ebben a vonatkozásban megváltozott a hely­zet. Ekkorra, a modern vegyipar és az elektrotechnika megszületésével, létrejönnek a tudomány, a kutatás termelési-láncba-szervesülésének első nagyipari változatai.¹⁰ S ebben az időszakban alakul ki a tömegter­melés „fordista" filozófiája is. A modern és a hagyományos ipari rezsimek között szakadás áll be. Az egyikben felhalmozódó potenciák (akár makro­szinten a gazdaság szervezettségében, akár egyéni szinteken – a ter­melési tapasztalat, munkakészség szintjén) már nem konvertálható át a másikba. A modern technológiát egyre inkább csak modern techno­lógia „szülheti". Saját erejére támaszkodva egy nem iparosodott tár­sadalom nem kerülhet át a technológiai küszöbön. Valószínűleg Ja­pán volt az utolsó társadalom, amely a múlt század végén még a régi fel­tételek között szakadhatott le a perifériáról. S itt nem elégséges a techni­kai tudás importja. Azzal együtt kell járnia berendezések, majd később azok üzemeltetéséhez szükséges alkatrészek, meghatározott minőségű és összetételű nyers- és segédanyagok áramának is. Mindezekhez hoz­zájutni pedig csak a nemzetközi rendszerben uralkodó hatalmi viszonyok valamilyen szintű elfogadásával lesz lehetséges. Ennek az új iparosítási rezsimnek nyilvánvalóan az importkapacitás lesz a korlátja (akár szűkeb­ben vett gazdasági, akár szélesebb, tudásszerkezeti értelemben). Bizo­nyos értelemben éppen e téren vallanak nagyobbrészt kudarcot az im­porthelyettesítő iparfejlesztési stratégiák is Latin-Amerikában és Dél-Ázsi­ában, és, ha részben más körülmények között, de Kelet-Európában is. A termelési javak kielégítő importjához szükséges erőforrások nem állnak rendelkezésre, ami végül (a fogyasztási javak importjára irányuló nyo­mással együtt) kikerülhetetlenül eladósodáshoz és a nemzetközi fi­zetőképesség megroppanásához vezet. Az ipar ugyan esetleg tovább nő, de semmilyen hatással nincs az illető térség bekapcsolódására a globális rendszerbe. Végül a hazai ipar olyan enklávévá – a közvetlen környezet megoldandó problémáitól egyre inkább elszigetelődő szférává – válik, amely még a szomszédos szektorokban jelentkező technológiai igények kielégítésére is alkalmatlanná lesz.¹¹ Ami ebből következik, azt Hinkelammert (1972. 88-9) találó kifejezésével „dinamikus stagnációnak" nevez­hetnénk.

A Szovjetunió, ezeket a körülményeket – részben az elszigeteltség kényszeréből, részben azonban tudatos „disszociatív"döntésekből követ­kezően – végül is felismervén, tudatos szervezeti, intézményépítési erőfeszítések egész sorával (s kelet-európai befolyási övezeteit is bekap­csolva) kísérletet tett egy, a nemzetközi rendszerhez képest alternatív technológiai rendszer kiépítésére. Az 1980-as évekre ez nyilvánvalóan drámai zsákutcába vezetett. A kérdés azonban itt mégiscsak az, hogy ez az első pillanattól kezdve kudarcra ítélt stratégia volt-e, avagy katasztró­fa-politikává (most minden egyéb faktortól függetlenül) csak később, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, az eredeti stratégia szüle­téséhez képest alapvető, újabb technológiai rezsimváltás után válik? S ha feltételezzük, hogy inkább az előbbi mondat második felében megfogal­mazott állítás valószínűsíthető, akkor azonnal előttünk a következő prob­léma. Ha az adott rend belső merevsége, problémaérzékelési pontjainak immanens hiánya miatt volt képtelen ehhez az új rezsimhez alkalmazkod­ni, akkor vajon egy rugalmasabb, dinamikusabb, „intelligensebb", az ural­kodó centrum-periféria szerkezethez képest alternatív rendszert ezek a változások nem ítéltek volna automatikusan halálra? Igaz-e, hogy az új csúcstechnológiai környezet felerősítette a központ diktátumának le­hetőségét a periféria – egyébként akár igen adaptív – kitörési lehetősége­inek szankcionálására is? Vagyis, a kitörés – elvben, a termelési eszkö­zök jelenlegi szerkezetéből következően – csak a Központ (vagy legalább annak egy része) jóváhagyásával lehetséges, avagy akár annak ellenére is végbemehet?

Ezek a belső gazdasági erők nem képesek önállóan a tőkeakkumulá­cióra; a tőkejavakat termelő szektorok sem pénzügyileg, sem technoló­giailag, sem pedig szervezetileg nem elég erősek ehhez. Következéskép­pen, a perifériák tőke-akkumulációs körének bezárása helyileg nem le­hetséges. Egy ilyen cél eléréséhez, úgy tűnik, nehezen elkerülhető a köz­pontok technológiai és beruházási beavatkozása.¹²

Az itt érintett problémák a perifériáknak a nemzetközi rendszeren be­lüli pozíciójavítása szempontjából két központi kérdés felvetéséhez vezet­nek. Az első a kitörési, vagy felzárkózási kísérletek időbeli játékterére, a második pedig arra vonatkozik, hogy a perifériára-szorítottság társadalmi­lag tartós és ideiglenes károsító hatásai szétválaszthatók-e? A kilencve­nes évek elejének kelet-európai vitáiban mind a két kérdéskör előkerül. A megfogalmazódó vélemények – egyelőre még minden rendszeres vizs­gálat nélkül – érzelmi töltésűek és polarizáltak.

A napi gazdaságpolitikai gondolkodásból és az ezzel párhuzamosan futó értelmiségi vitákból a kívánatos modernizációs minták és stratégiai példák választásánál (például a „finn út" követési lehetőségeinek mérle­gelésénél, de bármilyen más: ír, koreai vagy egyéb modell részleges má­solására irányuló ambíciók esetében is) sajátos módon hiányzik a nem­zetközi rendszer időtengelye.

A kezdetlegesebb programok gyakorlatilag nem teszne1, különbséget reakció (vagyis egy adott helyzet megoldási kísérlete) és akció (tehát önállóan kezdeményezett, időzített, formájában meghatározott lépések sorozata) között. Az érett változatok persze felismerik, hogy alapjában adaptációs változatok összeméréséről van szó. Azonban többnyire itt is elsikkad, hogy a felzárkózási kísérletek sikere vagy kudarca milyen mér­tékben függött össze azzal, hogy az adott történelmi pillanatban a köz­pontokban hogyan vélekedtek az adott periférián megfogalmazódó prog­ramoknak a központ számára kívánatos voltáról, illetve esetleges struktu­rálisigényeikről. Nyilvánvalóan nem tudok és nem is érdemes az innová­ciós politikai beavatkozások kimerítő deduktív osztályozására vállalkozni – e dolgozatban amúgy is túl sok tipológiát zsúfoltam össze. Az is nyilván­való, hogy a dolgozat jellegéből következően – bár erre elvben mód kí­nálkoznék – nem kívánom a technológiai fejlődés konkrét problémaköre kapcsán az állammal kapcsolatos legfontosabb politológiai alapkérdése­ket itt most tisztázni ( = az állam mint társadalmi kapcsolatrendszer, va­gyis társadalmi erők komplex viszonyrendszere; az állam-gazdaság kap­csolat természete; az államapparátus-koncepciók; vagy az államhatalom elmélete).

A beavatkozás sávjait és lehetőségeit elvi szinten mindenkor azok a gazdasági koncepciók fogják meghatározni, amelyek a gazdasági fejlődés kívánatos irányáról és lehetséges üteméről kialakultak – és kö­zös hitté váltak. Az ötvenes és hatvanas évek az államnak elsősorban a piaci kudarcok kezelésében osztottak gazdaságpolitikai szerepeket. Az ipari országokban a Nagy Világválság és a latin államok „dirigizmusa"¹³ táplálta ezt a megközelítést.

Az elmaradottság felszámolásának programjában az államnak általá­ban az ipari társadalmakban szokásosnál nagyobb szerepet szántak (de általában részletesen indokolták, hogy milyen gazdasági körülmények – pl. kis belső piacok, korlátolt szaktudás, kis létszámú menedzseri elit – kényszerítik ezt ki). A félperiféria országaival foglalkozva a piaci kudarc mellé felzárkózott az állami kudarc fogalma is, és megjelentek azok a szakértők is, akik ez utóbbit minden kormány, vagy igazgatás sajátossá­gának fogták fel.

Bár a „későn jövők" államainak teljesítményét a gazdaságtörténet nemcsak a periférián, hanem a globális rendszer központjaiban is magas­ra értékelte (pl. Bismarck Németországáét a múlt század technológiai for­radalmaiban); más szerzők mégis valamilyen sajátos, s a fejlett régiókban érdeklődésre számot aligha tartó atavizmust láttak csupán a (fél)periféria rossz hatékonyságú államainak aktivitásában. Az egyik fontos szerző szerint például „sok fejlődő ország hivatalainak működését tekintve köze­lebb van a XVII. és XVIII. század rossz hatékonyságú európai nemzetál­lamaihoz, amelyeket inkább uralkodók önkénye, mint az alattvalók jólété­nek növelése irányított." (Lal, 1983, 108.)

Az intervencionalista/nem-intervencionalista dichotómiára építő meg­közelítések leegyszerűsítenek: a bemutatott strukturális és hálózati elem­zési módok állam és gazdaság egymásba hatását sokkal pontosabban mutatják. A konkrét akciók szintjén kiindulópontként mégiscsak kezdhe­tünk valamit ezzel a dichotómiával.

A két állammodell szembenállását azonban mi végül is nem eltérő szerkezeti meghatározottságokkal, hanem mindenekelőtt a kulturális kü­lönbségekből levezetve próbáljuk értelmezni. Ily módon feltételezzük, hogy az adott társadalomban, politikai kultúrában és a nyilvánosság konkrét szerkezetében határoztatik meg az állami politika stílusának mi­lyensége és szabadságfoka is. Arról van tehát szó, hogy az adott társa­dalmakban meghatározott ipari kultúrák alakultak ki. Ezek a közintézmé­nyek működési hagyományaival és az iparosítás történelmi mintáival együtt nagymértékben meghatározzák, hogy milyen formában jelentkez­nek az egymásbaolvadó politikai és gazdasági részérdekek. Ezek az ipari kultúrák magyarázzák meg igazán azt a tényt, hogy egymáshoz igen ha­sonló vagy azonos érdekstruktúrák és ipari technológiák nagyon eltérő módon fejeződnek ki az ipari országok többségében.¹⁴

A beavatkozási stratégiák két nagy osztályát az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

A kulturális meghatározottság az állam gazdasági játékterének beméré­sénél akkor is hat, amikor a racionalitás legkézenfekvőbb modelljei mást sugallnának. Például a hatvanas évek elején, amikor a szakértők először ébrednek rá Nagy-Britannia ipari lecsúszására, a lehetséges cselekvések körének kijelölését nagymértékben meghatározta az állam hagyomá­nyos, nem-intervencionalista brit felfogása. Ugyan az adott pillanatban minden iparpolitikai szakértő az állam nagyobb mérvű mozgósítását kí­vánta a gazdasági krízis legalább részleges feloldására, ez olyannyira idegen volt a brit hagyományoktól, hogy végül is ilyen típusú összefogott akciókra csak sok évvel később kerülhetett nagyobb tömegben sor. S ér­dekes ellenpélda a mostani kelet-európai állammodellek többsége, ame­lyek esetében az erős állam koncepciója nem a fejlesztéscentrikus állam-modellből származik, viszont a modernizáció egy korábbi szakaszában kialakult állammodell felelevenítésével olyankor is erősíti az államot, ami­kor az adott hivatalos gazdaságfilozófia ezzel éppenséggel ellentétes lé­péseket diktálna.¹⁵

Jegyzetek

1 E kérdéssel az ipari társadalmak államtípusaihoz képest „gyengébb" amerikai államot vizsgáló szerzők különösen alaposan foglalkoznak, amikor meg akarják ta­lálni azokat a különleges problémákat, vagy részterületeket, amelyek kezelésénél speciális gazdasági, vagy kulturális okokból következően az állam mégis „erős". Krasner, 1978 a külföldön elérhető nyersanyagokkal kapcsolatos amerikai külpoliti­káiban vél ilyen „politikaszigeteket" felfedezni. Skocpol és Finegolt (1982) pedig az I. Világháború előtti amerikai agrár kormánypolitikát látja „az állami erő szigetének a gyengeség óceánjában". Hasonlóképpen fogható tel a New Deal agrárpolitikája, amely a tartós agrárkrízis megoldásait keresi a farmerek javát (is) szem előtt tartva (de nem egyszerűen a farmer érdekcsoportok forgatókönyveinek engedve), s ennek következtében sok vonatkozásban hasonlít az európai szociálisan érzékeny és be­avatkozni is kész államra (például az 1900 és 1920 közötti svéd vagy brit állam működési módjára). (Skocpol, 1985.11-22.)

2 Amelyek szerint a politika és a gazdaság elkülönüli, de az erőforrásokért vetél­kedő valamennyi csoport számára egyenlően nyitott rendszerek. E felfogásban a centrum-periféria viszonyrendszerben résztvevő társadalmak-minimális beavatko­zások esetében-új egyensúlyokhoz jutnak: a központ-periféria cserekapcsolat, leg­alább is hosszú távon, mindkét fél számára előnyös.

3 Ez a dichotómia tűnik fel a későbbi irodalom más hagyomány-újdonság párjai­ban is: így Róbert Redfield népi-urbánus kontinuumában, Howard Becker szekuláris és szent társadalmaiban, Fred Riggs agrár-ipari tengelyénél, Sámuel P. Huntington rend-bomlásszekvenciáiban.

4 Raul Prebisch irányításával 1948-ban jön létre az ENSZ szervezésében a fejlődő világ „felzárkóztatásának" talán első jelentősebb, a Központokon kívüli elmé­leti és polícy-mühelye, az ECLA (Economic Commission for Latin America). 1949-ben megjelent Manifesztumukból (a kiadott ENSZ dokumentumok között lásd E/CN.12/89/Rev. 1.) kirajzolódó filozófiájuk alapvonalai: a világkereskedelem „term of trade"-je nem kedvez a primertermékek előállítóinak; a központ és a periféria kö­zött az import vonatkozásában jövedelem-elaszticitási különbségek, tartós aszim­metria áll fenn; a nemzeti ipar védelme eszköz az agrárszektorban keletkező munka­nélküliség kezelésére; az importkorlátozás hatása eltérő a központban és a periféri­án. A kibontakozás lehetőségeit az ECLA a korlátozott erőforrások racionális fel­használása, az importhelyettesítés és az export diverzifikálása érdekében a gazda­sági tervezés egyfajta indikatív típusának bevezetésében, gyorsított iparosításban és az államapparátus megreformálásában látta. Ugyan az ECLA konkrét gazdaságfej­lesztési programjai nem voltak nagyon sikeresek, de Prebisch és körének intellektu­ális hatása a fejlődéselméletekre évtizedekig meghatározó maradt.

5 Ez az 1987-90-es hipotézis újraéledt a kelet-európai átalakulásokkal kapcsola­tos vitákban, méghozzá három formában. Az első a késői államszocializmus refor­mereinek filozófiája. Eszerint, ha sikerül a gazdasági döntéshozatalt „depolitizálni", kivonni a párt fennhatósága alól, akkor beindulhat az a gazdasági fejlődés, amely vé­gül is legitimmé teheti az egész társadalmi rendet (autoriárius politikai szerkezeteivel együtt is). Ebben a felfogásban tehát a piacosítás tulajdonképpen a fennálló politikai intézmények rendszerét stabilizálja. A második felfogás, amely leginkább az egy­pártrendszer elolvadása után, a változásokkal rokonszenvezve, de a színre lépő tár­sadalmi dezintegrációs tendenciáktól ijedten jelentkezik – mind az érintett országo­kon belül, mind a külső politikai megfigyelők között-, a törékeny új demokráciák köré szeretne védőabroncsokat helyezni. Ezt tekinti a legfontosabbnak, mert félő, úgy­mond, hogy a felébredt új társadalmi erők hamarabb szétvetik a félperifériának eze­ket a társadalmait, mintsem hogy az átalakulás (középtávú) gyümölcsei beérhetné­nek. A harmadik irányzat, amelynek talán leginkább az akkori Szovjetunióban voltak hívei (és megvalósulási esélyeit nagyon is komolyan vevő ellenségei), úgy véli, hogy „a totalitárius társadalmakból a pluralista világokba" az átmenetnek szükségszerűen többfokozatúbbnak és időben is pontosan szabályozottnak kell lennie. S ugyan ide­iglenesen, de az autoritárius rendszereknek e felfogás szerint éppen itt nagyon nagy szerepük lehet (ez az ún. Kljamkin-Migranjan hipotézis).

6 A dependencia-elméletek nagyobbrészt Latin-Amerikában születtek s a de-pendentista mozgalom első lázisában nagyobbrészt vizsgálati tárgyuk választásá­ban és talán kérdésfeltevéseikben is a dél-amerikai társadalmak értelmiségi miliőjé­ben született problémákat tükrözték. Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy ez azért volt így, mert itta perifériák általános problémái hamarabb és élesebben jelent­keztek mint másutt. Az európai periféria önmagáról általánosabb modellekben nem igen teoretizált. A kelet-európai államszocialista kísérletben érintettek – értékválasz­tásaiknak megfelelően – magukat negatív, vagy pozitív anomáliának tekintették. Mi­után akár szörnyülködtek, akár lelkesedlek, abban bizonyosak lehettek, hogy régió­juk kikerült a (tőkés) világgazdaság társadalmi és politikai kötöttségeinek rendsze­réből, nem is foglalkoztak saját problémájukként sem annak centrumával, sem peri­fériájával (tulajdonképpen csak a legutolsó időkben, s elsősorban nem szociológus-politológus, hanem közgazdász csoportok ismerték lel, hogy a szovjet dominancia a térségben nem szüntette meg, csak áttételessé, sajátságos szúró mechanizmuso­kon keresztül közvetítetté, s persze torzította tette a világrendszer azért itt is érvénye­sülő hatásait). Az afrikai, ázsiai értelmiséget pedig hosszabb ideig egyes területek vagy az egész gazdaság és az akadémiai infrastruktúra alulfejlettsége akadályozta az általános következtetések levonásában, – máshol pedig, ahol ilyen közeg mégis rendelkezésre állt, mint Indiában vagy az arab országokban, a saját kultúra saját­szerűségébe, kizárólagosságába vetett hit irányította az elméleti szakembereket más gondolati pályákra.

Ezek a különben többnyire politikai radikalizmussal is összefonódó áramlatok vi­szonylag korán kezdenek már az állammal is foglalkozni. A dependencia-megköze­lítések egyik előfutára, a perui Haya de Torre a húszas években így teoretizál: „a je­len gazdasági viszonyok egyes tőkeáramokat szükségesnek és jónak, másokat fel­eslegeseknek és veszélyeseknek minősítenek, és így csak egy antiimperialista állam tudná (tudja) a tőkeberuházásokat szigorúan ellenőrizni… A mi országainkban következésképpen a kapitalista fázisnak egy antiimperialista állam vezetésével kell működnie." (Idézi Bauzon és Abel, 1986. 51.)

7 A kérdés összefoglaló irodalmát lásd például Kitching, 1982-ben, Mouzelis, 1986-ban, Hunt, 1989-ben és Larrain, 1989-ben. Fontosabb reprezentatív szövegek-nek-többek között – itt Pinto, 1962; Furtado, 1966; Hinkelammert, 1972; Cardoso és Faletto, 1979; Sunkel, 1979 minősíthető.

8 Elvben egyik hipotézis sem zárható ki. Egyfelől a „belső kizsákmányolás" öve­zetének megléte javíthatja a nemzetközi rendszerrel érintkező periférikus elitek tár­gyalási pozícióit Másrészt a társadalom egyre növekvő leszakadó részeiről – vala­milyen minimális belső béke fenntartásának érdekében – ha bármilyen alacsony szinten is, de végül is valamilyen mértékig a modern gazdaságot képviselő enklávék­nak kell majd gondoskodniuk. Ráadásul a leszakadás spirálfolyamat, amelyben a le­maradók apátiája növekszik. S ismét kérdés, hogy a modern szektorok véleményirányítói ezekben a lemaradó társadalmi csoportokban mekkora (és milyen típusú) mozgósítottságot fognak mégis csak kívánatosnak tartani? Az apátia: passzivitás, ami – akármilyen minimális mértékű is a gondoskodás – ha jelentős tömegekről van szó, komoly terheket jelenthet a húzóképes ágazatokra és környezetükre. Másrészt, a modern társadalomból kiszorult rétegek fokozottabb mozgósítottsága delegitimizálhatja akár a modern enklávék létét is.

9 Ezeket a kohászatot „nemzeti iparként" dédelgető politikákat Paraguayban egy háború, Brazíliában és Chilében az export-gazdaság kifejlődésében érdekelt belső erőcsoportoknak a XIX. század második felében végbement megerősödése – a ter­mészetesen ellenérdekelt brit gazdaságpolitika mellett – végül is eloszlatta. Bőveb­ben lásd Larrain, 1989,156. és következő oldalak.

10 Tulajdonképpen mindenekelőtt ez a termelőeszközgeneráció-váltás tette le­hetővé Németország számára a kiugrást, hiszen ezek a modern technikai területek és a hozzájuk kapcsolódó tudomány-, és iparszervezési minták döntő mértékben először ott jelentkeztek – bizonyos értelemben nem várt „mellékhatásaként" a száza­delőn születő német kutatóegyetemi modellnek és a műszaki felsőoktatás (akkor pél­da nélküli) expanziójának az 1880-as éveket követően. A központok átrendeződésé­nek akkori két fő haszonélvezője, az USA és Japán tudományszervezésében egyér­telműen jól kimutatható a német minta. A termelési kultúraváltás másik fő forrása az amerikai nagyvállalat: a csereszabatosalkatrész-koncepció megjelenése, a futósza­lag, a „tudományos munkaszervezés" itt jelentkezik először. A húszas évek tudo­mányszervezési és ipari rezsimjeinek kiépítésénél többnyire tudatosan építenek a német és amerikai mintákra.

11 Példákért nem kell messzire mennünk. A világpiactól elszigetelt szovjet piacra szakosodott magyar vagy csehszlovák gépipar összeomlása a szemünk előtt megy végbe az azokat mesterségesen életben tartó politökonómiai feltételek megváltozá­sával. A magyar híradástechnikai iparnak a nyolcvanas évekre akuttá váló szintcsök­kenése pedig nagyrészt kizárta azt is, hogy ez az iparág meghatározó módon részt vehessen az ország kommunikációs hálózatának felújításában.

12 Ami azonban egyes fontos szerzők, így Cardoso és Faletto, 1979 szerint – legalábbis Latin-Amerika legnagyobb ipari központjaiban, így például Brazíliában – ezen a módon kialakul, azt „asszociált függő fejlődésnek" nevezhetjük. A külföldi be­ruházások itt hazai tőkével fonódnak egybe. Az ECLA korai strukturalistái a gazda­sági fejlődéstől a társadalom nagy struktúráinak homogenizálódását (nem a társa­dalmi egyenlőséget!) és a nemzeti elitek által ellenőrizhető ipari szerkezetet vártak. Két évtizeddel később, a brazil teoretikusok már tudják, hogy ipari fejlődés a periféri­án is lehetséges, ez azonban önmagában nem vezet sem az egyik, sem a másik előfeltevéshez.

A latin-amerikai társadalmi szerkezet alakulása egyébként nagyobbrészt a peri­féria dinamikájából következik. A gyarmati periódus a régió gazdaságát és kereske­delmét Európához kapcsolja, és a nemzetközi piacokon profitot termelő kereskedők, ültetvényesek, bányatulajdonosok egész csoportját hozza létre. A XVIII. században ezek számára már kezd zavaróvá válni Spanyolország kötelező közvetítő szerepe közöttük és az európai (mindenekelőtt angol) piacok között. Ez a probléma (kiegé­szítve a helyi születésű kreolok kizárásával az adminisztratív elitből) központi kér­déssé válik a függetlenségi háborúkban. A politikai függetlenség elnyerésével újra­definiálódtak az új központ: Anglia és a helyi elitek (mindenekelőtt az ültetvényesek) közötti kapcsolatok. Az új államok születése, pozíciók kiépítése évtizedeket vett igénybe, de már a XIX. század közepén az egész kontinensen stabilizálódnak, söt felfutó ágba kerülnek az exportgazdaságok. Az új nemzetközi szükséglet az orszá­gokon belül az indián földek gyorsuló kisajátításához, és a parasztságra rótt újabb terhek megjelenéséhez vezet. A két export-enklávét, és a bányákat az ültetvényeket ellenőrző csoportok esélyei azonban a nemzetközi partnerekkel szemben nem egyenlőek. Először a hazai bányatulajdonosok veszítenek tért a külföldi tőkével szemben (a múlt század végén Chile és Peru veszti el az ellenőrzést a nitrát és a gu­anó felett). Azután a közép-amerikai ültetvények is erre a sorra jutnak. A középosz­tály a régióban erre az exportgazdaságra települve jön létre. Argentínában a közép­osztály alárendelődött az exportból részesülő elitnek. Brazíliában, ellenkezőleg, módja volt új politikai szövetségek megkötésére. Más országokban, mint Kolumbia, a társadalmi differenciálódás kezdetlegessége a térség többi államánál hosszabb időre stabilizálta az exportelitek oligarchikus szövetségét. Bővebben lásd Larrain, 1989. 5. fejezet.

13 „Dirigisme"- francia fogalom az állam irányító, befolyásoló szándékának jel­lemzésére.

14 A hagyományosan erős államú Franciaországban és Németországban az ál­lam integritását abszolutista uralkodók védték. Ezen országok politikai története álla­maik és társadalmaik hiányos védettségével és az azt kiegyensúlyozó akciók sorá­val jellemezhető. A nemzeti érdekek primátusa, a biztos határok, a nemzeti szolida­ritást erősítő jogi és adminisztratív hagyományok e társadalmak politikai szer­veződésének kezdettói alapelemei voltak. A brit és amerikai társadalmak folyama­tos, nagyobbrészt vértelen átalakulásai ezzel szemben az állam szerepét termé­szetesen fogták vissza. Az itt születő politikai filozófiák állama inkább reaktív mint ak­tív.

15 A lehetséges okokat itt meggyőzően csak egy nagyobb kutatás tudná tisztázni. Két óvatos hipotézis az 1990-91. év magyarországi átalakulásáról: 1. A magyar ál­lam a hagyományos történeti középosztály legfőbb kenyéradója volt az államszocia­lista kísérlet előtti valamennyi korszakban. A negyvenes évek végétől kezdve a törté­neti középosztály felmorzsolására irányuló tudatos akciósorozattal szorították ki e ré­teg képviselőit a hazai államapparátusból. A Kádár-rendszer egyik politikai innováci­ója épp ennek a trendnek a lassú megfordítása volt. Ugyan számottevő hatalom nél­kül, először csak szakértői pozíciókban, de a hatvanas évektől megindul a történeti középosztály (ill. e réteg intellektuális/morális utódjainak) visszavándorlása az állami pozíciókba. A politikai rendszerváltás ezt a folyamatot szélesíti és bővíti új minőségűvé; a meghirdetett rekonstrukciós-restaurációs politikának szerves része a régi középosztályinak megfelelő rétegzettségű és szellemiségű csoportok) vissza­helyezése a politikai osztály szívébe. Ehhez természetesen állások kellenek, s itt az államigazgatási pozíciók száma nem elégséges – a jelentkező igények kielégítésé­hez az ipari felső management-pozíciók egy részét is igénybe kell venni. 2. A késői államszocializmus működésmódja olyan erős állami szerepvállalással járt, hogy még e rend ellenfelei, megtagadói is csak nagyon erős intervencionalista mintákban tud­ják saját szerepűket, mint új állami vezetőkét, elgondolni.

Irodalom

Adamski W. (ed.), Interesy i kontlikt. Wroclaw, Ossolineum, 1990. Aglietta M., Capitalism in the 80's. New Left Review, No. 138. November 1982. Amin Samir, Accumulation on a World Scale. New York, Monthy Re-view Press, vol. 1-2. 1975.

Amsden Alice, Asias next giant: South Korea and late industrialization. Oxford, Oxford UP., 1989. p. 379.

Arndt H., Market failure and underdevelopment. World Development 1988. 2. 219-229.

Arrighi G. (ed), Semipheripheral Development: The Politics of Southern Europe in the XX. Century. Sage, Beverly Hills, 1985.

Bairoch Paul, Commerce exterieur et développement économique de l'Europe au XIX. siécle. Paris, 1976.

Balassa B., Development Strategies in Semi-industrial Economy. Baltimore, The Johns Hopkins UP, 1982.

Baloyra E. (ed.), Comparing New Democracies. Boulder, Ewstview, 1987.

Boschi R., On Social Movements and Democratization: Theoretical Issues. Stanford – Berkeley Occasional Papers in Latin American Studies 1984. No. 9.

Bradford C. I.- Branson W. A. (eds.), Trade and Structural Change in Pacific Asia, Chicago, University of Chicago Press, 1987.

Cardoso Fernando Henrique, The Conception of Dependency Theory in the Uni­ted States. Latin-American Research Review, 1977. 3. 1-13.

Cardoso F.-Faletto F., Dependency and Development in Latin America. Ber­keley, University of California Press, 1979.

Chilcote R. H., Theories of Development and Underdevelopment. Boulder, Westview, 1984.

Chilcote R. H., Dependency: A Critical Synthesis of Literature. Latin American Perspectives, Spring 1974.1-16.

Connor W. D. – Ploszajkski (eds.), Escape from Socialism. The Polish Route. Warszawa, IFIS PAN, 1992.

Cumings B., The Abortive Abertura: South Korea in the Light of Latin American Experience. New Left Review, 1989. No. 173.

Dasgupta Parthe-Stoeman Paul, Economic policy and technological performance. Cambridge, CUP, 1987. 243. p.

Dervis K.-Petri P. A., The Macroeconomics of Succesful Development: What are the Lessons? In: Fischer S. (ed.), NBER Macroeconomic Annual 1987. Cambridge, MA. MIT Press, 1987:211-254.

Diamond L-Ling J. L.-Lipset S. M. (eds.), Democracy in Developing Countries: Latin-America. Boulder, Lynne Rienner, 1989.

DickW., Authoritarian versus Non-authohtarian Approaches to Economic Deve­lopment. Journal of Political Economy, 1974.4.817-827.

Dore R., Flexible Rigidities: Industrial Policy and Structural Adjustment in the Ja-panese Economy; 1970-1980s. Stanford, Stanford UP. 1988.

Dzysman J., Governments, Markets and Growth: Financial Systems and the Pol-itics of Industrial Change. Ithaca, Cornell UP, 1983.

ECLA, Development Problems in Latin America. Austin, University of Texas Press, 1970.

Enos J.L.-Park W. H., The adoption and diffusion of imported technology: The case of Korea. London, Croom Helm, 1988.

Fehér F.-Heller A.-Márkus Gy., Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cse­répfalvi, 1991.

Frank A. G., Critique and Anti-Critique. London, Macmillan, 1984.

Frank A. G., Quand les solutions apparentes deviennent de réels problémes. fievue Tiers Monde, No. 99. juillet 1984.

Furtado C„ Subdesarollo y estancimento en America Latina, Buenos Aires, ENDEBA, 1966.

GoldT., State and Society in the Taiwan Miracle. Armonk, M. E, Shape, 1986.

Haggard S. Pathways from the Periphery, the Politics ot Growth in the Newly Industrializing Countries. Ithaca, Cornell University Press, 1990.

Heinkelammert F., Dialectica del Desarollo Desigual. Valparaiso, Ediciones UniversitariasdeValparaiso, 1972.

Herrera A., The Advantages of Being a Late-cower to what? Social Science Infor­mation, 28 (4) 1989. 823-40.

Hunt D., Economic Theories ot Development – an Analsysis of Competing Paradigms. Savaqe, M. D. Barnesand Noble, 1989.

Huntington S., Political Order in Changing Societies. New Haven, Yale UP, 1968.

Hwang B. D., Nachholende Industrialisierung und autoritarer Staat: das Beispiel Süd-Korea. Berlin, SIGMA, 1989.

Jessop B., State Theory. University Park, PA, The Pennsylvania State UP, 1991.

Krasner S., Detending the National Interest: Raw Materials Investment and US Foreign Policy. Princeton, PUP, 1978.

Landau D., Government and Economic Growth in the less Developed Countries: an Empirical Study tor 1960-1990. Economic Development and Cultural Change, 35 (11)35-75..

Lal D., The Poverty of Development Economics. London, IEA, 1983. Jarrain J., Theories of Development. Cambridge, Polity Press, 1989. Lemke Ch.-Marks G. (eds), The Crisis of Socialism in Europe. Durham, Duke UP, 1992.

Leys Colin, Underdevelopment and Dependency: Critical Notes. Journal of Con-temporary Asia, 1977. 1. 72-93.

Lipietz Alain, Mirages et miracles: Problémes de l'industrialisation dans le tiers monde. Paris, Découverte, 1985.

Malloy J.,-Selligson M. (eds.), Authoritarians and Democrats. Pittsburgh, PA, University of Pittsburgh Press, 1987.

Menzel U., Auswege aus Abhängigkeit. Die entwicklungspolitische Aktualität Europas. Frankfurt, Suhrkamp, 1985.

Migdal J.S., Strong Societies and Weak States. Princeton UP, 1988.

Mouzelis N. P., Politics in the semiperiphery. London, Macmillan, 1986.

Müller A. (ed.), U zrodel polskiego kryzysu. Warszawa, PWN, 1985.

NEP. Vzgljad szo sztoroni. Moszkva, Moszkovszkij Rabocsij, 1991,

Notkina T. A. (ed.), Pogruzsenyije v trjaszinu (Anatomija zasztoja). Moszkva, Progressz, 1991.

O'Donell G.-Schmitter P.-Whirehead L. (eds.), Transitions from Authoritarian Rule. Baltimore, John HopkinsUP. 1986.

OlsonM., Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Budapest, KJK. 1987.

Pinto A., Chile, un caso de desarollo trustrado. Santiago, Editorial Universitaria, 1962.

Poulantzas N., La crise des dictatures. Paris. Maspero 1975.

Preobrazsenszkij J. A.-Bucharin N. I. Putyi razvitija: disszkusszii 20-h godov. Le­ningrád, Lenizdat, 1990.

Rasler K.-Thompson W. R., Relatíve Decline and the Overconsumption-Unde-rinvestment Hypothesis. InternationalStudiesQuarterly, 1991. 3. 273-294.

Salama P.-Tissier P., L'industrialisation dans le sous-développement. Paris, Maspero, 1982.

Senghaas D., Von Európa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen. Frankfurt, Suhrkamp, 1982.

Sik Ota, Járni Probuzeni-lluse a Skutecnost. Zürich, Poligon, 1989.

Sorensen G, Democracy, Dictatorship and Development. New York, St. Martin's Press, 1990.

Spindler Zane, Liberty and development: A further empirical perspective. Public Choice. 1991.197-210.

Takeshi H., The Japanese Experience in Technology: From Transfer to Self-Reliance. Tokyo, UN University, 1990.

Visnyevszkij A. G. (ed.), V cselovecseszkom izmerenyii. Moszkva, Progressz, 1989.

Wade R., Governing the Markét: Economic Theory and the Role of Government in East Asian Industrialization. Princeton, PUP, 1990.

Wallerstein I., The Modern World System. New York, Academy Press, 1974-80.

Warren B., Imperialism, pioneer of capitalism. London, New Left Books, 1980.

Wolf Ch., Markets or Governments – Choosing Between Imperfect Alternative. Cambridge, MA MIT Press 88.

Még Marx viszonylag jó ismerőinek fejében is meggyö­keresedett az a vélekedés, hogy Marx (és Engels) a szo­cialista forradalom kitörését Angliában vagy esetleg égy másik fejlett tőkés országban „várta" volna. Ez a hi­edelem a legmakacsabb tévedések közé tartozik, noha Marx és Engels felfogásának vulgáris leegyszerűsítésén alapszik. Nem lehet eleget írni és elég autentikus szö­veget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte.

Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejle­ményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg. Most azonban – félre­tolva az ezzel kapcsolatos kérdések sorát – olvassunk el egy 1850-ben írott fejtegetést, melyet ugyancsak nem lehet eleget idézni a marxi gondolkodás dialektikájá­nak megvilágítására.

„Miként a válság periódusa – írja Marx – később kö­vetkezik be a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a virágzásé is. Az elsődleges folyamat mindig Angliá­ban megy végbe; Anglia a polgári világegyetem demiurgosza. Annak a ciklusnak különböző fázisai, melyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, a kontinen­sen másodlagos és harmadlagos formában következnek be. Először is a kontinens aránytalanul többet vitt ki Angliába, mint bármely más országba. Ez az Angliába irányuló kivitel azonban ismét Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piachoz való viszonyától. To­vábbá Anglia a tengerentúli országokba aránytalanul többet visz ki, mint az egész kontinens együtt, úgyhogy a tengerentúli országokba irányuló kontinentális kivi­tel mennyisége mindig Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől függ. Ezért ha a válságok először a kontinen­sen hoznak is létre forradalmakat, azok alapja mégis mindig Angliában van. Erőszakos kitöréseknek termé­szetesen előbb kell sorra kerülniük a polgári test végtag­jaiban, mint szívében, mivel a kiegyenlítődés lehetősége itt nagyobb, mint amott. Másrészt a kontinentális forra­dalmak Angliára való visszahatásának foka egyszer­smind a hőmérő foka, amely megmutatja, hogy ezek a forradalmak mennyiben teszik valóban kérdésessé a polgári életviszonyokat, vagy mennyiben érintik csupán politikai alakzataikat." (Karl Marx, Osztályharcok Franciaországban: Marx-Engels Művei 7, Budapest 1962. p. 93.)

*

A csendes-óceáni térségről – 1850-ben

A „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-ökonomische Revue" 2., 4. és 5-6. füzetében olyan „Szemle" sorozat jelent meg aláírás nélkül, amelyről megállapítható volt, hogy Marx és Engels közösen írta. Az 1850. februári (2.) számban megjelent első közleményben, annak is „Lon­don, 1850. január 31-én datált részében többek közt egy különlegesen érdekes fejtegetés olvasható Ameri­káról és a világkereskedelem központi területeinek vár­ható áthelyeződéséről. Ez a belátás csaknem páratlan a múlt században, az érvelés pedig egyedülállóan széles látókörről tanúskodik. így kezdődik:

„Most áttérünk Amerikára. Az itteni események kö­zül a legfontosabb, még a februári forradalomnál is na­gyobb fontosságú tény a kaliforniai aranybányák felfe­dezése. Már most is, alig tizennyolc hónap elteltével, előre látható, hogy ennek a felfedezésnek még Amerika felfedezésénél is sokkal nagyobb szabású eredményei lesznek. Háromszázharminc esztendeig az Európából a Csendes-óceán felé irányuló egész kereskedelem a leg-meghatóbb türelemmel a Jóreménység fokának vagy a Horn-foknak a megkerülésével folyt A Panama-föld­szoros áttörésére vonatkozó valamennyi javaslat meghi­úsult a kereskedő népek korlátolt féltékenységén. Ti­zennyolc hónapja fedezték fel a kaliforniai aranybá­nyákat, s a jenkik máris hozzáfogtak egy vasútvonal, egy nagy országút, s a Mexikói-öbölből kiinduló csator­na építéséhez, máris rendszeresen közlekednek gőzha­jók New Yorktól Chagresig, Panamától San Francisco-ig, máris Panamában összpontosul a csendes-óceániai ke­reskedelem, s a Horn-fokot megkerülő útvonal elavult. Egy 30 szélességi fok hosszúságú tengerpart, a világ egyik legszebb és legtermékenyebb tengerpartja, mely eddig jóformán lakatlan volt, most szemlátomást átvál­tozik gazdag, civilizált országgá, amelynek sűrű népes­sége a legkülönbözőbb törzsekbeli emberekből kerül ki, a jenkitől a kínaiig, a négertől az indiánig és malá­jig, a kreoltól és mesztic tői az európaiig. A kaliforniai arany patakokban zúdul Amerikára és a Csendes-óceán ázsiai partvidékére, s a legdacosabb barbár népeket is belesodorja a világkereskedelembe, a civilizációba."

S most megjelenik előttünk a világtörténelem jelleg­zetesen marxi képe, mely az ókortól kezdve a XIX. szá­zadig, sőt a mi jelenünkig hatóan nyújt biztos fogódzó­pontokat a történelem értelmes felfogásához. A szöveg közvetlen folytatása ez:

„Másodszor kap a világkereskedelem új irányt. Ami az ókorban Türosz, Karthágó és Alexandria, a közép­korban Genova és Velence, ami eddig London és Liver­pool volt, a világkereskedelem központja, az lesz most New York és San Francisco, San Juan de Nicaragua [San Jüan del Norte (Greytown)] és León, Chagres és Panama. A világforgalom súlypontja, amely a közép­korban Olaszország, az újabb korban Anglia volt, most az észak-amerikai félsziget déli fele. A vén Európa ipa­rának és kereskedelmének hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne induljon ugyanolyan hanyatlásnak, mint Olaszország ipara és kereskedelme a XVL század óla; hogy Anglia és Franciaország ne jusson ugyanoda, ahol Velence, Genova és Hollandia ma áll. Néhány év múlva gőzhajókkal rendszeres postajárat lesz Angliából Chagresig, Chagresból és San Francisco-ból Sydney-be, Kan­tonba és Singapore-ba. Hála a kaliforniai aranynak és a jenkik fáradhatatlan energiájának, a Csendes-óceán mindkét partja nemsokára ugyanolyan népes, a kereske­delem szántára ugyanolyan nyitott, iparilag ugyanolyan fejlett lesz, mint most a Bostontól New Orleansig húzó­dó tengerpart. Akkor a Csendes-óceán ugyanolyan szere­pet játszik majd, mint most az Atlanti-óceán, az ókor­ban és a középkorban pedig a Földközi-tenger. Az egyet­len esély arra, hogy az európai civilizált országok akkor nem kerülnek ugyanolyan ipari, kereskedelmi és poli­tikai függésbe, amilyenben most Olaszország, Spanyol­ország és Portugália van, egy társadalmi forradalomban rejlik, amely – ameddig még van reá idő – átalakítja a termelési és érintkezési módot magának a termelésnek a modern termelőerőkből fakadó szükségletei szerint, és ezzel lehetővé teszi olyan új termelőerők létrehozá­sát, amelyek biztosítják az európai ipar fölényét, és így kiegyenlítik a földrajzi helyzet hátrányait." (Karl Marx és Friedrich Engels, Szemle: Marx-Engels Művei, Budapest 1962. pp. 214-215.)

A világtörténelmi „szemle" nem szorul magyarázat­ra, sem pedig részleteinek korrekciójára. A felvázolt fo­lyamat hatalmas méretekben zajlik ma is a szemünk előtt.