I.

Az 1968-as év több szempontból is történelmi korszakhatárnak tekinthető, már amennyire bármilyen történelmi jelenség vagy folyamat egyetlen év­számhoz köthető. Szimbolikus értelemben azonban bizonyosan forduló­pontot jelez a XX. század történelmében. Ekkor ért véget az a gazdasági ciklus (Kondratyev-ciklus), amely a fejlett világ (beleértve Kelet-Európát) történetében korábban nem tapasztalt gazdasági fellendülést eredménye­zett, s úgy tűnt, Nyugaton csúcsán áll a jóléti állam, míg Keleten a Szovjetu­nió és szövetségesei értek el minden korábbinál magasabb fejlődési fokot

De már ekkor sokan érzékelték – először talán a nemzetközi baloldal különböző frakciói, irányzatai jelezték – a „fogyasztói társadalom" vál­ságát, a gazdasági növekedés lefékeződését Érzékelték, hogy valaminek vége szakadt, s valami új kezdődik, amiről azonban még egyáltalán nem volt világos elképzelésük. A világrendszer „neoliberális" átrendeződésé­nek, a banktőke soha nem látott megerősödésének és a világ nemzetközi pénzügyi szervezetei, a „multik" uralmának első „eredményeit" csak a 70-es évek első felében regisztrálták, az ún. olajárrobbanás után. 1968 ugyan a baloldal éve volt; de mind a fellendülés, mind a vereség értelmé­ben. Berkeley-Párizs-Prága ennek a baloldalnak különböző formáit hoz­ta felszínre. De egyfelől az antikapitalista s egyszersmind antibürokra­tikus törekvések, másfelől egy közösségi jellegű értékrend előtérbe ke­rülése mégiscsak bizonyos összefüggéseket mutatott ezen mozgalmak között. Az „arányok" persze különböztek, hiszen Kelet-Európában az ál­lamhatalom szorítása – éppen az államszocialista hatalom ideológiai, le­gitimációs, antikapitalista termés2ete miatt- olyan hatást gyakorolt, hogy az ellenzéki antibürokratikus törekvések egyfajta piaci romantikával pá­rosultak, vagy, éppen ellenkezőleg, egy romantikus maoizmus vagy guevarizmus jelent meg az értelmiségi periférián; míg Nyugaton, főleg az újbaloldal szellemi hatása alatt inkább egy nem kevésbé romantikus, de elméletileg artikulált közösségi kommuna-szocializmus gondolata, az „életmód forradalma" eresztett gyökeret, amely bizonyos közvetítések­kel eljutott Kelet-Európába is (pl. Heller Á).

Az il Manifesto Olaszországban, a Praxis-kör Jugoszláviában, Marcuse vagy Lukács – a 68-as bevonulás, a Szovjetunióból való kiábrándu­lás nyomán az államszocializmus és a kapitalizmus egyidejű kritikája: mindez a baloldal különböző megújulási kísérleteiként is felfogható. Ez a „reneszánsz" időben nagyjából egybeesett a kínai kulturális forradalom iránti bizonyos szimpátiával Európában. Sok újbaloldali a szovjet és ke­let-európai reformokban csupán a kapitalizmus visszaállítási törekvéseit látta, s számukra a kínai kulturális forradalom tűnt autentikus szocialista „újjászületésnek", vagy legalábbis egy erre való kísérletnek. Az a bírálat, hogy a kelet-európai „ökonomista, piacgazdasági" megnyilvánulások a hatalmi elit privilégiumának megőrzését szolgálták, nem állt messze a va­lóságtól, de ennél többről és részben másról volt szó. A kelet-európai – pusztán értelmiségi baloldali fellendülés alapjában még a Hruscsov-korszakból származott, amely felszínre hozta a szovjet húszas évek számos elemének demokratikus hagyományát. A NEP vegyesgazdasági hagyo­mánya ösztönözte mindazokat a gazdasági reformokat, amelyek minde­nekelőtt Magyarországon és Csehszlovákiában bontakoztak ki. Ám a hruscsovi reformok „szervetlensége" után a brezsnyevi fordulat éppen a bürokrácia különböző rétegei, az apparátusok és általában a hagyomá­nyos létformából kimozdított társadalmi csoportok számára egyfajta kon­szolidáció volt, s az új hatalom a fordulatot nem a piaci, hanem az irá­nyítási mechanizmusok számítógépes reformjának, szcientista megújítá­sának beharangozásával legitimálta. A Prágai Tavasz ennyiben a hruscsovizmus késői megnyilvánulásának tűnt, miközben Magyarország reform­jait „politikamentességük", laboratóriumi jellegük miatt a szovjet vezetés – 56 tapasztalata ellenére vagy éppen azért – inkább tolerálta. A „Prágai Tavasz", amely vezérei és ideológusai s a benne résztvevők többségének szándékai szerint a „szocialista megújulás" mozgalma volt, eleve vere­ségre ítéltetett, mert magányos, „megkésett" és ideologikus mozgalom­nak bizonyult, s nem tudott kitörni a nemzeti keretek közül. A magyar reformkísérlet azonban éppen technokratikus jellegénél, piaci orientáci­ójánál fogva jobban alkalmazkodott a szovjet tömb feltételrendszeréhez. Lukács ugyan többször figyelmeztetett rá, hogy a gazdasági reformok politikai reformok nélkül nem lehetnek sikeresek, s nem elegendő a korai szovjet tapasztalatok tisztán gazdasági „átörökítése", mert az nem képes az államszocializmus kereteinek áttörésére, legfeljebb egy polgári libe­rális fordulat megtételét készítheti elő; ezt elkerülendő a szocialista re­formfolyamatnak „vissza kell térnie" az önigazgatói szovjet hagyomá­nyokhoz, a termelés és az államhatalom társadalmi ellenőrzéséhez. Ez a lukácsi gondolat mélyen áthatotta a nyugati újbaloldal teoretikusait is, jóllehet ők, mint például Cohn-Bendit, radikálisan szakítottak az „avitt kommunizmussal"és a „technobürokratikus kapitalizmussal", s egy tisz­tán önigazgatói, az anarchista elmélet elemeit is magába foglaló szelle­miségre és praxisra építettek.

Míg Párizsban De Gaulle tankjai „tettek rendet", addig Prágában Brezsnyev és szövetségesei zárták el az utat a társadalmi kísérletezgetés előtt, s állították vissza a háború után kialakult nemzetközi rend alapszer­kezetét, azt a hatalmi megosztottságot, amelynek fenntartásához hozzá­tartozott az amerikaiak vietnami kalandja is.

A baloldal, a „marxizmus reneszánsza" 1968-1973 között rövid epi­zódnak bizonyult, mert sehol sem tudott össztársadalmi méretekben ki­szélesedni. Alapjában értelmiségi mozgalom maradt Látni kell tehát, hogy sem a kelet-európai baloldal, sem a nyugat-európai újbaloldal nem jutott túl a kérdésfelvetéseken, sehol sem jött létre egy végiggondolt szo­cialista koncepció vagy „modell". A 70-es évek elejétől azután a neoli­berális ihletettségű monetarista gazdaságpolitika, amely valójában mé­lyen konzervatív és élesen antiszocialista volt, adta meg a sajátosan „antietatista", és – bármilyen sajnálatos is – realisztikus választ a baloldal kérdésfeltevéseire, sok szempontból romantikus és illuzórikus kísérlete­ire (mintegy e kísérletek „büntetéseképpen" is). Az olajárrobbanás már mindenki számára jelezte a kedvezőtlen történelmi periódus bekövetkez­tét, bár a levont következtetések főleg Kelet-Európában a teljes értetlen­ségről tanúskodtak. A kedvezőtlen gazdasági fázisban a monetarizmus hívei, „ráülve" a baloldal (Lukács, Marcuse, a Praxis-kör stb.) antibürok­ratikus érvelésére, szintén támadást indítottak az állam ellen, de persze nem a marxi értelemben, vagyis nem abban az értelemben, hogy a hata­lom fölötti ellenőrzés közvetlenül a társadalom önszerveződő struktúrá­ihoz kerüljön. Éppen ellenkezőleg. A tőkének egyre többe kerülő „jóléti állam" ellen indítottak támadást Ennek a támadásnak volt a része a tu­lajdon kérdésére adott válasz: a privatizáció is. Nem a véletlen műve te­hát, hogy a magyarországi gazdasági reform érintetlenül hagyta a tu­lajdon kérdését. Egyfelől az állami és menedzserbürokráciának nem lehetett érdeke, hogy az állami tulajdont társadalmi, azaz „dolgozói tulajdonná" alakítsák, hiszen a tulajdon fölötti ellenőrzés adta meg az elkülönült apparátusok igazi hatalmát. Másfelől az állami tulaj­don magántulajdonná alakításához nem voltak adottak a belső" poli­tikai-pszichológiai feltételek és a nemzetközi feltételek sem, hiszen a brezsnyevi időszak első periódusa éppen az államszocialista apparátusok konszolidálására irányult. Ez volt az alapvető, a legáltalánosabb oka an­nak is, hogy Lukács demokratizálásra vonatkozó egész álláspontja, amely a társadalmi önigazgatás gondolatát rehabilitálta, (több mint két évtizedig) nem láthatott napvilágot, amikor pedig olvashatóvá vált a tör­ténelem már eliminálta a szocialista alternatívát Magyarországon is. Mi­után a gazdasági és politikai reformokat Lukács egységes folyamatként kezelte, egész koncepciója alkalmatlannak bizonyult mind a reformkom­munisták többsége, mind a dogmatikusok számára. Lukács hívei minden elméleti útkeresés, a Lukáccsal való filozófiai vita ellenére kitartottak az autentikus szocializmus-gondolat mellett, amely alternatívaként jelent meg az államszocializmus és a kapitalizmus fejlődésvariánsaival szem­ben. Az a történelmi háttér, amely a 70-es évek folyamán formálódott, azonban mindinkább a „piacszocializmus" gondolatkörét erősítette. Má­sok, főleg közgazdászok, ugyanezt a fordulatot már korábban megtették a gazdaságpolitika síkján. A 60-as évek piacszocializmusa azonban még keményen ellenállt mind a kapitalizmus restaurációjával, mind az újbaloldallal szemben.

Ennek ellenére a Kádár-rendszer komoly ellenzéke nem a rendszertől jobbra, hanem balra állt. A rendszer jobbra nyitott, balra zárt volt. Az ellenzék is fokozatosan jobbra", polgári demokratikus irányba tartott, de a szocializmust mint értékrendet sokáig nem adta fel. Bence György és Kis János még 1983-ban Párizsban magyarul publikált könyvükben (A szovjet típusú társadalom marxista szemmel) is egy önigazgatói szo­cializmus lehetőségeit keresik, vagy éppen Bauer Tamás, aki szintén a piacszocializmus teoretikusa volt, még 1985-ben is hitet tett az önigaz­gatói tulajdonlás lehetősége mellett Hogy az államszocializmus e balol­dali kritikája (lásd még Heller-Márkus-Fehér) tartalmazott hagyomá­nyos liberális mozzanatokat is, az önmagában nem meglepő, mivel a fennálló hatalmi szerkezet önigazgatói irányú átalakítása a bürokrácia és az elit vezető csoportjai számára a legkevésbé tűnt ésszerűnek, inkább csak a felületes liberalizálódás látszott járhatónak, amely attól „realista", hogy módot ad az elitnek hatalmi pozícióinak megőrzésére.

Míg a maoista-guevarista romantikus baloldali irányzat, amely kis csoportocskákból állt, nyomtalanul eltűnt – az 1973-as Haraszti-per után többé nem hallottunk róla addig az önigazgatói gondolat mégiscsak tovább élt. A 60-as évek baloldali filozófiai gondolkodását (bár tisztán teoretikusan és nem a politikai gyakorlat síkján) a legkövetkezetesebben Tőkei Ferenc tartotta fenn, amennyiben az „ázsiai termelési mád" kate­góriájának újrafelfedezésével az államszocializmus filozófiai kritikájá­hoz is adalékokat szolgáltatott, s újra rehabilitálta az állami tulajdonnal szembeállítva a közösségi tulajdon fogalmát, amely gondolat azután ter­mékeny talajra hullt az új generáció egyes képviselőinél (hogy csak a fi­lozófus Tütő Lászlóra vagy a közgazdász Márkus Péterre utaljunk).

Bár a legismertebb Lukács-tanítványok a 80-as években már egy „posztmodern antimarxizmusig'' jutottak, a 80-as évek elején még nem adták fel a szocialista alternatívát. Ahogyan Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Márkus György a lengyelországi Szolidaritás mozgalmának közvetlen hatása alatt ausztráliai száműzetésükben" a Diktatúra a szükségletek felett c. könyvük 198 l-es előszavában írják „Mindhárman meg va­gyunk győződve arról, hogy mai állapotához képest a világnak több, nem pedig kevesebb szocializmusra van szüksége" (16.o.). Ennek a kitartás­nak több oka van, amelyekre itt csak nagyon részlegesen térhetünk ki. Mindenekelőtt az, hogy a kapitalizmus történelmi lehetőségét Kelet-Eu­rópában egyikük sem látta demokratikus alternatívának. (Érdekes, hogy Hellerék már akkor sem zárták ki a Szovjetunió esetleges rekapitalizálá­sának lehetőségét a nemzetközi tőkés társaságok részéről.) További ok, hogy a belső nemzeti feltételek az államszocializmus összeomlása esetén nem zárták ki egy erős szélsőjobboldal jelentkezésének lehetőségét sem, amelyet e szerzők természetesen szintén nem tarthattak vonzó alternatí­vának. Az idézett könyvben egyébként a szerzők mindennek hangot is adtak.

Érdemes hosszasabban idézni (kiemelések: K. T.):

„Vajon reális alternatíva Kelet-Európában a liberális kapitalizmus versus igazi szocializmus? E kérdés megválaszolása előtt egyértelműen ál­lást kell foglalnunk azzal az alternatívával kapcsolatban, amelyet az (ön­magát „létező szocializmusnak" nevező) szükségletek feletti diktatúra és a liberális kapitalizmus szembeállítása határoz meg. Ha valóban volna – s kizárólag ez volna az egyetlen – alternatíva, úgy – ama tény ellenérc, hogy radikális szocialisták vagyunk, vagy talán épp ezért – nem haboz­nánk elfogadni a liberális kapitalizmust viszonylagos haladásként Ey módon, minthogy a jelenlegi rendszert nem tekintjük szocialistának, semmiféle szocialista vívmány sem menne veszendőbe, a dolgozó nép kizárólag gyarapodna a szabadságjogok terén. A pluralizmus és azzal együtt a politikai élet szabadsága csak fokozódhatna. Nem létezik azon­ban ez az alternatíva, mégpedig különböző okok miatt… (…)

Persze nem abszolút érvényességű argumentumról van szó, hiszen le­het érvelni amellett, hogy megfelelő politikai körülmények között – ami elképzelhető a szovjet apparátusnak valamilyen megrázkódtatást kővető összeomlása után – a multinacionális vállalatok hatalmas együttes ereje bekebelezhetné és átformálhatná a szovjet gazdaságot. Nem zárható ki ez az eshetőség, s olyan helyzetet idézne elő, nevezetesen az amerikai ka­pitalizmus teljes és kihívás nélküli világuralmát, amelyet nagyon is elutasítanánk(…).Van azonban egy olyan további érv, amely megítélésünk szerint döntő jelentőségű: bármennyire meglepően hangozzék is. Azok­ban az országokban, amelyek népessége gyűlöli a világszocializmust, nem akad olyan lényegi társadalmi akarat, amely keresztül vihetne a ka­pitalizmus restaurációját. (…)

A szükségletek fölötti diktatúra államának antiautoritárius alattvaló­ja nem azzal a céllal küzd helyzetének radikális megváltoztatásáért, hogy maga fölött új úrra tegyen szert. A szükségletek fölötti diktatúra versus liberális kapitalizmus ezért nem valós alternatíva. Amint Konrád György helyesen fogalmazott, a kapitalizmus nem állítható helyre demokratikus módon a világnak ebben a régiójában. Ezért hát mindazoknak, akiknek valódi célja a demokrácia, egyúttal az igazi szocializmusra kell töreked­niük." (433-434.0.)

(Azóta ezek a szavak sajnálatosan beigazolódtak, bár szerzőik ma már demokratikusnak nevezik a kapitalizmus etnikai háborúkkal tarkított, „latin-amerikai" típusának visszaállítását.)

II.

A rendszer logikája és, egyáltalán, viszonya egy, közvetlenül a praxisra irányuló baloldali (tehát nem dogmatikus és nem liberális) kritikához kizá­ró és elutasító volt. Természetesen mindez jelentős mértékben függött a nemzetközi feltételektől, magától a Szovjetunióban lejátszódó folyama­toktól és a közvetlen nyomástól, amely annak a dokumentumnak a keletke­zéstörténetétől sem választható el, amellyel az alábbiakban érzékeltetni próbáljuk a rendszer viszonyát a baloldali ellenzéki gondolkodáshoz a 70-es évek elején.

A Politikai Bizottság híres vagy hírhedt 1973. május 8-i határozatáról van szó,¹ amely minősíti Hegedűs András, Heller Ágnes, Márkus Mária, Vajda Mihály, valamint Bence György, Kis János és Márkus György „újabb írásait", illetve az „abban jelentkező ideológiai-politikai koncep­ciót". A dokumentum, amely az MSZMP legfelső szervének álláspontját tükrözi, nevezett szerzők koncepciójában egy olyan strukturális bírálatot lát, amely utópisztikus alapon elutasítja az államszocializmus rendszerét. A dokumentum összegzésében megállapította: „az eddigiekben ismerte­tett koncepció két, egymással szorosan összefüggő eleme a szakítás a marxizmus-leninizmus elméletével, a marxista-leninista elméleti hagyo­mányokkal, az elhatárolódás az ezekhez a hagyományokhoz kapcsolódó nemzetközi munkásmozgalomtól, annak célkitűzéseitől, és az ezeket a cél­kitűzéseket immár gyakorlatilag is realizáló szocialista világrendszertől. A kommunista világmozgalom, a szocializmus építésének több mint fél­évszázados tapasztalatait egyszerűen nem létezőnek tekintve, e tapaszta­latokról gyakorlatilag tudomást sem véve, egy új, revizionista-újbaloldali elméleti-politikai platformot, egy új stratégiai irányvonalat pró­bálnak kidolgozni „egy eljövendő szocialista társadalom", illetve az azért küzdeni kész, ezután létrehozandó „szocialista mozgalom" szá­mára."

Anélkül, hogy itt bármilyen analízisbe foghatnánk a rendszer és ellen­zékének történetileg kialakult viszonyáról, egy dolog bizonyos: a 70-es években semmilyen Jobboldali", „nacionalista", „polgári", „liberális" stb. ellenzék ellen ennyire kizáró határozatot a Politikai Bizottság nem hozott Az „újbaloldal" mint fő ellenfél jól illusztrálja, hogy a rendszer az igazi „strukturális" ellenfelét egy olyan gondolkodásmódban „érezte meg", amely az ő ideológiai legitimációját kérdőjelezte meg, de annak mintegy elméleti továbbgondolását is nyújtotta A „radikális szükségle­tek" fogalma, amely egész elméletüket már a kiindulópontban „túlemel­te" a rendszer keretein, a szocializmus új történelmi fokát, egy nem-bü­rokratikus, és önigazgatói szocializmus lehetőségét involválja. Egy ilyen történelmi lehetőséget a Politikai Bizottság minden „tűréshatáron" kívül rekesztett.

„E „radikális szükségletek" – olvasható a dokumentumban – egy új, kollektív életformát feltételező, az életforma forradalmi átalakítását célzó új törekvésekben, a nyugat-európai és amerikai újbaloldal körüli, illetve annak felbomlása nyomán jelentkező ifjúsági és értelmiségi csoportok mozgalmaiban, az „ellenkultúra"-mozgalmakban, a kommuna-mozga­lomban, az új, nem érdekvédelmi célokért küzdő „női felszabadítási moz­galomban" törnek felszínre, de itt-ott még a munkásosztályon belül is je­lentkeznek azokban a vadsztrájkokban, amelyek a munkásosztály hagyo­mányos érdekvédelmi és politikai szervezeteit megkerülve, vagy azok el­lenében robbannak ki, immár nem a tőkés üzemszervezet tekintélyen ala­puló belső hatalmi struktúrája ellen, hanem a termelési folyamatok feletti ellenőrzés, az irányítás jogáért. Ilyen „radikális szükségleteket" hordozó mozgások és törekvések – Hegedűs András és Márkus Mária szerint – a szocialista országokban, így nálunk is vannak."

S bár a dokumentum a Bence-Kis-Márkus-tanulmány bírálata kap­csán lényegében helyesen mutat rá arra, hogy az általuk feltételezett piaci, árutermelő gazdaság és a szocializmus közösségi társadalma között fe­szülő ellentmondásokat megoldani nem tudják – ennyiben az újbaloldal! kiindulópontokat bizonyos értelemben egy „újjobboldali" liberális kon­cepcióval egészítik ki -, mégis, a dokumentum, mivel a hatalom kiala­kult mechanizmusainak puszta konzerválását tekinti feladatának, nem­hogy a jelzett koncepciók által felvetett kérdésekre nem próbál választ adni, de még a kérdéseket is visszautasítja.

A dokumentum az államszocialista rendszer és pártja „elitstruktúrái­ban" szilárd támaszra talált, hiszen a gazdasági reformkoncepciók teore­tikusai sem keltek a „baloldali ellenzék" védelmére. Ebben a tényben azonban nem a politikai gyávaság jelét kell látnunk, hanem azt a koncep­cionális eltérést reprezentálja, ami a liberalizálás és a demokratizálás, azaz az államszocializmus strukturális átépítése között létezett. (És per­sze létezik ma is, amikor az önigazgatói szocializmus gondolata és poli­tikai megjelenése csaknem ugyanúgy szorul a perifériára, mint 20 évvel ezelőtt). Ez a szellemi-politikai irányzat döntő vereséget szenvedett a 70-es évek első felében.

A rendszer „sikeresen" „kapitalizálta" szocialista ellenzékét, tulajdon­képpen – végső elemzésben – önmaga képére formálta… Nem kívánom a történelmi folyamatból az individuál-szubjektív mozzanatokat kitöröl­ni, de látni kell, ahogy ez az ellenzék a rendszer „támogatásával" egy, a nemzetközi gazdasági és politikai átalakulások által szült új „munkame­gosztási" szerkezet elemévé vált

A marxizmus feladása és a neoliberalizmus új nyelvezete csak kife­jeződési formája annak, hogy ez az ellenzék mindinkább a lényegében a világrendszer centrumában uralkodó liberális értékrend közvetítőjévé vált, bár a szocialista reminiszcenciák megőrződtek egészen a 80-as évek vé­géig, mindaddig, amíg a rendszerváltás félre nem tolta a régi hatalmi épít­ményt.

A Kádár-rendszer korai baloldali ellenzéke szervezetileg sohasem for­málta meg önmagát. Amikor szervezetileg sikerült megszilárdítania ma­gát, már a Kádár-rendszer jobboldali, azaz polgári és nem szocialista el­lenzéke volt. Az önigazgatói szocialista ellenzékiség szervezeti formát csak jóval később, 1988 szeptemberében öltött, de nem szervezte magát párttá (Baloldali Alternatíva Egyesülés), hanem pontosan olyan margi­nális szervezetként funkcionál, amilyenről Bence-Kis még Rakovsky né­ven tett említést a 80-as évek elején.²

*

Mindennek fényében ajánljuk az olvasó figyelmébe a Kemény-pert összegző írást, amely mellesleg újfent igazolja azt a már említett tényt is, hogy a Kádár-rendszer különböző baloldali ellenzékei semmilyen érte­lemben sem keverhetők össze a dogmatikus, „balos" kritikusokkal, akik nem léptek túl sohasem a hatalomkonzerválás logikáján. Kemény Csaba nem tartozott közéjük, letartóztatását éppen a hatalomkonzerváló erők kezdeményezték. (Itt a személyeskedés elkerülése, a dolgok tisztán elméleti-történeti fontossága érdekében nem térünk ki Kemény 1971-es letar­tóztatásának konkrét történeti vizsgálatára. Lemondunk az „igazságté­telről".)

A rendszer irányítói, amikor a reformokat fenyegető „baloldali" erőkről beszéltek, persze szándékosan összemosták a nyugati újbaloldalt utánzó romantikus maoista-guevarista csoportokat, a társadalomszerke­zeti reformokat képviselő elméleti baloldalt és a konzervatív-dogmati­kus, sztálinista erőket, akikben közös csak a rendszer olyan bírálata volt, amely a Kádár-rezsimet nem szocializmusáért marasztalta el, hanem azért, mert „kevéssé" volt szocialista. Ezen azonban az egyik csoport a piacosodást, a másik a túlzott etatizmust, a harmadik az állami min­denhatóság csökkenését értette. Ebből a szempontból is érdekes a Kemény-per.

Jegyzetek

1 Az idézett dokumentum e cikk lezárása óta teljes terjedelmében megjelent a Hiány c. folyóiratban 1993 elején. Ezért itt szándékozott hosszabb idézésétől eltekintünk. A témáról fontos publikációk jelentek meg a Világosság 1989 májusi és a Kritika 1988 júniusi számá­ban is.

2 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Ma­gyar Fűzetek 5. 1983. pp. 56-57.)