A Magyar Urbanisztikai Társaság 1987-ben Székesfehérvá­ron tartott tanácskozásán merült fel az a gondolat, hogy a magyarországi városok és községek tanácsainak – amennyi­ben természetes érdekeltéréseik és ellentéteik mellett érde­keik között vannak olyanok, amelyek valamennyiük közös ér­dekének tekinthetők (pl.: mi lesz az alkotmányban, az új ön­kormányzati törvényben; hogyan alakul az új költségvetési reform, egyes tulajdoni kérdések, az ellátási felelősség stb.; tehát döntően a központi és a helyi hatalom viszonyának ala­kulásában találhatók a közös érdekek) – e közös érdekek védelmére közös érdekképviseleti szervet kellene létrehoz­niuk, amelyben a tanácstestületek vesznek részt jogi sze­mélyként (tehát nem az apparátusok). 1988 decemberében a Társaság „Városok és községek" tagozata döntést hozott az érdekszövetség szervező bizottságának létrehozására. 1989. február 10-én megalakult az előkészítő bizottság, március 10-én pedig 170 tanács megjelent képviselője kimondta a szövetség megalakulását. Ez az alakuló ülés elfogadta a szö­vetség alapszabályát, s létrehozta ideiglenes szervezetét. 1989. július 6-án került sor arra a közgyűlésre, amely megvá­lasztotta az elnökséget és munkabizottságait, és jóváhagyta a szövetség alábbi programját:

A Tanácsi Önkormányzatok Országos Szövetsége Közgyűlésének 1989. július 5-i állásfoglalása

A Szövetség az önkormányzatiságnak abból a felfogásából indul ki, hogy az önkormányzati jogok a települések lakossá­gát illetik meg. A lakosság bizonyos kérdésekben közvetlenül, más kérdésekben az általa választott képviselő testület útján nyilvánít véleményt, dönt a helyi jelentőségű ügyekben.

A Szövetséget a képviselő testületek – e felfogásnak megfelelően – hozták létre a lakossági érdekeket átfogó, ön­kormányzati érdekek érvényesítésére. Ily módon az eddigi csatlakozások nyomán 6 millió, a belépési szándékukat jelzett önkormányzatokkal 7,5 millió állampolgár – mint települési lakos – érdekeit kívánják megjeleníteni.

1. A Szövetség az alapszabályban meghatározott céljait a demokratikus szocialista társadalom keretében látja meg­valósíthatónak, ezért igényli a gazdasági és a politikai rendszer radikális átalakítását. Szükségesnek tartja, hogy a reform során ne rendszerváltás, hanem modellváltás menjen végbe, az államszocializmus a közösségi tulajdon meghatározó szerepén alapuló demokratikus társadalom­má alakuljon át. Kinyilvánítja azt a meggyőződését, hogy a tartós leszakadás elkerülésének, az ország kedvező megítélésének elemi feltétele a sokféleség egymás melleit élésével kialakuló belpolitikai stabilitás, a politikai és gaz­dasági kibontakozás egységben való kezelése, az eltérő nézeteket vallók megegyezésre törekvése, a demokra­tikus közélet. A Szövetség által képviselt önkormányzatok tudatában vannak, hogy a többpártrendszer léte az érde­kek ütköztetését és egyeztetését, a tanácsi munka teljes nyitottságát feltételezi.

2. A Szövetség olyan új alkotmány kidolgozását tartja szük­ségesnek, amely biztosítja a szocialista jogállamiság kö­vetelményeinek érvényesülését. Az önkormányzatok szempontjából döntő fontosságú alkotmányozási kérdés­nek tartja olyan települési tulajdon létrehozását, amely­nek alanya a települések lakossága. A Szövetség által is igényeli új alkotmány keretében a helyi önkormányzatok az államhatalom egyik elkülönült ágaként működnek. To­vábbra is az államszervezet részeként fejtik ki tevékenysé­güket, de olyan sajátos jogosítványokkal rendelkez­nek, amelyeket tőlük egyetlen más szervezet sem von­hat el. Az önkormányzatiság alkotmányos jogi védelemben részesül, amely az állami intézkedések törvényessé­gének felügyeletét éppúgy magába foglalja, mint a pénz­ügyi korlátozó intézkedések jogszerűségének ellenőrzé­sét.

3. A helyi önkormányzatiság fejlődése erőteljesen függ attól, hogyan alakul a települési közösség és az őt kép­viselő testület kapcsolata. A Szövetség álláspontja sze­rint társadalmi fejlődésünk új szakaszában gondoskod­nunk keli arról, hogy a helyi közösség és képviselői között a személyes érintkezés, a rendszeres mindennapi együtt­működés fennmaradjon. Ennek érdekében az önkormány­zati választási törvénynek továbbra is az egyéni választó­kerületi rendszeren kell alapulnia.

4. A Szövetség az önkormányzatok érdekeit érintő egész jogalkotási folyamatban részt kíván venni. A Miniszter­tanács tegye lehetővé, hogy a Szövetség ezt a célkitűzését valóra válthassa. Ennek keretében a napirenden lévő tör­vényalkotással kapcsolatban megfogalmazott elveknek megfelelően igényli:

a)     Az alkotmány határozza meg a települési önkor­mányzatok jogállását, alapvető funkcióit, az önkor­mányzati jogok védelmének eszközrendszerét, mondja ki, hogy az önkormányzatok ellátási fele­lősségének körébe tartozó feladatok pénzügyi fel­tételeit törvényileg kell garantálni.

b)     Az alkotmány ismerje el:

c)     Az érvényben lévő tanácstörvény helyett önkormány­zati törvény alkotását.

d)     A költségvetési reform során az olyan pénzügyi szabályozást, ami biztosítja a helyi önkormányzatok felelős­ségi körébe tartozó feladatok normatív finanszírozását, de a hátrányos helyzetű települések és térségek foko­zatos felzárkóztatását is.

e)     Az évközi költségvetési restrikciós intézkedések teljes megszüntetését, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociálpolitika mentesítését a deficitcsökkentő po­litika érvényesítésekor.

5. A Szövetség kezdeményezi az infrastruktúra fejlesztésé­re, működtetésére irányuló kormányzati koncepció kidol­gozását és annak megvalósulását biztosító egységes jogi normarendszer mielőbbi megalkotását. A Szövetség köz­reműködésével kialakításra kerülő koncepció és szabály­rendszer legyen tekintettel a lakosság teherbíró képessé­gére is.

6. A közgyűlés szükségesnek tartja, hogy a Minisztertanács a lehetséges legkorábbi időpontban tűzze napirendre a közszolgálati dolgozók képesítési, bér- és jövedelemrend­szerének átfogó reformját. A Szövetség támogatja és együttműködési készségéről biztosítja a Közalkalmazot­tak Szakszervezetének erre irányuló törekvéseit.

7. A Szövetség a mellérendeltségen alapuló kapcsolatok kialakítására törekszik. Támogatást és együttműködést vár mindazoktól, akik a tanácsi önkormányzatok eredmé­nyes működésében érdekeltek.

8. A Szövetség támogatja az érdekérvényesítés állami-politi­kai mechanizmusának megújítására irányuló törekvése­ket. Felajánlja részvételét az Országos Érdekegyeztetési Tanács munkájában.

9. A Szövetség mint érdekképviseleti szerv – elfogadva az eddig ott született megállapodásokat – kinyilvánítja csatla­kozási szándékát a Nemzeti Kerekasztal megbeszélés harmadik oldalához.

Budapest, 1989. július 5.

Dr. Köllner Ferenc főtitkár s.k. Dr. Ács István elnök s.k.

A határozat elfogadása, ill. a közgyűlés óta a belépett taná­csok száma kb. 700-ra nőtt, ez a magyarországi tanácsoknak mintegy felét jelenti. A Szövetségen belül az egyes sajátos érdekek megjelenítése többféleképpen is lehetséges. Albi­zottságok alakulnak az egyes tevékenységekre (társadalom­politika, településpolitika, gazdálkodás, jogi-igazgatási kérdé­sek stb.); tagozatok jönnek létre településtípus szerint (váro­sok, kisközségek stb.), ill. az egyes speciális érdekek (pl. üdü­lőhelyek, határmenti községek, hátrányos helyzetű, elmara­dott települések stb.) kifejezésére.

A Szövetség a tanácstestületek érdekképviselete. Az a törekvés, amely a névválasztásban és a program néhány megfogalmazásában érzékelhető, ti. hogy a hagyományos, bürokratikussá vált „tanács" fogalmat az „önkormányzattal" helyettesítik, egyelőre még csak az irányát jelentheti a szem­léletváltásnak. Az, hogy az önkormányzat-elv valóságos tar­talmat nyer-e ebben a szervezetben, nyilvánvalóan – s ez a Szövetség szervezői számára is egyértelmű – attól függ, hogy az egyes települések tanácstestületei mennyire válnak való­ságos néphatalmi, a helyi közösségek akaratát megjelenítő szervekké, valóságos önkormányzatok alulról, önkéntes tár­sulásokból felépülő érdekszövetségévé. A szervezők min­denesetre eredményként könyvelik el, hogy létrejött egy, a kormányzati-belügyi igazgatástól független, azzal szemben is az egyes települések helyi érdekeit megjeleníteni képes szer­vezet.

Mint a legtöbb önszervező mozgalomnak (pl. az előző számunkban bemutatott Lakásbérlők Egyesületének is) jelen­leg számukra is a gyors, operatív cselekvés, és a demokra­tikus döntés követelményének összeegyeztetése okozza a legfőbb gondot: egyfelől naprakészen, megalapozottan és eredményesen részt venni a törvényalkotásban, az önkor­mányzatok sorsáról döntő fórumokon; ezt nyilvánvalóan a szövetség irányítóinak szűk csoportja tudja megtenni; – ez viszont ellentétbe kerülhet azzal a másik követelménnyel, hogy hasonlóképpen naprakész ismereteik legyenek a tagság véleményéről, szempontjairól, hiszen nem lehet állandóan közgyűlést tartani, ez viszont a működés demokratizmusát már a kezdeteknél akadályozhatja. A szövetség irányítói je­lenleg ezen ellentmondás leküzdését tekintik az egyik legfon­tosabb megoldandó problémának.

A fentiek ismeretében felkértük Márkus Péter közgaz­dászt, hogy mondja el véleményét egy olyan olvasó szemszö­géből, aki nem ismerheti bennfentesként a szövetséget, s így reflexióiban nem annak tevékenységére, hanem csak az itt leírt információkra támaszkodhat. Megjegyzéseit az alábbiak­ban közöljük.

Márkus Péter megjegyzései

A Tanácsi Önkormányzatok Szövetségének állásfoglalása egészében is, egyes részleteikben is rokonszenves törekvést tükröz. Külön is kiemelhető ebből a szempontból a települési tulajdon szükségességének megfogalmazása a 2. pontban: csak helyeselhető állásfoglalásuk az egyéni választókerületi rendszer mellett (3. pont), igen fontos az oktatás, kultúra, egészségügy és szociálpolitika általuk is felvállalt védelme, s általában a 4. pontban felsorolt feladatok; indokoltan vetik fel az 5. pontban az infrastruktúra-fejlesztési koncepció kidol­gozásának fontosságát. Az alábbi megjegyzések a koncepció iránti szimpátia mellett azokat a kételyeimet fogalmazzák meg, amelyeket a koncepció retorikája, egyes szervezeti el­képzelések, garancia-elképzelések hiánya kelt a centralizáció átmentésének veszélye iráni érzékeny olvasóban.

1. Az állásfoglalás az önkormányzati jog alanyaként a telepü­lések lakosságát nevezi meg. Ez helyes, mégis egyfajta előzetes szelekciót érvényesít. Álláspontom szerint az ön­kormányzati jogoknak munkahelyi, települési és egyéb szerveződések jogaként kellene megjelenni a magyar jog­rendszerben, s bár érthető, hogy a települések önkor­mányzati szövetsége elsősorban a települési jogokra kon­centrál, azért utalás történhetne a többi önkormányzati le­hetőségre is. Ez korántsem mellékes, ha abból indulunk ki, hogy az önkormányzati jognak emberi, állampolgári jog­ként, individuumok szövetkezési jogaként kellene megje­lennie, s az egyes specifikus önkormányzati formákat eb­ből kell levezetni. Arra mindenképpen kellene reagálnia a települési önkormányzatoknak is, hogy elismerik-e az egyéb alapon szerveződő önkormányzatokat, ill. hogyan tudják kezelni azokat.

2. Nem tekinthető szerencsésnek az, ha a települési önkor­mányzatok az államhatalom elkülönült, egyes jogosítvá­nyokkal körülbástyázott szerveként értelmezik önmagukat (mint ahogy ez itt előfordul). Itt még mindig az a szemlélet érvényesül, hogy az állam a szuverén, akitől jogokat lehet kapni, vagy kérni. A konzekvens önkormányzati felfogás, éppen fordítva, a központi hatalmat veti alá a tanácsok­nak. Nem úgy vetődik fel a kérdés, hogy az államtól el kell különülniök a többé-kevésbé autonóm egységeknek (hi­szen ezzel az állam főhatalma nem kérdőjeleződik meg), hanem az államhatalmi szervezeteknek kell a tanácsi ön­kormányzati szerveknek alávetve működniök. Nem az ál­lamról kell lehasítani önkormányzati funkciókat, hanem az önkormányzat szakítson le magáról állami funkciókat. Ha ebben az alapkérdésben nem egyértelmű az álláspont, akkor az is homályban marad, hogy hogyan is akar a szö­vetség részt venni az alkotmányozási folyamatban: ha jo­gokat kérnek, jogokat lehasítanak, ezzel még nem kérdő­jelezik meg az erős centrum felfogást, holott az önkor­mányzati modell komolyan vétele erős helyi igazgatást és gyenge centrumot feltételez. Látni kell azt, hogy a jelenlegi alkotmánytervezetben az önkormányzat mellékesen, mint­egy függelékként, az alapvető hatalmi ágak megosztása után odacsapva jelenik meg, aránylag gyenge jogosítvá­nyokkal: az önkormányzat érdekképviselete ennek meg­kérdőjelezését is jelenti.

3. Az alapkérdések mellett néhány konkrét megfogalmazást is szóvá kell tennem. A 3. pontban pl. szerencsétlen meg­fogalmazásnak érzem a helyi közösség és képviselői kö­zötti „személyes érintkezés" hangsúlyozását. Nem az a baj persze, hogy ezt fontosnak minősítik, hanem egyrészt az, hogy a megfogalmazásba a korábbi személyes füg­gelmi jellegű paternalista felfogás továbbélése is beleérez­hető, másrészt – s főleg – az, hogy a személyes kapcsolat­tartás nem állhat a szervezeti garanciák helyett, amelyek azt szavatolják, hogy az önkormányzati szerv valóban a lakosság testülete legyen.

4. Ezzel összefüggésben tehető szóvá az is, hogy magának a szervezetnek is korlátoznia kellene kiépülését addig, amíg az új tanácsválasztások le nem zajlanak. Addig ugyanis a testületek legitimitása megkérdőjelezhető, s ha a szövetség szervezete ezek érdekképviseleteként jön lét­re, nehezen védhető ki az az aggály, hogy egy új centrum­szervezet alakul, változatlanul az alulról építkező érdek­képviselettől függetlenül, azt keresztbemetszően. A jelen időszakot a szervezetnek átmeneti időszaknak kellene te­kintenie átmeneti jogosítványokkal, s a szövetséget igazá­ból az új tanácsoknak kellene létrehozniuk, az egymással való társulásokból felépítve. Ebben az esetben nem jö­hetne létre a vezetésben az a tipikusan a felülről szervezett struktúrákban jellemző pszichózis, hogy nem érzékelik eléggé az alsó szintek, s a valóságos „alsó szint", a lakos­ság törekvéseit.

5. Ugyancsak nem szerencsés kifejezés az „ellátási felelős­ség". A nyelvezet ebben az esetben is arra utal, hogy a centrális szemléletet még nem sikerült egészen levetkezni: ez a kifejezés a hazai gyakorlatban az adminisztratív kiuta­lási rendszer kifejezése. (4. a)

6. Megint csak az elosztási logika megnyilvánulásaként fo­galmazódik a 4. d) pont, ti. az állami költségvetéstől várja bizonyos feladatok finanszírozását, a hátrányok csökken­tését. Valódi önkormányzati modellben a központi költség­vetés az, ami a helyiből dedukált: amit a helyi közösségek nem tudnak megoldani, arra képezik a központi alapot. Ezzel kapcsolatban lehetne felvetni egy föderatív adórend­szer lehetőségét, amelyben az adók elsődlegesen helyi adók, és csak meghatározott célra vonhatók el központi adók, de ehhez feltétlenül szükség volna a helyi közössé­gek hozzájárulására. Az alulról felépülő önkormányzati modellel szemben gyakori érv annak veszélye, hogy a partikuláris érdekek fölébe kerülhetnek a valóságos általá­nos érdekeknek is (rendszeres hivatkozási alap itt a ju­goszláv modell csődje). Itt egyrészt megjegyzendő, hogy az ellenvetésekben sok a jogos elem, a helyi önkormány­zatok, ha erősek, valóban a partikuláris érdekek uralmával fenyegetnek. Véleményem szerint azonban nem lehet megtakarítani egy tanulási folyamatot, melynek során a helyi közösségeknek a saját bőrükön kell megtanulniuk, hogy anyagi eszközeik mekkora részének központosítása áll nekik is valóságosan érdekükben. De hogy ezt megta­nulhassák, ahhoz valóban rájuk kell bízni. (Jugoszláviában ez sosem ment végbe teljesen.) Másrészt feltehetőleg egy átmeneti időszak során bizonyos szociális védelmet, egészségügyi, kulturális támogatást valóban ki kell vonni a helyi döntésekből, amíg a helyi közösségek még gyen­gék.

7. A 6. pontban merül fel a közalkalmazottak bérének kérdé­se. A megfogalmazás azt sugallja itt is, hogy a közalkalma­zottak az elkülönült állam hivatalnokai. Hiányzik az az in­formáció, hogy ők a tanács alkalmazottai.* Véleményem szerint a közalkalmazottaknak és bérüknek is a helyi dön­tésektől kell függniök. Ez megint csak veszélyeket rejt ma­gában: a helyi önkormányzatban hangadó elit legalább olyan igazságtalan lehet, mint az államhatalom. Ezt azon­ban kivédheti vagy legalábbis korlátozhatja az, ha több önkormányzati szerveződés működik egyszerre ugyanab­ban az egységben.**

8. Végezetül felmerül, hogy nem világos az sem, hogy a Szö­vetség mit képvisel igazán az Érdekegyeztető Tanácsban. Mivel az a kormány-munkáltató-munkavállaló hármas­ságra épül, ebben vagy igen tisztázatlan a tanácsi önkor­mányzat szerepe, vagy kétségbe kellene vonni a hármas szempont alapján történő érdekszerveződés jogosságát. Mindezek nem azért merülnek fel bennem, mert szemben­állók az állásfoglalással, hanem éppen azért, mert nagyon is a benne foglaltak sikerét kívánom, s arra szeretném bá­torítani megfogalmazóikat, hogy a centralisztikus szerke­zettől való még bátrabb elszakadással találják meg a na­gyon fontos települési önkormányzásnak és összefogó ér­dekvédelmének legadekvátabb formáit.

Jegyzetek

* A szövetség vezetőivel készült interjú során egyértelműen kiderült, hogy ők is így fogják fel a közalkalmazottak státusát, ti. a tanács alkalmazottaiként, de jogos a kritika, hogy ez az állásfoglalásban is szerepelhetne. (A szerk.)

** A települési mellett munkahelyi, és egyéb célokra létrehozott érdekképvise­leteké. Ezzel kapcsolatban is megfontolásra ajánljuk Juhász Pálnak az e számban folytatott kerekasztal-beszélgetésben kifejtett véleményét, aki – ha jól értjük álláspontját – amerikai tapasztalatok alapján a helyi önkormányzatok mellé azoktól független szakértőbizottságokat rendelne. Mindenesetre az ön­kormányzatok egymással való korlátozása, a több centrumú önkormányzás tűnik a legjárhatóbb útnak. (A szerk.)

A munkás Önkormányzati Mozgalom létrejötte és létrehozásának motívumai.

Napjainkban alig van olyan társadalmi és politikai szervezet Magyar­országon, amely ne hivatkozna az önkormányzat szükségességére. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy különböző önkormányzati elkép­zelések hívei, képviselői 1989. június 30-án – nézeteik egybevetése és a gyakorlati lehetőségek megvitatása céljából – eszmecserére gyűltek össze. A kezdeményezés aktualitásának érzékeltetése és szándékainak bemutatása érdekében idézünk a meghívó szövegéből:

„Magyarország számára jelenleg talán a legfontosabb kérdés, hogy összekapcsolódhat-e gyakorlatilag a humanizmus a haté­kony gazdálkodással, a szociális biztonság a gazdasági raciona­litással? Megfér-e egymással az európai kultúra e két öröksége? A demokratikus hagyomány – felismerve az emberben, az emberek tömegeinek érdekeltségében, kezdeményező képességében, önszervezésében rejlő gazdasági energiákat – mindig igennel válaszolt erre a kérdésre.

Magyarországon megkezdődött a politikai élet pluralizálódása, ami feltétlenül előrelépés a korábbi időszakhoz képest. A politikai hatalom újraelosztásáért folyó küzdelmek azonban jelentős mérték­ben elterelték a figyelmet egy másik – valószínűleg még döntőbb – kérdésről: arról, hogy minden politikai demokratizálási kísérlet inga­tag talajra épül, ha nem tud a lakosság széles tömegeinek tevőleges érdeklődésére, gazdasági és társadalmi aktivitására, öntevékenysé­gére támaszkodni. Ezért is lenne fontos feladat a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzat különböző lehetőségeinek elméleti felmuta­tása, a működőképes formák gyakorlati megtalálása, és a már létező kísérletek támogatása.

A jelenlegi hatalmi harcok idején fennáll az a veszély, hogy a politikailag aktív társadalmi törekvések közül éppen azok szorul­nak háttérbe, amelyek a legmélyebb átalakításokat szorgalmaz­zák: a humánum és a gazdasági hatékonyság összekapcsolásának, illetve a társadalmi önkormányzatnak a lehetőségeit kereső és a lehe­tőségeket megvalósítani szándékozó csoportok elképzelései a peri­fériára kerülnek. Ilyen körülmények között kezdeményezünk – divatos kifejezéssel – egy kerekasztal-megbeszélést, amelyre olyan magán­személyek kapnak meghívást, akik világnézettől és pártállástól füg­getlenül – ismereteink szerint – rokonszenveznek az önkormányzati megoldások valamilyen változatával. A kezdeményezés célja olyan fórumot teremteni, amelynek idővel feladata lehetne a legkülön­bözőbb önigazgató, önszervező, önkormányzati kezdeményezé­seknek és csoportoknak ötleteket, elméleti és politikai tanácso­kat adni, illetve – ha erre mód nyílik – gyakorlati támogatásban része­síteni őket."

(Felvégi Andrea fotója)

Az önkormányzatok és a tulajdonreform viszonyát vizsgáló vitaindító tézisek szövegével érdemes teljes terjedelmében megismerkedni:

„Az utóbbi évek magyar gazdaságában, a sok negatív jelenség mel­lett egy sikeres kísérlettel is találkozunk. A teljesítmény ugrássze­rűen emelkedett olyan helyeken (autonóm munkacsoportok, belső vállalkozások stb.), ahol a dolgozók számára lehetővé tet­ték, hogy munkájuk megszervezéséről – vállalva az ebből adódó kockázatokat – maguk döntsenek. A teljesítmények látványos javu­lásában két tényező játszik meghatározó szerepet: a közvetlen anyagi érdekeltség, és – ami ennél is lényegesen fontosabb – az önálló akaratformálás, kezdeményezés, önszervezés lehetősége. Az említett példa fő tanulsága: ha dolgozói közösségek a munkahe­lyükön bármilyen csekély rendelkezési – és ebből fakadóan önszervezési – jogot kapnak, jelentősen oldódik az a munkafeladatokkal szem­beni érdektelenségük, amely a kiszolgáltatott és passzivitásra ítélt bérmunkás léttől lényegében elválaszthatatlan.

A bérmunkáslét és bérmunkástudat témaköréhez kapcsolódó fontos kérdés az állami tulajdon működtetésének gazdaságtalan vol­ta. Az állami tulajdon a bérmunkásoktól elkülönült, elválasztott monopoltulajdonként, végső fokon egyfajta magántulajdonként létezik. Annyiban különbözik a hagyományos magántulajdontól, hogy személytelen: a használatáról rendelkezők nem valódi tulajdo­nosok, ezért nem közvetlenül érdekeltek a gyarapításában. Már ré­gen megérett az idő a tulajdonreformra (az állami tulajdon radikális megreformálására). E reformnak biztosítania kellene a következőket:

Az eddig felvetett javaslatok közül egyik sem biztosítja mind a négy követelmény érvényesülését. A felmerült javaslatoknak két alap­típusa határolható el egymástól: az állami tulajdon hatékonyságának javítását, illetve valamilyen csoporttulajdonná emelő átalakítását szorgalmazó javaslatoké. Vegyük sorra – a puszta felsorolás szintjén – a főbb elképzeléstípusokat.

I. Csoporttulajdon

II. Állami, nemzeti, társadalmi tulajdon

Elsősorban az alábbi kérdéseken lenne érdemes elgondolkodni. Van-e gyakorlati lehetőség az említett négy szempont (dolgozói ön­szervezés, nem monopolizált tulajdon, jövedelemérdekeltség, vagyonérdekeltség) egyidejű érvényesítésére? Ahol erre nincs mód, ott melyek a dolgozók és a nemzetgazdaság eltérő törekvéseinek együtt­élése számára a legoptimálisabb megoldások?"

(Felvégi Andrea fotója)

A tanácskozás felkért előadói 15-20 percben vázolták saját álláspont­jukat az önkormányzat és a tulajdonreform összekapcsolásának lehe­tőségeiről, és más – a kérdéskörrel közvetetten érintkező – témákról. Az előadásokban és az azt követő vitában két alapkoncepció körvo­nalazódott. Az egyik szerint az állami monopoltulajdon társadalmasí­tásának legreálisabb gyakorlati útja, ha a lakóhelyi közösségek tulaj­donába kerülnek nemcsak az általuk használt földterületek (a lakóhá­zakkal és a közösségi intézményekkel együtt), hanem az ott található gazdasági létesítmények (mezőgazdasági és ipari üzemek) is. A má­sik nézet hívei viszont azt tartották elengedhetetlennek, hogy a tulaj­donreform során valamilyen formában (általuk kifejtett különböző for­mákban) elsőbbséget élvezzen a közvetlen termelők tulajdonosi érdekeltségének kialakítása: puszta bérmunkásokból tulajdono­sokká tétele.

A véleménykülönbségek ellenére teljes egyetértés jött létre ab­ban, hogy szükséges az önkormányzati elképzelések egyeztetése, az ilyen törekvések gyakorlati támogatása, és az elszigetelt önkor­mányzati kísérletek koordinálása érdekében állandó fórumot, rendszeresen működő önálló szervezeteket kell létrehozni. Dön­tés született arról, hogy Önkormányzati Mozgalom néven új társa­dalmi szervezet alakul, amely összejöveteleit minden csütörtökön 17 órai kezdettel tartja a Vasas Ifjúsági Házban (Kőfaragó u. 12.). A meg­alakuláskor közzétett felhívásuk szövege a következő:

„Pártoktól és politikai szervezetektől független mozgalom alakult a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzatok támogatására. Várjuk mindazokat, akik törekvésünkkel rokonszenveznek. A hozzánk for­dulóknak szervezeti, közgazdasági, jogi segítséget nyújtunk, a kívánt helyen előadások tartására vállalkozunk.

A dolgozókhoz az alábbi felhívással fordulunk:

Ne mondjatok le munkahelyetek gazdálkodásának és vezetésének ellenőrzéséről!
Éljetek bátrabban jogaitokkal!
Ne engedjétek, hogy sorsotokról má­sok döntsenek!
Ne hagyjátok, hogy a tulajdonreform ürügyén félrevezessenek és kisemmizzenek benneteket! Az igazi tulajdonreform a dolgozó kollek­tívát teszi tulajdonossá!
Hogy tulajdonosi jogaitokat érvényesíthessétek, szervezzetek titkos és közvetlen választással munkahelyi bizottságokat, tanácsokat!"

Ózdi munkás (Felvégi Andrea fotója)

Július 13-i összejövetelén az Önkormányzati Mozgalom ideiglenes szervező bizottságot választott. A szervező bizottságban az Autonó­mia Csoport, a „Baloldali Alternatíva", a Szabad Demokraták Szövet­sége, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség tagjai, vala­mint minden szervezeten kívüli személyek kaptak helyet. A szervező bizottság az alábbi felhívással fordult a vállalatok, üzemek, szövetke­zetek dolgozóihoz:

„A magyar gazdaság jelenlegi katasztrofális helyzetében mindannyiunk létérdeke, hogy – politikai meggyőződésre és pártállásra való tekintet nélkül – változtassunk a helyzeten. A változás egyik első és legfontosabb feltétele, hogy megfelelő emberek legyenek a vállalatok élén: a dolgozók ítélete alapján távolítsák el mindazokat a vezetőket, akik csődbe vitték az irányításuk alá tartozó intézményt, vállalatot. Ugyanakkor kapjanak megerősítést azok, akikről az a vélemény ala­kult ki, hogy képesek megbirkózni a mostani feladatokkal. Ezért felhí­vással fordulunk a dolgozókhoz, hogy maguk döntsenek vezetőik al­kalmasságáról. Tartsanak titkos, általuk ellenőrzött bizalmi szava­zást, amelyen meggyőződnek arról, hogy mely vezetőket akarja me­neszteni, és melyeket akarja a helyén meghagyni a többség. Kény­szerítsék ki az alkalmatlan vezetők eltávolítását. Érjék el, hogy a megüresedett állásokat pályázat útján töltsék be. A pályázatok elbírá­lásáról az általuk választott munkahelyi bizottságok döntsenek."

Az önkormányzati Mozgalomnak még egy olyan kezdeményezését kell megemlíteni, amelyre sor került eddigi rövid fennállása során. Aláírásgyűjtési akciót indított az állami tulajdon kiárusítása ellen. A felhívás tiltakozik az ellen, hogy a kormány és intézményei a nép vagyonát képező üzemeket, gyárakat társadalmi beleegyezés nélkül eladják. Követeli az állami tulajdon társadalmi ellenőrzését. Szorgal­mazza, hogy a dolgozó kollektívák választott testületei vegyék át az üzemek tulajdonosi funkcióit.

Az aláírásgyűjtési kampányhoz több más szervezet is csatlako­zott.

Gazdasági értelemben a kizsákmányolás többlet­munka ellenérték nélküli kisajátítását jelenti. E több­letmunka kikényszerítése történhet gazdasági (pia­ci) illetve gazdaságon kívüli (nyíltan erőszakos vagy adminisztratív-bürokratikus) eszközökkel. A piaci kizsákmányolás szenvedő alanyai a bér­munkások, vagyis mindazok a munkavállalók, köz­vetlen termelők, szellemi vagy adminisztratív dol­gozók, akiket azért alkalmaznak, hogy meg nem fi­zetett többletmunkát végezzenek: közvetlenül vagy közvetve hozzájáruljanak értéktöbblet termelésé­hez és realizálásához. Modern viszonyok között – mind Nyugaton, mind Keleten – megnövekszik az adminisztratív-bürokratikus állami kizsákmányolás jelentősége. Az állam – társadalmi-politikai rend­szertől függetlenül – adókat, vámokat, illetékeket vet ki. Az így befolyt pénz részben társadalmilag szükséges, részben társadalmilag fölösleges tevé­kenységek fedezetéül, illetve egyes társadalmi réte­gek eltartására szolgai. (Az adók stb. állami kiveté­sét azért kell minden megszorítás nélkül egysége­sen kizsákmányolásnak tekinteni, mert nem az ál­lampolgárok összessége dönt arról, hogy mely ál­lami tevékenységeket és szolgáltatásokat tartja szükségesnek, s ezért végzőit eltartásra érdemes­nek.) A kizsákmányolásnak természetesen nem­csak nemzetgazdaságon belüli formái vannak, de a tőke nemzetköziségének kifejlődésével mind na­gyobb szerepet játszik a nemzetek közötti kapcso­latokban is. (L. pl. előző számunkban az adósság­csapdáról szóló tanulmányt. – A szerk.)

Alapvető különbség van a termelési eszközök tulajdonának jogi és gazdasági értelmezése között. A jogi értelemben vett tulajdon – a közfelfogásban általában ezt értik tulajdonon – a termelés eszközeivel való rendelkezés korlátozását jelenti, és e rendelkezés határait jelöli. Ez a tulajdonjog egyaránt lehetővé teszi a termelési eszközök aktív és passzív állapotát: működtetését, de termelésből való kivonását is. A gazdasági értelemben vett tulajdon viszont eleve a termelés eszközeinek használatát, termelő alkalmazását jelenti. Ez a társadalmi tulajdon esetében olyan mechanizmust feltételez, amely e tulajdon társadalmilag leggazdaságosabb működtetését biztosítja. Vagyis lehetővé teszi, hogy azok a munkavállalók áramoljanak folyamatosan minden termelési eszközhöz, akik a legtermékenyebb működtetést vállalják. A gazdasági értelemben vett társadalmi tulajdontól eltérően mind a magántulajdon, mind az állami tulajdon, mind a különböző csoporttulajdonok a termelés eszközeivel való rendelkezés monopóliumán, azaz egyesek által a többiek kizárásán alapulnak.

A gazdálkodásnak az a történelmileg meghatározott formája, amelyben az életfeltételek újratermelé­sét, a gazdaság működését emberi akarattól függet­len, öntörvényű automatizmusok (profitmaximali­zálásra való törekvés kényszere, profitráták ki­egyenlítődési tendenciája, értéktörvény stb.) irá­nyítják. A munkaerőnek, a termelés eszközeinek és a termékeknek az elosztását piaci mechanizmusok közvetítik. A piacgazdaság alapjellemzője a tőkék, áruk és munkavállalók tökéletesen szabad, minden korlátozástól mentes versenye. E versengésnek – és ezért a piacgazdaság működésének – fő gátjai a kővetkezők:

1. tőkehiány;
2. a munkaerő szabad mozgásának bármilyen aka­dályozása;
3. gazdasági monopolhelyzetek;
4. gazdaságon kívüli (pl. állami-politikai) beavatko­zás a piaci automatizmusokba.

A piacgazdaság kialakulásának alapvető előfel­tétele a tőkék bősége, ami megakadályozza mester­ségesen magas árak vagy inflációs helyzet létrejöttét. A tőkék bősége és szabad áramlása következté­ben az árak ahhoz igazodnak, hogy minden tökének (függetlenül attól, hogy például az oktatás, a kenyérgyártás vagy a luxusszolgáltatások területén fektették be) lényegében azonos profitot kell hoz­nia. Tudós, művész, politikus, közvetlen termelő stb. egyaránt bérmunkásként értékesíti, a szabad piacon árulja munkaerejét.

Csupán a XIX. század első felének Angliájában jött létre nemzeti méretekben a piacgazdaság többé-kevésbé kifejlődött formája. Egy-két évtize­des fennállása során egyrészt a szabad versenyt akadályozó gazdasági monopóliumok kialakulásához, másrészt olyan társadalmi és politikai konflik­tusforrások (12-14 órás munkaidő, gyermekmunka, nagyszámú munkanélküli, tömeges kivándorlás stb.) keletkezeséhez vezetett, amelyek csökkentése érdekében a kormányzat politikai eszközökkel kor­látozta a piaci mechanizmusok érvényesülését. A piacgazdaság területének visszaszorításával, ál­lami adók kivetésével, a tőkejövedelmek egy részé­nek levonásával és újraelosztásával, átcsoportosí­tásával megakadályozta a társadalmi és politikai fe­szültségek olyan mértékű kiéleződését, ami már a rendszer stabilitását fenyegetné- Ettől kezdve csak a nemzetgazdaságok egyes szektoraiban létezik – többé-kevésbé ténylegesen szabad versengést megvalósító – piacgazdaság.

A piacgazdaság megteremti a tulajdonosok (a tőketulajdonosok) gazdasági demokráciáját, ami a tulajdonosi előjogokra és tulajdonbeli hierarchiák­ra épülő szabad konkurencia területe. Ezzel szem­ben egy valóban demokratikus versenygazdaság (amely a bérmunkások számára gazdasági kiváltsá­goktól mentesen biztosít esélyeket) nem ismeri el sem az állam, sem egyes csoportok, sem magán­személyek tulajdonosi monopóliumait.