A kapitalizmus – és hivatalos ideológiája, a magát tudománynak aposztrofáló neoklasszikus közgazdaságtan – számára a gazdagság egybeesik a piaci értékkel. E fölfogásban az emberiség létezéséhez szükséges természeti adottságok olyan ingyenes "inputok", amelyeket nem kell tekintetbe venni a vállalati vagy akár a nemzetgazdasági számítások során, hiszen nincs költségvonzatuk – legalábbis egy adott pontig. A cikk azt követi végig, hogyan vezettek a polgári közgazdaságtan ideologikus alapvetései napjaink abszurd helyzetéhez, amikor az ökológiai probléma súlyosbodásával arányosan nő a mainstream gazdasági-politikai gondolkodás képtelensége a probléma kezelésére.

Manapság az ortodox közgazdászok a szóbeszéd szerint teljesen új célt találtak maguknak: megóvni bolygónkat a kapitalista expanzió által okozott környezetpusztítástól. Ígéreteik szerint ezt éppen a kapitalizmus további terjeszkedésével kívánják elérni, amelyről azonban lenyeseget­nék vadhajtásait és megfékeznék túlkapásait. A „fenntartható fejlődés" önjelölt prókátorainak egyre növekvő serege azt hangoztatja, hogy nincs semmiféle ellentmondás a korlátlan tőkefelhalmozás – Adam Smith-től máig a gazdasági liberalizmus krédója – és a Föld megóvása között. A rendszer továbbra is terjeszkedhet egy új „fenntartható kapitalizmust" lét­rehozva, amely piaci hatékonysággal kezeli majd a természetet és annak reprodukcióját. A valóságban ezek a víziók nemigen jelentenek többet, mint a bolygónk pusztításából profitáló stratégia megújított változatát.

E tragikomédia hátterében egy olyan eltorzult nézet áll, amely mély gyökereket eresztett a rendszer működésébe; és ez a rendszer a gaz­dagságot¹ kizárólag a csere által generált érték fogalmában tudja felfogni. Egy ilyen rendszerben csakis a piacokon forgó áruk számítanak. A csere rendszerén kívül eső természetet – a vizet, a levegőt, az élőlényeket – afféle „potya adománynak" tekintik. És ha az ember felveszi ezt a szem­ellenzőt, máris képes olyanokat mondani, mint William Nordhaus, vezető amerikai klíma-közgazdász, aki szerint a gazdaság relatív korlátlan növekedése az eddig megszokott módon még legalább egy évszázadig fenntartható – annak dacára, hogy a mérvadó klímaszakértők szerint ez a rendszer ennyi idő alatt totális katasztrófát hozna az emberi civilizációra és a bolygó élővilágára egyaránt.²

A mainstream közgazdászok és a természettudósok markáns véle­ménykülönbsége annak tudható be, hogy a kapitalista rendszer bevett elszámolási módszereiben jórészt láthatatlan a természet hozzájárulása a gazdagsághoz, csakúgy, mint maga a természetpusztítás. Elefánt­csonttornyukba zárkózva az ortodox közgazdászok vagy tudomást sem vesznek a természeti környezet létéről, vagy pedig azt szűk, nyereség­orientált céloknak rendelik alá.

Az elismert közgazdászok e fatális tévedését visszavezethetjük annak konceptuális alapjaiig. A XIX. század végén és a XX. század elején kiala­kuló neoklasszikus gazdaságtanhoz általában hozzákapcsoljuk, hogy elvetette a klasszikus gazdaságtan munkaérték-elméletét, amelyet a marginális hatékonyság/termelékenység elképzelésével váltott fel. Az kevésbé köztudott, hogy ezzel párhuzamosan egy másik kritikai pers­pektívát is feladtak: a gazdagság és az érték (a használati érték és a csereérték) közötti különbségtételt. Ezáltal elveszett annak lehetősége, hogy kialakuljon a gazdagság széleskörű ökológiai és társadalmi koncep­ciója. Az ortodox gazdaságtan e szemellenzőit – amelyek kirekesztették a tágabb természeti és humán világot – olyasvalakik kérdőjelezték meg, akik a John Maynard Keynes által a gazdaságtan „alvilágának" nevezett területeken tevékenykedtek. Ide sorolhatjuk James Maitland (Lauderdale earlje), Karl Marx, Henry George, Thorstein Veblen és Frederic Soddy kritikáit. Ma, a gátlástalan környezeti pusztítás korában ezek az egy­mástól is különböző nézetek ismét a figyelem középpontjába kerülnek.³

A Lauderdale-paradoxon

A ma uralkodó közgazdasági ideológia ökológiai ellentmondásait legin­kább annak terminológiájával tudjuk bemutatni, amit a gazdaságtörténet­ben „Lauderdale-paradoxonnak" neveznek. James Maitland, Lauderdale nyolcadik earlje (1759-1839) 1804-ben írta meg Vizsgálódások a közjavak természetéről és eredetéről, illetve növelésük indokairól és eszközeiről [An Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth and into the Means and Causes of its Increase] című művét. A róla elnevezett paradoxon abban áll, hogy Lauderdale szerint fordított arányosság áll fenn a közjavak és a magánvagyonok között, vagyis az utóbbiak növeke­dése gyakran az előbbiek csökkenését eredményezi. „A közjavakat – írja – legpontosabban talán úgy határozhatjuk meg, hogy mindent magukba foglalnak, amire az ember vágyik, amit a maga számára hasznosnak tart, vagy ami számára örömet okoz." Az ilyen áruknak használati értéke van, és ezekből áll a gazdagság. Ám a magánvagyon a gazdagságon túl még valamit feltételez (illetve magába foglal egy korlátozást), mivel magánvagyon mindaz, „amire az ember vágyik, amit a maga számára hasznosnak tart, vagy ami számára örömet okoz; és amiből valamilyen szintű hiány mutatkozik".

Más szóval, a hiány szükséges feltétele annak, hogy valami csereér­tékkel bírjon, és növelhesse a magánvagyont. Ám ez nem áll a közjavak­ra, amelyekbe minden használati érték beletartozik, nem csupán azok, amelyekből hiány van, hanem azok is, amelyek bőségesen rendelkezésre állnak. Ez a paradoxon vezette Lauderdale-t arra a felismerésre, hogy a korábban bőségesen meglévő, az élethez szükséges javak szűkös­ségének fokozódása, mint a levegő, a víz vagy az élelem, amennyiben csereértéket tulajdonítanak nekik, az egyes magánvagyonok, sőt valójá­ban az ország vagyonának – ha azt a „magánvagyonok összességeként" szemléljük – növekedését eredményezik ugyan, de csakis a közjavak kárára. Például, ha valakinek sikerül monopolizálnia a korábban in­gyenesen hozzáférhető vizet, és díjat szed a források használatáért, a nemzet mérhető vagyona növekszik, ennek azonban feltétele a lakosság szomjúságának növekedése.

„Az emberiség józan esze" – vélte Lauderdale – „fellázadna" bármi­féle olyan javaslat ellen, hogy a magánvagyonok növelése érdekében „szűkösséget hozzanak létre valamely, az emberek számára általánosan hasznos vagy szükséges áruból". Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy a burzsoá társadalom, amelyben már ő maga is élt, számos formában pontosan ezt teszi. Kifejtette, hogy a különlegesen bő termésű idősza­kokban a holland gyarmatosítók „fűszerszámokat" égettek el, vagy benn­szülötteket fogadtak fel „a szerecsendiófák hajtásainak és friss leveleinek a begyűjtésére", hogy így pusztítsák el a növényeket. Hasonlóképpen, a kiadós években a „virginiai dohányültetvényeseket törvény kötelezte arra", hogy az ültetvényen dolgozó minden rabszolgájuk után „adott mennyiségű dohányt elégessenek". Az efféle gyakorlatok a hiány foko­zására és a magánvagyonok (így a kevesek javainak) növelésére olyan dolgokat pusztítottak el, amelyek a közjavak részét képezték – ezekben az esetekben a föld termését. „Ezt az alapelvet olyan jól megértik azok, akik előnyeit élvezik – írta Lauderdale -, hogy csupán általános szö­vetkezésük lehetetlensége védheti meg a közjavakat a magánérdekek ragadozó mohóságától."⁴

A vagyonnal szembeállítva a gazdagság a klasszikus politikai gazda­ságtanban kezdettől fogva ahhoz kapcsolódott, amit John Locke „valódi értéknek" nevezett, és amit később a politikai gazdaságtan művelői „használati értéknek" tekintettek.⁵ A materiális használati értékek ter­mészetesen mindig is léteztek, és az emberi lét alapjaiként szolgáltak. Ám a kapitalista piacokon való eladásra termelt árucikkek valami mást is magukban foglaltak: a csereértéket (vagy az értéket). Így minden árucikknek „kettős jellege van", használati értékből és csereértékből áll.⁶ A Lauderdale-paradoxon egyszerűen a gazdagság és az érték kettős jellegének kifejtése, amely az összes közjavak (a használati értékek összessége) és a magánvagyonok felhalmozódása (a csereértékek összessége) közötti ellentmondást generálta.

David Ricardo, a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan legnagyobb­ja a Lauderdale-paradoxonra reagálva kihangsúlyozta a gazdagság és az érték (a használati érték és a csereérték) közötti konceptuális különbség­tétel fontosságát. Lauderdale-hez hasonlóan Ricardo is azt hangoztatta, hogy ha a víz, vagy más, korábban korlátozás nélkül elérhető természeti forrás az abszolút hiány növekedésével csereértékre tesz szert, akkor a természetes használati értékek elvesztése egyben „a közjavak aktu­ális csökkenését" is jelenti – még akkor is, ha ezzel a magánvagyonok növekednek.⁷

Ezzel szemben Adam Smith legfontosabb francia követője, Jean Baptiste Say, aki a neoklasszikus gazdaságtan egyik előfutára volt, a Lauderdale-paradoxont egyszerűen félresöpörte. Szerinte a gazdagsá­got (a használati értéket) bele kell érteni az értékbe (a csereértékbe), így lényegében az előbbiről nem vesz tudomást. A Levelek Malthushoz a politikai gazdaságtanról és a kereskedelem pangásáról (1821) című kötetében Say elutasította „a definíciót, amit Lord Lauderdale a gazdag­ságról adott". Say abszolút szükségesnek látta, hogy egy az egyben elvesse a gazdagság és a használati érték azonosítását: „Amint Adam Smith észrevette, hogy kétféle értékről van szó, és az egyik érték a hasz­nálatban, míg a másik a cserében van jelen, teljesen elvetette az elsőt, és könyvének minden lapján csakis és kizárólag a cserélhető értékkel foglalkozott. Ez az, amit Önnek is tennie kell, Uram [ezt Malthusnak írja]; amit Mr. Ricardo is tett; amit jómagam is tettem; amit mindnyájan tettünk: ennek okán a politikai gazdaságtan nem ismer el másféle értéket [… Következésképpen] a gazdagság benne foglaltatik az általunk birtokolt dolgokban; az érték szó egyetlen elfogadott jelentése a cserélhető érték."

Say nem tagadta, hogy „valóban léteznek olyan dolgok, amelyek a természeti javakhoz tartoznak", ám ezek – tette hozzá -, „nem olyan dolgok, amelyekkel a politikai gazdaságtannak foglalkoznia kellene". És a politikai gazdaságtan értékfelfogásába – amely teljes mértékben felvál­totta a gazdagság koncepcióját – kizárólag a cserélhető érték került bele. A természetes- és közjavakat, amelyek szemben állnak a csereértékkel, nem vették figyelembe.⁸

A liberális politikai gazdaságtan területén a Lauderdale-paradoxon azzal okozta a legtöbb zavart, amit Marx John Stuart Mill „szellemtelen szinkretizmusának" nevezett.⁹ Millnek A politikai gazdaságtan alapelvei című könyve (1848) e probléma miatt már az elején szinte szétesni látszik. Könyvéhez írott előszavában Mill (Sayt követve) kijelentette: „a gazdagságot ennek megfelelően úgy tekinthetjük, mint az összes olyan hasznos vagy kívánatos dolgot, amelyek csereértékkel rendelkeznek" – vagyis a gazdagságot végső soron a csereértékre redukálta. Ám Mill – jellemző eklekticizmusa és klasszikus gyökerei okán -, saját érvelését is aláásva, mégis feltárta a dolog szélesebb irracionalitását. Így, ugyan­abban a fejezetben, a Lauderdale-paradox meglehetősen lényeglátó kifejtésére is sor kerül, amelyben Mill rámutat a tőkefelhalmozás és a közjavak között feszülő konfliktusra:

„Azok a dolgok, amelyekért cserébe semmit nem lehet kapni, legyenek bármily hasznosak vagy szükségesek is, nem a gazdagság részei, abban az értelemben, ahogy azt a politikai gazdaságtan érti. Például a levegő­nek, amely a legabszolútabb szükséglet, nincs ára a piacon, mivel el­lenszolgáltatás nélkül elérhető: felhalmozásából senki nem profitálhatna; termelésének és elosztásának törvényei egy, a politikai gazdaságtantól igencsak különböző stúdium hatálya alá esnek. De habár a levegő nem tartozik a gazdagság alkotóelemei közé, az emberiség mégis sokkal gaz­dagabb lesz azáltal, hogy ingyenesen juthat hozzá, hiszen azt az időt és munkát, amit egyébként eme leginkább sürgető szükséglet kielégítésére kellene fordítania, így más céloknak szentelheti. Elképzelhetőek olyan körülmények, amelyek között a levegő a gazdagság részévé válna. Ha általánossá válik huzamosabb ideig olyan helyeken tartózkodni, ahol a levegő természetes formájában nem fordul elő, mint például búvár­harangokban a tenger mélyén, akkor a mesterséges levegőellátásnak, akárcsak a házak vízellátásának, meglesz a maga ára; és amennyiben bármiféle természeti csapás következtében a légkör túl ritkává válik a lélegzéshez, vagy valamiképpen monopolizálni lehet, a levegőnek akár nagyon magas piaci értéke is lehet. Ilyen esetben, ha valakinek több áll rendelkezésére belőle a saját szükségleténél, akkor a levegő tulajdono­sa számára javainak részét képezheti; és az emberek összessége által általánosan birtokolt gazdagság mértéke első pillantásra éppen attól tűnik gyarapodni, ami számukra akkora szerencsétlenséget jelent. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy bármily gazdaggá is válna a levegő birtokosa a közösség többi tagjának rovására, összességében minden egyes személy szegényebbé válna azáltal, hogy olyasmiért kell immár fizetnie, amihez azelőtt ingyen juthatott hozzá."¹⁰

Mill itt Lauderdale-lel összhangban annak a mély szakadéknak a lehetőségét jelzi, amely a kapitalista gazdaságokban az egyre monopolisztikusabb alapokra épülő magánvagyonok utáni szűkkeblű hajsza, és a társadalom, illetve a közösségek közjavai között tátong. Ám Mill, minden éleslátása dacára, Előszavának végén elveti a Lauderdale-paradoxont, és a gazdagságot egyszerűen csereértékként határozza meg. Amit Say írt Smith A nemzetek gazdagsága című könyvéről – már­mint hogy Smith „könyvének minden lapján [a bevezető megjegyzéseket leszámítva] csakis és kizárólag a cserélhető értékkel foglalkozott" -, így Millnek A politikai gazdaságtan alapelvei című munkájára is igaz.¹¹ A természetet nem gazdagságként szemlélte, hanem mint valamiféle „grátisz" ajánlatot, vagyis ingyenes adományt a kapitalista értékszámítás szempontjából.

Marx és a Lauderdale-paradoxon

Say-val és Millel ellentétben, Ricardóhoz hasonlóan Marx nem csupán elfogadta a Lauderdale-paradoxont, de beépítette saját gondolataiba, hangsúlyozva, hogy a használati érték, illetve a gazdagság és az érték közötti ellentmondás a kapitalista termelés lényegéhez tartozik. A filozófia nyomorúságában Marx azzal válaszolt Proudhonnak A nyomorúság filo­zófiájában kifejtett, a használati érték és a csereérték ellentmondásával kapcsolatos zavaros elképzeléseire, hogy ezt a kérdést a legdrámaibb módon Lauderdale közelítette meg, aki rendszerét „a két értékfajta fordított arányára alapozta". Marx valójában a politikai gazdaságtannal szembeni kritikájának egészét nagyrészt a használati érték és a csere­érték ellentmondására alapozta, és jelezte azt is, hogy A tőkében kifejtett érvrendszerének éppen ez az egyik kulcsfontosságú eleme. Rámutatott, hogy a kapitalizmusban a természetet a csereértékért folytatott hajszában ragadozó módon kiuzsorázzák: „a föld a használati értékek tartálya, s ezeket méhéből ki kell szakítani".¹²

Ez az álláspont szorosan kapcsolódott Marx törekvéséhez, hogy a kapitalista gazdaságot egyszerre ábrázolja a gazdasági értékrelációk szempontjából, és mint a természet anyagi átalakítását. Így Marx volt az első fontos közgazdász, aki a termodinamika első és második törvényé­ből leszűrt új fogalmakat, az energiát és az entrópiát bevonta a termelés analízisébe.¹³ Látható ez az anyagcserében bekövetkezett szakadás leírásában is – az emberi lények és a termőföld metabolizmusának lerombolásában, amelyet az okoz, hogy a mezőgazdasági termények a városba kerülnek, és így a talajból kivont tápanyagok nem oda kerülnek vissza, hanem a vizet és a levegőt szennyezik. Ebben a koncepcióban mind a természetet, mind pedig a munkát kirabolják, hiszen mindkettőt megfosztják a reprodukciójukhoz szükséges alapvető feltételektől: a „szabad levegő" és a tiszta víz helyett a „szennyezett" levegő és víz válik a munkás létformájának részévé.¹⁴

Marx elemzése a természeti javak pusztításáról a felhalmozás érde­kében akkor a leginkább egyértelmű, amikor a mezőgazdaság iparoso­dásával kapcsolatban a kapitalista földjáradékról ír. Ricardo földjáradék-elméletét a „talaj eredeti és elpusztíthatatlan erőire" alapozta. „Először is a talajnak nincsenek elpusztíthatatlan erői" – válaszolt Marx, hiszen ki lehet meríteni, az ökológiai pusztítás tárgya lehet. Ez az a pont Marxnak a kapitalista mezőgazdasággal kapcsolatos észrevételeiben, ahol az anyagcserében bekövetkezett törés analízise és a Lauderdale-paradoxon egy átfogó kritikában egyesül. És éppen itt hivatkozik gyakorta a fenntart­hatóságra, mint bármely jövőbeni társadalom anyagi előfeltételére – arra a kényszerre, hogy megőrizzük a Földet az „egymáshoz kapcsolódó nemzedékek" számára. A fenntarthatóság előfeltétele – szögezte le Marx – annak a felismerése, hogy a Földet senki (még egy teljes társa­dalom, vagy az összes társadalom összessége) sem birtokolhatja; azt a jó háztartás alapelveivel összhangban meg kell őrizni a jövő generációk számára. Ahhoz, hogy az emberiség és a Föld közötti fenntartható kap­csolat a modern körülmények között lehetséges legyen, az egymással szövetségre lépett termelőknek racionális alapon, saját igényeiknek és az eljövendő nemzedékek igényeinek megfelelően kell szabályozni az em­beri lények és a természet közti anyagcserét. Ennek értelmében az élet előfeltételeit és az azok előállításába fektetett energiát konzerválni kell.¹⁵

Kevés dolog volt fontosabb Marx nézeteiben, mint a földet birtokló nagy magánmonopóliumok megszüntetése, amelyek megfosztották az emberi­ség többségét: (1) a természettel való közvetlen kapcsolattól, (2) a földtől, mint termelőeszköztől, és (3) a földhöz fűződő közösségi kapcsolattól. Marx nagy élvezettel idézte Herbert Spencer Társadalmi statika (1851) című művének A földhasználat joga című fejezetéből azt a passzust, ahol

Spencer egyértelműen leszögezi: „Az igazságosság […] nem engedi meg a földtulajdont, mert a többiek csak különben mint megtűrtek élhetnének a földön […] Lehetetlen olyan módozatot találni, amelynek alapján a föld magántulajdonná válhat […] A föld kizárólagos birtoklására támasztott igény, végső következményeit tekintve, földtulajdonosi zsarnoksággal jár." A föld, hangsúlyozta Spencer, valójában „egy nagy testülethez – a társadalomhoz" tartozik. Az emberi lények a föld „örököstársai".¹⁶

Bár Marx többnyire egy humán nézőpontból, a használati érték fenn­tartásának szempontjából vizsgálta a természetet, ám időnként azt is fel­vetette, hogy a természetnek joga van ahhoz, hogy ne züllesszék puszta árucikké. Ebben az értelemben idézte Thomas Münzer híres tiltakozását az ellen, hogy a kifejlődő burzsoá társadalomban „minden teremtményt tulajdonná tettek, a víz halait, a levegő madarait, a föld növényeit – a teremtménynek is szabaddá kell lennie".¹⁷

Ökológia és a munkaérték-elmélet

Ironikus módon számos zöld gondolkodó (szocialisták és nem szocialis­ták egyaránt) gyakran azt hangoztatja, hogy a marxi kapitalizmuskritika részét képező munkaérték-elmélet szemben áll azzal az ökológiailag tá­jékozott értékelemzéssel, amire ma szükség van. A kicsi szép című köny­vének hasábjain E. F. Schumacher azt állapította meg, hogy a modern társadalomban megvan a hajlam „mindent értéktelennek tekinteni, amit nem magunk csináltunk. Még a nagy dr. Marx is ebbe a végzetes hibába esett, amikor megfogalmazta úgynevezett »munkaérték-elméletét«". Luiz Barbosa egy nemrég megjelent környezetszociológiai tanulmánykötetben azt írja, hogy Marx „úgy vélte, hogy a nyersanyagokat grátisz (ingyen) kapjuk a természettől, és csupán az emberi munka ruházza fel értékkel őket. Ezáltal Marx elsiklott a természet belső értékének felismerése felett." Az ökoszocialista Jean-Paul Deléage azt panaszolta fel, hogy a munkát téve az érték egyetlen forrásává, Marx „nem tulajdonít belső értéket a természeti erőforrásoknak". A társadalmi ökológiával foglalkozó Matthew Humphrey is hitelt ad annak a nézetnek, hogy „Marx ragasz­kodása az emberen kívüli természetet értéktelennek tartó munkaérték-elmélethez" nyilvánvalóan mutatja „antropocentrikus szemléletét".¹⁸

Fontos itt megérteni, hogy bizonyos konceptuális kategóriák, amelyeket Marx felhasznál a politikai gazdaságtan kritikájában, mint például a ter­mészet „ingyenes javaknak" tekintése, vagy maga a munkaérték-elmélet, a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan felfedezései voltak, amelye­ket Marx integrált a klasszikus politikai gazdaságtan kritikájába – olyan mértékben, amennyiben rámutattak a rendszer valóságos tendenciáira és ellentmondásaira. Marx ezeket a koncepciókat egy olyan érvelés szolgálatába állította, amely meg kívánja haladni a burzsoá társadalmat és annak szűkre szabott társadalmi kategóriáit. Azt a gondolatot, hogy a természet kiaknázásra váró „ingyenes javak" összessége, egyértelműen a fiziokraták, és Adam Smith, Thomas Malthus, David Ricardo, valamint John Stuart Mill fejtették ki – már jóval Marx előtt.¹⁹ Sőt, ezek a gondola­tok hosszú évekkel Marx után is a mainstream gazdaságtan részét képe­zik. A burzsoá politikai gazdaságtan realitásaként Marx elfogadta ezeket a koncepciókat, ám tisztában volt a bennük feszülő társadalmi és öko­lógiai ellentmondásokkal. Ezért A politikai gazdaságtan bírálatához-ban ismételten amiatt kritizálta Malthust, hogy visszaesett abban a fiziokrata szemléletbe, amely a környezetet „a természet ingyenes adományának" tekinti, miközben elsiklik afölött, hogy a természet kisajátítása a terme­lés érdekében – és az az egész értékreláció, amely erre a kapitalista társadalomban épül – valójában történelmileg meghatározott társadalmi viszonyokhoz kötődik.²⁰ Marx számára annak hangsúlyozása, hogy a Földet meg kell óvni a jövő nemzedékek érdekében – a környezet in­gyenes dologként való kapitalista kisajátításával szemben -, egyszerűen arra az ellentmondásra mutatott rá, ami a természet gazdagsága és az azt szisztematikusan „kirabló" tőkefelhalmozás rendszere között feszül.

Mindazonáltal, a természet „ingyenes adományként" való kezelése benne foglaltatik a kapitalista gazdaság működésében, így folyamato­san a neoklasszikus gazdaságtan egyik alapvető tétele maradt. Alfred Marshall, a tizenkilencedik század végének nagy neoklasszikus köz­gazdásza axiómaként kezelte, és belekerült az ortodox közgazdasági szöveggyűjteményekbe. Így például egy széles körben forgatott alapfokú közgazdasági szöveggyűjtemény tízedik (1987-es) kiadásában Campbell McConnell a következőket szögezi le: „A föld a természeti erőforrások – ezek együttesen a »természet ingyenes adományai« – közé tartozik, amelyek felhasználhatóak a termelési folyamatban." Később pedig ezt találjuk ugyanebben a könyvben: „A földnek nincs termelési költsége; az a »természet ingyenes és nem reprodukálható adománya«."²¹ És valóban, ez az elképzelés annyira fontos részét képezi a neoklasszikus közgazdaságtannak, hogy a mainstream környezetgazdálkodásban is tovább él. Így például Nick Hanley, Jason F. Shogren és Ben White arra a következtetésre jutnak elismert Bevezetés a környezeti gazdaságtanba (2001) című könyvükben, hogy „a természeti tőke a természet összes [ingyenes] adományából áll össze".²²

A zöld kritikusok, akiknek csak halvány fogalmaik vannak a klasszikus politikai gazdaságtanról (vagy a neoklasszikus gazdaságtanról), gyakran emlegetik negatív felhanggal Marx ragaszkodását a munkaérték-elmé­lethez – ahhoz az elképzeléshez, hogy csupán a munka generál értéket. Érdemes ismét leszögezni, hogy a munkaérték-elmélet nem szűkíthető le Marxnak a politikai gazdaságtannal kapcsolatos kritikájára, hanem a klasszikus-liberális politikai gazdaságtan teljes alapját képezi. A munka­érték-elmélet ökológiaellenes természetét feltételező téveszmék az érték és a gazdagság kategóriáinak összekeveréséből fakadnak – hiszen e kettőt a mérvadó közgazdászok ma szinonimának tekintik. Mint láttuk, éppen a Lauderdale-paradoxon volt az, ami rávezette Say-t, Millt és másokat, hogy elvessék a gazdagság (a használati érték) autonóm ka­tegóriáját – előkészítve ezzel a talajt az utánuk következő neoklasszikus gazdaságtani hagyomány számára. A kapitalista logika számára nem volt kérdéses, hogy a természet „értéktelen" (vagyis „ingyenes adomány"). A probléma sokkal inkább az volt, hogy miként dobják ki az értéktől megkülönböztetett gazdagság koncepcióját az alapvető közgazdasági összefüggések hajójából, lévén az egy kritikai – ma úgy is mondhatnánk, „ökológiai" – szemléletmód alapja lehet.

Marx, mint erről már szó esett, hevesen ellenezte a gazdagság és az érték megkülönböztetésének feladását, sőt más szocialistákat is meg­bírált, amennyiben azok az „érték egyenlő a gazdagsággal" tévhitét val­lották. Ha az emberi munka a gazdagság egyik forrása, érvelt Marx – és ez a forrás vált a kapitalizmusban az érték alapjává -, akkor a természet annak másik, nélkülözhetetlen forrása. Azok, akik a munkát – a kapitalista értékanalízis árufétisizmusának csapdájába esve – a gazdagság kizáróla­gos forrásának tekintik, „természetfeletti teremtő erőt" tulajdonítanak neki. „A munka – szögezte le Marx a Gothai program kritikájának elején – nem a forrása minden gazdagságnak. A természet éppen annyira forrása a használati értékeknek (márpedig ilyenekből áll a dologi gazdagság!), mint a munka, amely maga is csak megnyilvánulása egy természeti erőnek, az emberi munkaerőnek." A tőke elején pedig a klasszikus po­litikai gazdaságtan megalapítóját, William Petty-t idézte, aki szerint az anyagi gazdagságnak „a munka az atyja, a föld pedig az anyja".²³ Marx hangsúlyozta, hogy a gazdagság létrehozásában „két alkotóelem", vagyis „az ember és a természet" folyamatos együttműködését kell látnunk. Az, hogy a kapitalizmus nem volt képes a természetet értékszámításá­ba integrálni – akárcsak a gazdagság és az érték összekeverésének tendenciája -, magának a tőke rendszerének alapvető ellentmondása. Azoknak, akik „Marxot abból az okból kritizálják, hogy nem tulajdonított értéket a természetnek – írja Paul Burkett -, bírálatukat a kapitalizmus számára kellene címezniük".²⁴

Lauderdale-hez hasonlóan, ám erőteljesebben és következetesebben, Marx is azt hangsúlyozta, hogy a kapitalizmus rendszere az érték felhal­mozásán alapul, akár a valódi gazdagság rovására (beleértve abba az emberi munka társadalmi jellegét is). A kapitalista viszonya a világhoz, mint Marx megjegyezte: „Aprés moi le déluge!"²⁵ Vagy, amint gyakorta fejtegette, a kapitalizmus vámpírként élősködik a természeten – vagyis élőhalott létét csupán a világ vérét szipolyozva képes fenntartani.²⁶

Az éteri közgazdászok és kritikájuk

Mindazonáltal, a gazdagság teljes klasszikus koncepcióját, amely Ricardo és Marx munkásságában teljesedett ki, a neoklasszikus gaz­daságtan teljesen a feje tetejére állította. Ez jól látható Carl Menger munkáiban – aki az osztrák közgazdasági iskola, tágabb értelemben pedig a neoklasszikus gazdaságtan egyik megalapítója volt. A Gaz­daságtan alapelvei című könyvében (amelyet 1871-ben, mindössze négy évvel Marx A tőkéjének megjelenése után publikált), Menger közvetlenül a Lauderdale-paradoxont támadta (valójában talán éppen ő nevezte először „paradoxonnak"), amelyről úgy vélte, hogy „bár első pillantásra igen mély benyomást kelt", de hamis különbségtételeken alapszik. Menger mind a használati érték és a csereérték, mind pedig a gazdagság és az érték közötti megkülönböztetést fontosnak tartotta el­utasítani. A gazdagságot a cserére alapozta, amely szerinte a szubjektív hasznosságban gyökerezik. Lauderdale-nek és Proudhonnak válaszolva azt hangsúlyozta, hogy a természeti javak szűkösségének megfontolt előidézése kedvező hatással jár (persze a tőkére nézve). És valóban, tótágast állítva Lauderdale-t, azt állította, hogy célszerű dolog elősegíteni „a bőségesen rendelkezésre álló (nem gazdasági jellegű) javak [vagyis a levegő, a víz, a természetes állapotban lévő területek] mennyiségének régóta tartó csökkenését, és végső soron bizonyos mértékig megritkítani ezeket – hiszen ezek a gazdagság összetevői, amely ezáltal növekedni fog". Hasonló logikát követve állította azt is, hogy az ásványvizek előbb-utóbb ritkaságuknak megfelelően vélhetőleg kereskedelmi árucikké fognak változni. Amit Lauderdale paradoxonnak, vagy éppen átkosnak látott – a privát vagyonok növekedését a közjavak pusztítása által -, azt Menger, a közgazdasági neoliberalizmus egyik előfutára magának az elérendő célnak tekintette.²⁷

A gazdagság paradoxonjának a közgazdaságból való eltávolítására irányuló igyekezet mások mellett a gazdaságtan „alvilágában" munkál­kodó olyan közgazdászok gúnyos kritikáit váltotta ki, mint Henry George, Thorstein Veblen és Frederick Soddy. Közkézen forgó 1897-es könyvé­ben, a Haladás és szegénységben George keményen kiáll annak fon­tossága mellett, hogy fenntartsák a gazdagság társadalmi koncepcióját:

„Rengeteg dolgot szoktak felhozni annak bizonyítására, hogy a gaz­dagság, amennyiben a kollektív vagy az általános gazdagságról van szó, valójában egyáltalán nem is tekinthető gazdagságnak. Az ilyen dolgoknak csereértéke van […] annyiban, amennyiben egyének, vagy egyének cso­portjai között a gazdagság megszerzésének lehetőségét reprezentálják; ám nem képeznek valódi gazdagságot [társadalmi szempontból], mert növekedésük avagy csökkenésük nem érinti a gazdagság összességé­nek mértékét. Ilyenek a kötvények, a jelzálogok, a váltók, a kötelezvények és egyéb megegyezések, amelyek a gazdagság mozgatását szolgálják. Ilyenek a rabszolgák, akiknek értéke pusztán az egyik osztály hatalmát reprezentálja a másik osztály keresményének kisajátítására. Ilyenek a földek és más természeti lehetőségek, amelyek értéke nem más, mint egyfajta tiszteletben tartott megállapodás arra, hogy adott személyeknek kizárólagos joguk van a használatukra, és amely pusztán azt a hatalmat reprezentálja, amelynek erejével a tulajdonosok részesedést követel­hetnek abból a gazdagságból, amit mások megtermelnek rajtuk […] A szuverén politikai hatalom törvényileg dönthet az adósságok elengedé­séről, felszabadíthatja a rabszolgákat, és a földet ismét az egész nép közös tulajdonává teheti, anélkül, hogy a gazdagság össztömege akár egy csipetnyi dohány árával is csökkenne, hiszen egyesek veszítenének, míg mások nyernének ezáltal."²⁸

Alaposan körüljárva a gazdagság definícióinak változását a gazda­ságtanban, George határozottan megbírálta Say-t, Millt és az osztrák közgazdasági iskolát a használati érték fogalmának elvetéséért, és hogy a gazdagságot kizárólag a csereérték terminusaival definiálták. A gazdagság termelése, érvelt George, alapvetően „az anyagra kifejtett erőfeszítésen" alapul, és így a megtermelhető használati értékekhez kötődik. Az érték a munkából ered. Marxhoz hasonlóan ő is felidézte az antik görög materialisták alaptételeit (amelyek legismertebb megfogal­mazásait Epikurosznál és Lucretiusnál találjuk), miszerint önmagában a munka semmit sem hozhat létre: „a semmiből csak semmi születhet".²⁹

Akadt még több másként gondolkodó közgazdász is, aki szintén bírálta a gazdagság szűk, ortodox gazdasági felfogását. Veblen szerint a kapi­talista gazdaság fő hajtóereje a távoli időszakban a közjavak elragadása volt a magángazdagság javára. Ezt „amerikai tervezetnek" nevezte, mert az Egyesült Államokban, úgymond, „határozottabban és szélesebb körűen" dolgozták ki, mint bárhol másutt. A folyamatot Lauderdale-éhez hasonló szavakkal „az összes közjavaknak magánérdekké alakítására szolgáló bevett gyakorlatnak" nevezte, amelyre „a kisajátítás törvénye­sített tervének" keretében kerül sor – ennek legjellemzőbb formája „a termékeny területek kisajátítása magáncélokra". A rabszolgaság, és „az ország indián lakosságának lezüllesztése és lemészárlása" ugyanazon ragadozó rendszer kialakulásának etapjai voltak.³⁰

Soddy, aki 1921-ben kémiai Nobel-díjat kapott, az ökológiai gazdaság­tan fontos előfutára volt. Marx nagy tisztelőjeként amellett érvelt, hogy általánosan hibás a nézet, miszerint Marx minden gazdagság forrását csakis az emberi munkában látta. Marx, amint Soddy rámutatott, Pettyt és a klasszikus hagyományt követve a munkát a gazdagság apjának, a földet pedig az anyjának tekintette.³¹ A természet adományai a világ „általános gazdagságának" részét képezték. A Lauderdale-paradoxont újraélesztve a mainstream gazdaságtannal szembeni kritikájában Soddy hangsúlyozta, hogy „a zavarodottság már a korábbi [klasszikus] köz­gazdászoknak a »gazdagságról« alkotott definícióiba is beszüremkedik […] ám a modern [neoklasszikus] közgazdászok olyannyira óvatosnak tűnnek, hogy tartózkodnak mindenféle definíciótól ebben az ügyben. Így azt találjuk, hogy a gazdagságot, mondjuk, az életet lehetővé tévő szük­ségletek alkotják, vagy valamiféle hasonlóan határozott és elfogadható dolog, ám ha ezekre korlátlanul van szükség, mint mondjuk a napfényre, az oxigénre vagy a vízre, akkor ez már közgazdasági értelemben nem gazdagság, hiszen ezek bármelyikének hiánya magát az életet tenné lehetetlenné."

Ebben a tekintetben, írta Soddy, „a közgazdászok, akik nem veszik figyelembe az élet tudományos törvényszerűségeit, nem jutnak el a gazdagság semmiféle koncepciójáig", sem bármiféle olyan gondolatig, ami – látva a környezet pusztulását – a természet vagy a társadalom ja­vára szolgálna.³² Millnek a Lauderdale-paradoxonnal kapcsolatos sajátos véleményére utalva Soddy azoknak a „kicsavart fordulatairól" ír, akik a csereértéket teszik meg az érték és a gazdagság egyedüli kritériumává, és úgy vélik, hogy a táplálék, a fűtőanyagok, a levegő stb. szűkössége gazdagabbá teszi az emberiséget. Ennek eredményeként „a közgazdász hatásos fejest ugrik egy igen kínos dilemma mocsarába".³³

Ám a gazdaságtan „alvilágából" érkező megrázó kritikákra ügyet sem vetve, a domináns neoklasszikus tradíció egyre távolabb került a társa­dalmi gazdagság és a közjavak bármiféle koncepciójától, és a társadalmi (és természeti) költségek egész kérdéskörét kivetette elemzéseinek köréből. Így, amint azt az ökológiai közgazdász K. William Kapp kifejtette 1950-ben megjelent, mérföldkőnek tekinthető munkájában, a Magánvál­lalkozás társadalmi árában: bár Pigou Jóléti gazdaságtana fontos, az ortodox elméletre emlékeztető gondolatokat vezetett be a diskurzusba, a helyzet továbbra is az maradt, hogy „a társadalmi költségek elemzésére nem az érték- és az árelméleten belül kerül sor, hanem az úgynevezett jóléti gazdaságtan elkülönített rendszerében". Kapp a társadalmi gaz­dagság és a társadalmi költségek egész problémakörének felvetését Lauderdale-nek tulajdonította, Marxra pedig úgy tekintett, mint a földet elrabló kapitalizmus egyik legelszántabb kritikusára.³⁴

A Lauderdale-paradoxon visszatér

Napjainkban a Lauderdale-paradoxonnak még nagyobb a jelentősége, mint megfogalmazásakor, a tizenkilencedik században. A vízhiány, a lég­szennyezés, a világméretű éhínség, a fűtőanyag-tartalékok fogyatkozása és a klímaváltozás ma domináns globális realitásokká váltak. Sőt, az arra irányuló próbálkozások, hogy ezeket a szűkösségeket és hiányokat a rendszer keretein belül a magánvagyonok növelésére használják, tovább­ra is jelen vannak, elég, ha a vízkészletek privatizálásának világszerte jelentkező igényére gondolunk. Ezért beszél a vezető ökológiai közgaz­dász Herman Daly „a Lauderdale-paradoxon visszatéréséről" – ráadásul ezúttal igencsak bosszúra szomjasan tér vissza.³⁵

A bevett közgazdasági elképzelések ökológiai ellentmondásait leg­inkább az teszi nyilvánvalóvá, hogy képtelenek megoldásokat találni a globális környezeti válságra. Ez egyaránt tetten érhető abban, hogy nem tudják felmérni az előttünk tornyosuló fenyegetés mértékét, és azokban a szűklátókörű felhalmozási stratégiákban, amelyeket kiútként ajánlgatnak.

Az előbbit láthatjuk a vezető ortodox közgazdászok – közöttük a környe­zeti kérdésekre koncentráló szakemberek – megdöbbentő naivitásában, amit az okoz, hogy torz módon csupán a csereértéket veszik számításba, és nagymértékben ignorálják a használati értéket, vagyis a természet és a közjavak kérdéseit. Így például Nordhaustól 1991-ben a következőket idézték a Science című folyóiratban: „A mezőgazdaság, a gazdaságnak az a szektora, amely érzékeny a klímaváltozásra, a nemzeti termelésnek csupán 3 százalékát adja. Ez azt jelenti, hogy [a klímaváltozás] semmi esetre sem lesz túl komoly hatással az USA gazdaságára" a mezőgaz­daság problémáin keresztül. Vagyis eszerint a mezőgazdaság tönkre­menetele csak jelentéktelen hatást fog gyakorolni az Egyesült Államok gazdaságának egészére! Egyértelmű, hogy ez nem a természet, hanem a kapitalista gazdaság ellentmondása – annak abbéli képtelenségével párosulva, hogy nem hajlandó számításba venni az anyagi realitásokat. Az oxfordi közgazdász Wilfred Beckerman ugyanezt a rövidlátó nézetet képviselte A kicsi ostoba című 1995-ös könyvében, azt állítva, hogy „még ha az [USA-beli] mezőgazdaság nettó termelése 50 százalékkal csökken is a következő évszázad végére, ez csupán másfél százalékos GDP-csökkenést jelent". Ez vezette máshol arra a következtetésre, hogy a jelen körülmények között a globális felmelegedés „elhanyagolható" hatással jár a világ termelésére nézve. Hasonlókat írt 1997-ben Thomas Schelling, a Svéd Nemzeti Bank Közgazdaságtudományi Nobel-emlék­díjának nyertese³⁶ a Foreign Affairs című folyóiratban: „A mezőgazdaság [a fejlett országokban] gyakorlatilag az egyetlen szektor, amelyet érint a klímaváltozás, és ez csupán a nemzeti jövedelem egy kis részét – az Egyesült Államokban 3 százalékát – jelenti. Ha a mezőgazdaság terme­lékenysége drasztikusan csökken a klímaváltozás miatt, az a megélhe­tési költségek egy-két százalékos emelkedését eredményezi majd egy olyan időszakban, amikor az egy főre eső jövedelme ugyanakkor nagy valószínűséggel megduplázódik."³⁷

A kiindulópont – miszerint a mezőgazdaság az egyetlen olyan része a gazdaságnak, amely érzékeny a klímaváltozás hatásaira – egyértel­műen hamis. Mégis, ami az igazán megdöbbentő az efféle nézetekben, hogy ezeknek a vezető neoklasszikus közgazdászoknak a szemellenzői milyen hatékonyan zárják ki a józan ész legapróbb fénysugarát is. Min­dent a GDP méricskélése jelent, senkit nem érdekel, hogy az csupán a hozzáadott gazdasági értékkel foglalkozik, és nem az anyagi létezés teljes valóságával. Nem értik meg, hogy a termelés olyan rendszert alkot, amely magába foglalja a természetet (és az emberiséget) is, nem csak a nemzeti jövedelemmel kapcsolatos számításokat. De még ettől elte­kintve is bődületesen naivak ezek a nézetek – nem veszik észre, hogy a mezőgazdasági termelés felére csökkenése milyen óriási hatással lesz az élelmiszerárakra! Ma, amikor „az éhínség szökőárja söpör át a világon", és legalább egymilliárd ember számára nem biztosított a meg­felelő táplálkozás, ezek a csupán egy évtizedes megállapítások a világ vezető, környezeti hatásokkal foglalkozó közgazdászai részéről bűnös ignoranciáról tesznek tanúbizonyságot.³⁸

Ugyanez, a globális felmelegedésnek a gazdaságra tett „várható szerény hatásairól" vallott torz elképzelés vezette oda Nordhaust, hogy 1993-ban „másodrendű fontosságú kérdésnek" titulálja a klímaváltozást, és azt állítsa, hogy „a közgazdasági tanulmányok zöméből az szűrhető le, hogy vezessünk be néhány kisebb korlátozást, pakoljuk össze a szerszámainkat, és koncentráljunk az ennél sürgetőbb problémákra". Bár ő legalább tudomásul vette, hogy a tudósok komolyan aggódnak a jelenlegi trendek miatt ránk leselkedő környezeti katasztrófa miatt; a legtöbb közgazdász még ennél is „reményteljesebb" volt.³⁹

Persze nem kellene, hogy ez meglepjen bennünket. A kapitalizmus általános hozzáállása a közjóhoz, amint az közismert, egyfajta leszivárgó gazdaság képét ölti, ahol az erőforrásokat és az emberi munkát inten­zíven kizsákmányolják, hogy a csúcson lévők számára felmérhetetlen bőséget generáljanak. Ezt azzal a hazug ígérettel igazolják, hogy majd ennek a bőségnek egy része végül leszivárog az alul lévőkhöz is. Ehhez hasonlóan a rendszer ökológiai ígéreteit is nyugodtan nevezhetjük „leszi­várgó ökológiának". Azt mondják nekünk, hogy a korlátlan felhalmozás szabadjára engedésének egyfajta melléktermékeként a környezettel is minden eddiginél hatékonyabban fognak törődni. Azt a tényt, hogy a rendszer oly sokat dicsőített hatékonysága egy igen korlátozott, pusztító hatékonyság, vajmi ritkán emlegetik.

A kapitalizmus egyik jellemző vonása, amint azt a Lauderdale-paradoxon is mutatja, hogy a szűkösségből, a hiányból táplálkozik. Éppen ezért semmi sem veszélyesebb a kapitalizmusra, mint egy rendszer, amely a bőségen alapul. A pazarlás és a pusztítás így racionálissá válnak a rendszer számára. Bár gyakran azt feltételezik, hogy a növekvő környe­zeti költségek visszafogják majd a gazdasági növekedést, a valóságban ezeket a költségeket a kapitalizmusban teljes egészében átruházzák a természetre (és a társadalomra). A természet (a közjavak) szelektív áruvá tétele pedig perverz módon új profitlehetőségeket jelent.

Mindez arra utal, hogy nincs olyan valódi visszaható mechanizmus – amint azt sokan gondolják -, amely a növekvő környezeti költségek hatására gazdasági válságot generálna, és így gátat vethetne a civilizáció és a puszta lét bioszferikus feltételeit pusztító folyamatoknak. A rendszer perverz logikájából eredően egész új iparágak és piacok jönnek létre, hogy profitálhassanak a planetáris rombolásból, így például a hulladék­gazdálkodásból vagy a széndioxid-kvótákkal való kereskedelemből. Eze­ket az új piacokat azzal igazolják, hogy részleges, ad hoc „megoldásokat" kínálnak azokra a problémákra, amelyeket folyamatosan generálnak a tőke mozgástörvényei.⁴⁰

Valójában a természet hiányának növekedése remek lehetőséget teremt a világ közjavainak további privatizálásához. A közjavak priva­tizálásának tragédiája pedig csak felgyorsítja a természeti környezet pusztítását, miközben egyre növeli a rá nehezedő rendszer súlyát. Ezt jól illusztrálja az ivóvízkészletek gyors privatizációja, amelyet most éppen a globális felhalmozás új óriáspiacának tekintenek. Az ivóvíz elapadása és elszennyeződése csökkenti a közjavak mértékét, beruházási lehetőséget teremt a tőke számára, míg az egyre ritkábbá váló ivóvíz eladásából származó profitot a jövedelmek és a vagyonok kiegészítésének tekintik. Ennek fényében nem meglepő, hogy az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bi­zottsága egy 1998-as párizsi konferencián azt javasolta, hogy a vízhiány kérdéseinek kezelésére forduljanak a „nagy multinacionális cégekhez", és alakítsák ki a vízjogok „nyílt piacait". Gérard Mestrallet, a Suez nevű globális vízgazdálkodási vállalat vezérigazgatója kendőzetlenül kijelentet­te, hogy „a víz igen hasznos termék. Olyan termék, amelynek normálisan ingyenesnek kellene lennie, és a mi dolgunk az, hogy eladjuk. De ez egy olyan termék, amely elengedhetetlenül szükséges az élethez." Később hozzátette: „Hol máshol [mint az egyre ritkuló vízkészletek magánér­dekű monopolizálásának piacán] találhatnánk egy olyan üzletet, ahol az árak és a volumenek, nem úgy, mint az acél esetében, csak ritkán csökkennek?"⁴¹

Nem csak a víz kínál lehetőséget a hiányból való profitálásra. Ez a helyzet a fűtőanyagok és az élelmiszer esetében is. Az egyre növekvő fűtőanyag-hiány, ahogy a világ olajkereslete túlnő a kínálaton, általános áremelkedéseket okozott a fosszilis fűtőanyagok és energia terén, és globális elmozdulást a mezőgazdaságban a tápláléknövényektől az ipari, fűtőanyagként hasznosítható növények termelésének irányába. Ez komoly felfutást generált a biológiai fűtőanyagok piacán (amit „nemzet­biztonsági szempontokból" a kormányok is támogattak). Az eredmény az élelmiszerek hiányának növekedése lett, spirálisan emelkedő élelmi­szerárakkal és az éhínség globális növekedésével. A spekulánsok mind­ebben lehetőséget láttak arra, hogy a föld és az elsődleges áruforrások monopolizálásával még tovább gazdagodjanak.⁴²

Hasonló problémák merültek fel a széndioxid-kvóták kereskedelmében, amelyek látszólag úgy célozták meg a profit növelését, hogy közben csökkentsék a széndioxid kibocsátását. Ezeket a kvótákat továbbra is fejlesztik, dacára annak, hogy totális kudarcnak bizonyultak – mármint a széndioxid-szennyezés csökkentése terén. A tőke expanziója itt is fontosabbnak bizonyult, mint az élet feltételeit megőrizni akaró közérdek. Az uralkodó osztály különféle körei állandóan aktívan igyekeznek megakadá­lyozni a radikális strukturális változásokat itt is, akárcsak más területeken, hiszen a társadalmi és környezeti viszonyok bármilyen érdemi átalakítása azt jelentené, hogy maga a termelés taposómalmának működése kerül veszélybe, és ez egy ökológiai-kulturális forradalmat vonhat maga után.

Valójában a tőkefelhalmozás szempontjából a globális felmelegedés és az elsivatagosodás leplezett áldások, amelyek csak kiterjesztik a magán­vagyonok növelésének lehetőségeit. Ismét visszajutunk hát a lauderdale-i kérdéshez: „Ki ítélné meg kedvezően azt az embert, aki egy […] ország gazdagságának növelése érdekében azt javasolná, hogy okozzanak hiányt a vízben, amelynek bőségét megérdemelten a közösség egyik legáldásosabb javának tekintik? Mindazonáltal az kétségtelen, hogy ez a szélhámos ily módon sikeresen növelné a magánvagyonok mértékét."⁴³

Természetesen számos ökológiai kritikai szakember próbált úgy úrrá lenni a természet elértéktelenítéséhez kapcsolódó ellentmondásokon, hogy olyan új zöld elszámolási rendszereket dolgoztak ki, amelyek magukba foglalták a „természeti tőke" veszteségét is.⁴⁴ Bár az efféle törekvések fontosak a rendszer irracionalitásának kidomborításához, ám beleütköznek abba a kiábrándító valóságba, hogy a nemzeti elszámolás jelenlegi rendszere tökéletesen megfelel a kapitalizmus realitásainak, a természeti javak (beleértve az emberi munkaerőt is) elértéktelenítése vagy alulértékelése terén. Ennek megváltoztatásához a rendszert kell meghaladni. Az értékesülés domináns formája a mai globális gazdasági válság idején a társadalmi és környezeti romlás kapitalista formájának felel meg – profitál a bolygó tönkretételéből.

Marx kritikai munkásságában az értéket a gazdagság elidegenedett formájaként fogta fel.⁴⁵ A valódi gazdagság a természetből és az emberi munkaerőből ered, és a valódi emberi igények kielégítéséhez kapcso­lódik. „A használati értéket létrehozó munkáról téves azt mondani – írja Marx -, hogy az által létrehozott, tudniillik az anyagi gazdagságnak egyet­len forrása […], a használati érték mindig tartalmaz anyagi szubsztrátumot […], a munka az emberi létezésnek természeti feltétele, az ember és természet közötti anyagcserének minden társadalmi formától független feltétele." Ebből a kiindulópontból szemlélve Lauderdale paradoxonja nem a gazdasági elemzés puszta rejtvénye volt, hanem egy olyan rendszer legfontosabb ellentmondása, amely, mint Marx hangsúlyozta, csak azért fejlődik, mert „egyként alámossa minden gazdagság eredeti forrásait – a földet és a munkást".⁴⁶

(Fordította: Konok Péter)

(Eredeti megjelenés: Monthly Review, 2009. november)

Jegyzetek

1 Az angol „wealth" szó számos jelentése (jólét, vagyon, bőség, gazdagság stb.) közül jelen szövegben a gazdagság, mint bizonyos javak összessége (szemben az értékek összességeként értelmezett „vagyonnal") látszott a leginkább megfelelő fordításnak. Ahol az eredetiben „public wealth" áll, ott azonban nem „közgazdag­ságot", hanem „közjavakat" fordítottam. (A ford.)

2 Nordhaus klímaváltozással kapcsolatos álláspontjának kritikájához lásd: Richard York – Brett Clark – John Bellamy Foster: „Capitalism in Wonderland", Monthly Review, 61. sz. (2009. május), 4-5.

3 John Maynard Keynes: A foglalkoztatás, a pénz és a kamat általános elmé­lete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 35.

4 James Maitland, Lauderdale earlje: An Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth and into the Means and Causes of its Increase. Archibald Constable and Co., Edinburgh, 1819. 37-59. és Chuhei Sugiyama (szerk.): Lauderdale's Notes on Adam Smith. Routledge, New York, 1996. 140-141. A klasszikus politi­kai gazdaságtan területén Lauderdale közel állt Malthushoz, de általánosságban elutasította a klasszikus értékelméletet, amely a termelés három faktorának (föld, munka és tőke) fontosságát hangsúlyozta. Marx, aki Ricardót tekintette a burzsoá politikai gazdaságtan mércéjének, nem igazán mutatott kitüntetett érdeklődést Lauderdale teóriája iránt, leszámítva a használati érték és a csereérték közötti ellentmondásról szóló elképzeléseit. Ennek ellenére Lauderdale megrázó erejű kritikája a közjavak rovására gazdagodó magánvagyonokról a gazdaságtörténet legnagyobb másként gondolkodói közé emeli őt.

5 Robert Brown: The Nature of Social Laws. Cambridge University Press, Cambridge, 1984. 63-64.

6 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (1857-1858). Karl Marx és Friedrich Engels Művei (a továbbiakban: MEM) 46. I. köt. Ebben a cikkben az egyszerűség kedvéért nem foglalkozunk azzal a különbségtétellel, amit Marx a csereérték és az érték alapja (az absztrakt munka) között tett; a vitát behatárolandó alapvetően szinonimának tekintjük őket.

7 David Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Közgazda­sági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.; Works and Correspondence of David Ricardo. Cambridge University Press, Cambridge, 1951. 276-287.; George E. Foy: „Public Wealth and Private Riches", Journal of Interdisciplinary Economics, 3. sz. (1989), 3-10.

8 Jean Baptiste Say: Letters to Thomas Malthus on Political Economy and Stagnation of Commerce. G. Harding's Bokkshop Ltd., London, 1936. 68-75.

9 Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. MEM. 23. köt. 41.

10 John Stuart Mill: Principles of Political Economy with Some of their Applications to Social Philosophy. Longmans, Green and Co., New York, 1904. 4., 6.

11 Mill csupán egyetlen helyen lépi át ezeket a korlátokat könyvében, amikor a stacionárius állapottal foglalkozik. Lásd Mill: i. m. 452-455.

12 Karl Marx: A nyomorúság filozófiája. MEM. 4. 69. és Értéktöbblet-elméletek, 2. könyv, MEM. 26/2. 224.; Marx levele Engelshez 1867. augusztus 24-én. MEM. 31. 320-321.

13 Lásd Paul Burkett és John Bellamy Foster: „Metabolism, Energy, and Entropy in Marx's Critique of Political Economy", Theory and Society, 35. évf. 1. sz. (2006. február), 109-156.; ugyanők: „The Podolinsky Myth", Historical Materialism, 16. sz. (2008), 115-161.; ugyanők: „Classical Materialism and the Second Law of Thermodynamics", Organization & Environment, 21. évf. 1. sz. (2008. március), 1-35.

14 Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM. 46. 117.

15 Karl Marx: A tőke. III. könyv. MEM. 25. 587.; és Értéktöbblet-elméletek, 2. könyv, MEM. 26/2. 224. Az anyagcserével kapcsolatos ellentmondás törésének kifejtéséhez lásd John Bellamy Foster: The Ecological Revolution. Monthly Review Press, New York, 2009. 161-200.

16 Karl Marx: Az indiai kérdés – Az ír földbérleti jog. MEM. 9. 152-153.; Herbert Spencer: Social Statics. D. Appleton and Co., New York, 1865. 13-44. Herbert Spencer később, 1892-től megtagadta ezeket a nézeteit, amit Henry George kri­tizált, lásd: A Perplexed Philosopher. Cherles E. Webster & Co., New York, 1892. Lásd még: George R. Geiger: The Philosophy of Henry George. Macmillan, New York, 1933. 28-35.

17 Karl Marx: A zsidókérdéshez. MEM. 1. 375.; Thomas Münzer: Collected Works. T &T Clark, Edinburgh, 1988. 335.

18 E. F. Schumacher: Small is Beautiful. Harper and Row, New York, 1973. 15.[magyarul: A kicsi szép. KJK Budapest 1991]; Luiz C. Barbosa, „Theories in Environmental Sociology", in: Kenneth A. Gould és Tammy Lewis (szerk.): Twenty Lessons in Environmental Sociology. Oxford University Press, Oxford, 2009. 28.; Jean-Paul Deléage: „Eco-Marxist Critique of Political Economy", in: Martin O'Connor (szerk.): Is Capitalism Sustainable? Guil­ford, New York, 1994. 48.; Mathew Humphrey: Preservation Versus the People? Oxford University Press, Oxford, 2002. 131-41.

19 Thomas Malthus: Pamphlets. Augustus M. Kelly, New York, 1970. 185.; David Ricardo: Principles of Political Economy. 76, 287.; Paul Burkett: Marxism and Ecological Economics. Brill, Boston, 2006. 25-27., 31., 36.

20 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13.

21 Campbell McConnell: Economics. McGraw Hill, New York, 1987. 20., 672.; Alfred Marshall: Principles of Economics. MacMillan and Co., London, 1895., második fejezet.

22 Nick Hanley, Jason F. Shogren és Ben White: Introduction to Environmental Economics. Oxford University Press, Oxford, 2001. 135.

23 Karl Marx: A gothai program kritikája. MEM. 19. 23.; A tőke, I. kötet. MEM. 23. 49.

24 Paul Burkett: Marx and Nature. St. Martin's Press, New York, 1999. 99.

25 „Utánam az özönvíz!" Karl Marx: A tőke. I. kötet. MEM. 23. 252., és Paul Burkett: uo.

26 A vámpír-metafora használatához Marxnál lásd: Mark Neocleous: „The Political Economy of the Dead: Marx's Vampires", History of Political Thought, 24. évf. 4. szám (2003. tél), 668-684.

27 Carl Menger: Principles of Political Economy. Ludwig von Mises Institute, Auburn, 2007. 110-111. Hasonló nézeteket képviselt Eugen Böhm-Bawerk: Capital and Interest. Libertarian Press, South Holland, 1959. 127-134.

28 Henry George: Progress and Poverty. Modern Library, New York, 1879. 39-40.

29 Henry George: Complete Works. Doubleday, New York, 1904. 6. kötet, 121­128., 158., 212-225., 242., 272-276., 292., valamint A Perplexed Philosopher, 51-61.

30 Thorstein Veblen: Absentee Ownership. Augustus M. Kelley, New York, 1923. 168-170.

31 Frederick Soddy: Wealth, Virtual Wealth and Debt. Allen and Unwin, London, 1933. 73-74.

32 Frederick Soddy: Cartesian Economics. Hendersons, London, 1922. 15-16; Matter and Energy. Henry Holt and Co., New York, 1912. 34-36.

33 Soddy: Wealth, Virtual Wealth and Debt, 63-64.

34 K. William Kapp: The Social Costs of Private Enterprise. Schocken, New York, 1971. 8., 29., 34-36., 231.

35 Herman E. Daly: „The Return of the Lauderdale Paradox", Ecological Economics, 25. sz. (1998), 21-23., valamint Ecological Economics and Sustainable Development. Edward Elgar, Cheltenham, 2007. 105-106.; Herman E. Daly és John B. Cobb, Jr.: For the Common Good. Beacon Press, Boston, 1994. 147-148.

36 Sveriges Riksbank Prize in Economic Sciences in Memory of Alfred Nobel – a közgazdasági Nobel-díj teljes, hivatalos neve. (A ford.)

37 Nordhaust idézi Leslie Roberts: „Academy Panel Split on Greenhouse Adaptation", Science, 253. sz. (1991. szeptember 13.), 106.; Wilfred Beckerman: Small is Stupid. Duckworth, London, 1995. 91.; „The Environment as a Commodity", Nature, 357. sz. (1992. június 4.), 371-732.; Thomas C. Shelling, „The Cost of Combating Global Warming", Foreign Affairs (1997. november­december), 8-9.; Daly: Ecological Economics and Sustainable Development, 188-190.

38 Fred Magdoff és Brian Tokar: ..Agriculture and Food in Crisis", Monthly Review 61. évf. 3. sz. (2009. július-augusztus), 1-3.

39 William D. Nordhaus: „Reflections on the Economics of Climate Change", Journal of Economic Perspectives 7. évf. 4. szám (1993. ősz), 22-23.

40 Az a vélemény, hogy létezik ilyen visszaható mechanizmus, a marxista ökoló­giai elemzésben „a kapitalizmus második ellentmondása" elnevezést kapta. Lásd: James O'Connor: Natural Causes. Guilford, New York, 1998. Ennek kritikájához: Foster: The Ecological Revolution, 201-212.

41 Maude Barlow és Tony Clarke: Blue Gold. New Press, New York, 2002. 88., 93., 105.

42 Fred Magdoff: „World Food Crisis", Monthly Review 60. évf. 1. sz. (2008. május): 1-15.

43 Lauderdale: Inquiry into the Nature and Origin of Public Wealth, 41-42.

44 A zöld elszámolási rendszerekről lásd: Andrew John Brennan: „Theoretical Foundations of Sustainable Economic Welfare Indicators", Ecological Economics 67. sz. (2008), 1-19.; Daly és Cobb: For the Common Good, 443-507.

45 Burkett: Marx and Nature, 82-84.

46 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. MEM. 13. 19.; A tőke. I. könyv. MEM. 23. 686.