Az elmaradt forradalom? A francia forradalom és a nők

Az Emberi Jogok Nyilatkozata 1789-ben az emberek közötti egyenlőséget a politikai rend normatív alapjává nyílvánította. Ezzel elvileg megteremtődött annak a lehetősége, hogy a nők részt vehessenek a közélet ügyeiben. Mégsem így történt. A nőket nem ismerték el teljes jogú állampolgároknak, nem vonták be őket a köz ügyeibe – ehelyett az emberiség felét jelentő csoportot az új demokrácia is kizárta a politikai életből.

Geneviéve Fraisse:

1789 hatása a nemek közötti viszony mai értelmezésére

Az 1789-es forradalomban nők is részt vettek. Sőt, tevékenyen közreműködtek, illetve kezdeményezőként léptek fel a “journées” néven ismert népfelkelések, tömegmegmozdulások alkalmával. Ezek közül az első 1789-ben a Bastille ostromához vezetett, az utolsó jelentős megmozdulás pedig 1795 májusában zajlott, és mindkettő döntően befolyásolta ezen időszak történéseit. Ezért bátran állíthatjuk: a nőknek komoly szerep jutott abban, hogy a hatalmat a Versailles-ba történő menettel rábírják az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának kiadására. Komoly részük volt abban is, hogy a Nemzetgyűlés, majd a király is Párizsba költözött. A fővárosban és vidéken egyaránt létrejöttek a nőket tömörítő politikai klubok, mint például a “Club des Citoyennes républicaines révolutionnaires”, azaz Republikánus Forradalmi Honpolgárnők Klubja, vagy a “Société des amies de la Constitution”, az Alkotmány Barátnőinek Társasága. De ide kell sorolnunk a “Société patriotique de la bienfaisance des amies de la verité”-t, vagyis az Igazság Barátnőinek Hazafias Jótékonysági Társaságát, illetve az “Amies de la Loi”-t, azaz a Jog Barátnői nevű tömörülést is.

A nők politizálásának sok formája létezett a forradalom során. Beadványokat szerkesztettek a Nemzetgyűléshez, a Konventhez, de a királynak átnyújtott petíciók sem voltak ismeretlenek. A nők tehát több alkalommal is olyan csoportként léptek fel, amely elszántan hangot ad érdekeinek, és olykor arra is képes, hogy érvényre juttassa őket. Nem feledkezhetünk meg azokról az asszonyokról sem (mint például Théroigne de Méricourt, Edda Palm, Madame Keralio-Robert, Rose Lacombe, Pauline Léon vagy Olympe de Gouges), akik a tömeggyűlések szónokaiként léptek fel, vitairatokat vagy újságcikkeket tettek közzé, egyszóval politikai vezetőkként vonták magukra a figyelmet. Fontos szerepet játszottak azok is, akik nyíltan igyekeztek befolyásolni, a forradalmi átalakítás felé terelni nagy hatalmú férfi ismerőseiket vagy rokonaikat (Madame Roland, Manon de Condorcet).

A nők jelen voltak a forradalmi gyűléseken, ünnepi alkalmakon, a férfiakkal együtt esküt tettek a köztársaságra és a hazára, amazonlégiókat (“Légions d’Amazones”) alakítva harcoltak a hadsereg soraiban. A nők voltak azok, akik a forradalmi átalakulás ellátási nehézségei közepette magukra vették a nép táplálásának terhét. A kolostorok tulajdonának elkobzása, a barátok és az apácák elűzése után a nők vették át az öregek és a betegek gondozását, és számos egylet, illetve társaság megalapításával új szociális intézményrendszert teremtettek. Az asszonyok biztosították a hadsereg ellátását 1792, a hadiállapot beállta után. Élelem, ruha és muníció az ő közvetítésükkel jutott el a csapatokhoz.

Polgártársaik elismerték e hőstetteket, elismerték, hogy a nőknek vitathatatlanul nagy része van a régi rend lebontásában, mégis hamarosan olyan események következtek, amelyek csaknem kétszáz esztendőre megpecsételték a nők kirekesztését a politikai arénából. 1793-ban betiltják a női politikai klubokat, megfosztják a nőket polgárjoguktól, és két vezető személyiséggel, Olympe de Gouges-zsal, illetve Manon Roland-nal a guillotine végez. Az utolsó, 1795. májusi nagy népfelkelés után, amelyben főként nők játszották a vezető szerepet, és amelynek során a kenyeret és az 1793-as alkotmány visszaállítását követelő tömeg behatolt a Konvent épületébe, a nőknek mindennemű politikai tevékenységet megtiltottak. 1800-ban még azt is megtiltották nekik, hogy viseljék a kokárdát, a forradalmi polgárság jelvényét.

A forradalom kezdetén még nem volt bizonyos, hogy mindennek így kell történnie. Hiszen a vezérelvek: a forradalmi és egyenlősítő követelések, a “természet”, az “ész”, az “egyetértés” és a “szerződés” legitimációs modelljei természetükből fakadóan mind-mind felette álltak a nemi különbözőség tényének. Logikájukból nem következett, hogy az asszonyokat ki kell zárni a politikai életből. Azt sem vonták kétségbe, hogy az asszonyok embereknek tekintendők-e. Éppen ellenkezőleg: Descartes filozófiájára támaszkodva (amely szerint az ész nem tekinthető férfi avagy női princípiumnak, hanem olyan jelenségként kell felfogni, amelynek nincs neme) Platón óta most először gondolkodtak el azon, hogy a nők neveltetése, illetve eltérő életesélyei lehetetlenné teszik, hogy végleges kijelentéseket lehessen tenni a nő természetét illetően. François Poulain de la Barres 1673-ban született írása a nemek közti egyenlőségről a XVIII. század közepén még ismert volt, sőt követői is akadtak. Ebbe a fejlődési vonulatba illeszthető bele Jean Antoine de Condorcet védőbeszéde, aki meggyőzően és éles logikával érvelt amellett, hogy “a nőket is oda kell ereszteni a polgárjoghoz”.

Ezen érvelés többek között azt hangoztatta, hogy a nőknek komoly szerepe volt a forradalmi események alakulásában, és kézművesekként, kereskedőkként, szolgálókként valamint egyszerű munkásasszonyokként legalább annyit tettek a XVIII. század társadalmának gazdasági megalapozásáért, mint a férfiak. A történelmi valóságban, illetve a politikai és antropológiai elméletben azonban mégis egy másik álláspont vált uralkodóvá. Ez saját felvilágosult princípiumait elárulva ugyanis az asszonyoknak valami sajátos, eltérő “gondolkodásmódot” és korlátozó “természetet” tulajdonított, és elvitatta tőlük a jogot, hogy beleszóljanak saját társadalmi–politikai helyzetük alakításába.

Amint figyelembe veszik azonban, hogy nőnemű emberek is léteznek, nyomban felmerül néhány olyan hiba, ellentmondás, amelyek mindegyike benne rejlett már a felvilágosodás központi politikai fogalmaiban. Arról van szó ugyanis, hogy

– az egyén, a politika elementáris egysége és a társadalmi szerződés alanya a valóságban egyének szövetségeként, nevezetesen családként tűnik elő;

– a konszenzus és a szerződés, amelyek egyedül legitimálhatják az uralmat, semmiféle szerepet nem játszanak a férfi nő feletti uralmának legitimációjában;

– a természet-fogalom két, egymásnak ellentmondó verzióban fejlődött ki a felvilágosodás politikai vitái során. Létezett ugyanis egy (potenciálisan) felszabadító elgondolás, amely szerint semmi sem gátolhatja a férfi tehetségének teljes és határok közé nem szorított kibontakozását; ugyanakkor egy teológiai, funkcionalista elgondolás, amely szerint az asszony megváltoztathatatlan szerepe az, hogy anya és feleség legyen.1


Barbara Schaeffer-Hegel

A francia forradalom és a nők története

[A francia forradalom volt az első és a döntő törés a történelemben, amikor és amelynek következtében ezek az ellentmondások politikailag, kulturálisan és történetileg átfogó módon hatni kezdtek.]

Egy ilyen törésnek megvannak a maga okai, következményei, haszna, sőt vakvágányai is. 1789 kedvező pillanat volt; eljött hát az idő, hogy végre meg lehessen változtatni a nemi szerepeket. Sőt, még ennél is többről volt szó: ezek a változások oda vezethettek, hogy újra meg kellett határozni, mit is lehet érteni a nemeken, új formulákat kellett keresni a nemek közti különbségek meghatározására.2

A nagy törések a világtörténet menetében, legyenek azok háborúk, forradalmak vagy akár nagy jelentőségű tudományos felfedezések, mindig rámutatnak arra, hogy a nők története nem pusztán az általános történelem egy speciális visszatükröződése. Nem arról van szó, hogy a nők, az asszonyok történelme a nagybetűs Történelem kevésbé dicső, ugyanakkor színekben jóval gazdagabb leképeződése, egyfajta duplikátum volna. Igaz ugyan, hogy az asszonyok is elfoglalják helyüket az illető történelmi helyzet logikáján belül, mégis: az ő komplex történelmüket nem lehet egyszerűen a férfi társának történelmére redukálni.

A francia forradalom – mint nagy törés a világtörténelem menetében – jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk a nemek közti viszonyt a maga történetiségében. Több okkal is magyarázhatjuk, hogy a francia forradalom kitűnő időszak a fenti kérdéskör vizsgálatára. Először is ez a törés olyan jelentős, hogy mindenki számára nyilvánvaló a fontossága. Másfelől mindenki számára egyértelmű, milyen nagy jelentőségűek voltak a nők beavatkozásai az események menetére nézve. Azt sem szabad azonban kifelejteni az okok közül, hogy a francia forradalom paradox módon a visszafejlődés története is, hiszen a benne részt vevő asszonyok vesztesekként kerültek ki belőle. Julie-Victoire Daubié, a Második Császárság egyik feministája könyvet is írt a “Szegény asszony”-ról,3 aki átvitt értelemben is élelem után kutat. Szomorú leltár ez a hatalmas változásokat hozó XIX. század valamennyi nagy veszteségéről, amelyek a demokratikus centralizáció, a bérmunka, az iparosítás stb. következményei. A francia forradalom története remek alkalom, hogy megvizsgáljuk az asszonyok történelmét, valamint a feminizmus megszületését is. Remekül meg lehet majd figyelni mindazon hasonlóságokat és különbségeket, amelyek a nők és a férfiak történelme között fennállnak. Ha a vizsgálat során folytonosan figyelemmel kísérjük a forradalom utáni fejlődést is, három utat követhetünk. Először szemügyre vehetjük azt, miként zárják ki az asszonyokat a res publica sáncaiból közvetlenül a forradalom után. Másodszor szeretnénk bemutatni, milyen pozitív és negatív hatásai voltak e forradalomnak a nőkre, illetve a férfiakra a forradalmat követő évszázad során. Harmadsorban meg kell vizsgálni a nők történeti szerepvállalását, felelősségüket a különböző történelmi folyamatokban, valamint azt, hogy az erkölcsök és az uralom kapcsolata hogyan tükröződik vissza abban, ahogy a nők (a nemek viszonya) a nyilvános és a magánszféráról szóló megnyilvánulásokban megjelenik.

Néhány valós és állítólagos ok, amelyek az asszonyoknak a demokratikus játéktérről való kiszorításához vezettek

Nem lehet tagadni a tényt, hogy a francia forradalom után a nők kívül maradtak a demokrácia berkein. Ez akkor is így van, ha e folyamat okai a történeti valóság különböző szintjein lelhetők fel, sőt még akkor is, ha ezen okok közt néhány csak egyes eseményeket magyaráz meg, néhány azonban a történeti folyamat egészére rávilágít, illetve ha némelyik közülük valós ok, a többi pedig inkább csupán fikció. A XIX. század azon szilárd meggyőződés jegyében kezdődött el, hogy a nő igazi élettere a magánszféra, a család jóléte érdekében végzett munka. Ezzel egy olyan közjó érdekében munkálkodik, amely voltaképp nem is az övé. Ha azonban felismertük ezt a tényt – a részletek bizonyításától e helyütt bízvást eltekinthetünk4 –, akkor ábrázolnunk kell az ide vezető folyamat belső logikáját is. A magyarázatok pedig általában bizonyos konkrét események összefüggéseire és bizonyos nemzeti sajátságokra irányítják a figyelmet – történelemre és földrajzra szokás hivatkozni.

Ezek szerint Franciaországban dőlt el, hogy a nőket kiszorítják a demokrácia berkeiből, lefékezve vagy korlátok közé szorítva egyes, már elindult folyamatokat. A forradalom alatt az asszonyok úgymond túlságosan aktívak, túl sok kezdeményezés indul el tőlük. A nők kiszorítása eszerint éppen arra lett volna válasz, hogy az asszonyok túl nagy közéleti szerepet vállaltak az Ancien Régime utolsó szakaszában. Ezenkívül az asszonyok háttérbe szorításának az is feladata lett volna, hogy az új renddel együtt ne lépjen fel egyfajta szociális egyensúlyvesztés. A feudális rendszer összeomlása, illetve az azzal párhuzamosan tapasztalható forradalmi hisztéria során ugyanis az asszonyok állítólag olyan helyzetbe jutottak, amely nemcsak a jelen társadalmát, hanem az egész további történelmi fejlődést veszélyeztetni látszott. Ebben a helyzetben a nők még arra is képesek lettek volna, hogy az egész társadalmat pusztulásba taszítsák, negatív irányba terelve ezzel a történelem folyamát. Talán ezért nem habozik Feucher abbé a forradalom előestéjén rájuk hárítani az összeomlás teljes felelősségét. Ezzel magyarázható az is, hogy Babeuf egyik követője, Sylvain Maréchal közvetlenül a forradalmi események után nyíltan leírja: az a társadalom, amelyben a nők politizálnak, a pusztulás felé tart.5

A nők kirekesztését a demokrácia keretei közül a kirekesztés egyik következményével is magyarázzák: a napóleoni Code civil megalkotásával. Polgári törvénykönyvként a Code civil a polgári társadalom keretein belül megvalósította mindazt, amit az állam kívánt. Nevezetesen: meggátolta a nőket olyan családon belüli, illetve közéleti jogok megszerzésében, amelyek az állampolgári lét alapvető feltételei, és egyáltalán lehetővé teszik, hogy az emberből a demokrácia alanyaként meghatározható polgár legyen. Ezenfelül az egész törvénykönyv magán viseli Napóleon személyes hatását. Így aztán – bár nyilvánvaló, hogy nem egyetlen ember a Code civil, úgymond, szerzője – az egész törvénykönyvet áthatja a császár nőgyűlölete és antifeminizmusa. Napóleonnak ugyanis szilárd meggyőződése volt, hogy a nő kizárólagos feladata az anyaság.

Mindazonáltal a francia történetírás és társadalomelmélet legalább három okot tár elénk, amelyek megmagyarázzák, miként lehetett a nőket marginális helyzetbe szorítani egy olyan politikai rendszeren belül, amelynek pedig éppen az emberek közti egyenlőség gondolata volt az egyik alapja. Érdekes megfigyelnünk, hogy mindhárom ok egy-egy meghatározott történeti kontextusnak, a feudalizmusnak, a forradalomnak és a császárságnak a szerves része. Nem lehet eldönteni, hogy a női hatalom, amely ellen Napóleon idejekorán meghozta a maga ellenintézkedéseit, reális “veszélyt” jelentett-e, vagy sem. (Mert hiszen mennyire tarthatjuk igazán komoly hatalmi tényezőnek azt a mozgalmat, amely az Ancien Régime idején néhány arisztokrata nőt mondhatott tagjának, s e kis kör a forradalom alatt legfeljebb még néhány polgári származású asszonnyal egészült ki?) Mindenesetre a női hatalom, a női befolyás afféle rémképként működött.

Franciaország és forradalma jó alkalom a számunkra, hogy megrajzoljuk a nők közéleti szerepvállalása visszafejlesztésének pontos képét, valamint azt is, miként gátolták köz- és magánjogi érdekérvényesítésüket egyaránt. Más magyarázatok ezzel szemben sokkal inkább az új társadalom lényegére vonatkoznak, semmint egyes események közti konkrét összefüggésekre. E megközelítés szerint a nőknek a modern társadalomból való kirekesztését bizonyos strukturális okokkal magyarázhatjuk: paradox módon maga a demokrácia az oka. Ha a forradalom e kirekesztés létrehozója, akkor a demokráciát úgy tekinthetjük, mint ennek a ténynek magyarázóját. Utalhatunk két példára vagy inkább két tünetre, amelyek annak idején rendkívül heves vita tárgyát képezték. Az egyik a nemek közti rivalizáció kérdése abban az esetben, ha nők és férfiak ugyanazokat a feladatokat látják el. A másik esetben a demokrácia egyik játékszabályának konkrét értelmezéséről volt szó, hogy tudniillik egy nő joga tekinthető-e valamennyi nő jogának, vagy sem.

E két kérdés mögött olyan komoly filozófiai dilemma húzódott meg, amelyik feltétlenül megérdemli, hogy alaposabban szemügyre vegyük. Miért van az, hogy a testvériség jegyében megfogalmazott egyenlőség csak a férfiak között valósul meg? Miért rekesztik ki ebből az alapvető fogalomból a nőket? Úgy érveltek, hogy a férfi és a nő közti testvériség mindig rivalizálásba csap át. Egy esetleges egyenlőség a nemek között negatív hatással lenne férfi–nő kapcsolatára. Ez ugyanis elmosná a nemek közti szükséges különbségeket, és összevisszaságot eredményezne ebben az oly fontos viszonyban. A nemek közötti egyenlőség a szerelem helyére a barátságot állítaná, és szétrombolná a szexuális kapcsolatokat is. Ám ez a fajta barátság senkinek nem áll érdekében, ugyanis frontok kialakulásához vezetne, hiszen a hatalom köztudomásúan egy, nem megosztható. Ebben áll a versengés lényege. Úgy látszik tehát, hogy a demokratikus utópiának kettős jelentése van. A követelt egyenlőség veszélybe sodorja a hatalmi struktúrákon alapuló szexuális viszonyrendszert. A nőnek a demokrácia berkeiből való kiszorítását tehát végső soron mélyen gyökerező félelemből fakadó intézkedésnek tekinthetjük: a férfi attól fél, hogy a nő többé már nem az ő azon ellenpárja lesz, akinek léte mintegy igazolja a férfi hatalmi helyzetét.

A másik tünet a szabály és a kivétel régi problematikájával függ össze. A probléma csakugyan régi, hiszen a kivételes nő mindig is a férfiak közötti beszélgetések kedvelt témája volt. Eltűrik, sőt tisztelik eredetiségét, de igazi jelentősége a férfiak számára az, hogy megerősíti a szabályt. Éppen azért olyan izgató, mert átlép egy természetesnek tartott határt. A forradalom utáni időkben azonban hamar szertefoszlik ez a varázs, hiszen az új viszonyok között, az egyenlőségi elven alapuló új rendszerben amit egyvalakinek szabad, azt logikus módon mindenkinek szabad. A kivétel szabállyá válhat, sőt talán szabállyá kell válnia. A kivétel beilleszthető volt a hierarchikus politikai rendszer keretei közé, ám az egyenlőségen alapuló szisztéma keretein belül már nem lehet teoretikusan megindokolni. Elképzelhető, mekkora félelmet kelt a kivétel az egyenlőség keretei között. Az a néhány különc nő, aki latinul tanult, filozófiával, matematikával kezdett foglalkozni, netán könyvet írt, mélységes félelmet ébresztett a férfitársadalomban: mi történik, ha mindez többé már nem kivételes eset lesz? Akkor inkább jobb mindenféle kivételt elutasítani, harcolni ellenük. A kivétel ugyanis az új körülmények között már cseppet sem hat megnyugtatóan, éppen ellenkezőleg: félelmet kelt. A XIX. század mindvégig a női kivételek ellen harcolt, amelyeket az Ancien Régime eltűrt, sőt nyíltan vállalható ténynek tartott.

Tehát a hatalomért folytatott versengés és a demokratikus játékszabályok okozták a nők kiszorítását a köz ügyeiből. Ez a folyamat együtt járt egy másikkal, amely az új társadalmi rend kereti között erősebben választotta el a közéletet a magánszférától, mint korábban bármikor. A nőket nem lehet minden további nélkül visszaszorítani a magánélet sáncai mögé, és kirekesztettségüket összekeverni a magánszférába való száműzöttségükkel. Valójában ugyanis a nyilvánosságból csak annyiban szorították ki őket, amennyiben ez a nyilvánosság a politikáról szólt. S ez megfordítva is igaz: nyilvános szereplésük csak a privát életükön keresztül képzelhető el. A forradalom és a megszülető demokrácia mint alapvető okok mellett meg kell említenünk egy hosszú, történelmi időtáv alatt lejátszódó változást is. Ez a család és a munka kérdéskörét érinti, és hatással van a magánélet, valamint a közéleti szereplés kapcsolatára. A forradalmat követő időszakban fokozatosan elvált egymástól a család mint a reprodukció színtere, illetve az ipari tevékenység mint a produkció kerete. Ez a tény a nők számára rövid távon azt jelentette, hogy a kettő közül a rosszabbik helyen találták magukat.

Most, hogy a nőknek a politikai életből történő kiszorítását illető alapvető magyarázatokat röviden áttekintettük, még mindig maradt néhány megválaszolatlan kérdés. Ezek közül kettőt – még ha leegyszerűsítve is – szeretnénk itt megemlíteni. Az első magával a történelemmel, a forradalom történetével függ össze, és így hangzik: Miért engedte ki a forradalom a nőket az utcára, a politikai klubokba és a szónoki emelvényekre, ha azután olyan durván lefékezte közéleti szereplésüket? Olyan történelmi probléma ez, amely a XIX. század szinte valamennyi forradalmában felbukkan. Az a magyarázat azonban, amely szerint az asszonyok eszközként való, a forradalom felgyorsítására szolgáló szerepeltetése, majd megint szűk pórázra fogása tudatos politikai játék lett volna, kevéssé meggyőző.

A másik kérdés megint a filozófiával függ össze: Miért félt annyira a demokratikus gondolkodás attól, hogy megszűnik a nemek közötti különbség, illetve attól, hogy a nemek összekeverednek, és ezáltal viszonyuk régi egyensúlya felborul? Minden bizonnyal ott állt e félelmek mögött a jól ismert stratégia, azaz az egyik nem mindenképpen uralkodni akar a másikon. Ez ugyan helyes megállapítás, de nem válaszolja meg magát a filozófiai kérdést: Hogyan folyik majd le a játszma az Azonos és a Másik között?

A kirekesztés tényleges hatása a nemek történetére a XIX. században

A nemek viszonyrendszerének felborulásától való félelem egyszerűen a demokrácia csalóka látszatai közé tartozik. A demokrácia ugyanis gyakorta behunyja a szemét, ha a különböző, saját keretein belül megvalósuló kirekesztésekről van szó. Ezek a kirekesztések természetesen nemcsak nőket, hanem férfiakat is érintenek. Példaként említhetjük a szegényeket, a szolgákat, akik nemükre való tekintet nélkül kívül rekednek a korai demokrácia keretein. A nők története itt érintkezik a többi kirekesztett csoport történelmével. Sőt, bizonyos tekintetben még a kirekesztésüket megindokló érvek is hasonlítanak egymáshoz: a nők és a szegények esetében egyaránt felmerül például a képzettség hiánya, a feketék és a nők esetében egyaránt felhozzák a felfogóképesség elégtelenségét, hangsúlyozzák érzelmi és vagyoni függőségüket, azt állítják, hogy értelmetlen bizonyos társadalmi csoportok érdeklődését felkelteni a közjó dolgai iránt, és így tovább. A kirekesztéshez használt érvek hasonlók egymáshoz, de a különböző csoportok kirekesztésének hatásaiban már jelentős eltérések tapasztalhatók. A kirekesztés megnyilvánulhat különféle tilalmak életbe léptetésében (pl. bizonyos nyilvános helyek felkeresésének tilalma, valamely polgári jog megtagadása), de a fő cél mindig egy és ugyanaz: eltorlaszolni a politika szférájához vezető utat. És csakugyan, a politizálás tilalmát teljesen kendőzetlenül sohasem mondták ki, az inkább csak az életbe léptetett tilalmak következményeként valósult meg. Mivel ebben a tekintetben a kirekesztettek különféle csoportjai között számos különbség található, a kirekesztés konkrét megvalósulási formái nehezen hasonlíthatók össze egymással, egybevetésük rendkívül bonyolult. Mégis, egymással való összefüggésükben kell szemlélnünk őket. A kirekesztés ellen, illetve az emancipáció érdekében vívott harcok jól mutatják ezt a kettősséget. E harcok során a kirekesztettek különféle csoportjai ugyanis gyakran összefogtak (így például a munkások és a nők Saint-Simon követői között, illetve a feketék és a nők az Egyesült Államokban), ám a köztük felmerülő, osztályok és nemek közti konfliktusok okán szét is váltak újból. Összeütközéseket tapasztalhatunk a kirekesztések rangsorolása vagy a közös harc során tanúsítandó szolidaritás körül egyaránt.

A nőknek közvetlenül a francia forradalom után tapasztalható kirekesztésének van egy különleges ismertetőjegye, mégpedig az a tendencia, ahogyan egyre élesebben elválik a magánélet és a közélet. És bár a kirekesztés alapvetően politikai jellegű, hatásai másutt, a polgári élet legkülönfélébb területein, a társadalmi közmeggyőződésben, a mentalitásban is megjelennek; ott, ahol kifejeződni, illetve gyökerezni látszik ez a kirekesztés. A férfi és női szférának e sokat panaszolt és gyakorta emlegetett elválasztásáról újra meg újra be kellett bizonyítani, mennyire szükségszerű és alapvető, éppen ezáltal biztosítva a kirekesztés hatékonyságát. Megkülönböztetni, kirekeszteni, elszakítani: a lényeg, hogy fennmaradjon a nő és a férfi közötti különbség.

A nemek megkülönböztetésekor a magánélet és a közélet, a produkció és a reprodukció szétválasztásáról van szó: az egyik oldalon a polgári otthon melege, a másikon pedig a házon kívül végzett bérmunka. Csakhogy ez a felosztás éppen azért lehet értelmes, mert az emberek bizonyos szabályokat követve, felváltva időznek hol az egyik, hol pedig a másik oldalon, és az elválasztást olykor semmibe veszik. Értelmetlen volna tehát a két szféráról szóló gondolati modellt közvetlenül a valóságra visszavezetni. Az a tény, hogy a nő a magánélet keretein belül kénytelen maradni, még távolról sem jelenti azt, hogy valóban kívül rekedt volna a társadalmon. És amikor ellátja feladatát a reprodukció területén, léte akkor sem korlátozódik pusztán testi funkcióira. Más szavakkal: a háztartást és az anyaságot olyan rendkívüli területekként szokás feltüntetni, amelyek kívül esnek a nyilvánosság és a civilizáció körén, holott annak fontos részeit alkotják. A nők történelmének minden olyan értelmezése, amely ezt nem veszi figyelembe, a nemek közti különbségnek csak egy merev és leegyszerűsített megértéséhez vezethet, anélkül hogy megmagyarázná e különbség kialakulásának, fennmaradásának vagy változásának módját.

Miközben a nőknek a politikai életből történő kirekesztése eléggé nyilvánvaló, a polgári társadalmon belül mégis sokoldalú szerepet töltenek be. A polgári társadalom tere tehát, amelyben összefonódik a magánélet és a közélet, olyan ellentmondásokkal van átszőve, amelyek alapvetően azzal függenek össze, hogy a nő különböző jogállásokban (mint valakinek a lánya, a felesége, hajadon vagy “nagykorú leánygyermek” stb.) élhet a társadalom keretein belül. A francia Code civil rendelkezései szerint a nő valakinek a lányaként egyenrangú volt fiútestvéreivel, amennyiben ugyanannyi joga volt az elsőszülöttségre, mint egy első fiúnak. Az öröklési jog területén sem tapasztalhatunk semmiféle megkülönböztetést. Feleségként viszont teljes mértékben a férjétől függött. Igaz ugyan, hogy a Code civil 212. cikkelye a férfi–nő viszonyban a kölcsönösségre helyezi a hangsúlyt, ugyanezen törvénykönyv számos más helye azonban azt mutatja, hogy a feleség nem szabad, nincs önálló akarata. Nagykorú lánygyermekként viszont olyan kötelességei voltak, amelyeket tulajdonképpen nem is lett volna szabad birtokolnia. Például adót kellett fizetnie, pedig az adófizetés egy bizonyos összeghatár felett elvben polgárjogot is jelentett. Így azután ugyanaz a polgári társadalom, amely kirekesztette a nőket a politikából, számos olyan elemet is felmutat, amely az emancipáció felé vezető út jele. A feministák hamar értették a módját, miként használják ki ezeket az ellentmondásokat új jogok szerzésére.

A két, természetesen továbbra sem elválasztható létszféra éles elhatárolása, valamint a köztük lévő viszonyrendszer – amely a nők függőségéért és a politikából történő kirekesztéséért felelős – következtében, úgy tűnik, egyre merevebbé vált a nemek közti viszony. Edgar Quinet ebben az összefüggésben a “szellem kettészakadásáról” beszél, Alfred de Musset pedig egyenesen úgy látja, hogy a férfi és a nő ellenségesen áll szemben egymással: “Nyilvánvaló tény, hogy – hallatlan! – a párizsi szalonokban a férfiak az egyik oldalon, a nők a másikon gyülekeztek. Az egyik oldalon állók, akik fehér ruháikban mintha menyasszonyok lettek volna, méregetni kezdték a másikon oldal csupa hollófekete öltönybe bújt, árvákra hasonlító csoportját.”6 Clémence Royer alig valamivel később arról ír, hogy a két nem nem ugyanazt a nyelvet beszéli.7 Erősebb volt e jelenség a forradalom után, mint a nemek történetében máskor? Talán. Feltéve, hogy a szerzők kijelentései bizonyos társadalmi változásokra utalnak. A modern társadalom ugyanis csakugyan egy kettős dinamikán alapul, amely a két nemet ellenkező irányba hajtja. E tény a leginkább akkor tűnik szembe, amikor a XIX. század új férfieszményével, a republikánus szabadgondolkodóval szembeállítjuk a kor nőideálját, a vallásos nőt. Ez az új férfi éppen szabadgondolkodó mivolta miatt, a nő vallásos és morális kozervativizmusától való rettegése okán vonakodott a nő politikai egyenjogúsításától. Jelesül megtagadta tőle a választójogot, elmaradottságban tartva így a nőt. Az ideológián, a haladáson és a tradíción innen ugyanakkor mélyreható változások jelei figyelhetők meg. Míg a saját sorsát irányító férfi a független egyén, a legtisztább alany pozíciójában látja magát, a nő átérzi, hogy urára és parancsolójára van utalva. A férfi természeténél fogva emancipált. Míg egykor a nő “ura és birtoklója” volt, most inkább értelmezi és elemzi a női lelket, kutatja az evolúciót, a természetet, saját biológiáját vagy éppen tudatalattiját. A nő ezzel szemben csak a fajfenntartás funkcióját mondhatja magáénak, és anyaként visszaszorul az időtlen, természetadta létbe. És mégis, a nő, ez a természet foglya, ez az önállótlan lény, a férfi előjogai felé tör. Önálló, független egyéniséggé akar válni. Ám mindez már egy másik történet, amely végighúzódik a XIX. és a XX. századon, s amelynek leglátványosabb eleme az 1830-as évektől kibontakozó feminista mozgalom. És ha a forradalom utáni korszak a nemek közti ellentéttel tűnik ki, akkor ennek két jelentése is van. Egyfelől az, hogy a nőket kizárják a politikai életből, távoltartják őket az új politikai rendtől. Másfelől pedig, és még alapvetőbben azt várják tőlük, hogy támogassanak valamit, amiből ők maguk nem részesülhetnek. ők a modern idők Másikjai, így aztán előfeltételei is egyben.

A nő bekapcsolódása a történelembe, és ennek buktatói

Mivel a forradalmat követő időszakban a nőket kizárják a demokratikus poliszból, elmondhatjuk, hogy a francia forradalom a nők történelmének egyik fontos mérföldköve, a nemek közti radikális különbségtétel kiindulópontja, de a nők politikai értelmű kirekesztését is innen eredeztethetjük. Létrejön az uralom egy új formája, amely – ahogyan ma már látjuk – maga után vonja a nők egy újfajta bevonását a társadalomba. A demokrácia alapelveit tekintve olyan társadalmi rend, amely még a feudalizmusnál vagy a liberalizmusnál is ellenségesebben áll szemben a nőkkel. Ám ugyanakkor – és ebben áll a demokratikus rend nagy esélye – nyitottsága folytán lehetőséget ad arra, hogy a nők egy idő után szabadon mozoghassanak a társadalmi térben, és olyan tevékenységeket gyakorolhassanak, olyan funkciókat tölthessenek be, amelyek addig a férfiak kizárólagos privilégiumát képezték.

Ez a fordulat túllép a demokrácia történetének keretein, és a legújabb kori történelem, maga a modernitás kontextusába tartozik. A tényállás jobb megértése érdekében szeretnék még néhány szót szólni egy eddig nem érintett fogalomról, a nő történelmi “felelősségéről”.

Ha valaki történelmi felelősséget hordoz, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy részt vesz ebben a történelemben. Az Ancien Régime utolsó szakaszában – legalábbis azt állítják – a nők szalonjaik és ötleteik útján hatalmas befolyást gyakoroltak az egész rendszerre. Általánosan elterjedt az a Rousseau-tól származó nézet8 is, amely szerint a nők a korszak során az erkölcs és az ízlés, sőt maga az egész társadalom hanyatlásában is fontos szerepet játszottak. ők a felelősek azért, hogy a társadalmi fejlődés rossz irányt vett; társfelelősek azért, mert úgy tűnik, hogy jelentős befolyásuk volt ebben a korszakban. Más szerzők nem olyan tapintatosan, mint Rousseau, egyedül a nőket teszik felelőssé e folyamat megindulásáért. A felelősségtől pedig rövid és kényelmes út vezet a bűnösség megállapításáig, a részleges felelősségtől is csak egy ugrás a mindenre kiterjedő bűnösség megállapítása. Mivel a nők tönkretették az erkölcsöket, ők rombolták le az embert is. Ez az érvelés még sokszor felbukkan a XIX. század folyamán, különösen az 1870-es porosz–francia háború, illetve a párizsi kommün kapcsán.

Ha a nők a felelősek a gonosz elszabadulásáért, az még nem zárja ki azt, hogy jó dolgok elindítói is lehessenek. A francia forradalom után egyedül az ő dolguk lett például a gyermeknevelés. Az otthon falai közt nekik kell őrködniük az erkölcs felett, az ő feladatuk a megfelelő magatartásformák kialakítása. Természetesen ebben nincs sok újdonság, talán csak az, hogy a morál iránt viselt felelősség itt a polgári viszonyok iránti felelősség párhuzamaként jelenik meg. A férfiak dolga a törvénykezés, a nőké az erkölcs. A férfiaknak jogaik vannak, a nőknek kötelezettségeik. Ez a szereposztás volt a feministák támadásainak fő célpontja a XIX. század során. Igaz ugyan, hogy e fenti szereposztás a valóságban nem ilyen extrém módon jelentkezett, mégis fontos, a nők politikai kirekesztését ellensúlyozó feladatot látott el. Így vált ugyanis lehetségessé, hogy a nők társadalmi feladatot kapjanak, de közelébe se kerüljenek a hatalomnak. A felvilágosodás korának vége felé tapasztalható női befolyás azért volt végzetes, mert keveredett benne a morál és a politika. Egy nő számára lehetetlen e két fogalom egymástól való megkülönböztetése, vagy amint Rousseau fogalmazott teljesen világosan: a nőnek csak gondos irányítás esetén lenne szabad lehetőséget kapnia arra, hogy befolyásolja a társadalmat. Az érvényes szabályokat természetesen a férfinak kell kidolgoznia. Ekkor pedig már csak egy kis lépés hiányzik a végkövetkeztetéshez, hogy tudniillik a nő nem képes felelősségvállalásra. Ezt az utolsó lépést nem mindig tették meg, de ennek oka elég nyilvánvaló: nyitva akarták hagyni annak lehetőségét, hogy a társadalomban tapasztalható negatív jelenségekért a nőt lehessen felelőssé tenni. A nő ezen ellentmondásos szerepének gyökereit akaratgyengeségében keresték: a nő ugyanis vagy nem tudja, mit csinál, és ez politikai veszélyt hordoz magában (nem elfeledve természetesen, milyen korlátozott politikai jogokkal rendelkezik csupán!), vagy pedig azért tehet mégis valami hasznosat, mert a férfi vezetése alatt áll.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a törvény és az erkölcs e váltakozó kizárólagossága mögött, amelyet némileg enyhít a nemek egymást kiegészítő voltáról szóló elképzelés, valami egészen más rejtőzik. Az tudniillik, hogy a nő nem rendelkezhet szabad akarattal. Ebben áll a rendkívüli, történelmileg új gondolatokkal áthatott forradalmár férfi törekvése. Azt állították, hogy a női értelem gyenge, vagy egyáltalán nem is létezik, amiből egyenesen következik, hogy a férfi értelmének kell alárendelni. Olyan feltételezés ez, amely természetesen a nő érdekeivel szöges ellentétben állt. Miközben Babeuf követője, Sylvain Maréchal egy vitairatában a nők olvasni tanulását megtiltó törvényjavaslattal áll elő, Madame de Staël két regényt is ír “Delphine”, illetve “Corinne” címmel. E két regényt válaszként foghatjuk fel Maréchal felvetésére. A két regényhősnő személyisége, szerelmi választása egyaránt teljesen önálló. Személyükkel mutatnak rá arra a hatalmas változásra, amelyen a nő átesett. E változást leginkább egyetlen fogalom jellemzi: “vélemény”. A mások által róluk alkotott vélemény, valamint a világról alkotott saját véleményük mint saját valóság. Delphine és Corinne egyszerre tekinthetők a közvélemény áldozatainak és az új nőtípus előfutárainak. Annak az új nőnek az előképei ők, aki jogot formál az önálló gondolkodásra, és biztos saját ítéletalkotásában. Elszenvedi a közvélemény ítéletét, de eközben kifejezi saját határozott véleményét. A közvélemény és a saját vélemény e szembeállítása messze több, mint olcsó szójáték. A modern kor immár nemcsak a férfinak, hanem a nőnek is lehetőséget teremt arra, hogy szubjektum legyen, ráadásul nemcsak jogi személy, hanem észember is egyben. A két nem közti alapvető emberi hasonlóság főként abból adódik, hogy a nő és a férfi egyaránt rendelkezik önmagát meghatározó értelemmel. Ez a hasonlóság túlmegy minden faji határon is. Aki el akarja utasítani a nemek közti egyenlőséget, annak kételkednie kell benne, hogy a nő független értelemmel rendelkezik – hivatkozva arra, hogy a női értelemre komoly hatással van saját teste, ill. a testiség általában. Ezt akarta bemutatni Sylvain Maréchal. Ha viszont a forradalom pillanatát értelmezzük az “egyenlő jogokat mindenkinek!” szemszögéből, akkor a vita az azt követő évszázadokra, sőt mind a mai napig zsákutcába jut. A mai feminista gondolkodást például még mindig ugyanolyan erősen áthatja a vita, hogy léteznek-e nemek szerint specializálódott jogok, vagy a teljes jogegyenlőség az irányadó, mint a republikánus haladó gondolkodást. És ez a vita elfedi az ész körüli vita minden finomságát. Ez a vita ugyanis a férfi és a nő közti hasonlóságokat és különbségeket egyaránt érinti, és a férfias, valamint a nőies meghatározottságú értelemhasználatról sem feledkezik el. A nő számára nagyobb gyakorlati jelentőséggel bír, ha valamiről önálló véleményét kifejezheti, mint az, ha a férfiéval azonos jogokat birtokolhat. Ez még akkor is így van, ha a véleményalkotás és -nyilvánítás lehetőségét csak az erre való jog biztosíthatja a nő számára.

Ezért nem kell kivárni, amíg a nők kivívják részben általános (politikai részvétel), részben speciális (anyavédelem) jogaikat. Enélkül is felismerhető, mi mindennel járult hozzá a forradalom kitörése mindahhoz, ami a modern korban történik. Az észről folytatott vita a maga radikalitásában nem tűr meg semmilyen alternatívát. A nők ugyanahhoz a világhoz tartoznak, mint a férfiak, és minden ez ellen irányuló okoskodás felesleges elmeköszörülés csupán. Ami viszont a nemi különbözőségnek az ész használatára gyakorolt hatását érinti, nos, itt a vita még nyitva áll.9

Azt nem állíthatjuk, hogy a forradalom kitörése mintegy automatikusan a feminizmus megszületéséhez vezetett. Azt azonban igen, hogy lehetővé tette e mozgalom létrejöttét. A nemek harcának, amely ma szinte semmitmondóan időtlennek tűnik, igenis megvan a maga története. Mint “vita” (Querelle) ismert már a késői középkor óta. Már ekkor is folyt a az egymásnak ellentmondó felfogások vég nélkülinek látszó huzavonája arról, hogy elébe helyezhető-e a férfi a nőnek, és fordítva. A végtelen vita egyaránt felvetett termékeny és haszontalan érveket, találó és ostoba gondolatokat. Olyan vita volt ez, amely időnként szellemesen, néha viccesen egyfolytában ismételte önmagát. A vita a forradalom kitörésével véget ért, nem úgy a nemek közti harc. Mindössze a küzdelem egyik formája szűnt meg. A vita a nyílt politikai eszmecsere szintjére emelkedve más minőséget kapott. A forradalom ugyanis a szónoki ütésváltás egy új színterét hozta létre, az összeütközés egy olyan formáját hívta életre, amelynek szabályait immár magasabb instanciák határozták meg. A vita ezzel megszűnt egyszerű gondolatcsere lenni. Sylvain Maréchalnak két nő is válaszolt: Albertine Clément-Hemery és Marie-Armande Gacon-Dufour.10 ők azonban nem csak azért válaszoltak, hogy retorikai formában fejthessék ki véleményüket. Dekonstruálták Maréchal szövegét, pellengérre állították a benne fellelhető ellentmondásokat, és kimutatták, mely pontokon lett Maréchal érvelése kifejezetten rosszindulatú. Az ész ítélőszéke elé idézték a szöveget, ahol eldőlhet, mi a súlya a benne fellelhető érveknek. Ez a módszer a feminizmus egyik fontos feladatává lett: kimutatni bizonyos érvek tarthatatlanságát, és racionálisan megalapozni a saját követeléseket. Az emancipáció ugyanis az egészséges emberi értelem és logika kérdése. Olyasmi, ami nemcsak az igazságosságra, hanem a dolgok helyességére is irányul. Ezzel természetesen végképp megváltozott valami: a nők kiléptek a szónoki emelvényekre, jogot formáltak saját véleményük kifejtésére, annak elismertetésére, hogy rendelkeznek az állampolgársághoz szükséges szellemi képességekkel. Ebből lett a feminizmus. Mivel pedig a nők ugyanolyan részt vállalnak a történelemből, mint bármelyik férfi, a felelősségük is ugyanakkora. Hiába tekintették még hosszú ideig a nőket egyszerűen politikai békebontóknak, a feminizmus kialakulásával létrejött egy másik színpad, ahol már történelmi szubjektumként léphettek fel.

A francia forradalom nem modell, amelyhez a nők történelmére irányuló reflexiók igazodhatnának. A forradalom csupán egy “kedvező lehetőség”, egy eseménysor, egy politikai törés. Mint ilyen, máig tartó, e történelmi fordulat okairól és következményeiről szóló, szerteágazó vitát váltott ki, amelynek egyik, nem elhanyagolható eleme éppen a nemek közti különbségek kérdésköre.

Egyébként a “nemek szerint differenciált történelem” fogalmának elismerése azt is lehetővé teszi, hogy észrevegyünk egy másik összefüggést: a nemek különbözősége szerves része a modernitásnak. Ha felfedezzük, hogy az, ami az egyik nem számára haladást jelent, az a másiknak visszalépést hoz, ha felismerjük, hogy a történelem egyidejűleg több vágányon fut, akkor megértünk egy igen fontos tényt. Azt tudniillik, hogy a nemek nem egyszerűen szerepet játszanak a háború, a férfi és a nő közti hatalmi viszonyok vagy éppen a szerelem színpadán. A nemek történelmet csinálnak, mégpedig éppen a nemek különbözőségéből kiindulva, vagy méginkább: a nemek viszonya az állandóan változó világ egyik részlete. Ilyen lehetne a legújabb kor “nemek szerint differenciált történelme”.

 

(Ford.: Kőszegi Miklós)

A szemelvények forrásai:

Barbara Schaeffer-Hegel: Die Freiheit und Gleichheit der Brüder. Weiblichkeitsmythos und Menschenrechte im politischen Diskurs um 1789. In: szerk. Astrid Deuber – Mankowsky – Ulrike Ramming – E. Walesa-Tielsch: 1789/1989. Die Revolution hat nicht stattgefunden. Dokumentation des V. Symposions der Internationalen Assotiation von Philosophinnen. Tübingen, 1989. 51–64.

Geneviève Fraisse: Geschlecht und Moderne. Archäologien der Gleichberechtigung. Frankfurt am Main, 1995.

 

Jegyzetek

1 Vö.: Barbara Schaeffer-Hegel: Vater Staat und seine Frauen. Aus Politik und Zeitgeschichte, B42/88, 14. Okt. 1988.

2 Geneviève Fraisse: Muse de la raison. La démocratie exclusive et la différence de sexes. Aix-en-Provence 1989.

3 Julie-Victoire Daubié: La Femme pauvre au XIXe siècle. Paris, 1866.

4 Dominique Godineau: Citoyennes tricoteuses. Aix-en-Provence, 1988. L.: A nők kirekesztéséről a forradalom folyamán.

5 Chevalier de Feucher: Réflexions d’un jeune homme, 1786.; ill. ugyanő: Nouvelles réflexions d’un jeune homme ou suite a l’essai sur la dégradation de l’homme en société. London, 1787.; ill. ugyanő: Lettre à Mme D***, auteur du mémoire pour le sexe féminin, contre le sexe masculin. Paris, 1788.; Sylvain Maréchal: Il ne faut pas que les femmes sachent lire ou Project d’une loi portant défense d’apprendre à lire aux femmes. Paris, 1801.

6 Alfred de Musset: Bekenntnisse eines Kindes seiner Zeit. Berlin, 1915. 13.

7 ”Az emberiség e két fele az eltérő neveltetés folytán két külön nyelvjárást használ. Ezért aztán amint beszélgetni kezdenek valamely fontos témáról, csak nehezen értik meg egymást.” (Clémence Royer: Introduction à la philosophie des femmes. Paris, 1959. L. még: Geneviève Fraisse: Clémence Royer. Philosophe et femme de science. Paris, 1985.)

8 Jean-Jacques Rousseau: Über Kunst und Wissenschaft. In: uő.: Schriften zur Kulturkritik. Hamburg, 1971. 2–59.

9 Vö. Geneviève Fraisse – Monique David-Menard – Michel Tort szerk.: L’exercise du savoir et la différence des sexes. Paris, 1991.

10 Írásaik újra megjelentek a Párizsban 1989-ben kiadott Opinions de femmes. De la veille au lendemain de la Révolution française (szerk.: Geneviève Fraisse) című gyűjteményes kötetben. A vita egyfajta “perré” alakulása képezi az e könyvben megjelent, Muse de la raison című írásom tárgyát [G. F.].