Beszélgetésünk apropója angolul is megjelent Lenin-könyved jelentős nemzetközi elismerése: a kötet 2016-ban elnyerte a rangos Isaac Deutscher-díjat, amelyet olyan nagy baloldali gondolkodók érdemeltek ki, mint Eric Hobsbawm vagy Mészáros István. A kötet megjelentetését Brazíliában és Törökországban is tervezik. Mivel magyarázod ezt a komoly nemzetközi érdeklődést egy olyan téma iránt, ami Kelet-Európában nemcsak teljesen a perifériára szorult a történetírásban, hanem ráadásul súlyosan átpolitizált, és megítélését sokkal inkább ideológiai szempontok döntik el, mintsem komoly tudományos érvek?   

Hát ugye az ember magát nem minősíti, de két dolog lehet, ami szerepet játszik abban, hogy ezt a könyvet különböző nyelveken meg akarják jelentetni. Az egyik, hogy itt a pre-sztálinista marxizmus és szocializmus értékrendjének bizonyos aktualitásáról van szó, tehát arról a problémáról, hogy az államszocializmus bukása után mi maradt meg abból a hagyományból, amelyet szocializmusnak neveznek. Másfelől egyre többen felvetik a kérdést, hogy lehetséges-e gyakorlati alternatíva a kapitalizmussal szemben, hiszen nyomasztó a mai kapitalizmus válsága a háborúk, az erőszak, a munkanélküliség, a kilátástalanság terjedésével… Vagy kit vonz  a mai USA belső világa a trumpizmussal és a clintomizmussal, és még sorolhatnánk a válság jeleit. Nagyon sok helyen igennel válaszolnak egy újszocialista alternatívára még az USA-ban is. Azt gondolom, hogy az hozza mozgásba az emberi gondolkodást, amikor reális alternatívák merülnek fel a történelemben. Lenin esetében a reális alternatíva kétségtelenül tetten érhető, hiszen az orosz forradalom egy antikapitalista forradalom volt. Komoly emberek nem vonják ezt kétségbe. Ez az egyik dolog, ami a könyvet aktuálissá teheti. A másik pedig az, hogy zajlik egy emlékezetpolitikai küzdelem a világban, és nagyon erős az a törekvés, hogy minden, a szocializmushoz köthető alternatívát eltiporjanak az emberi gondolkodásban, úgy állítják be a dolgot, mintha a szocializmus vagy akár a baloldaliság önmagában egy olyan értékrendet képviselne, ami az erőszakhoz kapcsolódik. Ezzel az új rezsimek igyekeznek elterelni a figyelmet saját politikai, szociális és erkölcsi válságukról. Közben ezen emlékezetpolitika fedezékében a kapitalizmus a demokrácia zászlaja alatt egész régiókat borít vérbe a NATO fegyveres beavatkozásai révén. Ennek az emlékezetpolitikai törekvésnek egész története van, gyakorlatilag visszamegy az orosz forradalom történetéig. Mióta a Szovjetunió nincsen, hivatalos államhatalmi támogatást az az emlékezetpolitika kap, amelyik ezt a szocialista gondolatkört diszkreditálja vagy negligálja, mintha nem is létezne, úgymond csak Kínában maradt valami…. Ezért az emberek sokfelé kíváncsiak arra, hogy ebben az emlékezetpolitikai küzdelemben vannak-e még esélyei a rendszerkritikai gondolkodásnak. Sokan értik, hogy ez a globális emlékezetpolitikai harc geopolitikai törekvések igazolására is szolgál.

Azt mondtad, hogy komoly emberek nem vonják kétségbe az októberi forradalom antikapitalista jellegét, holott ma már a forradalmi jelleget is vitatják, sőt, egyenesen  – sok éve – bolsevik puccsról beszélnek… 

Folyik a módszeres agymosás globális méretekben. Ahol a hatalom emlékezetpolitikai törekvései felbukkannak, ott a tudománynak befellegzett. Az új rendszer szellemi újratermelésének része, hogy nincsenek többé tudományos evidenciák, de keletkeznek új, tisztán politikailag motivált evidenciák, és ezek az új evidenciák azok, amelyek meghatározzák az új emlékezetpolitikát. Ilyen ez a puccs-koncepió is. Én erre csak azt tudom mondani, hogy népi forradalom az, amiben milliók és tízmilliók vesznek részt, márpedig az orosz forradalom ilyen volt, hiszen a szovjetekben 9-10 millió ember volt megszerveződve, tehát itt óriási néptömegek mozdultak meg, elsöpörve évszázados történelmi struktúrákat, máskülönben nem is nyerhette volna meg a Vörös Hadsereg és a szovjet hatalom  a polgárháborút a felfegyverzett fehérekkel és a nyugati intervenciós csapatokkal szemben. Tehát itt nyilvánvaló, hogy egy óriási tömegtámogatottságú forradalom zajlott le, de a háború körülményei között kétségtelenül kibontakozott az erőszaknak egy új világa, magában az emberi gondolkodásban is. Mivel a bolsevikok magukra maradnak a „félanalfabéta tömegekkel”, nyilvánvaló volt, hogy a kormányzás „proletár demokratikus” formájának, amit elképzeltek, nincs meg a feltétele. Na, de mi az alternatíva? Vissza kellett volna adni a hatalmat a fehéreknek, a generálisok diktatúrájának? Gondoljunk csak arra, hogy 70 évvel később a rendszerváltás után 25 évvel milyen „demokrácia” alakult ki kapitalista körülmények között? Semmilyen. Gondoljunk hát vissza, hogy 100 évvel korábban miről lehetett szó, ha csak Oroszországra korlátozódik a forradalom…Nincsen nagyobb butaság annál, minthogy a nyugati fejlődés struktúraformái alapján akarjuk értelmezni az orosz-szovjet-kelet-európai fejlődést.

Az ún. totalitárius elméletről, ami manapság meghatározza a kelet-európai emlékezetpolitikát, jó páran írtunk, rámutatva az elmélet tudománytalan jellegére. A régóta létező és egyébként a revizionista iskola által cáfolt ún. evolúciós modell folytonosságot tételez Marx, Lenin és Sztálin között. Sokan ez alapján egyenesen Lenin követőjének látják Sztálint… Te hogyan látod a közöttük lévő viszonyt?

Megmondom őszintén, valóban rendkívül nehéz ezt tudományosan komolyan venni bármilyen, a tényeket komolyan vevő szovjetológusnak, sőt, gondolkodó embernek. Ha történetileg közelítjük meg a kérdést, más-más történelmi korszakok határozták meg alapjában e személyek tevékenységét. Lenin 1924-ben meghal, az, amit Sztálinhoz kötnek, valójában csak akkor kezdődik, noha gyökerei, természetesen, mélyen az orosz múltban keresendők. A sztálini ún. felülről irányított forradalom kibontakozására csak 1929-ben került sor.  Lenin minden törekvése az volt, hogy elkerüljék a „szocializmus egy országban”-t, és egy nemzetközi baloldali forradalmi értékrendben gondolkodott. Oroszországban ma éppen ezt róják fel neki… Nála a szocializmus még a társadalmi önigazgatás fogalmával volt azonos, nem az államszocializmussal, mint ami Sztálinnál megvalósult és amely rendszert,  ugyebár, a szovjet alkotmány 1936-ban szocializmusnak deklarált. Ez Leninből egyáltalán nem következik.  Aki egy kicsit is ismeri Lenin gondolkodását, az pontosan tudja, hogy a polgárháború viszonyait a kommunista párt diktatúrájának nevezte, 1921-ben bevezetett új gazdaságpolitikát sem nevezte szocializmusnak…

Sztálin elképzelését a megvalósult szocializmusról a sztálini alkotmányból és a történelemből is ismerjük…de hogyan képzelte el Lenin azt a rendszert, amely megteremtésének szentelte egész tudományos és forradalmi munkásságát?

Lenin alapjában a szocializmust a társadalmi önkormányzás egy meghatározott történelmi fokával azonosította, amit Marxtól és Engelstől vett, mint gondolatot és törekvést, valamint az európai, mindenekelőtt a francia és az orosz forradalmi hagyományból. Mint gyakorlatot, mindenekelőtt a szovjetek tapasztalataiból merített. A szocializmus – túllépve „a politikai átmeneti időszakon” – a munkamegosztás szerkezete felől tekintve még féllábbal a kapitalizmus talaján áll, de már nem pártok irányítják a termelést, a hagyományos osztályok már nincsenek. De Lenin számára általában elméletileg a demokrácia mint fogalom, gazdasági, szociális és politikai-jogi fogalom volt egyidejűleg. Demokrácia ott van valójában, ha az a gazdaságban, a termelési folyamatban is érvényesül, vagyis létrejön a termelők demokráciája. Ez volt a kiindulópontja Leninnek. Namármost a sztálini fejlődésben éppen az ellenkezőjéről volt szó e tekintetben. A szocializmus letéteményese a bürokratikus hatalom lett, mert nem voltak meg a társadalomban azok az erők, amelyek a társadalmi önigazgatást realizálhatták volna, hiszen akkor kellett megtanulni írni-olvasni. A szocializmust magasabb fejlődési fokra „találták ki”, ilyen értelemben nem Oroszországra. A szocialista forradalom egy szikrának volt elgondolva és elképzelve, amely egész Európában a társadalmi forradalmat kibontakozását ösztönzi, az egész imperialista centrumnak az átalakítását is feltételezte. De a történelem más irányt vett. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak a szovjet fejlődésben alternatívák, mert példának okáért egyáltalán nem volt elkerülhetetlen a nagy terror valósága 1936- 1939 között. És volt alternatívája a végbevitt kollektivizálásnak is, lehetett volna másképp csinálni, hiszen más eszközrendszerrel tervezték. De magának az egész fejlődésnek az alapszerkezete, azt gondolom, a náci Németország felbukkanása után nem nagyon volt módosítható, mert akkor az államhatalomnak minden gazdasági erőforrást a saját kezébe kellett koncentrálnia, ez valóban feltételezett egy erőltetett iparosítást, mindenekelőtt a hadiipar kifejlesztése érdekében, hogy a Szovjetunió megvédje önmagát a náci erőszakos terjeszkedéssel szemben.

Visszatérnék az evidenciákra…a mai emlékezetpolitikában ez sem evidencia, hiszen egyre nagyobb teret kapnak azok az elméletek, amelyek szerint valójában Sztálin egész Európa megtámadására készült.

Kelet-Európában mindenütt olyan tekintélyelvű rezsimek szilárdulnak meg, amelyek egy etno-nacionalista legitimációs ideológiai bázison mozognak. Ezeknek az etno-nacionalista tekintélyuralmi rendszereknek egy nacionalista emlékezetpolitikára van szükségük. Mindig is így volt. Ennek a forrásai a két világháború közötti időszakra mennek vissza. Mindenütt. Ebből következik, hogy a mai emlékezetpolitika is egy olyan nemzeti mitológiát dolgoz ki a maga számára, amely az államszocializmust, a kommunizmust, a szocializmust tekinti a fő ellenségének. A marxizmus és a szocializmus ellen mindenütt vad dühvel lépnek fel. Csak egy példa, hogy hova vezet a kelet-európai rezsimek már-már patologikus antikommunizmusa: Ukrajnában a pronáci rezsim hívei azt is elvitatják, hogy volt honvédő háború, és még a nemzeti függetlenség zászlaját magasba emelő – a náci szövetséggel büszkélkedő – szélsőjobboldali hagyományt is belerakták a rendszert legitimáló emlékezetpolitikába. Kijev főutcáját főhősükről, Banderáról nevezik el…ebben tulajdonképpen minden benne van. Olyan ez, mintha az Andrássy utat Szálasiról vagy Sztójayról neveznék el.

Hogyan látod a 2. világháború megítélését az új emlékezetpolitikában? Utalnék itt az elhíresült Krausz-Ungváry vitára, amelyben előjöttek az alapvető vitapontok.

A vita ideológiai tétje tulajdonképpen az, hogy Ungváry a II. világháború egész tematikáját, annak saját értelmezését beillessze a kormány, a rezsim kvázi  hivatalos legitimációs ideológiájába, amely törekvésben számos kolléga, szélsőjobboldali is, mint Szakály Sándor, „segítségére” van. Ennek lényege az az őrülten leegyszerűsítő, minden szempontból tudománytalan tézis, amelyről már beszéltünk: hogy Hitler és Sztálin, a náci Németország és a Szovjetunió lényegében azonos. Vagyis a háborúban nincsen jó és rossz oldal. Ungváry ugyan bizonyos tényeket elismer, pl. elismeri, hogy a magyar megszállók is részt vettek a nácik oldalán a holokausztban, de a „totalitarizmus-elmélet” védelmében, a rezsim hűséges ideológusaként nem ismeri el, hogy maga az egész háború a népirtás céljával folyt a Szovjetunió ellen, nemcsak a zsidók, hanem a szlávok ellen is.  A népirtás volt ugyanis a nácik célja és eszköze egyszerre, hogy elrabolják, gyarmatosítsák a Szovjetunió mezőgazdasági, ipari fejlődése és nyersanyag tartalékai szempontjából fontos területeit. Ungváry ezt képtelen felfogni, relativizálja a nácizmus mint az „abszolút gonosz” történelmi szerepét. Aki a népirtást tagadja, mint a náci gyarmatosító háború lényegét, az óhatatlanul is a Wehrmacht, az SS bűneinek relativizálásához jut, mint Ungváry, aki végső soron magát a holokausztot, annak történelmi egyediségét is relativizálja. Ungváry szellemi horizontját a német és magyar kultúrfölény határozza meg. Ebben a logikában az sem számít, hogy a zsidók melyik oldalon harcoltak és ki szabadította fel Auschwitzot…és ki hozta létre. Ezen az a tény semmit nem változtat, hogy Ungváry gyakran felszólal a politikában az antiszemitizmus ellen, ami egyébként dicséretes dolog. A tudományban azonban egyetlen kérdés számít: igaz valami vagy nem igaz. Márpedig Ungváry meghamisított dokumentumokra építi egész, az abszurd határait feszegető koncepcióját, miszerint Sztálin világforradalomra tört 1939-ben.  Számos történész rámutatott már erre, akik értenek hozzá. Ungváry viszont nem tud oroszul sem, hovatovább mégis „szovjet szakértőnek” adja ki magát. Ez erkölcsi értelemben is helytelen. Megjegyzem, hogy a hivatalos német emlékezetpolitikában nincs jelen, hogy azonosítanák a két rendszert, vagy, hogy a Vörös Hadsereg antifasiszta felszabadító harcát kétségbe vonnák. Persze a Szakály-Ungváry duóval ellentétben a német történészek az általunk hazahozott forrásokat nem „áldokumentumoknak” tekintik, hanem alapvető forráscsoportnak…De hát Ungváry, mint korábban már többször jeleztem, sajnos kiírta magát azon történészek köréből, akiket komolyan lehet venni.

A második világháborúhoz hasonlóan 1956 megítélését is meghatározzák az emlékezetpolitikai küzdelmek. Te hogyan látod itt a különböző politikai oldalakat és diskurzusokat? 

Én ezzel összefüggésben három nagy narratíváról beszélnék, ha most nem vesszük figyelembe a régi, az „ellenforradalom” narratíváját, amelyet egyszerűen 1990-ben az 1-es számú törvénnyel „demokratikusan” betiltottak, ami nem magasabb rendű eljárás, mint régen a Központi Bizottság határozata az ellenforradalom szó kötelező használatáról. Először, van tehát a hivatalos, nemzeti-konzervatív értelmezés, ami csak a nemzeti függetlenség összefüggésében értelmezi 1956-ot, amelyet egy antiszocialista, antikommunista, és antiliberális forradalomként ír le, amely jórészt megfelel a régi „ellenforradalmi”  elképzelésnek, csak a visszájára fordítva. Ennek annyi igazságtartalma van, hogy a jobboldal, sőt a szélsőjobboldal erői is megjelentek 56-ban: kétségtelenül volt egy, a konzervatív Horthy-rendszer iránt nosztalgikus erő. Nemcsak Mindszenty, hanem a régi uralkodó osztályok számos képviselője gondolta azt, hogy itt új lehetőségek nyílnak meg a régi rendszer restaurációja előtt…  Ez a felfogás azonban nem vesz tudomást a felvonuló összes többi erőről (polgári demokraták, demokratikus kommunisták, kisgazdák stb.), akiket manapság legszívesebben kiiktatnának a nemzeti emlékezetből Nagy Imrével együtt. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ’56 „nacionalista-terrorházi” kisajátítása (még az áldozatokkal is politikai kereskedés folyik, ld. Dózsa-ügy) nem más, mint kendőzetlen  történelemhamisítás. Aztán van a liberális narratíva, amelyik viszont nem vesz tudomást a demokratikus kommunista részvételről és a munkástanácsokról, lebecsüli azok jelentőségét, egyszerűen az utópia birodalmába száműzi ’56 szocialista tendenciáit, hogy utat nyisson a kapitalista restauráció, az új rendszer legitimációs célú apológiájának. Érthető, hiszen a munkástanácsok valóban nem a kapitalizmust akarták, minden dokumentumukban azt hangsúlyozták, hogy a régi tulajdonosoknak, földbirtokosoknak se gyárat, se földet, semmit nem adnak vissza! Ezzel a munkástanácsok egyfelől a sztálinistáknak, másfelől viszont a kapitalista restauráció híveinek „üzentek”? És végül van a tisztán szocialista forradalom narratívája, amelynek viszont ellentmond a jobboldal, szélsőjobboldal jelenléte. A jobboldalt nem lehet csupán a „kilengések” fogalmába beleszuszakolni 11 évvel a háború, a fasizmus, a nácizmus bukása után. 1956 olyan sokszínű és olyan mértékben lezáratlan a szovjet katonai beavatkozással, hogy nem lehetséges belegyömöszölni a fentiek szerinti egyetlen narratívába sem. Én inkább párhuzamot vonnék 1929 és 1956 között: a sztálini fordulat egyidejűleg verte le a tőkés magántulajdont, és zúzta szét a társadalmi önigazgató kezdeményeket itt és most nem részletezhető belső és külső történelmi okok folytán. 1956-ban a szovjet hadsereg ugyancsak egyfelől megsemmisítette a kapitalista restauráció lehetőségét, másfelől viszont megakadályozta a szocializmus mint a társadalmi önigazgatás irányába való továbbfejlődést. Tehát ugyanaz a kettőség nyilatkozik meg a rendszerben, mint a rendszer keletkezési időszakában.

’56 összefüggésében már jelezted, de mit értesz napjainkban a neohorthysta szellemi restauráción?

Az egész ideológiai-kulturális katyvasz mögött a kapitalizmus oligarchikus-félperifériás rendszere áll a maga rémes egyenlőtlenségeivel, ismert embertelenségeivel, torz társadalmi szerkezetével, szellemileg megrokkant hatalmi apparátusokkal. Szabályosan műveletlen, nem ritkán félnótás emberek nyilatkoznak kulturális és oktatási kérdésekben. Az ideológiai katyvasz elmerül egy nagyon képmutató nyugatellenes-nemzeti szabadságharcos retorikában, amely egyidejűleg megfér a nyugati pénzügyi elvárások legpontosabb teljesítésével és kiszolgálásával, sőt éppen annak fedezésére szolgál.  A rendszer képmutató és manipulatív jellege azonban csak keveseknek tűnik fel, mert sokan éppen azt hallják, amit szeretnének hallani a „magyar nemzet nyugati-multi kizsákmányolásáról”. A Fidesz előbb magába olvasztotta, „felnevelte” a szélsőjobbot, az új fasizmust – a szocialista-liberális koalíció korábbi nagyfokú hozzájárulásával, majd az európai szalonképesség érdekében részben kinyomta magából a neofasiszta szélsőjobboldalt – mintegy „tartalékhadseregként”, ugyanakkor a fékevesztett antikommunista kampány folyamán visszaédesgeti az újfasiszta, szélsőjobboldali szavazók egy részét a saját soraiba a meghonosodó Horthy(sta)-kultusz támogatásával is. Mindennek meghosszabbításaként – egy permanens „kultúrharc” keretei között – a rasszista alapú etnikai, „fajvédő” nacionalizmus, a „nagymagyarországos” álkulturális giccs társadalmi méretű eluralkodása végső soron a szociális kérdés legyőzését, a tekintélyuralmi rendszer ideológiai diadalát jelentette, akárcsak a Horthy-korszak időszakában 1919 után. Az „új”, neohorthysta „kultúra” nap mint nap leszámol az antifasiszta hagyománnyal, Ságvári helyett az őt legyilkoló csendőr, Károlyi helyett Bethlen, Marx, Engels, Lenin, Lukács György helyett Horthy, Teleki, Prohászka vagy Hóman, Déry Tibor,  Gelléri Andor Endre vagy Nagy Lajos  helyett a nyilas Vass Albert, Nyírő József vagy a vad antiszemita Tormay Cecil lett a kulturális minta. Ez a jelenség a társadalomtudományok és társadalmi gondolkodás alapvető területein is határozottan jelen van – kifejezve a társadalmi elbutítás jellemzőit.

Leninnel és az evidenciákkal kezdtük az elemzést. Ma  a baloldalon is szép számmal vannak az antileninisták…

Paul Bleackledge igen helyesen írta több mint tíz évvel ezelőtt az „antileninista antikapitalistákról” szóló tanulmányában, hogy azok a modern „antiglobalisták”, akik tagadják „a munkamegosztást korábban megteremtő tényezők” szerepét a modern termelő tevékenységben, és a „nem materiális munka dominanciájáról” elmélkednek (gondoljunk csak Magyarországon a „szellemi termelési mód” ideológiájára), gyakorlatilag nem vesznek tudomást a modern társadalom és a termelő osztályok belső tagozódásáról és az ebből fakadó szervezeti problémákról. Így valóban elmosódnak, „felszívódnak”, eltűnnek a modern társadalom olyan fontos társadalmi különbségei, mint a bérből-fizetésből élők és a tőkejövedelemből élők, az értelmiségi és a munkás, a munkavállaló és a munkanélküli között létező valódi különbségek. Az ilyen megközelítésekben a társadalmi struktúra a „rossz elit” és a „jó nép”, néhány nemzetközi pénzügyi intézmény és a „civil társadalom” ellentétére egyszerűsödik. Ezek az antikapitalisták (olykor csak „szalonforradalmárok”) olyan absztrakt tiltakozási mozgalmak létrehozására képesek, amelyek ezen ellentmondások meg nem értése miatt, a parcialitás, a részlegesség jegyében strukturálatlanul támadják a tőkés világrendszer „igazságtalanságait”, elitjeit, anélkül hogy világos elméleti-politikai és gazdasági-szervezeti elképzelésekkel rendelkeznének. Nem is rendelkezhetnek ilyennel, mert ideológiai, politikai és szervezeti strukturálatlanságuk következtében még társadalmi bázisuk meghatározására sem képesek (hacsak elemzésüket nem pótolják a munkásosztályra való általános és frázisszerű hivatkozással). Mindennek megfelelően perspektívameghatározásuk kimerül az elvont negációban. Az ilyen típusú kapitalizmuskritikai mozgalmak, nevezzük őket „strukturálatlan” mozgalmaknak, fokozatosan „felszívódnak”, és a végén egyfajta turisztikai flash  mob látványossággá szelídülnek a periférián néhány felgyújtott autóval, hogy a polgári médiának alkalmat adjanak arra, hogy a szociális mozgalmat széles embertömegek szemében, mint „erőszakosat”, lejárassák. Máskor, pl. éppen Lenin szidalmazásával tulajdonképpen a hatalom nyelvén szólalnak meg, mintha csak belépő jegyet váltanának ezzel a mainstream rádió és tv műsoraiba. Mindez a zavarosság tükröződik a megszámlálhatatlanul sokféle és átláthatatlan, kaotikus (olykor egymást is legyengítő) organizációs forma létezésében, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a helyi ellenállások gyengesége vetül ki a nemzetközi síkra.

Létrehozható(k)-e a mai helyzetben valóban antikapitalista szervezeti centrum(ok)?

Egy ilyen centrum létét nem valamiféle bürokratikus értelemben kell fölfogni. A már Leninnél felbukkanó „hálózati szervezkedés” mind ideológiai-elméleti, mind gyakorlati-politikai értelemben zseniális szervező erő volt, amely a tőkés rendszer „gyenge pontjait” kereste. A mai szalonradikális utópisták – tagadva minden fegyelemre épülő szervezetiséget – a maguk küldetéstudatával arra sem képesek, amit az orosz szociáldemokraták több mint egy évszázaddal ezelőtt felismertek (aminek éppen az internet korában lenne igazán aktuális jelentősége). A munka világából kell kiindulni és oda kell visszatérni. Míg ez a szóban forgó 100 év előtti „centrum” – napjainkban már megvívhatatlan – konkrét politikai forradalomra (is) szerveződött, a mai helyzetben Európában egy alternatív „kultúra” elméleti, társadalmi önvédelmi, vagyis gazdasági-politikai szervezeti képességeinek „megtanulására” jöhet létre nemzeti és nemzetközi keretekben. Ám nem lehetséges semmiféle hatásos antikapitalista mozgalom munkásmozgalom nélkül, és e hagyomány elsajátítása nélkül.   Mármost a munkásokkal való „kapcsolatteremtés” – miután a tőke, illetve az állam mint össztőkés kizárja a társadalmi mozgalmakat (is) a munkahelyekről – a legbonyolultabb problémává vált. És még nem is elemeztük a távmunka következményeit. Felértékelődik tehát a munkahelyeken túlnyúló szervezkedés szükségessége, ám a rendszerkritikai szervezetek még a munkásfiatalokon keresztül sem tudták ezt a feladatot nemhogy megoldani, de még világos fogalmakban felvetni sem. Alapjában megnehezíti persze a szervezeti feladatot, hogy a tőkés rendszer által működtetett munkamegosztás szétforgácsolja a munkásság szervezett ellenállását a tőkés elnyomással szemben, másfelől pedig az, hogy a munkásosztály tudatát a rendszer manipulatív struktúrái uralják. Ám a felismert feladat előbb-utóbb elkerülhetetlenül életre hívja, „kitermeli” a fentebbi értelemben említett „szervezeti centrumot”. Mint hangsúlyoztuk, e „centrumok” természetesen nem lehetnek olyanok, mint Lenin idején, hiszen egy teljesen más világ eltérő sajátosságai jellemzik a tőkés rendszer viszonyait. Ám egy „hálózatszervező” centrum idővel kikristályosodhat egy vagy több szervezet körül, akár egy-egy folyóirat vagy egy-egy újság, egy lakótelepi szerveződés vagy egy szakszervezet stb. körül.

 

Ma, amikor a szélsőbaloldal reálisan egyáltalán nem, a szélsőjobb viszont annál közvetlenebbül fenyegeti Kelet-Európát, te miben látod a kiutat – akár a világ számára, hiszen, ne tagadjuk, a globális erők nagyon is alakítják a régiónk sorsát? 

A kiút végső soron csak is a tőkés rendszeren való túllépés napirendre állítása lehet a realitás talaján. De ennek vannak objektív feltételei. Ilyenek például olyan mozgalmak, amelyek felismerik, hogy a tőkének igazán csak egy dolog fáj: a munkahelyek elfoglalása, üzemi bizottságok, munkástanácsok stb. létrehozása. Tehát le kell szögezni: a terek, utcák elfoglalása, a politikai happening különféle formái – esetleg (!) felébreszthetik sok ember érdeklődését a rendszerellenes mozgalmak iránt, de ezek, szerintem, inkább csak illúziók keltésére alkalmasak. A megoldás csak olyan mozgalom lehet, amely a tőkének fáj. Kimondva persze minden egyszerű, megvalósítva igen bonyolult…. Az egész egyetlen dologra megy vissza, a profit termelés megakadályozására, vagyis – szimbolikusan mondom – nem a Wall streetet kell elfoglalni, hanem – mint említettem – a munkahelyeket, amelyeken az ott dolgozók megválasztják saját képviselőiket és azok alulról felfelé centralizálódva létrehozzák a közösségi társadalom első szintjének működési rendszerét, amelyről sokat tudunk a forradalmak történelemből, Marx, Luxemburg, Lenin, Gramsci stb. stb. munkásságából. Sok minden olvasható erről magyarul az Eszmélet folyóiratban. Tehát a mozgalmi szervezetek igazi egyesítése a termelő munka folyamatában történhet meg, ott tudják elhódítani a tőkétől mindazokat a gazdasági, hatalmi-tulajdonosi „jogosítványokat”, autonómiájuk feltételeit, ami a munka felszabadítása felé tett első komoly lépés lehet. Mindezt ma, véletlenül éppen november 7-e táján  aktuálisnak tűnik legalább elgondolni, hiszen a szovjetek eredendően ilyesfajta szervezetek voltak…

A liberális demokratikus berendezkedés válsága sokakban felveti az újfasizmustól való félelmet… Elégséges-e ma pusztán több demokráciát vagy a régi demokráciát visszakövetelni?  

Eddig csak átmeneti követelések voltak, a stratégia már nem érdekel senkit, a parlamentben ma már szinte megkülönböztethetetlenek a baloldali pártok a jobboldaliaktól, ezek nem vonzották a munka társadalmát, hiszen nyomorukon, a munkanélküliségen, a létbizonytalanságon nem enyhítettek, csak kifosztásukban jeleskedtek. Azt papolták, hogy előbb felépítik a „jó” kapitalizmust, aztán majd harcolnak ellene. Nos, felépítették az oligarchikus kapitalizmus rémes épületét és nem akarnak ellene harcolni, jól megélnek a politikából. Ezek a pártok nem kellenek…Hiteltelenekké váltak milliók szemében. Lehet demokratikus követelésekkel előállni, természetesen, de mindig jelezni kell, nehogy összekeverjenek bennünket a liberálisokkal vagy nacionalistákkal: a termelés, a munka, a tulajdon és a szabadság fogalmai számunkra a legszorosabban összetartoznak. Ha szétválasztjuk e fogalmakat magunk is a szemfényvesztők közé kerülnénk. Rövid távon ismét legalizálni kell a közösségi tulajdont és a közösségi gazdálkodás lehetőségét, eleinte legalább egy gazdálkodási szektorként, érvényteleníteni kell az antidemokratikus rezsim oligarchikus-tekintélyelvű  uralmát. A többszektorú vegyes gazdaság keretei között ismét lehetőség nyílna a társadalmi öntevékenység, a társadalom szabad szervezkedése előtt. Persze széles regionális társadalmi mozgásra van szükség, mert a helyi kísérleteket a tőke és állama hamar szétzúzza. De ne rohanjunk előre, lássunk már egy igazi, a munka világát érintő átfogó mozgalmat. Hogy ez mikor indul el? Csak kérdéssel lehet válaszolni: vajon megvárják-e az emberek a teljes ellehetetlenülés állapotát, a háborút vagy a teljes összeomlást?

Amíg nincsen válasz a baloldalon addig a „trampizmus” nyomul előre az egész világon.

Krausz Tamással, az ELTE professzorával Bartha Eszter beszélgetett.