A hidegháború befejeződésével egyes európai és észak-ameri­kai kormányok esetében olyan törekvéseket figyelhetünk meg, amelyek a harmadik világ demokratizálására irányulnak. A fej­lesztési segélyeket demokratikus reformoktól teszik függővé, a Dél diktátorainak pedig bele kell nyugodniuk a „felvilágosító" tö­rekvésekbe, és el kell fogadniuk a külső nyomást. A „demokrá­ciát a harmadik világban" mint célt még a Világbank is „felfedez­te", még ha homályosan megfogalmazva és gyakran a „jó kor­mányzás" (good governance) jelszava mögé bújtatva is. Az Egye­sült Államok kormánya már Reagan elnöksége alatt „keresztes hadjáratot" hirdetett a demokráciáért, amelyet most a Clinton­kormány igyekszik – bizonyos módosításokkal – újraéleszteni. Az Európai Unió a 90-es évek eleje óta kimondottan örömét leli abban, hogy a fejlesztési segélyeket demokratizálási folyama­toktól tegye függővé. A tudomány pedig „felfedezte" a demokra­tizálás egy újabb „hullámát",¹ amely magával ragadta a harma­dik világot és Kelet-Európát. Marc F. Plattner szerint a demokrá­cia nemcsak ideológiai szempontból vonzóbb, mint alternatívái, hanem gazdaságilag és katonailag is erősebb. „Egy békés de­mokratikus hegemónia, egyfajta 'Pax Democratiea' hosszú pe­riódusának kezdetén vagyunk"² – folytatja.

Ez a misszionáriusi igyekezettel ötvözött optimizmus hasonló jelenségekkel találja magát szemben a déli országokban is, ahol egykoron marxista-leninista felszabadítási mozgalmak a szabad választások értékeiről és a civil társadalom hasznáról vitatkoz­nak,³ volt katonai diktátorok a demokratizálás újabb változatait rendelik el országaikban, afrikai országok nemzetgyűlései fino­man megfosztják hatalmuktól diktátoraikat, és a nem kormány­zati szervezeteket (NGO-kat) egy demokratikus tavasz új elő­hírnökeiként fogadják. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1990-ben kifejezte annak szükségességét, hogy „társadalmainkban folytatni kell a demokratikus folyamatokat, és meg kell szilárdí­tani a demokrácia intézményeit".⁴ És szinte minden másodran­gú diktátor menetrendszerűen kifejezi elkötelezettségét a demok­rácia mellett, miközben pártokat tilt be, cenzúrázza a sajtót, és börtönökben ellenzékieket kínoztat. A demokrácia melletti „hit­vallás", azaz a demokratikus retorika ezáltal magának a demok­ráciának a helyébe lép, gyakran a Nyugat demokratikus politi­kusainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.

A demokrácia iránt való általános érdeklődés hátteréül egy olyan, immáron túlhaladott blokk-konfrontáció szolgál, amely politikailag és ideológiailag két antagonisztikus táborra osztotta a világot. E kettéosztottság túlhaladása ideológiailag többek kö­zött abban mutatkozik meg, hogy a demokráciával kapcsolatos viták terén nagyfokú egyetértés tapasztalható, történjen az a vita Északon vagy Délen, (a korábbi) Keleten vagy Nyugaton, a har­madik világ bázismozgalmaiban vagy az ipari államok kormá­nyainak berkeiben. Egy vita kiszélesedésének azonban ennek mélysége és élessége látja kárát. A „demokrácia" teljesen mást jelent egy mindanaoi civil szervezet (NGO) számára, mint a National Endowment for Democracy számára Washingtonban, és megint mást egy algériai munkanélküli fiatalnak vagy a Vi­lágbanknak. Az a tény azonban, hogy manapság szinte minden érintett szereplő igen pozitívan viszonyul a demokrácia kérdé­séhez, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal valami ha­sonlót terveznének is.

E tanulmányban azt mutatjuk be, hogy a Nyugat miként viszo­nyul a harmadik világbeli demokráciákhoz, és hogy a demokra­tizálásra vonatkozóan ezen összefüggésben milyen stratégiá­val rendelkezik. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések két törté­nelmi előfeltételből indulnának ki: az egyik a nyugati politika ed­dig meglehetősen ellentmondásos jellege a Dél demokráciájá­val kapcsolatban, a másik a nyugati ideológiának a saját érde­keihez való viszonya, amennyiben a harmadik világ befolyáso­lásáról van szó. Egyik pont sem hangzik különösképpen erede­tinek, itt azonban mégis meg kell említenünk őket, mivel sokan rendszeresen tagadják, vagy egyszerűen figyelembe sem ve­szik őket.

1. Demokráciapárti és demokráciaellenes gyakorlatok a múltban

Az északi kormányok a hidegháború alatt és annak befejeződé­sével is mindig egyértelműen kiálltak a harmadik világbeli de­mokrácia mellett. Ez más formában a Szovjetunióra is érvényes

volt. A demokrácia mindig is pozitív töltésű fogalomnak, nyíltan deklarált célkitűzésnek számított. Az ünnepi beszédek színfala mögött azonban példák sorozatát lehet felvonultatni, mihelyt a demokrácia, a szabad választások és az emberi jogok mindig másodrendűvé degradálódtak, amikor a saját érdekek veszély­be kerülni látszottak. A demokratikus és szabad választásokkal szemben a CIA és más ügynökségek által létrehozott, illetve erő­teljesen támogatott államhatalmak Iránban (1953), Guatemalá­ban (1954), Brazíliában (1964) vagy Chilében (1973) csak egy­-két példát jelentenek a legismertebbek közül.⁵ Ezeket a műve­leteket rendszerint a hidegháborúval, a szovjet fenyegetettség­gel indokolták. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes beavatkozá­sokhoz ne lettek volna a kelet-nyugati konfliktustól független nyo­mós érvek, mint például a nyugati olajérdekeltség Iránban, amely komoly hajtóerőt jelentett az 1953-as fordulat támogatásához. Bár volt néhány különösen szélsőséges eset is, amikor nyu­gati kormányok közvetlenül döntöttek romba demokráciát, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a demokráciákat nyomás alá helyezve, a hadsereget civil politikusokkal szemben tá­mogatva, vagy a kulisszák mögött intézkedve, befolyást gya­koroltak annak érdekében, hogy szakszervezeteket, balol­dali pártokat vagy parasztszövetségeket távol tartsanak a hatalomtól. Ezenkívül voltak olyan szituációk is, amikor válasz­tásokat követeltek, az eredményekkel azonban elégedetlenek lévén, azok szabályos menetét megkérdőjelezték – mint 1984 novemberében Nicaraguában, annak ellenére, hogy számos nemzetközi, a témában jártas szakértő a választásokat tisztá­nak és szabadnak értékelte: Fordított esetben is szinte azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményeket demokratikusnak és korrektnek minő­sítsék, mint ahogy ezt nemrég Panamában tették. Más esetek­ben még ezen is túlmentek, és a szabadság és demokrácia je­gyében antidemokratikus, az emberi jogokat megsértő, sőt rész­ben terrorista és félkatonai csoportokat támogattak, finanszíroz­tak és fegyvereztek fel.

A másik oldalon viszont a nyugati kormányok demokratikus fo­lyamatokat is ösztönöztek. Itt lehet megemlíteni például Kennedy elnök politikáját, amely támogatni igyekezett Latin-Amerikában a demokratikus baloldalt, Carter politikájának emberjogi eleme­it, vagy az USA politikai és katonai erődemonstrációit a Fülöp­-szigeteken, amelyek hozzájárultak a Marcos-diktatúra bukásá­hoz és Corazon Aquino elnökségének megszilárdulásához. To­vábbi példa, amikor El Salvadorban az USA a hadsereget és az oligarchiát földreform bevezetésére és választások kiírására késztette, vagy amikor Panamában és Grenadában katonai be­avatkozás útján, erőszakkal érte el a parlamentarizmushoz való visszatérést. E politikákat nyilvánvaló ellentmondások jellemez­ték, és nem is mindig jártak különösebb sikerrel. Lehet, hogy több szempontból taktikai lépéseknek bizonyultak, és bár gyak­ran nem éppen következetes vagy „önzetlen" alapon folytatták őket – ezek mégiscsak megtörténtek.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az északi kormá­nyok nem rendelkeztek egységes politikával a harmadik világ demokratizálásával kapcsolatban (akár támogatásról, akár ellen­zésről legyen szó). Demokráciákat tettek tönkre, közömbösen viseltettek irántuk, vagy teljes erővel támogatták őket. Ábrahám F. Lowenthal, amerikai Latin-Amerika kutató ezen kontinensre vonatkoztatva meg is jegyezte: „A század elejétől a 80-as éve­kig az Egyesült Államok politikájának Latin-Amerikára gyakorolt hatása a demokratizálódás szempontjából rendszerint elhanya­golható volt, de összességében inkább ártott, mint használt. És bár még korai teljes bizonysággal állítani, de ez az általános vég­következtetés a 80-as és 90-es évekre is érvényesülni látszik."⁶

2. A jelenlegi demokratizálódási „hullám" közkeletű magyarázatai

Hát akkor honnan fakad az északi kormányok egy ideje egyre erőteljesebben hangsúlyozott érdekeltsége a Dél demokratizá­lódását illetően? És ami nem kevésbé fontos, miért éppen most válik ez a jelenség ennyire szembetűnővé?

A hidegháború végét követően a harmadik világbeli demokrá­cia hangsúlyozásának egyik előfeltétele abban áll, hogy az ma­napság sokkal kevesebb kockázattal jár. A tűrőképesség hatá­rai kitágultak, mert lehet ugyan, hogy egy ellenőrzésen kívül ke­rült demokratizálódási folyamat nem kimondottan örvendetes, de semmilyen stratégiai ellenfélnek nem játszik többé a kezére. Ugyanakkor Nyugaton a demokrácia politikai és morális fölénye más uralkodási formákkal szemben teljességgel vitathatatlan, legitimációs ereje pedig töretlen. Mindkettőnek azonban csak korlátozott jelentősége van: a demokrácia egy nagy kisugárzás­sal rendelkező, vonzó ideológia, és Délen kitágultak a tűrőké­pesség határai a demokratikus kísérleteket illetően. Lehet, hogy mindez néhány politikai keretfeltételt előtérbe helyez, de ez még messze nem ad magyarázatot arra, hogy a nyugati kormányok reálpolitikájukban miért fektetnek valóban súlyt a demokratizá­lásra. Nem minden közkedvelt, bizonyos megvalósítási játéktér­rel rendelkező politikai koncepció válik ennyire kiemelkedővé.

Mivel magyarázható hát a Nyugat demokratikus offenzívája? Nem kell-e attól tartania, hogy ily módon veszít befolyásából? A déli országok demokratizálódása nem vonja-e szükség­szerűen magával, hogy a nyugati érdekek ezen országok lakossága többségének érdekei mögé kerülnének, és hogy ezáltal csökkenne Észak kontrollja a Dél országai felett? A demokratizálás végső soron nem azt jelentené-e, hogy a har­madik világ „ellenőrzésen kívül" kerül? Végső soron nem lenne-e egyszerűbb, ha a nyugati kormányok a déli országok elnyugatiasodott elitjein keresztül, közvetve gyakorolnák a hatalmat, amennyiben ezeket a csoportokat részesítik az ellenőrzés hasz­nából, mint ha választott képviselőkkel kellene szembenézniük, akiknek beszámolási kötelezettségük van választóikkal szem­ben. Vegyünk egy példát: a hadsereg atomprogramja Pakisz­tánban rendkívül nagy népszerűségnek örvend, és szinte min­denki úgy véli, hogy az atombomba nélkülözhetetlen, mivel a szomszédos India szintén rendelkezik atombombával. Minél demokratikusabban szervezik meg a politikai folyamatokat Pa­kisztánban, annál kevésbé valószínű, hogy a pakisztáni atom­bomba megszületését meg lehetne akadályozni.

A szakirodalomban és a közvéleményben két, egymásnak el­lentmondó válasz dominál. A harmadik világ demokratizálásá­nak politikáját egyrészt mint üres beszédet éri kritika, másrészt viszont mint a nyugati külpolitika axiomatikus, morális alapelvét, azaz mint egyfajta nyugati fundamentalizmust kívánják ábrázol­ni. Természetesen egyik szélsőséges álláspont sem nyújt kielé­gítő magyarázatot a nyugati politika jellegére. A-demokráciát pártoló fundamentalizmusnak nyilvánvalóan vajmi kevés köze van az utóbbi évtizedek realitásaihoz, a történelem legalábbis számos kirívó demokráciaellenes esetet tart számon, ami erő­síti a kételyeket. Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak min­denekelőtt „az emberiség jogait" támogatnák mindenütt és min­denki számára, legalább annyira romantikusnak, mint a valóság­tól elrugaszkodottnak hangzik. A másik oldalról viszont, ha a harmadik világ demokratizálásának nyugati politikája annyira ide­alisztikus volna, mint ahogy azt egyes „realista" tudósok kritiku­san megállapítják, akkor mivel magyarázható, hogy számos, ér­dekeinek és hatalmának nagyonis tudatában lévő kormány az utóbbi években – és más formákban már jóval ezelőtt is – ilyen politikát folytatott? Talán Cartert, Reagant és Clintont egyszerű­en naivnak és idealisztikusnak akarjuk feltüntetni azért, mert meghirdették „keresztes hadjárataikat a demokráciáért"? Vagy lehetséges, hogy ezen emelkedett és idealisztikus megfogalma­zások mögött valamiféle „realisztikusabb" politika húzódik?

3. A Nyugat belső önazonosság-képének formálódása

A demokráciáért folyó nyugati keresztes hadjáratok ideológiai kiindulópontja viszonylag egyszerű: a hidegháború alatt mindig azzal legitimálták magukat és saját politikájukat, hogy tartalmi­lag és formailag is „demokratikusak", és ebben különböznek az ellenfél Szovjetuniótól. Demokrácia versus kommunizmus, ez volt a Nyugat elsőrendű jelmondata a hidegháború alatt. Itt egyrész­ről külpolitikai jelszóról, a kelet-nyugati konfliktus egy ideológiai fegyveréről volt szó. A demokráciának a kommunista diktatúra elvével szemben való képviselete legitimálta a saját létezést, a saját politikát, sőt még a saját bűnöket is. Még a mégoly elnyo­mó harmadik világbeli diktatúrák támogatását és a választott kor­mányokkal szemben fellépő államhatalmak megszervezését is el lehetett fogadtatni, amennyiben azok hasznára váltak az – an­tidemokratikus- kommunizmus elleni küzdelemnek. Az „autoriter" és a „totalitariánus" diktatúrák finom megkülönböztetését Jeane Kirkpatrick vezette be az akadémiai és politikai viták fogalomtá­rába: a „totalitariánus" diktatúrák elleni küzdelemhez a Nyugat­nak támogatnia kell az „autoriter" diktatúrákat.⁷ Pinochet, Mobutu vagy a guatemalai és iráni puccsok támogatása önkényesen ki­ragadott példák. Az a tény, hogy ezen cselekedeteknek legtöbb­ször vajmi kevés közük volt a kommunizmushoz (és természe­tesen még kevesebb a demokráciához), a mechanizmuson leg­alább annyira nem változtat, mint azon, hogy a szovjet oldal is nagyon hasonló legitimációs eljárásokhoz nyúlt.

Mindazonáltal, a demokrácia a nyugati önmeghatározás és önérzékelés lényeges eleme volt. A kelet-nyugati konfliktus nemcsak a nemzetközi politika egy kérdése volt, hanem olyan támaszként is szolgált, amely a politikai rendszerek és számtalan egyén számára kényelmes és pozitív önmeg­határozást tett lehetővé. Mint önmaguknak a másik oldallal szembeni ellenpólusként való meghatározása jelentette a ké­nyelmet, a demokráciára való hivatkozásként pedig a pozitív tar­talmat. Antikommunizmus és demokrácia ugyanazon érem két oldalát jelentette: kölcsönösen meghatározták egymást. Ez az ellentét tette lehetővé a Nyugat és polgárai számára, hogy sa­ját magukat mint jókat, az ellenfelet pedig mint rosszat állítsák be. Reagan elnök azon megfogalmazása, hogy a Szovjetunió a „Gonosz birodalma", sokak számára csak az utóbbi antidemok­ratikus jellege miatt vált elfogadhatóvá.

A Szovjetunió szétesésével és a kommunizmusnak mint hite­les fenyegetésnek az eltűnésével az antikommunizmus is divat­jamúlttá vált. Nem szolgálhat többé alapul a hiteles önmeghatá­rozáshoz, mivel egy időközben már megszűnt ellenpólusra ha­gyatkozik. A demokráciafogalom azonban – annak ellenére, hogy veszített antikommunista tartalmából – továbbra is nagy jelentőséggel bír a pozitív önkép megalkotásában, sőt nagy va­lószínűséggel még fontosabbá válik, mivel pótolnia kell az identitásban keletkezett hézag legalább egy darabját, amely hézag ugyanis a negatív önmeghatározás eltűnésével keletke­zett.

Többek között ezért sem túlságosan meglepő, hogy az észa­ki országokban létezik egy olyan tendencia, hogy a demokráci­át egyre inkább saját magukkal azonosítják. Ezáltal a fogalom elveszíti bizonytalan jellegét, és egyszerre vonzóbbá is válik. Ezen kényelmes párhuzamba állítás magyarázatára egy sor rendkívül különböző okot fel lehet sorolni, amelyek legtöbbször valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Először is, egyfajta rövidlátó logika termékéről van szó. A Nyugat – illetve Észak – demokratikus, amennyiben a kommunizmus elleni harcát foly­tatja, valamint teljességgel tiszteletben tartja a képviseleti de­mokrácia és az emberi jogok szabályait. Nyugati és demokrati­kus nagyon hamar szinonimákká válnak. Most viszont a hideg­háború utáni korban élünk. A nyugati identitás nem támaszkod­hat tartós jelleggel a régi sémákra. így hát nem véletlen, hogy az újabb „barátom-ellenségem" latolgatások rendkívül népsze­rűek, és hogy nagy keletjük van az új identitás-meghatározások­nak. Ez nemcsak az utcára – a nacionalizmus és a fajgyűlölet újjáéledésére – érvényes, hanem a politikai és tudományos dis­kurzusokra is. A megkerülhetetlen és korábban már idézett Samuel Huntington pontosan ezt a hiányt kihasználva írta meg hírhedt tanulmányát „Civilizációk harca?" címmel. Ez az írás egy olyan küzdelmet tételez fel a Nyugat és a Föld többi része kö­zött, amely már önmagában is identitást határoz meg, és meg­nevezi a „nyugati eszméket", mint a nyugati politikai identitás lé­nyegi elemeit. Huntington számára nyugati eszmék a követke­zők: „Individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jo­gok, egyenlőség, szabadság, jogállamiság, demokrácia, szabad piac, az állam és egyház szétválasztása."⁸

Nem akarunk kicsinyeskedően azon rágódni, hogy itt néhány dolog nem egészen állja meg a helyét (így például „az egyház és állam szétválasztásának" amúgy is csak keresztény társa­dalmakban van értelme, mivel az „egyház" keresztény termino­lógia, és a zsidó, iszlám, buddhista, hindu vagy számtalan más vallás esetében nem jön tekintetbe). Mégis meg kell azonban jegyeznünk, hogy azáltal, hogy ezeket az „eszméket" (a szabad piac most eszme, érték vagy erkölcsi kategória?) nyugatinak nyilvánítja, ezeket más kultúrák esetében elvitatja és kétségbe vonja. Mivel ha egyetemes értékekről lenne szó, akkor a „civili­zációk harcának" semmi értelme nem lenne, ami viszont ponto­san a kultúrák különbözősége által meghatározott. Szabadság és demokrácia tehát, a többi főnévvel egyetemben, a nyugati identitás magvát alkotják, és a déli országok lakóit ezáltal intellektuális értelemben azon látszólagos alternatíva elé ál­lítják, hogy vagy „nyugatinak" kell magukat tartaniuk, ha a demokrácia és a szabadság pártján állnak, vagy mindkét értéket ellenezniük kell, ha nem akarnak nyugatiak lenni. Ilyen intellektuális imperializmuson csak akkor szórakozhatnánk jókat, ha azt nem vennék tömegesen komolyan.

A lényegi elem azonban nem más, mint a Nyugaton belüli iden­titásformálás a hidegháború végét követő időszakban. Mi, a Nyu­gat, egyrészről egységet képezünk (ez esetben kulturális érte­lemben), másrészt kívülről fenyegetve vagyunk („the West against the rest", ahogy azt Huntington ugyanazon tanulmányában szí­nesen ecseteli), harmadrészt pedig erkölcsileg és kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk (hiszen a demokrácia és a többi ma­gasabb rendű érték „nyugati" érték). Az ilyen gyakorlatok a nyu­gati emberekben, akik a hidegháborús ellenségképpel együtt saját identitásuk egy részét is elveszítették, egy újfajta megelé­gedettséget válthatnak ki, a Dél számára azonban inkább fenye­gető hatásúak. A demokrácia nyugati exportja ebben az össze­függésben ugyanis nem azt jelentené, hogy a Dél diktátorok ál­tal oly gyakran elnyomott lakossága végre saját magát kormá­nyozhatná, hanem azt úgy kellene értelmezni, mint a nyugati ide­ológia exportját, a „világ maradék részével szembeni" ideológiai fegyvert, és a nyugatosítás stratégiájaként kellene megbélyegez­ni. Ennek következtében Huntington egy húron pendül a kínai piaci sztálinistákkal, Kelet-Ázsia más diktátoraival és mondjuk Algéria iszlám antidemokratáival, akik pedig akkora félelmet kel­tenek benne. Ha a demokrácia lényegét tekintve nyugati ér­ték, akkor a demokrácia exportja ideológiai imperializmus.

A demokrácia és a hidegháború utáni globális nyugati hege­mónia közötti kapcsolatot valóban gyakran és nyíltan emlegetik. Plattner így fogalmaz: „És így a hidegháború után egy olyan vi­lágban találjuk magunkat, amelyben a politikai legitimitásnak csak egy uralkodó elve van, a demokrácia, és amelyben csak egy szuperhatalom létezik, az Egyesült Államok."⁹

Az, hogy e kettő szorosan összetartozik, a legtöbb szerző szá­mára nem kétséges. Plattner már korábban idézett megfogal­mazása, a „békés politikai hegemónia – egyfajta Pax Democratica" pontot tesz a dolog végére: ha a demokrácia nyugati, ak­kor a Pax Democratica (mint ahogy korábban a Pax Americana) a Nyugat uralma a világ felett, még ha csak „békés politikai he­gemónián" keresztül is.

Egy évvel ezelőtt az American Enterprise Institute (egy igazi washingtoni agytröszt) megjelentette Joshua Muravchik egy könyvét, amelynek címe magyarul így hangzana: „A demokráci­át exportálni – az Egyesült Államok küldetését teljesíteni". E könyv utolsó bekezdése már tárgyalja a fent vázolt összefüg­gést, és megoldást kínál. Az USA-nak világméretekben kellene exportálnia a demokráciát, eközben azonban a két legfontosabb országra kell koncentrálnia, Kínára és (az akkor még éppen lé­tező) Szovjetunióra.

„Ha ez sikerül, akkor egy olyan Pax Americana-t vívunk ki, amilyen még egyik korábbi béke sem volt, nem a hódítás, ha­nem a harmónia békéjét valósítjuk meg. Ekkor a XXI. század az Amerikai Évszázaddá válik, mégpedig azon humánus eszme győzelme alapján, ami az amerikai kísérlet során született meg: minden embert egyenlőnek teremtettek, és elidegeníthetetlen jogokkal ruháztak fel."¹⁰

Lehet, hogy a Szovjetunió szétesése feletti győzedelmi má­mor szárnyakat ad a képzelőerőnek, de a legutóbb idézett szer­ző ugyanakkor maga is gyakran és szívesen beszél az „ideoló­giai harc" (ideological combat) szükségességéről, és a leg­messzebbmenőkig meg van győződve arról, hogy a demokrá­cia exportjáról alkotott elképzelése az Amerikai Modell export­jának a magva. Pontosan ez a célja. A demokrácia exportja és az amerikai modell exportja azonosak, mivel a Nyugat (itt tehát az USA) és a demokrácia ugyanannak a dolognak két kifejező­dési formája. Kifelé offenzív, befelé identitást alapozó – ilyen hasznos lehet a demokrácia.

4. A Dél demokratizálása és az északi külpolitika

Elhamarkodott lépés lenne, ha a publicisztikai és akadémiai cél­kitűzéseket a politikai döntéshozók nézeteivel automatikusan egy kalap alá vennénk, még akkor is, ha az USA-ban az egyetemek, az agytrösztök és a politika között sokkal kisebb a szakajtók, mint például Nyugat-Európában. És ahogy a tudósok Észak-Amerikában gyakran abban látják szerepüket, hogy közvetlen tanácsadóként hozzájáruljanak a politikacsináláshoz, ugyanúgy a politikusok is gyakran éreznek késztetést arra, hogy gyakor­lati tevékenységük színvonalát ideológiai szempontból emeljék, amikor is szívesen nyúlnak vissza a népszerű intellektuális di­vatokhoz.

Anthony Laké, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és e funkciójában a külügyminiszterrel együtt a külpolitikát meg­határozó legszűkebb hatalmi körhöz tartozik. Nos, ez a Laké 1993 szeptemberében beszédet tartott a Johns Hopkins Egye­temen, amelyben a világ demokratizálását a Clinton-adminiszt­ráció egyik központi feladatának jelölte meg. Egyébként nyíltan elhatárolódott a „civilizációk harca" jellegű koncepcióktól, és a békére való törekvést egyetemes, és nem csak nyugati küzde­lemnek minősítette. Laké az Egyesült Államok kormányzatának perspektíváit a következőképpen foglalta össze:

„Mi az egyéneket úgy tekintjük, mint akiket egyenlőnek terem­tettek, és mint akiket Isten az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint a boldogság utáni vággyal ruházott fel (fogal­mak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból; J. H.). Éppen ezért bízunk a szabad egyének bölcsességében, hogy megvé­dik ezen jogokat. Ők ezt a demokrácián keresztül teszik, mint amely a legmegfelelőbb folyamat a közös szükségleteknek az egyéni kívánságokkal szembeni kielégítésére, valamint a piacon keresztül teszik, amely a legmegfelelőbb folyamat a személyes szükségletek oly módon való kielégítésére, hogy az mindenki számára növelje a lehetőségeket. A két folyamat egymást köl­csönösen erősíti: a demokrácia önmagában biztosíthatja az igaz­ságosságot, de nem biztosíthatja azokat az anyagi javakat, ame­lyeket az egyének sikereik érdekében igényelnek; a piac önma­gában növelheti a jólétet, de nem erősítheti az igazságosság gondolatát, amely nélkül viszont a civilizált társadalmak elpusz­tulnak."¹¹

Laké Woodrow Wilson elnökre emlékeztetett. Wilson „megér­tette, hogy biztonságunk a külföldi kormányzati formák függvé­nye". Erre építve Laké átfogó koncepciót fogalmaz meg az USA külpolitika számára a hidegháború utáni korra:

„A hidegháború alatt még a gyerekek is megértették bizton­ságpolitikánk lényegét. Ha az osztálytermekben ránéztek a fal­ra kifüggesztett hatalmas térképekre, akkor tudták, hogy a mi célunk az, hogy e nagy vörös térség további terjeszkedését meg­akadályozzuk. Manapság – a leegyszerűsítés veszélyével élve – biztonságpolitikánk feladatát a piaci demokráciák „kék térsé­gének" kiterjesztésével lehetne jellemezni. A különbség termé­szetesen abban rejlik, hogy intézményeink hatósugarát nem erő­szak, felbujtás vagy elnyomás árán próbáljuk kiterjeszteni."¹²

Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kül- és biztonságpo­litikájának célja „intézményeink hatósugarának kiterjesztése", még ha erőszak nélkül is. Laké megfogalmazásának érdekes­sége azonban abban rejlik, hogy nem a demokrácia mint olyan kiterjesztését és exportját tűzi ki célul, hanem a piaci demokrá­ciákét (market democracies). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy ez „védi érdekeinket és biztonságunkat, és ugyanakkor olyan értékeket közvetít, amelyek egyszerre amerikaiak és egye­temesek". A befolyási övezet és a piaci demokráciák kiterjesz­tése tehát egyszerre lenne érdekek által vezérelt és erkölcsi meg­alapozású – ahol is az amerikai erkölcsi értékek általánosan ér­vényesek, és az egyetemes értékektől nem különböznek.

„Stratégiánknak pragmatikusnak kell lennie. A demokráciában és a piacokban való érdekeltségünk nem egyedülálló. Más ame­rikai érdekek időnként olyan irányba mozgatnak minket, hogy nem demokratikus államokat támogassunk, sőt bizonyos ese­tekben meg is védjünk, ha ez mindkét oldal számára előnyökkel jár. (…) Stratégiánk második imperatívuszának abban kell állnia, hogy a demokrácia és piac kiterjesztését ott kell elősegíteni, ahol biztonsági szempontból a leginkább érdekelve vagyunk, és ahol a legnagyobb befolyásunk van. Ez nem demokratikus keresztes hadjárat, ez egy pragmatikus kötelezettség, hogy a szabadsá­got ott segítsünk meggyökereztetni, ahol az nekünk a leginkább használ. Erőfeszítéseinket tehát olyan államokra kell összpon­tosítanunk, amelyek stratégiai érdekeinket befolyásolják, tehát nagy gazdasági erővel rendelkeznek, stratégiai szempontból kedvező a földrajzi fekvésük, atomfegyver van a birtokukban, vagy nagy valószínűséggel jelentős menekültáradatot zúdíthat­nak ránk vagy barátainkra és szövetségeseinkre."¹³

Lake-nek igaza van abban, hogy ezt valóban nem lehet de­mokratikus keresztes hadjáratnak nevezni. A stratégia arra megy ki, hogy a demokrácia iránt szimpátiával viseltessünk, de aztán összekapcsolva a piacgazdasággal, mindkettőt a market democracy fogalmába egybeolvasszuk. Ez utóbbit viszont ott kell támogatni, ahol az az Egyesült Államok stratégiai érdekében áll. A demokrácia támogatása ezáltal két területre választódik szét: egyrészről a fogalom és a fogalommal összefüggő „értékek iránti absztrakt szimpátia, másrészről annak a gazdasági és stratégi­ai célok érdekében való intézményesítése. A végső következ­tetés – miszerint az USA áttérne a feltartóztatás (containment) politikájáról, tehát a Szovjetunió feltartóztatásáról a kibővítés (enlargement) politikájára, azaz a piaci demokrá­ciák befolyási övezetének kiterjesztésére, így nyer értelmet.

Lake beszédét azért elemezzük ilyen kimerítően, mert annak nemcsak alapelveket kimondó és programadó jellege van, ha­nem a kormányzat köreiben gondosan egyeztetésre is került. A külügyminiszter, az ENSZ-nagykövet és Clinton elnök maguk erősítettek meg minden Laké által képviselt állásfoglalást, sőt Bili Clinton még az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt 1993 szeptemberében tartott beszédében is visszatért rájuk. Ezen ki­emelkedő fórum előtt is „a piaci demokráciák közössége erősí­téséről és kibővítéséről" beszélt, és nem önmagában a demok­ráciáéról."¹⁴

Laké három hónappal beszédét követően (az elnök hátfede­zete mögött) még egy lépéssel tovább ment. Világossá tette, hogy piac és demokrácia számára milyen módon kapcsolódnak össze. Az alkalmat egy New Yorkban, a Council on Foreign Relations előtt tartott beszéde teremtette meg, ahol újra megvi­lágította az enlargement, a piaci demokráciák kiterjesztésének koncepcióját: „Az előnyök Amerika számára világosak. Ha a régi parancsuralmi gazdaságok a piac felé fordulnak, ez az amerikai export iránti igény megnövekedéséhez vezet. Ezenkívül a sza­bad piac egy középréteget hoz létre, amely kedvez a demokra­tikus kormányzatok kialakulásának, olyan kormányzatokénak, amelyek védik polgáraik jogait, és a stabilitást erősítik."¹⁵

Ezzel világossá vált a prioritás: ha az exportlehetőségek szem­pontjából nézzük a dolgot, ami itt másodlagos, akkora piacgaz­daság az alapkategória, a kiindulási pont. A piacok létrehoznak egy társadalmi szereplőt, akinek viszont demokráciát kell létre­hoznia. Piac és demokrácia eszerint tehát nem egyenlő súllyal bírnak, hanem a demokrácia az alárendelt kategória, amely csak gazdasági reformokon keresztül valósítható meg. A demokrácia a kapitalizmus kívánatos következménye. Hogy nem félreértésről van szó, az később válik világossá, amikor Laké az enlargement stratégiáját Latin-Amerikára vonatkoztatja, ahol „egyre több nemzet fáradozik piacainak megnyitásán, privatizálja gazdaságát, és a better governance (jobb kormányzás) alapján működőképesebbé teszi demokráciáját."¹⁶

Újra a piacok megnyitása – a Nyugatnak, kinek másnak – és a gazdaság privatizálása az alapkategóriák, és csak ezt köve­tően esik szó a demokráciáról. És akkor is jobb „működőképes­ségéről" és nem demokratikus tartalmáról van szó.  A megfelelő eszköz ennek megvalósítására a good governance, ami kissé sajátos megfogalmazás, és amely mindenekelőtt a közigazga­tás magasabb színvonalára céloz.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a demokratizá­lás offenzívájának, ahogyan azt a Clinton-kormányzat meghir­deti és űzi, pontosan nem az a fő célja, hogy a harmadik világ lakossága számára lehetővé tegye saját sorsának alakítását. Nem is a lakosságnak a társadalom peremére szorult, elszegé­nyedett többsége lebeg a szemük előtt, amely többség a politi­kai folyamatok szélére vagy azon kívülre került, hanem a közép­rétegek. És végül a demokratizálás itt nem más, mint puszta esz­köz, amely a piacgazdasági reformokat szegélyezi és kiegészí­ti, és lényegében támogatásra is csak ott kerül, ahol az az USA érdekei számára hasznosnak tűnik.

Ezen megállapítások szűkebb értelemben nem az Egyesült Ál­lamok politikájának erkölcsi kritikáját jelentik, hiszen igazán nem meglepő, ha egy nagyhatalom politikáját nem a harmadik világ marginalizálódott lakosságának érdekei, hanem sajátjai alapján irányítja. Inkább figyelmeztető szándékkal születtek, nehogy ide­alisztikus és naiv módon bárki is félreértse az USA – és összes­ségében a nyugati kormányzatok – politikáját, szándékait és stra­tégiáját. Még ha ezek a kormányok „értékekről" beszélnek és a harmadik világ demokratizálásának stratégiáját hirdetik is, akkor sem szabad világmegváltásra gondolni. Általában érdekek szem előtt tartásáról van szó, és a demokratikus reformok csak annyi­ban érdekesek, amennyiben ehhez hozzá tudnak járulni.

5. A fogalom körüli harc

Ha az USA vagy a nyugat-európai kormányok együttesen azon a véleményen vannak, hogy a demokrácia csupán a kapitaliz­mus politikai kifejeződése, ha a demokráciát csak akkor szán­dékoznak támogatni, ha az más célok érdekében felhasználha­tó, akkor mindez két problémakört szül. Egyrészről felvetődik a kérdés, hogy mi a demokrácia fogalma, mi a demokrácia lénye­ge. Hogyan lehetséges az, hogy a „demokrácia" Délen Észak uralmi eszközeként funkcionál, anélkül hogy jelentése bármifé­leképpen kiüresedne? Hogyan ragadják meg egyáltalán a nyu­gati kormányzatok a demokrácia-fogalmat? A második kérdés inkább gyakorlati jellegű: hogyan lehet konkrétan a demokráci­át mint uralmi technikát a Dél ellen felhasználni? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával.

A „demokrácia" és a „demokratizálás" fogalma sincs világo­sabban definiálva, mint a „szabadság" – szinte minden politikai irányzat, majd minden politikai rendszer megpróbálja a fogalma­kat magának kisajátítani és eszközzé tenni. Ez nem jelenti azt, hogy ezáltal automatikusan értelmetlen vagy alkalmazhatatlan fogalmak lennének. Mindez viszont azt mutatja, hogy egyrészt szükséges annak megvilágítása, hogy hogyan és milyen szán­dékkal használják ezeket a fogalmakat, másrészt világossá kell tenni azt a tényt is, hogy legtöbbször nem analitikus kategóriák­ról van szó, hanem harci fogalmakról. A demokrácia-fogalom maga is csatamező.

Aki képes a demokrácia-fogalmat hitelt érdemlően és sikere­sen birtokolni és végül (saját felfogása szerint) definiálni – az felbecsülhetetlen politikai pozícióelőnyt vívott ki magának. Aki viszont politikai ellenfeleit sikeresen „antidemokratikusnak" mi­nősíti, félig-meddig már meg is nyerte a csatát. Szinte senki sem fogadja el önszántából ezt a jellemzést, szinte minden politikai erő küzd azért, hogy ő birtokolhassa a demokrácia-fogalmat. Nyugat-Európa és Észak-Amerika plurális-liberális kormányza­ti formái, a sztálinista „demokratikus centralizmus", a harmadik világ számos diktatórikus és autoriter rendszere nagy súlyt he­lyezett arra, hogy „demokratikus" legyen, vagy még inkább, hogy a valódi demokrácia tulajdonképpeni modelljét megtestesítse.¹⁷

A demokrácia mindig is harci fogalom volt, vagy a hatalom megszerzése vagy annak megvédése érdekében. Ez a ténymeg­állapítás azonban csak a fogalom tisztázatlan volta miatt válik lehetségessé. Nem sokat segít, ha a demokráciát a „nép ural­maként" definiáljuk, amely kétségtelenül találó, de nem sokkal tisztább fogalommeghatározás. Mit jelenthet, vagy mit kell je­lentenie pontosan az „uralomnak"? A kormányzati hivatalok át­vételét jelenti, vagy a teljes hatalmat? Lehet-e, vagy kell-e az uralmat jogi vagy más úton korlátozni, vagy ez a népuralom meg­szorítását jelentené? Elképzelhető lenne-e a többség diktatúrá­ja, és megvalósulhatna-e ez egy párt diktatúrája során? A „nép uralma" nem jelent-e automatikusan pártpluralizmust? És végül, de nem utolsósorban, ki a „nép" tulajdonképpen? A nép etnikai nemzeti kategória vagy egy földrajzi egység lakóinak összessé­ge? Mikor válnak a bevándorlók a „nép" részévé? Mi történik a nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségekkel, mikor tartoznak a néphez, – amelynek, ugyebár, uralkodnia kell -, és mikor nem tartoznak bele? Ezen kérdések nagy része egyálta­lán nem számít újnak, válasz azonban még nem született rá­juk.

A „népuralom" fogalma többek között azért olyan homályos, mert minden politikai erő, mindenki végülis saját maga határoz­hatja meg, hogy mit kell „uralmon" és „népen" érteni. Úgy tűnik, Anthony Laké a demokráciát a középrétegekre és a szabad piac szereplőire korlátozza, miközben a lakosság tömegeinek mar­ginalizálódása szemlátomást nem zavarja. Gondolhatunk konk­rét, valóságosan létező emberek és csoportok politikai és gaz­dasági önmeghatározódására, vagy ugyanezeknek a népura­lom absztrakt gondolatának való feláldozására, amelyet a sok egyes érdekeivel vagy ellenállásával szemben kell bevetni. Ez a rousseau-i gondolat lehet, hogy beteljesedésre talált a fasizmus­ban és a sztálinizmusban, de a demokratikus modernizálok szá­mára sem idegen: bár az egész társadalom nevében és érde­kében csak a középrétegek kerülnek hatalomra a szabad pia­con keresztül, és csupán ők építik ki a demokratikus intézmé­nyeket, ez az egész „nép" érdekeit szolgálja, akkor is, ha annak többsége a piaci mechanizmuson keresztül elnyomorodik. A la­kosság többsége véleményének megkérdezése vagy akár dön­tési szabadságuk biztosítása egy ilyen fajta demokratizálódás esetében csak gátló tényező lehet.

Aki ilyen háttér mellett azt akarja hinni, hogy egy egyszerű „de­mokrácia melletti hitvallás" elegendő, vagy hogy létezne a kije­lentés erejének valamilyen minimuma, az saját magát kergeti il­lúziókba, vagy megpróbál másokat is saját demokrácia-felfogá­sa melletti hitvallás felé irányítani. A demokrácia nyilvánvalóan nem olyasmi, ami mellett egyszerűen ki kell, vagy ki lehet állni, hanem egy nagyon bizonytalan kategória, amelynek definíciója sok politikai vita középpontja. Aki a „demokrácia – igen vagy nem" kérdésre adható lehetséges válaszokat le akarja szű­kíteni, s így annak jellegéről, határairól és létfeltételeiről szó­ló vitákat be akarja szüntetni, azzal szemben az a gyanú merül fel, hogy a demokrácia-fogalmat saját maga számára akarja instrumentalizálni. A demokrácia melletti hitvallás, azaz hogy demokrácia – igen vagy nem: ezek gyakran olyan dema­góg mechanizmusok, amelyek a „barátom-ellenségem" számítgatásokat egy megfoghatatlan fogalom fátyla mögé rejtik. A de­magógia abban áll, hogy a demokráciát általában saját magá­val, a politikai ellenfelet pedig annak ellentétével határozzák meg, és pontosan ezen az alapon követelik meg a demokrácia mel­letti hitvallást. Ebben áll nagyrészt a nyugati kormányzatok demokrácia offenzívájának politikai-ideológiai magva. A hideghá­ború győztesei a fogalmat saját maguknak követelik, amelyet burkoltan megtöltenék saját tartalommal, és így az az ideológi­ai dominancia eszközévé is válik. Ki tudná az USA-tól, mint a „demokrácia bölcsőjétől" – a jó öreg Görögország már régen a feledés homályába merült – azt a tekintélyt elvitatni, hogy a fo­galmat birtokolhassa?

A „demokrácia" a nyugati elitek diskurzusában a „szabad­sággal" határozódik meg, a szabadság pedig a gazdasági szabadsággal, amelyet viszont a „szabad piacgazdasággal" állítanak párhuzamba. Ezen az úton-módon demokrácia és sza­bad piacgazdaság szinonimákká válnak. A demokrácia ekkor tehát a kapitalizmus politikai formája. Ez a veleje és alap­tétele annak, hogy a Clinton-adminisztráció a „piaci irányult­ságú demokráciákat" támogatja. Mivel azonban a hidegháború végével a kapitalizmusnak nincs relevánsán képviselt alternatí­vája, a demokráciafogalom politikailag a Nyugat koncepciójára korlátozódik, azaz, hogy a demokráciát úgy kell értelmezni, mint a piacgazdaság liberális politikai szervezeti formáját, amelyet a választási mechanizmusok és politikai jogok minimális szabá­lyai kielégítenek. A demokrácia ebben a diskurzusban a gazda­sági szabadság politikai megszervezése, a kapitalizmus pedig annak megfelelő formája, amelyek így együtt fejlődnek a legjob­ban. A másik oldalon a demokrácia ebben a gondolatmenetben nem más, mint a kapitalizmusnak, a szabadpiacnak a politikába való átültetése: a pártok és politikusok szolgáltatásokat nyújta­nak, és az ügyfelekért (a választókért) versenyeznek egymás­sal. A választási szavazatok a pénznek, azaz egy vásárlási dön­tésre leadott szavazatnak felelnek meg. A nyugati kormányok demokratikus offenzívája tehát a kapitalizmus offenzívája ideo­lógiai részének központjává válik, amely kapitalizmus ki akarja használni hidegháborús győzelmét. A világméretekben győze­delmeskedő kapitalizmus térképén fel kell számolni az utolsó el­lenállási gócpontokat és fehér foltokat.

Ezen belül a nyugati gazdasági és fejlődési modell világmé­retű megvalósításáról van szó. Ez mindenesetre nem azt je­lenti, hogy ezen kereteken belül a harmadik világ minden or­szága követni tudná, vagy mindegyiknek követnie kellene a nyugati utat. Nem jelenti sem azt, hogy a Dél valamennyi or­szága a nyugat-európai és észak-amerikai politikai rendsze­rek politikai másolata lesz, sem azt, hogy ezeknek az orszá­goknak – példának okáért – a „szociális piacgazdaság" német formáját, vagy az USA gazdasági és társadalmi rendszerét kel­lene átvenniük. Ehhez rendszerint hiányzik mindenféle alap, és erre nem is törekednek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyugati országok minden ország piacaihoz, valamint hatal­mi és piaci struktúráihoz szabad hozzáférést kaphassanak, hogy dominanciájuk világméretekben biztosítva legyen. Emlék­szünk a Pax Democratica megfogalmazásra, amely lényegé­ben egy Pax Americana-t, egy új nyugati (vagy amerikai) év­századot jelent.

Warren Christopher amerikai külügyminiszter a Reagan és Bush-kormányzat pozícióival kapcsolatban – Clinton elnökkel összhangban – újra és újra kinyilvánította az USA igényét a vi­lág vezető szerepére vonatkozóan. Egy példa: „Amerikának kell irányítania. Amerika vezető szerepének szükségessége válto­zatlanul jelentős. Áldott és hatalmas nemzet vagyunk. Mi visel­jük a világ irányításáért való felelősséget."¹⁸ Ezután nem sokkal arra is rávilágított, hogy „az amerikai vezető szerep szükséges­sége egyike a Clinton-adminisztráció alapvető tételeinek". Odá­ig ment, hogy az USA-nak a világban betöltött vezető szerepét a „Clinton-doktrína" központi elemének nevezte.¹⁹

Az USA kormányzatának demokratizálási offenzívája nem áll ellentmondásban ezzel, hanem az ennek kifejeződése. És a nyu­gati politika ennek felel meg, a hidegháború utáni kor világpoliti­kájában ez a nyugati dominancia egyik eleme.

6. A demokrácia mint a Dél feletti uralkodás technikája

Ha a demokrácia exportja a kormányzatok – és nem a számos NGO, emberjogi szervezet és hasonló csoportok – szemszögé­ből a dominanciára törekvés politikájának egyik eleme, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a valóságban is ez érvé­nyes. Felvetődik a kérdés, hogy csupán ideológiai offenzíváról van-e szó, vagy arról, hogy a nyugati kormányoknak sikerül-e a demokratizálást a harmadik világban a gyakorlatban és konkré­tan is uralkodási eszközként felhasználni. Ebben az összefüg­gésben két szint lehet érdekes: a demokratizálódás mint az ala­csony intenzitású hadviselés stratégiájának eleme (low intensity warfare), elsősorban a felkelések elleni sürgős vagy az azokat megelőző fellépések esetén, illetve a gazdasági szerkezetvál­tás világbanki programjaival kapcsolatban.

a) felkelések elleni fellépés

Katonai tervezők egyetértenek abban, hogy a felkelések leküz­dése nem teljesen katonai feladat, hanem jelentős mértékben­ függ szociális, gazdasági és politikai intézkedésektől is. Itt saj­nos nem áll módunkban a felkelések leküzdésének általános koncepcióját (low-intensity warfare) és annak variánsait ismer­tetni,²⁰ de egy-két megjegyzést mégis tennünk kell. Mivel a ge­rillamozgalmak tisztán katonai leverése általában kizárt (többek között a gerillák és civil lakosság közötti keveredések miatt), a civil intézkedések jelentik a sikerhez vezető utat. Végső soron nem a katonai győzelemről van szó, hanem a lakosság ellenőr­zéséről. Ez utóbbit el lehet ugyan érni a kényszerítés eszközei­vel is, de hosszú távon csak akkor valósítható meg, ha a lakos­ság számára pozitív ösztönzőket biztosítanak. A represszív po­litika a lakosságot még inkább a gerillák felé hajtja. A kiindulási pontnak tehát annak kell lennie, hogy a lakosság köreiben min­denképpen semleges, de inkább békés hangulatot kell kelteni; márpedig ez csak akkor lehetséges, ha sikerül azt az érzést sugallni, hogy a fennálló rend keretei között az emberek képe­sek lehetnek helyzetük javítására. Végső soron arról van szó, hogy lehetővé kell tenni a reménykedést, hogy fegyveres ellen­állás nélkül is van perspektívája a jövőnek, és hogy a gerilla – és nem a kormányzat vagy a hadsereg – jelenti a helyzet javítá­sának fő akadályát. Ezt sohasem lehet megvalósítani csak pro­paganda útján, ehhez reformok kellenek. Az emberi jogok hely­zetének javítása, egy földreform és a demokratikus változtatá­sok képezik ezen koncepciók alapelemeit. A probléma most töb­bek között abban áll, hogy olyan reformokat vezessenek be, amelyek egyrészről komolyan elegendőek arra, hogy okot adja­nak a reményre, és ne csak holmi kozmetikának tűnjenek, más­részről viszont az ország hatalmi struktúráját ne változtassák meg alapvetően. Hiszen a felkelési mozgalmakat végső soron azért kell leküzdeni, hogy a (végszükség esetén megreformált) hatalmi struktúrát stabilizálni tudják, másrészt a megrendült ha­talmi egyensúly az egész országot is destabilizálhatja, és így a felkelés leküzdése elveszíthetné alapját.

Itt most csak a demokratizálási aspektussal kell foglalkoznunk. Két tényező játszik döntő szerepet. Először is a gyűlölt diktatúra leküzdése. A represszív diktátorok rendelkeznek egyfajta mobilizálási hatással, amely az érintett országban egyesíti és szo­rosra fűzi az ellenállást, és ezáltal jelentősen kiélezheti a konf­liktusokat. A Fülöp-szigetek lakosságának megbékélése a 80-as évek közepén a Marcos-diktatúra bukását előfeltételezte, mert különben a tömegek mobilizálódtak és radikalizálódtak volna. A „demokratizálás" – itt egy gyűlölt diktátor bukása értelmében – ily módon a politikai radikalizálódásnak veszi elejét, legalábbis akkor, ha ez a bukás ellenőrzött formában megy végbe. Termé­szetesen döntő szerepet játszik, hogy a hatalom a folyamat önálló dinamikája következtében ne a radikális ellenzékhez kerüljön át, hanem a „mérsékelt" erőkhöz. Másodsorban azonban szüksé­ges, hogy ezen tisztogatási folyamat után hiteles választási me­chanizmusokat intézményesítsenek. Nem szabad, hogy nyilván­való választási csalások tarkítsák őket, és meg kell felelniük bi­zonyos minimális normáknak. A másik oldalon azonban termé­szetesen nem vezethetnek olyan erők választási győzelméhez, amelyeket éppen távol szándékoznak tartani a hatalomtól. A hatalmat választások útján átadni egy gerillamozgalomnak, ame­lyet éppen legyőzni kívánnak, a kampányok előkészítői számá­ra értelmetlennek tűnne.²¹

Ilyen választások megszervezésének általános módszerei többek között: az ellenzék egyrészt együttműködésre képes („mérsékelt") csoportokra, másrészt militánsokra való fel­osztása. Az utóbbiak elvben vagy gyakorlatilag a választáso­kon való részvételből ki vannak zárva; a választásokon való rész­vétel bizonyos feltételekhez kötése (például az ellenzék fegyver­letétele, miközben a kormányhaderő megtartja fegyvereit, vagy a kormány legitimitásának formális elfogadása, amely ellen ép­pen harcolnak); elrablások, „eltűnések" vagy ellenzéki politikai vezetők akadályoztatása, személyük elleni merényletek annak érdekében, hogy az ellenzék számára megnehezítsék a válasz­tási küzdelem irányítását; bizonyos területek lakói vagy a mene­kültek választóként való nyilvántartásának elmulasztása; netán olyan választójog, amely a kormányzati ellenőrzés alatt álló te­rületeket vagy a kormánypártokat támogatja. Végszükség ese­tén a választás kockázatait még a szavazatok összeszámlálásakor alkalmazott korlátozott manipulációkkal is csökkenteni le­het, ameddig azok nem túl gyakran és nem túl feltűnően történ­nek. A megszorítások általában a szegényebb vagy marginali­zálódott lakossági csoportokat és azok szervezeteit célozzák meg, miközben a középrétegeket sokkal kevésbé érintik. A kis­parasztokat, földműveseket, munkanélkülieket és squattereket lakókörzeteikben vagy a választás napján katonai jelenléttel megfélemlítik, miközben a lakosság képzettebb és vagyonosabb rétegeinek lehetőleg tiszta választásokat biztosítanak, (így tehát nemcsak az ellenzék kerül megosztásra (lehetőleg választási résztvevőkre és bojkottálókra), hanem társadalmi törést való­sítanak meg a társadalom alsóbb néprétegei és a középré­teg potenciális vezető elemei között is.

Ezen intézkedések általában eléggé hatásosak ahhoz-; hogy az ellenzéket jelentősen meggyengítsék, de önmagukban még­sem nyújtanak elégséges indokot a választásoktól való távolma­radásra. Ha ez mégis megtörténik, akkor az ellenzék „antide­mokratikusnak" tituláltatik, vagy azt állítják majd, hogy azért nem vett részt a választásokon, mert úgyis elvesztette volna.²² A meg­szorítások egy része ebben az összefüggésben politikai jel­legű, tehát a kormányzathoz kapcsolódik, egy másik része ad­minisztratív, mint például a választási bizottságokkal kapcsola­tos szabályok, egy további részét pedig a kormányzattal hivata­losan kapcsolatban nem lévő csoportok, halálszázadok, szolgá­laton kívüli milíciák, rendőrök és katonatisztek vagy emberek fel­bérelt csoportjai „gyakorolják", akiket korábban „lumpenproleta­riátusként" emlegettek volna.

Mindent összevetve az eredmény az lehet, hogy egy nagy va­lószínűséggel megosztott és meggyengített ellenzék a válasz­tásokat elveszíti (hacsak nem bojkottálja), miközben lehet, hogy bár a megfigyelők számos kis részlettel kapcsolatban tesznek majd megjegyzést, a választások lefolyását technikai szempont­ból mégis tisztának fogják minősíteni. Ha sok polgár kételkedik is majd a folyamat tisztaságában, akkor is valószínűleg azon a véleményen lesz, hogy megtörténtek az első lépések a demok­rácia irányába.

Egy ilyen választási folyamat fő célja a középrétegeknek az ellenzék kemény magjától való elidegenítése, valamint a társadalom demobilizálása. Arra megy ki a játék, hogy a la­kosság főleg szegényebb rétegeinek aktivitását és politikai rész­vételét mérsékeljék, és a politikát lehetőség szerint magára a választási aktusra korlátozzák. Ha ez sikerül, akkor az uralkodó elitek sikert könyvelhetnek el maguknak: minél kisebb a társa­dalmi mobilizálódás, annál biztosabban érezhetik magukat a bőrükben. E demokrácia megszületése után a korábbinál sok­kal nehezebb katonai ellenállást kifejteni, mivel az most már vá­lasztott kormányzat ellen lépne fel, még akkor is, ha a válasz­tások még nem tökéletes formában mentek végbe, és még hagy­nak maguk után némi kívánnivalót.

b) szerkezeti kiigazítás

Egy vélhetően még fontosabb terület, ahol a demokratizálás a helyi elitek és az északi kormányzatok (a kettő általában szoro­san összefügg) uralkodási eszközévé válik, a demokratizálódá­si folyamatot összekapcsolja a gazdaság szerkezeti kiigazítá­sának programjával, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is teszi.

A harmadik világ súlyosan eladósodott országai mindkét in­tézménytől (amelyeket a legfontosabb ipari államok hatásosan az ellenőrzésük alatt tartanak) hiteleket kapnak, amelyek azon­ban feltételekhez, bizonyos szerkezet-kiigazítási programok vég­rehajtásához kötöttek. Ezek működési módjának ismertetésébe sincs módunk kellő részletességgel bocsátkozni,²³ tartalmuk rö­vid összefoglalását azonban megtesszük:

Az utóbbi időben ilyen listák egészíti ki a demokratizálással kapcsolatos kívánalmakat. Stefan Mair például a Párizsi Klub Kenyával szemben 1991 végén megfogalmazott elvárásait így foglalja össze: „A megkívánt reformok közé tartozott a gazda­ság deregulációja és a költségvetési deficit leépítése, a korrup­cióval szembeni kemény fellépés valamint a politikai demokrati­zálás és liberalizáció."²⁴

Az eladósodott országokra kirótt intézkedések ezen gyűjtemé­nye összefüggésben van azzal, amit Anthony Laké, az USA nem­zetbiztonsági tanácsadója a „piacok megnyitásának" nevez. A külkereskedelem liberalizálása végső soron ugyanannak a cél­nak egy másik megfogalmazása. A szerkezeti kiigazítás poli­tikája összességében a harmadik világnak a piac felé való orientálódását jelenti, kifelé és befelé egyaránt. A világpiac­ba való integrálódás a külső aspektus, a privatizáció és a piac megerősítése a belső. Emlékszünk még a „piaci demokrácia" megfogalmazásra, amely a demokratikus offenzívát hivatott tá­mogatni és terjeszteni. Itt ütközünk bele abba a lényegi elem­be, amely e mögött áll. Belpolitikailag ez a harmadik világ szá­mára egy új politikai orientációt jelent: gazdasági liberalizálás, privatizálás, a világpiac felé való nyitás és ezáltal a nagy nem­zetközi vállalatok beengedése a helyi piacra jelenti az egyik, az állam leépítése, visszaszorítása és gyengítése a másik oldalát az éremnek. Egyik sem saját politikai döntés következtében megy végbe, hanem mert azt a Világbank és az IMF kívülről elrendelte. Ezen intézkedéscsomag nyilvánvaló célja a teljes pi­aci orientáció, amely tökéletes összhangban van London, Bonn és Washington ennek megfelelő elvárásaival.

Hogy állunk azonban ezen összefüggésben a demokráciával? A hivatalos ideológia könnyen elintézi a dolgot: eszerint ugyanis a piac és demokrácia ikertestvérek, és a piac megerősödése – a középrétegek támogatása útján – közvetlenül vagy közvetett módon a demokrácia erősödéséhez vezet, még ha bizonyos fá­ziskéséssel is. A valóságban azonban sajnos mindez máskép­pen mutatkozik meg.

A szerkezet-kiigazítási programok a harmadik világban az állami apparátus leépítését, illetve gyengítését célozzák. Itt azonban nem a bürokrácia ésszerű visszaszorításáról, a fel­duzzasztott és inkompetens állami apparátus megnyirbálá­sáról van szó. Ebben semmi kifogásolható nem lenne. Az álla­mi apparátusokat a harmadik világban, például Afrikában nem hatékonyságnöveléssel és a méretek csökkentésével teszik mű­ködőképesebbé, hanem ehelyett megfosztják őket alapvető feladataiktól. Baske Vashee ezen politika néhány hatását egy beszélgetésben így fogalmazta meg:

„A harmadik világ sok országában, elsősorban a szegényeb­bekben, az állam nagyon fontos tényező az emberek millióinak túlélőképessége szempontjából, mivel ezekben az országokban nincs más intézmény, amely az emberek szükségleteit védené (például az oktatáson, a létfenntartás támogatásán, az élelmi­szertermelésen keresztül), azon szükségleteket, amelyek az em­berek általános életszínvonalát biztosítják. Ha az államnak nem szabad erre többé pénzt fordítania, akkor az emberek számára nem marad más alternatíva. A harmadik világbeli kormányok adósságtörlesztéseinek közvetlen eredménye, hogy kevesebb pénzük marad saját népeik számára. Ezáltal növekszik az alul­tápláltság, nincs többé egészségügyi ellátás, az embereknek kell fizetniük a gyerekek taníttatását, és ezt nem tudják megengedni maguknak. A gyerekeknek ott kell hagyniuk az iskolát, és beso­rolódnak a munkanélküli tömegek közé. A szegénység általá­nos szintje jelentős mértékben megnő, amint az állam a szociá­lis kiadások folyósítását leállítja."²⁵

Azonban a harmadik világban nemcsak a társadalmi kihatá­sokról van szó, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények – amelyek mögött mint döntéshozók ugyebár az USA, Nyugat-Európa és Japán kormányai állnak – a déli kormányoknak köte­lező takarékoskodást írnak elő. Arról van szó, hogy az IMF és a Világbank az államot ideológiai okokból megtépázza, és legfontosabb hagyományos funkcióitól megfosztja. Az állam gazdasági funkcióinak egész sorát privatizálják, tehát a harmadik világ magánszektorának és a nemzetközi konszernek­nek juttatják. Más feladatokat, elsősorban a gazdaság- és pénz­ügypolitikát (amelyek természetesen más politikákat, így a szo­ciálpolitikát is meghatározzák) nemzetköziesítenek, tehát köz­vetlenül vagy közvetve Washingtonban vagy Londonban gyako­rolják majd őket, legtöbbször nemzetközi pénzügyi intézmények révén. Egy harmadik világbeli eladósodott szegény ország köz­ponti gazdasági irányszámainak forrása manapság nem ritkán a helyi pénzügyminiszter és a Világbank illetve az IMF (mind­kettő Washington székhelyű) közötti megegyezés, amelynek során általában a pénzügyminiszter húzza a rövidebbet. A he­lyi parlament, még a miniszterelnök is gyakran kimarad a döntési folyamatokból, sőt még az információáramlásból is. Még a saját államháztartás is gyakran külföldön határozódik meg – a Világbank és az IMF bürokratái által, akiket nem demokrati­kusan választottak, és szinte senkinek nem tartoznak beszá­molási kötelezettséggel. A harmadik világ sok régiójában a he­lyi állam szinte teljesen kiüresedik. Aki nem birtokolja az állam­háztartás feletti „felségjogot", annak semmi esélye arra, hogy saját országa sorsát meghatározza. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi intézmények teljes körűen beleavatkoznak az adott ország irányításába, meghatározzák a kamatlábakat, megha­tározzák a valuta fel-, de általában inkább leértékelését, és a kenyér és energiaárak emelését kényszerítik ki a támogatások csökkentése révén. A korábban gyenge és hibásan működő ál­lami apparátust ezáltal nem teszik működőképessé, hanem szin­te teljesen megfosztják jelentésétől. A szegény országok ese­tében a privatizáció és a valamikori állami funkciók nemzetközi­vé válása azt eredményezi, hogy az állam csak üres burok marad – egy olyan valami, ami az északi államoknak soha nem tetszene, bármennyire is oda vannak a piac és a pri­vatizálás ideológiájáért. A déli államok számára nem marad más, csak a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat: az elnyomást szolgáló intézmények. Ezt ugyanis aligha lehet pri­vatizálni vagy Északra "átutalni".

Ily módon olyan állami képződmények jönnek létre, amelyek­nek piaci irányultsága aligha vitatható. Ezen képződmények „de­mokratizálása" ezek után teljesen egyszerű és kockázatmentes formai lépés: miután az Észak ezeket az államokat megfosztotta legfontosabb funkcióitól, a kiüresedett burkot demokratizálják. Választásokat rendezhetnek, amelyek szabadon és tisztán folynak le, de amelyek nem relevánsak, mivel a választott kép­viselők nem rendelkeznek többé olyan hatalommal, hogy aktív és építő politikát folytassanak országukért. Claude Aké ezt jogosan a „hatalomnélküliség demokratizálásának" nevezi. A demokrácia egy olyan szituáció igazgatására korlátozódik, amelyet elvben már javítani sem lehet, és így teljesen jelentéktelenné válik.

Az egyik eredmény az, hogy a déli országok polgárai csalód­nak, és csalódniuk is kell saját „demokráciájukban" – és a nem­zetállamban végképp -, mivel az általuk megválasztott politiku­sok és kormányzatok alapvető problémáikat nem oldják meg, és nem is tudják megoldani. A csalódottság a demokráciától való elforduláshoz, apátiához vagy céltalan zendülésekhez vezet.

Jorge I. Dominguez ezt a problémát az angol nyelvű karibi tér­ségre vonatkozóan a következőképpen ábrázolja: „El kell ismerni, hogy a liberális demokrácia nem képes túlélni, ha összes pillé­rét, amelyre épült, összetörik anélkül, hogy azokat más alapok­kal helyettesítenék. A diktatúrák kapcsán már megszokott el­lenállás a liberális demokratikus rend ellen fordulhat."²⁶

A „nemzetállam", amely a harmadik világban egyébként is csak csírájában létezik, tovább diszkreditálódik, más, etnikai, etnikai­-vallási identitások lépnek az előtérbe, feltámasztási és felszabadítási ideológiák válnak népszerűvé. Az Észak demokrati­zálási offenzívája hatásosnak mutatkozott, de nem hozta meg a harmadik világ lakóinak saját sorsuk meghatározá­sának lehetőségét. Az enlargement a piaci demokráciák ural­mát megnövelte, erősítette Észak befolyását Délen, ezáltal az északi lakosokban jó érzést keltett, mert magukat világszintű demokratáknak interpretálhatják – de tovább csökkentette a sa­ját sors meghatározásának esélyeit. A demokrácia minden ele­me és mechanizmusa – a rendszeres és nagyjából szabad választások – ellenére a „nép uralmából" Délen nem maradt semmi.

7. A Dél demokratizálása – így vagy másképp

Egyes kritikák nagyon erős szavakkal illetik ezeket a folyamato­kat. Cyrus Bina egy más összefüggésben így fogalmaz: „Az USA globális hegemóniája előbbre való a szabadságnál és a boldog­ság keresésénél". Azt veti az USA szemére, hogy „egyszerre kiált demokráciáért és ugyanakkor akadályozza is azt".²⁷

Ez nem egészen így van. A Nyugat valóban támogatja a de­mokráciát a harmadik világban. De ezt olyan meghatározott spe­ciális úton-módon teszi, amely saját érdekeit szolgálja. Ha nem sérti az érdekeit, a szabad és tiszta választásokat részesíti előny­ben a diktatúrával szemben. Ennek vannak ideológiai és anyagi okai is: a választott kormányzatok legitimebbek, és így nagyobb stabilitás bázisává válhatnak. És nem ritkán a demokratikusan választott kormányzatok többet várhatnak el népeiktől, mint a követelődző és illegitim diktatúrák. Miért lenne tehát a Nyugat a demokrácia ellen?

A probléma pontosan nem abban áll, hogy a nyugati kormá­nyok a demokrácia ellen lennének. A probléma azon a tényen alapul, hogy egy általános ideológiai szimpátiától eltekintve, a demokráciát a déli országokban a lehető legnagyobb természe­tességgel alárendelik a saját gazdasági és stratégiai érdekeik­nek, és hogy a demokráciát úgy próbálják kialakítani, hogy azt a szabad piacok irányításához átszabják. Számukra a demok­rácia reális kérdés, de lényegében „management"-probléma. A déli országok lakói számára ez nyilvánvalóan másképp jelenik meg: számukra a demokrácia kérdésénél arról van szó, hogy sorsukat saját maguk legyenek képesek irányítani, és ne a ha­zai diktátor vagy külföldi pénzügyi hatóságok határozzák meg kívülről. Tehát nem az a kérdés, hogy legyen-e demokrácia vagy sem,²⁸ hanem az, hogy a demokrácia az önmeghatáro­zás és az egyéni sors irányításának kategóriája legyen-e, vagy egy uralkodási technika a hazai elitek ellenőrzésének és a nemzetközi hegemónia biztosításának céljából.

A Dél progresszív – vagy nem is annyira progresszív – tár­sadalmi mozgalmainak pozíciójából a helyzet elég zordnak és bonyolultnak mutatkozik. Gyakran kerülnek szembe olyan hely­zettel, amelyben az uralom valóban diktatórikus és oligarchi­kus rendszerei meggyengültek vagy megszűntek, amikor vá­lasztásokra kerül sor, amelyek értelme azonban nem ritkán pontosan az, hogy őket a peremre kényszerítsék. A demokrá­cia a piacgazdaság záloga lesz, mindenekelőtt a középréte­gek és a társadalmi elitek számára lesz érvényes, miközben a társadalom nagyobbik része megmarad külső személőnek. Ez ellen szinte alig lázadhatnak fel, mivel különben egy csónak­ban találhatják magukat a diktatúra és az elnyomás régi erői­vel. A fejleményekkel sem lehetnek azonban elégedettek, mi­vel azok pontosan ellenük irányulnak. Jelentősnek mondható az a próbálkozás, hogy igyekeznek visszavonulni az állami ha­talom körüli harcból, és ezt ráadásul a civil társadalom erősö­déseként próbálják beállítani.

Valójában viszont a küzdelmet az államért is kell vívni, a sze­gényebb és marginalizálódott néprétegeknek az állami appará­tusban való részvételéért és befolyásáért. Nem szabad átenged­ni azt az eliteknek és a középrétegeknek. Ez egyébként nem csak az „igazságosság" alapjaiból fakad: Rueschemeyer-Stephens-Stephens átfogó kutatásai során arra a következte­tésre jutott, hogy „a domináns osztályok csak addig alkalmaz­kodtak a demokráciához, ameddig az a pártrendszer érdekeiket védte."²⁹ Miközben a lakosság többsége és elsősorban az alsóbb néprétegek számára szükséges a demokrácia, azért hogy egyál­talán befolyásuk legyen saját társadalmukra, a hatalmi elitek szá­mára a demokrácia csak egy hatalomgyakorlási lehetőség a többi között, amelyet lehet előnyben részesíteni vagy mellőzni.

A küzdelemnek arról is kell szólnia, hogy az államot megvéd­jük teljes kiürítésétől, és hogy a harmadik világ sok országában legalább egy működőképes társadalmi szintre emeljük. Egy olyan állam, amely feladatait nem képes ellátni, nem is érdemel vá­lasztásokat. Az állam északi szereplők közreműködésével meg­valósuló gyengítésének – és ezt követően a középrétegekre kon­centráló demokratizálásnak – a harmadik világban ahhoz is köze van, hogy Délen pontosan azt az intézményt szándékoznak alá­ásni, amely jelenleg az egyetlen olyan intézmény, amelynek mi­nimális esélye van az északi dominancia-politika elleni fellépés­re. Az állam felszámolódásának tendenciája a déli államokban a harmadik világ további atomizálódását is jelenti, amikor is ez a szféra a világpiac és az északi domináns hatalmak számára már csak kezelendő objektum marad, amely nem képes tárgya­ló, önmagát védelmező vagy önálló szubjektumként fellépni.

A demokratizálásnak két fontos aspektusa van. Eiőszöris vi­tathatatlan, hogy a demokrácia meghatározott formái nélkülöz­hetetlen és értékes vívmányok. Az északi demokratizálási offen­zívának dacosan véget vetni, ellene lenni még a szabad válasz­tásoknak, az emberi jogoknak és a demokrácia bizonyos jogi kategóriáinak is – mint ahogy azt az iszlám egyes áramlatai vagy Ázsia egyes autoriter uralkodói manapság előszeretettel teszik – végzetes lenne. Ellenkezőleg, ezeket a gyakran „formálissá" lefokozott demokráciaelemeket erősíteni és védeni kell, ki kell állni betartásuk mellett, és tovább kell fejleszteni őket. De nem szabad ennél megállni. Túl kell mutatni a formális és jogi azo­nosságon és azon fikción vagy realitáson, hogy minden polgár ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik a törvény és a választóur­nák előtt, tehát az államban. A demokrácia reális lehetőségeit, és nem csak az egész népesség részvételének elvét kell kiesz­közölni. „Demokrácia – de kinek?" – ez a döntő kérdés. Csak egy képzett vagy tehetős kisebbségnek van reális esélye, hogy aktívan részt vegyen saját társadalmának alakításában, avagy a harmadik világ lakossága túlnyomó többségének is, amelyik a globális világgazdaság peremén vagy azon kívül él? Van-e a nőknek, nincstelen napszámosoknak, kiszorultaknak, etnikai ki­sebbségeknek, analfabétáknak, munkásoknak és munkanélkü­lieknek valóban esélyük arra, hogy egyszer saját országuk poli­tikájában hallassák a hangjukat, és valós hatalmat gyakorolja­nak? A demokrácia nyugati verziója a Dél számára pontosan a lakosság többségének részvétele ellen irányul. Ezen többség gyakorlati kizárása egyidejűleg működő demokrácia mellett – ez a market democracy mint célkitűzés lényegi magva. Aki kívül reked a piacról és nem versenyképes, annak gyakorlatilag nincs befolyása, még akkor sem, ha elméletben és a törvény szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezhet.

A szegény néprétegeknek ma gyakorlatilag az a választás marad, hogy vagy elfogadják marginalizálódásukat, és részvé­telüket az alkalmi választásokra korlátozzák, vagy szervezkedés és mobilizálódás útján hatalmi tényezővé válnak, és megpróbál­ják a civil társadalmat megformálni. Ez a dualizmus azonban csak fél demokrácia: az eliteknek megvan a hatalmuk, és a civil tár­sadalom csoportjainak a joguk, hogy ezt kritizálják. Ez jobb, mint a semmi, de ez nem egy valóban demokratikus alapokon műkö­dő társadalom szerkezete. A demokrácia társadalmi tartalma akkor teljesedik be, ha a civil társadalom nem marad kívül a hatalmi struktúrán, hanem annak alkotórészévé válik.

Ez azonban demokráciát jelentene piacgazdaság helyett, és ez csorbítaná Észak politikai és gazdasági érdekeit.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Lásd többek között: Sámuel P. Huntington: The Third Wave – Demo-cratization in the Late Twentieth Century. Norman/Oklahoma, 1991.

² Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk.): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 32.

³ Lásd többek között: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1991. 105-110.

⁴ ldézve: Heather Deegan:The Middle East and Problems of Democ­racy. Buckingham 1993 (Issues in Third World Politics), 132.

⁵ Lásd többek között: Dávid P. Forsylhe: Democracy, War, and Cgvert Action. In: Journal of Peace Research, 1992/4, 385-395.

⁶ Abraham F. Lowenthal:The United States and Latin American Demo­cracy: Learning from History, In: Abraham F. Lowenthal: Exporting Dejjio-cracy – The United States and Latin-America. Baltimore, 1991.261.

⁷ Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards. In: Com-mentary, 1979. november, 34-45.

⁸ Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations? In: Foreign Affaires, 1993/3 nyár, 40.

⁹ Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 28.

¹⁰ Joshua Muravchik: Exporting Democracy – Fulfilling America's Destiny, Washington 1991. 227.

¹¹ Lake says U.S. Interests Compel Engagement Abroad. In: USIS, US Policy – Information and Texts, 1993. szeptember 23. 7.

¹² Uo. 8.

¹³ Uo. 8., 9.

¹⁴ Clinton Warns of Perils Ahead Despite Cold War's End, Adress to U.N. General Assmebly. In: USIS, US Ploicy – Information andTexts, 1993. szeptember 29.4.

¹⁵ Effective Enlargement in a Changing World, by Anthony Lake. In: USIS, US Ploicy – Information and Texfs, 1993. december 20.21.

¹⁶ Uo. 23.

¹⁷ Ritka kivételt jelent Irak és Szaddam Husszein. „Természetesen Irak nem demokrácia, hanem diktatúra. De országunk számára ez az egyet­len lehetőség, hogy problémáit megoldhassa" – így érvelt egy iraki dip­lomata a szerzővel szemben. Számos kormánytaggal folytatott beszél­getés során egyikük sem törekedett arra, hogy Irakot demokráciaként igye­kezzen beállítani.

¹⁸ Warren Christopher külügyminiszter 1993 júniusában. Idézet átvéve: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1994. 91., forrásmegjelölés ott.

¹⁹ ldézet átvéve: Jochen Hippler, lásd fenn.

²⁰ Lásd többek között: Jochen Hippler: Low-lntensity Warfare – Key Strategy tor the Third World Theater. In: MERIP Middle East Report (New York – Washington), 1987/1 január-február.

²¹ A választások problematikájához lásd: Edward S. Hermán – Frank Brodhead: Demonstration in the Dominican Republic, Vietnam and El Sal­vador. Boston, 1984. amely anyag néhány retorikai túlzástól eltekintve ér­dekes adalékokat tartalmaz.

²² Klasszikus esete ennek a salvadori választások 1982-ben és 1984-ben, amikor az ellenzék többek között a biztonsági helyzet miatt tagad­ta meg a választásokon való részvételt. Lásd többek között: Jochen Hipp­ler: Menschenrechte und „Politik der Starke" – USA und Lateinamerika seit 1977. Duisburg, 1984. 175-167.

²³ Lásd például Susan George-nak az adósságválságról és a Világ­bankról szóló különböző könyveit: A Fate Worse than Debt.

²⁴ Stefan Mair: Kenia's Weg in die Mehrparteiendemokratie. SWP – S 387, Ebenhausen, 1993. július, 41.

²⁵ Egy hangfelvétel alapján

²⁶ Jorge 1. Dominguez: The Caribbean Question: Why has Liberal De­mocracy (suprisingly) Flourished? In: Jorge I. Dominguez-Robert A. Pastor-R. Eslie Worrell: Democracy in the Caribbean – Political, Economic and Social Perspectives. Baltimore, 1993.25.

²⁷ Cyrus Bina:The Rhetoric of Oil and the Dilemma of War and Ame­rican Hegemony. In: Arab Studies Quarterly, 1993/3 nyár, 14.

²⁸ Ezen összefüggésben érdemes a demokráciába való mostani át­menet négy típusát megkülönböztetni. Lásd: Georg Sorensen: Democracy and Democratization. Boulder/Colorado, 1993.47.

²⁹ Dietrich Rueschemeyer-Evelyn Huber Stephens-John D. Stephens: Capitalist Develpomenf and Democracy. Chicago, 1992.287.

Az alábbi tanulmány abból a célból készült, hogy felderítsük: hogyan arathattak elsöprő győzelmet Magyarországon és Len­gyelországban az 1993-94-es választások során azok a kom­munista utódpártok, amelyek a kelet-közép-európai országok első szabad választásain oly megalázó vereséget szenvedtek?

Magyarázatunkhoz a liberális-konzervatív törésvonal elmé­letének és az ún. „két tengely"-elméletnek a tételeit kívánjuk egymással szembe állítani. A korábbi helyzet szerint a poszt­kommunista politikát erkölcsi megfontolások és az értékrendek feletti küzdelem irányítja, magyarul a liberálisok és konzervatí­vok között oszlik meg. Ez a tétel megegyezik azokkal az elmé­letekkel, amelyek az osztályszerkezet jelentőségének háttér­be szorulását jósolják a nyugati demokráciákban. Ez a nézet a poszt-kommunista országok első szabad választásai alkalmá­val tömeges támogatást nyert: az osztályszemlélet a pártok közötti választás során nem érvényesült. A második elmélet szerint a poszt-kommunista politika egyszerre a jelképek és az érdekek politikája. Következésképpen egyaránt hatnak rá a li­berális-konzervatív és a jobboldali-baloldali szembenállások. E két tengely elmélete jelentősnek tartja az osztályszemlélet hatásait, egyben magában hordozza a társadalmi osztályok fokozódó jelentőségének lehetőségét is, amikor politikai jóslá­sokba bocsátkozik.

Az alábbi tanulmány a „két tengelyes" elmélet igazát próbál­ja meg alátámasztani: középpontjában az a tétel áll, amely szerint a volt kommunista pártok azért győztek a második szabad választásokon, mert sikeresen játszották el a szociáldemokrata pártok szerepét, és – ennek következtében – el tudták nyerni a városi munkásosztály szavazatait. A kelet-közép-európai országok első két szabad választása között a jelképes politizálás helyét a hagyományosabb, érdekek szerinti politizálás vette át.

1. A politikai szerencse forgandósága a poszt-kommunista Magyarországon és Lengyelországban: a tapasztalat rejtélye

Kelet-Európának az utóbbi öt évben már kétszer sikerült megle­petéssel szolgálnia elemzői számára.¹ Az első meglepetés ter­mészetesen az volt, amikor 1989-ben a köztudatban viszonylag stabilnak vélt államszocialista államrendszerek hirtelen össze­omlottak. Többnyire még azok a szocialista elemzők is, akik el­kerülhetetlennek tekintették az egypárti uralom megszűnését, fokozatosabb, elhúzódóbb átalakulásra számítottak. Ezenkívül – és ez az alábbi tanulmány szempontjából még fontosabb – laikus körökben az a feltételezés terjedt el, hogy a kommunista rendszert, legalábbis kezdetben, egy szociáldemokrata jellegű állam váltja fel, amely majd érzékenyebben fog reagálni a szoci­ális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kérdéseire, mint azt szocialista/kommunista előde tette. Ezzel szemben a politikai váltás gyorsan játszódott le, és a kommunista pártok, illetve utód­szervezeteik a választások során nem a szociáldemokratáktól szenvedtek el vereséget, hanem olyan pártoktól, amelyek kon­zervatív célokat, hazafias és vallásos értékeket hirdettek. Az 1990-es évek elején már úgy tűnt, hogy csak a liberális ide­ológia képes alternatívát kínálni ezekkel a konzervatív erők­kel szemben. 1990-ben Magyarországon (l. 1. táblázat) a há­rom konzervatív beállítottságú párt együttesen a szavazatok több mint 40%-át nyerte el, ezzel a képviselői helyek mintegy 60%-át szerezte meg. "

Lengyelországban 1991-ben (l. 3. táblázat) a konzervatívok a közvetlen szavazatok több mint harmadát kapták, ami a parla­menti helyek mintegy 40%-át biztosította számukra. A liberális nézeteket hirdető pártok ugyancsak mindkét országban figye­lemre méltó eredményeket értek el: a liberálisok a magyarorszá­gi, ill. lengyelországi közvetlen szavazatoknak 30, ill. 22 %-át szerezték meg. Ezzel szemben az utódpártok² nagyon gyengén szerepeltek: Magyarországon a választók 11, míg Lengyelor­szágban 12%-a szavazott olyan pártokra, amelyeket szociálde­mokratákká átalakult reformkommunisták, illetve demokratikus szocialisták alkottak. Az ilyen pártokra³ leadott szavazatok ará­nya megegyezett a korábbi kommunista párttagok arányával (az utódpártok részére a korábbi párttagság bizonyult az egyetlen valóban megbízható „szavazatjelző" tényezőnek 1990-91 során). Mindkét országban tettek kísérleteket antikommunista szociál­demokrata pártok létrehozására, de ezek nem értek el számot­tevő eredményt a választásokon. A közvetlen szavazatok alig két százalékát nyerték el, tehát Magyarországon még csak be sem juthattak a parlamentbe.

1993-94-re Kelet-Európa újabb meglepetéssel állt elő. Alig­hogy a legtöbb elemző kezdte a szocializmust, sőt annak szociáldemokrata változatát is a múlt részének tekinteni, egyút­tal azt is elfogadni, hogy a politikai jobboldali-baloldali megosz­tottság helyébe a világnak ezen a tájékán a liberaiizmus-konzervatizmus ellentéte lépett, a választópolgárok több kelet­-európai országban poszt-kommunista, baloldali utódpártokat jut­tattak hatalomra. 1993-ra (l. 4. táblázat) a lengyelországi utód­párt támogatói arányát megkétszerezte. Ezzel együtt az antikom­munista szociáldemokrata párt helyzete is sokat erősödött. A széles értelemben vett baloldal, azaz a volt LEMP utódpártja (SLD) által vezetett koalíció, ennek hagyományos szövetsége­se, a Parasztpárt (PSL)⁴ és a Szolidaritásból kivált szociálde­mokrata frakció (UP) együttesen a közvetlen szavazatok több mint 40%-át tudta megszerezni. Ez a képviselői helyek csak­nem 74%-át jelentette számukra. A konzervatívok vesztettek: az 1993 utáni országgyűlésben részvételük már nem éri el az 5%-ot sem. A liberálisok mérsékelt sikert arattak: 1993-ban csu­pán 16%-át adták a lengyel képviselőknek, tehát nem voltak képesek a konzervativizmus váratlan visszaesését kihasználni.

E tanulmány célja azt feltárni, hogy milyen okok húzódhatnak meg a poszt-kommunista országok baloldali fordulatai mögött, és miben is áll ez a fordulat? Megváltozott-e a pártok választó­körének összetétele? Ha igen, le lehet-e írni ezt a változást osz­tályszempontok szerint? Okkal nevezhetjük-e az 1993-as és 1994-es választásokon győztesnek bizonyuló pártokat baloldal­inak? Már előrevetíthetjük a tanulmány végkövetkeztetését: a fenti kérdésekre óvatos, úgyszólván visszafogott igen lesz a vá­lasz. Az 1990-94-es magyar- és lengyelországi választások köz­vélemény-kutatási adatai arra utalnak, hogy a két ország utód­pártjának győzelme – legalábbis bizonyos fokig – annak tulaj­donítható, hogy sikerült önmagukat kellőképpen legitim szo­ciáldemokrata pártként megjeleníteniük, és így maguk mel­lé tudták állítani a munkásságot, amelynek soraiból valószí­nűleg sokan távol maradtak az 1990-es választások alkalmával. Nem áll szándékunkban az általunk igen egyoldalúnak tartott érték-, világ- és jelképszemléletet egy másik, ugyancsak egyol­dalú, kizárólag osztályszempontú politikai felfogással helyette­síteni. Míg egyfelől úgy látjuk, hogy az osztályszerkezet igenis jelen van, nem tagadjuk a poszt-kommunista politika liberális- konzervatív megosztottságának jelentős voltát. Például egyér­telműen mutatunk rá arra, hogy a pártok közötti választásra leg­kiemelkedőbben egyedül a vallásosság utalt és utal ma is.

Ugyanakkor azt is megjegyezzük, hogy a baloldali-jobboldali törésvonal nemcsak hogy nem tűnt el, de egyre nagyobb sze­rephez jut a társadalmi és gazdasági változások jelenlegi szint­jén. Ennek a baloldali-jobboldali szembenállásnak az erősödé­sét és az osztályszemlélet fokozódó jelentőségét kívánjuk szem­ügyre venni az adott időszak pártok közötti választásai szem­pontjából.

2. Elméleti rejtély: A poszt-kommunista országokban erősödik az osztályszemlélet?

Az a kérdés, hogy az osztályszemlélet vajon mekkora szerepet játszik a politikai folyamatok alakulásában általában, illetve ki­emelten a választásokban, egyidős a szociológia tudományá­val. Napjaink nyugati szociológusainak közös álláspontja sze­rint az osztályszemlélet jelentősége összességében hanyatlófélben van. Az osztályszemlélet szerepéről élénk vita folyik, ám azok, akik kiállnak az osztályszempontú vizsgálatok változatlan hasznossága mellett, általában nem vitatják a „ha­nyatló jelentőség" kifejezés használatát; elsősorban arra töreked­nek, hogy kimutassák: az osztályszemlélet – gyengülése elle­nére – még mindig érvényben van.

Ez a tanulmány egy lépéssel meghaladja ezt az álláspontot: arra próbálunk rámutatni, hogy a poszt-kommunizmus első öt esz­tendeje alatt az osztályszemlélet jelentősége éppenséggel fo­kozódott. Jóllehet nem ez utalt legfőképpen a későbbi pártok közötti választásra, mindazonáltal 1990-91-hez képest 1993-94 során nagyobb jelentőségűvé vált mindkét általunk vizsgált or­szágban. Álláspontunk érvényessége jól körülhatárolható: tanul­mányunk a poszt-kommunista fejlődés korai stádiumáról szól. Alig­ha tartalmaz üzeneteket – különösen nem számottevőket – a nyu­gati választói magatartás, illetve választási politika elemzéséhez. Az osztályszemléletről, illetve a politikáról szóló irodalmat csak ebben a korlátozott – méghozzá igen szűkre szabott – területen képes kiegészíteni. Állításainkat provokatívnak szánjuk, ugyan­akkor csupán szerény mértékben tartunk igényt általánosítások­ra.

Minthogy az Annual Review of Sociology legfrissebb, 1995/ 21. számában Jeff Manza, Michael Hont és Clem Brooks kiváló és mélyre ható áttekintést nyújtanak a szociológiai szakiroda­lom azon részéről, amely a társadalmi osztályok választói visel­kedésre gyakorolt hatását tárgyalja, ezt felesleges volna itt újra elismételnünk. Nézetünk kifejtése során nagymértékben támasz­kodunk erre az áttekintő tanulmányra, csupán azokra a vitatott részletekre kívánunk rávilágítani, amelyek az alábbi elemzés szempontjából különösen érdekesnek tűnnek. Megkíséreljük azonosítani/meghatározni az egyedülállóan kelet-európai, késő­szocialista vagy poszt-kommunista felfogást erről a kérdésről. (A szakirodalomnak ezt a csekély, ám olykor a lényegre mutató ré­szét Manza, Hont és Brooks érthetően nem vizsgálja.)

A. Az osztályszemlélet és a politika a nyugati demokráciákban: hanyatlik a gazdasági érdekek jelentősége?

A klasszikus szociológiai gondolkodásban a gazdasági érdek és különösen az egyének osztályhelyzetének elsődleges fontossá­gát a politikai magatartás magyarázatában alapjában sosem vonták kétségbe.

A marxizmus egyértelműen meghatározó szerepet játszott, amikor az osztályt a politikai elemzés középpontjába állította. A marxizmus klasszikusai ezt igen különös módon tették: az osz­tálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A válasz­tási politizálást polgárinak („burzsoá") minősítették; a munkás­osztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották, szemben azzal, amit a forradalmi marxis­ták rosszalló értelemben „választói rendszernek" (elektorizmus) neveztek.

Mellékesen hadd jegyezzük meg, hogy Marx egyik legkorábbi (1843), Engels pedig egyik legkésőbbi munkájában eláll ettől a véleménytől, tehát szép kis marxistának bizonyultak. Marx A hegeli államjog kritikája c. írásában még úgy vélekedett, hogy az általános választójog a munkásosztály emancipációját ered­ményezhetné. Tény, hogy néhány hónappal később híres tanul­mányában (A zsidókérdésről) már elutasította ezt a nézetet. Eb­ben már nem ítéli elegendőnek az általános választójogot és a politikai emancipációt. Az emberi emancipáció forradalmi láto­másában, a civil társadalom mindenhatóságában találja meg az emberiség történelmének végcélját.

A munkásosztály tehát visszakapja a választáson alapuló po­litizálás lehetőségét, amelyet aztán a leninista típusú forradalmi marxisták a II. Internacionálé a korosodó Engels utolsó írásai­ban politikai sikerként való értékelésével mint revizionizmust uta­sították vissza. Több mint fél évszázad telt el, mire az elmé­leti marxisták érdeklődése – kiábrándulva a szovjet és kínai jellegű forradalmi kísérletekből – újra a „demokratikus osztály­harc" felé fordult, és kezdték a társadalmi osztályok szere­pét vizsgálni a választói magatartásokban és a politikai szö­vetségekben (Przeworski, 1980; Prezeworski-Sprague, 1986; Wright, 1985; Wright, 1989). Természetesen a szociáldemokra­ta politikai szimpátiát tápláló, de a marxizmus elmélete iránt nem elkötelezett gondolkodók évek hosszú során át azért elemez­ték kitartóan a társadalmi osztályok választási politikára gyako­rolt hatását, hogy bemutassák a munkáspártok munkásosztály általi támogatottságát. Ez kiemelkedően igaz a skandináv or­szágok (Korpi,1986), Anglia (Goldthorpe és társai, 1967; Marshal et al, 1988) és Ausztrália eseteire.

Azok az elemzők, akik kritikus szemmel tekintettek a klasszi­kus marxista álláspontra, nemigen vonták kétségbe a társadal­mi osztályok politikai szükségességét. Weber véleménye jól pél­dázza a marxista problémafelvetésre adott korai válaszokat. Eszerint a társadalmi osztályba tartozás természetesen számit – ami azt illeti, nemcsak, sőt nem elsődlegesen a forradalmak, hanem a párt-, ill. választási politika szempontjából. De ez csu­pán az egyik a politikai résztvevők számos szerkezeti vonása közül, amelyeket mind figyelembe kell venni. így például a poli­tikai hatalom is gyakran a társadalmi tekintély és nem az osz­tályprivilégiumok alapján érvényesül. Ezenkívül a politikai intéz­mények, de különösen a politikai pártok (Weber, 1978) viszony­lag vagy feltételezhetőleg függetlenek az osztályérdekektől. Ál­talánosságban a különváló politikai szociológia és az empirikus választási tanulmányok az 50-es évek végéig, a 60-as évek ele­jéig kényelmesen megvoltak ezekkel a tágan értelmezett fogal­makkal. Az osztály- és a kézzelfogható gazdasági érdekeket meghatározó kiindulópontnak tekintették mind a kortárs politi­kai szociológia (Lipset, 1960; Lipset és Rokkan, 1967), mind a választói magatartás vizsgálatának (Lazersfeld és társai, "1948; Campbell és társai, 1960) „klasszikusai".

A pártválasztás meghatározó társadalmi tényezői

Az elmúlt három évtized alatt éles vitát folytattak egymással egy­felől azok, akik a társadalmi osztályok politikai hatásának csök­kenését vagy elmúlását vélték látni, és ezért a politika, illetve a politikai szociológia gyökeres újrafogalmazását tartották szük­ségesnek, másfelől pedig azok, akik az osztályok változatlan je­lentőségét hirdették.

A politikai magatartás osztályszempontú vizsgálatát legelőször az ún. polgárosodási elmélet tette próbára. Ez az Angliában, az 50-es években kialakult elmélet úgy tartotta, hogy a modern ipari társadalomban a fizikai munkásság aránya csökken, sőt, ami még ennél is nagyobb jelentőségű: maguk a munkások is polgárosodnak értékrendjük és politikai magatartásuk szempont­jából. Kétségtelen, hogy az adott időszak alatt számos olyan szerző, aki egyáltalán nem kapcsolódott a polgárosodási elmé­lethez, arra mutatott rá, hogy a pártválasztásban általánosan csökken a társadalmi osztályok szerinti döntés (Alford, 1967; Diven, 1992; Clark és Lipset, 1993).

Különös módon a polgárosodási elméletet leginkább Gold-thorpe és társai (1967) megsemmisítő bírálatából, a mára már klasszikusnak számító A jómódú munkás-ból ismerjük. Ebben Goldthorpe és szerzőtársai megcáfolhatatlan empirikus bizonyí­tékokat sorolnak fel az angliai választói magatartás osztályszem­léletének változatlan súlya mellett. Meggyőzően mutatják be, hogy a brit Munkáspárt még a 60-as években is erős munkás­osztálybeli támogatottságot élvezett.

A polgárosodásról szóló szociológiai vita politikailag távolról sem volt ártatlan. A polgárosodás elmélete a Munkáspártot bí­rálta. Azt sugallta, hogy a Munkáspárt – hagyományos válasz­tói bázisának eltűnése következtében – vagy elbukik, vagy el kell távolodnia ún. baloldali politikájától, és új politikai arculatot kell kialakítania. Azok, akik visszautasították a polgárosodási el­méletet, ezáltal kiálltak a brit szociáldemokrata mozgalom és baloldali politikájának változatlan életképessége mellett.

A Goldthorpe-tanulmány ugyanakkor nem zárta le a vitát. A Munkáspárt hanyatlása a 70-es évtizedben felszította a polgá­rosodás elvének lángjait (Heath és Curtice, 1985), amelyet az­tán Marshall és társai (1988) újra kioltottak. Ők alkotják a University of Essex szociológusainak azon csoportját, amely élet­ben tartja azt a kutatási hagyományt, amelyet Lockwood és Goldthorpe fejlesztett ki a 60-as évek folyamán.

A politikai magatartás osztályszempontú elemzését másodjá­ra az ún. poszt-materialista felfogás állította próba elé. A poszt­materialista nézet ugyancsak a II. világháborút követő, növekvő jólét gondolatából indult ki, és azt hirdette, hogy az új nemze­dék poszt-materialista értékeket vall, politikai magatartását nem anyagi érdekek irányítják, amelyek a jólét körülményei között amúgy is elveszítik jelentőségüket.

Tartalmi összefüggései alapján a poszt-materialista felfogásban végső soron a korábbi angol nézet amerikai változatát láthatjuk. Inglehart (1977) nem vonja kétségbe Goldthorpe állítását a tár­sadalmi osztályok változatlan szerepéről a brit politikában, mind­össze úgy tartja, hogy egy egyedülálló angliai jelenséggel van dolgunk. Igen különös, ahogy az „amerikai kivételességről" szóló tézist a „brit kivételességről" szóló állítássá módosítja. Összessé­gében, egészen a poszt-materializmus elméletéig – Sombart nagy jelentőségű műve, a Miért nincs szocializmus az Egyesült Álla­mokban? óta – az a hiedelem tartotta magát, hogy a társadalmi osztályok relatív mellékessége és a szocialista mozgalmak hiá­nya kizárólag amerikai jelenség, amelyre külön magyarázattal kell szolgálni. Inglehart poszt-materialista elméletében az amerikai politizálási mód válik mértékadóvá. A társadalmi változás morálisan amúgy is a jólét, tehát az osztálykülönbségek eltűnése felé tart – a brit érdekpolitizálás az, ami ettől (a normálistól) elüt, tehát ez igényel külön magyarázatot.

A polgárosodás és a poszt-materializmus elmélete egyaránt a 80-as évek korai szakaszának terméke. Nem kívánjuk ehe­lyütt ezeket kritizálni, de kötelességünknek érezzük megjegyez­ni, hogy a 80-as évek eleje óta mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Egyesült Államokban jelentősen élesedtek a társadal­mi egyenlőtlenségek, az alacsony jövedelmi rétegek reálbére nagymértékben esett, ezért – legalábbis látszólag – ez az el­méleti vonalvezetés nem tűnik teljesen elfogadhatónak.

A polgárosodásról és a poszt-materializmusról szóló tanokra gyakran úgy tekintettek – és amint azt fenti ismertetéseink bizo­nyítják, nem minden alap nélkül -, mint az osztályszempontú elemzés és a baloldali politizálás valamiféle jobbszárnyi bírála­tára. A 80-as évekre azután olyan teoretikusok is, akik azono­sultak a baloldallal – közöttük néhány egykori marxista -, csat­lakoztak a kórushoz, amely a társadalmi osztályoknak a politi­kai magatartás szempontjából csökkenő jelentőségét zengte. Az ő meggyőződésüket ugyanakkor nem a polgárosodási vágy a poszt-materialista elmélet szolgáltatta. A poszt-marxizmusnak létezik egy olyan irányzata, elsősorban a frankfurti iskola szer­zői között, amely elutasítja, hogy az osztály lenne a politikai vál­tozás kulcsintézménye. Különösen nagy kételkedés övezi a pro­letariátus „progresszívnak" tartott szerepét.

Adorno, Horkheimer és Marcuse gyakran foglalkoztak írása­ikban ezzel a kérdéssel. A frankfurti iskola filozófusait taszította az a jelenség, amit ők a németországi nácizmus munkásosz­tály általi támogatásának tekintettek a 30-as esztendőkben, ezért nem láttak okot arra, hogy a munkásságban a baloldali politika őszinte támogatóit keressék.

Mellékesen a német munkásság feltételezett nácizmusa és a polgárság náciellenessége mind a mai napig élénken vitatott kérdése a történettudománynak és a politikai szociológiának egyaránt. A 60-as évek során Marcuse egyedüli célja az volt, hogy megtalálja azt a történelmi tényezőt, amely képes a ha­gyományos marxista szerepű munkásosztály helyére állni. Úgy vélte, hogy a társadalom peremén megjelenő új csoportosulá­sok – ő csak a radikális diákságot nevezte meg, de az elem­zés kiterjeszthető az etnikai kisebbségekre, nőkre, homosze­xuálisokra stb. – döntő szerephez jutnak majd az új progresszív politizálásban (Marcuse, 1969). Marcuse előrevetítette a 70-es évek végére, a 80-as évek elejére kialakuló új társadalmi moz­galmak elméletét. Eszerint a fejlett kapitalista világ politikája új kérdések köré fog épülni, pl. környezetvédelem, nőmozgalmak, állampolgári jogok, stb. Ezek az új kérdések valószínűleg más választókört vonzanak majd, mint a hagyományos baloldali ér­dekek. Inkább mozgósítják a középosztályt, vagy az ún. új osz­tály tagjait, azaz a különféle értelmiségieket (Gorz, 1982; Offe, 1985; Laclau és Mouffe, 1985). Mellesleg, ezeknek az új tár­sadalmi mozgalmaknak a zöme anti-etatista, ami tovább rongálja a baloldali politika jellegzetes osztályalapját. Ezt a baloldalt, amely az új társadalmi mozgalmak köré szervező­dik majd, nemcsak a műveltebb középosztály, az értelmiség alkotja, ugyanakkor ellenez mindenféle állami beavatkozást, ide­értve a jóléti államot is. Tehát elutasítja a baloldali politikai pár­tok és a munkásosztály közötti kapcsolat legfontosabb eszkö­zét. Lipset, aki a maga módján egy hasonló gondolati pályát tett meg élete végére a radikális baloldaliságtól a neoliberalizmusig, munkásságának kései korszakában jelentősen újrafogalmazta korai politikai szociológiai álláspontját, amelyben a társadalmi osztályok még lényeges tényezőként szerepeltek, és az első­sorban osztályszempontok szerint leírt politika ís a baloldal­jobboldal tengelyben nyerte el értelmét. Egy nemrégiben nap­világot látott, izgalmas cikkében ennek az újrafogalmazott bal­oldalnak a XIX. századi liberalizmusra emlékeztető értékszem­léletéről beszél: „…a baloldali és liberális kifejezések manap­ság a szabadpiaci és demokratikus tendenciákat jelentik, …a jobboldali és konzervatív jelzők azokra a csoportokra vonatkoz­nak, amelyek az állami irányítást védelmezik. Meglepő, de eze­ket az ideológiai fogalmakat ebben a felfogásban először leg­inkább a tizenkilencedik században használták." (Lipset, 1991: 220)

Az anti-etatista társadalmi mozgalmakból kialakuló új baloldal valóban egyre nehezebben különböztethető meg a XIX. száza­di liberalizmustól. Ezzel párhuzamosan társadalmi bázisa is vál­tozik: a munkásosztály helyét a művelt középosztály, vagy – Gouldner értelmezésében – az új osztály foglalja el. Ez a jelen­ség rejti magában a választási magatartás klasszikus, osztály­szempontú elméleteinek harmadszori elvetését.

A választási részvétel meghatározó társadalmi tényezői

A fent említett három próbatétel, amelyekkel „a társadalmi osz­tályok választási politikában élvezett jelentőségének" szembe kellett néznie, mind a pártok közötti választás köré épül. Az ed­dig idézett irodalmak egyaránt azt állították, hogy a baloldali pár­tok folyamatosan veszítenek választói támogatottságukból, mi­vel hagyományos osztálybázisuk tűnőfélben van.

Ám a politikai magatartást nem lehet és nem is szabad pusztán a választásokon részt venni szándékozók pártpre­ferenciáira korlátozni. A politikai magatartás elemzésekor egyúttal figyelemmel kell lennünk a választói részvétel kérdé­sére is. A választói részvétel nagy szórást mutat az országok és az idő függvényében: Nyugat-Európában gyakran 90% fö­lött alakul, míg az Egyesült Államokban a csekély 50%-os arány is előfordul. Ezzel együtt a választói részvétel csökkenésének általános tendenciája figyelhető meg. Az elemzők voltaképpen egyetértenek a választói részvétel meghatározó tényezőiben: mindannyian úgy látják, hogy a részvételt elsősorban a válasz­tópolgárok iskolázottsági szintje és foglalkozása befolyásolja. Az alacsonyabb iskolázottságú, illetve az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozó személyek kevésbé jelennek meg a válasz­tófülkéknél. Lipset (1960) készített egy társadalmi osztályokra alapuló értékelést a nyugat-európai és az amerikai választási részvétel közötti különbségekről. Ebben azt állítja, hogy az ame­rikai polgárok döbbenetesen alacsony részvétele a választáso­kon annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államokban nem léteznek szociáldemokrata pártok. Tehát a társadalmi osztályok hatása erőteljesen érződik az egyesült államokbeli választói rész­vételen – érvel tovább az ifjú Lipset -, mivel szociáldemokrata párt hiányában az alacsonyabb társadalmi osztályok nem talál­nak olyan pártot, amelyre szavazhatnának.

Azt a nézetet, amely szerint az alacsonyabb társadalmi osz­tályok kevésbé jelennek meg a választásokon, és hogy az ala­csonyabb választási részvétel annak tulajdonítható, hogy hiá­nyoznak azok a pártok, amelyek a munkásosztály soraiból kike­rülő választókat vonzanák, alapjaiban még nem kezdték ki. Az eddigi egyetlen vita a témában akörül bontakozott ki, vajon a választási részvétel csökkenése összefügg-e a társadalmi osz­tályok helyzetével?

Itt most hadd térjünk ki azoknak a kutatási eredményeknek az összegzésére, amelyek a választói magatartás és a társadalmi osztályok összefüggésére vonatkoznak a fejlett nyugati demok­ráciákban. A pártok közötti választás szempontjából a szakiro­dalom jelentős része azt állítja, hogy az osztályok jelentősége csökken. Ezt az állítást mind tartalmi, mind módszertani alapon többen kétségbe vonták. Például Goldthorpe és társai (1967) és Marshall és társai (1987) vitatták a polgárosodási elmélet pon­tosságát, és megingathatatlan bizonyítékokkal álltak elő a pár­tok közötti választások változatlan osztályalapúsága mellett. Manza, Hont és Brooks (1995) módszertani okokkal magyaráz­ta, miért megbízhatatlanok a társadalmi osztályok csökkenő je­lentőségét hirdető tanok. Weaklim (1991) számadatokkal támasz­tott kételyeket a poszt-materializmussal és az új társadalmi moz­galmakkal szemben. Hadd húzzuk ismételten alá: a társadalmi osztályok hatását a választási részvételre még soha nem von­ták kétségbe.

A szakirodalom tehát általában elfogadja, hogy a részvétel mértékét nagyban befolyásolja a választásra jogosultak osz­tályhelyzete. Az egyes országok közötti eltérések a munkás­osztály, ill. munkáspártok jelenlétének, avagy hiányának tulaj­doníthatók. Az Egyesült Államokban egyedülálló politikai kultú­ra érvényesül, amelyben az a politikai játékszabály, hogy nem a választópolgárok szociális értelemben alsó hányadát kell meg­szólítani, hanem ehelyett úgy kell a demokrácia játszmáját le­bonyolítani, hogy olyan egymással versenyben álló politikai prog­ramokat dolgoznak ki, amelyek a választópolgárok felső körei­hez szólnak, illetve azokat mozgósítják. Az európai politikai rendszer ezzel szemben a magas részvételi arányokon ala­pul; a társadalmi osztályok szerepe elhanyagolható a vá­lasztási részvételben, ugyanakkor jelentős a pártok közötti választás szempontjából.

Érdemes szó szerint idézni Manza, Hont és Brooks közös ér­tékelő tanulmányának következtetéseit: „Néhány mostani tu­dományos elemző úgy látja, hogy a társadalmi osztályok és a képviselőválasztás közötti viszonyt a nyugat-európai és ameri­kai tőkés demokráciákban 1945 óta a folyamatos »eltávolodás« jellemzi. Másokat az osztályokról szóló elmélet, a statisztikai módszerek továbbfejlesztése és a megbízható adatokhoz való hozzájutás lehetősége késztetett arra, hogy újraértékeljék azt az állítást, mely szerint a társadalmi osztályoknak a választási po­litikában betöltött szerepe csökken.

A legtöbb jelenlegi kutatás arra a következtetésre jut, hogy pontosabb, ha a folyamatokat "tendencia nélküli változásnak«, illetve – kivételes esetekben – »újra-szövetkezésnek« nevezzük. A kutatók erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy úgy hangolják össze az újraértékelések következő új hullámát, hogy ezáltal egyszerűsödjék a nemzetközi összehasonlítás művele­te. Ezen a ponton csupán egy biztos következtetés vonható le: egy országban sem bizonyult a választás osztályoktól függet­lennek két egymást követő alkalommal." (Kiemelés a szerzők­től.)

B. Két, egymást kizáró elmélet a poszt-kommunista politika természetéről: a liberális-konzervatív törésvonal és az ún. „két tengely" elmélete

A fent ismertetett polgárosodási, poszt-materialista, valamint az új társadalmi mozgalmakról szóló tételek sajnos nem vonatkoz­tathatók pontosan a poszt-kommunista társadalmak körülménye­ire. A politikai szociológia elfogadott nézete szerint a tőkés fej­lődés kezdeti stádiumaiban a társadalmi osztályok nagy jelen­tőséget élveznek a politikai magatartás szempontjából. Azok a nézetek, amelyek kétségbe vonják a társadalmi osztályok sze­repét és a jobboldali-baloldali megosztottságot, mind a fejlett tőkés rendszer körülményeire támaszkodnak.

Az osztályok felbomlásáról beszélni majd akkor lesz idősze­rű, ha már egy későbbi stádiumban a munkásosztály nagysága zsugorodni kezd, és a gazdasági felfutás következtében a munkásság és a polgárság egyre hasonlóbb mértékben fog gyara­podni. Ezzel szemben az államszocializmusból a piacgazda­ságba való átmenetet helyesebb a szocialista hierarchiából a tőkés osztályrendszerbe való átmenetként jellemezni. Az osztályok nem tűnnek el, sőt inkább kialakulófélben vannak. A késői államszocializmus nem volt különösebben gazdag; a gaz­dasági intézmények átszervezése következtében az életszínvo­nal esett, éleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A mai Ke­let-Európában egy átlagos dolgozó a kommunizmus buká­sa előtti fizetésének körülbelül kétharmadát viheti haza.

Minthogy a poszt-kommunista Kelet-Európa történelmi körül­ményei ilyen szembetűnően elütnek a fejlett kapitalista Nyugat­tól, külön elméleteket kell alkotnunk, hogy leírhassuk a politika egyes területeinek lényegét, és azokat a meghatározó társa­dalmi tényezőket, amelyek az e területeken más-más helyet el­foglaló pártok választói körét kijelölték a poszt-kommunista át­alakulás idején.

Jóllehet ezeket a kérdéseket élénk vita övezi a kelet-európai értelmiség köreiben, a szakirodalomban mégsem találtunk meg­felelően körvonalazott álláspontokat.

A kortárs kelet-európai értelmiség kultúrája – döntő mérték­ben – élőszóban jut kifejezésre. Az elgondolásokat csak beszél­getések, előadások során fejtik ki, legtöbbször nem jelentetik meg Írott formában. A politikai területekről, pártokról és azok szava­zóköréről, illetve a hasonló témákról szóló publikációk többsége újságcikk, illetve napilapokban megjelenő interjú – nem tudo­mányos folyóiratban közzétett tanulmány. A szakértők sokszor idézik egymást mind ezeknek a beszélgetéseknek a során, mind az újságcikkekben. Ez megnehezíti az elméletalkotás általáno­sító folyamatát, egyben meglehetősen esetlegessé teszi azt. Kö­vetkezésképpen igen kevés letisztult nézet alakul ki, és kevés ismeret halmozódik fel. Az alábbiakban mindent megteszünk an­nak érdekében, hogy ennek az elméleti kirakójátéknak a da­rabjait elfogadható módon egymáshoz illesszük.

Az itt bemutatandó két nézet közül az elsőt nevezzük „a liberális-konzervatív törésvonal" elméletének! Ennek az elméletnek az a gondolat áll a középpontjában, hogy a jobboldal és a balol­dal fogalma Kelet-Európában tartalmát veszítette. Helyét a poli­tikai palettán a liberálisok és konzervatívok közötti megosztott­ság vette át. Ez tehát azt jelenti, hogy a politikai küzdelmet nem a gazdasági érdekek irányítják, a pártoknak nincs jól körülhatá­rolható szavazóköre, amelyet társadalomszerkezeti vagy osztály­szempontok szerint lehetne leírni. Ehelyett a politikai küzdelem az egymással szemben álló kultúrák, értékek, a vallási és etni­kai hovatartozás, az eltérő világnézetek között zajlik.

A másik elméletnek „a két tengely elmélete"nevet adtuk. Nap­jaink Kelet-Európájában senki sem vonja kétségbe a kulturális konfliktusok és a liberális-konzervatív szembenállás súlyát. Még­is, akad néhány szociológus, politológus és társadalomelemző, aki kitart a baloldali-jobboldali megosztottság jelenléte mellett. Ezek szerint tehát nem csupán egy törésvonal létezik, nem csu­pán egy tengelyre épül rá a poszt-kommunista politika, hanem kettőre. Míg a liberális-konzervatív ellentétet az értékren­dek különbözősége adja, addig a baloldali-jobboldali ten­gely gazdasági érdekek között húzódik. Bizonyos szerzők, akikről elmondhatjuk, hogy osztják „a két tengely elméletének" állítását, azt jelzik, hogy a gazdasági érdekek végül a poszt­kommunista politikán belül is nagyobb szerephez fognak jutni, így a pártok, legalábbis egynémely párt, jól körülhatárolható, biztos szavazókörrel fog rendelkezni. Ilyen körülmények között arra kell számítanunk, hogy a társadalmi osztályok jelentősége a politikai magatartás szempontjából általában növekedni fog, és ez különösen igaz lesz a pártok közötti választások eseté­ben.

A két elmélet közötti vita a következő két kérdéscsoport körül alakult ki:

A két elmélet állításainak ismertetése során igyekezni fogunk kitérni a közöttük feszülő ellentét mindkét elemére, ámbár sta­tisztikai elemzéseinkben csupán a második kérdésre szorítkoz­tunk: az egyén osztályhelyzetének jelentőségét, egyszerűbben fogalmazva: a foglalkozás és a várható pártválasztás összefüg­géseit vizsgáltuk.

Már föntebb rámutattunk, hogy a polgárosodásról, a poszt­materializmusról, az új társadalmi mozgalmakról és a társadal­mi osztályok változatlan jelentőségéről szóló elméletek politika­ilag nem tekinthetők „ártalmatlannak". Az ismeretek szociológi­ája, avagy a szociológia szociológiája jól jöhet, ha meg akarjuk érteni a kelet-európai elméleti vitákat, egyúttal bemutatni, milyen politikai különbségek is húzódnak meg a liberális-konzervatív szembenállás és „a két tengely" elméletének vitája mögött. Rö­viden: megpróbáljuk a hátteret és néhány kulcsfontosságú ál­láspontot bemutatni azoktól a szerzőktől, akiket a fenti két el­mélet mögé sorakoztathatunk fel.

A liberális-konzervatív szembenállás elmélete a kelet-európai disszidensek politika-ellenességében és a kommunista rendszer alatti ellenzéki politizálás korai megfogalmazásában gyökeredzik, amely a civil társadalom harcát hirdette a hatalmon lévőkkel szemben.

Ezt az anti-politizálást, más néven alternatív politizálást elő­ször – nagyjából azonos időben, a 70-es évek vége, a 80-as évek eleje táján – Vaclav Havel, Adam Michnik és Konrád György indította el. A politika-ellenesség inkább gondolkodásmódot, mintsem arra irányuló, fegyelmezett erőfeszítést jelentett, hogy pontosan meghatározzák, mit is jelent a politizálás a világnak ezen a részén. Inkább ideológiai programnak, mintsem társa­dalomelemzési gyakorlatnak szánták. A kelet-európai disszidensek – megundorodva az egykori államszocialista politikusok ügyeskedéseitől – erkölcsi mércét kívántak felállítani. Bár a kom­munista politikusoknak nem kellett versenyszerű, szabad válasz­tásokon megmérkőzniük, érdekes módon mégis jól ismerték az érdekpolitizálást. Marxizmusban való jártasságuk, és ennek azon tanítása, mely szerint a politika az érdekcsoportok közötti komp­romisszumok mestersége, hajthatta őket a koalícióépítés, az el­lenfeleik szövetségek révén való semlegesítése, megosztása, ily módon irányítása felé. A 60-as években a disszidens, ill. ellen­zéki politikusok első nemzedéke a marxista „politikacsinálást" próbálta meg utánozni. A lengyel Kuron és Modzelewski, a ma­gyar Haraszti úgy hitték, hogy meg tudják és meg is kell „érin­teniük" a munkásosztályt. Azt tartották, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy olyan társadalmi bázist hozzon létre, amely ké­pes lesz ellenzéki politizálásra. Egy évtizeddel később, ahogy az ellenzék erősödött, ez az álláspont már gyermekdednek tűnt, és a XIX. századi orosz narodnyikok naiv populizmusára emlé­keztetett, akik parasztruhába öltözött radikális értelmiségiek vol­tak, és még beszédmódjukban is a parasztokat próbálták utá­nozni, azt bizonyítván, hogy valódi társadalmi bázis áll a hátuk mögött. A 70-es, 80-as évek fordulójának vezető kelet-európai disszidens értelmisége úgy döntött, hogy felhagy ezzel a nevet­séges színjátékkal, mondván: ők nem munkások, hogyan is lép­hetnének fel a munkásosztály képviselőiként?

De kit is képviseltek ők igazán? Erre a kérdésre a politika-elle­nesség leleményes válasszal szolgált: a civil társadalmat, a ma­gasabb erkölcsi színvonalat – nem pedig bármilyen különálló cso­portosulást vagy társadalmi osztályt. Az anti-politika izgalmas, nagyon ötletes megfordítása volt a civil társadalomról alkotott marxi felfogásnak. A fiatal Marx a civil társadalom határait abból a megfontolásból kívánta az osztályharc hangsúlyozásával kitá­gítani, hogy ezáltal meghaladja az osztályok közötti különbsége­ket; az egykori államszocializmus disszidens ideológusai az osz­tályhatárokat olyan társadalmi mozgalmak révén gondolták fel­számolni, amelyek nem tesznek különbséget osztály és osztály között, hogy így újra életbe léptessék a civil társadalom fogal­mát. Tehát az osztályokra épülő politizálás, a sokszínű érdekek befolyásolásán alapuló politizálás helyébe egy új erkölcsiségű politizálási módot kívántak állítani.

Az anti-politizálás mozgalmának létrehívása amellett, hogy egyszersmind bátor és nemes cselekedet volt, igen tartalmas­nak és vonzónak bizonyult. A 80-as évtized során nemcsak a disszidens értelmiségiek, hanem a társadalom különböző nagy csoportjai is megtapasztalhatták az ún. „szabadsághiányt". A késői szocializmus gazdaságilag nem volt különösebben sike­resnek mondható, a 70-as évektől fogva mélyült a kapitalista Nyugat- és az államszocialista Kelet-Európa életszínvonala kö­zötti szakadék. Mégis, fennállásának utolsó két évtizedében a rendszerrel szembeni elégedetlenség elsődlegesen az emberek­nek a szabadság, a demokrácia, illetve az együvé tartozás iránti vágyából fakadt. Ezeket a vágyakat kétféle módon lehetett au­tentikusan megválaszolni: egyrészt a liberalizmus irányából, amely az egyén szabadságát hangsúlyozta, másrészt a konzer­vativizmus irányából, amely a nemzet, az etnikai tisztaság és a vallás fogalmának feltámasztott nyomatékosításával kínált meg­oldást az identitás és az együvé tartozás meghatározására.

Az anti-politizálás és a vele együtt megjelenő „civil társadalom"-elmélet⁶ a 80-as évek során a kommunista, érdekcsopor­tok szerinti politizálással állította önmagát szembe. A küzdelmet, úgy mondták, „a társadalom" és „a hatalmi erők" vívták egymás­sal, nem pedig a társadalom különféle rétegei. Az anti-politizá­lásnak ez a felfogása egyaránt könnyen magába tudta fogadni a liberális értelmiségiek, a konzervatív hazafiak, a bigott hívők és a jobb életkörülményekért, valamint önállóságukért harcoló munkások csoportját, értelmiségi tanácsadóikat is ideértve.

A poszt-kommunista időszak későbbi halálos ellenségei – a köztük feszülő egyet nem értés ellenére – békésen megfértek egymással a kommunista párt és „apparátcsikjai" elleni közös küzdelemben. A liberalizmus a hazafiság és a vallás mint állam­polgári jogok mellett szállt síkra; míg a liberális értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint például a KOR, addig a konzervatív értelmiség – még a lengyelországi egyházi vezetés is – támogatta a munkásság szociáldemokrata törekvéseit, ame­lyeket például a Szolidaritás szakszervezeti mozgalma is meg­testesített. Minthogy ez a fennálló rendszer ellen irányult, ezért részét képezte a társadalom küzdelmének a hatalmon lévőkkel szemben.

A 80-as évek eleji lengyel és magyar disszidensek liberaliz­musa a polgári szabadságjogokra, és nem a piacgazdasági rend­szerre, illetve a magántulajdonra összpontosított.⁷ 1989 köze­ledtével azonban a „civil társadalom" ezen boldog egységessé­ge bomlásnak indult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politika-ellenesség valójában politizálás más eszközökkel, nem pedig a politi­kai tevékenységek teljeskörű elutasítása. Ennek megfelelően az újonnan kialakuló politikai küzdőterek az anti-politika logikája és főbb érdekei mentén oszlottak meg, más szóval a legjelentő­sebb különbség a liberálisok és a konzervatívok között rejlett. Noha a liberálisok és a konzervatívok könyörtelen harcot vívtak egymás ellen, azért készek voltak megállapodni a poszt-kom­munista politikai felfogás legalább egy alapfeltételében, amelyet Tamás Gáspár Miklós (1989) és Adam Michnik oly meggyőző­en fogalmazott meg: a politika poszt-kommunista szakaszában nincs helye a baloldali-jobboldali megosztottságnak (hasonló­an vélekedik még Milán Simecka, 1992; Kis, 1990a; 1990b; 1992; Arató és Cohen, 1992). Ideje, hogy „búcsút vegyünk a baloldaltól" – szólt Tamás Gáspár Miklós egyik nagy hírű tanul­mányának címe.⁸ Simecka (1990) egészen odáig merészkedett, hogy azt sugallja: Közép-Európa – az osztálymentes politizálás és az idejétmúlt baloldal-jobboldal fogalmainak mellőzése ré­vén – leckét adhat a Nyugatnak pragmatikus politizálásból.

Kelet-Közép-Európa annak a „magasabb szintű" politikai kul­túrának a bölcsője, amely a teljes nemzet, az egész társadalom – és nem csupán valamelyik rétegének – anyagi érdekeit teste­síti meg. Arató (1992: 78) ugyancsak előnyösebb helyzetűnek találja azokat a pártokat, amelyek nem hajszolják a társadalmi osztályokon alapuló választói kör kialakítását. Egyúttal arra fi­gyelmeztet, hogy a politika „weimarizálódása" menne végbe, amennyiben a poszt-kommunista Kelet-Európa az osztályokon alapuló politizálással kísérletezne.

A fent ismertetett álláspont az – legyen bár elemző vagy csak leíró jellegű -, amit mi a „liberális-konzervatív törésvonal" elmé­letének neveztünk el. Az e felfogást követő poszt-kommunista po­litizálás különböző erkölcsi és világnézeti vélemények vitáját je­lenti. A politika-ellenesség nézete szerint a poszt-kommunista politika sokkal inkább a jelképek politikája, az értékrendek csatá­ja, mintsem érdekpolitika vagy osztályharc. Ami azt illeti, a liberá­lis-konzervatív szembenállás elmélete meggyőző elemzésnek bizonyult, ugyanakkor – miként arra egy, az 1990-es magyaror­szági választásokról szóló korábbi tanulmányunkban már hivat­koztunk (Szelényi Sz. és társai, 1995) – igen jól tudta követni a korai poszt-kommunista rendszer politikai folyamatait is. Nem ért minket meglepetésként, hogy nem találtunk kimutatható statiszti­kai összefüggéseket a pártszimpátia és a választók osztályhely­zete között. Ez megerősíti annak az elméletnek az állításait, amely a baloldal és az osztályhelyzet mellékességét hirdeti a politikai küzdelmekkel összefüggésben. Ugyanakkor az is meglehetősen igaz megállapítás, hogy 1990-91-ben a baloldali jelző aligha illett az egykori kommunista pártokra. Sem tagságuk, sem széles tá­mogatottságuk nem a baloldali választókörből, azaz a munkás­osztályból verbuválódott. Mindezeken túl, a poszt-kommunista li­berális és konzervatív pártok túlfűtött „Kulturkampf"-ba bocsátkoz­tak egymással (I. Schlett, 1994), amelyben a hazafiság kontra koz­mopolitizmus kérdését vitatták a nyugat-barát és az általuk xenofóbiás populistáknak tartott személyiségek; illetve azok a né­zetek csaptak össze, amelyek egyfelől vallási és családi érdeke­ket, másfelől a világi értékeket, továbbá az állam és az egyház szétválasztását hangsúlyozták.

Tény, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tanát nem fo­gadta el minden politikai elemző. Főként azok a politológusok, akik rokonszenveztek az utódpárt programjával, illetve akik így vagy úgy kapcsolatban álltak a kommunista párt reformszárnyával, másként értékelték a stabil választói bázis hiányát és a nyilvánvaló gyenge­séget, sőt magának a politikai baloldalnak a hiányát is.

Bihari Mihály, a korábbi reformkommunista, akit a 80-as évek végén a kommunista párt kizárt tagjai sorából, hogy az utódpárt aztán visszavegye és parlamenti képviselővé tegye 1994-ben, már 1989 decemberében azt írta az egyik napilapban (Bihari, 1989), hogy a magyarországi politikai csatározásokban nem ket­tő, hanem három, oldal vesz részt. Noha elismerte a baloldal gyenge voltát, kitartott amellett, hogy még reményteli jövő áll előt­te. A baloldali pártok hasznosságát a politikai konszolidáció szempontjából elméletileg elképzelhetőnek tartotta. Egy másik, Biharihoz hasonló kötődésű politológus, G. Márkus György – meglepő módon – Lipset és Rokkan elméleteiben keres magá­nak kiindulópontokat (Márkus, 1994). Egyik cikkében, amelyet az első választási ciklus végén, de még a második demokrati­kus választás előtt, 1994 májusában írt, arra a következtetésre jut, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tartós súlyán túl az a politikai baloldal, amely elismeri a társadalmi igazságos­ság értékeit, széles körben vált elfogadhatóvá, sőt a liberálisok és a konzervatívok is a munka-tőke ellentét mentén különültek el egymástól (idézett mű: 43).

Bihari, de különösen G. Márkus írásaiban tehát a „két tengely elméletét" látjuk felbukkanni: azt az állítást, mely szerint a balol­dalnak igenis van jövője, és társadalmi bázisát egy társadalmi osztály fogja kijelölni.

A politikai játéktér osztályok szerinti megosztottságának kér­dését számos nem-szocialista politikus, illetve politológus is fel­vetette (Ost, 1993; Kitschelt, 1992; Kuron, 1994; Reykowski, 1994; Wnuk-Lipinski, 1995). Miközben a társadalmi osztályok csökkenő jelentőségét hirdető vélemény baloldali bírálói attól tar­tottak, hogy kötődéseik politikai képviselői el fognak tűnni a szín­ről, addig a konzervatívabb felfogású elemzők aggodalommal szemlélték annak az ideológiának az erősödését, amely ellen felnőtt életük nagy részén át küzdöttek. Azok a konzervatív ér­telmiségiek, akik a politikai hatalomban vagy akörül tevékeny­kedtek, mindkét országban napilapok hasábjain, interjúkban és nyilvános viták során óvtak a „kommunista restauráció" veszé­lyétől. Reykowski (1994: 19-20.) például a „gondoskodó állam" támogatói létszámának növekedését tapasztalja Lengyelország­ban 1991 és 1993 között, és úgy vélekedik, hogy ez a változás árthat a kialakulófélben lévő demokratikus intézményeknek.

Az 1990-es magyarországi választásokról szóló korábbi ta­nulmányainkban (Szelényi I. és Szelényi Sz., 1991; Szelényi Sz. és társai, 1995) kiemelten foglalkoztunk a választói részvétellel. Adatelemzéseink megbízható bizonyítékát adták, hogy a válasz­tásokon való részvételt leginkább a választópolgárok iskolázott­sági szintje, illetve – bizonyos mértékig – foglalkozása határoz­ta meg. A magyarországi első szabad választások alkalmá­val a választópolgároknak csupán mintegy fele jelent meg az urnák előtt. Többségük a magasabb iskolai végzettsé­gűek, illetve a magasabb társadalmi presztízst élvező pá­lyák tisztviselői közül került ki. Ugyancsak szemügyre vettük a szavazó és a szavazástól távolmaradt polgárok politikai nézetei között mutatkozó különbségeket. A számok azt bizonyították, hogy amellett, hogy a választástól tartózkodók alacsonyabb tár­sadalmi rangúak voltak, legtöbbjük olyan értékeket vallott ma­gáénak, amelyeket a szociáldemokrata pártok választókörével szokás kapcsolatba hozni. Arra az ún. „két tengely"-elmélettel összhangban álló következtetésre jutottunk, hogy 1990-ben a megszólítatlan szociáldemokrata választókör igen tekintélyes méretű lehetett. Abban az időben ezt a felvetést hevesen vitat­ták. A liberális filozófus Kis János, aki ekkortájt az SZDSZ elnö­ke volt, elemzésünkre adott válaszában megerősítette azt az álláspontját, mely szerint a baloldalnak nincs jövője Kelet-Euró­pában, ezért pártja, a liberális SZDSZ helyes stratégiát folyta­tott akkor, amikor nem egy szociáldemokrata platformot tett ma­gáévá, hanem – ehelyett – az állampolgári jogok képviselete mel­lett kötelezte el magát.

A „két tengely"-elméletet nagyvonalakban úgy foglalhatjuk össze, hogy a politikai küzdőtéren a baloldali-jobboldali meg­osztottság éppen úgy érvényes, mint a liberális-konzervatív, csakhogy a poszt-kommunista átalakulás kezdeti időszakában ez még nem derül ki világosan.

A kommunizmus bukását követő idők első szakaszát elsősor­ban a szabadság, az identitás és együvé tartozás kérdései ural­ják, ezért ez a liberális-konzervatív tengely mentén, a társadal­mi osztályok csupán halvány körvonalai között épül ki. Minthogy a gazdasági érdek- és osztálykülönbségek továbbélnek a fel­szín alatt, ugyanakkor az állampolgári jogokat a törvény szava­tolja, a gazdasági konfliktusok előtérbe kerülnek. Ennek az a következménye, hogy a politika a jelképes politizálásból az ér­dekpolitizálás felé mozdul el, ismét jelentőséget kap a balolda­li-jobboldali megosztottság és a politikai nézetek osztályfüggő­sége. Más szóval: minél inkább megközelítik a volt államszo­cialista országok a demokratikus piacgazdasági modellt, annál mélyebb tartalmat nyer a bal- és jobboldal fogalma, annál nagyobb szerephez jutnak a gazdasági érdekek és az osztálykülönbségek a választói döntésben.

A liberális-konzervatív törésvonalról szóló elmélet az osztály­szemléletnek és az érdekpolitizálásnak mond búcsút. Ezzel szemben a „két tengely"-elv azt vallja, hogy a jelképek politikája a korábbiaknál kevésbé fogja irányítani a poszt-kommunista po­litikai elképzeléseket, ugyanakkor az osztályszemlélet erősödé­sére és az érdekpolitizálás újfent központi szerepére számít.

3. Feltételezések, számadatok és módszerek

Ebben a fejezetben a két, egymással vitában álló tézis, a „libe­rális-konzervatív törésvonal" és a „két tengely" elméletének helyzetmagyarázó erejét kívánjuk összemérni a magyar- és lengyel­országi pártpreferenciák 1990-94-es változása alapján.

A „két tengely"-elmélet helyességét igazolja az, ha 1. a társa­dalmi osztályoknak és az iskolázottságnak csupán csekély ha­tását tapasztaljuk az 1990-91-es magyarországi, illetve lengyel­országi választásokon; ha 2. az osztályszemlélet és az iskolá­zottság erősödő hatása tapasztalható mindkét országban 1993­94 során; ha 3. a második szabad választások alkalmával a szo­cialista pártok szembetűnően több támogatót szereztek a vá­lasztó polgárok azon köréből, amely szavazatait általában szo­ciáldemokrata pártokra adja, tehát, ha a „fizikai munkás" státusz­ból szocialista szavazatra következtethetünk; ha 4. az ideológi­ai kérdések (például a felekezeti hovatartozás, a maga összes lehetséges változataiban, megőrizték jelentőségüket a második választások alatt is, de az osztályszemlélethez képest hatásuk csekélyebbnek bizonyult. Az alábbi számadatok nagy általános­ságban ezeket a feltételezéseket támasztják alá.

Számadatok

Számadatainkat két forrásból szereztük be. Az 1990-es magyar­országi és az 1991-es, illetve 1993-as lengyelországi választá­sokra vonatkozóakat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európá­ban 1989 után" c. felmérésből (Szelényi-Freiman, 1991) merí­tettük, amelyben a népesség különféle rétegeinek találomra ki­választott képviselőit arról kérdeztük, hogy a legutóbbi parla­menti választásokon kire szavaztak.

A közvélemény-kutatást Magyarországon 1993-ban, Lengyel­országban 1994-ben végeztük el. Látható, hogy néhány éves eltérés mutatkozik a felmérés és a választások időpontja között, de ez nem érinti az adatok megbízhatóságát. Sőt, 1993-94-re nézve a legtöbb esetben csak csekély mértékben lehetünk ta­núi az ún. nyájszellem érvényesülésének, azaz annak a tenden­ciának, hogy a választók közül többen állítanák azt, hogy a győz­tes párt(ok)ra szavaztak, mint ahogyan azt az összesített válasz­tási eredmények bizonyítják. Ugyanakkor, sajnos, az 1991-es lengyelországi bejelentett baloldali szavazatokkal kapcsolatban beszélhetünk bizonyos fokú „nyájszellem"-hatásról. Az 1994-es felmérés idején a megkérdezettek közül lényegesen többen em­lékeztek vissza úgy, hogy 1991-ben a baloldalra szavaztak, mint azt ténylegesen tették. Míg a valóságban a baloldali pártok a szavazatok csupán 23,1 %-át szerezték meg, addig 1994-es válaszadóink 31,3%-a emlékezett vissza úgy, hogy,, rájuk sza­vazott. Másfelől viszont a felmérésből eredő visszamenőleges becsléseink a szavazatok pártok közötti megoszlásáról igen helytállónak bizonyultak.

Az 1994-es magyarországi választásról szóló elemzéshez a MEDIÁN (közvélemény-kutató iroda) „exit poll" adatait használ­tuk fel. A MEDIÁN spontán kiválasztás alapján 60809 embert kérdezett meg, közvetlenül szavazataik leadása után. Az így nyert eredmény nagyon közel járt a választás tényleges kime­netének adataihoz.

Az 5-ös (Magyarország) és a 6-os (Lengyelország) tábláza­tok a szavazó népesség lehetséges változóinak megoszlását

mutatja, ahogyan azt modelljeinkhez is felhasználtuk. Magyar­ország esetében a szavazatokat három pártcsoportosulás sze­rint elemeztük: MSZP, konzervatívok (MDF, FKGP, KDNP) és liberálisok (FIDESZ és az SZDSZ). A lengyelországi eredmé­nyek vizsgálatához is ebbe a három kategóriába soroltuk be a pártokat, jóllehet a baloldalt ott egy választási koalíció adja, amelyet a volt kommunista párt vezet. Mellette a meglehetősen konzervatív, hagyományos szövetséges, a Parasztpárt és az an­tikommunista Munka Unió, az egykori Szolidaritás-mozgalom baloldali, szociáldemokrata frakciója áll. A rájuk adott szavaza­tokat egységesen a baloldal szavazataiként kezeltük.

A szavazást várhatóan befolyásoló tényezők közé felvettünk egy 5 „dummy" változóból álló sort a társadalmi osztályba tarto­zás kimutatásához. A szűkkörübb exit poll-adatok és saját ada­taink összehasonlítása érdekében a gazdaságilag inaktív lakos­sági csoport mutatóit külön tüntettük fel.

Ezek után, az EGP osztályozási rendszerének megfelelően, a következő foglalkozási kategóriákat állítottuk fel: diplomások, me­nedzserek, szellemi munkakörben dolgozók, fizikai, továbbá me­zőgazdasági munkások. Sajnos a magánvállalkozás hatását nem tudtuk külön megvizsgálni a pártok közötti választás tekintetében, mivel a MEDIAN-tól beszerzett adatok között a magánvállalkozás nem szerepelt külön kategóriaként. Ezeken kívül még számos olyan, többnyire állandó, kontroli-változót alkalmaztunk, amelyek itt nem igényelnek bővebb magyarázatot. A „templomjáró" elne­vezést azok kapták, akik nem csupán évente néhányszor vesz­nek részt istentiszteleten. A „városlakó" cím azokra vonatkozik, akik a 100.000-es lélekszámnál nagyobb települések lakói.

Az alábbi eredményeket, melyek a táblázati adatok minden­irányú összevetéséből és logisztikai regressziós modellekből fa­kadnak, abból a célból közöljük, hogy általuk megbecsülhetővé váljék a pártválasztás különböző, egymástól független változói­nak hatása az egyes országokra nézve év szerint. Külön figyel­met kívánunk fordítani azoknak a mutatóknak a nyomon követ­hető változásaira, amelyek az osztályhelyzetre utalnak.

4. Eredmények: a pártok közötti választás meghatározó tényezői

Magyarországon, illetve Lengyelországban 1990-91 és 1993­94 között lezajlott néhány jelentős változás, ami megváltoztatta a választói magatartás szociális determináltságát. Olyan váltó­zásokról van szó, amelyek összhangban állnak mind a poszt­kommunista időszak lehetséges szociáldemokrata választói bá­zisáról alkotott feltételezésünkkel, mind pedig a „két tengely"-elmélettel. Ugyanakkor adataink kétségessé teszik a liberális-konzervatív törésvonal elvének helyességét.

Először is: a baloldali fordulat a magyar és a lengyel politi­kában egyaránt a választói részvétel csekély, de tartalmát tekintve mégis jelentős növekedésével járt együtt. A magyar­országi részvétel a választások első fordulóiban 66-ról 70%-ra, a második fordulókban 45-ről 52%-ra emelkedett (I. az 1. és 2. táblázatokat). Lengyelországban a részvétel még látványosab­ban növekedett: 1993-ban mintegy 23%-kal többen szavaztak, mint 1991-ben.

Sajnos nem rendelkezünk adatokkal azokról a polgárokról, akik csak a második választás alkalmával adták le szavazataikat. Ennél fogva nincsenek közvetlen bizonyítékaink arra, hogy a Szocialista Pártnak jól jött a megnövekedett választói részvé­tel, vagy hogy csökkent volna az iskolázottság, illetve a foglal­kozás hatása, amely meghatározó volt az 1990-es választásoktól távolmaradók csoportjának előrejelzésében. Csupán annyit mondhatunk, hogy a választói részvétel növekedése megfelel a lehetséges szociáldemokrata választói körről felállított hipoté­zisünknek.

Az osztálytudat fokozódó jelentőségét, és hangsúlyosan a volt kommunista pártok támogatói létszámának növekedését a mun­kásosztály körében legjobban az a táblázat mutatja be, amely a pártokra leadott szavazatok és a foglalkozások közötti össze­függést keresi (8., 9. táblázatok).

A fizikai munkásság részéről az utódpártok támogatottságá­nak döbbenetes erősödése tapasztalható. Ez az egyetlen lé­nyeges jelenség ad választ arra, hogy miért nyerték ezek a pár­tok a választást éppen négy évvel a kommunizmus bukás§„után. Lengyelországban (I. 9. táblázat) a parasztságtól eltekintve, amely a kétségesen baloldali Parasztpárt révén már 1991-ben a baloldalra adta voksát, minden foglalkozási ágban nőtt az utód­pártok támogatóinak aránya. Ám ez a növekedés (mintegy 80%) a fizikai munkásság körében kiemelkedő szintet ért el. Minden más foglalkozási csoportban ugyancsak több volt a baloldalra leadott szavazatok száma 1993-ban, mint 1991-ben, de csu­pán 40-50%-kal.

A 8. táblázat hasonló fejleményekre utal Magyarország tekin­tetében: a baloldalra szavazók aránya elsősorban a fizikai és a mezőgazdasági munkások körében növekedett meg. Figyelemre méltó ugyanakkor a menedzser-réteg erős baloldali kötődé­se is. Ez a jelenség, amely már 1990-ben is megfigyelhető volt, az 1989 előtti technokrata elit politikai támogatásának „lehorgonyozásáról" tanúskodik: hűek maradtak azokhoz, akik ezekbe a pozíciókba segítették őket. A diplomások egyik országban sem rokonszenveznek annyira a baloldali politikai erőkkel, mint a menedzserek – inkább a liberális pártokat választják.

A többváltozós elemzés további megerősítést nyújt a pártvá­lasztásokban érvényesülő osztálytudat jelentőségének fokozó­dásáról szóló tézisnek, valamint annak a megállapításnak, hogy a műveltebb városi munkásság szavazatainak döntő szere­pe volt az utódpártok 1993-94-es választási győzelmében.

A 6. és 7. táblázat négy különálló logisztikai regresszió eredmé­nyeit mutatja be. Az egyes sorok a baloldalra szavazók százalé­kos megoszlását tükrözi: Magyarországon a szocialistákra (MSZP), Lengyelországban a Baloldali Demokratikus Szövetség­re (SDC), a Parasztpártra (PSL) és a Munka Unióra (UP) le­adott szavazatokat vetettük egybe az összes többivel.

Akadnak bizonyítékok, amelyek azt a feltételezésünket tá­masztják alá, hogy a második szabad választások alkalmával mindkét országban erősödött az osztályszemlélet hatása a pár­tok közötti választásban. Ahogyan azt az 1990-es magyarországi választásokról készített tanulmányunkban (Szelényi Sz. és tár­sai, 1995) megjegyeztük, a társadalmi osztályok hatása 1990-ben inkább a választásokon való részvételben nyilvánult meg. A pártok közötti döntés szempontjából azonban igen kis jelen­tősége volt.

Jelenlegi elemzésünkben az 1990-es választási eredménye­ket egy másik adatsor alapján értelmezzük, mint korábban, jól­lehet az eredmények ugyanazok. 1990-ben Magyarországon nem lehetett összefüggésbe hozni a megkérdezettek foglalko­zási ágait és az MSZP-re leadott szavazatokat. Az iskolázott­ság, ezzel szemben, árulkodóbbnak tűnik. A közép-, illetve fel­sőfokú végzettségűek közül többen szavaztak a szocialistákra, mint az alapfokú végzettségűek soraiból. Az egyetemi diplomá­val rendelkezők több mint kétszer annyian választották a Szoci­alista Pártot (e^.98=2,7), mint a nyolc általános iskolai osztályt (sem) végzettek. Tehát, míg a foglalkozás önmagában nem ké­pes magyarázatot adni az 1990-es szocialista eredményekre, addig szemmel látható, hogy a tanultabb, világias, városi (hoz­zá kell tennünk: volt párttag) középosztály jelentette az utód­párt társadalmi bázisát léte első éve alatt. 1994'-re, ugyanak­kor, azt tapasztaljuk, hogy a fizikai munkás válaszadók közül lényegesen többen szavaztak a Szocialista Pártra, mint a diplo­mások, a szellemi dolgozók és a mezőgazdasági munkások köreiből. Amint erre már korábban rámutattunk, a menedzse­rek a fizikai munkásokhoz hasonlóan szavaztak. Noha a két min­tavétel mennyiségi különbségei megnehezítik a közvetlen össze­hasonlítást ezen a szinten, az világosan látszik, hogy a poten­ciális szociáldemokrata választókör⁹ sikeres mozgósításán túl az MSZP a régi kádereinek voksát is meg tudta tartani. 1994-ben az MSZP kettős gyökérzettel kapaszkodott a talajba: egyfe­lől a volt kommunistákhoz szólt, főként azokhoz az egykori ká­dereihez, akik meg tudták őrizni vállalatvezetői pozíciójukat a rendszer összeomlása után is, másfelől a munkásosztály sza­vazóit is mozgósítani tudta. Mindössze négy esztendő alatt a szocialisták képesek voltak átalakulni a korábbi kommunista értelmiség pártjából egy olyan párttá, amelyet messze leg­inkább a munkásosztály támogat. Az a tény, hogy a középfo­kú iskolai végzettség és a városi lakhely nagymértékben és támogatólag kötődött a szocialista szavazatokhoz 1994-ben, azt jelzi, hogy az MSZP munkástámogatottságát az iskolázottabb, városi, nem vallásos fizikai munkásság adja. Ezért tehát társa­dalmi bázisa szempontjából azt mondhatjuk, hogy az 1994-es Szocialista Párt nagyon hasonlított a hagyományos szociálde­mokrata pártokhoz, mint például a 70-es évek előtti brit Mun­káspárthoz. Érdemes megjegyeznünk, hogy a legkiszolgáltatot­tabb rétegek ugyanakkor nem az MSZP-t választották. Az inak­tívak (főként a nyugdíjasok, akik életszínvonaluk zuhanását ér­zékelhették, de a munkanélkülieket is ideszámítottuk), valamint a legkevésbé iskolázott, szakképzetlen dolgozók nem támogat­ták a szocialistákat.

A lengyelországi választások története több tekintetben ha­sonlatos a magyarországi választási sikerek alakulásához. Mi­ként Magyarországon, a második szabad választások alkalmá­val a lengyel baloldal is több munkásszavazatot szerzett, mint 1991-ben. Ám a két ország között nem elhanyagolható különb­ségek is felfedezhetők. Legelsőként az, hogy Lengyelország­ban 1991-ben a baloldali pártok választóinak zömét az iskolá­zatlan, idősebb, vidéki parasztság és nem az egyetemi végzett­ségű volt káder-, ma menedzserréteg tette ki, mint Magyaror­szágon. Ez a tény megfelel annak az általános benyomásunk­nak, hogy a lengyel kommunista párt a 70-es évtized végétől folyamatosan veszítette el támogatóit az iskolázott, menedzse­ri rétegből; ezzel szemben Magyarországon technokraták tekin­télyes csoportja tartott ki a rendszer mellett. 1993-ra a lengyel baloldal választói körének fizikai munkás rétege megerősödött, ugyanakkor a diplomások tisztán eltávolodtak a politikai játék­térnek erről a részéről. 1993-ban a lengyelországi baloldalra még mindig a világias felfogású vidéki emberek szavaztak, de fizikai munkás éppen annyi akadt közöttük, mint mezőgazdasági.

Összefoglalva tapasztalatainkat a poszt-kommunista válasz­tói magatartás szociális meghatározottságának változásairól, a következőket mondhatjuk: miközben 1990-91-ben a foglalkozási vagy osztálystátusz csupán enyhe hatást gyakorolt a pártválasz­tásra, addig 1993-94-ben a társadalmi osztályok hatása foko­zott mértékben volt érzékelhető a pártok közötti választásban. Ez a változás erősebb és egyértelműbb Magyarország, gyen­gébb és ellentmondásosabb Lengyelország esetében. Felfogá­sunk szerint ez a folyamat az 1990-es választásokon még jel­lemző „jelképes politizálástól" való eltávolodást jelenti az „érdek­politizálás" felé. Úgy véljük, hogy ez az új pártrendszer megerő­södésére utal, általánosságban véve a parlamenti demokrácia megerősödésének a jele.

„Határozott" feltételezésünket azonban két további megálla­pítás gyengíti. Először: tekintettel arra, hogy a választói rész­vételről nincsenek adataink, feltételezésünket sajnos nem áll mó­dunkban közvetlenül ellenőrizni. Lehet, hogy amit itt leírtunk, puszta feltételezés marad, még ha összhangját a rendelkezé­sünkre álló adatokkal ki tudtuk is mutatni. Másodszor: a 7. táb­lázat jól bizonyítja, hogy korai volna még búcsút mondani az ide­ológiai tényezőnek, vagy eltekinteni a liberális-konzervatív meg­osztottság súlyától. A pártok közötti választásra a legdöntőbb mértékben az a változó gyakorolt hatást, amely a válaszadó rendszeres templomlátogatására vonatkozott. Újrafogalmazva legátfogóbb elméleti álláspontunkat, elmondhatjuk, hogy a libe­rális-konzervatív és a baloldali-jobboldali megosztottság egy­szerre van jelen a poszt-kommunista politikában. Az 1993-94-es baloldali fordulatot csak úgy értelmezhetjük, hogy a hang­súly a liberális-konzervatív hasadásról a baloldali-jobbol­dali hasadásra került át.

5. Következtetés: búcsú a liberális középtől?

Elemzésünk nyomán igen mély kétségek ébredhetnek Tamás Gáspár Miklós „búcsú a baloldaltól" felvetése iránt. A baloldal és az osztályszemléletű politizálás mindezideig nem múltak el; kezdeti gyengeségeik után, úgy tűnik, visszatérőben vannak. Ebből a téves diagnózisból tanulnunk kell, egyúttal belátnunk, hogy a búcsú a jobboldaltól, más szóval a konzervativizmustól, aligha lehet most időszerű. Hiba lenne azt a következtetést le­vonni, hogy a politikai jobboldal meghalt Kelet-Európában, Ma­gyarország és Lengyelország esetében különösen.

Nem szabad eltúlozni ezen országok 1993-94-es baloldali győzelmének jelentőségét. Összességében csupán a választók egyharmada szavazott tisztán a baloldalra 1993-94-ben. Lengyel­országra nézve még ez a megállapítás is túlzó. A Parasztpárt, amint azt választókörének összetétele is mutatja, távolról sem tekinthető baloldali pártnak, semmilyen releváns szempont sze­rint sem. A további baloldali szavazatok pedig két olyan mozga­lom (SLD és UP) között oszlanak meg, amelyek egyre rosszabb viszonyban állnak egymással. A lengyel politikai jobboldal szer­vezettsége gyenge volt, képviselői helyeinek végzetes elveszté­se ennek tulajdonítható. Összességében a jobboldal a közvet­len szavazatok csaknem egynegyedét szerezte meg Lengyelor­szágban 1993-ban, ám ez hat különböző párt között oszlott meg, így a képviselői helyek 5%-át sem nyerte el. Magyarországon új középjobb alakult ki, amelyet a vezető szerepre törő FIDESZ és az átalakult, liberálisabb felfogású MDF alkot. Ezeknek a pár­toknak számottevő győzelmi esélye lehet az 1998-as, de külö­nösen a 2002-es országgyűlési választásokon.

Magyarországot és Lengyelországot hagyományosan a poli­tikai paletta jobboldali/konzervatív árnyalatai jellemzik, és nem volna meglepő, ha ez továbbra is így maradna. A parlamenti demokrácia egy évszázados gyakorlatának fényében ez a hir­telen baloldali politikai fordulat igényel magyarázatot. Azt el kell ismernünk, hogy a jobbközép pártok kétségtelenül nehéz felada­tot vállaltak magukra 1990-ben. Vereségük nem olyan meglepő, ha meggondoljuk, milyen sok népszerűtlen intézkedést kellett életbe léptetniük kormányzásuk idején. Ráadásul a jobbközép is tanulta még a demokratikus politizálást. Megfelelő képessé­gek hiányában nehéz feladataikat jóformán a lehető leggyen­gébben teljesítették.

Most az utódpártokon a sor, hogy hibákat kövessenek el – és ezt szorgalmasan teszik is. A jobbközép pedig a kényelmesebb, ellenzéki pozícióból szerezhet jó pontokat. Ami azt illeti, a ma­gyarországi közvélemény-kutatások eredményei egy éves kor­mányzás után az MSZP támogatottságának meredek zuhaná­sát és a politikai paletta jobb szélén helyet foglaló kisgazdák növekvő népszerűségét mutatják. A szocialistákra szavazók ará­nya 1995 szeptemberére az 1994 májusi 33%-ról 23-24%-ra esett vissza. Ugyanakkor a kisgazdák 9%-ról 25-26%-ra növel­ték potenciális szavazataikat. Bár Lengyelországban az utódpárt talán egy kicsit jobban áll, mégis egy cipőben jár a magyar szo­cialistákkal: kormányzó pártként mindazokat a népszerűtlen dön­téseket meg kell hoznia, amelyek elengedhetetlenül összekap­csolódnak a poszt-kommunista átalakítással.

A lengyelországi volt kommunisták 1993, a magyarországiak 1994 óta jobboldali liberális gazdaságpolitikát folytatnak. Az IMF avagy saját ötleteik kényszere alatt csökkentik az államszocia­lizmus óta kialakuló félben lévő népjóléti intézmények költsége­it, miközben hajszolják a magánosítást és a piacosodást. A nyu­gati demokráciákhoz hasonlóan a baloldal fájdalmasabb jobb­oldali politizálást folytat, mint a konzervatív pártok. Az ex-kommunista pártok jobboldalibb módon kormányoznak, mint a rend­szerváltást követő első konzervatív kormányok. Kihez fordulhat a kiábrándult választó legközelebb? Valószínűnek látszik, hogy az elkövetkező négy-nyolc évben a politikai küzdőtér jobbolda­la fog megerősödni.

Általános következtetésünk tehát így szól: a poszt-kommu­nista politika baloldali fordulata nagyon ingatag talajon kö­vetkezett be, nem fog sokáig fennmaradni, és már készülő­félben lehet a jobboldali fordulat. Azért számítunk erre, mert – alaposabban szemlélve – kétséges, mennyire tekinthető bal­oldalinak a jelenlegi lengyel, illetve magyar kormány. Igaz, hogy az utódpártok azért nyerték meg az 1993-94-es választásokat, mert a szavazópolgárok szociáldemokrata, Illetve munkáspárto­kat láttak bennük, ugyanakkor ezek a pártok sosem voltak egy­ségesek. Amint arra ugyancsak rámutattunk már, a neoliberális piacosítási és privatizációs politikát először a reformkommunista technokraták hirdették meg még az egykori kommunista pártok keretein belül. 1989 jelentős mértékben ezeknek a technokra­táknak a győzelmét hozta a régi típusú pártvezetés felett. 1989-et követően a kommunista-ellenes közhangulat miatt ugyan a háttérbe kellett vonulniuk, de az utódpártok választási sikere nyomán ezek a technokraták nagy lendülettel tértek vissza.

Magyarországon a helyzetképet tovább színezi az a tény, hogy az MSZP – parlamenti abszolút többsége ellenére – a Szabad Demokratákkal lépett koalícióra. Az SZDSZ neoliberális politikai nézeteket vall, ezért erős támogatásban részesíti az MSZP tech­nokratáit. Lengyelországban 1993-ban, még inkább 1994-ben Magyarországon úgy tűnt, hogy kivételes politikai lehetőségek nyíltak meg. A győztes pártok elsöprő többséggel és rendkívül széles társadalmi bázissal tudtak kormányt alakítani. A magyar szocialista-liberális koalíció arra az amerikai demokrata koalíci­óra emlékeztetett, amelyet Roosevelt a 30-as évek alatt forrasz­tott egybe, és amely képes volt a New Deal-t végrehajtani. 1994-ben Magyarországon a szocialisták ölelték fel a munkásosztályt a maguk erős szakszervezeti kapcsolatai és a munkásság vál­tozatlan szakszervezeti támogatása révén. Ám a szocialisták ugyancsak befogadták a technokrata vezetői réteget, különös tekintettel a menedzser-elitre.

A technokrata és nyugatias beállítottságú vezetői réteg kom­munista-ellenes tagjai a szabad demokraták által bekerültek a koalícióba. Szinte már láthatóak voltak a,,poszt-kommunista New Deal" körvonalai: egy átfogó kompromisszum volt kialakulóban a munkásság és – minthogy Kelet-Európáról szólva alig beszél­hetünk vagyonos nagypolgárságról – a tőke funkcionális meg­felelője között. Ez utóbbit a poszt-kommunista társadalom szer­kezetében a technokrata-menedzser vezetői réteg és ennek fel­világosult értelmiségi klientúrája szolgáltatja. Az 1995-ös őszi felmérések szerint ez a „poszt-kommunista New Deal" nem mű­ködik valami jól.

A munkavállalók politikai képviselete mindkét ország kormá­nyában gyenge; az első hegedűs szólamát az a technokrata ve­zető réteg viszi, amely nem nagyon hajlik politikai megegyezés­re. Következésképpen a baloldali koalíció társadalmi bázisa és baloldali jellege együtt fog köddé válni. 1993-94 során mindkét általunk vizsgált országba visszatért a baloldal és az osztály­függő politikai magatartás. Aligha fog bármelyikben is sokáig ki­tartani.

Jegyzetek:

¹ Az alábbi elemzés elsősorban az ún. közép-európai régióra érvényes. Kelet-Európa keleti részének (Románia, Szerbia, sőt bizonyos fokig Bul­gária) és a volt szovjet tagállamoknak (Oroszország, Ukrajna) más a politikai történelme. Az új politikai rendszerek, az új pártok kialakítása ezekben az országokban gyakran lényegesen lassabban zajlik. Keleten nem ment végbe az az igen megrázó politikai vezetőváltás, amely Kö­zép-Európát 1989-90 folyamán jellemezte.

² Hálával tartozunk Jacek Kochanowicznak, aki ennek a tanulmány­nak számos változatához fűzött megjegyzéseivel hozzásegített bennün­ket ahhoz, hogy jobban átlássuk a lengyelországi politikai helyzetet. Segítsége nélkül nem tudtuk volna ezt a cikket megírni. Munkánk köz­ben mindvégig az ő tanácsaira és az általa rendelkezésünkre bocsátott ismeretekre támaszkodtunk.

³ Például Magyarországon a volt kommunista párt reformpártLiagjai létrehozták a Magyar Szocialista Pártot (MSZP), amely végül a magyar politikai színtér egyik jelentős tényezője lett. A konzervatív ex-párttagok megalapították a magyar munkáspártot, amely kezdetben a régi MSZMP nevet viselte, majd később felvette a Munkáspárt nevet. Ők ez ideig csu­pán marginális szerepet töltenek be. Lengyelországban a korábbi kom­munista pártot a Szociáldemokrata Párt Lengyelországért (SDRP) vál­totta fel. Ennek magját fiatalabb politikusok alkották, akik már a kommu­nista időszak végén a reform hívei voltak. Lengyelországi megfelelője nem létezik a magyar munkáspártnak. 1993-ra az SDRP minden kisebb ex-kommunista csoportosulást be tudott vonni a Szociáldemokrata Bal­oldal (SLD) elnevezésű választási koalícióba. A régió összes többi or­szágában is hasonló változások játszódtak le.

⁴ A „baloldali" kifejezés helyessége ilt kérdéses. A kommunista pártok számos tekintetben valósággal jobboldali jellegűek voltak, és szociálde­mokrata szólamaikkal együtt sem könnyű a „baloldali" jelzőt az utódpár­tokkal kapcsolatban elfogadni. Ez különösen igaz a PSL-re, amely tényle­gesen együttműködött a kommunista párttal és annak utódpártjával, mi­közben társadalmi bázisát főként az igen konzervatív lengyel parasztság adta. A PSL két frakcióból áll: egy technokrata csoportból, amely a keres­kedelemmel foglalkozó parasztok érdekeit próbálja meg érvényesíteni (Pawlak volt miniszterelnök is ennek az irányzatnak a képviselője), és egy populista, jobboldali frakcióból, amely Sóska vezetésével a konzervatív parasztságot képviseli.

⁵ A németországi utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) kiváló eredményeket ér el az „új tagállamokban", a volt Kelet-Németország­ban. Az 1994 októberi parlamenti választásokon a volt NDK-területeken a szavazatok mintegy 20%-át nyerte el. 1994-ben az egyik tartományi par­lamentben – Anwalt-Sachsenben (Alsó-Szászország) – a PDS kiszorítot­ta a Szabad Demokratákat, és ő adta a tartományi kormányzót. (Néme­tországban rendszerint a két nagy párt egyike sem szerez abszolút több­séget, a kormányzáshoz egy kisebb párt támogatására van szükségük.) Ebben a tartományban a Szabad Demokraták nem tudtak bekerülni a par­lamentbe, így a szociáldemokrata miniszterelnököt kizárólag PDS-szava-zatokkal választották meg. Nem lehet teljességgel kizárni, hogy a PDS országos szinten is ilyen helyzetbe kerülhet.

⁶ Lásd erről főként Arató-Cohen, 1992. Ezenkívül részletes és bőséges irodalom áll rendelkezésre erről a kérdésről mind kelet-európai, mind nyu­gati Kelet-Európa-szakértők tollából. Ezt nem kívánjuk itt áttekinteni, mint­hogy jelenlegi dolgozatunk szempontjából csupán mellékes jelentőségű.

⁷ Meglepő módon, a gazdasági liberalizmus, a „kapitalista restauráció" programját először a kommunista elit technokrata csoportosulása fogal­mazta meg. A polgárjogi liberalizmus és a „laissez faire"-t hirdető gazda­sági neoliberalizmus összefonódása nem ment igazán végbél988-89 előtt, amikor is az egykori pártelhagyók a hatalom megszerzésének közelébe kerültek, és szükségük támadt egy gazdasági újjáépítési programra. Ezt a volt reformkommunista technokratáktól vették kölcsön. A lengyel Swiecicki és Balcerowicz, valamint a magyarTardos, Lengyel, Surányi és Bokros kivétel nélkül tagjai voltak az államszocialista berendezkedésnek – vagy legalábbis szorosan kötődtek hozzá -, amikor radikális piacosítási stratégiáikat kidolgozták.

⁸ Az inkább politikai filozófus, mint társadalomelemző Tamás Gáspár Miklós előírásszerűen így fogalmaz: ízlése szerint még mindig túl sok a baloldal Kelet-Európában. Mind a társadalomnak, mind a politikának a ja­vára szolgálna, ha a meddő jobboldali-baloldali szembenállást felszá­molnák.

⁹ Tulajdonképpen vizsgáltuk az időközben lezajlott változás jelentősé­gét: a teljes magyarországi mintán végigfuttattunk egy egyszerű logisztikus regressziót a megfelelő interakciókkal Ezt a modellt itt nem mutatjuk be, mert az a meggyőződésünk, hogy célszerűbb az önálló mo­deliekhez magyarázatot fűzni. A fizikai munkások szavazatainak válto­zását mutató koefficiens alakulása ebben a modellben szintén pozitív és szembeötlő volt.

Irodalom

Alford, R. R. 1967. Party and Society. Chicago: Rand McNally.

Andorka Rudolf-Hedvig Lehrnan-Spéder Zsolt. 1994. A társadalmi szer­kezet változásai (1992-93) és azok lehetséges hatásai a politikára. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Demokrácia Kutatások Ma­gyar Központja Alapítvány, 66-82.

Arató András. 1992. Civil társadalom Lengyelországban és Magya­rországon. Politikaitudomány/ Szemle, No. 2: 53-81.

Arató András-Jean Cohen. 1992. Civil társadalom és demokratikus átmenet Latin-Amerikában és Kelet-Európában. Mozgó Világ, No. 7: 17­42.

Bihari Mihály. 1989. A diktatórikus szocializmusból a pluralista demok­ráciába: a magyar út 1987-89. Népszabadság, December 23.

Brooks, C.-J. Manza. 1994. Do Changing Values Explain the New Politics? A Critical Assessment of the Postmaterialist Thesis. Sociological Quarterly, Vol. 36.

Campbell, A. At all. 1960. The American Voter. New York: John Wiley and Sons.

Clark.T. N.- S.M. Lipset. 1991. Are social classes dying? International Sociology, Vol. 6. No. 4, 397-410.

Clark, T. N.-S. M. Lipset-M. Rempel. 1993. The declining political significance of social class. International Sociology, Vol. 8. No. 3, 293-316.

Engels, F. 1895. Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban 1848-1850" (K. Marx) 1895-ös kiadásához. In: Marx-Engels válogatott művei I., Kossuth, 1977.

Franklin, M. N. 1985. The Decline of Class Voting in Britain. New York: Oxford University Press.

Franklin, M. N.-E. C. Page. 1984. A Critique of the Consumption Cleavage Approach in British Voting Studies. Political Studies 32:521-36.

G. Márkus György. 1994. Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a poszt-kommunista Európa realitásai. In: Balogh István (szerk.): Törésvo­nalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 27-46.

Goldthorpe, J. H.-D. Lockwood-F. Bechhofer-J. Platt. 1968.The Affluent Worker: Political Attitudes and Behavior. Cambridge: Cambridge University Press.

Goldthorpe, J. H- G. Marshall. 1992. The Promising Future of Class Analysis: A Response to Recent Critiques. Sociology 26: 381-400.

Gorz, Andre. 1982. Farewell to the Working Class. Boston: South End Press.

Heath, A.-R. Jowell-R. Curtis. 1985. How Britain Votes. London: Pergamon Press.

Hout, Michael-Clem Brooks-Jeff Manza. 1993. Persistence of Classes in Post-industrial Societies. International Sociology Vol. 8. No. 3. 259-278

Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press.

Inglehart, R. 1984. The Changing Structure of Political Cleavage in Western Society. In: R. J. Dalton-S. C. Flanagan-P. A. Beck (ed): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. Princeton: Princeton University Press, 25-69.

Janos, A. C. 1994. Continuity and Change in Eastern Europe: Strategies of Post-Communist Politics. Easr European Politics and Societies, Vol. 8. No. I, 1-31.

Kelley, J.-l. McAllister-l. Mughan. 1985. The Decline of Class Revisited: Class and Party in England, 1964-1979. American Political Science Review 79: 719-37.

Kierzkowski, Henryk-Marek Okolski-Stanislaw Wellísz (eds). 1993. Stabilization and Structural Adjustment in Poland. London-New York: Routledge.

Kis János. 19907a. Liberalizmus ma. Beszélő, Szept. 29., 4. Kis János. 1990/b. Kettészakadhat-e az SZDSZ? 168 óra, No. 16: 4-5. Kis János. 1992. Gondolatok a közeljövőről. Magyar Hírlap, Decem-ber24.11.

Kitschelt, Herbert. 1992. The Formation of Party Systems in East Central Europe. Politics and Society, 20.1 (March): 7-50.

Konrád György. 1982. Anti-Politics. New York: Harcourt, Brace and Jovanovich.

Korpi, Walter. 1983. The Democratic Class Struggle. London: Routledge.

Kowalik, Tadeusz. 1992. Can Poland afford a Swedish Model? Dissent, Winter.

Kuron, J. 1994. Rzeczpospolita dia kazdego. [Köztársaságot minden­kinek] Zycie Gospodarcze No. 21.

Laclau, E.-C. Mouffe. 1985. Hegemony and Socialist Strategy. Lon­don: Verso

Lazarsfeld, Paul és társai 1948. The People's Choice. New Work: Co­lumbia University Press.

Lipset, S. M. 1981 [1960]. Political Man. Expanded Edition. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Lipset, S. M. 1991. No Third Way. In: Dániel Chirot (ed): The Crisis of Leninism and the Decline of the Left. Seattle: University of Washington Press.

Lipset, S. M.-S. Rokkan (eds). 1967. Party System and Political Alignments. New York: Free Press.

Lipset, S. M – S. Rokkan. 1967. Party System and Voter Alignment.New York: Free Press.

Manza, Jeft-Michael Hout-Clem Brooks. 1995. Class Voting in Capitalist Democracies since World War II: Dealignment, Realignment, orTrendless Fluctuation?. In: Annual Review of Sociology, Vol. 21.

Marshall, G.-D. Rose-H. Newby-C. Vogler. 1988. Social Class in Modern Britain. London: Unwin Hyman.

Mateju, Petr. 1996 (megjelenés alatt), in: Search of Recent Left-turns in Post-Communist Countries, In D. Treiman-P. Mateju-Szelényi I. (eds): Winners and Losers of Post-communist Transformations.

Marcuse, Herbert. 1969. An Essay on Liberation. Beacon Press: Boston.

Marx, Karl. 1975 [1843]. A hegeli államjog kritikája. Tájékoztató.

Michnik, Adam. 1993. Lengyel krétakör, Mozgó Világ, No. 3.: 17-33.

Offe, Claus. 1985. New Social Movements: Challenging the Boundaries of Institutional Politics. Social Research 52: 17-68.

Ost, David. 1993. The Politics of Interest in Post-Communist East Europe. Theory and Society 22: 4.

Piven, F. F. 1992. The Decline of Labor Parties: an Overview. In: Piven (ed): Labor Parties in Postindustrial Societies. New York: Oxford University Press, 1-19.

Przeworski, A.-J. Sprague. 1986. Paper Stones: A History of Electoral Socialism. Chicago: University of Chicago Press.

Péter Róbert. 1994. Középosztály, attitűdök, politikai preferenciák. In: Balogh István (szerk.):Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 203-226.

Reykowski, Janusz. 1994. Keynote address. In: Komitet Prognoz 'Polska XXI wieku' przy Rezydium PAN, Zmiany systemowe a mentalnosc polskiego spoleczenstwa. Warsaw.

Schlett István. 1994. A konzervatív gondolkodás nem szorult háttérbe. Kritika, No. 9: 8-9.

Simecka, Milan. 1992. A bal- és jobboldal kilátástalansága. Magyar Lettre Internationale, tavasz: 262-268.

Sombart, Werner. 1976. Why is there no socialism in the United States? White Plains, N. Y: M. E. Sharpe.

Szelényi Iván-Szelényi Szonja. 1991. The Vacuum in Hungárián Politics: Classes and Parties. New Left Review187. (May-June): 12-37.

Szelényi Szonja-Szelényi Iván-Wínifried R. Poster. 1995. Interests and Symbols in Post-Communist Political Culture:The Case of Hunga­ry. American Sociological Review.

Tamás Gáspár Miklós. 1989. Búcsú a baloldaltól. Kritika, No. 12: 10­16.

Teixera, R. A. 1987. Why Americans Don't Vote: Turnout Decline in the United States. 1960-84. New York: Greenwood Press. Weber, Max. Gazdaság és társadalom.

Wiekliem, D. L. 1991. The Two Lefts? Occupation and Party Choice in Francé, Italy and the Netherlands. American Journal of Sociology 96: 1327-61.

Wright, Eric O. 1985. Classes. London: Verso.

Wright, Eric 0.1989.The Debate on Classes. London: Verso

Wnuk-Lipinski, E. 1994. LeftTurn in Poland. A Sociological and Political Analysis. Warsaw: Institute of Political Studies, Polish Academy of Sciences.

Gárdos Mariska és Schwimmer Rózsika a századforduló Magyarországán¹

Schwimmer (ill. Bédy-Schwimmer) Rózsa 1877-ben született, Gárdos Mária pedig 1885-ben a Somogy megyei Nagyberényben. Schwimmer Temesváron és Szabadkán nőtt fel, apja ga­bonával, különféle mezőgazdasági termékekkel és lovakkal ke­reskedett, de kísérletezett gabonatermesztéssel is. Rózsa, aki a nagyobbik lánya volt, 1891-ben fejezte be a polgári lányisko­lát. Idegen nyelveket tanult, s a szabadkai városi zeneiskolában „kitűnő" minősítést kapott. Odahaza a lányok anyjuk irányításá­val megismerték a háztartási munka minden ágát, ami azért volt fontos – mint Rózsika később írta -, „hogy szükség esetére cse­lédeinknek jó példával szolgálhassunk". Miután az apa üzleti vállalkozása csődbe jutott, 1897-ben az egész Schwimmer csa­lád Budapestre költözött. Ettől fogva gyakorlatilag állandó eg­zisztenciális gondokkal küszködtek. Az apa számára az elhe­lyezkedés amiatt sem ment könnyen, hogy „ki úr volt, azt nem alkalmazzák". Rózsa még évek múlva is gyakran támogatta öccsét anyagilag.²

Gárdos Mariska apja eredetileg szabósegéd volt. A megélhe­tési gondok 1886-ban arra késztették, hogy családjával együtt Budapestre költözzön, ahol aztán segédmunkásként dolgozott, napibérért, az Óbudai Hajógyárban. Később újra talált munkát mint kisegítő szabó, és építkezéseken is megfordult. Az anya otthon kora reggeltől késő estig talpon volt. Bár sok gyermek­nek adott életet, közülük végül négy érte meg a felnőttkort. Akár­csak Rózsa, Mariska is polgári iskolát végzett. Még nem volt nyolc éves, amikor az óbudai szervezett munkások egyik műso­ros estjén Petőfi-verset szavalt.³

A két fiatal nő 1903-ban alapította meg közösen az első női munkásszervezetet, a Magyarországi Munkásnő Egyesületet. Maga az elhatározás egy kétnapos találkozón született, ahol Schwimmer Rózsa „a munkásnők általános gazdasági, politikai és társadalmi helyzetéről", Szabó Hanna „a munkásnők egyen­jogúsításának a kérdéséről" beszélt, míg Gárdos Mariska „a szer­vezkedés célja és módszerei" címmel tartott előadást. Az alapí­tó közgyűlést ugyanazon év május 3-án tartották, a tulajdonkép­peni megalakulásra pedig – miután az alapszabály belügymi­niszteri ellenjegyzése végre megérkezett – 1904. szeptember 18-án került sor. Az egyesület elnöke az első időkben Schwimmer Rózsika volt.⁴

Rózsika és Mariska – egymástól függetlenül – már évekkel az egyesület megalapítása előtt foglalkozott az alkalmazottak érdekképviseleti szervezésével. Szakmai és nőpolitikái pályafu­tásuk során áttörést jelentett az 1903 és 1905 közötti időszak. Gárdos a század elején kezdte szakszervezeti munkásságát a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakegyletében, ahol különösen a női alkalmazottak szervezése ügyében fáradozott. Egyik elvtárs­nőjével együtt hamarosan beválasztották a vezetőségbe is, ami más szakmai egyesületekhez képest figyelemre méltó újdonság­nak számított. 1903-ban a Szociáldemokrata Párt kongresszu­sán az első női küldöttek egyikeként vett részt, és a kialakuló szociáldemokrata nőmozgalom élére állt. Ettől kezdve jelentős szerepet játszott a szociáldemokráciában, 1905-től pedig fele­lős szerkesztője lett az újonnan alapított Nőmunkás című lap­nak.⁵ Schwimmer az első hónapoktól tagja volt az 1897-ben lét­rehozott Nőtisztviselők Országos Egyesületének (NOE). Az au­gusztusi alapító közgyűlésről egyébként az újságok úgy számol­tak be, hogy egy „aranyos leány-armádia" vette birtokba az új városháza tanácstermét. Rózsika, akit 1899-ben a NOE máso­dik számú vezetőjévé választottak, 1900 (vagy 1901) és 1908 között a szervezet elnöke volt. Utódja megválasztására csak 1911-ben került sor. 1904-ben Glücklich Vilmával együtt kezde­ményezte a Feministák Egyesületének (FE) megalapítását, majd 1907-től felelős szerkesztője lett a két egyesület igényes havilap­jának, amely A nő és a társadalom címet viselte.⁶ ­Mariska és Rózsa személyes körülményeiket és életstílusukat illetően is azok közé tartoztak, akik a lehető legnyíltabban képvi­selték az új női nemzedéket. Gárdos – valószínűleg egyedüliként a budapesti nőmozgalmárok között – már az első világháború előtt rövidre vágva viselte haját. Kortársai több ízben is beszámoltak arról, hogyan változott át az egyszerű megjelenésű fiatal nő a szó­noki emelvényen tehetséges agitátorrá.⁷ Schwimmer sem kerülte el a feltűnést, amelyet persze óhatatlanul kiváltott a korabeli női­esség megszokott normáitól való bármilyen eltérés. „Egyenes sza­bású reformruhát viselt. Nem volt benne darázsdereka, máját, tü­dejét a szoros, halcsontos fűző nem préselte össze. Tüntető bá­torság kellett ahhoz, hogy valaki ilyen ruhában végigmenjen az utcán. Az előlapokban rajzolgattak ilyen alakokat. Utána bámultak, szemébe nevettek, kész botrány volt."⁸

A reformruhás hölgy 1904-től a Bédy-Schwimmer Rózsa ne­vet viselte, jóllehet csak 1911 és 1913 között volt hivatalosan is felesége egy Bédy nevű újságírónak. Ezután többé nem ment férjhez, és arra sem utal semmi jel, hogy együtt élt volna egy férfival.⁹ Gárdost 1909-ben vette feleségül Bresztovsky Ernő új­ságíró. Közös gyermekük, egy kislány, egyéves korában meg­halt. A házasság nem tartott soká. Gárdos arról számol be visszaemlékezéseiben, hogy férje nem volt képes arra a „meg­alkuvásra", amely az együttélés elkerülhetetlen velejárója. Túl­ságosan gyakran várakoztatta őt hiába a megbeszélt időpont­okban, bár meglehet – írja Gárdos -, hogy „én sem vagyok fele­ségnek való". A fiatalasszony mégis nehezen szánta rá magát a szakításra és a közös megegyezéssel hozott döntés végrehaj­tására. „Hát tényleg nekem, egy … kemény energiájú, jobb kilá­tású embernek ne volna más választásom a pusztulásnál egy szerencsétlen házasság miatt?" – írta. Nem sokkal a válás után hosszabb időre elhagyta Budapestet, majd a világháború kitö­rése előtt új, immár tartós házasságot kötött.¹⁰

Vajon mi indította ezt a két, különböző környezetből származó és hamarosan ismét különböző körökben mozgó fiatal nőt arra, hogy a Monarchia korabeli Magyarországon a nők szakmai-poli­tikai szervezkedésének és átfogó egyenjogúsítási törekvéseinek élére álljon? Miért nem kötött ki Schwimmer Rózsika egy férfiak által meghatározott polgári vagy szocialista alkalmazotti szerve­zetben? Vagy miért nem vett részt egy úgynevezett „mérsékelt polgári nőmozgalomban", ahol a nemek szerepeiről úgynevezett „dualista" értékrendszer alapján gondolkodtak: a nemek feladatai egymástól eltérőek és egymást kölcsönösen kiegészítik? És mi­ért nem futott be Gárdos Mariska valami egészen szokványos-párt­karriert férfi elvtársak oldalán? Miért szorgalmazta, hogy önálló munkásnő-egyesület és viszonylag független szociáldemokrata nőmozgalom jöjjön létre, s ne „csupán" a meglévő szakmai egye­sületekbe szervezzék be a nőket? Másképpen szólva: mi kész­tette a századfordulós Budapesten a nőket arra, hogy érdekeiket és problémáikat nemileg specifikus módon (is) megfogalmazzák? Miért látták szükségesnek, hogy mint nők lépjenek fel más nők­kel együtt ezeknek az érdekeknek a képviseletében? És miért til­takoztak a mindennapi életben is azok ellen a hagyományos kor­látok ellen, amelyek minden osztályban megszabták a nők szá­mára, hogy mi illik és mi nem?

„Szánalmas, félszeg és elkeserítő…" A dolgozó nő képe a századforduló társadalmában

Nem akarom itt felvetni azokat a jól ismert téziseket, amelyeket a különféle haladó szellemű társadalomelméletek hangoztatnak a női bérmunka általános elterjedése, a társadalmi modernizá­ció vagy a nők megkésett, illetve részleges önállósulása kap­csán. Inkább azt szeretném megmutatni, hogyan szembesültek a nők az életüket meghatározó személyes, politikai, gazdasági és társadalmi feltételekkel, s miként igyekeztek ezeket befolyá­solni. Pontosabban arra a kérdésre keresek választ, hogy ho­gyan lett feminista Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska, mi­közben megpróbálta kialakítani a maga életviszonyait.

Á kiindulópont kettejük esetében igencsak eltérő. Schwimmer Rózsika számára az „úrilányok" hagyományos életpályája való­jában az apa üzleti bukásával kérdőjeleződött meg először. Bár a szülők már korábban kijelentették, hogy lányaiknak „pályát kell választaniuk", Rózsa még túl fiatal volt ahhoz, hogy kívánságá­nak megfelelően tanítónőképzőbe járjon. A csőd bekövetkeztével aztán meghiúsultak azok a tervek is, hogy az egyik legjobb bé­csi intézetben folytassa zenei tanulmányait.¹¹ Rózsa 1893 őszé­től 1894 márciusáig eredményesen látogatott Temesváron egy tulajdonképpen fiútanulóknak fenntartott kereskedelmi esti isko­lát, s 1895 késő nyarán írt először Irma nevű barátnőjéhez inté­zett levelében arról, hogy most már igazán munkát keres.¹² Ez­zel el is kezdődött kálváriája a különböző állásokkal. Miközben igyekezett javítani helyzetén, állandó konfliktussorozatba keve­redett, amelyet csak olykor-olykor szakítottak meg kisebb, re­ményteljes időszakok. Barátnője szüntelenül biztatta. Bár mind­két lány tartott a „szégyentől" és a munka világához kapcsolódó megpróbáltatásoktól, a legfontosabbnak azt tartották, hogy se­gítsenek szüleiken. „Láttam – írja Rózsa 1900-ban -, hegy atyám, nagy egészséges ember létére absolute nem képes többé csa­ládját fenntartani… Mi nem természetesebb, minthogy szüksé­gét éreztem annak, hogy a nagy bajon segítsek. Pálya válasz­tás!"

Míg Rózsika elviselhetetlennek érezte, hogy továbbra is „otthon ülő házi kisasszonyként éljen",¹³ Irma fejében, minthogy ő nem volt kénytelen „kilépni" a valóságba, a régi és az új gondolatok sajátos egyveleget alkottak. A fiatal lány úgy vélte, hogy azt az utat, amely a férfiakéhoz hasonló polgári individualitáshoz vezet, a nők csak a jövőben teszik meg. „A vágy, valamivé lenni, telje­sülni fog! Boldog kor!"¹⁴ Barátnője viszont – szerinte is – nem ön­magáért, hanem csakis szüleiért és családjáért vállalja a bérmun­ka terheit. Vagyis azt a szokatlan lépést, amellyel a polgári körök­ből származó, nők megszüntették, vagy legalábbis csökkentették hagyományos függésüket a családtól, Irma nyomatékosan össze­kötötte az ugyanezen családhoz fűződő megszokott viszonyaik­kal. Úgy gondolta, nem azért kell minden nehézség ellenére ki­tartani a bérmunka világában, mert ezen az áron bizonyos sze­mélyes függetlenség szerezhető, hanem azért, mert ezt az áldo­zatot meg kell hozni a családért. Irma minden eszközzel igyeke­zett az új helyzetet a régi értékekkel összhangba hozva megérte­ni. A polgári nőképzés és női munka korabeli női szószólóinál ez a fajta megközelítési mód sajátos „dualista" érvkészletet hozott létre, s így végső soron újszerű, megváltozott képet teremtett sa­ját helyzetükről és érdekeikről. A nő családi szerepének, igazi női „hivatásának" eszerint egyáltalán nem szükséges csorbulnia, sőt a magasabb képzettség mintegy felértékeli az otthon végzett mun­kákat is. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a nők számára több társadalmi lehetőséget kell biztosítani, megengedve, hogy tanul­janak és dolgozzanak, amennyiben mindez harmonikusan össze­illeszthető eredeti női hivatásukkal, ha tehát mondjuk tanítónőként, nevelőnőként stb. tevékenykednek.¹⁵

Az olyan fiatal nők számára persze, mint Schwimmer Rózsika és barátnője, a keresőfoglalkozás problémája nemcsak a csa­lád anyagi helyzetével kapcsolatban vetődött fel, hanem a lehe­tő legszorosabb összefüggésben állt a férjhez menés kérdésé­vel is. Ezek a lányok egyfajta „életrajzi vákuumban" éltek a fel­serdülés és a házasságkötés között. Ezt a vákuumot pedig an­nál nyomasztóbbnak érezték, minél inkább felértékelődött a „pol­gári házasság" más hagyományos, szélesebb körű és több ré­tegű társadalmi és anyagi kapcsolatokhoz képest. Jóllehet a szá­zadfordulón élő „úrilányok" elég sok feladatot kaptak a szülői házban, amolyan várakozóhelyzetben voltak, s az évek múlásával kimondva-kimondatlanul nőtt a rájuk nehezedő nyomás, hogy menjenek férjhez. Ahogy lassan ráébredtek, hogy eljöven­dő egzisztenciájuk a feleség státusára fog korlátozódni, úgy erő­södött meg sokukban az igény valami alternatíva iránt. A férj­hez menésre mondott „nem" és a keresőfoglalkozásra mondott „igen" gyakran járt együtt, és segített – legalábbis egy időre – egyértelmű helyzetet teremteni az identitáskereső nő számára.¹⁶

Schwimmer Rózsika kezdettől fogva Irma barátnőjénél erőseb­ben vágyott arra, hogy megszabaduljon a válságos családi hely­zettől, a rá nehezedő szerepelvárásoktól, a függőségtől és attól az érzéstől, hogy szüleinek terhére van. Újra meg újra nyíltan hangoztatta, hogy önálló szeretne lenni, és nem akar férjhez menni.¹⁷ Először azonban ő is tett egy kísérletet, hogy új hely­zetében megfeleljen a hozzá hasonló származású lányokkal kap­csolatos társadalmi „elképzelésnek". 1896 elején Budapestre ment, ahová amúgy is régóta vágyott, s rövid időre házi nevelő-, női állást vállalt egy családnál. A merőben új körülmények közt szerzett riasztó tapasztalatok hatására szilárdan eltökélte, hogy a továbbiakban csakis alkalmazottként próbál elhelyezkedni.¹⁸ Csakhogy a tanítónői képesítés megszerzése, amely még mindig erősen foglalkoztatta, azzal járt volna együtt, hogy négy évig nem tud pénzt keresni. Ahhoz pedig, hogy varrónő, kalaposlány vagy virágkötő legyen, nem tartotta magát elég ötletesnek, ügyesnek és „sikkesnek".¹⁹ így hát az ezt követő években rövid megszakí­tásokkal előbb Temesváron, majd Szabadkán, 1897 októberétől pedig, miután egész családja átköltözött, Budapesten mint köny­velő, illetve kereskedelmi levelező dolgozott.²⁰

Az elégedetlenség azonban, amelyet a fiatal lány mindenkori, gyakran változó munkakörülményei miatt érzett,²¹ ezekben az években végigkísérte pályáját. Schwimmer Rózsika nem volt boldog, s nem is csupán a barátságtalan főnökök és az alacsony fizetés miatt, vagy akár azért, mert jobb házból való „elkényez­tetett"²² lányként nehezen boldogult a keresőmunkából fakadó nehézségekkel. A munkába állás utáni első idők még egy olyan lány számára is, mint Gárdos Mariska, aki szinte beleszületett abba a helyzetbe, hogy (legalább élete egy bizonyos szakaszá­ban) dolgozó nő legyen, egyet jelentettek a nyomasztó és riasz­tó tapasztalatokkal, a több mint örömtelen hétköznapokkal. Gárdos Mariska először szintén kereskedelmi szaktanfolyamra járt, amelynek elvégzéséhez szülei boldogan gratuláltak 1900-ban.²³ A fiatal lány hamarosan megpróbált elhelyezkedni, ám ezzel rögös útra lépett. A korabeli munkaerőpiacon ugyanis gyak­ran kerestek olyan gépírókisasszonyokat, akik a háztartási mun­kába is besegítettek főnöknőjüknek vagy főnökük feleségének. Különösen a fiatal munkáslányok és női alkalmazottak között akadtak mindig sokan, akiknek tevékenységét sem a munkálta­tók, sem ők maguk nem tekintették „igazi" bérmunkának. Nem egy varrónő feketén dolgozott munkaadónője lakásán,²⁴ az al­kalmazottak kénytelenek voltak személyi titkárnői feladatokat el­látni stb. A szexuális zaklatások is mindennaposnak számítot­tak.²⁵ Mariska első munkahelyéről például kiderült, hogy a „lelki­ismeretes nevelőnőnek" meghirdetett állás valójában egy „torz­szülött és indulatos fiú" gondozását jelentette. Egy másik alka­lommal az egyik reklámügynökség tulajdonosa a bemutatkozó beszélgetésre érkező Mariskával haladéktalanul közölte, hogy nőtlen és „gyakran kissé csintalan", a havibér viszont „bőkezű­sége folytán megötszöröződhetik, csak akaratát kell mindenben teljesíteni. Minden mondat után – írja Mariska – gúnyosan kér­dezte, hogy megértettem-e?"²⁶

Számtalan fiatal nőnek a munka során szerzett tapasztalatai sok tekintetben alapvetően különböztek a férfiakétól vagy leg­alábbis attól a világtól, amelyre a munkásmozgalom büszkén-heroikusan hivatkozott. Ez nemcsak a tényleges vagy épp ilyen formán nyilvántartott cselédlányok seregére vonatkozott, akik még 1900-ben is a női munkaerő 40,9 százalékát alkották Bu­dapesten,²⁷ s nem is csupán a nevelőnőkre meg a „mindenesek­re", akiknek munkáját – mint sajátosan „női" tevékenységet – amúgy is külön kategóriának tekintették. Rengeteg női alkalma­zott munkahelyi élete is jelentősen eltért az elképzelések sze­rinti munkásosztályétól. Természetesen akadtak egészen normá­lis irodai munkahelyek is, ahol a „hivatalnok kisasszonyok" tá­gas szolgálati helyiségekben töltötték napjukat. Ilyen munkahe­lyeken a nők hasonló tapasztalatokat szerezhettek, mint a férfi­ak. Az alkalmazotti lét „megőrli az embert … azon tudatnál fog­va, hogy ez így tart majd örökké! Az ember olyan kicsiny pont, olyan rab marad…" A nőknél mindez kiegészült azokkal a sajá­tos tapasztalatokkal, amelyek csak a szebbik nem kenyérkere­ső munkájára voltak jellemzőek. Ezeket azonban a kortársi tu­dat mintha nem vette volna tudomásul, ha pedig mégis, akkor egyedi, véletlenszerű jelenségnek tekintette. Nemcsak arról az 50 százalékkal magasabb fizetésről volt szó, amelyet annak az aktivistának a férfi-kollégái kaptak, aki az előbb idézett levélben panaszkodott sorsáról Schwimmer Rózsikának.²⁸ „A nagyságos főnök úr – írja egy Emma álnév mögé bújó férfi szerző – elker­geti levelezőjét, s odaültet helyébe egy kisasszonyt, akit kétszer annyi ideig dolgoztat, feleannyit fizet neki, s többnyire még kamatot is szed tőle – természetben." Az újságokban megjelent beszámolók nyomán, amelyek egy női kereskedelmi tanfolyam növendékeinek a budapesti, börzén tett látogatásáról tudósítot­tak, „Emma" kíméletlen képet festett a női munkavállalók e réte­gének szociális helyzetéről: „valami nehéz, fojtó pára marad utá­nuk az utcán, amit a szegénység lélegzetének nevezhetnék – a kenyérkereső nő éppenséggel nem hódító látvány, hanem inkább szánalmas, félszeg és elkeserítő."²⁹

Mindezek ellenére Mariska és Rózsika kénytelen volt boldo­gulni valahogy ebben a világban. Itt szerzett negatív tapasztala­taikat, elmagányosodásukat, társadalmi identitásuk hiányát csak fokozta a korabeli sajtó meg az „Emmához" hasonló szerzők. Nemcsak az általuk végzett tevékenységről gondolták és állítot­ták, hogy nem jellemző, „nem igazi" munka, hanem mindjárt egész életüket is „szánalmasnak" tartották.³⁰ A századforduló budapesti társadalmában a kulturális élet (többé-kevésbé) elis­mert formái, a hagyományos polgári női szerephez vagy a férfi­központú munka világához szabott élet mintái csak kevés pozi­tív kapcsolódási pontot kínáltak a dolgozó nőknek. Ezekben ők sem önmagukra, sem igényeikre nem ismerhettek rá, épp ellen­kezőleg: bármely oldalról világították is meg helyzetüket, a be­vett kulturális minták egyike sem adott lehetőséget arra, hogy ezek a nők egy átfogóbb és szubjektíve is értelmes világkép ke­retében valamiképp feldolgozzák hétköznapi tapasztalataikat. Egyik sem teremtett olyan vonatkoztatási pontot vagy alapot, amelyről szélesebb távlatok nyíltak volna, túlmutatva a családi és magánszférán, meg esetleg a fogyasztás világának szerény áldásain.

A munkásmozgalom politikai és kulturális megnyilvánulásaiban az egyszerű, „teljesen normális" gyári munkások névtelen töme­ge állt a középpontban, sőt talán még inkább a szakmunkás és családapa tiszteletre méltó alakja. A szociáldemokrácia identitás­tudata kulturális és politikai tekintetben is egyértelműen „maszkulin", férfiközpontú volt. A munkásság helyzetének javításáért ví­vott harcban sokszor élesen elhatárolódtak a másik nemtől. Ez­zel persze fizikai valóságukban még semmiképp sem zárták ki a nőket, de olyan munkáskultúrát teremtettek, amely a maga érté­keit férfias értékekként határozta meg.³¹ Amikor például a buda­pesti szociáldemokrácia egyértelműen elutasította a szegénygon­dozást mint a munkásság szociális támogatásának formáját, nem mulasztotta el „nőiesnek" minősíteni az ilyesfajta tevékenységet. Kijelentették, hogy felebaráti szeretetből fakadó adomány legfel­jebb az egyedül álló nőknek és gyermekeknek adhat némi segít­séget. Az éhező családját fenntartó ezer és ezer férfi szociális problémáit ez nem képes megoldani. A munkásság ahelyett, hogy „özvegyek és árvák segélyét" irigyelné, hogy a „kolduskenyér után" nyúlna, munkát követel, hogy a „családjának" ne kelljen tovább éheznie.³² És amikor arról volt szó, hogy a nőket be kell szervezni a mozgalomba, ez a lépés szintén úgy jelent meg, mint betagolásuk egy már adott, összerendezett és férfias világba, a „mi moz­galmunkba" (tehát a férfiakéba). Az 1914-es nemzetközi nőnap alkalmából rendezett gyűlésen a szónokként meghívott elvtárs így fordult oda a férfi résztvevőkhöz: „Azt látom, hogy az elvtársak szép számmal jelen vannak, de nem látom, hogy feleségeik is itt volnának. .:. Sokkal jobb lett volna, ha az elvtársak nagy buzgal­mukban künn álltak volna, és itt benn a teremben a feleségük és nővérük foglalnának helyet. … Hát nem érzitek, férfiak, milyen pokol olyan asszony mellett élni, aki nem ismeri a harc szüksé­gességét? Hozzá kell segíteni a nőket ahhoz,… hogy azok ve­lünk harcoljanak."³³

1903-ban pedig, amikor befejeződtek a Munkásnő Egyesület megalapításának előkészületei, a pártvezetőség a húsvéti párt­kongresszuson közölte, hogy megtette kötelességét és létreho­zott egy női egyesületet.³⁴

A középrétegek képviselői a nemek kérdését úgy látták, hogy a nők és főként a női alkalmazottak házon kívüli keresőfoglal­kozása elsősorban hagyományos polgári életformáikat és osz­tályuk társadalmi státusát fenyegeti. A nők tömeges, rosszul fizetett munkája következtében persze nemcsak a lecsúszás­tól való félelem és a (némileg) jobb körökből származó, de egy „másik, idegen" világba kilépő nők jövője miatti aggodalom nö­vekedett. Az „Emma" típusú szerzők világlátásában az is tük­röződött, hogy sokan nyugtalanul figyelték, mi lesz a sorsa a polgári családban hagyományos „nemek közötti szerződésnek" – amelynek értelmében a családot kifelé a férfi képviselte, és ő élt úgy, mint független egyén, nem pedig a nő.³⁵ Annak szá­mára, aki nem kérdőjelezte meg az e társadalmilag domináns szerződésben rejlő nemek közötti hierarchiát, a női bérmunka szükségképp a legrosszabb alternatívának tűnt. „Ha az uram­mal bemegyek a könyvesboltba, hátamon érzem a typewriter előtt szorgalmatoskodó leányok irigy pillantását: ez már fogott magának, én isten tudja, mikor találok, s tudom, ilyenkor nem bánnák, ha a szemükből kötőtűk lövellenének felém, hogy át­szúrják a szívemet. … Pedig … ama bizonyos nagyvilági hölgy bizonyára megmosolyogja ezt az én büdzsémet, s mégis, Ta­más, ha meggondolom, hogy én, ha kenyérkereső asszony vol­nék, éppen csak a fátyolra s a kesztyűre valómat tudnám* meg­keresni! S ha az uram … megcsal a guvernánttal, új ruhával nyugtat meg… Nem vagyok én a maga tipikus vidéki asszony­kája, aki … szívszakadva lihegi a jövevénynek: Vigyen el in­nen… akárhova, csak váltson meg! … Úgy látom magát, Ta­más, a messzeségen, a félhomályon át is látom, milyen szomorú és milyen szelíd ilyenkor… [miközben azt mondja:] ma­radjon itt, lelkem, a patikus meg a fűszeres között, és tudja meg, hogy e világon nincsen megváltás!"³⁶

Egészében véve a női munkának a legkülönbözőbb rétegek­ben uralkodó társadalmi megítélése csak még inkább hangsúlyozta a rosszulfizetettségnek és a korlátoltságnak azt a tapasz­talatát, amelyre a fiatal női alkalmazottak a munkahelyeken szert tettek. A női munkát, bármily tömegesen elterjedt lett is, szociá­lisan peremhelyzetnek tekintették. A munkásmozgalomban min­denekelőtt a tisztes férfi munkásoknak kínáltak kulturális alter­natívát. Ez a világ hangsúlyozottan a férfiak és nem a nők ta­pasztalataihoz kapcsolódott. A női munka ellenképéül szolgáló hagyományos polgári női szférát Schwimmer Rózsika hosszú éveken át egészen közelről ismerte. Míg ő végül kénytelen volt elmenekülni belőle, Mariska számára soha még gondolatban sem állt nyitva az ide vezető út. Ha a fiatal női alkalmazottak „elkeserítő" és „szánalmas" helyzetükben szabadabb társadal­mi mozgástérre vágytak, meg kellett teremteniük saját ellenkul­túrájukat. És pontosan ez volt az, amihez – egyik lehetséges alternatívaként – a merőben eltérő pozíciókból induló Rózsika és Mariska a XX. század küszöbén hozzáfogott.

A női kollektivitás felfedezése

De vajon hol találhattak a fiatal dolgozó nők kapcsolódási pon­tokat ahhoz, hogy kialakítsák saját pozitív identitásukat? Mit ál­líthattak szembe az oly gyakran átélt szorongattatásokkal és kor­látozásokkal? Gárdos Mariska mindenekelőtt a munkásmozgal­mat használta egyfajta kapuként, amelyen át egy új világba lép­hetett. Már gyermek- és ifjúkorában megtanulta értékelni ezt a (férfiak által uralt) kollektivitást. Saját otthonában a szegénységtől és munkától elgyötört anya állt a középpontban. A külvilágban a munkásmozgalmi kultúrán kívül nemigen létezett számára más elfogadható közösség. A polgári és jótékonysági kulturális min­ták alázatosságra kényszerítették a kislányt,³⁷ s a munka világá­ban a fiatal nő eleinte alig tudta megvédeni legelemibb érdekeit.

Mariska nem egészen nyolcévesen találkozott először a szo­ciáldemokrata politikával. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy egy vasárnap reggel, miközben édesanyja reggelihez hívta a csalá­dot, apja őt meg a bátyját kézen fogta, és elvitte „valahova". „Az óriás teremben egymás mögött padok álltak, s azokon tereferé­lő férfiak ültek. … Kevés volt a pad, ezért sok-sok férfi állt mö­göttünk és oldalt a teremben." A „pesti szónok bácsi" szavai mély benyomást tettek a kislányra. Lenyűgözte, hogy ez a vadidegen ember mintha az ő családjáról beszélt volna, s minden tekintet­ben találóan ki tudta fejezni legsajátabb, egészen személyes tapasztalatait.³⁸

A munkásmozgalommal való kapcsolat később megnyitotta Mariska számára az utat ahhoz, hogy bekerüljön egy nyilvános közegbe, s azonosuljon egy olyan szociális közösséggel, amely­ben mint nő is kivívhatta a maga helyét. Az egykor hétévesen versszavalással bemutatkozó kislány fiatal lányként már rend­szeresen fellépett a különböző munkásegyletekben.³⁹ Az ezzel járó társadalmi elismerésen túl bizonyára büszkeséggel töltötte el az is, hogy nő létére képes érvényesülni ebben a férfiak által meghatározott világban.⁴⁰ 1900-ban, tizenöt éves korában az­tán tagja lett a Magyar Szociáldemokrata Pártnak.⁴¹ Csakhogy az a pozíció, amelyet ő és még néhány, a későbbiekben politi­kai funkciót betöltő fiatal nő foglalt el a munkásmozgalomban, korántsem jelentette, hogy ezáltal egyenlők lettek volna az egyen­lők között. Inkább valami különlegességként, legfőképp női kü­lönlegességként vonták be őket a férfiak közösségébe. Amikor például 1908-ban a női szabók budapesti szakegyletében Singer Irén tizennyolc évesen szót kért, „az elnökségben ülők össze­néztek. Először fordult elő a szakegyletben, hogy nyilvános gyű­lésen egy lány … felszólaljon…. A hangomat alig ismertem meg – írja később. – Szécsi bátorítólag intett felém."⁴² Női mivoltából eredően Mariska is különleges, bár bizonyos szempontból igen hízelgő helyzetbe került a munkásmozgalomban. Egy este pél­dául a Budapesti Általános Munkás Dalegylet képviseletében váratlanul megjelent vagy három tucat elvtárs a Gárdos csa­lád ablaka alatt, hogy névnapi szerenádot adjon a fiatal lány­nak. Mariska ugyanis gyakran fellépett az egylet összejövete­lein, és ettől fogva éveken át így köszöntötték névnapján.⁴³ A már tapasztalt fiatal szociáldemokrata agitátornőre csodálattal és bizonyos tisztelettel néztek a munkások. „Hát nem férfi a pesti szónok?" – kérdezték ámulva, és sehogy sem akart szá­jukra jönni az „elvtársnő" megszólítás, újra meg újra visszatér­tek a „kisasszonyához.⁴⁴

Ám az „atyai" jóindulat s az a bizonyos fokú elismerés, ame­lyet a többnyire fiatal és hajadon nők megjelenése a szerve­zett munkásság meg a pártapparátus körében olykor kiváltott, nem sokat változtatott azon, hogy a gyakorlati politikában hát­térbe szorultak érdekeik. Amikor a kereskedelmi alkalmazottak szakegylete – amelynek vezetőségébe, mint említettük, hama­rosan Gárdos Mariskát is beválasztották – alapító ülését tar­totta, több száz ember szorongott a helyiségben, köztük ren­geteg női alkalmazott is, például a híres budapesti Párizsi Áru­házból. Bár a felszólalók közt akadt egy nő, aki „rövid pár sza­vaival ékesen tolmácsolja] a női alkalmazottak helyzetét", a később megválasztott tisztikarban eleinte kizárólag férfiak fog­laltak helyet.⁴⁵

Az ilyesfajta mellőzések ellenére Mariska mindig is úgy érez­te, „nem … közömbös, beletartozom-e a nagy közösségbe, vagy nem."⁴⁶ Érthető hát, ha a megoldást egy olyan társadalmi tér megteremtésében látta, amelyet nem ennyire egyértelműen a férfiak határoznak meg, és ahol a dolgozó nők némiképp zavartalanul fogalmazhatják meg érdekeiket. Az első magyar Munkás-nő Egyesület megalapítására irányuló törekvések nemsokára központi szerepet játszottak a fiatal nők egy egész növekvő cso­portjának hétköznapjaiban és önmagára találásában.

Amíg az egyesület belügyminiszteri jóváhagyása meg nem érkezett, a szervezet mint „asztaltársaság" működött. „Az Alsóerdősor ucca 18. sz. ház egyik alkóvos szobájában gyülekezett hetenként egyszer a tanulni vágyó nők tarka serege. … Az elő­adások a kinyilatkozás erejével hatottak, és fokozódó érdeklő­dést váltottak ki az egyre sokasodó hallgatóságból; a tömött so­rokban vegyesen akadtak ipari munkásnők, üzleti és háztartási alkalmazottak, tisztviselőnők, diáklányok, háziasszonyok stb." Nem kétséges, hogy Gárdos Mariska visszaemlékezéseiben hajlamos megszépíteni a múltat. De az asztaltársaságnak, majd később az Óvoda utcai egyesületnek – amelynek idővel már a címe is valóságos jelszó lett – minden bizonnyal komoly kisu­gárzó ereje volt, s nemcsak a szervezett munkásnők és női al­kalmazottak körében. Az első magyar munkásnő-egyesület meg­alapítása sok nő számára jelenthetett meghatározó segítséget azokhoz a törekvésekhez, amelyek során megpróbáltak lélek­ben kiszabadulni az őket nyomasztó kalickából. Azok a nők, akik itt összejöttek, hogy közösen tanuljanak, vitatkozzanak és szó­rakozzanak, korántsem voltak egytől egyig a szociáldemokrácia derék katonái. A csoport és az egyesület szervezésében jó pá­ran a Nőtisztviselők Országos Egyesülete (NOE) tagjai közül is tevékeny részt vállaltak, megint másokat egyszerűen a kíván­csiság és egyfajta általános érdeklődés hajtott.⁴⁷

Gárdostól eltérően Schwimmer Rózsika másféle úton jutott el a Munkásnő Egyesület megalapításáig, amelynek aztán ő lett az első elnöke. Társaival együtt már a NOE-ben folyton azt ta­pasztalta, hogy amikor a női alkalmazottak érdekeit szeretnék érvényesíteni a férfiak által meghatározott, „polgári" érdekkép­viseletekben – különösen a Magyar Tisztviselők Országos Egye­sületében, illetve a Magántisztviselők Országos Szövetségében -, kísérleteik erőteljes elutasításba ütköznek. Az ilyen megnyil­vánulások közé tartozott, hogy a férfi kartársak vagy egészé­ben véve ellenezték a női alkalmazottak tevékenységét, vagy legalábbis ambivalens magatartást tanúsítottak a nőkkel szem­ben, akik úgymond „lenyomják a béreket". Megtagadták a „kollegalitást gyakorlatban", és valóságos védőfalat alkottak, nehogy a NOE képviselői bejussanak e szervezetek vezető testületei­be. Az effajta jelenségek ellen Rózsika 1902-ben tör ki először igazán keserű hangon.⁴⁸

Mindez éppen akkor történik, amikor ő és a NOE-ban tevé­kenykedő kolléganői elkezdik támogatni egy munkásnő-egyesület megalapítását a hői alkalmazottaknak létesített saját szerveze­tük mellett. A NOE aktivistái ekkor még elsősorban a nők szak­mai érdekeit tartották szem előtt. De a női alkalmazottak külön­leges helyzetéről szerzett számtalan munkahelyi tapasztalat s a férfiak szolidaritásának hiánya egyre inkább egy átfogóbb jellé­gű feminista irányban vezette őket. A munka világának legkü­lönbözőbb szektoraiban előforduló és jellemzően csak a nőket érintő problémák, valamint azok a konfliktusok és mellőzések, amelyeket a meglévő érdekképviseletekkel való együttműködés során maguk is érzékeltek, arra késztették őket, hogy felismer­jék a nők tapasztalatainak közös vonásait. ,,[E]ddig csak a vé­letlen vezette a nőket a szakszervezetekbe. … Hihetetlen tét­lenséggel tűri a munkásnő, hogy teste-lelke elsatnyuljon abban a tengetésben, mit életnek csúfolunk. … Egy sorba kell állnunk a férfiakkal, s velük küzdeni az emberséges megélhetésért." Ám az első lépés – folytatta beszédét Schwimmer Rózsika a Mun­kásnő Egyesület 1903 májusában megtartott alapító közgyűlésén -, hogy „fel kell önmagunkat rázni". Oszoljon szét „az ezeréves hazugság, amely eddig kényszerítette a nőt, hogy szótlanul tűr­jön el mindent: nyomorúságot, gyalázatot csak azért, mert nő".⁴⁹ A nők sajátos és közös elnyomásával kapcsolatos felismeré­sek azonban nemcsak arra ösztönözték Schwimmer Rózsikát, hogy a Munkásnő Egyesület formájában segítsen létrehozni a női dolgozók kibővített és lehetőleg átfogó szervezetét. Érdek­lődése hamarosan kiterjedt általában véve a nők kollektív hely­zetére és szervezésére is. Ehhez kül- és belföldről egyaránt megkísérelt alapvető anyagokat gyűjteni. A Kereskedelemügyi Minisztériumból a női keresőmunkáról, az iparfelügyeletről és iparoktatásról próbált adatokat szerezni. Igyekezett hozzájutni az 1880-ban alapított Nemzeti Nőnevelés régebbi számaihoz, mivel ez a folyóirat a századforduló előtt a nők tanulással és munkavégzéssel kapcsolatos törekvéseinek legfontosabb orgá­numa volt. Németországból a kereskedősegédek helyzetéről ígértek neki szakirodalmat.⁵⁰ Rózsika gyors egymásutánban a nőmozgalom számos különféle irányzatú, külföldi publikációs fórumával vette fel a kapcsolatot, kéziratokat küldött, és infor­mációkat kért.⁵¹ 1902-ben a NOE ötéves fennállása alkalmából emlékkönyvet akart összeállítani, majd nem sokkal ezután egy „Feminista Lapnak a megvalósításán fárad[t]".⁵² Lassan a nem­zetközi nőmozgalom olyan kiemelkedő alakjai is, mint például az osztrák Marie Lang és Adelheid Popp, kezdtek érdeklődni a magyar nők helyzete és Rózsika tevékenysége iránt.⁵³ A holland Aletta Jacobs, akivel Rózsika nemsokára személyesen is meg­ismerkedett, különösen erősen pártolta egy magyar nőszövet­ség létrehozását. Mint írta, minden létező csoportnak, a hagyo­mányos, nagyrészt filantróp beállítottságú nőegyleteknek is össze kellene fogniuk. Szerinte Rózsikának feltétlenül be kell kerülnie a megalapítandó szövetség elnökségébe, magának a szövetség­nek pedig ott lenne a helye az International Council of Women (ICW) elnevezésű szervezetben, amely 1904 nyarán Berlinben tartja legközelebbi kongresszusát. „El kell jönnöd, és beszélned kell Berlinben" – szólt a biztatás.⁵⁴ És Rózsika, nem törődve az ezzel járó anyagi nehézségekkel, el is ment nemcsak erre a kongresszusra, hanem már két héttel korábban az újonnan meg­alapított International Woman Suffrage Association (IWSA) ren­dezvényére is, ahol nemzetközi keretekben folyt tanácskozás a nők szavazati jogáról. Bizalmas munkatársa, Glücklich Vilma, az utolsó pillanatban döntötte el, hogy vele tart.

A berlini út mindkét nő életében fordulópontot jelentett. Első ízben volt lehetőségük arra, hogy személyesen ismerkedjenek meg az önálló nőmozgalom minden irányzatával és szervezeté­vel. Közvetlen közelről láthatták, hány sorstársuk foglalkozik el­méletben és gyakorlatban a „nőkérdés" egyes területeivel, és egy csapásra úgy érezhették, hogy egy hatalmas nemzetközi moz­galom részévé válnak. Rózsika többek között a magyar ipari munkásnők helyzetéről tartott előadást.⁵⁵ Nagybátyja és támo­gatója, Leopold Katscher ezt írta neki később: „Csak akkor bol­dog az ember, ha elemében érzi magát, és te olyan boldog vol­tál … 1904-ben Berlinben … mint hal a vízben."⁵⁶

Hazatérése után Schwimmer és Glücklich Vilma még ugyan­azon évben megalapította a Feministák Egyesületét (FE), ami­nek közvetlen előtörténetéhez tartozott az is, hogy időközben újabb korlátozásokat vezettek be a nők egyetemi képzését ille­tően. A FE tehát már kezdettől fogva nemcsak a női alkalmazot­tak szakmai érdekeivel foglalkozott, hanem célkitűzése volt „a nő egyenjogúsága minden területen és a női munka érdekeinek védelme". Schwimmer Rózsika úgy fogalmazott, hogy,mivel már a századforduló táján érzékelhetővé vált: hiányzik a „megfelelő fórum" a nők valamennyi érdekének képviseletére, ezt a hiányt most akarták pótolni.⁵⁷

Közvetlenül megalakulása után a FE csatlakozott az IWSA szervezetéhez mint annak magyar tagozata, s ettől az időpont­tól kezdve Rózsika tevékenysége szempontjából messzemenő­en elvesztette jelentőségét a Munkásnő Egyesület és a többi szociáldemokrata nőszervezet. Az események ilyetén alakulá­sát ugyanakkor heves konfliktusok kísérték.⁵⁸

Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska útjai ezzel újra szét­váltak, mégis kétségtelen, hogy miközben azonosultak valami­vel, amit talán „női szempontnak" nevezhetnénk, mindketten a függőségtől, a másodrendű polgár helyzetétől való megszaba­dulás irányában haladtak. Mindketten részt vettek annak a tár­sadalmi közösségnek a megteremtésében, amelyben végül egy történelmileg új szerepben megszüntetve-megőrizték a munka­végzés során szerzett negatív tapasztalataikat és mindazon el­lentmondásokat, amelyek a társadalmi létezés során női mivol­tukból fakadtak. Korábban ugyanis, belépvén a munka (férfi) vi­lágába, úgy látták, hogy mind a polgári, mind a szociáldemokra­ta nyilvánosságban és a „civil társadalomban" a legjobb eset­ben is csak a „női másságot" képviselhetik.⁵⁹ A hivatalos politika világából pedig eleve ki voltak rekesztve, nemcsak osztályhely­zetüknél fogva, hanem, ettől teljesen függetlenül, nemük miatt is. A két női egyesület megalapítása, majd ezt követően a Nő-munkásnak és a Feminista Értesítőnek – A nő és a társadalom című folyóirat előfutárainak – megjelentetése csak úgy értelmez­hető tehát, mint ezekre a viszonyokra adott kollektív válasz. Mind­ez fontos lépés volt a női (ellen)nyilvánosság⁶⁰ megteremtése és a nők szakmai-politikai érdekeinek közös képviselete szem­pontjából. Kiindulópontul szolgált ahhoz, hogy a nő társadalmi magárahagyatottságának nyomasztó tapasztalatával szemben kialakuljon valamilyen ellensúly.

Személyes és kollektív kibontakozás

E kezdeti lépések után egyre több változás történt Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska politikai és társadalmi életében. Mindketten bekerültek a politikai események forgatagába, s mi­közben igyekeztek működtetni a fent említett egyesületeket és folyóiratokat, mindketten erős és átfogó kapcsolatokra tettek szert azokban a társadalmi csoportosulásokban, amelyek e szerve­zeti struktúrák körül alakultak ki. Megváltozott életüket azonban korántsem csak a klasszikus értelemben vett politika határozta meg. A nők magánéleti és politikai kibontakozásában nemcsak olyan törekvések kaptak fontos szerepet, mint mondjuk a cse­lédlányok megszervezése – ahogy például a nők szavazati jo­gáért folyó, jól kidolgozott politikai kampányban sem csupán ülé­sekből, előadásokból és gyűlésekből állt minden teendő. A szo­ciáldemokrata nőmozgalomban éppúgy, mint a „feministáknál" (ahogyan a kor nyelvén az FE és a NOE körüli csoportot nevez­ték), a politikai munka a lehető legszorosabban együtt járt bizo­nyos kollektív felszabadító tettekkel, valamint az érintettek sze­mélyes és társadalmi életének jelentős változásával.

A közéleti fórumok gyakorlati és jelképes meghódítása felé tett lépéseknek nem lebecsülendő jelentőségük volt a századelő magyar városaiban. A Munkásnő Egyesület szervezői már 1905-ben elérkezettnek látták az időt, hogy egyik nyilvános gyűlésük számára kibéreljék a Pesti Vigadó nagytermét, „mely egyébként a fényes jogász- és medikusbálok, valamint a nagy hangverse­nyek színhelyéül szolgált. … A pártban helytelenítették határo­zásunkat – írja Gárdos -, azt tartották, nem kell mindenáron uj­jat húzni a közvéleménnyel…. No hát éppen az vezetett a hatá­rozásunkhoz. Meg akartuk mutatni ország-világnak, a kétkezi dolgozó nők méltók arra, hogy megbeszélnivalójukat [itt] mond­ják el. … Igen, a külvárosi sikátorok kartonruhás proletárlányai és asszonyai betértek a főváros legszebb szórakozóhelyére. Éspedig ezrén és ezren, úgyhogy a bálterem szűknek bizonyult, a melléktermeket is ki kellett nyittatni."⁶¹ Ugyanezen évben a Fe­ministák Egyesülete is kezdte kibérelni olyan tekintélyes társa­ságok nagytermeit, mint például a Közgazdasági Társulat vagy a Társadalmi Múzeum. A főváros vezetése pedig – ahogy már a NOE alakuló gyűlésekor, 1897-ben tette – később is többször rendelkezésre bocsájtotta az új városháza üléstermét.⁶²

A nőmozgalom fiatal szervezetei nemsokára helyet találtak a különféle progresszív és szocialista csoportok között is. Schwimmer és Gárdos a saját egyesületi működése, valamint a „nőkér­dés" iránti elméleti érdeklődése folytán kapcsolatba került a szá­zadelő értelmiségi és társadalomreformer köreivel. Ismeretsé­geket kötöttek, együtt dolgoztak és vitatkoztak a korabeli ma­gyar társadalom értelmiségének és szellemi elitjének számos képviselőjével. Szoros szálak fűzték őket sok újságíróhoz. Gár­dos természetesen személyes kapcsolatokat ápolt a Szociálde­mokrata Párt vezetőivel és különféle szocialista beállítottságú értelmiségivel, így például Szabó Ervinnel, de ismeretségi köré­hez tartozott Ady Endre is. A „feministák" jó viszonyt alakítottak ki a fővárosi tanács közoktatási ügyosztályának vezetőjével, Bárczy István későbbi polgármesterrel, vagy Máday Andor egye­temi professzorral, aki Svájcban élt és dolgozott.⁶³ Schwimmer Rózsika és a Feministák Egyesülete ezenkívül kitűnő kapcsola­tokat tartott fenn a nemzetközi nőmozgalmakkal, valamint kü­lönböző bel- és külföldi társadalomreformerekkel. Rendszeresen meghívtak előadóként Budapestre olyan fontos személyisége­ket, mint Charlotte Perkins Gilman és Ottó Frick – utóbbi az egy-konyhás házról szóló elképzelés neves képviselője volt -, Aletta Jacobs pedig nemsokára Rózsika személyes barátnője és tanács­adója lett.⁶⁴ A NOE és a FE kezdettől fogva utat talált a hivatalos polgári és hatalmi körökhöz is. Rózsika például már 1903-ban részt vett azon a belügyminiszteri ankéton, ahol az állami gyer­mekvédelmi rendszer kialakításának elveiről és a megvalósítás módjairól tanácskoztak.⁶⁵

Rózsika és Mariska is úgy lépett be a műveltség világába, hogy nem látogatta a felsőoktatás hivatalos intézményeit. Szellemük és személyiségük fejlődése során részint vitatkoztak a kor hala­dó értelmiségével, részint segítséget és támogatást kaptak tőle. Szabó Ervin például sokat törődött mind a feminista, mind a szo­cialista fiatal lányokkal. Például ő hívta fel Schwimmer Rózsika figyelmét arra a dokumentumra, amelynek alapján aztán az utób­bi egy brosúrát írt a magyar nők 1848 előtti jogairól. A „feminis­ták" különben főként a női választójog kérdésében szívesen hi­vatkoztak az ilyesfajta „ősi" dokumentumokra, amelyek szerin­tük azt bizonyítják, hogy más országokhoz képest Magyarorszá­gon a nőknek régen jobb helyzetük volt, és hogy a nők érdekei­nek képviselete nem „idegen" a magyar társadalomtól.⁶⁶ Ami Gárdos Mariskát illeti, ő így emiékezik vissza támogatójukra: „tud­tunk mindenről, ami világszerte történik, hála Szabó Ervinnek, tanítómesterünknek, akinek módjában állott könyvtárosi tevé­kenysége útján minden újonnan megjelent műhöz hozzájutni".

Mindketten igyekeztek a legkülönfélébb módokon és helyeken új ismeretekre és olvasmányokra szert tenni.⁶⁷ A kor haladó szel­lemű, nyitott oktatási intézményei szintén elősegítették fejlődé­süket. A Társadalomtudományi Társaság szabadiskolája példá­ul meghívta tanfolyamaira a munkásmozgalom fiatal aktivistáit, s a kiválasztottaknak végül mintegy a fele nő volt. „Mint hívők a templomba, úgy készültünk mi esténként a Szabad Iskolába."⁶⁸

A két fiatal nő már a századforduló idején kezdett maga is pub­likálni.⁶⁹ Néhány évvel később Mariska kiadott egy levélregényt, amelyben főként a társadalmi fejlődés kérdéseivel, valamint a szerelem, házasság és szexuális erkölcs megreformálásának szükségességével foglalkozott, Rózsika pedig többek között írt egy brosúrát „Eheideale und Idealehen" (Házasságeszmények és eszményi házasságok) címmel, továbbá lefordította Charlotte Perkins Gilman feminista alapművét, „A nő gazdasági helyze­tét".⁷⁰ Gárdos Mariska a Nőmunkáson kívül hamarosan a Nép­szavában és más újságokban is közölt cikkeket.⁷¹ Rózsika ugyan­csak igyekezett elhelyezni írásait kül- és belföldi lapokban, de tapasztalatlansága miatt meg kellett fizetnie a tanulópénzt, és kénytelen volt számos visszautasítást eltűrni. Idővel aztán még­is támogatásra és kritikus szolidaritásra talált. Marie Lang pél­dául rendszeres publikációs lehetőséget ígért neki, amikor át­vette Bécsben a Die Zeit című napilap női mellékletének szer­kesztését. Egy alkalommal még arra is gondja volt, hogy a ka­pott cikkeket alaposan kivesézze. „Ebből nem derül ki, hogy tu­lajdonképpen mire akar kilyukadni a bírálatával" – írta a fiatal magyar szerzőnek. Adelheid Popp pedig részletesen elmagya­rázta, miért volt „roppant kínos", hogy Rózsika ugyanazt a cikket egyszerre két helyre is elküldte, s így az megjelent mind a Die Zeitban, mind két nappal később Marie Langnál az Arbeiterinnenzeitung című hetilapban.⁷²

A két fiatal nő ugyanakkor nemcsak írásaival, hanem szónoki és agitátori minőségében is a nyilvánosság elé lépett. Beszé­deik mind Budapesten, mind vidéken nagy sikert arattak.⁷³ Ró­zsika nemsokára már évente tett előadó körutakat Európában.⁷⁴ Mariska számára ez a lehetőség kezdetben nem állt fenn, mint­hogy – legalábbis visszaemlékezései szerint – a kőzte és a párt­vezetés között lévő alapvető nézetkülönbségek miatt nem küld­ték nemzetközi kongresszusokra.⁷⁵ Kétszer, 1907-ben és 1912-ben Párizsban tölthetett valamennyi időt, ahonnan magyar – egyébként nem csak szociáldemokrata – lapokat tudósított. Ké­sőbb az Amerikai Szocialista Párt magyar szekciójának meghí­vására az Egyesült Államokba utazott, s ott részt vett egy na­gyobb előadókörúton.⁷⁶

A két nő, miután bekerült a társadalmi reformok és a politikai elkötelezettség világába, s bejutott a nemzetközi nőmozgalom, il­letve a munkásmozgalom vezető köreibe, végre személyesen is megszabadult a kenyérkereső munkának azoktól a nyomasztó kö­rülményeitől, amelyek oly fontos ösztönzést adtak pályájuk indu­lásához. 1905-ben Mariska részben családi problémák miatt, rész­ben azért, hogy letegye az érettségit, amire már régóta készült, egy időre elutazott Kolozsvárra. Ott Kun Béla és néhány haladó szellemű újságíró állást szerzett neki egy napilapnál,, ahol önálló rovatot kapott „A munkás" címmel. Bár fizetése igen szerény volt, ez a munka – mint később írja – „jóval többet jelentett számomra: földet éreztem a lábam alatt… újságírói tevékenységi"⁷⁷

Kolozsváron Gárdos Mariskát 1905 végén felvették a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségébe, amely az első női tagját kö­szönthette személyében. „Üdv, kedves kartársnő, addig is, amíg valamelyik kongresszuson megisszuk a szervuszt. Lapnál van, vagy csak sorokat ír? Vagy talán könyvet nyom? … Most már nekünk is van nőújságírónk, akit bizonyára egyforma örömmel köszöntenek a Nuchemek, mint a velük átellenes oldalon dol­gozó Somák." De mi lesz majd, vetődik föl a kérdés, „ha például királygyakorlatról kell hadi tudósítást szerezni: lesz-e bátorsága annyi tiszt közé menni? … Reméljük azonban, hogy egyet min­denesetre le fog venni a vállainkról ön és az ön követői: a mű­vésznők intervjuvolását… Nekünk, őszintén szólva, kissé 'brü' ez a dolog, önnel szemben talán… elárulják a harisnyakötőik számát [és] hogy francia vagy angol midért viselnek… amikre régtől fogva kielégíthetetlenül áll a közönség kíváncsisága."⁷⁸

Ami Schwimmer Rózsikát illeti, ő 1907-ben lett tagja a Magyar Szakírók Egyesületének.⁷⁹ Számára is az újságírói tevékenység nyitott utat egy új foglalkozás felé. Már azok a korábbi próbálko­zásai, hogy a nemzetközi nőmozgalom lapjaiban publikálhasson, egyértelmű összefüggésben álltak kenyérkereseti gondjaival. Amikor 1901-ben ismét állás nélkül maradt, kifejezetten valami másféle elfoglaltságot keresett, mint a szokásos alkalmazotti munka. Ez év végétől aztán a Kiviteli Szemle című lapnál, majd a Lloyd tudósítóirodájában dolgozott. 1904 márciusától valószí­nűleg sehol sem volt már állandó alkalmazásban. Ettől fogva fő­ként újságírói tevékenységből, később pedig az előadásokért járó tiszteletdíjakból élt. A nő és a társadalom megalapításakor ké­sőbb olyan szerződést ajánlottak neki felelős szerkesztőként, amely mondjuk Gárdos Mariska kolozsvári fizetéséhez képest hellyel-közzel tisztességes évi jövedelmet biztosított számára.⁸⁰

Mariska a kolozsvári tartózkodása után sem tudott az újság­írásból azon a szinten megélni, mint Rózsika a cikkeiből és elő­adásaiból. Azt, hogy végül viszonylag kötetlen félnapos elfog­laltságot talált az egyik „elvtárs" újonnan megnyitott ügyvédi iro­dájában, ő maga „véletlennek" érezte, amely épp kapóra jött szá­mára.⁸¹ Történelmi távlatból nézve persze félreismerhetetlen, hogy sajátos képességeit mindkét nő – pontosan az adott moz­galom keretei között és segítségével – szakmai téren is felhasz­nálta önmaga felszabadítására. Minden kétség,⁸² konfliktus és visszaesés ellenére a társadalmi mozgalomban sokkal erősebben ki tudták bontakoztatni tehetségüket, célratörésüket, személyiségkiteljesítési törekvéseiket és öntudatukat, mint ahogy ezek nélkül az összefüggések nélkül lehetséges lett volna.

Rózsika és Mariska személyes pályájának felívelése, életük gyakran viharos eseményei és fordulatai éveken keresztül szo­rosan összefonódtak a mozgalmon belüli közvetlen szociális kör­nyezetük fejlődésével. A barátnők és barátok köre, amely politi­kai tevékenységük és egyesületeik körül alakult ki, nélkülözhe­tetlen társadalmi hátteret nyújtott számukra. Kétségtelen, hogy e megbízható hétköznapi támasz nélkül lényegesen kevésbé és lényegesen nehezebben sikerült volna politikai érdekeiket és személyiségüket érvényre juttatni. Az FE és a NOE tagjai szo­ros baráti közösséget alkottak. Ezek a lányok és asszonyok nem­csak ugyanazt a politikai célt követték közösen, hanem szóval és tettel is messzemenően, már-már családi szövetségben se­gítették egymást. Ha a csoportból valamelyikük elutazott, nem mulasztotta el elküldeni „sok szíves üdvözlet[ét] a család és a 'banda' összes tagjainak".⁸³ Még Rózsika mamája is így címez­te lányának feladott egyik levelezőlapját: „Fr. Rosika Schwimmer/ az egyleti családnak".⁸⁴ Amikor pedig Rózsika egy konferencián megint Hollandiában járt, Glücklich Vilma ezt írta barátnőjének: „tegnap este sétáltattam Krószit, a Maga árváját".⁸⁵ Willhelm Szi­dónia, aki a NOE-ban éveken át a legszorosabb egyleti körhöz tartozott, egy ízben két héten át ágyban fekvő, súlyos beteg volt. Dacolva minden fáradsággal, a csoportból állandóan három nő gondoskodott róla, úgyhogy Szidónia már végül rá akarta venni az orvost, hogy barátnőit kímélendő utalja őt kórházba. Úgy vélte ugyanis, hogy olyan életet, mint amilyen az övék, csak tartós egészséggel lehet élni.⁸⁶ Amikor Rózsika húga, Franciska elő­ször vett részt egy nemzetközi kongresszuson Amszterdamban, egy gyümölcskereskedésből írta: „óriási halom málnát és epret zabálunk. …Olyan álmos vagyok, hogy alig látom, mit írok. … Roslt rettentően körülrajongják. A többit majd szóban."⁸⁷ Máskor Rózsikát tudósították ily módon: „tartottunk egy vidám választ­mányi] ülést… Én rövid, de érthetetlen bővített mondatokban beszéltem, de Willhelm volt olyan szíves, hogy mindig megma­gyarázta aztán, hogy mit óhajtok akarni."⁸⁸ Másfelől természete­sen a csoporton belül adódó konfliktusok is drámai erővel rob­bantak ki.⁸⁹

Az egyesületi helyiség mellett a „banda" a nevezetes Japán kávéházat választotta állandó találkozóhelyéül. Akinek volt egy kis ideje, benézett ide. Rózsika és Franciska rendszeresen itt osztotta meg egymással meleg ebédjét, vacsoráján⁹⁰ .A többiek­kel együtt információkat cseréltek, haditerveket kovácsoltak, új­ságot olvastak.⁹¹ Mindez a nőktől addig elzárt társadalmi terek és életformák olyasfajta meghódítását jelentette a hétköznapokban, amely ritkaságszámba ment a korabeli Budapesten.⁹² Emellett azt is tervezték, hogy saját társadalmi-társasági intéz­ményeket hoznak létre a nők számára, előbb egy „nőcasinót", majd egy női klubot.⁹³

Nem hiányzott belőlük az irónia és az önirónia sem. Amikor a fővárosban újabb szigorú erkölcsrendészeti tervek születtek azokra a „gyanús" nőkre való tekintettel, akik főleg késő este egyedül jártak az utcán, Willhelm Szidónia így reagált: „Nagyon büszke vagyok, hogy olyan fiatalok és szépek vagyunk, hogy gyámba fognak bennünket. Azóta éjjelente 1/2 2-kor megyek egyedül haza, de eredmény nélkül."⁹⁴ Egy alkalommal pedig, szo­kás szerint megfelelő szónokot keresve valamilyen rendezvény­hez, Vilma Glücklich azt írta Rózsikának, hogy már csak azért is éppen egy bizonyos hölgyet kellene megnyerni, „minthogy a szép feministák igen hasznosok."⁹⁵

A közös ügyért lelkesedő fiatalok köre Gárdos Mariska min­dennapi életének és tevékenységének is nélkülözhetetlen kí­sérője volt, és segítette őt abban, hogy átlépje a hagyományos női életforma szűk korlátait. Mariska hétköznap és ünnepnap is rendszeresen tett szónoki körutakat Budapesten kívül, más fiatal aktivisták pedig közösen jártak vasárnap délutánonként színházba vagy kirándulásra a Hűvösvölgybe.⁹⁶ Visszaemléke­zései szerint Gárdos Mariska hétközben „rendszerint éjfél után" vetődött haza, s csak nehezen sikerült megnyugtatnia mamá­ját, aki aggódott, hogy mit fog szólni ehhez a házmester. De „sohasem egyetlen férfi a kísérőm -mondta az anyjának – ha­nem fiatal elvtársak egész csoportja". Más estéken és hétvé­geken az „elvtársak és elvtársnők" a Gárdos család lakásán gyűltek össze, esetleg szakegyletekben és oktatási intézmé­nyekben találkoztak, vagy „ha másként nem lehetett… kiskocs­mák zugaiban". A fiatal aktivistáknak kedvelt helyei voltak a kávéházak is, ahol nemritkán záróráig maradtak. Amikor Ka­posváron egy alkalommal Mariska a kávéházban reggelizett elvtársaival, „néhány perc elteltével a kíváncsiak rohamot in­téztek ablakunk ellen, hiszen akkora csodát még nem látott a város, hogy egy nő délelőtt beült volna a kávéházba". Mariska a budapesti New York kávéházban ismerte meg második férjét is. „Meglepő volt, hogy társaságunk … milyen egyöntetű szívélyességgel fogadta a jövevényt. És a mi 'bandánk' elég kriti­kus, csípős nyelvű, igaz, hogy 'jómájú' elvtársakból, elvtársnőkből tevődött össze."⁹⁷

Rózsika és Mariska tehát nem egyedül járták be azt az utat, amelyen személyiségük kibontakozása közben letértek egy eleve elrendelt életpályáról. Hasonló gondolkodású fiatalok egész cso­portjával közösen törték át az alsó és középrétegekben meg­szokott női életforma határait. Családjukon kívül csak ezek a csoportok alkothattak számukra olyan biztos ellenkulturális tám­pontot, amely legalább részben megóvta őket az identitásválsá­goktól, és segített leküzdeni vagy már csírájában mérsékelni el­bizonytalanodásukat, amely a domináns kultúrával való szem­benállás, illetve a vele való együttélés folyamán időnként úrrá lett rajtuk. Életpályájuk felívelése egy szociális kollektíva kere­tében történt, s szorosan kötődött a közös politikai célokhoz, a közös politikai munkához és szervezőtevékenységhez. Saját si­kerüket ezért nem is önmagában véve értékelték, hanem össze­függésben ezekkel a közösségekkel és azzal a harccal, ame­lyet valamennyiük helyzetének s a társadalom egészének meg­változtatásáért folytattak.

Társadalmi ellentmondások és személyes ellentétek

A korai magyar nőmozgalmak két reményteljes „káderét" nem­csak a közösségi élet és a közösségben végzett munka óvta meg az elgyámoltalanodástól, hanem azok a küzdelmek is, ame­lyeket maguk vívtak ellentmondásokkal teli helyzetükben. A cso­porthoz, a mozgalomhoz és a közös célhoz való kötődésük mi­att távol állt tőlük, hogy leányéveik szorongató nehézségeiből és konfliktusaiból egyéni kiutat keressenek. Mindazonáltal azok az ellentmondások, amelyek szinte be voltak programozva sze­mélyes-politikai fejlődésükbe, az évek folyamán egyre inkább kiéleződtek. Végül mind Rózsika, mind Mariska elkerülhetetle­nül beleütközött saját pályájának, stratégiáinak kényszerű kere­teibe, a nem „önként", de „szabadon" járt út korlátaiba.

Gárdos Mariska nem kis árat fizetett azért, hogy jelen volt és elismerést szerzett magának a pártban. A szociáldemokrata nő­mozgalom előharcosainak visszaemlékezéseiben mindvégig érezhető egyfelől, hogy a fiatal nők (és férfiak) mennyire azono­sultak mindennapi szervezőmunkájukkal, s mennyi lehetőség nyílt meg ezáltal előttük. Másfelől a munkásnők fiatal mozgal­mának a párton belül folyton egyfajta peremreszorítottsággal kellett küszködnie. A pártvezetőségtől alig érkezett valami támo­gatás, a nőmozgalmat – Gárdos szerint – „szükséges rossznak" tekintették.⁹⁸ E két pólus között a fiatal nők, miközben-egymás között többé-kevésbé függetlennek érezhették magukat a moz­galom „maszkulin" árnyalatától, egyúttal kötődtek is ehhez a mozgalomhoz, amely mégiscsak újra meg újra fórumot terem­tett tevékenységük elismeréséhez. Nem utolsósorban éppen ez az ambivalencia ösztönözte őket szüntelenül újabb tettekre.

Mariska számára tehát a nőkérdés iránti elkötelezettség be­ágyazódott egy társadalmi mozgalomba, amely a századfordu­lós Budapesten minden bizonnyal szélesebb bázissal rendelke­zett, mint, mondjuk, a FE. Ezzel szemben viszont annak, hogy a nők érdekeit ily módon a munkásmozgalom keretein belül kép­viselte, az volt az ára, hogy – legalábbis kifelé – a napi politika, sőt a stratégia számos kérdésében is el kellett ismernie a párt­ban uralkodó hegemóniákat.⁹⁹ Az 1903-ban rendezett pártkong­resszuson, amikor a Munkásnő Egyesület megalapításának elő­készületei már teljes gőzzel folytak, Mariskának első ízben volt alkalma az egész párt e legfontosabb fóruma előtt képviselni a nők ügyét. Mindezt mindjárt össze is kötötte azzal, hogy kifejez­ze feltétlen lojalitását az iránt a férfiakból álló pártvezetőség iránt, amely, ha egyáltalán tenni akart valamit a nőkérdés dolgában, azt csak a saját felügyelete alatt akarta, és igényt tartott arra, hogy maga határozza meg, melyek is a nők érdekei. Mariska szerint tehát: „mi nők is, kik eddig látó szemekkel vakon jártunk, letéptük a kötelékeket, melyek eddig eltakarták előlünk a vilá­got. A nők szervezkedésében a legfőbb agitációt a pártvezető­ség fejti ki."¹⁰⁰

A következő években ismételten kiderült, hogy az egyensúly, amelyet Gárdos Mariska a „nagy mozgalomban" való részvétel és a nők érdekeinek képviselete között igyekezett megőrizni, rendkívül törékeny volt. A választójog kérdésében például a nők érdekei szinte kezdettől fogva áldozatául estek a szociáldemok­rata taktikának. Elvileg persze a feminista és a szociáldemokra­ta nők is a mindkét nemre érvényes, általános választójog mel­lett szálltak síkra. A gyakorlatban azonban a szociáldemokrata nők alárendelték magukat a párt taktikájának, amely abból állt, hogy a „szebbik nem" választójogának kérdését a bizonytalan jövőbe tolták ki. A feministák viszont ragaszkodtak a nemek kö­zötti egyenlőség azonnali és maradéktalan érvényesítéséhez. Ez, pusztán logikai szempontból nézve, bizonyos – persze szintén nem „önkéntesen" választott – történelmi helyzetekben oda ve­zethetett, hogy egy osztályértelemben véve egyenlőtlen válasz­tójogot fogadtak el.¹⁰¹ Az ezzel kapcsolatos ellentmondások nem kis szerepet játszottak abban, hogy egyrészt a FE és a NOE, másrészt a nőmunkásmozgalom között hamarosan nyíltan kitör­tek az immár súlyos és áthidalhatatlan konfliktusok.¹⁰²

Végül a szociáldemokrata nőmozgalmon belül is törésre ke­rült sor a Gárdos Mariska vezette régi Munkásnő Egyesület tag­jai, valamint egy másik csoport között, amelynek élén Ladányi Szeréna, a párt központi titkárának, Buchinger Manónak felesé­ge állt. Ez utóbbi nők esetében a pártapparátus iránti, kifelé mu­tatott engedelmesség együtt járt azzal, hogy belső köreikben is messzemenően elfogadták a nőmozgalom céljainak és szerve­zeti struktúráinak a férfi hegemóniához való hozzáigazítását. Az olyan országosan tevékenykedő, önálló nőmozgalom hívei, mint amilyet Gárdos – minden párthűsége ellenére – még az 1909-es országos nőkonferencián követelt,¹⁰³ 1912-től kezdve egyre inkább kisebbségbe szorultak. Ettől fogva a nők szervezésével kapcsolatos hivatalos állásfoglalásokban a párt az „önálló nő-munkásmozgalom megteremtését" mint az „elmúlt évek kísérle­tezéseit" elhibázottnak nyilvánította.¹⁰⁴

A szociáldemokrata párt végül 1912-es, új szervezeti szabály­zatában a nők szervezését a korábbiaknál lényegesen erőseb­ben kötötte hozzá saját döntéseihez.¹⁰⁵ A szociáldemokrata nők nőpolitikusainak régi és új gárdája közötti ellentétek ezekután nyílt személyes „vetélkedés"¹⁰⁶ formájában jelentek meg.¹⁰⁷ E „vetélkedés" mögött azonban tulajdonképpen az a vita húzódott meg, hogy vajon melyik utat válasszák a nők: a párttal szembe­ni önállóságot és vele a marginalizálódást, vagy a pártpolitikai sikert az alárendelődés árán. Mindenesetre a pártvezetőség nem hagyott kételyt afelől, hogy nem fog autonómiát adni a nőmozgalornnak, mivel úgy vélte, hogy „annak idején volt egy egyesü­let, mely nagyon agresszív szerepet játszott, s ez okozta a meg-hasonlását".¹⁰⁸ A nőmunkásmozgalmon belüli konfliktus aztán 1916-ban egy drámai összetűzéssel lezárult. Az eseményekbe a pártvezetőség is beavatkozott, oly módon, hogy a régi Mun­kásnő Egyesület viharos közgyűlése után, ahol is a résztvevők kölcsönösen választási csalással vádolták egymást, másnap érvénytelennek nyilvánította a régi-új egyesületi vezetőség meg­választását. Ezt követően Gárdos Mariska és más vezetőségi tagok „teljesen hátat fordítottak a nőmozgalomnak".¹⁰⁹

A Schwimmer Rózsika körül kialakult csoportnak nem kellett ilyesfajta problémákkal szembenéznie. Ebben a körben elkép­zelhetetlen volt, hogy a nők érdekeit alárendeljék bármilyen más megfontolásnak. Ráadásul a „feministák" azt is tudták, hogy ha abban a férfiak által uralt társadalomban, amelyben élnek, ér­vényre akarják juttatni törekvéseiket, akkor ennek-előfeltétele, hogy a nőknek önálló szervezete legyen. „Addig, amíg Magya­rországon a Pesti Magy. Kereskedelmi Bank vezérigazgatói ál­lása véletlenül egyszer nő által lesz betöltve, … amíg …az összes foglalkozási ágakban … nők nem vesznek részt, amíg a nőt csakis az alsóbbrendű fizikai és szellemi munkára, a rosszul fizetettre, tekintély és befolyás nélkülire találják alkalmasnak, … szükség van és lesz külön szervezkedésükre. … Mutassanak egyetlen olyan szakszervezetet, akár nálunk, akár haladottabb kultúrájú államokban, ahol túlnyomó többségben férfiak vannak együtt szervezve a nőkkel, és ahol ezek az egyletek felvették volna a küzdelmet azért, hogy a nők jobb fizetéseket, jobb mun­kakört kapjanak stb."¹¹⁰

Mindazonáltal Schwimmer Rózsikának is nagy árat kellett fi­zetnie ezért a maga módján ugyancsak radikális beállítódásért s a végül ebből következő gyakorlati stratégiáért. Ő a munka­erőpiacon vagy a választójog kérdéseiben a nemek közötti egyenlőség elvét a „magyar asszonyok összessége"¹¹¹ számára kívánta azonnal és maradéktalanul érvényesíteni. E törekvése mentén azonban a gyakorlati politikában kezdte szem elől té­veszteni, illetve mellékesnek tekinteni azokat a szociális hierar­chiából fakadó különbségeket, amelyek egy bankigazgató vagy bankigazgatónő, illetve egy munkás vagy munkásnő között fenn­álltak. Igaz, Schwimmer Rózsika mindvégig megőrizte különö­sen erős szolidaritását a munkásnők mint a nők leginkább ki­zsákmányolt csoportja iránt, választójogi kérdésekben pedig éveken át az a jelszó képezte a FE politikájának alapját, hogy „általános választójog csak az, amely a nőkre is kiterjed".¹¹² Mégis főként gyakorlati választási politikájukban ő és a FE körüli cso­port – nem utolsósorban a szociáldemokráciával és a haladó szellemű férfiak táborával e kérdésben támadt konfliktusa kö­vetkeztében¹¹³ – olyan eljárásokba bocsátkozott, amelyeket a NOE már nem tudott elfogadni. A szavazati jogért folyó különfé­le kampányokba, valamint az IWSA 1913-ban Budapesten tar­tott VII. kongresszusának előkészületeibe Schwimmer és legszű­kebb köre megpróbált néhány tekintélyes arisztokrata nőt¹¹⁴ is bevonni. Egyáltalán, mindinkább arra törekedett, hogy mintegy személyesen befolyásolhassanak minél több fontos személyisé­get, parlamenti képviselőt, illetve a női választójog érdekében felhasználhassák a velük való kapcsolatokat.¹¹⁵

Végül Rózsika és Willhelm Szidónia között is sor került egy látszólag ugyancsak személyes színezetű konfliktusra. Ezúttal azonban a „vetélkedések" és kölcsönös sértegetések formájá­ban itt is mélyebb politikai és személyi ellentmondások kerültek felszínre. A NOE tagjai, akik többségükben úgynevezett egyszerű alkalmazottak voltak, nem tudtak és nem akartak egy ilyen poli­tikával azonosulni, nem tudtak és nem akartak érintkezésbe-lépni a fent említett társadalmi körökkel.¹¹⁶ A FE vezető tagjai viszont éppen ebben láttak esélyt arra, hogy kibővítsék a csoport politi­kai és társadalmi cselekvésének szűk lehetőségeit. Mivel vég­ső konzekvenciáiban gyakorta egy „tisztán" női szempontot kép­viseltek, a politikáról alkotott fogalmuk pedig erősen korlátozott volt,¹¹⁷ ez az út tűnt számukra a leginkább járhatónak.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a századforduló nő-mozgalmának felívelő szakaszában a feminista mozgalom és a nőmunkásmozgalom radikális képviselői két szempontból meg­egyeztek. Alapvetően mindkét csoport igyekezett megakadályoz­ni, hogy a gazdasági egyenlőtlenség és a nemek közötti egyen­lőtlenség kérdéseit különválasszák egymástól, de egyikük sem érezte „egyedül" elég erősnek magát ahhoz, hogy valóban el is érjen valamit. Amikor az ebből következő „kompromisszumkö­tés", illetve „irányváltás" bekövetkezett, Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska lendületes pályafutása is beleütközött a maga korlátaiba. Rózsika az 1913-as budapesti világkongresszus után a teljes kimerültség s az alig titkolt depresszió állapotába jutott. Az előkészítés fáradhatatlan munkával töltött évei nem múltak el nyomtalanul. „Annyira fáradt vagyok, de annyira; és ez nagyon elgyengíti az embert…"- írja.¹¹⁸ A szavazati jogért folyó meg-megújuló kampány – amelynek hullámzása lényegében véve szorosan összefüggött a különféle választási reformjavaslatok változó sorsával a korabeli magyar politikai életben – végül is nem vezetett eredményre. Rózsika új egyensúlyt keresett a sze­mélyes kibontakozás és a nőmozgalmi tevékenység között. Még a háború kitörése előtt Londonba költözött, ahol az IWSA sajtó­titkáraként dolgozott. Döntésében az a cél vezette, hogy nőmoz­galmi tevékenységének folytatását összekösse hivatásbeli és po­litikai helyzetének javításával. Az aktivista lét hosszú évei után saját szavaival élve szeretett volna „ismét polgári vizekre evezni".¹¹⁹

*

A fent vázolt folyamatokkal Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska személyes és politikai pályájának felívelése a fiatal ha­ladó nőmozgalom keretein belül egyelőre befejeződött. A törést a századfordulós Magyarországon a nő és a társadalom viszo­nyában meglévő ellentmondások okozták, valamint azok az utak és módok, amelyeket a két fiatal nő az adott feltételek között, ha nem is „önként", de „szabadon" választott. Útjaikban az volt a közös, hogy mindkettejük számára lehetővé vált összekapcsol­ni a nők politikai, társadalmi, gazdasági helyzetének javítására irányuló következetes törekvéseket a társadalmi elismeréssel, az értelmiségi elitekkel és a haladó kultúrával. Mindez a szemé­lyes és politikai kibontakozás addig nem sejtett esélyét adta meg nekik. Képességeik kiteljesítése, tehetségük kamatoztatása kol­lektív tapasztalatok által meghatározott, alternatív formában ment végbe, kívül azokon a hivatalos oktatási és szocializációs intéz­ményeken, amelyek az alsó és középrétegekben a nők előtt még sokkal inkább zárva voltak, mint a férfiak előtt. Rózsika és Ma­riska, akárcsak több más aktivista társnőjük, elérte, hogy kisza­baduljon a keresőfoglalkozások alsó kategóriájából, a „semmi­be vett mindeneslányok", a munkásnők vagy egyszerű alkalma­zottak létformájából.

A mozgalomba való integrálódás még azok számára is, akik nem futottak be politikai karriert, legalább alapot teremtett az ellenkulturális kollektív identitás és a szellemi felszabadulás ki­vívásához. Azáltal, hogy szociálisan betagolódtak az azonos és hasonló gondolkodásúak kis csoportjaiba, amelyek meghódítot­ták a nyilvánosság fórumait, és új társadalmi tapasztalatokat sze­reztek, de egyáltalán: a társasági élet, a barátság és a többiek­kel való szolidaritás által ezek a nők lehetőséget kaptak arra, hogy egyénileg és közösen átlépjenek a merev konvenciókon. Rózsika és Mariska számára csak a közös „más" élet adhatta meg a szükséges támaszt ahhoz, hogy szóba kerülhessen há­zasságuk felbontása, hogy reformruhát viseljenek, megteremt­sék személyes függetlenségüket, és emellett sikeresen megpró­bálkozzanak az újságírással vagy a szónoklással. Tudati és tár­sadalmi kilépésük a nagyvárosi munkaerő nyomasztó-arctalan létezéséből szorosan összekapcsolódott a közös tapasztalatok­kal és azzal a közös harccal, amely az e tapasztalatok alapjául szolgáló viszonyok megváltoztatásáért folyt. Szellemi és tevőle­ges szolidaritásukat mindazokkal, akiknek világából ők maguk éppen csak előbb léptek ki, de amelytől később egyre távolabb kerültek, hosszú éveken át megőrizték.

Mindezen körülményekből adódóan tehát az új század kez­dete óta Gárdos Mária és Schwimmer Rózsa számára – akár tudatában voltak, akár nem – az ügy eggyé vált személyes fel­szabadulásukkal. És mind egyéni felszabadulásuk, mind az ügy korlátozottsága ellenére ezekben az években olyan személyes, magánéleti és kollektív kibontakozást éltek meg, amelyért ma a legtöbbünk – legyen férfi vagy nő – csak irigyelheti őket.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Ez a tanulmány egy nagyobb kutatás része. Rövidesen megjelenik: Frauenbestrebungen und Frauenbewegungen in Ungarn. Zur Organisationsgeschichte der Jahre 1848-1918. In: Nagy Beáta – S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alko­tóművészetben. Debrecen 1997. [Zimmermann 1997a] Egy hosszabb munka pedig a magyar nőmozgalmak politikai és társadalmi törekvései­nek történetéről szól a Monaohia korában, amely nyomdai előkészítés alatt áll [Zimmermann, 1997b],

² New York Public Library, MSS. & Archives Section, Schwimmer-Lloyd Collection [NYPL SLC] A2-Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A447. Dosszié bizonyítványokkal és más hivatalos dokumentumokkal; Dictionary of American Biography. Supplement 4. New York, 1974. 724; American Reformers. An H.W.Wilson Biographical Dictionary. Ed. by Alden Whitman. New York, 1985. 729.

³ Gárdos Mariska: Százarcú élet, Budapest, 1975. 41-46., 51. skk.; Kende János: Gárdos Mariska. Egy nő a történelem sodrában. In: Ken­de János (szerk.): Gárdos Mariska. Budapest, 1985. 7. skk. (5-24.)

⁴ Politikatörténeti Intézet Levéltára [PIL] 940. f. 24. ő. e. fol. 250.; vö. NYPL SLC A4-Budapest székesfőváros tanácsának irománya 1904. jan. 15.; A6-ua.1904. aug. 8.; A magyarországi szociálísztikus munkásmoz­galmak. 1905. 298. skk.

⁵ Vö. Gárdos, 1975. 69., 101. skk., 105. skk.; Gárdos Mariska: A nő a történelem sodrában. Budapest, 1942. 115.; A Magyarországi Szociál­demokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-ikén Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61; Kende, 1985. 10. Nem Gárdos volt az első női küldött, aki a pártkongresszuson felszólalt. Vö. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1902. március 30., 31. és április 1-jén Budapesten tartott IX. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Bu­dapest, 1902. 101.

⁶ NYPL SLC ML; A2. lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 18.; A nő és a társadalom [NT] 1908. 87.; 1912. 94.

⁷ Vö. PIL 867. f. M-34. fol. 71; PIL 940. f. 4 . ő. e. fol. 2. skk.

⁸ PIL 689,f.18.ő.e. fol. 82. skk.

⁹ „Hogy jössz Te ahhoz, hogy hirtelen Bédy-Schwimmernek hívjanak?" NYPL SLC A5. Aletta Jacobs: lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 26.; vö.: Marie Lang: lev. 1904. febr. 13.; American Reformers. 1985. 729.

¹⁰ Gárdos, 1975. 217. skk.; Korabeli levélidézet in: Kende, 1985. 11.; vö. uo. 13.

¹¹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A477. Schwimmer Rózsika: lev. 1892. szept. 20. „

¹² Vö. NYPL SLC A477. bizonyítvány 1894 márc.18.; Kubicsék Irma: lev. 1895. szept. 14.; Dictionary of American Biography. 1974. 724.

¹³ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1895. szept. 14.; A2–. levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. Kubicsek Irma: lev.1896. szept.14. és okt. 8.

¹⁴ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. márc. 28.

¹⁵ Vö. Csáky Albinné (szerk.): A Nőkérdés. A Mária Dorothea-egylet tíz éves fennállásának ünnepére. Budapest, 1895. 45., 65. skk., 146. skk., 156. skk.; Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek szö­vetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivata­los közlönye, (1910). 119. skk.

¹⁶ Így például Kubicsek Irma éveken keresztül újra és újra tájékoz­tatta barátnőjét arról, hogy milyen gondot okoz neki nem tetsző ké­rők elhárítása. Sok éven át érezte magát nyomás alatt, és kételke­dett saját létének értelmét illetően. Végül Irma a házasságkötést fel­szabadulásnak élte meg. A múlt most úgy tűnt neki mint egy „csúnya álom", ami „nincs többé". Azok az évek, amelyeket érdemtelen em­berekre pazarolt, s amelyekben, ahogy írta, úgyszólván nem is élt, most végre elmúltak. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. aug. 12. A munkaerőpiacon különböző szakmákban, mint például a taní­tónőiben, több országban hivatalból is dönteniük kellett a nőknek: vagy szakma, vagy házasság.

¹⁷ lrma barátnőjéhez hasonlóan neki is voltak frusztráló élményei a lehetséges kérőkkel. Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. júl. 4.7. és dec. 25.

¹⁸ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. Jan. 26. és 29.

¹⁹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.

²⁰ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. nov.15. és 29.; 1897. aug. 24. és 25.; okt. 16.; A477. Dosszié bizonyítványokkal és más hi­vatalos dokumentumokkal.

²¹ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. márc. 12.

²² Így vélekedett barátnője, Irma NYPL SLC A1. lev. 1896. Jan. 26.1.

²³ Vö. Gárdos 1975. 53., 59.

²⁴ Vö. pld. PIL 867.f. M-34. fol. 38. skk.

²⁵ Mindez jól tükröződött az álláshirdetésekben is: „Ápolónő, egyúttal kedélyes társalkodónő" vagy „csinos ügyes elárusító leány … kereste­tik". Ahol a keresett elárusítónőnek nem kellett csinosnak lennie, ott ehe­lyett azt remélték, hogy „egyúttal kézipénztárt vezet és irodai teendők­ben is jártas". A keresett „Komptorista nő"-től azt várták, hogy „reprezentálos" legyen, a jövendőbeli „házikisasszony"-tól pedig az egyik le­hetséges munkadó nemcsak azt várta, hogy a főzésben és a varrásban otthonos legyen, hanem még „a baromfitenyésztés[ben]" is. Magyaror­szág 1901. szept. 22.; Budapesti Hírlap 1906. okt. 13. és 29.

²⁶ Vö. Gárdos olvasói levelének másolata az utóbbi esettel kapcsolat­ban, amely 1902 áprilisában megjelent a Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak Lapjában. In: PIL 940.f.24.ö.e. Egy másik kenyéradó gaz­da az első fizetési nap előtt nem sokkal váratlanul hátulról megölelte és megcsókolta Gárdost, aki azonnal megszökött. Vö. Gárdos, 1975. 60­68.; Gárdos, 1906. 48., 50. Ugyanakkor persze bonyolultabb összefüg­gések is rejlettek a kortársak ama meglátásai mögött, amelyek a hői szexualitásnak a munkahelyen játszott szerepére utaltak. A férfi mun­kások, a férjek esetében a dolog azzal is összekapcsolódott, hogy amennyiben a főnökök rendelkeztek a munkásnők szexualitásával, úgy az ő lehetőségeik a nők „birtoklása" terén szűkültek.

²⁷ Vö. Budapest székesfőváros Statisztikai Évkönyve 1909/1912. 50. skk.; saját számításom.

²⁸ NYPL SLC A20. Trombitás Erzsébet: lev. 1909. szept. 14.

²⁹ „Emma" mögött Ignotus rejtőzött. „Emma" 1893 és 1906 között a sajtóban visszatérően levélformában állást foglalt a nemek kérdésében. Itt idézem: Emma: Lányok a börzén. Kóbor Tamásnak [16.4.1897], Újra megjelent in: Ignotus: Emma asszony levelei. Budapest, 1985. 67-73., itt 69., 71.

³⁰ Egy másik példa, ami legalábbis a korabeli adatok szerint egy nő tollából való: „Módot kell adni mindenkinek arra, hogy munkája árán tiszta és becsületes életet éljen – ha kedve van rá. Ámde én azt hiszem, hogy a nők kenyérkereső munkája csak szükség, melybe bele kell nyugod­nunk, de nem szent cél, mely után törekednünk kell. A férfinak életszük­séglete a munka, mely nélkül elpusztulna, a nőnek keserű kényszerű­ség, mellyel életét tengeti. Ha nem lenne oly tragikus a dolog, talán mu­latni lehetne rajta, hogy mint kínlódik, gyötrődik abban a szabadságban, melyet Önök ki akarnak vívni számára. … [V]oltaképpen nem az a nő rabszolga, a ki férfi uralma alatt áll, hanem az, akinek a jó Isten különös rendelkezése folytán nem jutott férj, aki uralkodjék rajta." Magyar Or­szágos Levéltár [MOL] P999/20/40. tol. 25b. Lengyel Laura: A feminiz­mus. (újságkivágás)1906.

³¹ Ez a „maszkulinitás" tehát szimbolikus, elvont jellemvonásokra utal, nem pedig fizikai személyre. Vö. Joan Wallach Scott: Über Sprache, Geschlecht und die Geschichte der Arbeiterklasse. In: Christoph Conrad – Martina Késsel (szerk.): Geschichte schreiben in der Postmoderne. Beiträge zur aktuellen Diskussion. Stuttgart, 1994. 299. skk. (283-309.). L. ezenkívül e tanulmány következő példáit.

³² Budapest Fő- és Székesvárosi Állami Rendőrségi 1901. évi műkö­dése. 278., 288., 292.

³³ Ez áll Müller Ernőné, szül. Singer Irén visszaemlékezésében. PIL 867. f. M-34. tol. 4. Hasonlóan adja vissza fol. 202.

³⁴ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak. 1903. 87.

³⁵ Vö. Carole Pateman: The Sexual Contract. Cambridge, Stanford, 1988.

³⁶ Emma [1897]. 67. skk.

³⁷ Vö. Gárdos 1975. 15. skk.

³⁸ Gárdos 1975. 21. skk.; „Milyen igaz minden szava" – számos akti­vista pályája kezdődött ezzel az érzéssel a szociáldemokrata munkás­mozgalomba vezető úton. PIL 867.f. M-34- fol. 43.; Gárdos 1975. 21. skk.

³⁹ Vö. Gárdos 1975. 51. skk.

⁴⁰ Visszaemlékezésében olyan epizódot is említ, hogy a különben egy­nemű fiúgyerek-társaságban csak az ő gyomra nem keveredett fel a „cigizés" közben. „Nagyon acsarkodtak rám ezért a fiúk, de tekintélyem nagyot nőtt előttük." Gárdos 1975. 36. skk.

⁴¹ Vö. Munkásmozgalomtörténeti lexikon. Budapest, 1976. 193.

⁴² PIL 867.f.M-34. fol. 1, 63.

⁴³ Vö. Gárdos, 1975. 57.

⁴⁴ Gárdos, 1975. 67, 81.

⁴⁵ PIL 940.f.16.ö.e. Ébredjetek! (röplap)

⁴⁶ Gárdos, 1975. 124.

⁴⁷ Gárdos, 1942. 118. skk.; vö. Gárdos 1975. 99., 102. skk..

⁴⁸ Rózsika 1901-ben jóhiszeműen belépett a Magántisztviselők Orszá­gos Szövetségébe Vö. NYPL SLC M1. Magyar Hírlap, 1899. márc. 8. és júl. 19.; A2. A Szövetség levele 1901. ápr. 9.; A7. Willhelm Szidónia: lev. 1905. máj. 4. Függetlenül ezektől a konfliktusoktól Schwimmer tag maradt e szervezetekben, és a későbbi években is fáradozott azon, hogy a NOE és a különféle a tisztviselőket tömörítő szervezetek dolgozza­nak együtt. Vö. pl. NYPL SLC A2. lev. 1901. okt. 4.; A4. lev. 1903. okt. 17.; A7. lev. 1906. febr. 26. A Magántisztviselők Országos Szövetségé­ben 1907-ben először választottak be direkt jelöléssel egy nőtisztviselőt a tanácsba. A NOE képviselői ettől függetlenül is rendszeresen részt vettek a szövetség munkájában. Vö. NT 1907. 88.; 1908. 89. 1906-ban Schwimmer tag lett a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesüle­tében is. Vö. NYPL SLC A7. lev. 1906. febr. 26.

⁴⁹ NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika beszédének kézirata.

⁵⁰ Vö. NYPL SLC A2. Kreutzer Lipót: lev. 1901. Jan. 12. és júl. 7.; A3, válaszlev. pld. 1902. márc. 5., jún. 6., jún. 18., dec. 23.

⁵¹ Vö. NYPL SLC A2. válaszlev. pld. 1901. júl. 1., szept. 7., 9., nov. 11., 12. és 18.; A4-24.10.1902.

⁵² NYPL SLC A4. lev. 1903. Jan. 9.; vö. A3, lev. 1902. aug. 8. és 22., szept. 2. és 3.

⁵³ Vö. NYPL SLC A2. Marie Lang: lev. 1901. szept. 6.; A3. Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁵⁴ NYPL SLC A4. Aletta Jacobs: lev. 1903. nov.10.; vö. A2. ua. 1902. aug. 1. és nov. 5.; A3, ua. 1903. máj./jún.; A4. ua. 1903. okt. 3.

⁵⁵ Vö. NYPL SLC A5. A Nemzetközi Nőkongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 26.; A Választójogi Kongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 15. [postabélyegző]; Alice Salomon: lev. 1904. ápr. 27. és máj. 4.; lev. 1904. jún. 2.; M1. Official report of the International Congress of the ICW in Berlin, June 12-18.1904. fol. 28-43.

⁵⁶ NYPL SLC K2. Katscher Leopold: lev. 1906. szept. 29.

⁵⁷ Rosika Schwimmer: Der Stand der Frauenbildung in Ungarn. In: Helene Lange – Gertrud Bäumer (szerk.): Handbuch der Frauenbewegung. 3. rész: Der Stand der Frauenbildung in den Kulturlandern. Ber­lin, 1902. 195.; vö. Huszadik Század. Társadalomtudományi Szemle, (1905). 76. skk.; NT 1911. 3.; NYPL SLC A6. Sebestyenné Stetina Ilo­na: lev. 1904. szept. 12.

⁵⁸ Vö. pl. NYPL SLC A6. Gárdos Mariska: lev. 1905. Jan. 25,; A15. Levélváltás 1908. febr.; A-16. Schwimmer Rózsika indítványa a Munkásnő Egyesülete számára. 1908. máj.17.; A19. ua. 1909. márc. 23.; A29. Leirás 1912. aug. 9.; az utóbbi esemény Gárdos ábrázolásában in: Gárdos, 1975. 230. skk.; PIL 689. f. 18. ő. e. fol. 84. Az ellentétek, illetve a szervezeti átcsoportosítások már 1904 elején előrevetítették árnyéku­kat. Nemcsak a Munkásnő Egyesülettel keveredtek perpatvarba. 1904-ben a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége (MNSZ) is létrejött, ame­lyet még ebben az évben felvették mint magyar szervezetet az ICW-be. Maga a FE az MNSZ tagja volt. Vö. részletesen Zimmermann 1997a.

⁵⁹ Vö. pl. Silvia Bovenschen: Die imaginierte Weiblichkeit. Exemplarische Untersuchungen zu kulturgeschichtlichen und literarischen Präsentationsformen des Weiblichen. Frankfurt, 1982.; Luce Irigaray: Spe­culum. Spiegel des anderen Geschlechts. Frankfurt, 1986.

⁶⁰ Egyébként egyik egyesületből, illetve folyóiratból sem rekesztették ki a férfiakat. Mindkét egyesületben, nagyobb hangsúllyal a FE-ben, a férfiak még a vezető grémiumokban is előfordultak. Vö. Gárdos, 1975. 105; MOL P999/20/6. fol. 211.

⁶¹ Gárdos, 1975. 103. skk.

⁶² Vö. MOL P999/II/6. fol. 54., 101. skk.

⁶³ Vö. Gárdos, 1975. 90., 180. skk., 107. skk., 200. skk.; NYPL SLC A3. Máday Andor: lev. 1902. [dáium nélkül] és 1902. [jan. vagy febr.] 18.; A7. Glücklich Vilma: lev. 1905. okt. 20.

⁶⁴ Vö. MOL P987/III/2. fol. 6.

⁶⁵ Vö. NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika jegyzete a gyermekvédel­mi ankéton 1903. márc. 17./18.; M1. Az ankét jegyzőkönyve. In: Buda­pesti Tudósító, 1903. márc.

⁶⁶ Vö. NYPL SLC A6. Szabó Ervin: lev. 1904. dec.15.; Schwimmer Rózsa: A magyar nőmozgalom régi dokumentai. Budapest, 1907.

⁶⁷ Gárdos, 1975. 123.; vö. 140. skk.; NYPL SLC A3. Irományok 1902. jún. 23. és okt. 29.; NT 1910. 150. skk.

⁶⁸ PIL 867.f. M-34. fol. 89.; vö. 83., 87.

⁶⁹ Egy korai írása újra megjelent in: Kende, 1985. 27. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e.; NYPL SLC A2. lev. 1901 szept. 7. és okt. 4.; M1.

⁷⁰ Mariska Gárdos: Az igazság: az élet. Kolozsvár, 1906.; Rosika Schwimmer: Ehe-ldeale und Ideal-Ehen. Berlin, 1906; Charlotte Perkins Gilman: A nő gazdasági helyzete. Tanulmány a férfi és nő közötti gaz­dasági viszonyról, mint a társadalmi evolúció tényezőjéről. Budapest, 1906.

⁷¹ Vö. Gárdos, 1975. 126; PIL 940. f. 24., 25. ő. e.

⁷² NYPL SLC A3. Marie Lang: lev. 1902. okt. 17.; Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁷³ Vö. pld. Gárdos 1975. 117. skk., 133. skk.; NYPL SLC A4. Meghí­vó Schwimmer Rózsika részére 1903. márc. 9.; A6. ua. 1904. dec. 20.; A20. ua. 1909 jún. 8.

⁷⁴ Először már 1906-ban komolyan fontolgatta, hogy külföldön, még­hozzá Németországban hosszabb időre letelepszik. De „a nők ügye ér­dekében" mégis hazatért. Vö. NYPL SLC K2. Katscher Leopold: 1906. dec. 9. [levélbélyegzés]; vö. A10. lev. 1906. szept. 4. és 8.; A11. C. Chapman-Catt: lev. 1907. febr. 13.

⁷⁵ Vö. Gárdos, 1975. 125.

⁷⁶ Vö. Kende, 1985.12.; Gárdos, 1975. 166., 171-194.; 228-230., 234. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e. Újságkivágás a Munka Szemléjé-ből 1907. júl. 13. fol. 191. skk.

⁷⁷ Gárdos, 1975. 137. skk.; vö. 127.

⁷⁸ PIL 940. f. 4. ő. e. Az Aradi Közlönyben megjelent cikk kommentált másolata 1905. dec. 30.; vö. Gárdos, 1975. 142. A Nuchem és a Soma csúfnevek voltak, amelyekkel a korabeli szerkesztőségekben a fiatal ta­gokat illették.

⁷⁹ Vö. NYPL SLC A11. Közlemény 1907.

⁸⁰ Vö. NYPL SLC A478. Bizonyítékok 1902. dec. 15. és 1904. márc. 12.; egyezmény 1906. nov. 6.; K1. Schwimmer Rózsika: lev. 1903. júl. 4.; A2. Minna Cauer: lev. 1901. júl. 1.; Schwimmer Rózsika: levélvázlat 1901. okt. 12.; lev. 1901. okt. 21.

⁸¹ Gárdos, 1975. 159.

⁸² Vö. pld. NYPL SLC K2. Leopold Kalscher: lev. 1906. szept. 29.; A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat Kóbor Tamásnak [így Rózsika sajátke­zű megjegyzése 1942-ből] 1900. Kóbor Tamás A Hét azon másik mun­katársának volt az álneve, akihez „Emma" a fent idézett levelében for­dult. Vö. Péter Kardos. Előszó. In: Ignotus, 1985. 9. (7-30.).

⁸³ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1909. szept. 3.

⁸⁴ NYPL SLC K1. lev. 1905. júl. 22.

⁸⁵ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1908. ápr. 7.

⁸⁶ NYPL SLC A10. Willhelm Szidónia: lev. 1906. nov. 26.

⁸⁷ NYPL SLC K2. Schwimmer Franziska: lev. 1906. aug. 10.

⁸⁸ NYPL SLC A16. lev. 1908. jún. 16.

⁸⁹ A barátnők között létező szoros kapcsolatoknak e másik oldalával itt nem foglalkozom.

⁹⁰ Ezekért az információkért köszönetet mondok Edith Wynnernek, Schwimmer Rózsika egykori személyi titkárának (New York-Manhattan).

⁹¹ Vö. NYPL SLC A12. lev. 1907. ápr.

⁹² A „tisztes" nő férfi kíséret nélkül a budapesti kávéházakban legin­kább a nap bizonyos szakaszában vagy szeparált helyiségekben tar­tózkodhatott. Vö. Éva Varga: Hölgyközönség a pesti kávéházban. In: Budapesti Negyed, 1996. 12-13. 86. skk.

⁹³ NYPL SLC A7. lev. [dátum nélkül]; a női klubot illetően vö. NT 1912. 216.; 1913. 37, 189.

⁹⁴ NYPL SLC A15. lev. 1908. jún.16.

⁹⁵ NYPL SLC A10. lev. 1907. dec.

⁹⁶ Vö. Gárdos, 1975, 84.; PIL 867. f. M-34. fol. 89., 96-100.

⁹⁷ Gárdos, 1975. 82., 88., 123., 204., 236.; vö. 169., 200.

⁹⁸ Gárdos, 1975. 195.

⁹⁹ Az osztrák munkásnőmozgalom példájáról I. Gabriella Hauch: Der diskrete Charme des Nebenwiderspruchs. Zur sozialdemokratischen Frauenbewegung vor 1918. In: Wolfgang Maderthaner (szerk.): Sozialdemokratie und Habsburgerstaat. Wien, 1988. 101-118.

¹⁰⁰ A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-én Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61. Ezt a jegyzőkönyvet az MSZDP hivatalosan jelentette meg. Egy másik jegyzőkönyvben viszont, amelyet a rendőrség készített és publikált, az állt, hogy „Gyuriás elvtárs ezen nézete nagyon téves, amennyiben mi nők eddig látószemekkel vakon jártunk". Szociálisztikus munkásmozgalmak 1903., 109.

¹⁰¹ A NOE az 1905-ben a képviselőháznak címzett első beadványá­ban csak a dolgozó nők bizonyos rétegeinek számára követelte a vá­lasztójogot. A FE követelése akkor az általános választójog és a nők számára a férfiakkal egyenlő választójog volt. A feministák választójogi politikájában a taktika és a stratégia tovább fejlődéséről I. Zimmermann, 1997b.

¹⁰² Vö. A nő. Rendkívüli szám Glücklich Vilma emlékének. Budapest, 1927-1928. 38. Nem itt van a helye annak, hogy a szociáldemokrata nők és a feministák közötti konfliktusokkal mélyebben foglalkozzam.

¹⁰³ Vö. Fonó Zsuzsa: A magyarországi szocialista nőmozgalom törté­netéhez 1895-1918. A mozgalom és a szociális összetétel konfliktusai. Budapest, 1975. 35.

¹⁰⁴ Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1911., 90.; vö. 1912., 141.

¹⁰⁵ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1913., 470. skk.

¹⁰⁶ PIL 867. f. M-34, fol. 520.; vö. fol. 511-526..

¹⁰⁷ Az egyik tábor az újjáéledt Nőmunkásl a Buchinger család „csalá­di lapjának" nevezte. A másik tábor a régi Munkásnő Egyesület ellenzé­ki pozíciójában kizárólag azt a törekvést látta, hogy a külföldről hazatért Gárdos Mariskát újra Buchingerné helyére állítsák. PIL 867. f. M-34, fol. 509. skk.

¹⁰⁸ Szociálisztikus munkásmozgalmak 1913., 483.

¹⁰⁹ PIL 867. f. M-34. fol. 520-524.

¹¹⁰ Willhelm Szidónia azokat a szociáldemokrata törekvéseket támad­ta, amelyek arra irányultak, hogy közösen legyenek megszervezve a férfi és női tisztviselők. /V71913., 173.

¹¹¹ A/T1913., 200.

¹¹² A/7"1909., 82.

¹¹³ Vö. különösen NT 1909. 1. skk., 35. skk.; MOL P987/III/6/2. fol. 6. [1913].

¹¹⁴ 1910-ben gróf Haller Györgyné és gróf Teleki Sándorné (Szikra) belépett a FE-be. Vö. MOL P999/II/6. fol. 235, 242. Az utóbbi hamaro­san a budapesti Női választójogi világkongresszus előkészítő bizottsá­gának az elnöke lett.

¹¹⁵ Vö. 101. Ij.

¹¹⁶ Vö. Zimmermann, 1997a és b. A NOE-val Való konfliktusokra vo­natkozóan kaptam tájékoztatást Edith Wynnertől is.

¹¹⁷ Más területen is messzemenő politikai önkorlátozás kísérte e sze­mélyes befolyásoláson alapuló politikát. Az önkorlátozást illetően viszont a NOE is ugyanezen a vonalon haladt. A feministák nyilvános akciói rendszerint termekben tartott rendezvényekre korlátozódtak. Bár előfor­dult az is, hogy egy üres telekre kimerészkedtek, az utcán azonban soha nem gyűléseztek. Az utóbbiról I. MOL P999/II/6. fol. 105.

¹¹⁸ NYPL SLC A34. Schwimmer Rózsika: lev. másolatául 3. okt. 1.

¹¹⁹ NYPL SLC A32. Schwimmer Rózsika: lev. másolata 1913. máj. 5.; vö. A29. ua. 1912. jan. 22.; Dictionary of American Biography. 1974. 725.

John Lennon: Gondolkodásomat, tudod, mindig is jellemezte a politikusság. Mindig is érdekelt a politika, és mindig is szem­ben álltam a fennálló rendszerrel. Persze az elsöprő Beatles-időszak alatt ez háttérbe szorult. Ez eléggé kézenfekvő, hogy­ha az emberbe gyermekkorában, miként belém is, beleoltják a rendőrség iránti természetes gyűlöletet és félelmet, no meg a hadsereg megvetését, mondván, hogy az valami olyan, ami min­denkit elvisz, majd halottként otthagy valahol. Szóval ez csak egy olyan prolis dolog, ami az ember életkorának előre haladtával megkopik – amikor már család is van, amikor bedarálta a rendszer.

T. A.: Mi lehetett zenei sikereidnek az oka?

J. L.: Ez ugyanolyan hazug dolog volt, mint amit a feketékkel műveltek. Nekik is megengedték, hogy futók, bokszolok vagy a szórakoztató műfaj dolgozói legyenek. Csak a felkínált válasz­tási lehetőségeken múlik – a popsztári pálya is egy a néhány közül. Erről szól a Working Class Hero [A munkásosztály hőse] című dalom.

T. A.: Mikor kezdted levetni azt a szerepet, amelyet az egykori Beatles-tagság kényszerített rád?

J. L.: Már a Beatles fénykorában is próbáltam ellene tenni. George [Harrison] ugyancsak. Amikor olykor Amerikában turnéz­tunk, [az együttes menedzsere, Briar,] Epstein mindig azt pa­polta, hogy Vietnam ügyében ne jártassuk a szánkat. Hát egy­szer George és én megelégeltük ezt, és azt feleltük: „Figyelj, Brian. Ha megkérdeznek bennünket, legközelebb azt fogjuk vá­laszolni, hogy nem értünk egyet ezzel a háborúval, és legjobb lenne, ha máris befejeznék." így is tettünk. Abban az időben ez eléggé radikális fellépésnek számított, különösen a mi „mese­beli négyesünktől". Én ekkor nyilvánítottam először különvéle­ményt. Olyan nagy nyomás nehezedett ránk, hogy jóformán nem is volt lehetőségünk megmutatni önmagunkat. Pláne abban a munkatempóban, a szüntelen utazás közepette. A mítoszok és az álmok dicsfénye vett minket körül. Nehéz dolog, ha az ember a császár, és mindenki azt mondja: csodálatosak vagytok. Ha lábai előtt hever minden, a lányok is, nehéz úgy dönteni, hogy nem akarok király lenni, hétköznapi ember leszek. Ami a máso­dik politikai akciómat illeti: kijelentettem, hogy a Beatles nagyobb, mint Jézus. Ez tényleg óriásit robbant, Amerikában majdnem le­lőttek miatta. Az albumjaimmal meg ezekkel a nyilatkozatokkal nem akarok mást, mint hatással lenni mindazokra az emberek­re, akikre tudok. Azt akarom nekik elmondani, hogy az andalító álmoknak vége.

Robin Blackburn: Már annak idején is új szövegekkel énekel­ték az emberek a Beatles-dalokat. A Sárga tengeralattjárónak például számos változata élt. Az egyiket sztrájkolok is énekel­ték, így hangzott: „We all live on bread and margarine." [Mind margarinos kenyéren élünk.] Az LSE-n [London School of Economics] ez így szólt: „We all live in a Red LSE". [Mind a vö­rös LSE-n élünk.]

J. L: Ez tetszik. És annak is örültem, amikor a futballmérkő-zések nézőseregei még a pályafutásunk kezdetén azt énekel­ték: „All Together Now" [Most mind együtt!] – ez egy másik szá­munk volt. Jól esett, amikor az amerikai békemozgalom tagjai a Give Peace a Chance [magyarul Őrizd a békét! címmel] dalo­mat választották, mert azt tényleg éppen rájuk gondolva írtam. Azt reméltem, hogy az 1800-as évek vagy akörüli We shall overcome [Győzni fogunk, meglátod] helyett valami moderneb­bet fognak énekelni. Szinte kötelességemnek éreztem, hogy olyan dalt írjak, amilyet az emberek poharazgatás vagy tünteté­sek alkalmából énekelhetnek. Ezért szeretnék most forradalmi számokat írni…

R. B.: Alig akad néhány forradalmi dalunk, és azokat is még a XIX. században szerezték. Sikerült valami olyasmire bukkannod zenei hagyományunkban, ami jól jöhet a forradalmi dalok kom­ponálásához?

J. L: Pályám kezdetén maga a rock-and-roll jelentette a forra­dalmat a hozzám hasonló korú és helyzetű fiataloknak. Szüksé­günk volt valami hangos és tiszta dologra, hogy kitörjünk abból az idegenségből és elnyomásból, amely ránk, kölykökre nehe­zedett.

Yoko Ono: A zenémmel arra akarom az embereket felbujtani, hogy lazítsanak a rájuk nehezedő nyomáson, dolgozzanak, épít­kezzenek zeném alapjain. Nem kell attól félniük, hogy felépítsék saját énjüket.

R. B.: Gondolom, a munkásvezetés valami ilyesmi lenne.

J. L: Hát nem valami ehhez hasonlót próbáltak Jugoszláviá­ban csinálni?

T. A.: De ahelyett, hogy szabad utat engedtek volna a mun­kásvezetésnek, nagyfokú politikai irányítást valósítottak meg.

J. L: Úgy tűnik, minden forradalom egyetlen személyiség kul­tuszába torkollik. Még a kínaiaknak is szükségük van egy apafi­gurára. Gondolom, ugyanez lesz a helyzet Kubában Chevel és Fidellel… A nyugati típusú kommunizmusban egy képzeletbeli munkás képét kellene megteremtenünk, hogy legyen apafigu­ránk.

R. B.: …mindaddig, amíg ez nem csak vigasztaló illúzió len­ne, hanem létrejön a tényleges munkáshatalom. Ha az ember életét egy tőkés vagy egy apparátcsik irányítja, akkor illúziókkal kell táplálkoznunk…

Y. O.: Az embereknek önmagukban kell bízniuk.

T. A.: Ez a lényeg. Ezt nem lehet puszta rábeszéléssel elérni. A munkásoknak kell megmozdulniuk, birtokba venniük saját gyá­raikat, a tőkéseket pedig elküldeni a francba.

J. L: De van itt egy probléma. Minden eddigi forradalom csak akkor tudott kiteljesedni, amikor egy Fidel vagy Marx vagy Le­nin vagy valaki, aki értelmiségi volt, meg tudta szólítani a mun­kásságot. Maguk köré gyűjtöttek pár embert, akiknek a munká­sok elhitték, hogy el vannak nyomva. Az itteniek meg még fel sem ébredtek. Még mindig azt hiszik, hogy az autó és a tévé a minden.

T. A.: Ez az új, az érdekegyeztetésről szóló, szakszervezet ellenes konzervatív törvényjavaslat, amelyet a kormány mosta­nában próbál beterjeszteni, egyre több munkást ébreszt rá a va­lóságra…

J. L: Szerintem ez a törvény végrehajthatatlan. Szerintem a munkások nem fogják betartani. Azt hittem, hogy a [munkáspárti] Wilson-kormány után már nem jöhet rosszabb. De ez az [Edward] Heath-féle konzervatív társaság még nagyobb csalódást kelt bennem. A földalatti szervezeteket állandóan zaklatják, a fekete katonatiszteket már saját otthonaikban sem hagyják nyugodtan élni, ráadásul még több fegyvert adnak el a dél-afrikaiaknak. Ahogy Richard Neville fogalmazott: „Mindössze egy hajszálnyi különbség van Wilson és Heath között. És mi épp ezen a szűk mezsgyén élünk…"

R. B.: De hát te nem csinálsz egyebet, mint megpróbálsz a tőkés társadalom áramlata ellen úszni. Ez borzasztó nehéz…

J. L: Számomra az okozza a gondot, hogy ahogy egyre in­kább eltávolodtam az élet valós problémáitól, ugyanúgy távolod­tam el a legtöbb munkásosztálybeli embertől is. Minket napjainkban az egyetemi diákság hallgat, és ez nem jó. Mára a Beatles már négy különálló ember. Nincs akkora hatásunk, mint az együt­tes működésének idején. Az EMI keresztbe tett kettőnk Two Virgins [Két szűz] című lemezének, mert nem tetszett neki. A legutóbb kiadott lemezünknél pedig kicenzúrázták a borítóra nyomtatandó dalszöveget. Rohadtul röhejes és hazug viselkedés – azt, hogy énekeljek, nem tilthatják meg -, de a dalszövegek megjelenésé­hez nem mernek hozzájárulni. Micsoda idiotizmus!

R. B.: Az igaz, hogy kevesebb emberhez érsz el, de lehet, hogy így a hatás annál átütőbb.

J. L: Közvetlenül kell a munkásokat megszólítani, főként a fi­atalokat. Azért kell velük kezdeni, mert ők tudatában vannak an­nak, hogy mivel kell szembenézniük. Ezért is énekelek az isko­láról a lemezen. Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet és szüntelenül sértegessék a hatalmat.

Y. O.: Mi tényleg nagyon szerencsések vagyunk, mert létrehoz­hatjuk a magunk valóságát, John és én. De tudjuk, hogy igazából a többi emberhez kellene eljutnunk. Vigyáznunk kell, nehogy a hagyományos módon szólítsuk meg őket – főként ne az államap­parátust. Vadonatúj kifejezésmóddal kell meglepnünk az embe­reket. Ennek a fajta közeledésnek hihetetlen ereje lehet mindad­dig, amíg az ember éppen nem azt teszi, amit várnak tőle.

R. B.: Közeledés nélkül lehetetlen új mozgalmat indítani. De végül ez is erőtlenné válik, ha az ember nem építi ki népi támo­gatottságát.

T. A.: A történelemben még nem volt arra példa, hogy az ural­kodó osztály önként lemondott volna hatalmáról. A magam ré­széről nem látom úgy, mintha ez mostanában másképp lepne.

Y. O.: De a dolgokat azon a hangon, amelyen ez az új zene szól, szóval az új kommunikációs csatornák révén meg lehet vál­toztatni.

J. L: De amikor a tényekről van szó, nem engedik, hogy az emberek valóban dönthessenek. Előadni szabad, táncolni sza­bad, de semmi valódi hatalom…

Y. O.: Az a baj, hogy beszélhetünk mi itt forradalomról, de ha az emberek nem bíznak önmagukban, akkor bizony újabb és újabb problémák elé néznek.

J. L: Egy forradalom után szembesülni kell a kivívott helyzet fenntartásának feladatával. És meg kell szabadulni az eltérő né­zetektől. Természetes dolog, hogy a forradalmároknak különfé­le elképzelései vannak, hogy ezek alapján frakciókat alkotnak, majd újra átalakulnak – ez a dialektika törvénye, nem igaz? De ezenközben egységesen kell fellépniük az ellenséggel szemben, hogy az új rendet meg tudják szilárdítani. Nem tudom, mi a he­lyes út.

R. B.: A veszély az, hogy ha már egyszer a forradalmi állam kialakult, egy újabb konzervatív államapparátus igyekszik körü­lötte kikristályosodni. Ennek a folyamatnak a valószínűsége na­gyobb, ha a forradalmat elszigeteli az imperializmus, és az anyagi javak hiánya lép fel.

J. L: Ha egyszer az új hatalom győzött, akkor egy új staus quo-t kell létrehoznia, hogy a gyárak és a vonatok ne álljanak le.

R. B.: Ez igaz, de egy elnyomó államapparátus nem fogja fel­tétlenül jobban működtetni a gyárat és a vasutat, mint a munká­sok tennék a forradalmi demokrácia rendszerében.

J. L: így van. De mindannyian burzsoá ösztönöket hordozunk magunkban, mindannyian kifáradunk és örülünk egy kis pihe­nésnek. Hogyan tudná az ember működtetni és fenntartani for­radalmi lelkesedését, ha már egyszer elérte azt, amit kitűzött maga elé. Persze Kínában Mao tartja az emberekben a hitet. De mi lesz, ha Mao eltűnik a színről? Ő is a személyi kultusz eszközéhez folyamodik. Lehet, hogy erre szükség van. Ahogy már mondtam: úgy tűnik, mindenkinek kell egy apafigura. Ép­pen most olvasom a Hruscsov emlékezik című könyvet. Jó, tu­dom, hogy ő maga is egy szemét alak, de valószínűleg komo­lyan gondolta, hogy helytelen dolog egyetlen személyt isteni gló­riával övezni. Úgy tűnik, ez nem része a kommunizmus alap­gondolatának. Az emberek azonban gyarlók – ez a probléma. Ha átvennénk a hatalmat Angliában, nekünk kellene felszámol­ni a kapitalizmust, és közben őrizni a nép forradalmi gondolko­dásmódját.

T. A.: A személyi kultusz teljesen idegen a marxizmustól, már ami az eszméket illeti.

R. B.:Az a döntő, hogy a forradalmi állam középpontjában tud­junk népi hatalmat kiépíteni.

J. L: Azt hiszem, nem volna nagy munka a fiatalokat idecsá­bítani. Csak szabad kezet kellene kapniuk, hogy nekitámadhas­sanak a helyi önkormányzatoknak, vagy hogy lerombolhassák az iskolai tekintélyeket. Mint azok a diákok, akik az egyetemi el­nyomás ellen tüntetnek. Ez már létező dolog, csak az emberek­nek jobban együtt kellene működniük. És a nők is nagyon fonto­sak. Olyan forradalomról szó sem lehet, amely a nők részvétele és felszabadítása nélkül zajlik. Tudjátok, milyen észrevétlenül oltják az emberbe a férfiak felsőbbrendűségét! Én is csak hosszú idő elteltével ébredtem rá arra, hogy az én férfiúi mivoltom is csonkítja Yoko személyiségének bizonyos területeit. Ő elszánt híve a nők felszabadításának, és nem késlekedett rámutatni az e téren elkövetett hibáimra, amiket én addig a normális viselke­dés részének hittem. Ezért érdekel mindig, hogy az önmagukat radikálisnak tekintő emberek miként is gondolkodnak a nőkről.

Y. O.: Nem szerethetünk úgy valakit, hogy az illetővel ne len­nénk egyenlőek. Egy csomó nő a biztonsága érdekében ragasz­kodik a férfiakhoz. Ez nem szerelem. A nők számára a problé­mát az jelenti, hogy ha szabadok próbálnak lenni, akkor az rend­szerint elmagányosodásukkal jár, mert a legtöbb nő szívesen válik rabszolgává – a férfiak általános örömére.

J. L: Mi a véleményetek a Közös Piacról? A Morning Star ellenzi, hát… nem is tudom. Azt hiszem, hogy ez a kapitalista országok európai konglomerátumához vezetne; de ugyanakkor a munkásmozgalom révén mind a kommunizmus, mind pedig a kapitalizmus megerősödhetne.

T. A.: Nekünk a munkások egyesült Európájáért kell küzde­nünk, egy Szocialista Európai Egyesült Államokért, egy vörös Európáért…

J. L: Szédületes elképzelni azt a hatalmat, ami a munkások kezébe kerülhet, Olaszországot, Németországot meg a többie­ket is ideértve.

T. A.: John, szerinted hogyan tudnánk lerombolni az angliai tőkés rendszert?

J. L: Azt hiszem, csak úgy, ha rádöbbentjük az embereket va­lódi, elkeserítő helyzetükre, más szóval leromboljuk azt az álom­világot, amelyben élnek. Azt hiszik, hogy ez egy csodálatos, nyílt beszédű ország, autóik vannak és tévézhetnek, és nem is akar­nak ennél többet az élettől. Tudomásul veszik, hogy a fejesek dirigálnak nekik, meg hogy a gyerekeik elhasalnak az iskolában. Még álmodni is a mások álmait álmodják. Rá kell döbbenniük, hogy a feketék és az írek után őket fogja a társadalom kitaszíta­ni. Ha majd már kezdik mindezt átlátni, akkor léphetünk mi mű­ködésbe igazán. A munkások majd csak akkor kezdhetik átven­ni a hatalmat. Nem az a lényeg, hogy az embereket megvigasz­taljuk, hogy jobban érezzék magukat, hanem éppen az, hogy rosszabbul; hogy állandó lenézésnek és megaláztatásnak legyenek kitéve, hogy lássák, mi is az a valódi létminimum.

***

Az interjú évében, 1971-ben lettek népszerűek azok a dalok, amelyek leginkább tükrözték John Lennon politikai nézeteit. Az Imagine, a Working Class Hero (1970), a Power To The People, vagy az I Don't Wanna Be A Soldier megszületéséhez valószí­nűleg szükség volt a legendás Beatles együttes megszűnésére. John Lennon, a liverpooli zenekar vezetője ugyanis a zene vilá­gában véghezvitt forradalmat egy általánosabb, átfogóbb társa­dalmi forradalom első állomásának tekintette. A világpiaci sike­rek folytán azonban a zenekar olyan szerepbe került, amelyben termékeit éppen a társadalmi átalakulás helyettesítőjeként fo­gyasztották.

A Beatles sem volt teljesen politikamentes. Azzal, hogy a 60-as évek elején Észak-Angliából, munkásszármazású fiatalokként hódították meg a brit, majd az amerikai közönséget, szimbólu­mai voltak az országban bekövetkezett politikai hangulatválto­zásnak. Az 1964 és 1970 között – tizenhárom évi, megszakítás nélküli kormányzás után – ellenzékbe szorult konzervatívok egyik céltáblája volt a zenekar, amelynek népszerűségét így a mun­káspárti miniszterelnök, Harold Wilson aknázhatta ki a maga ja­vára. Lefényképeztette magát a Beatles tagjaival, és mint kiemel­kedő exportőröket lovagi címre terjesztette fel őket az uralkodó­hoz. Kifejezetten politikus szöveget – mint például a Revolution vagy a Money- keveset adott elő a Beatles – John Lennon azon­ban már ebben az időszakban is kihasználta a színpadi és más közszerepléseket Nagy-Britannia félfeudális rendjének bírálatá­ra.

Liverpool volt az a brit város, amelyben a legnagyobb arányú ír származású népesség élt. Ez pedig nemcsak az ír zenei ha­gyomány átvételét segítette elő, hanem a lázadó politikai kultú­ráét is. Az írek, a skótok és a walesiek – a chartistáktól a mai árnyékkormányig – mindig is nagy számban voltak, megtalálha­tók a progresszív brit politika élharcosai között. Lennon és több zenésztársa is Liverpool ír közösségéhez tartozott, amely politi­kai értelemben a Munkáspárt helyi bázisát jelentelte. Amikor 1964-ben Nagy-Britanniában általános választásokat tartottak, Liverpool és környéke volt az a terület, ahol a legnagyobb ará­nyú eltolódás következett be a szavazati arányokban a Munkás­párt javára. Eric Hobsbawm szerint ez egyértelműen azzal ma­gyarázható, hogy „a város nem ír és nem katolikus munkásai végre késznek mutatkoztak arra a pártra szavazni, amely a múlt­ban döntően a helyi ír közösséggel volt azonosítható". Wilson tehát – bár Lennon nem kifejezetten szívelte őt – az exporttelje­sítményen túl is sokat köszönhetett a Beatles hatásának.

A Beatles 1970-ben szűnt meg. Ezután Lennon a maga útját járta, dalai megírásában nem korlátozták a korábban szigorúan érvényesített marketing-szempontok. Az Imagine-ben olyan vi­lágról álmodott, amelyben nincsenek országhatárok, háborúk, vallás, magántulajdon és éhínség, amelyben az emberek meg­osztják egymás között a világot. Néhány sor nyersfordítása a Working Class Hero-ból: „Amint megszülettél, éreztetik veled, hogy kicsi vagy / Azzal, hogy nem hagynak időt semmire. / A fájdalom oly nagy, hogy semmit sem érzel, / A munkásosztály hősének lenni, az valami! … Amikor már kínoztak és megfélem­lítettek huszonvalahány évig, / Azt akarják, hogy válassz egy szakmát, / Amikor már nem tudsz működni, tele vagy félelem­mel, / A munkásosztály hősének lenni, az valami!"

Hasonlóképp idézhetjük a Power To The People-ből: „Hatal­mat a népnek, de azonnal! / Mondd, hogy forradalmat akarunk, / Jobb, ha már most nekilátunk, / Kelj fel, és menj ki az utcára / Énekelve: hatalmat a népnek! … A munkások milliói a semmiért dolgoznak, / Jobb, ha megadod nekik, ami valójában az övék!" Az I Don't Wanna Be A Soldier – hasonlóan az 1968-as kelte­zésű Give Peace A Chance-hez – a vietnami háborúval szem­beni ellenállás egyik jelképévé vált.

A lemezborítón az illegális sajtó szimbólumaival jelent meg 1972-ben a Some Time in New York City című album, amelynek dalai az írek jogairól, a görög ezredesek diktatúrájának áldoza­tairól, bebörtönzött polgárjogi harcosokról szóltak. Ezek között található a Woman is the Nigger of the World is, az alábbi so­rokkal: „Az asszony a szolgák szolgája / Jobb, ha kimondjuk han­gosan / Rákényszerítjük, hogy kihordja és felnevelje gyermeke­inket / Aztán elhagyjuk, mert kövér, vén tyúk lett belőle / Aztán mondjuk, mindig otthon a helye / És aztán panaszkodunk, mert túl zárkózott ahhoz, hogy a barátunk legyen / Az asszony a vi­lág négere…"

Mindenki tudta, hogy John Lennon dalai mozgósító erővel bír­nak. Olyannyira, hogy amikor az 1971-1972-es időszakban amerikai letelepedési engedélyért folyamodott, maga Nixon elnök foglalkozott ügyével. J. Edgar Hoover FBI-elnökkel és Strom Thurmond (korábbi elnökjelölt) szenátorral együttműködve pró­bálta késleltetni Lennon és Yoko Ono beutazását. Az aggoda­lom egyik oka a háború elleni demonstrációktól való félelem volt. A másik az, hogy az Egyesült Államokban az 1972-es választá­sokon szavazhattak először a 18. életévüket betöltött fiatalok. Az amerikai politikai elit tartott attól, hogy a Lennonék által ter­vezett koncertek és demonstrációk radikalizálhatják az először szavazó fiatal tömeget, és így hatást gyakorolhatnak a válasz­tások kimenetelére.

John Lennonról 288 oldalnyi információt őrzött az FBI. Az in­formáció nyilvánosságáról és a személyiségi jogokról szóló tör­vények ellenére ennek mind ez idáig kevesebb mint egyharma­dába tekinthetett bele Lennon özvegye.

Lennon ismerői, pályatársai és követői mindig is tisztában vol­tak zenéjének politikai üzenetével. „A béke, az emberek közötti egyenlőség hirdetése Lennon természetes vállalkozása volt" – mondta például Bródy János néhány nappal Lennon halála után. Tizenöt évvel később neves amerikai popzenészek egy 15 dal­ból álló összeállítást adtak ki John Lennon tiszteletére. A Red Hot Chili Peppers, a Mad Season, a Blues Traveler és más ze­nekarok egy-egy Lennon-számot dolgoztak fel és adnak elő. A lemez címe: Working Class Hero.

***

Az interjú 1971 márciusában jelent meg a Red Mole-ban, majd ismételten a Red Pepper 1996. februári számában.

(Fordította: Battyán Katalin.)

A kommentárhoz felhasznált irodalom:

Jon Wie­ner: John Lennon versus the FBI. In.: Professors. Politics and Pop. London, Verso 1991.;

Koltay Gábor (szerk.): John Lennon, 1940-1980. Budapest, Zeneműkiadó, 1981.;

Richard Buskin: John Lennon élete és legendája. Debrecen, Phoenix Kiadó, 1993.

Eric J. Hobsbawm: Industry and Empire. Harmondsworth, Penguin, 1969.

John Westergaard: Who Gets What? The Hardening of Class Inequality in the Late Twentieth Century.

A könyv három témával foglalkozik: az osztálykülönbségek to­vábbélésével – sőt megszilárdulásával; a közpolitika változó, az egyenlőtlenséget mérséklő vagy felerősítő szerepével; valamint a kulcsfontosságú osztálykülönbségekkel – e tematika kereté­ben a jólét elosztásával és a társadalmi igazságosság biztosítá­sával. Ezen témák lehetővé teszik, hogy Westergaard cáfolja azt a – többnyire – célirányos eszmét, amely szerint az osztálystruk­túra és az osztálytudat halott. Sorra veszi az „osztályhalál" kü­lönböző elméleteit, amelyek a foglalkoztatás újjászervezésén, különböző fogyasztási mintákon, háztartási stratégiákon, életcik­lusokon és választási mintákon alapulnak, majd bemutat egy három szintű elemzési eljárást: először azonosítja a hatalom for­rásait a kapitalista társadalomban – a kulcsfontosságú gazda­sági erőforrások feletti rendelkezés nyomán – és az ezekkel járó előnyöket; azután feltérképezi az erőforrások feletti rendelkezés­ben rejlő egyenlőtlenségeknek az életkörülményekre és az egyé­nek lehetőségeire gyakorolt hatását; harmadszor pedig, és csak az előbbi átgondolása után, megvizsgálja az egyén válaszadási lehetőségeit.

Ez a megközelítés alátámasztja azt az érvelését, hogy bár a gazdasági hatalom személytelenebb, mint régen, mégis „szem­mel láthatóan létezik egy felső osztály, amely egy még in­kább tőkeközpontú gazdaságban gyakorolt uralmán keresz­tül most még több hatalmat és előnyt élvez Nagy-Britanniá­ban, mint egy-két évtizeddel ezelőtt" (127.). Az 1980-as évek­ben a vagyon felhalmozódása egyes személyeknél, s a növek­vő jövedelmi egyenlőtlenségek „nyilvánvaló jelei annak, hogy a materialista osztályszerkezet inkább megszilárdult, mintsem fel­lazult volna" (137.). Ez még akkor is fennáll, ha a nemek szerinti megosztottságot is számba vesszük. Világos, hogy léteznek egyenlőtlenségek férfiak és nők között, de az egyes nemeken belüli megosztottság közel azonos. Tehát míg a nemek szerinti megkülönböztetés az egyenlőtlenségnek egy, az osztálytól el­különíthető dimenziója, addig a nemek közti egyenlőtlenségek hatásai inkább felerősítik, mint semlegesítik az osztályok sze­rinti megosztottságot. Hasonló az érvelés a faj és az osztály vi­szonyát tekintve: az osztály az az elsődleges struktúra, amelyen keresztül a fajjal kapcsolatos egyenlőtlenségek kifejeződnek. A következtetés nem az, hogy „az osztálykülönbségek 'magyaráz­zák' a nemek és etnikumok közötti egyenlőtlenségeket. Még csak az sem, hogy ez utóbbiak ipso facto eltűnnének, ha valamilyen módon az előbbi megszűnne… Azonban (…) egy hipotetikus, közel osztály-nélküli társadalom kisebb játékteret biztosítana a nemi és etnikai egyenlőtlenségeknek." (146.)

Számos egyéb újszerű megállapítás is fellelhető a műben. Westergaard különösen jól érzékeli a közpolitika viszonyulását a tőkés elosztás – szerinte – két fő szabályához: „a tulajdon és a munkapiaci jövedelmek szabályaihoz" (104.). Különféle köz­politikákat vizsgál, amelyek ugyan módosítják e két szabály ha­tását, de egyetlen kivételtől eltekintve a progresszív célok és hatások ellenére egyik sem képes jelentős mértékben megvál­toztatni a kapitalizmus működési szabályait:

„A minimális megélhetési feltételek szerencsétlenség esetén történő biztosítása, valamint a személyes kockázat jövedelem­hez igazodó további csökkentése arra irányul, hogy elkerüljék a profitszerzés és a foglalkoztatás motivációinak összeütközését. Az egyéni lehetőségek egyenlőségének megteremtését célzó intézkedések egy, a liberális kapitalizmussal egyidős törekvés­ből fakadnak, amelynek megvalósulását a rendszer belső ellent­mondásai és a mindennapok társadalmi valósága továbbra is gátolják. A fenti három közül egyik sem mond ki társadalmi igaz­ságosságra vonatkozó normát, amelynek ki kellene töltenie azt az erkölcsi űrt, amely a magánvállalkozásokra épülő gazdaság hozott létre … az újraelosztás szerteágazó módozatai ténylege­sen nem jutottak el odáig, hogy akadályozzák az üzleti tevékeny­séget, vagy hogy megfosszák azt az élet javaihoz való egyen­lőtlen hozzáférést előíró szabályaitól." (104.)

Egyetlen kivétel van, ami az elosztást egy bizonyos területen ellenállóvá teszi a magántulajdonnal és a piaci erőkkel szem­ben. Ahol az emberek képességeikre való tekintet nélkül, szük­ségleteik szerint, egyenlő alapon férnek hozzá az erőforrások­hoz. Nagy-Britanniában az egészségügyi ellátás áll legközelebb ehhez a modellhez, s habár az egészségügyi ellátás valódi egyenlősége nem valósulhat meg, amíg a létezés egyéb felté­telei nem egyenlőek, az mégis megszegi a kapitalista elosztás elveit.

A kapitalista elvek sérülése hatással van az osztályok szerinti meghatározottságra. Míg Westergaard felismeri az állami szek­tornak mind sajátos voltát, mind változó viszonyulását a tőke szükségleteihez, addig képtelen feloldani azt a szemmel látható paradoxont, hogy bár az egyes állami szerveknek eltérő a tőké­vel való kapcsolata, a foglalkoztatás formális struktúrája és fel­tételei mégis kevéssé különböznek. Részben azért képtelen fel­oldani ezt a paradoxont, mert a termelési viszonyokat viszony­lag figyelmen kívül hagyja. Westergaard szerint az állami alkal­mazottak csak annyiban munkások, amennyiben „munkájuk – a serkentés, a fenntartás vagy a megóvás által – megfelelően hoz­zájárul egy kiváltságos célra fordított össztöbblet előállításához, amelyből ők legfeljebb csak korlátozott mértékben részesülnek" (21.). A rendőrség és a hivatásos katonaság éppen ezt a több­letet megőrző szerepet tölti be, azonban a klasszikus szocialis­ta elemzés eddig nemigen tekintette őket egyenruhás munká­soknak.

Nyilvánvalóan Westergaard elméleti hozzáállása az oka an­nak, hogy nem sikerül elég figyelmet fordítania a termelési vi­szonyokra. Az osztály-nélküliség gondolatának módszeres táma­dása mellett vitát folytat a strukturalista marxistákkal is, akik az osztályok szerinti meghatározottságot a termelési viszonyokban betöltött helyen keresztül ragadják meg. Westergaard joggal kri­tizálja az általa vizsgált mű nagy részének absztrakt és klasszi­fikáló jellegét, mindazonáltal nem sikerül ezt a művet elhelyez­nie azon munkák sorában, amelyek válaszként születtek arra a jelenségre, hogy „a kapitalista munkafolyamatot" csaknem tel­jes egészében kihagyják az elemzésből: ez a jelenség megte­remtette a maga formalizmusát is, amelyben az osztályok sze­rinti tagozódás a termelő eszközök feletti rendelkezés kérdésé­re redukálódott. Nem beszélve arról, hogy az általa idézett mű az 1970-es években íródott, így napjainkban már alig van hatá­sa, legalábbis eredeti formájában.

Az, hogy főleg ennek a tendenciának a vizsgálatában mélyed el, abból a meggyőződéséből fakad, hogy szerinte a javak el­osztásának előtérbe helyezését weberiánus címkével illetik. Ez egy bizonyos fokig ugyan igaz lehet (habár Westergaard erre vonatkozóan nem szolgál példákkal), azonban a dolog lényege nem az, hogy nincs egyetértés a jövedelmek és az erőforrások egyenlőtlen elosztásának kérdésében. Jóval fontosabb az, hogy ezen egyenlőtlen részesedések önmagukban történő vizsgála­ta figyelmen kívül hagyja, hogy az egyenlőtlenség forrása a ter­melési viszonyokban rejlik – ezen szemlélet következményeként pedig nem sikerül feltárni a kapitalizmus kulcsfontosságú kizsák­mányolási viszonyait. Westergaard a maga módján elfogadja ezt a háromszintű elemzési modelljében. Továbbá elemzésének vannak olyan összetevői, amelyek tökéletesen beleillenek abba a szemléletbe, amely felhasználja a tőke szerepének és az álla­mi alkalmazottak feladatainak elkülönülését, mint fontos osztály meghatározó tényezőt.

Valójában Westergaard a struktúra meghatározására olyan fogalmat használ, amely a kulcsfontosságú erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésen és annak következményeiről – az egyenlőtlen elosztásról – kialakított képén alapul, azonban ke­vés figyelmet fordít a kizsákmányolásra mint a kapitalista rend­szer naponta újratermelődő, központi problémájára. A kizsákmá­nyolás szerinte „a tőkés gazdaság össztöbbletéből való kirekesz­tés: gyakorlatilag a megtermelt összvagyonból való részesedés arányának megfelelően". (24.) Ez a megállapítás hangsúlyelto­lódáshoz vezet. Míg az elosztás eddig csak a termelési viszo­nyok lenyomata volt, most formailag is fontos osztály meghatározó tényezővé válik: ,A 'kinek mi jut' kérdésének ezért ugyanolyan központi jelentőségűnek kell lennie az osztályok feltérképezé­sében, mint a 'ki mit csinál' kérdésének" (24.). Ennek hangsú­lyozása egy olyan szociáldemokrata programmal cseng össze, mint amilyenről Marx oly lesújtóan írt A gothai program kritikája című művében.

(Fordította: Kocsis Viktória)