Van-e remény haladásra?

Hármas évfordulót ünnepelhetünk ma: a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóját, az 1968-as világforradalom 25. évfordulóját, valamint annak a napnak az 52. évfordulóját (legalábbis az amerikai naptár szerint), amikor a japán flotta megtámadta Pearl Harbort. Engedjék meg, hogy annak magyarázatával kezdjem, hogy mit is jelentenek szerintem ezek az évfordulók.¹

A Kyoto Seika Egyetem megalapítása a világrendszer történetének egyik jelentős fejleményét szimbolizálja, mégpedig az egyetemi szervezetek jelentős számbeli megnövekedését az 1950-es és 1960-as években.² Bizonyos értelemben ez az időszak volt a felvilágosodás azon ígéretének betetőzése, amely az oktatáson keresztül megvalósuló haladást hirdette. Ez önmagában csodálatos dolog volt, és ma itt ezt ünnepeljük. De mint minden csodálatos dolognak, ennek is megvolt az ára, és megvoltak a maga hátulütői. Az egyik probléma az volt, hogy a felsőoktatás kibővülése diplomások tömegeit termelte ki, akik végzettségüknek megfelelő állást és fizetést követeltek, és ezen igények kielégítése – legalábbis olyan gyorsasággal és teljességgel, ahogy azt ők elvárták – bizonyos nehézségekbe ütközött Az árat pedig a kiterjedt egyetemi oktatás fenntartásának társadalmi költsége jelentette, ami azonban csak egy részét képezte azoknak a kiadásoknak, amelyek a világrendszer egyre bővülő középosztályának általános jólétét biztosították. A társadalmi jólét ily módon megnövekedett költségei kezdtek súlyos terheket róni az államok költségvetésére; 1993-ban pedig már szerte a világon az államok pénzügyi válságáról beszélnek.

Mindez elvezet bennünket a második évfordulóhoz, nevezetesen az 1968-as világforradaloméhoz. Ez a világforradalom a legtöbb országban (de nem mindegyikben) az egyetemekről indult ki. Az egyik tényező, amely úgy hatott, mint olaj a tűzre, kétségkívül az volt, hogy a leendő diplomásokat hirtelen nyugtalanság töltötte el jövőbeni munkahelyi kilátásaikat illetően. Természetesen azonban nem ez a szűken vett öncélú tényező játszotta a főszerepet a forradalom kirobbanásában Sokkal inkább csak egy tünete volt annak az általános problémának, amely a felvilágosodás haladásra vonatkozó számtalan ígéretének valódi tartalmát érintette – olyan ígéretekét, amelyek a/ 1945 utáni időszakban még megvalósulni látszottak.

Ezzel eljutottunk a harmadik évfordulóhoz, Pearl Harbor megtámadásának évfordulójához. Ez volt az a támadás, amely az Egyesült Államokat tényleges résztvevőként bevonta a második világháborúba. Ez a háború azonban nem elsősorban az Egyesült Államok és Japán között folyt. Japán – elnézést a kifejezésért – csak másodrangú szerepet játszott ebben a világméretű drámában, és támadása csak egy kis epizód volt egy hosszú ideje folyó küzdelemben. A háború elsősorban az Egyesült Államok és Németország között, 1914 óta gyakorlatilag folyamatosan folyt. Lényegében egy „harmincéves háború" volt ez, ahol a két fő ellenfél azért küzdött egymással, hogy eldöntse, ki kövesse Nagy-Britanniát a világrendszer vezető nagyhatalmának trónján. Mint tudjuk, ezt a háborút az Egyesült Államok nyerte, és vált a világ vezető hatalmává, ezáltal pedig neki jutott az a feladat, hogy őrködjön a felvilágosodás ígéreteinek világméretű kiteljesedése felett.

A liberalizmus funkciói

A felvilágosodás első nagy politikai kifejeződése – a vele kapcsolatos számtalan kérdőjellel együtt – természetesen a francia forradalom volt. Már önmagában az is korunk egyik nagy kérdésévé vált, hogy miről is szólt tulajdonképpen a francia forradalom. Az 1989-es franciaországi bicentenárium adott alkalmat arra, hogy komoly kísérletet tegyenek e nagy esemény hosszú ideje uralkodó, de állítólag mára már elavult „társadalmi értelmezésének" egy új interpretációval való felváltásara.³

A francia forradalom önmagában egy hosszú folyamai végpontja volt nemcsak Franciaországban, hanem az eges/ töke;, világgazdaságban, mint történelmi rendszerben. Hiszen I/Hü re a világ nagy része már vagy három évszázada e történelmi rendszer keretein belül működött. E három évszázad alatt pedig e rendszer legtöbb kulcsfontosságú intézménye kialakult és megszilárdult: a földrajzi munkamegosztás az értéktöbblet

jelentős részének a perifériáról a centrumba való áramlásával együtt: a nyereség elsőbbsége azok számára, akik a véget nem érő tőkefelhalmozás érdekében tevékenykednek; az úgynevezett szuverén államokból felépülő államközi rendszer, amely államokat azonban ezen államközi rendszer keretei és „szabályai" korlátoznak; és a világrendszer egyre növekvő polarizációja, amely nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és egyre inkább demográfiai polarizáció is volt.

A történelmi kapitalizmus világrendszeréből azonban hiányzott még az azt legitimáló geokultúra. A legalapvetőbb eszméket a felvilágosodás gondolkodói fogalmazták meg a 18. században (sőt már azt megelőzően), de társadalmi intézményesülésükre csak a francia forradalommal kerülhetett sor. Hiszen a francia forradalom nem tett mást, mint hogy felvonultatta a társadalom támogatását, sót hangos követelését, két eszme mögött; nevezetesen, hogy a politikai változás természetes (normális) és nem kivételes dolog, és hogy a szuverenitás letéteményese a „nép", és nem valamiféle uralkodó. 1815-ben Napóleon, a francia forradalom örököse és élharcosa vereséget szenvedett, és Franciaországban – csakúgy, mint mindenütt, ahol az ancien régime-l elmozdították – burkolt restauráció következett. A restauráció azonban igazából nem akadályozta meg, mert valójában nem tudta már megakadályozni e világnézetek széles körű elfogadását. Tudomásul kellett venni az új helyzetet, hogy a 19. századi ideológiai hármas, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus kialakult, megteremtve ezáltal a tőkés világgazdaságon belüli későbbi politikai viták nyelvezetét.⁴

A három ideológia közül azonban a liberalizmus győzedelmeskedett, mégpedig már e rendszer első világforradalmának is nevezhető 1848-as forradalom során.⁵ Hiszen a liberalizmus volt a leginkább alkalmas arra, hogy olyan életképes geo-kultúrát nyújtson a tőkés világgazdaság számára, amely a többi intézményt a rendszer vezetői, és bizonyos mértékig a néptömegek, az úgynevezett átlagemberek szemében is elfogadhatóvá teszi. Amint az emberek úgy gondolták, hogy a politikai változás normális, és hogy elvben ők alkotják a szuverént (azaz ők a politikai döntéshozók), bármi lehetséges volt. És természetesen pontosan ez volt az a probléma, amivel szembesülniük kellett azoknak, akik e rendszer keretein belül hatalommal és kiváltságokkal rendelkeztek. Félelmük középpontjában bizonyos mértékig a városi ipari munkások kicsi, ám növekvő csoportja állt. Ahogy azonban a francia forradalom világosan megmutatta, a vidéki, nem ipari munkásság legalább ennyire tartott a hatalmasok és kiváltságosok szándékaitól Hogyan lehetett ezeket a „veszélyes osztályokat" lebeszélni arról, hogy túl komolyan vegyék ezeket az elveket, aláásva a rendszer alapvető struktúráit, és megbolygatva a tőkefelhalmozás folyamatát? Ez volt az a politikai dilemma, amellyel a 19. század első felében az uralkodó osztály hirtelenjében szembe találta magát.

Egy kézenfekvő válasz az elnyomás volt, amit hiánytalanul alkalmaztak is. Az 1848-as világforradalom tanulsága azonban az volt, hogy a szimpla elnyomás végül nem volt túlságosan hatékony; inkább provokálta a veszélyes osztályokat, tovább fűtötte az indulatokat, ahelyett hogy lecsendesítette volna őket. Felismerték, hogy az elnyomást a hatékonyság érdekében engedményekkel kell ötvözni. Másrészről azonban a 19. század első felének forradalmárai is leszűrhettek egy tanulságot, nevezetesen hogy a spontán felkelések nem túl hatékonyak, mert könnyűszerrel leverik őket. Ha jelentős politikai változásokat akarnak elérni, akkor a néptömegek lázadásának fenyegetését össze kell kapcsolni hosszú távú politikai szervezkedéssel.

A liberalizmus úgy tüntette fel magát, mint ami mind a jobboldal, mind a baloldai politikai nehézségeire azonnali megoldást tud nyújtani. A jobboldalnak engedményeket, a baloldalnak politikai szervezkedést kínált. Mindkettőjüknek pedig türelmet hirdetett: hosszú tavon többet lehet nyerni (minden oldalnak) a középút választásával. A liberalizmus maga volt a megtestesült centrizmus, és szirénhangja csábítóan szólt Hiszen nem csupán passzív centrizmust hirdetett, hanem aktív stratégiát. A liberálisok a felvilágosodás gondolatának egy kulcsfontosságú előfeltevésébe vetették minden bizalmukat nevezetesen hogy a racionális gondolkodás és cselekvés elvezet az üdvösséghez, azaz a haladáshoz. Az ember (amin akkoriban többnyire csak a férfiakat értették) – természeténél fogva, potenciálisan, végső soron – racionális lény.

Ebből az következett, hogy a „normális politikai változásnak" azt az utat kell követnie, amelyet a legracionálisabbak – azaz a legképzettebbek, a legjártasabbak és ennélfogva a legbölcsebbek – kijelölnek. Ezek az emberek tudjak a legjobb követendő utat meghatározni, ők tudják irányítani a szükséges reformok kidolgozását és azok végrehajtását. A liberalizmus szervező elve a racionális reformizmus volt, amely meghatározta a liberálisok láthatóan zavaros felfogását az egyénnek az államhoz való viszonyát illetően. A liberálisok egyszerre érvelhettek úgy, hogy az egyént nem korlátozhatják az állam (a közösség) előírásai, valamint hogy állami szerepvállalás szükséges az egyénnel szembeni igazságtalanságok mérsékléséhez. A liberálisok így egyszerre támogathatták a laissez-faire elvét és a gyári törvényeket. Hiszen ami számukra fontos volt, az nem önmagában a laissez-faire vagy a gyári törvények voltak, hanem sokkal inkább a megfontolt, kimért haladás a jó társadalom irányába, amely leginkább, vagy talán csakis, a racionális reformizmus útján volt elérhető.

A racionális reformizmus ezen tétele a gyakorlatban különösen vonzónak bizonyult. Úgy látszott, hogy mindenkinek kielégíti az igényeit. A konzervatív beállítottságúaknak úgy tűnt, hogy ez lehetne a megfelelő mód a veszélyes osztályok forradalmi ösztöneinek elfojtásához. Egy kis választójogot ide, egy kevéske jóléti juttatást oda, plusz még egy kis közös nemzeti öntudatot az osztályok egyesítésére. Mindezek alapján a 19. század végére olyan képlet született, amely lecsendesítette a dolgozó osztályokat, miközben megtartotta a tőkés rendszer lényegi elemeit. A hatalmasok és kiváltságosok semmi olyat nem veszítettek, ami alapvető fontosságú lett volna számukra, éjjelente pedig nyugodtabban aludtak (kevesebb forradalmárral az ablakuk alatt).

A radikális érzelműeknek – a másik oldalon – a racionális reformizmus egy hasznos középutas megoldást látszott nyújtani. Néhány azonnali alapvető változást biztosított, anélkül, hogy örökre eltörölte volna a későbbi mélyebb változások reményét és igényét. Mindenekfelett az élőknek nyújtott valamit életükben, és ezek az emberek éjjelente nyugodtabban alhattak (kevesebb rendőrrel az ablakuk alatt).

Nem kívánom lebecsülni 150 év – néha erőszakos, gyakran szenvedélyes, legtöbbször következményekkel járó, de elsősorban véresen komoly – folyamatos politikai küzdelmeit. Szeretném viszont ezeket a küzdelmeket szélesebb megvilágításba helyezni. Végső soron a küzdelmeket a liberális ideológia által megszabott keretek között vívták. És amikor egy olyan jelentős csoport tűnt fel (a fasiszták), akik alapjaiban vetették el ezeket a kereteket, akkor leverték és eltávolították őket – kétségkívül bizonyos nehézségek árán, de leverték őket.

Van még egy másik dolog is, amit el kell mondanunk a liberalizmusról. Azt állítottuk, hogy a liberalizmus nem volt alapvetően államellenes, mivel valójában a racionális reformizmust helyezte előtérbe. Ha államellenes nem is, viszont alapvetően antidemokratikus volt. A liberalizmus mindig is arisztokratikus eszme volt; a „jobbak uralmát" hirdette.

Az igaz, hogy a liberálisok nem elsősorban a származás, hanem inkább a tanulmányokban elért eredmények alapján határozták meg a „jó" fogalmát. így tehát a legjobbak nem az örökletes nemesség voltak, hanem a meritokrácia haszonélvezői. A legjobbak azonban mindig kisebb csoportot alkottak, mint az egész. A liberálisok a jobbak uralmát akarták, arisztokráciát, hogy megakadályozzák a nép uralmat, a demokráciát. A demokrácia nem a liberálisok célkitűzése volt, hanem a radikálisoké; legalábbis azoké, akik valóban radikálisok, valóban rendszerellenesek voltak. A liberalizmus mint ideológia azért került előtérbe, hogy megakadályozza ezen csoport előretörését. Amikor pedig a liberálisok azon konzervatívokhoz szóltak, akik tiltakoztak a reformjavaslatok ellen, akkor azzal érveltek, hogy csak a racionális reformizmus képes szembeszállni a demokrácia előretörésével. Olyan érv volt ez, amely végül minden intelligens konzervatív fülében biztatóan csengett.

Végezetül egy fontos különbségre kell felhívnunk a figyelmet a 19. század második fele és a 20. század első fele között. A 19. század második felében a veszélyes osztályok követeléseinek fő szószólói még mindig Európa és Észak-Amerika városi munkásosztályai voltak. A liberális ideológia „kitűnően" bánt velük. Általános választójogot (férfiaknak), egy jóléti állam csíráit és nemzeti öntudatot ajánlott fel nekik. Nemzeti öntudatot, de kivel szemben? Minden bizonnyal a szomszédokkal szemben, de alapvetően és elsősorban a nem-fehér világgal szemben. Az imperializmus és a rasszizmus elemei voltak annak a programnak, amelyet a liberálisok „racionális reformizmus" címszóval az európai és észak-amerikai munkásosztályoknak felajánlottak.

Eközben azonban az Európán kívüli világ „veszélyes osztályai" politikailag mozgolódni kezdtek – Mexikótól Afganisztánig, Egyiptomtól Kínáig, Perzsiától Indiáig. Amikor Japán 1905-ben megverte Oroszországot, az egész régió úgy tekintette, mint az európai terjeszkedés visszahúzódásának kezdetét. Mindez hangos vészjelzés volt a liberálisok számára, miszerint a „normális politikai változás" és a „szuverenitás" olyan célok, amelyekért nemcsak Európa és Észak-Amerika, hanem az egész világ munkásosztályai küzdenek.

A liberálisok ezért arra fordították figyelmüket, hogy a racionális reformizmus elvét kiterjesszék a világrendszer mint egész szintjére. Ez volt az üzenete Woodrow Wilsonnak és a „népek önrendelkezési elvének", amely globális megfelelője volt az általános választójognak. Ez volt az üzenete Franklin Rooseveltnek és a „négy szabadságnak", amely mint háborús cél fogalmazódott meg a második világháború során, és amit később Truman elnök „Négy Pontba" ültetett át, és amely az „elmaradott országok gazdasági fejlődése" 1945 utáni programjának – a jóléti állam globális megfelelőjének – elindítása volt.⁶

A liberalizmus és a demokrácia céljai azonban újra konfliktusba kerültek egymással. A 19. században a liberalizmus deklarált egyetemessége összeegyeztethetővé vált a rasszizmussal, a rasszizmus tárgyainak „externalizálásával" (a „nemzeti" határokon kívülre helyezésével), miközben „internalizálták" az egyetemes eszmék de facto haszonélvezőjét, a „polgárságot". A kérdés csupán az volt, hogy a 20. század világszintű liberalizmusa képes volt-e olyan sikeresen feltartóztatni az úgynevezett harmadik világ és Dél országainak „veszélyes osztályait", mint ahogy a nemzeti szintű liberalizmus Európában és Észak-Amerikában képes volt megfékezni a nemzeten belüli „veszélyes osztályokat". A probléma természetesen az volt, hogy világszinten nem volt hely, ahova a rasszizmust „externalizálni" lehetett volna. A liberalizmus ellentmondásai bumerángként ütöttek vissza.

Győzelem és katasztrófa

1945-ben azonban mindez még messze nem volt nyilvánvaló. A szövetségesek győzelme – a Szovjetunióval összefogva – a tengelyhatalmak felett a globális liberalizmusnak a fasiszta kísérlet feletti győzelmét látszott beteljesíteni. Azt, hogy a háború utolsó mozzanataként az USA két atombombát dobott le az egyetlen nem fehér tengelyhatalomra, Japánra, ritkán elemezték az Egyesült Államokban (sőt Európában is) olyan értelemben, hogy talán a liberalizmus egy-két ellentmondását tükrözné. A reakció, mondanunk sem kell, nem ugyanez volt Japánban. Japán viszont elvesztette a háborút, és ettől a ponttól kezdve szavának nem volt súlya.

Az Egyesült Államok erre az időre messze a legerősebb gazdasági hatalommá vált a világgazdaságban. Az atombombával pedig – a szovjet fegyveres erők nagysága ellenére -a legnagyobb katonai erővé vált. Öt év alatt képes volt politikailag megszervezni a világrendszert négy alapelvre építve. Először: megállapodott a Szovjetunióval, meghagyva számára a világ egy szelete feletti ellenőrzést, azzal a feltétellel, hogy onnan nem mozdul ki (természetesen nem retorikai, hanem reálpolitikai értelemben). Másodszor: szövetségi rendszereket hozott létre Nyugat-Európával és Japánnal, amely gazdasági, politikai és retorikai célok mellett katonai célokat is szolgált. Harmadszor: elindította a gyarmati rendszerek fokozatos felszámolását. Negyedszer: meghirdette a belső integráció programját az Egyesült Államokon belül, a létező „polgárság" kategóriáit kiterjesztve és egy antikommunista egyesítő ideológiával megpecsételve.

Ez a program működött, mégpedig kimondottan jól működött majd huszonöt évig, egész pontosan az 1968-as fordulópontig. Hogyan kell tehát értékelnünk az 1945 és 1968 közötti időszakot? Valóban a haladás és a liberális értékek győzelmének időszaka volt? Azt kell válaszolnunk, hogy nagyon is igen, és hogy egyáltalán nem. A „haladás" legnyilvánvalóbb mutatója anyagi jellegű volt. A világgazdaság gazdasági expanziója rendkívüli méreteket öltött; a tőkés rendszer történetének legnagyobb expanziójáról beszélhetünk. És úgy tűnt, hogy ez mindenütt így van – Nyugaton és Keleten, Északon és Délen. Nyilvánvaló, hogy több hasznot húztak belőle Északon, mint Délen, és a szakadék (relatív és abszolút értelemben egyaránt) a legtöbb esetben tovább mélyült.⁷ Mivel azonban a legtöbb helyen gazdasági növekedés és magas foglalkoztatottság volt tapasztalható, ez a korszak mégis jó színben tűnt fel. Ez annál inkább így volt, mivel a növekedéssel együtt – ahogy azt korábban említettem – jelentősen megnőttek a jóléti kiadások, elsősorban az oktatásra és az egészségügyre fordított összegek.

Másodsorban, újra béke honolt Európában. Más volt azonban a helyzet Ázsiában, ahol két hosszú és kimerítő háború folyt: Koreában és Indokínában. Természetesen más volt a helyzet az Európán kívüli világ sok más részén is. A koreai és vietnami konfliktus azonban mégsem volt egy és ugyanaz. A koreai konfliktust inkább a berlini blokáddal lehetne párhuzamba állítani, a kettő ugyanis szinte egy tőről fakadt. Németország és Korea képezte 1945 két nagy felosztását. Mindkét országot azon katonai-politikai „határ" mentén osztották ketté, amelynek egyik oldalán az Egyesült Államok, másik oldalán a Szovjetunió állt. Jalta szellemében a felosztás határvonalait a német és koreai nemzeti (és ideológiai) érzelmektől függetlenül megváltoztathatatlannak feltételezték.

1949 és 1952 között ezen határvonalak tartóssága kemény próbának lett kitéve. Komoly feszültségek – és Koreában számos emberélet elvesztése – után az eredmény lényegében a eredeti határvonalak fenntartása lett. Valójában tehát a berlini blokád és a koreai háború pontot tett Jalta intézményesítési folyamatának végére. E két konfliktus második következménye mindkét tábor erősödő integrációja lett, amely szoros szövetségi rendszerek létrehozásában öltött testet: a NATO és az amerikai-japán védelmi szerződés az egyik oldalon, a Varsói Szerződés és a szovjet-kínai egyezmények a másikon. Ez a két konfliktus – a katonai kiadások révén – közvetlen lökést adott a világgazdaság nagymértékű expanziójának, amely igen kedvezően hatott az európai újjáépítésre és a japán növekedésre.

A vietnami háború jellege jelentősen eltért a koreaiétól. Vietnam volt az Európán kívüli nemzeti felszabadítási mozgalmak küzdelmének egyik – de messze nem az egyetlen – jelképes tüzelőállása. Míg a koreai háború és a berlini blokád a hidegháborús világrend részei és alkotóelemei voltak, addig a vietnami (vagy az algériai és sok más) küzdelem éppen a hidegháborús világrend struktúrái és korlátai elleni tiltakozás volt. Ebben az alapvető értelemben tehát rendszeridegen mozgalmak termékei voltak. Teljesen eltérő volt ezekhez képest a németországi és koreai küzdelem, ahol a két szembenálló fél között soha nem került sor békekötésre, csak fegyverszünetre; azaz a béke mindegyik számára faute de mieux (jobb híján) volt. A nemzeti felszabadítási háborúk azonban, épp ellenkezőleg, egyoldalúak voltak. A nemzeti felszabadítási mozgalmak egyike sem akart harcba szállni Európával vagy Észak-Amerikával; azt akarták, hogy hagyják őket menni az általuk kiválasztott úton. Európa és Észak-Amerika azonban nem engedtek, amíg nem kényszerítették őket. A nemzeti felszabadítási mozgalmak tehát a hatalmasok ellen tiltakoztak a nemzetek önrendelkezése és az elmaradott országok gazdasági fejlődése, mint liberális elvek teljesítése nevében.

Mindez elvezet bennünket az 1945 és 1968 közötti időszak harmadik nagy eredményéhez, nevezetesen a rendszeridegen erők világméretű győzelméhez. Az csak egy látszólagos paradoxon, hogy az USA világrendszerbeli hegemóniájának csúcspontja és a liberális ideológia globális legitimációja időben egybeesett azzal, amikor mindazok a mozgalmak, amelyek struktúrái és stratégiái 1848 és 1945 között mint rendszeridegen mozgalmak alakultak ki, hatalomhoz jutottak. A régi baloldal mindhárom változata – a kommunisták, a szociáldemokraták és a nemzeti felszabadítási mozgalmak – államhatalomhoz jutott, mindegyik más földrajzi régióban. A kommunisták az Elbától a Jaluig, a világ egyharmadán voltak hatalmon; a nemzeti felszabadítási mozgalmak Ázsia, Afrika és a karibi térség túlnyomó részén (és hasonló mozgalmak működtek Latin-Amerika és a Közép-Kelet számos országában); a szociáldemokrata mozgalmak pedig (illetve a hozzájuk hasonlók) Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztrálázsiában jutottak hatalomhoz, legalábbis „váltógazdaságban" Japán volt talán az egyetlen jelentős kivétel a régi baloldal világméretű győzelmében.

Beszélhetünk-e paradoxonról? A társadalmi fejlődés erőinek győzelme volt-e a népi erők vitathatatlan győzelme, vagy inkább ezen népi erők jelentős mértékű kooptálásáról van szó? Van-e lehetőség intellektuálisan és politikailag különbséget tenni e két felvetés között? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek nyugtalanságra adtak okot az 1960-as évektől. Habár a gazdasági expanzió és a vele együttjáró világszintű életszínvonal-növekedés, a viszonylagos béke a világ nagy részén, és a népi mozgalmak szemmel látható győzelme a világ fejlődésének pozitív és optimista megítéléséhez vezetett, a valódi helyzet mélyebb vizsgálata komoly nehézségeket mutatott.

A hidegháborús világrend nem az emberi szabadság kiterjesztésének korszaka volt, hanem az államok által gyakorolt hatalmas belső elnyomásé, aminek az igazolását a magas szinten megkomponált geopolitikai feszültségek állítólagos súlyossága adta. A kommunista világban tisztogatási perek, gulág és vasfüggöny. A harmadik világban egypártrendszerek, szakadárok börtönben vagy száműzetésben. És a mccarthyizmus (és egyéb megfelelői a többi OECD országban) ha kevésbé brutálisan is, de legalább ennyire hatékony volt a konformitás kikényszerítésében és a tisztogatásokban, ahol erre szükség volt. Nyilvános vita mindenütt csak tisztán körülhatárolt paraméterek között volt lehetséges.

Mi több, anyagi értelemben a hidegháborús világrend a növekvő egyenlőtlenségek korszaka volt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. És miközben a rendszeridegen mozgalmak gyakran irányultak régi egyenlőtlenségek ellen, nem szégyelltek újakat létrehozni. A kommunista rezsimek nómenklatúráinak megvolt a párja a harmadik világban és az OECD országok szociáldemokrata rendszereiben is. Ráadásul szinte teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek az egyenlőtlenségek nem véletlenszerűek. Eloszlásuk társadalmi csoportoktól függött (akár faji, akár vallási, akár etnikai alapon), és ez érvényes világszinten és az egyes államokon belül egyaránt. Természetesen ez az eloszlás függött nemtől és korcsoporttól is, mint annyi más társadalmi jellemzőtől. Röviden tehát, voltak csoportok, amelyek kimaradtak; sok ilyen csoport volt, amelyek összesítve a világ népességének több, mint a felét teszik ki.

A hosszú ideje táplált remények felemás megvalósulása szolgált tehát az 1968-as világforradalom alapjául és magyarázatául. Ez a forradalom mindenekelőtt az egész történelmi rendszer ellen irányult – az USA, e rendszer hegemón hatalma ellen; gazdasági és katonai struktúrák ellen, amelyek e rendszer tartóoszlopait képezték. De ez a forradalom legalább ennyire, ha nem még jobban a régi baloldal ellen is irányult: azon rendszeridegen mozgalmak ellen, amelyek nem bizonyultak eléggé rendszerellenesnek. A Szovjetunió ellen, amely feltételezett ideológiai ellenségével, az USA-val kollaborált; valamint a szakszervezetek és más munkásszervezetek ellen, amelyek szűken vett anyagi érdekeiket követték, elsősorban bizonyos partikuláris csoportok érdekeit védve.

A fennálló rendszer védelmezői az irracionalizmust vetették 1968 forradalmárainak szemére. Valójában azonban a liberális ideológia saját csapdájába esett. Több mint egy évszázadon keresztül hirdette, hogy a társadalomtudományok feladata a racionális elemzés határainak kiterjesztése (mint a racionális reformizmus egyik szükséges előfeltétele), ám ez túlságosan jól sikerült. Ahogy azt Fredric Jameson megfogalmazza: „A modern gondolkodás, illetve filozófia (…) bámulatra méltó fejlődést hozott magával azon a téren, amit mi racionális, illetve értelmes magatartásként értelmezünk. Úgy vélem, hogy elsősorban a pszichoanalízis felszívódásával, de a „másság" eltűnésével is, egy szűkülő bolygón és egy médiával átitatott társadalomban nagyon kevés olyan dolog marad, amelyet irracionálisnak lehet feltételezni, az „érthetetlen" korábbi értelmezésében (…). Egy másik, de érdekes kérdés az, hogy az Értelem ennyire kitágult fogalmának van-e a továbbiakban bármiféle normatív értéke (…) egy olyan helyzetben, amikor ellenkezője, az irracionális visszahúzódott a tulajdonképpeni nem-létezésbe."⁸

Hiszen ha valójában minden értelmessé vált, akkor milyen különleges legitimáció rejlik a továbbiakban a felvilágosodás társadalomtudományának paradigmáiban? Miféle különleges érték rejlik az uralkodó elitek politikai programjaiban? És ami a legsúlyosabb kérdés: vajon milyen különleges képességekkel rendelkeztek az uralkodó csoportok, amelyek az elnyomott csoportoknak vagy akar az átlagembereknek nem voltak meg. 1968 forradalmárai ezt a logikai bakit vették észre a liberális ideológia páncélzatán (és a hivatalos marxista ideológia nem sokban különböző variánsában), és erre irányították támadásukat.

Az 1968-as világforradalom, mint politikai mozgalom már nemcsak egyszerű bozóttűz volt. Elemi erővel csaptak fel a lángok, amit aztán (három éven belül) elfojtottak. A parázs – számos egymással versengő pszeudo-maoista csoport formájában – még 5-10 évig tovább izzott, de az 1970-es évek végére ezek a csoportok is már csak a történelem elhalványuló lábjegyzeteivé váltak. 1968 geokulturális hatása azonban döntő jelentőségű volt, hiszen az 1968-as világforradalom egy korszak végét jelentette: a liberalizmus automatikus főszerepének végét. A liberalizmusnak nem csupán mint uralkodó világnézetnek, hanem mint az egyetlen olyan ideológiának, amely el tudta érni, hogy folyamatosan racionális, és ennélfogva tudományosan legitim legyen. Az 1968-as világforradalom visszahelyezte a liberalizmust oda, ahol az az 1815-1848 közötti időszakban volt: egy, a többivel egy szinten versengő politikai stratégiává tette. Ily módon tehát mind a konzervativizmus, mind a szocializmus/radikalizmus megszabadult a liberalizmus mágneses mezejének vonzásától, amely 1848 és 1968 között sakkban tartotta őket.

Az a folyamat, amelynek során a liberalizmus geokulturális normát meghatározó szerepéből egyszerű versenyzőként került vissza az ideológiák világméretű piacára, az 1968-at követő két évtizedben teljesedett ki. Az 1945 és 1968 közötti időszak anyagi virágzása teljesen eltűnt a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának beköszöntével. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenki egyenlő mértékben szenvedett. A válság a harmadik világ országait érintette legelőször és legerősebben. Az OPEC olajárainak emelése volt az első kísérlet a károk csökkentésére. Az ebből származó többlet nagy része az olajtermelő országokon keresztül az OECD országok bankjaiba áramlott. Az olajáremelés haszonélvezője három csoport volt: az olajtermelő országok, akik a jutalékot kapták; azok az államok (a harmadik világban és a kommunista blokkban), akik kölcsönöket kaptak az OECD bankoktól fizetési mérlegük helyreállítására; valamint az OECD országok, akik ezáltal továbbra is fenn tudták tartani a kivitel szintjét. Ez a próbálkozás 1980-ra, az úgynevezett adósságválság megjelenésével csődöt mondott. A veszteségek csökkentésének második kísérlete a reagani katonai keynesianizmus volt, amely az 1980-as évek spekulációs konjunktúráját kiváltotta az USA-ban. Ez a kísérlet az 1980-as évek végén bukott meg, és magával rántotta a Szovjetuniót is. A harmadik kísérlet Japáné, a keletázsiai kistigriseké és még néhány környező országé volt, akik megpróbáltak hasznot húzni a Kondratyev-B-ciklus szükséges és elkerülhetetlen termelés-átcsoportosításából. Ezen igyekezet korlátainak lehetünk szemtanúi az 1990-es évek elején.

Ezen 25 éves gazdasági küzdelem tiszta eredménye a developmentalizmus (a fejlődés feltétlen érvénye) ígéretéből való világméretű kiábrándultság lett, ami pedig a globális liberalizmus által felkínáltaknak egyik meghatározó eleme volt. Kelet-, és Délkelet-Ázsiát eddig még elkerülte ez a kiábrándultság, de ez minden bizonnyal csak idő kérdése. Másutt azonban a következmények súlyosak voltak, elsősorban a régi baloldalra nézve. Elsőként a nemzeti felszabadítási mozgalmakra, majd a kommunista pártokra (1989-ben a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezetve), végül a szociáldemokrata pártokra nézve. Ezen bukásokat a liberálisok saját győzelmükként ünnepelték. Pedig sokkal inkább a halálos ítéletük volt, hiszen a liberálisok újra a demokrácia erősödő követelésének 1848 előtti helyzetében találják magukat, amely követelés többet jelent, mint parlamentáris intézmények, többpártrendszer és alapvető polgári jogok leszűkített halmaza, mert ezúttal a lényegi dologról, a hatalom igazi, az egyenlőség elvén alapuló megosztásáról van szó. Ez utóbbi igény pedig mindig is a liberalizmus „mumusa" volt a történelemben, amelyekkel szemben a liberalizmus mindig leegyszerűsített kompromisszumok csokrát nyújtotta át, megtévesztő optimizmussal pántlikázva a jövőre nézve. Amennyiben az állami cselekvés útján megvalósítandó racionális reformizmus elvesztette a széles körű bizalmat, úgy a liberalizmus elvesztette alapvető politikai-kulturális védőbástyáját a veszélyes osztályokkal szemben.

A legitimáció összeomlása

Elérkeztünk tehát a jelen korhoz, amely véleményem szerint a sötét korszak kezdete, és amely jelképesen 1989-ben (1968 folytatása)⁹ kezdődött, és eltart legalább 25-50 évig.

Eddig arról az ideológiai védőpajzsról beszéltem, amelyet az uralkodó erők alakítottak ki azon követelésekkel szemben, amelyeket a veszélyes osztályok 1789 óta kitartóan hirdetnek. Úgy érveltem, hogy ez a védőpajzs a liberális ideológia volt, és hogy ez az ideológia egy megtisztított, a rendszeridegen követelések lényegét korlátozottabb értékűre cserélő szocialista-progresszív változaton keresztül közvetlenül, de még inkább „fű alatt" működött. Végül pedig azt állítottam, hogy ez az ideológiai pajzs nagyrészt megsérült az 1968-as világforradalom során, amelynek a kommunizmus 1989-es összeomlása volt az utolsó felvonása.

Miért omlott össze ez az ideológiai védőpajzs 150 évnyi hatékony működés után? A válasz erre a kérdésre nem az elnyomottak valamiféle hirtelen felismerésében rejlik az ideológiai célok hamisságát illetően. A liberalizmus megtévesztő volta ismert volt már a kezdetektől, és a 19. és 20. század folyamán gyakran erőszakkal bizonyította ezt. Ennek ellenére a szocialista hagyományból kinövő mozgalmak nem vettek olyan irányt, amely megfelelt volna a liberalizmussal kapcsolatos retorikai kritikájuknak. Legtöbb esetben épp ellenkezőleg!

Ennek okát nem nehéz megtalálni. Ezen mozgalmak társadalmi bázisa – azon mozgalmaké, amelyek mind az emberiség nevében szóltak – lényegében a világ népességének csak egy szűk rétege volt, a világgazdaság modem szektorának legkevésbé jómódú szegmense, ahogy az mondjuk 1750 és 1950 között kialakult. Ebbe beletartoztak a szakképzett és félig-meddig képzett városi munkásosztályok, a világ értelmisége és azon vidéki területek képzettebb és tanultabb csoportjai, amelyekben a tőkés világgazdaság működése közvetlenebbül érezhető volt. Mindezt összevetve jelentős mennyiséget kapunk, amely azonban még mindig nem teszi ki a világ népességének többségét.

A régi baloldal egy olyan világszintű mozgalom volt, amelyet egy kisebbség támogatott; egy hatalommal rendelkező kisebbség, egy elnyomott kisebbség, de mégiscsak a világ lakosságához viszonyított számbeli kisebbség. Ez a demográfiai tény viszont behatárolta e mozgalom politikai játékterét. Az adott körülmények között azt az egy dolgot tette, amit tehetett: úgy döntött, hogy a racionális reformizmus liberális programjának gyorsításáért száll síkra, és ezen a téren meglehetősen sikeresnek is bizonyult. A támogatóinak szerzett előnyök valódiak voltak, ha csak részlegesek is. 1968 forradalmárai rámutattak: sokan kinnrekedtek az egyenlősítésből. A régi baloldal nyelvezetében univerzalista volt, politikai gyakorlatában viszont partikularista. Az ok, amiért 1968-1989 folyamán a megtévesztő liberalizmus ezen ideológiai szemellenzőitől megszabadultak, az az, hogy az alapul szolgáló társadalmi valóság megváltozott. A tőkés világgazdaság a véget nem érő tőkefelhalmozás logikáját olyannyira rendíthetetlenül követte, hogy kezdte megközelíteni elméleti ideálját: minden dolognak az áruvá tételét. Erre mutat rá több új szociológiai jelenség: a termelés gépesítettségének mértéke; a térbeli akadályok elhárítása az áru és információ cseréjében; a világ elvárosiasodása; az ökológiai rendszer szinte teljes kimerítése; a munkafolyamat magas fokú monetarizáltsága; és a konzumerizmus (azaz a fogyasztás rendkívüli módon kibővült kommodifikációja).

Mindezek a fejlemények közismertek, sőt állandó elemzés tárgyai a világ kommunikációs médiájában. Nézzük meg azonban, hogy mit is jelent ez a véget nem érő tőkefelhalmozás szempontjából. Elsősorban és legfőképpen a felhalmozási ráta jelentős csökkenését. Az okok pedig elsősorban társadalompolitikai jellegűek. Három meghatározó tényezőről van szó. Az első tényezőt az elemzők már régen észrevették, de teljes megvalósulása csak most következik. A világ városiasodása, valamint az oktatás és a telekommunikáció kibővülése a világméretű politikai tudatosságnak olyan fokát hozta létre, amely egyrészről könnyebbé teszi a politikai mozgósítást, másrészt megnehezíti a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek mértékének és a kormányoknak ezen egyenlőtlenségek fenntartásában játszott szerepének elkendőzését. Ezt a fajta politikai tudatosságot erősíti a hatalom irracionális forrásainak legitimáción kívül helyezése. Röviden tehát, több ember, mint bármikor korábban követelheti a hasznok egyenlő elosztását, és tagadhatja meg a tőkefelhalmozás alapvető feltételeinek és a munka meg nem fizetettségének eltűrését. Ez tükröződik a „történelmi" bérek jelentős világszintű növekedésében, és a kormányokkal szembeni nagymértékű és egyre erősebb követelésben az alapvető jóléti juttatások újraelosztásával (elsősorban az egészségügyben és az oktatásban) és az állandó jövedelem biztosításával kapcsolatban.

A második tényező a kormányzatok jelentősen megnövekedett költségei, a profitnak infrastruktúra-fejlesztéssel és a vállalati költségek externalizálásának engedélyezésével való szubvencionálása. Ez az, amit a sajtó ökológiai válságként, az emelkedő egészségügyi költségek válságaként, az alaptudományok magas költségeinek válságaként stb. emleget. Az államok nem képesek egyszerre bővíteni a magánvállalatoknak juttatott támogatások és a lakosság jóléti juttatásainak mértékét. Valamelyiket jelentős mértékben vissza kell fogni. Egy tudatosabb polgársággal ez a – lényegét tekintve – osztályharc hatalmasnak ígérkezik.

A harmadik feszültséggóc pedig annak a ténynek a következménye, hogy a politikai tudatosság mára világméreteket öltött. Mind világszinten, mind az államok szintjén az elosztási egyenlőtlenségek összefonódnak faji, etnikai, vallási jellegűekkel. Ily módon a politikai tudatosság és az államok pénzügyi válságának együttes eredménye komoly küzdelem lesz, amely polgárháború formáját ölti majd mind világméretekben, mind állami szinten.

A feszültségek első áldozata az állami struktúrák legitimációja, és ezáltal rendfenntartási képességük lesz. Emiatt megnőnek majd a gazdasági és biztonsági költségek, ami viszont még nagyobb feszültségek forrása lesz, tovább gyengítve az állami struktúrák legitimációját. Ez nem a jövő; ez a jelen. Ezt tapasztalhatjuk a biztonságérzet gyengülésével, gondoljunk csak a bűnözésre, a véletlenszerű erőszakos cselekedetekre, a rendőrség brutális akcióira, arra, hogy a bírói rendszerek képtelenek biztosítani az igazságosságot – és mindez megsokszorozódott az elmúlt 10-15 évben. Nem állítom, hogy ezek a jelenségek merőben újak, vagy hogy szükségszerűen intenzívebbek lennének, mint korábban, de a legtöbb ember új vagy rossz, de mindenképpen kiterjedtebb jelenségként értékeli ezeket. Ennek pedig legfőbb következménye az állami struktúrák legitimációjának elvesztése.

Ez a fajta fokozódó, és önmagát erősítő „rendetlenség" nem tarthat örökké, de eltarthat akár 25-50 évig is. Ez pedig a rendszeren belüli káosz egy formája, amelyet a rendszer biztonsági tartalékainak kimerítése váltott ki, illetve az, hogy a rendszer ellentmondásai olyan szintig jutottak, amikor egyetlen, – a rendszer normális működésének helyreállítására hivatott – mechanizmus sem képes már hatékonyan működni.

A küzdelem új frontjai

A káoszon túl azonban új világrend jön, és ez felveti témánk szempontjából az utolsó kérdést: milyen választási lehetőségeink vannak – most és később. Az, hogy most a káosz korát éljük, nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő 25-50 évben a tőkés világgazdaság alapvető folyamatai ne működnének. Az emberek és a cégek igyekeznek folytatni a tőkefelhalmozást az összes jól ismert módon, a tőkések ugyanúgy igyekeznek majd támogatáshoz jutni az állami struktúrákon keresztül, mint korábban. Az államok továbbra is versengenek majd a többi állammal, hogy melyikük legyen a tőkefelhalmozás legfőbb húzóereje. A tőkés világgazdaság talán belép egy új expanziós időszakba, amely tovább kommodifikálja a gazdasági folyamatokat szerte a világon, és tovább polarizálja a haszon elosztását.

Ami az elkövetkezendő 25-50 évben változik, az egyáltalán nem a világpiac, hanem sokkal inkább a világpolitikai és kulturális struktúráinak működése lesz. Az államok fokozatosan elveszítik legitimációjukat, és így nehézségeik támadnak a biztonság fenntartásában, az államhatárokon belül és egymás között egyaránt. A geokulturális szintéren nem lesz meghatározó közös nyelvezet. Nem igazán lesz egyetértés atekintetben, hogy mi jelenti a racionális és elfogadható magatartást. A zűrzavar ténye azonban nem jelenti azt, hogy nem lesz tudatos magatartás. Épp ellenkezőleg; számos csoport küzd majd világos, jól körülhatárolt célokért, de sokan ezek közül állandó közvetlen konfliktusban lesznek egymással. És lehet, hogy lesz néhány olyan csoport, amelynek hosszú távú elképzelései vannak arról, hogy lehetne egy alternatív társadalmi rendet kialakítani, még akkor is, ha ezen csoportok személyes tisztasága csak szerény hozzájárulás lehet a küzdelemhez, és ezek az elképzelések nagy valószínűséggel nem lesznek a cselekvés általános vezérelvei. Röviden tehát arról van szó, hogy mindenki vakon fog cselekedni, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy nem így tesznek.

Mindezek ellenére cselekednünk kell. Az első, amire szükségünk van, hogy tisztában legyünk vele, mi volt a modern világrendszer hibája, mi az, ami a népesség ilyen nagy százalékát felingerelte, vagy legalábbis kétkedővé tette e rendszer társadalmi érdemeit illetően. Számomra nyilvánvaló, hogy a legnagyobb probléma a rendszer hatalmas egyenlőtlenségeiből, a demokrácia hiányából származott. Ez kétségkívül igaz volt a valóságosan ismert korábbi történelmi rendszerekre is. Ami a kapitalizmus idején másképp festett, az az, hogy az a hatalmas siker, amit az anyagi termelés megteremtésében elért, eltüntetni látszott az egyenlőtlenség – legyen az anyagi, politikai vagy társadalmi – bármiféle jogosultságát. Ezek az egyenlőtlenségek tűntek a legrosszabbaknak, mert nem csupán egy nagyon szűk csoportot választ le a többiektől, hanem a világ lakosságának legalább egy hetedét vagy egyötödét a többitől. Ez az a két tényező – az összes anyagi gazdagság növekedése, és az, hogy nem csupán egy maroknyi ember, de a világ lakosságának túlnyomó többsége nem élhet jól -, amely felborzolta a kirekesztettek kedélyeit.

Semmivel sem tudunk hozzájárulni a világrendszer végső káoszának megfelelő rendezéséhez mindaddig, amíg nem rögzítjük: csakis egy viszonylag egalitáriánus, teljesen demokratikus történelmi rendszer az elfogadható. Mindez konkrétabban azt jelenti, hogy azonnal és tevékenyen kell több fronton megindulnunk. Az egyik azon eurocentrikus feltételezés megdöntése, amely már vagy két évszázada áthatja a geokultúrát. Tény, hogy Európa jelentős kulturális hozzájárulást nyújtott az emberiség közös vállalkozásához. Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy tízezer év során ez a hozzájárulás sokkal jelentősebb lett volna, mint más civilizációs központoké, és nincs okunk feltételezni, hogy a kollektív bölcsesség ereje csökkenni fog az ezredfordulóra. A jelenlegi eurocentrikus elfogultságot fel kell váltania egy józanabb és kiegyensúlyozottabb történelemfelfogásnak. Kulturális átértékelésre van szükség, ami azonban komoly és folyamatos politikai és kulturális küzdelmet igényel. Nem új fanatikusokra van szükség, hanem kemény intellektuális munkára, együtt és külön-külön egyaránt.

Az emberi jogok fogalmát úgy kell átalakítanunk, hogy az ugyanazt jelentse nekik és nekünk, hazai állampolgárnak és külföldinek. A közösségek azon joga, hogy megóvhatják kulturális örökségüket, soha nem hatalmazza fel őket arra, hogy védjék kiváltságaikat. Komoly csatározások várhatók az emigránsok jogainak területén. Véleményem szerint az előttünk álló 25-50 évben Észak-Amerika, Európa és Japán állampolgárainak nagyon nagy részét korábbi emigránsok vagy azok gyermekei teszik majd ki, és akkor mindannyiunknak azért kell majd küzdenünk, hogy biztosak lehessünk benne: ezek az emberek teljesen egyenlő mértékben hozzájuthatnak a gazdasági, szociális és politikai jogokhoz ott, ahova emigráltak.

Mindez – a kulturális tisztaság és a felhalmozott tulajdonosi jogosítványok ürügyére hivatkozva – erős politikai ellenállásba fog ütközni. Az Észak állami vezetői már most úgy érvelnek, hogy az Észak nem veheti a vállára a világ összes terhét. Ámde, miért is ne? Az Észak gazdagsága nagyrészt a Délről oda áramlott értéktöbbletnek köszönhető. Pontosan ez az, ami az évszázadok során a rendszer válságához vezetett. Ez nem könyörületesség kérdése, hanem a racionális újjáépítésé.

E csaták politikai csaták lesznek, de nem szükségszerűen állami szinten zajlanak majd. Sokkal inkább – pontosan az állami legitimáció elvesztésének folyamata miatt – e csaták nagy része helyi szinteken fog eldőlni, azon csoportok között, amelyekbe magunkat megszervezzük. Mivel pedig ezek a csaták komplexek lesznek, és helyi szinten folynak több csoport között, egy komplex és flexibilis szövetségi stratégiára van szükség. Ez azonban csak akkor lesz működőképes, ha az egyenlősítő célkitűzéseket tartjuk szem előtt.

Végül, ez a küzdelem intellektuális jellegű lesz, tudományos elvek újrafogalmazásával, átfogóbb és tartalmasabb módszertan keresésével, és törekedve arra, hogy a tudományos gondolkodás értéksemlegességének álszent frázisaitól megszabaduljunk. A racionalitás, ha egyáltalán valami, akkor értékítélet, és semmi sem lehet racionális, csak az emberi társadalmi szervezet, a legszélesebb értelmében.

Azt gondolhatják, hogy azt, amit én a következő 25-50 évre igazságos társadalmi és politikai programként felvázoltam, túlságosan megfoghatatlan. Ez a program azonban annyira konkrét, amennyire egy forgószél közepette lehet. Először el kell döntenünk, hogy melyik part felé akarunk úszni. Majd meg kell bizonyosodnunk arról, hogy közvetlen erőfeszítéseink abba az irányba visznek bennünket. Ha ennél pontosabbat akarnak tudni, nem fogják megtalálni, és könnyen lehet, hogy mindannyian vízbe fulladunk, amíg keresgélünk.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek
1 Ez az előadás 1993. december 7-én, a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóján hangzott el.

2 L. John W. Meyer és mások: The World Educational Revolution, 1950-1970, in. J. W. Meyer és M. T. Hannán szerk.: National Deve-lopment 1950-1970, Chicago 1979.

3 A franciaországi bicentenáriumot övező értelmiségi viták részletes és kitűnő ismertetését I. Steven Kaplan: Adieu 89, Paris 1993.

4 E folyamat elemzését I. The French Revolution as a World-Histo-rical Event, in. Unthinking Social Science: The Limits of Nineteenth-Century Paradigms, Cambridge 1991.

5 Azt a folyamatot, amely során a liberalizmus központi szerepet kapott, és két vetélytársát, a konzervativizmust és a szocializmust lényegében kiiktatta mint ellenfeleket, a „Trois ideéologies ou une seule? La problématique de la modernite", Genéses 9, 1992. októberi írásomban ismertettem.

6 A liberalizmus által világszinten tett ígéretek természetét és a leninista válasz kétkedését a világszintú liberalizmussal kapcsolatban lásd a The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Re-quiem, in: G. Marks és L. Diamond szerk.: Reexamining Democracy, Newbury park 1992 című írásomban.

7 Adatokat I. John T. Passé-Smith: The Persistence of the gap: Ta-king Stock of Economic Growth in the PostWorld War II Era, in. M. A. Selligson és J. T. Passé-Smith szerk.: Development and Underde-velopment: The Political Economy of Inequality, Boulder, co. 1993.

8 Postmodernism, or the Cultural Logic of Laté capitalism, Durham, NC 1991, 268. o.

9 L. G. Arrighi, T. K. Hopkins és I. Wallerstein: 1989, The Continuation of 1968, Review, vol. 15. no. 2, 1992 tavasz.

„A haladás fogalma védekező mechanizmusként működik, hogy eltakarja előlünk a jövő rémképeit."

(Irulan hercegnő: Muad-Dib összegyűjtött írásai. Frank Herbert: A Dűne)

Mit jelent az, hogy haladás? Van-e egyáltalán, s ha van, mit nevezhetünk annak? Miután a polgári társadalmakat néhány évszázadon át a haladás pátosza vitte előre, s miután az ál­lamszocializmus évtizedeiben a haladó-retrográd ellentétpár képviselte a mennyei és sátáni, Ormuzd és Ahrimán örök ket­tősét, bekövetkezett a várni-lehetett fordulat: az utóbbi évek­ben inkább a haladás tagadása a szellemi divat, összefüg­gésben a „baloldali" gondolkodás hullámvölgyével is, hiszen a „haladás"-eszmény a humanizmus, a lehetőségek egyenlőségének követelése és az antisovinizmus mellett mindig is a „baloldaliság" legfőbb kritériumai közé tarto­zott.

Persze a „haladás"-eszmény erejét bizonyítja, hogy a haladás megkérdőjelezése nem jelenti értékvoltának tagadását: még akik azt állítják is, hogy nincs, nem lehetséges a történelemben lényegi haladás, azok is olyan módon teszik ezt, mintha azt mondanák: „sajnos, nem lehetséges". A haladás-eszmény tehát azok közé a kudarcokat szenvedett európai célok, gondolatok közé sorolható (keresztény szereteteszmény, a népek testvéri­sége, szocialista közösségi társadalom), amelyek ugyan nem váltak a korábbi reményeknek megfelelő, mindent uraló való­sággá, de nem is lehetett őket eltüntetni az emberi vágyak, értékesnek látott célok, elvek közül.

A haladás-eszmény válsága azonban arra mindenképpen jó, hogy újragondolásra késztet: mi nevezhető egyáltalán ha­ladásnak? A haladás mámora a 19-20. században elsősorban a technikai fejlődésen (a marxista dogmatikában: a termelő­eszközök fejlődésén) alapult. Ezen alapult az a hit is, hogy a technikai fejlődés automatikusan hozza magával a társadalmi fejlődést is (amit az említett dogmatikában jól kifejezett a ter­melőeszközök és termelőerők fogalmának összecsúsztatása: mivel az utóbbiba az ember is beleértendő, feltételezték, hogy a technikai haladás eleve együttjár az ember fejlődésével.) A technikai fejlődés persze elvben mindig magával hozza az emberi lehetőségek tágításának esélyét, s elehetőségek tá­gulása bízvást alapvető haladás-feltételnek tekinthető -, de ez mindig csak esély: egyrészt a technikát sok mindenre lehet használni, másrészt ma már az is eléggé nyilvánvaló, hogy a technikai fejlődés fetisizálása (az emberi tudás-fejlődés technicizálása, sőt, többnyire: a fejlődésnek az iparosítással való azonosítása) ugyanúgy az emberi lehetőségek elszegényítését, egyetlen csatornába terelését jelentheti (tehát éppúgy haladás-ellenes lehet), mint bármely más fétis.

Még problematikusabb a haladás mibenléte a politikában. Számos politikai irányzat igyekezett magát a haladás letéte­ményeseként elfogadtatni, kihasználva a haladás-eszmény ér­téktartalmait. Lényegében minden új vagy új célokat megtes­tesítő erő felléphet a haladás nevében; ha az embereknek elegük van a korábbiakból, a „haladást" annak leváltása jelenti számukra. Ekként ellenzéki helyzetből a legkonzervatívabb erők is mint a haladás megtestesítői léphetnek föl. A „haladás" többnyire olyan ideológiának bizonyul, ami a hatalomátvételi szándék leple csupán (s nem csodálható, hogy a „haladó erők" uralma alatt szerzett tapasztalatok a haladás lehetősége iránti szkepszisbe torkollnak). Mindenképpen el kell tehát va­lahogyan különítenünk a haladás fogalmát a változásétól, ám ez korántsem könnyű feladat. Hiszen éppen annak meghatá­rozása nehéz, hogy milyen alapon nevezhetünk egyes, válto­zásokat haladóknak, másokat pedig nem; feltéve, hogy elfo­gadjuk azt – a vallásos finalizmussal szembenálló – tételt,¹ hogy a történelem nem egyenes vonalú, előre meghatáro­zott út, hanem különféle erők bonyolult összjátékának eredője.

Ha ugyanis ezt az elvet elfogadjuk, akkor eleve nem lehet haladó rendszerekről beszélni. (A sztálini politikai és társada­lomszervezési képződmény – ismeretes módon – önmagát új, haladó „rendszerként" igyekezett elfogadtatni, az általa meg­döntött, illetve vele szembenálló „reakciós rendszerekkel" szemben. Ez a felfogás feltételezi, hogy 1. a társadalom egy­séges zárt rendszer, mely 2. pusztán politikai erőátrendezés­sel – meghatározott „politikai rendszerré" változtatással – el­zárható a világ többi részének hatásaitól és leválasztható ön­nön múltjáról, ráadásul 3. egyetlen erőközpont befolyása alatt, az ezen erőközpont meghatározta irányba mozog. A há­rom feltétel közül egyik sem érvényes a társadalomra, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a sztálini elképzelések a blanquista-leninista élcsapat-felfogásra épülnek, sőt találhatnak hivat­kozási alapokat a marxi forradalom felfogásban is, amire ké­sőbb még kitérünk.) Ha abból indulunk ki, hogy a haladás (= az emberi lehetőségek bővülése) különféle erők küzdelmének eredménye, a haladás bizonyosan nem köthető semmilyen rendszerhez: a rendszerek fennmaradni igyekeznek, a változ­tatás – legyen „haladó" vagy „nem-haladó" – mindig egyes elemekből indul ki. Mihelyt egy elem rendszerszervező erővé válik, még akkor is alapvetően a rendszer fenntartásában ér­dekelt, ha ún. dinamikus rendszerről van szó: a rendszer ha­ladása (= a létfeltételek lehetőségeinek bővülése) nem nélkü­lözheti a rendszert összetartó erőktől független, azokhoz ké­pest külső elemek hatását. (Megengedve, hogy ezek a rendszer-összetartó mechanizmusaihoz képest külső erők elhe­lyezkedhetnek a rendszer belsejében is, sőt, olykor maga a rendszer, illetve ennek összetartó mechanizmusai is viselked­hetnek ilyen független, haladás-indukáló erőként, de csak ak­kor, amikor maguk is hangsúlyozottan a társadalom rész-ele­meként lépnek fel, például más elemek kihívására reagálva).² Amikor egy (politikai) rendszer önmagát mint rendszert hala­dónak nyilvánítja, bizonyosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb ennek az ellenkezője fog bekövetkezni: a rendszer ön­fenntartó mechanizmusai a valóságos haladás fékeivé válnak.

Egyelőre úgy tűnik, egyszerűbb az indirekt meghatározás: mi nem tekinthető haladásnak? Folytassuk tehát ezen az úton. A haladás-ideológiák visszaszorulásával ma a világban fény­korukat élik a különféle fundamentalizmusok. Sikerük nagy­részt azon alapul, hogy a haladás-ideológiák jegyében vég­bevitt változások a világ nagy részén elnyomorodáshoz ve­zettek. Felértékelődött a múlt, mert 1. (felületibb magyarázat:) sok nép helyzete a múltban tényszerűen jobb volt, vagy jobb­nak tűnt; s mert 2. (lényegibb ok:) a centrumokkal való egyen­lőtlen érintkezésben a perifériák teljesítménye folytonosan leértékelődik,³ e társadalmak mintegy visszafelé mozognak, s így jövőjükként a Múlt jelenik meg előttük (annak teljes eszmény­világával).

A múltba kényszerített perifériák haladás-ellenessége a centrumokban is érezteti hatását. Ahol a haladás pusztít, ott a pusztulás visszahat a pusztítóra. Ha a haladás leértékeli, feleslegessé teszi a perifériák népeit, s a centrum munkanél­küli millióit, e hatalmas tömegek energiái értéktelenül és fe­leslegesen: rombolóan fognak viselkedni. A második Fran­kenstein-effektus elsöprőbbnek ígérkezik mint az első: a 19. században és a 20. század elején a termelő gépemberré vál­toztatott, gyárba szervezett alávetettek termelő módon, a gyári szervezetet leképező munkásmozgalom ököl- és pörölycsapá­saival válaszoltak az őket leigázó igazságtalan viszonyokra; a 20. század végén és a 21. században az antik értelemben proletarizált, nem-termelő (fogyasztó) gépemberek fogyasztó módon reagálnak: beözönlenek a centrum laboratóriumaiba és felfalják gazdáikat/mestereiket (masters). Ha Susan Sonntag termékeny ötletét használjuk – a betegség, mint metafora -, akkor legújabb korunk betegség-rettegései ugyancsak be­szédesek: a nyugati világ életélvezeti paradicsomába az ál­latvilágból betört AIDS mintegy szimbóluma az állati sorsra degradált népek centrumbeli megjelenésének; a középkort fel­idéző és jelképező járványok – kolera, pestis – újra megjele­nése éppen azokból a régiókból fenyeget, amelyeket vissza­szorítottak a középkorba (illetve ahol a jelen változásai fel­színre engedik az évtizedekig lefojtott középkori viszonyokat). Mindez nemcsak jelképes: az AIDS ténylegesen a visszafejlesztett-lefokozott Afrikából áradt elő, a középkori betegsége­ket a szétesett Szovjetunió rohamosan nyomorodó Déljének katasztrofális egészségügyi helyzete engedi Ázsia felől Euró­pa szíve felé áramlani. Korunk a haladás diadalmenete helyett a múlt elleni rémült védekezés (vagy a múlt előtti „posztmo­dern" kapituláció) kora. A centrum polgárainak milliói gubóznak be a betegségek elleni védekezés dekadens defenzívá­jába (s a beteges hiperhigiénia-törekvések politikai megfele­lőiként hódítanak a „megtisztítás/tisztántartás/tisztaságvéde­lem" rasszista-xenofób mozgalmai). A haladás tehát önma­ga ellentétébe fordul, ha – mint a tőkés modellben – a belőle való részesedés egyenlőtlen, ha feltétele a rombo­lás, ha „melléktermékeként" egyeseket visszafelé hala­dásra kényszerít.

De vajon haladás-e a politikai forradalom? A hatalmasokkal, gazdagokkal szembeforduló alávetettek, szegények felkeléseit a haladás látványos, felgyorsult pillanatainak szoktuk tartani. De mi a biztosíték, hogy ezek a változások valóban lehető­ségbővítők? A politikai forradalmak lehetőségeket adnak olya­noknak, akik korábban korlátozva voltak lehetőségeikben, hely- és személycserék történnek, de mennyire változik meg – az Ember javára – a világ, a társadalom szerkezete? Eddig még majd minden forradalmat restauráció követett: fejlődés volt-e hát, ami visszakanyarodáshoz vezetett? Akkor válaszol­hatunk igennel, ha voltak olyan (lehetőségbővítő) vívmányai a forradalomnak, amelyeket nem lehetett visszacsinálni. Ám ha ilyenek maradnak is szinte minden forradalom után, ezek sosem a politikai forradalom részei (hiszen a forradalmi poli­tikai hatalmat megsemmisíti a restauráció), hanem olyan tár­sadalmi változások, amelyek korántsem csak forradalmi úton jönnek létre.

Azt persze nem lehet állítani, hogy a forradalmak eleve ha­ladásellenesek, ám az bizonyos, hogy a forradalmak azon elemei, amely a gyűlöletre, az egyenlőtlen elosztásból fa­kadó irigységre és a hatalmasok immoralitásából fakadó morális kritikára építenek – nem a haladás lényegi eszkö­zei, hiszen azt a – hamis – látszatot keltik, hogy a haladás egyes személyek, csoportok eltávolításával, illetve morális vál­toztatásokkal érhető el. Ráadásul a „forradalmi" erők/pár­tok/mozgalmak – mint korábban említettük – kisajátítják a ha­ladás képviseletét, ezzel pedig – beszűkítő, egyszálúsító kor­látokként nehezedve a valóságra – éppen hogy egyre távo­labb kerülnek attól, hogy valóban a haladás képviselői legye­nek. (Marx forradalomelmélete véleményünk szerint teoretikus ellentmondásban van társadalomelméletével. Míg a társadalmi formációk elméletéből egyértelművé válik, hogy a történelmi haladás az egész társadalom elmozdulása a gazdagabb em­beri lehetőségeket biztosító létfeltételek felé – s ez mindegyik társadalmi forma kialakulása során azt is jelenti, hogy a ko­rábbi uralkodó rétegek is elmozdulnak az új felé, -az új viszo­nyai az uralkodó rétegek létformájában, érdekeiben is megje­lennek⁴ -; a „szocializmus" kialakulásában kivételt feltételező, miszerint az az elnyomott rétegek forradalmi tettével uralomra juttatható.⁵ A konfrontáció túlhangsúlyozásával a „balol­dali" gondolkodás bezárult számos olyan jelenség figye­lembevétele előtt, amelyek éppúgy a „haladás" összete­vői, mint ahogy feltétlenül azok egyike az emberi lehető­ségeket korlátozó tőke kritikája is.

De a „haladó" mozgalmak többet is vétettek a haladás ellen. A forradalmi erőszak elméletei a haladás feltételei közé so­rolják az ellenség elpusztításának alkalmazását – a többség lehetőségeinek bővítése érdekében. Ez első felmerülése ide­jén mint új, meghökkentő gondolat haladónak tűnhetett az erő­szaktól tartózkodás elvével, a „nyavalygó humanizmussal" szemben is. A történelmi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez a fajta pusztítás sem lehet a haladás feltétele. Per­sze, ha a haladás az erők összjátékának eredménye, akkor közvetve ez a tevékenység is szerepet játszik benne; legin­kább azonban éppen azzal, hogy felismerik: ez hamis út.

E példa viszont már közelebb visz bennünket a „haladás" mibenlétének pozitív meghatározásához. Az emberiség a kü­lönböző változások során tapasztalatokat szerez. E tapasz­talatok során számos ismeret születik arra vonatkozóan, hogy mi minden korlátozhatja az emberi lehetőségek szélesedését. (A sztálinizmus például ekként egyértelművé tette, milyen mér­tékben korlátozhatja e lehetőségeket a szavakban a lehető­ségek bővítését szolgáló „forradalmi erőszak".) A rossz utak kizárása, az ismeretgyarapodás viszont mindenképpen a le­hetőségek bővülését jelenti; tehát nem az a haladás, amikor egy új – illetve magát újnak feltüntető – jelenség fellép, (hiszen az „új" lehet visszaút is, és amikor nem az, akkor is mindig tartalmaz visszakanyarító, lehetőségkorlátozó, hala­dásellenes elemeket is), hanem az, amikor egy új jelensé­get „meghaladnak", amikor egy új jelenségről is meg tud­ják határozni a korlátait. A korlátok felismerése nem jelenti azt, hogy az emberek a továbbiakban kizárják gyakorlatukból a korlátozó mozzanatokat. (Hogy egyszer felismerték az em­berek szolgaságban tartásának ártalmasságát, nem jelenti azt, hogy többé nem fognak senkit szolgaságban tartani; annyi előrelépést azonban mindig jelent, hogy ezután nem lehet az így korlátozóként azonosított jelenséget haladónak, az em­beri nem számára hasznosnak, az emberi lehetőségeket bő­vítőnek tekinteni. Könnyen lehet, hogy az államszocialista kí­sérlet meg fog még ismétlődni a világ valamely pontján, de ha ez az orosz modellben tapasztalt formák között történik, akkor az emberiség nem fogja többé oly módon haladónak tekinteni e kísérletet, mint tette ezt a felelős gondolkodók je­lentős része is a sztálinizmus kezdeteikor.) Ily módon a ha­ladás a haladásra vonatkozó elképzelések folytonos elhul­lását jelenti: egyre több dolog válik az emberiség szempont­jából „reakcióssá".

Amikor a centrumoknak a perifériákat elszegényítő gazda­godásáról volt szó, felmerülhetett az a gondolat, hogy a gaz­dagodás maga egyenlő a haladással: ha a periféria (is) gaz­dagodna, senki sem vonná kétségbe a világ haladását. (S hiszen amikor a lehetőségek gazdagodását emlegetjük, a „gazdagodás" képes értelmét is a szó szerinti értelemre épít­jük rá.) A gazdagság azonban nem önmagában vett érték: éppen a lehetőséggyarapodás (vagyis a haladás) teszi gaz­dagodássá: amikor nem gyarapodnak a lehetőségek, akkor a gazdagság azonnal „reakcióssá", a szegénységgel szemben önmagát védővé (mások és saját lehetőségeit szűkítővé) vá­lik. (Ugyanez történik akkor is, amikor a gyarapodás csupán mások fogyatkozásán alapszik. A gyarapodás akkor „haladó", ha az összmérleg emelkedik: a dinamikus korszakában lévő, általános gyarapodáshoz vezető kapitalizmust Marx is hala­dónak tekintette. Itt azonban újabb nehézségbe ütközünk. Olyan gyarapodást nem nagyon ismer a kapitalizmus – sőt, az emberiség – története, amely ne mások kárára ment volna végbe. Ebből azonban az következik, hogy a világ haladása sosem az egész világ számára haladás: a „világgazdaság", a „világtörténelem", a „világpolitika" kialakulása nem tette a vi­lágot egyetlen világgá. Vagyis a „haladás", a „jó", a „lehető­ségbővülés" mindig meghatározható egy-egy világban, de ugyanez egy másik világban nem lesz érvényes. Illuzórikusak tehát azok az ideológiák is, amelyek azt hirdetik, hogy a jónak, a haladásnak stb. létezhet olyan egyetlen iránya, amely az emberi világegész valamennyi szegmensében érvényes.)

Kelet-Európa például évszázadok óta próbált makacsul a nyugati kapitalizmus haladás-modelljéhez csatlakozni, azt lát­ván, hogy az ott haladás. Csakhogy a nyugati kapitalizmus többek között éppen az tette gazdagodóvá, hogy időről időre elszegényítetté keleti (déli stb.) „életterét". Vegyük Magyaror­szágot, amely három nagy hullámban tett kísérletet a nyugati típusú gazdagodásra/haladásra: a „felzárkózásra". Az egyik le­hetőséget a hajdúkereskedelem kínálta. Ez bizonyos nemzeti tőkeképződést indított be Magyarországon, a relatív gazdago­dás felerősítette az önállósági törekvéseket. A Nyugat azon­ban nem hagyta veszni az egyenlőtlen cserében – saját elő­nyében – rejlő lehetőségeket. Az éledező függetlenség – és az alapjául szolgáló néhány tőkecsíra – elvérzett a Bocskaitól Rákócziig vívott százéves kuruc háborúban, s Rákóczi épp­oly naivan hitte azt, hogy a Nyugat segíteni fogja az osztrák ellenében, mint később Kossuth. Egyikük sem ébredt rá, hogy tőkés szempontból az osztrák császárság csak a Habsbur­goknál mindig erősebb, fejlettségük folytán a Habsburg orszá­gok teljesítményét is rendszeresen leértékelő tőkeközpontok – a francia, angol, holland, részben német tőke – „díjbesze­dője" és csendőre Kelet-Közép-Európában. A második hullá­mot a napóleoni háborúk mezőgazdasági konjunktúráján gaz­dagodott magyar nemesség reformkora jelentette. Kossuthék nem, Marxék és a tőkés központok azonban világosan látták, hogy 48 „a proletárnemzetek harca" – amelynek valódi meg­támadottja nem annyira Ausztria, a „csendőr", hanem a tőkés centrumok hegemóniája. Le is verték 48-at, nem is tudott a magyar nemesség többé kapitalizálódni. A harmadik kísérlet nem a Gründerzeit volt – az egy ellenirányú mozgás, a cent­rumtőke befolyásának behatolása az országba, nem a nem­zeti tőke, hanem egy komprádor jellegű burzsoázia kiépülése -; a harmadik kísérlet a kilencszázhatvanas évek: e korszak mérsékelt gyarapodásának mérsékelt hasznát az adósság­csapda szívta ki. Természetesen mindebből nem következik az, hogy Magyarországnak vagy Kelet-Közép-Európának so­ha ne sikerülhetne egy konjunktúra talaján meggazdagodni és bejutni a centrumba,⁶ ám az is bizonyos, hogy a Nyugat továbbgazdagodásához gyakran az elszegényedésén keresz­tül vezetett az út, s hogy mindig vannak országok, akik ily módon az Untermann szerepét töltik be. Ezeknek az orszá­goknak a „világ" haladása tehát nem volt haladás, s ez felveti azt a lehetőséget, hogy a lemaradó régióknak más jelenthet haladást, mint a centrumoknak.

Az eddigiekből az mindenképpen következik, hogy vélemé­nyünk szerint a haladás egyértelmű kritériumokhoz köthető, de többszörösen is relatív dolog. Relatív abban az értelemben is, hogy különböző társadalmakban különböző jellegű, irányú változások jelenthetnek haladást; abban az értelem­ben is, hogy a „haladás" egyetlen változata sem állandó: amiben egy történelmi pillanatban a haladást mérik, az rövidesen a haladás gátjává válik, gáttá, amelynek a ha­ladás érdekében szét kell hullania;⁷ s abban az értelemben is, hogy a haladás alanyainak helye is meghatározhatatlan egy társadalomban: vannak olyan helyzetek is, amelyekben a haladás tagadása jelent valamiféle haladást.⁸

Mindezek alapján válaszolhatunk az olyan nyugtalanító kér­désekre is, mint az, hogy akkor a 1945-ös, ill. 1948-as fordulat volt-e haladó, vagy az 1990-es; mindkettő vagy egyik sem; ha igen, mennyiben nem, s ha nem, mennyiben mégis? (Saját válaszkísérletünk: eltérő mértékben, de mindkettő tartalmazott haladó mozzanatokat; a 90-es annyiban, amennyiben ez a fordulat is megszüntetett egy korlátozóvá merevedett struktú­rát – ahogy az ellenreformáció elsöpörte a reneszánsz ma­radványait és közvetve utat nyitott a polgárosodás egy kiteljesültebb, szélesebb lehetőségeket nyújtó formájához -, s ek­képpen egy kétszeresen konzervatív – ti. a konzervatív Horthy-korszak felé nosztalgiázó – politikai erő – paradox mó­don – mégiscsak több haladó mozzanatot vitt a történelembe⁹ , mint példaképe, ami 1919 után semmiféle korlátozó szerke­zetet nem tört szét, s így semmilyen értelemben nem bírt a haladás kritériumaival. A 45-48-as fordulat pedig egy még korlátozóbb struktúrával végzett: a feudálkapitalizmus azóta fel­támaszthatatlan struktúrájával, s megalapozott egy bővülési lehetőséget – majd – persze szándékai ellenére – kikísérle­tezte: melyek azok az utak, amelyek nem vezethetnek e pa­radigma kifejlődéséhez.)

Ha a haladást úgy képzeljük, hogy bármely holnap a mennyország eljövetelét jelentheti, akkor a valósággal való szembesülésben előbb-utóbb valóban arra kényszerülünk, hogy a pokol rémképeit pillantsuk meg ebben a jövőben (is). Ha a haladástól valamely eszményünk megvalósulását várjuk, a valóság be fogja mutatni nekünk, hogy a jövőhöz képest mérhetetlenül ostobák és szűklátókörűek vagyunk, eszménye­ink igazságtalanul egyoldalúak, s így a „haladásnak" nem ránk van szüksége. Ám ha nem hiszünk a haladásban, mi értelme az emberiség nemzedékről nemzedékre tovább – előre – gör­getett létének? Nem tehetünk hát többet, mint hogy küzdünk az emberi lehetőségek egy-egy korlátja ellen, s bizakodunk abban, hogy e küzdelem eredményei beépülnek a jövőbe, s így az emberiség haladása mégiscsak tovagördül felettünk.

Jegyzetek

¹ Persze a vallásos finalizmus álláspontja is egy lehetséges néző­pont: a sztálini dogmatizmus például így fogta föl az emberiség fejlő­dését a „kommunizmus" felé. Minthogy azonban ez a felfogás (a sztá­lini világkép és gyakorlat egész rendszerével együtt) ellentmondásban van a baloldali gondolkodás azon további alapkritériumával, amit az emberi szabadság tágulásának elveként jellemezhetünk, így ha a „ha­ladásinak a baloldali gondolkodás számára elfogadható értelmezését keressük, e finalizmustól el kell tekintenünk.

² lly módon lehetnek „objektíve haladók" egyes kormánypolitikák, vagy például a tulajdon átrendezésével járó – egy-egy rendszer lé­nyege szerinti – társadalmi változások.

³ A jelenség modelljeként I. Marx múlt századi elemzését az indiai gazdaság visszafejlődéséről.

⁴ Lásd a nemesség széles csoportjainak „kapitalizálódását" a tőkés társadalmi forma uralomra jutását megelőző hosszú időszakban.

⁵ lgaz, hogy a forradalmat a legfejlettebb népek egyidejű tetteként gondolja el, vagyis tisztában van azzal, hogy az átalakulás, az átfor­dulás a társadalmi viszonyok sokoldalú „érettségét" feltételezi; ám az­zal, hogy egy elidegenedés-ellenes fordulatot a politika elidegenedett világától vár; azzal, hogy a haladás képviseletét a forradalmi osztály­ra/élcsapatra szűkíti le, mintegy felhatalmazást ad követőinek arra, hogy az osztályt/élcsapatot a haladással azonosítva ezt tekintsék a döntő mozzanatnak, s ne törődjenek azzal, hogy a társadalom egésze korántsem lett szocialistává. (A forradalomelmélet előtérbe kerülése vezetett ahhoz, hogy másfelől a jobboldali szociáldemokrácia ennek elvetésével elvetette a formációelméletet is, s – a ló másik oldalára bukva – lemondott arról, hogy – a tényezők egyikeként – kellő tuda­tossággal vegyen részt a kapitalizmust meghaladó társadalmi formáció feltételeinek kiépítésében.)

⁶ Erre a „proletárnemzetek" leginkább két módon tehetnek szert: vagy kihasználva az egyenlőtlenek érintkezéséből fakadó előnyöket, még szegényebbektől „szívnak el" hasznot (a hajdúkereskedelem is, a kádári konszolidáció is jelentős mértékben kihasználta azt, hogy a hódítók fejletlenebb gazdaságúak voltak, s így a velük való érintke­zésből a magyar gazdaság profitálhatott); vagy abban reménykedhet­nek, hogy a „munkásarisztokrácia" módján részesülnek a tőke gaz­dagságából.

⁷ A haladás mindig feltételezi bizonyos társadalmi szerkezetek szétesését: azokét a szerkezetekét, amelyek – éppen, mert szerke­zetté váltak – korlátokká merevedtek.

⁸ A konzervativizmus időnkénti vonzereje azon alapszik, hogy a konzerválási törekvés egyszerre képviseli értékek védelmét (ez adja a vonzerőt: a meglévő értékeket a változások ellenében gyakran oltal­mazni kell); és a fejletlenség, az embertelenség védelmét (amennyiben egyes viszonyok konzerválása viszont ezt jelenti). Az megint a konkrét helyzet függvénye, hogy mikor melyik mozzanat milyen arányban van jelen a konzervatív törekvésekben.

⁹ Nagyon sokat azért nem.

Az információtechnológia viharos ütemű fejlődésének társadalomalakító léptéke és tartalma régóta rivális elméletek kereszttüzében áll. Nem véletlenül: az ezredforduló ökológiai-biotechnológiai kihívása mellett talán az információs társadalom kérdése a leginkább szem előtt lévő és megalapozott társadalomelméleti válaszokat követel. A viták újabb hullámának tetőpontján – amihez a Clinton-adminisztráció „információs szupersztráda" programjának óriási üzleti és politikai sürgés-forgása vezetett – ideje megvizsgálni, hogy valójában miről is szól az „információs korszak". Az ezredvég átalakuló tartalmainak keresése ekképpen kapcsolódik össze az „információs társadalom" hagyományos („áldás vagy átok"?) és újabb (az informatikai ipar és a munka világa, az információs szabadságjogok, nemzeti informatikai stratégiák) kérdéseinek elemző áttekintésével az egyes témakörök nemzetközi és hazai szakértőinek írásaiban. Az információs kérdéskört vizsgáló összeállítást – nem véletlenül – a haladás-problematikát elemző történelemfilozófiai írások egészítik ki.

Tartalomjegyzék

1. Vámos Tibor, György Péter, Szecskő Tamás : Az információs korszak a társadalomelmélet fókuszában
2. Z. Karvalics László : Hová visz a szupersztráda? – Az információs korszak kérdőjelei és megközelítési szintjei
3. Saskia Sassen : Az információ térszerkezete – „Globális városok” és társadalmi ellentmondások
4. Joan Roefols : A harmadik szektor mint a kapitalizmus védőrétege
5. Serge Latouche : A Megagépezet és a társadalmi kapcsolatok szétzúzása
6. W. B. H. J. van de Donk, Pieter W. Tops : Informatizálás és demokrácia – Orwell vagy Athén? – A szakirodalom áttekintése
7. Székely Iván : Az egyén és az információs hatalom
8. Kognitariátus
9. Internet
10. Nagygyörgy Imre : Vaskor – Gondolatok a nemzeti informatikai stratégiáról
11. Terminal
12. Aldous Huxley : Tudat alatti meggyőzés
13. John C. Antusch : Chomsky szélesvásznon
14. Andor László, Krausz Tamás : Ernest Mandel (1923-1995)
15. Betsy Reed : Az információ és a médiabirodalmak
16. Jeff Keefe : A munka világa és az információs szuprsztráda veszedelmei
17. Immanuel Wallerstein : A liberalizmus agóniája
18. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Ment-e világ elébb? – vagy: Van-e végül is haladás?

Kerekasztal-beszélgetés a TIT Condorcet Köre és az Eszmélet rendezésében a Kossuth Klubban, 1995. május 10-én. Résztvevők: Vámos Tibor, Szecskő Tamás és György Péter. Az Eszmélet szerkesztőségét Z. Karvalics László képviselte

Z Karvalics László (Z. K. L.): Manapság minden valamit magára is adó hetilap „elkövet" egy olyan mellékletet, amelynek bekábelezett bolygó, vagy kibervilág, vagy multimédia a címe. Megpróbálják kor­rekt újságírói szinten áttekinteni azokat a problémákat és kérdéseket, amelyeket az „információs korszak", az „információs társadalom" vagy újabban az „információs szupersztráda" kérdésköre vet föl. Itt az ideje, hogy valamilyen formában ezeknek a megközelítéseknek a hátországát is szemügyre vegyük. Választ kell keresnünk arra a kér­désre, hogy mik a valódi társadalomátalakító léptékei és kihívásai ennek a korszaknak. A jelenlévőit, akiket e vitára meghívtunk, ennek a kérdéskörnek különböző' oldalról adták számtalan érdekes megkö­zelítését és jó néhány orgánumon söpörtek végig intellektuális kar­tácsaikkal: Vámos Tibor akadémikus, aki a műszaki értelmiség kép­viselői közül talán a legelsők között kezdett el foglalkozni a techni­kai-informatikai fejlődésnek a társadalomra vonatkozó hatásaival, Szecskő Tamás, aki kommunikációkutatóként, szociológusként hosszú ideje vizsgálja ezt a kérdéskört és György Péter esztéta, aki­nek számos, tárgyunkra vonatkozó írása vert fel port a hazai köz­gondolkodásban.

Vámos Tibor (V. T.): Akkor kezdjük verni a port. Ez egy új dolog kétségtelen, de azért nem olyan szörnyen új. Mi leírtuk már több mint másfél évtizede azt, ami folyamatban van, ab­ban az értelemben, hogy mit lehet megcsinálni az adott esz­közökkel. Természetesen a technológia azért ezeket a lehe­tőségeket nagyon nagymértékben kiszélesítette, de megvol­tak, tudtuk, hogy ez lesz, terjedni fog, erre föl kell készülni. Ez az első megállapítás, tehát hogy semmi sem születik azért olyan szörnyű gyorsan, csak az emberek akkor szeretik ész­revenni – főleg a széles közvéleményt befolyásoló emberek, és itt a befolyásolásról még lesz szó -, amikor az tömeges jelenséggé kezd válni, pedig jobb a dolgokat már akkor ész­revenni, amikor azok már gyakorlatilag megszülettek. Második dolog: az egészben nincs semmi új és az egészben van ren­geteg új. Nincs semmi új annyiban, hogy a nagy kultúrkörök elég régóta eléggé koherens módon érintkeztek és hatottak egymásra. Ennek a történelmét most én nem fejtem ki, tekin­tettel arra, hogy ez több hónapos kurzusokat igényelne és nem én vagyok ennek az avatott szakértője. De ha meggon­doljuk azt, hogy mondjuk a francia felvilágosodás eszméi mi­lyen sebességgel terjedtek a maguk idejében, akkor láthatjuk azt, hogy még E-mail és egyéb hálózatok nélkül is nagyon érdekes módon ment ez. Balassi Bálintról jegyzik föl, hogy állítólag, amikor Esztergom ostrománál kellemetlen körülmé­nyek között távozott a világból, akkor a nyeregtáskájában két-három éve Franciaországban kiadott könyvek voltak. Tocqueville-t párizsi, francia megjelenése után múlt században két-három évvel már Magyarországon adták ki. Nemcsak az érdekes, hogy kiadták, hanem hogy pontosan tudták, hogy miért adják ki. Rengeteg más példa is van rá, az eszmék, a gondolatok terjednek, méghozzá úgy terjednek, hogy bizo­nyosfajta divatokat gerjesztenek és ezek a divatok ebben az értelemben nem rossz szóként szerepelnek, hanem úgy, ahogy szintén a múlt században használták: uralkodó esz­mékként. Most erre vannak új eszközök. Harmadik dolog: ami új, valóban, erősen új, az a globalizálódásnak a térbeli és időbeli átalakulása és előretörése, tehát az, hogy mindenféle határ megszűnik és a nagy kultúrák közötti határok is nagy­mértékben lejjebb szállnak, ha határfalakról van szó, ami per­sze jelent érdekes, gerjeszt kihívásokat és nagy feszültsége­ket is. A nagy feszültségekről naponta írnak az újságok, az érdekes kihívásokról jóval kevesebbet. Ez egyébként majd a következő pontban szerepel. Gyakorlatilag megszűnnek az időbeli korlátok. Az idézett két-három év is lecsökken, bár az ember, ha azonnal, elektronikus postán megkap egy könyvet, tételezzük fel, akkor is azért egy idő, amíg elolvassa és még több idő, amíg meg is rágja, hogy mi van benne.

A következő különbség egy már-már közhelyként ismétel­getett tény, hogy az ember nevű állatfajta ugyanolyan, mint amilyen valaha volt a kőkorszakban, méghozzá a csiszolat­lanban, ugyanis még teljesen csiszolatlan kövekkel ütötték egymást agyon, és ugyanolyan a mai korszakban, amikor már nagyon csiszolt eszközökkel ütik egymást agyon. Elkövetnek minden olyat, ami az etológia szerint a rosszindulatú, az együttéléshez nem eléggé szokott állatfajták között szokásos dolog. Ebben sincs olyan nagyon új, mindig azt hisszük, hogy pont most keletkeztek a népirtások, nagyon jól tudjuk, hogy milyen tökéletes és nagyszabású népirtások voltak az egész történelem során, állítólag kedves testvéreinket, a neander­völgyit is őseink irtották ki, ez az egyik hipotézis. De mehetünk tovább, olvassák el gondosan az Ószövetséget, nézzék meg a hit terjesztését a szászokkal, a régi poroszokkal, az indiá­nokkal és egyéb népekkel szemben. Úgyhogy megint nincs benne új. És itt jön a kérdés, hogy ebben a vonatkozásban tud-e az ember valamiféleképpen a történelemben megszokott – a „megszokott" a rosszindulatú etológiai jellemzőkre vonat­kozik – viselkedési formáin túl némileg eltérően fölhasználni valamit.  Ez a nyitott kérdés, és erre kell választ adnunk.

A következő pont az, hogy a divatok, és most a divatot már más értelemben használom, azok abban jellegzetesek, hogy igyekeznek a dolgokat különböző pólusok szerint érde­kessé és újjá tenni. Egyébként szerintem óriási haladás most és nagy biztatás az emberiség számára, bizonyos mértékig etológiai módosulást jelez, hogy a női divat az eddigi uniformizálódással szemben szabadon teszi lehetővé az egészen rövid szoknya és az egészen hosszú szoknya egyidejű hasz­nálatát. Ez nagyon nagy dolog. Magának a jelenségnek a kedvessége szempontjából is, amit sokan élvezünk, nyilván a nők is, mert különben nem csinálnák, de azért tükröz vala­mit. A divatokhoz tartozik, a rövid és hosszú szoknya divathoz tartozik, hogy az emberek egyik fele azzal igyekszik vonzerőt találni gondolatainak, hogy tudományos-fantasztikus elképze­léseket gerjeszt és elmondja, hogy milyen csodálatos, a másik fele pedig elmondja azt, hogy ez milyen szörnyűség, és ebben a fantasztikus stílusban próbál rémregényeket komponálni. Mind a kettőnek van tárgyi alapja és mind a kettőről legtöbb­ször ki szokott derülni, de nem mindig, hogy túlzottan polari­záltak. Katasztrófák kétségtelenül időnként előfordulnak és az emberiség nincs bebiztosítva továbbra sem, de a hatások ál­talában kisebbek, mint gondolnák, és azok az új dolgok, amik létrejönnek, és azok az új dolgok, amik úgy tűnik, hogy min­den korábbi dolgot teljesen elsöpörnek, előbb-utóbb elkezde­nek valamiféle békés együttélésben élni mindazokkal a dol­gokkal, amik korábban voltak. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindazok a dolgok, amik addig korábban voltak, valamilyen módon ennek hatására módosulnak tartalmukban, megjelené­sükben is, ami általában az egészségükre válik. Ezzel kap­csolatban elmondom egy nagyon kellemes múlt heti élménye­met. A múlt héten jártam Németországban, először Essenben.

Németországban elég sokat, de Essenben először. Ugye ez a Krupp-központ és a Ruhr-vidéknek a központja, a korábbi képek egy teljesen tönkrement természetet, rettenetes környe­zetpusztítást, levegő- és vízpusztítást tükröznek. Essen most, kivéve a túlságosan is modernre szabott és viszonylag szűk belvárost, egy gyönyörű erdőváros, tiszta, zöld, a levegője sokkal jobb, mint a budai hegyvidéken. Mutatja azt – a példa vonatkozik a könyvre is, az információ, a kommunikációk más megjelenési formáira is -, hogy egyszerre kiderül, hogy vala­hol békésebb kiegyenlítődések is történhetnek. Ezért a rioga­tásnak nincs sok értelme. Inkább a felkészülésnek van.

Itt térnék rá az utolsó pontra. A riogatáshoz tartozik, hogy ezen a kapun keresztül, ha ugyan ezt kapunak lehet mondani, de hát miért ne használjuk ezt a metaforát, az emberiség egé­szére ráömlik a gondolati uniformizálódás, az álkultúráknak a pornográfiának, az erőszakpropagandának az elviselhetetlen hulláma és még az a veszély is, hogy az emberiség még inkább két részre szakad, nevezetesen azokra, akik ezt tudják használni, mert van hozzá pénzük, és azokra, akik nem tud­ják, mert nincs rá pénzük. Ebben is van igazság. Néhány hét­tel ezelőtt csináltak nálunk egy kis statisztikát arról, hogy (a szó angol értelmében) akadémiai jellegű, az egyetemi és tu­dományos közösség által elsősorban használt INTERNET há­lózaton mit vesznek igénybe az emberek. Kiderült, hogy az idő többségét pornográf képek tették ki, mert az INTERNET-en keresztül rengeteg pornográfiát lehet venni. Aki hetente olvas­sa a kedves hetilapomat, a Magyar Narancsot, az meg is kap­ja mindig, hogy a http milyen alcímén lehet ezeket is kapni. Persze ez a statisztika is azért hamis, mert ezeknek a képek­nek az átvitele összehasonlíthatatlanul több időt vész igénybe, mint a normál levelezés, és egy olyan pillanatot rögzít, amikor az emberek ismerkednek valamivel, amit még nem, láttak. Ez is igaz, tehát ilyen is van. A világhálózatnak azért az a lénye­ge, hogy ha egy tudományos, társadalmi problémánk van, ak­kor mindig meg tudjuk vitatni azokkal az emberekkel, akik a világban erre érzékenyek. A csecsen válságnak ilyen és olyan oldaláról, a boszniai helyzetről és egy csomó minden másról az emberek a hivatalos információs forrásokon túl is viszony­lag megbízhatóbb és sokoldalúbb képeket tudtak kapni eze­ken a csatornákon keresztül, mert a multinacionális médiatár­saságoknak valóban van egy uniformizáló szerepük. Ha az ember megnézi, hogy az egyébként igen nívós Time vagy Newsweek c. lapok mennyire azonos sztorikat is tálalnak he­tenként, akkor azt kérdezhetném, hogy az elektronika mi újat ad ebben a gondolati uniformizálásban? A hálózatokban vi­szont mindenképpen egy új szabadságlehetőség is nyílik. Nagy viták vannak arról, hogy most mit kell csinálni, be kell-e tiltani a hálózatokon a pornográfiát, be kell-e tiltani ezt, azt, amazt stb., egyébként is, talán a hálózatokat is be kéne tiltani. Nem hiszem, hogy ez az út; betiltásokkal és egyéb speciális korlátozásokkal még soha nem lehetett mit kezdeni és so­pánkodni sem lehet. Állandóan idézem Neumann Jánost, aki azt mondta, hogy a haladás ellen nincsen orvosság. Ez jön, jött, mint ahogy jött az autó és jött az összes többi. A jött, jönre még egy megjegyzés: az igaz, hogy egyfelől a világban a rés szélesedik – de másfelől szűkül is az új technológia kapcsán. Az új technológiák bármelyik fajtája sokkal gyorsab­ban terjed a világban, mint a gazdasági fejlődés. Megdöbbent, ha megnézzük, hogy akár Magyarországon is az egy főre eső nemzeti jövedelem szintjével szemben milyen sebességgel terjed a telefon, a fax, azelőtt a motorizálás, a televízió, a színes televízió stb. Az új technikák tehát sokkal gyorsabban terjednek, mint a fejlődés általában, és ezután ez rengeteg mást gerjeszt, ezt látjuk a fejlődő országokban is. Ennek egyetlen kemény negatív oldalát láttuk, amikor Khomeini mes­ter állítólag a hangszalagokkal került uralomra. Amivel föl tu­dunk készülni, az nem a tiltás, az én meggyőződésem szerint tiltani legfeljebb csak azt szabad, amit az alkotmányok és tör­vények egyáltalán tiltanak más vonatkozásban is. Tehát ne legyen különbség: a gyilkosságot és a gyilkosságra való fel­bujtási a törvény tiltja, tehát ezek a hálózatok gyilkosságokra ne bujtsanak fel stb. A fölkészítés lényegének az oktatásban kell lennie, új írástudásra kell megtanítani a fiatalokat^ az új írástudáson belül a minőségnek az élvezetére, értékelésére, a szabad polgárok szabad választására. Condorcetről van ugye szó, választási kérdésekkel erősen foglalkozott. A sza­bad választáson nem elsősorban szavazásos választást értek, hanem az értékek és a fogyasztás választását. Ez nem egy egyszerű dolog, de ennek ellenére egy konszolidált oktatási kultúra, társadalmi kultúra az, ami a választások színvonalát módosítani tudja.

Szecskő Tamás (Sz. T.): A tegnapi Népszabadságnak az IFABO-val foglalkozó mellékletében volt egy cikk, aminek az volt a címe, hogy „Euroklikk". Rosszhiszemű szociológusként gondoltam, arra utal, hogy az informatikai robbanásnak külön­böző klikkek a haszonélvezeti, melyek egymással szoros kap­csolatban vannak. (A cím persze nem erre utalt, hanem az „egérrel" végzett művelet hangjára.) Mindazonáltal engem ko­molyan érdekel, hogy valójában kik az a világban tapasz­talható informatikai robbanás elsődleges haszonélvezői: az egyes országokon belül mely társadalmi csoportok ezek? Va­jon igaz-e, amit bizonyos kritikusok hangoztatnak, tudniillik, hogy ezek a nagy, globális, multinacionális vállalatok és a kü­lönböző foglalkozáscsoportok közül a pénzügyi szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdák, tervezők. És nálunk vajon mi a helyzet?

Persze globálisan is felvetődik ez a kérdés. Vámos Tibor arra intett bennünket, hogy ne ijesztgessünk. Nem is a rioga­tás végett említem, de még jelenleg is a világ népességének csupán 20 százaléka fogyasztja el a világ által megtermelt javak, áruk és szolgáltatások 80 százalékát. Ez az őrületes szakadék vajon jellemző-e az információháztartásra is? A vi­tában bőven tudok erre statisztikai bizonyítékokat említeni, de azért már itt is vannak reménysugarak. Éppen a minap olvas­tam, hogy Kínában, Brazíliában és Indiában például a szemé­lyi számítógépek piaca évente 40-60 százalékkal bővül – eh­hez persze tudni kell, hogy Brazília volt az egyik első olyan fejlődő ország, ahol a kormány komplex információfejlesztési stratégiát dolgozott ki. Reménysugár az Is – erre Vámos Tibor is utalt -, hogy az információk előállításának és forgalmazá­sának költségei csökkennek. A tenger alatti kábeleken törté­nő hangtovábbítás jelenlegi költségei az 1987-es szintnek csupán 1 százalékát teszik ki. Az adatfeldolgozás és tárolás költségei ötven százalékkal csökkennek minden 18 hónapban – vagyis másfél évenként megfeleződnek. Döbbenetes tény ez, aminek az előnyeit remélhetően nemcsak a fejlett, hanem a fejlődő országok is ki tudják majd aknázni.

Szűkebben, kis hazánkra vonatkozóan vajon a gazdaság szempontjából mit jelent információháztartásunk átalakulása? Egy szakértői csoport Nemzeti Informatikai Stratégia címmel tervezetet dolgozott ki, ami az információgazdaságot úgy ke­zeli, mint kitörési pontok sorozatát a magyar gazdaság szá­mára. Vajon valóságosak-e ezek a kitörési lehetőségek? És szélesebben, a modernizáció szempontjából mit jelent infor­mációháztartásunk átalakulása? Az említett dokumentum igen rokonszenvesen fogalmaz: azt írja, hogy egy intellektuálisan kreatív, kooperatív társadalom kinevelése szükséges. (A ko­operatív jelzőhöz zárójelben hadd tegyem hozzá, hogy Vámos

Tibor volt az első magyar szerző, aki már a nyolcvanas évek elején azt bizonyította, hogy a centralizált hierarchikus rend­szerekkel szemben a decentralizált kooperatív rendszereké a jövő.

És kultúránk hogyan formálódik vagy deformálódik az új ha­tások alatt? Nekem tetszik a szellemes, de kicsit szomorú fogalom, amit a kritikusok közül sokan használnak: „mcdonaldizálódás". Vajon mcdonaldizálódásnak nézünk-e elébe, a popkultúra előre kiszerelt, könnyen emészthető és abszolút mértékig sztenderdizált terjedésének? A kulturális szférán be­lül számomra persze a tömegkommunikáció az elsődleges fontosságú: hol a helye a tömegkommunikációnak ebben a (szép?) új információs világban… A digitalizált világban, a mul­timédia világában? A klasszikus nagy tömegkommunikáció, a „broadcasting", szórta a műsort, szórta az információt, ezzel szemben a tömegkommunikációs fejlődés most a „narrow-casting" felé visz, ami szóról szóra szűk továbbítást, célzott to­vábbítást jelent. Úgy is mondhatnám, hogy a műsorszórással szemben „műsorspriccelés", mert spricceléssel meg tudom célozni az adott közönséget.

Végül, de nem utolsósorban (nálunk is felvetődik már, az idé­zett tanulmány is érinti), milyen állami szerepvállalás szükséges ahhoz, hogy az új információs korszak gyümölcseit ne fanyarnak érezze, hanem ízeinek teljes gazdagságában élvezhesse a tár­sadalom? Az új információs szuperpályákon az állam autópá­lya-felügyelet szerepét töltse be, az autópálya-rendőrségét, vagy pedig, ahogyan egy külföldi szerző kifejezte, söprögető-ként menjen fel rá. Kulcskérdés itt az állam megfelelő szerepé­nek kialakítása. Sorakozó kérdéseink zárásaként hadd térjek vissza a Vámos Tibor által is említett De Tocqueville-hez. „A demokrácia Amerikában" c. munkájában azt írja, hogy „a sajtó a szabadság par excellence demokratikus eszköze". Al Gore amerikai elnökhelyettes, amikor az információs szuperpályák gondolatát felvezette Buenos Airesben (ami, zárójelben jegyzem meg, tulajdonképpen rímel az Eisenhower-adminisztráció alatt meghirdetett nagy autópálya-projektre: ez nagyon sikeres volt, s ezért gondolták, hogy a politikai marketing szempontjából nem rossz, ha ilyen reminisztenciákat keltenek), arról is beszélt, hogy történelmileg ez egy új demokrácia hajnalát jelenti. Vajon mi az igazság ebben? Nem hiszem, hogy De Tocqville ma azt írná le, hogy a szuperpálya a szabadság par excellence de­mokratikus eszköze.

György Péter: Szintén megpróbálom három pontban össze­foglalni, amit gondolok, nyilvánvalóan egészen máshonnan nézem én ezt a dolgot. Máshonnan, mint Tamás, és végképp máshonnan, mint ahogy a Tibor, mégiscsak egy egyszerű használó vagyok. Nem állom meg, hogy ne kapcsolódjak eh­hez a jóslat-ügyhöz. Itt van az a nagyon furcsa dolog – és ez valóban minden számítást megkérdőjelez -, hogy a tech­nikai fejlődés soha nem racionális. Tehát egy dolog a racio­nális gondolkodás, és a technikai fejlődés az egy másik dolog. Nagyon sok komponens és nagyon sok tényező az, amin a technikai fejlődés múlik, szemben a tudományos gondolko­zással, amelyik valóban racionális diskurzusokba szorítható, és joggal lehet azt mondani, hogy európai értelemben ott ér véget, ahol a jobbik argumentum tisztelete. (A Concorcet Kör­ben nyilván nem kell kifejteni, mit jelent a racionális gondola­tok tiszteletben tartása.) Ez a technikai fejlődésre egyáltalán nem érvényes, rengeteg olyan ketyerét, amit ki szoktak fej­leszteni, aminek egy része utána a szemétdombra kerül, utó­lag nagyon nehéz rekonstruálni. Nagyon fontos tudo­mánytörténeti feladat rájönni arra, hogy a technikatörténetben mikor milyen elem volt meghatározó és mikor milyen utca volt zsákutca. Nem lehet megmondani, hogy mi fog történni ma. Ilyenkor jönnek ezek a túlszimpifikált fenyegetőzések vagy ígérgetések, amelyek racionális kalkulusok extrapolációin ala­pulnak, semmi egyében, és ezért mindig tévesek. Ezért na­gyon fontos az a tudománytörténeti megközelítés, amely kü­lönböző médiatörténeti példákon megpróbálja megnézni, hogy mi is történt, így a televízió története különösen tanulságos, akárcsak a rádió története, vagy a telefoné. Karinthy azt mondta, mindig minden másképpen van. Tibornak teljesen igaza van, hogy soha nem az fog történni, amit bármelyikünk is hitt. Ami azért nagyon kellemetlen, mert közben az egész információs társadalom azt állítja magáról, hogy racionális kal­kulus totalizálása lesz.

Úgy gondolom, legalábbis a mindennapi kultúra kutatója­ként, hogy itt egy alapvetően más helyzet áll elő. Nem be­szélnék én popkultúráról, mcdonaldizálásról, pornográfiáról meg végképp nem (azt sem tudom, hogy az micsoda egyéb­ként), én csak azt tudom és látom, hogy az elmúlt 200 évben a szocializáció nagy társadalmi csatornái a modernizáció mel­lett voltak, racionálisak voltak. Ez volt, amit iskolának hívtak, ez volt, amit a modernizáció nagy ütemének hívtak. Kény­szerítettük rá, mi, európaiak a nem európaiakat. Kitaláltuk, hogy a tudományos és racionális gondolkodás mindenekelőtt való, azt mondtuk, hogy ez az a fajta tudás, ami a társada­lomban érvényesül, megfelelően rendeztünk el különböző íz­léskategóriákat, állítottunk föl esztétikákat, határoztunk meg iskolai tudásokat stb. Még a társadalmi beérkezés is ezzel függ össze, a munkaerőpiacon betöltött hely, ami az emberek számára az egyetlenegy szent érték. Mint egy vadállati fétist szokták nézni, hogy ki mennyit keres, amin a nem európai emberek röhögőgörcsöt szoktak kapni, mondván, hogy az élet mégsem arra való, hogy az emberek a munkaerőpiacon be­töltött helyüket vizsgálgassák. De ez mégiscsak egy konszen­zus volt, azt lehetett mondani, hogy valamilyen racionalitás, a haladás vagy a haladás mentén történik valami. Azt, amit közkultúrának hívtak ilyen értelemben, az ennek az alátámasztója volt, így vagy úgy, valamilyen értelemben mégiscsak a kiszolgálója. Valamilyen módon segített fönntartani, valami­lyen értelemben visszaigazolta. (Ebbe most nem szeretnék belemenni, ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet, hogy a tömegkultúrából mi az, amit lehet legitimálni.) Volt egy elit­kultúra és volt egy tömegkultúra: azt lehet mondani, hogy az elitkultúrának valóban volt egy affirmatív és fegyelmező funk­ciója, egy regulator-szerepe a tömegkultúrával szemben, és a tömegek számára fölállított egyfajta tudáshierarchiát, ame­lyet illett betartani. Amióta a wilhelmiánus diagnosztika kiala­kult, az orvossal szemben egy meghatározott módon kellett viselkedni. Ma már szabad azt mondani, hogy az orvosok el­mehetnek a fenébe, mert ugyanolyan tanulatlan szamarak stb. Világos, hogy mire gondolok, a modernizáció ebben az érte­lemben felbomlott, s amit posztmodernnek hívnak, az azt ál­lítja, hogy ebben az értelemben az értelmiségi tudás nem él­vez prioritást, az csak egy a tudások sorából. (Ami egyébként nagyon helyes politikailag,.és tisztességes álláspont.) Ma az, amit információs társadalomnak hívnak, akarva-akaratlanul, ez már megtörténik, számtalan esetben ezt a fajta „felhasználói tréfát" segíti elő.

Az információs társadalomban ugyan sok lehetőség van, de már rég senki nem vitatkozik senkivel, és a demokrácia odáig tart, amíg egy érvet egy másik emberrel megvitattak. Az infor­máció önmagában véve semmi. Oda lehet adni mindenkinek, de senki nem megy vele semmire. (Információn én a meg­emésztett információt értem.) Úgy tűnik a dolog az én számom­ra, hogy az információs társadalom vicces módon ahhoz fogja hozzásegíteni a Gutenberg-galaxist, NI. a nagy európai kultúr­történeti hierarchiarendszert, hogy az fölbomoljék. Illetve sze­rintem ez meg is történt, fölbomlott. Mondok két példát, csak hogy érthető legyen. Mi mindannyian megtanultunk az iskolában írni, nem nagyon voltunk abban a helyzetben, hogy kétségbe vonjuk tanárainknak azt az elhivatását, hogy fejünk ütlegelésé­vel, vagy később toleránsabb módszerekkel, de mégiscsak rá­bírják a kis kamaszkorú életük előtt levő gyereket arra az egyéb­ként nonszensz állapotra, hogy kezüket ritmikusan mozgatván, „Ottó ütött, talált ötöt" típusú kijelentéseket írjanak le 400-szor egymás után. Ellenben, ma egy nemzedék úgy mégy iskolába – és ez a fejlett világban történik, ahol egyébként még vannak iskolák, ugyanis a fejletlen világnak, a fejlődésből kimaradt in­formációs világrendnek lassan iskolára se lesz pénze (ez egy másik kérdés, ebből a szempontból a dolog még drámaibb) -, tehát, mondjuk, minálunk a gyermekek jelentős része, amikor iskolába megy, ezekben az éveiben otthon a Sim City nevű szimulációs program első fokozatával szórakozik, értsék jól, az­zal foglalkozik, hogy ül a számítógép előtt egy joystickkai a jobb kezén és mondjuk repülőterekre leszálló repülőgépek ütemes projektjét tervezi meg, hogy hogyan kell leszállni, mik lesznek azok a feltételek, amelyek esetén a légiforgalom akadozni fog, mik azok a feltételek, amelyek mentén a meglehetős sűrűséggel a fel- és leszálló gépek még nem ütköznek, de még elég raci­onális a rendszer stb. Hat-hét éves gyerekek nagyon jól elbol­dogulnak ezzel a szórakoztató játékkal, napi 4-5 órában lelke­sen játsszák, majd másnap be kell menniük az iskolába, ahol arra az ehhez képest valóban gyengeelméjű feladatra bírják őket rá, hogy mondjuk a kezüket rendezzék el egy helyre és írják így, hogy f, f, f. Nem lehet rábírni egy új nemzedéket, kér­dezzék meg az általános iskolában tanítókat, akik őrjöngenek, mert ha megkérdezik, hogy te mit csináltál tegnap, a gyerekek csillogó szemmel azt mondják: …és a végén dinoszauruszokkal leromboltam a repülőteremet, ami szintén belefér a programba. De ez még mindig sokkal jobb nekik, mint leírni egymás után pl. hogy felszabadulásunk nem tudom hányadik évfordulója. Nem is hajlandók rá. Amerikában nagyon komolyan vitatkoznak azon a kérdésen, hogy meg kell-e tanulni olvasni? Ez egy na­gyon érdekes dolog, rosszul fejeztem ki magam, meg kell-e tanulni írni, az olvasás az később jön, hiszen azt mondják, hogy a clipboard mindenki számára nyitva van, és ütögessék ezt a dolgot, ez egy egészen érdekes alternatíva; egy nagyon prag­matikus ember azt mondja, hogy nem kell. És erre azt vála­szolja sok szomorú szociológus: mi lesz azzal, aki nem jut clipboardhoz? Amire azt válaszolja sok kis jobboldali neokonzervatív tanítvány, hogy azoknak nem kell írni tudni. Ez egy nagyon durva dolog, mindenesetre arra nézve is, amit írásbeliségnek és az írásbeliség kultúrájának hívnak, az rohamos tempóban tűnik el. Amit a Gutenberg-galaxis végének hívtak, az nem egy üres metafora, az megtörtént. Aki egy ilyen típusú kultúrán ne­velkedik ebben az értelemben, arra nem lehet azt mondani, hogy tanulatlan, nem lehet azt mondani, hogy rossz tanuló, nem lehet azt mondani, hogy jó tanuló, egészen egyszerűen szá­momra gyalázatos, mert szellemileg semmire sem kötelező ki­fejezést kell használnunk, hogy egy másik világban él. Ez tény­leg nem kötelez semmire szellemileg. Az, hogy másik világban él, azzal nem mondtam semmit, lehet hogy ezzel sokakat meg­bántok. Szerintem a tolerancia a politikában nagyszerű dolog, a tudományokban ellenben semmire nem való. Azt, hogy azt mondom, hogy te légy toleráns, azzal azt mondom, hogy ez politikailag nagyon fontos, mert elfogadom azt, hogy te más vagy, mint én, és ennek ellenére együttműködöm veled. A ra­cionális diskurzus elméletileg intoleráns, mert meg akarja győzni a másikat. Tehát, ha én azt mondom, hogy másik világ, azzal szétteszem a kezemet, azzal semmit nem mondtuk, az az elvvel való lemondás a gondolkodásról. Ez egy másik világ. Azért má­sik világ, mert az általam szent állatként tekintett következési láncolatot, exkurzivitást nem tekinti többé prioritásnak. Egész egyszerűen nem prioritás többet annak a gyereknek, aki az egyik oldalon nagyon racionális lépéseket használ (gondolják csak végig az előzőt, ez a Sim City többmillió példányban el­adott projekt), megtanulja 6-7 éves korában a világ leg bonyolultabb munkájának az egyikét, a reptéri légiforgalmi irányítás­nak a szimulációját elvégezni, azzal szórakozik, hogy repülő­gépeket kellő ütemben enged le- és fölszállni, majd laza moz­dulattal azt mondja, hogy a kis dinók ezt törjék össze. Ami ugye a mi számunkra egy nagyon furcsa mixtúra, gusztustalan, nem érthető, miért teszi. Miért ne tenném, ha a dinoszaurusz ugyan­úgy van, mint a repülőgép, vagy ugyanúgy nincs? Ez minde­nesetre a reális létezésnek és reális nemlétnek egy tökéletesen másik formáját állítja elő. Mégiscsak elmondom a másik formá­ját: az információs társadalom valójában szétveri a mi világun­kat. Mire mondom ezt? Tökmindegy, szétverte. Gondolják csak végig, az elmúlt kétszáz évben a tömegkultúra egyik legfénye­sebb műfaja a krimi volt, amelyik arra épült, hogy van a tettes és van a tette, amelyik egymástól nem elválasztható – monda a nagy Lukács György -, és meg kell találni a gyilkost, mert a bűn annyit jelent, hogy kizökkent a világrend, ha ezt megtalál­juk, akkor helyreáll. Az egyik legújabb film nem kevesebbet állít, minthogy a gyilkosság egy statisztikai véletlennek a kérdése. Az, hogy ki válik gyilkossá, ki válik áldozattá, az esetleges. A film egyik jelenlétében az egyik hős teljesen véletlenül lelövi a hátsó ülésen utazók egyikét. Rákiált a másik, hogy te marha, lelőtted, és ráadásul a hajam tele van agydarabokkal. Mire azt mondja mentegetőzve, hogy öregem, huppanón mentünk át, hát mit tehetek. Az egyetlen probléma a hulla eltüntetésének tech­nikai problémája, amellyel sok bajuk is van, mert még soha életükben nem mostak agyvelőt kocsiból, de egyébként az, hogy ez bármilyen értelemben problémát jelentene,.az nem me­rül föl. Egy mondatot azért nem állok meg Hollywoodról, gon­dolják csak meg, hogy mit jelent az, hogy a Sony bement és a Spielbergék összeállnak a Microsofttal: ennek még a magyar kulturális életre is nagyobb hatása lesz fél éven belül, mint an­nak, hogy az áfával mit csinál Bokros Lajos.

A harmadik dolog a magyarországi kérdés. Én erről két ki­jelentést szeretnék tenni. A negatív kijelentés az, hogy egy nagyon veszélyes helyzet áll elő. A magyar állam, a kulturális intézmények minden olyan technikai intézmény fölött buzgó gyámkodást gyakorolnak, amely veszteséges, és a 19. szá­zadból maradt ránk, a 19. századi nemzeti kultúrának a fo­galmához képest érvényesek. Tehát itt ilyen intézményekkel bütykölhet egy miniszter, mint egy Nemzeti Színház (egy ma­gyar cowboy pályázza meg, és már senki más nem akarja megpályázni). Ez nagyon jellemző egyébként. Aztán vannak neki könyvkiadói, vannak iskolái, amelyek mind-mind nyelik a pénzt, és amelyeket mind a múltból örököltünk. És közben az ország – mint itt többször elhangzott – virul egy csomó másik kulturális dimenzióban. Ha az ember elmegy a Westel 900-hoz vagy a GSM-hez, nem a szegénység nyomait látja, ha­nem tündöklő fiatal lánykákat, amint föl-alá szaladgálnak és 40-80-150 ezer forintnál kevesebbet senki nem keres. El­mentem egy tv-társasághoz, ahol valakit vártam, és az tet­szett nekem, hogy százezer forintnál kisebb összeg nem hagyta el senkinek a száját, pedig egyfolytában pénzről be­széltek. Az egyetemen, ha ennyit valaki megemlít a másiknak, akkor szent rémület ül ki a rektor arcára, hogy már megint hogy levágták. Túl a tréfán, ez életveszélyes. A magyar ál­lamnak és a magyar politikai irányításnak semmilyen informá­cióstratégiája nincs a jelen pillanatban. Amit Szecskő Tamás említett, a legnagyszerűbb kezdeményezések egyike a nem­zeti információs stratégiáról szóló szöveg. Figyelmébe ajánla­nám Finnország példáját, ahol a pénzügyminisztérium maga vette a kezébe az ügyet, és nagyon komoly pénzösszegeket bocsátott a hölgyek és urak rendelkezésére, hogy végre meg­kezdjék egy nemzeti információs stratégia kőkemény végre­hajtását.

A probléma ennél sokkal súlyosabb, a probléma az, amennyiben nincsen egy ilyen stratégiánk, akkor egészen egysze­rűen nem fogunk tudni abba a helyzetbe keveredni, amelybe egyébként tudnánk, hogy meg tudjuk menteni – bármennyire furcsa is – a 19. században kialakult nacionalizmusnak a 20. századra teljesen tönkretett képét, nevezetesen azt,..amit egyetemes magyar kultúrának hívnak. Kérem, gondolják meg a következőt. Mondjuk, nekünk magyaroknak meglehetősen sok problémánk van egy Funar nevű úrral, akinek problémája van velünk. Mindaddig, amíg a magyar-román kulturális cse­reatomok szállításából fog állni, értsd könyvek cipeléséből, Funar úrnak meglehetősen sok lehetősége lesz arra, hogy reggel, délben és este elgyötörjön minket. Azon pillanatban, midőn a magyar-román információcsere, kulturális csere bitek szállításából fog állni, akkor már ennek a jelentősége megjó­solhatóan csökken, kivéve, ha olyan állapotot teremt, hogy rá tudja tenni a bitekre a kezét, de az már megint egy másik állapot, akkor már nem nagyon van miről beszélni többet, az ugyanis annyit jelent, hogy betiltja a postai forgalmazást. Te­hát le tud zárni egy határt, be tud tiltani egy repülőgépforgal­mat, tudja azt mondani, hogy ne közlekedj repülőn, aztán egy pár év múlva már ezt sem tudja mondani. Ugyan nagyon bo­nyolult, hogy milyen típusú adatokat lehet átvinni egy magyar SAT-ról, de azon van mit merengeni, hogy mire költsünk ilyen típusú támogatásokat, ezeket sürgősen és nagyon alaposan meg kellene vizsgálni. Érdemes-e például tankönyvírásba fek­tetni súlyos milliárdokat, főként akkor, ha azt szeretnénk, hogy a Romániában élő magyarul beszélő emberek ne a román történelemtankönyvekből tanuljanak meg magyar történelmi adatokat. Mondjuk egy vagyonba kerül 4-5 vagon elszállítása, miközben egy aktatáskában el lehet vinni annyi CD-romot, amelyen egyébként korlátozhatatlan mennyiségű tudáshoz le­het hozzájutni. Mi az értékesebb? Ha azt állítom, hogy sikerül egy adag programot elvinnem Erdélybe, mondjuk, semmi egyebet, csak egy angol-magyar szótárt, amelyet két diszkről be lehet nyomni akárkinek a komputerébe, már egy 386-osba is, ami nem olyan nagyon drága. Mi a fenét fog csinálni Funar úr? Minden angoltanár Funar ellensége, ez az ősi meggyő­ződésem alakult ki, mint mélymagyarnak, amiben egyébként biztos is vagyok. A franciatanárokra ugyanez érvényes, min­den nyelvtanár Funar úr ellensége. A hatalmas veszély az, hogy az összes olyan kulturális technikát társadalmi kontrollon kívül fogjuk működtetni. Ebből az egyes egyéneknek nagy pénzt lehet csinálni, ugyanakkor azonban nem tudjuk magun­kat olyan helyzetbe hozni, hogy ezt valamilyen értelemben egy nemzeti információs stratégia vagy egy kulturális kihívás részévé tegyük. Maradunk olyan helyzetben, hogy könyörögni fogunk egy adat szponzorálási ajándékért, amit a vállalatok oda fognak nekünk szórni. Nem gondolják komolyan, hogy én meghatódom attól, hogy a Westel vesz ezt, azt, amazt, s ha engem fog szponzorálni, attól fogok a legkevésbé meghatód­ni, mert tudom, hogy ez mind semmi. Azt pontosan be kellene látniuk, hogy nem várható egy multinacionális cégtől, hogy hajlandó legyen egy kis, számára teljesen elképzelhetetlen nyelvű országot támogatni. Külön megőrülnek tőle, hogy ezek­nek van valami szokásuk a külön nemzeti kultúrájukkal, ami­vel kéne valamit tenni, állandóan azt kérdezik tőlünk, hogy miért kínlódnak ezzel a nyelvvel? Azt mondják: lássák be, hogy Szingapúrtól Malajziáig mindenki nagyon jól tanul ango­lul az iskolákban, és milyen gazdasági sikereket érnek el; mit kínlódnak maguk ezzel? Most akkor az ember azt mondja neki, hogy énnekem fontos Arany János. Erre ők azt fogják mondani, hogy náluk ez egyetlenegy cost-benefit elemzésben sem merült föl, ez az én problémám, ezt én fizessem ki. Márpedig az én problémám az, hogy velük akarnám kifizet­tetni. Köszönöm.

Z. K. L.: Annak ellenére, hogy széles spektrumban „szórtak" és szól­tak a résztvevők, azért e spektrum két végén eléggé markáns megál­lapítások hangzottak el. Az egyik vég a legkonkrétabb: egy nemzeti információs stratégia, egy olyan állami vagy társadalmi jövőtervezés, amelyik megpróbálja a változássorozathoz igazítani a maga eszközeit, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a lehető' legoptimálisabb kimenetet biztosítsa magának a folyamat kritikus pontjain. A spektrum másik vége pedig a nagyon sokszor és sok formában megközelített vízió-ol­dala. Azon túl, hogy leíró szinten megállapítjuk a kulturális korszak­váltást, nyilvánvaló, hogy értékelő' megjegyzésekkel is összekapcsol­hatjuk, nagyon nagy történeti ívek részeként is megragadhatjuk.

V. T.: Itt volt egy pár dolog, amire szeretnék reflektálni, neve­zetesen Péter itt földobta nekem Szingapúrt. Két éve, amikor Szingapúrban tartottam előadásokat mindenféle számítástech­nikai dolgokról, akkor éppen a szingapúri miniszterelnök tartott egy nagy beszédet, amiben óriási súlyt helyezett a klasszikus kínai kultúrára, és arra, hogy ahhoz, hogy Szingapúr tovább tudjon létezni – hasonlítsuk össze az egy főre és nemzeti jövedelmeket és egyéb színvonalakat! – ez alapvetően szük­séges. Ehhez még hozzáteszem azt is, hogy ha megnézzük, mekkora volt az írástudás a klasszikus szép, nosztalgikus ko­rokban és hányan élvezték az egész magas kultúrát, akkor nem olyan kétségbeejtő a helyzet. Hozzáteszem még a leg­lényegesebbet. Minden társadalom előbb-utóbb fölismeri, hogy az adott szofisztikáltságú, kifinomultságú környezőihez egy adott szofisztikáltságú szellemi háttér szükséges az egész társadalomban, ezért is változott a különböző korokban a kötelező írástudás színvonala. Ez vonatkozik a mai társa­dalomra is, legalább annyira, mint régen. Ebben a vonatko­zásban egy csomó pozitívumról is be lehet számolni világ­szerte, amelyek a kultúravesztéssel szembeni helyzetet mu­tatják. A kézíráshoz is hozzá kell tennem, hogy terjednek azok az eszközök, amelyeknél a billentyűzet helyett az ember kéz­zel ír, ami sokkal kényelmesebb. A gép amellett még az én csúf kézírásomat is el tudja olvasni. Sok minden érdekesség lehet még a pozitív szcenárióban is.

Most ami a hazai dolgokat illeti, itt az elrágott információnak hosszú története van. Volt Hollywood annak idején az antik­vitásban is. Ugyanúgy és ugyanazok terjedtek. Maguknak a cirkuszi játékoknak a rítusai is az akkori Hollywoodhoz tartoz­tak. Ezek mind végigmentek a történelemben. Akkor, amikor az emberiség számára elő volt írva, hogy egyetlenegy könyvet olvashatnak, az adott uralkodó eszmének megfelelő egyet­lenegy könyvet, akkor igazán előre volt rágva minden… Meny­nyi idő telt el addig, amíg az egykönyvűséggel szemben a többkönyvűség egyáltalán szabadságot nyert, méghozzá sza­badságot az élet fenyegetettségével szemben. Ebben sin­csen különbség, gondoljunk csak a „gleichschaltolásra", azaz az összes német rádiók és a Németország által elfoglalt egész Európa azonosra kapcsolat hírszolgálatára: mindenütt ugyanazt lehetett hallani, vagy gondoljunk a vezetékes rádiók­nak a rendszerére, a másik világban. Tehát ennek is hosszú a története, Péter nagyon jól elmondta a másik oldalát is, hogy most azért van egy óriási robbanási lehetőség a sokar­cúság felé. Most, hogy a magyarországi jelenlegi gazdasági helyzetben pillanatnyilag alkalmazott intézkedések jók-e vagy rosszak…, illetve biztos, hogy rosszak, csakhogy mennyire szükségszerű, ebbe a vitába, azt hiszem, nincs értelme be­lemenni, mert nem ez a vitakérdésünk ma este. Ezt megvi­tatják máshol és máskor. Biztos, hogy itt is vannak pro- és kontra érvek és megfontolások. Nem a mi embereink, hanem a világ gazdasági szakemberei, akik magyarországi felsőok­tatási helyzetet vizsgálják, rendszeresen leírják, hogy furcsa módon a magyarországi felsőoktatási oktatói létszám és hall­gatói létszám valahogy teljesen eltér attól, ami a világ legjobb egyetemein is szokásos. Persze az egyetemek is mások. Szó­val ezek vitakérdések, kétségtelen, amik a maguk vitafóruma­in előbb-utóbb el fognak dőlni. Ennyit talán erről a dologról még azt szeretném hozzátenni, hogy az, amit a Tamás alá­húzott, az valóban egy nagy forradalom, tehát az, hogy min­denki – persze nem teljesen mindenki, de roppant széles ré­tegek férnek hozzá az egész világon rendkívül olcsón és sza­badon a legkülönbözőbb határok nélkül információforrások­hoz. Ha meggondoljuk, hogyan terjedt el az autózás a leg­szegényebb rétegek körében is, és hozzátesszük azt, hogy egy igen jól fölszerelt számítógép ára negyede, ötöde egy autó árának, és pillanatnyilag ott tartunk, hogy a számítógé­peknek, ellentétben az autókkal nincsen használtcikk piaca, pedig lehetne előbb-utóbb, akkor láthatjuk azt, hogy micsoda fantasztikus lehetőségek vannak. Ezeken az információs csa­tornákon az átviteli költségek nagyon kicsik. Az Egyesült Ál­lamokban ma gyakorlatilag ugyanannyiba kerül, ha két szom­széd város között telefonálunk, mint a kontinens másik felébe. Még olcsóbb lesz az átvitel, ha ezek az információs szuper­pályák működnek, egyrészt a nagyon nagy sávszélességű összeköttetések, másrészt az ezzel most újra konkuráló szatelitek révén. Ez utóbbiak nagyon könnyűek, eddig ugyanis nagyon drága és nehéz szatellitek voltak, most jönnek ezek a 10, 20, 30 kg-os valamik, amiket fillérekért fognak fellőni, amik iszonyú sávszélességben fognak dolgozni. Ezek elkez­denek konkurálni a rettenetesen olcsó optikai összekötteté­sekkel, ez drámai módon nyomja le az árakat. Hasonlóképpen millió és tízmillió számban készítik a különböző oktatási, in­formációs és egyéb szoftveranyagokat, ezek ára is radikálisan csökken, és hallatlanul széles piac lesz.

Azzal zárnám, hogy próbáljunk továbblépni a klasszikus ál­lami cselekedeteknek egy lényegesen újabb irányába. A korábbi vita mindig arról szólt, hogy az államnak vagy mindent meg kell csinálnia, így most az információs stratégiát, vagy másik vég­letként teljesen szabadon hagyjunk mindent, a piac elintézi. Eb­ben a vonatkozásban is minden valószínűség szerint egy új fordulat jön létre, amelyikben a beavatkozó állam, tehát az ope­ratív állam, amelyik elefantiózisban szenved, diszfunkcionálissá válik. Ez nemcsak Magyarországon van így. Ha megnézik az Egyesült Államokat, akkor még sokkal inkább, bármilyen furcsa is. Az ilyen állam-mammutnak megszűnnie, és egy olyan gon­dolkodó államnak kell létrejönnie, amelyik bizonyos folyamato­kat tud a maga módján, a maga útjain segíteni és törvényekkel szabályozni. Amennyiben valamit törvényekkel kell szabályozni, és amennyiben valamit a közpénzekből a közösség közös el­határozása alapján érdemes segíteni.

Sz. T.: Ha nem is konkrétan a kérdésre reflektálva, hanem inkább tovább meditálva az eddig elhangzottakon: Péter és Tibor is többször említette Hollywoodot. Valóban mindig vol­tak „hollywoodok" és vannak jelenleg is. Látnunk kell azon­ban azt az újdonságot, amit az információs fejlődés hozott be erre a területre. Nevezetesen, hogy a nagy szórakoztató kong­lomerátumok bevételének egyre tekintélyesebb hányada szár­mazik külföldről. Az USA zeneipara évi forgalmának mintegy 70 százaléka külföldön realizálódik. A Phillips (ma már nem pusztán hardvergyártó cég, hanem szórakoztató szoftvert is gyárt … gyakorlatilag multimédia-cég), évi forgalmának 80 százalékát külföldön bonyolítja. Vagy, hogy egy másik konti­nensről is hozzak példát, a Sony bevételeinek 66 százaléka külföldről származik. Ezt feltétlenül a globalizálódás indiká­torának tekinthetjük. És nagyon figyelemreméltó ebben a fej­lődésben, míg régebben az elsődlegesen nemzeti piacra ké­szült kulturális terméket vitték be a külkereskedelembe, jelen­leg már eleve globális piacra készítik őket. Mondanom sem kell, mennyi következménye van ennek a produkciós folya­matban, a végtermék esztétikai összefüggéseiben stb. Min­denképpen oda kell figyelnünk rá.

Péterhez csatlakozva: örülök, hogy úgy fogalmaztál, hogy az információ számodra tulajdonképpen a megemésztett in­formáció. Nem tudom, hogy a kijelentésed mögé gondoltad-e, de objektíve mindenképpen van mögötte a társadalmak infor­mációháztartásának egy nagyon komoly alapproblémája. A ja­pánok, később holland kutatók mutatták ki, hogy a világban az információtermelés évi átlagban 8-10 százalékkal nő. Az információfogyasztás nem ilyen meredek görbével ábrázolha­tó, s az információ-alkalmazás még laposabb görbével írható le. Szóval paradox módon éppen az információban gazdag társadalmakban egyre növekszik a szakadék a termelés, a fogyasztás és a tényleges alkalmazás, a felhasználás között. Hogy egy pozitív szcenárióban ez hogyan módosul, és hogy esetleg vívőereje lesz-e a további fejlődésnek – én ezt jelen pillanatban még nem látom.

A felsőoktatás tervezett „lefejezéséhez" csak annyit, hogy egyetértek Vámos Tiborral: ennek ágát-bogát nehezen tud­nánk itt megvitatni. Alaptémánk szempontjából azonban vala­mit hadd tegyek hozzá: épp az informatika fejlődése teszi le­hetve, hogy – különösen az információgazdaság szempontjá­ból fejlett országokban – a felsőfokú diplomáknak-egyre nö­vekvő hányadát szerzik be a jelöltek távoktatásban. Mert a távoktatás különböző rendszereinek kifejlesztését épp az in­formációs robbanás segíti elő. Épp a minap találkoztam azzal az adattal, hogy az Angliában szerzett diplomáknak majdnem 20 százaléka származik az Open Universitytől, ami egy táv­oktatási forma.

Z. K. L.: Köszönöm a részvételt.

Amióta a politikusok és a magazinok tömegesen fedezik fel maguknak témaként az információs korszak technikai és tár­sadalmi kihívásait (nagyjából Albert Gore híres-hírhedt 1994 márciusi Buenos Aires-i beszéde óta), megállíthatatlanul dü­börög az „információs szupersztráda" és a „globális informá­ciós társadalom" tömegkommunikációs és ideológiai lavinája. Maga alá temeti az info-szkeptikusokat, akik az informatizálás veszélyeire figyelmeztetnek, multikulturális hordaléka elsodor­ja az autonóm/nemzeti kultúra hídfőállásait, és a nagy recsegés-ropogás közepette alig hallatszanak azok a kétségbeesett hangok, amelyek az amerikanizált és uniform piacközpontú információpolitikai és stratégiai tervezés egyoldalúságaira fi­gyelmeztetnek. A fejlődés árnyoldalai „kis színesek" formájá­ban válnak hírértékűvé, hadd borzongjon a nyájas olvasó, amíg eldönti, hogy mikor, mennyiért és melyik szolgáltató cé­gen keresztül csatlakozik az Internethez. Hiszen mozgósító és felemelő az a tudat, hogy „a hálózatok hálózatának létre­hozása – azaz az információs rendszerek globálissá tétele – alapvető és szükséges feltétele az egész emberiség folyama­tos és tartós fejlődésének, egy új athéni demokrácia fórumai kiépítésének".

Az ígéretes jövőkép fortissimóját nagyon hamissá teszi, hogy a próféta-politikus karmesterek és az üzleti világ első­hegedűsei egyúttal a változások várható kedvezményezettjei. Amikor ugyanis ők húzzák a fejlődés indulóját, azt a jó fülű tömeg hegemóniának, profitmaximalizálásnak, piac-dominan­ciának hallja. Amikor magánszektorra, privatizálásra, az ál­lam visszavonulására hivatkozó futamokat zengenek, az fur­csa mód versenyelőny-megtartásként és fokozásként, piac­nyerésként és a szociális szempontok háttérbe szorulásaként jut el a közönséghez. Ha eljut – az interaktív Piroska ós a farkas multimédia-bűvölete, a hálózati szubkultúra érdekessé­geinek csemegézése, a fantasztikus kapacitásnövekedésekről szóló hírek nemigen alkalmasak mondjuk az információs egyenlőtlenségek bővített újratermelésének felismeréséhez…

De vajon elégséges-e belehátrálni abba az egylátószögű kritikai pozícióba, amelynek alapján az információs társadalom pusztán a centrumországok kedvezményezettjeinek jutalom­játékaként, s nem tényleges társadalomátalakító léptékeinek alapján érdemes a figyelemre? Hiszen a változásokat irányí­tani akarók képmutató érvelésétől függetlenül is érvényesek lehetnek olyan alapállítások, amelyek korunk átalakuló gazda­sági, politikai és társadalmi tartalmait hozzájuk hasonló mó­don ragadják meg! A helyzet társadalomelméleti igényű fel­dolgozásához a hálás, de terméketlen apológia-kritika helyett ezért a valóság minél alaposabb és többszempontú körüljá­rása vezethet el.

I. Információ, gazdaság, politika

(Az információs korszak, mint a nagyhatalmak globális játszmáinak kora)

A világ újrafelosztásáért csatasorba álló nemzetállamok 19. századi sisakos-puskás portréjának helyét mára a centrumor­szágoknak a világpiac újraszegmentálásáért csatasorba álló regionális szövetségeit ábrázoló számítógépes-mobiltelefo­nos, derűt és optimizmust sugárzó önarcképei vették át. A második világháború után hegemón helyzetre szert tevő Egye­sült Államok jóságos nagypapaként uralja a csendélet köze­pét, Nyugat-Európa és Japán éles tekintetének kereszttüzé­ben. A fegyvereket markoló kezeket nem látjuk: mindenki sze­mérmesen a háta mögé rejti. Különben is: a képre nem ke­rülőkkel szemben egységes tömbként állnak szemben a vi­lággazdasági centrumok, a belviszályok nem tartoznak sen­kire.

Pedig érdekes dolog végigkísérni az amerikai hegemónia alakváltozatait. Az ipari tömegtermelés dominanciájára épülő periódus után – éppen akkor, amikor a riválisok együttes pro­dukciója mind fenyegetőbbé kezdett válni – az elektronizációban elfoglalt vezető helyre alapozva a számítástechnika vált a legfőbb dominanciaforrássá, ezzel párhuzamosan az ipari tömegtermelés hagyományos formái mindinkább a riválisok, ill. azok perifériája felé tolódtak át. Az elektronizáció térhódí­tása (az irodaautomatizálás, a számítógép vezérelte nagy hozzáadott érték-igényű termelés, a terebélyesedő médiumok világa) gyors versenyre késztette a konkurenseket, és az elektronikai eszközök tömegtermelésében a nyolcvanas évek közepére – elsősorban a japán kihívás következtében – újra inogni látszott az USA trónja. (A Business Week 1985-ben már egyenesen „Amerika high-tech kríziséről" beszélt (Rácz, 1987). Csakhogy éppen akkorra már az addig elektronizált „szigetek" összekapcsolásának kérdése került napirendre, s a századvég kulcsiparágaként a sokáig tetszhalottnak tűnő távközlés váratlan frissességgel a modern termelési és válla­latvezetési, ill. pénzügyi rendszerek működtetésének és opti­malizálásának letéteményese lett. A monopóliumellenes tör­vény alapján szétszabdalt amerikai távközlési piac Brontoszaurusza (az egykor egyeduralkodó AT&T) helyett ekkorra már nyolc tőkeerős és erős terjeszkedési kényszerrel „megáldott" mozgékony ragadozó (az ún. Baby Béliek) vetette magát az éppen akkor kinyíló távközlési világpiacra, s ez a piac azóta is kiemelkedően gyorsan, évi 20% körül nő a fejlett világban (Pártos, 1987). Nyugodtan le lehetett cserélni az elektronikus tömegtermék-dominancát az ún. „telematikai dominanciára".

Ez a folyamatot a kilencvenes évek közepére keresztezte egy másik, legalább ekkora erejű változássorozat. A számító­gépek – elsősorban a PC-k – tömegpiacának kialakulásával a hegemónia elsődleges tényezőjévé immár a szoftvervilág kulcspozícióinak birtoklása vált, s miközben a világ távolról figyeli az amerikai informatikai business gigászainak (élükön az egykor szinte mindenben éllovas IBM-nek) lélegzetállító vi­adalát az egyeduralkodó Microsofttal szemben, tanácstalanul széttárt kezekkel törődik bele abba az állapotba, hogy a szoft­verrendszerek fejlesztése és kereskedelme „kényszerpályára" került, ahol kívülről legfeljebb „bedolgozóként" (I. pl. az ír „szoftvercsodát") lehet üzleti sikert remélni. (Nota bejae, a Microsoft-vezér Gates ma Amerika leggazdagabb emberének számít…)

A telematikai robbanás, a magánhasználatú informatikai eszközök elterjedése és a legkorszerűbb (multimédia-) rend­szerek kialakulása most egy újabb területtel ígér látványos összeolvadást: a szórakoztató elektronika koraszülöttjei, a számítógépes játékok, a Nintendo-generáció után az elektro­nikus távközlés (a televízió) és a film, illetve a hagyományos betű-alapú tömegkommmunikációs eszközök (elsősorban a hírforrásként működő folyóiratok és magazinok) sorsa lehet a „feloldódás" egy informatikai szuperrendszerben. Az összeol­vadás kezdetei, az „infotainment" (hírakoztatás) és az „edutainment" (szórakoztanítás) formájában már elkezdtek utat törni maguknak, és a legkülönbözőbb szöveges, képes és hangin­formációk tömegfogyasztása a következő évezred legnagyobb üzleti kihívását és sikereit ígéri.

Voltaképpen minden szereplő erre a helyzetre készül. Amikor ugyanis az információk tömeges hálózati fogyasztása a tét, ak­kor a fogyasztást lehetve tévő infrastruktúra üzemeltetése és az azon elérhető információs szolgáltatások birtoklása össze­kapcsolódik: a legnagyobb profitra az számíthat, aki egyszerre kínálja a hálózati infrastruktúrát és az arra telepíthető nagymennyiségű szolgáltatást (tele-vásárlás, telebank, távoktatás, adat­bázis-elérések, elektronikus levelezés, adózás, elektronikus új­ság, interaktív szórakoztatás, filmkölcsönzés stb.). (A szolgálta­tások lehetséges típusairól és magyar elnevezéseikről részlete­sen I. Hanák, 1995 és Élő-Z. Karvalics, 1995.) A hatalmas hely­zeti és lépéselőnyben lévő Egyesült Államok számára a tét a hegemónia megőrzése az új helyzetben is, és erre minden esé­lye meg is van. Ebben az összefüggésben nyeri el ugyanis az értelmét az a „fúziós láz", amelyre mintegy másfél éve érzéke­nyen figyel a világsajtó, s amelyet helyesen értékelnek a kö­vetkező évezredre figyelő stratégiai lépések sorozataként. Ami­kor ugyanis – gondosan lebontva a korábbi médiaközi korláto­zásokat – a nagy amerikai távközlési vállalatok kábeltévés há­lózatokkal, szoftvercégekkel, médiakonszernekkel, hirdetési vál­lalatokkal és filmstúdiókkal olvadnak össze, akkor teljes fegy­verzetben állnak előttünk a majdani információs infrastruktúrát és az azokon elérhető szolgáltatásokat együttesen biztosító tő­keerős info-óriások (minderről részletesen lásd Betsy Reed írá­sát e számban). Az egyesülések anyagi alapjának biztosítását az amerikai tőzsde hihetetlen erejű pozitív várakozása is segíti: az info-közelben lévő vállalatok részvényeinek 4-Ebszörös túl­értékelésével hatalmas dollárállomány vár elköltésre, amelynek legegyszerűbb formája a részvényesek önérzetét fokozó biztos befektetés, a vállalalatfelvásárlás. A vállalatfelvásárlás, amely­nek szolgáltatás-integrációs hatása miatt további járulékos kö­vetkezmény lehet az egyes szolgálattípusokra és költségeknek a közös infrastruktúra miatti csökkentése, ezen keresztül mind többek számára elérhetővé tétele. Ebben a játszmában a világ a partvonalról nézi az amerikai óriások játékát: a Sony rövid­életű kísérletén kívül nemigen tudott senki sem pályára kerülni.

Az Egyesült Államok behuzalozása, az „Information super-highway" (információs szupersztráda) felépítése azonban egy­re kisebb falatnak tűnik a kisebb nemzetállamokéval össze­mérhető tőkeerejű új vállalatmonstrumoknak. Az expanzió egyetlen lehetséges játéktere az egész világ: így válik az USA nemzeti információs infrastruktúra programjából és bi­zottságából (National Information Infrastructure Programme, NII.1993) nagyon gyorsan globális információs infrastruktúra­program és bizottság (Global Information Infrastructure Prog­ramme and Committee, Gll, 1994). Mi kell ahhoz, hogy az Egyesült Államok vezető pozíciót töltsön be az új gazdaság csúcságazataiban? Neki kell kiépíteni annak információs in­frastruktúráját, amelyen keresztül nemzeti nagyvállalatainak és saját kvalifikált munkaerejének világpiaci versenyképessé­gét egyszerre fokozza (Torres, 1995). Mi a terjeszkedés útja? A távközlési piacok teljes liberalizálása, az információs szek­tor teljes privatizációja, az állami beavatkozások és szerep­vállalások eljelentéktelenítése. Mi a jelszó? A magántőke sza­bad áramlása és szabad konkurencia, a vállalatok nemzeti jellegének csökkenése, a szellemi tulajdonjog védelme (!), a beruházások előtt álló akadályok kiküszöbölése. Mit szólnak ehhez a rivális nagyhatalmak, a „szövetségesek"? A G7-ek brüsszeli csúcstalálkozója arról tanúskodik, hogy elfogadják az új alárendeltségi viszonyt, annak reményében, hogy előke­lő helyet tudnak maguknak biztosítani a majdani nemzetközi munkamegosztásban.

A brüsszeli csúcsértekezlet azt is napnál világosabbá tette, hogy a nagyhatalmak politikai vezetői a gazdasági nyomás­gyakorló csoportok és a demokratikus államok képviselői közti cinkos összefonódással nagyot léptek előre a multinacionális cégek kiszolgálóivá degradálódás útján (Torres, 1995). Az EU szakanyagát, az ún. Bangemann-jelentést nagyvállalatok szakértői és igazgatói készítették elő, a brüsszeli találkozó előtt három nagy elektronikai, informatikai és telekommunikációs társaság közös felhívást intézett a kormányokhoz, a ta­nácskozást magát pedig 45 vállalatvezető kerekasztal-érte­kezlete nyitotta meg. Nem csoda, hogy a gazdaság erői által sugallt politikai dokumentumokban, „a színtiszta ideológiának és a gazdasági realizmusnak ebben az egyvelegében a to­tális laissez faire credoja keveredik az álcázott támogatással" (Torres, 1995). A globális piac kisebb falatainak megszerzé­sében bizakodva könnyebben hajtja a fejét az információs já­romba az EU is, hiszen azt kívánja mással megtenni kicsi­ben, mint amit vele tesznek meg nagyban. Jól tükrözik ezt az alap-aszimmetriát az 1994-ben kötött amerikai-európai válla­lati „szövetségek" (az AT&T az Unisource nevű holland-svéd­-svájci televíziós vegyesvállalattal, a francia és a német állami tv a Sprinttel, az USA legnagyobb nagy hatósugarú hálózat­üzemeltetőjével; a British Telecommunications az MCI-vel, az USA második legnagyobb hálózatüzemeltetőjével).

A mostani alaphelyzetet kettős képmutatás teszi kerekké. A liberalizmus apoteózisaként az „Egyesült Államok megnyitja info-piacát azok előtt, akik hasonlóképpen cselekszenek", s az argentin, a chilei, a mexikói és a venezuelai telekommu­nikációs rendszerek privatizációjának példáját lebegteti felszólításszerűen. (Feszülten várjuk azt a pillanatot, amikor egy tő­keerős argentin informatikai cég meghatározó hányadot sze­rez az amerikai piac valamelyik szeletén. Jean-Baptiste Lacordaire szállóigéje – „az erős és a gyenge között a szabad­ság az, ami elnyom, és a jog az, ami felszabadít" – még so­hasem volt ennyire aktuális.)

Még ennél is sokkal borzongatóbb az informatikai világpiac felosztásának programját a „Globális információs társadalom" (Global Information Society, GIS) kiépítésének programjaként marketing-mezbe öltöztetve látni. Egy apró szemantikai csúsz­tatás (Torres, 1995), egy kis multimédia-zsonglőrködés, és fel­készült gondolkodók védtelenül állnak a jövő páratlan lehető­ségeit megcsillogtató dokumentumok ideológiai mélyszántásá­val szemben, amely észrevétlenül emeli társadalomesz­ménnyé az információtechnikai infrastruktúra üzleti szempont­jait. Először is: a világ (még jó ideig) nem „információsként" globális: a növekvő abszolút számú analfabétával és az in­formációs infrastruktúra kirívó Észak-Dél típusú egyenetlen­ségeivel az „információs globalitásból" kiindulni illuzórikus és félrevezető. A „globalitás" eszméje mint felemelő cél valójában pusztán pragmatikus jelszó, amely mögött a nemzeti (vagy regionális) informatikai iparok nemzetközi szintű ^ikeréit elő­segíteni igyekvő szándék rajzolódik ki. Másodszor: amikor – a nyersanyagokért és piacokért folytatott hagyományos ver­seny modem metamorfózisaként – az állampolgárok és a szervezetek információs infrastruktúrájának előállításáért és üzemeltetéséért, illetve az üzemeltetéshez szükséges tudások megszerzéséért folyik mind könyörtelenebb küzdelem, akkor a globalitás pusztán a kedvezményezett és a kizsákmányolt régiók „összekapcsoltságára" utal, és nem az érdekek közös­ségére. Gondoljunk csak a nyersanyagimport helyébe belépő óriási „iparágra", az agyak válogatás nélküli elrablására, a „brain drainre": mindegy, hogy az egészen kedvező gazdasági mutatókkal bíró Tajvanról van-e szó, ahová csak 15%-a tér vissza az Amerikában tanuló diákoknak, vagy az elmaradott Indiáról, akinek hatalmas méretű felsőfokú szakember-kibo­csátását gyakorlatilag a „kis tigrisek" csapolják le. Ami negyed századdal ezelőtt feltételes módban fogalmazódott (Tichenor és mások, 1970), hogy ti. „az információs gazdagság nagyon közeli rokonságban áll a műszaki-technikai téren meglévő gazdagsággal… több információ birtokába juthatnak azok, akik műszakilag fejlettebbek, s ily módon ez a folyamat a műsza­kilag fejlettebbek és fejletlenebbek közötti információs szaka­dék szélesedéséhez vezethet" – az mostanra kétségtelen tény. Harmadszor: az információtechnikai eszközvilág hatal­mas tempójú fejlődési üteme és grandiózus szintézise, vala­mint az információs infrastruktúra gyors ütemű kiépítése je­lenleg nem új társadalmat, hanem új minőségű működés- és kapcsolati módokat generál világszerte, s az a fajta „közös­ség", amit a „globális információs társadalom" sejtet, távol áll a valódi közösségi tartományoktól. (Eközben globális informá­ciós gazdaságról természetesen minden teoretikus gond nél­kül beszélhetünk (Vietorisz, 1991).

Nem véletlen, hogy már jóval az „information superhighway" programjának meghirdetése előtt, „pusztán" a kommunikációs asszimetriákból kiindulva viszonylag egységesen érzékelték mindezt a Dél országai. Az 1976-os colombói csúcsértekezlet politikai nyilatkozatának 161. szakasza félreérthetetlenül dek­larálta: „Az el nem kötelezett országok aggodalommal veszik tudomásul a mély és egyre növekvő szakadékot az el nem kötelezett országok kommunikációs lehetőségei és a fejlett or­szágok lehetőségei között, ami a gyarmati múlt öröksége. Ez a függés és dominancia helyzetét teremtette meg, amelyben az országok többségének pozíciója az eltorzított, helytelen és előítéletekkel teli információ passzív átvevőinek szerepére re­dukálódott." (Néhány évvel később a tanzániai F. L. Masha egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az információ dekolonializálása talán az utolsó és legnehezebb akadály az egész dekolonializálási folyamatban" (Smith-Hobson, 1983).

A felismerés eredményeként a hetvenes évek közepétől in­dult el az az akciósorozat, amely az „új információs-kommu­nikációs világrend" megteremtését tűzte ki célul, s amely jó­idéig az UNESCO égisze alatt folyt (McBride-jelentés, 1980), egészen addig, amíg az USA és a médiapiac moguljai több fordulóban – kivonulás a szervezetből (USA, Anglia, Szinga­púr), ellenkonferencia, anyagi ellehetetlenítés – szép lassan el nem „csendesítették" a kezdettől fogva inkább intellektuális, mintsem mozgalmi jellegű kezdeményezést. (Részletesen minderre I. Pavlic-Hamelink, 1982; Pastecka, 1983; Gömbös, 1984; Galtung, 1985; Szekfű,1986.)

A kérdésben érintett tudósok és médiapolitikusok termé­szetesen azóta is folytatják eszmecseréiket, amelyeknek ran­gos keretet ad a rendszeresen megszervezett McBride-kerekasztal. Az új fejlemények voltaképpen semmit sem változtattak a hagyományos alapképleten, csak a „kommunikációs egyen­lőtlenség" helyére az új „vezérfogalom" került: „… az informá­ciós pályák tovább mélyítik a szakadékot az információban gazdagok és szegények között, mind az egyes országokon belül, mind pedig a világ gazdag és szegény régiói között – mégpedig oly mértékig, hogy ez a belátható jövőben áthidal­hatatlanná válik" (Honolulu, 1994 január). (Szecskő, 1994a) Az eszközök is változatlanok: a legújabb fejlemény egy pol­gárjogi természetű dokumentum kiformálására tett kísérlet. A malajziai Penangból 1994 elején indult útjára a People's Communication Charter – Kommunikációs Charta -, és a tervek szerint 1998-ig tartó nemzetközi csiszolása után az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának 50. évforduló­jára készül el (Szecskő, 1994b). Kérdés, hogy az önkorláto­zásra és deklarációkra építő Charta, amelynek egyáltalán nincs jogi szankcionáló ereje, mennyiben lesz képes ellensú­lyozni azt, hogy „miközben a leggazdagabb országok a sza­kadék felé rohannak az információs szupersztrádán, megpró­bálják leszorítani az útról kevésbé vagyonos és szerencsés vetélytársaikat…" (Torres, 1995). Mindenesetre furcsa és so­katmondó tény, hogy amíg az információtechnika új lehetősé­geinek megszületésekor mindig nemzetközi szintű tárgyaláso­kon szabályozták annak jogi kereteit (így volt ez már 1865-ben, a nemzetközi távírási egyezménnyel, 1936-ban a genfi rádiós műsorszórási egyezménnyel, a második "világháború után a televíziózásra és a távközlésre vonatkozó egyezmé­nyekkel), addig most a szabályozás és a jogi tisztázás igénye zavart és megütközést kelt a „szabad információáramlás" hí­veiben. „…Az Egyesült Államokban sokunkat nyugtalanítanak a szabályozással, ellenőrzéssel és a világ tájékoztató eszkö­zeire különféle szabványok rákényszerítésével kapcsolatos ja­vaslatok…" (Charles Wick, az USA Nemzetközi Hírközlési Ügynökségének (USICA igazgatója) (Wick, 1981). A kontraszt annál nagyobb, minél többet tudunk a műszaki és technológiai szabványok új hullámának merev előírás-együtteséről, az ún. ISO-szabványcsomagról, amely nem más, mint a legfejlettebb technológiát birtoklók könyörtelen normarendelkezése: vagy – jelentős költséget vállalva – igazodnak hozzá a gazdálkodó egységek, vagy elvesztik a lehetőségét, hogy a továbbiakban szereplőként, ill. partnerként jelen legyenek a „mértékadó" piacokon (nesze neked, még egyszer, kölcsönösen megnyitott piac…).

Mit tehetnek ebben a helyzetben a kevésbé tőkeerős, el­maradott termelési szerkezetű országok és régiók? A mikro­elektronikában megszűnt a „későn jövő" előnye, a fejlesztésbe önerőből utólag nemigen lehet bekapcsolódni (Artner, 1987). A szolidaritási akciók és a lelkiismereti értékű deklarációk a legcsekélyebb változást sem idézik elő az alapszerkezetben. Az alternatív, regionális hírügynökségi hálózatok (PANA -Pánafrikai Hírügynökség, ALASE – Latin-amerikai „különle­ges" információszolgáltató ügynökség, POOL – az el nem kö­telezettek közös hírszolgálata) periférikus kezdeményezések maradtak: a POOL pl. 1983-ban az AP (Associated Press, az USA egyik vezető hírügynöksége) napi kibocsátásának mind­össze 2 százalékát produkálta…

A „nemzeti információs rend" kialakítása, esetleg regionális­sá bővítése, Smith-Hobson (1983) szerint már sokkal több esélyt kínál az információs asszimmetria megszüntetésére és az evvel is összefüggő felzárkózási trendek elindítására. Azok a heroikus modernizációs kísérletek, amelyek tudatosan az információs szférát állítják a középpontba – elsősorban Bra­zíliára és Indiára gondoljunk -, ugyan alacsonyabb technikai-­technológiai szinten, de képesek voltak követő stratégiák ki­dolgozására. Jellemző például, hogy miközben az úgyneve­zett „Teleház- (telefalu-) -mozgalom" pionír-országaiban, Skandináviában és Angliában az első évtized pezsgése után lassan elhalni látszik a dolog (sorra zárnak be a „telekuny­hók", ezek a kisközségi telematikai miniközpontok), Brazíliá­ban a kormány a távközlési óriásvállalat, a TELEBRAS szö­vetségeseként 2000-ig 3 ezer, hosszú távon 14 ezer (!) tele­ház létrehozását tervezi.

Nem véletlen persze, hogy éppen Brazília, éppen India – és tegyük hozzá a távközlési „ígéret földjét": éppen Kína – a mintaországa információ és modernizáció összekapcsolásá­nak. Kontinensnyi méretük és óriási lakosságuk a majdani in­formációs szupersztráda legnagyobb fogyasztó-tömegét ígé­rik, csakhogy ezt mint piacot meg kell szerezni! így aztán a hasonló célú ópiumháború naszádjainak szerepét a multina­cionális cégek üzletkötői vették át, a legkedvezőtlenebb felté­telek elfogadásától sem visszariadva a piaci jelenlét puszta biztosításáért. Saját „fizikai adottságaik" ily módon olyan ütő­kártyát jelentenek az adott kormányok stratégiatervezésekor, amellyel ügyesen sáfárkodva ellensúlyozni képesek a tőkee­rő- és technikai fejlettségbeli hátrányokat. S ha belegondo­lunk, hogy az információs korszak követelményeinek megfe­lelő, magasan képzett munkaerő szempontjából jelenleg lista­vezető USA számára mekkora potenciális kihívás lehet a né­hány évtized alatt kiformálódó kínai szellemi és információs infrastruktúra, akkor megérezhetjük annak a paradoxonnak az ízét, amely a profitérdekek által Kínába irányított amerikai tőke történelmi szerepét többek között saját nemzeti humán infra­struktúrája legnagyobb versenytársának „kihordásában" találja meg…

És itt kanyarodhatunk vissza az információs korszak „glo­bális játszmáihoz". Mert miközben a G7-ek és a fejlett tőkés országok egységes tömbként foglalják el a világpiaci piramis tetejét, a közös elképzelések és akciók mellett (mint amilyen pl. a legutóbbi csúcson meghirdetett 12 ún. „pilot project" az információs társadalom kiépítésére) mindenki gondosan kidol­gozza saját nemzeti stratégiáját, amivel megtartani vagy javí­tani szeretné helyzetét az élbolyban. Az USA-nak a Gll-ban is megfogalmazott információs infrastruktúra-dömpingje két­ségkívül a közeljövő központi mozzanata – ezért érzik sokan úgy, hogy talán túlzottan is Amerikáról szól a dal, ha informá­ciós társadalomról beszélünk. Emellett azonban erős körvo­nalakkal kirajzolhatók a versenytársak tervezett lépései is. Ja­pán, amelynek viszonylag gyenge a felsőoktatása és törté­neti-nyelvi-kulturális okok miatt korlátozott a külső szellemi tőkefelvevő képessége (Fallows, 1994), most az „intellektuá­lisan kreatív" társadalom kialakításának programjával igyek­szik felkészülni a jövőre, miközben az információs szuper­sztráda japán „kiadását", az ország teljes behuzalozását há­rom ütemben, 2010-ig tervezi megvalósítani. A szigetország ráadásul harapófogóba került: miközben az USA-ra kell figyel­nie, Dél-Korea és a „kis tigrisek" személyében újkeletű riváli­sai támadtak, akik az adaptációs képesség szempontjából ha­sonló kulturális talapzaton és hasonló tudatossággal menetel­nek előre: a kiemelkedően sikeres dél-koreai információs programok, a hihetetlenül konkrét szingapúri stratégia, a va­lutatartalékait csillagászati magasságokba tornászó és elekt­ronikai piaci helyzetét tovább javító Tajvan mellett nem árt figyelnie a Fülöp-szigetekre (National Information Technology Plan), Thaiföldre (The year of Information Technology '95) és a számos mutatójával meglepően jól helyezkedő Ausztráliára sem. Történelmi okok miatt ráadásul a kínai piacért folyó ver­senyfutásban sem remélhet túl sok jót, így aztán csak az ál­lam és a magántőke között kialakított hagyományosan,ered­ményes kooperációban, az eddig kivívott pozíciók megtartá­sában, technopoliszaiban (Cukuba, Hl. újabban Kansai), az „intellektuális kreativitás" tömegessé tételében és „infokommunikációs" hálózatának gyors kiépítésében bízhat. (Mivel az egyébként vonzó japán program idehaza is sűrű hivatkozások tárgya, csendben megkérdezzük, hogy ugyan milyen lehet az a kreativitás, amelyik nem intellektuális, és milyen az a kom­munikáció, amely nem információs természetű? A fogalmi re­dundancia mögött az a kényelmes szemlélődő magatartás áll, amely kritikai ambíció nélkül megelégszik az ismertetés és az átvétel aktusával, s amelyet Jászi Oszkár egy indulatos pilla­natában „üres formulákon gondolatresten kéjelgő verbál-nemzetköziségnek" nevezett [Jászi, 1918]).

Európa „piacközpontú forradalomban" gondolkodik, már amennyire Európa gondolkodásának terméke az ún. Bangemann-jelentés, az „Európa és a globális információs társadalom" c. dokumentum. Nem csoda, hogy az informatizálással kapcso­latos elképzelések zöme a jogi egységesítést, a standardizációt, az (állami) monopóliumok felszámolását, a magánszektor finan­szírozási feladatait részletezi: így jöhet létre a nemzeti-kulturá­lis-nyelvi-jogi széttagoltságból egy egységes európai info-piac, a legnagyobb gyártók és szolgáltatók nagy örömére. Hogy Eu­rópát többek között éppen az teszi Európává, hogy Amerikával ellentétben eddig „szelektíven közelítette meg, hogy életének mely részeit akarja áruba bocsátani" (Fallows, 1984), az a „pi­acközpontú forradalom" számára – az erőtlen francia tiltakozá­sokat leszámítva – érdektelen. Az angol, dán és holland infor­mációs társadalom, Hl. információs szupersztráda-programok nagyjából ugyanannak az intézkedéscsomagnak az elemeit va­riálják, s ez vár az EU felé törekvő Kelet-Európára is. Egységes tömbként volna esélye egy kínai/brazil típusú modernizációs po­zíció elfoglalására, ám az apró előnyök és a kedvező hitelek reményében önálló utakat járó és kizárólag a „Nyugat" felé ori­entálódó kisállamok inkább a nemzeti piacok védtelenné téte­lében és a Bangemann-csomag megvalósításában való kritikát­lan asszisztenciában jeleskednek. Magyarország és a régió számára a francia és a japán tervezési modellhez hasonló, részlegesen privatizált gazdasági rendszer sokkal vonzóbb táv­latokat kínálhatna, mint az „anakronisztikus piaci liberalizmus" (Vietorisz, 1991), félő azonban, hogy a stratégiakereséskor a „mintakövetés" reflexe és a jól helyezkedő lobbycsoportok nyo­mása eresebbnek bizonyulhat a hosszútávú megfontolásoknál. (L. erre még Nagygyörgy Imre tanulmányát e számunkban.)

Kétségkívül fárasztja a szemidegeket a vezető hatalmak fur­csa globális „kacsintgatós" játéka. Japán Dél-Koreára és a „kis tigrisekre", az USA Japánra, Európa az USA-ra figyel, egy kicsit már mindenki Kínára is „készül", mialatt a „primátus" kérdése leginkább a versengő oktatási rendszerek kapcsán merül fel (az elmúlt években különböző kormányprogramok sora jelentette be az igényt az egyes iskolakategóriákban a világelsőség elérése nagyjából az ezredforduló körül (Tuijman, 1993). Régi játszmák új jelmezben: de vajon miként befolyá­solják a globális színdarabot azok a folyamatok, amelyek az információs korszak egyes szereplőit belülről alakítják át? Va­jon megváltozik-e mindettől a dramaturgia, és ha igen, ki lesz a rendező és kik a főszereplők?

II. Információ, gazdaság, hatalom

(Az információs korszak, mint az átalakuló társadalmi tartalmak és kategóriák kora)

Az „információs társadalom" kérdéskörét elemző megközelíté­sek „gyermekbetegsége" a jelen állapotot meghatározó szer­kezeti elemeknek, a jól belátható trendmozgások várható kö­vetkezményeinek és az információtechnikai fejlődés távlati ígéreteinek a – legtöbbször lelkes – összecsúsztatása. Az in­formációs horizonton gyülekező sötét felhők és a ragyogó napsütést ígérő előrejelzések kontrasztja viszont mostanra már akkorára nőtt, hogy alig maradt „közlekedési útvonal" a két szemléleti keret között. Módszertanilag tehát különöskép­pen indokolt, hogy az információs korszak társadalmi változá­sainak tényleges tartalmait keresve kizárólag azokat az összefüggéseket vegyük számba, amelyek napjainkban már kétségkívül meghatároznak folyamatokat, „végbementnek" te­kinthetőek, vagy bizonyítottan megváltoztattak szerkezeteket és működésmódokat.

Hasonlóképpen tisztában kell lenni az „információs társada­lom" fogalmának vonatkoztatási és érvényességi körével. Je­len állapotában – a „globális" retorika ellenére – a fogalom kizárólag a fejlett centrumországokra alkalmazható, annak tu­datában, hogy egyes régiói és országai között óriási minőségi és szerkezeti különbségek vannak az információs javak ter­melési, elosztási, fogyasztási és érték-szerkezetében. Szinga­púr, az „intelligens sziget" esetében egészen más társadalmi­-termelési alakzatokat találunk, mint a társadalom informatizálásában élen járó USA-ban, amelyet a 60 millió PC, a szinte homokszemmentes távközlési gépezet, a „behuzalozottság" rendkívül magas foka, az alkalmazói világok (elsősorban a tudomány, a kormányzat, az egészségügy, a pénzintézetek és a kereskedelem) magas informatizáltsága és a szuper­sztráda-építés alapozó munkáinak megkezdése kétségkívül mintaországgá avat. (Természetesen a „mintának" nem a „kö­vetendő példa" értelmében – bár sokszor abban is -, hanem a „lám, hát így néz ki a dolog megvalósulófélben" szemléltető jelentéssel.) Amikor tehát általában hallunk állításokat az át­alakuló társadalmi tartalmakról, az leggyakrabban azonnal le­fordítható az USA-ra: az ottani „százalékok" jelentik azt az etalont, amihez egyáltalán mérhetőek mások teljesítményei, ill. mutatói. Nincs mit csodálkozni tehát azon sem, hogy az „információs korszak" minden, elmélettörténetileg fontos moz­zanatának forrásvidéke az észak-amerikai kontinens tudo­mányossága: ezzel a hagyománnyal kell kritikailag szembe­sülnie annak, aki az informatizálás egyes részterületeit vizs­gálva akar érvényeset mondani a jelenről.

Változások a gazdaság szerkezetében és működésmódjában

Az „információs szektor" dominancianövekedése révén meg­változott szerkezetű gazdaságnak „információsként" való le­írása Machlup (1962) alapvetése óta a mindenkori vizsgáló­dások kiindulópontja. Az elsősorban munkaerőstatisztikai szempontok alapján megfogalmazott állításra hivatkozva dek­larálja élvezetesen felületes munkájában Naisbitt (1980) az „információs társadalom" létrejöttét, kiegészítve a képet az „in­formációs szektor" finomszerkezetét bemutató Porát (1977) adataival (az „elsődleges" és „másodlagos" tartományok gaz­dasági produkciójának meggyőző százalékarányaival). Az „in­formációgazdaság" irodalma azóta hatalmas méretűvé nőtt, s egyre nehezebb rendet vágni a szakirodalmi dzsungelben. Az „információ-ipar" fejlődéstörvényeire és elemzésére komoly apparátussal vállalkozó „klasszikus" szektorközpontú iskola mellé felnőttek az információ mint termék gazdaságtanával foglalkozó irányzatok, sorra jelentkeznek az információnak a hagyományos termelési-kereskedelmi folyamatokban játszott újszerű szerepét vizsgáló szerzők, és a bit-elvű információ­statisztika új életre keltette a matematikai információelmélet gazdasági alkalmazásának lehetőségeit firtató elméleti vona­lat is. (Mindezekre részletesen I. Szabó J., 1986, Szabó K., 1989, Nagy-Szabó 1989, Vietorisz, 1991, Delapierre-Zimmermann, 1994.)

A következőkben – annak reményében, hogy elkerüljük a rendkívül kiterjedt és sokfelé ágazó kérdéskör elemzésének buktatóit – felsorolásszerűen összegyűjtjük azokat az állításo­kat, amelyek súlyával, ül. a változásokban játszott szerepével kapcsolatban közmegegyezés látszik kialakulni.

– Az információtechnológia szinte mindenütt a hatékony­ság és a versenyképesség kulcsa. Kiemelt fontosságát szinergikus hatása adja: informatika nélkül ma már szinte nincs fejlett termelés, bankrendszer, kereskedelem. Mindez az információtechnológiát a gazdasági növekedés elsődleges for­rásává és a legvonzóbb befektetési célterületté teszi.

– Az információgazdaság a legdinamikusabban növekvő ágazat, gyors megtérülési és magas profitmutatókkal, sajátos ciklus-jellemzőkkel (pl. a beruházások recesszió idején is nő­nek, az informatikai termékek ára másfél évente „feleződik", rendkívül gyorsan felfut a gerjesztett fogyasztás). Az USA Szövetségi Kommunikációs Bizottságának (FCC) 1992-es adatai jól tükrözik az egyes informatikai ágazatok egymáshoz viszonyított nagyságrendjét: a 3,8 billió dolláros piaci forga­lomból 1,4 billió a tömegkommunikáció, 1,2 billió a távközlés, 800 milliárd a komputeriparágak és 400 milliárd a háztartási elektronika részaránya. 1994-ben az összforgalmat már 4,5 billió dollárra becsülik, s az egyes területek integrációjából származó jövedelemkoncentráció perspektívái valóban a csil­lagászati nagyságrendet idézik…

– Az informatikai óriásvállalatok a legfontosabb mutatók (méret, tőkeerő, forgalom, adózás utáni nyereség, foglalkoz­tatottak száma, értékesítési végpontok száma stb.) alapján fel­zárkóztak az olaj- és autóipar konglomerátumaihoz (egy friss adat szerint például Nagy-Britanniában több profitot hoz a rockzene, mint az acélipar: a popzenei export duplája az im­portnak, s az 571 millió fontos nettó nyereséggel az angol rockzene profitábilisabb, mint az acélipar, a fegyveripar vagy a söripar).

– Az informatikai áruk sajátos terméktípusként vannak jelen a piacon: elsősorban a könnyen másolható szoftverek visel­kednek piacellenesen, és nemcsak a „szegény" országokban: a BSA (Business Software Alliance) adatai szerint a földke­rekség egyik legveszélyesebb pontja Japán, ahol a használt csomagoknak mindössze a 20%-áért fizettek a felhasználók.

– Az új piaci „információs térben" („marketplace" helyett „marketspace") a vállalatok számára a kommunikációs csator­nák és az azokon elérhető információk egyre inkább kézmű természetűek (az ún. „outsourcing" vagyis forráskihelyezés gyakorlata ezt látványosan igazolja is). Ennek megfelelően fej­lődnek a vállalati struktúrák is: átalakulnak a vezetési mód­szerek, a belső szerkezet és munkamegosztás, a munkaszer­vezés hagyományos módszerei és maga a „munkanap" is. A közvélekedéssel ellentétben a decentralizálás nem termé­szetes folyománya ezeknek a változásoknak, legalább olyan erősek a centralizáló tendenciák is.

– A gazdasági élet globális és digitális pénzügyi infrastruk­túrája a tranzakciók új minőséget jelent lebonyolítási tempója mellett új tőkemozgási formákhoz is vezet (pl. a „fogadás az opciók opciójának opciójára" típusú tőzsdei manőverekhez). A rendszer páratlan gyorsasága és tökélye azonban felfokozta a pénzügyi talapzat felborulásának veszélyét is, s két-három évente érkezik egy-egy „földlökésszerű" figyelmeztetés a „szuperszimbolikus gazdaság" (Toffler, 1993) instabilitására.

Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a trendvizsgá­latok előrejelzése a világgazdaság információs „átprogramozódásáról" még nem a jelen valósága: sem a gazdaság egyes szektoraiban, sem a világrendszerben nem válto­zott meg az információs természetű tevékenységek mun­kamegosztásban elfoglalt helye. Szerepük, fontosságuk és arányuk látványos átalakulása azonban a makro- és mikro-gazdasági folyamatok megértésének kulcsa, amely már most is kellő mennyiségű érvet és adatot szolgáltat a mi­nőségi változások gyors bekövetkezését ígérő forgató­könyveknek.

Változások a munka világában

A világtörténelem legnagyobb méretű munkaerőpiaci exodusa az információs korszak egyik legfigyelemreméltóbb és nem kellőképpen kiemelt vonása. Ha azokat az arányszámokat, amelyeket az újkori Angliában vagy a 19-20. század forduló­ján az Egyesült Államokban az iparosítás produkált a mező­gazdaságban dolgozók villámgyors „lecserélésével", az informatizálás nem éri is el, a szerkezetváltás miatt megmozgatott munkaerő létszáma sokszorosan felülmúlja az ipari tarta­léksereggé kényszerített egykori agrárnépességét.

Nagy-Britanniában 1971 és 1984 között tizenhárom év alatt 2,4 millió fővel esett vissza az iparban foglalkoztatottak száma (gyakorlatilag minden harmadik munkahely megszűnt), akik­nek jó része a felemelkedő új ágazatok felé sodródott. (Persze nem mindenki, I. Golding és Murdock, 1986.) Az Egyesült Ál­lamokban a csúcstechnika (automatizáció, robottechnika, szá­mítógépesítés) alkalmazása 25 millió munkahelyet szüntetett meg a nyolcvanas években, miközben mindössze 3 millió újat teremtett. A folyamat pedig gyorsul, s még a változás vezér­hajóira, az informatikai óriáscégekre is igaz: 1984 óta egyedül a távközlési szektorban 300 ezer munkahely szűnt meg, s egyedül az AT&T havi 1000 állást számolt fel. (L. erre Jeff Keefe írását e számunkban.) A prognózisok ugyanakkor szé­dületes adatokról szólnak: az ezredfordulón állítólag gyorsabb lesz a számítógépes munkahelyek számának gyarapodása, mint a Föld természetes népszaporulata.

Az kétségtelen, hogy jó néhány szakmában folyamatos nö­vekedés tapasztalható: a pénzügy, a kereskedelem, a tudo­mányos-műszaki kutatás és oktatás világában, a tömegkom­munikációs területeken. Az itteni összgyarapodás sem vethető azonban össze az egykori betanított munkássereg létszámcsök­kenésének nagyságrendjeivel, s az összmérleg negatív – a munkanélküliségi arányszámok és ezzel együtt a szociális fe­szültségek növekedésnek indultak, az alsó középosztálytól le­felé a szükséges ismeretanyag és az újszerű mentalitás hiá­nyában jól érzékelhetően veszélybe kerültek a generációs élet­kilátások. Ezt az óriási terhet a centrumországok csak a világ más részeiből származó extraprofittal tudják részben ellensú­lyozni, s a grandiózus globális gyarapodási grafikonok mögött az információiparhoz kapcsolódó alacsonyabb szintű tevékeny­ségek nagy részének „kitelepítése" húzódik meg. Az on-line há­lózati kapcsolat következtében nincs már idő- és tér-korlát, a termelés (adatfeldolgozás, alkatrészgyártás stb.) és a kommu­nikáció folyamatos. Az állandó innováció sem gond, hiszen – ahogy a Malone-Rockart szerzőpáros (1991) találóan megálla­pítja – az elektronikus piac egyik napról a másikra lényegében egész „intellektuális zsoldoshadseregeket" toborozhat. (Erről so­kat mesélhetnének például a magasan kvalifikált indiai mate­matikusok ezrei, akik óriási tömegben potom áron látják el ame­rikai cégek programozási feladatait.)

Jól érzékelhető a képzettségi szerkezettel szemben támasz­tott munkaerőpiaci igény eltolódása: az „alsóbb" szakmai ré­tegekhez kapcsolódó tömegtermelési és tömeges „szimbólum­manipulációs" (elsősorban adatfeldolgozási) tevékenységek „kitelepítése", a „felső" rétegekhez szükséges értékes tudások zárt újratermelésének vagy asszimilálásának programjával párhuzamosan. A pozíciószerzéshez szakadatlan tanulás és szakmai megújulás tartozik, a rostán könnyű kihullani, még ha egyúttal a folyamatos átalakulások miatt a gyors előre­menetel esélye is adott – mindez erős és állandó pszichés feszültségforrásként működik. Mindezt csak részben tudja el­lensúlyozni az az újfajta „vállalati szocializmus" (hogy az Apple-vezér Steven Jobs kifejezését idézzük), amely társas összejövetelekkel, mindenkivel való tegeződéssel, sportper­cekkel, demokratikus étkezdével, kitüntetésekkel erősíti a cég-tudatot és a munkahelyi légkört, s amelynek lampionos-hamburgeres fecsegő felszíne mögött új formákban ugyan, de kí­méletlenül reprodukálódik az – elsősorban jövedelmi szint szerinti – hierarchia. A tegeződés ráadásul utasításban sza­bályozott norma, a partykról hiányzókat feljegyzik, a szakszer­vezetek a jó légkört megzavaró mumusok, akiket a közös ren­dezvényeken vetített propagandafilmeken hatásos eszközök­kel lehet diabolizálni… (Rügemer, 1987).

A munka világának másik nagy horderejű fejleménye az ún. távmunka (teleworking) megjelenése, ami megteremtette az új korszak új munkavállalóját (Kronstein, 1991), a „telecom-mutert", a számítógéppel, faxmodemmel és telefon-mellék­állomással felszerelt otthon dolgozó alkalmazottat. Kevesek figyelmét váltotta ki az a meglepő hír, hogy 1995 közepén az Egyesült Államok 150 milliós aktív munkaerő állományának majdnem a harmada, közel 50 millió fő már „távmunkás". (Ter­mészetesen közülük nem mindenki végez számítógépes mun­kát, közülük sokan a hagyományos bedolgozók vagy az ott­hon foglalkoztatott rokkantak közül kerülnek ki.) Amerikában ugyanakkor mintegy 60-62 millió háztartásban van modemes (tehát a hálózatokra csatlakoztatható) személyi számítógép, vagyis a potenciális telecommuterek száma már most jóval nagyobb , mint a ténylegesen ilyen munkát végzőké. Hosszan elidőzhetnénk az otthon történő munkavégzés életszervezési és családi dimenziója, közlekedés-kiváltó környezetvédelmi előnyei és „munkafilozófiai" érdekességei körül, ezúttal azon­ban csak két mozzanatra hívjuk fel a figyelmet.

A távmunka népszerűsége elsősorban a mammutvállalatok között növekszik. A telecommuter átlagosan 20 százalékkal termelékenyebb otthon, s az ekképpen realizált bevételtöbblet és a felszabaduló irodaterülettel kapcsolatos megtakarítás hosszú távon gyümölcsöző befektetés a telematikai appará­tust telepítő cégnek. (Az 1991-es árakon számolt 10 ezer dol­lár helyett ma már 2-3 ezer dollárból biztosítható a színvonalas alap-konfiguráció.) Ám a tömeges használat anyagi alapját még ezzel együtt is csak az állami és szövetségi költségvetés nagyarányú igénybevételével sikerült biztosítani! A távmunka „mintarégiójában", Kaliforniában az 1984-es Los Angeles-i olimpia idején indult el az első nagylélegzetű program, Rea­gan és később Bush elnök hathatós közreműködésével, je­lentős központi források mozgósításával (nesze neked még egyszer, piaci liberalizmus!).

A munka hatékonyságában, infrastrukturális feltételeiben kétségtelenül előrelépést jelentő fejlemények kizárólag önma­gukban értékelhetőek. A munka „humanizálásának", „felsza­badításának", a „kreativitás kibontakoztatásának" diadalfor­dulataival óvatos mértéktartással és az „általános alanyokat" elfelejtve kell élni. Ami ugyanis igaz lehet bizonyos munka­körökben és munkatípusoknál, az egészen másképp néz ki másutt. Ha ugyanis az új körülmények között végzett munka tartalmát, illetve a munkavállaló attitűdjét és viszonyulásait nem vonjuk az elemzésbe, könnyen üres szólamokat szajkóz­hatunk. Mert attól, hogy rossz írógép helyett hálózatba kap­csolt szupergépen otthon kopognak a piros körmök a billentyűkön, igazán nem változott meg a gépíró (ma: beíró) tevékenység „elidegenedettség'! együtthatója". Az utazással megspórolt idő pedig különösen alkalmas a teljesítmény foko­zására (valahonnan annak a plusz 20 százaléknak el kell ke­rülni…) Attól, hogy nem fogaskerekeket, hanem mondjuk tin­tasugaras nyomtató számára patront gyárt, a munka lényegi tartalma nem lett más a rossz levegőjű üzemcsarnokban napi 10-12 órát dolgozó félanalfabéta spanyol ajkú munkásnőnek a Szilikon-völgyben (Rügemer, 1987), még ha tevékenysége az információgazdaság teoretikusainak fogalmi mátrixában az információipar elsődleges szektorába soroltatik is. Az in­formációtechnika „áldásait" a többség egyelőre inkább a magánéletben, fogyasztóként tapasztalja meg, a munka vi­lágában változást a hatékonyságparaméterek szakadatlan növelésével eredményeznek. Van mit behozni: 1850 és 1950 között az ipari dolgozók munkatermelékenysége 1400%-kal emelkedett, ezidő alatt az irodaiaké mindössze 40%-kal. Az információs korszak most néhány évtized alatt produkálja ugyanezt a növekedési arányt – ám a nagytudású eszközök révén szerzett kényelem (mennyivel jobb egy borítékcímző program, pláne egy fax a hagyományos levélküldő „kézimun­kánál") sem a munka tartalmában, sem a tőke-munka vi­szonyban nem hozott változást. S ha egy pillanatra elfelejtjük a légkondicionált irodák monitorainak és armatúráinak hűvö­sen elegáns design-csillogását, és az információtechnika elektronikai háttériparának bugyraiba pillantunk, azonnal más­ként tekintünk a „kényelmi nyereségre" is. W. Rügemernek (1987) az Economic Notes 1984/2-es számának 10. oldalán a chipgyártás technológiai folyamatának 10 lépéséhez szük­séges 26 vegyszernek 45 egészségkárosító hatását sikerült összeszámolnia, s részletesen ismerteti is azt a „munkavé­delmi háborút", amit az elektronikai ipar szakszervezetei foly­tattak a dolgozók egészsége érdekében.

Az ám, szakszervezetek… Az információs korszak látszatra nem kedvez nekik, az érdekérvényesítés hagyományos formái egyre kevésbé tűnnek működőképesnek, ha nem is olyan köz­vetlen módon, mint mondjuk a San Franciscó-i napilapok nyomdászainak és terjesztőinek sztrájkja esetén, amikor az újságok papíron nem készültek el, mégis megjelentek… az előfizetők számítógépének képernyőjén. (Az USA-ban sok na­pi- és hetilap elektronikus formában is megjelenik, több helyi lap esetében kezdi utolérni a papíros példányszámot.) A szak­szervezetellenes „vállalati szocializmusról" már volt szó ko­rábban, az igazi veszély azonban – összefüggésben az igé­nyelt tudások és szakképzettség „felfelé kúszásával" – a tagok „vezetővé válása" fenyegeti a szakszervezeteket (I. ismét Jeff Keefe írását). Mindemellett számos sikeres szakszervezeti tí­pusú fellépést is feljegyeztek a krónikák – különösen a „táv­munkások" 1985-ös mintapere jelentett sokat, amikor bírósági ítélet marasztalta el a munkaterhelést tisztességtelenül növelő anyavállalatot, amely ráadásul a tiltakozni akarókat meg is félemlítette. (Az alvállalkozói státusban végzett darabbérrel honorált munka egyébként gyakorlatilag a középkori ún. „szórt manufaktúrához" való visszatérést jelenti (Kronstein, 1991), s a helyét és legkedvezőbb adózási feltételeit kereső magyar értelmiség számára is tanulságos lehet…)

Változások a társadalomalkotó csoportok szerkezetében és egymáshoz való viszonyában

Idézzünk fel egy tanulságos gondolatmenetet 1988-ból: „… az a klasszikus liberális megközelítés, amely a kormány be­avatkozását a minimumra igyekszik csökkenteni, az új tech­nikák alkalmazása esetében… nem lehet érvénye&4Ha ugyan­is az új technikák esetében a döntést (a »ki, hogyan, minek az érdekében, milyen eredménnyel" szempontjait mérlegelve) kizárólag a magánvállalkozókra bízzuk, s a kormánybeavat­kozást megszüntetjük vagy minimumra csökkentjük, amint azt a klasszikus szabadpiaci elvek előírják, nyilvánvaló, hogy a döntéshozatal minden fokán a profitmotívumok kapnak el­sőbbséget, s ezáltal a társadalmi-gazdasági szakadék még inkább elmélyül…" (Lee-Han, 1988)

A szerzők nem holmi ultrabalos teoretikusok, hanem a dél­koreai modernizációt valódi „információs társadalom" építése­ként felfogó, s ezért a technológiai változások mellett a szo­ciális szempontokra is figyelő szöuli egyetemi tanárok. Aki egy kicsit is érzékeny erre a mozzanatra, annak a világ bármely pontján látnia kell, hogy az „információs társadalom" jelen­legi programjainak legnagyobb veszélyeket magában hor­dó problémája a társadalmi egyenlőtlenségek növekedé­sének lehetősége.

Régóta tudjuk, hogy az új kommunikációs technikákhoz való hozzájutás költségei miatt a gazdagok előnye s a szegények hátránya sokkal nagyobb lesz, mint eddig bármikor. S noha az új kommmunikációs technikák kétségtelenül emelik egyé­nenként is kinek-kinek az információszintjét, de ez a jótékony hatásuk aszerint érvényesül, hogy ki hol helyezkedik el a tár­sadalmi ranglétrán. Amikor az új kommunikációs technikák so­kasága válik viszonylag gyorsan, viszonylag rövid idő alatt elérhetővé, az új technika új információs szakadékot hoz létre, még mielőtt a régi információs szakadék összeszűkülne. (Katzman, már 1974.) Ezen az alaphelyzeten nem változtat az informatikai ipar félelmetes árversenye sem: az olcsóbbá válás mellett mindmáig azonos erejű tendencia a lépéstartás­hoz időről időre szükséges újabb kiadásoké. Amikorra pl. a PC-árak elérhetőek lesznek – írja Lee és Han 1988-ban -, addigra egy újabb technika egy újabb szakadékot hoz… S lám: mit kezdjük ma egy 386-os PC-cskével, amikor legalább a négyszer annyiba kerül Pentium processzoros multimédiás konfigurációra van szükségünk a lépéstartáshoz…

A meglehetősen szkeptikus Astrad Torres (1988), akit ko­rábban többször idéztünk, az egyenlőtlenségek növekedésé­nek mindkét metszetében élesen fogalmaz. ,,[E modell]… a dolgozó népesség tekintélyes részét még az iparilag fejlett országokban is háttérbe szorítja. Pusztán egy új, mérnökök­ből, jogászokból, tervezőkből, pénzügyi szakemberekből … ál­ló privilegizált társadalmi réteg húzhat elegendő hasznot élet-körülményeinek javítására." Tegyük hozzá: közülük sem min­denki. Az USA fegyverkezési programjainak csökkentése miatt egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé váló, különlegesen magasan kvalifikált középkorú fejlesztőmérnökök tömege va­lószínűleg nem tekinti magát privilegizáltnak…(I. Szentgyörgyi, 1995). Torres a társadalom kettészakadásának folyamatát Ró­bert Reich amerikai munkaügyi miniszter „szemüvegén ke­resztül" érzékelteti: „a szimbólumok megformálói szívesen fektetik be magánjövedelmük egy részét kollektív vállalkozá­sokba. Az ily módon létesített rendszereket azonban egyre inkább a többi szimbólummegformálóval osztják meg." A „du­alizálódási tétel" természetesen már jóval Reich előtt megfo­galmazódott, legtisztábban Miles és Gershuny 1986-os tanul­mányában: „… [a munkaerő polarizációja során]… egy erősen dualisztikus gazdaság alakul ki, s élesednek a regionális és osztálykülönbségek a biztos munkahellyel rendelkezők, a munkahelyüket fenyegetve érzők és az állandó munkanélkü­liek között." Az új kategóriák megragadásának nehézségeiről híven tanúskodnak azok a kísérletek, amelyek az értelmiség „osztályhatalmának" kialakulásaként értékelik a társadalmi pi­ramis tetején végbemenő őrségváltást, s azok a terminológiai torzszülöttek, amelyek a valódi társadalmi tartalom megraga­dásának hiányát szellemesnek szánt elnevezésekkel vélik pó­tolni. Csak elrettentésül néhány példa: „kognitív meritokraták" (a szellemi tevékenységekkel megszerzett érdemek révén ki­vívott hatalmi pozíciók birtokosai) „kibernaukraták" (az új in­formációs univerzumban, a „kibertérben" hozzáértésük miatt nagyobb sikerrel navigálok és ennek révén a folyamatok irá­nyítását felügyelő kevesek). A világon rendkívül népszerű Alvin Toffler (1993) nyomán ma leginkább a „kognitariátus" a legel­terjedtebb és leggyakrabban használt formula, de ennek el­lentmondásosságára jellemző az a képtelen helyzet, hogy hangzása miatt a társadalmi szakadék mindkét oldalán állókra előszeretettel használják (I. a címszót a Kislexikonban).

A „távolodó társadalmi csoportok" alaphelyzete még az Amerikát hosszú ideje összetartó kötelékek közül is többet meglazíthat. A „kasztosodás" folytán (a mozgékony győztesek elkerülik az érintkezést a „vesztesekkel") az erőt adó közép­osztálybeli életérzést megkezdte felváltani egy kilátástalan, „latin-amerikai" típusú kivetetségi érzés (Fallows, 1994), az oktatás gazdasági értékének növekedésével pedig végképp meginog az igazságos versenybe vetett hit, mivel a milliós tandíjak világában a szegényből gazdaggá (de legalábbis jó­módúvá) válás álma egyre inkább illúzióvá foszlik.

Mindezt azonban az információs szupersztráda csinnadrat­tájában alig lehet érzékelni. Sokkal inkább jellemző még a Beverly Hills épületeibe fagyott „pszichoanalitikus álom" az európai kultúra nosztalgikus divatékszerré fantáziálásaként (Forgács, 1995), a gazdagok és szegények szembefordulásá­nak rémképe helyett. Pedig ha valaki figyelmesen szemléli azokat az országokat, amelyek a problémák „exportálásán" keresztül történő megoldás eszközei, akkor saját mementójára ismerhetne benne. Hivatkozzunk ismét Brazíliára: a gazdagok­ra vigyázó fegyveres őrök száma háromszorosan múlja felül a katonaság és a rendőrség létszámát (Kopátsy, 1995), s a milliós nyomornegyedek néha híradó-kamerák előtt feltűnő infernális-gyermekbűnözéses képei vélhetőleg nem az elmúlt tíz évben innen kimenekített 126 milliárd dollárt juttatják a néző eszébe… (Ki tudja, mi járt Terry Gilliam fejében, amikor nagy hatású és szép filmjének, álmot és valóságot összecsúsztató anti-utópiájának címeként – állítólag hasára ütve – a „Brazil"-t választotta …) Az átlagos angolszász centrumpolgár számára a tükörnek egyik oldala sem veri vissza a fényt: nem látja magát a másikban. Kérdés, hogy meg kell-e várnia, amíg a helyzet kíméletlenül egyértelmű lesz. Amikor Erzsébet királynő a 16. században körutat tett az ipari forradalommal terhes Angliában, keserűen jegyezte meg: „Pauper ubique iacet" (szegények mindenütt). Csakhogy ott is előbb következtek az 1547-es drákói kínzásos-rabszolgaságba taszításos törvé­nyek, mint a szegényeken segíteni igyekvő „Poor Act" – ma­napság pedig sokadszor és sokadik-féleképpen bizonyosodik be, hogy amikor egy gépezet termeli a szegénységet, a jóté­konyság éppen a kollektív lelkiismeret rovására engedi meg­nyugodni az egyéni lelkiismeretet. S ha mindez az árnyék, hiába fény az Internet-használók, gyarapodó (most már 40­45 milliós) tábora (I. Kislexikon): a „virtuális közösségek" szép új világát szemlélő elismerő biccentés nem szoríthatja ki az életkilátásaikat szűkítve újratermelő közösségekkel való szolidaritásérzetet. (S – noha kedvenc témáink közé tartozik – ezért nem időzünk most el a hálózati kultúra körül.)

Változások a hatalom természetében

A hatalom természetének és intézményeinek átalakulása az információs korszak társadalomtudományának talán legvitatottabb kérdése. Hogy az „információs hatalom" felváltja a hatalomgyakorlás archaikusabb és brutálisabb formáit, s hogy az információ stratégiai (mert jövedelemtermelésre és ellenőrzésre egyaránt alkalmas) jellege miatt újfajta elosztási harcokat eredményez, többé-kevésbé elfogadott kiindulópont. Ezt követően azonban a mindent átjáró információtechnika ál­tal elindított változások a szakirodalomban végül is egyetlen dilemmába torkollnak: vajon az Állampolgár nagyobb szabad­ságát eredményezik-e mindazon erőkkel és intézményekkel szemben, amelyekkel autonómiájáért, önrendelkezéséért, el­fogulatlan döntésének lehetőségéért időtlen idők (de leg­alábbis az állam létrejötte) óta hadakozik? Inkább eszközhöz jutnak-e a befolyásolással és manipulációval szemben az ál­lampolgári védekező technikák, vagy éppen ellenkezőleg, szinte korlátlan lehetőségekhez jut az ellenfél? Orwell vagy Athén? – teszik fel eldöntésre legtöbben a kérdést, jelezvén, hogy a probléma természete nem tűr kompromisszumot és köztes megoldást, csakis valamelyik szélsőség győzelmével végződhet. Mivel a témakör hatalmas irodalmát, a meghatá­rozó szempontokat és érveket lapunk e számában remekül összefoglalja Donk és Tops nagyívű áttekintése, valamint Szé­kely Iván tanulmánya, eltekinthetünk ezek summázásától.

Ha elfogadjuk Toffler (1993) jól dokumentált vízióját („Hata­lomváltás" c. könyvének állításait), hogy ti. a nyolcvanas évek végének status quo-rongáló politikai földrengése „ártalmatlan csetepaté az előttünk álló globális hatalmi harchoz képest", s az üzleti szféra átszervezési-felvásárlási láza pusztán az „el­ső lövésváltás az eljövendő, sokkal nagyobb arányú és telje­sen újszerű üzleti ütközetekben", akkor jól látható, hogy a mesterséges dilemmában való állásfoglalás nélkül is van tétje mindannak, ami a hatalom természetrajzának megváltozásá­ban tetten érhető.

Ma a legszembetűnőbbek a politika piacosodásának és „mediatizálódásának" tendenciái (I. részletesen Simonds, 1990 remek tanulmányát). A piacosodással a mindenkori kor­mányok és önkormányzatok autonómiafoka csökkent, egy­szerre védtelenebbek a gazdaság erőcsoportjai és a társa­dalmi nyomásgyakorlás eszközeivel szemben. Ennek követ­keztében valamelyik oldal pillanatnyi sikere azonnal a másik fél vészreakcióit hívja elő, ami fokozódó bizalmatlanságot eredményez minden kapcsolati térben.

A mediatizálódás – ahogy azt számos remek könyvében Herbert F. Schiller bemutatta – az „ideológiai uralom" új hul­lámát és eszköztárát váltja ki, miközben a hatalom elszemély­telenedik: a befolyásolás egyre kevésbé kamarilla-természetű és mindinkább „szélesebb sávban", a szocializáció szinte min­den csatornáján hat. A „tudatformálás média módra" nem azért jelent már régóta akut veszélyt, mert „hamis képet ad a világról" (ahogy azt heves kritikusai előszeretettel ismétel­getik), hanem azért, mert „túl gyakran egyáltalán nem nyújt következetes képet a világról… a töredékes, összefüggéseiből kiszakított, a rendezőelvektől megfosztott, előzmények nélküli és a történelmi folyamatokra való bármiféle utalástól elvonat­koztatott információ az, amely aláássa a megértési képessé­get… (s ekképpen olyanná formálja az információs környeze­tet), amelyben a hatékony politikai cselekvés képessége …gyengül." (Simonds, 1991) A képen – sőt már a nyelven! – keresztül paralizált megértési képesség veszélyeire régóta igyekszik felhívni a figyelmet Noam Chomsky, folytatva azt a hagyományt, amelyet Aldous Huxley a „tudatalatti meggyőzés­ről" és a véleményformálásról az ötvenes évek végén írott esszéivel megnyitott. (Mindketten egy-egy rövidebb szöveggel vannak jelen ebben a számban.)

A folyamat ugyanakkor nem egyetlen irányú. A hírek és is­meretek óriási és hozzáférhető kavalkádjában megszaporod­nak az egyes kérdésekkel kapcsolatos mérlegelhető szem­pontok és háttérismeretek, amelyek a média-repülőbombázások ellenére is szuverénebbé teszik az információk befoga­dóját. Az igazi kérdés tehát már nem az, hogy „mennyi és milyen hírt", hanem az, hogy ezek milyen „vonatkoztatási és feldolgozási" rendszerbe kerülnek – s ha már bekerültek, au­tentikus-e az a tudás, amelynek révén a dolgok „elrendeződ­nek" a fejekben. A veszély-forgatókönyvek éppen ezért figyel­meztetnek elsősorban a politikai-kulturális-nyelvi szocializá­ció „puha" formáinak kisajátíthatóságára, s az ezen keresztül felépített hatalmi pozíciók „észrevehetetlenségére". Mindevvel együtt azonban a „hatalom" gyakorlóinak, „haszonélvezőinek" egykor jól körülírható csoportkontúrjait mind nehezebb meg­rajzolni.

*

Az eddigiekben az információs korszak valóságának nyers le­írását, a legfontosabb érzett aktuális jellemzőket igyekeztünk számba venni. Ugyanezen a ténybázison azonban egészén eltérő elemzési stratégiákkal szögesen eltérő értékelések és forgatókönyvek születhetnek. A jelen állapot vonatkoztatási keretéül szolgáló átfogó szempontokra minden ellentmondá­sosságuk ellenére mégis szükségünk van ahhoz, hogy egy nagyobb folyamat vagy összefüggésrendszer részeként minő­sítsük is a változásokat. A következőkben három lehetséges megközelítési szintet járunk röviden körül.

III. Információ és történetfilozófia

(Az információs korszak mint történeti korszakváltás. De mek­kora?)

A társadalomtörténeti folyamatok vizsgálata elképzelhetetlen szakaszolás nélkül. A felosztások egy része kizárólag arra al­kalmas, hogy külsődleges szempontok alapján elkülönítsen, s ennek révén tegyen tárgyalásra alkalmassá egyes perióduso­kat (őskor/ókor/középkor/újkor/legújabb kor). Más megoldások a társadalmi-gazdasági szerkezet legmeghatározóbbnak ér­zett mozzanatával tagolnak, s ezek egyúttal már az adott kor­szakok „jellemzésére" is vállalkoznak (ősközösségi/rabszolga­tartó/feudális/kapitalista). Újabban a legelfogadottabb tagolás­sá az egyes történeti állapotokra jellemző domináns tevékeny­ségformákra épülő elméleti konstrukció vált (halász-vadász-gyűjtögető/földművelő/ipari/posztindusztriális társadalom). A korszakelnevezéssel tartalmi állításra is vállalkozó felosztások közös jellemzője az, hogy a történelem „motorjaként" a kor­szakok közötti átmenet nagy kérdéseire figyelnek, akár „for­radalomként", akár „a termelési mód megváltozásaként", akár új „társadalmi-gazdasági alakulat" létrejötteként írják le a megszülető minőséget.

Hogy napjainkban a változások felgyorsulása miatt éppen úgy új minőség születését érjük tetten, annak számos bizo­nyítékát láttuk. Azzal azonban, hogy elnevezzük „információs­nak" a formálódó társadalmi képletet, még nem tettünk értel­mes állítást a többi társadalomtörténeti korszakhoz való viszo­nyával – és ezzel összefüggésben tényleges horderejével – kapcsolatban. Ha ebből a szempontból nézzük meg az iro­dalmat, azonnal kiderül, hogy az egyes iskolák egészen más­fajta minőséget értenek „információs társadalmon", s egészen eltérő „forradalmi szerepet" tulajdonítanak az információ­technikának. Minden „posztindusztriális" kiindulópontú elem­zés az „iparit" felváltó minőségként tárgyalja az „információs társadalmat", s ekképpen – Alvin Toffler (1981) legendássá vált könyvének címével – valódi lényege a „harmadik (társa­dalomtörténeti) hullám" (amikor is az első a földművelésre, a második az ipari termelésre való áttérést jelenti).

Valójában nem a „sorszám" az érdekes, és nem is a pontos „besorolás": a változó vizsgálati szempontok függvényében csak részben rivális elméletek születnek, valójában egymást kiegészítve egyidejűleg több is érvényesnek bizonyulhat! A változásszintek egymásra rétegződnek, s emiatt egy adott át­alakulás sorozat több, különböző léptékű, időhatárú és jelen­tőségű történelmi trend lezárója vagy elindítója lehet. Az „in­formációs társadalom" mozgásirányait és ígéreteit e szimultán változásszintekkel összevetve négy, egyre merészebb világ­történeti konstrukcióra építő lehetőséget, ill. magyarázati mó­dot különíthetünk el (ezúttal rövid „portrék" formájában). Esze­rint 1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus sikeres ez­redfordulós alkalmazkodási alakváltozata; 2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust felváltó minőség előszobája; 3. Az információs korszak a hierarchizált társadalmak tagadásá­nak kezdete; 4. Az információs korszak a poszt-humán világ­állapot előfutára.

1. Az „információs társadalom" a kapitalizmus egyik alakvál­tozata: a hihetetlenül dinamikus és megújulásképes formáci­ónak az ezredvég kihívásaihoz alkalmazkodó metamorfózisa, amely ezzel az alkalmazkodással éppen a lényegi viszonyok (a tőke értékesülése, profit, piaci szabályozás, egyenlőtlen csere) fenntarthatóságát igyekszik egyre több sikerrel biztosí­tani. Ennek természetes következményeként árnyoldalai mind erőteljesebben jelentkeznek, s a profit-logika mind több terü­leten mutatja meg elidegenítő erejét. A technikai forradalom ekképpen nem vezet társadalmi forradalomhoz, hanem az in­formációs rendszerek monopolizálásán és privatizálásán ke­resztül egy új árupiac (és az ezzel járó árufetisizmus) kiala­kulását eredményezi. Az információtechnológia által lehetővé tett demokratizálás ígérete eltakarja a lényeget, illúziókat keltő és rossz irányba téríti el a rendszerkritikus energiákat.

2. Az „információs társadalom" a kapitalizmust mint szerve­ződési- és működési módot váltja fel, a tőke, az érték, a ter­melés és a hatalom új formáival és funkcióival. Eközben meg­maradnak, illetve újakkal egészülnek ki a korábbi hierarchikus és elidegenedési szerkezetek, csak éppen új alanyai (elitcse­re, „elituralom") és megjelenési módjai alakulnak ki. Megvál­tozó áruszerkezet mellett változatlan marad az áruviszony, de a pénzviszonyok radikálisan átalakulása újszerű tervezési-­gazdasági-elosztási rendszereket hív életre, s ezzel együtt a politikai szféra működéstörvényei és játékszabályai is kicse­rélődnek.

3. Az „információs társadalom" a társadalomtörténet legna­gyobb horderejű változásegyüttesét jelenti a termelő tevé­kenység megkezdése, ill. a hierarchizált társadalmi struktúrák kialakulása (nagyjából az ókori magaskultúrák létrejötte) óta.

Ha ugyanis minden, azt követő társadalmi-gazdasági alakzat a hatalmi viszonyok meglétére, elkülönült termelőkre, szétta­golt közösségekre, áru- és piaci viszonyokra s a mindezekkel együtt járó elidegenedés-faktorokra épül, az „elektronikus de­mokráciát", „globális közösséget" és ezzel együtt összekap­csolt termelőket, valamint a piaci logikát tagadó gazdasági mozgásformákat és az elidegenedés csökkentés, sőt leküz­dés („emancipáció") változatos formákban felbukkanó rész­eredményeit megteremteni kezdő új korszak az egész meg­előzőt tagadja. (Erre I. Kapitány Ágnes és Gábor írásait illetve, Yoneji Masuda híres „Komputópiáját" [magyarul Masuda, 1986].)

4. Az információs korszakot lehetővé tévő technikai fejlődés magát a társadalomtörténetet teszi zárójelbe azáltal, hogy sa­játos gépi intelligenciával („silico sapiens") váltja fel a fejlő­déstörténeti sorban az emberit. A hosszú irodalmi előtörténet után sokáig tudományos-fantasztikus köntösben jelentkező forgatókönyv mostanra kidolgozott elméletekig jutott (I. pl. Stonier, 1990, bírálatát I. Darányi, 1993).

Kell-e választanunk a négy „forgatókönyv" között? Az jól lát­ható, hogy minél kisebb horderejű változást prognosztizálunk, annál konkrétabb és annál közelebbi megerősítéseket kapunk magától a valóságtól, a „reálfolyamatoktól". Azt is látni kell azonban, hogy a vázolt átalakulás szintek mindegyikére talá­lunk azt tarthatóvá, plauzibilissé tevő gyakorlati példákat és az adott irányokba mutató változásokat. Mindezzel együtt jelenleg az 1. sz. forgatókönyv mellett sorakoztatható fel a legtöbb érv, ám tegyük hozzá, hogy attól még továbbra is pusztán forgatókönyv marad, és nem a kérdés elméleti „megoldása". Ez egyébként nagyon jól érzékelhető azoknak a pozíciójából, akik egyfajta „nulladik" forgatókönyv híveiként még az információtechnika forradalmában sem hisznek, és semmifajta változást nem tapasztalnak a társadalom mély­szerkezetében. A „pesszimisták" – ahogy Forester (1989) egyáltalán nem találó terminológiája ezt a „tábort" nevezi – a forradalmi változást és az informatizálásnak tulajdonított strukturális átalakító erőt egyaránt megkérdőjelezik (Traber, 1986; Slack-Fejes, 1987; Winston, 1989). Az információs technikák által kiváltott társadalmi hatásegyüttest elismerik, de nem tekintik minőségi ugrásnak. De hát mit is kezdhet az elmélet tisztázni akkor, amikor a valóságban sem egyértel­műek a kérdések? Michael Marién híres táblázata 125 tétel­ben sorakoztatja fel az „új információs technológiák tényleges hatás-következményeit", s a mérleg alig-alig billen el a pozitív irányba: az egyes szempontoknál a pluszok mellett könyörte­lenül ott sorakoznak a mínuszok (Marién, 1989). Ember le­gyen a talpán, aki mégis kiköt valamelyik forgatókönyv mel­lett… Ebben a helyzetben nem számít az írástudók árulásá­nak, ha valaki a kérdést a jelenlegi állás szerint eldönthetet­lennek tartja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne folyna a rivális elméletek harca, hiszen mint korábban láttuk, ugyan­az a valóság többfajta vonatkoztatási rendszerhez kínál érv­anyagot. Éppen ezért történetfilozófiailag helytelen az „infor­mációs társadalom" kifejezés használata, mert az információ­ban gazdag világ által megkezdett társadalomátalakítás valódi léptékeit a változások elemző tudomásulvételével együtt is csak becsülni tudjuk.

IV. Információ és ember

(Az információs korszak mint antropológiai kihívás)

Úgy tűnik, az információkezelés 19. és 20. századi robbaná­sának különböző utakon induló, önállóan fejlődő eszközei több rész-összekapcsolódás után most olvadnak össze egy­séges rendszerré. A különálló sikertörténetek (telefon, rádió, TV, számítógép, hangrögzítő eszközök) a hatékonyságpara­méterek monoton növelése után e grandiózus egységesülés eredményeként hoznak létre új rendszerminőséget, az in­formációtechnika csak a nyelv és az írás kialakulásához hasonlítható harmadik szakaszának kezdeteként.

Merésznek tűnik az összevetés? Gondoljuk csak végig, hogy a nyelv és az írás hasonlóan hosszú előtörténet után, önállóan fejlődő komponensek összekapcsolódása révén alakult ki, kísértetiesen hasonló forgatókönyvekkel. Az indító lö­kés minden esetben numerikus természetű: a kezelhetőség érdekében reprezentálandó dolgok sokasága (számossága) igényel új technikát, amely siker esetén azon nyomban me­móriatámogató eszközként is funkcionál, majd egy követke­ző, immár harmadik szakaszban a kommunikáció nagy haté­konyságú eszközévé fejlődik. A beszéd esetében a növekvő számú releváns környezetelem, az írásnál a gazdasági élet regisztrációs igénye, a számítógépnél a bonyolult számítási feladatok, a népszámlálási adatok összesítése, ill. a röppályaszámítások jelentették a kezdő impulzust. Mindhárom eset­ben gyorsan kiderül, hogy az új rendszer egyúttal a korábbi­aknál nagyobb hatásfokú emlékezeti produkciót tesz lehetővé: a konvencionális szóalak megőrizte a jelentést, az írás az egyébként kezelhetetlen adattömeget, a számítógép a bitekre lefordítható írott információ mérhetetlen mennyiségét. S csak ezt követően vesznek fel kommunikációs funkciót: a beszéd hatásosabbnak bizonyul, mint a gesztusnyelv, az írás áttöri a szóbeli kommunikáció tér-idő paramétereit, a számítógép… nos, a számítógép csak most kezdi integrálni a kommunikáció professzionálissá fejlesztett elemi technikáit. A postaforgalmi paramétereket túlszárnyaló hálózati levelezés, a digitális kép­telefon még csak az előhírnöke ennek a folyamatnak: ezért tévednek az „információs forradalom" apostolai, akik a tech­nikai lehetőségek fejlődésének óriási ütemét minőségi ugrás­ként értékelik. Szó sincs róla, hogy létrejött volna az új infor­mációtechnikai rendszerminimum – hosszú még az idő, amíg megszületik, amíg elterjed és amíg ugyanolyan természetessé válik, mint a beszéd vagy az írás. Ne felejtsük el, hogy a reprezentálás, az emlékezeti produkció és a kommunikáció új minőségéről van szó, s ez nem egyszerűen a korábbi tech­nikák javított változata lesz, hanem a gondolkodás, a problé­mamegoldás és az érintkezés formáit gyökeresen átprogra­mozó kognitív képességegyüttessel párosul. Nyelv és fogalmi gondolkodás, írás és analiticitás, hypermédia és …? Lehetet­len feladat bármilyen előrejelzésre vállalkozni a kognitív tar­tománnyal kapcsolatban a rendszer megszületése előtt. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy a hyperelvnek még jó né­hány újszerű tudományos eredményen (elsősorban az agy-és idegrendszeri kutatásokon) alapuló eszközzel kell össze­kapcsolódnia. Ezek közül egynek már látszanak a körvonalai: a mesterséges valóság (virtual reality) jóval több, mint a „leg­hatásosabb szimulációs birodalom". Valójában azzal ke­csegtet, hogy a hagyományos eszközökkel hozzá nem férhető információfajtákat teszi majd kezelhetővé. Mert noha informá­ciófelvételünk és -átadásunk túlnyomó része az akusztikus-vi­zuális sávban történik, rendkívül nagy szerepe van a a szag-, a taktilis (fizikai érintésen alapuló) és az egyensúlyszervek tér-érzékeléséből, a test helyváltoztatásának reprezentációjá­ból származó információnak. Az igazi hypermédiának ezeket is kezelhetővé, tárolhatóvá és kommunikálhatóvá kell majd tennie. Mindez az érzékelésnek, az új ismeretek elsajátításá­nak és továbbításának lehet új közege és technikája, de egyúttal a korábbi információtechnikai megoldások korlátainak megszüntetését is jelentheti. A gondolat információvesztéssel „kényszerül" beszéddé formálódni, az írás csak részben képes visszaadni a beszédaktusok árnyalati gazdagságát; a hyperelv viszont egyszerre teremt új horizontokat és bizonyos mér­tékig felszabadítja a linearitási és nyelvi rabságból a gondol­kodást és a kommunikációt, a vizualitás reneszánszát ered­ményezve.

Ami mindebből jelenleg is kézzelfogható, az a megváltozott információs környezet által igényelt alapképességek rendszere. Miközben az USA-ban már komoly viták folynak arról, hogy kell-e a gyereknek egyáltalán olvasni tudni (I. erre még György Pé­ter gondolatait számunk kerekasztal-vitájában), a tét valójában még nagyobb. A rutinszerűvé tett újításra, a tudástermelés új dimenziójára épülő új képességegyüttes már elsősorban az adaptációt, az információfeldolgozás és -közlés alapkészsége­inek kialakítását feltételezi. A pedagógiai szakirodalomban elfo­gadott álláspont szerint az információtechnikai eszközvilág új generációja alapvetően az emberi agy határtalan lehetőségei­nek operatív feltárását segíti. Olyan készségek egyre tökélete­sebb elsajátítását, amelyek viszont még nagyobb teljesítmény­képességű készségek birtoklásához vezetnek. A számítógép­vonzáspont köré kiépülő új készségek azonban nem önmaguk­ban állnak: szükségszerűen a maguk képére formálják a ha­gyományos alapkészségeket. A három „r-" (reading, writing, arithmetic) kiegészül egy negyedik (a vizuális formanyelv keze­lését lehetővé tévő) egy ötödik (az információkörnyezettel való kétirányú kapcsolattartást biztosító kommunikációs) és egy ha­todik (a megszerzett információk helyes és célirányos feldolgo­zását rutinszerűen lehetővé tévő gondolati-logikai szerkezetek birtoklását jelentő) alapkészséggel, s együttesen alkotják az in­formációs korszak írásbeliségének (information literacy) elemeit. Az imént felsorolt készségek természetesen külön-külön js le­vezethetők napi, praktikus kihívásokból, lényegük éppen az, hogy együttesen a korábbiakban körülírt antropológiai fordulat­hoz köthető jövendő alapképesség lassan szervesül komponen­seiként jelennek meg.

Mindeközben megismeréstörténeti szakaszhatárhoz is ér­keztünk. A technikai lehetőségek jelenlegi fokán már semmi­lyen elvi akadálya nincs annak, hogy a teljes emberi tudás digitalizálható szelete egységes adatbázisba kerüljön és en­nek révén legyen hozzáférhető. Az információ korábban elvá­lasztott formáinak egyesülésével és akadálymentes „kompo­nálásával", keverésével létrejövő formagazdagság „az embe­riség eddig felhalmozott szellemi termelésének és tapasz­talatának majd minden elemét, a valóság minden eddiginél teljesebb képzetét, és a képzelet majd korlátlan valóságát" ígéri (Vámos, 1995). Ehhez az alap-adottsághoz képest má­sodlagos kérdés az adattengerben való eligazodás hatásfoka: igen, hatásfoka, és nem a „belefulladni vagy nem belefulladni" kérdése, mint ahogy azt a posztmodern életérzés beállítani szeretné.

Létezik természetesen az emberi minőséget a technikai fej­lődés által veszélyeztetve látó alternatív antropológiai leve­zetés is, amely az előzőek szöges ellentéteként intellektuális elsatnyulást, további elidegenedéseket és romboló tendenci­ákat lát, néha már-már a Sátánnal azonosítva a mindezt elő­idéző (információ)technikát. (Az álláspont érdekes és nagy erejű kifejtését S. Latouche, 1995, címadó tanulmányát  l. e számban.)

V. Információ és evolúció

(Az információs korszak mint tudományos probléma)

Az „információs korszak" metaforái közül a „közlekedés 19. századát" követő „információs 20. század" különösen népsze­rű. Az „information superhighway" által következetesen to­vábbépített képi világ mögött egyre gyakrabban fel is tűnik az a gondolat, hogy a fejlődésnek nemcsak egymást követő, ha­nem egymást kiegészítő, összekapcsolódó „csapásirányairól" van szó. A „világot behálózó vasúti sínek, közutak, légi és vízi utak" képe mellé a „világot behálózó számítógépes rend­szerek, kábelek, III. telefonvezetékek, műholdas, ill. mikrohul­lámú közvetítő és információtovábbító vonalak" képe került, amely a „behuzalozott Föld" gondolati látványával felidézi mindazt, amit a „globális" jelző általában takar. Hogy azonban ez a globalitás egy új evolúciós rendszerminőség formálódá­sát is jelenti, az csak az élő rendszerek teljes evolúciós tör­ténetének áttekintéséből nyert mozgástörvények aktualizálá­sával válik határozottan megfogalmazható állítássá. Ha ugyanis az evolúciótörténetet a rendszernagyság szempont­jából vesszük szemügyre, azonnal felfigyelhetünk arra, hogy az élő rendszerek már az egysejtű-többsejtű váltástól kezdve igazodnak egy sajátos törvényszerűséghez. Az adott evolúci­ós lépcsőfoknak megfelelő biológiai szerkezet fizikai méretnö­vekedésének ugyanis mindig felső korlátja van, s ezt átlépni kizárólag egy magasabb integrációs egység komponensévé szervesülve képes, miközben identitásának elvesztése, egy magasabb rendszerszintű biológiai rendszer részévé válása az evolúciós ugrás legbiztosabb jele. A rendszerré szervező­dés funkcionális következményeként a komponensek között újszerű anyag-energia-információáramlási útvonalak épülnek ki, s minél magasabb rendszert vizsgálunk az élők hierarchi­ájában, annál inkább leírhatóak ezek az anyag- illetve információtranszfer alakváltozataiként. Ha a társadalomtör­ténet (nyers)anyagszállítási és (kormányzati) információátviteli kapacitásának végessége miatt „kipukkanó" nagy birodalmai a rendszerszint méretének felső határára figyelmeztetnek, a birodalmi típusú integrációs egységeket komponensként ma­gába foglaló „globális rendszerszint" éppen az információtech­nikai behuzalozással vált egyáltalán „elgondolhatóvá".

A Csányi Vilmos (1988) nevéhez köthető általános evolúci­ós elmélet egy lépéssel még ennél is tovább megy. A „globális biokulturális rendszer" – egyfajta planetáris méretű, minden evolúciós alrendszert magába foglaló evolúciós „szuperrend­szer" – nem végállapota a fejlődésnek. Azok a mozgástör­vények, amelyekkel az evolúció minden korábbi lépcsőfoka leírható volt, két forgatókönyvet engednek meg. Vagy létre­jönnek) Föld típusú replikatív egység(ek), az új evolúciós rendszerszintté szerveződés egyedüli esélyeként, vagy – és itt adjuk át Csányinak a szót – „az evolúció csak az alacsony hőmérsékletek fizikájának érdekes részjelensége" lehet. For­dítsuk figyelmünket az első eshetőségre, és azonnal láthatóvá válik, hogy még ki sem alakult a jelenlegi evolúciós rend­szerszint, az interplanetáris anyag- és információtranszfer számos példája már látható – igaz, némi fogalmi erőszak kell ahhoz, hogy a mesterséges égitesteket végpontokként felfog­va „űrhálózatról" beszéljünk. Ám ha valaki túlzásnak étezné az „űrkommunikáció" komolynak szánt emlegetését, elég, ha beleolvas a japán info-kommunikációs programnak a hasonló címet viselő V. fejezetébe – s utána talán másképp látja, hogy a jelenlegi hálózatosodásnak mi is az evolúciós tétje…

Az információs korszak ugyanakkor egyszerre kihívás a leg­különbözőbb tudomány- és tudásterületek számára. Közös fo­galmi és módszertani kiindulópontjuk az az új, szintetizáló ter­mészetű tudomány lehetne, amelyet közel négy évtizede igé­nyel „kvalitatív" (minőségi) információelméletként" világhírű tudósok sora, szemben a matematikai-statisztikai-hírközlési érvényességű „shannon-weaver-i" információelmélettel. Egy ilyen paradigmaváltás (Havass, 1995) útnak indíthatná az in­formációszociológia, az információs társadalom elmélete, a történeti folyamatra pre-információs társadalomként tekintő történettudomány számos új irányzatát (Zalai K., 1992), ame­lyek rendre ötletet adnának és kapnának olyan diszciplínákkal való kölcsönhatások nyomán, mint pl. a kognitív pszichológia, illetve még átfogóbban a megismeréstudományok (cognitive science), s amelyek legvégül az információban gazdag való­ság megismerésének és megértésének magasabb fokához vezetnének.

*

Áldás vagy átok? – vált közhellyé elkoptatottsága miatt az (in­formációtechnikai fejlődés alapdilemmája az ökológia, a kör­nyezetvédelem és a biotechnológia erős szálakkal összekötött kérdéskomplexumával együtt. Ráadásul az ezredvég e két nagy, globális kihívása egyre inkább összekapcsoltán is kezel­hető. „… közös jövőnk… kulturális és információs környeze­tünktől is függ. Az emberiség nem csupán a bioszférában él, hanem egyfajta médiaszférában is. A kommunikációs problé­mák ökológiai kezelését azért tartom különösen hasznosnak, mert hozzásegít, hogy szűk nemzeti vagy egyéb szempontból partikuláris érdekek mögé hatoljunk." Martin Ahtisaari finn el­nök szavai (idézi Szecskő, 1994a) egyszerre biztatnak elekt­ronikus kertjeink művelésére és „információs környezetvéde­lemre". Mi pedig reményteljes várakozással és indokolt gya­nakvással figyeljük a kerítés mögül az információs szuperszt­ráda alapozási munkálatait: vajon mit is hoz számunkra a jövő?

Irodalom

Artner, Annamária: Az informatikai ipar fejlődéstörvényei. Valóság, 1987/3 49-59.

Bell, Dániel: The Corning of Post-lndustrial Society: a Venture in Social Forecasting. New York, Basic Books 1976.

Csányi, Vilmos: Evolúciós rendszerek. Az evolúció általános elmé­lete. Gondolat, 1988.

Darányi, Sándor: Előttünk az özönvíz? Liget, 1993/1

Delapierre, M.-Zimmermann, J.: L'industrie informatique et la glo-balisation de l'industrie et de la technologie. Terminal, 1994/2 (64) 87-106.

Élő, Gábor-Z. Karvalics, László: Ájvé, avagy az Information Super-highway fogalmának elemzése. VGA Monitor, 1995/27-285.

Fallows, J.: Az információs forradalmak és a társadalmak. Interna­tional Herald Tribune, 1994. május 16. (Ism.: Valóság, 1994/9).

Fergurson, M. (ed.): New Communication Technology and the Public Interest. Beverly Hills, Sage, 1986.

Forester, T. ed.: Computers in the Humán Context. MIT Press 1989.

Forgács, Éva: Az anti-városból. Liget, 1995/7 45-47.

Galtung, J.: Új információs-kommunikációs rend felé. Jel-Kép, 1985/3. 189-200.

Gerken, G.: A 2000. év trendjei, Akadémiai, Bp., 1993,

Golding, P.-Murdock, G.: Unequal information: Access and exclusion in the New Communication Market Place. In: Fergurson, 1986.

Gömbös, Ervin: Fejlődő országok – újabb szakadék és kiszolgálta­tottság. III. Az új információs és kommunikációs világrend. In: Infor­matika és hatalom (6. és 9. fej.) SKV, Bp., 1984.

Hanák, Péter: Tele-világ. Huninet hírlevél, 1994. december.

Havass, Miklós: Paradigmaváltások. Magyar Tudomány, 1995/6 679-693.

Jászi, Oszkár: A Monarchia jövője. Bp., 1918. Új Magyarország Rt. 5.

Katzman.N.: The Impact of Communication Technology: Somé The-oretical Premises and their Implications. Ecistics, 225, 1974.

Kopátsy, Sándor: Hogyan járnak azok, akik a Világbankra hallgat­nak. Liget, 1995/7 84-86.

Kronstein, Gábor: Új korszak új munkavállalója: a telecommuter. Szakképzési Szemle, 1991/4.

Latouche, S.: La Megamachine. Edition La Découverte, Paris, 1995.

Lee, Kyung Ja-Han, Kyuan Tae: Dél-Korea az információs társada­lom küszöbén. Jel-Kép, 1988/4. sz. 106-112.

Machlup, Fritz: The Production and Distribution of Knowledge in the United States. Princeton UP. 1962.

Malone, T. W.-Rockart, J. F.: Vállalatok: rugalmas szervezés és piaci stratégia. Tudomány, 1991. november.

Marien, M.: IT: You ain't seen nothing yet. In: Forester (1989) 41-47.

Masuda, Y.: Az információs társadalom. OMIKK, Bp, 1980."'Á Mc-Bride-jelentés (Új nemzetközi kommunikációs rend felé). UNESCO, 1980. Rövidítve magyarul: TK, 1983.

Miles, l.-Gershuny, J.: The Social Economics of Information Tech­nology. In: Fergurson, 1986.

Musto, S.: Az információs társadalom felé. Mozgó Világ, 1993/6.

Pártos, Gyula: A magyar híradástechnika dilemmái. Medvetánc, 1987/3-4 259-288.

Pastecka, J.: Az új információs világrend. MTI Elméleti cik­kek… 1983/23 20-34. (ford. Nowe Drogi, Varsó 1983/5).

Pavlic, B., Hamelink C. J.: Az új nemzetközi gazdasági rend és egy új nemzetközi információs-kommunikációs világrend közötti kölcsönha­tás. TK, Bp., 1982.

Porat, M. U.: The Information Economy: Definition and Measure-ment. Washington DC, 1977.

Rácz, Margit: Az informatikai világpiac sajátosságai a nyolcvanas években. Medvetánc, 1987/3-4 289-311.

Rügemer, W.: A Szilícium-völgy. Kossuth, Bp., 1987

Simonds, A. R: Az ideológiai uralom és a politikai információk piaca. Szociológiai Figyelő, 1990/4 5-36.

Slack, J. D.-Fejes, F. eds: The Ideology of Information Age. Ablex, Norwood 1987.

Smith-Hobson, S.: A Fourth Revolution. The Democratic Journalist, 1983/1.

Stonier, T.: Beyond Information. Springer, 1990.

Szabó János (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. KSH-OMIKK, 1986.

Szabó J.-Nagy F. (szerk.): Tanulmányok az információgazdaságról. II. KSH-OMIKK, 1989.

Szabó, Katalin: A „lágyuló" gazdaság. KJK, 1989.

Szecskő, Tamás: 1994a: Periszkóp. Magyar Sajtó, 9. sz. 7. 1994b: Emberi alapjog: a kommunikáció. (A Charta szövegének közzététele rövid bevezetővel.) Élet és Irodalom, nov. 11. 8-9.

Szekfű, András: Az új nemzetközi információs-kommunikációs rend – a szocialista országok szempontjából. Jel-Kép, 1986/1 13-18.

Szentgyörgyi, Zsuzsa: Információs véglények globális univerzuma felé? Magyar Tudomány, 1995/6 695.

Tichenor, P. J. és mások: Mass Media Flow and Differential Growth of Knowledge.   Public Opinion Quarterly 34. 1970.

Toffler, A: Hatalomváltás (Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. sz. küszöbén). Európa, Bp., 1993. Uő.: The Third Wave. Pan Books, 1981.

Torres, A.: A tombeau ouvert, sur les autoroutes de l'information. Le Monde Diplomatique, 1995. Ápr. 12.

Traber, M. ed.: The Myth of the Information Revolution: Social and Ethical Implications of Communication Technology Sage, Newbury Park 1986.

Tuijman, A.: Csúcs-modellek. HVG, 1993. június 19.

Vámos, Tibor: Szép? Új? Világ? HVG Televilág, 1995. március.

Vietorisz, T.: A globális információs gazdaság, a privatizáció és a szocializmus jövője. Eszmélet, 11-12. (1993) 69-97.

Wick, C: Sajtótájékoztató a tokiói amerikai nagykövetségen. Az an­gol kiadványból idézi Pastecka (1983).

Zalai K., László: Az információelvű történetszemléletről. Magyar Tu­domány, 1992/8.

Winston, B.: The lllusion of Revolution In: Forester (1989) 74-81.