A szerkesztőség az olvasó figyelmébe ajánlja az oroszországi szellemi élet egyik fenegyerekének, Alekszandr Zinovjevnek az írását. Aki elolvassa ezt az írást, és csak ennek alapján próbálna a szerzőről képet alkotni, bizonyra tévedne, mert valószínűleg azt feltételezné, hogy a szerző a szovjet rendszer híve és haszonélvezője volt. Pedig Zinovjev, az ismert filo­zófus, a brezsnyevi korszak ellenzékének egyik legmarkán­sabb alakja volt. A szamizdatban és a tamizdatban megjelent írásai igen nagy hatással voltak az oroszországi értelmiségi körökre. Az ő munkássága nyomán kapott polgárjogot és pe­joratív értelmet a publicisztikában a „homo sovieticus" kife­jezés. Ezzel a címmel jelent meg 1981-ben egyik híres köny­ve, amelynek előszavában ezt olvashatjuk: „Ez a könyv a szovjet emberről, a homo sovieticusról szól, mint az ember új típusáról. … Az én viszonyom ehhez a lényhez kettős: sze­relem, de egyúttal gyűlölöm is, tisztelem és egyúttal megve­tem, rajongok érte és egyszersmind borzongok tőle. … Ezért vagyok olyan kegyetlen az ábrázolásában. …"

Legismertebb könyve egyébként „A tátongó magaslatok" paradox hatású címet viseli. Ez a könyv a hetvenes évek kö­zepén jeleni meg a Szovjetunió határain kívül. Ez egy szatirikus paradoxonokra épülő szociológiai tanulmány és szép­irodalmi mű egyszerre. Az úgynevezett reális szocializmus, a szovjet társadalom ironikus és kritikai elemzése. A nyugati kritikusok kikiáltották Zinovjevet orosz Jonathan Swiftnek.

1983-ban jelent meg „Ifjúságunk szárnyalása" című esszé­gyűjteménye a sztálinizmusról. „Ebben a könyvben – írta Zi­novjev – arról szeretnék valamit mondani, hogyan jelent meg tudatunkban és érzéseinkben ez a történelmi fergeteg… mii jelentett számunkra a sztálinizmus." A sztálinizmushoz való viszonyt is a „szeretem-gyűlölöm" attitűd jellemzi. Azonosul a sztálinizmussal mint romantikus, szárnyaló ifjúságának kor­szakával, a front, a fasizmus elleni harc időszakával. Zinovjev vállalja a „korszak védelmét", mert szerinte nincsenek „bűnös korszakok", mert „Sztálin egyfajta népakaratot személyesített meg". Zinovjev megérti, de egyszersmind gyűlöli ,,a rendszer kegyetlenségét, erkölcstelenségét, demagógiáját és egyéb is­mert negatív vonásait". (Vö. A. Zinovjev: „Nasej junosztyi poljot", Lausanne, 1983., 26. 27. 29. 124. o.)

Hasonló szellemben íródtak Zinovjev olyan művei, mint „A mennyország előterében" (1977), „A fényes jövő"' (1978), „A kommunizmus mint realitás" (1981). Nagy nemzetközi visszhangja volt Zinovjev egyes gyűjteményes köteteinek is. Olyanoknak például, mint a „Mi és a Nyugat". A kötet 18 írást tartalmaz. Ezek közül a leginkább figyelemre méltók a „Sztálinról és a sztálinizmusról", „Kelet és Nyugat", „A to­jáshéjról és a Nyugat elkárhozásáról", „Az orosz népről", „Miért vagyunk rabszolgák?" című írások.

Ugyancsak cikkek és előadások gyűjteménye a „Sem sza­badság, sem testvériség, sem egyenlőség" című kötet. A kö­tetben közölt írások eredeti zinovjevi módon elemzik az úgy­nevezett nyugati világ és a kelet-európai társadalmak fejlődésének sajátosságait és kölcsönhatásait.

A zinovjevi gondolkodás és szövegezés meghatározó jel­legzetessége: a groteszk s a paradoxon. A groteszk és a pa­radoxon azonban, úgy tűnik, nem csupán irodalmi, hanem emberi létezési stílusnak is jellegzetessége.

Amikor kezdetéi vette a gorbacsovi peresztrojka, az emig­rációba kényszerített és szovjet állampolgárságától megfosz­tott filozófus – sok más disszidenstől eltérően – nem állt be az úgynevezett demokraták táborába, hanem egyre nagyobb gyanakvással figyelte a szovjet gazdaság hanyatlásának és a Szovjetunió felbomlásának a folyamatát. A gorbacsovi pe­resztrojkát ő keresztelte el egyik híres művében katasztrojkának, azaz a katasztrófa-építés folyamatának. Jelcin és csapa­tának berendezkedését és politikáját még nagyobb ellen­szenvvel figyelte és ábrázolta. A mostani hatalmi elit politi­káját bíráló írásait előszeretettel közlik az úgynevezett nacionálpatrióta és kommunista irányzatú újságok és folyóiratok.

Zinovjev saját magáról a következőidet mondja: „Soha nem kívántam vagy terveztem átalakítani Oroszországot. Ma sincs ilyen szándékom, és aligha támad kedvem ilyesmire bármikor is. Nem vagyok sem politikus, sem ideológus, és még kevés­bé tekintem magam szakavatott tanácsadónak, aki el tudja igazítani az embereket, hogyan is kellene »átalakítaniuk« a társadalmukat. Mindössze kutató vagyok. Szándékaim, mint ez ideig, továbbra is csupán arra korlátozódnak, hogy lehe­tőség szerint objektíve igyekezzem megérteni az orosz (illet­ve korábban szovjet) valóságot, és így szerzett belátásaim alapján felvázoljak néhány előrejelzést jövőbeni alakulásával kapcsolatban.

Számos kiadványban fejtettem már ki nézeteimet, még ha ezek teljesen vagy csaknem teljesen ismeretlenek maradtak is Oroszországban. Olyanok vannak köztünk, mint »A kom­munizmus válsága«, »A derűs jövő«, »A paradicsom torná­cán«, »A sárga ház« és a »Zavaros idők« című könyvek, ame­lyeket mind ez ideig nem publikáltak Oroszországban. Ami pedig mégiscsak beszivárgott belőlük, az nem nyújt megfe­lelő képet a nézeteimről.

Nem számítok rá, hogy munkásságom oroszországi meg­ítélése pozitív fordulatot vehet. Ennek ellenére köteles­ségemnek érzem, hogy véleményt nyilvánítsak Oroszország helyzetével és jövőbeni kilátásaival kapcsolatban."

Zinovjev megnyilatkozásaiban mostanában igen gyakran vannak túlzások és félrefogalmazások, mindazonáltal – s ezt remélhetőleg az olvasóink figyelmébe ajánlott írás is tükrözi – eszmefuttatásainak eredetisége, provokatív jellege magával ragad, és továbbgondolásra serkent. Zinovjevvel nem muszáj egyetérteni, de szavaira figyelni feltétlenül érdemes.

A kommunizmusról

A „kommunizmus" szó jelentése távolról sem egyértelmű és határozott. A definíciós zavar és bármely értelmetlen termino­lógiai vita elkerülése végett leszögezem, hogy a „kommuniz­mus" szóval (vagy a „kommunista rendszer" kifejezéssel) itt azt a társadalmi berendezkedést jelölöm, amely 1985 előtt a Szovjetunióban uralkodott, nemkülönben a szovjet tömb or­szágaiban Kelet-Európában, Kínában, Vietnamban, Észak-Ko­reában és egyebütt. Ami azoknak az ellenvetéseit illeti, akik szerint a szovjet társadalom nem volt tényleges kommuniz­mus – nos, egy feltétellel hajlandó vagyok elfogadni a véle­ményüket, nevezetesen ha a valóságban is, s nem csupán az elképzelések szintjén, felépítik ezt a „valódi kommuniz­must".

Nem fogadom el azt a marxista tanítást, miszerint a kom­munizmusnak alsó és felső foka létezne, ahol is az utóbbi képezné a „kiteljesedett kommunizmust". Tudományos szem­pontból ez a tanítás meglehetősen sántít. Aminek a sztálini és különösen a brezsnyevi időszakban tanúi voltunk, valójá­ban tényleges és kiteljesedett kommunizmus volt. És az ob­jektív társadalmi törvények értelmében egyszerűen lehetetlen, hogy létezzen a természetben valamilyen másfajta is. Mutat­kozhat a különböző országokban ilyen vagy olyan vonatko­zásban jobbnak vagy rosszabbnak, de ami a lényegét illeti, a kommunizmus nem lehet másmilyen.

Elutasítom azt a széles körben elterjedt véleményt, misze­rint a kommunizmus Oroszországban idegen volt az itteni tör­ténelem szellemétől és az orosz néptől, hogy pusztán egy maroknyi ideológus kényszerítette rá a jóhiszemű és jámbor lakosságra erőszak és megtévesztés útján, a tömegek tény­leges akarata, vágyai és érdekei ellenére. A kommunizmus ugyanis nem pusztán politikai rezsim, hanem számottevő em­bertömegek társadalmi szerveződése. Oroszországban nem a marxista terv szerint alakult ki – ilyen terv egyáltalán nem létezett -, hanem a nagy embertömegek egységes társadalmi renddé szerveződésének objektív törvényszerűségei alapján, mégpedig egyszerűen a puszta megélhetésért folytatott harc kereteiben. Embermilliók történelmi cselekvésének eredmé­nye volt a kommunizmus, olyanoké, akiknek vagy egyáltalán nem is volt fogalmuk a marxizmus mibenlétéről, vagy csak merőben zavaros képzeteik voltak róla, és a maguk feje sze­rint értelmezték.

Ami végeredményben létrejött, az csak bizonyos vonásai­ban emlékeztet a marxista eszmékre. Semmiképpen sem vo­nom kétségbe, hogy a marxista eszmék szerepet játszanak az embereknek a kommunista társadalomért folytatott harcá­ban. De a történelmi mozgalmakat lelkesítő eszmék ritkán es­nek egybe ténylegesen ezeknek a mozgalmaknak a lényegé­vel. Hiszen az oroszországi társadalom jelenlegi reformátorait is olyan eszmék lelkesítik, amelyeknek vajmi kevés közük van ahhoz, amit ténylegesen tesznek. Hervadhatatlanul érvénye­sül az ősi bölcsesség igazsága: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A kommunizmus Oroszországban nem a semmiből állt elő. Voltak történelmi előzményei, gyökerei. A kommunizmus gyö­kerei (előfeltételei, csírái, elemei) ugyanis a legkülönbözőbb társadalmakban léteznek. Léteztek a forradalom előtti Orosz­országban is. Megvannak a nyugati országokban is. Nélkülük egyáltalában nem létezhet semmiféle elegendően kiterjedt és fejlett társadalom. Úgyhogy a marxistáknak az az állítása, mi­szerint a kommunista társadalmi viszonyok nem érlelődnek a nem-kommunista társadalmakban, egyszerűen ellentmond a tényeknek. A kommunizmus gyökerei (csírái, elemei) nem egyebek, mint azok a társadalmi megnyilvánulások, amelyeket a közösségiség jelenségeinek neveztem el. Mindig előállnak, ha nagyszámú ember nemzedékeinek sora egész- élete folya­mán együtt, egy egységes egész keretében kényszerül élni. Olyan jelenségek tartoznak ide, mint például a csoportosulás, a vezető és vezetett viszonyának kialakulása, az állami intéz­mények, szakszervezetek, pártok, a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok stb. Adott körülmények között ezek a kö­zösségi jelenségek dominánssá és mindent átfogóvá válhat­nak a társadalomban, és létrehozhatják a társadalmi beren­dezkedés sajátosan kommunista típusát, ahogyan ez Orosz­országban történt 1917 után.

A kommunista társadalom nem kevésbé természetes szo­ciális képződmény, mint bármely más társadalom, a nyugatit is ideértve. Megvan a maga specifikus társadalmi szerkezete, és működésében sajátlagos objektív törvényszerűségek érvé­nyesülnek. Ez a szerkezet és ezek a törvényszerűségek azon­ban abszolúte eltérnek azoktól az interpretációktól, ahogyan a szovjet és még inkább a nyugati ideológia ábrázolta őket. Ezeknek az ideológiáknak – még ha a társadalomtudomány rangjára tartottak is igényt – valójában semmi közük nem volt a tudományossághoz.

A nyugati ideológiában és propagandában – s nyomában az 1985 utáni Oroszország nyugatbarát propagandájában is – az orosz történelem kommunista (szovjet) periódusát sötét szakadéknak tekintik. Oroszországot még „a Gonosz birodal­mának" is kikiáltották. Megítélésem szerint ez nem egyszerű­en félreértés, hanem a valóság szándékos és az emberiség történelmében példa nélkül álló meghamisítása. A kommunista társadalomnak éppúgy, mint bármelyiknek, megvannak a ma­ga hiányosságai – ideális társadalom egyáltalán nem létezik. De vannak pozitívumai is. Megjegyzem, annak idején Nyuga­ton éppen a kommunizmus előnyös oldalának vonzó példá­jától rettentek meg a leginkább. A volt kommunista országok polgárainak nem kis hányada máris nosztalgiával emlegeti, mit is vesztett a kommunizmus felszámolásával. És az orosz történelem szovjet időszaka egyáltalán nem szakadék volt, hanem – éppen ellenkezőleg – nagyon is jelentős periódus. Egyszerűen cinikusnak vagy ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki tagadja mindazt, amit ebben az időszakban éppen a kommunizmusnak köszönhetően értek el és hoztak létre. Utó­dainkat, akik igazságosabban fogják megítélni a mi korunkat, lenyűgözi majd, hogy milyen nagy teljesítményeket hozott, méghozzá a legnehezebb történelmi körülmények között.

A kommunizmus elemzése és leírása során jól meg kell Kü­lönböztetni azt, ami belső törvényszerűségeiből fakad, attól, amit létrejöttének és önreprodukciójának konkrét körülményei tesznek érthetővé, nem is beszélve azokról a kényszerekről, amelyek a rendszernek a környező világban való fennmara­dásáért folyó harc velejárói. A kommunizmus Oroszországban a monarchikus rendszer összeomlásának körülményei között keletkezett, miközben az első világháború folyományaként az országot a teljes megsemmisülés perspektívája fenyegette. Azután következett a polgárháború és az intervenció. A forra­dalom előtti rend visszaállásának réme, meg a külső támadá­sé. Nyomorgó és tudatlan lakosság oszlott meg óriási terüle­ten. Mintegy száz különböző nemzetiség és népcsoport; feu­dális, sőt törzsi társadalmi viszonyok között. Felkészülés a háborúra a hitleri Németországgal, és maga a háború, amely hallatlan áldozatokat követelt a Szovjetuniótól. Lélegzetvétel­nyi szünet után felkészülés az újabb háborúra és a „hideghá­borúra". Ha az ország belső viszonyait és a szovjet vezetés politikáját kiragadjuk ebből a történelmi kontextusból, akkor persze mindez ostobaságok és bűnök sorozatának tűnik. De ez alapjában mégsem volt ostobaság és bűn, még ha légió volt is a száma az ostobaságoknak, nem is beszélve a való­ságos bűnökről. Egy tragikus és soha nem látott nehézségek­kel terhelt történelmi útról volt itt szó. Ha az országban más társadalmi rendszer uralkodik, darabokra hullt volna, és az utolsó szögig kifosztják. Mindenekelőtt az új társadalmi rend-szernek, a kommunizmusnak köszönhető, hogy az ország egyáltalán fennmaradt. És nem írható a kommunizmus rová­sára a szovjet valóság minden defektusa. Egy sor ilyen jelen­ség a mostoha történelem következménye.

A kommunizmus válsága

A szovjet ideológia, miközben fennen hirdette, hogy a kapita­lizmusban a rendszeres válság elkerülhetetlen, a kommunista társadalmat válságmentesnek tekintette. Ebben a meggyőző­désben még a kommunizmus bírálói is osztoztak. Egyetlen olyan elemzést sem ismerünk, amely végeredményben prog­nosztizálta volna a kommunizmus válságát, vagy akár csak megengedte volna ezt a lehetőséget. Volt ugyan egy nagy halom „jóslat", amely a kommunizmus végét várta a Szovjet­unióban és más országokban, de ezeknek semmi közük sem volt magának a válságnak az előrejelzéséhez. A krízis mind a politikusok, mind az elemzők, mind a lakosság tömegei szá­mára váratlanul következett be. Mint tényleges válságot csak akkor kezdték felismerni, amikor már széleskörűen kibontako­zott, de még ekkor sem adekvát módon tudatosították.

Noha a válság már a brezsnyevi években megérett, még Gorbacsovnak sem volt róla fogalma. Mániákus reformjait ab­ban a felhőtlen meggyőződésben kezdeményezte, hogy a szovjet társadalom engedelmesen aláveti magát akaratának és felszólításainak. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, mindenkinél inkább éppen ő járult hozzá a válság kibontako­zásához.

A válság váratlan bekövetkezésének sok oka volt, ezek kö­zé tartozott a kommunista társadalom tudományos elméleté­nek hiánya. Felesleges részleteznem, miféle közkeletű tan uralkodott a kommunizmusról a szovjet ideológiában. Ezt a doktrínát megvetés övezte, egyébként teljes joggal. A valós feltárás szerepét a kritikai, leleplező jellegű irodalom és pub­licisztika igyekezett magára vállalni, de ez sem lépte túl az ideologikus gondolkodás korlátait. A kritikusság tényét össze­tévesztették az igazság felmutatásával. Minél inkább befeke­títettek mindent, ami szovjet, annál valósághűbbnek tűnt a kri­tika, vagy annál inkább ilyennek láttatták.

Nyugaton sem volt jobb a helyzet. Jóllehet a nyugati szer­zők fogalmazványai formálisan tudományosabbnak mutatkoztak, a lényeget tekintve még messzebb álltak az igazságtól, mint a szovjetekéi. Míg a szovjet ideológia azt igyekezett el­kerülni, hogy lelepleződjenek a kommunizmus defektusainak törvényszerűségei, addig a nyugati ideológia a kommunizmus érdemeit vonakodott elismerni. Kétféle hamis kép rajzolódott ki tehát a kommunizmusról: egyfelől egy apologetikus, más­felől egy kritikai indíttatású. Például a szovjet ideológia azt hangoztatta, hogy a szovjet társadalom a marxi-lenini „tudo­mányos kommunizmus" zseniális elgondolásainak megfelelő­en épül fel; miközben a nyugati variáns állítása szerint a szov­jet társadalom alapját az ostoba Marx és a vérszomjas Lenin zagyva utópiája képezi. A szovjet ideológia deklarációja sze­rint a kommunisztikus társadalmi viszonyok csak a forradalom után kezdtek kiépülni. A nyugati ideológia ugyanezt úgy in­terpretálta, hogy ezeket a viszonyokat a forradalom után kény­szerítették rá a szovjet lakosság tömegeire, erőszakos és csa­lárd eszközökkel. Ez a párhuzamosság a szovjet társadalom és egyáltalában a kommunizmus felfogásának minden igazán lényeges pontján kimutatható. A tudományosság kritériumai felől tekintve a szovjet és a nyugati ideológia állításai egyívásúak. Hasonló a tudatbefolyásoló erejük is. Ha például a kom­munista rendnek a Szovjetunióban nincsenek összemberi gyökerei és előzményei az ország korábbi történelmében, ha először az elméletben gondolták ki, s csak azután erőltették rá valahogy a népre, akkor kívánság szerint ugyanúgy meg is változtatható, vagy egyszerűen megszüntethető a törvény­hozás útján vagy a hatóságok rendelkezéseivel. Pontosan ez az ideológiai idiotizmus munkált a leendő reformerek tudat­alattijában vagy tudatában is. A peresztrojka kalandjába bo­csátkozó reformerek és ideológiai kiszolgálóik teljes mérték­ben figyelmen kívül hagyták nemcsak a Nyugat, hanem a saját tulajdon társadalmuk realitásait is. Amikor pedig elhatárolód­tak korábbi ideológiájuktól, ez nem jelentette automatikusan, hogy áttértek a valóság tudományos elemzésére, hanem in­kább csak az ellenkezőjére fordították ideologikusan terhelt gondolkodásmódjuk irányát, amennyiben egyszerűen átpártol­tak a nyugati ideológia pozícióihoz.

Amikor már képtelenség volt nem észrevenni a válság ki­alakulását, torz formában kezdték felfogni, nevezetesen mint valamiféle megújulást, a társadalom gyógyulási folyamatát, „átépülést" (peresztrojkát), ahogyan nevezték. A szovjet veze­tés és szellemi szolgálattevői körében egyetlenegy ember sem akadt, aki a reformmániát éppen a válság tüneteként ér­telmezte volna. A válság lényegének és valódi okainak tisz­tázása helyett mindenki a növekvő nehézségek felelőseit kezdte kutatni, és bűnbakok után vizslatott. És azokban találta meg, akikre nyugati mesterei mutogattak: Sztálinban, Brezsnyevben, a konzervatívokban, a bürokratákban, az állambiz­tonsági szervekben, a pártapparátusban és, persze, az ideoló­giában.

A válság közönséges jelenség bármely társadalomban. Az antik, a feudális és a kapitalista társadalmak is megértek vál­ságokat. A nyugati országok jelen állapotát is sok szakember válságfolyamatnak tartja. Ha válság van, az még nem jelenti a társadalom teljes csődjét. A válság: eltérés a társadalom bizonyos normáitól. De még csak nem is minden ilyen eltérés tekinthető válságnak. A normális létmód megrendülhet termé­szeti katasztrófa, tömeges járvány vagy külső támadás követ­kezményeképpen is. 1941-42-ben a Szovjetunió a pusztulás küszöbén állt, de ez nem a kommunizmus mint társadalmi rend válsága volt. Ellenkezőleg, a kommunizmus ezekben a nehéz években bizonyította be életrevalóságát. A válság ugyanis valójában olyan abnormális állapot, amely az adott rendszer éppenséggel normális, sőt, sikeres élettevékenysé­gének körülményei között, e társadalom belső törvényszerű­ségei működésének következményeképpen áll elő.

Minden társadalmi formációra különös, sajátos típusú vál­ság jellemző. A kapitalista társadalomban úgynevezett gazda­sági válságok lépnek fel, amelyek túltermelésben, tőkefelesleg felhalmozódásában és ennek befektetési nehézségeiben nyil­vánulnak meg. A kommunizmus válsága szembetűnő módon különbözik ettől. Az utóbbinak lényege ugyanis, röviden szól­va, a társadalmi szervezet egészének dezorganizációja, amely végül is a teljes hatalmi és irányítási rendszer ellehe­tetlenülésében kulminál. Ez a krízis áthatja a társadalom min­den ízét és szféráját, ideértve az ideológiát, a gazdaságot, a kultúrát, a közhangulatot, a lakosság morális állapotát. De a magva mégiscsak a hatalmi-irányítási rendszer válsága.

Ha a válság okait keressük, legalábbis a következő ténye­zőket érdemes megkülönböztetnünk: 1) a válság potenciális kialakulásának mechanizmusa, 2) azok a körülmények, ame­lyek között a válság lehetőségből realitássá válik, 3) a válság kitörésének közvetlen indítéka.

A válság potenciális kialakulásának mechanizmusát ponto­san ugyanazok a tényezők működtetik, mint a társadalom nor­mális létfenntartó tevékenységét. Szervesen hozzátartoznak a kommunista társadalmi berendezkedéshez. Szakadatlan mű­ködésükkel maguk hozzák létre a társadalom normáitól való eltérés tendenciáját. Miután fokozatosan felhalmozódtak és összegeződtek, ezek az eltérések kialakítják a válság előfeltéte­leit. Ezért ha konkrétan kívánjuk leírni a válság mechanizmu­sát, akkor mindenekelőtt a társadalom normális („egészséges", ideális) állapotát kell elemezni, de úgy, hogy e leírás minden pontjában rámutatunk, miben áll a normától való eltérés, és mi okozza ezt, tehát fel kell tárni magának a normasértésnek a törvényszerű voltát. Például a tervgazdálkodás elkerülhetetle­nül teremti meg a káosz és a tervezetlenség elemeit, ugyanis ezek nélkül egyszerűen lehetetlenné válna a tervek teljesíté­se. A hatalmi-irányítási rendszert éppen monolit jellege ítéli ar­ra, hogy ellenségeskedő, gyakran maffia-módszerektől sem visszariadó csoportosulásokra essék szét. A gazdaság, a kul­túra és a társadalom egy sor más vonatkozású fejlődése sza­kadékot hoz létre a vezetés igényei és kielégítésük lehetőségei között. A totális ideológiai megdolgozás ideológiai cinizmushoz és az ellenséges ideológia hatásával szembeni védekező ké­pesség meggyengüléséhez vezet. A társadalom újra és újra arra kényszerül, hogy tevékenyen korlátozza ezeknek a nor­masértéseknek a mértékét, hogy elviselhető határok közé szo­rítsa őket. De ez rendszerint csak részben és csak ideig-óráig sikerül. Ami a válság körülményeit illeti, ezek külsődleges té­nyezőknek tekinthetők a kommunizmus mint olyan lényege szempontjából. Hozzájárulnak a válság érlelődéséhez és be­következéséhez, de önmagukban nem okai annak. A válság éppúgy kitörhetett volna más, esetleg éppen ellentétes körül­mények között is, másfelől ugyanezen körülmények fennállása ellenére akár el is maradhatott volna.

A válság körülményei nem feltétlenül kedvezőtlenek vagy jelentenek kudarcokat a társadalom számára. Lehet, hogy ép­pen sikerek és pozitív jelenségek. A szóban forgó válság kö­rülményei között például ki kell emelni, hogy a sztálini perió­dushoz képest a háborút követő években, és különösen a brezsnyevi érában, az országban hatalmas fellendülés ment végbe. Ez egyáltalán nem a „sötét szakadék" és a „pangás" időszaka volt. A válság körülményei között kell számon tarta­nunk a demográfiai robbanást is. A lakosság több mint száz­millió fővel gyarapodott. Pusztán ez a tehertétel – bármely nyu­gati országot önmagában is válságba sodort volna. A népes­ség felduzzadását egyszersmind nem-termelő hányadának növekedése kísérte, nem is beszélve az anyagi javak iránti igény még ennél is nagyobb fokozódásáról.

A legfontosabb szerepet a válság megérésében az a tény játszotta, hogy az emberiség ezúttal elkerülte a soros világ­háborút. A szokatlanul meghosszabbodott békés időszak le­hetővé tette a kommunista társadalmi rend belső törvénysze­rűségei számára, hogy megállíthatatlanul kifejtsék lehetséges hatásaikat. Ám ez az elnyúló békeperiódus távolról sem az általános szeretet és barátság Időszaka volt. Egy olyan hideg­háborút is magában foglalt, amely hatóereje és kiélezettsége tekintetében felveszi a versenyt a „meleg" háborúkkal. A Szov­jetunió erején felüli pénzügyi ráfordításokra kényszerült, és a környező világhoz való olyan viszonyulásmódokra, amelyek kimerítették erejét, és meghozták neki „a Gonosz birodalma" reputációját. A Szovjetunió behatolása a nyugati szférába két­élű fegyvernek bizonyult: mértéktelenül felerősítette a nyugati befolyást a Szovjetunióban és a tömbjéhez tartozó országok­ban. A Nyugat elidegeníthetetlen részévé vált az ország belső életének, és ez óriási mértékben hozzájárult a szovjet rend­szer mint kommunista társadalom védekező mechanizmusai­nak meggyengüléséhez.

Meg kell különböztetnünk, továbbá, azt az időszakot, amely­ben a válság még csak lehetőségként van jelen – és ideig-óráig rejtve marad, még ha az évek során fokozatosan erő­södik is -, attól a pillanattól, amelyben ez a lehetőség való­sággá válik. Az utóbbi ugyanis robbanásszerűen következik be, a válság felhalmozódási periódusával ellentétben: egy csapásra. Azok a tényezők, amelyek a krízis eme kirobbaná­sához vezetnek, képezik a válság kitörésének közvetlen indí­tékát. A brezsnyevi évek során felhalmozódtak a válság elő­feltételei, mondhatnánk, érett a válság lehetősége. De való­sággá csak Gorbacsov hatalomra kerülésével, a „peresztroj­ka" megindulásakor vált. Gorbacsov a maga politikájával „ki­biztosította" a válság bombáját, és az fel is robbant. Még az is lehet, hogy a gorbacsovisták őszintén törekedtek az ország helyzetének javítására, de e szándékuk olyan intézkedések­ben nyilvánult meg, amelyek csak felgyorsították és elmélyí­tették a válságot. A hatalom elvesztette az események feletti ellenőrzést, sőt a folyamat marionettfigurájává vált, olyan lé­pésekre kényszerülve, amelyeket korábban egyáltalán nem tervezett megtenni.

Nem arról volt szó ugyanis, hogy a társadalomban válság­jelenségek mutatkoznak, amelyek rákényszerítik a hatalmat, hogy valamiféle reformpolitikával álljon elő. Éppen ellenkező­leg: ez a hatalom fogott bele egy sajátos politikába, méghozzá olyan elképzelések foglyaként, amelyeknek semmi közük nem volt a fenyegető válság elhárításának motivációjához (ez va­lójában eszükbe sem jutott), miközben meg volt róla győződ­ve, hogy a társadalom továbbra is az ellenőrzése alatt áll, és követi útmutatásait. De elszámította magát. A krízisre hango­lódott társadalom váratlan és a hatalom számára nem kívá­natos módon reagált erre a politikára. A legfelsőbb hatalom kétbalkezes és felelőtlen reformjaival végül is kiengedte a pa­lackból a szellemet. És hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, a társadalom tudatos megreformálójának szerepében kezdett tetszelegni, holott már csak bábja volt az irányíthatatlan fo­lyamatnak.

A történelmi folyamat lényege és formája

A nagyszabású történelmi folyamatoknál ritkán fordul elő, hogy lényegük az adekvát formában, a résztvevők és megfigyelők számára átláthatóan jelenjék meg. Rendszerint rejtve marad ez a lényeg, belevész a heterogén jelenségek tumultusába, és torz formában tudatosul. Ráadásul ilyenkor a politika, az ideológia és a propaganda is elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy el­leplezze a folyamatok lényegét, és a történetekről hamis képzeteket verjen bele az emberek fejébe. A mi korunkban pedig, amikor a tömegkommunikáció fejlődése és befolyása, ponto­sabban a tömegek manipulációjának eszközrendszere kolosszális méreteket öltött, a közösség idealisztikus-propagandisztikus megdolgozása általában is döntő hatóerővé vált a történel­mi események menetében és tudatosulási módja tekintetében.

Ez teljes egészében vonatkozik annak megértésére is, hogy mit is jelentett az 1956-os hruscsovi „fordulat", az ország desztalinizációja és átmenete a brezsnyevizmushoz.

Nemegyszer rámutattam már, hogy a brezsnyevi periódus­nak az az értékelése, miszerint a sztálinizmus meghosszab­bítása lett volna, alapvetően hibás, mi több: a szovjetellenes és antikommunista propaganda tudatos ideológiai hazugsága. A brezsnyevizmus nem folytatása volt a sztálinizmusnak, hanem éppen az adott körülmények közötti egyetlen le­hetséges alternatívája. Az ország desztalinizációja átmenetet jelentett a sztálini voluntarizmustól, a párt- és állami apparátus felett álló szuperhatalom rendszerétől, az irányítás vezérelvű megszervezettségétől az alkalmazkodó jellegű" rezsimhez, ahol a főhatalom az apparátus keretein belül maradt, az irá­nyítást pedig maguk a párt- és állami szervek végezték. Hruscsovnak az egyszemélyi diktatúra rendszerének fenntartására irányuló kísérlete kudarcot vallott. A brezsnyevi szisztéma a sztálini típusú „totalitarizmus" ellenlábasaként lépett fel, mint­egy demokratizálva azt. De a konkrét történelmi körülmények elfedték ennek az áttörésnek a lényegét, az ideológia és a propaganda pedig (a Szovjetunióban is, Nyugaton is) mindent megtett, hogy összezavarja az enélkül is bonyolult szituációt.

A gorbacsovi vezetés történelmi színre lépésének első nap­jaitól kezdve számos cikkben és interjúban kifejtettem, és mind a mai napig állítom, hogy a gorbacsovizmus kísérlet volt az áttérésre a demokratikus brezsnyevizmusról a sztálini tí­pusú diktátori berendezkedésre. A gorbacsovizmus eme lé­nyege nyilvánult meg abban a törekvésben, hogy erőszakkal, felülről rákényszerítsenek az országra egy olyan életformát és fejlődési irányt, amelyet a felső vezetés akar, és létrehozzák a pártapparátuson kívüli és felette álló főhatalom rendszerét. Innen a huzakodás a véget nem érő reformokkal, melyek gya­korlatilag szétverték az országot: gazdaságát, államiságát és ideológiáját; innen a különleges felhatalmazások követelése személyesen Gorbacsov számára; innen az elnöki hatalmi rendszer felállítása, amely gyakorlatilag a sztálini vezérelvű diktátori rendszer analógiájára épített.

A gorbacsovizmus lényegét homály fedte. A propaganda mindent kiforgatott és eltorzított. Noha éppen az úgynevezett konzervatívok léptek fel objektíve a kommunista demokrácia védelmezőiként (bár ezt ők maguk sem fogták fel), a gorbacsovisták a „totalitarizmus" elleni, a „valódi demokráciáért", az országnak a „modern civilizációba" való becsatlakozásáért stb. folytatott harc hőseinek mezét öltötték magukra. Az or­szág megerőszakolására irányuló gorbacsovi tevékenységet továbbá sajátosan befolyásolta az a tényező, amelyet egy szóval „Nyugatnak" nevezhetünk. Ennek a tényezőnek egyre döntőbb szerepe lett abban, ami az országban végbement, a saját képére alakítva a folyamat alakulását és irányát.

A gorbacsovi reformok politikájának eredménye nem a tár­sadalom új, megállapodott elrendeződése lett, hanem éppen a további, minden elképzelhető határon túllépő destabilizáció. A társadalmi mechanizmus mindeddig jól-rosszul, de mégis­csak működött. Alkatrészei valamennyire összhangban funk­cionáltak. A reformisták hőzöngése viszont teljességgel szét­zilálta ezt a mechanizmust. A gorbacsovisták úgy viselkedtek, mint valamiféle technikailag dilettáns kalandorok, akik az el­avult gép elöregedett alkatrészeit szíre-szóra újakra cserélik, anélkül, hogy figyelembe vennék a gépezet, mint egész, mű­ködési elvét. Vagy, más képpel élve, a gorbacsovi vezetés őrült kapitánynak bizonyult, aki vészhelyzetben pusztító zá­tonyra futtatja hajóját.

Ismétlem, ha válságba kerül egy társadalom, az még nem jelenti az összeomlását. Válságok keletkeznek, és így vagy úgy túljutnak rajtuk. A Szovjetunióban kibontakozott válságot is le lehetett volna küzdeni e társadalomnak mint kommunista társadalomnak a saját erejével. A társadalom alapjai tekinte­tében nem volt szükség semmiféle átépítésre. Abszolút fölös­leges volt. De a legfelsőbb vezetés bűnéből kiteljesedett vál­ság csődbe vitte a szovjet társadalmat. S döntő szerepe volt ebben, hogy a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút a Nyu­gattal szemben. Az országot elgyengítette a válság. Az ország vezetői pedig, bőrüket és reputációjukat mentendő, a nyugati erők engedelmes bábjaivá és saját országuk érdekeinek áru­lóivá váltak. Megnyitották a szovjet erőd kapuit az ellenség előtt. Aligha találni a történelemben ezzel összehasonlítható fokú árulást.

A hidegháború

A kommunizmus a kezdet kezdetétől antikapitalista jelenség­ként lépett a történelem színpadára. Természetesen nem vált­hatott ki túlzott rokonszenvet a kapitalizmus képviselőiből és apologétáiból. Az 1917-es oroszországi forradalom után pedig a kommunizmus félelemmel átitatott gyűlölete a nyugati élet elidegeníthetetlen részévé vált. A Szovjetunió ragályos példá­vá lett a világ egy sor népe számára. Magukban a nyugati országokban is fenyegetően erőre kapott a kommunista moz­galom. Ennek reakciójaként állt elő a nemzetiszocializmus Né­metországban és a fasizmus Olaszországban és Spanyolor­szágban, egy időre eltorlaszolva az utat a kommunizmus be­vezetésének réme előtt.

A Nyugat első támadása az oroszországi kommunizmus ellen már 1918-20-ban megtörtént, de kudarcot vallott. A nyu­gati államok vezetőinek a második világháborúban sikerült a Szovjetunió ellen fordítani Németország agresszióját. De a kí­sérlet, hogy Németország segítségével katonailag szétverjék, ismét sikertelennek bizonyult. A Németország felett aratott győzelem eredményeképpen a Szovjetunió rákényszerítette rendszerét Kelet-Európa országaira, és óriási mértékben kitá­gította befolyását a világban. Nyugat-Európában megerősöd­tek a kommunista pártok. A Szovjetunió a maga hatalmas és egyre növekvő hadipotenciáljával egyre inkább a földkerek­ség második nagyhatalmává nőtte ki magát. A világkommu­nizmus fenyegetése egyre valószerűbbé vált.

Ám tévedés lenne kizárólag a társadalmi rendszerek szem­benállására korlátozni a Nyugat és a kommunista világ egy­máshoz való viszonyát. Az 1917-es forradalom előtti Orosz­ország jó ideje gyarmatosítható régió számba ment a nyugati országok számára. A forradalom azt is jelentette, hogy a Nyu­gat elvesztette ezt a területet. Még Hitler számára sem annyira öncél volt a kommunizmus („bolsevizmus") elleni harc, mint inkább ürügy az „élettér" bekebelezésére és az ott élők újfajta rabszolgává tételére. A Szovjetunió Németország feletti győzelme és hatókörének kitágulása a világban igen nagy mértékben korlátozta a Nyugat lehetőségeit a földkerekség gyarmatosítására. Távlatilag pedig a Nyugatot végeredmény­ben az fenyegette, hogy visszaszorítják nemzeti határai közé, ami egyenértékű lett volna hanyatlásának, sőt történelmi bu­kásának perspektívájával.

Ebben a helyzetben a támadásban lévő kommunizmus el­leni sajátos háború, a „hidegháború" gondolata végképp ma­gától értetődő volt. A „hidegháború" kifejezést általában annak a konfliktusnak a megnevezésére használják, amely a kom­munista és a nyugati világ, közelebbről pedig a Szovjetunió és az USA között alakult ki, méghozzá rögtön a második vi­lágháború befejezése után. „Hidegnek" azért nevezték, mert a szemben álló felek közötti viszonyba nem vonták bele köz­vetlenül és teljes ütőerejükkel a katonai erőket. A Nyugat po­litikai és ideológiai vezetőinek egybehangzó elismerése sze­rint a modern fegyverekkel végrehajtott „meleg" háború esz­telenség lenne, mert mindkét harcoló fél pusztulásával járna, és, egyáltalán, lakhatatlanná tenné a Földet. Ráadásul arra a meggyőződésre jutottak, hogy a kommunista rezsimeket kép­telenség katonai úton megsemmisíteni. így hát a „meleg" há­borúk „kis", helyi háborúkra ós más országok háborúiban való részvételre korlátozódtak.

A gyakorlatban a hidegháború messze túllépett azon, hogy pusztán az USA és a Szovjetunió háború utáni konfliktusát jelentse. Folytatását képezte annak a szovjetellenes politiká­nak, amelyet a Nyugat vezetői a két világháború között, meg a Németország és szövetségesei által a Szovjetunió ellen ví­vott háború idején, 1941 és 45 között folytattak. Hatókörét tekintve átfogta az egész világot és az emberi élet minden szféráját: a gazdaságot, a politikát, a diplomáciát, az ideoló­giát, a propagandát, a kultúrát, a sportot, az idegenforgalmat. Felhasználták az emberek befolyásolásának minden eszkö­zét: a rádiót, a televíziót, a titkosszolgálatokat, a kongresszu­sokat, vitákat, a kulturális cseréket, a megvesztegetéseket, a nyilvánosságot. Kihasználtak mindent, amit lehetett, az ellen­fél sebezhető pontjait, bármely emberi gyengeséget – a nem­zetiségi viszályokat, a vallási előítéleteket, a kíváncsiságot, a hiúságot, a kapzsiságot, az irigységet, a kritikus beállítottsá­got, a félelmet, a kalandvágyat, az önzést, a szerelmet stb. stb. Egyszóval talán ez volt az első új típusú globális és totális háború az emberiség történetében.

A hidegháború nem korlátozódott az Európába való szovjet behatolás megfékezésére. Olyan harccá vált, amely az egész világon útját kívánta állni a kommunizmus elterjedésének. Cél­ja végső soron a Szovjetuniónak és a kommunista országok egész tömbjének teljes szétzúzása volt. Magától értetődik, hogy mindez ideológiai frazeológiába csomagolva: a cél a né­pek felszabadítása a kommunizmus járma alól, segítésük a nyugati (elsősorban amerikai) értékek elsajátításában, harc a népek közötti békéért és barátságért, a demokratikus szabad­ságjogokért és az emberi jogokért.

A hidegháború különös jellegű háború volt, az emberiség történetének első „békés" háborúja. Noha az ellenfelek olyan fegyverzettel rendelkeztek, amihez mérhetőt korábban egyet­len hadsereg sem mondhatott magáénak, nem vetették be közvetlenül egymás ellen. A közkeletű magyarázat szerint ezt a tény az teszi érthetővé, hogy a modern fegyverzetek alkal­mazása mindkét fél pusztulásával járna, és világkatasztrófát idézne elő. De hát ugyan mikor fordult elő, hogy az életha­lálharcban a következményektől való aggodalom visszatartot­ta volna az ellenfeleket? Annak idején az amerikaiak sem ha­boztak két atombombát is ledobni Japánra. Persze azért lé­tezett a következményektől való félelem, sőt tudatosan is szí­tották. Ez is részét képezte a hidegháborúnak. A fegyverke­zési hajsza és a „meleg" háborúval fenyegető politika a Nyu­gat részéről az ellenfél kimerítésére irányuló hadviselés volt. A Szovjetunió és szövetségesei erejüket meghaladó kiadások­ra kényszerültek.

A hidegháború leglényegesebb fegyverei az ideológiai, pro­pagandisztikus és lélektani eszközök voltak. A Nyugat kolosszális méretű anyagi és személyi kapacitást fordított a Szov­jetunió és szatellitállamai lakosságának ideológiai és pszicho­lógiai meggyúrására, mégpedig távolról sem jó szándékkal, sokkal inkább azért, hogy elkábítsa, demoralizálja az embe­reket, kiváltsa és felgerjessze bennük a legalantasabb indu­latokat és hajlamokat.

A hidegháború szervezői és végrehajtói azt tekintették fel­adatuknak, hogy eszmeileg, erkölcsileg és politikailag atomi­zálják a szovjet társadalmat. Szétzilálják a szociális és politi­kai struktúrákat. Megtörjék az ellenállóképességet, megrendít­sék az ellenfél lakosságtömegeinek eszmei és pszichikus im­munitását. Eszközük a dömpingerejű propaganda volt, amellyel az emberek figyelmét a valóságos szociális problé­mákról olyan szférák felé terelték, mint a szex, a filmcsillagok és gengszterek magánélete, a bűnözés, a deviáns élvezetek világa. Felkeltették és szították a nacionalista és vallási buz­galmakat, hamis mítoszokat és fétiseket kreáltak és gyöke­reztettek meg a lelkekben.

Ebbe a tevékenységbe több tíz- (ha nem száz-) ezernyi szakembert és önkéntest vontak bele, köztük titkosszolgálati ügynököket, egyetemi professzorokat, újságírókat, turistákat. A munkában felhasználták a múlt tapasztalatait, elsősorban a goebbelsi propagandagépezet modelljét, nemkülönben a mo­dern pszichológia és orvostudomány tanításait, leginkább a pszichoanalízisét. Egy nyugati szociológus megállapítását adaptálva azt mondhatnánk, hogy a hidegháborút nem a ka­pitalizmus nyerte meg, hanem az emberek megdolgozá­sára kifejlesztett legkorszerűbb eszközök, melyeket a ka­pitalizmus oldalán vetettek be.

A hidegháború tanulságai leromboltak egy egész sor több évszázados előítéletet. Ilyen volt például, hogy a népet nem lehet félrevezetni. A hidegháború egyértelműen bebizonyította, hogy az emberek befolyásolásának és a tömegek manipulá­lásának korszerű eszközeivel a népet még könnyebb is be­csapni, mint az egyes embert, méghozzá huzamosan, tetszés szerinti ideig, amíg csak fennáll ez az érdek, és rendelkezésre állnak ezek az eszközök.

Miután negyven évig képes volt következetesen és ko­losszális ráfordításoktól sem visszariadva kihasználni ezeket az ideológiai-pszichikai és gazdasági eszközöket, a Nyugat (és elsősorban az USA) gyakorlatilag teljességgel demorali­zálta a szovjet társadalmat, mégpedig mindenekelőtt annak vezető és privilegizált rétegeit, nemkülönben ideológiai elitjét és értelmiségét. Az eredmény: a világ második szuperhatalma döbbenetesen rövid idő alatt kapitulált.

Közkeletű az a felfogás, miszerint a Szovjetuniónak és sza­tellitállamainak veresége a hidegháborúban bebizonyította a kommunista társadalmi rend csődjét és a kapitalista rendszer fölényét. A magam részéről ezt a vélemény tévesnek tartom. A kommunista államok vereségét a legkülönbözőbb okok bo­nyolult komplexuma váltotta ki, köztük természetesen a kom­munista mechanizmus elégtelenségei is. Mindazonáltal ez még mindig nem bizonyítéka annak, hogy a társadalmi beren­dezkedés kommunista típusa életképtelen és tarthatatlan. Ugyanígy, a kapitalista Nyugat győzelmét is igen sok körül­mény szövevényes összhatása alapozta meg, köztük a kapi­talizmus előnyös vonásai is. De ez még nem bizonyítja a ka­pitalista rendszer fölényét.

A Nyugat kihasználta a Szovjetunió gyengeségeit, köztük a kommunizmus defektusait is. Kihasználta saját pozitív adott­ságait is, köztük a kapitalizmus teljesítményeit. De a Nyugat győzelme a Szovjetunió felett nem a kapitalizmus diadalát je­lentette a kommunizmus felett. A hidegháború meghatározott népek és országok közötti háború volt, nem elvont társadalmi rendszerek közötti. Elvégre ellenkező jellegű példákat is fel lehet hozni, amelyeket éppúgy bizonyítéknak tekinthetünk a kommunizmus fölényére a kapitalizmussal szemben. Itt van például a Szovjetunió villámgyors iparosítása, az ipar újjászer­vezése a Németországgal vívott háború közepette és Német­ország legyőzése ebben a háborúban, vagy akár a kommu­nista Kína helyzete a kapitalista Indiáéhoz képest. De önma­gukban ezek a példák sem bizonyítanak semmit.

A ténylegesen létező kommunista társadalom túlságosan rö­vid ideig – s ráadásul végképp kedvezőtlen körülmények kö­zött – létezett ahhoz, hogy kategorikus következtetésekre le­hessen jutni életképtelenségére nézve. A hidegháború távolról sem felel meg egy laboratóriumi kísérlet követelményeinek. Ahhoz, hogy levonhassuk a konklúziót, miszerint itt a kapita­lizmus győzte le a kommunizmust, az kellene, hogy az ellen­felek minden egyéb téren egyenlőek legyenek, kivéve társa­dalmi berendezkedésüket. Itt ez szóba sem jöhet. Egyszerűen az történt, hogy a Nyugat felülmúlta a Szovjetuniót azokban a vonatkozásokban, amelyek döntő szerepet játszottak a hi­degháborúban.

Az események további menete világossá tette, hogy a hi­degháborús folyamat olyatén felfogása, mintha itt két társa­dalmi rendszer harcáról lett volna szó, felületes és végső so­ron hibás. Nem szabad összekeverni a történelmi folyamat lényegét a formájával. A lényeget tekintve itt a Nyugat túl­élési harcáról volt szó, közelebbről pedig a globális fölény megszerzésére irányuló törekvéséről, lévén ez utóbbi a túlélés feltétele. A kommunista rendszer más országokban éppen ar­ra szolgált, hogy megvédje őket a Nyugat ezen aspirációjával szemben. A kommunista országok maguk is támadásba len­dültek, de a történelmi kezdeményezés nem tőlük származott, hanem a Nyugattól, amelynek törekvése ott rejtőzött a törté­nelmi folyamat mélyén, időnként tudatosan is leplezett módon. A történelmi kezdeményezés nem párt- vagy kormányprog­ram. Ritkán tudatosul adekvát formában. A kommunizmus azért vált a Nyugat támadási célpontjává, mert a Nyugattal szembeszegülő, sőt részben rátámadó világ kommunista for­mát öltött, ugyanis csak ebben az alakban volt képes ellenáll­ni, sőt időnként felülkerekedni. Éppen ezért összpontosult a figyelem a kommunizmusra. Ezen kívül a kommunizmus elleni harc ebben az időszakban igazolást is nyújtott a Nyugatnak minden manőverre a világ egészén. A kommunista országok veresége a hidegháborúban egyszersmind meg is fosztotta a Nyugatot valódi törekvéseinek eme palástoló jogcímétől.

A nyugatosítás

A Nyugat nem egyéb, mint specifikus társadalmi képződmény, melynek megvan a maga meghatározott szociogeográfiai tere, különös struktúrája, s a nagy emberi közösségek sajátos együttélési törvényszerűségei alapján létezik. Ennek a társa­dalmi kolosszusnak, hogy egzisztálni tudjon, további léttérre van szüksége, létezésének biztosításához elengedhetetlen számára a földkerekség egész maradék szférájának felhasz­nálása. Ez pedig egyre nehezebb lesz. Először is a kommu­nizmus drasztikusan lehatárolta a vadászterületet. Másodsor­ban folyvást új vadászok bukkannak elő, például Japán. Har­madjára, a többi ország is vonakodik elfogadni az alárendelt szerepet, maga is hasznot akar húzni a dologból, „makrancoskodni" kezd. Negyedszer, a korábbi katonai módszerek veszélyessé váltak még a Nyugat számára is. Egyszóval eljött az ideje a politikai stratégiaváltásnak. Úgy gondolom, a Nyu­gat új politikai stratégiájának megnevezésére megfelelő lesz a nyugatosítás (vagy a westernizáció) terminus. Az alábbiak­ban nagy vonalaiban felvázolom, mit is értek ezen.

A nyugatosítás alapjában a Nyugat azon törekvése, hogy a többi országot magához hasonlóvá tegye a társadalmi beren­dezkedés, a gazdaság, a politikai rendszer, az ideológia, a pszichológiai mechanizmusok és a kultúra tekintetében. Ideo­lógiailag ez úgy jelenik meg, mint a Nyugat humánus, önzet­len és felszabadító jellegű küldetése, amely a civilizáció csú­csát jelenti, és összesít magában minden elképzelhető erényt. „Mi szabadok vagyunk, gazdagok és boldogak – sugallja a Nyugat a westernizálandó népeknek -, és benneteket is hoz­zá akarunk segíteni a szabadsághoz, gazdagsághoz és bol­dogsághoz." A nyugatosítás lényegének persze mindehhez az égvilágon semmi köze.

A nyugatosítás valódi célja a többi ország bevonása a Nyugat befolyásolási, hatalmi és kizsákmányolási szférá­jába. Természetesen nem egyenrangú és egyenjogú partne­rekként – ez már csak a tényleges erők egyenlőtlensége miatt is lehetetlen -, hanem olyan szerepben, amelyet a Nyugat lát jónak kiosztani rájuk. Ez a szerep ideig-óráig a nyugatosított országok polgárainak egy részét is kielégítheti. De egészében véve másodrangú és kiszolgáló jellegű. A Nyugatnak megvan az ereje ahhoz, hogy ne engedje meg tőle független nyugati típusú országok létrejöttét, amelyek veszélyeztetnék hatalmát a Föld általa már meghódított részén, illetve perspektivikusan, az egész világon.

Egy meghatározott ország nyugatosítása nem egyszerűen annyit tesz, hogy a Nyugat hatást gyakorol erre az országra, nem pusztán a nyugati életforma egyes elemeinek átvételét jelenti, nem merül ki a Nyugaton kialakult értékek elfogadá­sában, nem korlátozódik a nyugati turistautakra és effélékre. Sokkal mélyebb és fontosabb változást jelent a szóban forgó ország sorsában. Magának az életnek alapvető átstrukturáló­dását jelenti, az ország társadalmi szerveződésének, irányí­tási rendszerének, ideológiájának, az emberek mentalitásának kicserélődését. Ezek a metamorfózisok persze nem öncélként hajtatnak végre, hanem a fent jellemzett célok elérésének esz­közei.

A nyugatosítás nem zárja ki a westernizálódó ország ön­kéntes részvételét ebben a folyamatban, sőt egyenesen ez irányú felajánlkozását. A Nyugatnak éppen az kell, hogy a kiszemelt áldozat maga dugja a fejét a torkába, miközben még hálás is ezért. Erre szolgál a hatékony csábítási mechanizmus és a tömegek ideológiai megszédítésének gépezete. De a nyugatosítás mindenképpen aktív beavatkozást jelent a Nyu­gat részéről, amely magában foglalhatja az erőszakot is. A nyugatosítást felvállaló ország önkéntessége még nem jelenti azt, hogy népességének egésze egyöntetűen elfogadja sorsa ilyen fajta alakulását. Az országon belül harc folyik a polgárok különböző kategóriái között a nyugatosodás mellett, illetve ellen. Van olyan is, hogy a nyugatosítás kudarcot vall, mint például Irán és Vietnam esetében.

A Nyugat egész eddigi civilizatorikus és felszabadító tevé­kenységének egyetlen célja volt, hogy magának szerezze meg a világot és ne engedje át másoknak, hogy a másokéi helyett a saját érdekeihez igazítsa. Környezetét mindig úgy alakította, hogy az ő országai minél kényelmesebben élhes­senek benne. Ha ebben akadályozták, semmilyen eszköztől sem riadt vissza. A nyugati országok történelmi útját erőszak, csalás és megtorlás szegélyezte. Mikor azonban megváltoztak a körülmények a világban, váltania kellett a Nyugatnak is. Má­ra más a stratégiája és taktikája, de a dolog lényege az ma­radt, ami volt.

Manapság a Nyugat a problémák békés megoldását propa­gálja, minthogy a katonai megoldás önmaga számára is ve­szélyes, a békés módszerek pedig egyfajta felsőbb, igazságos bíró reputációját kölcsönzik neki. De van ezeknek a békés megoldásoknak egy sajátossága: kényszerítő jellegűek. A Nyugatnak megvan a maga hatalmas gazdasági, propagan­disztikus és politikai ereje ahhoz, hogy a makacskodókat bé­kés úton is rákényszerítse az ő érdekeit szolgáló viselkedésre. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a békés módsze­reket szükség esetén katonaiakkal is ki lehet egészíteni. Úgyhogy bárhogyan kezdődjék is valamely ország nyugatosítási folyamata, elkerülhetetlenül kikényszerített westernizációba torkollik.

Kidolgozták a nyugatosítás taktikáját is. Milyen lépésekről van szó? Először is diszkreditáld a nyugatosítandó ország tár­sadalmi berendezkedésének összes alapvető attribútumát. Destabilizáld az országot. Járulj hozzá a gazdaság, az állam­apparátus és az ideológia válságához. Atomizáld az országot, hogy a nép egymással vetélkedő csoportosulásokra essék szét, támogass minden ellenzékiséget, korrumpáld az értelmiségi elitet és a privilegizált rétegeket. Mindeközben propagáld a nyugati életforma előnyeit. Támassz az emberekben irigysé­get a nyugati bőség iránt. Keltsd fel azt az illúziót, hogy ez a bőség számukra is hamarosan elérhető, mihelyt az ország nyugati mintájú átalakítás útjára lép. Fertőzd meg a társa­dalmat a nyugati életforma devianciáival, úgy állítva be őket, mint az egyén valóságos szabadságának kifejeződését. Csak abban a mértékben nyújts gazdasági segítséget a nyugatosítandó országnak, amennyire ez hozzájárul gazdasága szétzi­lálásához, függővé teszi azt a Nyugattól. Mindez egyszer­smind a Nyugatot az önzetlen megmentő dicsfényével övezi, aki megszabadítja a szóban forgó országot korábbi életformá­jának nyűgeitől.

A langyos háború

A hidegháború befejezésével nem szűnt meg a nyugat harca a Szovjetunió, illetve Oroszország ellen. A harc ezen új sza­kaszát „langyos háborúnak" nevezem. Ezt a háborút szigo­rúan a nyugatosítás által megkövetelt stratégia és taktika sza­bályainak megfelelően vívják. Mindenekelőtt az ideológia szfé­ráját érinti. Szovjet ideológián itt nem a marxizmus-leninizmus értendő, hanem az ország népességének általában vett ideo­lógiai beállítottsága, amelyben az említett marxizmus-leniniz­mus csak egy részt képezett, s ha egyáltalán a legjellegze­tesebbet, akkor is csak formálisan.

A szovjet emberekben az állami ideológia igyekezett ellen­szenves képet kialakítani a Nyugatról. Ebben nem látok sem­mi bűnt vagy erkölcstelenséget, lévén ez a reális történelem­ben normális, megszokott jelenség. Hiszen Nyugaton – noha ott nem létezik egységes állami ideológia – a tömegekben korábban is, most meg azután kettőzött erővel, ugyancsak ideológiailag tendenciózus és hamis elképzeléseket ültettek el a Szovjetunióról és a kommunista társadalomról. A nyugati emberek ideológiai megdolgozása semmivel sem marad el a kommunista országokéitól, sőt, sok tekintetben még felül is múlja azt.

A Szovjetunió lakosainak tömegében mindig is élt a Nyugat bámulata. Az állami ideológia harcolt ez ellen, és, legalábbis formálisan, igyekezett elfojtani. A válság kezdetekor (tehát a „peresztrojka" indulásakor) azonban még a hivatalos ideoló­giában is meghökkentő fordulat következett be a Nyugathoz való viszony tekintetében. Átestek a ló másik oldalára, még­hozzá a hatalmi szervek tudtával, példájára, sőt sugallatára. A Nyugat előtti tisztelgés nem volt többé tiltott dolog. A szovjet embereket hallatlan intenzitással kezdték beoltani a Nyugat pozitív imázsával, nyugatbarát érzelmekkel. A lakosság ilyen szellemű ideológiai meggyúrásában aktív részt vállalt egy nagy csomó köpönyegforgató is – korábban zömmel a nyugatellenesség rendíthetetlen propagátorai -, nevezetesen az ideológiai és agitációs apparátus munkatársai, a szovjet mé­dia, a nyugati szovjet emigráció, a szovjet kultúra Nyugaton népszerűvé vált személyiségei, olyan szovjet polgárok, akik­nek sikerült Nyugatról hiánycikkeket behozniuk, sőt, a legfel­sőbb szovjet vezetés képviselői is. Persze nem maradt tétlen a nyugati propaganda sem. Nemcsak hogy felhagytak az aka­dályozásával, de éppenséggel elő is segítették. Sokan, akik korábban aktív részesei voltak a szovjet- és kommunizmusel­lenes propagandának, most díszvendégekké lettek a Szovjet­unióban. Elkezdték őket publikálni a szovjet sajtóban. Egyre többen hivatkoztak rájuk mint tekintélyekre, hovatovább a leg­felsőbb vezetők körében is. Tanácsokért fordultak hozzájuk: milyen intézkedésekre van szükség, hogy minél előbb felszá­moljanak mindent, ami szovjet, és hasonulhassanak a Nyu­gathoz.

A szovjet hivatalos ideológia tökéletesen képtelennek bizo­nyult arra, hogy megvédje saját társadalmi rendjének pozitív eredményeit és bírálja a Nyugat hiányosságait; felkészületle­nül állt a nyugati ideológia frontális támadása előtt. Az ország­ban ideológiai pánik bontakozott ki. Megjelentek az eszmei disszidensek, köpönyegforgatók, árulók. Az ideológia táborno­kai sorra álltak át az ellenséghez. Egymást túllicitálva élvezkedtek a szovjet történelem, társadalmi rend és általában a kommunizmus befeketítésében.

Az ideológiai fordulat nem korlátozódott a tudati szférára. Az új ideológia („új gondokozás") egyre mélyebben hatolt a gyakorlatba is. Miután belekapott egy sor értelmetlen, erősza­kos reformba, s csődbe jutott velük, a szovjet vezetés végül is az ország erőszakos nyugatosításának útjára lépett, nyugati politikai formákat és társadalmi viszonyokat oktrojált a társadalomra. A propaganda nyelvén mindezt piacgazdaság­nak és demokráciának nevezték. Hangsúlyozom: ezek az át­alakítások határozottan mesterkéltek és erőszakosak voltak. A Szovjetunióban korábban nem jöttek és elvileg nem is jö­hettek létre a kapitalista társadalmi viszonyok és a nekik meg­felelő politikai formák bevezetésének előfeltételei. A nép tö­megeiben egyáltalán nem merült fel a kapitalizmusra való át­térés igénye. Erről csak az „árnyékgazdaság" bűnözői álmo­doztak, egyes disszidensek, rejtőzködő ellenségek, meg a pri­vilegizált rétegek egyes képviselői, akik jelentős vagyonra tet­tek szert, és szerették volna legalizálni azt. Az a szenvedélyes rombolókedv, melynek áldozatává válhatott bármi, ami szov­jetnek minősült, az új szovjetellenes és kommunistaellenes propaganda, más szóval a tömeges népbutítás hozadéka volt, a hatalom legfelsőbb szféráiban meg egyszerűen azé a vá­gyé, hogy megfeleljenek a nyugati főnökök elvárásainak, hi­szen az ő támogatásuk nélkül már régen a történelem sze­métdombjára kerültek volna.

A Szovjetunió erőszakos nyugatosításának eredményei ha­marosan meg is mutatkoztak. Megkezdődött a szovjet társa­dalom összes tartópillérének rohamos eróziója. A gazdaság szétzilálódott, a kultúra leépült, a lakosság széles tömegeinek morális és pszichikai állapota mélyre süllyedt. Az állítólagos bűnös kommunizmus és SZKP elleni harc ürügyén a szó szo­ros értelmében lerombolták az államiság egész rendszerét. A Szovjetunió széthullott. Az ország egész területén véres konf­liktusok támadtak. Elburjánzott a bűnözés. Szinte kivétel nél­kül megsemmisítették a szovjet történelem legjelentősebb vív­mányait, amelyekben embermilliók sok évtizeden át alkotott, bámulatra méltó teljesítményei testesültek meg. Megkezdődött az ország javainak olyan szemérmetlen mértékű szétrablása, amilyet korábban még egy háborús győztes sem engedett meg magának az alulmaradt ellenféllel szemben. A langyos háború befejező szakaszához érkezett: Oroszország gyarmati demokráciává tételéhez.

A gyarmati demokrácia

A nyugatosítás a gyarmatosítás egy sajátos formája, amelynek eredményeképpen a kolonizált országban – ezt a terminust javaslom – a gyarmati demokrácia berendezkedése jön létre. Ez, egy sor jellemzője alapján, lényegében a korábbi nyu­gat-európai, különösen pedig brit gyarmatosítási stratégia foly­tatását képezi. Mindazonáltal egészében véve új jelenség, a modern idők sajátja. Feltalálójának teljes joggal az Egyesült Államok tartható.

A gyarmati demokrácia nem a kolonizált ország természetes fejlődésének eredménye, nem belső körülményeinek, forra­dalmi-politikai rendje törvényszerűségeinek eredőjeként áll elő. Ez egy mesterséges, kívülről rákényszerített formáció, amely ellentmond fejlődése történelmileg kialakult tendenciáinak. Ezt a rendet a gyarmatosítás módszereivel szilárdítják meg. A gyarmatosítandó országot eközben kiszakítják korábbi nemzetközi kapcsolatrendszeréből, amit részben az országok között korábban fennálló tömbösödés felbomlasztásával, rész­ben a nagy országok lerombolásával érnek el – lásd a szovjet blokk, a Szovjetunió és Jugoszlávia esetét.

A korábbi viszonyrendszeréből kiszakadt ország látszólag fenntarthatja szuverenitását. Úgy lépnek vele új kapcsolatok­ra, mintha egyenrangú partnernek tekintenék. A lakosság je­lentős része megőrizheti a korábbi életforma bizonyos elemeit. Létrehozzák az állítólag nyugati típusú gazdaság új fókusz­pontjait, mégpedig vagy nyugati bankok és konszernek el­lenőrzése alatt, vagy, nyíltabban, közvetlenül nyugati tulajdo­nú, illetve vegyes vállalatok formájában. Persze ezek a gaz­dasági fókuszpontok valójában csak imitációi a modern nyu­gati gazdaságnak.

Az országra ráerőltetik a nyugati politikai szisztéma külsőd­leges jegyeit: a többpártrendszert, a parlamentet, a szabad választásokat, az elnököt és így tovább. De itt mindezek csu­pán egy végképp nem demokratikus, sokkal inkább diktatóri­kus („autoritárius") rezsim szemfényvesztései. Az országnak a Nyugat érdekében történő kizsákmányolását a lakosság egy jelentéktelen hányada vezényli le, amely éppen ennek a funk­ciónak a haszonélvezője. Ezeknek az embereknek magas életszínvonal jár ki, amely összevethető a Nyugat gazdagabb rétegeiével.

A gyarmatosított országot olyan helyzetbe hozzák, hogy képtelen legyen az önálló létezésre. Hadi tekintetben oly­annyira demilitarizálják, hogy az ellenállás gondolata fel se merülhessen. A fegyveres erőkre csak azért van szükség, hogy féken tartsa a lakosság tiltakozó akcióit és az ellenzék kísérleteit a helyzet megváltoztatására. A nemzeti kultúrát szá­nalmasan alacsony szintre degradálják. A nyugati kultúra – pontosabban kulturálatlanság – legprimitívebb mintái lépnek a helyébe. A népnek a demokrácia pótlékaként marad az el-züllés szabadsága, a hatalom általi ellenőrzés meglazulása, a szórakozási lehetőségek, általában egy olyan értékrend, amely felmenti az embert az öntudat és az erkölcsi korlátok követelményei alól.

Vaknak kellene lennünk, hogy ne vegyük észre: Oroszor­szágra mai vezetői a gyarmati demokrácia sorsát akarják rá­erőszakolni. És saját népünk ellenségei és hazaárulók len­nénk, ha ezt a folyamatot úgy fognánk fel, mint ami á*"nép javát szolgálja. Oroszország soha és semmilyen körülmények között nem lesz nyugati típusú és az ilyenekkel e tekintetben egyenértékű ország, nem lesz a Nyugat részévé. Ezt kizárják földrajzi, történelmi és aktuális nemzetközi viszonyai, nemkü­lönben az őt alkotó népek jellege.

Amikor e meggyőződésemnek hangot adok, távolról sem ál­lok be az Oroszország kivételes sorsát hirdetők táborába. Vé­leményem szerint, ha valakinek itt kivételesnek tekinthető a sorsa, az a Nyugat, nem Oroszország. A nyugati típusú társa­dalmi berendezkedés (a kapitalizmus és a demokrácia) csak a világ egy néhány államában vezetett pozitív eredményekre, nevezetesen a Nyugat meghatározott humán potenciállal ren­delkező országaiban. A világ népeinek döntő többsége számá­ra vagy végzetesnek bizonyult, vagy a Nyugat függelékének és gyarmatosítási szférájának sorsát jelentette. Oroszország már játszott rendkívüli szerepet az emberiség történetében, amikor megteremtette a kommunista társadalmi rendszert, amely átmenetileg lehetővé tette számára, hogy megőrizze függetlenségét a Nyugattól, és ugyanerre ösztönzött más né­peket is. Most elvesztette ezt a szerepét, az is lehet, hogy mindörökre. A Nyugat ezúttal egyszerűen lehetetlenné fogja tenni, hogy Oroszország személyében hathatós nyugati típusú konkurens jelenjék meg a világpiacon. Oroszország nem part­nerként kell neki a világon való osztozkodásban, hanem csak mint az osztozkodás tárgya. A Nyugat terveiben az oroszoknak hasonló a rendeltetése, mint a nem-nyugati népeknek: má­sodrangú és egy valamikori nagy ország és a világ második szuperhatalma számára szégyenletes szerepet szánnak neki.

Megmenekülhet-e Oroszország attól, hogy ilyen sors jusson osztályrészéül? Sok esélye nincs rá, de teljességgel azért ki sem zárható. Ennek legfontosabb feltétele – véleményem sze­rint – mindenesetre az, hogy teljes egészében és kíméletlen őszinteséggel belássa, milyen helyzetbe is került, és milyen okokból. Oroszországban ugyanis félnek ettől a felismeréstől. A megfékezhetetlen szómágia megszállta a társadalom egész intellektuális szféráját. Az emberek félnek bevallani maguk­nak, hogy a történelem legnagyobb ostobaságát követték el, amikor önként alárendelték magukat a reformereknek és ezek nyugati felbujtóinak; s ha erre rádöbbennének is, óvakodnak hangosan kimondani. Azt gondolom, éppen ez a félelem a legnagyobb akadálya a jelzett alternatíva megvaló­sulásának.

1993. június

(Fordította: Havas Ferenc)

A történelmi szakaszolás kérdéséhez

A modern társadalomtudományoknak a '90-es években az az egyik alapproblémája, hogy magyarázatot adjanak a rend­szerváltással lezáruló folyamatra, hiszen ebben egyetértenek a társadalomkutatók, vita csak arról van, hogy mikor kezdődik: 1917-ben vagy 1945-ben. Ez a határvonal a különböző elmé­leti iskolák között is.

A lezáródott folyamat lényege, hogy eldőlt a világhatalo­mért folytatott harc. Éppen ezért 1989-1990 több különböző hosszúságú korszak határát egyesíti. A legközvetlenebbül megragadható fejlődési szakasz (ahogy a hasznos középis­kolás történelemkönyv címlapja is bemutatja) 1944(45) és 1990 közé esik és Jaltával kezdődik. De kezdhető egy másik folyamat 1917-től is (a NOSZF) vagy 1914-től is. Még egy olyan hosszabb szakaszt is fel lehet állítani, amely a 19. szá­zadi polgári demokratikus forradalmak befejeződésével és az ezekre történt reakcióval kezdődik el. (Sőt, tekintettel a világ­hatalomért folytatott harcban beállt fordulatra egészen, a Ró­mai Birodalom bukásáig vissza lehetne menni, de ezt már nincs értelme külön önálló fejlődési szakasznak tekinteni.) Itt részletesebben csak a 1944-1990 közé eső szakasszal foglalkozunk, de jól megragadható a másik kettő sajátossága is. A 1917(14)-1990 közé eső folyamat pl. mint a szocialista tapasztalat megjelenése, a 19. század közepétől a 20. század végéig tartó periódus pedig az „államkapitalizmus" (Lenin) korszakaként jellemezhető, amely tartalmazza a klasszikus gyáripar fellendülését, virágkorát, többszöri megújulását és meghatározó szerepének megszűnését. Ez az utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy a most kezdődő szakaszt a hagyományos gyáripar termelésmeghatározó formája alapján nem lehet magyarázni.

Az 1944-1990 közé eső periódus az atomkor, ami a két világrendszer egymáshoz való viszonyának meghatározása: az atomfegyver által kialakult világpolitikai szerkezet. – Itt el­sősorban nem az atomenergia, illetve az atomfegyverek ter­melésének módja adja a szerkezetet, hanem az atomelretten­tés, az atomfegyver megléte. E korszak előrejelzése megta­lálható Leninnél, amikor azt mondta, hogy meg fognak jelenni olyan új, tömegpusztító fegyverek, amelyek lehetetlenné te­szik a háború kitörését. – Az atomkorszak lényege, hogy le­hetővé tette a világpusztító háború elkerülését és aminek a vége az atomfenyegetés megszűnése.

„A politika elsődlegessége" új megközelítésben és a nemzetközi politikai gazdaságtan módszere

A társadalomtudományi elemzésnek fel kell dolgoznia azt, hogy itt nem pusztán a technológiai folyamat a szerkezetmeg­határozó tényező, hanem az atomfenyegetettségen keresztül egy tudati elem. Közvetlenül ekkor is megmarad az „anyagi" tényező meghatározó szerepe, csak nem a vulgárisan értel­mezett technológiai folyamaté, hanem a fegyver sajátos „anyagi" jellegű természete válik meghatározóvá. A választha­tó alternatíva a földi élet megszűnése, illetve a világháború elkerülése. Az atomfenyegetésnek mint „anyagi" tényezőnek ugyanakkor valóban megfelel a két világrendszer, a két kato­nai tömb szembenállása, egymás mellett élése, vagyis a hi­degháború. Az atomfenyegetés árnyékában a tudatosság azt jelenti, hogy a döntéshozókban megvan a felelősség a háború elkerülésére. (De hogy mennyire nem pusztán tudati kérdésről van szó, és hogy a tudatosságon rések is találhatók, azt a csernobili atomerőmű katasztrófája is jól példázza, amelynél feltételezhető – noha erről eddig nyíltan senki sem beszélt -, hogy nem pusztán hanyagságból adódó véletlen baleset tör­tént, hanem a politikai felelősség gyanúja is felvetődik.)

Abban az értelemben beszélhetünk a politika elsődlegessé­ge tételének továbbfejlesztéséről, hogy már nem elegendőek a folyamatok ábrázolásához a politikai gazdaságtan hagyo­mányos kategóriái, a vállalat, gazdasági egység, monopóli­um, állami beavatkozás stb., hanem olyan nagy átfogó szer­vezetekről kell beszélnünk, mint a katonai tömbök, a frakci­ók, és ezek egymáshoz való viszonya, amelyek a szűkeb­ben vett gazdasági folyamatok valóságos (és nem csak „eszmei") szervezeti keretét alkotják, még pontosabban, ezek a nagy terjedelmű szervezeti kategóriák jelentik a termelés meg­határozó, kiinduló feltételt alkotó szervezeti alapformáit, ame­lyekből a többi, ezekhez képest kisebb terjedelmű – korábban meghatározó szerepet játszó – kategóriák működését le lehet és le kell vezetni (és nem fordítva!). A katonai tömb, a frakció, az osztálypárt, világrendszer stb. konkrét gazdasági, termelési szervezeti alapkategóriává vált – válik, és maga alá rendeli a korábban meghatározó kategóriákat. A korábbi „felépítmé­nyi" kategóriák „alappá" válnak.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszeréről

Az antifasiszta koalíció felbomlása olyan szembenállást hozott létre, amely nem szüntette meg végérvényesen az összekap­csolódás bizonyos formáinak lehetőségét. Szemben áll a két világrendszer, amely a második világháború megvívásá­nak eredményeként jött létre. Egymást meg akarják semmisí­teni, egymás ellenségei, de ugyanakkor az atomkorszakban nem tudják legyőzni egymást, egymás mellett kell élniük, ez az ún. „békés egymás mellett élés". Ez egy sajátos együtt­működés, aminek különböző fokozatai vannak (pl. az enyhü­lés korszaka), bár az együttműködés szó részben félrevezető lehet, ha erkölcsi jelentésére gondolunk, mert a szembenál­lás nem együttműködés. A lényeg, hogy az egyes világrend­szereken belüli állapotokat nem pusztán az adott tömb vagy rendszer belső logikájából, hanem a két tömb, a két rend­szer egymással való kölcsönhatásának a logikájából lehet csak ténylegesen megérteni. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a tömbök belső életére gyakorolt következményeiből lehet a bel­ső, finomabb szakaszolását elvégezni. A tömbök „saját", belső politikai rendszerei fontos elemei a róluk alkotott képben, de a „szabad világ" és a „rab nemzetek", demokrácia az egyik oldalon, önkényuralom a másikon kettősségében nem lehet megérteni a rendszerek fejlődését. – Egyebek között a kelet-európai rendszerváltás sem érthető meg enélkül.

Az atomfegyverek mellett azonban jelen van a hagyomá­nyos fegyverzetnek a fejlesztése is, ami miatt a második vi­lágháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el fegyverek dörgése nélkül. Ez a korszak lényegéhez tartozik. Gramsci, aki az I. világháború katonai helyzetével jellemezte a korszak nemzetközi és belső politikai szerkezetét, kifejezését használ­va és kiterjesztve, az „állóháború" a hagyományos fegyverek szintjén folyamatosan jelen van. Természetesen nem katonai értelemben, hanem úgy, hogy a két világrendszer regionálisan folyamatosan háborúban áll egymással.

Az ún. egyensúly vagy status quo egyszerre jelenti az atom­elrettentés és a hagyományos fegyverekkel vívott háború je­lenlétét. Emiatt mindig választani lehet és kell is, a regionális konfliktusok és a világháború között. Ez embertelen választás, de végig így jelenik meg az alternatíva.

Azok az erők, amelyek azt mondják, hogy most már nem lehet világháborút vívni, akik elutasítják a másik fél totális le­győzését, a józanabbak, ha így fogalmazunk, képviselik azt, ami megszünteti ezt. Ebből nő ki az új világrend, amely már egy új fejlődési szakasz. Ez az új periódus az új technológiai szintre épülő új világrend az űrkorszak.

Ez az ellentmondás, aminek technikai alapjáról beszéltünk, a politikai szerkezetben következőképpen mutatkozik meg: A kiindulópont természetesen a világrend két pólusossága. De a status quo-ból azonnal következik egy árnyaltabb polarizá­lódás is. Ennek a leírásához jól használható az ún. dominó­elv, ill. ennek konkretizálása. így a két pólus tovább tagolható négy-öt pólussá. Ennek a finomított dominó-elméletnek lé­nyege, hogy mindkét világrendszeren belül (az egymás mel­lett élés szükségszerűsége miatt) kifejeződik a másik fő pólus képviselete is. Mind a két táboron belül jelen van az ellenfél érdekével egybeeső irányban mozgó intézmény. Ez az ere­deti két pólust már négyre növeli, de ezek a pólusok még különböző módon összekapcsolhatók és egymással kombinál­hatók, ami tovább növeli a figyelembe veendő tényezők szá­mát. A politikai szerkezet finomabb elemzését ebben a kor­szakban ezeknek a pólusoknak mozgásával, összekapcsoló­dásaikkal és szétválásaikkal lehet leírni.

A „dominó"-ban az egyik pólus a fejlett tőkés országok meg­határozó katonai ereje, amellyel szemben saját, belső ellen­zéke áll. Ez bizonyos értelemben egybeesik a szocialista vi­lágrendszer által kifejezett érdekmozgással. Ugyanez a szo­cialista világrendszeren belül is megismétlődik: a fő katonai erő és az ezzel szemben álló viszonylagos ellenzék, amely a másik tábor fő mozgási irányához illeszkedik. Továbbá többek között a két „ellenzékinek" nevezett tényező mozgása is összehangolódhat.

Mindkét ellenzéki tényező szociáldemokrácia, ami a nyugati világban ténylegesen a „hagyományos" szociáldemokrácia, amely a fő erőhöz képest balra van, a szocialista táborban a szociáldemokrácia vagy a revizionisták) a fő erőhöz képest (a kommunista párt hegemóniájához képest) jobbra van. A két szociáldemokrata tényező ellentétes irányba mozog, miköz­ben egyúttal közös gyökerük is van. Ha a két irányban kifejtett mozgásukat koordinálják, ez például egy ötödik tényező. Azonban a két szélsőnek nevezett pólus is összekapcsolódhat és össze is kapcsolódott – tulajdonképpen a két belső pólus ellen (pl. ilyen jelenség a „forró drót"), ez egy újabb tényező. Sőt a szélső pólusok is tagolódnak szélsőséges és nem-szél­sőséges frakciókra. Ez utóbbiaknak a két tábor közötti összefogása vezet az egypólusú világrendszer kialakulásához.

A fenti képet tovább árnyalja az egyes tömbök saját belső logikája, politikai rendszere is. A szocialista táboron belül pl. a demokratikus ellenzék, amely nem azonos a szociáldemok­rata frakcióval, és amely meglehetősen bonyolult közvetítő funkciót tölt be a különböző vezető politikai pólusok között. Ilyen sajátos demokratikus ellenzékre Nyugaton nincs szük­ség. De a bűnözés is rendelkezik bizonyos közvetítő szerep­pel mind a két táboron belül. A felsorolást még folytathatnánk.

Érdekes közelítés található Thompsonnál a hidegháború nemzetközi politikai rendszerére: „A két tábor ideológiailag csak egyetlen dologban azonos: kölcsönösen gyűlölnek min­den elnemkötelezettséget, neutralizmust vagy harmadik utat. Ha egy ilyen út lehetséges volna, az közvetlen csapást jelen­tene az exterminizmus legitimitására. Dubčeket és Allendét el kellett távolítani, mivel az ideológia legérzékenyebb területé­hez érkeztek: sikerük kihívást jelentett volna a kölcsönös ideo­lógiai erőtérrel szemben." Thompson modelljével egyetértek, csak az értékelésével nem. A harmadikutasság elutasítása ugyanis nem pusztán ideológiai öncél, hanem egy sajátos együttműködés a második világháborúban legyőzött harmadik pólus újrakeletkezésének megakadályozására, ezáltal ez a béke ügyének szolgálata az adott viszonyok között.

Majd így ír Thompson: „… a törésvonalon átnyúló nemzet­közi szövetségek nélkül nem képzelhető el siker… az el­lennyomás nem származhat a másik féltől, csupán az egyes blokkokon belül élő népek ellenállásából… Mindaddig, amíg az egyik tömb ellenállási mozgalma a másik szövetségese­ként kategorizálható, az exterminizmus (a fegyverrendszer és kiszolgáló alrendszerei által alkotott komplexum) képes lesz a tömb saját területén rendet tartani, megerősíteni az ideoló­giai kontrollt és végső soron visszanyerni erejét. Így csupán a nemzetköziség újrateremtése révén lehetséges a feladat nagyságához szükséges erők felvonultatása. Ennek az inter­nacionalizmusnak tudatosan antiexterministának kell lennie: szembe kell helyezkednie mindkét tömb ideológiai imperatívu­szaival…" (Hosszú béke, Fejlődéstanulmányok 10., Megjegy­zések az exterminizmusról, a civilizáció utolsó ..szakaszáról, 93-97. o.)

Ezzel szemben szerintem viszont az egyik tömb ideológiá­jának feltétlenül győznie kell a másik felett, csak ez az ideo­lógia nem azonos azzal, ami belőle ténylegesen látható a hi­degháború idején. Az új világrend kibontakozása magával fog­ja hozni a „népek" számára azt, amit a korábbi két tömb leg­jobb ideológiai hagyományainak az egyesítése képvisel. Ugyanis a hidegháború idején a legmodernebb nyugati tech­nikai és társadalomszervezési elveknek megfelelő ideológiát a keleti tömbben juttatták kifejezésre.

A Jalta utáni korszak nemzetközi politikai rendszerét Gyar­mati György J. Smith: A hidegháború c. könyvéhez írt utósza­vában így foglalja össze: „A hidegháború alapképlete a század közepén létrejött szovjet-amerikai szembenállással, illetve a

Föld számos országának ellenlábas rendszerekbe, stratégiai-politikai tömbökbe szervezésével írható le. … Tudjuk, hogy a többnyire helyi háborúként megvívott konfliktusok szinte szakadatlan láncolata mögött – hol nyilvánvalóan, hol közve­tettebb módon – az Egyesült Államok és a Szovjetunió szu­perhatalmi rivalizálása húzódott meg… Ez egy olyan frontkor­látos küzdelem volt, ahol szembenálló fegyverrendszerek éles erőpróbája már nem lett volna értelmezhető győzelem-vere­ség dimenziókban, hiszen a hadviselők mindegyikét – és a civilizáció döntő hányadát – fenyegette pusztítás. Ebből ere­dően a hidegháborút a hátországban, a katonai ütőerőt (is) előállító gazdaságban vívták meg. …Hogyan vált a Kelet egyre inkább nem csupán utolérés – hanem követésképtelenné is ebben a világversenyben, amelynek meghatározó tényezőjévé vált, hogy Nyugaton a technológiai modernizáció több gene­rációja váltotta egymást, és a csúcstechnológiák néhány év alatt háztartási cikként szervesültek a társadalom hétköznap­jaiba. Miként növelte a fejlettségbeli aszimmetriát, hogy mi­közben a Nyugat az informatikai társadalom kiépítésén mun­kálkodott, Keleten alig jutottak túl az iparosítás hagyományos stádiumán."

Ez utóbbi kérdésekre nem lehet akkor válaszolni, ha a hi­degháború szerkezetét a lenini imperializmus-elmélet meg­hosszabbításaként, egyszerűen a két szuperhatalom közötti területi felosztás mintájára értelmezzük. A magyarázathoz összefüggést kell keresnünk a nyugati fejlődés és a keleti ideo­lógia között: a keleti szocialista ideológiát nyugati „lerakatként" fogjuk fel. Csak a keleti tömb propagandája őrizte meg a ha­gyományos imperializmuselméletet: a „feltartóztatás-elretten­tés" fogalmai dinamikát tükröznek. A Jalta utáni korszak po­litikai szerkezetét az is jellemzi (ami egyébként visszavezet­hető az I. világháború, sőt a marxizmus kialakulásának az időszakára), hogy a nyugati fejlődésnek megfelelő ideológia a tömbhatáron kívül jelenik meg, és a nyugati ideológiának megfelelő fejlődés valósul meg Keleten. így tartalom és forma egymás ellentéteiként kerülnek szembe egymással. Ezért sem lehet a kétpólusú világrendszert egyszerűen a világnak két eltérő ideológiájú tömb közötti felosztásaként értelmezni: az egypólusú világrendszer a nyugati gyakorlat és a keleti – ter­mészetesen megtisztított – ideológia szintéziseként fog látha­tóvá válni.

A konzervativizmusról – első közelítésben

Itt mindenképpen ki kell térni a nyugati konzervativizmus kér­désére. Ez a tőkés világrendszer szociáldemokráciájának fő ellenfele. A hazai szákirodalomban ezen eszmerendszer meg­ítélése elég ellentmondásos. Vannak, akik ezt tartják üdvözí­tőnek, mások a mételyt látják benne.

Ez azonban jól illusztrálja a dominó-elvet. A tömbökön belüli frakcióharcokban a szociáldemokrácia Nyugaton baloldali, Ke­leten jobboldali irányultsággal feszítő hatást gyakorol a két szélső pólusra. Ennek következtében potenciálisan ez a fo­lyamat eljuthat addig a pontig, hogy veszélybe sodorhatja ma­gát a kétpólusú világrendet – felidézve annak a veszélyét, hogy visszaáll a II. világháborút megelőző hárompólusú világ­rend, amikor is a Szovjetunió és a nyugati szövetségi rend­szer között még jelen voltak a központi hatalmak is. (Nyilván­való, hogy a hárompólusú világrendhez képest a kétpólusú világrend haladást képvisel.)

A nyugati konzervativizmus fő funkciója, hogy megakadá­lyozza e két (szélső) irányba (közbülső hatalomként) feszítő, közös gyökerű szociáldemokrácia újra(!) történő tényleges egyesülését, elválassza egymástól a két tömb két „belső" ha­talmi tényezőjét. (Ehhez képest csak másodlagos, hogy a kon­zervativizmus beépíti programjába a szociáldemokrácia főbb célkitűzéseit.) A konzervativizmus a II. világháborúban kivívott eredményt védi meg a visszafelé mutató törekvéssel szem­ben. Ezzel persze saját katonai tömbjének belső politikai rend­szerét is kiigazítja, mert a tömblogikának a frakcióharc logi­káját alárendeli. Ezáltal a konzervativizmus eléri, hogy a ka­tonai tömb osztálypárttá is válik, amelynek már nemcsak a fenyegető volt központi hatalmakat potenciálisan képviselő politikai képződmény, hanem a korábbi szövetséges keleti tömb a fő ellenfele (mint egy legyőzendő másik osztálypárt). Igy az is kimondható, hogy a nyugati konzervativizmus a nyu­gati világrendszer osztálypártjának kifejeződése, láthatóvá té­tele olyan körülmények között, amikor az osztálypárt létét nyíl­tan nem mondhatják ki. (Szemben a keleti tömbbel, ahol nyíl­tan kimondják az osztálypárt létezését, csak valóságban ez kevésbé jut érvényre, mert a frakcióharc szélsőséges módja gyakorlatilag a keleti tömbön belül is két osztálypárt létezését eredményezi.)

Így kerül összefüggésbe a feltartóztatás és a dominó-elv. Ezek egymást kiegészítő fogalmak, ugyanannak a jelenség­nek különböző aspektusai. Miután a két világrendszer konflik­tusa fegyveresen nem oldható meg, a saját és a másik fél táborán belüli ellenzék befolyásolásával is kísérleteznek. A nyugati tábor a saját területén belüli ellenzékkel kezdte. Meg akarta akadályozni, hogy ennek mozgása egybeessen a szemben álló tábor stratégiai érdekével, azaz ki akarta fogni a szelet a keleti tömb vitorlájából. Enélkül a szempont nélkül nem érthető meg maradéktalanul a jóléti állam politikája sem.

De a „feltartóztatás" működött a másik oldalon is. A szélső­séges magatartás fékentartását azonban nem egyszerűen a Nyugat beavatkozása biztosítja, hanem a Nyugat leghaladóbb frakciójával szövetséges, de a keleti tömbön belüli leghala­dóbb frakció beavatkozása! Ezen keresztül lehetett az emberi jogok bizonyos szintjét fenntartani, és ezen keresztül érthető meg a rendszerváltás is, amely legmélyebb tartalmát tekintve az európai háború kirobbantásában érdekelt, álforradalmi ideológiát képviselő, keleti tömbön belüli erő „feltartóztatása"!

Ebben a logikában minden párhuzamos, minden megkettő­ződik a nyugati és a keleti táborban. Mind a két táboron belül megjelenik egy amerikai és egy szovjet frakció, csak Nyuga­ton az amerikai, Keleten a szovjet politikai rendszernek van alárendelve. A már meglévő, de még nem uralkodó űrtechnika biztosítja a keleti tömbben az amerikai frakció megmaradását. (És a korábban említett szociáldemokrata frakciók, mind a két tömbön belül e két fő frakciónak alárendelten jelennek meg.) A keleti tömbön belül is az amerikai frakció válik uralkodóvá – ez a rendszerváltás „technikai", „módszertani" szempontból. Az egyik tábor csakis azáltal győzheti le a másikat, hogy (a feltartóztatás és a dominó-elv logikája szerint) az ellenfél tá­borán belül győzelemre juttatja a saját érdekét kifejező frak­ciót, és nem a két tábor között frontális összeütközés kirobbantásával. Emiatt a rendszerváltás formailag a keleti táboron belüli folyamatként zajlik le.

Továbbá: a kétpólusú világrendszer haladás a hárompólu­súhoz képest, ahogy az egypólusú világrend is előrelépés a kétpólusúval szemben. A konzervativizmus elmélete azonban ezt nem fejezi ki helyesen, még ha szolgálja is. Többek között azért sem, mert egyoldalúan a polgárság érdekét állítja a fi­gyelem középpontjába, holott a konzervatív ideológia egy sa­játos érdekegybeesés folytán a (megszűnő) munkásosztály érdekét is érvényesíti – a polgárságon keresztül, még az adott esetben a munkásság érdekeit névlegesen képviselő szociál­demokrácia ellenében is. (Ezt a gondolatot fejezi ki Gramsci szerves értelmiségi elmélete is, amely az „öntudatos" polgár­ság számára a munkásosztály érdekét is szolgáló magatartást ír elő.)

A vasfüggöny, amely a két világrendszer között állt, befelé is védett, a saját ellenzékkel szemben is – és nem is csak kimondatlanul, a berlini fallal kapcsolatban sem nagyon titkol­ták el. Amennyiben a vasfüggöny a két tábor közötti közvetlen konfliktusoktól belülről is védett, annyiban funkciója önmagá­ban nem volt negatív, az más kérdés, hogy miért érvényesül­hettek tartósan olyan társadalmi erők a keleti tömbön belül, amelyek ilyen védekezési módot is szükségessé tettek. A de­mokrácia erői előtti választás börtön vagy háború volt. Először a háborús erőket kell (kellett) közömbösíteni ahhoz, hogy a belső politikai rendszer megváltozhasson. (A Népszabadság '93. 7. 17. számában Gorbacsov is beszél arról egy interjú­ban, hogy a tábornokok már egy korlátozott nukleáris háború megvívásának lehetségéről vitatkoztak.) A háborús késztetés abból is táplálkozott, hogy a Nyugat vonzerejét a Kelet saját tekintélyével nem tudta ellensúlyozni, és csak az ellenfél meg­támadásával biztosíthatta volna befolyásának megőrzését. A vasfüggöny adja az egyik keretét a keleti tömbön belüli frak­cióharcnak.

Ismételten le kell szögezni, hogy a táboron belüli uniformi-tás csak látszólagos. A jaltai világrend finomszerkezete csak a két katonai tömb egymással való szembenállása és a töm­bökön belüli frakcióharcokból származó ellentétek együttese­ként ragadható meg. A keleti táboron belüli frakcióharc – mert ez a leghelyesebb elnevezés – annyira szélsőséges és kulturálatlan formában zajlik, hogy alig lehet szinte egységes tömbnek tekinteni. Emiatt is jönnek létre olyan jelenségek, mint a vasfüggöny, amelyek a világrendszert egy tömb formá­jában egyben tartják, és is titkolják a nyilvánosság"elől a frak­cióharc tényét. A keleti tömbön belüli szocializmusellenes frak­ció (ami nem azonos az amerikai frakcióval) okolható a keleti tábor fejlődési lemaradásáért. Frakcióharc természetesen folyt (és folyik) a nyugati táborban is, de nem olyan szélsőséges formában, úgy látszik a pluralizmus kisebb ellentmondást, el­lentétet fejez ki, mint az ún. egypártrendszer. Persze a plu­ralizmus, illetve a többpártrendszer csak kifejezési forma, technika, színpad a tényleges frakcióharcnak (és ezt Nyuga­ton sem fejezték ki hitelesen). Elméletileg frakcióharcról ott és akkor beszélhetünk, ahol az osztálypárt (állampárt) betölti a szerepét.

Párt, frakció, osztálypárt – néhány fogalom körülírása

Ez a dolgozat alapproblémája, és ezen keresztül közelebb jutunk a liberális konzervativizmus titkához is. Mindenekelőtt meg kell különböztetni az osztálypárt és a többpártrendsze­ren, pontosabban a pluralizmuson belüli pártok, platformpártok vagy választási pártok fogalmát. Az osztálypárt a másik vagy harmadik osztálypárttal kapcsolatban végső soron nem törek­szik a hatalom megosztására, osztálypárt csak egy lehet, az egyik osztálynak le kell győznie a másikat (a többi osztályt). Ezáltal az osztály érdeke általános társadalmi érdek lesz. Ez azért is szükséges, mert csak így lehet a forradalmak feltéte­leinek újrakialakulását elkerülni (Platón). Persze platformok az osztálypárton belül szükségesek. Az osztályharc megszűntet­ve megőrződik az osztályon belüli ellentétekben, amelyek a pluralizmusban platformpártokban fejeződnek ki. Ezen keresz­tül az osztálypárt is megszűnteti saját magát, de megmarad mint a társadalom szervezeti kerete, nem „oldódik fel".

Paradoxon, hogy a keleti tömbben megvan az osztálypárt ideológiája, de nincs meg a valósága. Az egypártrendszer, vagy állampárt álarca mögött valójában két osztálypárt vagy két állampárt húzódik meg a nyilvánosság előtt letagadva; itt a frakcióharc alig haladja meg az osztályharc színvonalat. Nyugaton viszont nincs jelen az ideológia, mumusként van lefestve, csak többpártrendszerről beszélnek, demokráciáról, szabad világról, miközben ezek a pártok a valóban egységes­nek tekinthető (tehát ténylegesen működő) osztálypárt plat­formjai, frakcióinak leágazásai.

Itt visszautalhatunk a bevezetőben említett államkapitaliz­mus jelenségére, amely a 19. század második felétől, a pol­gári demokratikus forradalmak lecsengésétől ölt tényleges po­litikai formát. A fogalom tartalma, hogy a korábban ideológia­ilag antagonisztikus platformok között ideológiai egység kezd el kialakulni; közös, egységesülő szervezetet hoznak létre magukból. Az államkapitalizmus átnő osztálypárttá. Eddig csak az osztálypárt kifejezést használtam, de ez a logikai kö­vetkezetességhez ragaszkodva, csak a munkásosztály osz­tálypártjaként ragadható meg. A liberális konzervativizmus mégis azt állítja magáról, hogy az összpolgári osztály érde­kének kifejezése – holott az összpolgárság összérdekei összehangolásának szervezeti feltétele túlmutat a polgársá­gon mint osztályon.

Ezzel azt is mondom, hogy a fejlett tőkés országokban sem az osztályharc, hanem az osztályon belüli ellentét meghatá­rozó. A pluralizmus az osztályon belüli ellentétek mozgás­formája (az osztályharc megszűnő folytatása).

Itt érdemes pontosabban elhatárolni a fogalmakat. Újra tisz­tázni kell a pluralizmus, többpártrendszer, egypártrendszer és osztálypárt jelentését. A pluralizmus az osztályon belüli ellen­tétek, platformok mozgásformája. A többpártrendszer képléke­nyebb, pontatlanabb meghatározás, mert összemossa az osz­tályon belül működő platformpártokat és az antagonisztikus ellentétben álló osztálypártokat (amíg több osztálypárt van). A többpártrendszer fogalma a pluralizmus politikai mechanizmu­sát, a demokrácia játékszabályait fejezi ki; de nem tartal­mazza az osztályharc „mechanizmusát", amennyiben osztály­pártok összeütközéséről van szó. Ebben az esetben is ver­sengenek a pártok, de ez (az osztályharc) túllép a demokra­tikus kereteken. Pedig a „többpártrendszer"-hez a demokrácia képzete tapad. A pluralizmusnak egy osztálypárt felel meg, a többpártrendszernek nem szükségképpen csak egy.

Az osztálypárt a különböző platformok és frakciók közös (együttes) szervezete; a különböző platformokat központilag irányítják – egy osztálypárt mellett egy központból. Az osz­tálypártnak működés szempontjából semmi köze sincs az egy­pártrendszer politikai mechanizmusához, jobban megfelel szá­mára a pluralizmus értelmében vett többpártrendszer. Az egy­pártrendszer nem bizonyította működképességét. Az osztály­pártok egymáshoz való viszonya szempontjából azonban ér­vényes az „egypártrendszer" gondolata, mert az osztálypárt­ból kizárólagosan csak egy maradhat fenn. A különböző plat­formok a volt osztályok megszűnő továbblétezésének formái az osztályon belül (ezt világosan megértette pl. Camus a „Lá­zadó ember"-ben), ezért a platformok között hierarchiát alakít ki az uralomra jutott osztály saját logikája szerint. Azonban amíg a platformok között hierarchia van, addig az egyént nem csak az emberi jogok egyenlősége, hanem a hierarchiában, a platformok közötti mozgás lehetősége is megilleti. Ez a hie­rarchia nem kasztszerű intézmény. A frakció és a platform fogalma nem teljesen esik egybe, de nem különbözik végle­tesen. A platform egy irányzatot fejez ki, a frakció pedig (az osztálypárton belül megosztott) hatalmi funkciót.

Sztálin az 1936-os szovjet alkotmánnyal kapcsolatban kije­lentette: a munkásosztálynak csak egy pártja lehet. Nem ér­tette meg az osztálypárt és a választási párt különbségét, hi­szen az előbbiből csak egy lehet, míg az utóbbiból több is. Az egypártrendszert egyetlen platform kizárólagos uralma­ként értelmezte. Nem ismerte fel, hogy meg lehet teremteni a platformok finom, átjárható hierarchiáját. Ennek elméleti gyökere is megtalálható Sztálinnál. Az iparosítás körüli viták­ban csak az osztályharc éleződéséről beszélt, nem vette ész­re, hogy valójában az osztályon belüli platformok, illetve frak­ciók közötti harc éleződött ki, amely a gazdasági verseny erő­södésére vezethető vissza, nem az osztályharcéra.

A forradalom elméletének és gyakorlatának eltorzulását lát­va Bibó István egy másfajta forradalomfelfogást vezet be „Az európai társadalomfejlődés értelme" c. munkájában. Szerinte a modern történelemben a forradalom szerepe a társadalom megtisztítása, megújítása, megélénkítése. Ha pedig már egy­szer győzött, akkor üljön el, képződményét bontsa le. Bibó a hivatásos forradalmárt és hivatásos reakcióst egyaránt funkciótlan képződménynek tekinti. Bibónak teljesen igaza van, hogy a forradalom lényegéhez tartozik elhalása a cél elérése után, és lényegével ellentétes, ha öncéllá válik (mint a francia vagy orosz esetében történt). Bibó azonban nem veszi figye­lembe a forradalom alkotó természetét. Miközben ugyanis megszünteti a haszontalanná vált képződményeket új, mara­dandó intézményt is létrehoz. Ez az intézmény éppen az osz­tálypárt. (Hannah Arendt egy részben befejezetlen kísérletet végzett a francia és amerikai forradalom összehasonlítására A forradalom c. könyvében. Szerintem a különbség lényege­ge, hogy amíg a francia forradalomban nem, az amerikaiban meg tudták őrizni a forradalmat végrehajtó frakciók közös szervezetét. Ez azt is jelenti, hogy a forradalomban együtte­sen résztvevő frakciók meg tudták védeni magukat egymástól is, egymás potenciálisan igazságtalan fenyegetésétől, azaz egy olyan sajátos hatalmi egyensúly alakult ki közöttük, amelynek következtében mindegyik frakció a közösség érde­kének képviselőjévé is vált.) Bibó a kereszténység kialakulá­sát és szerepét is összefüggésbe hozza a forradalom fejlő­désével, de épp az előbbiek miatt nem tudja megmagyarázni a vallás maradandó természetét, hiszen a vallás egy ókori osztálypárt.

Bayer József-Hardi Péter: Pluralizmus c. könyvükben rész­letesen foglalkoznak a pluralizmus-elmélet különböző formái­val. Ezekkel szemben arra van szükség, hogy a hangsúlyt az osztályon belüli és osztályok közötti többpártrendszer megkü­lönböztetésére helyezzük. A könyvben megjelenik az a gon­dolat is, hogy a pluralizmus „az osztályok eltűnésének és egy másodlagos ismérvek szerint tagolt – rétegződött – társada­lom kialakulásának terméke, adekvát kifejeződése…" (39. o.) Ez, véleményem szerint, helyes irányú gondolat, a kérdés csak az, hogy az osztálynélküli társadalmat szervezett vagy diffúz formában képzeljük el, mint ahogy külön probléma, hogy a kétpólusú világrendet az egypólusú és nem széteső világ­rend követi.

Az osztálypárt fogalmának fenti leírása egyébként azt is megköveteli, hogy Tamás Gáspár Miklósnak a Cenzúra c. írá­sában (Kritika 1994. 1-2.) kifejtettekkel szemben, feltételez­hető a biztos tudással való rendelkezés is, a puszta véleke­dések mellett, a szabadság eszméjének csorbulása nélkül, mi­vel a vélekedések „rossz végtelenje" felfűzhető a biztos tu­dásra mint annak részigazságai, láncszemei. Ez a gondolat pedig arra utal vissza, hogy egy adott helyzetben tudhatjuk, mi a jó és mi a rossz.

Az osztálypárt láthatóvá válása

Miközben a keleti tömbben nem vártuk, hogy győzzön a vi­lágforradalom, eközben mégis győzött, illetve győzni fog. A minőségi ugrás tulajdonképpen már bekövetkezett, csak még nem vallották be (teljesen). Korábban már beszéltünk az osz­tálypárt ideológiájának és megvalósulásának ellentmondásos­ságáról. Ebből következően a fejlett tőkés országokban is ki fogják mondani, hogy létezik a parlamentáris demokrácia fölött az osztálypárt szerveződési formája. Az osztálypártnak a tájékoztatás és propaganda szintjón is egyszer győznie kell. Eszerint pedig a parlamentáris demokrácia eszméje fölött lát­hatóvá fog válni az osztálypárt eszméje is. (Ez szolgáltatja az érvet az egyoldalúan értelmezett kapitalista jövő tételével szemben – vö. Kornai János: Reformálhatatlan rendszer, Élet és Tudomány, 1993. 41. sz. 1286. o.)

Bernstein és a modern politikai rendszer

A továbbiakban a szocializmus reformista és forradalmi elmé­leti örökségének viszonyát is meg kell vizsgálnunk. Ez az osz­tálypárt és a parlamentáris demokrácia dialektikájának kérdé­se. Bernstein szerint a legfőbb államhatalmi szerv a parla­ment, és ennek alárendelten versengenek és működnek együtt a (főleg a polgári és munkás érdeket kifejező) osztály­pártok, a parlament adja a szervezeti formáját az osztályharc­nak és a viszonylagos együttműködésnek. A szocializmus for­radalmi elmélete szerint viszont a főhatalom az osztálypárté, (és amíg két osztálypárt volt, addig mindkettőé) és ennek (il­letve ezeknek) alárendelten működik a parlamentáris demok­rácia. Bernstein megáll a polgári forradalom célkitűzésénél, amely a parlamentet teszi a főhatalommá a királysággal szem­ben. Ezzel szemben a munkásforradalom célkitűzése a „párt vezető szerepe". (Kádár beszédeiben képmutató módon sze­repelt, hogy a legfőbb államhatalmi szerv az országgyűlés, mert ilyenkor arra gondolt, hogy a parlament fölötti párturalom nem jelent „állami" hatalmat, holott az osztálypárt – állampárt.)

Az orosz forradalom idején a parlamentáris demokráciát és a párt vezető szerepét egymást kizáró módon fogták fel (I. a Lenin-Kautsky- és a Lenin-R. Luxemburg-vitát). Az ún. népi demokratikus korszakban már megjelent olyan elmélet is, amely a polgári demokratikus és a szocialista forradalmak eszméinek nem az ellentmondásosságát, hanem kibékíthetőségét, egymásra épülését hangsúlyozta, a szocialista forradal­mak végeredményben következetesen végigvitt polgári de­mokratikus átalakulások. Ez a gondolat akkor azonban ele­nyészett. A 70-es években az eurokommunizmus is kísérlete­zett a parlament osztálypártkénti értelmezésével, de nem von­ta le a következtetést, hogy a parlament legfeljebb csak a polgárság osztálypártja, a polgárság közössége lehet. Bernstein megtévesztette magát, amikor azt hitte, hogy a par­lamenti demokrácia keretei között megfér a két osztálypárt; valójában a polgárság osztályszerkezetét írta le, amely lénye­génél fogva képtelen a tőle elvárt integrációs funkciót betölteni – mert szétesik.

A Weimari Köztársaság példája, amelynek Bernstein mun­kája elméleti előzménye, jól mutatja a parlamentáris demok­rácia elméletének korlátját. A hatalom megosztása, amennyi­ben az egymással a hatalomért harcoló osztálypártok között történik, a demokratikus parlamentáris állam kettészakadásá­hoz, széteséséhez vezet, és a parlamentáris demokrácia előtti feudalisztikus rendszerre emlékeztető formák visszaállításával jár (ahogy a sztálini Szovjetunióban is). A hatalmat meg kell osztani, de csak olyan frakciók között, amelyek nem törek­szenek egymás megsemmisítésére és kiszorítására. Emiatt van szükség egy olyan hatalmi tényezőre, amely az eszmét, az ideológiát szankcionálja, a valóban békés hatalmi ver­senyt felügyeli, és éppen ez az osztálypárt. A törvényhozói és a végrehajtó hatalom egységének szocialista forradalmi jel­szava elvileg nem zárja ki a hatalom megosztásának törté­nelmi érvényét, csak arra helyezi a hangsúlyt, hogy a meg­osztott hatalmi egységeket össze is kell fogni egy ideológiai egység keretében.

Bernstein elmélete nem bukott meg véglegesen a Weimari Köztársaság kudarcával. A 60-as, 70-es években a német és az osztrák szociáldemokrácia felelevenítette az osztálybéke, az osztályegyüttműködés tételét. Sőt, a szovjet oldalról han­goztatott „békés egymás mellett élés" is ezt a tételt fejezi ki. Ezek cáfolatát a rendszerváltás tapasztalata adja meg, amely szerint a szétesés, az apokalipszis elkerülése végül is lehe­tetlenné teszi az osztálybékét, és az egyik osztály szükség­képpen legyőzi a másikat. Összefoglalva: Bernstein nem tud túllépni az osztályok versengésének, harcuk bizonyos lesimításának, a kilengések lecsillapításának ideológiáján.

Még nem beszéltünk az angol, illetve az angolszász terü­letről. Hiszen ott is a hatalom megosztására helyezték és he­lyezik még most is a hangsúlyt, és mégsem estek szét az államaik, sőt! Igaz, hogy ez nem törtónt meg, de azért eddig jellemző volt rájuk egy „rejtélyes következetlenség" (ahogy Ta­más Gáspár Miklós is erre többször helyesen rámutatott). Az angol gyarmati múlt nem elhanyagolható örökség, és az ame­rikai rabszolgatartás, a vadnyugati mentalitás és a nagyvárosi bűnözés tradíciója sem sorolható a haladó hagyományok kö­zé. Ami a fontosabb, hogy az angolszász területen is régóta összekapcsolták a megosztott hatalmi ágakat. Az államkapi­talizmus fogalma pontosan ezt takarja. Csak ezt az össze­kapcsolást a nyilvánosság elől eddig lényegében eltitkolták, és különböző középtávú ideológiákkal helyettesítették (modernitás, posztmodern, információs társadalom stb.). Vagyis arról van szó, hogy amíg szovjet területen évtizedeken keresztül azt hazudtak, hogy szocializmus van, addig az angolszász területen azt hazudtak, hogy kapitalizmus van. A neokonzervatív forradalomról mégis tisztelettel kell beszélni, mert az összhatás előrehaladó. (Egyébként a következetes gondolko­dás szinte automatikusan túlmutat a liberalizmuson. Tamás Gáspár Miklós így ír: „Az emberi jogi univerzalizmus … elfödte azt a tényt, hogy a nyugat-európai civilizáció nemcsak a libe­rális-demokratikus alkotmányos berendezkedésen alapul, és nem is csak a liberális kapitalizmusra jellemző piaci törvényeken. A kohéziós erőt, melyet leginkább a klasszikus re­publikánus hagyomány, az állampolgári hazaszeretet, a bibliai vallás és az eleven intézményesített politikai tradíció képvisel, szükségszerűen mellőzték. Az állam nemigen tudná megvé­deni az egyének és kisebbségi csoportok emberi jogait, ha az államot nem tisztelik az engedelmes polgárok, akik meg vannak győződve államközösségük természetes tisztességé­ről, amelyet készek szolgálni és meghalni érte." Világosság 1993. 8-9. sz. 147-148. o. Ez gyakorlatilag az osztálypárt körülírása.)

A katonai tömb: osztálypárt

Hogyan lehet igazolni a hatalmi ágak összekapcsolásának té­nyét, illetve az osztálypárt létezését. A végső bizonyíték a nyílt beszéd lesz róla, de már most is lehet logikai és tapasztalati bizonyítékokat találni. Az osztálypárt és parlamentáris demok­rácia (már tárgyalt) dialektikájából elég nagy biztonsággal elő­re jelezhető, hogy az osztálypárt eszméje nem szűnik meg, hanem éppenhogy (újra?!) láthatóvá válik. Amikor a Föld egé­széről kell felelősséggel gondoskodni, ott a helyi parlamentá­ris rendszer önmagában már nem elég. Világméretekben ha­tékonyan csak az osztálypárt tud szerveződni.

A másik érv: a két katonai tömb szembenállása, és ennek megszűnése, egy tömb fennmaradása. Ezeket az egységeket ugyanis teljesen jogosan lehet az osztálypártok nemzetközi megtestesüléseinek tekinteni. Az egyik fennmaradása és a másik megszűnése politikai-társadalomtudományi értelemben az osztályszembenállás megszűnése és az egyik osztály győ­zelme a másik fölött nemzetközi méretekben. A megmaradt katonai tömb, miután az új világrendben elvégzi integráló fel­adatát, megszűnik mint katonai tömbnek, mint osztálypárt, egyszerűen a magasan szervezett társadalom kifejeződési formájává válik. Végbement egy „választás" a két világrend­szer között, de nem parlamenti pártok között, és nem a par­lamentáris demokrácia eszköztárával. Az osztálypárt fogalma kezelhetővé teszi a társadalomtudomány számára a katonai tömb, vagy a világrendszer kategóriáit.

A liberális eszmekör hibája, hogy az olyan nagy koncentrá­ciójú (politikai gazdaságtani) fogalmakkal, mint a katonai tömb, világrendszer, dominó-elv, frakció stb. nem tud mit kez­deni. Kari Popper pl. A historizmus nyomorúsága c. könyvé­ben a historizmussal, illetve a „hólizmussal" szemben azt ál­lítja, hogy a történelemnek és a politikai rendszernek nincs fejlődési iránya. Ez következetlenség, mert maga a historicizmussal szembeni állásfoglalás is egyfajta politikai és szellemi irány. A historicizmussal szemben csak egy másik – szélesebb látókörű, de mégiscsak – historicizmus állhat. A neokonzervatív ideológia megfelelő fogalmi apparátus nélkül, de mégis közvetítette az osztálypárt történelmi funkcióját. Ez a feladat az újra és újra kialakuló forradalmak feltételeinek megszünte­tése. Az osztálypárt természete emiatt jobbközép irányzatú. Az átmenet lényege a balközép osztálypárttól jobbközép osz­tálypártig való mozgás. Ezt támasztja alá az is, hogy Tamás Gáspár Miklós „Búcsú a baloldaltól" c. cikkében a baloldaliság föladását összekapcsolja a polgárság fölötti képződmény megjelenésével.

A konzervativizmusról – második közelítésben

A fentiekből az következik, hogy a fejlett tőkés országokban győz a munkásosztály, megszűnik vagy megszűnőben van a tőke-munka viszony. Ennek a kérdésnek részletes feldolgo­zása minden bizonnyal a politikai gazdaságtan (vagy „institucionalista" közgazdaságtan) újbóli fellendüléséhez vezethet. A neokonzervatív forradalomnak ugyanis három fő jelszava volt: 1) piac, monetarizmus, az állami beavatkozás visszaszorítása; 2) számítástechnika, mikroelektronika; 3) „csillagháború" – űr­fegyverkezés-űrtechnika. A liberális ideológia a társadalmi összefüggések és következmények szempontjából viszont csak a „piacot" hallotta meg, a másik két elemmel nem tudott mit kezdeni.

1) A piaci modellnek az általános hatékonyság szemponton túlmenően is van politikai gazdaságtani jelentősége. (M. Thatchernél ha nem is túl nagy hangsúllyal, de ez a gondolat meg­jelent.) A piac-modell nemcsak a fölösleges központi beavat­kozások megszüntetésére alkalmas, hanem arra is, hogy a korábban a gyáriparban és a kitermelésben koncentrálódott fizikai munkásságot önálló termelővé változtassa, felemelje. A piac-modell a gazdasági felszabadulás, a gazdasági mobi­litás szabályozási, működési mechanizmusának egyik formá­ja. Szakítani kell a Marx Tőké-jében leírt modellel, mely szerint akkor a kapitalizmus örökké proletársorban akarta és tudta tartani a fizikai munkásokat. Az önállósulás valódi perspektí­vává (termelési viszonnyá) válik. A piac munkafelszabadításra is alkalmas szerepe, erről a szintről visszagondolva, megta­lálható a klasszikus társadalomelméleti örökségben. A mun­kamegosztásra – így az árucserére – épülő társadalmi beren­dezkedés a zsarnoksággal és a rabszolgatartó renddel szembeni igazságos társadalmi rendként jelent meg (pl. Pla­tón Államában és a Törvényekben). Az Ó- és Újszövetség tör­vényei és e törvényeket kísérő közösségi individualizmus és individualista közösségiség szintén az igazságos forradalom a nemzetségi társadalom, és az egyiptomi és a római rab­szolgatartó rend ellen. Mai fejünkkel nézve meglepő, hogy Marxnál miért nem jelenik meg explicit formában az erkölcsi­leg korrigált piac forradalmi gazdasági etikája, hiszen a rab­szolgatartó rend elleni mozgalom tapasztalata hasznosítható a bérrabszolgaság ellen is.

2) A számítástechnika és a mikroelektronika kifejlesztése azoknak a közvetlen technikai feltételeknek megteremtését célozza, amelyek lehetővé teszik a fizikai munka általános ki­váltását, és a már a 19. században is előrelátott automatizálás megvalósulását. A számítástechnika a tőke-munka viszony megszüntetésének és ezzel együtt a gazdasági önállóság megújult formájának technikai alapja is. Azaz az „egyszerű munkának" „bonyolult munkával" történő felváltása, a munka­megosztásnak való „alávetettség", a munkamegosztás gazda­sági kényszerítő jellegének megszüntetése. (Toffler szinte evi­denciának tekinti, hogy a hagyományos gyáripar és ezzel együtt a tradicionális munkásság visszaszorul és átadja a he­lyét az ún. „szuperszimbolikus" gazdaságnak, meghaladva ez­zel a megszokott piacmodell látókörét.)

3) Az űrtechnika kifejlesztésének gazdasági-intézményi kö­vetkezménye a különböző munkamegosztási ágak vertikuma­inak az önállóság megtartása melletti egységbe foglalása^ az egész gazdaság koncentrálása. Ezáltal az egyes gazdasági egységeket már a termelési folyamatban lehet ellenőrizni, nem csak a piacon. Ezzel a viszonylagos „elkülönültség", „el­szigeteltség" megszűnik, anélkül, hogy helyébe újra szolgaság kerülne. Ebből az összefüggésből az is kiderül, hogy a szo­cializmus politikai gazdaságtanának az egyik legprimitívebb leegyszerűsítése volt, hogy a központi gazdaságirányítási mo­dellnek a „monopólium", vagy az összevont, centralizált „nagy­vállalat" felel meg legjobban. A központi irányítás egyáltalán nem zárja ki a hasonló profilú versenytársak egyidejű műkö­dését, ez mind gazdasági, mind erkölcsi szempontból a ma­gasan szervezett társadalmi termelési rendben is előnyösnek Ígérkezik.

Ha e három gazdasági jelszót együttesen azt mutatja, hogy a piacnak jogaiba való visszahelyezése, a piaci modell elfoga­dása nem teszi szükségessé az igazságtalanságnak, elidege­nedésnek és kizsákmányolásnak az elfogadását is. Hayek pl. arra a veszélyes útra lép, hogy a piac szükségszerűségének elismerése mellett helyt ad az igazságtalanság erkölcsi eltű­résének is, illetve elkerülhetetlennek tartja az igazságtalanság érvényre jutását is. (Hayek: „A végzetes önhittség") A neokonzervatív forradalom komplex jellege és ennek demokrata foly­tatása befejezése elkerülhetővé teszi a piaci voluntarizmust.

Jellemző Hayekra, hogy nosztalgiának nevezi, amikor a fel­világosodás gondolkodói koruk modern körülményeinek bírá­lata közben az ókori közösségi eszményekhez nyúlnak vissza, mert mint (Hayek) mondja, ez a közösségiség csak nagyon szűk területen érvényesülhet, a munkamegosztás („bővített rend"), amennyiben nagy területen működik, közös­ségileg átfoghatatlan, csak a személytelen fegyelem működ­tetheti. A modern technikai programok összeköthetik a piacot a közösségiséggel nagy méretekben is (vö. nyilvánosság), és újra megszüntethetik a fegyelem személytelen jellegét. Na­gyon tanulságos a budapesti Lukács-iskolának a 60-as, 70-es évek fordulóján kifejtett szellemi tevékenysége, amelyben ki­mondták a gazdasági hatékonyság és humanizmus össze­egyeztethetőségét. Ezzel megelőlegezték a 70-es években ki­bontakozó nyugati technikai-gazdasági programok eszméit. Amikor az MSZMP 73-ban elítéli tevékenységüket, lehetetlen­nek tartva ezt, akkor közelebb állt Hayek piaci voluntarizmusához, mint a Lukács-iskola. Arra az újbaloldali kritikára, hogy a termelésben megmaradt az elidegenedés, a meghirdetett technológiai program a válasz.

Az állam szerepe – és a szocializmus, amely nem sérti meg a szabadság eszméjét

A liberalizmus elméletén belül is van persze fejlődés, amely azonban nem magyarázható meg az elméletből. Nem tudta (nem tudja) saját logikáján belül a földtulajdon kérdését meg­oldani. A legmesszebbmenőbb eredményt Tocqueville elem­zése fejezi ki legjobban az amerikai politikai rendszer alapjá­ról, amelynek az egyik leglényegesebb eleme a túl nagy, arisztokrata nagybirtok létrejöttének megakadályozása. Ezt az öröklési törvény biztosítja, létrehozva ezáltal nagyjából egyen­lően (és nem túlzottan nagy mértékben) vagyonos emberek nagy létszámú csoportját. Ezzel a földtulajdon kérdése még nincs maradéktalanul megoldva, mert az egyenlően elosztott földek fölött meghatározott mértékig rendelkezik a szélesebb lakókörzet képviselete és az állam központi szervezete is, nem beszélve most a nemzetközi képződményekről. A földtu­lajdon hierarchikus szerkezetét nem lehet teljesen felszámolni a feudalizmus megdöntésével, ez csak a hierarchia ésszerűt­len természetét szüntetheti meg. A piac fölött jelen van – jo­gosan – a hivatal. (Egyben kiegészítendő Leninnek az „Állam és forradalom"-ban kifejtett nézete az állam és a formális osz­tálytársadalom összefüggéséről; a piaci modellben kifejezés­re jutó ellentétek maguk is szükségessé teszik a hivatal mű­ködését. (Ez a gondolat egyébként Locke-nál is megtalálható.) Ki uralkodik: a polgár vagy a hivatal? Képmutatás, ha egyol­dalúan a polgárra helyezzük a hangsúlyt. A földtulajdon prob­lémája a szocializmushoz vezet. El kell ismerni, hogy nem egyszerűen a piac (és ezzel együtt a parlament) a legmaga­sabb szerveződési forma. Marxnál is megjelenik társadalmi szervezettség szempontjából a feudalizmus és szocializmus közötti analógia, bár a magas szervezettségnek szerinte sincs semmi köze a feudalizmushoz.

Az államnak nem kell külön „beavatkoznia" a gazdaságba ahhoz, hogy gazdasági szerepet töltsön be. Az államigazga­tási tevékenység maga is gazdasági funkció. Ha feltételezzük, hogy az állam semmiféle gazdasági döntésbe sem avatkozik bele, akkor is marad olyan feladatköre, amelyet semmiféle más szervezetre sem lehet átruházni. Ez a törvényhozás és betartatás. Ezt nem szokták általában – a dogmatikus marxis­ta és liberális közgazdaságtan hatására – gazdasági jellegű tevékenységnek tekinteni, de beláthatjuk, hogy a tolvajok tá­voltartása, a szerződések betartatása hozzátartozik az újra­termelési folyamathoz, enélkül nincs rend, rend nélkül nincs újratermelés. Persze a törvények betartásának is vannak köz­vetve és közvetlenül is gazdasági, technikai stb. feltételei, és ennyiben gazdasági döntés újra az állam hatáskörébe kerül­het. A hangsúlyt csak arra kell helyezni, hogy nem kell az országot „egy gyár – egy iroda" mintájára elképzelni ahhoz, hogy az állam gazdasági szerepét elismerjük. Ennek a klasszikus szocialista örökségnek a maga idejében volt létjo­gosultsága, csak éppen a jelenkorban maga a „gyár" szűnik meg. Elképzelhetjük úgy a szocializmust, hogy egy hajszál­nyira sem sértjük a szabadság eszméjét. Ez egyúttal válasz a kereszténydemokrácia kérdésére: „szabadság vagy szocia­lizmus?" Szabadság és szocializmus összeegyeztethetőségé­hez a szabadság spinozai-hegeli-engelsi és nem locke-i, milli felfogása szükséges.

Ma a nyugati szakirodalomban megint előkerül a középkor eszméje Umberto Eco „új középkor"-ról beszél, Bergyajev már az orosz forradalom kifejlődésével majdnem egy időben fel­vetette az „új középkor" eszméjét. Ez hibás, illetve pontatlan kifejezése egy szükségszerű folyamatnak. A feudalizmus ugyanis a föld magántulajdonához vezet, itt viszont a föld kö­zösségi tulajdonáról van (lesz) szó. Nem a közvetlen termelők szintjén, hanem magasabb igazgatási szinten. Ezt a közös­ségi tulajdont annak az analógiájaként tudjuk felfogni, ahogy az atomfegyverek fölötti ellenőrzés biztonsági rendszerét megszervezték, vagyis 5-6-10 döntési tényező együttes, kö­zös akaratával lehet csak a fegyvert működésbe hozni. Ha­sonlíthatjuk a rendszert a banki széf kezelhetőségi rendjéhez is: több embernek van egy-egy kulcsa, de a széf csak az összes kulcs egyidejű használatával nyílik stb. Ennek a kö­zösségitulajdon-felfogásnak semmi köze az egyszemélyi dön­tésre alapozott központi irányítás tulajdonképéhez. A valóban komolyan vett közösségi felfogás nem kerülhet szembe a pol­gári demokratikus forradalom maradandó értékeivel: „A racio­nális közösség … nem csupán megszünteti, hanem meg is őrzi a klasszikus liberalizmus magánértékeit, itt a közösségi ideálok nem követelik meg az individuális racionalitásról való lemondást." – veti fel Ludassy Mária Wolff könyve kapcsán (Világosság, 1993. 8-9. sz. 105. o.).

A modern polgári filozófia és a marxizmus szintézise

Most kell elhelyezni saját tevékenységünket is. A mi feladatunk a rendszerváltástól nem egyszerűen alárendelődés a konzer­vatív társadalomtudománynak, bár ez közkeletű nézet, hanem a magyar társadalomtudomány, elméleti hagyomány, eszme­rendszer át is adható a Nyugatnak. Paradoxon, hogy ez ere­detileg nyugati is volt. Ez a filozófiatörténeti fejlődés, illetve fejlődések problémája. Munkahipotézisünk, hogy a filozófiatör­ténetben a fő hatalmi irányok kapnak elméleti formát; a filozó­fus a hatalom fejlődési irányát kutató és kifejező hivatalnok.

A filozófiatörténeti fejlődés klasszikus fő vonala Európában a görög klasszikus gondolkodóktól a keresztény filozófián, a reneszánszon és felvilágosodáson keresztül a klasszikus né­met filozófiáig azon belül is Marxig húzódik. Közismert, hogy a kommunista eszme már Platónnál megtalálható. Emiatt is kiegészítésre szorul Leninnek „A marxizmus három forrása és három alkotórésze" c. munkájában kifejtett gondolat, ami sze­rint a marxi eszmevilág a klasszikus német filozófiából, az angol politikai gazdaságtanból és a francia utópikus szocia­lizmusból állt össze. Hozzá kell tenni, hogy közvetve és köz­vetlenül a marxizmus visszavezethető a görög filozófiai ha­gyományra. A szakirodalomban külön is említik a Biblia világ­nézeti hagyományát a marxizmusban, de ebben az összefüg­gésben is a görög világnézeti szűrő meghatározó szerepét emeljük ki. Ebből a szempontból is igen szerencsés Tamás Gáspár Miklós gondolata, a „Biblia hellenizálása".

Innen válik izgalmassá a kérdés. Körülbelül a 19. század közepétől, a polgári demokratikus forradalmak befejeződése, és bizonyos nagyhatalmi mozgások (napóleoni háborúk és Szent Szövetség) után a filozófiai fejlődés fő vonala kettéválik. Egyik oldalon a marxizmus, a szociáldemokrácia és az orosz forradalom szellemi előkészítése, másik oldalon az ún. mo­dern polgári filozófia, amit joggal nevezhetünk az államkapi­talizmus filozófiájának is. Ez az összes olyan irányzatot tar­talmazza, amelynek kiindulópontja a forradalmi fellendülés ál­tal felszínre hozott eszmékkel való vita. Emiatt a modern pol­gári filozófia jelentős mértékben válaszsorozat a marxizmusra. A vulgáris marxista filozófiatörténet ezt a marxista hatástól független, a Marx előtti polgári filozófia mechanikus, öntörvé­nyű folytatásának tekintette csak. Értékelését ezért egyszerű­en helyettesítette a marxi tételekkel anélkül, hogy az új érve­ket a marxizmus önkritikájára és így továbbfejlesztésére^ fel­használta volna.

Létezik még egy szétválás, a századforduló környékén vég­bement szakítás a szociáldemokrácia és a bolsevizmus kö­zött. (Ezzel született meg a hárompólusú világhatalmi szerke­zet szellemtörténeti tükre, ami a II. világháború végéig tartott.) A vulgármarxista filozófiatörténet csak ezt a szétválást érzé­kelte, de ezzel sem tudta dogmatizmusa miatt saját eszme­rendszerét érdemben gazdagítani. A II. világháború után kí­sérleteztek szociáldemokrácia és bolsevizmus egyesítésével, de ez mindkét táborban akkor csak eklektikához vezetett.

A világhatalmi szerkezet megváltozásából, az egypólusú vi­lágrendből következik a fő filozófiatörténeti vonal szétvált szá­lainak összekapcsolása. Emiatt filozófiatörténeti szinten egye­sülni fog a marxi-lenini hagyomány és a modern polgári filo­zófiatörténeti örökség. Mégpedig úgy, hogy a marxi-lenini megfordított historicizmus fonalára felhalmozott részigazsá­gokként felfűződik a modern polgári filozófia marxizmuskriti­kája. (A központi irányítás elvére mint tartalomra fölfűződik a bölcsességet nélkülöző önkényuralmi diktatúra felhalmozott pozitív kritikái mint forma. Ennek egyik jellegzetes eredménye lehet piac és etika egyesítése.) Ennek a szintézisnek elvég­zésében lehet nekünk, magyaroknak vagy közép-európaiak­nak „komparatív előnyünk", mert a társadalomfilozófia kivéte­lesen olyan terület, ahol nem az egyébként legfejlettebb or­szágok képviselik a világszínvonalat. Ennek a hidegháború politikai struktúrája az oka.

Ami a kelet-európai országokban megbukott

Ha nem az elmélet bukott meg végérvényesen, akkor viszont mi? Az osztálytársadalom, és az ennek megfelelő politikai be­rendezkedés bukott meg. Már említettük, hogy az egységet közvetítő ideológia mögött szélsőséges frakcióharc zajlott. (Ez időnként nagyobb nyilvánosság elé is került, mint pl. 1953-56 között vagy 1986 után.) Természetesen megbukott egyfajta ideológia, de nem a munkásmozgalom klasszikus öröksége, hanem egy olyan, amely a marxi-lenini elméleti hagyományt részben tudatosan a bizánci, illetve a nyugati kereszténység szerkezetének lefedésére használta. (Vö. P. Gábor Mózes elemzése a „Sztálinizmus és desztalinizáció Magyarországon" c. könyvben.) Sztálinnál logikai eszközökkel is jól megmutatható az elméleti torzulás. Az a folyamat bukott meg, amikor egyszerre akarták a munkásosztályt munkásosztály pozíciójá­ban tartani, és felszabadítottnak is tekinteni.

Sztálin (az 1936-os Alkotmány magyarázatánál) azt állította, hogy legyőztük a burzsoáziát, de megmaradt a munkásosz­tály. Csak annyi módosítást tudott elképzelni, hogy a munkás­osztály proletár jellege szűnik meg, mivel az életkörülményei javulnak. Nem értette meg, hogy nem elég a burzsoáziát meg­szüntetni, mert a marxizmus az osztálytársadalmat akarja megszüntetni, a munkásosztályt is. Úgy akart egységet terem­teni a politikai berendezkedésben, hogy konzerválta az ellent­mondást a gazdaságban. A politikai „egység" így a gazdaság területén a rablás, kisajátítás „egysége" lehetett csak. Ehhez jól illett az az ideológiai tévedés is, amiről korábban is már említést tettünk, hogy összetévesztette az osztályharcot a frakcióharccal. Ezzel történelmileg mulasztotta el az áttérést az osztálytársadalom és az osztálynélküli társadalom közötti átmenetnek megfelelő politikai berendezkedésre. Ez logikai hi­ba is, mert fel kell ismerni a munkásosztály gazdasági meg­szüntetésének lehetőségét, hogy az osztályharc logikai köré­ből ki lehessen lépni. Az elképesztően mély tudatlanságot jól illusztrálja, hogy a kibernetikát is elvetendő polgári tudo­mánynak tekintették, amelyen valójában a fizikai munka fel­szabadításának technikai feltételei nyugszanak. Működött az ördögi kör: ha megmaradt a munkásosztály, akkor megmarad az osztályharc is; ha megmaradt az osztályharc, akkor ebből visszakövetkeztethetünk a munkásosztály megmaradására. A munkásosztály győzelme fogalmilag is az, hogy elkezdik a munkásosztály megszüntetését.

Az említett elméleti hibákból további fogalmi és filozófiai hi­bák következtek. (Itt kell megjegyezni, hogy Kornai János „A szocialista rendszer" c. könyvében szintén megemlíti a frak­ciók szerepét, mint amelyek az alapvetően egységes szerve­zeti képet színesítik. A mi gondolatmenetünk szerint ez a po­litikai rendszer meghatározó tényezője. Kornai könyvének po­zitívuma, hogy határozott elmozdulás a politikai gazdaságtan fejlődésének új irányába, szemben a marxizmus leegyszerű­sített és a liberalizmus ezzel rokon felfogásával, amely csak az elkülönült gazdasági egységeket és ezek kapcsolatait te­kinti gazdasági kategóriáknak. Az új irány a hatalmi szerke­zetet is gazdasági termelési szervezeti formának tekinti, olyan szervezeti-intézményi koncentrációt kifejező újraterme­lési formának, amely meghatározó szerepet tölt be, kiinduló­pontként szolgál az egyéb gazdasági, társadalmi folyamatok levezetéséhez. Mi is ezen az úton járunk, csak ezt a szem­léletet kiterjesztjük nemzetközi szintre, a nyugati országoknál feltételezzük az osztálypárt létét, a keleti országok múltjában pedig az osztálypárt kettős jellegét hangsúlyozzuk.)

Meghatározó jelentőségű elméleti-logikai hiba Sztálinnál (ez tételesen a „Dialektikus és történelmi materializmusról" és a „Szovjetunió közgazdasági problémái" c. munkáiban jelenik meg), hogy a párt vezető szerepének hangsúlyozása mellett a pártot továbbra is „felépítménynek" tekinti, „gazdasági alap­ként" csak az állami tulajdont képviselő államot fogja fel (mi­közben az állam felépítmény jellegét sem adta fel). Itt ragad­ható meg a bürokrácia irracionálissá torzulásának filozófiai gyökere. Sztálin éppen azt a „minőségi ugrást" nem értette meg, hogy az állammá szerveződött párt, a párttá szervező­dött állam maga is gazdasági szervezeti egységgé, megha­tározó gazdasági egységgé, „alappá" válik, amire a modern politikai gazdaságtan felépíthető. („A politika a gazdaság kon­centrált kifejezése" lenini tétele ennek a gondolatnak a csírája. Nem véletlen, hogy a modern polgári társadalomfilozófia a tudat meghatározó szerepének kifejtésére alapozza kritikáját. Azonban a tudat a fent említett esetben megszűnik az „alap­tól" elkülönült „felépítmény" lenni. Max Weber a vallást lénye­gében szintén gazdasági szervezeti formaként kezelte.) Ha­sonló elméleti probléma Sztálinnál a demokrácia felfogása. Szintén az Alkotmánnyal összefüggésben látszik, hogy meg­marad a fél évszázaddal korábbi marxista álláspontnál, amely a parlamentáris demokráciát formálisnak tartja. Ezt a tételt dogmává merevíti, a szocializmusban is érvényesnek véli, ahelyett, hogy a parlamentáris demokráciát tartalommal tölte­né meg, ami a párt vezető szerepének egyáltalán nem mon­dana ellent. A demokrácia intézményeit továbbra is funkciótlan, üres szervezetekként akarja fönntartani, elmulasztva ez­zel a frakciók, a megszűnő osztályok békés gazdasági érdek­csoportokká válásának lehetőséget. Nem érti, hogy a parla­mentáris demokrácia szervezetrendszere a szűken vett gaz­dasági egységekkel együttesen (egy magasabb) gazdasági szerveződési forma. A parlamentáris demokrácia az eredetileg elkülönült gazdasági egységek nagyobb és szerves intézmé­nyi koncentrációjának szervezeti formája, azaz ez is „alappá" válik.

Továbbá: a parlamentáris demokrácia tartalommal való ki­töltése még az állami tulajdon eszméjének sem mond ellent, hiszen a törvényhozó hatalom is része az államnak, nem csak a végrehajtó. Ezen keresztül a parlamentáris demokrácia a politikai gazdaságtani értelemben vett tervezés szervezete, az „állandóan és tudatosan fenntartott arányosság" intézménye lehet, a bürokratikus tervhivatalok létrehozása helyett. Nem lehet egyidejűleg a kizsákmányolást valóban megszüntetni és a demokráciát formálisan kezelni. Igaz, hogy a piacnak a parlamentáris demokrácia nem mond ellent, de a klasszikus ka­pitalizmusnak ellentmond, mivel éppen a ténylegesen működő demokrácia biztosíthatja a „dolgozók" részvételét az érték­többlet fölötti rendelkezésben, amíg egyáltalán létezik érték­többlet az adott technikai fejlettségi szinten. Sztálin nem érzi az összefüggést a kizsákmányolás megszüntetése és a de­mokrácia megvalósítása között, de a liberalizmus sem érzékeli az ellentmondást, hiszen a fejlett ipari országokkal kapcsolat­ban egyidejűleg beszél demokráciáról és kapitalizmusról. Ezek azonban fordított arányban állnak egymással.

így érkezünk el az erőszakszervezet, közelebbről a rendőr­ség kérdéséhez. (Azt a problémát Bibó „A magyar demokrácia válságá"-ban vetette fel, hogy mennyiben politikai vagy nem politikai tényező a rendőrség.) A dogmatikus felfogás szerint a rendőrség szerepe az elkülönült értelemben vett „állam" vé­delme. Ezzel szemben a viszonylag elkülönülten élő állam­polgárok védelme, egyszerűen a törvények alkalmazása, ga­rantálja főként az állam biztonságát.

Az a sokat hangoztatott jelszó, hogy folyamatosan biztosí­tani kell a „párt és a tömegek közötti kapcsolatot", a vezetők és a vezetettek közötti bizalmat stb., csak akkor nem marad üres frázis, ha az egymás mellett élést biztosító törvényeket érvényesítik, betartják, alkalmazzák, vagyis ha megvalósul a törvényesség. Maga az érvényesülő törvény fogalmilag a ve­zetők és vezetettek közötti kapcsolat. Abból a forradalmi er­kölcsi maximából, hogy az osztályellenséggel szemben sza­bad erőszakot alkalmazni, nem következik, hogy minden erő­szak alkalmazás osztályellenség ellen irányul. Erőszakot osz­tályon belül is lehet alkalmazni, adott esetben a többség ellen is, amennyiben ez jelenti a törvény betartását. (Ebből a szem­pontból semmi többet nem mondunk ahhoz képest, mint amit a liberalizmus elmélete már megoldott.) így jutunk el ahhoz, hogyan lehet biztosítani, hogy a forradalom vezető ereje ne váljon szükségképpen árulóvá a hatalomra kerülés után. Gramsci válasza, hogy mindenkinek, a munkásoknak is értel­miségivé kell válnia – ez rokon a „mindenki bürokratává fog válni" lenini megfogalmazásával -, szemben a mindenkit mun­kássá, „dolgozóvá" kell tenni sztálini tételével. (Kétségtelen, hogy az utópikus szocialista hagyományban ez a gondolat jelen van, de a dolgozó fogalma rugalmasan kezelhető.) Ebből egyéb feltételek mellett már a munkatábor politikai gazdaság­tana következik. Az állami tulajdon fogalma persze nem azo­nosítható a kormány által közvetlenül irányított vállalattal. Az állam fogalmába beletartozik a végrehajtó hatalom mellett a törvényhozó hatalom és az igazságszolgáltatás is. Követke­zésképpen a demokratikus érdekegyeztetés is az állami tulaj­don működésének tekinthető. így az állami tulajdon nem szük­ségképpen bürokratikus, a magántulajdonhoz nem csak „piaci koordináció" rendelhető. Piaci és bürokratikus koordináción kí­vül létezik egy harmadik típus is, amelyet jobb híján informa­tikai koordinációnak is nevezhetünk.

A kommunista és a szociáldemokrata elmélet dilemmája

Hogyan magyarázható, hogy jelen pillanatban nincs érvényes kommunista elmélet, vagy legalábbis nem kap nyilvánosságot, de van (a kereszténydemokrácia mellett) szociáldemokrata ál­láspont? Ez a jelenlegi helyzetet legjobban kifejező ellentmon­dás. Ennek az oka a biztonságpolitikában rejlik: a párt vezető szerepének elvét mint uralkodó ideológiát átmenetileg meg kellett szüntetni ahhoz, hogy a világháborút el lehessen ke­rülni. Mint ahogy ellenkező politikai előjellel, de megjelenik az osztálypárt vezető szerepének eszméje, hogy elkerüljük a vi­lágháborút és a forradalmat az államkapitalizmuson keresztül és ezt ideológiailag is tisztázzuk. Szükséges (volt) egy átme­neti, szociálisa propaganda nélküli időszak ahhoz, hogy a bal­közép irányzatú szocializmus jobbközéppé váljon. A polgári politikai versengés szempontjából ennek az átmeneti szakasz­nak nincs különösebb jelentősége, mert az osztálypárt ideo­lógiájának érvényesülése nem parlamenti választás kérdése.

Más kérdés, hogy az osztálypárt meghatározott fejlődési szakaszát melyik platformpárt közvetíti, katalizálja. Ebből a szempontból egyáltalán nem közömbös a parlamenti válasz­tás eredménye. Amennyire az elmúlt középtávú időszak a konzervatív irányzaté volt (a nyugati osztálypárt adott fejlődési szakaszának kifejezése), annyira feltételezhető, hogy a követ­kező középtávú időszak szociáldemokrata vagy szociálliberális irányzatú lesz, anélkül, hogy egy szociáldemokrata típusú platformpárt osztálypárttá válna, mint ahogy egy konzervatív választási párt sem válik (vált) osztálypárttá. (Elméletileg lé­tezhet kommunista platformpárt is, de az is megkülönböztetendő a kommunista osztálypárttól.) Ez természetesen olyan szociáldemokrata irányzat lesz, amelyik folytatja a neokonzervatív „forradalom" által megkezdett folyamatot, beépíti a rend­szerébe a jogos konzervatív-liberális kritikát, amelyet ez az irányzat gyakorolt a korábbi szociáldemokrata időszak fölött, így leveti magáról az elavult munkásmozgalmi elemeket (pl. az egyoldalú jóléti politikát), egyúttal nem hódol be a liberális konzervativizmus dogmatizmusának. A korszerűsödő (korsze­rűsödött) szociáldemokrata elmélet elfogadja a piacmodellt, csak erkölcsileg és anyagilag ki akarja egészíteni: elismeri, hogy kritikát lehet balról gyakorolni, de kormányozni jobbkö­zépről kell. Tudja, hogy jobbközép kormányzás egyáltalán nem zárja ki a „baloldalon" kialakult demokratikus és szociális értékek érvényesítését; a közösségi tulajdont nem a magán­tulajdon kizárásaként, hanem a gazdasági egységek maga­sabb szintű szervezeti keretekbe történő egyesüléseként fogja fel, meghaladva ezzel a leegyszerűsített értelemben vett ún. „vegyesgazdasági" modellt és így tovább. (A konzervatív kri­tika jogos elemeit a szociáldemokrata értékekbe történő beil­lesztésére jó példa „Az angol Munkáspárt politikai filozófia"-ját taglaló műhelytanulmány, amelyben Crick így fogalmazza meg a pártprogramot: „a szocialista értékek beépítése a gazdasági fejlődés, az egyéni versengés etikájába".)

El lehet játszani a gondolattal, hogy nemcsak azt tekintjük osztálypártnak, amit annak nevezünk, a politikai platformok központi irányítását, hanem a parlamentáris demokrácia intéz­ményrendszerét is: a polgárság osztálypártjának, vagy a piac-modellt is: a munka osztálypártjának. így az osztálypártok­nak egy szigorú, de átjárható hierarchiája rajzolódik ki: a föld, a tőke és a munka hierarchiája. Számunkra egyrészt az a fontos, hogy a parlamentáris demokrácia intézménye fölött is létezik egy képződmény, másrészt, hogy a parlamentáris de­mokrácia intézményrendszere nem keverendő össze a piac-modell intézményrendszerével, mert ez parlamentáris demok­rácia nélkül a termelés szervezetének egy alacsonyabb fej­lettségi foka. A Kádár-rendszer, hasonlóan a Horthy-rend­szerhez, felismerte, hogy a piacot ki lehet játszani (Marx és Hegel nyomán) nemcsak a párt vezető szerepe, hanem a par­lamentáris demokrácia ellen is, emiatt tekinthető ez feudálkapitalizmusnak. A párt vezető szerepe és a piac a parlamen­táris demokrácia közbülső láncszeme nélkül csak a kispolgári szocializmus szintjéhez elég, a tudományos szocializmus alapján állók ezért joggal nevezték a Kádár-rendszert kispol­gári szocializmusnak. Azonban ők sem tudtak mit kezdeni a parlamentáris demokráciával a szocializmus szempontjából, mint a termelési szervezet magasabb fokú integrálódásának szükségszerű lépcsőjéről. (Ez a 68-as gazdasági reform kor­látja is!)

Forradalomelmélet a jelenkorban

A szocializmus jobbközép irányzatúvá válása analóg a dicső­séges forradalommal, az angol polgári forradalom lezárásával. Csak az ellenforradalmi elemek elválasztására kell odafigyel­ni. Hiszen a forradalomnak nemcsak olyan szakasza van, ami­kor a tömeg lázad fel a hatalom zsarnoksága ellen, hanem olyan is, amikor a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen. (Emiatt használhatjuk a neokonzervatív fordulatra is jo­gosan a forradalom kifejezést.) Ha zsarnoki a hatalom, amely a tömeg ellen lázad, akkor ellenforradalomról beszélhetünk, ha nem az, akkor a forradalom fejlődésének szükségszerű szakaszáról van szó. (Érvényes Bibó bölcsessége a fasizmus és a reakció megkülönböztetésével kapcsolatban.) Van azon­ban forradalomnak egy következő szakasza is, amikor a ha­talom maga ellen lázad fel, megszűnik a hatalom és a töme­get képviselő hatalom kettőssége. Kialakul az osztálypártok, imént is tárgyalt, szigorú, de átjárható hierarchiája. A korábbi forradalmi vezető erő szervesen ráépülhet a legyőzött, a fej­lődés egy korábbi fokát képviselő, de meg nem szüntetett osz­tálypárt-képződményre. Ezzel a meghaladott erő emeli maga fölé a korábbi forradalom vezető erejét, mint saját céljának is a megvalósulását. Napóleon is képvisel valami hasonlót. (A forradalomnak azt a szakaszát, amelyben a hatalom lázad fel a tömeg zsarnoksága ellen, Nietzsche fejezi ki a leghiteleseb­ben, amikor a tragédia hősének a bukását esztétikai minő­ségként mutatja fel. Nietzsche következetes értelmezése, ha az ember feletti emberben a korábbi szakaszban elbukott hőst – és nem mást – ismerjük újra fel. A forradalmár hősre szük­ség van. Az „ember feletti ember" a parlamentáris demokrácia feletti szocialista képződmény előérzete, ezért sem azonosít­ható Nietzsche a fasizmussal.)

A forradalom célkitűzését meg kell valósítani ahhoz, hogy a forradalom feltételeinek az újratermelődését el lehessen ke­rülni. A korábbi szocialista elmélet csak addig jutott, hogy az ellenforradalom ismételt kitörését hogyan lehet elkerülni – en­nek legszebb eredménye a lenini NEP. De a forradalom cél­kitűzéseinek megvalósításával egyúttal át kell térni a fent em­lített szakaszra is – ahogy ez már Platónnál is megjelent. Ez az, ami miatt kormányozni jobbközépről kell.

Ha mindez ilyen világos, akkor mi indokolja a rendszer­váltás nehézkes előrehaladását? Itt egy pszichológiai „optikai csalódásról" is szó van. A fejlődésnek meghatározott, át nem ugorható szakaszai vannak. Az elmúlt időszakban a két világ­rendszer harcában keveredtek a szabadság és a szolgaság ígéretei, amiket a tájékoztatásból nem tudhattunk mindig pon­tosan szétválasztani, ezért éreztük keservesnek a fejlődést. Elérkezett az ideje, hogy szembenézzünk a marxizmus alap­tételének dogmatikus leegyszerűsítésével is, amely pedig ed­dig majdnem kikezdetlenül tartotta magát. Abból a tételből ugyanis, hogy „a lét határozza meg a tudatot" nem következik egyoldalúan az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme pusz­tán a lét fenntartása, az emberi lét újratermelése lenne. A „lét határozza meg a tudatot" tételnek az ellentéte filozófiatörté-netileg nemcsak „a tudat határozza meg a létet" tétel, hanem „a tudatot a „boldogság", a „jó" keresése határozza meg" elve is. Erről tanúskodik mind a görög filozófiai hagyomány, mind az amerikai forradalom elméleti háttere. Descartes is kiegé­szítésre szorul, mert a „gondolkodom, tehát vagyok" nem for­dítható meg a „vagyok, tehát gondolkodom"-mal. A marxizmus leegyszerűsített értelmezése éppen ilyen felfogást próbál köz­vetíteni. A filozófiatörténeti hagyomány tagadásának tagadá­saként a munkásmozgalom befejező szakaszának számára is kimondható az az erkölcsi alapelv, hogy az élet értelme a boldogság és a jó keresése, nem pusztán a lét fenntartása, újratermelése. Ennek filozófiai alapja az, hogy gondolkodás csak gondolkodásból vezethető le. Miközben a boldogság és a jó a lét és a tudat egybeesésével ragadható meg. Továbbra is igaz marad, hogy a gyakorlat határozza meg a tudat for­máját, de a gyakorlat nem azonos a közvetlen termeléssel; az előbbi tartalmazza a törvények betartásának, az állam igaz­gatásának gyakorlatát is, és a tudatforma meghatározásánál a gyakorlatnak ez a mozzanata számít.

Az elmúlt 40-45 év fejlődésének fő állomásai

Mindezek után be lehet mutatni, hogy amíg két világrendszer létezett, mennyire nem csak saját belső logikájuk határozta meg a folyamatot, hanem az „együttélés" is, és a dominó-elv révén, hogyan jöttek létre különböző osztálypárt jelenségek (pl. a két fő pólus mellett, alárendelt módon, a második világ­háborúban megszűnt harmadik osztálypárt körvonalait is még látszani engedi).

Az első jellegzetes szakasz a közvetlen hidegháborús pe­riódus, a 40-es évek második felétől az 50-es évek elejéig-közepéig. Ennek fő sajátossága, hogy mind a két térfélen megpróbáljak saját területükön elnyomni a másik oldal poten­ciális szövetségeseit. Az egyik oldalon koncepciós perek so­rozata zajlik le, a másik oldalon a McCarthy-izmus. Termé­szetesen fontos a stílusbeli különbség, de nem szabad a kon­cepciós pereket úgy elítélni, hogy ne illessük kritikával a McCarthy-izmust, hiszen a két osztálypárt szembenállásának, a második világháborús szövetségi rendszer felszámolásának következtében itt is karrierek estek áldozatul. így viszont lét­rejött a két tábor elnyomott csoportjainak sorsközössége, amelyet mindkét oldal szociáldemokráciája gyűjt egybe. Ez középről a két szélső pólus irányába – és nem pusztán egy­más ellen is – mozoghat anélkül, hogy közöttük közigazgatási egység jönne létre. Ennek a tényezőnek beszámítása, 1953 utáni részleges „elengedése" színezi, az olvadás majd az eny­hülés, a hidegháborús periódust.

A következő állomás: 56. Azt hiszem, nincs különösebb ér­telme, hogy a jelenlegi hivatalos propagandával ellentétben álló értékelést itt kimondjam. De szeretnék ezzel kapcsolatban négy megjegyzést tenni:

a) Miközben természetesen jogosan harcoltak a parlamen­táris demokrácia eszméjéért, egyúttal az osztálypárt eszméje ellen is lázadtak (holott a kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást) ahelyett, hogy az osztálypárt hibás, sztálinista értel­mezése ellen léptek volna fel. Ezzel nemcsak a keleti tömb ideológiája ellen, hanem a Nyugat leghaladóbb államkapitalista modellje ellen is támadtak, felidézve ezzel a II. világháborúban legyőzött harmadik pólus újjákeletkezésének veszélyét.

b) Magát az 56-os mozgalmat egyoldalúan – csak magyar nemzeti ügyként szokták felfogni, ahol is a magyar nemzet lázadt volna fel a Szovjetunió ellen, figyelmen kívül hagyva azt az összefüggést, hogy a mozgalom kialakításában is része volt a szovjet vezetés megfelelő frakciójának, nem csak a mozgalom leverésében. Ez nem is lehetett volna másként, hiszen a magyar pártfrakciók csak a megfelelő szovjet párt­frakciók függelékeként működhettek. Ez akkor is így van, ha a mostanában megjelengető történelmi dokumentumok az összefüggéseknek ezt az oldalát nemigen sietnek kimutatni. (A „Hiányzó lapok 1956 történetéből" c. dokumentumgyűjte­mény pl. nem ilyen, mert szerkesztői így fogalmaznak: „Nagy Imre és társai végül is a Szovjetunió és az egész szovjet tömb hatalmi harcában Hruscsov kijátszható és visszavehető adujaként szerepeltek.")

c) Az 56-os válság teljes mértékben érthetetlen marad az ún. Szuezi-háromszög összefüggése nélkül. Ahogyan ugyanis a nyugati térfélen a Szuezi-csatornát államosító Nasszer Egyiptomját mint szovjet érdekeltséget „túszul ejtik" Anglia és Franciaország segítségével, úgy válik fogollyá a keleti térfélen az a magyarországi pártfrakció, amely helyzeténél fogva nyu­gati érdekeltséget is képvisel. Magyarán a dogmatikus szocializmus felfogásból kimondatlanul újra zsidókérdést is csinál­tak, ahelyett, hogy a dogmatizmus szerves meghaladását tűz­ték volna ki célul.

d) 56-ban nemcsak a parlamentáris demokrácia eszméjével lázadtak az osztálypárt eszméje ellen, hanem a piac eszmé­jével is felléptek a parlamentáris demokrácia eszméje ellen, és ha ez nem is látszott közvetlenül, az igen, hogy a mun­kástanácsokkal lázadtak a modern parlamentáris rendszer modellje ellen, vagyis egy fejletlenebb formával küzdöttek egy fejlettebb ellen.

Az 56-os magyar válság megint tükör, a szuezi válság tükre. Amíg a hidegháború első szakaszában a saját tömbön belül az ellenfelet akarták feltartóztatni, addig a következő perió­dusban szintén a tömbön belül, de a saját tömblogika szél­sőségeit, mert ezt követelte meg akkor a világ alapvető biz­tonsága.

Külön állomásnak tekinthető a Kennedy-gyilkosság körüli időszak. Amíg Nagy Imre esetében politikai pert rendeztek, addig a Kennedyvel kapcsolatos politikai döntést köztörvé­nyes bűncselekmény formájába öltöztették. így Nagy Imrével kapcsolatban széles körű erkölcsi mozgalmat lehet indítani, Kennedynél napirendre lehet térni az események fölött. A Ken­nedy-gyilkosság azt mutatja, hogy a forradalom eljátszását nemcsak a keleti tömbben nem kívánták tolerálni, hanem Nyugaton sem (ez felelt meg akkor a feltartóztatás és elrettentés egyensúlyának). Kennedy politikájának az a tanulsága, hogy nem lehet a szociális problémát egyoldalúan balközépről meg­oldani, a szerves felemelés, beépítés a jobbközép irányzat közvetítésével mehet csak végbe, mert csak ezen keresztül valósítható meg bűnözés és politika szétválasztása (vö. a Népszabadság, 93. 9. 29-i, a Kennedy-gyilkossággal kapcso­latos elemzését).

A következő kilométerkő: 1968. A keleti oldalon a gazdasági mechanizmus reformjai, Nyugaton az újbaloldali mozgalmak felfutása. Itt rajzolódik ki legvilágosabban, hogy a két katonai tömb két belső, alárendelt pólusa – a hidegháború kiegészü­léseként az enyhüléssel – nem egymás ellen irányul, hanem mozgásuk összehangolt anélkül, hogy közigazgatási egység­gé válnának, harmadik pólusként saját táboruk meghatározó szélső központjai ellen. Ezt jogosan nevezhetjük enyhülés­nek, mert az adott viszonyok között a két szélső pólus köz­vetlen szembenállásának ellensúlyozását szolgáló ütközőt ké­peznek. (A gazdasági mechanizmus reformjainak és az újbaloldali mozgalmak felfutásának belső egységét jól érzékeli pl. Karinthy Ferenc Naplójában, és Bence-Kis-Márkus a „Ho­gyan lehetséges kritikai gazdaságtan?" c. könyvében is.)

Mostanában divat lebecsülni a 68-as szellemi örökséget. Pedig itt fogalmazzák meg határozottan azt, hogy kapitaliz­mus és szocializmus eszméi nem szükségképpen csak kizár­ják, hanem ki is egészíthetik egymást. Persze a gondolatme­netet akkor sem vitték teljesen végig, hiszen csak a konver­gencia elméletig jutottak el, nem az egypólusú világrend el­méletéig.

Ide kapcsolódik a vietnami háború problematikája. A vietna­mi háború a Jalta utáni korszaknak a hagyományos fegyve­rekkel vívott háborúk sorába illeszkedik, amiről már beszél­tünk. Visszatérve, ennek az az oka, hogy az adott térségben (térségekben) a két tábor szélső pólusai úgy tudják megaka­dályozni, hogy saját tömegeik középről önálló hatalmat alkot­va összefogjanak ellenük, hogy háborúba küldik őket. Nem­zetközi szinten ennek többek között az a megfelelője, hogy így akarják megakadályozni Kína harmadik pólussá, központi hatalommá válását. A két katonai tömb olyan formában köt szövetséget, úgy működik együtt, hogy háborút visel egymás ellen a harmadik fél kirekesztése érdekében. A háborúban ál­lás mint együttműködési forma ugyan egyensúly, de ember­telen. A gazdasági reformok és az újbaloldali lázadás együt­tesében kifejeződő polgárjogi mozgalmaknak történetileg ép­pen az a jelentősége, abban érik el csúcspontjukat, hogy meg­teremtik a vietnami háború befejezésének politikai keretfelté­teleit, a cinikus értelemben felfogott egyensúlyt humánus egyensúllyá tudják változtatni. Az ilyen tartalmú polgárjogi mozgalomnak állít maradandó emléket a „Hair" c. alkotás.

Visszatérve a fejlettebb országok területére: a 68-as csúcs után lényegében elkezdődik a Jaltából kivezető folyamatokra való közvetlen áttérés. A csehszlovákiai megszállás az egyik oldalon és az olajárrobbanás feltételeinek megteremtése a másikon, ez utóbbi alapozza meg a világgazdasági szerke­zetváltást. Itt megint csak nem szükséges a csehszlovákiai bevonulást egyoldalúan elítélni, mert az a később kibontakozó neokonzervatív forradalom irányultságával egybeesőnek mi­nősíthető, amennyiben megakadályozta azt, hogy az európai harmadik pólus – adminisztratív formában – újraéledésének feltételei kialakuljanak. Sokkal inkább az a probléma, hogy a keleti tömbben csak a szűken vett nemzetközi viszonyokhoz alkalmazkodtak, de teljes mértékben elmaradt a nemzetközi viszonyokból is következő belső szerkezeti átalakítás, amíg Nyugaton az olajsokk közvetítésével rátértek arra a gazdasági és politikai szerkezetátalakításra, amely a neokonzervatív for­radalomban fejeződött ki (amiről már részletesebben beszél­tünk), és amely a rendszerváltás előcsarnoka. A keleti tábor esetében joggal beszélhetünk egy újabb modern kori elkanyarodásról, amennyiben lemondtak a belső szerkezetátalakítás feltételeinek megteremtéséről. Ez legfeljebb azzal magyaráz­ható, hogy a szerkezetváltás végigvitele a kétpólusú világ­rendszer megszűnése is egyben.

Ilyen értelemben elfogadható Fukuyamának a „történelem végére" vonatkozó nézete. Fukuyamának a lényegét tekintve igaza van. Csak a „történelem vége" nem egyoldalúan a libe­ralizmus győzelmét jelenti. Mert ahogy A. Toffler a Hatalom­váltás c. könyvében fogalmaz: „Az az igazság, hogy bármeny­nyi párt küzd egymással a választásokon, és bármelyikük szerzi meg a legtöbb szavazatot, van egy, amelyik mindig győz. Ez a párt a bürokrácia Láthatatlan Pártja." Ehhez még csak annyit lehet hozzátenni, hogy már lehallgató készülékre sincs szükség, mert megvalósítható az, amit az emberek évezredeken át úgy fejeztek ki, hogy Isten mindent lát.

(Köszönetemet fejezem ki Trautmann Lászlónak a tanulmány létrejöttében való közreműködéséért, és Sugár Andrásnak az anyag gondozásában való részvételéért. G. P.)

Tézisek arról, hogy mit jelent térségünkben az úgynevezett utódpártok megerősödése. Úgy tűnik, valójában csak igen csekély remények fűzhetők ahhoz a jelenséghez, hogy több országban kormányra került a ..baloldal".

Tézisek

1. Litvánia, Lengyelország és részben Ukrajna után a magyar­országi választások is arról tanúskodnak, hogy Kelet-Európa népei kezdik megérteni az 1989-90-es rendszerváltozás igazi értelmét. Azok az állampárti erők, akik a rendszerváltás elké­szítésében aktívan részt vettek, de kellő bölcsességgel ren­delkeznek, ma már maguk is hajlanak az önkritikára. A több­pártrendszer, a piacgazdaság és a nacionalizmus zászlaja alatt véghezvitt 1989-es politikai fordulatok csak azt jelezték, hogy Kelet-Európa lakosságának többsége nem látott alterna­tívát az államszocialista rendszerek összeomlásával szem­ben. A különböző szociológiai felmérések is arra utalnak, hogy az 1990-es választások során Kelet-Európa népei nem látták világosan, hogy mire mondanak „igent"; szubjektíve a többség nem a kapitalizmusra szavazott. Csak annyit tudtak, hogy a régi rendszerből elegük van.

Közben kiderült, hogy az „Európához való csatlakozás", amivel a munkavállalók tízmillióit bolondították, nem több mé­zesmadzagnál. Miközben az európai integrációs folyamatok előrehaladtak, és a nyugat-európai centrum-országok pozíciói a világgazdaságban megerősödtek, Kelet-Európában dezin­tegráció ment végbe. Az ex-Szovjetunió és Jugoszlávia és ál­talában az egész térségünk integrálódása a világgazdaságba olyan egyenlőtlenségek árán valósul meg, amely a régió egé­szét kedvezőtlenebb pozícióba juttatja, mint amilyenben a ko­rábbi évtizedekben leledzett. Ugyanis a gazdagabb köztár­saságok, esetleg csak kisebb körzetek, kerületek tagozódhat­nak be valójában a munkamegosztás centrum-régiójába, míg a szegényebb területek, Jugoszlávia déli részei, Albánia, az ex-Szovjetunió csaknem teljes régiója (kivéve egy-két várost, feldolgozóipari és nyersanyag kitermelői központot), Kelet-Ma­gyarország, lényegében Bulgária, Szlovákia, Románia és Len­gyelország tulajdonképpen esélytelenek. Sachs, az IMF hír­hedt amerikai közgazdásza, már hónapokkal ezelőtt becso­magolt Moszkvában, és hazatért, alkalmatlannak nyilvánítva az oroszokat a „jó" rendszerváltásra.

2. Litvániában, Magyarországon és Lengyelországban az „új" hatalmi elitek – a második világháborút megelőző rezsimek szellemiségében – konzervatívok és nacionalisták voltak. A nemzeti sajátosságoknak megfelelően mindhárom országban egyfajta „keresztény-nacionalista" kurzus valósult meg, amely rehabilitálta a jobboldali és szélsőjobboldali politikai tradíciót is. Oroszországban a régi kommunista elit meghatározó cso­portosulásai csak színt váltottak, és a demokrácia zászlaja alatt játszották el a politikai rendszerváltást. Eközben azonban olyan gazdaságpolitikai kurzust valósítottak meg, hogy még a jelcinista coup d'état nyomán szétlőtt parlament újjáválasz­tása sem gyengítette meg a kommunisták pozícióját a dumá­ban.

Walesa fordulata a legérdekesebb, aki az önigazgatói mun­kásellenzéki vezér szerepéből jutott el a konzervatív katolikus-autoritarianizmusig. Litvániában és Magyarországon a ti­pikus régi konzervatív nacionalista értelmiség jutott be az első számú politikus szerepébe a maga dilettáns érzelmi beállított­ságával, míg az ex-szovjet utódállamokban mindenütt a kom­munista párt helyi első titkárai maradtak a hatalomban (Jelcin, Nazarbajev, Sevarnadze, Alijev stb.) a nacionalista-vallási ideológia valamely variánsának jegyében. A „piacgazdasági modernizációt" – Csehországot kivéve – mindenütt antimodernista, nacionalista ideológiákkal próbálták megvalósítani.

3. Az államszocializmus hagyományos létbiztonsága – még a bürokrácia paternalisztikus, autokratikus stílusa és antidemok­ratikus rezsimje ellenére is – nosztalgikus érzéseket támasz­tott sok emberben Litvániában, Lengyelországban és Magyar­országon is, mert nem tudták elfogadni az antiszociális és feudális eredetű úri gőg és fennhéjázás jelenségeit, ami az elszegényedés és a félperifériás kapitalizmus olyan jelensé­geivel párosult, amit egész nemzedékek csak tankönyvekből ismertek.

4. A privatizációnak nevezett eredeti tőkefelhalmozás, amely négy generáció csaknem fél évszázados munkájának ered­ményeit sajátította ki (expropriálta) a nemzetközi pénzszerve­zetek támogatta új és régi politikai és gazdasági elitek által, nem járt sem a gazdasági hatékonyság, sem a termelés nö­vekedésével, sem a jólét emelkedésével, sőt még az állami bürokrácia szerepének csökkenésével sem. Ugyanis az állam a privatizáció ellenére jelentős szerepet őrzött meg minden nagyobb privatizációs projektben. Ugyanakkor egy szűk elit, az új gazdagok kis csoportjai óriási vagyonokra tettek szert a régi állami tulajdonból. Eközben Lengyelországban és Ma­gyarországon megsemmisült az állami ipar több mint 40 %-a, a valódi munkanélküliség alighanem elérte a 15-17 %-ot. Az európai élvonalhoz tartozó magyar szövetkezeti mezőgazda­ságot feláldozták a kistulajdonosi ideológia és a nyugat-euró­pai integrációhoz való csatlakozás illúziójának az oltárán.

5. A szociális háló „szétszakadt". Már az államszocializmus gazdasági teljesítményének csökkenése is jelezte, hogy a jó­léti állam gazdasági alapja megrendült. A rendszerváltás után azonban jelentős társadalmi csoportok egészségügyi és kul­turális ellátása radikálisan megromlott. Megjelent a modern szegénység és koldulás az egész térségben. A munkaerőpiac átalakult. A munkaerő hagyományos szerkezete felbomlott, megindult az „individulizálódás": a munkavállalók „szétszóró­dása" következtében sokan elhagyták hagyományos érdekvé­delmi és politikai szervezeteiket. A munkanélküliek szakszer­vezete sehol sem működik hatékonyan.

6. A tömegek tiltakozási potenciálját az ún. utódpártok, vagyis a régi állampártok szociáldemokratizálódott „utódpártjai" rész­ben képesek voltak kanalizálni. Más tömegtámogatást élvező baloldal nem lévén, a lakosság – csakhogy megszabaduljon az „új" konzervatív nacionalista elitektől – a „régi-új" szocia­lista-szociáldemokrata pártokra szavazott. Átlagosan a sza­vazók kb. egyharmada a baloldal bázisát képezi.

Oroszországban és Ukrajnában a rendszerváltás ellenére sem sikerült a tőkés viszonyokat oly mértékben meggyöke­reztetni, hogy az utódpártok a kapitalizmust menedzselő szo­ciáldemokrata pártokká transzformálódjanak. Olyan létviszo­nyok alakultak ki és olyan hagyományok szilárdultak meg, amelyek jelentős tömegek számára egy „kommunista nacio-nál-populizmus", egy radikálisabb antikapitalista beállítódás iránti fogékonyságot „írtak elő". Komoly tömegmozgalom ott csak kommunista zászló alatt formálódhat meg, míg Közép-Kelet-Európa sajátossága, hogy itt a szocialista-szociálde­mokrata értékrend felel meg jobban a kialakult hagyományok­nak és főleg a mai társadalmi erőviszonyoknak. Az elégedet­len munkavállalói rétegek nem a rendszer ellen lázadnak, ha­nem csak a hatalmi elit minőségének átalakítását követelik.

7. A lakosság jelentős tömegeinek balrafordulásában a fen­tebbiek következtében keletkezett nosztalgikus érzések ját­szották a döntő szerepet. Ez a fordulat azonban a lakosság tudatában nem valamiféle tudatos világnézeti választás alap­ján ment végbe, hanem azért, mert az emberek saját bőrükön érezték, hogy az új rendszer minden többletdemokráciája el­lenére gazdasági, szociális és kulturális téren is rosszabb élet­feltételeket kínált, mint a régi államszocialista rendszer.

8. Oroszország tapasztalatai mutatták meg elsőként, hogy nincs „liberális alternatíva". A sokkterápia hiába bénítja meg a régi szisztémát és a régi struktúrákat, demokratikus polgár­ság hiányában nem jön létre polgári demokrácia. A privatizá­ción felhízott új burzsoázia állam- és politikafüggő, nincsen önálló társadalmi egzisztenciája, ezért sehol a térségben nem tudja magát társadalmilag legitimáltatni. Nemzeti polgárság hi­ányában a régi hatalmi elit szerepe felértékelődik a nemzet­közi pénzszervezetek és multinacionális társaságok szemé­ben, hiszen a privatizált új tulajdonosok társadalmi-kulturális legitimációja és társadalmi súlya igen gyenge.

9. A kelet-európai történelmi fejlődés regionális sajátosságai nyilvánulnak meg abban, hogy a liberális alternatíva objektív hiánya miatt két alapvető politikai tömb és egy kisebb cso­portosulás kezd kirajzolódni a térség politikai térképén. Ezek a következők: a) egy nacionalista konzervatív politikai tömb, amely természetesen különböző politikai pártokból áll, melyek a tradicionális és az új szélsőjobboldal erőit is magukban fog­lalják; b) egy szocialista-szociáldemokrata tömb a régi kom­munista és az újbaloldal csoportjaival kiegészítve; és c) egy kisebb liberális politikai erőcsoport, amely a három ország kö­zül jelenleg Magyarországon a legerősebb. Ugyanakkor Ma­gyarországon a legerősebb a szocialista párt is, amely szinte történelmileg példátlan módon a parlamenti mandátumok 54 %-át tudhatja magáénak. Talán csak a svéd szociáldemokrata párt ért el hasonló eredményt. A szélsőjobboldali populista erők ma még gyengék a térségben.

10. E három ország sorsa azonban nagymértékben a nem­zetközi feltételektől függ, s a szocialista pártok vezetése ettől függően enged majd a tagság és a támogatók követeléseinek. Magyarországon a szocialisták a liberálisokkal való koalíció útját kívánják járni, de kérdés, hogy a szavazók, akik a neo­liberális gazdaságpolitika ellenében szavaztak a szocialista pártra, meddig tolerálják a neoliberális monetarista gazdaság­politika folytatását.

Annyi bizonyos, hogy az államszocialista múlt – bárhogyan viszonyuljunk is hozzá – ezekben az országokban a társa­dalmi igazságosság és esélyegyenlőség olyan tradícióját ala­kította ki az emberek fejében, amivel minden politikai erőnek a jövőben számolnia kell. Különösképpen a hatalomra került mérsékelt baloldali pártoknak kell ezt emlékezetében tartani, ha nem kívánnak a kelleténél hamarabb megbukni. Nincsen arra szükségük – kérdés, felismerik-e -, hogy a tőkés szer­vezeteknél is jobban akarják menedzselni a kapitalizmust.

11. Amennyiben a baloldali pártok a már korábban megbukott neoliberális gazdaságpolitikai kurzus követése mellett dönte­nek, megteremtik azokat a feltételeket, amelyek alapján egy új, most már modern jobboldali, szélsőjobboldali populizmus emelkedhet fel, amint azt az olaszországi események előre jelzik. Csak távolabbi perspektívában van egy olyan valóban új baloldalnak történelmi esélye, amely az új világrend tör­vényszerűségeit megismerve képes egy új antikapitalista el­méletet, politikát és szervezetet felépíteni. Kelet-Európának nem egy-két évre van szüksége… Addig marad számukra a kritikai együttműködés a prokapitalista baloldali pártokkal, amelyeknek, úgy tűnik, az lett a történelmi hivatása, hogy be­fejezzék a rendszerváltást, a magántulajdon uralmának visszaállítását. Szomorú szerep, de a jelen történelmi feltéte­lek között még nem látszik másik, most realizálható történelmi lehetőség. Ilyen körülmények között az értelmiségi alapfela­data nem lehet más, mint a védtelenek, vagyis a kultúra po­zícióinak védelme.

12. Nem lehet kétséges azonban az, hogy a nemzetközi bal­oldal számára elkerülhetetlen lesz új elgondolások kidolgozá­sa. Erre ösztönöz az is, hogy a szociáldemokrácia hosszú évek óta nem tud bekerülni a hatalomba olyan fontos orszá­gokban, mint Németország vagy Nagy-Britannia. Súlyos ve­reséget szenvedett Franciaországban és Olaszországban, és pozíciókat vesztett Ausztriában és Spanyolországban is. Tisz­tán kell látni, hogy e mögött a hanyatlás mögött nem egysze­rűen az államszocializmus történelmi összeomlása áll, hanem az a tény, hogy a szociáldemokrácia már jó ideje nem ren­delkezik még a kapitalista világrendszeren belül sem önálló alternatívával a neoliberális-neokonzervatív gazdasági és po­litikai világrenddel szemben. Nem is beszélve arról, hogy a demokratikus szocializmus puszta ideológiai doktrína maradt.

Államszocializmus = bérmunka plusz bölcsőde. Ez a jelszó szolgálta évtizedeken keresztül szüntelenül ismétlődve a női emancipáció államszocialista ideológiáját. De rossz szolgála­tot tett. Igen, ez a jelszó ebben a régióban nők nemzedéke­inek szemében járatta (és járatja) le a szebbik nem emanci­pációjának gondolatát. Mert az államszocializmusban a nők tudták leginkább – hiszen nap, mint nap saját bőrükön tapasz­talták -, hogy ez a „plusz" nem a terhek alól való felszaba­dulást, hanem kettős, többszörös feszültséget jelentett: stresszt okozott a gyár és az iroda, a hosszú utazások haza­felé, az út a bölcsődébe menet és jövet, a túlzsúfolt buszok, az üzletek előtt kígyózó sorok, a parányi konyha a panella­kásban…

Miért nem tudott, és miért nem akart az államszocializmus a nőknek valami mást, valami jobbat nyújtani? Patriarchális tradíciók és hagyományos kulturális minták emlegetése, mint amelyek okot szolgáltatnak a férfiak legmesszebbmenőkig tör­ténő felmentésére a „második", otthoni műszak alól, csak egy részét képezi a magyarázatnak. Az ország államszocialista urai és a férfilakosság közötti „haverkodás" pellengérre állítá­sa sem elégséges válasz. Mindkét magyarázat ugyanis kizá­rólag a nemspecifikus egyenlőtlenséget kérdőjelezi meg az újratermelési szféra meg nem fizetett tevékenységeinek fel­osztásánál. Adósak maradnak azonban annak magyarázatá­val, hogy ez a szféra összességében miért került ilyen nyo­más alá az államszocializmusban.

E második, alapvető kérdésre két szinten kell keresnünk a választ: egyrészről a kelet-európai államszocializmus az „utol­érő" iparosítás és fejlődés egy modelljét képviselte. Az ilyen jellegű modelleket különböző fejlettségi szintjeiken az össz­társadalmi termelés és újratermelés egy specifikus, de mindig aszimmetrikus kapcsolata jellemzi. Másrészről a kelet-európai államszocializmusnak az „utolérő" fejlődés céljához más és messzebbmenő gazdaság-, társadalom- és munkaerőpolitikai irányítási eszközök, valamint cselekvési lehetőségek álltak rendelkezésére, mint a tőkés világ periferikus és félperiferikus országainak. A következőkből kiviláglik majd, hogy e két elem hogyan játszott össze a magyar államszocializmus „take off" időszakában, a „boldog" 70-es években, valamint a hanyatlás periódusában.

Extenzív iparosítás: a nők fizetett munkája és az újratermelés „társadalmasítása"

A második világháború végén Magyarország gyengén fejlett agrárország volt: a lakosság több, mint 50%-a a mezőgazda­ságban dolgozott. Már a koalíciós kormány, majd 1948 júniu­sától a kommunista kormányzat is az ország gyors, „utolérő" iparosítását szorgalmazta azzal a céllal, hogy saját ipari struk­túrát alakítsanak ki, és ezzel egyidejűleg behozzák a Nyu­gattól való lemaradást. Az első ötéves terv (1950-1954) az energiaszektor és a nehézipar gyors ütemű kiépítésére he­lyezte a hangsúlyt. A fogyasztási javak termelése ezzel szem­ben visszamaradt, és a beruházásoknak a nemzeti jövede­lemből való óriási, 35%-os részesedése a másik oldalon el­látási nehézségeket és reálbércsökkenést eredményezett. Az 1956-os felkelés után mérsékelt irányváltás következett; az új vezetés 1957-től lassabb, de kiegyensúlyozottabb növekedést irányzott el, amelyet az életszínvonal érezhető javításának ígéretével kapcsolt össze. Ez a gazdaságirányítás makrogaz­dasági mutatókkal mérve kerek egy évtizeden keresztül ko­moly sikereket könyvelhetett el magának.

Az „utolérő" fejlődés ezen céljainak megvalósításában az állam és a hatóságok Magyarországon más és messzebbme­nő eszközökhöz nyúlhattak, mint a Dél tőkés államai. Azáltal, hogy nemcsak politikai, hanem messze ható gazdaságirányítási kapacitásokkal is rendelkeztek, megteremtődtek a külön­böző lakossági csoportok – így a nők – gazdasági és szociális helyzetébe való mélyreható beavatkozás előfeltételei.

A nyugati ipari államokban a fizetett és meg nem fizetett női munka viszonya és funkciója a nemzetgazdaságban első­sorban a vállalati munkaerőpolitikán, valamint az állami fog­lalkoztatás- és szociálpolitikán keresztül határozódik meg. Az államszocializmusban mindez egy kézben összpontosult, és e „látható kéz" döntési szabadsága nagyobb volt, mint Nyu­gaton a „láthatatlan" gazdasági és a csak ennek kötelékében érvényesíthető „látható" szociálpolitikai kéz játéktere. Nyuga­ton a szociálpolitika feladata – elsősorban biztosítások formá­jában – a (munkaerő)piactól függő szociális kockázat kom­penzációja és enyhítése, valamint azok felkarolása, akiknek a „tiszta" gazdaság életkoruk, egészségi állapotuk vagy mun­kahiány miatt nem nyújt megélhetést. Mindez Kelet-Európá­ban teljességgel ismeretlen volt. Ezzel szemben itt egy elvben célirányos és összehangolt társadalompolitikával találkozha­tunk. Törvényileg rögzített teljes foglakoztatás, központilag szabályozott bér-, ár- és támogatáspolitika képezték többek között azon rendszer sarokköveit, amelynek célkitűzései a mindenkori ötéves tervek keretein belül nem csupán önmagá­ban az „utolérő" fejlődést foglalta magába, hanem a létbizton­ság megteremtését is a lakosság egésze számára.

A magyar nők többségének élet- és munkaformáiban ez a rendszer radikális változást jelentett. Ennek vezércsillaga az állami „munkaerő-gazdálkodás" volt, amely a tervgazdasági előírásokat szolgálta. Míg a közvetlen háború utáni időszakot komoly munkanélküliség jellemezte, addig az 1947-1949-es hároméves terv időszaka alatt a foglalkoztatottak száma (a közalkalmazottak nélkül) már 37%-kal emelkedett, sőt az ipar­ban (beleértve az építőipart) ez a növekedés 60%-os volt. Nem sokkal az 1950/1954-es ötéves terv kezdete előtt már nem regisztráltak munkanélküliséget az iparban, sőt részben már szakemberhiány lépett fel. Annak érdekében, hogy az ipa­ri újjáépítés folytatását biztosítani tudják, elhatározták, hogy 1950 augusztusától „ötéves munkaerőtervek" segítségével a különböző munkaerő-„tartalékokat" állami szabályozással az iparba irányítják. A terv a szakmunkásoknak a kisiparból való átvétele, valamint a falusi munkaerő-tartalékoknak és a fia­taloknak az iparba való átirányítása mellett különösen „a nők­nek a termelőmunkába való egyre nagyobb mértékű bevoná­sát" célozta meg. Egy becslés már 1949-ben 1,7 millió „ház­tartásbeli nőt" tartott nyilván, „akik nem vesznek részt a ter­melésben". A nőknek mint betanított munkaerőknek a tervezett bevonása elsősorban az acéliparba és a közlekedésbe lehe­tővé tette azon férfi munkaerőknek a szabaddá tételét és át­helyezését, akik eddig szakképesítési szintjüknél alacsonyabb pozícióban dolgoztak.

A vidéken meglévő munkaerő-„tartalék" mozgósítása durva, adminisztratív eszközökkel ment végbe. A munkaerő közvetí­tést és a munkaerő alkalmazás ellenőrzését a hírhedt „munka­erő-toborzással" egészítették ki. A hatóságok enyhe vagy ke­vésbé enyhe nyomással igyekeztek a nem kereső személye­ket a munkaerő-felvételre kényszeríteni, hogy a szigorúan elő­írt és nemek szerint pontosan lebontott „toborzási" tervszámo­kat teljesítsék¹ . A munkabérek szintjével pedig lényegében kényszerűséggé tette a családokban a kettős pénzkeresést: a nőket gazdaságilag is munkavállalásra kényszerítette (főleg a háztáji mezőgazdasági háttérrel nem rendelkező családok­ban).

Ezen (kényszerítő) intézkedésekkel szemben tanúsított min­den ellenállás dacára ez a politika a nők arányának jelentős növekedését hozta a gazdaságilag aktív népességen belül, és a dolgozó nők aránya is folyamatosan nőtt a munkaképes korú nők között. A dolgozó nők részaránya a dolgozó népes­ségen belül az 1949-es 27,7%-ról 1970-re 40,4%-ra, 1990-re pedig 44,4%-ra nőtt; a munkaképes korú női lakosságon belüli részarányuk pedig az 1949. évi 34,6%-ról 1970-re 63,7%-ra, 1990-re pedig 69,4%-ra emelkedett² . A nőknek a bérmunkába való erőltetett beillesztése azonban semmi esetre sem járt együtt a kereső munka és a bérezés nem specifikus megosz­tottságának egyértelmű csökkenésével vagy megszűnésével. Épp ellenkezőleg, a női munkának az alacsony képzettséget igénylő és/vagy különösen rosszul fizetett szektorokba és ágazatokba való koncentrálódásával – így pl. a textil-, ruhá­zati-, bőr- és vegyiparban, a kiskereskedelemben és az okta­tásban – különösen a 60-as évektől nyilvánvalóvá váltak a fizetett női munka „feminizálódásának" jellegzetes tünetei. A nők és férfiak jövedelmeinek összehasonlítása szerint – az egyes képzettségi, illetve foglalkoztatási szinteken belül is – a kis mértékű javulás ellenére a nők jövedelme általában és hosszú távon a férfiak jövedelmének 70%-át tette ki.„A nők jövedelmének növekedése emellett sokkal kisebb volt, mint a férfiaké.

Ha a férfiak és nők jövedelme közötti különbségek kéthar­madát „objektív", gazdaságon kívüli tényezőkkel meg is lehet magyarázni – mint az alacsonyabb iskolai végzettség és kép­zettségi szint, a vezető pozíciókhoz való ritkább hozzájutás -, a jövedelemkülönbségek fennmaradó egyharmadára ezek nem adnak magyarázatot. A nemek közötti különbség a ke­reső munkában ugyanúgy a nőket hátrányosan érintő demar­kációs vonalként hatott az „utolérő" szocialista iparosítás fo­lyamatában, mint a kapitalista piacgazdaságban. Az itt fel­használt és az irodalomjegyzékben feltüntetett adatok és vizs­gálatok szerint magától értetődő, hogy a nemek közötti vá­lasztóvonal a munkaerőnek egy „olcsóbb" és egy „drágább" csoportjának körülhatárolását (és ezáltal létrehozását) szol­gálta.

A nőknek a kereső munkába való aszimmetrikus integráci­ója kezdettől fogva összefonódott azzal a törekvéssel, hogy az újratermelés „társadalmasítását" a csecsemők és kisgyer­mekek intézményes ellátásának formájában valósítsák meg. Óvodák és bölcsődék hálózatának megteremtése, mint a nők­nek a munkába történő növekvő betagozódásának előfeltéte­le, hivatalos politikai doktrína volt. Különösen az üzemeket kötelezték bölcsődék létrehozására, miközben még a két meg három műszakban dolgozó, szoptató anyák gyermekeit is el kellett látniuk³ .

A bölcsődei és óvodai férőhelyek száma a 40-es évek vé­gétől folyamatosan nőtt abszolút és relatív értelemben egya­ránt. A 20 hetes szülési szabadság (1962 óta) lejárta után egészen a hatvanas évek végéig nem létezett fizetett nevelési szabadság: az újratermelési tevékenység ilyen privát jellegű megszervezése a nagyon is igényelt női munkaerőt a feltét­lenül szükségesnél nagyobb mértékben vonta volna ki a mun­kaerőpiacról.

A női emancipáció az államszocializmus korai időszakában az alkotmányban rögzített „egyenlő jogok" talaján a női kereső munkának, valamint a gyermekek és anyák intézményes „vé­delmének" összekapcsolódásaként jelentkezett. A valóságban az újratermelés társadalmasítása az ugyancsak alkotmányilag rögzített „családvédelemmel" összefonódva egyet jelentett a társadalmi újratermelési – elsősorban női – munka bizonyos típusú marginalizálásával az „utolérő" iparosítás jegyében. Az iparfejlesztés szempontjából „nem termelő", lassító tényezőt megtestesítő újratermelési szféra az 50-es és 60-as években komoly nyomás alá került. Ebben a női kereső munka meg­növekedése, a gyermekellátás elégtelen kapacitásai, valamint az a tény játszott szerepet, hogy továbbra is fennállt a ma­gánúton elintézendő ellátási tevékenységek kényszerűsége, így például a 60-as években drámai méreteket öltött a böl­csődék túlzsúfoltsága és az anyák harca egy-egy bölcsődei férőhelyért. Sok anya kényszerült a szülési szabadság lejárta után gyakran több hónapos, fizetés nélküli szabadság igény­bevételére a szűkös bölcsődei férőhelyek miatt. A 60-as évek közepén az anyák a szülést követő első évben a hivatalos munkaidejüknek mindössze 40%-át töltötték a gyárban vagy az irodában. 1970-re a gyerekek megfelelő korcsoportjának 9,4%-ára jutó bölcsődei férőhellyel teljesen elégtelen szintet, az óvodák esetében 1972-re az adott korosztály 55,1%-ára jutó férőhellyel figyelemre méltó mértéket ért el az intézmé­nyes gyermekellátás. A nyugat-európai országokban szokásos szociális transzferjuttatások – pl. a családi pótlék – 1956 előtt Magyarországon csak nagyon elvétve fordultak elő. 1956 után sem sok változás történt a tekintetben, hogy az egy-, de még inkább a többgyermekes családok határozottan alacsonyabb életszínvonalon éltek, mint mások. Az újratermelési szféra szembeszökő marginalizálódása ellenére a rezsim az 50-es és 60-as évek folyamán továbbra is ragaszkodott a termelés bővítésének és növelésének elsőbbségéhez. Semmiféle haj­landóság nem mutatkozott arra, hogy bármit is feladjanak ab­ból a politikából, amely az összes lehetséges forrást az ipari szektorba irányítja. Ennélfogva azokra a konfliktusokra, ame­lyeket e politika az újratermelési szférában felszínre hozott, az állami politika elsősorban ellennyomással válaszolt, egy­szerűen megkísérelte a nőket az újratermelési tevékenységek átvételére kényszeríteni. Az 50-es évek elején pl. az első gyer­mek után járó családi pótlékot eltörölték, és abortusztilalmat rendeltek el. Bármennyire abszurdnak és reakciósnak tűnik is azonban ez a fajta „családpolitika" az első pillantásra, éppoly logikus, mint „sztálinista" válasz volt azokra a konfliktusokra, amelyet a minden áron való „utolérő" iparosítás a társadalmi újratermelési szférában kiváltott.

1956 után aztán a rezsim az úgynevezett kompromisszum­keresés jegyében kísérletet tett a családi pótlék többszöri emelésére, a korhatárok kiterjesztésére stb. A társadalmi új­ratermelés „marginalizálódása" azonban a 60-as évek folya­mán végig jelentkezett, és újra meg újra felszínre tört a la­kosság folyamatos panaszkodásában a családpolitika ígére­teinek és tetteinek ellentmondásosságát illetően; csökkenő születési rátát is regisztráltak. Bár az „utolérő" fejlődés jegyé­ben az újratermelési szférára nehezedő nyomás mérsékelteb­bé vált, megszűnéséről nem beszélhetünk. A hosszú munka­idő, a sorban állás, az ellátási nehézségek, a túlzsúfolt bu­szok, a rosszul felszerelt, kicsi és szűk lakások stb. továbbra is feszültséggel telítették a házimunkát, valamint a gyerekek és a család ellátását.

A nőknek a kereső munkából való egyre nagyobb részese­dése ellenére ezen tevékenységek oroszlánrésze bizo­nyíthatóan továbbra is rájuk hárult. A 60-as évek közepén így a munkás és alkalmazotti háztartásokban a nők átlagosan na­pi 3,8 órát, míg a férfiak 1,4 órát töltöttek házimunkával. Még ha figyelembe vesszük is azt, hogy a nők összességében ke­vesebb időt töltöttek kereső tevékenységgel, akkor is jelentős marad a különbség az összes munkaterhelést illetően. Az al­kalmazotti háztartásokban a férfiak napi 3,7 óra, a nők napi 3,0 óra szabadidővel rendelkeztek, sőt a munkáscsaládok esetében ez az arány 3,2, ill. 2,2 óra volt. A meg nem fizetett munkának e társadalmilag szentesített nemek szerinti meg­osztását egyre-másra – a dolgot szépítendő – a „hagyomá­nyos felfogások továbbélésével" rajzolták körül. Még 1962­ben is megjelenhetett a Központi Statisztikai Hivatalnak olyan kiadványa, amely a házimunkát magától értetődően női mun­kának nevezi, és csak egyetlenegyszer beszél nyíltan a férfiak esetleges részvételéről. A férfiak által végzett házimunka ez­által jellemző módon úgy határozódik meg, mint „segítség" a nőnek, amely „új és előnyös – bár még nem általános – je­lenség".

A családi munkával ellentétben a saját fogyasztásra és el­adásra irányuló magán jellegű mezőgazdasági munka 1954-től kezdve hivatalos részről rendszeresen támogatottá vált. Az erőszakos kollektivizálások visszavonulása után 1950 és 1953 között az egyéni parcelláknak szövetkezetek keretein belül történő megművelése kezdetben csak mint átmeneti megol­dásként vált elfogadottá, hamarosan azonban a magyar fejlő­dési út nem elhanyagolható elemévé vált. A 60-as évek kö­zepén ez a szektor a mezőgazdasági termelésnek majd egy­negyedét produkálta, és jelentős mértékben hozzájárult a la­kosságnak nem a hivatalos nemzetgazdaság által történő, „in­gyenes" újratermeléséhez. A meg nem fizetett munka e for­mája nagy részben azokra a nőkre hárult, akik nem álltak hivatalos alkalmazotti viszonyban. Egy 1976-os tanulmány szerint: „Természetesen ezekben a háztartásokban – manap­ság még nagyobb mértékben, mint a férfiak – a nők dolgoz­nak. Termelő tevékenységük az önálló gazdaságok esetében elválaszthatatlanul összefonódott a háztartás ellátásával is".⁴

A „boldog" hetvenes évek: tojástánc a női munka körül

Habár a női munkának az „utolérő" fejlődésbe való „reálszocialista" beágyazásának alapmintái a 80-as évek végéig, e kísérlet végérvényes kifulladásáig fennmaradtak, a 60-as"évek végétől kezdve jelentős irányváltásokat tapasztalhatunk. Erre az időpontra Magyarországon az „utolérő" fejlődésnek az első, gyakran „extenzívnek" nevezett szakasza kétségkívül elérte határait. A tervteljesítés és túlteljesítés mechanizmusa hatal­mas pazarlást eredményezett anyagban és emberi erőben egyaránt. A gazdasági növekedés azonban nemcsak emiatt hagyott alább, hanem azért is, mert a fogyasztási színvonal folyamatos növelése csökkentette a termelésbe való beruhá­záshoz rendelkezésre álló forrásokat. Az e problémák keze­lésére 1968-ban bevezetett „új gazdasági mechanizmust" egy új, úgynevezett életszínvonal-politika kísérte, amelynek célja „a lakosság jobb ellátása" és az életszínvonal „érzékelhető" javítása volt minden társadalmi csoport számára⁵ .

Már az 1968-as gazdaságpolitikai fordulatot megelőzően, 1967-ben bevezetésre került a gyermekgondozási segély, amely fix összegben került kifizetésre, és degresszív jellege is volt. Minden anya jogosult volt rá (1982-től apák is), amennyiben megelőzően legalább három évig munkaviszonyban állt. E családpolitikai újítás hátterében újratermelési és munkaerőpiaci megfontolások álltak. Egyrészről az intézményes gyermekellátás tehermentesítését és a gyermekes családok anyagi helyzetének javítását volt hivatott szolgálni, másrész­ről eszköz volt az egyes helyeken a lehetőségeket már meg­haladó munkahely iránti kereslet csillapítására.

A gyermeknevelési segély bevezetésének valójában még messzebbmenő jelentése volt: az első lépést jelentette az új­ratermelési tevékenység politikailag hivatalosan elfogadott reprivatizációja felé. Ezáltal szinte szimbolikus kiindulópontja lett a női munka kezelése új periódusának, amikor is az állam-és pártvezetésnek „tudatosabban kell számolnia a nők kettős elfoglaltságával"⁶ . Ezt a szakaszt olyan törekvések jellemez­ték, amelyek a termelői és újratermelési tevékenység közötti feszültségek enyhítését, azaz az újratermelési szféra stabili­zálását szorgalmazták a kereső tevékenység és az elsősor­ban női házimunka között fennálló – az ipari társadalmakra jellemző – hierarchikus kettősség keretein belül.

E politikának a munkerőpolitikára vonatkozó kitételei azon­ban 1972-ben, az „új gazdasági mechanizmustól" való eltávo­lodáskor megváltoztak. „Munkáspolitika" címszó alatt jelentős recentralizációra és de facto az extenzív gazdasági növeke­dés régi modelljéhez való visszatérésre került sor, amely újra növekvő munkaerőigénnyel párosult. Az „életszínvonal-politi­kához" a megújult „szocializmus" szellemében azonban 1978-ig rendíthetetlenül tartották magukat.

A női munka ezáltal az expanzív munkaerőpiac és a társa­dalmi újratermelést támogató 1967-es fordulat által indukált feszültségi mezőbe került. így olyan „kinccsé" vált, amelyet egyszerre két oldalról is „körülrajongtak". A női kereső munka jelentősége tovább nőtt, anélkül hogy szisztematikus alulérté­keltsége bármit is változott volna. A nők aránya a dolgozó népességen belül a 70-es években 2,1%-kal, a kereső nők aránya a munkaképes korú nőkön belül pedig 7,1 %-kal nőtt⁷ . A gyermekgondozási segélyt már rögtön 1967-es bevezetése után nem várt mértékben vették igénybe elsősorban kevésbé képzett és rosszul fizetett nők. Mindez a 70-es évek második felében a fékezhetetlen munkaerőigény és a családi újrater­melés biztosítása közötti nyílt konfliktusba torkollott. Hivatalos körökben fontolgatták azt, hogy hogyan lehet a gyermekgon­dozási segély kezelésénél a „munkaerő-gazdálkodási szem­pontokat a népesedéspolitikai célok sérelme nélkül … a jelen­leginél fokozottabban érvényesíteni"⁸ .

Az iparpolitika azon fáradozott, hogy a női munkaerő „he­lyenként még fellelhető tartalékait" célirányos, regionális üzemtelepítési politikával „tudatosan kihasználja". Valóban, a fővárosban foglalkoztatott nők részaránya 1964 és 1974 kö­zött az összes női munkaerőn belül 48%-ról 30%-ra csökkent anélkül, hogy a Budapesten dolgozó nők száma abszolút ér­telemben csökkent volna. Az ugyancsak a 70-es években meghirdetett részidős foglalkoztatás fel- és kiépítésére tett kí­sérletek alig hoztak kézzelfogható eredményt. Az ún. „bedol­gozó foglalkoztatási forma" támogatása, amely szintén a női munkaerő-potenciál kibővítését célozta meg, otthoni munkát ígérvén sokkal eredményesebb volt. A 70-es évek közepén az állami iparban kereken 62.000 bedolgozót tartottak nyil­ván, ezen belül a nők részaránya 93% volt.

A másik oldalon közben folytatódott a nőnek, mint az új­ratermelésben dolgozó munkaerőnek a „körüludvarlása", amely azonban éppen nem a 'vissza a fakanálhoz' jegyében történt. Kampányok formájában hódoltak az „egészséges … gyermek kultuszának", a „terhes anyák fokozottabb megbe­csülésének" és annak, hogy a „társadalom reprodukciója szo­cialista rendszerünk fontos ügye" legyen⁹ . Ezt az ideológiát olyan politika kísérte, amely azon fáradozott, hogy anyagilag is enyhítsen azon a nyomáson, amely a társadalmi újraterme­lés szférájára nehezedett. A gyermekgondozási segély összegét 1974 óta többször, az áralakulásnak megfelelően emelték, és 1980-ig a magyar átlagbérnek folyamatosan kb. 30%-át tette ki. A családi pótlék, amely a családdal kapcso­latos szociális transzferek oroszlánrészét képezte, az egyetlen olyan szociális juttatás volt a 70-es években, amelynek reál­értéke nőtt. A családon kívüli gyermekellátás intézményei is bővültek; a bölcsődés gyermekek száma 1970 és 1980 között 67%-kal nőtt, az óvodásoké pedig 110%-kal. Az újratermelés-politikai palettát tovább színesítették olyan juttatások, mint a családosoknak nyújtott lakásvásárlási kedvezmény újbóli be­vezetése és a nyugati országokban szokásos szociális se­gélyhez hasonló nevelési segély olyan családok részére, amelyeknél az egy főre eső jövedelem nem érte el a mini­málbért.

A mezőgazdasági háztáji termelés, mint az államszocializ­mus által újjáformált női munka harmadik pillére, a 70-es években még nagyobb jelentőségre tett szert. Az iparban vég­zett munkából származó jövedelemnek, az állam szociális jut­tatásainak és a mezőgazdasági magántermelésből származó termékeknek és bevételeknek egy háztartásba áramlása sok család számára fontosabbá vált, mint valaha. Az „utolérő" fej­lődés magyar útjának makrogazdasági szinten már régóta ta­gadhatatlan hanyatlása ezáltal a lakosság nagy része előtt nem vált (egészen) nyilvánvalóvá. E hanyatlás jelei nem ju­tottak el az életszínvonal romlásán keresztül a fogyasztókig. A mezőgazdasági termékek saját előállítását eladás vagy sa­ját felhasználás céljából ekkortájt nagy hanggal hosszú távon szükséges termelési formának nyilvánította a vezetés. A 80-as évek elején a magyar családoknak már 60%-a állított elő ma­ga is élelmiszert, és a mezőgazdaságban dolgozók fele egyút­tal ipari munkás vagy alkalmazott is volt. Ezáltal vált lehetsé­gessé, hogy az ipari bérmunka szektorában továbbra is meg­felelő mennyiségű munkaerő viszonylag alacsony bérért ren­delkezésre állhasson. A mezőgazdasági termelők meg nem fizetett munkáját – közötte sok nőét is – szintén arra hasz­nálták, hogy az „utolérő" állami-nemzeti fejlődés magyar kí­sérletét hosszú időre indirekt úton támogassák és tovább él­tessék.

Mindezzel egy időben a hivatalosan támogatott privát me­zőgazdaság nem kis mértékben magában foglalta a piacra való termelést is, és ezáltal magában hordozta egy „második", nem államilag irányított gazdasági szektor csíráját. Egyre in­kább a piac, és nem az állami-nemzeti „utolérő" fejlődés ké­pezte a fizetett és meg nem fizetett (női) munka közötti vi­szony kialakításához a makrogazdasági viszonyítási alapot.

A 80-as évek: a női munka az exportorientált piacgazdaság felé vezető úton

A 80-as években az ún. „második", nem-állami gazdaság ál­lami jóváhagyással gyorsan bővült a nem mezőgazdasági ágazatokban. 1980 és 1988 között az alkalmazottat foglalkoz­tató magán kisvállalkozók száma kerek 44.600-ról 109.000-re nőtt. A mezőgazdasági magánszektorban az önellátás egyre növekvő ütemét a 70-es évektől kezdve a vállalkozói alapon működő, piacorientált kisüzemek gyarapodása kísérte. A mun­ka, jövedelem és hatalom megoszlása ezen piacorientált, pri­vát kisüzemeken belül nem esett semmiféle állami szabályo­zás alá. Ezáltal a gazdasági tevékenységeknek olyan egyre növekvő szektora jött létre, ahol az államszocialista módon meghatározott politikai szabályozási ideológiák és mechaniz­musok teljesen értelmüket vesztették.

A női munka ebben a gyakran családi kapcsolatok alapján szerveződő magángazdasági szektorban – akár a piacorien­tált, akár a meg nem fizetett háttérmunkát tekintve – megha­tározó szerepet játszott. A női munka ezen újabb integrálásá­nak mélyreható értékelése azonban még várat magára. A női „önbecsülés", „büszkeség" és „önállóság" e szektoron belüli növekedésére vonatkozó megállapítások eddig még nem ke­rültek bizonyításra. A „második" gazdaság mint az államszo­cializmus „eróziójának motorja", és a nők ezen új típusú sza­badsága közötti összefüggés gondolata inkább a piac gyógyí­tó erejéről szóló liberális vágyálmok birodalmába tartozik.

A piacorientált társadalmi-gazdasági struktúráknak az állam­szocializmusra való rárakódása csak előjátéka volt végleges megszűnésének. Legkésőbb 1978/79-re nyilvánvalóvá vált az „utolérő" fejlődés kísérletének kudarca. A külgazdasági válság­jelenségek (a kereskedelmi mérleg hiánya, a külföldi adósság­szolgálat) kritikus méreteket öltöttek. A magyar gazdaságpoli­tika megindult – az IMF szakembereinek hű kíséretében – a gazdasági „visszafogás" göröngyös útján. A 80-as években az „utolérő" fejlődés helyébe olyan válságkezelés lépett, amely ez­úttal már nyíltan a lakosság többségének pénztárcájára,ment. 1978 óta csökkentek a reálbérek és az életszínvonal, és 1982-től újra kinyílt a jövedelemolló. A fő-, másod- és harmadállások kombinációinak hirtelen elharapózása, valamint a női munka részarányának még mindig tartó növekedése a kereső tevé­kenységen belül egyre kevésbé volt képes ellensúlyozni az átlagos reál- és családi jövedelemcsökkenést.

A nők termelési és újratermelési tevékenysége közötti fe­szültség már a formális „rendszerváltás" előtt – de leginkább azt követően – újból érezhetően megnövekedett. Az újrater­melési oldalon sok szociális juttatás reálérték-csökkenése a felbomlófélben levő „disztributív" gazdaságnak volt betudható: a gyermekgondozási segély és a családi pótlék értéke abszo­lút mértékben és a reáljövedelemhez viszonyítva is csökkent; a nevelési segély iránti igény egyre inkább nőtt, miközben a rendelkezésre álló költségvetési keret nem tudott lépést tar­tani vele; a lakásfenntartási költségek a csillagos égig szök­tek. Következésképpen a bölcsődékben és óvodákban elhe­lyezett gyermekek száma és részaránya a 80-as évektől je­lentősen visszaesett. A „rendszerváltás" óta a vállalati szoci­álpolitikában végrehajtott tarvágás és az önköltséges rend­szerre való áttérés a gyermekellátással foglalkozó privát in­tézményekben drámaian kiélezték a helyzetet.

A szociális transzferjövedelmek csökkenéséből származó veszteség a jövedelemcsökkenés általános felgyorsulásával és erősebb társadalmi differenciálódással ötvöződött. 1990 és 1992 között az egy főre eső reáljövedelmek átlagosan kb. 4-6%-kal csökkentek, ezzel egy időben a jövedelemarányok egyértelműen a lakosság alsóbb és középrétegeinek hátrá­nyára tolódtak el. A magyar nők többsége – elsősorban az anyák – számára ezek a folyamatok erősödő nyomást jelen­tenek a kereső munka irányába anélkül, hogy emellett az új­ratermelés megszervezésének évtizedek során megszokott szociálpolitikai intézményeit ugyanolyan mértékben és ugyan­olyan kedvezményesen igénybe vehetnék, mint korábban.

A fizetett és meg nem fizetett női munka közötti növekvő feszültség koordináta-rendszerük radikális átalakulásával is járt. A 80-as évek közepe óta a gazdaság- és szociálpolitika reálszocialista egységét aláásták, amíg az aztán végérvénye­sen eltűnt. Bár 1987/88-ig pártszinten és a szakszervezetek­ben még megvolt a politikai hajlandóság arra, hogy a válság hatásait szociális téren ellensúlyozzák, a politikai „rend­szerváltással" azonban a szociális biztonság elvét, mint mun­kakényszerrel ötvözött állampolgári jogot, végérvényesen megsemmisítették.

Ezáltal szabaddá vált az út a fizetett és meg nem fizetett női munka liberális piaci elveken alapuló szabályozásához va­ló visszatéréshez. Mindezek következtében a nők a régi prob­lémák mellett – a számtalan otthoni tevékenységből eredő ál­landó feszültség és stressz – két új, Nyugaton jól ismert prob­lémával találják szembe magukat. Az egyik a fizetett munka bizonytalan volta és a növekvő munkanélküliség. Magyaror­szágon a nők részesedése a regisztrált munkanélkülieken be­lül ez idáig még alacsonyabb, mint a férfiaké, sőt részarányuk a dolgozó népességen belül még növekszik is. Ennek közvet­len oka az egyes (korábban) állami ágazatok munkaerő-leépítési folyamatainak fáziseltolódásában rejlik. Az „új" gazdasági ágazatok némelyike – különösen a bankok – szintén magas arányú női munkaerőt foglalkoztat. Ettől függetlenül azonban egy alacsonyabb színvonalú, periferikus vagy félperiferikus tő­kés gazdaságba való átmenet elvben semmi esetre sem je­lenti automatikusan a fizetett női munka eltűnését. Más or­szágok tapasztalata a 80-as és a 90-es években sokkal in­kább azt mutatja, hogy az exportorientált, világpiacra való ter­melés és részben az új szolgáltatóipari ágazatok nagyon erő­sen építenek az olcsó női munkára. Az államszocializmus ki­múlása után tehát semmi esetre sem beszélhetünk egysze­rűen a „vissza a fakanálhoz" jelenségről. Mindenesetre ez az új női munka részben szabályozatlan, „fekete" és informális jellegű, és ezért a statisztikai kimutatások nem mindig fedik a valóságot. Ezenfelül nem szabad összekeverni a nők fizetett munkával való rendelkezését a létbiztonsággal sem. A fizetett női munka ezen változásával szemben az újratermelési szfé­ra tevékenységeinek megszervezésére hivatott társadalmi in­tézmények visszaszorulása és megdrágulása áll. A kettős te­her már régóta ismert kelet-európai feszültsége mellé ezáltal belép a Nyugaton már jól ismert probléma, nevezetesen, hogy hogyan lehet a fizetett és meg nem fizetett női munka kom­binációját egyáltalában, illetve még elviselhető költségráfordí­tással megvalósítani.

Az egykori kelet-európai államszocializmus országaira évti­zedeken keresztül a nőknek a munkapiacba való egyre nö­vekvő integrálása nyomta rá bélyegét. Mindenekelőtt a gaz­dasági növekedés volt az, amelynek nevében a nőket töme­gesen a kereső munkába irányították. Később inkább a terv-gazdaságilag irányított üzemek „munkaerőéhsége" és a két­keresős családokra szabott béralapok voltak a hajtóerői a női kereső munka kiterjedésének. Saját keresetük révén a nők személyes önállósága nem nőtt, de családon belüli pozíciójuk a gyermeknevelés és a házimunka aránytalan megosztása el­lenére javult. Ezt a fejlődést mindenekelőtt az újratermelési munka „társadalmasítására" tett erőfeszítések kísérték a kis-családos modell egyidejű megszilárdításával. Ez sem a nők szabadságát hozta magával, hanem növelte az államtól való fokozottabb függőségüket. Magyarországon a 60-as évek vé­gétől – amikor az extenzív munkaerő-felhasználás és az új­ratermelés társadalmi megszervezése érdekében tett igyeke­zet ugyancsak érezhetővé vált – ehhez még az újratermelési munka reprivatizációjának politikája is társult.

A női munkának a fizetett és meg nem fizetett tevékenysé­gekből álló összessége tehát alapvető változásokon ment ke­resztül a magyar államszocializmusban. A munkaképes korú nőknek a szabályozott kereső munkaviszonyokba való gya­korlatilag teljes bevonása a klasszikus kettős terhelés általá­nosításának aligha túlszárnyalható brutalitásába, valamint a „második", otthoni műszakját végző nő és a terített asztalhoz ülő férj sablonképébe torkollott. Az „utolérő" fejlődés ily módon kialakított kísérletének bukása Magyarországon már a 70-es 80-as évek fordulójára kétségbevonhatatlanul kirajzolódott.

Az államszocializmus születése, virágzása és kimúlása ér­zékelhetően különböző szakaszokat hozott a termelési és új­ratermelési szféra viszonyának politikai és gazdasági szabá­lyozásában is. „Alulról", tehát az újratermelési szféra szem­szögéből tekintve, az „utolérő", fejlődés „államszocialista" kí­sérletének ezen korszakai összességükben mégis jelentős ha­sonlóságokat mutatnak:

Az államszocializmus az elmaradott mezőgazdasági társa­dalmakat sajátságos társadalmi munkamegosztásukkal és sa­játságos patriarchális struktúráikkal modern ipari társadal­makká alakította. A nagybirtokrendszer (ahol létezett) és a tő­kés (exportorientált) agrárgazdaság szétverése a marginalizá­lódott, de a tőkés árucserébe mégsem teljesen integrálódott kisparaszti gazdaságok megszűnésével járt együtt. Az integ­rált nemzetgazdaság megteremtése a termelők által megha­tározott helyi és regionális cserekapcsolatok maradványainak felszámolását vonta maga után. Mindez a termelési és újra­termelési tevékenységnek a viszonylagosan vagy magasan fejlett ipari társadalmakra jellemző elkülönültségének kitelje­sedésébe torkollott: a személyes és családi újratermelési szükségletek és tevékenységek egyoldalúan és teljes mérték­ben alárendelődtek a kereső munka kényszerítő erejének. A javak termelése teljesen elszakad mindenféle használati érték­központúságtól. Ahol a használatiérték-központúság nem tű­nik el (mint a házi termelés és az önellátás esetében), ott az így előállított értékek láthatatlan támogatásként kerülnek be a bérmunkába, és alapul szolgálnak annak olcsóságához.

Az államszocializmus a termelés és újratermelés ezen alap­vető – a modern ipari társadalmakra jellemző – ellentmondá­sát nem akarta, és nem is tudta feloldani. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az államszocialista Kelet-Európában politikai és hatósági szabályozással igyekeztek mindent megtenni azért, hogy pontosan le tudják másolni a kereső munkának és az újratermelésnek azt a „modern" viszonyát, amelyet Nyu­gat-Európában évtizedekkel ezelőtt a piac vezetett be. Mind­ezt azonban nemcsak más szociális célokkal és kísérőjelen­ségekkel kapcsolták össze, hanem más gazdasági megfonto­lásokkal is. A kelet-európai átalakulási folyamat szorosan összefonódott az „utolérő" fejlődés célkitűzéseivel. Az államszo­cialista alapon működő államok e folyamat össztársadalmi szabályozásának mélyreható lehetőségeivel rendelkeztek. Ez­által a női kereső munkának sokkal céltudatosabb és meszebbható mobilizálása vált lehetségessé az „utolérő" fejlődés érdekében, mint a (fél)periféria sok országában. A „szabad munkaerőnek" az iparba áramlását adminisztratív eszközökkel és a bérnagyságokon keresztül – ami elengedhetetlenné tette a kétkeresős családmodellt – valósították meg. Ez jelentős mértékben hozzájárult az össztársadalmi forrásoknak 'a ter­melési szférába történő hihetetlen mértékű koncentrációjához, amely elengedhetetlen feltétele volt a kelet-európai „utolérő" fejlődés több, mint látványos „take off'-jának.

A másik oldalon azonban mindez a társadalmi újratermelési szférára nehezedő masszív nyomással párosult. Az újrater­melés lehetőleg költségkímélő „társadalmasítására" irányuló (Magyarországon hamar megbukott) kezdeményezések, a szükséges meg nem fizetett házimunka és ellátási tevékeny­ségek fenntartása érdekében történő szociálpolitikai jellegű tö­rekvések és az újratermelésre irányuló sztálinista, mechani­kus kényszer: mindezek politikai reakciók voltak azokra a konfliktusokra, amelyek az újratermelés marginalizálódásából fakadtak az „utolérő" fejlődés kísérletének különböző fázisai­ban. E szakaszok egyikében sem szabadultak fel azonban a közvetlen termelők (férfiak és nők) az „utolérő" fejlődés érde­kében tett meg nem fizetett szolgálatok alól. Nem került még megírásra – legalábbis Magyarországon – annak az ellenál­lásnak a története, ahogyan ezek az emberek az államszo­cializmus elképzelésének megvalósítása és az utolérő fejlődés érdekében történő kizsigerelésükkel szemben küzdöttek.

Jegyzetek

1 Törvényerejű rendelet 1951/7 (Munka Törvénykönyv), Miniszterta­nács 1950/9 és 270, 1951/40 és 161, Törvények és rendeletek hiva­talos gyűjteménye 1950/1, 165 és 426, 1951/30, 59, 173, 263.

2 Magyar Statisztikai Évkönyv 1990. és saját számítások.

3 Minisztertanács 1951/1011, Törvények és rendeletek hivatalos gyűj­teménye 1951, 388. o.

4 Kovácsné (1976) 218. o.

5 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967/70, 699; 1971/75, 156.

6 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1967/70, 526.

7 Magyar Statisztikai Évkönyv 1990.

8 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1975/80, 472-476.

9 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1971/75, 445-449.

Irodalom:

Adamik Mária (1991): Hungary – Supporting Parenting and Child Rearing: Policy Innovation in Eastern Europe. In: Kamerman, Sheila B.-Kahan, Alfred J. (szerk.): Child Care, Parential Leave and Children Under Three Years Old. Policy Innovation in Europe, New York, 115-144. o.

Andorka Rudolf-Harcsa István (1988): Modernisation in Hungary in the Long and Short Run Measured by Social Indicators. Sociological Working Papers No. 1, Budapest.

Baksay Zoltán (1983): A munkerőhelyzet alakulása és a munkanél­küliség felszámolása Magyarországon (1945-1949), Budapest.

Bennholdt-Thomsen, Veronika (1983): Die Zukunft der Frauenarbeit und die Gewalt gegen Frauen. In: Beiträge zur feministischen Theorie und Praxis 9/10, 202-222. o.

Berend T. Iván (1990): The Hungarian Economic Reforms 1953-1988, Cambridge.

Bodrova, Valentina-Anker, Richárd (szerk.) (1987): Working Women in Socialist Countries: The Fertility Connection, Genf.

Delapina, Franz és mások (1991): Umbruch in Ungarn, Wien.

Dippe, Karen-Herzog, Roman (1991): Die Auswirkungen der Veränderungen in Osteuropa auf den »Nord-Süd-Konflikt«. In: Peripherie 41, 25-49. o.

Ferge Zsuzsa (1979): A Society in the Making. Hungarian Social and Societal Policy 1945-1975, New York.

Ferge Zsuzsa (1982): The Varying Rhythm of Change of Women's Situation in Hungary, kiadatlan kézirat.

Ferge Zsuzsa (1988): The Trends and Functions of Social Policy in Hungary. In: Jallade, Jean-Pierre (szerk.): The Crisis of Redistribution in European Welfare States, New York, 145-183. o.

Ferge Zsuzsa (1991): Recent Trends in Social Policy in Hungary. In: Adam, Jan (szerk.): Economic Reforms and Welfare Systems in the USSR, Poland and Hungary, New York, 132-155. o.

Frey Mária (1993): Nők a munkaerőpiacon. In: Társadalmi Szemle, 48. évf., 3. szám.

Hahn, C. M. (1990): Market Economy and Civil Society in Hungary, London.

Heti Világgazdaság különböző számai.

Huber Mária (é.n.): Familienpolitik. Kézirat (kiadatlan projekttanul­mány).

Kovácsné Orolin Zsuzsa (1976): A mezőgazdaságban dolgozó nők élet- és munkakörülményei. In: Nők, gazdaság, társadalom. Tanul­mányok a nők helyzetéről II., Budapest, 205-224. o.

Központi Statisztikai Hivatal (1962): A nők helyzete a munkahelyen és otthon, Budapest.

Magyar Statisztikai Évkönyv különböző számai.

A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 4 kötet, 1967/70; 1971/75; 1975/80; 1980/85, Budapest.

Marton Ádám-Zafír Mihály (1987): Prices, wages, incomes and con-sumption in Hungary 1968-1985. In: WIIW – Forschungsberichte Nr. 123, 1987. január.

Munkaügyi Statisztikai Évkönyv 1988, Budapest.

Szelényi Iván (1989): Sozialistische Unternehmer. Verbürgerlichung im ländlichen Ungarn, Hamburg.

Tímár János (1979): Die Erwerbstätigkeit in Ungarn. Entwicklung 1950-1975, Prognosen bis 1990. In: WIIW – Forschungsberichte Nr. 50, 1979. január.

Turgonyi Júlia-Ferge Zsuzsa (1969): Az ipari munkásnők munka-és életkörülményei, Budapest.

Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye, különböző évfolya­mok.