A szó legáltalánosabb értelmében az egyenlőtlen fej­lődés azt Jelenti, hogy bizonyos társadalmak, orszá­gok, nemzetek egy egyenetlen ütemű fejlődésen men­nek keresztül, egyes esetekben azok, akik másokkal szemben előnyös helyzetből indultak, tovább növel­hetik előnyüket, míg más esetekben az ugyanennek a fejlődési ütembeli különbségnek a következtében a lemaradottak felzárkózhatnak, és el is hagyhatják azo­kat, akik kezdeti előnyöket élveztek. Ahhoz, hogy az egyenlőtlen fejlődés fogalmának egyáltalán értelme legyen, mindenképpen tartalmaznia kell, hogy milyen erők határozzák meg a fejlődési sebességbeli különb­ségeket

Kapitalista rendszerben a versenytársak megelőzé­sének lehetősége leginkább a: modern termelési tech­nikák és/vagy a munkaszervezés, azaz a magasabb munkatermelékenység elérésében van. Ezek determi­nálják a fejlődési sebességét mind üzemi szinten, mind a nemzet szintjén. Kumulatív növekedésre nyí­lik lehetőség, amennyiben a tőkefelhalmozás, iparoso­dás, a munkások, mérnökök, tudósok technikát kép­zettsége stb. egy bizonyos küszöbszintet ér el. Ennél­fogva az első országok, amelyek a 18. század végért és a 19. század elején átmentek az ipari, forradalmon, döntő előnyre tettek szert azokhoz képest, akik csak később lépték rá erre az útra. Ezzel jelentősen meg­növekedett a fejlettségi szintek között, kezdetben kis­mértékű különbség. Másrészt viszont – tekintve, hogy bizonyos időperiódusonként új technikai áttörések következnek he -, egyes országok, amelyek később kapcsolódtak be a nagy méretarányú ipari fejlődésbe, de már rendelkeznek a kumulatív növekedés alapvető előfeltételeivel, képesek meghaladni a korábban vi­lágpiaci túlsúllyal rendelkezőket. A később indulók tehát lényegében azzal érik el a fentebb leírt relatíve gyors fejlődést, hogy modernebb technikát alkalmaz­nak, mint azok, akik a nagy méretarányú ipari alapo­kon való működést húsz vagy harminc évvel korábban kezdték el, és éppen ezért sokkal régebbi (korszerűt­lenebb) üzemekkel rendelkeznek a korszerűek mel­lett. Ráadásul ezek a viszonylagosan későn indulók nagyobb könnyedséggel mozoghatnak az ipar új ága­zatai felé. Ez az egyik oka annak, hogy Németország és áz USA még tudta előzni Nagy-Britanniát és Fran­ciaországot, a 19. század végének fő ipari termelőit, valamint az, hogy az NSZK és Japán egyre inkább fel­zárkózott az USA- mellé.

Trockij tágította ki az egyenlőtlen fejlődés fogalmát (amelyet gyakran használt Marx és Lenin is), mély így magába foglal egy sokkal komplexebb jelenséget, az egyenlőtlen és a kombinált fejlődést. Míg a viszony­lagosan lemaradott országok a laissez-faire kapitaliz­mus rendszere alatt többé-kevésbé keresztülmentek az azokhoz hasonló fejlődési fokokon, amelyeket koráb­ban a fejlettebbek bejártak, ez a jelenség az imperia­lizmus ideje alatt megszűnt. A szerves növekedés he­lyett a lemaradott országok többsége a „fejlődésből és az alulfejlettségből összeálló fejlődési utat" járt be. Gazdaságaik a modern szektor (nagyon gyakran kül­földi dominanciával vagy az állam, által fejlesztve, esetleg a kettő kombinációjaként) és a tradicionális szektor (vagy meglehetősen fejletlen, mint a mezőgaz­daság, vagy prekapitalista, illetve kereskedői uralkodó osztály dominanciájával) kombinációjaként alakultak. Ezen különös keverék eredményeképpen nem történt kumulatív növekedés, a mezőgazdaság fejletlensége meghatározta a belső piac behatároltságát, és ez fékez­te az iparosodás ütemét, és a felgyülemlett pénztöke egy jelentős része elszivárgott az ipartól az ingat­lanpiaci spekuláció, az uzsora és a kincsképzés félé. (Lásd még alulfejlettség és fejlettség.)

A nyugati kapitalizmus fejlődési mintáit alapul vevő érvelések a Kelet-Közép-Európában lejátszódó átalakulási folyamatokat „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" (Offe, 1990) és az „aszinkronitás" (Dahrendorf, 1990) központi problematikájával jellemzik. Ezek az elnevezések olyan mélyen meghúzódó el­lentmondásokat és óriási ellenerőket kívánnak jelölni, amelyek valószínűleg a történelmi események rendkívüliségéből fakad­nak. Az „aszinkronitás" kifejezés azokra a drámai nehézsé­gekre vonatkozik, amelyek a politikai, a gazdasági és a tár­sadalmi rendszerváltás eltérő sebességéből erednek. Ezzel szemben „az egyidejűségben rejlő ellentmondás" az irányítói szféra szerkezeti hiányosságait és inkompatibilitását húzza alá – mindazt, ami a politikai demokrácia és a kapitalista pi­acgazdaság egyidejű kialakításához szükséges.

A reformelit paradigmája egyfelől abban áll, hogy a piacgaz­daság nem pusztán együtt jár a politikai demokráciával, de az előbbi egyenesen követelmény az utóbbi megszilárdulásához. Másfelől viszont, a demokratikus állammodell alkalmatlannak és diszfunkcionálisnak bizonyult a „dinamikus piaci rendszerek" ki­építése szempontjából. Sőt, ezek mozgásai éppenséggel akár alá is áshatják a politikai demokráciát. Jóllehet a kapitalista pi­acgazdaság kialakítása a legfőbb rendszerváltó folyamatok, pél­dául a magánosítás beindításához a politikai legitimáció külö­nösen magas fokát követeli meg, az átalakulás támogatottsága az idő előrehaladtával fogyatkozik. Ez a következménye az át­alakulás nagy társadalmi árának és egyre nagyobb létszámú veszteseinek. Kétségtelen, hogy a demokrácia egyfelől meg­ajándékozza az egyént a közös cselekvés, az érdekképviselet lehetőségeivel, ám másfelől ahhoz, hogy ezekkel élhessen is, az anyagi források még nem állnak rendelkezésre.

A fentebb leírtak közé tartoznak az olyan szerkezeti prob­lémák, mint például a „poszt-szocialista vezetőhiány" (Wiesenthal, 1991). Ez általában azt a paradox helyzetet jelöli, miszerint a változások végrehajtásának vagy esetleges körül­bástyázásának a vezetők, illetve testületeik egyetértésével, egyeztetett indokok és érdekek alapján kellene végbemennie, miközben maguk a vezetők és testületeik valójában csak ilyesfajta változások következtében kerülhetnek felszínre. Az a tény, hogy magánszereplők hiányában a tőkés piac megte­remtése kezdetben mint politikai cél tűzhet ki, ahhoz a dilem­mához vezet, melyet Staniszkis (1990) így írt le: az állam rá­kényszerül arra, hogy a gazdaság meglévő szereplőivel, azok érdekképviseletével mint a majdani szereplők és érdekek el­képzelt megtestesítőivel működjék együtt – az ehhez szüksé­ges források és kompetencia nélkül.

A gyökeres átalakulás kezdetén a legtöbb munkáltatói szö­vetség csak embrionális állapotban volt. Összetételük és vá­lasztókörük a későbbiekben is – az állami szféra összeomlá­sa, a folyamatban lévő magánosítás és a multinacionális cé­gek megjelenése következtében – bizonytalan és heterogén maradt. Így a kollektív vezetés érdekegyeztetésben kívánatos szerepét, amelyre jelenleg törekednek, nem képesek mara­déktalanul betölteni.

Ezzel egyidejűleg a szakszervezetek annak a hagyomány­nak a részét képezik, amelyet a „fejletlen egyesülési gyakor­lat" (Offe, 1988) elnevezéssel illethetünk annak ellenére, hogy szakszervezeti tömörülések mindenhol léteztek – a pártállami rendszerbe ágyazva. Ezt szem előtt tartva feltételezhetjük, hogy a poszt-kommunista társadalmakból hiányoznak azok a közvetítő szervezetek, amelyek biztosítanák a kommunikációt és a koordinációt az intézkedések és a gazdaság, az egyén és környezete között. Más szóval ezeknek arra kellette ke­resniük a választ, vajon hozzájárulnak-e a fentiek az átalaku­lással járó, társadalmi áldozatvállalás olyan fokú megosztásá­hoz, ami közmegegyezést vagy legalábbis toleranciát igényel; erősítik-e az új demokratikus államrend konfliktusfeloldó ké­pességét, illetve elősegítik-e ezt azáltal, hogy a döntéshozatali kompetenciát fokozatosan átengedik az autonóm tárgyalópart­nereknek.

A „paradoxon", illetve „dilemma" kifejezések legalább annyira vonatkoznak a szakszervezetek létrehívásának szer­vezeti politikájára, mint stratégiai választásaikra és cselekvési területeik behatároltságára. Bizonytalan örökségükön túl a csoportérdekek megjelenítése terén, úgy tűnik, a privatizáció során, s általában a foglalkoztatási helyzet romlásának és vál­tozásainak következtében szervezeti létük alapját veszítik el. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy reprezentativitásuk nem felel meg a valóságos helyzetnek, nincsenek tárgyalási (alku-) po­zícióban. Ezen túlmenően nem fogékonyak az olyan konflik­tusokra, amelyek mozgósítanák és kötelezettségvállalásra késztetnék őket a tagság kitartó türelmének elnyerése érde­kében. Éppen független szakszervezeti újjászületésük miatt legfeljebb arra képesek tagságaiktól „mandátumot" szerezni, hogy elfogadják a fogyasztás és a jövedelmek szigorú meg­szorításait – ha ugyan a tagok bíznak abban, hogy a lehet­séges növekedés bekövetkeztével a szakszervezetek pozíci­ójuknál fogva majd minden addigi hibát helyrehoznak.

A szakszervezetek túlságosan közvetlen bekapcsolódása az állam által vezérelt átalakulásba és a restriktív politikába ingatag legitimációjuk még további gyengülését idézheti elő, mivel eltorlaszolja előlük a szabad alku göröngyös útját, és ismét a politikai gyanakvás célpontjaivá teszi őket. Ezzel szemben az önként vállalt távolmaradás a fenti folyamatoktól a küzdőtér elhagyását jelentené, és megfosztaná őket annak esélyétől, hogy a szakszervezeteket érintő, a rendszervál­tással kapcsolatos döntéseket befolyásolják.

Mindez kritikai szembenállást követel azokkal a rend­szerváltó elméletekkel szemben, amelyek a Kelet jövőjét a Nyugat múltjában látják, s úgy tekintenek a rendszerváltásra, mint egy absztrakt modellt célként maga elé tűző folyamatra, amely két, egymással gyökeresen ellentétes rendszer közötti teljes szakadáshoz vezet. Valójában a rendszerváltás tényleges menetét a konkrét, sokféle érdekeltségű résztvevők kézzelfog­ható, gyakorlati tevékenysége határozza meg. Ez sokszor nem csupán a régi rendszerhez kötődő mechanizmusok, intézmé­nyek és szervezeti elemek egyszerű eltűnésében nyilvánul meg, hanem a megváltozott körülmények közötti újjáalakulásukban, új formáik és funkcióik felvállalásában.

Az elmondottak a szakszervezeti mozgalomra is vonatkoz­nak. Érvényesek egyrészt a lengyel és a magyar szakszervezeti fejlődés bizonyos szervezeti vonásaira (a megújult utódszerve­zetek tekintélyes súlyára és a Szolidaritás uralkodó jellegére); másrészt a szakszervezetek és a kormányok közötti viszonyra és a szakszervezetek társadalmi helyzetének természetére; harmadrészt a szakszervezetek bevonásával megvalósuló tár­sadalmi integráció mintáira (szimbolikusság és konfliktus szem­ben a jogi úton való intézményesüléssel), avagy a szakszerve­zeti politikára hatást gyakoroló sajátos társadalmi-gazdasági háttérre (például arra, ahogyan ezt a politikát a – többek között részben a korábbi „második" gazdaságon alapuló – informális gazdaság meghatározza). Ez mind a politikai demokrácia, mind a piacgazdaság esetében azt jelenti, hogy helytelen volna egy olyan megközelítéssel kísérletezni, amely a szakszervezeti rendszerek fejlődését és ennek összefüggéseit abból a szem­pontból értékeli és elemzi, hogy azok mennyiben hasonlatosak a nyugati modell elvonatkoztatott céljaihoz. Ez a megközelítés éppen azokat a sajátosságokat nem érintené, amelyek a kelet-közép-európai szakszervezeteket megkülönböztetik a nyugati­aktól.

Megfigyeléseink kiindulópontja a gazdasági szféra egyfajta meglepő irányváltoztatási folyamata. A gazdasági rend­szerváltás kifutását tekintve Lengyelország és Magyarország a 80-as évek végéig szöges ellentétben állt egymással. A köz­vélemény Magyarországot tartotta az óhajtott piacgazdaság majdani első megteremtőjének, ezzel szemben Lengyelország szempontjából különösen nehéznek ítélte meg a gazdasági szerkezetváltást. A Kádár-éra gazdasági reformjainak öröksé­gét nemcsak kiaknázható gazdasági előnynek tekintették, ha­nem modem, a rendszer polgárosodása szempontjából ked­vező társadalmi környezetnek is. A Lengyelországról szóló vé­lekedés az elkeserítőbb gazdasági helyzeten túl sokszor arra a politikai kultúrára is célzott, amely azt valószínűsítette, hogy a demokrácia kikiáltását egy populista politikai stratégia fogja követni, amely szorosan kötődik az erős, obstruktív szakszer­vezetekhez. Ám időközben ez a két ország szerepet cserélt. Míg Lengyelországnak sikerült az átalakulás nyomása alól ki­kerülve a növekedés útjára állnia, addig Magyarország tartós pénzügyi egyensúlyzavarral küzd.

Ebben az írásunkban nem a rendszerváltás egészéről, ha­nem a szakszervezetek átalakulásáról kívánunk világos képet nyújtani. A kérdést a politikai kultúra összefüggésében vizs­gáljuk, a rendszerváltás kezdeteitől. A szakszervezeti helyzet változásaival összhangban egyfelől a szervezeti formák kö­zötti kölcsönhatásra és a szakszervezeti cselekvési min­tákra összpontosítjuk figyelmünket, másfelől arra: hogyan vonja be, illetve rekeszti ki döntéshozatalai folyamán a kormányelit a szakszervezeteket az átalakulás irányításá­ból.

2. A civil társadalom és a szakszervezetek

Az elemzők A 80-as évek „alternatív társadalmainak" jellem­zésekor általában az 50-es évek közepe óta érvényes külön­féle politikai összefüggésekre és társadalmi tanulási folyama­tokra hivatkoztak. Az a fajta kollektivista, konfliktuskereső politizálási mód, amilyet a Szolidaritás gyakorolt a társadalom és az állam szembenállása idején, a lengyel „civil társadalom" legfőbb jellemvonása volt. Ezzel szemben a magyar „alternatív társadalom" sajátossága a „polgári öntudathoz" való visszaté­rés folyamatában, a depolitizált társadalom egyéni túlélési stratégiáiban ragadható meg, amit a második gazdaság kép­viselt. E „civil társadalom" résztvevőit a „citoyen" és a „pol­gár" elnevezésekkel illették (Frentzel-Zagorska, 1990).

Az elemzések mindkét országban hivatkoztak a fennálló rendszer és az „alternatív társadalom" természete közötti összeférhetetlenségre, ugyanakkor az eltérő kulturális öröksé­geket mint az átalakulási folyamat gerjesztő erőit értelmezték.

Magyarországon az elemzők kételkedtek abban, vajon a 80-as évek kisvállalkozói képesek lesznek-e elindítani egy olyan helyi vállalkozói réteg kialakítását, amely készen áll majd a kockázatok vállalására, képes lesz a felhalmozásra és a gaz­dasági átalakulás véghezvitelére. A „második" és „harmadik" gazdaság közötti szoros összefonódás körükben olyan viselke­dési mintákat alakított ki, amelyek könnyen az átfogó gazdasági liberalizáció ellenzőivé tehették volna őket. Ugyanakkor tény, hogy a második gazdaság mint „a modernizáció területe" sem­miképpen sem játszott közvetítő szerepet a „gazdálkodó polgár" politikai érdekartikulációja és a politikai hatalom monopóliumával rendelkező párt között a piaci tényezők és a gazdasági „auto­nómia" részleges átrendezése érdekében. Ellenkezőleg, a má­sodik gazdaság a kompromisszumok és a „békés egymás mellett élés" depolitizált területét hozta létre a társadalom és a hatalom között. Ez olyan nagy mértékben sikerült, hogy a dolgozók többsége egyénileg próbálkozott egyre súlyosabbá váló mindennapos gazdasági gondjai leküzdésével. Kisebb kö­zösségek hálózatai jöttek létre, és elfogadottá vált a kettős jö­vedelemszerzés, illetve munkaviszony. A dolgozói csoportok in­formális és szelektív egyezkedési stratégiái fontos szerepet ját­szottak az állami vállalatok termelési stratégiáinak kialakításá­ban. Változás iránti rugalmasságuk – az állandó hiányok követ­keztében – nélkülözhetetlennek bizonyult a vállalati vezetők számára. Magyarország a 80-as évek végéhez az érdekképvi­selet alaposan megosztott szervezeteinek konglomerátumaként érkezett, melyből hiányoztak a szolidaritás jellegzetes elemei és a jogegyenlőség elfogadása. Ebben a környezetben a hiva­talos szakszervezetek jelentéktelennek bizonyultak, tekintélyt sem igen élveztek. A dolgozók azonban továbbra is passzív részesei maradtak a bürokratikus-paternalista szakszervezetek által működtetett szociális rendszernek. Ezzel szemben a mun­kásság szakszervezetszerű csoportosulásai kezdtek érdekkép­viseleti tevékenységbe, általában szorosan együttműködve a vállalatvezetéssel és mellőzve a párthoz való kötődést. Ennek megfelelően, a demokrácia beköszöntével a régi szakszerveze­tek legitimációja kétségessé vált, egyben passzív szerepre is kényszerültek. Eközben az alternatív egyesületek, amelyeket ugyancsak e változás hívott életre, szintén képtelennek bizo­nyultak felülemelkedni a pusztán szemlélődő szerepen.

A demokratikus átalakulás a társadalom tágabb értelmű megjelenítése nélkül az újjászülető pártpolitikai elit tárgyalásain dőlt el, és a szakszervezetek sem tudtak igazi hatást kifejteni. A nagyon alacsony választási részvétel következtében nem volt véletlen, hogy az első szabad választás két fordulója vé­gül egy konzervatív koalíciót eredményezett, amely a Kádár­rendszer egykori visszafogottabb ellenzékének volt része. Szemben a liberális pártokkal, amelyek nyíltan szembefordul­tak a pártállami renddel, és a gazdaság radikálisabb átalakí­tását követelték, a konzervatívok a „nyugodt erő" képét su­gallták magukról. Ennek megfelelően a piacgazdaságba való fokozatos, viszonylag fájdalommentes átmenetet hirdették.

Magyarországtól eltérően a lengyel „civil társadalom" nem annyira a gazdaság titkos búvóhelyein és az államszocialista társadalom párhuzamosságaiban alakult ki, mint inkább a po­litikai rendszerrel való szembeszállás során. így Lengyelor­szágban a modernizáció erősebben kötődött a demokratikus átalakuláshoz és a politikai autonómiához, amelyet a Monoli­tikus politikai hatalom visszaszorításával, majd elmozdításával értek el. Minthogy a társadalmi ellenállás szakszervezeti kön­tösben jelentkezett, a demokratizálódás a Szolidaritás hivata­los elfogadását követelte, független szakszervezetéket. Ez ugyancsak az OPZZ-n belüli, párthű gyári szakszervezetek ellen irányult, amelyeket a Szolidaritás nyílt ellenzékeként a rendkívüli állapot bevezetése után hívtak életre. Az 1988-as sztrájkmozgalomban a Szolidaritás reaktivizálódása a politikai helyzet romlását jelezte, egyben háttérül szolgált a „kerekasztal-tárgyalások beindításához, melyek az átalakítással járó konfliktusok enyhítését tűzték ki célul. A modernizáció feltétele tehát az volt, hogy a Szolidaritás olyan pozícióhoz jusson, melyben a demokrácia működéséhez szükséges rend­szerváltás fő elindítója lehet. Egyes elemzők fenntartásokkal nyilatkoztak a Szolidaritás politikai kultúrájáról, amelyet – a munkásosztályról teremtett „mítosznak" megfelelően – az egyesülés legelterjedtebb formáival és morális értelemben fundamentalista gondolkodásmóddal lehetett jellemezni. Ezek a vonások szolgáltathatták a táptalajt a populista politikai stra­tégiákhoz, és jelentettek akadályt a rendszerváltás ösvényén, mivel általuk egy átalakulás ellenes szakszervezeti erő lépett hivatalba (Staniszkis, 1991).

A két ország szakszervezeti rendszerei között nyilvánvalóak a szervezeti és ideológiai különbségek. A lengyel, illetve ma­gyar szakszervezetek (párt)politikai szerepvállalása alapvető­en más. Emellett az alternatív egyesülések számos formája igen sajátos társadalmi súlyt és szakszervezeti jelleget kapott. Ez mind a mai napig hat. Ha a viszályokat úgy értelmezzük, mint a társadalom integrációs és összetartó folyamatainak le­hetséges „modern" élesztőjét, a szakszervezeti lét és cselek­vőképesség alapvető kifejezésmódját, akkor ez a két ország lényegi különbségeket árul el ilyenfajta képességei tekinteté­ben. Ennek egyik mutatója a sztrájkok és tüntetések gyako­riságának és jellegének éles kontrasztja, azaz a sztrájkok el­térő jelentősége.

Lengyelországban minden nagyobb sztrájkmozgalom külön hangsúlyt kapott abból a szempontból, hogy milyen körülmé­nyek között, milyen szervezeti és rendszerváltó politikával jött létre. A sztrájkharcok egyfelől hozzájárultak a szakszervezeti rendszeren belül zajló szervezeti átalakulási folyamatokhoz, a szakszervezetiség mibenlétének átfogalmazásához, vala­mint újabb cselekvési lehetőségek feltárásához. Másfelől vi­szont megmutatták, hogy a politikai elit vezérelte rend­szerváltást a társadalom még mennyire fogadja el, vagy már elutasítja azt. Ezáltal hatást gyakoroltak a politikai irányvál­toztatásokra. A nyílt társadalmi összecsapások csökkenteni tudták a jellegzetes rendszerváltási bizonytalanságot, ami az irányítói körök és kölcsönös viszonyaik legitimációját, cselek­vési lehetőségeit és integrációját jellemezte.

Ezzel szemben Magyarországon még a nagyobb szakszer­vezeti tömörülések ritka megmozdulásai sem bizonyultak elég jelentősnek összetartó erejüket vagy a szakszervezeti rend­szer megváltoztatását illetően. A lengyelországi nyílt társa­dalmi ellentétektől és jelképes integráció formáitól eltérően, Magyarországon lényegesen nagyobb szerephez jutott a formális, intézményes átrendezés és a hivatali pozíciókért való küzdelem.

A kezdeti időszakban a politikával átitatott lengyel társada­lom konfliktusélményei és a Szolidaritás konfliktusokban való jártassága a fokozott ellenállás lehetősége helyett számos egyéb módon jutott kifejezésre. Ez volt az a „társadalmi tőke", amely a gyökeres rendszerváltás folyamatában, ideértve a szi­gorú fogyasztási megszorításokat, megmutatkozott.

A kormányra került Szolidaritás-elit átütő reformjainak bein­dításához inkább számíthatott a Szolidaritás kezdeti támoga­tására, mint ahogy az Magyarországon a magyar szakszer­vezetek esetében alakult. A sokkterápia társadalmi következ­ményeinek enyhítésére a konszenzusos politika hatásos tak­tikának bizonyult, de bármikor fel lehetett függeszteni. Ez mind a kormány, mind a szakszervezetek részéről az intéz­ményesült „új érdekképviseletek" nyílt elutasítását jelentette.

A Szolidaritás „éthosza" mint alapjaiban szilárd, politikailag jelképes erejű közmegegyezés vált a sokkterápiát legitimáló hivatkozássá. Ez egy olyan, a demokráciába és a piacgazda­ságba vezető reform elfogadását jelentette, amelynek gazda­sági szakértők írják majd elő sajátos ütemtervét, és amelyet egy heroikus társadalomtól el lehetett várni. A szakszervezet politikai bevonását e konszenzussal, azaz a vezérek kezdeti perszonáluniója és a Szolidaritás szakszervezet nem hivata­los, kiváltságos politikai helyzete által sikerült elérni. A szak­szervezeti vezérkar politikai részvétele a gazdasági átalakulás során a szakszervezeti politika intézményi szerkezetének fe­lülvizsgálatára, valamint a szociális sokk érintettjeinek felké­szítésére korlátozódott. A „normális" szakszervezeti cselekvés területeit, így a bérpolitikát valójában nem érintették. A vállalati béralkut központi vezérelvek irányították, amelyeknek a mel­lőzését büntetőadó (popiwek) kirovásával fenyegették. A szak­szervezetek „megegyezéses" bevonása azonban nem szün­tette meg a konfliktusokat. 1989-ben a Szolidaritás mint jelkép körül zajló vita már nemcsak hogy csúcsszintű háborúskodás­hoz vezetett, de olyan konfliktussal fenyegető folyamatot in­dított el, amely a szakszervezeti és a politikai elit egymástól való határozott elkülönítése felé tartott. 1990-berfTsmét mu­tatkozott társadalmi konfliktus és sztrájktevékenység, ám a politikai átalakulás iránti konszenzus és a Szolidaritás éthosza megakadályozta a meglévő, újratermelődő érdekkülönbségek kifejeződését. Üzemi szinten a „védernyő", amelyet a Szoli­daritás az átalakulási folyamat érdekében bontott ki, a szak­szervezeti aktivisták politikai értékválasztásán nyugodott (Gilejko és mások, 1992), illetőleg azon az ellentmondáson alapult, amely a szakszervezet tagsága és klientúrája szintjén a politikai átalakulás eltérő megközelítései és a gazdasági ér­dekek között feszült (Gardawski, Zukowski, 1994).

A lengyel szakszervezeti rendszer megkülönböztető voná­sát – egyre szélesedő ideológiai polarizáció közepette – a két nagy szakszervezeti tömörülés, a Szolidaritás és az OPZZ felemás politikai kettőssége adja. A két szervezetnek nemcsak a vezetősége, de üzemi aktivistái is egyértelműen különböző­en viszonyultak előbb a rendkívüli állapothoz, majd a Balcerowicz-tervhez. A Szolidaritás vezetői nyilvánvalóan megér­tőbb álláspontot foglaltak el a privatizáció és a teljesítmény­függő elosztás kérdéseiben, mint tették azt inkább államköz­pontú felfogású kollégáik az OPZZ-n belül (Gilejko-Gardawski, 1992).

Hasonló eltérés volt megfigyelhető a két szervezet támoga­tói között is. Alacsonyabb taglétszáma ellenére a Szolidaritás jóval nagyobb politikai tekintéllyel és mozgósítási képességgel rendelkezett, mint vetélytársai. Politikai gyökerei és erkölcse lehetőséget kínált részint kiváltságos politikai helyzetének, ré­szint szervezete elkülönülésének indoklására is. A tárgyaláso­kon közösen létrehozott és a Szolidaritás által védelmezett radikális gazdasági sokkterápia-terv támogatásának erőforrá­sát nem pusztán a kezdeti politikai konszenzus, hanem a tár­sadalom politikai érzékenysége és konfliktusvállaló képessége is biztosította.

Ennek az elsősorban politikai és jelképes „beavatottságnak" az elkerülhetetlen bomlási folyamata a gazdasági újjászerve­zés szerkezeti törésvonalai és a rendszerváltással járó re­cesszió szociális következményei mellett a későbbiek során éreztette hatását az átalakulás ütemében és irányaiban, va­lamint a lengyel szakszervezeti mozgalom széthullásának je­leiben. A demokratikus és gazdasági átalakulás kezdetétől végbemenő elkülönülés a vezetők, a pozíciók és az érdekek között olyan, eltérő pozíciójú vezetők sokaságának felbukka­nása gyanánt fejlődik ki Lengyelországban, akiknek mindegyi­ke a Szolidaritás örökösének tekinti magát.

A Lengyelországgal összehasonlítva depolitizált és szociá­lisan mélyen tagolt Magyarország egy nagyon eltérő rend­szerváltási politika színterévé vált, mely a konzervatív kor­mánykoalícióban öltött testet. Ez az irányzat a „fokozatos köz­pontosító" elnevezést kapta (Bruszt, 1993); egyrészt tétovasága miatt, amely a szabadpiac iránti fenntartásaiból eredt, másrészt az állam szabályozó szerepe iránti elkötelezettsé­géből fakadóan, amely egyfajta parlamenti abszolutizmus for­májában nagymértékben kirekesztette a társadalmi tömörülé­seket. A „fokozatosság" és az „államközpontúság" ugyanakkor feltűnően nem állt összhangban egymással. Míg a gazdaság­politika területén óvatos átalakulási lépések váltakoztak várat­lan kitörési kísérletekkel (radikális importliberalizáció, a vállal­kozások likviditásának törvényi szabályozása), addig a szoci­álpolitika a szakszervezetek semlegesítése és részleges be­vonása között ingadozott. Az összhang azért hiányzott, mert a magyar társadalomnak nem volt össztársadalmi szintű tapasztalata a konfliktusok kezelésében, de nem jött létre jelképes jelentőségű összefogó erő sem. Ehhez járult még az elbizonytalanodás is, amely a fentiek úgyszólván „funkci­onális megfelelőiként", jogi intézményesüléshez és legitimáci­óhoz vezettek.

A magyarországi demokratikus átalakulási folyamat legjel­lemzőbb vonását, amely az eliteknek a társadalmat kizáró megállapodásában nyilvánult meg, a legitimáció és a törvé­nyesség fordított arányában találhatjuk. Az előző rendszer in­tézményeinek és politikai résztvevőinek legitimációjával való gyökeres szakítás ellenére azok jogszerűségét és jogfolyto­nosságát minden kétséget kizáróan elismerték. Az alkotmány­ról folyó vitával kapcsolatban Kis János (1994) úgy érvelt, hogy az alkotmányból azért hiányzik a jelképes jelentőségű egyesítő erő, mert az nem egy közösen megalapozott törvény, hanem a politikai nómeklatúra munkájának az eredménye. Ezt a magyarázatot úgy is fel lehet fogni, mint az ország gazda­sági rendszerváltó politikájának sajátos alapfeltételét. Len­gyelországgal szemben a magyarországi rendszerváltás nem ébresztette fel a „közösségi lelkesedés tartalékait", ami a tár­sadalom bevonása révén védelmi eszközei szolgálhatott volna a piacgazdaságba való átmenet súlyos követelményeivel szemben. A politikai irányító körök, bármilyen is volt politikai meggyőződésük, képtelennek bizonyultak visszatérni a meg­egyezéshez vezető útra, s egy olyan reform mellett síkra száll­ni, amely a demokráciát és a piacgazdaságot egymással azo­nos jelentésűnek ismeri el, és a súlyos szociális terheket mint ezek elkerülhetetlen velejáróját fogadja el.

A lengyelországi politikai szimbolikussággal ellentétben az intézkedések inkább az eljárások és intézmények jogszerűsé­gére támaszkodtak. Ennek megvoltak a maga következmé­nyei a rendszerváltáshoz vezet út kiválasztásában. Először is, ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett érvényt sze­rezni olyan, hosszú távú gazdaságpolitikai terveknek, amelyek a meglévő érdekektől elszakadtak. Ez Lengyelországban si­került. Másodszor: bár a konzervatív kormánykoalíció törvé­nyes alapokon és egyértelmű parlamenti többségen nyugo­dott, egy depolitizált magyar társadalommal a háttérben na­gyon is bizonytalan volt afelől, mennyi bizalmat is élvez va­lójában. Lengyelországtól eltérően, politikai élcsapat-felfogása nem engedte meglátni a gazdasági átalakulásban a történelmi léptékű fejlesztés lehetőségét. A konzervatívok inkább a régi rendszerrel való politikai szakítás élcsapatának tekintették ma­gukat. Ez a szakítás a kommunizmus okozta veszteségeket kívánta volna „megtéríteni" a történelmi folytonosság és a kollektív emlékezet, az értékrend és az erkölcs területein. Ugyan­akkor a premodern jelképekhez és szertartásokhoz való visszatérés és a történelem művi rekonstrukciója közben a kormánynak nem sikerült még jelképes tőkét sem felhalmoz­nia a piacgazdaság megteremtésének nagy tervéhez. Ehelyett hozzájárult a pártok közötti polarizációhoz, és kiábrándította a lakosság túlnyomó többségét. Mindezekkel együtt sem for­dult el szégyenlősen a társadalmi viszályoktól, hanem az ál­lami apparátus irányítói, illetve később az állami tulajdonú nagyvállalatok vezetői között próbált szövetségesekre találni (Szálai, 1992) – a társadalom egésze helyett. Kezdetben in­kább a szakszervezetek semlegesítésével próbálkozott, mint­sem azzal, hogy bevonja őket rendszerváltó politikájába. Ezt a felfogást az a tény is alátámasztotta, hogy – Lengyelország­gal ellentétben – Magyarország „több piaci vonást, de gyengébb szakszervezeteket" örökölt (Bruszt, 1993). A de­mokratikus átalakulás jegyében újonnan létrejövő pluralista szakszervezeti rendszer legalább négy meghatározó szem­pontból különbözött a lengyelországitól. Ezek mind hozzájá­rultak ahhoz, hogy a szakszervezetek közvetítői szerepe a kormány rendszerváltó politikája tekintetében már kezdettől fogva kétségbe vonható és ingatag volt. Míg Lengyelországra nem, addig Magyarországra illett az „egyesülési fejletlenség" kifejezés.

1. A szakszervezetek gyenge reprezentativitásuk és legiti­mációjuk következtében tagságukat csak korlátozottan tudták mozgósítani, illetve elkötelezni.

2. A túlzott horizontális és vertikális tagoltság egyszerre tet­te nehézkessé a központi szintű érdekegyeztetést és a szak­szervezetek és a kormány közötti tárgyalásokon kialakult kompromisszumoknak a tagszervezetekre kényszerítését.

A hatalmi egyensúly megbomlása és az újonnan létrejövő egyesületek konkurenciája arra kényszerítette a régi szak­szervezeteket, hogy alávessék magukat egy megújítási folya­matnak, melyből a régi, monopolhelyzetű szervezet helyett négy szakszervezeti szövetség került ki. Az újjászerveződés eredményeként kialakult függetlenség és plurális jelleg szám­űzte a korábbi szakszervezeti vezetőségi testületek haszon­leső gondolkodásmódját, amely a költség-haszon elv szem­pontjából mérlegelte a szervezeti stratégiát, és egyáltalán nem vette figyelembe egy közömbös tagság tényének követ­kezményeit. Ezt felfoghatjuk akár az intézményes újjászerve­zésre visszaható, azt kiegészítő folyamatként is. A monopol­helyzetű állampárt hatalomvesztése, a demokratikus többpárt­rendszer megjelenése, az állami tulajdon monopóliumá­nak előre látható megszűnése, valamint a magánszektoron belüli és az állami foglalkoztatás között várható differenci­álódás következtében egy ilyen irányú igazodás megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy csökkentse a destabilizáció és a legitimációs veszteség kockázatát. Egyidejűleg a cselekvési területeket is közelebb hozta a különböző dolgozói csoportosulások érde­keihez. A szervezeten belüli újjászerveződési folyamatot ki­egészítette a kompromittálódott felső tisztségviselők leváltása, demokratikus működési szabályok bevezetése és az ideoló­giai elkötelezettség revíziója. Ez utóbbi magában foglalta a jövőbeni pártsemlegesség kihirdetését és az iparban az állami tulajdon fenntartása melletti ismételt kiállást, ami a dolgozók védelmét tűzte ki célul a piacgazdaság várható kockázataival és a „tulajdonvesztéssel" szemben.

E horizontális felaprózódással párhuzamosan egy vertikális irányú is végbement. A hazai vállalati és ágazati szakszerve­zetek keretében működő szervezetek az újonnan létrejött szö­vetségeken belül széles körű autonómiához jutottak. Ez a deklarált centralizmus-ellenesség egyrészt azt tükrözte, hogy az ideológiai normákat hordozó egységes erő hiányzott a régi monopolhelyzetű szövetségből és az alá tartozó szerveze­tekből. Másrészt a 80-as éveknek arra a tendenciájára is utalt, amely a vezetőségtől függő „vállalati szakszervezetekre" törekedett (Tóth, 1992). A magánosítás és a piacosítás kény­szereinek árnyékában a fenti vonás új jelentést kapott. Ellen­pontként hozható fel a három újonnan megalakult alternatív szakszervezeti tömörülés centralizmus-ellenessége,^ amely egyszerre fakadt gyakran spontán jellegű, decentralizált meg­jelenésükből és vehemens demokratikusságra-törekvésükből, amely a hatékonyság minden szervezeti szempontján felülke­rekedett. A belső demokrácia radikális irányzatai különösen a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája esetében kapcsolódtak össze azzal a stratégiai törekvéssel, hogy egy „alulról jövő" szervezetet alakítsanak ki.

3. Szemben a Szolidaritásnak kedvező lengyelországi „du­alizmussal", Magyarországon egy sajátos, a régi szakszerve­zetek számára kedvező „aszimmetrikus dualizmus" nyert tért. Ezt a szervezetek politikai súlya és politikai legitimációja -azaz a szervezeti reprezentativitás és politikai szerep – közötti ellentmondással lehet legjobban jellemezni. Bár a frissen ala­pított alternatív tömörülések csupán a megfelelő választási te­rületek kisebbségét tették ki, demokratikus legitimációt élvez­tek. Ezért a vezető kormány-, ilI. ellenzéki pártokhoz fűződő laza kapcsolataik révén – bár korlátozott mértékben – hatást tudtak gyakorolni a politikai rendszerre. Ezzel ellentétben az utódszervezetek meg tudták őrizni hegemóniájukat mind az ipari, mind a kereskedelmi és a közalkalmazotti szférában, noha demokratikus legitimációjuk kezdetben vita tárgyát ké­pezte. Az átalakult „utódpártok" választói „gettósodása" követ­keztében a politikai rendszer egyetlen pártjához sem kötődtek igazán. Ez a helyzet a legitimációs és vagyonmegosztási küz­delemben tartós lövészárok-háborúhoz vezetett, amely egé­szen 1992-ig hatással volt mind a kormány és a szakszerve­zetek közötti, mind a szakszervezeti tömörülések egymás kö­zötti kapcsolataira. Összességében az alternatív szakszerve­zeteket a dolgozóknak csupán egy képzettebb kisebbségi csoportja hozta létre. A túlnyomó többség továbbra is az új­jászervezett régi tömörülések passzív tagja maradt, vagy egy­szerűen kilépett.

4. Lengyelországgal összevetve: az új politikai elit(ek) és az újonnan megalapított alternatív szakszervezeti csoportok közötti viszony teljesen mentesnek tűnt a pártbeli és szak­szervezeti funkciók átfedésétől. A magyarországi politikai pár­tok helyzete kezdettől fogva meghatározóbb volt, és a szak­szervezetek iránt is tartózkodóbban viselkedtek. Mivel az al­ternatív tömörülések csak marginális szerepet játszhattak a demokratikus átalakulás folyamán, nyomokban sem élveztek olyan politikai pozíciót, mint a Szolidaritás a maga történelmi­leg megalapozott erkölcsiségével. A magyar szakszervezetek – önmeghatározásuk szerint – pártpolitikailag nem kötelezték el magukat, ugyanakkor a konzervatív és a liberális pártok sem tekintették önmagukat szakszervezeti pártoknak. Inkább hajlottak arra az álláspontra, hogy a szakszervezetek poten­ciális gátjai a piacgazdaságba való átmenetnek, ahelyett, hogy olyan tárgyalópartnert láttak volna bennük, aki éppen annak elfogadtatását segíthetné elő a dolgozók körében. En­nek az általános helyzetképnek az lett a következménye, hogy az alternatív szakszervezetek az Érdekegyeztető Tanácson (ÉT) belül korlátozott és ellentmondásos szerepet játszottak (Héthy, 1993; Ladó, 1994). A lengyelországi szimbolikus köz­megegyezéssel ellentétben, Magyarország az ÉT által egy há­romoldalú egyeztetést vezetett be, amely formáját tekintve vi­tatható, egységes tartalommegjelölését tekintve pedig hiányos volt. Egyrészt a munkáltatói és a szakszervezeti oldal kétség­be vonható képviselői minősége és a tisztázatlan hatáskör­megosztás a parlament és az ÉT között mindig is ellentmon­dásossá tette az intézményesített érdekegyeztetés e formáját. Másrészt viszont a kormánnyal elért megállapodások mind­össze néhány részleges egyezségre korlátozódtak. Ezek el­sősorban a garantált minimálbér valorizálására és az alacsony jövedelműek adóterheinek enyhítésére vonatkoztak.

3. Az átmeneti időszak

Még az 1993. őszi lengyel és az 1994. nyári magyar politikai hatalomváltás előtt, amely „posztkommunista" pártokat emelt kormányra, mindkét országban feltűnő változások következtek be a szakszervezeti szektorban. Az átrendeződések hátteré­ben mindkét esetben a rendszerváltás csődje húzódott meg, abban a kettős értelemben, mely egyfelől egy széles körű gazdaságszerkezeti csődöt és szigorú szociális kor­látozásokat, másfelől a politikai irányítás és legitimáció kudarcát jelentette. A rendszerváltás eredeti koncepciója megkérdőjeleződött, és az irányítás olyan ütemben veszített legitimációjából, ahogy a lakosság kiábrándult a végrehajtó hatalomból. A kezdeti közmegegyezéshez még elérhető erő­források jószerivel kiapadtak. Miközben a lengyel sokkterápiát rendszertelen intézkedései miatt bírálták, a magyarországi „fo­kozatosságot" azzal vádolták, hogy késlekedik a gazdaság és a vállalkozások átalakításával, magyarán: csak bürokratikus értelemben támogatja a privatizációs politikát, miközben túl engedékeny pénzügyi politikát folytat. Ezen felül még, arra is képtelennek mutatkozott, hogy véget vessen a folyamatosan emelkedő szociális kiadásoknak, amelyeket egyre nehezeb­ben tudtak fedezni. A munkanélküliség és az inflációs ráta szempontjából az átalakulás szociális ráfordításai Magyaror­szágon megközelítették a lengyel szintet.

Lengyelországban a politikai irányítás ás legitimáció csődje az egymást követ kormánykoalíciókban öltött testet. Ez a po­litizáló Szolidaritás-tábor egyre eltérőbb szemléletmódját és feszültségeit tükrözte. Ezzel szoros összefüggésben a kor­mány és a szakszervezet egyfelől fokozatosan eltávolodott egymástól, másfelől felbomlott a Szolidaritás szakszervezeti szárnya. Ez együttjárt az OPZZ relatív megerősödésével és a szakszervezeti rendszer fokozódó megosztottságával. Ezzel szemben Magyarországon a konzervatív koalíció a választási ciklus végéig kormányon maradt. Igaz, hogy eközben belső válságok és súlyos népszerűségvesztés rázkódtatta meg, amely – természetesen más módon – a legnagyobb ellenzéki liberális pártra is hatást gyakorolt.

Paradox módon az a kudarccal végződő politikai beavatko­zás, mely az alternatív szakszervezeti tömörüléseknek kívánt kedvezni a szakszervezetek legitimációs és vagyonmegosz­tási vitájában, végül is a meglévő szakszervezeti rendszer egyfajta újra-megerősödéséhez vezetett. Ezt tükrözte a szer­vezetek között folyó lövészárok-háború időszakos felfüggesz­tése, és az „utód-szövetségek", különösen az MSZOSZ meg­szilárdulása.

A kormányok mindkét országban próbáltak megbirkózni a válsággal, ezért részlegesen felülvizsgálták addigi rend­szerváltó tevékenységüket. Lengyelországban ez bizonyos fo­kú elfordulást jelentett a közmegegyezés eszményétől, és tö­rékeny „korporatista" megállapodásokhoz vezetett, amelyek­ben az OPZZ is helyet kapott. Magyarországon a háromoldalú Érdekegyeztető Tanács, amely elismerte az MSZOSZ-t, hiva­talos rangra emelkedett. Ezáltal a kormány kezdeti semleges­ségi politikája elmozdult a szakszervezetek szélesebb körű bevonásának irányába.

Magyarországon – hogy ne alakuljon ki nyílt társadalmi konfliktus – nagy jelentőséget tulajdonítottak a vitás kérdések intézményes megoldásának, Lengyelországban azonban a sztrájkmozgalmak és tömeges tiltakozótüntetések jutottak lé­nyegesen nagyobb szerephez. Lengyelországban az 1992-es nyári sztrájkhullámnak az állami vállalatok újjászervezéséről szóló Egyezmény lett a következménye. A sztrájkokat az OPZZ-hez tartozó ágazati szakszervezeteken kívül a szakadár Szolidaritás 80 és szindikalista csoportosulások támogatták. Ez a Szolidaritás csökkenő mozgósítási képességét tükrözte. Az Egyezmény formális, korporatista megállapodás formájá­ban kiterjedt az összes szakszervezetre. Ezáltal fokozta a „posztkommunista" ágazati szakszervezetek jelentőségét, to­vábbá véget vetett a Szolidaritás „konszenzusos" integráció­jának és informálisan kiváltságos helyzetének. A törvénycso­mag, amely az Egyezmény elfogadását célozta, emellett még szerkezetátalakítási intézkedések hivatalos rögzítésére is tö­rekedett. Nagy hangsúlyt kapott benne a bankok szerepe az állami vállalatok újjáélesztésében és adósságállományuk ke­zelésében. A megállapodás középpontjában mégis a privati­záció élénkítése állt. Ehhez a munkásokkal kellett egyetér­tésre jutni, és a gazdasági rendszer átalakítását a lehető leg­gyorsabban befejezni. Ám a politikai hatalomváltás következ­tében az Egyezményben rögzített törvénytervezetet a Szejm már nem fogadhatta el.

Az 1992/93-as téli bányászsztrájkot, amelyben a Szolidari­tás ismét kezdeményező szerephez jutott, a tanárok és az egészségügyi dolgozók 1993-as nyári tiltakozó kampánya kö­vette. Részvételével a Szolidaritás kísérletet tett tekintélyének helyreállítására. Ezekkel a feszültségekkel a háttérben a Szo­lidaritás parlamenti csoportja bizalmatlansági indítványt nyúj­tott be, amely a Suchocka-kormány bukásához, illetve a kö­vetkező választásokon a Szolidaritás vezetőségének eltávolí­tásához vezetett.

A szakszervezetek szerepe, melyet ebben a politikai „neki­buzdulásban" játszottak, nem tekinthető „öncélnak". Nyomaté­kosította azt a tényt, hogy a Szolidaritás mint a liberális reform­politika legitimációs forrása kimerült, tehát új önmeghatározást és új szerepet kellett keresnie. A szakszervezeti mozgalom fej­lődését a felemásságtól az egyenjogú politikai dualizmus felé történő elmozdulás jellemezte, mely az OPZZ megerősödő stá­tuszában öltött testet – a Szolidaritás változatlanul jóval na­gyobb politikai tekintélye és mozgósítási ereje ellenére. Ugyan­akkor a Szolidaritás általános elfogadottsága párhuzamosan apadt a Szolidaritás utáni kormányok iránti bizalom elvesztésé­vel. A szakszervezeti indíttatású mozgalom széttagolódását a szakszervezeti szárny átalakulása, majd felbomlása kísérte. A konfliktust rejtő mozgósítási intézkedéseknek és a politikai stra­tégiának – ideértve egy független parlamenti frakció létrehozá­sát is – az volt a célja, hogy segítségükkel leküzdhetővé váljék az az identitási és szervezeti válság, amely a Szolidaritás gyűj­tőjellegéből fakadt. A dolgozók úgy érezték, mintha a Szolida­ritás a kormány meghosszabbított keze lett volna; a kofmány pedig úgy, mintha az reformjának technokrata terveit húzná ke­resztül.

A Szolidaritáson belüli bomlási folyamat három szinten és három különböző irányban zajlott le:

1. A politikai vezetés és a különféle érdekeket képviselő csoportok közötti funkciómegosztás folyamán a vezetői elit és a mozgalom szakértői a politikai osztályon belül független cso­porttá váltak. Más szóval, a Szolidaritás mozgalma a politikai karrier ugródeszkája és az újonc politikai vezetők előtt meg­nyíló lehetőségek tárháza lett. Ezért érezte magára nézve kö­telezőnek az általános értelemben vett átalakulás melletti ki­állást a sajátos szakszervezetői érdekek képviseletével szem­ben. (Erre a szakszervezeti szárny már 1991-ben megadta a maga válaszát: a választáson saját jelölteket állított, majd kü­lön parlamenti csoporttal képviseltette magát. Ezzel szemben, a régi szakszervezetek képviselői, amennyire politikai súlyuk engedte, saját szervezeteik politikai lobbystáinak tekintették magukat.) A mozgalom egy része levált, hogy politikai cso­portot hozzon létre. Ez az értelmiségi tanácsadók exodusát jelentette, ami a szakszervezet gyengülését vonta maga után, valamint megszüntette a szakértői munka megteremtésére irá­nyuló törekvés alapjait.
2. Részleges hanyatlás volt megfigyelhető a gyáron belüli munkásképviselet intézményes helyzetében, a vállalati taná­csokban is. Ezek keretein belül – a Szolidaritás illegalitásának idején – magasan kvalifikált „túlélő" aktivisták megfelelő cse­lekvési teret fejlesztettek ki: a vállalatvezetéssel együttműköd­ve képviselték a gazdasági érdekeket. Egyrészt a költségve­tési támogatások megszüntetését követő racionalizálási kény­szer érdekütközést idézett elő a vállalati irányítás és a dolgo­zók között. Az utóbbiak ezt nem egyszer az „árulás" idejétmúlt erkölcsi kategóriájával illették. Másrészt a vállalati tanácsokon belül olyan privatizációs elképzelések (dolgozói tulajdon/lí­zing) merültek fel, amelyek a végrehajtás során – azaz a ma­gáncégek megalapításával – magukat a vállalati tanácsokat is megszüntették. Kiváltságos tulajdonszerzési jogaik pedig még jobban eltávolították őket a többi dolgozótól.
3. A Szolidaritás identitásválságát a „szürke" szakszervezeti tagok és aktivisták szívvel-lélekkel átérezték, tehát időközben az álláspontjuk is megváltozott. A gyors átalakulásba vetett hit, hogy ti. az a jóléti állam keretei között vezet majd el a „demokráciába és a piacgazdaságba", szertefoszlott. Az újjá­szervezés a mindennapos válság állandósult feladata lett. Ez­zel párhuzamosan elpárolgott a hősies áldozatkészség is a rendszerváltás költségeinek elviselésére. A történelmileg szimbolikus jelentőségű elkötelezettség a nagyobb jó iránt át­adta helyét a meghatározott érdekeket szem előtt tartó, józa­nabb látásmódnak, amelyet, bevallottan, a korábbi szimboli­kusság elutasítása igazolt.

1992 késő őszén Magyarországon az ÉT-n belül a konzer­vatív kormány és a szakszervezetek alkujának eredményeként „szociális paktum" jött létre. Ez ellentmondásban állt az An­tall-kormány gazdaságpolitikai szükségprogram-tervezetével, amely az állami költségvetési hiány kézben tartását célozta.

A költségvetés egyensúlyának megteremtésére irányuló erő­feszítések a bevételi oldalra koncentráltak. Különösen a fo­gyasztási adó tervezett emelése vezetett a magyarországi vi­szonyokhoz képest tömeges tiltakozásokhoz: civil szervezetek kezdtek éhségsztrájkba, s a szakszervezetek is sztrájkokat helyeztek kilátásba. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a fokozódó belpolitikai feszültség ellenére, melyet a jobboldali populista irányzatok előretörése idézett elő, a kormány kon­szolidációs javaslatainak országgyűlési elutasítására és a ko­alíció esetleges szétesésére számíthatott. A mérleg másik ser­penyőjében pedig ott voltak a szakszervezetek a maguk szer­vezeti és legitimációs válságával, amely múltjukból és/vagy a rendszerváltás és a foglalkoztatás elmélyülő válságából eredt. Mindez azt jelenti tehát, hogy a „szociális paktum", mely egy igen gyenge kormány és igen gyenge szakszervezetek közötti tárgyalások eredményeként született meg, legitimációs és sta­bilizációs szempontból öngólnak bizonyult mindkét fél szerve­zeti- és hatókörén belül (Greskovits, 1995).

A kormány a két évvel korábbi taxisblokád óta javuló konf­liktuskezelő képességet mutatott. A szakszervezetek bevoná­sa hozzájárult a költségvetési egyensúly megteremtésére irá­nyuló program védelméhez a belső populista ellenzékkel szemben. A szakszervezetek előnyére pedig az szolgált, hogy növekedett az ÉT tekintélye és a szakszervezeteknek e taná­cson belüli jogos vitapartnerként való elismertsége. Ezzel pár­huzamosan nemcsak a társadalmi feszültség enyhült, de in­tézményes javulás is mutatkozott egy egyidejű intézményi és szociális kirekesztés körülményei között. Minthogy a társa­dalmi tiltakozás legfőbb résztvevőinek, a „civil szervezetek­nek" a képviselői nem ültek ott, az ÉT-ben nem méltatták kellő figyelemre az alapvető élelmiszerek fogyasztási adómentes­ségre irányuló javaslatokat sem, amelyek a lakosság legsze­gényebb rétegét kívánták védelmezni. A társadalmi megálla­podás pénzügyi szempontból a következőkre volt tekintettel: a minimálbér növekedése, családi helyzettől függő adóked­vezmények, a családi pótlék megőrzése, valamint egy sor munkaerőpiaci és nyugdíjpolitikai mérlegelés és ezeket követő intézkedés.

A szakszervezeti oldalon még a szociális paktumot megelő­zően megszületett a vagyonfelosztási vitát lezáró megállapo­dás. Ezáltal sikerült elejét venni annak, hogy a konzervatív ' kormány – esetleg az összes szakszervezetre nézve kedve­zőtlenül – maga döntsön ebben a kérdésben. Időközben a

„régi" és az „új" szakszervezeti tömörülések között közeledés ment végbe, ami a szakszervezeti helyzetkép átrendeződését jelezte. A további események is alapjában ezt erősítették. Az újonnan kialakult szakszervezeti pluralizmus talaján az erő­viszonyok immár tartósan az újjáalakult „utódszervezeteknek" kedveztek. Törékeny újraéledésük együtt járt az alternatív szervezetek kezdődő széthullásával. Az erőegyensúly említett elmozdulása az alapok szintjén volt megfigyelhető, és szem­ben állt az érdekegyeztetés újonnan létrehozott rendszerével, amely szabályozta a szakszervezetek képviseleti és rendel­kezési jogainak helyzetét (Ladó és mások, 1995). Mindez an­nak a folyamatnak az eredményeképpen következett be, amelynek során, legalábbis látszólag, sikerült feloldani, illetve megszüntetni a szervezeti állapot, a demokratikus legitimáció és a politikai „egyesülési tőke" közötti ellenmondást, amely a magyar szakszervezeti pluralizmust kezdetben jellemezte.

1. 1993 kora nyarán az MSZOSZ-nek és a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZÉF) döntő győzelme a válla­lati tanácsokon és a társadalombiztosítási önkormányzaton belül a dolgozói képviseleti választásokon nem csupán a le­gitimációs és a vagyonfelosztási küzdelemnek vetett véget – főként a két legnagyobb utódszövetség előnyére. Sokkal in­kább azt nyomatékosította, hogy a szakszervezetek immár le­gálisan is megerősített társadalmi helyzetüket ki tudták hasz­nálni. A háttérben meghúzódó átalakulási válság és általános bizonytalanság ellenére a hivatali helyek betöltése a szerve­zeti stabilizáció és – a különféle cselekvési területeken való megjelenés révén – a legitimációszerzés eszköze volt.

2. Az MSZOSZ és az MSZP között már 1991-ben a kap­csolatok nyílt újraélénkülése indult meg a szakszervezeti va­gyon felosztásáról folyó vita során, amelyben az MSZP a kon­zervatív kormány és a liberális ellenzék által beterjesztett szakszervezeti törvénytervezet ellen szavazott. Ez ugyanis gyengítette volna a „régi" szakszervezeteket és megszüntette volna az új alternatív tömörülések hátrányos helyzetét. Az kapcsolatok újjászervezése 1993 őszén érte el csúcspontját, amikor az MSZP szakszervezeti csúcsvezetőket jelölt az 1994-es parlamenti választásokra. Választási győzelmüket kö­vetően a potenciális (párt)politikai tőkét, amely a szakszerve­zetekben rejlett, aktuálpolitikai lobby-célokra fordították.

3. Ezzel ellentétben a két alternatív szakszervezet (Liga, Munkástanácsok) számára a már említett választásokon el­szenvedett egyértelmű vereség azt jelentette, hogy elvesztet­ték legitimációs vezető pozíciójukat, melyet a radikális rend­szerváltás közepette vívtak ki. Egyidejűleg intézményes jelen­létük is korlátozottá és bizonytalanná vált, ráadásul egykori politikai kapcsolataikban rejlő tartalékaik nagy részét is fel kel­lett adniuk. Mindig is laza és ellentmondásos kapcsolataik az új konzervatív és liberális elittel a minimumra szorítkoztak. A választási kudarcok és a politikai elszigetelődés az elkövet­kező időszak során szervezeti bomláshoz, az értelmiségi ká­derek eltávolodásához, majd tömeges elvándorlásához járult hozzá. Ezek a választási vereségek bevallottan csupán azt a tényt tudatosították, hogy a „régi" szakszervezetek gyors összeomlásába és a saját szervezeteik folytonos erősödésé­be vetett hit csalókának bizonyult. A valóság ezzel szemben az volt, hogy mindkét alternatív tömörülés erősödési szakasza már 1990 végére lezárult. A tovább élő kádári örökséggel (a munkaerő megosztása és depolitizálása) és a rendszerváltás törésvonalaival (privatizációs, foglalkoztatási és munkerőpiaci csőd) a háttérben a Liga számára lehetetlenné vált, hogy egy „alulról jövő" szervezetet építsen fel (Neumann, 1995), amely számos területen (vasút, helyi közlekedési vállalatok stb.) nem csupán egy képzettebb kisebbségi csoportosulást jelentett volna. A vállalati tanácsok rákényszerültek arra, hogy elismer­jék: legfőbb követelésük, hogy a demokratikus tulajdonfelosz­tás a „dolgozói tulajdon" formájában öltsön testet, szóba sem jöhetett mint egyenlőségen alapuló későbbi tulajdonforma (Szálai, 1994). Ez a követelés egyfelől éppen a konzervatív kormánykoalíció által folytatott privatizáció miatt torzult el és került háttérbe. Ugyanakkor nem talált támogatókra a liberális parlamenti ellenzék körében sem. Másfelől a számos haldokló vállalkozás és a fenyegető tömeges bankcsőd körülményei között hiányzott alóla a mikrogazdasági alap. így a dolgozói tulajdonlás igénye széles bázisú dolgozói támogatás nélkül maradt.

Szorosan a már említett politikai és intézményes folyama­tokkal párhuzamosan, a lengyelországi és magyarországi szakszervezetek fejlődésére hatást gyakoroltak olyan rend­szerváltó lépések is, amelyekre nem tudtak tényleges befo­lyást kifejteni. Ez azt jelentette, hogy a szakszervezetek szer­vezeti lehetőségei és képviseleti helyzete megingott, akárcsak munkaerőpiaci és bérmegállapodási szerepük.

1. Az átalakulással járó recesszió, amely a tömeges mun­kanélküliséget maga után vonó foglalkoztatási válság képé­ben is jelentkezett – ideértve a munkaerőpiac felosztását és a fizetések szabad alku tárgyává tételét -, a szakszervezetek kirekesztéséhez és tekintélyes dolgozói csoportok térveszté­séhez vezet.

2. Az ágazati gazdaság szerkezetében az ipar lebontásával keletkező törésvonalak és az „alacsony tőke – alacsony bér" elvének elterjedése a szolgáltatói szektorban maga után von­ta, hogy a szakszervezeti mozgalom klasszikus vezérlő elvei megkoptak, míg újak csak nehézségek árán tudtak/tudnak ér­vényre jutni.

3. Hasonló eredménnyel járt a vállalati szerkezetváltás, amelynek során nagyvállalatok szűntek meg, kis és közepes nagyságú cégek szaporodtak el.

4. A helyi magánszektor legjellegzetesebb terjeszkedési for­mája az alacsony alaptőkéjű kisvállakozások széles skálája lett, melynek nagy hányada a gyorsan erősödő informális gaz­daság részét képezi.

A fenti változások legalább három szempontból érintik a szakszervezeti mozgalmat:

1. A szakszervezetek éppen abban az szférában – a ter­jeszkedő magánszektorban – gyengék, amely a piacgaz­daság kialakításának célterülete, és amelynek alapot kelle­ne szolgáltatnia a szabad kollektív béralku újonnan megszer­zett jogának érvényesítéséhez.
2. A szakszervezetek figyelmének középpontjába az ipar helyett egyre inkább a közalkalmazotti terület kerül.
3. A nyugdíjból és más szociális ellátásból (transzferekből) élők növekedő létszáma és a rendszerváltással járó szociális kiadások emelkedése a szakszervezeteket szükségszerűen a központi kormányzati szintű szociálpolitikai konfliktus egyik részesévé teszi.

4. Arccal a korporatizmus felé?

A legitimáció visszanyerésére irányuló politikai kísérletek mindkét országban kudarccal végződtek. Az 1993 őszén Len­gyelországban és az 1994-es nyár elején Magyarországon megtartott parlamenti választások posztszocialista irányítású új kormányokat hoztak, ám nagyon eltérő koalíciós partnerek­kel. Lengyelországban azóta a Baloldali Unióból és az előző rendszerből itt maradt sajátos érdekeltségű Vidéki Élet Párt­jából alakult szövetség van kormányon. Magyarországon, ez­zel ellentétben, a szocialisták azokkal a liberálisokkal léptek kormányzati koalícióra, akik a demokratikus ellenzékből kerül­tek ki, és mindig is egy szigorúbb neoliberális rendszerváltó folyamatot hirdettek. A politikai végrehajtó hatalom ilyetén vál­tozásai bizonyos fokú szakítást vontak maguk után az addig alkalmazott gazdasági stratégiával, de különböző módon: aho­gyan az írásunk elején említett szerepcsere a két ország kö­zött végbement. Az átalakulással járó recesszióból kivezető növekedés első jelei Lengyelországban egykor a sokkterápia következményei voltak. Az új lengyel kormány azonban állam­központú gazdaságpolitikájával inkább a társadalmi stabilizá­ciót tartotta szem előtt. Magyarországon a fokozatosságot sokkszerű fordulat követte, mivel a kormány úgy vélte, hogy a költségvetés és a külkereskedelem ijesztő mértékűre növe­kedett kiadásainak drasztikus csökkentése nélkülözhetetlen a jövőbeni növekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Anélkül, hogy a két ország szakszervezeti rendszerei között meglévő lényeges különbségek megváltoztak volna, valójában bizonyos irányban egymáshoz hasonlatos változások játszód­tak le, amelyek megváltoztatták az egyes kormányok és a szakszervezetek közötti kapcsolat dinamikáját. Röviden szól­va ez a kormányon lévő „utódpártok" és az újjáalakult „utód­szakszervezetek" közötti közvetlen parlamenti-politikai kap­csolat kialakulását jelenti.

A lengyel kormány által elfogadott megoldás protekcionis­tább és szubvencionistább jellege az iparban és a mezőgaz­daságban nem csupán a sokkterápia társadalmi áldozatai nyomán keletkező gondterhes kilátásokból adódott. A kormány bizonyos klienseinek érdekeit szolgáló támogatáson túl, a gazdaságpolitika ez irányú változása nagymértékben egy önálló hatáskörű gazdaságpolitika megteremtését is célozta, miközben az országot a perifériára sodródás valós veszélye fenyegette. Ugyanakkor a magánosítás, amelyet már^a Szo­lidaritás-elit is csak ímmel-ámmal folytatott az iparban és más stratégiai ágazatokban, a baloldali koalíció kormányzása alatt teljesen leállt. Az államháztartás és a szociálpolitika reformja ugyancsak elmaradt.

Természetesen a „baloldali egység" pártjai és az OPZZ szakszervezetei nem kívánták az előjogokat élvező megegye­zéses politizálás modelljét követni. Megnyilvánulásaik a hiva­talos és nyílt háromoldalú tárgyalások és megállapodások mellett szóltak. Ennek ellenére, két intézkedést követően, me­lyek a közös bizottság lehetséges kompetenciáit és szerepét kurtították, alkalom kínálkozott egy neokorporatista egyez­ségre: először akkor, amikor a posztszocialista kormány egy állami bérkontrollról szóló tervezetet nyújtott be, amely kez­detben a kormányt jogosította fel arra, hogy korlátozza a jö­vedelemkiáramlást még akár a magánszektorban is; másod­szor pedig akkor, amikor a parlamenten belüli kormánypárti többség elfogadta az 1994-es költségvetési törvényt, ami a szociálpolitika, a szociális ellátó rendszer jövedelmeinek és reformjának pénzügyi kereteit határozta meg. A tisztázatlan kompetenciájú háromoldalú egyeztetőbizottság lehetőségeit ugyancsak elhalványította, hogy a kormány nem érezte ma­gára nézve kötelezőnek sem a korábbi hivatalos háromoldalú tárgyalások eredményeit, sem az állami vállalatokra vonatko­zó paktum előírásait. Ráadásul vita alakult ki a szakszervezeti képviselet mibenléte fölött is. Végül 1994 őszére néhány kor­mányzati pozícióról világossá vált, hogy célja a szakszerve­zetek megrendszabályozása, sőt, szükség esetén, a bérkontroll kierőszakolása.

A kormányváltást követően úgy tűnt, bizonyos mértékig a Szolidaritás és az OPZZ szerepe is megváltozott. A Szociál­demokrata Párton belüli parlamenti OPZZ-csoportnak meg kellett barátkoznia „saját" kormányának politikájával. Az OPZZ-hez tartozó szakszervezetek egyrészt ellenezték a „popiwek" ismételt bevezetését, ám másfelől – legalábbis a ve­zetőség egy része – késznek látszott arra, hogy a politikai változásokat saját politikai céljaira használja ki. A Szolidaritás, amely már korábban elvesztette politikai függőségét és már nem volt jelen a parlamentben sem, annak érdekében moz­gósított, hogy szervezeti erejét növelje. Az 1994 tavaszán ki­éleződő konfliktusok nemcsak a nagy szakszervezetek közötti versengés jelei voltak, hanem a jövedelempolitika és az ér­dekszabályozás átfogó megváltoztatására is irányultak. A Szo­lidaritás a szakszervezeti önállóságot a független társadalmi alku „liberális" rendszerén belül képzelte el. Ezz^él szemben az új kormány – és bizonyos fokig a Szociáldemokrata Párt alá tartozó OPZZ-szakszervezetek is – a „paternalista" modellt támogatták.

Elődjétől eltérően, az 1994-ben hivatalba lépett új magyar kormány úgy próbált társadalmi támogatást szerezni rend­szerváltó intézkedéseihez, hogy egy középtávú „társadalmi­-gazdasági megállapodásba" kívánta bevonni a szakszerveze­teket. Véleménye szerint érdemes lett volna egy ilyesfajta megállapodást megkötni, mivel – noha az anyagi helyzet ja­vulását a belátható jövőre egyáltalán nem jósolhatta – köte­lességének érezte, hogy fellépjen az olyan választói véleke­déssel szemben, amely a társadalom nagy részére újabb ter­heket kirovó, egyidejűleg a piacgazdaságba való átmenetet felgyorsító intézkedéseket elutasítja.

A stabilizációs programról szóló megállapodás 1995 márci­usi közzététele után a fenti megállapodás lehetősége a távoli jövő ködébe veszett, és a kormány is egyértelművé tette, hogy akár a szakszervezetek nemtetszése ellenére is keresztülviszi programját. Tekintve, hogy a rendszerváltás és a pénzügyek válsága azt jelenti, hogy a politika központi színpadán zajló tárgyalások már régen nem az újraelosztásról, hanem a szi­gorú megtakarításokról szólnak, a szakszervezetek ellentmon­dásos helyzetbe kerültek. Egyik oldalról, amennyiben nem akarják továbbra is veszélyeztetni mára már meggyengült szervezeti erejüket és legitimációjukat, nem engedhetik meg maguknak, hogy részesei legyenek egy kedvezményekért fo­lyó szüntelen „alkudozási" folyamatnak, pusztán hogy ezáltal legitimizálják a kormány politikáját. Másrészt viszont gyenge önálló alkuhelyzetüknél fogva mind mikro-, mind makroszinten függenek az állam mint változatlanul legnagyobb munkáltató és újraelosztó szerv döntéseitől, ha legitimizálni kívánják a tagság érdekképviseletében betöltött szerepüket.

Ezek az ellentmondások és dilemmák tükröződnek a makro­szintű formális megállapodásokban és a megváltozott szakszer­vezeti helyzetkép lehetséges hatásaiban – az egyértelmű fejlő­dési irányokra utaló leghalványabb jelek nélkül. Ráadásul a há­romoldalú ÉT-n belül még mindig nincsenek megoldva a kép­viselet régi kérdései, sőt, az adott gazdasági helyzetben több mint kétséges, hogy még ha ez a bizottság tartalmi átalakuláson megy is át, vajon ez képessé teszi-e majd a makroszinten je­lentkező konfliktusok leküzdésére? Ugyanakkor annak a követ­kezményei sem láthatók tisztán, hogy megnőtt az utód-szakszervezetek politikai szerepe, mivel az ipari bázisú MSZOSZ és a legnagyobb pedagógus szakszervezet vezetője tagja lett az MSZP parlamenti csoportjának. Ez a korporatista felállás – bevallottan – önmagában is sérülékeny. Erre utal az a szakadék is, amely a Pedagógusok Szakszervezete és a kormányzó MSZP között támadt a kiadáscsökkentések miatt.

Az átalakuló kelet-európai országokban létrejött háromol­dalú szerkezet és annak makroszintű intézményesülése leírá­sának során legalább négy ellenvetés hozható fel a korpora­tista felfogás érvényesítésével szemben:

1. Minthogy a világpiac, a lefékeződött felhalmozás és a külső eladósodás kényszerei adottak, a kelet-európai kormá­nyok szűkös szabályozási kompetenciával rendelkeznek, rá­adásul politikai legitimációjukat állandóan aláássa a rend­szerváltás veszteseinek folyamatos „előállítása".
2. A múlt rendszer öröksége és a mélyreható gazdaság- és társadalomszerkezeti törésvonal mentén végbemenő folyama­tok következtében a munkaadói szövetségek és a szakszerve­zetek aligha tölthetik be a szabályozás hatékony közvetítő csatornájának szerepét.
3. Az átalakulási és a pénzügyi válság azt jelenti, hogy a politikai alkudozás területén nincs remény elfogadható csere­folyamatokra. Az újraelosztás körül zajló viták már a mínusz vagy semmi közötti választás játszmáját ígérik. A versengés legfeljebb a „ki mennyit veszít?" kérdésre ad feleletet.
4. Az érintettek között nincs kielégítő egyetértés, nemcsak a piacgazdasághoz vezető utat, de magát az elérendő célt illetően sem.

Ezeknek a gondoknak az ellenére az elemzők „korlátozott tripartizmusról" (Héthy, 1993), illetve „korlátozott korporatizmusról" beszélnek, megkülönböztetve azt a nyugat-európai „társadalmi", illetve „korlátozott korporatizmus" modelljétől. Termékenyebbnek tűnne, ha a kelet-európai rendszerváltó országok a nyugati mo­delltől való eltéréseik meghatározása helyett (amely összessé­gében azt állítja, hogy ezen országokban nincs is korporatista berendezkedés, sem intézményesülés) saját egyéni jellegüket próbálnák megvizsgálni. Azután már lehetne az előfeltételek hi­ányát magyarázni, részben éppen az érvelés visszájára fordítá­sával: a feltételek egy alapjaiban rendszeresen megingó és tagolt korporatizmus kialakulásának kedveznek:

1. Minthogy a rendszerváltó kelet-európai országok kor­mányai híján vannak a szükséges szabályozó erőnek és le­gitimációnak, továbbá alig áll anyagi bázis a rendelkezésükre ahhoz, hogy a potenciális politikai ellenzéket semlegesítsék, éppen ezért kényszerülnek annak a politikának a folytatására, amely a szakszervezeteknek közvetítői szerepet és állami ran­got biztosít.
2. Minthogy a szakszervezetek önálló munkaerőpiaci és kol­lektív béralku helyzete az átalakulással járó válság és a ter­jeszkedő magánszektor szétaprózódott áru- és munkaerő-pi­aca következtében gyenge, éppen ezért kényszerülnek arra a politikailag áttételes makroszintű és állami rangú érdekkép­viseletre, amelyet folytatnak.
3. Jóllehet a privatizáció során az állam közvetlen munka­adói szerepe egyre kisebb jelentőségűvé apad, változatlanul meghatározó marad a közalkalmazotti szférában, amely – te­kintettel a folyamatos pénzügyi csődre – egyre inkább kínál terepet az együttműködésre, egyszersmind konfliktusra.
4. Jóllehet az állam össztársadalmi újraelosztó szerepe tű­nőfélben, tekintélye egyelőre töretlen, mivel növekszik a szo­ciális ellátásra szorulók és a nyugdíjasok létszáma.

A kilátásba helyezett költségvetési és szociális reform be­következtével ez a kérdéskör is a makroszintű együttműkö­dés, egyben konfliktus fontos területévé válik.

A hiányzó előfeltételek és az „előmozdító" feltételek egyide­jű jelenléte alapján egy rendszeresen megingó és megosztott kelet-európai korporatizmusról lehet beszélni. A „rendszeres megingás" azt jelenti, hogy a szakszervezetek bevonása a kormány rendszerváltó politikájába, illetve kirekesztése abból, sem nem kizárólagos, sem nem nyílegyenes irányú. Amennyiben a sikeres átalakulási politika sorozatos törések­kel és széles társadalomszerkezeti cezúrákkal jár együtt, ak­kor sem a merev szabályozó rendszer, sem az intézmények hiánya nem lehet megfelelő.

A megosztott korporatizmus nemcsak azt jelenti, hogy a kormánynak lehetősége nyílik az egyik szakszervezet bevo­nására, miközben a többit kirekeszti döntéshozatali folyama­taiból. Azt sem, hogy egyes szakszervezetek a makroszintű részvétel mellett, míg a többiek ellene határoznak. Az elne­vezés elsősorban azt a tényt jelöli, hogy a (kvázi) állami szektor érdekalkuinak központosított formái szembekerül­nek a terjeszkedő magánszektornak és a növekvő infor­mális gazdaság szervezet nélküli területeinek kiáltóan he­terogén, már levált, decentralizált érdekegyeztetési me­chanizmusaival. Ebből fakadóan a dolgozói érdekedet nagy­mértékben a szektor és nem a működés határozza meg. Ke­let-Közép-Európa új politikai peremén a politikai elöntés nem elsősorban a tőke és munkaerő közötti ellentmondás, vagy a felhalmozást, Hl. a puszta újratermelést elősegítő érdekek kö­zötti ellentmondásos viszony tengelyében áll. Sokkal inkább abban, hogy a „politikai kapitalizmus" és a „totális kapitaliz­mus" (Staniszkis, 1992; 1994-95) mint egymást kizáró gaz­daságpolitikai stratégiák jelennek meg. Amennyiben a hang­súly az államközpontú stabilizációra és a szervezett piacok védelmére kerül, a „politikai kapitalizmus" azt a veszélyt rejti magában, hogy az állami- és magánvállalatok irányi­tói működésük során egy kliensrendszerhez lesznek lán­colva. Ezáltal konzervatív stabilizációra, gazdasági helyben­járásra nyílik csak lehetőség. A „totális kapitalizmus" ezzel szemben a nyílt, liberalizált piaci versenyben való szabad részvételt hirdeti. Ez viszont nemcsak a politikailag áthidalha­tatlan szociális költségek kockázatát hordozza, de – tekintettel a kelet-közép-európai országok gazdaságainak meglévő szervezetlenségére és a stratégiai döntési képességek hiá­nyára – magában foglalja a feltartóztathatatlan marginali­zálódás és társadalmi széthullás fokozott kockázatát is.

Irodalom

Bayer J. és R. Deppe (kiad.) 1993: Der Schock der Freiheit – Un-garn auf dem Weg in die Demokratie. Frankfurt am Main.

Bruszt L. 1993: Az Antall-kormány és a gazdasági érdekképvisele­tek. Budapest.

Bruszt L. 1994: Transformative Politics: Social Costs and Social Pe-ace in East Central Europe. In: Kovács J. M. (ed.), Transition to Ca-pitalism? New Brunswick/London.

Bruszt L. és D. Stark 1992: Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Banac (ed.), Eastern Europe in Revolution. Ithaca/London.

R. Deppe 1992: Anmerkungen zum gewerkschaftlichen Umbruch-prozeB in der früheren DDR und Ungarn. Mitteilungen des Instituts fúr Sozialforschung, No. 1.

R. Deppe és R. Girndt 1995: Transformationspolitik und Gewerk-schaften in Ungarn. Gewerkschaftliche Monatshefte, No. 4.

J. Frentzel-Zagorska 1990: Civil Society in Poland and Hungary. Sovietstaaten, Vol. 42, No. 4.

J. Gardawski és T. Zukowski 1992: Polityka i gospodarka w oczach pracownikow, Warszawa.

J. Gardawski és T. Zukowski 1994: Robotnicy 1993. Wybory eko-nomiczne i polityczne, Warszawa.

I. Gilejko, A. Stasiek és W. Widera 1992: Robotnicy i liderzy o zwi-azkach zawodowych, Warszawa.

S. Gomulka 1994: Economic and Political Constraints During Tran­sition, Europe-Asia Studies, No. 1.

B. Greskovits 1995: Demokrácia – szegény országban (Democracy – in a poor country), in: Társadalmi Szemle, No. 5.

Héthy L. 1992: Tripartizmus: Lehetőség vagy illúzió? Budapest.

Héthy L. 1994: A háromoldalú érdekegyeztetés és a lehetséges szo­ciális paktum. Közgazdasági Szemle, No. 9.

A. O. Hirschmann 1994: Wieviel Gemeinsinn braucht die liberale Gesellschaft? Leviathan, No. 2.

M. Jarosz (red.) 1994: Spolki pracownicze, ISP PAN, Warszawa. Kis J. 1994: A rendszerváltást lezáró alkotmány. Népszabadság, 94. 8. 19.

K. Kloc 1993: Konflikt przemyslowy doby transfozmacji – doswiadc-zenia polskie 1991-1992. Przeglad Spoleczny, No. 10.

K. Kloc 1995: 5trajki i spory zbiorowe w Polsce w latach 1990-1994. Warszawa.

Kornai J. 1993: Transformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, No. 7-8.

A. Kubiak és I. Przybylowska 1994: Ruch zwiazkowy w Poscze 1993, Research Report, Lodz.

J. Kuron és J. Hausner 1994: Stratégia Negocjacyjna w procesie transformacji gospodarki, Warszawa.

Ladó M. 1994: Workers' and Employers' Interests – As they are represented in the changing industrial relations in Hungary. Krakow.

Ladó M.. Tóth A. és Tóth F. 1995: Helyzetkép az érdekegyeztetésről. Budapest.

Laky T. 1994: A munkaerőpiac keresletet és kínálatát alakító folya­matok. Budapest.

Makó Cs. 1994: From State Corporatism to Divided Unionism. Budapest/Vienna.

Makó Cs. és Novoszáth P. 1994: Multinational Firms and Heteroge-neity of Labour Relations – The Hungárián Case. Budapest.

Neumann L. 1991: Labour Conflicts of Privatization. Budapest.

Neumann L. 1995: Why does Hungary's grass roots unión move-ment fare so badly? Budapest.

C. Offe 1994: Das Dilemma der Gleichzeitigkeit. Demokratisierung, Marktwirtschaft und Territorialpolitik in Osteuropa. In: C. Offe, Der Tűn­nél am Ende des Lichts. Erkundungen der politischen Transformation im neuen Osten. Frankfurt/New York.

J. Osiatynski 1994: Opposition against "Markét Breakthrough", Re-forms Revisited, in: J. Kovács M. (ed.), Transition to Capitalism?. New Brunswick/London.

W. Pankow 1993: Work institutions in Transformation. The Case of Poland. Friedrich-Ebert-Stiftung, Warszawa.

Petschnig M. Z. 1994: Örökségtől öregségig. Budapest.

A. Przeworski 1990: Spiel mit Einsatz. Demokratisierungsprozesse in Lateinamerika, Osteuropa und anderswo. Transit, No. 1.

A. Przeworski 1991: Democracy and the Markét. Cambridge.

Szalai E. 1991: A hatalom metamorfózisa. Valóság, No. 6.

Szalai E. 1994: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Mun­kástanácsok 1989-93. Budapest.

J. Staniszkis 1991: Dilemmata der Demokratie in Osteuropa. In: R. Deppe et al. (kiad.), Demokratischer Umbruch in Osteuropa. Frankfurt am Main.

J. Staniszkis 1992: The Ontology of Socialism. Oxford.

J. Staniszkis 1994/95: The Politics of Post-Communist Institutiona-lisation in Historical Perspective. Working Paper Series No. I. Advan­ced Study Center, International Institute, Universiy of Michigan.

Stark D. 1995: Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai kapitalizmusban I-II. Közgazda­sági Szemle, No. 11/12.

M. Tatur 1989: Solidarnosc als Modernisierungsbewegung. Sozial-struktur und Konflikt in Polen. Frankfurt/New York.

M. Tatur 1994: Neo-Korporatismus in Osteuropa?. Berliner Debatte, No. 5.

M. Tatur 1995: Towards Corporatism? – The Transformation of In­terest Policy and Interest Regulation in Eastern Europe. In: E. Dittrich, G. Schmidt és R. Whitley (eds.), Industrial Transformation in Europe: Process and Contexts. (Megjelenés előtt.)

Thoma L. 1995: A magyar szakszervezetek helyzete. In: Magyaror­szág Politikai Évkönyve, 1995.

Tóth A. 1994: Civil társadalom és szakszervezetek. Budapest.

J. Wienecki 1993: East Central Europe: A Régiónál Survey – The Czech Republic, Hungary, Poland and Slovakia in 1993.

H. Wiesenthal 1991: Absturz in die Moderné. Der Sonderstatus der DDR in den Transformationsprozessen' Osteuropas. Bremen.

A migrációs mozgások nem egyszerűen természeti okok kö­vetkeztében mennek végbe, hanem társadalmi tényezők ha­tására következnek be. Nem tetszőleges, hanem jól megha­tározott országcsoportokat érintenek. A bevándorlók foglalko­zási struktúrája is igen specifikus: ritkán egyezik meg a fogadó ország foglalkoztatási és ipari struktúrájával. Sokan úgy vélik továbbá, hogy a migrációs mozgások folyamatosan zajlanak, pedig az elmúlt két évszázad során eltérő fázisokat és min­tákat figyelhettünk meg. Röviden szólva: a nemzetközi mun­kaerővándorlás társadalmi okok következtében megy végbe, bizonyos fajta szerkezeti mintákat mutat, és sajátos történelmi szakaszokhoz kapcsolódik.

Tanulmányunk témája szempontjából mindenekelőtt két összefüggés érdekes. Az első a nemzetközi migráció kibon­takozását és irányultságát illeti. Vajon vannak-e olyan általá­nos feltételek, amelyek minden nemzetközi migrációs folya­matban érvényesülnek? Vajon a világgazdaság eltérő szerve­zeti formái az elmúlt évtizedek során hatottak-e az ilyen mun­kaerővándorlási mozgások formájára és irányvételére? Konk­rétabban: vajon a gazdaság fokozódó nemzetköziesedése, vagyis a világgazdaság egyre nagyobb integrációja a tőke, az árucikkek és az információk áramlása mellett éppígy előmoz­dította-e a munkaerő „cirkulációját" is azáltal, hogy az utóbbi két évtized során mind jellegzetesebb transznacionális gaz­dasági tereket hoz létre? Ha ez így van, arra következtethe­tünk, hogy a bevándorlás új történelmi fázisa köszöntött be. A második említett probléma a politika és a bevándorlás vi­szonyát érinti. Mennyire játszik fontos szerepet a politika a bevándorlás szabályozása, előmozdítása vagy hátráltatása te­rén?

Minden országban sajátos feltételeket találunk, és minden migrációs hullám specifikus időbeli és térbeli feltételek mellett jön létre. Az amerikai példán bemutatott dinamika ugyanakkor meglehetősen általános, s ennek következtében állíthatjuk, hogy más olyan országokban is megfigyelhető, amelyek ve­zető gazdasági szerepet játszanak, és hozzájárulnak transz­nacionális gazdasági terek kialakulásához. Elemzésünk annak megvilágítására törekszik, hogy a gazdaság internacionalizálódása milyen hatással jár a migrációs hullámok kialakulására és a fogadó ország munkaerőpiacára, különösképp az olyan változások tekintetében, amelyek előmozdíthatják a bevándor­lók beilleszkedését.

A bevándorlási hullámok gyakran mutatnak hasonló voná­sokat. Rendszerint nem a legszegényebb rétegekből indulnak ki, hiszen a helyváltoztatáshoz pénzre van szükség, továbbá rendszerint munkaképes személyékről van szó. Gyakorta cél­tudatos munkaerőcsoportok indulnak útnak; sokan számítanak gyors visszatérésre. Általában a bevándorlók olyan országo­kat választanak ki, amelyek magasabban fejlettek, vagy leg­alábbis magas növekedési rátával rendelkeznek. Az egyes migrációs mozgások ilyen hasonlóságai nyomán főként olyan magyarázatok szoktak megfogalmazódni, amelyek úgyneve­zett „taszító"-faktorokra (,,push"-factors) utalnak, mint például a szegénység, hiszen a szegény országokból indulnak ki a kivándorlási hullámok, másfelől pedig a munkahelyek és a magasabb bérek húzóhatását emelik ki, a bevándorlás célor­szágai ugyanis a gazdag országok. Mindez valóban találó jel­lemzése a legtöbb migrációs mozgásnak. A pontosabb elem­zésből azonban kiderül, hogy a legtöbb szegény országból nem indul ki jelentősebb kivándorlás, valamint hogy a legtöbb olyan szegény ország, ahol kivándorlási hullám figyelhető meg, már az elvándorlás időszakát megelőzően is szegény volt. A gazdag országok pedig anélkül is megélhetik a gaz­dasági növekedés hosszú szakaszait, hogy bevándorlási hul­lám célországaivá válnának, ahogyan azt például az USA ese­tében látjuk a második világháborút követő évtizedekben. Meglátásom tehát az, hogy a taszító és húzó tényezők tény­leges érvényesüléséhez további föltételek is kellenek; vagyis a nemzetközi migrációs mozgások szélesebb tár­sadalmi folyamatokba ágyazódnak.

A XIX. század hatalmas tömeges vándorlásai a transzatlanti gazdasági tér kialakulásának részeként mentek végbe, amely több nemzetállamot kapcsolt össze a gazdasági üzletforgalom és a háború révén. Ez a transzatlanti gazdaság képezte az USA fejlődésének alapját. A tőke, az áru és a munkaerő ha­talmas mozgásai révén alakultak ki e transzatlanti térség sa­játos strukturális jegyei. Azelőtt az Atlanti-óceánon átvezető munkaerőmozgás túlnyomóan kényszermozgás volt – min­denekelőtt a rabszolga-kereskedelem következtében -, ahol is a forrásországok az afrikai és ázsiai területek gyarmatosított országai voltak. Az 1950-es években az Angliába irányuló munkaerőmozgás szintén az egykori brit gyarmatterületekről indult ki. A 60-as és 70-es évek során pedig a Nyugat-Euró­pába vezető bevándorlási mozgások annak nyomán mentek végbe, hogy a kontinens nyugati fele regionális gazdasági fö­lényben volt a Földközi-tenger medencéje és Kelet-Európa or­szágaival szemben. A nagy munkaerőmozgások fogadó or­szágai között tehát nemigen akad olyan, amely puszta szem­lélője volna az eseményeknek. A fogadó országok rendszerint tevékeny részesei voltak azoknak a folyamatoknak, amelyek elvezettek a nemzetközi migráció kialakulásához.

A 60-as évek során az USA-ba irányuló, a megelőző öt évtizedhez képest tömeges bevándorlás azzal függött össze, hogy Amerika gazdasági és katonai téren egyre tevékenyebb volt az ázsiai és a karibi térségben. A 60-as és 70-es évek során az USA döntő szerepet játszott a világgazdasági rend­szer fejlődésében. A Kongresszus olyan törvényeket hozott, amelyek az amerikai gazdaságot megnyitották a tőke-, az áru-, a szolgáltatási és az információs áramlások számára, előmozdítva egyidejűleg más nemzetgazdaságok nyitottabbá válását is. Az a központi katonai, politikai és gazdasági sze­rep, amelyet az USA játszott e globális gazdaság kiépülésé­nél, hozzájárult azoknak a feltételeknek a létrejöttéhez is, amelyek az embereket helyi vagy nemzetközi vándorlásra késztették, s ezzel párhuzamosan alakultak ki az USA és más országok között azok a kapcsolatok, amelyek a későbbiekben mintegy a nemzetközi migráció hídjaiként szolgáltak. Az olyan jellegű tevékenységek, amelyek a szokásos felfogás sze­rint ellentmondanak a migrációs mozgásoknak – gondol­junk a külföldi beruházásokra, vagy az export-orientált fejlődés előmozdítására a fejlődő országokban -, valójában mintha épp ellenkező hatással járnának. Dél- és Délkelet-Ázsia né­hány újonnan iparosodó országa – ezek rendkívüli növekedési üteme az export-orientált szektorokban eszközölt közvetlen külföldi beruházásoknak köszönhető – azon országcsoporthoz tartozik, ahonnan a 70-es és 80-as évek során a-lehető leg­nagyobb arányú volt az Egyesült Államokba történő kiván­dorlás.

A migrációs mozgások tehát bizonyos strukturális jegyekkel zajlanak, s ez abban is visszatükröződik, hogy az Egyesült Államokba milyen hányada irányul a globális migrációs moz­gásoknak. Az ENSZ által összeállított adatokból az derül ki (Demographic Yearbook, 1985, World Population Prospects 1987), hogy Amerika a világszerte zajló nemzetközi munkae­rőmozgás mintegy 19%-át fogadja. Ez a szám a hivatalosan letelepülőket veszi alapul, viszont nincs tekintettel a nem hi­vatalos menekültek egyre nagyobb mennyiségére. Az USA a teljes ázsiai kivándorlás 27%-át fogadja, viszont a koreai át­települők 81,5%-a megy Amerikába, a Fülöp-szigetekről pedig csaknem mindenki az USA-t választja. Amerikába megy a ka­ribi kitelepülök 70%-a, a Dominikai Köztársaság és Jamaica kivándorlóinak csaknem egésze, s a Haiti munkaerőmozgás 62%-a. A közép-amerikai kitelepülök 19,5%-a megy Ameriká­ba, El Salvadorból viszont – ahol az amerikai jelenlét a lege­rőteljesebb – az érintettek 52%-a megy az USA-ba.

Az Egyesült Államokba irányuló migráció 1965 után kezdett ismét nagyobb méreteket ölteni. E mozgás alapvetően három folyamattal összefüggésben zajlik. A termelés egyre erőtel­jesebben nemzetközivé válik, s egyre inkább a nagyvárosok lesznek a globális gazdaság koordinációs és irányító centru­mai, továbbá Amerikában olyan gazdasági feltételek alakulnak ki, amelyek vonzerőt gyakorolnak a külföldi vállalkozók szá­mára, sőt az USA bizonyos körzeteit versenyképessé teszik a harmadik világbeli termelési központokkal szemben is. A fel­tételek közül legalább kettő Japánban is kialakult: az offshore vállalatok jelenléte, illetve Tokió gyors növekedése a globális gazdaságirányítás központjaként. Az említett folyamatok közül a harmadik Japánra egyértelműen nem jellemző, és a jövőben sem igen várható kialakulása. Bár egyre erőteljesebb Japán­ban is a külföldi beruházások jelenléte, összmennyiségük mégis oly alacsony szintű, hogy nem képviselnek valódi súlyt.

Japán egykor büszke volt arra, hogy hagyományelvű kultúrája mennyire homogén, és hogy nem nyit kapukat a migrációs be­vándorlás számára. Ma viszont az illegális ázsiai munkaerő be­vándorlás jelentős nyomást gyakorol az országra, éppen azok­ból az államokból, amelyekkel a japánok gazdasági kapcsolatai a legjelentősebbek: Pakisztánra, Bangladesre, Dél-Koreára, Thaiföldre, Tajvanra és a Fülöp-szigetekre gondolunk. E beván­dorlás a zárt kapuk politikája ellenére ment végbe. A_kérdés úgy is felvethető, hogy vajon a japán gazdaság egyre erőtel­jesebb nemzetköziesedése nem hozott-e létre olyan feltételeket, amelyek mintegy hidakat létesítenek a felsorolt gazdaságokhoz és ezáltal kedveznek a migrációs bevándorlásnak.

A politika és a migrációs mozgások

Az Egyesült Államokban a politikusok és a közvélemény egya­ránt úgy véli, hogy a munkaerő bevándorlást kézenfekvő okok idézik elő. Ezen álláspont szerint az Amerikába bevándorló embereket az anyaországok szegénysége, gazdasági stagná­lása vagy túlnépesedése készteti az áttelepülésre. Mivel a be­vándorlást az érintett országok kedvezőtlen társadalmi és gazdasági helyzetével magyarázzák, ezért azt is feltételezik, hogy e migrációnak semmi köze Amerika gazdasági szükség­leteihez, illetve a nemzetközi gazdasági feltételekhez. Azt a döntést, hogy fogadják-e a bevándorló munkaerőt, ennek megfelelően inkább a humanitárius gesztusok köréhez kap­csolják: a bevándorlókat a források bősége és a nagyvonalú­ság okán fogadják – hangzik ez az álláspont -, nem pedig azért, mert a befogadó országot erre gazdasági motívumok vagy politikai megfontolások késztetnék. E logikából követke­zően a hatékony bevándorlási politika lényege az, hogy a be­vándorlást családegyesítés, illetve politikai motiváltságú átte­lepülés esetén engedélyezik, másfelől pedig a lehetőségek szerint arra törekednek, hogy az anyaországokban megvaló­sított közvetlen beruházások, fejlesztési segélyek és demok­ratikus reformok révén visszaszorítsák a kivándorolni szándé­kozók arányát.

A liberálisok és a konzervatívok álláspontja számos árnya­latnyi ponton eltér ugyan, ám lényegében ezt az említett szok­ványos felfogást vallják a bevándorlás okait és kezelését ille­tően. Az egyetlen lényeges vitakérdés az, hogy mennyire szi­gorúan akarják korlátozni a bevándorlást. A konzervatívok azt állítják, hogy ha a bevándorlásnak nem szabnak határokat, úgy hamarosan az egész országot elárasztják a harmadik vi­lág szegény tömegei. (Ezt az álláspontot némileg tompítja a mezőgazdaság olcsó munkaerő iránti szükséglete.) A liberáli­sok általában nagyvonalúbbak, és azt vallják, hogy az USA mint a világ leggazdagabb országa gazdaságilag képes en­gedékenységre, amikor a világ szegényei és elnyomottai szá­mára biztosíthat menedéket. A kevésbé restriktív politika vé­delmezői továbbá a bevándorlás pozitív hatásaira szoktak rá­mutatni; egyebek között a fokozódó kulturális sokféleségre és a vállalkozó szellem újjászületésére utalnak.

A bevándorlás törvényes szabályozása Amerikában azt tük­rözi, hogy melyek a meghatározó álláspontok a bevándorlási politika céljait illetően. A letelepedési jog két lényeges reformja – 1965-ben és 1986-ban – arra irányult, hogy a bevándorlást kordában tartsák, tehát szabályozzák, hogy ki vándorolhat be legálisan az országba, illetve hogy az illegális bevándorlókat megakadályozzák az ország határának átlépésében. Az USA egyidejűleg arra törekedett, hogy a bevándorlók anyaorszá­gában előmozdítsa a gazdasági növekedést, bátorította ugyanis a szóban forgó országokba irányuló közvetlen beru­házásokat és az exportorientált szektorok fejlesztését, abban a meggyőződésben, hogy ezekben a fejlődő országokban a gazdasági lehetőségek bővülése csillapító hatást gyakorol a kivándorlási hullámokra. E politikának azonban sohasem sike­rült a szándékainak megfelelően szabályozni a bevándorlást.

Az 1965-ös Immigration and Naturalization Act (Bevándor­lási és letelepedési törvény, INA) az Egyesült Államok kapuit tö6b bevándorló számára nyitotta meg, egyidejűleg az állam számára nagyobb teret biztosított az engedélyezések ellenőr­zésében és az illegális bevándorlás megakadályozásában. A reform célja az volt, hogy lebontsa azokat a korábbi korláto­zásokat, amelyek a nem-európai bevándorlókat hátrányosan megkülönböztették. A bevándorlókat így egy részletekre is ki­terjedő rendszer preferencia szempontjainak megfelelően kvó­tákban fogadták. E rendszer azoknak kedvez, akiknek Ame­rikában rokonaik élnek, illetve akik olyan végzettséggel ren­delkeznek (egészségügyi nővérek, óvónők stb.), amely az amerikai munkerőpiacon keresett szakma.

Az INA megváltoztatta a bevándorlók struktúráját, ám nem az előzetesen kívánatosnak tartott irányban. A családegyesí­tés hangsúlyozása annak biztosítására lett volna hivatott, hogy az új bevándorlók mindenekelőtt azokból az országokból – tehát Európából – jöjjenek, ahonnan már korábban is sok bevándorló érkezett Amerikába. Az 1965 utáni bevándorlási hullámok drámai többlete azonban a karibi térség, illetve Dél-és Délkelet-Ázsia országaiból indult ki. Az amerikai politika kudarcát mindenekelőtt azon lehetett lemérni, hogy az illegális bevándorlók száma ugrásszerűen megnőtt. Nemcsak a mexi­kói illegális bevándorlók száma emelkedett folyamatosan, ha­nem az említett országokból is illegális bevándorlási hullámok sora indult ki.

Az amerikai közvélemény fokozódó nyugtalansága az ille­gális bevándorlás miatt számos törvényjavaslatot motivált, amelyek 1986-ben az Immigration Reform and Control Act (a Bevándorlás reformjának és ellenőrzésének törvénye, IRCA) nevű csomagban kulmináltak. Az IRCA arra volt hivatott, hogy racionalizálja a bevándorlási politikát, s különösen az illegális bevándorlás kérdéskörét kezelje. Korlátozott léptékű beillesz­kedési programot is tartalmazott, amely a törvénytelen beván­dorlóknak lehetővé teszi, hogy helyzetüket legalizálják, ha – egyebek között – igazolni tudják, hogy 1982 januárja óta meg­szakítás nélkül az Egyesült Államokban élnek. Az IRCA egy további része azt célozta, hogy a munkaadókkal szembeni szankciók révén szűkítse az illegális munkaerő foglalkoztatási lehetőségeit. Egy harmadik összetevő a kiterjedt vendégmun­kás-program, hogy ezáltal legyen biztosítva a mezőgazdaság által igényelt olcsó munkaerő.

Az új munkaerő-bevándorlás

A 60-as évek végét követően az USA-ba irányuló bevándorlás szerkezete számos vonatkozásban változni kezdett. Jelentő­sen megnövekedett az évenként fogadott bevándorlók száma, Az áttelepülő munkaerő 1965-ben 297.000 fő volt, s ez a szám 1970-ben 373.000, 1980-ban 531.000, 1986-ban pedig 602.000 főre növekedett. Egyidejűleg drámai módon megvál­tozott a migrációs hullámok regionális összetétele is. 1960-ban a bevándorlók több mint kétharmada még Európából jött. 1985-ben a betelepülők között az európaiak aránya már egy-kilencedre esett vissza, az 1960-as 140.000-ről 1985-re 63.000 főre csökkent. A nyolcvanas évek végén a bevándorlók legnagyobb része Ázsiából, Latin-Amerikából és a Karibi-tér­ségből érkezett.

A legálisan bevándorlók leggyorsabban bővülő csoportját az ázsiai letelepedők képezik. A délkelet-ázsiai menekültek száma annak idején – a vietnámi háborúval összefüggésben – vala­melyest növekedett, a menekültek összességét tekintve azon­ban az ázsiai bevándorlók össznövekedésének kisebb hánya­dát adják. Ténylegesen a Fülöp-szigetek, Dél-Korea és Tajvan volt az ázsiai bevándorlás legfontosabb anyaországa. (Tehát nem Vietnám és Kambodzsa menekültjei adták a legjelentősebb hányadot.) A spanyol ajkú és a nyugat-indiai bevándorlás mér­téke nem olyan drámai, mindazonáltal jelentős. A latin-amerikai és karibi bevándorlók aránya megnövekedett a 60-as évek má­sodik felében, azután a korai 70-es években élesen visszaesett, mielőtt a 80-as években ismét növekedésnek indult volna. A bevándorlók anyaországai között az első tíz kivétel nélkül latin-­amerikai, karibi vagy ázsiai ország. Az 1972 és 1979 között legálisan bevándorlók anyaországai között messze Mexikó ve­zetett, mintegy félmillió fővel évenként. Az ezt követő országok a következők: Fülöp-szigetek (290.000), Dél-Korea (225.000), Kína (Tajvan és a Népköztársaság együttesen 160.400), India (140.000), Jamaika (108.400). Az egyetlen Olaszország kivé­telével a 100.000 főt meghaladó országok valamennyien a Ka­ribi-térségben vagy Ázsiában találhatók.

Az új ázsiai migrációról azt szokták mondani, hogy főleg az önálló vállalkozókat és a középosztályt érinti, valójában azon­ban egyre erőteljesebb a munkásosztály jelenléte. Gyakorta az a helyzet, hogy a középosztálybeliek kivándorlása mintegy előkészíti a talajt a szegényebb rétegek és az illegális beván­dorlók számára. Ez különösen is igaz a dél-koreai emigrációra – közöttük az illegális bevándorlók, illetve a szolgáltatásban dolgozó kvalifikálatlan munkaerő hányada egyre jelentősebb -, s hasonlóképp a Fülöp-szigetekről jövő bevándorlásra.

Az új bevándorlás egyre jelentősebb részét adják a nők. A 70-es években a Fülöp-szigetekről bevándorlók között a nők aránya 60% volt, Dél-Koreából 61%, Kínából 53%, a Domini­kai Köztársaságból 52%, Kolumbiából 52%, Haitiről 53%, ós Hongkongból 52%. Még a hagyományosan férfiak által domi­nált legális mexikói bevándorlók csaknem fele is immár nő. Bár a bevándorló nők legjelentősebb hányada ilyen-olyan for­mában családtagként érkezik, van egy kis és egyre növekvő hányada a nőknek, akik az osztályozásnál munkaerőnek szá­mítanak. Ez mintha arra utalna, hogy a nők egyre nagyobb hányada vándorol ki önállóan, és sok esetben hagyja hátra férjét és családját. Az 1972 és 1979 közötti időszakban a be­vándorló nők aránya 45,6% volt abban a foglalkoztatási kate­góriában, akiket az amerikai munkaerőpiacon keresett szak­mákban fogadtak. (Vö. Houston 1984: 945) Annak a 290 000 főnek is több mint a fele nő, akiket az ország a nem-preferált kategóriában fogadott. (Az ő bevándorlásukat akkor engedé­lyezik, ha a preferenciális kvótákat nem használják ki.)

Az új bevándorlást jellemzi az is, hogy az érkezők Amerika bizonyos kulcsterületeit részesítik előnyben. Ez persze így tör­tént a korábbi bevándorlási hullámok során is – századunk első évtizedeiben a bevándorlók főleg New York, Pennsylva­nia és lllionis körzetét választották. Manapság viszont már több fogadóállomás van, fejlettebb a közlekedési és szállítási rendszer, s a munkahelyek kínálata is szórtabb. Mindez elő­mozdíthatja azt, hogy a bevándorlók több körzet között vá­laszthassanak. Ennek ellenére is a bevándorlók több mint fe­lét Kalifornia és New York államok fogadták, az országba ér­kezők további negyede pedig New Jersey, Illinois, Florida és Texas felé vette útját. Az új bevándorlók általában a legna­gyobb világvárosokban telepednek le, úgy mint New York, San Francisco, Chicago, Houston és Miami. Az 1980-as népszámlálás szerint Amerika külföldön született lakosainak több mint az ötöde New Yorkban és Los Angelesben élt. Ugyanebben az évben ezekben a városokban az Amerikában született né­pesség kevesebb mint egy százaléka élt e két városban. A bevándorló munkaerő mintegy 40%-a az Egyesült Államok tíz legnagyobb városában telepszik le, s e városok népessége az ország lakosságának kevesebb mint 10%-át adja. Ezekben a városokban a bevándorlók aránya jelentősen meghaladja az össznépességre vetített arányukat. Az USA lakosságának legfeljebb 10%-át adják, 1987-ben viszont New York City 30%-át, Los Angeles és Chicago 15%-át tették ki.

A bevándorlás hagyományos magyarázatai

Az új ki- és bevándorlási hullámokat – különösképp ami az olyan jelenségeket illeti, hogy a migrációs mozgásban meg­növekedett az ázsiai és karibi országok, valamint a nők ará­nya – nem lehet megmagyarázni a migrációs mozgások oka­ival kapcsolatos hagyományos elképzelések kereteiben. A be­vándorlás struktúrájának felszínesebb megítéléséből is az de­rül ki, hogy nincs szisztematikus összefüggés a bevándor­lás, illetve a túlnépesedés, szegénység és gazdasági pan­gás hagyományosan meghatározó erejűnek tartott fakto­rai között.

A népességszámból adódó nyomás természetesen hathat a fokozódó emigráció irányában. Az ilyen presszió felől azon­ban – legyen szó a népesség növekedéséről vagy sűrűségéről – nem világítható meg az, hogy bizonyos, népességüket te­kintve gyorsan növekvő országokból elenyésző a kivándorlás (számos közép-afrikai ország említhető), más országok vi­szont fontos forrásai a migrációnak, pedig a népességnöve­kedés sokkal lassabb (gondoljunk Dél-Koreára) vagy a nép­sűrűség viszonylag alacsonyabb (Dominikai Köztársaság). Önmagában véve a szegénység sem tűnik elegendő magya­rázó tényezőnek. Hiszen nem minden szegény országra jel­lemző a jelentős kivándorlás, továbbá nem minden migrációs anyaország szegény, amint ezt Dél-Korea vagy Tajvan példája is mutatja. A szegénység mint magyarázó faktor használha­tóságát az is megkérdőjelezi, hogy a legtöbb ázsiai és karibi országból a jelentősebb migrációs hullámok csak 1960 után bontakoztak ki, bár ezek a régiók jóval korábban is igen sze­gény területek voltak.

Problematikus a gazdasági pangás és a kivándorlás között feltételezett összefüggés is. Általában abból szokás kiindulni, hogy a kevésbé fejlett országokban a gazdasági lehetőségek szűkössége – ezt a GNP csekély növekedésével mérik – kulcsszerepet játszik az egyének azon döntésében, hogy ki­vándoroljanak-e. A kivándorlási adatok növekedése azonban olyan időszakokban volt megfigyelhető, amikor a legtöbb ki­vándorlási anyaország élénk gazdasági növekedésnek ör­vendhetett. A jelentős kivándorlás országaiban a 70-es évek során a GNP 5-9%-os növekedést mutatott. A legtöbb olyan ország, amely főszerepet játszik a nemzetközi migráció terén, lényegesen erőteljesebb gazdasági növekedést mu­tat, mint azok az országok, ahol nincs jelentősebb kiván­dorlás. Erre Dél-Korea a legjobb példa. Ennek az országnak a 70-es években az egyik legjobb GNP-növekedési értéke volt, s ezzel együtt ebben az időszakban is innen bővült a leggyorsabban az Amerikába vándorlók köre.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a túlnépesedés, a szegénység vagy a gazdasági pangás nem fejt ki a kivándor­lás irányában ható pressziót. Logikus, hogy érvényesül ilyen nyomás. Ugyanakkor viszont világos, hogy túlságosan leegy­szerűsíti az összefüggéseket az a felfogás, amely szokványos módon egyenlőségjelet tesz e feltételek és az emigráció közé. Az adatok inkább arra utalnak, hogy az említett feltételek ön­magukban véve nem elegendők számottevő kivándorlás elő­idézésére. További tényezőkre is tekintettel kell lennünk, ame­lyek révén a szegénység, a túlnépesedés és a gazdasági pan­gás jelenségei ténylegesen elvezetnek a kivándorlási hullám beindulásához.

Vegyük például Haitit és a Dominikai Köztársaságot. Az a tény, hogy ezekből az országokból jelentős kivándorlás figyel­hető meg, első pillantásra mintha amellett szólna, hogy az említett három tényező váltja ki a migrációs mozgást. Ám ezek az országok jóval a kivándorlási hullámot megelőzően is sze­gény, túlnépesedett és pangó országok voltak. Vajon mi vál­totta ki igazából a kivándorlást?

A Dominikai Köztársaság esetében az Egyesült Államokhoz fűződő politikai viszony tűnik döntőnek. Miután a helyi válasz­tásokon a baloldali elnökjelölt, Jüan Bosch került ki győzte­sen, az amerikai tengeri flotta elfoglalta Santo Domingót. Az amerikai jelenlét következtében nemcsak a két ország közötti gazdasági és politikai kapcsolatok erősödtek, hanem a meg­szálló országba a középosztályokból egyre többen kezdtek kivándorolni. A dominikai menekültek letelepedése az Egye­sült Államokban további személyes és családi kötelékeket ho­zott létre a két ország között. A kapcsolatokat tovább bőví­tették a dominikai mezőgazdaságba és exportorientált ágaza­tokba irányuló amerikai beruházások. Ezután a kivándorlás fokozódott: míg az 1955 és 1959 közötti időszakban 4.500 sze­mély települt át az USA-ba, addig az 1965 és 1969 közötti időszakban ez a szám 58.000 főre növekedett. A kivándorlás fokozódásához vezető új fejlemények tehát párhuzamosan haladtak azzal, hogy a két ország között szorosabb katonai és személyes kötelékek létesültek, és számos közvetlen ame­rikai beruházásra került sor.

Haitiban nem történt közvetlen amerikai katonai beavatko­zás, ám a kapcsolatok bővülése és az amerikai közvetlen be­ruházások nagy valószínűséggel hasonló szerepet játszottak. Bár Haiti már régtől fogva kétségbeejtően szegény ország volt, a kivándorlás Amerikába mégiscsak a 70-es évek elején indult meg. A döntő új fejlemény ez esetben alighanem az lehetett, hogy Jean-Claude Duvalier elnök az exportorientált gazdasági fejlesztés politikája mellett döntött. A gazdaságot megnyitotta a külföldi befektetők számára az exportcélú ter­melés, illetve a kereskedelemre termelő mezőgazdaság nagy­mérvű bővítése terén. Amerika döntő szerepet játszott e fo­lyamatban. Az új termelési formákhoz szükséges munkaerő oly módon jelent meg a foglalkoztatási piacon, hogy a kis földbirtokosok és minimális szinten önellátó kisparasztok gaz­daságilag ellehetetlenültek. Haiti hagyományos foglalkoztatási struktúrájának ez az átalakulása, az állami represszió egyide­jű fokozódásával és az Amerikához fűző politikai és gazda­sági kapcsolatok szorosabbá válásával, egybeesett az Egye­sült Államokba irányuló új kivándorlási hullám kezdetével.

A két esetben tehát minden bizonnyal arról van szó, hogy a politikai, katonai és gazdasági kapcsolatok kiépülésével olyan feltételek alakultak ki, amelyek kedveztek a tömeges kivándorlás beindulásának. (Vö. Centro de Estudios Puertoriquenos 1979, Portes és Walton 1981.) Az ilyen kapcsolatok rendszere a Délkelet-Ázsiából történő bevándorlásnál is döntő szerepet játszott. A koreai háborút követően az USA arra tö­rekedett, hogy – a terület politikai stabilizációjának előmozdí­tása érdekében – tevékenyen befolyásolja a délkelet-ázsiai régió fejlődését. Koreában, a Fülöp-szigeteken és Indokíná­ban amerikai csapatok állomásoztak. Egészében véve Ame­rika gazdasági és katonai érdekei a kapcsolatok széles spektrumát hívták életre, amelyek a későbbiekben hozzá­járultak az Amerikába irányuló kivándorlás előmozdításá­hoz. Ugyanekkor a külföldi beruházások erőteljes növe­kedése – különösképp Dél-Koreában, Tajvanon és a Fülöp­-szigeteken – csak tovább erősítette az ilyen irányú fejlődést.

Másként szólva tehát, a legtöbb olyan országban, ahonnan kivándorlási hullám indul meg Amerikába, az Egyesült Álla­mokkal összefűző számos feltétel és kapcsolat működik, ame­lyek a túlnépesedés, szegénység vagy munkanélküliség mel­lett kiváltják a migrációs mozgásokat. Bár az ilyen kötelékek jellege és nagyságrendje országról országra változik, a ki­vándorlók minden anyaországa esetében teljesül, hogy az USA jelentős politikai és gazdasági tényezőként jelen van. Az amerikai kötődés lényegi összetevője általában az exportori­entált ágazatokban eszközölt közvetlen beruházás. Az ameri­kai beruházások néhány fejlődő országban 1965 és 1980 kö­zött megötszöröződtek, s ezeknek a forrásoknak a nagy része a karibi és a délkelet-ázsiai térség néhány kulcsországába ment. Az exportorientált ágazatokat erősítették, különösképp az olyan fogyasztói termékek gyártása terén, mint a játékok, a textiliák és a lábbelik. Az exportra termelő iparágak általá­ban igen munkaintenzív iparágak. (Ez fontos tényezője annak, hogy miért is érdemes gyárakat létesíteni az olcsó munkaerejű országokban.) Ezeknek az iparágaknak a munkaintenzív jel­lege ad magyarázatot arra is, hogy ezekben az ázsiai és karibi országokban – amelyek főként részesültek az említett beru­házási forrásokból – miért is ment végbe a foglalkoztatási szint hirtelen erőteljes emelkedése.

A migráció okainak hagyományos értelmezése szerint a gazdasági folyamatok ilyen együtthatása nyomán valójában más helyzetnek kellett volna kialakulnia. A kivándorlásnak vissza kellett volna szorulnia, illetve alacsony szinten kellett volna maradnia, mégpedig mindenekelőtt azokban az orszá­gokban, amelyek jelentős beruházásokat kaptak, hiszen az ilyen invesztíciók révén több munkahely jött létre – a köz­igazgatásban, a szolgáltatások és a termelés terén egyaránt -, mint más jellegű beruházások esetén. Ám épp az ilyen országok – különösen a délkelet-ázsiai régióban – adják az új kivándorlás fő forrásait. Vajon mi a magyarázata annak, hogy a külföldi beruházási tevékenység – különösen az ex­portorientált iparágakban – ilyen látszólagos ellentmondáshoz vezet? Vajon miként lehetséges, hogy a külföldi beruházások egyidejűleg mozdítják elő a gyors gazdasági növekedést, és idézik elő a migrációs kivándorlás fokozódását?

A termelés erősödő globalizációja

A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országok­ban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. Ennek megértéséhez meg kell vizsgálnunk, hogy az ilyen beruházások miként hatnak egy-egy ország gazda­sági és foglalkoztatási szerkezetére. Először is a külföldi be­ruházás az exportorientált termelés kialakításával felborítja a hagyományos életmódot folytató rétegek életét. Régóta ismert tény, hogy az árutermelő mezőgazdaság létrejöttének hatása­ként az önellátó kistermelők ellehetetlenülnek, a mezőgazda­sági bérmunkások kínálata fokozódik, s a városokba irányuló tömeges vándorlást eredményez. Az elmúlt évek során az ex­portorientált termelés előmozdítása nyomán hasonló fejlődés bontakozott ki Délkelet-Ázsiában és a Karibi-térségben. (Per­sze a konkrét gazdasági mechanizmusok eltérőek voltak.) Az emberek jelentős hányada elveszítette korábbi életkörnyeze­tét, s arra kényszerült, hogy a városokban vállaljon bérmun­kát. Az exportorientált mezőgazdaságban és iparban a ter­melés hagyományos struktúráinak a felbomlása oda veze­tett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált.

Az exportorientált termelésben a fiatal nők tömeges bevo­nása az új ipari körzetekben katalizáló hatást fejt ki a hagyo­mányos termelési struktúrák felbomlása terén. Ezekben a ré­giókban olyan termelési formák a meghatározók, amelyek az iparosodott országokban is a hői munkaerő jelentős hányadát foglalkoztatják: az elektronikus berendezések futószalagos összeszerelésére, a textilanyagok előállítására, a ruhaneműk és játékáruk készítésére gondolunk. A fiatal nők rendszerint úgy kerülnek be az ipari körzetekbe, hogy egy-égy vállalat képviselője a falvakban és a vidéki iskolákban toboroz mun­kaerőt, így fokozatosan olyan migrációs áramlások jönnek lét­re, amelyek csökkentik vagy teljes mértékben visszaszorítják a rekrutálás jelentőségét. (Vö. pl. Diamond 1979, Safa 1981.) A nők erőteljes bevonása a termelésbe nyilván a vállalatok azon törekvésével függ össze, hogy csökkentsék a bérköltsé­geket. Emellett a patriarchális társadalmakban a fiatal nők a külföldi munkaadók számára engedelmes és fegyelmezett munkaerőt jelentenek, olyan dolgozókat, akik készek erőfeszí­tést és pontosságot igénylő munkafeladatokat ellátni, és olyan munkafeltételek mellett dolgozni, amelyeket a fejlett or­szágok dolgozói nem fogadnának el.

A nők tömeges bevonása az iparba felszámolja a hagyo­mányos és gyakorta pénz közvetítése nélkül működő struktú­rákat. A vidéki körzetekben a nők hagyományosan fontos sze­repet játszanak a család által felhasznált és a helyi piacon is eladható termékek előállításában. A falusi gazdaságok és a vidéki háztartások rá vannak utalva számos olyan gazdasági tevékenységre, amelyeket hagyományosan nők végezlek, az ételkészítéstől kezdve a kosárfonáson és más tárgyak elké­szítésén át a szövésig és a ruházat előállításáig. (Vö. Boserup 1970, Boulding 1980.) Mindezek a tevékenységek egyre in­kább visszaszorulnak azáltal, hogy a fiatal nők elvándorolnak az új ipari körzetekbe.

Az új proletariátus feminizálódásának egyik legsúlyosabb – és leginkább groteszk – következménye az volt, hogy ezáltal fokozódott a munkaerőkínálat, és a férfiak körében fokozódott a munkanélküliség. A női munkaerő fokozottabb kínálata az új ipari körzetekben a férfiak számára nehezebbé teszi, hogy munkát találjanak. A nők elvándorlása a vidéki körzetekből azért is szűkíti a férfiak megélhetési esélyeit, mert az asszo­nyok általában nélkülözhetetlen társat jelentenek a fennmara­dásért folytatott küzdelemben. A legszegényebb és alig fejlett országok némelyikében időközben az exportorientált termelés helyére – amely főleg női munkaerőt foglalkoztat – a gazda­sági fejlődés diverzifikált formái léptek, amelyek a belső piacra orientáltak, és férfiakat is foglalkoztatnak. A foglalkoztatás bő­vülésének látványos számadatai – amelyek a főbb kivándorlási országokban az utóbbi években megfigyelhetők – elho­mályosították azt a tényt, hogy az exportorientált termelés egyes társadalmi csoportok körében fokozza a munkanél­küliséget, mások számára pedig munkahelyteremtő hatá­sa van.

A hagyományos munkaformák felbomlása és az exportori­entált fejlődésre való áttérés egyre inkább egyfajta „egyirányú utcát" jelent a nők és a férfiak körében egyaránt. Mivel a gaz­dálkodás hagyományos formáinak lehetősége a vidéki terüle­teken fokozatosan visszaszorul, a dolgozók számára igen ne­hézzé vagy egyenesen lehetetlenné válik, hogy munkanélkü­livé válva vagy sikertelen álláskeresés esetén visszatérjenek hagyományos életközegükhöz. Ez különösen nehéz azoknak a nőknek a körében, akiket az új ipari övezetekben rövid fog­lalkoztatás után elbocsátanak. Három-öt éves időszakot kö­vetően ezek az asszonyok – mikroszkopikus nagyságú alkat­részek összeszerelése után – gyakorta krónikus fejfájástól és látóképességük megromlásától szenvednek. A bérek alacsony szinten tartása végett és azért, hogy a romló egészségű asszonyokat eltávolítsák, a munkaadók folyamatosan elbo­csátják „régi" alkalmazottaikat és fiatalabb, egészségesebb és engedelmesebb nőket állítanak újólag munkába. (Vö. Nash és Fernandez Kelly 1983, valamint Lorraine Gray „Totál As­sembly Line" című filmjét.) Emellett több vállalat a 70-es évek vége óta azzal is próbálkozik, hogy az exportorientált iparágak régi zónáiból – ahol immár egyre kevesebb állami adóked­vezményben részesültek – kivonuljanak üzemeikkel, és a ter­melést olyan „új" országokba vigyék át, mint például Sri Lan­ka, ahol olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Mindezek a folya­matok oda hatottak, hogy a potenciális kivándorlók valósá­gos hadserege jött létre a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában, Tajvanon és a Karibi-térségben. Akik elveszítik hagyományos gyökereiket, s azután ki vannak szolgáltatva a munkanélküli­ség szeszélyeinek, avagy munkaképtelennek számítanak – a termelésbe bevont fiatalabb munkaerő következtében vagy amiatt, hogy a gyárat más országokba viszik át -, nemigen látnak más lehetőséget, mint a kivándorlást, különösen, ha az exportorientált növekedési stratégia már korábban meggyen­gítette az ország belföldre termelő ágazatait.

Ezeknek a jelenségeknek a felidézésével még korántsem merítettük ki azt a kérdést, hogy a külföldi beruházások miként is járulnak hozzá a széles körű ki- és bevándorlási folyamatok létrejöttéhez. A külföldi beruházások az exportorientált ter­melés terén azonban nemcsak a hagyományos munkamódok erózióját idézték elő, nemcsak a bevándorló-kolóniák létrejöt­téhez vezettek, hanem gazdasági, kulturális és ideológiai kapcsolatok kiépülését és bővülését idézték elő az iparo­sodott országokkal. E kapcsolatok közvetlenül és közvetve is előmozdítják az emigrációról alkotott kép kialakulását. Az exportorientált szektorban foglalkoztatott munkaerő – legyen szó akár menedzserekről, irodai alkalmazottakról, akár futó­szalag mellett dolgozó munkásokról – áll talán a legközelebb a nyugati hatásokhoz, s közvetett módon így ők kerülnek a legszorosabb kapcsolatba azzal az országgal, ahonnan a tőke származik. Számukra – akik "már a hétköznapi élettapaszta­latban a nyugati módszereket és gondolkodási formákat elsa­játították – szubjektíve is kisebb az a distancia, amely az off-shore gyárakban vagy hivatalokban betöltött munkahely és az iparosodott országban végezhető hasonló munka között van. Belátható, hogy az ilyen munkaerő számára adott esetben komolyan felmerül az emigrálás gondolata.

Az is igaz, hogy a nyugati hatások nem maradnak meg az exportorientált szektorokban dolgozók körében, s a beruházá­sok tovagyűrűző hatása az egész alacsonyan fejlett ország­ban és népességének körében is érezteti hatását. Az emig­ráció előmozdításának ezt az „ideológiai" hatását nem szabad alábecsülnünk. Az emigráció gondolata így már nem korláto­zódik azokra, akik az exportorientált szektorban dolgoznak, hanem a népesség szélesebb rétegeiben is hathat. A külföldi tulajdonú gyárakban vagy hivatalokban dolgozókon kívül így sokkal több ember törekedhet arra, hogy emigrálhasson. El­sősorban nem is a külföldi gyárakban, hivatalokban és üze­mekben foglalkoztatott munkaerő az, amely a leggyakrabban választja a kivándorlás lehetőségét.

A külföldi beruházás – valamint más politikai-katonai és kulturális kapcsolatok – elemzése segít annak magyarázatá­ban, hogy a kivándorlás miként is válik számos fejlődő or­szágban az egyének jelentős hányadánál reális lehetőséggé. Annak megvilágításához azonban még nem elegendő, hogy az USA miért vált a kivándorlók fő célországává. Hiszen ezek­ben az országokban Japán, Németország, Hollandia és Nagy-Britannia szintén jelentős mértékű beruházásokat valósított meg. Az adatokból az derül ki, hogy az egyes országokba beáramló külföldi tőke „nemzeti háttere" kevésbé jelen­tős, mint a termelés konkrét formája (például hogy munkaerő intenzív szektorról van-e szó), illetve jelentősebb azok­nál a viszonyoknál is, amelyeket a fogadó országok a tőke­kihelyező országokkal építettek ki. Feltételezhetjük tehát, hogy például a 70-es években igen széles körű japán beruházások az exportorientált termelés terén végső soron az USA-ba irá­nyuló kivándorlást mozdították elő, hiszen Amerika akkoriban bővebb kapcsolatrendszerrel rendelkezett a fejlődő országok­kal, illetve a bevándorolni szándékozók szemében készséges vendégfogadó országnak számíthatott.

Ezzel összefüggésben jelentős tényező, hogy az amerikai bevándorlási törvényeket 1965-ben liberalizálták, illetve hogy az USA továbbra is a korlátlan lehetőségek világának számít. A kivándorolni szándékozók körében csaknem azonosult a „ki­vándorlás" és a „kivándorlás az Egyesült Államokba", annak a vélekedésnek köszönhetően, hogy ez az ország – leg­alábbis más országokhoz viszonyítva – korlátlan lehetősége­ket és foglalkoztatási kilátásokat kínál. Ez az Amerikához kap­csolt emigráció gondolatát mintegy körkörösen fölerősítette. Miközben a külföldi beruházások – a politikai és katonai te­vékenységekkel karöltve – új hidakat építettek ki a kivándo­rolni szándékozók számára, s miközben az Amerikában adott gazdasági lehetőségek e hidakat csak tovább erősítették, az ily módon kibontakozó új kivándorlás további kapcsolatokat létesített Amerika és az anyaországok között. így gyarapod­nak az USA-ba irányuló kivándorlás lehetőségei, függetlenül attól, hogy az egyes fejletlen országokba a külföldi tőke – amely elsőként teremtette meg a kivándorlás feltételeit – hon­nan is érkezik.

Az Egyesült Államok új munkaerő-szükséglete

Első pillantásra mintha ellentmondana a gazdaság logikájá­nak, hogy az elmúlt két évtized során a nagy számban Ame­rikába vándorló munkaerő az USA nagyvárosaiban összpon­tosul. Vajon mi az oka annak, hogy a jelentős általános mun­kanélküliség, illetve az ipari és kereskedelmi munkahelyek megszűnésének időszakában egyre több dolgozni vágyó be­vándorló érkezik az országba? S miért választják túlnyomó számban éppen a legnagyobb városokat, amelyek a könnyű­ipar és néhány más, hagyományosan bevándorló munkaerőt foglalkoztató, de már hanyatlásnak indult ágazat központjai? A bevándorlási törvény 1965-ös liberalizálása, valamint a nagyvárosokban már létező bevándorló közösségek termé­szetesen játszottak bizonyos szerepet, ha a régebbi és a ki­vándorlás anyaországaiként hagyományos, főként európai or­szágokra gondolunk. Azonban az új bevándorló csoportok jövetelének az volt a háttere, hogy Amerikában a „cheap labor" állások köre gyors ütemben felfutott, a marginális állások piaca időközben kibővült, különösen a nagyvárosok bővülő iparágaiban.

Nem adható tehát teljes kép a bevándorlásról, ha egyide­jűleg nem vesszük szemügyre Amerika munkaerő szükségle­tét is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy bár a gazdaság egyre erőteljesebb nemzetköziesedése közrejátszott abban, hogy hatalmas bevándorlás figyelhető meg Amerikában, á munka­erő nagy és egyre bővülő mennyiségére csak magának az amerikai gazdaságnak az átstrukturálódási folyamatai adhat­nak magyarázatot. Ez az átstrukturálódási folyamat világíthat­ja meg azt is, hogy az új bevándorlók leggyakrabban a nagy-várásokat választják. Az alacsonyan fizetett munkahelyek megjelenése az USA-ban részben ugyanazoknak a nem­zetközi gazdasági folyamatoknak az eredménye, amelyek nyomán egyes iparágakban a beruházásokat és munka­helyeket olcsó munkaerejű országokba telepítették át. Mi­közben az ipari termelés jelentős hányada tengerentúlra ván­dorolt, eróziónak indult az amerikai iparágak tradicionális bá­zisa, s a helyére lépő szektorok – a tanult vagy tanulatlan munkaerő rosszul megfizetett munkahelyeivel – részben leér­tékelődtek. Egyidejűleg a szolgáltatási szektor felfutó növeke­dése számos ilyen „olcsó munka" jellegű munkahelyet terem­tett (leszámítva a befektetési bankok és menedzsment jellegű konzultációs cégek jobban fizetett és közismertebb munkahe­lyeit). Ez a két új növekedési szektor a leginkább New York és Los Angeles nagyvárosaira koncentrálódik.

Ezek a tendenciák Amerika foglalkoztatási szerkezetében a 70-es évek vége óta egyre erőteljesebb polarizálódáshoz ve­zettek. A közepesen fizetett munkahelyek számának éles csökkenésével egyidejűleg növekedett szerényebb mértékben a jól fizetett szabadfoglalkozású és vezetői állások száma, a „cheap labor" állások köre pedig jelentősen bővült. 1963 és 1973 között tíz újólag teremtett állás közül kilenc a közepes jövedelmi sávba tartozott, a magasan fizetett munkakörök szá­ma pedig csökkent. 1973-at követően azonban két újólag te­remtett munkahely közül immár csak egy tartozik ehhez a kö­zepes jövedelmi sávhoz. Ha tekintettel vagyunk a szezonális munkahelyekre és a részmunkaidős foglalkoztatásra is, úgy a foglalkoztatottak körében a fokozódó egyenlőtlenség csak még világosabban érzékelhető. E változások visszatükröződ­tek az átlagbérek csökkenésében és a jövedelmi szórás fo­kozódó polarizálódásában is. Az átlagos heti reálbér – amely a háborút követő időszakban folyamatosan nőtt és 1973-ban érte el legmagasabb szintjét – a 70-es években stagnált, majd a 80-as években csökkenésnek indult. A visszaesés a jöve­delmek fokozódó polarizálódásával járt együtt, s ez olyan ten­dencia, amely először a 70-es években jelentkezett, s a 80-as évek során gyorsabb ütemben bontakozott ki.

A „cheap labor" állások fontos forrása a leértékelődött ter­melőszektorokban található. Az amerikai gazdaság e része három tendencia együtthatása nyomán jött létre. 1. Sor került a munkafolyamat társadalmi újjászervezésére, egyre nagyobb mértékben helyeztek ki más országokba bizonyos termelési folyamatokat és szolgáltatásokat, miközben teret nyert a kis­üzemi termelés és az otthon végzett ipari bedolgozó munka (mindez rontja a dolgozók szervezett érdekképviseletének esélyeit is). 2. Átalakult a munkafolyamat technológiai szer­kezete, számos munkakör kvalifikációs szükséglete csökkent, sok készség működtetését és gyakorlását számítógépek és munkagépek vették át. 3. Felfutottak a hi-tech iparágak, ame­lyek az alacsony bérezésű sávban igen nagy mennyiségű munkaerőt foglalkoztatnak. Némileg talán meglepő, hogy az ipari termelés területén a dolgozókkal szembeni kvalifikációs kívánalmaknak és bérezésük szintjének átalakulása minden iparágban érvényesült: a régi keletű és a modern ágazatokban egyaránt. így például a konfekcióipar és az elektronikus be­rendezések gyártása első pillantásra kevés közös tulajdon­sággal rendelkezhet, azonban mindkét területen nagy szám­ban keletkeztek olyan olcsón megfizetett munkahelyek, ame­lyek híján vannak bármiféle továbblépési lehetőségnek, és nem előfeltételeznek kvalifikáltságot. Mindkét ágazatban alkal­maznak nem hagyományos termelési megoldásokat, mint pél­dául kisüzemek, illetve az otthon végezhető bedolgozó mun­ka. Mindkét ágazatban végbement a szakszervezetek leépü­lése. A gyorsan növekedő és csúcstechnológiát alkalmazó iparágak szakszervezeteinek taglétszáma egyre inkább visszaszorul (amiként ez például Los Angeles vagy a kalifor­niai Orange County esetében megfigyelhető).

A leértékelődött ipari szektoroknál azonban még fontosabb a „cheap labor" munkahelyek teremtésének terén a szolgáltató szektor bővülése. A hagyományos árutermeléstől eltérően ­amelyre a közepes jövedelmi szintű munkahelyek jelentős bő­vülése jellemző – a szolgáltató szektorban vagy rendkívül jól, vagy rendkívül rosszul fizetnek, s viszonylag kevés munkakör esik a közepes jövedelmi sávba. A 80-as évek növekedési ágazataiban – a pénzügyi, biztosítási szférában, az ingatlanpiacon, a kiskereskedelemben és a gazdaságot ki­szolgáló szolgáltatási ágazatokban – a rosszul fizetett mun­kakörök aránya nagy, nemigen vannak szakszervezetek, s számottevő a részfoglalkoztatás, illetve a női dolgozók jelen­léte. Egyre bővül az eladónők, a pincérnők, a titkárnők és a háztartási kisegítők foglalkoztatása. A Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Hivatal) ezekben az ágazatokban a reáljövedelmek visszaesését regisztrálja a 70-es évektől fogva.

A bővülő szolgáltató szektor nemcsak közvetlenül foglalkoz­tat rosszul fizetett munkaerőt, hanem közvetett módon is lét­rehoz olyan alacsonyan fizetett munkaköröket, amelyek a jól kereső szakemberi és vezetői rétegek bővülő osztályának életstílusával és fogyasztási szükségleteivel kapcsolatos szol­gáltatásokat végzik. Az ilyen magasan fizetett munkaerő összpontosulása a nagyvárosokban oda hatott, hogy lakókörzeteik és üzleti negyedeik „dzsentrizálódtak". Ez is a rosszul fizetett szolgáltatási dolgozók sokasága iránti keresletet erősítette: az épületgondnokok, takarítók, éttermi alkalmazottak, speciális szakácsok, kutyasétáltatók, kézbesítők, nevelőnők és hasonló státusú foglalkoztatottak tömegeire gondolunk. Az a tény, hogy számos ilyen munkakör „feketén megy", számos ameri­kai nagyvárosban az informális gazdaság gyors bővüléséhez vezetett. Számos körülmény következtében inkább bevándor­lók, semmint az amerikaiak szoktak ilyen jellegű munkákra vállalkozni: ezek a munkakörök rosszul fizetettek, bizonytalan foglalkoztatási kilátásokkal járnak, nemigen igényelnek szak­tudást, csekély angoltudás mellett is végezhetők, s rend­szerint esti és hétvégi elfoglaltsággal is járnak, ami az ame­rikaiak körében népszerűtlen. Érvényesül továbbá az az összefüggés is, hogy az illegális bevándorlók számára könnyebb az informális szférában munkaalkalmat találni.

Legyen szó akár a szolgáltatási szféráról, akár a leértéke­lődött gyáripari termelésről, az alacsonyan megfizetett új mun­kakörök mindkét területen nagy számban vonzzák a beván­dorló munkaerőt. Még a magasan kvalifikált bevándorlók kö­rében is gyakorta előfordul, hogy kijutva Amerikába a gazda­ság „cheap labor" ágazataiban próbálnak szerencsét. A szak­képzett bevándorlók erőteljesebb fogadása részben azzal függ össze, hogy a szolgáltatási szektor technikai és hivatali munkakörei bővülnek, valamint hogy az ilyen munkakörök pi­acán egyre erőteljesebben érzékelhető az informális gazda­ság hatása. Miközben tehát egyes gyártási folyamatok ki­telepítése hozzájárult ahhoz, hogy ezekből az országokból a munkaerő kivándorlása felerősödjék, a szolgáltatási és menedzsment funkciók amerikai nagyvárosokban való koncentrálása megteremtette annak feltételeit, hogy a be­vándorlók tömegeit New York, Los Angeles, Miami és Houston városai fölvegyék. Ugyanazok a folyamatok kedveztek tehát az Amerikába való bevándorlásnak, amelyek előmozdították néhány gyors ütemben iparosodó országban a munkaerő kivándorlást. Elsősorban a high-tec eljárásokat al­kalmazó ágazatokban, illetve a szolgáltató szektorban jönnek létre új munkahelyek, nem pedig az amerikai gazdaság hanyatló szektoraiban. Ebből arra következtethetünk, hogy az ilyen állások kínálata a jövőben alighanem még tovább bővül. Amíg ez valóban így van, addig az ilyen munkahelyek betöl­tésére további bevándorlásra lehet számítani.

Bevándorlás és globalizáció Japánban

Amióta Japán vezető gazdasági világhatalom és Délkelet-Ázsiában jelentős tőkeexportőr, e régióban a fentiekhez ha­sonló folyamatok figyelhetők meg. Olyan kapcsolatok épülnek ki országok között, amelyek később a munkaerővándorlás alapjául szolgálhatnak, s egyre inkább reális lehetőséggé válik a Japánba való kivándorlás. Az „új" illegális bevándor­lók anyaországa Thaiföld, Bangladesh, Tajvan, Pakisztán, a Fülöp-szigetek, Dél-Korea, vagyis mindazok az országok, ahol Japánnak közvetlen beruházásai vannak, beleértve az off-shore termelőüzemek egyre növekvő számát. (Vö. Sassen 1990.) Japán részesedése a világban a külföldi közvetlen be­ruházások terén gyors ütemben bővült. Miközben a japán gaz­daság növekvő mértékben vált nemzetközivé és az egyik leg­fontosabb beruházó országgá nőtte ki magát a dél-ázsiai és délkelet-ázsiai térségben, egyidejűleg – szándékosan vagy spontán – az áruk, a tőke és a kulturális termékek körforgá­sának transznacionális terét is létrehozza. Ezzel párhuzamo­san bontakozik ki az a kulturális és ideológiai feltételrendszer, amely lehetővé teszi az erőteljes munkaerőmozgást, mond­hatni egy nemzetközi munkaerőpiac kiépülésének korai sza­kaszát ígérve. (Vö. Sassen 1988.)

Az 50-es és 60-as években – ez a gyorsított iparosítás idő­szaka volt – a vidék szolgáltatta a nagyvárosi iparágak szá­mára a szükséges munkaerő-utánpótlást az olyan országok­ban, amelyek nem jutottak külföldi munkáskézhez, ugyanak­kor jelentős vidéki munkaerő-tartalékokkal rendelkeztek. Eb­ben az időszakban a közösségi és a magán infrastruktúrák fejlesztésére is jelentős mértékben sor került, megfelelően az ipar és a városfejlődés szükségleteinek. A munkaerő iránti szükséglet rendkívüli mértékű volt. Az USA és Nyugat-Euró­pa országai külföldi munkaerőt vontak be gazdaságukba, míg Japánban a vidék népessége költözött fel a városok­ba, és nem került sor külföldi munkaerő bevonására. A földek hátrahagyásának mértéke és nagyságrendje történelmi léptéket öltött. A korabeli beszámolóknak megfelelően egész faluközösségek döntöttek úgy, hogy településüket elhagyják, s így egyes falvak teljesen elnéptelenedtek. Ez a folyamat 1955 és 1965 között érte el a tetőpontját; ekkor az ország 46 tartományának több mint felében a népesség lélekszáma csökkent, 14 további tartományban a növekedés nem érte el az 1%-ot. Tokió, Osaka és Nagoya – e három óriásváros – volt e tömeges migrációs mozgások fő célpontja. 1960 és 1970 között e gócterületek mintegy 10-10 millió fővel növelték népességszámukat, és az ország össznépességének immár 40%-át összpontosították. Nagy-Tokio területén 1950 és 1970 között a lakosok száma 10 millió fővel nőtt, és elérte a 17,7 milliót. Míg 1950-ben a japánok 50%-a a mezőgazdaságban dolgozott, addig ez a szám 1970-re 1%-ra csökkent.

Ezzel összefüggésben másutt már utaltam rá (Sassen 1988), hogy a kivándorlásra kész emberek „tartalékseregének" egyik tulajdonsága az, hogy mobilizált munkaerőt jelent..J\ gyökérte­lenné vált ember olyan munkaalkalmakra is szívesen vállalkozik, amelyet a rendezett körülmények között élő munkaerő nem vál­lal el. Kész olyan munkaköröket, igénybevételi időpontokat és bérezést elfogadni, amelyet a mindenkori helyi népesség eluta­sít. A kulturális tényezők mellett alighanem a japán munka­erő mobilitása is hozzájárult a japán dolgozók híres tulaj­donságainak kialakulásához: a kemény munkamorálhoz, a je­lentős ingázási idő vállalásához, illetve az igen kemény és kel­lemetlen életkörülmények vállalásához.

Az ázsiai munkaerő Japánba vándorlása jelenleg igen eltérő gazdasági feltételek mellett zajlik. A városokban élő második nemzedék immár felnőtté vált, és a kereső népességcsopor­tokhoz tartozik. Valamennyi foglalkozási ágban jelentős a munkaerő-szükséglet. Ugyanakkor egyre világosabbá válik, hogy bizonyos területeken (például a kültengeri halászok kö­rében) az alacsonyan megfizetett munkakörökben egyre na­gyobb a munkaerőhiány. Bár a rendelkezésre álló adatok tö­redékesek, egyre egyértelműbb, hogy nő a Japánban dolgozó illegális bevándorlók száma, főleg Tokió, Nagoya és Osaka körzeteiben. Leggyakrabban turistaként érkeznek az ország­ba, s a hivatalosan engedélyezett időn túl is ott maradnak. A becslések szerint 1988-ban Japánban 200 000 illegális férfi kétkezi munkás dolgozott, az építőipartól kezdve az étterme­kig. Csaknem valamennyi ilyen bevándorló ázsiai születésű. A becslések szerint a legtöbben Tajvan, Dél-Korea, Bangladesh, a Fülöp-szigetek és Pakisztán területéről érkeznek. Ha a beutazókat nemzeti hovatartozásuk felől vizsgáljuk, az első helyen Tajvan és Dél-Korea áll 300 272, illetve 299 602 fővel. (Az adatok Japán Bevándorlási Hivatalának 1987-es jelen­téséből valók.) Ha az Amerikával kapcsolatban bemutatott fo­lyamatok Japánban is ismétlődnek, úgy nagyon is elképzel­hető, hogy a beutazók egyre nagyobb hányada nem látogatási céllal, hanem a munkavállalás végett jön. A hivatalos adatok szerint a letartóztatott illegális bevándorlók száma az 1982-es 51 368 főről 1987-ben 77 437-re növekedett. A kitoloncolt sze­mélyek száma is emelkedett a 80-as években.

Az országban legálisan tartózkodó külföldiek száma 1987-ben 2,1 millió volt. Ezek mintegy fele külföldi vállalatok alkal­mazottait jelentette, a másik millió pedig Ázsiából érkezett munkaerő volt. Az ázsiai beutazók döntő többsége (800 000 fő) első alkalommal érkezett az országba. Csaknem Valamennyien (727 000 fő) három hónapra érvényes vízummal érkez­tek, s mintegy felük turista célú utazást jelölt meg. Ugyanakkor fokozódik az illegális bevándorlók száma. Személyei beszél­getéseket folytattam illegális bevándorlókkal Tokió és Yokoha­ma városaiban, azt tudakolva, hogy milyen körülmények kö­zött és milyen megfontolásból döntöttek úgy, hogy átteleped­nek Japánba, annak ellenére, hogy az ország mindig is zárt társadalomnak számított. Kiderült, hogy olyan emberekről van szó, akik ilyen vagy olyan módon bekerültek a munkaerőmoz­gás áramába. Anyaországaikban egyre erőteljesebb a japán vállalatok jelenléte, s ezzel együtt egyre több információ állt rendelkezésre Japánról; kapcsolatok jöttek létre, s az érintet­tekben egyre inkább tudatossá vált, hogy fennáll a Japánba való kivándorlás lehetősége. Ezzel összefüggésben érdekes kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e Amerika mellett további „korlátlan lehetőségeket" kínáló országok létrejöttéről.

Tézisem az, hogy a munkaerőpiac szegmentálódása révén, illetve amiatt, hogy – amint ez Japánban is megfigyelhető – egyre inkább elterjed a részidős és az alkalmi foglalkoztatás, a munkaerőpiacnak egyre szervesebb részét képezi az új illegális bevándorlókat foglalkoztató informális szektor. A részidős és az alkalmi munka térnyerése úgy teszi kezelhe­tővé a munkajogi előírásokat, hogy a munkáltatók számára lehetővé válik a közvetlen és a közvetett bérköltségek csök­kentése. A termelő ágazatok viszonylagos visszaesése és a szolgáltatási ágazatok felfutása hozzájárult ahhoz, hogy szá­mos kisvállalkozás jöjjön létre, amelyek nem képezik részét – a japán gazdaságra olyannyira jellemző – nagyobb gazda­sági tömörüléseknek. Mindez értelmezhető a dereguláció egy további fajtájának is. A fejlődések összhatása akár az is lehet, hogy a jelenleg érvényes bevándorlási szabályozások foko­zatosan idejétmúlttá válnak.

Az értelmes bevándorlási politika előfeltevései

Az amerikai bevándorlási politika fő elve az, hogy a beván­dorlás autonóm folyamat, s független más nemzetközi folya­matoktól. Tanulmányunkból azonban érzékelhető, hogy a fej­lődő országokból Amerika felé mutató migrációs hullámok mö­gött mindenkor nemzetközi tényezők munkálnak. Az amerikai állam és a közvélemény képviselői viszont olyan problémaként tekintettek a bevándorlásra, amelynek gyökerei a fejlődő or­szágok hátrányos helyzetében keresendők, tekintet nélkül ar­ra, hogy a migrációs mozgások szorosan összefüggenek az USA világgazdasági jelenlétének és aktivitásának jellegével. Következésképp azt sem ismerik fel, hogy a bevándorlási politikával kapcsolatos vitákat uraló javaslatok – hogy ti. szankciókat kell hozni a munkaadókkal szemben, ki kell toloncolni az illegális bevándorlókat, erőteljesebb határel­lenőrzést kell bevezetni – nemigen alkalmasak az érkezők hullámainak megállítására.

Az 1986-os bevándorlási törvény – amely a bevándorlási kérdések racionalizálására volt hivatott – nem volt képes arra, hogy lassítsa a bevándorlás folyamatát; valójában a társada­lomnak és a bevándorlóknak egyaránt károkat okoz. A mun­kaadókkal szembeni szankciók valójában csak tovább bővítik a készséges és olcsó illegális munkaerő kínálatát, ugyanis tovább korlátozzák azoknak a bevándorlóknak a körét, akik­nek lehetőségük nyílik helyzetük legalizálására. Az ilyen szankciók egybekapcsolása egy olyan beilleszkedési prog­rammal, amely az érintettek jelentős részét kizárja, valójában a bevándorlók olyan kedvezőtlen helyzetű csoportjának kiala­kulásához vezet, akik jogi és gazdasági értelemben egyaránt igen kedvezőtlen helyzetben vannak. A kibővített vendégmun­kásprogram végső soron kedvezőtlenül hat az amerikai mezőgazdasági munkások ama törekvésére, hogy helyzetüket javítsák és kedvezőbb bérfeltételeket érjenek el. A vendég­munkásprogram továbbá új viszonyok kialakulását eredmé­nyezheti a vendégmunkások anyaországaival, úgyhogy azt a nem szándékolt hatást is kiválthatja, hogy további illegális be­vándorlók érkezzenek az országba.

Egy valóban működőképes amerikai bevándorlási politikát nézetem szerint arra a felismerésre kell alapozni, hogy az USA jelentős ipari hatalomként és külföldi beruházóként bizo­nyos mértékű felelősséget visel a nemzetközi munkaerőmoz­gások terén. Alighanem a háborús menekültekkel kapcsolatos korábbi amerikai törvényt tekinthetnénk egy módosított beván­dorlási politika alapjául szolgáló szabályozásnak. Aligha akad­na bárki is, aki azt állítaná, hogy az Indokínából jövő mene­kültek hullámai akkor a térség túlnépesedésével vagy gazda­sági pangásával függtek össze, még ha a körzetet sújtották is ilyen jellegű 'problémák. Konszenzus alakult ki azzal kap­csolatban, hogy az amerikai katonai műveletek miatt az or­szágot bizonyos mértékű felelősség terheli a fejleményekért. Az USA sajátos jogokat biztosított az indokínai menekültek számára az országban való letelepedéshez, s ezáltal az állam bizonyos mértékig – legalábbis közvetett módon – el is ismer­te ezt a felelősséget. Hasonló megközelítésre lenne szükség a munkavállaló bevándorlók vonatkozásában is.

A törvényhozók a külkapcsolatokat érintő területeken arra tö­rekednek, hogy az egyes szereplők eltérő felelősségét mérle­geljék, és így az olyan összetett jelenségeket, mint a termelés globalizálódása és a nemzetközi tőke- és információáramlás, figyelembe vegyék a törvények kialakításánál. Vajon miért nincs mód arra, hogy hasonló körültekintéssel járjanak el a beván­dorlási politikánál is? A munkaerő nemzetközi migrációja e vo­natkozásban számos sajátos problémát vet föl, hiszen a beván­dorlás összefüggése bizonyos nemzetközi folyamatokkal nem mindig nyilvánvaló vagy egyértelmű. Az a leegyszerűsítő meg­közelítés azonban, amelyet a legtöbb politikai döntéshozó mind­máig magáénak vall, nagyban akadályozza, hogy tisztes és ha­tékony bevándorlási politika kialakítására kerüljön sor. Egy ilyen politikai szabályozásrendszer konkrét elemeit a további eszme­cserék és viták során kell kialakítani. Egy dolog azonban vilá­gos: az amerikai bevándorlási politika mindaddig nem lehet iga­zán sikeres, amíg a bevándorlásért viselt felelősséget egyes egyedül magukra a bevándorlókra terhelik.

Japán esetében – hasonlóan az USA helyzetéhez – az or­szág körül kialakuló gazdasági erőtér egyre határozottabban termeli újra saját mechanizmusait és struktúráit. Az ilyen gaz­dasági erőtereket nemcsak két szomszédos nemzetállam közös határai, illetve nemcsak az egyes államokra jellemző struktúrák és mechanizmusok alkotják: minőségi többletről van itt szó. E struktúrák változnak az időben, reagálnak az új feltételekre, bő­vülnek, illetve részlegesen visszaszorulnak. A XIX. században például az amerikai fejlődésben középponti szerepet játszott a transzatlanti gazdasági tér. A tőkejavak, termékek és munkások hatalmas tömegei áramlottak e térségbe, és sajátos mechaniz­musok voltak azok, amelyek e transzatlanti gazdasági teret létrehozták és újratermelték. Manapság az USA a beruházás és a termelés nemzetközi rendszerének központja, amely im­már nemcsak Mexikót kebelezte be, hanem a Karibi-térség te­rületeit és Délkelet-Ázsia egyes részeit is. Mexikó és Amerika esetében a kapcsolatrendszer különböző szakaszaival és a ki­alakult struktúra eltérő összetevőivel vethetünk számot, létre­hozva és fenntartva a határterületeken a két ország együttes regionális gazdaságát. A határterület iparosítási programja szá­mos további folyamatot hívott életre, amelyek további kapcso­latokat létesítenek a két ország között.

Elemzésünk egyik legfontosabb következtetése az, hogy a bevándorlási politika egyes kérdéseivel kapcsolatos vitákban fi­gyelembe kell venni a nemzetközi és a transznacionális gazda­sági terek és rendszerek meglétét, hiszen e tényezők a forrásai és fenntartói azoknak a gazdasági és politikai folyamatoknak, amelyek az anyaországokat és a fogadó országokat összekötik.

[A tanulmány eredetileg a PROKLA 21/88. számában jelent meg.]

(Fordította: Ács M. György)

Irodalom

Boulding, E. (1980), „Women: The Fifth World", Foreign Policy As­sociation Headline Series, No. 248, Washington D.C.

Boserup, E. (1970), Women's Role in Economic Development. New York.

Centra de Estudios Puertorriquenos (1979), Labor Migration Under Capitalism: The Puerto Rican Experience. New York.

Diamond, Norma (1979), „Women and Industry in Taiwan", lásd Mo­dern China, 1979 Julius, 317-340.

Houston, Marion F. et al. (1984), Female Predominance of Immig­ration to the United States Since 1930: A First Look. International Migration Review, 1984 tavasz.

Nash, June s Kelly, Maria Patricia (1983), Women and Men in the International Division of Labour. Albany, N.Y.

Portes, Alejandro s Walton, John (1981), Labor, Class and the In­ternational System. New York.

Safa, Helen I. (1981), Runaway Shops and Female Employment: The Search for Cheap Labour.S/gns, 1981 tel, 4184-33.

Sassen, Saskia (1988), The Mobility of Labour and Capital: A Study in International Investment and Labour Flow. New York.

Sassen, Saksia (1990), The Global City. New York, London, Tokio, Princeton.

Az alábbiakban egy olyan gazdaságtörténeti vitát ismertetünk, amelynek valódi tétje messze nem gazdaságtörténeti jellegű: végső soron a kapitalizmus természetének a megítéléséről volt szó. A vita kiindulópontja Stephen Marglin „Mit tesznek a főnökök" című, 1974-es cikke volt.¹ Ez a cikk kiemelkedő do­kumentuma egy elméleti vonulatnak, amely a hatvanas évek baloldali reneszánszából született meg. Akkoriban lett ismét népszerű a társadalmi önigazgatás gondolata, és ez felkeltet­te az érdeklődést a munkahelyi önigazgatás problémája iránt is. Vizsgálni kezdték a fennálló hierarchikus munkaszerveze­tet is, eleinte inkább szociológiai szempontból, de idővel több szerző (Durand, Gorz, Friedman, és az amerikaiak: Marglin, Braverman és Lazonick) így vagy úgy eljutott az elméleti prob­lémáig: vajon a tőkés munkaszervezeti hierarchia az ipari tár­sadalomnak mint olyannak az egyetlen lehetséges munka­szervezete, vagy a kapitalizmus kellemetlen mellékhatása, megnyilvánulási formája, vagy éppenséggel kulcstényező, amely nélkül nincs kapitalizmus, viszont amellyel csak kapi­talizmus lehetséges? Mire való voltaképpen a hierarchia, és milyen erők alakítják? Cikkében Marglin támadást intézett a technológiai determinizmus ellen, amely a polgári tudo­mányhoz szervesen hozzátartozik, de amely a baloldalt is fog­va tartotta immár fél évszázada, s amelynek lényege az, hogy a munkaszervezetet a technológia állapota és a technológia által támasztott követelmények határozzák meg.²

1

Marglin kiinduló kérdése: lehetséges-e megszabadítani a ter­melési folyamatot hierarchikus és elidegenítő jellegétől anél­kül, hogy lemondanánk az elért termelékenységről, a modern iparról és a tömegtermelésről általában, és visszatérnénk a „sok kicsi kézműves" idilljéhez? A válaszhoz nem áll rendel­kezésre közvetlen bizonyíték vagy cáfolat. Lehetséges lenne megkonstruálni a nem-hierarchikus termelési rendszer vala­milyen elvont modelljét, ezek tényleges működőképességét azonban nincs módunkban tesztelni. Marglin szerint viszont hasznos támpontot kapunk a kérdés megválaszolásához, ha megvizsgáljuk azt a folyamatot, amely során a hierarchikus munkaszervezet hegemón pozícióba jutott. Ez a folyamat a kapitalizmus kifejlődésével párhuzamosan zajlott, s szerzőnk szerint éppenséggel meghatározó mozzanata volt a kapitaliz­mus kifejlődésének: a céhrendszer felbomlása, a bedolgozó manufaktúrák megjelenése és elterjedése jelzi kezdetét. Ha kimutatható, hogy a munkaszervezeten belüli hierarchia ural­kodóvá válásában már a kezdet kezdetén sem egyértelműen hatékonysági szempontok játszották a főszerepet, akkor leg­alábbis erősödhetnek kételyeink a hierarchia és a hatékony­ság elválaszthatatlanságát illetően.

Marglin szerint a céhekhez képest a manufaktúrák³ nagy újítása eredetileg a részletekbe menő specializáció bevezeté­se volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a folyamatot sok kis részműveletre bontják, hanem azt is, hogy a munkást tartó­san, ha nem életfogytig, hozzárendelik egyetlen vagy legfel­jebb két-három ilyen részművelethez. A hagyományos felfogás szerint a specializáció önmagában jelentős hatékonysági e­lőnyt adott a manufaktúrának a céhvel szemben, mindenféle egyéb technikai találmány nélkül is. E felfogás ősatyja, Adam Smith szerint ennek három oka van: 1. a munkás hatalmas gyakorlatra tesz szert egy művelet állandó ismételgetése so­rán; 2. a munkásnak nem kell időről időre átallnia egyik mun­kafázisról a másikra, így megtakarítja az átállási időt 3. ha a munkás figyelme nem szóródik szét, hanem egy vagy néhány körülhatárolt műveletre összpontosul, az illető inkább hajla­mos lesz e néhány művelet megkönnyítésére szolgáló tech­nikai újításon törni a fejét: vagyis a részmunkás innovatívabb, mint a nem specializált munkás.⁴ Marglin a harmadik érvet kapásból visszautasítja egy olyan tapasztalati tényre hivatkoz­va, amelyet maga Smith is megemlít könyvében: ha valakit arra kényszerítenek, hogy egy életen át egy bizonyos műve­letet ismételgessen, akkor az illető jó eséllyel elbutul. A spe­cializáció következtében az innovatív képesség sokkal in­kább elhal, semmint kibontakozik.

Az átállási idő megtakarítását Marglin is fontos hatékony­sági tényezőnek tartja, de szerinte ennek semmi köze a specializációhoz. Az egyik munkafázisról a másikra való áttérés idejének a megtakarításához az is elegendő, ha a munkás nem külön munkál meg minden egyes munkadarabot, végig­csinálva rajta az összes részműveletet, hanem huzamosabb ideig – mondjuk egy napig – végez egy részműveletet, sok munkadarabon. Egy épeszű földműves például nem fogja ba­rázdáról barázdára váltogatni a szántást és a boronálást, ha­nem – az átállási idő megtakarítása céljából – előbb egyhu­zamban felszánt egy nagyobb területet, majd végigboronálja. A hatékonysághoz egyáltalán nem szükséges, hogy például a parasztcsalád egyik tagját örökös szántónak, a másikat pe­dig örökös boronálónak nevezzék ki. Az időmegtakarítást bár­mely paraszti gazdaság el tudta érni, annak ellenére, hogy a paraszti gazdálkodásra nem volt jellemző a specializáció. Ugyanilyen módon megtakaríthatták volna az átállási időt a kézművesiparokban is, specializáció nélkül. Tehát ez a haté­konysági szempont sem lehetett determináló a specializáció keresztülvitelekor.

Nézzük Smith legelső érvét, az ismétlés és az ügyesség kapcsolatáról. Marglin szerint ez nehezen támadható érv min­den olyan tevékenység esetében, amely olyan nehéz vagy összetett feladat, hogy csak hosszú és kitartó gyakorlás mel­lett szerezhető meg a valódi jártasság. Ritkán fordul például elő az, hogy egy kiváló sebész egyidejűleg „versenyképes" táncművész is legyen, a specializáció tehát itt indokoltnak ve­hető. Ámde – akár Smith közismert tűmanufaktúra-példáját elővéve – igaz-e ugyanígy, hogy egy jó tűhegyező nem lehet egyben briliáns tűcsúcs-köszörülő, tűcsiszoló, 'tűcsomagoló stb.? Olyan ezoterikus műveletek lennének ezek? Marglin elő­vesz egy XIX. század eleji tű manufaktúra-jegyzőkönyvet, és a bérlistából arra következtet, hogy a tűkészítés részműveletei sem különleges tehetséget, sem pedig hosszú képzési időt nem igényeltek; bárki viszonylag gyorsan beletanulhatott bár­melyik részműveletbe. A technológia tehát nem zárta ki, hogy valaki belátható időn belül a tűkészítés mesterévé váljon, annyira, amennyire a részmunkások mesterévé váltak egy-egy részműveletnek, és ez esetben még a végletes speciali­záció okozta elbutulás sem fenyegetett volna.

Marglin tehát arra az eredményre jut, hogy a részművele­tekhez kapcsolódó jártasság és az átállási idő megtakarítása egyaránt fontos, de mindkettő realizálható a munkafolyamat elkülönült feladatokra osztása révén. Nem szükséges hozzá a munkás röghözkötése, azaz egy vagy néhány elkülönült fel­adathoz kötése. A munkás innovativitására nézve viszont a specializáció egyenesen romboló. Ha a fentiek helyesek, ak­kor megdőlt mindhárom klasszikus érv, amely alapján terme­lékenyebbnek vélhetnénk a bedolgozó rendszerű termelést a korabeli nem specializált kézművesműhelyeknél.⁵

Mégis történelmi tény, hogy a specializált üzem végül le­győzte a céhet. Ha ennek nem technológiai fölény volt az alapja, akkor mi? Marglin válasza az, hogy a bedolgozórend­szer volt alkalmas arra, hogy megalapozza a tőkésnek a ter­melésben játszott szerepét, és ezáltal megalapozza magát a tőkés termelési rendszert.

Az aprólékos specializációnak ugyanis kettős hatása van. Egyrészt a részmunkás részterméket állít elő, azaz olyan fél­készterméket, amelynek nincsen önálló piaca. Csak a bedolgoztatónak tudja továbbadni, így már csak emiatt is aszim­metrikus függőség alakul ki közte és a bedolgoztató tőkés között. Másfelől a részmunkásnak, mivel legfeljebb néhány részműveletet ismer, nincs rálátása a termelési folyamat egé­szére. Hiába tett szert egy tű köszörülő saját résztevékenysé­gében akár emberfeletti ügyességre, a tűkészitésről mint olyanról fogalma sem volt, ahogyan a többi részmunkásnak sem. így nem volt meg többé az az esélyük, hogy egyszer önálló iparossá váljanak. Az ipar egészéről való tudás a be­dolgoztató tőkés kezében maradt.

Ezen a ponton jelent tehát a manufaktúra döntő áttörést a hagyományos munkaszervezethez képest. A céhmester ki­zsákmányolhatta a céhlegényt, de a dolgok rendes menete szerint (legalábbis elvben) a céhlegényből idővel mester lett, így (elvben) mindenki végigjárta a lépcsőfokokat a tanoncságtól az önálló iparossá válásig; a céhen belüli hierarchia tehát nem nevezhető a szó klasszikus értelmében vett osztályhierarchi­ának. A bedolgozórendszer viszont azt biztosította, hogy a munkások ne járják végig a lépcsőfokokat, életük végéig mint munkások álljanak a tőke rendelkezésére. Azelőtt a mester­ség szállt apáról fiúra, most a mesterség hiánya öröklődhetett, biztosítva a részmunkás-utánpótlást.

A specializációval létrehozott örökletes kiszolgáltatottság­nak persze tükröződnie kellett az elosztási viszonyokban – gyakorlatilag a tőkés döntési körébe került az, hogy mekkora részt enged át a tortából a munkásnak munkabér formájában (az alsó korlát a létminimum, de az sem mindig). Marglin vég­ső állítása szerint a specializáció révén a „fogyasztani vagy felhalmozni" kérdésében való döntés joga és lehetősége az általában vett háztartástól a relatíve kevés számú tőkéshez került, ők pedig, ugyebár, a minél nagyobb felhalmozásban voltak érdekeltek.

Marglin szerint tehát a manufaktúra jelentősége nem abban állt, hogy technológiai szempontból hatékonyabb volt a koráb­bi munkaszervezetnél, hanem abban, hogy megfosztotta a közvetlen termelőket a teljes termelési folyamat átlátásának képességétől. Ily módon a termelőknek örökösen szükségük volt a tőkés szervezői és koordinátori tevékenységére, amely­nek révén részmunkáik eladható termékké álltak össze. Mi­után el kellett fogadniuk a tőkést mint a termelési folyamat felügyelőjét, el kellett fogadniuk, mint – tőkést.

Felmerül a kérdés, hogy ha mindez igaz, ha a specializáció úgy tett nélkülözhetetlenné egy amúgy szükségtelen koordi­nátori funkciót, hogy közben nem növelte a termelékenységet – tehát egy végső soron felesleges szereplőt erőszakolt rá a termelésre -, akkor miért nem szelektálódott ki a munkaszer­vezetek versenyében? Elvégre a nem specializált termeléssel készült áru árának csak a kézműves megélhetését kellett fe­deznie, míg a bedolgozórendszerből kikerült áru árából a köz­vetlen termelőknek plusz a tőkés koordinátornak is meg kellett élnie. Ebből az következnék, hogy a specializált termeléssel termelt árunak drágábbnak kellett lennie. Miért a specializált termelés bizonyult mégis a fejlődés „főáramának"?

Marglin itt emlékeztet egy egyszerű, de lényeges különb­ségre: a technológiai és a gazdasági hatékonyság megkülön­böztetésére. Egy eljárás technológiailag akkor hatékonyabb a másiknál, ha ugyanazt a termékmennyiséget kisebb reálérte­lemben vett munka- és tőkeráfordítással (más szóval keve­sebb élő- és holtmunkával) képes előállítani. Gazdaságilag hatékonyabb, ha kisebb a pénzben vett tőke- és munkaköltség (tehát olcsóbban is lehet a terméket eladni). Logikai össze­függés van a kettő között, de mégsem azonosak. Miután a specializáció révén a tőkés megszilárdította tőkési pozícióját, döntött a bérek nagyságáról, a bedolgozó pedig csak arról, hogy az adott bér mellett mennyit dolgozik, mert már nem volt módja átnyergelni az önálló kisiparba. A bérek leszorításával a tőkés még akkor is versenyképessé tehette volna az új mun­kaszervezetet, ha az netán egyenesen kevésbé hatékony technológiai szempontból. A specializáció bevezetése azért tanulságos, mert demonstrálja, hogy egy önmagában véve technológiailag semleges szervezeti újítás hogyan változtatja meg a termelés költségviszonyait, és – mint látni fogjuk – nyit új teret a fejlődésnek pusztán azáltal, hogy átrendezi a hatalmi pozíciókat a szervezeten belül.

Ezután Marglin megvizsgál egy ágazatot, a szénbányásza­tot, ahol nem ment végbe a specializáció, és ez érdekes ada­lékkal szolgál állítása alátámasztásához. A bányászok olyan munkacsoportokban dolgoztak, amely minden munkafázist el­végzett, és maguk a csoport tagjai is legalább annyira értettek az összes többi tag „szakterületéhez", hogy szükség esetén helyettesíteni tudják egymást. Ez a típusú munkaszervezet nyugodalmasan átvészelte a bedolgozórendszer fénykorát, és csak amikor a gépesítési hullám elérte a szénbányászatot is, akkor történt egy hamvába holt kísérlet a többi ágazatban már megszokott specializált (műszakokra bontott) rendszer átülte­tésére. Mikor aztán e kísérlet eredményeképpen a teljesít­mény nem javult, hanem éppenséggel romlott, nem háborgat­ták tovább a régi típusú munkacsoportokat. Hogyan történhe­tett ez? Úgy, hogy az adott technológiai szint mellett kiaknáz­ható szénlelőhelyek száma nem szaporítható. Márpedig a le­lőhelyek magántulajdonban voltak. Ebben az esetben a tulaj­don intézménye önmagában is elég volt a tőkeviszony fenn­tartásához, vagyis ahhoz, hogy a bányászok ne kerülhessék meg a tőkést. Lehettek akármilyen univerzális mesterei a bányászatnak, csak akkor űzhették a mesterségüket, ha a bá­nyatulajdonos (vagy a bérlő) alkalmazta őket. De ha a bér-munkási függőségtől nem menekülhettek is meg, szakmai önérzetüket és felelős autonómiájukat megőrizhették.

(Itt azonban Marglin elmulasztja megemlíteni azt a fontos mozzanatot, hogy a tulajdon csak mikroszinten helyettesíti a specializációt. Össztársadalmi szinten a tőkés tulajdoni rend­szer feltételezi a tőkés termelési rendszert, tehát a tőkés munkaszervezetet. A bányászatban csak azért nem kellett beve­zetni a specializációt, mert az ipar nagyobbik részében beve­zették.)

Marglin említ még egy alternatív eszközt a függőség kiala­kítására: a bérelőleget. A munkás azonnali jövedelemhez jut­hatott az őt jövőbeli munkára kötelező szerződés fejében. Marglin ezt a drogkereskedő által nyújtott ingyenes kóstolóhoz hasonlítja, mert ennek is a hosszú távú függőség kialakítása a célja. A bedolgozórendszerben a bérelőleg másodlagos ki­egészítő volt a specializáció mellett, másutt viszont, mint pél­dául az amerikai Dél ültetvényein, a polgárháború után ez volt a fő eszköz a felszabadított rabszolgák alávetett helyzetének fenntartására. Itt ugyanis a specializáció nem jöhetett szóba, és a föld sem volt annyira szűkös és drága, hogy az angliai szénbányák mintájára egyszerűen a magántulajdonra lehes­sen bízni a dolgot. Az ültetvényesek létszükségleti cikkeket, valamint vetőmagot, felszerelést és trágyát adtak hitelbe az újdonsült szabad bérlőknek. A hitel zálogául a jövőbeni termés szolgált. De ezek nem akármilyen hitelszerződések voltak: a hitelező megkapta annak jogát, hogy maga szabja meg, mit termesszenek a bérlők és mit ne; megtilthatta még saját kony­hakert létesítését is, ha akart élelmiszert eladni a bérlőnek. Egyszóval a bérlő jobbágyi függésbe került, ameddig a hitelt vissza nem fizette. Ámde a könyveket az ültetvényes vezette, így aztán a hiteleket sohasem lehetett visszafizetni, s a hite­lező megkapta a zálogot, vagyis a terményt. Az eredmény egy bérleti rendszer formájába csomagolt bedolgozórendszer lett; a bérlő lényegében az ültetvényesnek termelt, mégpedig azt, amit az vele megtermeltetett. Az ültetvényes pedig gya­potot termeltetett, mert azt nem lehetett elenni előle, és elsik­kasztani is nehéz volt. A fenti példa rávilágít arra is, hogy nemcsak a munkaszervezetet, de adott esetben a termékszer­kezetet sem csak hatékonysági szempontok alakítják: az ame­rikai ültetvények extrém gyapot-monokultúrája nem az éghaj­lati vagy talajviszonyok következménye volt, hanem az ültet-vényesek tudatos hatalmi eszköze a termelőkkel szemben.

2

Marglin szerint tehát a specializáció bevezetése nem ter­melékenységnövelő lépés volt, hanem kezdeti eszköz a munka tőkének való alávetésére. A hierarchiát, amelyben valaki mindig szervez, koordinál, ellenőriz, valaki más pedig végrehajt, és amely nem más, mint a tőkés társadalmi hier­archiának a munkaszervezetbeli megjelenési formája és egy­ben alapzata, a hatékony termelés elmaradhatatlan velejáró­jának szokták tekinteni, pedig már ennek a hierarchiának az őstípusát, a specializált bedolgozórendszert sem hatékonysá­gi megfontolások alapján hozták létre, de legalábbis nem eredményezett közvetlen hatékonyságjavulást.

A tőkés munkaszervezet fejlődésének következő állomása a gyárrendszer kialakulása. Itt még inkább egyetértenék a tör­ténészek abban, hogy a gyár fölényét a bedolgozórendszerrel szemben a nagyobb technológiai hatékonyságban kell keres­ni. Marglin több szerzőt is felvonultat a közkeletű álláspont illusztrálására. Az újonnan feltalált gépek energiaigénye meg­haladta a szétszórt háziműhelyek kapacitását, így a termelést koncentrálni kellett összevont műhelyekbe, gyárakba. A gyá­rak tudták csak hatékonyan felhasználni a gépeket, különös tekintettel az erőgépekre (pl. gőzgép), és az így szerzett me­chanikai fölénnyel kiüthették a nyeregből bedolgozó rendszerű konkurenseiket.

Világos és egyszerű gondolatmenet. Marglin szerint azon­ban nem a tények vizsgálatából, hanem a polgári közgazda­ságtan szokásos előfeltevéseiből származik. A gyár legyőzte a bedolgozórendszert, következésképpen hatékonyabbnak kellett lennie. Ha egy munkaszervezet költséghatékonyabb egy másik munkaszervezetnél, akkor („tökéletes piaci ver­seny"⁶ mellett) technológiailag is hatékonyabbnak kell lennie. Tehát a gyár termelékenyebb volt a szétszórt manufaktúránál. De mi mástól lett volna termelékenyebb, mint azoktól az új gépektől, amelyek háziipari körülmények között alkalmazhatatlanok voltak? Tehát a gyár technológiai okokból került ki győztesen a versenyből. A történészek ismét a technológiai és a költséghatékonyság összekeverésével jutnak arra az eredményre, hogy a gyárat a piaci verseny semleges mecha­nizmusai tették naggyá. Marglin két oldalról támadja ezt az értelmezést.

1. Mit kezdjünk azokkal az esetekkel, ahol a munkásokat beterelték a gyárba anélkül, hogy bármilyen technológiai újí­tással egybekötötték volna? Márpedig a jelek szerint ez tör­tént némely iparágban, mint pl. a gyapjúiparban, jelesül a fo­násnál és a szövésnél. Mint azt Marglin mondja: „Benjámin Gott, akit Mantoux a 'nagy yorkshire-i fonók között az első'-nek nevezett, negyedszázados gyártulajdonosi pályafutása alatt sohasem használt vízierőt fonó- (vagy szövő-) műhelye­iben, és ennek ellenére kielégítő profitot produkált". Egy másik szerzőtől vett idézetből kiderül, hogy már az 1790-es évektől feltűnnek a kéziszövő-műhelyek, melyek 20-200 kézi szövő­széket összpontosítottak, a hozzá való munkásokkal együtt. Ezekben ugyanazok a szövőszékek voltak, mint amelyeket a házi műhelyek is használtak, technológiai fölényről tehát nehéz lenne beszélni. De akkor kinek volt ez jó, és miért?

2. Mit kezdjünk egy olyan esettel, ahol a technológiai fölény bizonyíthatóan megvolt, és a vállalkozás mégis elbukott? A szóban forgó eset a Cave gyár, amelyet a J. Wyatt és L. Paul által feltalált és 1738-ban szabadalmaztatott fonógépre ala­poztak. Ez a gépesített gyár teljesen egyedül állt a sok kézi­ műhely közt, olyan technológiával, amely 30 évvel később (!) diadalmas pályát futott be Richárd Arkwrightnak köszönhető­en. Szóval ez a vállalkozás, korát messze megelőző techno­lógiai hatékonyság birtokában, megbukott. Arkwright sikerével és Wyatt kudarcával kapcsolatban Marglin idéz néhány ér­dekes passzust Andrew Ure-tól, a gyárrendszer kiváló múlt századi propagandistájától. Az idézetet rövidítve átvesszük:

„A fő nehézség (Arkwrightra nézve) – nézetem szerint – nem annyira az volt, hogy a gyapjúhengerlés és fonás folyamatos láncfonallá alakítására sajátos önműködő mechanizmust talál­jon fel, mint az, (…) hogy az emberi lényeket megtanítsa arra, hogy mondjanak le rendszertelen szokásaikról a munkában, és azonosuljanak a teljes automatizáció egyforma rend­szerességével. A gyári fegyelem sikeres törvénykönyvének ki­agyal ása és bevezetése, amit a gyári iparkodás követelmé­nyeihez alkalmazott, ez volt a nagyszerű vívmánya Arkwright herkulesi vállalkozásának. (…) Ha a Briareus gyárat a mecha­nikai találékonyság egyedül megalkothatta volna, akkor har­minc évvel hamarabb létrejöhetett volna: kilencven évnyi fej­lődésnek kellett eltelnie a birminghami John Wyatt óta, aki nemcsak feltalálta a hornyolt hengersorokat (…), de elérte a találmány szabadalmazását és szülővárosában 'kezek nélküli szövőgépet' épített (…) Wyatt jól képzett, társadalmilag meg­becsült ember volt, felettesei nagyrabecsülték, ily módon he­lyes volt rábízni – mechanikai szempontból – csodálatos szer­kezetének kiérlelését. De ő nemes és passzív szellem volt, kevés képességgel arra, hogy megbirkózzék egy új gyári vál­lalkozás nehézségeivel. A szorgalom rendszertelen kitörései­hez szokott munkások makacs természetének legyőzése va­lóban napóleoni bátorságot és ambíciót követelt meg (…) Ilyen ember volt Arkwright."⁷ (Kiemelések Marglintól.)

A Cave gyár fennmaradt belső levelezéséből annyi valóban kiderül, hogy a vezetők permanens fegyelmezési problémák­kal küszködtek. Tehetetlenek voltak a hiányzásokkal szem­ben; nem tudták kellőképpen feltornászni a munkatempót. Azért e nemes és passzív szellem által vezetett gyárban is próbálkoztak innovációval az ösztönzést illetően. Amint az egy levélből kiderül, „Mr. Harrison (a gyárigazgató) minden egyes géphez darabonként körülbelül 1/2 pennyért kendőt vásárolt és mindegyiket felakasztotta a gépek fölé a legtöbbet teljesítő lányok díjául."⁸ Ám úgy tűnik, az ilyen kissé otromba ötletek is túl nemesek és passzívak voltak ahhoz, hogy a vállalkozás tartós fennmaradását megalapozzák. Ez a technológiailag el­söprően hatékony cég nem volt költséghatékony. Az ok felte­hetőleg az volt, hogy a vezetők nem tudták kihasználni a gyári szervezetben rejlő fegyelmezési lehetőségeket. Ha viszont va­laki ki tudta használni, az hatékony lehetett kézi szövőszékek­kel is, mondja Marglin.

Láttuk, hogy a specializáció kiiktatta a tőkeviszonyból való kimenekülés lehetőségét. Viszont a bedolgozónak lehetősége volt annak eldöntésére, hogy mennyi munkát vállal, és a vál­lalt munkát milyen időbeosztással végzi el – a közvetlen mun­kafolyamat még az ellenőrzése alatt állt. A munkások ki is használták ezt a lehetőséget, és mihelyt a bérek emelkedtek annyit, hogy nem kellett a teljes hetet végigdolgozniuk a meg­élhetésért, nem is dolgoztak mindennap. A XVIII. században visszatérő téma lett a munkások lustasága. Felháborítónak ta­lálták, hogy ha a munkás háromnapi munkával megkeresi a kenyerét, akkor a hét másik felében „züllik és lustálkodik". Persze ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a munkás a pihenést preferálta a nagyobb jövedelemmel szemben, mi­helyt úgy érezte, hogy ezt megengedheti magának. Önmagá­ban véve nincs semmi borzasztó abban, hogy egy választási helyzetben valaki az egyik jót választja a másik helyett. Csak­hogy ez a viselkedés a tőkefelhalmozást fenyegette, vagy leg­alábbis fékezte. A növekvő tőke növekvő élőmunka-igénnyel járt együtt, ami csak a munkaerő-túlkeresletet növelte.

A tőkések – látva, hogy a munkapiaci fejlemények ezúttal nem nekik kedveznek – félretették liberalizmusukat, és neki­láttak regulálni. A parlament törvényeket hozott, amelyek ma­ximálták a gyapjúszövők számára azt az időt, amely alatt el kellett végezni munkájukat. Az igazi áttöréshez a törvények nem voltak elégségesek; valójában a tőkések számára csak az lehetett a megoldás, ha végleg kiveszik a munkás kezéből a munkaidő feletti ellenőrzést. Erre volt jó Marglin szerint a gyár, ahol a munkaadó szabta meg, hogy hány munkanapból áll egy munkahét, és hány munkaóra egy munkanap. A gyár­ban munkafelügyelők diktálták a munkatempót (habár, mint látni fogjuk, e tekintetben még maradtak problémák). A mun­kás abban dönthetett a gyárrendszerben, hogy dolgozik-e vagy sem, de ez utóbbi – az alternatív munkaszervezetek fo­kozatos kihalásával – egyre inkább az éhenhalást vagy leg­alábbis a társadalomból való kitaszítódást jelentette. Marglin egyéb szempontokat is említ, amelyek közrejátszottak a tőké­sek gyárrendszer felé orientálódásában. Először is, a speci­alizáció jelentősen korlátozta ugyan a sikkasztás lehetőségét, de nem zárta ki teljesen, hisz az anyagok egy időre mégis­csak a bedolgozó ellenőrzése alá kerültek. Ezen kívül egyéb trükkökre is sor kerülhetett: a munkás megtalálhatta a módját annak, hogy eltitkolja a fonás tökéletlenségeit, megnedvesít­hette a gyapjút, hogy nehezebbnek tűnjön. A tőkések kezdetben ez ügyben is a rendőri hatalomhoz és a parlamenthez fordultak, de végül a gyár jelentette a megoldást.

A gyár az erőviszonyok újabb jelentős eltolódását ered­ményezte a tőkés javára, és ez az eltolódás tökéletesen füg­getlen volt attól, hogy az adott gyár gépesített üzem, vagy összevont manufaktúra volt-e. Marglin szerint a gyár költség­hatékonyság tekintetében pusztán azzal magasan túlszárnyal­hatta a bedolgozórendszert, hogy jóval több munkát volt ké­pes kiszívni a munkásból ugyanakkora vagy csak kevéssel magasabb bérért. Ennek megfelelően a munkások egyforma ellenszenvvel viseltettek bármely gyártípussal szemben. And­rew Ure szerint a felnőtt munkások, akik már beleszoktak a bedolgozórendszer viszonylagos szabadságába, képtelenek voltak alkalmazkodni a gyári fegyelemhez. Ahol és ameddig találtak lehetőséget a gyárrendszeren kívüli megélhetésre, ad­dig oda sereglettek. A bedolgozó rendszerű házi szövés pél­dául viszonylag sokáig fennmaradt a gyárrendszer mellett is. Versenyképességét csak a rendkívül alacsony szintre zuhant bérekkel tarthatta fenn, és mégis sokáig folyamatos volt az utánpótlás azokból, akik nem kértek a 14-16-18 órás gyári munkanapból.

Tehát a kényszerhelyzet ellenére akadozott a munkások gyárrendszerbe való „beletörése". Még ha Ure kijelentése, mely szerint „csaknem lehetetlennek tűnik a serdülőkoron túli személyek áttérítése (…) alkalmas gyári munkássá" esetleg kissé túláltalánosító is, mindenesetre nagy számban kezdtek gyerekeket foglalkoztatni a gyárakban. Ezek egy részét az apjuk küldte, a többiek pedig pauper gyerekek voltak, akiket a helyi hatóságok közsegélyes tanoncként adtak el a gyáro­soknak. Őtőlük persze senki nem kérdezte, hogy preferálják-e a gyári munkát. Míg fel nem nőttek az első olyan generációk, amelyeknek már a gyári fegyelem jelentette a világ' termé­szetes rendjét, a tőkések jelentős mértékben kényszer­munkára alapozva működtették a gyárrendszert. (Másik lehe­tőségként megpróbálkozhattak a „napóleoni fellépéssel", mint Arkwright.)

Marglin tehát tagadja, hogy a gyár lényege eredendően a nagyobb technológiai hatékonyság lett volna, hiszen ez esetben az összevont manufaktúráknak nem lett volna értelmük. Más­felől viszont igaz, hogy a gyár sokkal látványosabb techno­lógiai fejlődést produkált, mint a szétszórt manufaktúra va­laha is. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyár inherens dinamikus technológiai fölénnyel rendelkezik (azaz gyorsabb technológiai fejlődésre képes). Marglin azonban ezt is tagadja. Szerinte á valódi ok az intézményi berendezkedés­ben, közelebbről a szabadalmi rendszerben keresendő. Nincs elvi ok arra nézve, hogy a szabadalmi rendszer lenne az inno­vációk jutalmazásának egyetlen hatékony (további innovációra ösztönző) formája. Jutalmazhatná pl. a társadalom a feltalálót egyszeri nagyobb összeggel (mint ahogy ez elő is fordult). Csakhogy a szabadalmi rendszer egyfelől a nagyobb tőkések­nek kedvezett.(hisz nekik volt pénzük rá, hogy a licencet meg­vásárolják), másfelől a szabadalmi rendszer a feltalálókat a tő­kés számára legmegfelelőbb szervezeti forma, a gyár felé ori­entálta. Ugyanis míg a szétszórt manufaktúra körülményei közt nagyon nehéz volt követni, hol sértik meg éppen a szabadalmi jogot, a koncentrált termelés mellett az ellenőrzés sokkal egy­szerűbbé vált. A feltalálók egyre inkább eleve a gyárban alkal­mazható találmányokon törték a fejüket. Érdemes volt hát a szabadalmi rendszert megtenni a jutalmazás uralkodó formájá­nak. Ez a valódi oka annak, hogy az ipari forradalom végül meghozta a gyár technológiai győzelmét is, és nem a gyárrend­szer valamely inherens tulajdonsága.

3

Ritkán fordul elő, hogy a polgári közgazdaságtan (ez esetben gazdaságtörténet) képviselői reagálásra érdemesnek ítéljenek egy radikális bírálatot. Ezúttal viszont az egyik legnevesebb gazdaságtörténész, Dávid Landes vette fel a kesztyűt egy 1986-os cikkében.⁹

Landes elvi álláspontját egy helyen így foglalja össze: Visszásnak találja Marglin megközelítését, hisz az üzleti élet felületes ismerete is nyilvánvalóvá teszi, hogy a vállalkozó nem manipulálhat önkényesen a technológiákkal, csakhogy helyet csináljon magának, nem veheti semmibe-a hatékony­ságot – neki muszáj oly módon megszerveznie a termelési tényezőket, hogy a termékek minél olcsóbbak legyenek. Ez a kijelentés "önmagában is figyelemre méltó, mert előrevetíti az egész vita félresiklását. Marglin ugyanis sehol sem állította, hogy a költséghatékonyság lényegtelen. Ellenkezőleg, bemu­tatta, hogyan tehette a tőkés olcsóbbá a terméket éppen az­zal, hogy főszerepet biztosított magának a részmunkák elad­ható termékké integrálásában, és hogyan stabilizálta ezzel ha­talmát a költségek meghatározásában. Marglin annyit mon­dott, hogy ez a hatékonyság a hatalmi viszonyokból, és nem a termelékenységből eredt.

Landes is előveszi a tűmanufaktúra-jegyzőkönyvet, és fel­hívja a figyelmet azokra a bérkülönbségekre, amelyeket Marg­lin egy legyintéssel elintézett: a férfiak, nők és gyerekek bérei közti különbségekre. A három csoport három különböző szak­képzettségi szintet is jelent, tehát joggal feltételezhető, hogy a feladatok bonyolultsága is eltérő volt. Ez egyfelől felveti annak a kérdését, hogy a bonyolultabb feladatok esetében relevánsabb a gyakorlottságra vonatkozó smith-i érvelés, mint azt Marglin gondolta, és ebben az esetben mégiscsak volt a specializációnak technológiai hatékonysági vonatkozása is. De Landes nem is erre futtatja ki a kritikáját, hanem arra, hogy a tőkés azzal, hogy részfeladatokra bontotta a termelési folyamatot, a különböző nehézségű feladatokhoz hozzáren­delhette az azokat még elvégezni képes legolcsóbb munkae­rőt (hiszen a gyerekeknek a férfiak bérének egyhuszadát, a nőknek az egyötödét fizették). A tőkés nem volt felesleges; épp az volt itt a funkciója, hogy a feladat szétbontásával ja­vította a költséghatékonyságot.

Hogy az első kifogás jogosult-e, azt további vizsgálatnak kellene eldönteni. Kérdés, hogy valóban szisztematikusan másféle feladatokhoz rendelték-e hozzá a három munkáscso­portot; amennyiben igen, a férfiaknak fenntartott feladatok bo­nyolultságuk vagy fizikai erőt igénylő voltuk miatt lettek férfi­munkák; ha valóban az összetett voltuk miatt, megvizsgálan­dó, hogy annyira bonyolultak voltak-e, hogy egy felnőtt férfi munkás esetében szükséges volt a kívánatos gyakorlottság elérése érdekében megkímélni őt más részműveletek végzé­sétől; ha erre is igen lenne a válasz, akkor kimondhatnánk, hogy Smith három érve közül az első mégiscsak releváns, a specializáció technológiai előnyt is jelentett, és csak- annak eldöntése maradna hátra, hogy milyen súllyal esett latba ez az előny. Ezeket a kérdéseket függőben hagyjuk.

A másik, Landes által hangsúlyozott aspektus esetésén vi­szont ismét felmerülhet bennünk a kérdés, vajon most Landes cáfolni, vagy megerősíteni kívánja Marglin álláspontját? A spe­cializáció Marglin-féle mechanizmusa helyett (a tőkés nélkü­lözhetetlenné tételével biztosítani a közvetlen termelő aláren­delt bérmunkás-státuszát, és így csökkenteni a munkások ré­szesedését) mutat egy másik lehetséges mechanizmust („ter­mészetadta módon" alacsonyabb státuszú és gyengébb alku­pozíciójú munkásokkal helyettesíteni a magasabb státuszúakat, ahol csak lehetséges, és így csökkenteni a részesedést), amely egyfelől nem zárja ki az előzőt, másfelől ugyanúgy nincs köze a technológiai hatékonysághoz, mint amannak: az ötletesség itt is abban áll, hogy ugyanazt a munkainputot ki­sebb bérköltséggel meg lehet szerezni, a hatalmi helyzet ki­használásával.

Landes javasol egy alternatív megoldást arra a problémára, hogy miért nem közvetlenül a munkások adták el a terméke­iket. Eszerint az eladással járó feladatok időigényesek, külö­nösen a távoli piacokra való eljuttatásnál. Ehhez utazni kell, nyelvtudás és piacismeret is szükséges. A közvetlen termelő­nek erre nem volt ideje, tudása stb., így kénytelen volt „meg­maradni a kaptafánál", az eladást a tőkésre hagyni, az azzal járó haszonnal együtt. Ahhoz, hogy ez az érv mint magyarázat szóba jöhessen, előbb meg kellene cáfolni Marglinnak azt az állítását, hogy a munkás kényszerhelyzetbe került, még mi­előtt a nyelvtudás, időhiány stb. problémája egyáltalán felme­rülhetett volna. Azért nem tudott eladni, mert nem volt elad­ható terméke, pontosabban csak a néhány bedolgoztató szá­mára eladható félterméke volt. Landes ezt nem próbálja cá­folni, így viszont az okfejtése irreleváns. Teljes mértékben re­leváns az ipari és a kereskedőtőkés közötti munkamegosztás tárgyalásánál, de az egy más történet.

Landes ezután az óraipar példáját felhozva bemutat egy al­ternatív forgatókönyvet a tőkés-bérmunkás megosztottság ki­alakulására. Az óraiparban már a céhes időkben jelentős volt a specializáció. (Persze az óraipari szakmák még így is valódi szakmák voltak, nem pedig egy-egy lecsupaszított részműve­let.) Mindegyik szakmában megvolt az önálló mester-mesterle­gény-inas stb. hierarchia. Itt is megvoltak a szokásos céhsza­bályok, amelyek egyrészt a minőséget szavatolták, másrészt a versenyt korlátozták. Megtiltották például, hogy a céh egy adott méreten túl növekedjen. Csakhogy, mondja Landes, egyfelől a vásárlók kevésbé kedvelték egyes mesterek munkáit, más mű­helyeket viszont előnyben részesítettek – ezeknek több felada­tot adtak, mint amekkora a kapacitásuk volt. Ezek a műhelyek tehát ösztönözve voltak a szabott határon túli növekedésre. Másfelől túltermelés jelentkezett mesterlegényekből¹⁰ – ezek ki­tanulták már a szakmát, de még nem rendelkeztek mesterle­véllel, és nem nyitottak önálló műhelyt. Kezdtek ugyanis túl so­kan lenni ahhoz, hogy valamennyien önálló műhelyt nyissanak. Arról nem ír Landes, hogy miért nem választották az ilyenkor addig szokásos megoldást, az elvándorlást – mindenesetre ott maradtak, és inkább hajlandók voltak „örökös mesterlegény­ként" – azaz bérmunkásként – dolgozni egy másik mester szá­mára. Tehát jobbnak látták suba alatt megszegni a céhtörvé­nyeket (a megengedettnél nagyobb létszám a műhelyekben), mint látványosabban (több új műhelyt nyitni, mint amennyit a szabályok engednek). Ahogy egyre több mester dolgozott bér­munkásként a műhelyben, a voltaképpeni mester – most már félig tőkés – egyre kevesebbet gyakorolta a mesterséget. Bár még ellátta kézjegyével a terméket, a munkát egyre inkább rá­hagyta növekvő számú munkására, és egyre inkább a keres­kedői feladatokkal törődött, s lassan igazi tőkéssé vált.

Bár nem tudjuk, hogy ez a folyamat olyan harmonikusan ment-e végbe, mint ahogyan azt Landes egy bekezdésnyi le­írása sugallja, kétségtelen, hogy ez egy egészen más forga­tókönyv, mint amit Marglin elővezetett. Itt a tőkéssé válás fel­tételét nem a specializáció jelentette, hanem az ipar sajátos reakciója a növekvő piaci igények és a régi céhes szabályok közötti összeütközésre. Éppenséggel úgy tűnik, hogy a mes­terlegények szorították ki a mestert termelői funkciójából, és késztették ezzel, hogy tőkéssé váljon. Tegyük fel, hogy tény­leg így történt. Vegyük azonban észre, hogy itt a céhes mű­hely nő át közvetlenül tőkés műhelybe, bármiféle technológiai változás nélkül. Itt nincs se bedolgozórendszer, se marglini értelemben vett specializáció. Valójában nem alakul ki tőkés munkaszervezet, hanem a régi szervezet tőkés formát ölt ma­gára. Itt a céhet belülről érte támadás, nem kívülről, mint azok­ban az iparágakban, ahol a kereskedőtőke a bedolgozó rend­szerű falusi háziipar megszervezésével teremtett konkurren-ciát a céheknek. Éppen ezért ez a forgatókönyv semmit sem mond a Marglin által vizsgált esetekre nézve, ahol ugyanis a tőkés átmenet a specializált bedolgozórendszer megjelené­sével vette kezdetét. És mivel a kapitalizmus általában igenis együtt járt a sajátosan tőkés munkaszervezettel,¹¹ sokkal in­kább az utóbbi történet tekinthető tipikusnak, nem az óraipar.

Marglinnak voltaképpen két tézise van, vagy ha úgy tetszik, tézise két formában fogalmazható meg. Az általánosabb tézis annyit mond, hogy a specializált bedolgozórendszer nem ter­melékenységi okokból került bevezetésre. A konkrétabb kije­lentés szerint a bedolgozórendszer voltaképpeni funkciója az volt, hogy nélkülözhetetlenné tette a tőkést, s így a közvetlen termelőt belekényszerítette a bérmunkási státuszba.¹² Landes arra koncentrál, hogy a konkrétabb változatot megingassa, és elsiklik az általánosabb fölött. Ezért – bár világos számára a technológiai és a költséghatékonyság közti különbség – nem érti, miért lovagol Marglin folyton ezen. Landes arra követkéz­tet, hogy Marglin semmibe vette a költséghatékonyságot, és ezért azon fáradozik, hogy megmutassa annak fontosságát. Érvelésében szembeállítja a tőkés költséghatékonyságra tö­rekvését azzal az állítólagos törekvéssel, hogy a tőkés helyet csináljon magának a termelési folyamatban, és az előbbi meg­létének kimutatásával akarja megcáfolni Marglin állítását az utóbbi fontosságáról. Csakhogy Marglinnál ez a két törekvés szervesen összetartozik. Nála a tőkés nélkülözhetetlenné vá­lása adja a tőkés kezébe azt a hatalmat, amellyel a bérmunkási pozícióba betonozott termelő bérét leszoríthatja. Egyéb­ként a tőkés mit sem tehet a költséghatékonyság érdekében, ha a termelők tömegesen kibújhatnak a tőkeviszony alól, mert ebben az esetben megszűnik tőkésnek lenni.

Landes szerint a tőkés szerepe éppen azért nem volt mes­terséges, mert működésével olcsóbbá tette a termelést. Ez viszont már ideológia. Ha a termék nem azáltal lett olcsóbb, hogy a technológiai hatékonyság megnövekedett, akkor össz­társadalmi szinten nincs javulás, mert akkor az olcsóbbodás közvetlenül valakinek a kárára történt. Ilyenkor a tőkés sze­repe a tőkés szempontjából „nem mesterséges" (azaz elő­nyös), de a munkás számára igencsak az. Egyebek mellett éppen ezért lovagol Marglin annyit a technológiai hatékony­ságon. És amint láttuk, miközben Landes bizonyítani akarja, hogy a tőkést nem a saját szerepével kapcsolatos hátsó szán­dékok, hanem a költséghatékonyság pragmatikus szempontjai vezérlik, olyan példát hoz fel, amellyel épp megerősíti azt az állítást, hogy a specializáció nem termelékenységi, hanem ha­talmi eszköz volt a költséghatékonyság eléréséhez.

Miközben pedig Landes arra koncentrál, hogy a bedolgoztatónak mi állhatott szándékában és mi nem, figyelmen kívül marad a kérdés objektív oldala: igaz-e, hogy a specializáció kiszolgáltatottá tette a termelőt, beletaszította a bérmunkási státuszba, míg specializáció nélkül – leszámítva az olyan ipar­ágakat, mint a Landes által említett óraipar, vagy a Marglin által említett szénbányászat – nem lett volna olyan kényszerítő erő, amely a termelőket erre a pályára tereli? Igaz-e tehát, hogy a hierarchikus munkaszervezet objektíve a kapitalizálódásnak, és nem termelékenység fejlődésének volt a katalizá­tora? Ezt Landes – a bedolgozórendszer vonatkozásában – nem cáfolja.

4

Landes a gyárrendszer esetében már a termelékenység kér­désére koncentrál. Elfogadja, hogy a tőkések számára a fe­gyelmezés és a felügyelet fontos szempont volt a gyárrend­szerre való áttérésnél. Ragaszkodik viszont ahhoz, hogy a gyár végül igenis a technológiai fölénye révén győzte le az elaggott bedolgozórendszert. Olyannyira ragaszkodik ehhez, hogy elutasítja Marglin szóhasználatát, aki a „gyár" fogalmába beleérti az összevont manufaktúrát is. Landes szerint a gyár a gépi erőt használó üzemet jelenti. Más dolog a nagy műhely. Egyes ágazatokban technológiai okokból volt érdemes összevont kézműves-műhelyekbe tömöríteni a munkásokat (nagy hely-, energia- és raktározás igény stb. esetén). De a legfontosabb iparágban, a textiliparban, pontosabban a fonás­szövés esetében ilyen szempontok nem indokolták összevont műhelyek létesítését. Sőt, a szétszórt manufaktúra lehetővé tette a tőkés számára, hogy a felszerelés működtetésének költségét és a kereslet ingadozásainak kockázatát a munkás­ra hárítsa, és ily módon költségmegtakarítást érjen el. Az összevont manufaktúra esetében ez a lehetőség elesett. To­vábbá, mivel a munkások jobban szerették az otthoni munkát az összevont műhelyekben, majd a gyárakban magasabb bé­reket kellett fizetni, hogy a munkások hajlandók legyenek ott dolgozni.

A fentiekkel Landes megmagyarázta, hogyan maradhatott életben a bedolgozórendszer azután is, hogy a gyár techno­lógiailag messze megelőzte. De akkor hogyan lehettek mégis nyereségesek a Marglin által emlegetett textilipari manufaktú­rák? Nos, Landes szerint nem voltak nyereségesek, vagy leg­alábbis nem önmagukban véve. A fonók és a szövők egybeterelését az tette szükségessé, hogy a fonást és szövést megelőző és követő fázisokban (kártolás, fonalsodrás, illetve pl. festés) megjelentek a gépek, illetve a vízierő alkalmazása. Ezekben a fázisokban jelentősen megnőtt a termelékenység, és jelentős költségelőnnyel kecsegtetett, de ennek realizálá­sához a közbenső lépéseknél is szükségessé vált az átbo­csátás növelése és stabilizálása, ha törik, ha szakad. Ezt pe­dig a munkaidő és a munkafegyelem kontrolljával lehetett el­érni. Azért mondtak le a szétszórt manufaktúra költségelő­nyeiről és vállalták a nagy műhellyel járó relatív veszteséget, mert az új gépek révén elért technológiai hatékonyságnöve­kedés kihasználása nagyobb pótlólagos nyereséget ígért.

Mivel Landes elismerte a munkaidő és a munkafegyelem feletti kontroll rendkívüli jelentőségét, érvelése akkor lenne igazán meggyőző, ha megmondaná, miért nem ellensúlyoz­hatta önmagában ennek a kontrollnak a megszerzése – az ezzel járó költséghatékonysági előny – a szétszórt manufak­túra előnyeinek az elvesztését. De tegyük fel, hogy Landes-nek igaza van. Ebben az esetben kimondható, hogy a gyár, leszámítva a Landes által említett eseteket, nem életképes gép nélkül, a gyár győzelme tehát egyben a gép győzelme is. De épp a landesi történet azt is implikálja, hogy a gép nem volt elég, kellett hozzá a tőkés uralom kiterjesztése is. A gyár győzelme tehát nem pusztán a gép győzelme. Erre még visz-szatérünk.

A következő kérdés: hogyan jutottak hozzá a korai gyárosok a szükséges munkaerőhöz? Landes is rámutat arra, hogy a falusi népesség, amíg tehette, távol tartotta magát a gyártól. Ezért a gyárosok sokáig fokozott mértékben vették igénybe a nem önkéntes munkaerőt (közsegélyes tanoncokat, vakokat, járóképteleneket stb.). Landes hozzáteszi, hogy bár ez a mun­kaerő egyfelől olcsó volt, mert általában csak a hálóhelyet kellett biztosítani számára, másfelől viszont csak annyira vol­tak szorgalmasak és körültekintők, amennyire a kény­szermunkások általában lenni szoktak. Mindenesetre Landes állítja, hogy a kártológépek, a vízikerék és később a fonógé­pek (öszvér jenny stb.) által elért termelékenységnövekedés­nek köszönhetően a gyár akkor is fölénybe került volna, ha a nem önkéntes munkások (vagy legalábbis a legnyilvánvalóbban nem önkéntes munkások, a közsegélyes tanoncok) nem álltak volna rendelkezésre, és szabadpiaci eszközökkel (azaz nyilván, magasabb bérekkel) kellett volna mind munka­erőt toborozni, mind a megfelelő fegyelmet megteremteni. Ez persze vagy így van, vagy nem. A Wyatt-Paul-gyár korábban emlegetett csődje éppenséggel nyomós ellenpélda. Akárho­gyan is, a gyárosok már azelőtt kezdtek áttérni a legalább formálisan önkéntes munkaerőre, mielőtt a törvényhozás el­kezdte korlátozni a gyári kényszermunka gyakorlatát. Ebben szerepet játszott a gépek második generációjának megjelené­se (ezek jóval nagyobbak voltak, mint elődeik, és bizonyos feladatokhoz felnőtt férfiakra volt szükség). A gyárosok áttér­tek a családok foglalkoztatására. A fonás esetében az apák működtették az öszvér jennyt, a nők és a gyerekek pedig a kisegítő műveleteket végezték. Lassan kialakult az a műhe­lyen belüli hierarchia, amely az angol textilipart egészen a huszadik századig jellemezte: az ún. akkordánsrendszer.¹³ A fonóműhelyekben a felnőtt fonók félig önállóan végezték a ter­melést, és fiatal fiúk dolgoztak a kezük alatt. Ezek a fonók alvállalkozói státuszban voltak; az feladatuk volt a kisegítők felvétele és elbocsátása, bérezése, illetve munkájuk felügye­lete. Miért volt ez a rendszer kifizetődő a tőkésnek? Landes marglini szellemben válaszol: a menedzsment-technikák tö­kéletlensége miatt. Azaz hiába volt a munkások egybeterelése, a felügyelet stb. – ezzel el lehetett venni a munkástól a munkaideje feletti rendelkezés lehetőségét, de a korabeli egzecíroztatási technikák nem voltak eléggé kifinomultak ahhoz, hogy a munkaintenzitás feletti ellenőrzés képességét is egé­szen elvegyék tőle. így a tőkés kompromisszumot kötött a fonókkal (illetve a többi ágazatban is a kulcsfeladatot végző munkásokkal): velük megegyezett a munka átalánydíjért tör­ténő elvégzésében, az akkordánsok pedig vállalták a kielégítő munkaintenzitást. Az általuk felvett segéderőből ki. is passzírozták ezt az intenzitást, és egyben hatalmukban állt leszorí­tani a bérüket, így a tőkéssel a nyereségben is részesed­hettek.

A fentiek jelentősen módosítják azt a képet, amely Marglin gyárrendszer-ábrázolásából kikerekedett. Akár igaza van Marglinnak abban, hogy a specializált bedolgozórendszer vég­rehajtóvá degradálta a termelőket, akár nem – a gyárrend­szerben hamar kialakul a munkásoknak egy olyan csoportja, amely messze nem puszta végrehajtókból állt, hanem alvál­lalkozói státuszban éppenséggel kisfőnökösködött a tőkés ke­ze alatt (ez a csoport nem azonos a munkafelügyelőkkel), mi több, jelentős kollektív alkuerővel rendelkezett a tőkéssel szemben. Igaz, Landes is megjegyzi, helyenként hosszas fennmaradása ellenére ez egy átmeneti konstrukció volt. Mindazonáltal a vitához hozzászóló harmadik fél, Williaca Lazonick is megerősíti, hogy nem csupán Marglin, de az „ősfor­rás", Marx is túlzottan leegyszerűsítette a képet, amikor egy helyesen érzékelt tendenciát (a munkások megfosztását a munkafolyamat fölötti ellenőrzés lehetőségétől) mint egy már lefutott játszmát, mint kész helyzetet ábrázolta. Valójában a XIX. században a munkások (pontosabban a munkások egyes csoportjai) még jelentős tartalékokkal rendelkeztek a munkás­ellenőrzést illetően. Ezeknek a tartalékoknak a minél teljesebb felszámolása Taylorra és követőire várt.

Landes tehát elutasítja, hogy a gyárat a termelés egy helyre koncentrálásával azonosítsuk, a gyár sikerét pedig a tőkés ré­szesedésének azzal a növekedésével, amely a koncentrálásnak köszönhetően a munkaidő feletti rendelkezés hozzá kerüléséből fakad. Szerinte a tőkés ellenőrzés erősödése a gépi technológia nélkül nem lehetett volna – és nem is volt – elégséges a gyár győzelméhez. Továbbá elismeri, hogy a gyárrendszer beveze­tésekor' és hegemóniájának megteremtésekor jelentősen tá­maszkodtak piacon kívüli eszközökre, de azt állítja, hogy ez nem volt okvetlenül szükséges feltétel. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert ekkor azt lehet mondani, hogy végső soron nem történt (volna) más, mint hogy a munkás piaci tranzakció során, tehát messzemenően egyenlő félként, megfelelő ellen­szolgáltatás fejében, eladta (volna) a tőkésnek nem csak a munkáját, de a fegyelmezés jogát is, tehát senkinek semmi ki­fogása nem lehet a dolog ellen.

Marglin 1990-es viszontválaszcikkében nem tagadja, hogy a hatékonyság jelentős szerepet játszott a gyár térhódításában. Fenntartja viszont azt a véleményét, hogy a hatékonyság nem dönthette el önmagában a kérdést. Landes állítása, hogy a gyár a kényszermunkaerő nélkül is bevezethető lett volna, eléggé törékeny, ráadásul önellentmondó. Hiszen Landes nem vitatta annak a kiinduló problémának a létezését, amely Marglin szerint a gyárrendszer bevezetésének fő motiváló tényezője volt: a munkások ellenőrizték saját munkakínálatukat, ráadásul a ma­gasabb bérre nem mindig reagáltak többlet-munkakínálattal. Ezt Landes is elismeri, most mégis azt állítja, hogy ha minden kötél szakad, a magasabb bér fejében rá lehetett volna venni a mun­kásokat nemcsak arra, hogy több munkát kínáljanak, de egye­nesen arra is, hogy tömegesen, önszántukból mondjanak le a munkaidő fölötti ellenőrzésről, azaz bemasírozzanak a gyárba, mi több, ott alávessék magukat a gyári fegyelemnek.

E folyamat szabadpiaci levezénylése azért is valószínűtlen, mert ez a folyamat nem más, mint a szabad piac felszámo­lása. Az a viszony, ahol a vevő nemcsak azt dönti el, hogy mennyit vásárol, de azt is, hogy az eladó mennyit adhat el, az nem piaci viszony; amit tehát ma munkapiacnak neveznek, az nem munkapiac (hanem legjobb esetben munkaerőpiac, ám ebbe most ne bocsátkozzunk bele.) Amikor Landes a saját interpretációjában elismeri, hogy a meglévő technológiai fö­lény költséghatékonyságba fordításához (azaz tőkés kiakná­zásához) szükség volt a munkaidő tőkés ellenőrzésére, azzal elismerte azt is, hogy a gyárrendszer magában foglalja a nem piaci jellegű kényszer létezését, azaz hogy a tőkés és a mun­kás közötti viszony nem piaci viszony, hanem osztályviszony.

Erre azt lehet mondani, hogy rendben van, létezik társa­dalmi hierarchia, és a gyári szervezet magában foglalja a kényszer mozzanatát, de vegyük észre, hogy erre a kény­szerre éppen a technológiai vívmányok kihasználása érdeké­ben volt szükség. Úgy tűnik tehát, hogy – tetszik vagy nem – a hatékonyság munkaszervezeti hierarchiát igényel.

Erre az érvelésre is felhozható azonban egy ellenpélda: Marglin fel is említi 90-es cikkében. Coventryben a szövők elég erősek és elszántak voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a gyárrendszernek. Gőzgépet béreltek a tőkésektől, „a tőkések gőzgépe egy nyüstöt hajtott, amely a sorházak padlásain fu­tott keresztül, és ezeken a padlásokon voltak a műhelyek, amelyekben a szövők szövőszékeiket felállították". Feltalálták tehát a gépesített bedolgozórendszert, és így technológiailag versenyképesek maradtak a gyári hierarchia nélkül is. Húsz éven kérészül, 1840-1860 között állták is a versenyt. Lazonick, már említett könyvében, hangsúlyozza, hogy a gyár vé­gül nem a technológiai fölény révén győzte le őket. 1960-ben a szabadkereskedelmi, megállapodás következtében megje­lent a francia konkurencia, és az angol selyem iránti kereslet ingadozni kezdett. A háziszövőknek viszont fizetni kellett a gőzgép bérleti díját függetlenül attól, hogy a gép működött-e, vagy a megcsappant kereslet miatt éppen kénytelenek voltak leállítani. És ilyen körülmények között nem volt többé kifize­tődő fizetni a bérleti díjat. A gyárosoknak nem kellett bérleti díjat fizetni a gépeik után, másfelől épp a válság miatt a gyári munkások alkupozíciója megrendült, és a gyárosok keresztülvihették a munka intenzifikálását. Tehát itt egyértelműen a gyárban rejlő fegyelmezési potenciál és nem valamilyen technológiai fölény volt a döntő mozzanat – és ez Lazonick szerint Marglin érvelését erősíti: nem a hatékonyság az, ami okvetlenül gyári hierarchiát igényel. Nota bene, hosszabb távon a gyárak sem tudták állni a versenyt a franciákkal.

Szólni kell még Landes álláspontjáról a technológiai fejlő­déssel kapcsolatban. Marglin logikája szerint az innovációk gyár irányába terelésére szükség volt ahhoz, hogy a gyár mi­nél gyorsabban fölénybe kerüljön az alternatívákkal (főleg a bedolgozórendszerrel) szemben, és így a munkás utolsó vá­lasztási lehetősége – hogy ti. vállal-e munkát a gyárrendszer­ben, vagy sem – egyre inkább formálissá váljék. Ennek esz­köze Marglinnál a szabadalmi rendszer volt.

Landes szerint ez a gondolatmenet két feltevésen nyugszik. Az egyik az, hogy a szabadalmi díjak jelentették a feltalálók számára a fő motiváló erőt, a másik pedig, hogy a gyárrend­szerben sokkal jobban érvényesíteni lehetett a szabadalmi jo­got, mint a szétszórt háziiparban. Landes mindkét állítással vitatkozik. A XVIII. század végén nagyjából minden második lóerőt illegálisan működtetett gőzgépek szolgáltatták a gyá­rakban. Ami a motivációt illeti, például az óraipar egyes ágai anélkül is igen kreatívak voltak, hogy különösebben erőltették volna a szabadalmaztatást. Egy találmánnyal elvileg három dolgot tehettek: megpróbálhatták mindenestől eltitkolni és ki­sajátítani; nyilvánosságra hozhatták úgy, hogy egyben szaba­dalommal védték le; ingyen a versenytársak rendelkezésére bocsáthatták azzal a hallgatólagos megállapodással, hogy azok adódó alkalommal ugyanígy járnak el. Nem mindig a második megoldás volt a legkifizetődőbb, és még ha azt vá­lasztották is, Landes szerint a fő nyereséget a saját vállalko­zásban való alkalmazás és az abból adódó extraprofit jelen­tette, nem a szabadalmi díj.

Marglin szemlátomást olyan független feltalálókban gondol­kodik, akik a találmányaikból élnek. Az ő számukra nyilván nagyon fontos volt a szabadalmi díj, és Landes latolgatja, hogy a gőzlóerők ötven százalékával szemben az illegális fel­használás milyen aránya volt várható a szétszórt manufaktú­ránál. Gyanítható, hogy még rosszabb, tehát a független fel­találók esetében valószínűleg működött a Marglin-féle mecha­nizmus. Ha úgy áll a helyzet, hogy a feltalálók java része maga is vállalkozó vagy a vállalkozó által alkalmazott szak­ember volt, akkor valóban nem biztos, hogy a szabadalmi díj orientáló hatására hagyatkoztak, Marglin tehát tévedhetett. De a kérdésfeltevése akkor is releváns, hiszen ha a vállalkozó az innovátor, akkor megint csak nem okvetlenül a gyár inherens tulajdonsága a gyorsabb technológiai fejlődés. Elvégre a tőkés, ha valóban a gyárat preferálta annak hajalmi poten­ciálja miatt, nyilván gyári fejlesztésekben gondolkodott szaba­dalmi szempontoktól függetlenül is. Ha ezt a verziót elutasít­juk, be kell mutatni, mi volt a gyár inherens találmánygerjesztő tulajdonsága. Landes ad is tippeket, de ezek nem túlságosan meggyőzőek. Például: a találmányok új találmányokra ösztö­nöznek. Ez igaz, de nem csak a gyári viszonyok között. Egy másik ötlet: a magasabb bérek miatt nagyobb volt az ösztön­zés a munkamegtakarító újításokra. Ez találó, de nem éppen technológiai indok: a magasabb bérszint a hatalmi erőviszo­nyok átrendezésének nyomorúságos kompenzációja volt (il­letve a munkásarisztokráciával való kiegyezés eszköze). Lan­des érvelése tehát nem cáfolta, hanem inkább megerősítette azt a feltevést, hogy a gyorsabb gyári fejlődés a hatalmi tö­rekvésekben gyökeredzik.

Fel kell még hívni a figyelmet itt egy olyan mozzanatra, amely kívül esik Marglin nézőpontján. A munka bérmunkává változtatása azzal a hatással is jár, hogy a korábbi kisárutermelői konkurencia átalakul tőkés konkurenciává. Marx meg­győzően kimutatja, hogy a tőkés konkurencia megkülönböz­tető vonása nemcsak az, hogy a tőkést minél nagyobb tőke­felhalmozásra ösztönzi, hanem az is, hogy a termelőerők ál­landó fejlesztésére kényszeríti. Márpedig valószínűsíthető, hogy ez a hatás erősebb volt a gyárrendszer kifejlődése után, mint a bedolgozórendszerben. Ugyanis a bedolgozórendszer­ben a tőkés nagyobb mozgástérrel rendelkezhetett a bérek leszorítása terén. Ennek az a magyarázata, hogy a szétszórt manufaktúra jellemző módon a falusi népességből toborozta a bedolgozókat. A falusi kézművesek mögött még általában ott volt a mezőgazdasági háttér, legalább egy konyhakert for­májában, amelynek révén legalapvetőbb szükségleteinek leg­alább egy részét fedezni tudta. Tehát a bér mehetett lejjebb is, mint a gyári munkásnál, akinek már általában tényleg a munkabér volt az egyetlen megélhetési forrása. (Ugyanez a tényező működhetett ellentétes irányban is: mivel a bedolgozó gyakran nem volt abszolút mértékben ráutalva a munkabérre, adott esetben csak magasabb bérért lehetett a munkapadhoz édesgetni.) A lefelé rugalmasabb bér a tőkés számára „pu­hább termelékenységi korlátot" eredményezett, mint a gyár esetében, így az innovációs kényszer sem volt olyan paran­csoló. Ez a magyarázat is a társadalmi viszonyokra épít, mint a Marglin-féle, és nem is zárja ki amazt, de a tudatos hatalmi megfontolást hangsúlyozó „politológiai" szemlélettel szemben a termelési rendszerből következő objektív mechanizmusok fontosságára hívja fel a figyelmet.

E vita viszonylag jelentéktelen lenne, ha a történet a gyár­rendszer megszilárdulásával véget ért volna, és azóta a tech­nológiai racionalitás vezérelte volna az eseményeket. Valójá­ban a történet csak akkor kezdődött igazán. Kimutatható, hogy mindmáig – a századforduló eseményein, a második ipa­ri forradalmon, a tömegtermelés fordi rendszerének elterjedé­sén, a „jóléti modell" kiépülésén keresztül annak mostani fel­bomlásáig – mindezeknek az eseményeknek egyik közpon­ti mozgatója volt a munkafolyamat ellenőrzése és az ebből következő hatalmi pozíciók körüli elkeseredett társadalmi küz­delem, illetve az ezt kísérő, időről időre megkötött, majd fel­rúgott kompromisszumok. Csakhogy a baloldal a XX. század­ban fokozatosan felhagyott a munkaszervezeti hierarchiának mint tőkés hatalmi eszköznek a vizsgálatával, többé-kevésbé a technológiai determinizmus álláspontjára helyezkedett, és kivonta a munkaszervezetet a napi harcok hatóköréből. Az antikapitalista baloldal is. Miközben számtalanszor leleplezték a fogyasztói ideológia, a kulturális homogenizáció, a pepsi ér­zés és társai, a tömegkultúra stb. kapitalizmust legitimizáló és stabilizáló funkcióját, a legfőbb legitimizáló és stabilizáló té­nyezőről, a vertikális munkamegosztásról (a szellemi és fizikai munka szembeállításáról) jórészt megfeledkeztek. Ez mind el­méleti, mind gyakorlati szempontból katasztrófa volt.¹⁴

A munkaszervezeti hierarchia mindmáig a legfőbb adu a tőkések kezében. A háziipar, azaz a viszonylag megfizet­hető áron hozzáférhető termelőeszközök eltűnésével a magán­tulajdon – egyéni szinten – magában is elégségessé vált ah­hoz, hogy a bérmunkást megtartsa bérmunkásnak. A specia­lizáció ma nem a munkások tőkeviszonyból való egyéni kime­nekülésének megakadályozására, hanem éppen a tulajdonvi­szonyok megkérdőjelezésének, a tőkeviszonyból való kollektív kilépés kísérletének, a forradalomnak a megelőzésére szolgál. Hiszen ha a bérből és fizetésből élőknek nem lenne valós élménye nap mint nap, hogy a tőke, illetve a tőke személyzete (menedzsment stb.) nélkül nem tudnák biztosítani az újrater­melést, ha a tőkés láthatóan felesleges volna, akkor a tulaj­donjog a mai elrettentő fegyveres védelem és a kulturális­ideológiai befolyásolás mellett is törékennyé válna. A specia­lizáció ma nem az egyén, hanem a rendszer szintjén csinál helyet a tőkésnek.

Ebből az elvi jelentőségű tényből – valamint abból a gya­korlati jelentőségűből, hogy a munkaszervezet alakulása így vagy úgy mindig érinti a munkavállalók alkuerejét – következik mindenekelőtt az, hogy ha a baloldal mostani útkeresése ide­jén, a posztfordista folyamatok értékelésénél ismét elsikkad vagy háttérbe szorul a munkaszervezet elemzése és annak vizsgálata, hogy az hogyan függ össze a többi mozzanattal (globalizáció, munkaerőpiaci szegmentáció stb.), akkor sem a munkavállalók várható helyzetét, sem a baloldal kilátásait, sem pedig általában a kapitalizmus újabb fejlődési szakaszá­nak valódi jellegét firtató kérdéseinkre nem kapunk reális vá­laszt.

Jegyzetek

¹ Marglin: What Do Bosses Do? The Review of Ftadical Political Eco­nomy, Summer 1974, 60-112. Magyar ford.: Szálai Zoltán, 1990. in: Munkaszociológiai tanulmányok, BKE-TEK.

² Ez az írás – a tárgyalt Marglin-, ill. Landes-tanulmányon felül -jelentősen támaszkodott Szálai Zoltán doktori disszertációjára (Gaz­dasági és politikai vonatkozások összefüggése a munkaszervezet konkrét formáiban, 1994.)

³ Ezen itt az ún szétszórt manufaktúrát, vagy másképpen a bedol­gozórendszert értjük

⁴ Smith: A nemzetek gazdagsága, KJK 1992. 18-20.

⁵ Egy megjegyzés azért ide kívánkozik. Marglin kimutatta, hogy lé­tezhettek a specializált műhelyekkel megegyező technológiai haté­konysággal működő hagyományos műhelyek, de nem támasztja alá állítását annak bemutatásával, hogy ténylegesen léteztek, és ez né­zetem szerint nem jelentéktelen mulasztás.

⁶ A tökéletes verseny feltételezése egyebek mellett azt is jelenti, hogy hatalmi tényezők nem játszanak szerepet.

⁷ A. Ure: The Philosophy of Manufacturers, Charles Knight, London 1835, 15-16. idézi Marglin i.m. 18-19.

⁸ ldézet in: Wadsworth-Mann: The Cotton Trade and Industrial Lan-cashire, Manchester University Press, Manchester, England, 1931, 437.

⁹ Landes: What Bosses Fteally Do? The Journal of Economic History, 1986/3, 585-623.

¹⁰ Landes nem fejti ki, miért növekedett meg a mesterlegények szá­ma – csak feltételezhetjük, hogy a növekvő piaci igények miatt óvat­lanul növelték a felvett inasok számát.

¹¹ Itt most nem vettem figyelembe a gyarmati kapitalizmusokat, ahol nem ilyen egyszerű a kép.

¹² Ez a két állítás végső soron elvezet minket két különböző, ámbár a baloldal szempontjából szorosan összefüggő kérdéshez. Az első kér­dés: igaz-e, hogy a szellemi és a fizikai munka különválása és szem­benállása, amely a specializációból következik (ti. azáltal, hogy a ter­melő nem látja át a termelési folyamat egészét, puszta végrehajtóvá, munkája puszta fizikai munkává válik, míg a munka szellemi oldala – céltételezés, tervezés, ellenőrzés stb. – a tőkésnél marad), szóval ez a szembenállás csinál helyet a tőkésnek, tehát az egyik legfontosabb fenntartó és legitimáló tényezője a kapitalizmusnak? A második kér­dés: elképzelhető-e, hogy a hierarchikus, szellemi és fizikai munka éles különválasztásán alapuló munkaszervezet nem szükséges felté­tele a technológiailag hatékony termelésnek? Ha mindkét kérdésre igen a válasz, akkor ebből az következik, hogy a kapitalizmus nem okvetlenül szinonimája a hatékonyságnak. És még sok egyéb is kö­vetkezik belőle, de erről később.

¹³ Ez a rendszer a többi ágazatban is kialakult, de élettartama más és más volt. A hajóépítésben még a XX. század nagy részét is átvé­szelte.

¹⁴ Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ebben nyugaton a fordista komp­romisszum, keleten pedig a sztálini típusú államszocializmus kialaku­lása játszotta a főszerepet.

1992. július l-jén három, a munka világát meghatározó törvény lépett hatályba; A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII; tv. a továbbiakban: Mt), a köz­tisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. tv., (a továbbiakban: Ktv.) és a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIIIL tv. (a továbbiakban a Kjt.). A három törvény az addig a törvényi szinten egységes munkajogi szabályozási rendszert a hatályuk alá tar­tozó jogviszonyok jellegének megfelelően három rész­re osztotta.

Az Mt. öleli fel a legszélesebb kört, mert hatálya – általában – minden olyan munkaviszonyra kiterjed, amelynek alapján a munkát a Magyar Köztársaság te­rületén végzik. A Ktv. a központi és a helyi közigaz­gatási szervek és a helyi önkormányzatok alkalmazot­taira vonatkozik, míg a Kjt. hatálya alá az állami és a helyi önkormányzati költségvetési szerveknél foglal­koztatottak tartoznak. Igen figyelemreméltó a két utóbbi törvény viszonya az Mt-hez: a Ktv. a köztiszt­viselői körnek csaknem valamennyi munkaügyi kér­dését rendezi és külön megjelöli az Mt-nek azokat az előírásait, amelyeket a köztisztviselői jogviszony ke­retében is alkalmazni kell. Ezzel szemben a Kjt. alá tartozók tekintetében az Mt. előírásai az általánosak, és a Kjt. megjelöli azokat az Mt. szabályokat, amelyek a közalkalmazotti jogviszony keretében nem alkalmaz­hatók.

A munkaügyi szabályoknak ezt a tagolását az indo­kolta/ hogy az Mt által szabályozott munkaviszonyok keretében a piaci viszonyok érvényesülnek, ezért a törvénynek tágabb keretet kellett biztosítania a helyi megállapodásban foglalt előírások megalkotásának, a kollektív szerződés keretében történő szabályozásnak. A másik két területeit az állami és a helyi költségvetés: anyagi lehetőségei a meghatározók, ezért a Ktv. nem is ismeri a kollektív szerződések rendszerét, a közpon­ti szabályoktól helyi önkormányzati rendeletben lehet egyes esetekben eltérni. A Kjt. biztosítja á kollektív szerződéskötés lehetőségét, de csak abban a keretben, amelyben a törvény ezt kifejezetten lehetővé teszi.

Az Mt. tehát szakított azzal az éveken át követett jogalkotói elvvel, hogy az előírások többségét – az ál­lam tulajdonosi viszonyának megfelelően – központi­lag szabták meg. Az Mt. központi előírásai a követke­ző célokat szolgálják:

1. a munkaviszony garanciális elveinek érvényesíté­sét, mint például a jóhiszemű joggyakorlás követelmé­nyét, az elévülést, a jogorvoslati lehetőséget, továbbá a munkavállalókat véd és a nemzetközi egyezmények­ben is lefektetett előírások megvalósítását, mint pél­dául a munkaidő meghatározását, a túlóra mértékét, a pihenő időhöz és az éves rendes szabadsághoz való jo­got; a garanciális előírásoktól való eltérést az Mt. tiltja.

2. a munkavállalók biztonságát azokban az esetek­ben, amikor méltánylandó egyéni körülményeik kö­vetkeztében fokozott védelemre jogosultak, mint a ke­resőképtelen beteg munkavállalókat védő felmondási tilalom, a szülési szabadság kötelező biztosítása;

3. az egyes juttatások minimális mértékének meg­határozása, arra az esetre, ha a kollektív szerződés ezeknél kedvezőbb mértéket nem állapít meg, mint például a felmondási idő tartama, a végkielégítés mi­nimális összege.

4. olyan előírásokat, amelyeknek minden munkavi­szony keretében egységesen kell érvényesülniük, mint például a dolgozók- anyagi felelőssége, a munkáltató közfelelőssége, kiemelve a munkaviszony keretében bekövetkezett balesetért fennálló munkáltatói vétlen kárfelelősséget.

Az Mt. meghatározta a munkaügyi kapcsolatok és az érdekegyeztetés új rendszerét. A munkaügyi kap­csolatok területén a munkavállalók részvételi jogát a vállalat vezetésében az üzemi tanácsok rendszere ke­retében biztosítja. Meghatározza – ugyan elég szűk­keblűén – a munkavállalók érdekében fellépő érdek­védelmi szervek jogait, és biztosítja a munkavállalók szabad szakszervezet-választásának lehetőségét. Az Mt. a szakszervezeti tisztségviselők és az. üzemi taná­csok tagjai számára – feladatuk ellátása érdekében – fizetett munkaidő-kedvezményt és a munkáltatói eset­leges önkényes intézkedéseivel szemben munkajogi védelmet biztosít.

Az Mt. új elvek alapján rendezte a munkaviszony­ból származó viták eldöntését. Új jogintézmény a kol­lektív munkaügyi vita. Ez a munkáltató és az üzemi tanács, illetve a munkáltató és a szakszervezet közötti érdekvita, amelyet elsősorban érdekegyeztetés formá­jában kell feloldani, a kötelezően előírt egyeztetés, il­letve döntőbíró igénybevételével. A munkáltató jogel­lenesnek ítélt intézkedése ellen munkaügyi jogvita in­dítható, azonban az Mt. megszüntette a munkahelyi döntőbizottságokat. A munkaügyi bíróság előtti eljá­rás megindítása előtt kötelezővé teszi a munkáltatóval lefolytatandó egyeztetést, és csak annak eredményte­lensége vagy a munkáltató hibájából történő elmara­dása esetén lehet a munkaügyi bíróságnál a keresetet beadni, vagyis a pert megindítani. A munkaügyi bíró­ság ítélete ellen a felek a megyei (fővárosi) bírósághoz fellebbezhetnek. A megyei munkaügyi bíróság tör­vénysértőnek vélt ítélete ellen a Legfelsőbb Bíróság­hoz – jogi képviselettel – felülvizsgálati kérelem nyújtható be.

Az Mt-t számos vonatkozásban módosította az J995. évi LV. törvény, a módosítás az üzemi tanácsok meg­választásának módját, ezek működésének néhány vo­natkozását, valamint új intézményként az átlagkereset helyett egyes, a munkavégzés alóli mentesítési esetek­ben a távolléti díj fizetését írja elő.