E tanulmány célja, hogy a kelet-közép-európai függőség elméletének fel­vázolásával és a Magyarország külkapcsolatainak szerkezetében a hábo­rú óta bekövetkezett átalakulások (egyes elemeinek) vizsgálatával – leg­alábbis néhány szempontból – hozzájáruljon azoknak a nagyarányú tár­sadalmi változásoknak a megfogalmazásához, amelyek ezekben a társa­dalmakban előbb a félperifériás államszocializmus idején, majd az attól va­ló eltávolodás során végbementek. Érvelésem alapvető menete a követ­kező lesz:

1. a háború utáni államszocialista Kelet-Közép-Európának a világgaz­daságban elfoglalt helyzetét a kettős függőség fogalmával ragadhatjuk meg;
2. a kettős függőség birodalmi és piaci összetevői közötti viszony alapján a kelet-közép-európai államszocializmus három alperiódusa kü­lönböztethető meg;
3. a külső kötődések szerkezetében lejátszódott változások döntő mó­don befolyásolták a különböző függő rezsimek létrejöttét és fennmaradá­sát;
4. az első, ill. második gazdaság ellentétpárja, valamint a formális, ül. in­formális kapcsolatok közötti distinkció egyaránt hasznos eszköze a külön­böző elrendeződésű külső kötődések irányultság és intenzitás alapján való megkülönböztetésének; végül
5. Magyarország formális külső kötődéseinek átrendeződése jelenleg főként a világrendszer centruma (elsősorban Nyugat-Közép-Európa) felé mutat, miközben informális kapcsolatainak társadalomföldrajzi eloszlása egyenletesebb (beleértve a többi kelet-közép-európai országokkal való korlátozott mértékű „horizontális" integrációt is).

A Kelet-Közép-Európa külső kötődéseiben végbemenő átalakulások elemzése szükséges és időszerű, mert a függőségi viszonyok struktúrájá­ról alkotott világos konceptuális kép nélkülözhetetlen a régióban jelenleg végbemenő átmenet megértéséhez. A kelet-közép-európai társadalmak államszocializmus utáni átalakulása nem légüres térben megy végbe: a külső függőség öröksége drámai módon szűkíti az e társadalmak számára elérhető alternatívák körét. Ugyanakkor Kelet-Közép-Európának külső környezetével való szoros összekapcsolódása maga után vonja, hogy ezek az átalakulások döntő hatással lesznek az európai integrációra, a ke­let-nyugati kapcsolatokra és a világgazdaság szerkezetére is. A kelet-kö­zép-európai államszocializmussal foglalkozó tudományos munkák jelentős része teljesen elsiklik a külső függőségi viszonyok problémá­ja fölött. Másfelől viszont a Kelet-Közép-Európa külső függőségével fog­lalkozó eddigi tudományos művek értékét nagymértékben csökkenti, hogy a külső függőség politikai vagy gazdasági összetevőjének a jelentőségét fi­gyelmen kívül hagyják vagy alábecsülik, illetve hogy Nyugat-vagy Dél-Eu­rópában, netán Latin-Amerikában kifejlesztett elméleti modelleket erőltet­nek rá Közép-Kelet-Európatörténelmére anélkül, hogy a régió sajátos tör­ténelmi tapasztalatait különösebben tekintetbe vennék.¹ E tanulmány olyan megközelítést javasol, amelynek révén a függőségelmélet nyelve kibővíthető úgy, hogy az államszocialista Kelet-Közép-Európa II. világhá­ború utáni tapasztalatai is hozzáférhetővé váljanak számára.

Kettős függőség

Az elmúlt körülbelül 45 év során a kelet-közép-európai társadalmak a külső függőség egyedülálló rendszerében léteztek. Ennek az új rendszer­nek a kialakulása a Szovjetunió ezen államok területén elért katonai sike­reinek következménye volt. A II. világháború végén a Szovjetunió állam­szocialista entitás volt – azaz olyan társadalom, ahol a termelőeszközök közvetlen-személyi magántulajdonát a tőke-munka viszony fölötti etatisztikus-bürokratikus kontroll váltotta fel. E tulajdonformát a tulajdonosok mint osztály eltávolítása és az államnak a magántulajdonosi viszonyok így sza­baddá vált .üres terébe" való benyomulása hozta létre.² Az államszocia­lista tulajdonrendszer lényege az volt, hogy az állam szabaddá teszi, meg­szállja és ezzel részlegesen megőrzi a magántulajdoni viszonyoknak a ko­rábbi társadalomban betöltött helyét.

Ez az államszocialista entitás a törvényesen védett, közvetlen, szemé­lyes magántulajdonon alapuló és a piaci mechanizmus által koordinált vi­lággazdaságba ágyazódva működött, ugyanakkor a tulajdonviszonyok megváltoztatása útján inkompatibilis minőséget hozott létre.³ Következés­képpen a háború utáni Szovjetunió és a világgazdaság centrumának hegemonikus helyzetben lévő szereplői közötti viszonyt a könyörtelen versen­gés és az antagonisztikus együttműködés egyfajta kombinációja jelle­mezte.⁴

Az államszocialista kormányzási formalétrehozása Kelet-Közép-Euró­pában – a „szocializmus egy országban" helyzetéből a „szocializmus egy tömbben" status quojára való átmenet – ennek a háború utáni sajátos vi­szonynak a következménye volt. A függőségek rendszere, melynek Euró­pa szovjet ellenőrzés alá került felének társadalmai alárendelődtek, közvet­lenül ezt az ellentmondásos viszonyt fejezte ki. Az ellentmondás abból a tényből származott, hogy a helyi uralkodó hatalom grandiózus, jóllehet hiá­bavaló kísérletet jelentett egy politikailag integrált és a világpiacba beágya­zott államszocialista világbirodalom megteremtésére.

Az államszocialista blokk létrehozása radikálisan átrajzolta az ezen tár­sadalmakat a világrendszerhez fűző kapcsolatok hálóját. Ez az új háló fo­galmi szempontból sokkal bonyolultabb volt, mint a többi centrumon kívüli régió kapcsolatainak a rendszere. Kelet-Közép-Európa bekebelezésének módja a régió egész államszocialista periódusán át a „kettős identitás" kép­zetével ragadható meg. Strukturális terminusokban kifejezve a kelet-kö­zép-európai államszocialista államok helye a világrendszerben fogalmilag úgy írható le, minikét alkotóelem keveréke: (1) egy birodalmi központtól va­ló részlegesen kiépített – így „tökéletlen" – elsődlegesen politikai jellegű függés, amelyet katonai eszközökkel hoztak létre és tartottak fenn, és (2) egy ezzel bonyolult módokon összefonódó, lényegében gazdasági függés a világgazdaság centrumának tőkéscsoportjaitól és államaitól.

E tézis kiterjeszthető minden, a Szovjetunió létrejötte után államszocia­lista átalakuláson átment társadalomra: a világgazdaságba való beépülé­sük differentia specificáját a világ két különböző csoportjától való külső függőség politikai és gazdasági aspektusainak párhuzamos jelenléte és fo­lyamatos egymásra hatása jelentette. Ami itt egyedülálló, az nem a politikai és gazdasági elemek összefonódása önmagában – ez nyilvánvalóan je­len van a külső függőség minden más formájánál is – hanem az a körül­mény, hogy ez a két elem nemcsak az elemzés szintjén, hanem empiriku­san, történelmi alakzatként is elkülönül egymástól. Kelet-Közép-Európa tapasztalata azt látszik igazolni, hogy a függőség politikai és gazdasági összetevői mindaddig a szereplők két elkülönült csoportjához köthetőek, míg a két pólus közötti viszonyt a katonai antagonizmus zárt rendszere jel­lemzi. Ennek eredményeként Kelet-Közép-Európa függőségi tapasztalata jelentős, minőségi szempontokból különbözik más félperifériák tapasztala­taitól.⁵

A kettős függőség periodizálása

A kelet-közép-európai államszocializmus történetének korszakokra bon­tását is a kettős függőség birodalmi-politikai és piaci-gazdasági összetevői közötti viszonyra alapozhatjuk. Az államszocializmus első – általában sztálinizmusnak nevezett – korszaka Kelet-Közép-Európában a 40-es évek végén azzal kezdődött, hogy a kommunista pártok gyakorlatilag sa­ját kezükbe vették az állami politika irányítását. A kettős függőség sztáli­nista formáját a birodalmi-politikai összetevő túlnyomó dominanciája jelle­mezte. A sztálinista időszak totalisztikus etatizmusa megteremtette azt, amit Jan Gross (1988) „mindenbe belerondító államnak" nevezett, amely­nek hatalma abból ered, hogy biztosítani tudja, hogy semmi sem történhet hatáskörén kívül. A helyi állam hatalma a birodalmi elképzelés szolgálatá­ban álló „helytartói" bürokráciaként működött. A félperiferiális sztálinizmus megteremtette a kívülről legitimált államnak, a birodalmi központ csatlósá­nak modelljét, amelyre a jelen szerző egy másik munkájában (Böröcz, 1992) a politikai-birodalmi blokkot átszövő külső függőségi struktúrák heurisztikus-összehasonlító elemzésének céljából a „komprádor állam"el­nevezést javasolta.

A sztálinizmust követő, többek által kádárizmusnak nevezett perió­dusban a kettős függőség két összetevője egyfajta kényes egyen­súlyba került egymással. Miután Magyarország birodalomellenes forra­dalmát elfojtották, a birodalom uralkodó államának a közvetlen vezérlésre való igénye az egész államszocialista blokkban lényegesen csökkent. Az 1960-as évekre ugyanakkor újból megjelentek a tőkés centrumtól való köz­vetlen függés bizonyos formái, különösen a fejlettebb technológiától való függés és a centrum hitelezőitől felvett állami kölcsönök formájában. E be­rendezkedés meglehetősen kifinomult kompromisszumot jelentett, amely­nek stabilitását mint egymást kölcsönösen kiegészítő megoldások eredmé­nyét foghatjuk fel. A viszonylag mérsékelt, de mégis kétségkívül kiterjedt politikai elnyomás jól megfelelt a hitelezők által az adós ország belső stabili­tása iránt támasztott igénynek, miközben a keményvaluta-infúziók hozzá­járultak a nyugodt politikai klíma fenntartásához.

A kelet-közép-európai államszocializmus harmadik – hanyatló – kor­szakában a 80-as évek végén a függőség két komponensének egyensúlya tovább módosult a gazdasági függőség javára, a birodalmi kötődés lazulá­sával a centrum vonzása megerősödött. Az államszocializmus utáni át­menetnek kevés köze volt a kelet-közép-európai társadalmak endo­gén fejlődéséhez: ezt a folyamatot olyan külső folyamatok dinamikája hozta mozgásba és befolyásolta, minta szovjet birodalom belső összeomlása, az Egyesűit Államok világgazdasági hegemóniájának ha­nyatlása és a tőke-állam viszony átstrukturálódása az Európai Közös­ségben. Az államszocializmus „kohli" periódusa az államszocialista irányí­tási mechanizmusokat – megint csak a hatalmi tényezők két különböző cso­portjától való gazdasági és politikai függés egyfajta kombinációját – hasz­nálta fel arra, hogy lerombolja a birodalmi komponenst és helyreállítsa a ré­gióban a centrumtól való függőség „hamisítatlan", a függőségelméleti iro­dalom kézikönyveinek megfelelő formáját A függőség mindkét vonalán végbemenő átalakulás dinamikájának sikeres koordinálása volt az a külső feltétel, mely biztosította az államszocializmusból való kihátrálás békés jel­legét.

Kötődések, formális és informális szektorok, első és második gazdaság

A „kötődés" (linkage) szót legalább két, egymással távolról rokon, de mégis jól megkülönböztethető módon használják a függőséggel kapcsolatos tu­dományos vizsgálódásokban és általában a makro-komparatív társada­lomtudományokban. Albert O. Hirschman (1977) „általános kötődéselmélete" a gazdasági növekedésre összpontosító, meglehetősen leszűkítő fo­galmi alapra támaszkodik. Az ő számára a „kötődésekkel kapcsolatos ha­tások" a gazdaságban egy-egy új iparág vagy ágazat megjelenése által előidézett nettó többletberuházást jelentik.⁶ Egy sokkal szélesebb körben elterjedt és jóval lazább, metaforikusjellegű szóhasználat „kötődésnek" te­kinti az emberek, áruk, pénz és információk érintkezéseinek és áramlása­inak viszonylag stabil, intézményesült és strukturált együttesét.

Ez utóbbi használatnak a határokon keresztülnyúló, azaz „külső'' kötődéseket jelölő változatát fogjuk itt alkalmazni.⁷ Formálisan szólva: az így felfogott külső kapcsolatok létezése a külső függőség elemi struk­turális feltétele.

Az alábbi érvelés céljából hasznos lesz meghatároznunk két további fo­galompárt. A gazdaságszociológiában a formális és informális szektor szembeállítását arra használjuk, hogy a szabályozott kapitalizmus viszo­nyai között megkülönböztessük egymástól az állami ellenőrzés, szabályo­zás vagy adóztatás mellett, illetve az ezek megkerülésével végzett gazda­sági tevékenységeket. Az első gazdaság-második gazdaság fogalompárt viszont Gábor R. István vezette be, és az utolsó tíz évben széles körben használták arra, hogy megkülönböztessék az államszocialista gazdaságok két alapvető szektorát aszerint, hogy az adott jövedelemtermelő tevékeny­séget a tervezett és/vagy állami tulajdonban lévő és államilag ellenőrzött módon-vagyis „első'' szektoron belül-avagy azon kívül végzik. A két foga­lompár közötti viszony magával hozza, hogy az államszocializmusból az ál­lamilag szabályozott kapitalizmusba való bármilyen átalakulás egyszer­smind nagyarányú átmenetet jelez az első és a második gazdaság ellenté­tétől a formális és az informális szektor szembenállásához. A „kohlizmus" fenti meghatározása, az államszocialista projektum felszámolása és az „egyszerű" félperiferiális függőség helyreállítása pontosan ezt az átmene­tet mutatja.⁸

A formális-informális szektor és az első-második gazdaság fogalom-párjainak nincs semmiféle olyan belső sajátossága, amely elemzésük ér­vényét az egyes államokon belüli viszonyokra korlátozná Az új amerikai institucionalista gazdaságszociológia már próbálkozott is azzal, hogy a ha­tárokat átszelő érintkezések és áramlások társadalmi-gazdasági specifiku­mait formális-informális ellentétpár segítségével ragadja meg. Gondolat­menetünk során a formális külső kötődések kifejezés azokra a határokon átívelő stabil kapcsolatokra és folyamatokra vonatkozik, amelyeket az ál­lam nyilvántart, szabályoz és adóztat (azaz, ez esetben, megvámol). Az in­formális külső kötődések fogalma azokat a kapitalista államok határain át zajló érintkezéseket és áramlásokat jelenti, melyek kívül esnek az állami el­lenőrzés, szabályozás és az államilag kirótt kötelezettségek hatókörén. Az első gazdaság külső kötődései azok, amelyek az államszocialista gazda­ság „tervezett" (azaz állami tulajdonban lévő) szférájában jelennek meg, míg a „második gazdaság külső kötődései" azok, amelyek az államszocia­lizmusban az állami szférán kívül mennek végbe.

Magyarország külső kötődései

Kapcsolatok a sztálinizmus alatt

A birodalmi hatalom sztálinista rendszerének lényege a termelőeszközök államosítása volt, ami maga után vonta magának a formális-informális el­lentétpárnak (a közvetlen-személyes tulajdonlás eltörlése révén való) fel­számolását, valamint az izolacionizmust, azaz az összes külső kötésnek az állam közvetlen-totális kontrollja alá vetését. (Az izolacionizmus alapja az államosítás kiterjesztése a külső kötődések területére.) A külső kapcso­latok manipulálása az államszocializmus sztálinista verziójának egyik alaptétele és működésének logikai feltétele volt.

Az összes, a határokon át zajló kapcsolat és folyamat államosítása biro­dalmi erőfeszítést jelentett arra, hogy a kelet-közép-európai államok kap­csolatrendszerét kétféle értelemben is átszervezzék: a) egyfelől elvágja­nak minden korábbi szálat a világgazdaság nemszocialista részéhez és b) hogy megszüntessék a régió társadalmainak egymáshoz fűződő „horizon­tális" kapcsolatait, birodalmi közvetítéssel váltva fel azokat. Ennek ered me­nyeként Kelet-Közép-Európát erőszakosan leválasztották függőségének történelmi fókuszáról (azaz Nyugat-Közép-Európáról, ezen belül különö­sen Németországról és Ausztriáról). Időközben a régión belüli, organiku­san kialakult szimbiotikus kapcsolatokat – melyeket már amúgy is meg­rendített a két világháború és a nagy gazdasági világválság -szintén szét­rombolták, amikor a régió gazdaságait alávetették a sztálinizmus projektu­mának. A cél lényegében az volt, hogy a régió valamennyi államszocialista társadalma külső kötéseinek struktúráját egyetlen birodalmi központ felé irányítsák.⁹ A sztálinista időszak szélsőséges izolacionizmusa a külső kötődések összes „második-gazdaság"-beli típusát értelemszerűen illegá­lisnak nyilvánította. A sztálinizmus e vonatkozásban tehát nem volt más, mint egy óriási birodalmi erőfeszítés minden, a határokon átívelő kapcsolat és folyamat államosítására, illetve betiltására.

Külső kötődések a Kádár-korszakban

A Kádár-rendszert Magyarország külső kötődés-struktúrájának nagyará­nyú átalakulása jellemezte. A korábbi rendszer által a határokon keresztüli érintkezésekre és áramlásokra vonatkozóan bevezetett szigorú korlátozá­sok fellazítása egyik alapvető elemévé vált a korszak puha, a lakossággal „összekacsintó" diktatúrájának. A kádári kompromisszum azonban sem­miképpen sem jelentette a külső kötések korlátozásának teljes feladását.

A külső kötődések új rendszere konfliktusokon, és a „kádárizmus" egész időszaka alatt bevezetett fokozatos, gyakran habozó és felemás reformo­kon keresztül alakult ki.

A külső kötődések sztálinista rendszeréből a „kádárizmusba" való átme­net a következő három fő elem kombinálódásaként foglalható össze:

1. Az állam saját külkapcsolatainak részleges reorientációja.
2. Az első gazdaság óvatos megnyitása a világpiac európai centru­mával és a többi kelet-közép-európai államszocialista állammal való horizontális kapcsolatok felé, és
3. A korai második gazdaságban kialakult hallgatólagos politikai-gaz­dasági engedmények fokozatos kiterjesztése a külső kötődésekre is.

Először az állam saját kapcsolatai rendeződtek át. A helyi államszervezet működésének napról-napra való birodalmi irányítása átadta a helyét az el­lenőrzés hatékonyabb, „stratégiai"rendszerének. A megszálló katonai erő visszafogott magatartást vett föl, a külföldi politikai tanácsadók tevékeny­sége az átfogó politikai kérdések eldöntésének és a vezető személyiségek kijelölésének területére szőrűit vissza. Időközben újból létrejöttek az állam kétoldalú gazdasági kapcsolatai a szomszédos kis csatlósállamokkal. Végül, és ez nagyon jelentós körülmény volt, a korai 1970-es évek reálpolitikájának és az enyhülésnek az általános atmoszférája a kádárista államot hatalmas összegű, elsősorban magánhitelezőktől származó kölcsönökhöz juttatta; 1970 és 1979 között a magyar állam adósságállománya há­romévenként megduplázódott, és 1987-re elérte a 17,7 milliárd dolláros szintet (Világgazdaság, 1989, a Magyar Nemzeti Bank jelentése). Lénye­gében a centrumországok tőkéje „valorizálta" a magyar munkaerőt a szocialista államnak a Kádár-korszakban adott kölcsönökkel.

A magyar első gazdaság érintkezése a centrumországok gazdaságá­nak formális szektorával növekvő kereskedelemhez vezetett mind a beru­házási javak, mind pedig a fogyasztási cikkek terén. A hagyományosan ke­lendő magyar termékek újra megjelentek a nyugat-európai piacokon, és a magyar első gazdaság egyes szereplői képesek voltak magukat az ilyen bevételekből modernizálni. A magyar gazdaság a világ nem államszocialis­ta részével való kereskedelem felé orientálódott. A keményvalutában lebo­nyolított üzletek részesedése Magyarország teljes külkereskedelmében 1960-as mélypontjáról (30%-os arány az importon, 29%-os az exporton be­lül) 1970-re38 és39%-ra, 1980-ra50és 57%-ra és 1988-ra57, illetve 58%-ra emelkedett. (A KSH számításai, 1965, 1970, 1975, 1980 és 1989a.) 1990-ben a keményvalutában lebonyolított tranzakciók részesedése mind az exportban, mind pedig az importban 70%-ra kúszott fel (Heti Világgazda­ság, 1991). A nem konvertibilis valutában folyó külkereskedelmet 1991. ja­nuár 1-jén szüntették meg.

A munkaerő migrációja is megindult a határokon keresztül, különösen Magyarországról a Német Demokratikus Köztársaságba, illetve Lengyelor­szágból, Vietnamból, valamint Kubából Magyarországra (az érintett orszá­gok állami és pártszerveinek irányítása és szigorú felügyelete alatt). Ma­gyar munkásokat azért küldtek Kelet-Németországba, hogy ezzel enyhít­sék a magyar ipari munkaerőpiac strukturális feszültségeit, egyszersmind biztosítva a magyar munkaerőnek a fejlettebb kelet-német iparban való to­vábbképzését. Az ezzel kapcsolatos kétoldalú állami megállapodást 1967 májusában írtákalá.¹⁰ E munkaerő-szállítások kétéves szerződéseken ala­pultak, és 1972-73-ban érték el csúcspontjukat, amikor összesen 12 ezer magyar dolgozott külföldön (KSH, 1975b; 1989), legtöbbjük a NDK-ban

(Hölczl és Szakács, 1989). Ez a szám 1981-re 4.000-re esett vissza (KSH, 1989). A magyar munkaerő állami megállapodás által szabályozott Kelet-Németországba áramlása 1983 végén szűnt meg. Az eme megállapodás keretében az NDK-ban dolgozott összes magyarok száma kb. 40.000-re becsülhető.

A lengyel munkaerő – különösen bányászok és építőmunkások – Ma­gyarországon való elhelyezéséről külkereskedelmi egyezmény keretében állapodtak meg, amelynek révén Lengyelország halmozódó magyar adós­ságát törleszthette a szakképzett munkaerő közvetlen exportjával. (Még a Magyar Építőipari és Városfejlesztési Minisztérium épületét is lengyel mun­kások renoválták.) 1985-ben a Magyarországon dolgozó lengyel vendég­munkások száma elérte a 8.000-es számot. 1991-re ez a szám 3.000-re csökkent.

A Kubával és Vietnammal kötött megállapodások, amelyeket képzésre és technológiaátadásra vonatkozó intézkedésekkel kombináltak, hasonló jellegűek voltak, mint a magyar-kelet-német megállapodás. 1985 és 1987 vége között összesen 3.200 kubai vendégmunkás érkezett Magyarország­ra, négyéves munkára, elsősorban a textiliparban. A vietnami munkásokat is főleg a textiliparban alkalmazták.

A lengyel vendégmunkásokat gyakran jobban fizették magyar kollégáik­nál: egyes esetekben ugyanazoknak a feladatoknak ugyanazzal az intenzi­tással való végzéséért négyszer olyan magas órabéreket fizettek a lengye­leknek, mint a megfelelő magyar munkásoknak (Hölczl-Szakács), úgy­hogy szükségképpen kialakult egy sor üzemi bérkonfliktus, amelyeket to­vább súlyosbítottak a különböző határokon keresztüli szakszervezeti konf­liktusok. A lengyel szakszervezet, a Szolidaritás jelenléte tovább bonyolí­totta a dolgokat. Hölczl és Szakács (1989) három vállalatról közöl adatokat, melyek azt mutatják, hogy-ellentétben a lengyelekkel – a kubai és vietna­mi tanoncokat és munkaerőt magyar kollégáikkal egyenlően vagy rosszab­bul fizették. Munka- és életfeltételeik szintén rosszabbak voltak.

A Magyarországról a centrumországok munkaerőpiacára irányuló, nem az állam által közvetített munkaerő-áramlás viszonylag jelentéktelen volt, ami a kádárista utazási szabályozás .rövid tartózkodás vagy nincs vissza­térés" elvének tulajdonítható: hogy hosszabb időt tölthessen külföldön, a magyar dolgozónak disszidálnia kellett.¹¹ Az egyetlen említésre méltó kivé­tel ez alól az 1980-as évek elején aláírt magyar-nyugat-német kormánykö­zi egyezmény volt, mely szerint maximum 2.500 magyar munkásnak le­hetővé tették, hogy Nyugat-Németországban dolgozhasson.

(Ez a kvóta 1990-ben 5.000-re, 1991-ben pedig 10.000-re emelkedett.) Lényegében ez a megállapodás csak a német és magyar cégek alvállalko­zási szerződései révén végzett munkát tette lehetővé: a munkást továbbra is a magyar cég alkalmazta és fizette. A Nyugat-Németországban való köz­vetlen, magyar cég részvétele nélküli munkavállalás nem tartozott bele eb­be a megállapodásba, és 1990. elejéig a magyar jog szerint formailag illegá­lisvolt.

A pihenést szolgáló utazás korlátozott lehetőségének a külföldi legális munkába állásra vonatkozó állami tilalommal való kombinálása kizárta a Magyarországra való visszatérést mindaddig, amíg a disszidens új állam­polgárságot nem szerzett. Ez az ár elég magas volt ahhoz, hogy a potenciá­lis spontán külföldi munkavállalók nagy részét eltántorítsa szándékától, úgyhogy viszonylag kevés magyar folyamodott ehhez a megoldáshoz.

Az 1980-as évek elejére Magyarország vált a világon a legnagyobb egy főre eső turistaforgalmat lebonyolító államszocialista országgá, mind turis­ta érkezések, mind pedig a turisták által Magyarországon töltött éjszakák számát tekintve. Magyarország turizmusa meghaladta a nem államszocia­lista Európa átlagát.¹² 1988-ban a Magyarországra érkezett külföldiek szá­ma elérte a 17,9 milliót, ami fejenként kb. 1,7 turistaérkezésnek felel meg.

A növekvő számú külföldi látogatónak és különösen a keményvalutával fizető turistáknak a megjelenése – jegyezzük meg, hogy a konvertibilis va­lutabevételek 1988-ban az összes, turizmusból származó nyilvántartott jö­vedelem kétharmadát tették ki (KSH, 1990) – jelentős lökést adott a magyar „második gazdaságnak", különösen a szállást, élelmet, orvosi ellátást és más hasonló szolgáltatásokat nyújtó szektorokban. Azok a magyar fogor­vosok, kozmetikusok és fodrászok például, akik az osztrák, nyugat-német, vagy amerikai látogatók kiszolgálására specializálódtak, a centrumországokbeli informális fogyasztási szektor és a félperiferiális Magyarországon kialakult államszocialista második gazdaság kombinálásának kreatív útját fedezték fel. A hetvenes évek közepére az ország idegenforgalmi szállás­kapacitásának jóval több, mint a felét „fizetővendéglátók" tették ki. E mini­vállalkozások rendes körülmények között nem kereskedelmi alapon hasz­nált, gyakran erősen támogatott áron az államtól bérelt lakóegységek bér­beadására szakosodtak. 1989-ben nagyon mérsékelt becslés szerint az idegenforgalmi szektor nem állami tulajdont képező, nem tervezett, az ál­lam által semmilyen formában nem ellenőrzött része adta a teljes helyiség-kapacitás 68,55%-át, amelyből 48,95 % sohasem tartozott semmiféle nyil­vántartás, szabályozás vagy adóztatás alá (Népszabadság 1991). Becslé­sek szerint az ország turizmussal kapcsolatos jövedelmének legalább két­harmada az állami szektoron kívül keletkezett, úgyhogy a jövedelmek so­hasem kerültek be az első gazdaság pénzügyi csatornáiba (Népszabad­ság, 1991). Az állami tulajdonban lévő nagy szállodahálózatoknak és más, a turizmussal kapcsolatos szolgáltató vállalatoknak – ezek gyakran multi­nacionális cégekkel együtt létrehozott vegyes cégek voltak, vagy ilyen szerződéses kapcsolatláncok végén helyezkedtek el – majdnem teljes mo­nopóliumuk volt a turizmus piacának viszonylag kicsiny 4 és 5 csillagos felső szektorában. Időközben az alacsonyabb kategóriájú idegenforgalmi szolgáltatások, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb fizetőképes ke­resletnek örvendtek a nyugat-közép-európai és kelet-közép-európai, illet­ve a magyar turisták között-szinte teljesen kívül kerültek az állami tulajdon, tervezés és irányítás struktúráin.¹³ Ezalatt egy ellentétes folyamat is zajlott: a magyarok hatalmas „bevásárló kiruccanásai" Bécsbe a magyar második gazdaságból származó valutajövedelmeket áramoltatták vissza az osztrák gazdaság formális és informális szektoraiba. Magyarország második gaz­daság típusú, a turizmushoz kapcsolódó külső kapcsolatainak beszámítá­sa nélkül lehetetlen lenne megmagyarázni, honnét származott a magyar tu­risták vásárlóereje a bécsi kereskedelmi szektorban.

A magyar látogatók körében ennek az áradatnak a tetőpontján készített felmérésünk eredményei azt jelzik, hogy a bevásárlóknak csaknem afelé nem éjszakázott Ausztriában (ez közvetve jelzi, hogy a rövid bevásárlóutak voltak a jellemzőek), és több mint 80%-ukabevásárlástjelörte meg utazása elsődleges céljaként. A magyar válaszadóknak több mint a fele legalább negyedszer járt Ausztriában az adatfelvétel idején. Ez annál is inkább figye­lemre méltó, mivel a gyakori magyar Bécsbe látogatók átlagos összjövedel­me kevesebb mint havi 160 dollár volt, ami az akkori osztrák minimálbérnek megközelítően az egyharmada. Ezek az adatok azt mutatják, hogy létezett a magyaroknak egy csoportja, amely erősen érdeklődött a fogyasztási cik­kek Ausztriából való, kis tételben és legalább részben informális csatorná­kon át zajló behozatalában, és amely ugyanakkor rendszeresen jutott leg­alább részben keményvalutában kapott jövedelemhez a második gazda­ságból. (Böröcz, 1989 nyomán).

Ezzel párhuzamosan erősödtek a magyar első és második gazdaságot a szomszédos államszocialista országok első és második gazdaságaival összekötő „horizontális" kötődések. Az elsőgazdaság vállalatai közötti bila­terális kereskedelmen túl ezen időszak alatt alakultak ki a stabil intézmé­nyes keretei a Magyarországon szarkasztikusan „KGST-piacnak" nevezett jelenségnek. Főleg lengyel, csehszlovák és magyar állampolgárok találták fel ezt a kereskedelmi intézményt – az engedélyezett, és nagyon ritkán a nem engedélyezett árucikkek kis tótelekben való csempészését. Ez a ke­reskedelem három feltételen alapult: (1) a régió gazdaságai bizonyos as­pektusainak komplementer jellegén, (2) a különböző árufajták támogatásá­nak struktúrájában az egyes országok között mutatkozó különbségeken, melyek jelentős árkülönbségeket eredményeztek, és (3) a „hivatalos" KGST-kereskedelem merev, rugalmatlan jellegén, amely nem volt képes alkalmazkodni az első két körülményből adódó piaci nyomáshoz.

A korszak végére főleg a Magyarországra jövő lengyelek – sokan közü­lük vendégmunkások, akik ily módon jól ismerték az itteni második gazda­ságot éppúgy, mint a piaci kereslet dinamikáját – szilárdan megalapozták helyüket mint állandó tényezők a magyar második gazdaság olcsó fo­gyasztási cikkekkel való ellátásában – a gyermekcipőktől a kisebb szer­számgépekig, a textilárutól az autóalkatrészekig és a tömény italoktól a keményvalutáig. Ugyanakkor vajdasági, észak-horvátországi és kelet-szlo­véniai jugoszláv polgárok-együtt a burgenlandi osztrákokkal a Magyaror­szágról való nagyarányú „privát" élelmiszer-behozatalra specializálták ma­gukat. A határokon kérészül ívelő regionális integrációnak hasonló formája alakult ki az úgynevezett „kishatárforgalomra" vonatkozó kétoldalú megál­lapodások védelme alatt a magyar-szlovák és a magyar-román határ mentén is. Az 1980-as évek végére ezekhez az informális kiskereskedelmi kapcsolatokhoz csatlakoztak a nyugat-ukrajnaiak. Hasonló módon a Bala­ton környéke az 1970-es évek közepére a NDK-NSZK határ által elvá­lasztott német családok viszonylag nyugodt találkozóhelyévé vált. Az ilyen „család-újraegyesítő" vakációk ellátása a magyarországi idegen­forgalom második gazdaságának elkülönült, stabil és intézményesült ágazatává vált.

Ennek az időszaknak már az első éveiben a magyar forint nagyra érté­kelt, „majdnem kemény" fizetőeszköz rangjára emelkedett a KGST-n belüli, a második gazdasághoz tartozó fogyasztásicikk-kereskedelemben – an­nak ellenére, hogy a magyar állam szigorúan korlátozta a készpénzkivitel lehetőségét. A forint vált az egyetlen olyan államszocialista valutává, ame­lyet az összes nagyobb bécsi bank váltópultjainál jegyeztek. A szerző inter­júi azt mutatják, hogy a bécsi bankok magyar fizetőeszköz-kínálata elsősor­ban a lengyel turistáktól származott, míg a keresletet főleg azok a bécsi al­só-középosztálybeli és munkáscsaládok alkották, akik olcsó nyaralási le­hetőséget kerestek Magyarországon, túl azokon a viszonylagos előnyö­kön, amelyek a két társadalom átlagjövedelme közötti, a hivatalos magyar árfolyam szerint is öt-tízszeres különbségből származtak számukra. Ez a sajátos jelenség meglehetősen komplex integrációs rendszer kialakulását jelzi: (1) az osztrák formális szektor – ez esetben a bankok és a turisták – és (2) a magyarországi idegenforgalmi és egyéb szolgáltatások első és máso­dik gazdasága, valamint (3) a – főleg a lengyel turisták által közvetített – má­sodik gazdaságbeli kelet-közép-európai határkereskedelem között.

A „kohlizmus" és Magyarország külső kötődései

A külső kötődések struktúrájának átalakulása fontos eleme volt a „kádá­rizmusból" való politikai átmenetnek. Az ország külső kötődéseinek rend­szerében végbemenő átalakulás fő összetevőivel kapcsolatban a követ­kező előzetes megfigyelések fogalmazhatók meg:

1. Az állam saját külső kötései „hátra arcot" hajtottak végre: radikálisan csökkent a szovjet komponens súlya az ország külkapcsolataiban, lénye­gesen csökkentek és ugyanakkor minőségileg új formát öltöttek a régió töb­bi, korábban alávetett országához fűződő államközi kapcsolatok, és, ami a legfontosabb, szoros kapcsolatok épültek ki a nyugat-európai centrumor­szágokkal, azzal a hangsúlyozott végcéllal, hogy az ország teljes jogú tag­ságot kapjon az Európai Közösségben.
2. A magyar állam kivonult a magyar gazdaság és a külföldi (centrum) tőke közötti kapcsolatokból, és
3. az első és második gazdaság ellentótét fokozatosan felváltja a formá­lis és informális szektor ellentétpárja-sok tekintetben a világgazdaság töb­bi félperifériájának a mintájára. Ezt az tette lehetővé, hogy a régió legtöbb állama teljesen felhagyott az egyének földrajzi mozgásszabadságának korlátozásával.

A magyar állam saját kapcsolatainak e teljes fordulata kettős külső kö­töttség feltételei között ment végbe. A szovjet komponensnek az államkőzi kapcsolatokból való eltávolítása a szovjet komponens ellenőrzése alatt ment végbe. Mind a külföldi csapatok kivonulására, mind pedig a végrehaj­tás részleteire vonatkozó döntést teljesen az idegen megszálló hatalom ál­tal szabott feltételek határozták meg. A vízumkötelezettséget eltörölték a legtöbb nyugat-európai és észak-amerikai centrumország polgárai számá­ra, miközben Magyarországon komolyan fontolgatják a vízumrendszer be­vezetését a szovjet és talán még más kelet-közép-európai állampolgárok számára is.¹⁴

Az újonnan szuverénné várt magyar állam viselkedését a maga részéről továbbra is jócskán befolyásolja az állam külső adósságterhe, amely elsősorban az állami költségvetés és a több gazdasági kérdések feletti szi­gorú IMF-ellenőrzésben nyilvánul meg. Ugyanakkor a volt Szovjetunió – korábban a magyar áru messze legnagyobb exportfelvevő piaca – jelenleg gyakorlatilag fizetésképtelen, miközben továbbra is elsődlegesen a szovjet utódállamok látják el Magyarországot olyan, életfontosságú energiaforrá­sokkal, mint az olaj és a földgáz. A magyar kormány bonyolult és nehéz helyzetét jelzi, hogy a magyar-FÁK kereskedelem fenntartása, és a Szov­jetunió utódállamainak mint Magyarország stabil, erős exportpiacának a megőrzése döntő kérdéssé vált a Magyarország és a nyugat-európai, va­lamint észak-amerikai centrumállamok közötti tárgyalásokban. Az ener­giahelyzetet tovább súlyosbítja az a tény, hogy Magyarország egyetlen, nem szovjet kőolajimport-vezetéke a háború sújtotta Horvátországon át húzódik.

Magyarország hazai tőkehiányának, a külföldi beruházók számára a ha­zai vállalkozással szemben kedvező feltételeket biztosító magyar törvény­hozásnak és a magyar állam súlyos adósságterhének következtében nö­vekedés tapasztalható a közvetlen külföldi beruházások mértékében a ma­gyar gazdaság formális szektorában. A vélemények e beruházás mérté­kéről megoszlanak: annyi bízvást állítható, hogy a közvetlen külföldi beru­házás – mely 1990 májusa és 1991 májusa között 335,1 millióról 890,5 milli­óra növekedett (Heti Világgazdaság, 1991) valójában sokkal kevesebb, mint amit sokan vártak, illetve amitől sokan tartottak.

Bár a magyar gazdasági törvényhozásban nincs semmi, ami kifejezet­ten tiltaná a régió többi, korábban a keleti tömbhöz tartozó gazdaságából jövő közvetlen beruházást – azaz a horizontális kapcsolatok kialakulását ezen a területen- az egész régióban általános tőkehiány bizonyosan ab­ban az irányban hat, hogy akadályozza a regionális integráció ilyen új for­máinak kialakulását. (A politikai nacionalizmus tovább súlyosbítja ezt a problémát.) Ráadásul a külföldi hitelezők gazdaságpolitikai nyomása alatt a Magyar Nemzeti Bank nemrégiben véget vetett annak a gyakorlatnak, amely korábban garantálta a régió fizetőeszközeinek közvetlen beváltását Magyarországon – az utolsó pénznem, amely ennek „áldozatul esett", a csehszlovák korona volt. Ez a kelet-közép-európai regionális integrációt arra kényszeríti, hogy a régióban legjelentősebb három keményvaluta-fajta – a német márka, az osztrák schilling vagy az amerikai dollár – közvetítésé­vel menjen végbe, s a régión belül utazó fogyasztóknak jóformán kizárólag az informális kapcsolatokat hagyja meg mint a külföldi fizetőeszköz forrá­sát. Kelet-Közép-Európa áttérése a „keményvaluta-alapú külkereskedelmi elszámolásra" nagyban hozzájárult a formális szektor regionális kereske­delmének összeomlásához, tekintettel a Kelet-Közép-Európa-szerte ural­kodó keményvaluta-hiányra. A gazdasági együttműködés valamilyen – a megszűnt KGST-t felváltó – alternatív regionális keretéről folyó tárgyalá­sok nagyon kezdeti stádiumban vannak. A politikai áramlatok és az álta­lános instabilitás a regionális gazdasági integrációt kevéssé teszik kívá­natossá ama államok politikai elitjei számára, melyek potenciálisan részt vehetnének benne.

Az informális külső kötődések kialakuló struktúrája, úgy tűnik, némileg különbözik a formális folyamatoktól: az informális kötődések nemcsak vertikális (centrum-félperiféria), hanem horizontális (régión belüli) irányult­ságú kapcsolatokat is tartalmaznak.

A nem nyilvántartott munkaerőmozgás a mai Magyarországot kétféle­képpen érinti: emelkedett a nem nyilvántartott magyar munkaerő létszáma Kelet-Ausztriában és kisebb mértékben az Európai Közösség közép-euró­pai országaiban. Ugyanakkor megjelent a magyar informális munkaerőpia­con a dokumentálatlan külföldi munkaerő – különösen Romániából és Nyugat-Ukrajnából. Egyes szabadtéri piacok és közlekedési csomópontok Budapesten egyfajta informális munkástoborzó központtá fejlődtek, és a nem nyilvántartott munkaerő használata terjed a városi építőiparban, az idényjellegű idegenforgalmi szolgáltatásokban és a kisüzemi mezőgazda­ságban. A folyamat 1987-ben kezdődött (Sík, Tarjányi és Závecz, 1989; Sík, 1991) a romániai állampolgárok (többnyire, de nem kizárólag magyar nemzetiségűek) beáramlásával, akiknek számát 25-40 ezerre, vagyis a népesség 0,25-0,4 százalékára becsülték. Legtöbbjük valamilyen formá­ban engedélyt kapott arra, hogy Magyarországon maradjon. Nagyjából súrlódásmentesen beolvadtak a magyar társadalomba, amely az „előnyös" befogadó közeg iskolapéldáját nyújtó bánásmódban részesítette őket (Portes és Böröcz, 1989, 620-651), hasonlóan a kelet-európai németeknek az NSZK-ba, és a zsidóknak Izraelbe való bevándorlásához. A forint korláto­zott romániai konvertibilitásának és a fogyasztási cikkek ottani általános hi­ányának következtében pénzküldeményeik kisebb jelentőségűek, a Ma­gyarországról Romániába áramló családias rokoni támogatás a közvetlen áruküldemények-hiánycikkekből összeállított rendszeres ajándékcsoma­gok-formájában megy végbe (Sík és mások, 1989.25. o.). Eme – némileg félrevezetően „menekülteknek" nevezett – bevándorlók beáramlásának óriási az elméleti jelentősége: ez jelentette az első olyan külső „behatolás" által létrehozott társadalmi kapcsolatot a „kádárizmusban", amely legalább részlegesen a formális-informális szektor ellentótén alapult (az első és má­sodik gazdaság közötti distinkción túl).

Nagyon lényeges, hogy a nem hivatalos munkaerő-bevándorlás Ma­gyarországra folytatódott a román diktátor bukása után is. Ez még világo­sabban az informális szektorra jellemző vonásokat mutat. Résztvevői kö­zött találunk újabb romániai magyarokat, ezenfelül olyan nem magyar ro­mán állampolgárokat, akik még nem kaptak politikai menedékjogot vala­melyik centrumországban, újabb magyar és más bevándorlókat Kárpát-Ukrajnából és máshonnét Közép-Kelet-Európából – köztük a szovjet had­sereg néhány tagját, akik megtagadták a kivonuló csapatokkal való hazaté­rést -, továbbá egy maroknyi nem európait, akik különböző bizonytalan be­vándorlói státusokban élnek Magyarországon, a hallgatói vízumuk lejárta után továbbra is az országban maradt egyetemistáktól kezdve egészen azokig, akiknek nemrégiben beadott politikai menedékjog-kérelméről még nem született döntés. Tekintettel arra, hogy a bevándorlás új jelenség a mai Magyarországon, az állami bevándorlási törvényhozás és politika megle­hetősen határozatlan ebben a tekintetben, különösen, ami a menekült stá­tus nem magyarok számára való megadásának a kritériumait és a munka­vállalási engedélyhez szükséges jogi eljárást illeti. Ennek következtében az új magyar politikai pártok retorikája a mindenkit befogadás és az abszolút korlátozás végletei között ingadozik. A helyzet szükségképpen ki fog éleződni a munkahelyekért folytatott küzdelemnek a magyar gazdaságban várható intenzívebbé válásával és a szovjet utazási rendelkezések küszö­bönálló liberalizálásával. Egy további fejlemény a lengyel vendégmunká­sok ukránokkal való felváltása új kétoldalú egyezmények révén, valamint a háborús menekültek jelenlegi beáramlása a volt Jugoszláviából.

Az államhatárokon keresztül zajló informális kiskereskedelem teljes erővel folytatódik. A nemzetiségi hovatartozás jelentós szerepet játszik e határokon átívelő kötődések specifikumainak meghatározásában: a külön­böző útlevelekkel rendelkező lengyelek, ukránok, cigányok, szerbek, hor­vátok, szlovákok és magyarok különböző árukra specializálódtak és külön­böző hálózati struktúrákat vesznek igénybe. A magyar forint keményvalu­tákkal szembeni meglepő stabilitásának egyik fő magyarázata a behozott keményvaluta túlkínálata, amely párosul még az új budapesti vegyesválla-latok valutában fizetett alkalmazottai részéről jövő további kínálattal és a keményvaluta iránti magyar kereslet kimerülésével, ami viszont a mozgó­sítható magyar forintjövedelmek csökkenésének tudható be.

Összefoglalás

Mivel az izolacionizmus-a külső kötődések államosítása – meghatáro­zó jellemzője a kapitalista világgazdasági közegbe ágyazott sztálinizmus­nak, a külvilághoz fűződő kapcsolatok bármilyen megnyitása elmozdulást jelent ettől a modelltől, és a külső kötések meghatározott konfigurációi meghatározó aspektusait jelentik bármilyen létező államszocialista beren­dezkedésnek. Magyarországon a külső kötődések megnyitása a Kádár­korszakban korán megkezdődött, a konfliktusok egyik központi kérdésévé és a következő időszak egymást követő, felemás, „összekacsintó" politikai kompromisszumainak egyik fő összetevőjévé vált. A kádárista külső kötődésstruktúrát a centrumállamokkal való kapcsolatnak az állam ellenőrzése alatt történt helyreállítása jellemezte – azaz a birodalom vezető állama fokozatosan kivonult a magyar államnak a nyugat-európai centrummal, különösen a centrumbeli tőkével fenntartott kapcsolataiból; valamint a tervezett szektoron kívüli külső kapcsolatok korlátozott rendsze­rének a hallgatólagos elfogadása mindaddig, amíg ez nem járt a munka­erőnek a centrumtőke általi közvetlen felhasználásával, közvetlen beruhá­zás vagy munkaerő-vándorlás révén. A munkaerő értékesülését e rend­szer a magyar állam közvetítésével tette lehetővé, mely sikeresen ékelte be magát a centrumtőke és a magyar munkaerő közé. A államszocializ­mustól való jelenlegi eltávolodás olyan intézményes berendezkedés kiala­kulásával jár, melynek célja a centrumtőke és a magyar munkaerő közötti közvetlen kapcsolatnak a közvetlen beruházás és az állam által nem köz­vetített munkaerő-migráció révén való helyreállítása, azaz a formális kap­csolatok 180 fokos fordulata. Eközben az informális kapcsolatok egyenle­tesebb földrajzi megoszlásban működnek, mint formális megfelelőik, ma­gukba foglalva a régión belüli horizontális integrációt éppúgy, mint a ver­tikális szálakat.

A magyar társadalom soha, még a sztálinista időszak legsötétebb évei­ben sem „lépett ki" teljesen a világrendszerből. Amik változtak, azok a külső függőség sajátos feltételei voltak, amelyek között ez a világrendszerbe való betagozódás végbement. A sztálinizmusból a „kádárizmusba" való át­menet egyik legjelentősebb meghatározó vonása a külső kötődések újbóli kialakulása volt, ami a magyar pártállam és a magyar társadalom közötti politikai kompromisszumok hosszú sorába illeszkedett. A külső kötődések kádárista szabályozása során az állam stratégiája a magyar munkaerő centrumtőke általi közvetlen felhasználásának a megakadályo­zására összpontosult, oly módon, hogy a hatalom önmagát a két pólus közé iktatta. Ez sok tekintetben összhangban volt a kádári állam belső magatar­tásával, amely a pénzjövedelmek tőkésülésének megakadályozására irá­nyult oly módon, hogy hátráltatta a vállalkozást, egyszersmind hallgatóla­gosan bátorította a pénzjövedelem-többlet elpazarlását. Az államszocializ­musból való „kohlista" átmenet során ez a kádári kompromisszumos beren­dezkedés bomlik fel.

Az államszocializmusból való átmenet magyar esete azt mutatja, hogy a centrumtőkétől való közvetlenebb, egyértelmű függőség makrostrukturalis folyamatával szembeni ellenállás lokális stratégiái és a horizontális alterna­tívák keresése nagyjából az informalitás bizonytalan világára korlátozód­nak. Magyarország államszocializmus utáni Jövőjének egyik fő kérdése, hogy vajon az a hatalmas, informális szektor, amely kialakulóban van, a „flexibilis specializáció" típusába fog-e tartozni – ezzel az olasz Emilia Romagna híres „pozitív" forgatókönyvét követve -, vagy pedig a világ legtöbb részéből jól ismert, sokkal borúsabb képet nyújtó „túlélési" típust erősíti.

A szovjet birodalomba való bekebelezésük idején gyakorlatilag az összes kelet-közép-európai ország fejlettebb volt, mint Keletről jövő politikai gyarmatosítójuk, és kevésbé fejlett, mint nyugati szomszédjaik. A régió csaknem két nemzedéken át tartó kiszolgáltatottsága a politikai kolonizációnak nem változtatta meg ezen egyenleg alapvető társadalmi-gazdasági képletét. A függőség birodalmi komponensének megszűnésével Kelet-Kö­zép-Európa, úgy tűnik, olyan átalakulási folyamaton megy keresztül, mely­nek eredményeképpen az európai színpadon az államszocializmus előtt betöltött szerepéhez hasonló szerepet játszik. Amennyiben az Európai Kö­zösség keleti határa hamarosan egybeesik majd azzal a vonallal, mely ko­rábban Európát Keletre és Nyugatra osztotta, a kelet-közép-európai orszá­gok és Nyugat-Európa közötti viszony egyre inkább hasonlóvá válhat az Európai Gazdasági Közösség, valamint Portugália, Spanyolország és Gö­rögország között ez utóbbiak tekintélyuralmi-konzervatív diktatúráinak fel­számolása után kialakult kapcsolathoz. Ez azt implikálja, hogy Kelet-Kö­zép-Európa korábbi államszocialista országainak jövője attól függ, hogy képesek lesznek-e megszerezni a teljes jogú tagságot az Európai Közös­ségben – ami azt jelentené, hogy korlátlanul hozzáférnének a világ legna­gyobb egységes piacához éppúgy, mint bizonyos infrastrukturális fejleszté­si alapokhoz -, valamint attól, hogy milyen mértékben lesznek képesek ki­dolgozni saját régiójuk integrációjának működőképes formáját.

Jegyzetek

1 Böröcz (1992) részletesebb áttekintést ad a kelet-közép-európai államszocialista függőséggel kapcsolatos tudományos munkáról.

2 Részletesebben 1.:Casals (1980), Böröcz (1980b) és Böröcz (1992).

3 Azállamnakamagántulajdonosiviszonyokbavaló behatolása az a momentum, amely az államszocialista egységet részlegesen antinomikus viszonyba helyezi a vi­lággazdasággal.

4 A katonai együttműködés közvetlenül a szövetségeseknek a tengelyhatalma­kon aratott győzelme után megszűnt, de hamarosan, a stratégiai nukleáris egyensúly következtében kialakult az antagonisztikus együtt működés.

5 A „világbirodalom" kifejezést wallersteini értelemben használjuk. Olyan politi­kai-gazdasági rendszert jelöl, amelyben számos állam elsődlegesen egy szuperállam átfogó hatalma révén integrálódik egy egységes egészbe. A kelet-közép-európai biro­dalmi berendezkedés maga után vonta az állami szuverenitásnak a helyi központokból a birodalmi központba való részleges áthelyeződését.

6 Hirschman definíciója pontosan így hangzik: „Egy adott gyártási folyamat kötődéseinek hatásait úgy definiálom, mint beruházást eredményező erőket, melyeket akkor hoznak mozgásba, input-output relációk révén, amikor azok a termelési kapaci­tások, amelyek ezt a folyamatot Inputokkal ellátják vagy outputjait felhasználják, elég­telenek vagy nemlétezőek" (1977. 72. o.).

7 E cikk terjedelmi korlátai kizárják, hogy tárgyaljuk az ezen kapcsolatokból és áramlásokból kialakuló eszmék, ideológiák, értékek, információk, preferenciák, ízlé­sekés moralitás szerepének fontos problémáját.

8 Az első és második gazdaság közötti ellentétről a formális-informális ellenlétre való átmenet problémája és annak implikációi nyilvánvalóan az államszocializmusból kilépő kelet-közép-európai átmenet legdöntőbb kérdését jelentik. Ezt a kérdéskomplexumot itt nem tudjuk feltárni. Ez a cikk néhány olyan alapvető következményre össz­pontosít, amellyel ez a változás a külső kapcsolatok vonatkozásában együtt járt.

9 Ennek az elképzelésnek a nyilvánvaló kudarca és gyors feladása szorosan összefüggött a birodalom központjának politikai félgyarmataihoz képesti viszonylagos technológiai és gazdasági alulfejlettségével.

10 Ha külön nem jelzem a forrást, az állami szerződések révén közvetített vagy államilag szabályozott munkaerő-áramlásra vonatkozó információk a Hárs Ágnes (Magyar Munkaerőkutató Intézet) által a Magyar Munkaügyi Minisztérium (korábban Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal) tisztviselőivel folytatott beszélgetések révén összegyűjtött anyagból származnak.

11 A diplomataszolgálat és egy maroknyi, külföldi beruházásokat is folytató ma­gyar cég kereskedelmi képviselői és alkalmazottai kivételt jelentenek e szabály alól.

12 Böröcz (1990) a Seniortól (1983) származó adatokkal végzett számítások alapján jut erre az eredményre.

13 Az idegenforgalmi szolgáltatások egyetlen számottevőrészét, amely az állami redisztributív „tervezett" intézményrendszer égisze alatt maradt, a szigorúan el­lenőrzött szakszervezetek által fenntartott és gyakran az ő tulajdonukban lévő, állami­lag támogatott üdülők képezték.

14 Csehszlovákia a románok beutazásának korlátozásában nemrégiben zárkó­zott fel az Európai Közösséghez, Ausztriához és Lengyelországhoz. Ezzel Magyaror­szág maradi a régió egyetlen olyan országa, ahová a román állampolgárok bármilyen vízum nélkül beutazhatnak.

„Az Alap (IMF) tulajdonságai közé tartozik az, hogy íratlan szabályként – ha ez egyáltalán lehetséges – a politikai érveket gazdasági köntösbe öltözteti." (Jacques Polak, az IMF hivatalnokainak egyike)

Az 1989-es év kelet-európai nagy reményei két év múltán keserű kiáb­rándulásba fordulnak át. A régió országai valamennyien a mély gazda­sági depresszió szorításában vergődnek. A bekövetkező hanyatlás so­káig fog tartani, ha ugyan nem válik állandó állapottá Még várat magára az, hogy a nyugati világ biztos helyeit ajánljon fel ezeknek az országok­nak saját intézményrendszerén belül, és a régió új politikai rendszerei vagy komoly nyomás alatt, vagy nyílt válságban vannak.

Polgárháború dühöng Jugoszláviában, forrongás és éhínség pusztít a Balkánon, társadalmi válság és szélsőséges politikai kilengések sújtják Lengyelországot, a nacionalizmus Csehszlovákia kettészakadásával fe­nyeget, Magyarországon pedig a társadalmi elégedetlenség a létező po­litikai pártoknak a lakosság részéről való valóságos bojkottálásához ve­zetett. Kvázifasiszta mozgalmak alakultak ki a szélsőjobboldalon, miköz­ben valamennyi kormány fontolóra vette a polgári szabadságjogok meg­szorítását célzó javaslatokat.

A komoly gazdasági nehézségek ellenére az 1990-es választások a régióban mindenütt széles körű támogatást adtak az új kormányoknak és megteremtettek egy új, demokratikus politikai légkört a reformok szá­mára. Milyen tényező felelős akkor a jelenlegi káoszért? A nyugati szak­értők gyakran rámutattak a régió politikai kultúrájának állítólagos fogya­tékosságaira. Kétséges azonban, hogy bármilyen demokratikus „politikai kultúra" túlélné-e azokat a csaknem katasztrofális Weimar-szerű feltéte­leket, amelyek ezek közül az országok közül sokban uralkodnak.

A keserű igazság az, hogy a belső krízisek Kelet-Európában nagy­részt a régióval szemben folytatott kettős nyugati politika következmé­nyei. Egyfelől a Nyugat erőteljesen beavatkozott ezeknek az orszá­goknak a belső viszonyaiba (azért, hogy csaknem máról holnapra megváltoztassa társadalmi rendszerüket), s ennek rettenetes gazdasá­gi következményei lettek. Másfelől ugyanez a Nyugat elutasította a világgazdaság átstrukturálását abból a célból, hogy a nemzetközi munkamegosztáson belül megfelelő helyet tudjon felajánlani a má­ra megszűnt KGST (Comecon) korábbi tagjainak.

Mind a Kelet-Európa belső társadalmi struktúrájára, mind a nemzet­közi környezet megváltoztatásának az elutasítására vonatkozó nyugati döntések nagymértékben politikai jelentőségűek voltak. Mégis, ezeket a stratégiákat szisztematikusan elködösítették az állítólagos gazdasági realitásokról és szükségszerűségekről szóló nyelvezettel. E nyelvhasz­nálat szerint a Nyugat politikája kizárólag arra irányul, hogy segítsen a régió országainak abban, hogy jobb világgazdasági teljesítményt nyújt­sanak. Az egyetlen kérdés ez esetben mennyiségi jellegű: eléggé bőkezű a Nyugat? A minőségi jellegű kérdések – például hogy hogyan strukturálja át a régiót a Nyugat a nyugati érdekek szolgálatában – fel sem vetődnek.¹

A nyugati gazdaságpolitika természetének és hatásainak értékelése során ez a cikk Kelet-Közép-Európa három országára – Lengyelország­ra, Csehszlovákiára (ma már Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársa­ság), valamint Magyarországra² – fog összpontosítani, csak annyiban tá­maszkodva a régió más területeiről származó tapasztalatokra, amennyi­ben ezek magát Közép-Kelet-Európát illetően is relevánsak.³ A hazai problémák tömegétől megnyomorítva és a nemzetközi gazdasági közös­ségből kizárva, ez a régió rettenetes helyzetben van. A nyugati gazda­ságpolitikusok állításaival ellentétben azonban vannak ezeknek az országoknak más döntési lehetőségeik is, alternatívák, melyek kö­vetése esetén nem maradnának gazdaságilag ennyire sebezhetőek, politikailag kaotikusak és ilyen veszedelmes mértékben a Nyugat­nak kiszolgáltatottak.

A feltételesség diplomáciája

Egy különösen a baloldalon széles körben elterjedt felfogás a kommu­nizmus bukását Kelet-Közép-Európában „vertikális" terminusokban ér­telmezi, mint az alullévő nép felkelését a csúcson lévő kommunisták el­len. E vertikális felfogás szerint Mihail Gorbacsov szovjet elnök, aki a ha­talom igazi csúcsán állt, azáltal játszott döntő szerepet, hogy jelezte: a szovjet vezetés el fogja tűrni az alulról jövő felkelést.

Miközben ez a kép az összeomlásról megfelel a prágai Vencel téren összegyűlt hatalmas tömegről készült televíziós felvételeknek, a való­ságban ez csak egy része a történetnek. A „horizontális" vagy nyugat-keleti dimenzió szintén alapvető oka volt az összeomlásnak. Azzal, hogy a fokozott feszültségek időszakát megnyitotta, és ezzel hozzájárult a szovjet politika bénító kríziséhez, a Nyugat előkészítette a talajt Gorba­csov hatalomra jutásához. Gorbacsov ezután egy kétségbeesett erőfe­szítésbe kezdett, azzal a céllal, hogy a hazai radikális reformok és a Ke­let-Közép-Európából való erőteljes visszavonulás révén újból életet önt­sön a szovjet szocializmusba.

Időközben a hidegháborút lezáró évtizedekben az Atlanti Szövetség a Kelet-Európa elleni erőteljes – bár a hetvenes évek elején-közepén részlegesen és időlegesen enyhített – gazdasági blokádot kombinálta egy olyan politikával, amely azokat az országokat részesítette előnyben, amelyek nem ortodox tendenciákat mutattak vagy a KGST-n (Magyarország, Lengyelország) vagy a Varsói Szerződésen belül (Románia). Párosulva a lengyel és magyar gazdaságpolitikai tévedésekkel, ez a kettős politika a kommunista kormányzatokat a Nyugattól való mind súlyosabb adósságfüggőségbe kergette, ami a keményvaluta-adósság visszafizetése érdekében kikényszerítette a kül­kereskedelem Nyugat felé való átirányítását.⁴

Az 1988-as év végére ennek a kiét országnak a kommunista kormá­nyai politikai zsákutcába kerültek Az adósságok vissza nem fizetése a Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatok beszűküléséhez és komoly ha­zai társadalmi és politikai válsághoz vezethetett A demokratizálás és a piacgazdaság felé elmozdulás – lényegében tehát a szovjet zóna elha­gyása – ugyan mindkét rezsim bukásához vezethetett, de lehetővé tette az egyes kommunisták pozícióinak fennmaradását. 1989 januárjában a kommunista pártok mindkét országban a második lehetőség mellett dön­töttek, így elindítva azt az eseménysort, amely a szovjet blokk összeom­lását, Németország egyesítését és a kommunista politikai rendszer és ideológia dezintegrálódását eredményezte.

Az összeomlást követő események során a „horizontális" dimenzió jelentősége megnőtt a „vertikálissal" szemben. A kelet-európai kormá­nyok, akár exkommunista, akár antikommunista jellegűek voltak, akár li­berálisok, akár populisták, valamennyien mintegy tülekedtek a Nyugat felé, hogy bejuthassanak a Nyugat által uralt világgazdaságba és annak intézményeibe. A világ vezető ipari nemzetei (a Hetek Csoportja vagy G7) abban a helyzetben voltak, hogy learathatták a hidegháború termését és ők alakíthatták a régió sorsát.

A KGST és a Varsói Szerződés összeomlása⁵ hatalmas lehetősége­ket adott a G7-nek, hogy befolyásolják, sőt nagyjából meghatározzák azokat a választásokat, amelyek elé az új posztkommunista kormányza­tok kerültek. A Nyugatnak két elsődleges eszköze volt az események kézben tartására. Az IMF-n keresztül politikai ellenőrzést gyakorolt a nemzetközi hitel- és valutaügyek felett Ezenfelül a bilaterális ex­porthitel-politikán, a csúcstechnológiát illetően a Multilaterális Ex­portellenőrzés Koordinációs Bizottságán (COCOM), és a – lényegé­ben az Európai Közösség által megszabott – behozatali vámokon keresztül korlátozhatta a kelet-közép-európai áruk bejutásit a nyu­gati piacokra. A hitelekhez és a piacokhoz való hozzájutás lehetősége életbevágónak bizonyult a kommunista kormányok számára, amikor a KGST összeomlott, a Német Demokratikus Köztársaság eltűnt és a szovjet gazdaság dezintegráiódott.

Ráadásul a Nyugat rendkívül erőteljes ideológiai befolyást gyakorolt a régió új politikai elitjeire. Ezeknek az új eliteknek egy jelentós, és kezdet­ben domináns szerepet betöltő része arra törekedett, hogy országaik polgárait az „Irány Európa!" jelszóval vezessék (ami alatt Nyugat-Európa értékeinek elfogadását és az intézményeihez való csatlakozást értették). Végső soron azonban a nyugati államok maguknak tartották fenn ezt a jogot, hogy eldöntsék, milyen csoportok és intézmények tekinthetőek „európaiaknak". Miután tömegbázisukat az Európába való bejutás ígére­tére építették, ezek a kelet-európai elitek kényszerítve érezték magukat a régióban folytatott nyugati politika támogatására.

A Nyugat befolyása az államigazgatási elitre szintén meglehetősen nagy volt Az új kormányok sürgős, átfogó tanácsokat kértek a Nyugattól a politikai és adminisztratív problémák egész körét illetően. A kommu­nista elit korábbi tagjai versengtek a korábbi ellenzékiekkel az új rend pozícióiért, azért harcolva, hogy a Nyugat mint szakértőket is­merje el őket az új rend paradigmáján belül.

Ezért aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy az 1989-es felfordulást kö­vetően a Nyugatnak az 1945 utáni szovjet kormányéival összemér­hető lehetőségei voltak a kelet-közép-európai események alakítá­sára. A kormányok lehetőségei népeik igényeinek kielégítésére minden téren a G7 beavatkozásától és döntéseitől függtek. Felhasználva azt a hatalmat a nyugati politikusok egy nagyon is konkrét és nagyon is politi­kai jellegű forgatókönyv szerint alakíthatták a régió sorsát.

A nyugati hatalmak az 1989-es kihívásra nem a kis lépések politiká­jával reagáltak. Bár az összeomlás formája és gyorsasága meglepe­tésszerűen érte a legtöbb politikust, a G7 1989 nyarára létrehozta a lengyel- és magyarországi átalakulások kezelésének új politikai gépeze­tét, és kidolgozta a követendő politika céljait és eszközeit egyaránt. Még mielőtt 1989 szeptemberében a régió első – Tadeusz Mazowiecki vezet­te – nem kommunista kormánya átvette volna a hatalmat Lengyelor­szágban, a G7 már kidolgozta követendő politikájának alapvonalait.⁶

1989-ben Párizsban a G7 kormányai céljukat a demokráciának és a piacgazdaságnak Kelet-Közép-Európa államaiban való létrehozásában jelölték meg. A két cél egyenlő súlyt kapott a hivatalos dokumentumok­ban, de a nyilvánosság előtt tartott beszédeikben a nyugati politikusok a demokrácia kivívását deklarálták az elsődlegesnek. Egészen hamar nyil­vánvalóvá vált azonban, hogy a Nyugat gyakorlata drámai módon ellen­tétben áll deklarációival. A demokratikus konszolidációt hamarosan alá­rendelték a piacgazdaság felé való lendületes előrehaladásnak. A kény­szerítő diplomácia, nem pedig a meggyőzés lett az eszköz, amellyel a Nyugat létrehozta a piacgazdaságot Keleten. Annak, hogy bármelyik kelet-közép-európai kormányzat bármilyen téren normalizálja kap­csolatait a Nyugattal, feltételévé tették, hogy megtegye azokat a lé­péseket, amelyeket a nyugati kormányok a kapitalista rendszerbe való gyors átmenet szempontjából döntőnek tekintettek.⁷

A feltételességnek ez a diplomáciája gyakran azt eredményezte, hogy az új kormányokkal szemben keményebb magatartást tanúsítottak, mint korábban a régi kommunista rendszerekkel szemben. 1988 őszén az Európai Közösség tervbe vette, hogy kereskedelmi és együttműködé­si szerződéseket ír alá Magyarország és Csehszlovákia kormányaival, anélkül, hogy ezért belpolitikai változásokat kívánt volna cserébe.

1990-ben az ilyen egyezményeket már a rendszerváltásnak való el­kötelezettség feltételétől tették függővé. A feltételesség új standardjait alkalmazva az Európai Közösség megtagadta Románia demokratikusan megválasztott, Ceausescu utáni kormányától egy kereskedelmi és együttműködési egyezmény aláírását.

Az Európai Közösség által szabott döntő feltétel, a „rendszerváltás", nem a politikai rendszeren belüli változást jelentett, a többpártrendszer és a szabad választások bevezetése értelmében. Richárd Portes, az Eu­rópai Közösség gazdasági főtanácsadója szavaival: „a rendszerváltás határozott kilépést jelentett a szocialista tervgazdaságból – és ennek visszafordíthatatlanságát". Miután elnyerte a kelet-közép-európai kor­mányok egyetértését, a Nyugatnak – sürgette Portes – „ki kell építenie azokat a módokat, amelyek által elkötelezi a hatóságokat arra, hogy ne térjenek el alapvető irányvonaluktól. Hogy a reformprogram hiteles le­gyen"- tette hozzá – ahhoz „ellen kell hogy tudjon állni a megrázkódta­tások és politikai tévedések hatásainak".⁸ Ugyanezeket a témákat vetet­ték fel újból és újból a Nyugat különböző multilaterális szervezeteinek a kelet-közép-európai politikát koordináló vezetői.⁹

Ennek a politikának a fő célpontjai nem a volt kommunisták voltak. Az elmúlt két év során a Nyugatot nem különösebben zavarta a korábbi kommunisták jelenléte a különböző kelet-közép-európai országok ve­zető pozícióiban.¹⁰ A kulcskérdés, ahogyan Portes magyarázta, a társa­dalmi-gazdasági rendszer és a kormányzat azzal szembeni attitűdje volt. így egy mélységesen antikommunista kormányzat 1990 tavaszán történt megválasztása Magyarországon nagyon negatív reakciókat váltott ki Nyugaton, és egyszersmind a nyugati tőke hirtelen menekülését az or­szágból. A Nyugat úgy látta, hogy Antall Józsefnek a Demokrata Fóru­mot képviselő kormánya ellenségesen viszonyul a szabadpiaci kapitaliz­musba való gyors átmenethez.

A nyugati politika és ennek a demokrácia iránti deklarált elkötelezett­sége közötti feszültséget világosan mutatja Portes-nek az az aggálya, hogy a gazdasági átalakulást irányító program „ellen kell hogy tudjon áll­ni a megrázkódtatások és politikai tévedések hatásainak". Úgy tűnik, az Európai Közösség jobban szerette volna, ha a rendszerváltás irányába való gyors előrehaladás ellen tud állni az alulról jövő, az új, liberális-de­mokratikus intézményeken keresztül érvényesülő politikai nyomásnak. Az alulról jövő mozgásokra való ilyen érzékenység, amely nélkülözhetet­len a születőben lévő liberális demokráciák egészséges működéséhez, alá kell hogy rendelődjék a kapitalizmus azonnali megteremtésére irá­nyuló erőfeszítésnek.¹¹

A szovjet blokk összeomlásának hatalmas jelentősége ellenére a He­tek Csoportja nem dolgozott ki semmiféle konstruktív programot a korábbi KGST-területnek egy új világgazdasági és politikai rendbe való integrálására. Az amerikaiak által Nyugat-Európa számára a há­ború után kidolgozott újjáépítési programhoz (Marshall-terv) hasonló el­képzeléseket elvetették.¹² Az Európai Közösség sem túlságosan lelke­sedett az európai integráció Kelet felé való kiterjesztéséért. Mivel koráb­bi regionális gazdasági kapcsolatrendszerük romokban hevert, Kelet-Közép-Európa országai arra kényszerültek, hogy – amennyire csak ké­pesek voltak – bepréselődjenek abba a szűkös térbe, amely a fennálló nyugati gazdasági kereteken belül nekik jutott.¹³

Ahhoz, hogy elérjék a gazdasági kapcsolatok minimális mértékű nor­malizálását, a KGST-országoknak teljesíteniük kellett a Nyugatnak a ha­zai politikára vonatkozó követeléseit. Bár az összes KGST-ország neki­indult a próbának, amely elé a G 7 politikája állította őket, ketten nem mentek át rajta; Románia és Bulgária demokratikusan választott kormá­nyait a Nyugat úgy ítélte meg, hogy nincsenek eléggé elkötelezve a visszafordíthatatlan rendszerváltásnak.¹⁴ 1990 júniusában a 24-ek csoport­ja (azok az országok, amelyek az Európai Közösség által koordinált se­gélyt nyújtottak Kelet-Közép-Európának) befagyasztotta kapcsolatait Romániával. Ezután éppen így járt el Bulgáriával szemben is.¹⁵ Jugo­szlávia szövetségi kormányzata ugyan átment az IMF vizsgáján, de az az intézkedéscsomag, amelynek végrehajtását az IMF az újabb hitelek feltételeként megkövetelte, hozzájárult ahhoz, hogy az or­szág etnikai törésvonalai mentén darabokra szakadjon. Csak a pol­gárháború kirobbanása bizonyult elégnek ahhoz, hogy elhallgattassa az IMF-nek és az Európai Közösségnek a teljes piaci reform melletti komoly jugoszláv elkötelezettséget követelő figyelmeztetéseit.

Így a Nyugatnak a feltételességen alapuló diplomáciája nyomán egyre szélesedő geopolitikai szakadék nyílt Kelet-Európa országai között. Jugoszlávia, Bulgária és Románia (és éppígy Albánia) vannak a szakadék egyik oldalán, míg a három, a térség északi részén fekvő or­szág – Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország – kormányai át­mentek a próbán, és bevonták őket a Nyugattal való kooperatív viszony-ba.¹⁶

A feltételesség diplomáciája és az a nyugati döntés, hogy nem hoz­nak létre új regionális, illetőleg nemzetközi gazdasági rendet, összekap­csolódott egymással. Mindkettő felerősítette a centrifugális erőket a ko­rábbi szovjet blokkon belül. Az Európai Közösség, a Hetek Csoportja és az IMF mindegyik országgal külön-külön foglalkozott, azok belföldi stabi­lizációs programjának megfelelően, ezzel pedig elindított egy, a Nyugat­tal való legszorosabb kapcsolatokért és a legjobb feltételek eléréséért folyó versenyt a régió kormányai között.¹⁷ Ennek az volt az eredménye, hogy ezeket az országokat semmi sem ösztönözte arra, hogy a régi KGST-rend szert egy új regionális kereskedelmi rendszerrel pótol­ják. Mi több, a kelet-európaiak odáig jutottak, hogy minden, a Kelet re­gionális gazdasági integrációjára irányuló nyugati tervet úgy szemléltek, mint fortélyos eszközt arra, hogy örökre kizárják őket az Európai Közös­ség tagságából.

A régi KGST-hálózat egy új kereskedelmi-fizetési struktúrával való felváltásának ez az elmaradása nagyon súlyos következmé­nyekkel járt a régió összes országának gazdaságaira nézve. Mi több, a nyugati gazdasági receptek mindegyike negatívan hathat a kelet-közép-európai országok gazdasági, politikai és társadalmi ál­lapotaira.

A belső gazdasági problémákra javasolt gyógymód

A különböző, a nyugati politikát Kelet-Közép-Európában végrehajtó té­nyezők a kormányoktól az követelték, hogy négy alapvető vonatkozás­ban folytassanak a visszafordíthatatlan rendszerváltás felé vezető politi­kát. A Nyugat képviselői ragaszkodtak a pénzügyi és fizetőeszköz-stabi­lizáláshoz, az árliberalizáláshoz, a privatizáláshoz, és a nyitáshoz a vi­lággazdaság felé – bár ezzel nem járt szükségszerűen együtt a világ­gazdaság megnyitása ezek előtt az országok előtt.

Az intézkedéseknek ezt a csomagját, amelyet a gazdasági élet újraélesztésének egyetlen lehetséges módjaként mutattak be, a gazdasági racionalitás nyelvén legitimálták, amely céljait és azok igazolását inkább technikai, mintsem politikai jellegűeknek állítják be. Hogy biztosítsák a reformok „erőteljes levezérlését", a gazdasági kulcsminisztériumok irányításáért felelős teamet minden országban a pártküzdelmek fölé helyezték. Azokat, akik a rendszerváltás kapcsoló­gombjait kezükben tartották, el kellett zárni a demokratikus politikai in­tézmények nyomásától, azon az alapon, hogy a tudományt nem szabad, hogy beszennyezze a politikai elfogultság vagy a szűk csoportérdek.¹⁸

Ezek a gazdasági csúcsvezetők el voltak látva nyugati modellekkel gazdaságaik számára, és nyugati szakértőkkel, akik gazdaságpolitikai tanácsokkal szolgáltak. A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) saját titkárságán belül létrehozott egy speciális köz­pontot az illető kormányok tanácsokkal való ellátására.¹⁹ Nyugati szak­értők az IMF-től, az OECD-től és az Európai Közösségtől éppúgy, mint a nyugati államok magas rangú tisztviselői, közvetlenül hozzá­férhettek a kelet-európai államok Irányítása szempontjából releváns gazdasági és egyéb adatok teljes köréhez. Ugyanakkor az alternatív gazdasági stratégiákat szorgalmazó gazdaságpolitikus értelmiségi­ek nagy nehézségekkel találták magukat szemben, mikor hozzá akartak jutni a számukra szükséges adatokhoz. Így például még a Szolidaritás Polgári Bizottság Lengyelországban 1989-ben megválasz­tott parlamenti frakcióján belül is az volt a helyzet, hogy azoktól, akik a Balczerovicz-tervvel szemben szkeptikusak voltak, és megpróbáltak al­ternatív gazdaságpolitikai modelleket kidolgozni, megtagadták az ellen­feleik számára hozzáférhető adatokat.

Ez a minden területen gyakorolt általános ellenőrzés rendszeres esz­köze volt a nyugati pénzügyi és kereskedelmi diplomáciának a kelet-kö­zép-európai kormányok irányítására. Az IMF elővigyázatosan szabta meg az adósság leírásának vagy átütemezésének mértékét, figyelembe véve mind a rendszerváltás előrehaladását, mind a társadalmi és politi­kai összeomlás veszélyeit. Így az IMF biztosította, hogy bármilyen kor­mány jön is létre az 1991. októberi lengyel parlamenti választásokból, annak azonnal sürgős tárgyalásokba kelljen bocsátkoznia, hogy új hitel­feltételeket érjen el. Eközben a gazdasági destabilizálódás veszélye je­lentős fékező tényezőként maradt meg a nyugati gazdasági stratégia és az új gazdasági tervek végrehajtása terén.

A nyugati tényezők által Kelet-Közép-Európa kormányaira rátuk­mált „gazdasági liberalizáció" lépéseinek szükségképpen komoly recesszióba kellett taszítaniuk ezeket az országokat. Ezt a helyzetet csak tovább rontotta a regionális gazdasági kapcsolatok megszakadása és a Szovjetunió gazdasági összeomlása. Az eredmény nem annyira a piac felé való elmozdulás volt, mint inkább a piac nagyarányú szét­rombolása.

Az ipari termelés Kelet-Közép-Európában 1990-ben bekövetkezett hanyatlása csak egy része a történetnek. Lengyelország például durván 25 százalékos csökkenést könyvelt el minden területen, az 1989-es ada­tokkal összehasonlítva. A régió, mint egész, 1990-ben átlagosan 17 szá­zalékos termeléscsökkenést szenvedett el.²⁰ Ez az ipari visszaesés csak tovább mélyül: az ENSZ Európával foglalkozó gazdasági bizottsá­ga 1991-re 20 százalékos hanyatlást vár. Ennek a hanyatlásnak nem annyira a nyugati versenynek kitett kelet-közép-európai ipar feltételezett alacsony hatékonysága az oka, mint inkább az aggregált kereslet összeomlása.

Lengyelországban, az IMF-program 1990 eleji mintaországában, az évi inflációt 1991-ben 80-100 százalék között becsülték – sokkal maga­sabb szinten, mint 1989 elején. Annak ellenére, hogy 1991 végére a munkanélküliség eléri az 10 százalékot, a nyugati típusú szociális biz­tonsági rendszert nem építették ki megfelelően. A valóságos vásárlóerő 1990 egyetlen hónapjában többet csökkent, mint amennyit az IMF az egész évre jósolt. Az ipari szektor egésze súlyosan el van adósodva. Mi­után 1990-ben kétségbeesetten megpróbálta a költségvetést azzal ki­egyensúlyozni, hogy az oktatás és az egészségügyi kiadások területén ezeket az ágazatokat megbénító csökkentéseket eszközölt, 1991-re a lengyel kormánynak egy teljesen ellenőrizhetetlen költségvetési deficittel és egy, az általános összeomlás által fenyegetett gazdasággal kellett szembenéznie.

Mind a magyar, mind a csehszlovák kormányok ellenálltak az IMF-től jövő, a lengyel példa követésére buzdító felhívásoknak, és ennek ered­ményeként makroökonómiai destabilizálódásuk kevésbé súlyos. A cseh­szlovák infláció 1991-ben 40, míg a magyar 36 százalékos. A csehszlo­vák ipari termelés 1991-ben az 1990-eshez képest 4,5 százalékkal csök­kent, a magyar termelés ugyanebben az időszakban 12 százalékkal.

A Világbank ama becsléseit, amelyek szerint az 1990-es évek máso­dik felében a lengyel gazdaság visszanyerheti 1989-es termelési szintje­it, a legtöbb más forrásból származó elemzés túlságosan optimistának tekinti. És még a Világbank is úgy véli, hogy Románia és Bulgária csak valamikor a 21. században fogja elérni 1989-es termelési szintjét. A pia­cosítás propagandistái azt erősítgetik, hogy a schumpeteri „teremtő pusztulás" tanúi vagyunk, egy J betű lefelé tartó vonalát látjuk. De Portes, az Európai Közösség fő gazdasági tanácsadója azt mondja, hogy nagyon könnyen lehetséges, hogy a görbe végül inkább egy L betű for­máját fogja felvenni.²¹

A Kelet-Közép-Európa gazdasági bajaira előírt orvosság ugyanazok­ból az üvegcsékből származik, amelyeket az 1980-as évek folyamán a Dél adósság sújtotta országainak a kezelésére használtak. Feltételezik, hogy Kelet-Közép-Európa csak mennyiségileg különbözik Latin-Ameri­kától: egyszerűen több liberalizálásra és több privatizálásra van szüksé­ge. Az alapvető gyógymód ugyanaz marad. A valóságban azonban Ke­let-Közép-Európa és Latin-Amerika egy kardinális jelentőségű szem­pontból különböznek: Kelet-Közép-Európa gazdaságai nem kapitalisták voltak, hanem nagyjából – és Csehszlovákia esetében túlnyomóan – szocializált gazdaságok. Tekintettel erre a különbségre, nagyon veszé­lyes lenne azt feltételezni, hogy a neoklasszikus megoldások, ame­lyeket arra terveztek, hogy a kapitalista gazdaságokat hajlékonyab­bá, egészségesebbé és versenyképesebbé tegyék, ugyanezt a ha­tást fogják elérni a kelet-közép-európai országokban is. Ehelyett a szocializált gazdaságok specifikus vonásai – a munkaerőpiac, a bér­struktúra, a kormányzati finanszírozás anyagi forrásainak sajátosságai – miatt a javasolt gazdasági gyógymód bizonyos gyötrelmes mellékhatá­sokat vált ki.

A munkaerőpiac alapvető vonása bármilyen gazdaságnak. Mivel fize­tésüket pénzben kapták, a kelet-közép-európai alkalmazottak a felszí­nen hasonlítottak nyugati megfelelőikre. De az alkalmazottak valódi tár­sadalmi-gazdasági helyzete a két társadalomban alapvetően különböző volt. Nyugaton az alkalmazottak életstandardja béreiktől, plusz hitelhez jutási lehetőségeiktől (más szavakkal az eladósodásra való lehetősé­güktől) függ. Kelet-Közép-Európában a nyugatihoz hasonló hitelhez ju­tási lehetőségek nem léteztek, és az alkalmazottak életszínvonala csak igen kis mértékben függött a bérek formájában kapott pénzbeli jövedel­műktől. A kommunizmusban" a munkások számára sokkal fontosabb volt, hogy az állam névleges bérekért gondoskodott a lakásról, támogat­ta az energiahordozó- és közlekedési árakat; ellenőrzése alatt tartotta az összes alapvető fogyasztói javak árait, és hogy számos más áruhoz és szolgáltatáshoz hozzá lehetett jutni a szakszervezeteken, vállalato­kon és helyi hatóságokon keresztül. Ezenfelül a pihenési, sportolási és kulturális lehetőségekhez való hozzájutást az állam hatalmas mértékben támogatta. Lengyelországban, ahol a hagyományos szocializált rend­szer már az 1980-as évek során nagymértékben bomlani kezdett, a né­pesség életszínvonalának támogatására fordított összegek 1989-ben a teljes állami költségvetés legalább 30 százalékát tették ki.²²

Ez a speciális munkaerő-piaci struktúra meghatározta az árliberalizálási intézkedések eredményét. Amikor a kelet-közép-európai kormányok megszüntették mind az árellenőrzést, mind a kormánytámogatásokat, továbbra is ellenőrzés alatt tartották a munkaerő árát (azaz a béreket). A lengyel esetben a kormány a bérek növekedését jóval az inflációs ráta alatti százalékra korlátozta, és büntetéseket szabott ki azokra a vállala­tokra, amelyek lehetővé tették az ezt a határt meghaladó bérnöveke­dést. Az ilyen típusú programok teljes körű végrehajtása Lengyelország­ban és régiószerte mindenütt a vásárlóerő és így a hatékony kereslet katasztrofális összeomlását idézte elő. Az alapvető közszükségleti cik­kek árai a magasba szöktek. Mivel a dolgozók pénzben kifizetett bérét itt sohasem úgy számították ki, hogy az biztosítsa az ilyen közszükségleti cikkekhez való elemi szintű hozzájutás lehetőségét, az új feltételek kö­zött a népesség zöme képtelenné vált arra, hogy a puszta túlélését biz­tosító minimumnál többet vásároljon. A hatékony kereslet visszaesése megfosztotta piacaiktól úgy az állami, mint a magánvállalatokat, egyet­len alternatívaként a csődöt hagyva meg számukra. A liberalizálás így azzal fenyeget, hogy a piaci áruforgalmat leállítja. Az áruk megtöltik az üzleteket, és többé nincs sorbanállás, de eltűntek a fogyasztók is. Olyan vállalatok, amelyek normális piaci feltételek között nagyon hatékonyak lehetnének, könnyen tönkremehetnek, míg mások, amelyek talán nem hatékonyan, de alapvető közszükségleti cikkeket termelnek, prosperál­hatnak ezek között a viszonyok között.

A hagyományos kelet-közép-európai gazdaságban a béreket inkább társadalmilag, mint privát módon határozták meg. Más szavakkal: az al­kalmazottak jövedelmét az általuk végzett munkafajta határozta meg, ál­talában inkább az országos szinten rögzített standardoknak, mintsem az adott vállalat nyereségességének megfelelően. Ha egy vállalat rosszul teljesített, az alkalmazottak nem voltak kitéve sem elbocsátásnak, sem bércsökkentésnek. A kormányzat tulajdonképpen a központi támogatá­sokon keresztül a többletértéket létrehozó vállalatoktól a veszteségesek­hez transzferálta az erőforrásokat. így a gazdaság egész bér- és fize­tésstruktúráját és a béralkurendszert is át kellene alakítani ahhoz, hogy a termékek piacának árjelzéseiből hitelesen következtetni tudjunk arra, hogy egy-egy vállalat kapitalista számviteli értelemben nyereséges-e vagy sem.

Ezért azok, akik azt állítják, hogy a jelenlegi kelet-közép-európai depresszió teremtő jellegű – hogy a piac hiteles információkat ad arról, hogy mely vállalatoknak kell csődbe menniük, és melyeknek nem – veszedelmesen távol járnak az igazságtól.²³

Ha a gazdasági döntéshozók ezeknek a torzult piacról jövő árjelzéseknek megfelelően cselekszenek, akkor rettenetes hosszú távú károkat okozhatnak jelentős közvetett forgalmi potenciállal és a normális nemzetközi piacokon jelentős viszonylagos előnyökkel rendelkező szektoroknak vagy vállalatoknak. Az IMF által kikényszerített ha­tékonysági hajsza tehát még a tiszta neoklasszikus előfeltevé­sek szerint is teljesen önkényes és szeszélyes eszköz. A piaci zűrzavar jelenlegi viszonyai között az egyetlen gazdaságilag racioná­lis eljárás a kelet-közép-európai kormányok számára az lenne, ha azokat a vállalatokat támogatnák továbbra is, amelyeket a tervezésnél használt kritériumok – a jelenlegi piaci árjelzésekkel ellentétben – működőképesnek és szükségesnek mutatnak.²⁴

A liberalizálás mélységesen destabilizálta a jövőben előállítandó ja­vak piacát is. A régi rendszerben egy vállalat, amely valamilyen köz­benső terméket állított elő (például acélt), pontosan ismerte a termékei utáni jövőbeli kereslet szintjeit, mert ezeket a tervező hatóságok előre meghatározták. Az illető termék megvásárolója pedig (elvben) ugyan­ilyen biztos volt abban, honnét fogja kapni a terméket és milyen beszer­zési áron. Újabb példájaként a piac kudarcának, mely gazdaságilag irra­cionális eredményeket hozott, a liberalizálás azzal, hogy mindenütt le­rombolta ezt a biztonságot, az elővigyázatos vállalatvezetőségeket arra késztette, hogy drasztikusan korlátozzák vagy csökkentsék a tervezett termelés szintjét. (…)

Nyugaton a tőkepiacokon való kölcsönfelvétel, például államkölcsön-kötvények kibocsátásával, finanszírozhatja a költségvetési deficitet. De Kelet-Közép-Európában nincs említésre méltó hazai tőkepiac, és még jó darabig nem is lesz. A költségvetési deficitet ezért közvetlenül kész­pénzben kell fedezni: plusz bankjegyeket kell nyomtatni, ami nagyon magas inflációs rátákhoz vezet. Ennek alternatívája, az állami költség­vetés kiegyensúlyozása, hatalmas költségcsökkentéseket követel az olyan szolgáltatások finanszírozása terén, mint az oktatás vagy az egészségügy. A lengyel kormány pontosan ezt tette 1990-ben, meg­akadályozva ezzel az oktatási rendszert abban, hogy beindítson egy, a kapitalista piac mikroökonómiai feltételeinek megteremtéséhez életbevá­góan szükséges képzési programot.

Amikor a vállalati nyereségek állami kisajátítása megszűnik, semmi­lyen más, a beruházási erőforrások elosztását megszervező mechaniz­mus sem áll rendelkezésre. Még a minimálisan megfelelő tőkepiacoktól is elég messze van a régió. Amennyiben a bankok játsszák ezt a szere­pet, ezek nem a privát profitabilitás kritériumai szerint teszik ezt, hanem elkerülhetetlenül politikai – nem piaci – jellegű tervezési folyamatokon keresztül.²⁵

Felismerve, hogy a jelenlegi piacok véletlenszerű árjelzéseket adnak, egyes szakértők egy teljesen szabad piacgazdaságra való azonnali ártó­résre hívtak fel. Ez technikailag lehetséges, de az ennek eredményeként létrejövő piac egy háború által lerombolt gazdaság piacára hasonlítana. Ez nem egy fejlett ipari ország piaca lenne, mivel ez utóbbi nagyarányú erőfeszítéseket követelne meg az intézmények mikroökonómiai szinten való kiépítésére. Egy ilyen visszafelé, a primitív piacok irányába tett reg­resszív ugrást csak egyetlen módon lehetne igazolni: azzal, ha azt állít­juk, hogy Kelet-Közép-Európa gazdaságainak fejlett szektorai önma­gukban teljesen értéktelenek, és a földig kell rombolni őket. Pontosan ezt az érvet használták a NDK erőltetett „ipartalanításának" az igazolá­sára, ezt a politikát most exportálják Közép-Kelet-Európába.

De ez az érv igazolatlan marad még magának az NDK-nak az iparát tekintve is. Ahhoz, hogy egy ilyen állítást be lehessen bizonyítani, szük­séges lett volna, hogy a vállalatoknak lehetővé tegyék, hogy kapitalista vállalatokká alakuljanak, mielőtt a versenyben próbára teszik őket. Erre az NDK esetében nem történt kísérlet. A nyugatnémet tőke semmilyen hajlandóságot sem mutatott arra, hogy megváltoztassa a maga kialakult munkamegosztását, csak hogy helyet adjon a saját területeiken ver­senyképesen működő keletnémet iparágaknak. Ugyanakkor az eddig kelet-közép-európai és szovjet piacokra termelő NDK-vállalatok össze­omló piaccal és keményvaluta-éhséggel kerültek szembe Keleten, és így a csőd felé tartottak, nem a valódi piaci feltételek, hanem a piac elégte­lensége miatt. Ez lett a sorsa a Robotronnak, a keletnémet óriás kompu­tervállalatnak. Egy japán társaság meg akarta venni a vállalatot a Treuhandtól, a privatizálást irányító német szervtől. Ez utóbbi visszautasította az ajánlatot, feltehetően azért, mert nem akarta, hogy a Robotron japán kézre jusson. Miután a Treuhand bezárta a Robotront, a német Siemens cég felfogadta a vállalat munkaerejét, és így saját működésébe integrál­ta ezt a kulcsfontosságú gazdasági erőforrást. Míg a Robotron iránti nyugatnémet és japán érdeklődés jelezte, hogy a vállalat távolról sem értéktelen, bezárása mégis azt a téves hiedelmet viszi be a köztudatba, hogy a keleti iparnak meg ez a csúcsteljesítményeket nyújtó vállalata is versenyképtelen volt.

Azt az állítást, hogy Kelet-Közép-Európa iparát jobb lenne kise­lejtezni, meghazudtolja az Európai Közösség ipari lobbijainak erőteljes akciója az EK kelet-közép-európai áruk nyugati piacokra való bejutását akadályozó importkorlátozásainak a megszüntetése ellen (ezt a kérdést ebben a cikkben később fogjuk tárgyalni). Eközben az illető gazdaságok ma éppen olyan messze – vagy inkább még messzebb – vannak a makroökonómiai stabilitástól, mint akkor, amikor a Nyugat által inspirált stabilizációs/liberalizációs programok elkezdődtek. A kelet-közép-európai államok, ahol hiányzik a Kelet-Németországba je­lenleg Európa gazdaságilag legerősebb államából áramló hatalmas mennyiségű állami és magántámogatás, amennyiben a (volt) NDK stra­tégiáját magukévá tennék, még nagyobb gazdasági káosznak néznének elébe.²⁶

A privatizációs hajsza Kelet-Közép-Európában, amelyet megint csak a nyugati kormányok támogatnak, eddig nagyjából az elosztási és szol­gáltatási szektorokra korlátozódott. Csak Magyarországon ment vég­be az ipari magánszektor jelentősebb fejlődése, ami az 1980-as évek alatt végbement hosszú átmenet folyamatának az eredménye.

A magyar átmenet a két évvel ezelőtt Lengyelországban divatos, a kapi­talizmus rendeletekkel való bevezetésére irányuló „sokkterápiás" kísér­letnél nagyobb mértékben járt együtt a mikroszintű intézmények kiépíté­sével, bizonyos adóreformokkal és az inkább fokozatos, mint gyors vál­tozásokkal. Magyarországon a magánszektor még ma is csak az ipari termelés 10 százalékát adja.

Azok, akik az állami vállalatok folyamatos privatizálása mellett érvel­nek, általában egyszerűen azt védelmezik, hogy egész iparágakat rom­boljunk le az átmenet során. Röviden összefoglalva: a kapitalista piac­gazdaságra való gyors átmenet „erőteljes levezérlése Kelet-Közép-Eu­rópában gazdasági programként egyszerűen nem vehető komolyan, bármit mondjon is erről a nemzetközi gazdasági intézmények által alkal­mazott retorika. Ez a gazdasági visszafejlődés programja, potenciálisan barbár jellegű politikai következményekkel.

Ezeknek a következményeknek a láttán némelyek azt a következte­tést vonhatják le, hogy az IMF monumentális tévedésekben bűnös. Ta­lán a gazdaságpolitika irányítói kudarcot vallottak a valóság felismerésé­ben, és valóban nem értették meg, mit tesznek. Talán magával ragadta őket a neoklasszikus közgazdaságtan ideológiája, amely azt hiszi, a vi­lág atomizált, hasznosság maximalizálásra törekvő egyénekből áll, akik minden nehézség nélkül alkalmazkodni fognak a piaci csere új jogi kere­teihez. Más szavakkal, a politika irányítói – vélhetnénk – talán valóban azt gondolhatták, hogy a kapitalista gazdaság felülről, kormányrendele­tekkel könnyen és gyorsan bevezethető.

De az igazság az, hogy ezek a lépések nem gazdasági célokra irá­nyultak, a fejlesztési célok vagy a makroökonómiai stabilizáció értelmé­ben. A nyugati politika hátterében álló célok elsődlegesen geopolitikai jellegűek voltak. A Hetek Csoportjának szakértői nagyon is tudatában voltak annak, hogy a társadalmi rendszerváltozás siettetése alapvetően destabilizálni fogja a kelet-közép-európai gazdaságokat. De a cél az volt, hogy ezeket az országokat a Nyugat képére formálják át, kivonva őket ezáltal a Szovjetunió vonzásköréből, tovább gyengítve a Szovjet­uniót. A gazdaság csak mint a politikára nehezedő kényszerítő tényező került be a képbe (egyszersmind a gazdaság szolgáltatta azt a nyelve­zetet, amelybe a politikai szándékot csomagolták). Ez nem menti fel az IMF-et a gazdasági mellékhatások hibás felmérésének felelőssége alól. De azt jelenti, hogy a Nyugat politikáját a társadalmi rendszerváltozás lencséjén át kell vizsgálnunk.

A belső rendszerváltozás siettetése

A rendszerváltás szempontjából a négy javasolt reformstratégia – a pénzügyi stabilizáció, az árliberalizálás, a privatizálás és a világgazda­ságba való bekapcsolódás – arra voltak szánva, hogy új osztálystruktú­rát teremtsenek meg Kelet-Közép-Európában: egy, a kapitalizmusbeli­hez hasonló munkásosztályt, új, közbülső kapitalista foglalkozási cso­portokat és egy tulajdonosi és vállalkozói osztályt.

Az új munkásosztály létrehozása során az új reformoknak először az­zal kellett szembenézniük, hogy a régi „kommunista" rendszer alkotmá­nyos jogként garantálta a munkához való jogot. A munkahelyeknek ez a garantálása nem egyszerűen törvényesen rögzített jog volt, hanem a pártbürokráciának, a gazdasági vezetőknek és az alkalmazottaknak a rendszer fenntartásához fűződő közös érdeke tartotta fenn. A szovjet blokkban egyetlen kommunista kormány sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szembeszálljon ezzel a társadalmi koalícióval és bevezesse a nyugati típusú munkaerőpiacot, a hozzá tartozó munkanélküliséggel együtt.²⁷

1989 óta az új politikai vezetőknek sikerült megbontaniuk ezt a koalí­ciót azzal, hogy nemcsak a gazdasági vezetők támogatását nyerték meg – akiket a kommunizmusban nyugati társaikhoz képest szegényesen fi­zettek -, hanem maguknak azoknak a fizikai dolgozóknak a kezdeti tá­mogatását is, akiket a kapitalista munkaerőpiacra való áttérés hátrányo­san érinthetett.²⁸ A gazdasági reformcsomagok elértek egy kezdeti áttörést egy nyugati típusú munkaerőpiac irányába, biztosítva a munkanélküliség számottevő és emelkedő szintjét anélkül, hogy az alkalmazottak részéről valóságos ellenállásba ütköztek volna. Azok között, akik még állásban voltak, eluralkodott az általános bizonytalan­ság atmoszférája, hozzászoktatva az alkalmazottakat ahhoz, hogy meg­élhetésük vállalatuk teljesítményétől függ. Ugyanakkor az árellenőrzés felszámolása, a termékek piacának nyújtott ártámogatások megszünte­tése és a fizetett orvosi ellátás bevezetése a béreket egyre fontosabbakká tette a munkások számára. A munkásokat ma a régióban mindenütt leköti a kétségbeesett erőfeszítés, hogy mindent megtegyenek a túlélé­süket biztosító állás (vagy állások) megtartásáért.

A bérek ellenőrzés alatt maradtak mindhárom kelet-közép-európai országban. Ami még fontosabb, az ipari szektor legnagyobb része álla­mi kézben maradt, e vállalatok közül sok súlyosan veszteséges, anélkül hogy az állam engedné őket csődbe menni. Egy teljesen kialakult kapi­talista munkapiac elbocsátásokat és csődeljárásokat követelne meg ezeknél a cégeknél. A politikai akadályok eddig visszatartották a kormá­nyokat az ilyen lépésektől. Végül is a gazdaságilag fenyegetett munká­sok nagyon könnyen fordulhatnak olyan politikai mozgalmak felé, ame­lyek azt ígérik, hogy megállítják a reformfolyamatot.

A kelet-közép-európai ipar alacsony termelékenységi szintje ellenére az olyan országokban, mint Csehszlovákia vagy az NDK, az 80-as évek gazdasági krízisének kezdete előtt a szakmunkások életstandardjai vi­szonylag magasak voltak. Ez részben azért volt így, mert a központi ter­vezés rendszerében a szolgáltatásokra és szakemberekre fordított költ­ségek nagyon alacsonyak voltak a nyugati piaci társadalmakhoz viszo­nyítva. A szellemi foglalkozásúak sokkal alacsonyabb fizetéseket kaptak, mint a képzett szakmunkások, és számos, a kapitalizmus számára nél­külözhetetlen foglalkozási csoportra – számvevők, adótanácsosok, bró­kerek, hitelügyekkel foglalkozó tisztviselők – a „kommunizmusnak" nem volt szüksége. A gazdasági vezetők (menedzserek) eközben csak töre­dékkel magasabb fizetést kaptak, mint a magasan képzett szakmunká­sok. Bár a titkosrendőrségi fizetések jelentős improduktív kiadást jelen­tettek, az NDK-tól eltekintve ezek a költségek mégsem emésztették fel a nemzeti jövedelem jelentősebb részét. Az állami és pártbürokrácia lehe­tett kiváltságos és elnyomó, de létszámát tekintve kicsi volt. Az egy főre jutó közszolgálati tisztviselők aránya például sokkal alacsonyabb volt az 1980-as években a Szovjetunióban, mint Nagy-Britanniában.²⁹

Új, közvetítő jellegű kapitalista foglalkozási ágakat teremtve, a kapita­lista piacgazdaság az értelmiség egy nagyon jelentős részének óriási le­hetőségeket kínált az előrelépésre és a gazdagodásra. Ugyanakkor ez az intelligencia még mindig nagyon nagy mértékben az állami költségve­téstől függ, megélhetését tekintve éppúgy, mint a szakmai átképzés le­hetőségeit illetően. Már eleve hatalmas terhelés alatt állva ezek a költ­ségvetések jelentős csökkenteseket hajtottak végre a kultúra, az oktatás és az egészségügy terén. A legrosszabb esetben a jelenlegi gazdasági visszaesés és pénzügyi krízis az értelmiséget a csökkenő gazdasági erőforrásokért, mint például az állami szektor munkahelyeiért folytatott küzdelem során, befelé fordulásra fogja késztetni. Az, ahogyan ezek a feszültségek alakulnak és a politikában megnyilvánulnak, jelentős hatás­sal lesz e társadalmak jelenlegi válságának kimenetelére.

A munkaerőpiacon és egy új professzionális rétegen kívül egy kapita­lista társadalomnak szüksége van magánkapitalistákra, akiknek a válla­latok a tulajdonában vannak, és akik fontos, az emberek mindennapi életét érintő döntéseket hoznak az állásokról, jövedelmekről és előlépte­tésekről. Kelet-Közép-Európában a „kommunizmus" alatt nem létezett ilyen osztály.³⁰ A kérdés az marad, kikből és hogyan kellene létrejönnie ennek az osztálynak.

A három kelet-közép-európai országból egyedül Magyarország ren­delkezett 1989-ben jelentős kapitalista szektorral. Ennek a szektornak a növekedése Magyarországon fokozatosan, több mint egy évtized alatt ment végbe, és a „kommunista" rendszer utolsó két évében végbement egy úgynevezett „spontán privatizáció" is, amelynek során a vállalatve­zetők a jogi változásokat az állami javak saját maguk számára való meg­szerzésére használták ki.

A magyar gazdaság viszonyai között, amelyeket viszonylag kevéssé zavart meg bármilyen Balczerovicz-típusú sokkterápia, ez a városi kapi­talista szektor, amelyet kiegészítenek a virágzó magyar mezőgazdaság­ból profitáló falusi vállalkozók, valódi társadalmi súlyra és politikai je­lentőségre tett szert.

Az állami javak privatizálására történt erőfeszítések 1989 óta mindhá­rom országban arra koncentráltak, hogy mindenekelőtt a kis és közepes kereskedelmi vállalatokat adják el. De a nagyvállalatok zöme az állami szektor része maradt. Az ilyen hatalmas vállalatok privatizálása a piac összeomlásának jelenlegi viszonyai között csődök sorához vezetne. Azonban az állami javak nagyarányú átadása egy új magántulajdonosi osztály kezébe ugyanilyen éles kihívást jelentene a társadalmi struktúra és a társadalom értékrendje számára is. Az ilyen privatizálás sokkal jobban polarizálná a vagyonmegosztást, mint a kommunista bürokraták mellékjövedelmeinek és kiváltságainak régi rendszere.

A régióban a politikai pártok közötti küzdelmek jelentős része éppen ezen új kapitalista osztály kiválasztásának kérdése körűi fo­rog. A négy szóba jövő döntés a következő: eladni az állami javakat kül­földieknek, megteremteni egy kapitalista osztályt (a mai menedzserekből és az újonnan felbukkanó hazai vállalkozókból), helyreállítani a „kommu­nizmus" előtti tulajdonosok tulajdonjogát, vagy átadni a vállalatok tulaj­donjogát valamilyen szindikalista vagy szövetkezeti tulajdonlás formájá­ban a jelenlegi dolgozóknak. Ezek az alternatívák nem zárják ki egy­mást, kifejleszthető mind a négy egyidejűleg is. Ám a közöttük lévő kü­lönbségek elég nagyok ahhoz, hogy sok politikai indulatot keltsenek.

A tulajdonjognak az alkalmazottak, akár mint részvényesek, akár mint szövetkezeti tagok kezébe való átadása Jelentős népi támoga­tást kapna úgy Lengyelországban, mint Csehszlovákiában.³¹ A tu­lajdonjognak ez az átruházása azonban makacs ellenállásba ütkö­zik a nyugati tényezők részéről, azon az alapon, hogy szemben áll a magántulajdon etikájával és szociológiájával. A nyugati tényezők ellenzik a tulajdonjogoknak a „kommunizmus" előtti tulajdonosoknak való visszajuttatását is, mivel ebből az eljárásból évekig tartó pereskedések tömege származna. A közbeeső időben a nyugati beruházóknak nem lenne biztosítékuk arra, hogy ingatlanvásárlásaik törvényesek.

Gyakorlati és politikai okokból egyaránt a nyugati gazdasági intézmé­nyek az első két döntést preferálják – a külföldieknek való eladást és egy új hazai kapitalista réteg megteremtését Ezeknek az alternatívák­nak megvannak a maguk árnyoldalai. A vállalatok külföldiek tulajdonába való eladása esetén például számításba keli venni, hogy a régióba nem áramlik megfelelő mennyiségű nyugati tőke.³² A nyugati vállalatok vár­nak addig, amíg a magánkapitalizmusba való átmenet befejeződik és eredményei megszilárdulnak. Ahol a nyugati társaságok mégis megje­lennek, természetszerűleg a legjobb lehetőségeket keresik, a lehető leg­alacsonyabb áron, és ez jelentós ellenséges, nacionalista indulatot vált ki a régióban, különösen azok között, akik azt remélik, hogy létrehozhat­nak egy új, nemzeti kapitalista osztályt, és annak tagjai lehetnek.

De vannak problémák ennek az új nemzeti rétegnek a megteremté­sével is. A kommunista nomenklatúra korábbi tagjainak, akik tőkés tulaj­donosokká alakultak át, hiányzik a legitimációjuk a közvélemény szemé­ben, az emberek másik csoportja, amelynek elég pénze volna ehhez, illegálisan szerezte a vagyonát, és a népesség körében morális szem­pontból őket is nagyon kevésre tartják A népesség fennmaradó részé­nek pedig egyszerűen nincs elegendő tőkéje ahhoz, hogy egy közepes méretű vállalatot felvásároljon. 1989 végén az IMF kiszámította, hogy a lengyel lakosság tőkéje csak az állami termelőeszközök 5 százalékának felvásárlására volna elég.

Mind a kelet-közép-európai kormányok, mind nyugati tanácsadóik in­gadoztak e között a kétféle opció között. Klasszikus példája ennek a ma­gyarországi Magyar Demokrata Fórum. Későbbi szövetségesével, a Kis­gazdapárttal együtt a Fórum a kis- és középvállalkozók erőteljes nemzeti kapitalista osztályának kialakulását támogatta; ám de miután 1990-ben megnyerte a választásokat, a nyugat) tőke oldaláról jövő nyomás állás­pontjának módosítására kényszerítette.³³ A Mazowiecki-kormány Len­gyelországban a nyugati tőkére való támaszkodást hangsúlyozta, de ez az álláspont vad nacionalista reakciót váltott ki az 1990. decemberi el­nökválasztásokon.³⁴ Csehszlovákiában Václav Klaus akkori pénzügymi­niszter kezdetben a kapuknak a nyugati tőke előtti szélesre nyitását ja­vasolta. A kormány tényleges gazdaságpolitikája azonban figyelemre méltó mértékben óvatosabb volt.

Egy erős magánkapitalista osztály kialakulása továbbra is csak távoli cél marad. A nyugati üzleti érdekek a nagyvállalatok gyors privatizálása irányába hatnak, mivel csak ez demonstrálhatná a régiónak a kapitalista magántulajdon melletti elkötelezettségét, biztonságot nyújtva így a nyu­gati beruházóknak. Másfelől a privatizálás a jelenlegi viszonyok között, gazdasági és társadalmi katasztrófát idézne elő.

Közvetítő megoldást jelentett az állami tulajdonjogok állami holdin­goknak vagy újonnan privatizált bankoknak való átadása Az új német kormány például a korábbi NDK állami vállalatait átadta a maga állami holdingszervének, a Treuhandnak, amely előkészíti a leginkább műkö­dőképes tulajdonegységek eladását hazai vagy nemzetközi vevőknek. Csehszlovákiában eközben a vállalatok zömét négy, újonnan privatizált állami bank fogja irányítani.³⁵ Ezen a módon a vállalatok feletti el­lenőrzés a kormányoktól és a népektől át fog kerülni a Nyugat által tőké­vel ellátott bankokhoz. Ezek az intézmények kell hogy eldöntsék, mely vállalatokat keli bezárni, melyeket kell megfosztani tőkéjüktől, és melyek vonzhatnak új beruházást. Röviden: a bankok fogják megtervezni az or­szág jövőbeli belső munkamegosztását és iparszerkezetét.

Azt a kérdést, hogy ténylegesen kinek a tulajdonában tesznek ezek a bankok, nagyfokú tartózkodással kezelik.³⁶ Azonban valószínűnek tűnik, hogy nyugati magánbankok lesznek a tulajdonosok. Ha így lesz, a nyu­gati tőkének nagy, ha nem döntő befolyása lesz arra, hogyan illeszked­nek be a kelet-közép-európai országok a világgazdaságba és annak nemzetközi munkamegosztásába

1989 óta Kelet-Közép-Európában kezd kialakulni egy nyugati típusú, megélhetését tekintve a kapitalista munkaerőpiactól függő munkásosz­tály. De a folyamat nem válik teljessé mindaddig, amíg egy lényegében privatizált ipar nem teszi a munkaerő zömének megélhetését a tulajdo­nosok privát döntéseitől függővé. A közbeeső időszakban, ahogy az em­berek realizálják, hogy milyen következményekkel jár a kapitalista piac, számolni lehet a politikai visszahatás fenyegetésével.³⁷ Egy erős, füg­getlen, a beruházást, a munkahelyeket és így a népjólétet is kezében tartó kapitalista osztály nélkül az újraválasztásra törekvő kormányok sokkal inkább hajlanak arra, hogy engedjenek a demokratikus politikai nyomásnak, mint arra, hogy a magánvállalkozói réteg számára szüksé­ges biztonság megteremtésére koncentrálják erőfeszítéseiket. Így a gyors rendszerváltásra való törekvés Achilles-sarka éppen a születőben lévő demokratikus politikai rendszer.

Politikai következmények

Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon az új, nem kommunista kormányok kezdetben nagyon széles korú népi támogatást élveztek Még olyan későn is, mint 1990 tavaszán, a közvéleménykuta­tások szerint a lakosság több mint 80 százaléka támogatta Tadeusz Ma­zowieckit, a lengyel miniszterelnököt Csehszlovákiában a Polgári Fórum 1990 júniusában fényes választási győzelmet aratott Magyarországon a választóközönség egy, a piacra való áttéréssel kapcsolatban inkább a fokozatosság álláspontján lévő pártot (a Demokrata Fórumot) részesített előnyben a szabad piacot a legerőteljesebben védelmező pártokkal (a szabaddemokratákkal és a fiatal demokratákkal) szemben. A szavazók viszonylag nagy számban vettek részt a választásokon, és minden szempontból úgy tűnt, hogy a pártok rendszere gyökeret eresztett a la­kosságban.³⁸

Mégis, 1990 őszén mindhárom ország nagyon komoly politikai beteg­ségen ment keresztül. Lengyelországban és Magyarországon a válasz­tásokon való lakossági részvétel kezdetben kielégítő szintjét nagyon ma­gas távolmaradási arány váltotta fel. A lengyel elnökválasztásokon 1990 decemberében a részvétel 60 százalékra esett vissza az első forduló­ban, és 55 százalékra a másodikban, az 1991. októberi parlamenti vá­lasztásokon pedig 10 százalékra Magyarországon a részvétel szintje még alacsonyabb volt, a pótválasztásokon kevesebb mint 20 százalékos szinten maradt.

Lengyelországban 1990 nyarán és őszén a Mazowiecki-kormány né­pi támogatása megrendült és azután összeomlott, ami ahhoz vezetett, hogy Mazowiecki megalázó módon a harmadik helyen végzett az elnök­választásokon. Pártja, a Demokratikus Szövetség népszerűsége az 1991. októberi parlamenti választások idejére még inkább visszaesett. Az 1990 decemberében kormányozni kezdő pártok, a Centrum Szövet­ség és a Liberális Demokratikus Kongresszus, katasztrofálisan megbuk­tak az 1990. októberi választásokon, csak a leadott szavazatok – ez a szavazásra jogosultak 40 százaléka – 8,7, illetve 7,2 százalékát kapták. Magyarországon a pártok közül a legliberálisabb (a szabaddemokratá­ké) választási veresége következtében belső válságba került Csehszlo­vákiában a Polgári Fórum kettészakadt, és szlovák testvérszervezeté­nek tömegbázisa elolvadt átengedve a kezdeményezést más, autoritáriusabb jellegű politikai csoportosulásoknak. Ezek közül az országok kö­zül egyikben sem volt képes a kapitalizmusra való áttérést támogató pártok egyike sem nagyobb számú tagra szert tenni, vagy meghatáro­zott társadalmi csoportok soraiban valódi gyökeret ereszteni.

Ugyanakkor a jobboldalon kvázifasiszta mozgalmak léptek akcióba Stanislav Tyminski X. Pártja Lengyelországban jól szerepelt az 1990-es elnökválasztásokon. Azt, hogy a pártnak (a bíróságok egy kétes jogi manővere segítségével) nem engedték meg, hogy az 1991. októberi parlamenti választásokon részt vegyen, nem fogható fel annak jeleként, hogy egy ilyen típusú párt népi bázisa eltűnt volna.

A deklaráltan a parlamentáris demokrácia mellett álló pártok közül csak a korábbi kommunisták ereje látszik növekedni. Lengyelországban az 1991. októberi parlamenti választásokon erős másodikként futottak be (bár a szavazatok nem több mint 13 százalékával). A legdrámaibb a korábbi Szolidaritás-erősségben, a sziléziai bányavidéken való áttörésük volt, ahol a most Demokratikus Baloldali Szövetség névre átkeresztelt volt kommunista párt a szavazatok vagy 20 százalékát szerezte meg. Ugyanakkor a Balczerovicz-terv által keményen sújtott magángazdálko­dó parasztok elsősorban egy korábbi kommunista társutasszervezet, a Parasztpárt mellett sorakoztak fel, elutasítva a nem kommunista paraszt­szervezeteket és a pártnak közel 9 százalékot juttatva – többet, mint amennyit a Walesa-féle kormánykoalíció pártjai közül bármelyik kapott.

A Szolidaritáson belüli olyan áramlatok, amelyek megpróbáltak hívek maradni a lengyel munkásosztály melletti elkötelezettségükhöz (az olya­nok, mint az új Munkásszolidaritás, amely a választásokon közel 3 szá­zalékot kapott), most tárgyalásba bocsátkoznak a volt kommunistákkal. Ezek a Szolidaritáson belüli frakciók most készek összefogni még hajda­ni elkeseredett ellenfelükkel, a korábbi kommunista szakszervezeti szö­vetséggel, az OPZZ-vel is, amely jelenleg a legnagyobb taglétszámú szakszervezet Lengyelországban. Csehszlovákiában a Kommunista Párt ellenállt úgy a „bársonyos forradalomnak", mint annak a kísértés­nek, hogy megváltoztassa nevét, miután kiesett a hatalomból. Miután a szavazatok 18 százalékát megszerezve előretört az 1990. őszi helyható­sági választásokon, a párt most a legnagyobb a szövetségi parlament­ben, és az egyetlen olyan politikai erő Csehszlovákiában, amelynek megfelelően erős tömegbázisa van mind a cseh területeken, mind Szlo­vákiában.

A rossz politikai közérzettel és polarizálódással szembesülve a politi­kai vezetők mindhárom országban egyre inkább hajlamosak támadni az újonnan megszerzett liberális-demokratikus szabadságjogokat, és tekin­télyuralmi megoldásokat bevezetni. Lengyelországban például Lech Wa­lesa elnök nyíltan játszadozott egy elnöki diktatúra gondolatával. Némely hangok a Magyar Demokrata Fórum táborából is tisztogatásra hívtak fel, nemcsak a korábbi kommunistákkal, hanem a liberálisokkal szemben is. Csehszlovákiában pedig ugyanez a fajta autoritarianizmus látható egy, a jobboldal „piacosító" Václav Klaus által inspirált törvényben, amely a ko­rábbi kommunistákat öt évre eltiltja a közhivatalok viselésétől. Ez a tör­vény, ha keresztülerőszakolják, gyakorlatilag elzárja a Kommunista Pár­tot attól, hogy a szavazóurnákon keresztül kerüljön vissza a hatalomba.

A betegségnek vagy krízisnek ez a sokféle tünete a régió liberális-de­mokratikus rendszereiben lényegében abból ered, hogy a közvélemény elveti a kapitalizmusba való gyors átmenetre való törekvést Ez az elutasítás nem egyszerűen a közvetlen, mennyiségi jellegű nélkülözé­sekre adott válasz. A jelenség mélyebb okokra megy vissza A közvéle­mény-kutatások Lengyelországban az 1980-as évek végén a népessé­gen belül a piaci reformok nagyarányú – 55 százalékos – támogatottsá­gát mutatták. De a közvélemény-kutatások egyszersmind azt is mutat­ták, hogy ez a társadalmi támogatás inkább politikai, mint gazdasági jel­legű volt az emberek ellenezték a vállalatok feletti kommunista el­lenőrzést. Ugyanakkor a lakosság sokkal nagyobb többsége támogatta az általános árellenőrzést. Csehszlovákiában a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy még 1989 .bársonyos forradalma" után is csak a né­pesség 3 százaléka támogatott a magánkapitalizmusra való áttérést, és a népesség jóval több mint 40 százaléka egy teljesen államosított és ter­vezett gazdaság további fennmaradása mellett voksolt.³⁹ A csehszlovák lakosság 1990 folyamán elmozdult a kapitalista piac támogatása felé. De ez inkább a magasabb életszínvonal képzetének a kapitalizmus fo­galmához társított és a Václav Hável elnök, valamint a Polgári Fórum iránti növekvő bizalom, mintsem a kapitalizmus alapelvei melletti pozitív elkötelezettség miatt alakult így.⁴⁰ A magánkapitalizmussal szemben el­lenséges néphangulat etikai dimenzióját nem szabad alábecsülni. A tár­sadalmi igazságosság és az egalitarizmus Ilyesfajta etikája nem redukál­ható a kriptokommunizmusra. Bár eme érzéseknek megvan a maguk anyagi alapja a régi társadalmi rendszer bizonyos vonásaiban, ezek az erkölcsi eszmények teljes mértékben összhangban vannak az igazsá­gosság klasszikus liberális elveivel is.

E mellett a háttér mellett a Hetek Csoportjának a kelet-közép-euró­pai dekollektivizálásra való erőteljes törekvése elkerülhetetlenül kény­szerítő jelleget kap: a nyugati multilaterális tényezők a régióban az em­bereket olyan utakra kényszerítik, amelyeken ók nem kívánnak haladni. A sztálinizmust gyakran kritizálják azért, mert úgy kezelte az embereket, mint az uralkodó politikai rendszer által megmunkálandó fémdarabokat, olyanfajta társadalomtervezés volt ez, amely ellenkezik az individualiz­mus és a konszenzuson alapuló kormányzás alapvető nyugati liberális elveivel. De a nyugati hatalmak szövetsége szintén engedett a nem de­mokratikus társadalomszervezés kísértésének, figyelmen kívül hagyva a pluralizmusnak azt az elemi követelményét, hogy a valódi csoportérde­keknek a politikai képviseleten keresztül ki kell fejeződniük a politikai döntésekben. A kapitalista restauráció programja a legjobb esetben a társadalom egyharmadát érinti előnyösen. A másik kétharmad nem találja önmagát és felfogott érdekei kifejeződését a reform­programban.

A maga állítólagos gazdasági céljaival, a rendszerváltás irányába ha­tó nyomással és annak veszedelmes politikai és gazdasági következmé­nyeivel a nyugati politika Kelet-Közép-Európa társadalmait a káosz és a kapitalizmus keverékeivé tette. Ez a stratégia nemcsak a sajátos nyugati elfogultságokat tükrözi, hanem egy sor geopolitikai és strukturális szük­ségszerűséget is.⁴¹

A nyugati politika forrásai

A nyugati és különösen az amerikai politikát Kelet-Közép-Európa orszá­gaival szemben mindig a Szovjetunióval kapcsolatos átfogó hideghábo­rús stratégia határozta meg. Csak ebben a kontextusban válik a Hetek Csoportjának a kelet-közép-európai gyors, feszített ütemű rendszervál­tásra irányuló törekvése érthetővé.

Az általánosan elterjedt téves hiedelmekkel ellentétben a hideghábo­rú nem ért véget az 1980-as évek végén. A középhatósugarú nukleáris erőkre (IBF) vonatkozó szerződés által jelzett katonai enyhülés és az ol­vadás a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti kapcsolatokban drá­mai módon csökkentette a nemzetközi feszültségeket és egy sor addig megoldhatatlan regionális konfliktus közős kezeléséhez vezetett. De nem vetett véget a két szuperhatalom közötti nagy versengésnek. A hi­degháború utolsó csatája valójában a Gorbacsov-féle vezetés kétségbe­esett kísérlete volt a szovjet rendszernek rohamos belső reformokkal és a nyugati világgazdaságba való bejutással való revitalizálására. A Hetek Csoportjában tömörült hatalmak el voltak szánva, hogy meghiúsítják az SZKP-nak ezt az utolsó manőverét.

Attól a perctől, hogy 1985-ben hivatalba lépett, Gorbacsov azon dol­gozott, hogy újraélessze a szocialista gazdaságot (azzal a céllal, hogy megőrizze országa világhatalmi státusát a 21. századra is). Miután Rea­gan az 1980-as évek elején fokozta a fegyverkezési versenyt, a Gorbacsov-féle vezetés nagy stratégiai engedményeket készült tenni, vissza akart lépni túlságosan kiterjedt globális elkötelezettségeitől és kísérletet tett a világgazdaságba való – kedvező fettételek melletti – bejutásra. Gorbacsov új politikai kezdeményezései a Nyugattal való megbékélés és a Szovjetunió világgazdaságból való kizárásának megszüntetése irá­nyában először komolyan megosztották a nyugati szövetségen belül a politika irányítóit. Néhányan e lépésekben puszta kozmetikai változást láttak, vagy, ami még rosszabb, blöfföt. Mások, különösen Nyugat-Né­metországban, a gorbacsovizmusban esélyt láttak a német újraegyesí­tésre és az európai politikai térkép átalakítására.

A Hetek csoportjának 1987-es velencei csúcstalálkozója két döntés­sel oldotta meg ezt a vitát. A Nyugat hivatalosan Gorbacsov-pártinak fogja magát deklarálni, üdvözölve a béke és együttműködés új korsza­kát. Másfelől a Nyugat nem fog semmilyen lépést tenni a Szovjetunió elleni hidegháborús gazdasági blokád megszűntetése vagy a Szovjet­uniónak a nyugati világ gazdasági rendjébe való integrálása felé. Hogy összebékítsék ennek e kettős politikának az ellentmondásait, a Hetek csoportja kétségtelenül ügyes módon a kapitalizmus melletti táborba he­lyezte Gorbacsovot, szemben a konzervatívokkal, akik ellenezték a kapi­talista piac bevezetését a Szovjetunióban. Hasonlóképpen félrevezető módon a Szovjetuniónak a világgazdaságba való integrálását a szovje­teknek való „segítségnyújtással azonosították. Ennek a diszkurzív lé­pésnek az alapján azután azt állíthatták, hogy a Szovjetuniónak nyújtott bármiféle segítség az ablakon kidobott pénz, ha és amíg a Szovjetunió nem kötelezi el magát egy, a kapitalizmus irányába való teljes fordulat mellett. A nyugati vezetők nagyon jól tudták, hogy Gorbacsov azért támogatja a szocialista rendszer reformját, hogy megerősítse azt, mi több, hogy újraélessze a kommunista párt tekintélyéi egy libera­lizált politikai rendszerben. De szavakban „támogatva" Gorbacsovot azok ellenében (beleértve saját magát), akik ellenezték a kapitalizmust, nagyon sikeresen meg tudták szerezni a nyugati közvélemény hozzájá­rulását a gazdasági blokád fenntartásához.

Ennek a háttérnek a kontextusában a Nyugat úgy tekintette a kelét-közép-európai rezsimek összeomlásának az előmozdítását, mint a Szovjetunióval szemben folytatott stratégiája részét. Ha a Nyugat javí­totta volna a kelet-közép-európai államok kereskedelmi kilátásait a nyugati piacokon, élénkítette volna ezekben az országokban a gaz­dasági növekedést, és nem gyakorol nyomást a rendszerváltozás irányában, akkor a szovjet gazdaság és így Gorbacsov egész terve inkább erősítést kap, mintsem meggyengül. Másfelől egy gyors, fe­szített társadalmi rendszerváltás a kelet-közép-európai államokban nagymértékben súlyosbíthatta és súlyosbította is a problémákat mind Gorbacsov, mind a Szovjetunió számára, mivel a kelet-közép-európai államok voltak a Szovjetunió legfontosabb külső gazdasági partnerei.

A Hetek csoportja éppen ezért nem készült arra, hogy egy új re­gionális Intézményes keretet kínáljon a kelet-közép-európai álla­moknak, eltekintve az Európai Közösséggel való társult státus erőtlen előkészítésétől – tekintve, hogy mindez nem jelentett sokkal többet, mint a szabadkereskedelemre való 10 éves átmenet ígéretét – (és még ez is magába foglalt egy biztonsági záradékot, amely lehetővé tette az Európai Közösségnek, hogy elkerülje a szabadkereskedelem melletti el­kötelezettséget). A kelet-közép-európai gazdasági kapcsolatok megfe­lelő szervezeti keretének nyilvánvalóan magába kellett volna foglalnia a szovjet köztársaságokat is. De ezzel várni kellett addig, amíg a rend­szerváltás végbe nem megy magán a Szovjetunión belül is.

Most, hogy a Szovjetunió nem létezik többé, milyen nemzetközi té­nyezők formálják továbbra is a Kelet-Közép-Európa felé folytatott nyu­gati gazdaságpolitikát? Sok kelet-európai nacionalista és némelyek a nyugati baloldalon úgy szemlélik a Hetek csoportjának politikáját mint tu­datos imperialista törekvést arra, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, megkaparintsanak mindent, ami csak gazdaságilag értékes a régióban, a gazdaság többi részét pedig lerombolják (azzal a céllal, hogy ezeket az országokat elmaradott újgyarmatokká változtassák).⁴²

Bizonyos, hogy bőven vannak a régióban hatalmas profitokra vadá­szó cápák és ragadozók. A nyugat-európai gazdasági lobbyk pedig ké­szek arra, hogy megakadályozzák, hogy Kelet-Közép-Európának a nyu­gati piacokra való bejutása akár a legcsekélyebb mértékben is veszé­lyeztesse fennálló uralkodó pozícióikat. De a Nyugatot aligha lehet azzal vádolni, hogy szántszándékkal lerombolja Kelet-Közép-Európa ipari bá­zisát, és neokolonialista igát kényszerít rá. Nyugat-Európa államai meg akarnak őrizni legalább egy minimális stabilitást és prosperitást a régió­ban, hogy elkerüljék a határaik mentén kirobbanó társadalmi forrongá­sok rájuk is kiható következményeit. És miközben a Hetek csoportjának politikája semmi esetre sem élénkítette a gazdasági növekedést Kelet-Közép-Európában, a félelem, hogy túl erős gazdasági visszaesést vált­hat ki, nyilvánvalóan fékezte a nyugati gazdaságpolitikát, a gazdasági szakértők pedig lázasan dolgoztak azon is, hogy csökkentsék a rend­szerváltás siettetése által okozott gazdasági károkat.

A nyugati imperializmusról szóló tézis egy kifinomultabb változata az a felismerés lehetne, hogy a Nyugat, és különösen az IMF intézményi struktúráiba beépültek olyan mechanizmusok, hogy működésük tendenciálisan ilyen következményekhez vezet.

Az IMF-et „adósságcsendőr" volta képtelenné teszi arra, hogy konst­ruktív, fejlesztő jellegű szerepet játsszon. Ugyanakkor az Európai Közös­ség intézményei úgy vannak strukturálva, hogy védjék a nyugat-európai kereskedelmet, maximális teret adva a különböző „pressure group"-oknak arra, hogy importellenőrzéseket harcoljanak ki. Az Európai Bizottság – az egyetlen, amely képes arra, hogy átfogó pozitív programot fejtsen ki, messze nem elég erős ahhoz, hogy akaratát rákényszerítse a minisz­terek tanácsában részt vevő 12 kormányra.

*

Bármilyen társadalmi és intézményes struktúra alakul ki Kelet-Közép-Európában, a régió lakosságának jóléte és biztonsága nagymértékben függ attól, hogyan integrálódik a régió a kapitalista világgazdaságba Az egyik szélső lehetőség az, hogy ezeket a népeket a fennálló nemzetközi munkamegosztás egy nemkívánatos perifériájára szorítják; a másik, a legszerencsésebb, pedig az, ha lehetővé teszik számukra ipari és mezőgazdasági kapacitásaik megvédését és megszervezését, emellett pedig biztos és szabad bejutási lehetőséget kínálnak nekik a nyugat-európai piacokra.

Ez utóbbi alternatíva az kívánná a Nyugattól – különösen az Európai Közösségtől -, hogy lebontsa a protekcionizmus falait, melyeket azért emelt fel, hogy a kelet-közép-európai államok legfontosabb exportcikkei közül sokat kizárjanak a nyugati piacokról (a mezőgazdasági terméke­ket, az acélt, vegyszereket, textíliákat és szenet). A Nyugatnak le kellene rombolnia ezeket a gátakat, kedvező hitelfeltételek mellett hozzájutási lehetőségeket ajánlania az Európai Közösség országaiból jövő export­hoz, vagy pedig enyhítenie az adósságot, hogy lehetővé tegye keményvaluta-tartalékok felhalmozását Kelet-Közép-Európában. Az ilyen – ke­reskedelmi és pénzügyi kérdésekkel kapcsolatos – nyugati politikai dön­tések döntő befolyást gyakorolnak azután arra, milyen mértékű lesz a közvetlen nyugati beruházás Kelet-Közép-Európában, mivel az ilyen be­ruházást jelentós részben az a vágy motiválja hogy az olcsó, szakkép­zett kelet-közép-európai munkaerőt a fejlett ipar „enklávéiban" az Euró­pai Közösség piacának ellátására használják fel.

Az új kelet-közép-európai elitek így fonák helyzetben vannak a nyugati kormányokkal és Intézményekkel szemben. Ezek a nyugati intézmények egyfelől felügyelik a kelet-közép-európai átmenetet (egy helyi kapitalista társadalomba), másfelől védelmezik a nyugati gazdasági érdekeket a Kelet-Közép-Európából jövő versennyel szemben. Ebben a nyilvánvaló érdekkonfliktusban a nyugati hatal­mak egyszerre Irányítják is a keleti gazdaságokat és versengenek is velük.

A kelet-közép-európai kormányok sajnálatosan gyenge alkupo­zícióban vannak. Az ő gazdaságaik a nagyobb nyugati államokkal összehasonlítva kicsinyek; Kelet-Közép-Európa elszigetelten tárgyal, míg az Európai Közösség tizenkét tagja mindegyik szektorban a legpro­tekcionistább tagállam körűi tömörül; a kelet-közép-európai országokat az adósságteher és a keményvaluta hiánya kétségbeejtő mértékben függővé teszi a nyugati tényezőktől; és miközben az Európai Közősség működhet a kelet-közép-európai kereskedelem nélkül, addig a KGST-kapcsolatok összeomlása a régiót kétségbeejtően ráutalja a nyugati pia­cokra.⁴³

Az 1991 során a kelet-közép-európai országoknak az Európai Kö­zösséggel való társulását szabályozó egyezményekről folyó tárgyalások során a kelet-közép-európai államok megpróbállak az Európai Kö­zősség piacaira való biztos és szabad bejutási (ehetőségeket kial­kudni. De minden, az Európai Közösségben elterjedt, Kelet-Közép-Európa reménytelen gazdasági elmaradottságát emlegető szóbe­széd ellenére ezeknek a gazdaságoknak a kulcsszektorai mégis elég jelentős kompetitív fenyegetést jelentettek ahhoz, hogy vissza­tartsák az Európai Közősséget Importkorlátozásainak megszünteté­sétől. Ennek eredményeként a társulásról folyó tárgyalások holtpontra jutottak azon, hogy az Európai Közösség elutasította a Lengyelország­gal, Csehszlovákiával, Magyarországgal és Bulgáriával való szabadke­reskedelmet. Lengyelország feloldott minden importkorlátozást, de az Európai Közösség nem viszonozta ezt a lépést hasonló lépéssel. 10 éves átmeneti időszakot követelve az Európai Közösség elutasította, hogy liberalizálja a textíliákra, acélra és mezőgazdasági termékekre – a lengyel export felére – vonatkozó szabályokat. 1991 márciusában Len­gyelország külkereskedelmi minisztere, Tadeusz Olechowski kijelentet­te, hogy egyetlen lengyel kormány sem terjeszthet egy ilyen társulásiegyezmény-tervezetet a lengyel parlament elé. Egyszersmind azt is hangsúlyozta, hogy: „ez az egyezmény fogja meghatározni Lengyelor­szág sorsáf.⁴⁴ A munkaerő keletről nyugatra való szabad mozgásával kapcsolatos nézeteltérések tovább nehezítették a tárgyalások előrehala­dását. Ugyanezek az alapvető problémák, különösen a mezőgazdaság­ra, a textíliákra és a munkaerő migrációjára vonatkozó kérdések akasz­tották meg a Magyarországgal folyó tárgyalásokat is.⁴⁵ Nem voltak si­mábbak a tárgyalások Csehszlovákiával sem, bár a mezőgazdaság itt kevésbé nehéz kérdést jelentett. 1991. december közepére az Európai Közösség és a kelet-közép-európai államok megoldottak nézeteltérése­ikből annyit, amennyi lehetővé tette a társulási egyezményeket (amelye­ket mindegyik félnek még ratifikálnia kell). Az egyes kereskedelmi kérdé­sek körüli konfliktusokat azonban még nem oldották meg teljesen. A nyugati oldalon a Kelet-Közép-Európával való nagyobb fokú gazdasági integrációval szembeni ellenállás továbbra is elsődlegesen az ipari lobbyktól jön.⁴⁶

Az Európai Közösség textil- és ruhaipari lobbyja, az European Largest Textile and Apparel Companies (ELTAC) 1990 eleje óta panaszko­dik a konkurencia veszélyére, amely a kelet-közép-európai textilipar ré­széről fenyeget, mely a Szovjetunió textiliparával együtt az Európai Kö­zösségénél körülbelül háromszor nagyobb kapacitással rendelkezik – alacsonyabb munkabérek mellett. Az ELTAC vezetősége amellett érvelt, hogy nem szabad engedményeket tenni Kelet-Európának és Ázsiának. Az Európai Közösség bizottsága azt válaszolta erre, hogy a kereskedel­mi kapcsolatok megnyitása Kelet-Európával új lehetőségeket kínál az Európai Közösség iparának az export terén. De az ELTAC mind ez ideig sikeresen ragaszkodott a szabadkereskedelembe való fokozatos (leg­alább 10 évre elnyújtott) átmenethez, amit pedig mindhárom kelet-kö­zép-európai kormány kezdettől elfogadhatatlannak ítélt.

Más nyugat-európai ipari lobbyk hasonló stratégiákat tettek maguké­vá. Az acélipari érdekeltségek például rendkívül alacsony plafont szab­tak a kelet-európai importnak – az Európai Közösség teljes nyersacélkapacitásának az egy százalékát. A Német Acélipari Társaság elnöke 1991 márciusában kijelentette, hogy az importok gyors liberalizálása vé­dekező reakciókhoz vezethet a General Agreement on Tariffs and Trade (általános kereskedelmi és tarifaegyezmény; GATT)-tárgyalásokon. Azt követelte, hogy a kelet-közép-európai országoktól tagadják meg a nyu­gati acélipari technológiákhoz való hozzájutást mindaddig, amíg el nem fogadják a „konszenzust" a kereskedelmi kérdésekben.⁴⁷

Az Európai Közösség acéllobbyja a kelet-európai acélipar „átstruktu­rálását" javasolja. Más szavakkal, a keleti acélipart fokozatosan le kelle­ne állítani, a munkanélküliek kárpótlását pedig – az Európai Közösség állami hitelein keresztül – a nyugati adófizetőknek kellene finanszíroz­niuk. Az Európai Közösség acéltársaságai azután „segítenének" – kép­zéssel és talán beruházással – a kelet-közép-európai acélipar ama ré­szeinek, amelyeket érdemes fenntartani. Az Ilyen átstrukturálási javasla­tok következményei már megmutatkoztak a korábbi NDK-ban. 1991 fo­lyamán a termelés az 1988-as szint 45 százalékára esett vissza, a fog­lalkoztatott munkaerő 1990 júliusától 1991 végéig 60 százalékkal csök­kent.⁴⁸

Az Európai Vegyipari Tanács (CEFIC) időközben figyelmeztetett, hogy a szabad piacgazdaság Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában való megteremtésére irányuló erőfeszítések „nem szabad, hogy Nyugat-Európa saját vegyipara hosszú távon való műkö­dőképességének a rovására menjenek". Arra hívta fel az Európai Közös­ség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) kormányait, hogy nagy „képzelőerővel" teremtsenek pénzügyi támogatási struktúrá­kat a Kelet-Európa iránt érdeklődő nyugati társaságok számára, beleért­ve a beruházási garanciákat, az adókönnyítéseket és a támogatott hite­leket is. A nyugati vegyipar Keleten biztosíthatná törvényesen létreho­zott, a nyugati modellt követő kereskedelmi szövetségek alakulását.⁴⁹

A gyakorlatban az ilyen eljárások szigorú importkorlátozásokat jelen­tenek mindaddig, amíg az Európai Közösség magánszektora eldönti, hogy kelet-európai riválisainak mely darabjait vásárolja fel és építi be a saját nemzetközi működésébe. Az illető kelet-európai iparágak megma­radó részét kiselejtezik, (jobb esetben az elbocsátottak számára biztosí­tott nagylelkű, nyugati segítségből finanszírozott feltételek mellett). A folytatódó termelés kelet-európai szigeteit végűi az üzemek új, állami alapokból támogatott nyugati tulajdonosai modernizálják. A kelet-euró­pai iparnak a nemzetkőzi munkamegosztásban betöltött jövőbeni helyét nem a piac vagy a keleti állami tervezés fogja eldönteni. A nyugati magánvállalatok lesznek a folyamat Irányitól.

A mezőgazdasági kérdésekben az Európai Közösség szintén nem hajtott végre olyan politikamódosítást, amely számításba vette volna a kelet-közép-európai országok érdekeit. Lengyelországban és Magyaror­szágon a mezőgazdasági szektor mind gazdasági, mind politikai okok­ból jelentős. A magyar mezőgazdaság termelékenysége az 1960-as évek óta különösen kiemelkedő sikersztorinak számított. Mindkét ország reménykedik abban, hogy számottevő haszonhoz jut az exportcikkeikre vonatkozó nyugati vámkorlátozások megszüntetése révén.⁵⁰ De ezek a vámok integráns részét képezik az Európai Közösség közös mezőgaz­dasági tervének, a CAP-nak (Common Agricuftural Policy).⁵¹ Az Euró­pai Közösségen belüli rendkívül erős farmerlobby, amelynek a GATT-tárgyalások jelenlegi fordulójában máris szembe kell néznie egy Jelentős kihívással (az Egyesült Államok részéről), semmi eset­re sem fogja szétrombolni a CAP integritását a kelet-európai pa­rasztok kedvéért.

Pillanatnyilag azonban az áruk keletről nyugatra való szabad mozgá­sának az akadályozása ténylegesen gátolja a nyugati magánszektor be­ruházásait a kelet-közép-európai országokba, mivel az ilyen beruházá­sok egyik fő motívuma az olcsó munkaerő felhasználása lenne az Euró­pai Közösség piacaira történő – enklávé-szerű – termelésben. Maguk a kelet-közép-európai piacok elenyészők. De Prága, Budapest vagy Wroclaw kiváló helyszínek lennének a nyugati beruházás számára, ha az Európai Közösség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás ha­talmas piacai garantáltan nyitva állnának az itt létrehozandó termékek előtt. Magyarországon például a legnagyobb beruházási elképzelések közül néhányat Ausztria határától néhány méterre valósítanak meg.

Az egyik jelentós szövetséges, akit a kelet-közép-európai államok az Európai Közösséggel folytatott vitájukban megszereztek, az amerikai kormány. Dan Quayle alelnök, amikor egy, 1991 júniusában rendezett konferencián beszélt, jelezte, hogy Kelet-Európának a piacokra való be­jutása „elsőrendű téma" lesz a Hetek csoportjának következő, londoni csúcstalálkozóján. „A piacok fontosabbak, mint a segély" – jegyezte meg. „Az Egyesült Államok annyira meg fogja nyitni piacait, amennyire csak lehetséges, és mi azt várjuk az Európai Közösségtől, hogy ugyan­ezt tegye."⁵² Az ilyen, Kelet-Közép-Európának nyújtott amerikai támoga­tás azonban a valóságban azt eredményezheti, hogy az Európai Közös­ség piacai továbbra is zárva maradnak a kelet-európai áruk előtt. (Attól tartva ugyanis, hogy a három ország egyfajta hátsó bejárattá válhat az amerikai és japán beruházók számára, amelyen keresztül betörhetnek az Európai Közösség piacaira, egyes Európai Közösség-tagállamok to­vábbra is korlátozhatják a Kelet áruinak szabad bejutását.)

A társulási egyezményekkel kapcsolatos tárgyalások egy másik fő problémája volt az Európai Közösség elutasító magatartása a Keletről jövő munkaerő szabad Nyugatra áramlásával szemben. A munkások ilyen Nyugatra áramlása enyhítene Kelet-Közép-Európa növekvő mun­kanélküliségén (és a vele összefüggő pénzügyi válságon), keményvaluta-bevételeket eredményezne, amelyek javítanának a pénzügyi mórle­gek egyensúlyán, és növelné az időlegesen Nyugaton dolgozók szak­képzettségi szintjét. De az Európai Közösség határozottan ellenáll an­nak, hogy a munkaerő szabad mozgásának elvét alkalmazza a kelet­közép-európai munkaerő nyugati munkavállalását illetően is.⁵³

Kelet-Közép-Európának a nemzetközi gazdasági közösségbe való jövőbeli integrálódását illetően a legnagyobb veszélyt a korábbi Szovjet­unió köztársaságainak krízise jelenti. A szovjet piac összeomlása na­gyon súlyos csapás mind a három országra, és az oroszországi forron­gásnak kiszámíthatatlan következményei lehetnek, kezdve egy revansista orosz nacionalista rendszertől egészen a polgárháborúig és a Nyugat felé áramló menekültáradatig. A kelet-közép-európai országok maguk keveset tehetnek a tőlük keletre zajló események befolyásolása érdeké­ben. A Nyugatnak viszont van ilyen lehetősége, de kreativitását eddig csak azoknak a mentségeknek a változatosságában és sokféleségében mutatta meg, amelyeket arra hoz fel, hogy miért nem volt képes kialakí­tani egy konstruktív programot, amely bevonná a korábbi Szovjetuniót az új nemzetközi gazdasági rendbe.

Egy alternatív recept a régió számára

Kelet-Közép-Európa országainak ma (csakúgy, mint 1989-ben) keres­kedelmi és pénzügyi egyensúlyzavaraik enyhítése érdekében éppoly szükségük van a közvetlen nyugati cselekvésre, mint egy, a gazdasági növekedést elősegítő feltételrendszerre és politikára. A régió lakossága erre vonatkozó követeléseinek kielégítése elsődleges feltétele a demok­ratikus folyamat stabilizálásának.

A Nyugat könnyen segíthetné a fordulatot ebbe az irányba bizonyos közvetlen lépésekkel. Komolyan véve saját szabadpiaci ideológiáját, a Nyugatnak garantálnia kellene a kelet-közép-európai termékek szabad bejutását az Európai Közösség piacaira. A Volkswagen elnöke, Carl Hahn például hangsúlyozta, hogy „közvetlenül a Nyugat viseli a felelősséget azért, hogy a politikai és üzleti élet Közép- és Kelet-Euró­pában stabilizálódjék", mindenekelőtt a nyugati piacok megnyitása re­vén.⁵⁴ Komolyan enyhíteni kellene Magyarország, Lengyelország és a régió mint egész adósságterheit. Az IMF-nek nyilvánosan el kellene is­mernie, hogy az „átstrukturálást" – azaz az állami vállalatok privatizálá­sát – öt évre fel kell váltani egy koherens iparpolitikával, amely magába foglalná egy fokozatos, és inkább az ipari, mint a pénzügyminisztériu­mok által irányított átstrukturálást. A Nyugatnak arra kellene bátoríta­nia a kelet-közép-európai országokat, hogy alakítsanak egy vám-és fizetési uniórendszert, amely annyit fed le a régi KGST-területből, amennyi csak lehetséges. Ezek a kezdeményezések nyeresé­get hoznának Nyugat-Európának a kereskedelem hatékonysága terén, a nyugati adófizetőknek pedig egyetlen fillérjébe sem kerülnének.

Figyelembe véve a vezető ipari nemzetek közötti feszültségeket és az őket sújtó pénzügyi problémákat, azok a remények, melyek egy, Ke­let-Közép-Európának és a korábbi Szovjetuniónak a megsegítését célzó „Marshall-tervre" irányulnak, talán nosztalgikus utópizmust jelentenek. A politikai helyzet azt kívánná, hogy egy ilyen tervet az Egyesült Államok irányítson, de a vezető gazdasági nagyhatalom, úgy tűnik, nem akarja ezt tenni. A költségvetési deficit, a veszedelmesen nagy magán- és vál­lalati adósság és a folyamatos recesszió mellett az amerikai adminiszt­rációnak pénzt kell vonzania az országba Japánból és Európából a ma­ga saját szükségleteire, ami nem egyeztethető össze egy nagyarányú, a volt KGST-országok megsegítését célzó pénzügyi erőfeszítéssel. A szűkebb értelemben vett nemzeti érdekek szintén kockán forognak. Úgy az Egyesült Államok, mint Japán arra számíthat, hogy egy kelet-európai gazdasági újjáéledés fő haszonélvezője Németország lesz. Éppen ezért vonakodhatnak attól, hogy pénzt fordítsanak egy olyan tervre, amelyből elsődlegesen kereskedelmi vetélytársuknak lenne haszna.

Még ha a konstruktív multilaterális cselekvés a Nyugat részéről lehe­tetlen is, a jelenlegi IMF-féle stabilizációs terveket mindenképpen el kell vetni. Az IMF saját erőfeszítései források előteremtésére minimálisak voltak; funkciója tisztán a politikai sorompóőré volt: megakadályozni, hogy Kelet-Közép-Európába más forrásokból pénz áramolják, és kísér­letet tenni a belföldi gazdaságpolitika irányítására. Az IMF makacsul ra­gaszkodott a maga cseppenként adagoló politikájához, amely ép­pen annyi adósságot engedett el vagy ütemezett át, amennyi ele­gendő volt a makroökonómial összeomlás megelőzéséhez, de túl keveset ahhoz, hogy valamennyi teret adjon a kormányoknak a po­litikai manőverezésre. A nyugati hatalmak közötti verseny sokkal egészségesebb lett volna, mint ez a fojtogató IMF-monopólium. Enged­jük meg azoknak az államoknak, amelyek ma hangadó tényezőkké kí­vánnak válni az új Kelet-Európában, hogy ők legyenek azok, akik a leg­többet is „fizetik": adósságleírások, exporthitelek, kölcsönök stb. révén. Japán és Németország alkalomszerűen már ignorálták az IMF gyámko­dását Kelet-Közép-Európában, és az Egyesült Államokat fel kellene bátorítani, hogy ugyanilyen önálló legyen. Különben az USA-nak az IMF tekintélye megőrzésére irányuló erőfeszítései ahhoz vezethetnek, hogy az USA kereskedelmi vetélytársai kiváltságokra tesznek szert a régió erőforrásaihoz való hozzájutásban.

Ezek közül a lépések közül azonban egyik sem fordíthatja meg az orosz gazdaság rendkívül veszélyes összeomlását. A Hetek csoportja tehetne egyetlen – pénzbe nem kerülő – lépést, amely sokat számíthat­na: átalakulhatnának Kilencek csoportjává azáltal, hogy meghívják ma­guk közé a két legnagyobb korábbi szovjetköztársaságot, Oroszországot és Ukrajnát. Ez egyértelmű jelzése volna annak, hogy a Nyugat el van kötelezve arra, hogy integrálja az egész régiót a fejlett ipari világba (ahe­lyett, hogy megpróbálná az energia-, nyersanyag- és mezőgazdaságiter­mék-szolgáltató alárendelt szerepébe kényszeríteni).

Végül a Nyugatnak komolyan kellene vennie saját liberális-demokra­tikus ideológiáját, s nyíltan bírálat tárgyává tennie a demokratikus sza­badságjogok egyes jobboldali kormányok és pártok részéről való kikezdését Kelet-Közép-Európában. A Nyugatnak el kellene utasítania az erőszakos dekollektivizálást, amely semmiféle népi konszenzusra sem támaszkodik, és ehelyett hangsúlyoznia kellene a demokratikus intéz­mények kiépítését, amely a valódi társadalmi csoportérdekeket és aspi­rációkat a politikai képviselethez és az állami politikához kapcsolja.

Ebben a kontextusban a Treuhand-típusú holdingszerveknek demok­ratikus módon elszámoltathatóaknak kellene lenniük, hogy így megóvják az állami javakat attól, hogy az állampolgárok háta mögött elosztogas­sák őket. A gazdasági átalakulás egész folyamatának lassúbb ütemben kellene folynia, úgy, hogy kevesebb gazdasági áldozattal járjon. A ma­gánkapitalizmus növekedésének fokozatosabb, szervesebb módon kell végbemennie (a születőben lévő liberális-demokratikus politikai rendsze­rek stabilitásának sokkal kisebb mértékű megzavarásával).

Ezekben a javaslatokban némelyek a kommunisták visszatérése mel­letti érvelést láthatnak. Az itt javasolt alternatíva valóban egybehangzik azoknak a szociáldemokrata mozgalmaknak a programjával, amelyek a korábbi kommunista pártokból alakultak ki. De a valóságban a volt kom­munisták Kelet-Európában ma a politikai spektrum minden részén jelen vannak (abból az egyszerű okból, hogy az értelmiség legenergikusabb és legambiciózusabb tagjai szükségképpen a kommunista pártokhoz csatlakoztak a régi rendszerben). Sokan azok közül, akik ma leglelke­sebb hívei a kapitalizmusnak, volt kommunista menedzserek. Csak a tisztán vallásos pártokban vannak a volt kommunisták gyéren képvisel­ve. De a kommunizmus, a Szovjetunióval szövetséges egypárti diktatúra értelmében véve, végérvényesen halott a régióban.

A lengyel vagy a magyar exkommunista szociáldemokraták elsősor­ban azért húzhatnak hasznot a reformpolitikából való népi kiábrándulás­ból, mert az antikommunista szociáldemokraták (az olyanok, mint Adam Michnik, Jacek Kuron és Kis János) fettétel nélkül támogatták a kapita­lizmusba való gyors átmenetet.

A kelet-közép-európai országoknak ma társadalmi szerződésre van szükségük, megegyezésre a kormányzat, a szakszervezetek és a vállalatigazgatóságok között abban, hogy megosztják a gazdasá­gi takarékosság terheit, és kialakítanak egy olyan közös újraélesz­tési és növekedési politikát, amelyet a régió népességének a zöme támogathat. Tragikus módon ma csak a volt kommunista szociáldemok­raták (és szakszervezeti megfelelőik, mint a lengyel OPZZ) állnak ki egy ilyen politikáért. De az új, nem kommunista baloldal egyes – eddig a li­berális centrum felé orientálódó – elemei kezdik átgondolni platformju­kat: Lengyelországban a Munkásszolidaritás, Csehszlovákiában a Pol­gári Mozgalom, Magyarországon pedig még a szabaddemokraták egyes korábbi támogatói is.

A társadalmi szerződés politikája a legkevésbé sem zárná ki ezeknek az országoknak a magánkapitalizmusra való áttérését. Egyszerűen csak a társadalmi igazságosságot és a növekedést tenné az első helyre, és az átmenetet alárendelné a társadalmi csoportok kölcsönös demokrati­kus kapcsolatának.

Az eredmény a „harmadik utas" fejlődés hosszú szakasza lenne. Az elmúlt két óv tapasztalata nagyon erősen arra mutat, hogy azoknak, akik egy civilizált kapitalizmust támogatnak, harmadik utas eszközöket kell magukévá tenniük ahhoz, hogy el is jussanak oda. A Hetek vezetőinek semmi okuk sem kellene hogy legyen arra, hogy az események ilyen menetén felinduljanak. Ha egyszer meg vannak győződve arról, hogy a magánkapitalizmus az egyetlen járható út, akkor hol van a veszély?

Valamiféle ilyen fordulat nélkül a nyugati politikában a korábbi KGST-rógió egy rettenetes társadalmi és gazdasági katasztrófa előtt áll, ame­lyért a Nyugat súlyosan felelős lesz, ha bekövetkezik. Ha a nyugati poli­tika tovább halad a jelenlegi úton, akkor a jövő történészei arra a követ­keztetésre fognak jutni, hogy a Nyugat nem a kommunista diktatúrák el­háborút, hanem a kommunista rendszerek 1989-es összeomlását túlélt nem kapitalista társadalmi rendszerek ellen.

Jegyzetek

1 Az ilyen érvelés klasszikus példáját lásd Schöpflin György .Post-Communism: Constructing New Democracies in Central Europe" c. cikkét, International Affairs (London), 67. köt. 2. sz. 1991. Schöpflinnek sikerül megkerülnie a tényleges politikai erők, folyamatok és dinamika bármilyen empirikus megtárgyalását, annak érdeké­ben , hogy megpróbálja olvasóit meggyőzni arról, hogy a „demokrácia" a régióban tá­voli cél, és hogy a megteremtése felé való elindulás megkívánja, hogy a régió társa­dalmai előbb építsék ki a kapitalizmust)

2 Ezeket az országokat a Nyugat politikája legalábbis hátrányosan érinti. Bármi­lyen értékük van is az itt kifejtett érveknek, mindez a fortiori vonatkozik a korábbi KGST-rógió többi részéret

3 A Kelet-Európa irányában folytatott nyugati kereskedelmi politikáról lásd Gary Bertsch és Steven Elliott-Gower szerkesztésében: The Impacts of Govemments on East-West Economic Relations" (New York: New York University Press, 1991), külö­nösen a Lech Haus és Dariusz Rosaii által írott fejezeteket. A leginkább favorizált KGST-ország, Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak részletes tárgyalását lásd: Alfred Tovias „EC-Eastern-Europe: A Case Study of Hungary", Journal of Common Market Studies, 29. köt. 3. sz. (1991).

4 Az ilyen gazdaság-ellenőrzési politikák általános áttekintését lásd: Richárd J. Ellings: Embargoes and World Power Lessons from American Foreign Policy, Boulder, Co, and London: Westview Press (1985) c. művében.

5 A KGST összeomlásának hálásait illetően lásd Marié Lavigne elemzését: „Les pays de l'Est ont besoin de réamenager leurs échanges commerciaux" Le Monde Diplomatique, 1991. október.

6 A Hetek csoportjának intézményes és politikai előkészületeiről lásd: Peter Gowan: The European Communüy and East Central Europe" (Az Európai Közösség és Kelet-Közép-Európa; European Dossier Series, Polytechnic of North London Press, 1991).

7 Erről és a feltételesség más aspektusairól lásd Péter Gowan: „Western Econo­mic Diplomacy and the New Eastern Europe" (A nyugati gazdasági diplomácia és az új Kelet-Európa.) New Left Review, 182. sz. 1990.

8 L. Richard Portes: Introduction to European Economy, Special Issue No. 2. on East Central Europe, Brussels: Commission ot the European Communities. Directo-rate General tor Economic and Financial Affairs, 1991.

9 Az IMF főigazgatója, Michel Camdessus 1990 áprilisában hangsúlyozta, hogy a kelet-közép-európai kormányoknak el kell utasítaniuk a részleges reformokat vagy a kommunizmus és a szabadpiaci kapitalizmus közötti harmadik útra irányuló kísér­leteket. Gyors átmenetet célzó programokat követelt és úgy üdvözölte az IMF-Balczerovicz-féle átstrukturálási tervet Lengyelország számára, mint egy „rendkívül bá­tor", példaadó kezdeményezést (I. a Le Monde 1990. ápr. 21-i számában a beszé­déről készüli beszámolót). A 24-ek csoportja azt is hangsúlyozta, hogy az együttműködés megkívánja, hogy a kelet-közép-európai kormányok előzőleg köte­lezzék el magukat a „piacgazdaság bevezetésére irányuló gazdasági liberalizálás" mellett. Az Európai Közösséggel a társulási egyezményről folytatott tárgyalások nem pusztán elkötelezettséget kívántak meg, hanem felmutatható, a piacgazdaság irá­nyába mutató cselekvést is.

10 A nem demokratikus módon megválasztott kommunista képviselők jelenléte a lengyel parlamentben 1991 októberéig nem bizonyul) a Hetek, illetve a Huszonné­gyek csoportja és Lengyelország közötti szoros együttműködés akadályénak. Cseh­szlovákjában sem jelentett problémái egy volt kommunistának a szövetségi minisz­terelnöki pozícióban való megmaradása.

11 Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia-

Némelyek Nyugaton megpróbálják azzal kikapcsolni a Kelet-Közép-Európa kormányait a jelenlegi társadalmi érdekek és igények iránti érzékenységre felszólító pluralista érveléseket, hogy azt állítják, hogy a „valódi" liberális demokráciának a pia­ci kapitalizmuson .kell" alapulnia. De ez az állítás nélkülöz mindenfajta elméleti iga­zolást. A The Economist megpróbálta azt bizonygatni, hogy a nagy állami szektor te­kintélyuralomhoz vezet, de a nagy állami szektorral kapcsolatos múltbeli osztrák, chi­lei és angol tapasztalatok azt sugallják, hogy amit ez a folyóirat művel, az nem egyéb, mint a privatizálás leegyszerűsítő apológiája.

12 Bizonyos ilyen típusú terveket (különösen egy fizetési uniót illetően) kidolgoz­tak az Európai Közösség szakértői, de sem a Hetek, sem a Huszonnégyek nem szorgalmazták megvalósításukat.

13 Ez kemény ítéletnek tűnhet olyan nyugati kezdeményezések fényében, mint a 24-ek PHARE segélyprogramja Kelet-Közép-Európában. De ez a program a fel­ajánlott pénzösszegeket tekintve nagyon csekély jelentőségű; egyszersmind túlnyo­móan a kelet-közép-európai magánszektor növekedéséhez és a mikroökonómiai változásokhoz van kötve. Semmit sem tesz azért, hogy valóságosan és garantáltan megnyissa a nyugati piacokat a kelet-közép-európai termékek előtt, vagy hogy könnyítsen azokon az akut valutaproblémákon, amelyekkel a régiónak szembe kell néznie. A PHARE-ről lásd Gowan (6. jegyzet).

14 Az Európai Közősség által delegált megfigyelők tisztának és törvényesnek fo­gadták el úgy a romániai, mint a bulgáriai választásokat, bár néhány amerikai megfi­gyelő ezzel nem értett egyet. Az amerikai Republikánus Párt mindkét országban szá­mottevően részt vett az ellenzéki pártok választási kampányában.

15 Bulgária elutasítása azt jelzi, hogy egy egyetemistatüntetésnek a bányászok segítségével való brutális elnyomása 1990-ben az ürügye, nem pedig az oka volt a Romániával való kapcsolatok befagyasztásának. A koszovói albán lakosság elleni sokkal brutálisabb szerb-jugoszláv repressziók az 1980-as években nem váltottak ki hasonló nyugati reakciókat.

16 Egyes nyugat-európai vezetők kevésbé lelkesen támogatták ezt a döntést, mint a Bush-adminisztráció. 1990-ben az Európai Közösség Bizottsága, megriadva a gyorsan romló romániai és bulgáriai helyzettől (ós kétségkívül a lehetséges nem­zetközi következményektől) nagy erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a nyugati kormányokat mindkét ország (ill. kormány) bizonyos mértékű támogatásának a szükségességéről.

17 Lásd az European Economy (Brussels: Commission otthe European Communities, Directorate Generalfor Economicand Financial Affairs) 1990-ben és 1991-ben kiadott két, Kelet-Közép-Európának szentelt kötetében a nyugati intézkedés­csomagok hasznos összefoglalóit és a róluk szóló diszkussziókat. Az ENSZ Európá­val foglalkozó Gazdasági Bizottságának évi jelentései szintén hasznos összefoglaló­kat kínálnak a gazdaságpolitikai döntésekről és azok kihatásairól.

18 Így Lengyelországban a nyugati kormányok és az IMF megtettek mindent, amit csak tudtak, hogy az érinthetetlenség légkörét teremtsék meg Leszek Balczerovicz, a gazdaság legfőbb irányítója körül. Amikor a Mazowiecki-kormány, amelyben Balczerovicz miniszter volt, lényegében a Balczerovicz-terv népszerűtlensége miatt megbukott a választásokon, az új kormány mindazonáltal mégis kötelességének érezte, hogy Balczeroviczot megtartsa pozíciójában. 1991 júniusában a tervvel szembeni növekvő népi ellenállás a Szolidaritást arra késztette, hogy tiltakozó sztrájkra hívjon fel, és Walesa elnök első helyettese megkockáztatta, hogy Balczero­vicz távozását javasolja. De ez ellenséges lépésnek érződött és feltűnést keltett Nyu­gaton, minekután a kormány kötelezve érezte magát, hogy tagadjon minden, a gaz­dasági diktátor elmozdítására irányuló szándékot,

Csehszlovákiában a két legprominensebb szabadpiac-szakértő, Václav Klaus és korábbi főnöke, Valtr Komarek nem értettek egyet a gazdasági stratégia kérdésé­ben, mivel Komarek sokkal lassúbb ütemű és „szervesebb" változást sürgetett. A kettejük közötti küzdelemben az Economist szerint (1990. márc. 10. p. 62.) az IMF-team billentette a mérleget Klaus javára, amely 1990. március elején érkezett Prágá­ba. A Polgári Fórum 1990. júniusi választási győzelme után Havel elnök el kívánta mozdítani gazdasági csúcsirányítói posztjáról Klaust, kinevezve őt a Nemzeti Bank igazgatójának, de ez politikailag lehetetlennek bizonyult. Ugyanakkor másgazdasági kulcstárcákat adtak a koalíció összes pártja által elfogadott pártonkívüli „gazdasági szakértőknek": a gazdasági reformért felelős első megbízott (Václav Vales) és a nemzetgazdasági stratégia minisztere (Pavel Hoffman) posztját.

Magyarországon a nyugati tökének a Demokrata Fórum választási győzelme utáni menekülését csak Antall Józsefnek, a Demokrata Fórum vezérének az a dön­tése állíthatta meg, hogy kormánya pénzügyminiszterként (Rabár Ferenc, majd Kupa Mihály) és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztereként (Kádár Béla) sorom­póba állított megfelelő pártonkívüli .akadémiai szakértőket" is.

19 Az új központról I. OECD Observer, 1991. április-május.

20 1989-ben Kelet-Európában minden ország ipari termelése csökkent valamivel (kivéve Bulgáriát). Ezzel összehasonlítva 1990 negyedik negyedévére Bulgária ipari termelése 17százalékkal csökkent, Magyarországé 12 százalékkal, Lengyelországé 23,3 százalékkal, Romániáé 30 százalékkal és Csehszlovákiáé 3,8 százalékkal. Problémás Economiquas(Paris) 2320. sz. 1991. április 10. p. 2.

21 Richard Portes, „Introduction" European Economy. 2. Special Edition on Eastern Europe (Brussels: Commission of the European Communities, Directorate Gene­ral tor Economic and Financial Affairs, 1991.)

22 Lásd Stanislaw Gomulka „Reform and Budgetary Policies in Poland 1989­1990" in: European Economy 43. sz. (Brussels: Commission of the European Com-munities, Directorate General for Economicand Financial Affairs, 1991.)

23 Egyike azoknak, akik ezt állítják, Ben Winiecki. L. cikkét a Soviet Studíes 43. évf. 4. sz. (1991) pp. 669-676.

24 L. Paul Hare és Gordon Hughes, „Competitiveness and Industrial Restructuring in Czechoslovakia, Hungary and Poland" European Economy, Special Edition No. 2. on Eastern Europe. (Brussels: Commission ofthe European Communities, Di­rectorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

25 L. Wojciech Charemza: Alternative Paths to Macrosconomic Stability in Cze­choslovakia European Economy, Special Edition 2. on Eastern Europe (Brussels: Commissions of the European Communities, Directorate General for Economic and Financial Affairs, 1991).

26 A Financial Times szerint (1991. okt. 24. p. 2.) a német kormány által az új szövetségi államokba irányított közpénzek 1991-ben 150 milliárd márkát tettek ki, és 1992-re várható összegüket 170 milliárd márkára becsülik, ami a német nemzeti össztermék 6,25 százaléka. A beruházások és jövedelmek beáramlása Nyugat-Né­metországból több m int négyszerese az 1991-ben Kelet-Európába beáramló összes nyugati pénznek, ennek ellenére az egyesítés óta vagy 1,5 millió keletnémet települt át Nyugat-Németországba – ez a menekültáradat még mindig heti 12.000 embert érint. Félmillió olyan kelet-német ól a korábbi NDK-ban, akik a nyugati országrész­ben dolgoznak; 1,5 millió keletnémet munkanélküli, további 1,5 millió részmunkaidős (ezek általában alig dolgoznak valamit); további félmillió ember pedig átképzésen van, és ezért nem számítják a munkanélküliek közé. És mindez egy 16 milliós – Len­gyelország népességének kevesebb mint a fele – népesség mellett.

27 A munkához való jognak a szovjet típusú rendszerekben betöltött alapvető strukturális jelentőségét Dávid Granick demonstrálta „Job Rights in the Soviet Union" (Cambridge University Press, 1987) c. munkájában.

28 Ennek a legdrámaibb példája volt a Kereszténydemokrata Unió által az első NDK-beli választásokon, 1990 tavaszán Szászország nagy ipari központjaiban ka­pott hatalmas szavazatmennyiség.

29 A relatív bérkülönbségek a Szovjetunióban a legutóbbi glasznoszty utáni ku­tatások szerint 19B5-ben a következő képet mutatták: 100-nak véve a fizikai munká­sok fizetését, a technikusi és mérnöki személyzet fizetése 110,2 volt, az adminiszt­ratív ás tisztviselői személyzeté pedig 77,8. L. Henryk Flakierski „Changes in Income Inequality inthe USSR" in: Anders Aslund (szerk.): Market Socialism or the Restoration of Capitalism (Cambridge: Cambridge University Press, 1992). A csehszlovák ál­lambiztonsági rendőrség létszáma az új megbízott belügyminiszter, Jan Rumi jelen­tése szerint 13 000 fő volt, de ez magába foglalta a határügyekkel foglalkozó tisztvi­selőket is.

30 Magánszektorok léteztek a régióban, de ezek kicsiny méretűek voltak és álta­lában nem kapitalista jellegűek: a paraszti családi gazdálkodás és kisipart termelés Lengyelországban az 1950-es évek vége óta létezett, és a kommunista kormány az 1980-as évek elején kifejezetten bátorítani is kezdte a kapitalista szektori a csoportokat először katasztrofálisan sújtotta az Európai Közösség élelmiszer-„segélye", amely az olcsó élelmiszerrel lenyomta a parasztok terményeinek árát, azután pedig a Balczarovicz-terv, amely szétrombolta a belső piacot, és 50-60 százalékos kamatlábak bevezetésével csődbe kergette a kisvállalkozásokat. Ezt követően meg­jelent az új magánvállalkozások egy hulláma, de ezeket túlnyomó többségükben olyan, mellékállásban vállalkozó egyének irányították, akik kétségbeesetten próbál­tak az alapvető szükségleti cikkek általános hiányának kihasználásából megélni.

31 Lengyelországban a Szolidaritás szakszervezet ragaszkodott hozzá, hogy a Mazowieczki-kormány az 1990-ben végrehajtott privatizációk egy részénél vegye fi­gyelembe ezeket a lehetőségeket is. Csehszlovákiában ezeknek a lehetőségeknek a népszerűsége kiderült a privatizálás első fázisának 1990. januári megkezdődése előtti utolsó hónapokban tartott közvélemény-kutatásokból.

32 Susan Collins és Dani Rodrik az évi tőkeáramlást egész Kelet-Európába (ki­véve a korábbi NDK-t) legrosszabb esetben 12, legjobb esetben 24 milliárd dollárra becsülik. Azt a következtetést vonják le, hogy legoptimisztikusabb előrejelzésük jóval a volt NDK-ba való tőkeáramlásra vonatkozó legpesszimisztikusabb becslésük (30 milliárd dollár) alatt van. L.: Eastem Europe and the Soviet Union in (ne World Economy (Washington, D.C.: Institute for International Economics, 1991) c. munká­jukat. Mivel a lengyel állami gazdasági javak értékét az IMF százmilliárd dollárra be­csüli, valószínűtlen, hogy az ilyen állami javak jelentós részét a régióba beáramló megfelelő mennyiségű tőke le tudná kötni.

33 L. Andor László nagyon érdekes és jelentős pamfletjét: JK gazdaságpolitika kényszerzubbonya" (Budapest: Cikkek a demokratikus átmenetről, 8. sz. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, 1991).

34 Az X Párt vezetője, Tyminski, árulással vádolta Mazowieckit, amiért a lengyel vállalatokat olcsón kiárusítja idegeneknek. Tyminski a teljes ismeretlenségből jött, hogy azután megelőzze Mazowieckit az 1990. novemberi elnökválasztások első for­dulójában.

35 A kormányzat legutóbbi terveinek részleteit I. a Financial Times 1991. nov. 8-i számában: Survey of the CSFR.

36 Ugyanakkor Klaus kieszelt egy leleményes tervet arra, hogy politikailag legiti­málja ezt a tulajdontranszferálást, oly módon, hogy az ország minden állampolgárá­nak felajánl az állam egy bont, amelynek segítségével megszerezhetik bármely álla­mi vállalatnál az ilkelő vállalat részvényeinek egy kis töredékét. Ez a tulajdon szocia­lizálásának a látszatát kelti, miközben a tulajdon nagymértékben koncentrálódni fog.

37 Lásd Lena Kolarska-Bobinska: „The Myth of the Market and the Reality of Re­form" in.: S. Gomulka és A. Polonsky (szerk.): Polisfi Paradoxes (London and New York: Routledge, 1989). Csehszlovákiáról I.: Sharon L. Wolchik, Czecboslovakia in Transition (London; Pinler, 1991) és James P. Mc. Gregor: „Value Structures on a Developed Socialist System: The Case of Czechostovakia" Comparative Politics, 23. köt. 2.sz. (1991).

38 A Magyar Demokrata Fórum a szavazatok 24,7 százalékát kapta, a Szabad Demokraták Szövetsége 21,4 százalékát, a Fiatal Demokraták pedig 8,9 százalékát.

39 L. a 37. sz. jegyzetel.

40 Uo.

41 A kelet-közép-európaiak előtt álló társadalmi választási lehetőségek figyelemreméltóan hasonlítanak ahhoz, amit John Rawls „kiinduló helyzetnek" nevez. Más szavakkal, a kelet-európaiaknak ma lényegében rögtönzésszerűen általánosan elfogadható szabályokat kell konstruálniuk a tulajdon elosztáséra, valamilyen közös igazságosság fogalom alapján, ám anélkül, hogy tudnák, hogy egyénileg hogyan fog­nak boldogulni e szabályok mellett.

42 Több okból is indokolt az aggodalom e kérdésben a szovjet gazdaságot il­letően. Az egyik legutóbbi IMF-jelentés túlnyomóan a Szovjetuniónak mint az ener­gia, nyersanyagok és mezőgazdasági termékek termelőjének szerepére koncentrál, nagyon kevés teret adva a korábbi Szovjetunió köztársaságainak arra, hogy ipari ha­talmakként is komoly szerepet játsszanak a világgazdaságban.

43 Kelet-Európa az OECD-vel folytatott kereskedelmének egésze 1988-ban az OECD kereskedelmének csak 1 százalékát tette ki.

44 L. Agence Europe, 1991. márc. 21.5456. sz. p. 9.

45 L. Agence Europe, 1991. máj. 3. 5484. sz. p. 6.

46 Ennek a problémának az áttekintéséi I. a Financial Times 1990. márc. 20-i számában, 9. o.

47 L Agence Europe, 1991. márc. 8. 5447. sz. p. 10.

48 L. Agence Europe, 1991. máj. 1. 5483. sz. p. 13.

49 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5479. sz. p. 14.

50 A cseh és szlovák mezőgazdasági termelés inkább az importpótlásra és a belső piacra irányul.

51 L. Agence Europe, 1991. ápr. 25. 5498. sz. p. 14.

52 L. The Guardian (London), 1991. jún. 8. p. 7.

53 Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok egyetér­tettek abban, hogy eltörlik a lengyel turistákra vonatkozó vízumkényszert, és le­hetővé teszik számukra, hogy három hónapnyi ideig az országban tartózkodjanak, feltéve, hogy nem kivannak ott dolgozni. De ez a megegyezés csak azért vált lehet­ségessé, mert a lengyel kormány ígéretet tett arra, hogy el fogja fogadni azoknak a lengyeleknek a hazatoloncolását, akik megpróbálnak a megszabott időn túl az illető országban maradni, illetve állandó álláshoz jutni. A holland és a belga kormányok a vízum eltörlésének feltételévé tették, hogy a lengyelek ebbe beleegyezzenek. L. Agence Europe 1991. márc. 26. p. 7.

54 Financial Times, 1991. okt. 8. p. 2.

1. Milyen szocializmus része a „kádárizmus"?

A „kádárizmus" néven ismert sajátos magyar államszocializmus megér­téséhez természetesen a kelet-európai államszocializmusok közös vo­násaiból kell kiindulni (amelyekkel egyébként már az Eszmélet is több ízben foglalkozott).

Ezen államszocializmusok egyik sajátossága a 20. századi mun­kásmozgalmak azon közös hajlamán nyugszik, hogy a társadalom­hoz való viszonyban túldimenzionálják a) a politika, b) a gazdaság szerepét. Ez nem a munkásmozgalmak specifikuma, de kétségtelen, hogy a marxi gondolatrendszerből mint a társadalmi gondolkodás új pa­radigmájából e mozgalmak elsősorban ezt a két elemet, a társadalmi fo­lyamatok gazdasági meghatározottságának ós a politikai hatalom – for­radalmi¹ – megragadásának elemét tudatosították, s tették gyakorlatuk mozgatójává. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy elhanyagolták – helyeseb­ben e gazdasági és politikai determinizmus követelményeihez torzí­tották – a marxi társadalomszemlélet olyan fontos hozadékait, mint a társadalmi viszonyok, és a szubjektum-objektum viszony új felfo­gása. Ezek híján azonban az új társadalom megteremtésének kísérlete kudarcra volt ítélve, hiszen a hatalom puszta megragadása, s a csupán egyes gazdasági követelményekhez való igazodás nem hoz létre új tár­sadalmat, ha a társadalmi viszonyok (mint például a termelői alapvi­szony) lényegében a régiek maradnak, s a társadalom cselekvő szubjektuma(i) sem az új társadalmi paradigma logikája szerint működnek.

Az elmúlt évtizedekben sokszor szóba kerültek ezek a hiányok mint az „öröklött feudális vagy polgári struktúrák", vagy mint az „öröklött feu­dális, polgári beidegződések", „tudati, erkölcsi stb. elmaradottság"; s az ezek elleni harc, az ezek visszaszorításáért folytatott küzdelem mindig napirenden szerepelt. Mindez azonban végül is azon a felfogáson ala­pult, hogy a gazdaság (ós a politika) holmi alap, amelyben ha változások mennek végbe, e változások „felépítményeként" majd a társadalmi, ill. tudati viszonyok is megváltoztathatók. E felfogásnak semmi köze nincs Marx „marxizmusához," szemléletileg éppen hogy ellentétes vele. Lenin még felvetette azt a problémát, hogy a „nevelőket is nevelni kell", ami nem jelent egyebet, mint hogy nem szocialista társadalmi viszonyok kö­zött, nem szocialista tudatformák jegyében cselekvő emberek semmi­képpen sem hozhatnak létre szocialista társadalmat: de ennek ellenére – s ez a leninizmus tragikus vétsége – megpróbálkoztak ezzel, feltéte­lezve, hogy az új politikai és gazdasági viszonyok majd mégiscsak létre­hozzák valahogy az új, „magasabb rendű" társadalmi viszonyokat és az új embert. Sztálin ezt csak azzal a hazugsággal fejlesztette tovább, hogy „már létre is hoztak". Amit pedig valójában létrehoztak, az nem volt egyéb, mint a valóság tükre: egy, a kapitalizmus világrendszerén ós gaz­dasági törvényein végső soron belül maradó (prekapitalista társadalmi viszonyokat is tovább értető) társadalom, polgári vágyakkal és prekapitalista indulatokkal, s – korántsem „alapként", hanem mindehhez képest csak akcidentálisan – egy, a kapitalizmus hatásait kiiktatni törekvő politi­kai hatalom és gazdaságirányítási kísérlet. Minthogy pedig a társadalmi viszonyok, ill. tudatformák éppoly meghatározók, mint a gazdaság vagy a politika, sőt, azoktól elválaszthatatlanok: kölcsönösen részei egymás­nak; így természetesen ez a politikai hatalom és ez a gazdaság sem tu­dott „új" lenni. Az, hogy a Sztálin által felszámolt bolsevik gárda egyes tagjai emberileg tisztességesebbek, vagy netán tudatilag „szocialistáb­bak" lettek volna Sztálinnál, egyáltalán nem lényeges: ezeknek a feltéte­leknek a sztálini út az adekvát kifejeződése. (Akik azzal érvelnek, hogy a történelem mindig többválasztásos helyzeteket állít elő, azoknak iga­zuk van: a sztálinizmusra nem voltak predesztinálva a szocialista moz­galmak: de ahhoz, hogy valóságos alternatíva álljon elő, ahhoz a társa­dalmi viszonyok, ill. a tudati formák forradalmasításának kellett volna „először is" bekövetkeznie. Akik – mint mi is – sokáig hittek a „szocializ­mus" megreformálhatóságában, azok azzal áltatták magukat, hogy ez egy speciális társadalomfejlődési modell, amelynek az eddigi tapasztala­toktól eltérően éppen politikai természete a sajátossága,² hogy először a politikai szférában alapozódik meg, s az „új" – a „politika" segítségével – onnan fog szétterjedni.³ Ezen illúziókkal szemben ma már úgy látszik, hogy az új társadalomnak új termelési, szociális, együttélési viszo­nyokként, új tudatformákként, és ezekhez kapcsolódó új gazdaság­modellként való kiformálódása (mint egyidejű, iIl. előfeltétel) nélkül egy (valóban, paradigmatikusan) új politikai rendszer sem gyöke­rezhet meg, mint ahogy ez eddig is mindig így volt a történelemben. Az államszocializmus⁴ „új világ"-ideológiája végül maga ellen fordult, amennyiben az emberek vagy azt a következtetést vonták le, hogy nincs benne semmi lényegileg új, s ezért hazugság az egész; vagy – s ezzel nem ellentmondásban – az ellenkezőjét: ti. azt, hogy ami viszont új ben­ne, az rosszabb, mint a régi. Mindazonáltal bizonyos pontokon – a szo­ciális ellátottság minimuma, a képzés demokráciájának némi növekedé­se, nyíltan antihumánus ideológiák legális terjesztésének korlátozása – sikerült gyökeret eresztenie az „újnak", s – legalábbis egy ideig, s leg­alább egyes rétegek körében – elfogadtatnia, hogy egy, a polgárihoz ké­pest minőségileg valóban új (s legalábbis potenciálisan jobb) világ „épí­tése" folyik. Mikor folytathatatlanná lett a „jelen feláldozása a jövő érde­kében", s szükségessé vált azon legembertelenebb mechanizmusok ki­iktatása, amelyek egyre nyilvánvalóbban abszurddá tették azt az állítást, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus"; akkor az ideológiának a „vissza Leninhez" fordulattal – átmenetileg – si­került ezt a „jobb, új világ" képzetet még egyszer felhasználnia. A „kádá­rizmusban" megvalósuló hruscsovi fordulat eredményei⁵ ráépültek erre a képzetre: „ha a szocializmus elvben jobb, mint a kapitalizmus", a megre­formált (kádári) szocializmus pedig jobb, mint az összes többi szocializ­musok, akkor a (Magyarországon megvalósult) „gulyáskommunizmus" a létező világok legjobbika. Ezt persze így sohasem gondolta vagy hirdette senki, mégis a Kádár-Magyarország relatív stabilitásának egyik titka ép­pen ez a kádári ideológia által mindig sugallt képlet: azt mindenki tudta, hogy a jólét elmarad a nyugati mögött, de a fentiek következtében sokan azt érezhették, hogy olyan országban élhetnek, ami valamilyen módon „élvonalban" van, s ez elég ahhoz, hogy a nemzeti közérzetet tűrhető szinten tartsa. (Ezért is olyan sokkoló – s a nacionalizmus által mellesleg jól kiaknázható – a rendszerváltásnak az a következménye, hogy Ma­gyarország lakosságának szembe kell néznie a ténnyel: semmiféle élvo­nalban nincsen, a kapitalista világban csak a másod-, de inkább a harmadvonalban helyezheti el magát.)

2. A „kádárizmus" viszonya a sztálinizmushoz

A „kádárizmus" fontos vonása ugyanakkor, hogy (elméleti szempontból) semmi eredeti (semmi történetfilozófiailag új jelenség)⁶ nincs ben­ne, a sztálinizmusra adott egyfajta válaszreakció csupán.⁷ A sztálini államszocialista modell válságára adott reakció: olyan stabilizálási törek­vés, amely – minthogy a rendszer alapvető ellentmondásait feloldani nem képes – tulajdonképpen ós végső következményeiben a rendszer lebontásának folyamata.

A sztálinizmus az ideológiát saját adminisztratív-politikai (ti. a politikai hatalommegragadás és -megtartás logikája által meghatározott) jellegé­nek rendelte alá. Ennek következtében az ideológia a szó pejoratív értel­mében „ideologikus" lett ós összefonódott a politikával, ami viszont azzal is járt, hogy az ideológia pedig mindinkább meghatározta a politikai (s így a gazdaságpolitikai) lépéseket is. A kádári irányzat, amelynek 1956-ban a kornstadti felkelés óta legnagyobb, s annak mértékét és jelentősé­gét persze messze meghaladó rendszerválsággal kellett szembenéznie, a rendszer természetének megfelelően elsődlegesen adminisztratív-po­litikai (hatalompolitikai) választ igyekezett adni erre a válságra. Abszolút meghatározó célja a hatalom stabilizálása, a politika (általa legfon­tosabbnak ítélt) elemeinek konzerválása volt Ennek érdekében felál­dozta az ideológia és politika összefonódását,⁸ fő eszközéül pedig a gazdaságpolitika lassú reformját választotta. (Látható tehát, hogy ezzel egyébként egyáltalán nem lépett ki az adminisztratív-ökonomista deter­minizmus szemléletének keretei közül, sőt, éppen annak megfelelően cselekedett).⁹ Bizonyos értelemben már az ideológia fokozatos feláldo­zása¹⁰ a vereség beismerése, hátráló tendencia volt;¹¹ a biztos végső bukást viszont az alapcél hordozta magában: a konzerváló törekvés.¹² A „kádárizmust" csak az igazolhatta volna, ha végbeviszi azt, amin alapult: a „szocializmus" megújítását, ami nem jelenthetett volna mást, mint az adminisztratív-ökonomista szocializmussal való szakítást, a társadalmi viszonyok forradalmasítását, egy új termelési mód lehetőségeinek kifej­lesztését.¹³ Kádárt azonban az a követelmény juttatta történelmi szerep­hez, amelyhez aztán rendszere mindvégig tartotta is magát: a politikai hatalom stabilizálása.¹⁴

3. A kádárizmus a világrendszerben

A kádári hatalom létrejöttét egyesek a szovjet érdekekkel (illetve azok jó kiszolgálásával), mások a szovjet-jugoszláv kiegyezéssel, ismét mások azzal a speciális szintetizáló lehetőséggel magyarázzák, amely a rákosista belügyminiszter, s egyszersmind a Rákosi megtestesítette sztáliniz­mus majdnem mártírja, a háború alatti Békepárt vezetője, s Nagy Imre 56-os szövetségese, Kádár János személyében voltak adva. Ez utóbbi felfogás a szovjetek hű kiszolgálójának képét árnyalva – Kádárt inkább a magyar politikai hagyomány „Kállai-kettősének" reprezentánsaként be­mutatva – úgy interpretálja politikáját, hogy az egyszerre akarta bizonyí­tani a dogmatikus kommunistáknak és az 56-osoknak,¹⁵ hogy ő ügyük legjobb folytatója,¹⁶ hiszen az ő céljaikat valósítja meg – a reálpolitika többletével. (Kádár ezen bizonyítási törekvése, noha sem a kemény sztálinistákat, sem a kemény 56-osokat nem tudta sohasem maga mellé állítani, a Kádár-korszak felívelő szakaszában általában sikeres volt:¹⁷ igen sokan – abban az időben e sokaság valószínűleg a többséget je­lentette – hittek abban, hogy Kádár valóban az ő – egymástól persze igencsak különböző – törekvéseiket valósítja meg,¹⁸ tehetséggel forgat­va a politikai taktikázás eszközeit.)¹⁹

A kádári hatalom és a kádári stílus létrejöttének ezek kétségtelenül lényeges összetevői, érdemes azonban a kérdést még tágabb összefüg­gésekbe helyezni: mi tette lehetővé a „kádárizmus" létrejöttét a világ­rendszer viszonyaiban (melynek a szovjet hatalmi érdekek, s a velük szembeni nemzeti ellenállások csak egyik alrendszerét képezték), s mi­lyen szerepet tölthetett be Kádár-Magyarország ebben a világrendszer­ben?

Ma, a kelet-európai államszocializmusok összeomlása után már egy­re nyilvánvalóbb, hogy ez az összeomlás az egész világrend, a Pax Americana megrendülésének jele.²⁰ Hogy a kelet-európai államszocia­lizmusok rendszere – mint például Wallerstein az Eszmélet 8. számában is kifejtette – az USA vezette tőkés világrendszer alrendszere (s a Szov­jetunió szubdomináns nagyhatalom) volt csupán. Ez a világrend a két „szuperhatalom" szembenállásán ós patthelyzetén nyugodott. Koránt­sem volt csupán szimulált szembenállás: mindkét fél meglehetős aktívan igyekezett pozíciókat nyerni a másik térfelén, de igazán lerombolni egyik fél sem akarta a másikat: az államszocializmusnak szüksége volt a tőkés centrumok időnkénti segítségére, a tőkés centrumoknak pedig ar­ra, hogy azok a nagyon labilis félperifériák, amelyeken az államszocializ­mus létrejött, erős kezű ellenőrzés alatt álljanak, és önként (értsd: saját vezetésük által kikényszerítve) igyekezzenek a maximumot előpréselni magukból.²¹ Mindkét félnek szüksége volt a másikra mint mumusra, sa­ját rendszerük status quójának biztosítására: s az enyhülési szakaszok­ban mint tárgyalópartnerre, hogy a másik rendszerrel szimpatizáló töme­geiket a konvergencia reményével szerelhessék le. A két rendszer együttélésében (nemzetközi síkra kivetítve és a két pólus giganti­kus megszemélyesítésével) a 20. századi tőkés társadalom tőke-munka osztálykompromisszuma képeződött le: a szociáldemokrácia 20. századi sikerei éppen ezt a kiegyensúlyozott viszonyrendszert szim­bolizálják (ti. az e századi szociáldemokrácia önmagában testesíti meg ezt az osztálykompromisszumot, s amit el tudott érni, az mindig a világ­rendszerbeli pólusok közti állóháború apró erőeltolódásainak következ­ménye volt). Az egyensúly akkor és azáltal borult fel, hogy – nem utolsósorban a munkásság, ill. nemzetközi megszemélyesítői (így pl. az úgynevezett „szocialista'' világ és a szociáldemokrácia) által elért eredmények következtében – a tőke (mindinkább a relatív ér­téktöbblet kiaknázásából remélve hasznát) technológiai forradal­mat hajtott végre, s ennek az volt a következménye, hogy a klasszikus tőkés-munkás viszony jelentősége a centrumországok tár­sadalmain belül elkezdett visszaszorulni. Ez kikezdte (ez kezdte ki) a bipoláris világrend létjogosultságát is. A sztálinista „második világ" – mint a „munkásosztály szimbolikus képviselője" válaszolhatott volna úgy e kihívásra, hogy maga is elmozdul a tudományos forradalom felé, ám (kisebb jelentőségű, ós általában a hadiipar keretei közt maradó in­novációkon kívül) nem ezt az utat, hanem a korábbi bipoláris világrend fenntartását szorgalmazta. (Ez persze nemcsak azért következett be, mert a sztálini vezető garnitúra képtelen volt a helyes irány felismerésé­re, hanem azért is volt erre képtelen, mert ehhez vagy már jelen kelleti volna lenni Kelet-Európában az új, kapitalizmuson túli társadalmi viszo­nyoknak is, amelyek – tudjuk – nem voltak jelen; vagy ezek létrehozásá­ra kellett volna mozgósítani a társadalmat, ami viszont éppen az e társa­dalmakban uralkodó adminisztratív-ökonomista szemléleten nyugvó ha­talmi formát kezdte volna ki – ez történt 56-ban és 68-ban, s talán Kíná­ban is a Tienanmen téren – s a rendszervédelem logikája nem engedett teret az efféle „eretnekségeknek".) Mivel a kelet-európai államszocializ­musok megmaradtak a „régi" frontvonalak mentén, túllépett rajtuk a fejlődés, s ezzel azt a lehetőséget is elvesztették, hogy szimbolikus an­tikapitalista funkciójukat oly módon módosítsák, hogy (az általuk szimbo­lizált) tőke-munka ellentétbe integrálódjék a tőke-szellemi munka ellen­tót, s így a szellemi munka világszinten megjelenő új erői nem tudtak az antikapitalizmus erői közé integrálódni – saját társadalmaikban sem.²²

A második világháború utáni tőkés fejlődés ugyanakkor nem­csak a szellemi termelés felé történt eltolódással, hanem – többek között éppen ennek segítségével – az ún. Harmadik Világ fokozódó alávetésével Is jellemezhető. Ennek következtében egy olyan le­hetőség is nyílt, hogy a tőke-munka ellentét centrum-periféria ellentétté fogalmazódjék át. Mao Ce-tung Kínája éppen ezt kezdte el képviselni.²³ A hruscsovi Szovjetunió számára azonban világos volt, hogy ezen ellen­tét kiélezésének logikája olyan fellángoló konfrontációhoz vezet, amelyet az egyenlőtlen gazdasági viszonyok mellett „megnyerni" nem lehet,²⁴ így a katonailag is alátámasztott patthelyzet (a centrumban = szociáldemok­rata kompromisszum) tartósítása mellett döntöttek (amelynek kifejeződé­se volt az ötvenes évek végének-hatvanas évek elejének kis konfrontációs húzásokkal építgetett első enyhülési korszaka).

A Kádár-Magyarország, mint egy konfrontáció megoldásának modellje, annak szimbólumává várt, hogy mit jelenthet ez a komp­romisszum a világ „szocialista" fele számára. A „világ szocialista fele" nemcsak a munka-tőke ellentót „munka" oldalát szimbolizálja. A szovjet modell kezdettől fogva egy olyan megoldást kínál, amely a kapi­talizmus kezelhetetlen ós a félperiférián különösen veszélyessé váló ki­egyensúlyozatlanságát „hivatalnoki" módon, az állam fokozott beavatko­zásával igyekszik kezelni. (Lényegében összhangban azzal, ahogy a stabilizáló korrekciót a centrumokban a keynesi modell megvalósítja – nem véletlen Keynes és a Szovjetunió egymás iránti kölcsönős ér­deklődése.) A szovjet modell úgy alakul ki, hogy a töke ellen lázadó, an­nak társadalomszervezésével elégedetlen értelmiség és a munkásság egy része önként hivatalnokká teszi magát, hogy a társadalmat hivatal­noki eszközökkel hozza egyensúlyba.²⁵ Ez viszont azzal jár, hogy a „munkásállam", amelynek szimbolikus funkciója valóban a tőke-munka ellentétpár „munka" oldalának képviselete,²⁶ valójában hivatalnokállam­má válik, s ezért nagyon hamar kialakul a már Orwell által felismert ter­mészete, hogy szükség esetén minden nehézség nélkül alakul át egé­szen más jellegű hivatalnokállammá (amire az 1989/90-es rendszervál­tás könnyűsége eléggé nyilvánvaló bizonyíték).

1956-ban nemcsak Sztálint temette el az SZKP 20. kongresszusa. Megrendült a poláris világrend, de felborításában még egyik fél sem volt érdekeit: az USA igyekezett megnyugtatni a Szovjetuniót, hogy bár olyan döntő változások kezdődtek a társadalomban, amelyek előbb-utóbb megszüntetik a kétpólusú világrendet, ehhez még nem érzik elég erősnek magukat, a Szovjetunió pedig megnyugtatta az Egyesült Álla­mokat, hogy bár érzi, hogy a régi módon nem győzhet, mégsem fog el­keseredett kísérletet tenni a világot elpusztító összecsapásra (Termé­szetesen sem ekkor, sem a későbbiekben nem adtak ehhez egymásnak biztos garanciákat, ezért a bizonytalanság mozzanatai mindig fennma­radtak, lényegében azonban mindketten szentesítették a patthelyzetet). Paradox módon az az ideológiai offenzíva, amellyel Hruscsov a centru­mok fejlődésbeli lekörözését tűzte ki célul, ugyanezt jelzi: a – persze nyilván magukban a szovjet vezetőkben sem tudatosult – lényeg itt nem az irreális „elhagyás" mint cél kitűzése, hanem az, hogy a Szovjetunió elfogadja a versenyt azon a terepen ós azok között a feltételek között, amelyeket az USA kínál fel (éppen a tudományos-technológiai forrada­lom terepén). A Szovjetunió ezt a versenyt nem nyerhette meg, hiszen arra egy pillanatig sem volt hajlandó – és képes sem -, hogy az ennek érdekében kialakítandó társadalmi változásokat végigvigye, így hát a „békés verseny" meghirdetése tulajdonképpen a kapituláció kezdete (amely, mint a fentiekből következik, nem a „szocialista" elit árulása, ha­nem a világrend átalakulása által megkívánt fejlemény volt). Ezt a – centrum érdekei szerint is lassú – kapitulációt, (vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a világrendben a „munka" oldalát képviselő hiva­talnokrendszerek különállásának lassú feloldását) egyértelművé tette az, hogy az értékek centrumába az „életszínvonal emelése" került. (Az ebből következő folyamatokat a visszarendeződések lassították, de ettől fogva lényegében visszafordíthatatlanok voltak.) Az életszínvonal eleve annyival magasabb volt a tőkés centrumokban, hogy ennek középpont­ba helyezése egyértelműen azt jelentette, hogy a világ szovjet fele de facto elismeri a centrum hegemóniáját. E tekintetben nagyjából ugyanaz történt, mint a centrumban a jóléti állam kialakulásával. A klasszikus tőke-munka ellentót jelentősége a szellemi termelés előretörésével csök­kent,²⁷ s ez azzal is járt, hogy a tőke a klasszikus munkásosztály egy részét középosztályosította. Az a bonyolult dialektikus fejlődés játszódott tehát le a 20. században, hogy a tőke-munka ellentét múlt századi, e század eleji kiéleződése közel hozta a tőkés társadalom megdönté­sének lehetőségét, erre a tőke első lépésben a frontvonalak stabili­zálásával, második lépésben – a relatív értéktöbblet felé fordulásá­val – a klasszikus tőke-munka viszony visszaszorításával vála­szolt, ennek következtében elkezdtek feloldódni az osztályhatárok, s ez – ellenfele részleges eltüntetésével – ismét megerősítette a tőkét. E folyamat először a centrumokon belül, a jóléti állam kifejlődésé­vel, majd az ötvenes évek közepétől kezdődően a „második világban" is végbement, a század végére jószerint centrum-periféria viszonnyá de­formálva a hajdani tőke-munka ellentétet.²⁸

A hruscsovi fordulat mintaországa Magyarország lett. 56-ban a külön­böző erők mindegyike érezte, ha nem látta is át (mint ahogy akkor a vi­lágban senki sem láthatta még tudatosan át) a fent vázolt változásokat, (azok sem, akik a szükséges lépéseket politikailag megtették). Akik a polgári restauráció lehetőségét érezték, ezért munkálkodtak, a Nagy Im­re köré gyűlt reformkommunisták pedig a sztálini modell végét le­hetőségnek érezték arra, hogy a szocializmuson belüli demokratizációt (értsd = a szellemi termelési mód, a korszerű fejlődés irányában tett tár­sadalomátalakítási lépeseket) végrehajtsák. Ez az út azonban (mint később ez e célt még egyértelműbben képviselő Prágai Tavasz sorsa is bebizonyította) az adminisztratív-ökonomista szocializmus hatalmi rend­szere számára elfogadhatatlan volt, s az volt a tőkés centrumok számá­ra is (amelynek megfelelt a régi értelemben vett – nagyüzemi termelésre alapozott – munkát képviselő, így mind korszerűtlenebbé váló s ezért előbb-utóbb felszámolásra ítélt szovjetrendszer, viszont a szellemi ter­melés irányában fordulatot végrehajtó szocializmus kiszámíthatatlan kö­vetkezményeket hordott volna magában: netán létrejött volna egy, a ka­pitalizmussal valóban alteráló termelési mód, amelyben a tőkés centru­mok szellemi termelői vonzó és működő társadalmi modellt találtak vol­na maguknak²⁹ stb.).³⁰ 56-ban Kádár ebben a tekintetben az ekkor Hruscsov által vezetett adminisztratív-ökonomista szocializmus képvi­selőjeként támogatta a felkelést, míg az a régi modell folytathatatlanságát jelezte (s 56 után is mindig világosan elhatárolódott a „régi rendörtől"):de szembefordult az adminisztratív-ökonomista „szovjet"-szocializmus korlátainak megkérdőjelezésével (s ezzel mégiscsak elnyerte a „régi gárda" nemszeretem támogatását is). 56 után a Kádár-rendszer – a hruscsovi megoldással összhangban, de akár saját felismerésből is – az életszínvonalpolitikára helyezte a hangsúlyt, úgy ítélte meg, hogy az 56-os elégedetlenség lényege (a terrorisztikus hatalomgyakorlási módszerek keltette létbizonytalanság és a nemzeti elnyomás elleni lázadáson kívül) az életszínvonallal való elégedetlenség, s a továb­biakban döntően ezt kell korrigálni. Ezzel azonban, mint már utaltunk rá, közvetve elismerte a fejlett Nyugat fölényét ós effektíve megkezdte a tár­sadalom ráhangolását e centrum követésére. A „kádárizmus" tehát a hivatalnokállam öntudatlan kapitulációs stratégiája: mintája a szo­ciáldemokrácia kompromisszuma által megtestesített Jóléti modell; s azon a hiten alapszik, hogy miként a szociáldemokrácia a hatalmi rendszer részévé vált, ő Is úgy tudja végrehajtani ezt a konvergen­ciát, a „munkásosztály középosztályosodását", hogy közben kiví­vott hatalmi pozícióit megtarthatja. A .piaci szocializmus", a „szocia­lista demokrácia" stb. jelszavai ezt az elképzelést jelképezik.³¹ A kádári Magyarország ugyanakkor a világrendszer frontvonalán jó sakkterep a tőkés centrumok és a Szovjetunió számára: a Szovjetunió számára, amely nem volt képes a változásokat olyan ütemben végrehajtani, mint Magyarország, a magyar példa mindig kiszámíthatatlan veszélyeket rej­tett magában, ugyanakkor emelkedő életszínvonala révén mintegy a rendszer „tudat alatti én"-jének szerepét is betöltötte; a tőke viszont ép­pen az 56-ban előreszaladó, s ezzel a mozgékonyság előjogát magának biztosító Magyarország változásain keresztül tudta megüzenni Kelet-Eu­rópának a lehetséges menetrendet. (Természetesen mindez nem volt automatikus. A „kádárizmus" kétségtelen érdeme, hogy a mozgékony­ság lehetőségét – ha nem is mindig a lehetséges mértékben – kihasz­nálta; a nagyhatalmak pedig – akárcsak más kelet-európai és harmadik világbeli országokat – arra is használták Magyarországot, hogy a teljesen soha nem determinált³² játszmában itt-ott előrenyomulhassanak.)³³

4. A „kádárizmus" társadalmi háttere

A „kádárizmus", ebben több elemzője egyetért, egyfajta „keleti" közép­osztályosodással (felemás „polgárosodással", korlátozott modernizációval, „negatív individualizációval" stb.) járt együtt. A társadalom közepén elhe­lyezkedő rétegek minden „realista" hatalmat támogatnak: a „realista" po­litika ugyanis a szélsőséges megoldások kerülésével egyúttal mindig azt is kifejezésre juttatja, hogy nem – a valamilyen szempontból – a társa­dalmi struktúra szélén elhelyezkedő csoportok – ergo: a középnek a pártján áll. A „realizmus" persze nagyon relatív fogalom: mindig a szélsőségek közötti egyensúlyozást jelent, sokszor azon a módon, hogy maga teremt olyan szélsőségeket, amelyek között aztán középre húz­hat. Az ilyen politika valóban mindig reális a szélsőségek felvállalóinak politikájához képest, hiszen a különböző erők ütközési ós egyensúly-rendszerén nyugvó társadalom eleve nem képes (és nem is akar) tartó­san valamelyik szélének igényei, diktátuma, szájaíze szerint működni. A realista politika dinamikus bázisát azok a csoportok alkotják, amelyek a középre kerüléssel emelkedést élnek át,³⁴ ill. amelyeknek a „realista" po­litika azt jelzi vissza, hogy középhelyzetük révén ők a társadalom leg­meghatározóbb elemei. Kádár esetében több feltétel is adva volt, hogy ezt a középre rendeződést a legkülönfélébb rétegek tagjai átélhessék. A munkáselit számára személye azt jelezte, hogy egy „igazi munkás" a ve­zető, akinek mentalitása garancia arra, hogy odafigyel a munkásérde­kekre (s a realista politika ezt igazolta is, amennyiben a legkisebb mun­kástiltakozást is azonnal elsimító intézkedések követték).³⁵ A parasztság számára a keserves téeszesítés idején megteremtették a ,jó király" míto­szát, akihez a „túlkapások" ellen eredményesen lehet fordulni; ám ez a mítosz nem gyökerezett volna meg anélkül, amit a „realista politika" a falun jelentett: a korábbi szegényparaszt eredetű helyi vezetők középpa­raszt (sőt, olykor gazdagparaszt) származásúakkal való felváltása – vagyis a meglévő társadalmi mikrohierarchiához való „realista" igazo­dás -, vagy a háztáji legalizálása – vagyis a mikrogazdaság realitásai­hoz való igazodás – nélkül. Az értelmiség számára a „kádárizmus" a szerepvállalás lehetőségét nyújtotta, méghozzá eléggé differenciált for­mában: a „három T" – természetesen a „tiltás"-ban megnyilvánuló korlá­tozottság zsarnoki ténye mellett – egyúttal azt is jelentette, hogy az ér­telmiség választhatott, hogy ebben a mozgástérben melyik szerepet vál­lalja fel: e szerepek között az aktív rendszertámogatótól a kritikus párto­lón vagy a semleges, apolitikus szakértőn át többféle (a korábbiaknál kétségkívül több féle) szerep kínálkozott, egészen az ellenzékiség külön­böző fokozataiig. Tulajdonképpen a („hősies") ellenzékiség is a vállalha­tó szerepek közé került, s csak szélső esetekben ós kiélezettebb idősza­kokban járt azzal, hogy a hatalom e szerepet elutasította.³⁶ (Ilyenkor a „tiltotton" túl megjelent egy negyedik „T": a „tűrhetetlen".) Természetesen a rendszer bázisához tartoztak az átalakuló hivatalnok-csoportok.³⁷ E csoportok kettős értelemben is átalakultak. Egyrészt a régi, „rákosista" kádereket lassan leváltotta egy új hivatalnoki középréteg, amelynél az eszmei hűség követelményei már csak formalizáltan maradtak meg (és egyre másodlagos abban a gördülékeny végrehajtás alapkövetelményé­hez képest).³⁸ Másrészt maguk az egyes emberek is átformálódtak: a munkásmozgalom pártfegyelme által engedelmes hivatalnok-alapanyag­gá gyúrt káderek 45 után egy, az osztályharcot hatalmi helyzetből folyta­tó igazgatási struktúra részei lettek, a kádári apparátusban a harci ele­mek fokozatosan csökkentek, s a .hivatalnokok" fő feladatait mindinkább a békeidők mindennapi eladminisztrálgatása jelentette.³⁹ A középre hú­zó politika növelte ós erősítette a középrétegeket ós egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a szélsőségekről (ezzel is megtámogatva egyébként a középrétegek öntudatát: „mi vagyunk a reális nép").

Mindez egy olyan sajátos tulajdonszerkezetre támaszkodott, amely­nek modellje a magyar mezőgazdaságban kialakított téesz-háztáji szim­biózissal szimbolizálható. A gazdaság alapját az állami, ill. állami jellegű tulajdon határozta meg, ezt az állami tulajdont azonban igen nagy szá­zalékban „kiadták" (vagy ha nem adták is ki, de mindenesetre felhasz­nálták) személyi haszonszerzésre. A rendszer hanyatlása idején egyre élesebben kárhoztatott etatista paternalizmus számos területen tette le­hetővé az egyéni vállalkozást: az olcsó bérű lakások albérletbe vagy fi­zetővendég szolgálatba adásának lehetőségétől az árszínvonal-különb­ségeket kihasználó turistakereskedelmen ós a munkások által „fusira" használt állami tulajdonú gépeken át addig a vagyonosodási lehetősé­gig, amelyet az állami tulajdonú üzemek menedzserei különböző mani­pulációkkal biztosíthattak maguknak.⁴⁰ Mindezeknek a közös lényege ugyanis az volt, hogy – bár az állam a jogrendszer gyeplőjével állandóan féken tarthatta e teljesen sosem legalizált, „fekete" lehetőségeket⁴¹ – a társadalom viszonylag széles csoportjai e lehetőségek által gazdasági­lag megerősödhettek. Az állami tulajdon biztos garancia volt a „vállalko­zó" egyén teljes tönkremenése ellen (a „szabad" egyéni vállalkozás ilyen garanciákat sósom nyújt), másfelől be is határolta a gyarapodás le­hetőségeit. Ez kettős tudatot alakított ki a középrétegekben: elégedet­lenséget a rendszerrel szemben, amely nem hagyja őt igazán meggaz­dagodni (a rendszerváltás követelése, mint már említettük, leginkább ép­pen ezen a közérzeti elemen alapult), ezt az elégedetlenséget azonban – míg fennállt – kompenzálta (s a rendszerhez fűződő utólagos nosztal­giákat is megalapozta) a relatív biztonság tudata.

E „középosztályosodás" másik sajátossága az volt, hogy – mint fen­tebb említettük – a „hivatalnoki" jelleg határozta meg, nemcsak annyi­ban, hogy széles hivatalnokrétegre támaszkodott, hanem abban is, hogy a társadalmi lét szinte minden szereplőjében „hivatalnoki" mentalitást fel­tételezett (s részben ilyen mentalitást is alakított ki). A mobilitásnak a modern társadalmakban három tő útja van: a tőkés, a szellemi és a hivatalnoki mobilitás.⁴² A tőkés mobilitás elé a rendszer korlátokat állí­tott, a szellemit szintén korlátok között engedte csak érvényesülni: az ál­lam iránti lojalitás követelményei ugyanakkor a társadalom minden szint­jén utat nyitottak a hivatalnoki mentalitás útján való felemelkedésnek.⁴³ Nemcsak annyiban, hogy hivatalnokká, káderré a társadalom minden ré­tegéből „fel" lehetett emelkedni, de annyiban is, hogy e mobilitási út ki­tüntetett út volt. Bár a hivatalnoki karrier lehetőségét sokan elutasították, igazi hatalmi pozíciót ez nyújtott, s ily módon a szellemi – s olykor a gaz­dasági – karriert tovább lehetett fokozni a hivatalnoki emelkedés csator­náiba való „átzsilipelődéssel".

A hivatalnoki mentalitás hegemóniája jegyében meghatározott kö­zéposztályosodással szorosan összefügg a „realizmus" ideológiája. A „realitás" (a szélsőségek kerülése, a jelenorientáltság, az aktív változta­tásokkal, a folyamatokkal szemben a tényekre, adottságokra helyezett hangsúly) többek között éppen a világot „jól elkormányzó" adminisztráció eszménye. Ám a „realista" politika nem feltétlenül racionális is egyben. A lehetőségekkel számolás eredményezhet ésszerű lépéseket, de nem szükségképpen vezet el azokhoz. Az ésszerűség van amikor radikális változtatásokat kíván. A „realista" viszont alapvetően konzervatív. Ezzel függ össze, hogy a Kádár-politika tulajdonképpen egyetlen nagy társa­dalmi csoporttal nem tudott igazán mit kezdeni: a mindenkori ifjúsággal.

56 után a politika mindinkább jelenre orientálttá vált. Egyes mind üre­sebb jelszavak hangoztatásán kívül lényegében feladta az ideologikus jövő-centrizmust, de a múlttal sem volt békében. Látszólag ugyan szíve­sen nyúlt az őt igazoló múlt korszakokhoz (kiegyezéskor, Gründerzeit, NEP-korszak stb.), de miként saját közvetlen előzményeit sem tudta vál­lalni, így nem tudta magát igazán beágyazni a történelem egészébe sem. Igyekezett folytatni azt a magyar politikai hagyományt, melyben legerősebb vonulat a „fontolva haladás", és az ezzel együtt járó említett Kállay-kettős vagy csárdáspolitika. Ez a hagyomány azonban nem „a" nemzet hagyománya, hanem a hivatalnoki középrétegé, amelynek meg­erősödése mindig a további fejlődés visszavételével, a társadalom meg­csontosodásával jár együtt.⁴⁴ A múltba fordulás adhat egy társadalom­nak többletenergiákat, amennyiben lappangó tartalékok felelevenedését eredményezi, ilyen értelemben azonban a Kádár-korszak sosem volt múltba forduló:⁴⁵ jelenorientációja végső soron a jövő ós a múlt egyidejű háttérbe szorítását jelentette. Az ifjúsággal is ezért nem tudott mit kez­deni: egy igazából jövő-motiváció nélküli társadalomnak, pontosabban az ilyen szemléletű hatalomnak egyszerűen nincs igazán szüksége a jövőt megtestesítő ifjúságra, és ezt több egymás utáni nemzedék a bőrén tapasztatta meg. Mindig az ifjúság számított a társadalom leggya­núsabb, legmegbízhatatlanabb rétegének, amelyet a hatalom mindig megosztandó, és pl. a lakáshiánnyal, az indulási lehetőségek alacsony szintjével lefegyverezendő, depolitizálandó potenciális ellenfelének te­kintett (így volt ez a késő 50-es évek ,"rock"-egzisztencialista-jampec, a 60-as évek „beat"-hippie-huligán, a 70-es évek „disco"-konzum és vé­gül a 80-as évek „punk-csöves"-fideszes nemzedékével egyaránt). Hol attól féltették a társadalmat, hogy a fiatalok jövőorientáltsága a kapitaliz­must hozza be (gyorsabban a kelleténél ós anélkül, hogy a hatalom, amelynek átmentésében a fiatalok nem érdekeitek,⁴⁶ konvertálódhat­nék); hol attól, hogy az ideológiával túlságosan azonosuló ifjúsági avant­gárd „balossága" voluntarista, kalandor megoldások örvényébe taszítja a társadalmat, és ideológiai piedesztálja elragadásával kihúzza a talajt a hatalom alól.

Az ifjúság és általában az ellenzékiség kezelésére kidolgoztak egy olyan technikát, amely az ellenzékiség „különcségként" való legalizálá­sával tulajdonképpen rendszererősítővé változtatta a kritikát is (kivéve ha az a rendszer alapjait vagy tabuit kérdőjelezte meg, de – joggal – feltételezte, hogy ezt a végletesen radikális szembenállást kevesen vál­lalják fel. Hiszen – mint már többen beszámoltak róla – a hirdetetten megnövelt mozgástér növelte az öncenzúrát is: ha nagyjából, ha korlá­tozottan is, de elmondhatjuk, amit akarunk, akkor kevésbé vállalunk fel egy nyílt kenyértörést).

A leszerelt ellenfél azonban ellenfél marad, sőt, a múlt és a jelen egyidejű elnyomásával a korszak apránként még szaporította is ellenfe­leit: kik a múlt, kik a jövő elsorvasztását írták a számlájára.

Kádár „nemzeti egység" korszakát két kvázimegosztottság határolja, (s ha túltekintünk a korszak szűk értelemben vett határain, akkor két kvázi nemzeti egységet választ el egymástól). A két kvázimegosztottság Kádár 56 végi hatalommegragadása ós temetése. Mindkét esetben megoszlik a közvélemény. 56 végén emlékezetes a falfeliratok csatája (pl.: „Éljen Kádár! Féljen Kádár! Ne féljen Kádár! Miért ne féljen Kádár? Semmiért ne féljen Kádár!⁴⁷ ). A Kádár-temetés pedig a Nagy Imre-te­metésre adott válasz is. Látszólag mindkét esetben polgárháborúsán megosztott az ország. Kádár-hívek itt, ellenfelei a túloldalon. Ez azon­ban csak kvázi-megosztottság: az első esetben Kádár még nem, a te­metéskor magától értetődően már nem jelent alternatívát: a realista, kö­zéprétegekre támaszkodó, s ekként „nemzeti egységet" teremtő Kádár 56-ban még egy szélsőség zászlója, a rendszerváltás idején pedig már csak egy stabilitás emléke. (De persze kvázi-egység a Kádár korszakot megelőző 56 és az e kort követő rendszerváltás akarásában megnyilvá­nuló össznépi egyetértés is: 56-ban is, 89-ben is a „változás" szinte egyöntetű akarása rendkívül sokféle, egymással gyakran éppen ellenté­tes törekvést takar.) Ebből a szempontból Kádárnak azért sikerült a köz­tes időszak első harmadának végén viszonylagos társadalmi békét te­remtenie, mert .realista" konzervativizmusával arra törekedett, hogy – a téeszesítés új nekilendülésétől ós az ezt követő rohamos urbanizáció korántsem mellékes fejleményétől eltekintve, és ennek végrehajtása után – lényegében változatlanul hagyja, konzerválja a társadalom társadalomszerkezeti elemeit.⁴⁸ („Realista" középre igazodása abban is meg­nyilvánult, hogy egyszerre tudta meggyőzően elfogadtatni a jövőorientál­takkal, hogy halad, és a múltorientáltakkal, hogy visszanyúl a múlt hasz­nosítható elemeiért, miközben lényegi törekvései valójában egyikre sem irányultak.)

A „realista" politikának van egy nagy hátulütője. Amint ugyanis hatal­ma meggyengül, ezzel legitimitása lényegét veszti el: a hatalmát gyako­rolni már nem igazán képes realista már nem realista.

A Kádár-korszak sokak által elemzett taktikája volt a társadalom atomizálása, az egyének kisvilágukba zárása. Ez az individualizáció termé­szetszerűen megint csak elősegítette a társadalom kapitalizmus felé for­dulását, hiszen a létező kapitalizmus nemcsak az életszínvonal terén, de az individualitás kifejlődésének feltételeiben, mozgásterében is többet tud egyelőre nyújtani, mint a – mégoly szofisztikáit – (adminisztratív-öko­nomista) szocializmus; az egyén „lelkében" zajló küzdelemben egyelőre még a kapitalizmus győz. Maga Kádár ós közvetlen követői nyilván nem gondolkoztak a kapitalizmus restaurációjában, nem tekinthető azonban véletlennek, hogy az egyébként Kádárt támogató közgazdász-szocioló­gus elit – és ennek nyomán a mindinkább „felvilágosulttá váló" appará­tus – ítéletei, döntései de facto (s tulajdonképpen szinte kezdettől fogva) ehhez közelítettek.

Végül tehát az a politika, amelynek legfőbb célja az adott rendszer stabilizációja, önmaga destabilizációjának alapjait termeli ki: Magyaror­szágon szervesen jutottak végkifejletük közelébe azok a folyamatok, amelyek a keleti tömb többi országában nagyobbrészt a világrendszer jellegének változása következtében mentek csak végbe. A „kádárizmus" jelentős mértékben maga hozta létre ellenfeleit és lerombolóit is.

5. A „kádárizmus" és örökösei

Jelenorientáltsága szembefordította vele a nemzeti konzervativizmus képviselőit éppúgy, mint a dinamikus haladás elkötelezettjeit, és lénye­gében az ifjúság egészét. Túlzott „realizmusa"⁴⁹ a romantikusokat, működésének számos irracionális eleme⁵⁰ a józan ésszerűséget kívánó többséget. S mikor ez a „realizmus" (az egész „második világot" felmor­zsoló válság következtében) már csak a stagnálás (majd a fékezett ha­nyatlás) fenntartására volt alkalmas, szúk két évtized alatt felélte tartalé­kait, elvesztette igazoló alapját: eredményességét, s ezzel támogatottsá­gát is. A középrétegeknek új „realistákra" volt szükségük, akiktől azt re­mélhették, hogy – megint csak szélsőségektől mentesen – helyreállítják a lassú gyarapodás stabilitását.

Bekövetkezett hát a rendszerváltás.⁵¹ A rendszerváltást végrehajtó erők azonban nem a semmiből keletkeztek: mint pejoratív éllel egymás szemébe szokták vágni: (csaknem) valamennyien a „kádárizmus" gyer­mekei, teremtményei, vagy legalábbis alakítottjai.⁵² Nemcsak annyiban, hogy – mint a kormány stílusáról oly sokan elmondták már – sok tekin­tetben követik a „realista" Kádár-korszak bevált patentjeit, de abban is, hogy politikájuk, értékeik mélyén kimutathatók a negyvenéves adminisztratív-ökonomista szocializmus nyomai. A liberálisok ezért sokszor „szociálliberálisok", a nemzetiek egy része ezért (és ennyiben) „nemzeti szo­cialista". Minthogy az adminisztratív-ökonomista szocializmus egyik legfőbb sajátossága a maga állami-hivatali természete, így örökösei is lényegesen nagyobb súllyal használják az államot és hivatalait, ill. lénye­gesen nagyobb súllyal foglalkoznak az állammal és hivatalaival, mint e pártok nyugati megfelelői. Ugyanakkor a rendszerváltók abban is követik – nemcsak a „kádárizmust", hanem – az egész adminisztratív-ökonomis­ta szocializmust, hogy túldimenzionálják a politika, s ennek részben esz­köze, részben céljaként a gazdaság szerepét, s megint csak nem veszik figyelembe a társadalmi viszonyokét. Nem veszik figyelembe a társadal­mi viszonyok azon hic et nunc-ját, amit a maguk konzerválásra törekvő módján, de többek között éppen a „kádárizmus" évtizedei alakították ki.⁵³ (A rétegszerkezet, az egyes társadalmi csoportok értékei, törekvé­sei stb.)

A „kádárizmus" örökösei persze – másképpen – azok is, akik valami­lyen módon továbbviszik annak deklarált értékeit. Az adminisztratív-öko­nomista szocializmust lebontó reformkommunistáknak még annyira sem volt saját ideológiájuk, mint (az életszínvonal-politikát meghirdető) „kádá­rizmusnak", a sztálinizmus tagadásaként Az antikádárista reformkom­munistáknak már csak a tagadás jutott: ez folytathatatlan. De felépíteni semmit sem tudtak helyette. Az általuk (is) megindított lebontó folyama­tok a „szocializmus" híveit (akik között keverednek – olykor egy ember tudatán belül is – az „eszményi" szocializmus hitvallói, az „osztályhar­cos" sztálini szocializmus katonái, és a jóléti" paternalista „kádárizmus" hű aktivistái,⁵⁴ egyfelől felszabadították (egy bürokratikus rend végső so­ron senkinek sem kellemes szolgálata alól), másfelől marginalizálták (ki­húzták alóluk „saját" társadalmi rendjüket).⁵⁵ Mindazonáltal a „kádáriz­mus" liberálisabb hatalomgyakorlási jellegének az is következménye, hogy a volt „szocialista" országok közül talán éppen Magyarországon rombolódtak le viszonylag legkevésbé a szocializmus eszmei bázisai, a (korai és késői) ötvenes évek terrorja után itt volt a legkevesebb olyan cselekmény, amely széles körben meggyűlöltette volna ezeket a han­goztatott eszményeket – szemben mondjuk Brezsnyev vagy Ceausescu, vagy akár Husák, Honecker, Zsivkov rendszerével. (A „kádárizmusban" ezek az eszmények inkább megunattak és elhiteltelenedtek.)

6. … és a jövő

Milyen jövője lehet a „kádárizmusnak" Közvetlen értelemben termé­szetesen semmilyen. Az a társadalmi forma, amely e kategóriával jelöl­hető, nemcsak Kádár halála miatt zárult le végérvényesen. De két érte­lemben még feltámadhat. Egyrészt születhetnek iránta nosztalgiák; másrészt, ha a szocializmus valamilyen más formája valaha visszatér, ez megint „át fogja értékelni" a történelmet, s ebben a Kádár-korszak szerepét ós jelentőségét is. Mit jelenthet mindez?

A nosztalgia minden múltkorszakot elér. Egy-egy társadalmi-politikai forma negatívumainak halmozódásával felértékelődik minden alternatí­va, s ezek között, mint már ismertek, felértékelődnek a múlt megoldásai is. Az idősebbek a múltból amúgy is hajlamosak saját ifjúságuk kellemes emlékeit kiemelni, s a legfiatalabbak, akiknek már személyes emlékeik nincsenek a régebbi korszakról, szintén hajlamosak a mindenkori jelen negatívumaival szemben inkább a jelen által kárhoztatott múltat hitele­sebbnek, vonzóbbnak elfogadni.⁵⁶ Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy egy korszak iránti nosztalgia hathatós tendenciává erősödjék. Nem minden múltkorszak alkalmas erre. Egyes munkásrétegek a kor mun­kásmitológiája miatt például már évek óta bizonyos nosztalgiát táplálnak a Rákosi-korszak iránt. A kor totális tagadása valamelyik fiatal nemze­dékben a lázadás formájává teheti e kor jelképeihez való visszatérést is. A Kádár-korszaknak azonban jóval nagyobb esélye van arra, hogy nosztalgiákat vonjon magához – éppen mert a középrétegekre ala­pozott, mert a korszak elejétől és végétől eltekintve lényegében konszolidált időszak, „békeidő" volt, s mert jelenlegi tagadása szá­mos ponton olyan történelemhamisítással (a szerves történelem-építkezés újbóli megtörésével) tudja csak pozitív elemelt, hozadé­kát anullálni, ami szükségképpen visszaüt az egyoldalú kritikusok­ra. (A Horthy-korszak átértékeléseiben ugyanezeket a törvényszerűsé­geket nagyon jól meg lehetett figyelni az elmúlt évek során.) A kapitaliz­mus terhei pedig az egész államszocialista korszak, a „szocializmus" iránti nosztalgiát felerősíthetik.

De: minden nosztalgia visszafelé-cselekvő = reakciós. Nemcsak az időbeli irány miatt: a történelmi nosztalgiák ahhoz hasonlíthatók, amikor valaki gyermekkorába regrediál. Ez mindig menekülés a je­len terheitől, s mert nem a jelen viszonyaiból igyekszik kinöveszte­ni a megoldást, így végső soron passzivizál, nem mozgósítja az új megoldásokat táplálni képes energiákat Ha ilyen nosztalgiák fel fogják értékelni a baloldalt, a kapitalizmus felelős kritikusainak nem szabad ezeket meglovagolniuk. Mert nem felejthető el az sem, hogy a „kádárizmus" nemcsak eredményei nyomát hagyta a történelemben, konstruktív elemei szétválaszthatatlanul összekeveredtek az erőszakkal, az etatizmussal, a szocializmus politikai-gazdasági redukciójából szár­mazó konzervativizmussal stb.⁵⁷ (Arról már nem is beszélve, hogy óha­tatlanul nosztalgiát éreznek a Kádár-korszak iránt azok is, akik csak el­vesztett hatalmukat kívánják vissza s a társadalmi igazságosság hívei­nek ilyenekkel nem lehet közös törekvésük.)

A „kádárizmus" mérlegét nyilván minden korszak újra meg fogja von­ni, s ezen értékelések különbözni fognak egymástól. Alig vitathatatlan azonban e korszak alapvető konzervativizmusa,⁵⁸ (konzerváló alaptö­rekvése, ennek minden demoralizáló következményével együtt),⁵⁹ mint ahogy az sem vitatható, hogy – mint egyébként a konzervatív rendsze­rek igen nagy része – prosperáló szakaszában haladást, viszonylag szé­les rétegek számára bizonyos felemelkedést tett lehetővé.⁶⁰ A történe­lemben játszott szerepe szempontjából azonban olyan korszakként kell viselnie a felelősséget, amely egy új társadalmi forma ígéretét hordta magában⁶¹ (ideológiájában – egyre hiteltelenebbül – ennek „tiszta vizét" prédikálta), de egyben olyan korszakként is, amely en­nek az ígéretnek sosem tudott – és nem is igazán akart – eleget tenni⁶² .

Jegyzetek

1 A szociáldemokrácia esetében persze parlamentáris hatalommeg­ragadásról van szó.

2 Ez valóban a sajátossága volt a rendszernek, de korántsem eré­nye: az „új ember és új világ" formálása a gyakorlatban az ember „homo politicussá"redukálását jelentette -az elidegenedés új formáját az el­idegenedés megszüntetése, a marxizmus eredeti alapcélja helyett. Ez a redukció azután a további lépéseket is meghatározta: maga az októberi forradalom, a leninizmus meghatározó tette is ennek a következménye. A forradalom kirobbantásának racionalitása mellett érvelő Lenin csak a politikai racionalitás érveit tudta felvonultatni döntése mellett: minden egyéb racionalitás (gazdasági, társadalmi, etikai stb.) legalábbis kérdé­sessé tette e döntés helyességét, a helyzetet éretlennek mutatván a va­lóban forradalmi változások keresztülvitelére. A „politikai" szempontok uralma alá redukált társadalom további fejlődését is a (mindinkább totalizált s így despotikus igazgatássá egyszerűsödő) politika határozta meg, s ebből a rendszer fennállásának utolsó pillanatáig nem lehetett kilépni.

3 Ehhez alapot az olyan – elsősorban politikai alapon létrejött – tár­sadalmi változások adtak, mint a paraszti életforma roppant áldozatok árán, de mégiscsak látványosan előrehaladt modernizációja, a nyomor szélsőségeinek visszaszorítása, a számos ellentmondással terhes, de mégiscsak fejlődóst jelentő szociális vívmányok (alanyi jogú foglalkozta­tás, egészségi ellátás, alapoktatás, kultúra) stb.

4 Amelyet tehát talán pontosabb az ezen „állami" szocializmus ter­mészetét is meghatározó szemlélet jegyében „adminisztratív-ökonomis­ta" szocializmusnak nevezni…: az állami jelleg nem e rendszer specifiku­ma, s csak következménye uralkodóan adminisztratív-politikai és ökono­mista – azaz a politikai szférában hozott intézkedéseket ós a gazdaság, a termelés bizonyos vonatkozásait egyoldalúan túlhangsúlyozó – termé­szetének.

5 Mindvégig „kádárizmusról" beszélünk, mert ugyan a „kádárizmus" jellegét nagymértékben a hruscsovi politika határozta meg, a hruscsovi politikát végül is csak Magyarországon (vagy legkövetkezetesebben Ma­gyarországon) sikerült végigfuttatni (a rövid dubceki kísérlettől eltekint­ve), s még az is megkockáztatható, hogy éppen a magyar út sajátossá­gai – különösen az 56-os felkelés tanulságai – nagymértékben hatottak minden kelet-európai reformkísérletre (az oroszt is beleértve) – túlmenve Hruscsov eredeti törekvésein is -, s így a magyar kísérlet vált a „reform-kommunista" modell „klasszikus útjává"; akkor is, ha elméleti alternatí­vát, s ilyen értelemben bármiféle „izmust" a Kádár-korszak semmikép­pen sem képviselt.

6 Akkor is így van ez, ha sokan éppen azért váltak annak idején a „kádárizmus" híveié, mert úgy érezték, hogy az – az 56 utáni megtorlá­sok lezárulásától kezdve – valami érzékelhetően újat hozott: a sztáliniz­mushoz képest a „szocializmus" nyitottabb, türelmesebb, a polgári világ erényeit integrálni képesebb, eredményesebb, „emberléptékűbb" válto­zatát. (Ezt a rendszer maga is terjesztette magáról, miközben – taktikai okokból – azt is folyvást hangsúlyozták, hogy „nincs magyar út".) A Rá­kosi-, ós Kádár-rendszer stílus- (ill. a stílust, s a mentalitást is meghatá­rozó szerkezeti) különbségei vitathatatlanok. Kétségtelen tehát, hogy a „szocializmusnak" (pontosabban az adminisztratív-ökonomista szocializ­musnak) egy új változata jelent meg. Míg azonban a tőkés társadalom egyes szakaszai, az adminisztratív-ökonomista társadalmat kialakító sztálinizmus vagy egy potenciális valódi szocializmus történetfilozófiai szempontból különváló, eltérő elméleti alapokkal jellemezhető entitások; a „kádárizmus" sajátosságai nem támaszkodtak ilyen körülírható elméleti alapokra, hanem csak reflektáltak a sztálinizmusra: e sajátosságok egy­részt a sztálinizmus bizonyos jellemzőinek egyszerű tagadásával, más­részt a polgári társadalmak bizonyos vonásainak beemelésével jöttek létre.

7 Ez megint Hruscsovról is elmondható.

8 Ez az összefonódás ekkor már mindinkább üresnek, mesterkélt­nek, s ezért fölösleges ballasztnak látszott. Az ideológia kiüresedése azonban csak kifejeződése volt annak a folytonosan növekvő szakadék­nak, ami a társadalom deklarált eszményei és a reális lehetőségek kö­zött voltak. (Ha a feltételek elégtelenek, akkor az idő maga is e szakadé­kot növelő tényező, hiszen a „kipróbálás" előtt eldönthetetlenek egy esz­mény realizálási esélyei.)

9 Amikor Lukács az ÚGM kritikájaként felvetette, hogy semmit sem fog érni az egész a munkásdemokrácia megvalósítása nélkül, ezzel lé­nyegében arra figyelmeztetett, hogy ha a társadalmi viszonyokban (a kapitalizmushoz képesti) forradalmi változások nem mennek végbe, ak­kor illúzió szocializmusban gondolkozni. Csakhogy itt nem a belátás hiá­nyáról volt szó: az adminisztratív-ökonomista szocializmus – a paraszt­ság földtől való megfosztásával végrehajtott eredeti felhalmozás valóban nagy társadalmi változásokat eredményező hatásaitól eltekintve – követ­kezetesen elzárkózott a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítására tett minden próbálkozástól. Hogy miért, erre később visszatérünk.

10 Ez nemcsak szándékos – s nem is csak a külső kényszerek kö­vetkeztében végrehajtott kényszerlépés volt. Magyarországon pl. a „marxista nemzedék", aki a 45 utáni „új társadalomépítés" törzsgárdájául szegődött, valójában csak egy nemzedéktöredék volt. Minden nemze­dék gondolkodását több egymással konkurens ideológia határozza meg: ezek viszont hatnak egymásra, ós a társadalom valóságos tudata­lakulása a különböző irányzatok eredőjében megy végbe. Az 50-es évek (beleértve 56-ot is!) ifjú nemzedéke a friss „marxizmus" mellett legalább annyira az egzisztencializmus befolyása alatt is állt. A „kádárizmus" ki­alakulásában nem elhanyagolható tény, hogy az ideológiai hatásokban ezek az elemek szintetizálódtak. Az 56 utáni Magyarország a szellemi hangadó réteg szemléletalakulásának következtében végül is egy állam­szocialista keretek között megvalósuló vulgarizált egzisztencializmus or­szágának is tekinthető. (A pl. Hankiss Elemér vizsgálataiban leírt „nega­tív individualizáció" ennek a szellemiségnek a megnyilvánulása. Az ilyen, kora jellemző szellemiséget persze nem tudatos, szándékos befolyások alakítják ki, hanem az egyes emberek döntéseinek – a hatalom lépései­nek, a szellemi elit problémafelvetéseinek, az egyének tömeges létfenn­tartó válaszreakcióinak – eredőjeként jön létre, a így jött létre ez a fajta sajátos „vulgáregzisztencializmus" is.) Ennek a sajátos közszemléletnek, szellemének a jellegéből viszont megint csak az következik, hogy egy kollektivistának hirdetett rendszer itt és ekkor eleve elhalásra volt ítélve.

11 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a „rendszer emberei" a (hi­tük jegyében innovációkra is képes) „hívők" helyett mindinkább a (több­nyire mindenféle hit nélküli) végrehajtók lettek; a rendszer mindinkább feladta a moralitás igényét, gyakorlatilag amorális lett, ami tökéletes el­lentmondásban van a szocializmus deklaráltan teleologikus (következés­képpen morális megalapozottságú, hisz enélkül a jövőre mozgósítani képtelen) természetével.

12 A kompromisszumok azután lassan a rendszer irányítóinak szemléletét is átformálták, s ezek előbb a hitvesztés által „tudat alatt", később mind tudatosabban is elfogadták a (saját maguktól is mind távo­libb rendszer) vereségét: lélekben jó előre végbement az 1989-90-ben bekövetkezett kapituláció.

13 Például a szellemi termelésnek – a tudomány, oktatás, kultúra fejlesztésének – adott prioritással, a közvetlen demokrácia intézményei­nek kifejlesztésével stb.

14 Kádár így a „politika embere" volt, a politika dominanciájával meghatározható szemlélet reprezentánsa, mint oly sokan mások a törté­nelemben, Robespierre-tól Deák Ferencen át mondjuk Churchillig (hogy a dominánsan politikai meghatározottság egymástól a politika tartalmá­ban egyébként különböző képviselőit említsük). Mert vannak olyan közé­leti (politikai) szereplők is, akiket nem a (szűkebb értelemben vett) politi­ka, hanem a gazdaság szükségletei tolnak előtérbe (mint a Kádár-kor­szakban Csikós Nagy Béla, Fehér Lajos vagy Fock Jenő, vagy másutt Helmut Schmidt, Margaret Thatcher, Alekszej Koszigin); vagy éppen az átformálásra megérett társadalmi viszonyok szükségletei, mint pl. Lin­coln, vagy Mahatma Gandhi esetében; esetleg a tudat átalakulásának szimbólumaként Pierre Abelard, Luther, Rousseau, XXIII. János… És hát természetesen van, s mindig volt is számos olyan politikus, aki több­féle (politikai, társadalmi, tudati, vagy gazdasági) változás szükségletét egyszerre képes megtestesíteni, mint Széchenyi, Petőfi, Lorenzo Medici vagy F. D. Roosevelt stb.

15 Miközben persze mindkettőjüket ellenfelének, olykor ellenségé­nek tekintette, de (s éppen ezért is) politikai tőkéjüket magához, ill. az általa megteremtett rendszerhez kívánta kapcsolni.

16 Hasonlóképp: a szovjeteknek és a velük szembeni nemzeti elle­nállásnak is egyszerre igyekezett bizonyítani, hogy ó ügyük legeredmé­nyesebb előretolt bástyája.

17 Itt kell megjegyezni azt, hogy Kádár – mint a politikusok nagyobb része – valószínűleg lépései többségét abban a meggyőződésben tette, hogy ezzel használja a legtöbbet nemzetének (és/vagy pártjának, ami azonban feltehetőleg szintén elválaszthatatlanul összefonódott a szem­léletében). A politikusok ezen törekvéset népük eredményeiken méri le, s avatja őket a nemzet atyjává, vagy nemzetvesztővé annak függvényé­ben, hogy politikájuk milyen viszonyokhoz vezetett. A hatvanas években, ill. még talán a hetvenes évek első felében is az emelkedő életszínvonal igen sokakat arra késztetett, hogy Kádár vezetői képességeit elismerjék, s mivel saját helyzetük vagy környezetük helyzete javult, ezt úgy értel­mezzék, hogy Kádár az ó céljaik szempontjából (is) hasznos tevékeny­séget végzett.

18 Hiba volna ebben Kádár részéről pusztán politikai sakkozást lát­ni: ót valószínűleg éppen az tette alkalmassá erre a szerepre, hogy sze­mélyiségében, meggyőződéseiben is keveredtek a különböző szempon­tok, s közülük hol ez, hol az került nagyobb hangsúllyal előtérbe: az biz­tos, hogy domináns mozzanatként az államszocializmus (az adminiszt­ratív-ökonomista szocializmus) hatalmi stabilitásának védelmével.

19 A sikeres személyi hatalomösszpontosítás titka nem is annyira a hatalmi szervezetek centralizárt kézbentartása (persze ez sem elhanya­golható eszköz az egyeduralkodók kezében), hanem éppen az a taktikai képesség, amellyel egy-egy egyeduralomra törő személy el tudja hitetni a legkülönfélébb irányzatokkal, hogy ő – és csakis ő – képes céljaik leg­eredményesebb megvalósítására. Kádár esetében ez is tovább árnyal­ható: noha a hatalom – mint minden profi politikusnál – nyilván nála is meghatározó szempont volt, a különböző elemzések ós emlékezések ál­talában egyetértenek azzal, hogy Kádár esetében ez nem jelentett hatal­mi mániát, ó személyes ambícióit mindig összeötvözte az „ügy" vagy a „párt" puritán szolgálatéval, ami persze egyébként tovább növeli a sze­mélyi hatalom stabilitását. („Jó király" effektus.)

20 Hogy például a feltörekvő hajdani tengelyhatalmak ezen össze­omlásnak vajon potenciális haszonélvezői csupán, vagy részben okozói is, ez további kérdés. Az biztos, hogy a folyamatokat nemcsak a két „szuperhatalom" versenye – s ebben Amerika végső győzelme – hatá­rozta meg, hanem legalább annyira a tőkés centrumok önmozgása és lehetőségeinek változása is (s a szovjet összeomlás sem csak a rend­szer belső szétmállásának, de legalább annyira a centrumokban zajló mozgásoknak volt a következménye, így ha érteni akarjuk a „második világ" összeomlását, figyelmünket a jövőben mindinkább a centrumtár­sadalmakban végbement és végbemenő folyamatokra kell fordítanunk).

21 Már csak azért is, mert az e félperifériákon végzett munkából származó értéktöbblet egy része az egyenlőtlen fejlődés következtében úgyis a fejlett centrumokban csapódik le.

22 Mivel az egyes társadalmakon belüli viszonyokban ugyanúgy a világméretű nemzetközi viszonyok képeződnek le, miként a nemzetközi viszonyokban pedig a centrumokon belüli osztályviszonyok nyernek vi­lágrendszerbeli kifejeződést.

23 A szellemi munka előretörésének ideológiai képviselete, amely megszületésétől kezdve keresni kezdte a maga helyét a világrendben, miután tapasztalta, hogy a szovjet alrendszer nem nyit igazán a szellemi termelés felé, új orientációs pontot igényelve ekkor Kínába próbált ka­paszkodni. A 68-as nyugati mozgalmak maoizmusának életidegensége ós terméketlensége azonban egyértelműen jelezte, hogy itt rövidre zárásról van szó: a szellemi termelés-tőke ellentót nem szorítható be az egészen más természetű periféria-centrumtőke ellentétbe. (Ez körülbe­lül olyan kísérlet lenne, mint mondjuk a korai munkásmozgalmak és a tökével szintén szembekerülő prekapitalista struktúrák romantikus anti­kapitalizmusának végső soron retrográd és groteszk szövetsége. Pl. a géprombolás, amelynek a párizsi, amerikai 68-cal való analógiái eléggé szembetűnőek, s amelynek negativitása aztán legszélsőségesebb for­májában, az értelmiségi Pol Potok totális őrjöngésében veszti el vég­képp a hitelét). Ezután a kitérő után a szellemi termelők képviselete to­vább keresi a maga helyét, s ehhez a szovjet és a kínai modellektől való elfordulás után a Zöld-mozgalmak adtak a számára fogódzókat.

24 A maoi stratégiát szinte egyedül komolyan vevő (a gyakorlatba átültetni igyekvő) Guevara látványos veresége ezt világossá is tette.

25 Innen az egyes hasonlóságok a harmadik kezelésmóddal, a fa­sizmussal is.

26 Hogy persze a szovjethatalom a világrendszerben sosem volt a munka-oldal egészének képviselete, ezzel kapcsolatban hadd utaljunk Arrighinak az Eszmélet 17. számában közölt, erre is kitérő ragyogó elemzésére.

27 Persze megszűnni mindmáig nem szűnt meg, időnként éleződik is (hiszen na módja van rá, a tőke nem habozik a relatív értéktöbblet mellett az abszolútat is kiaknázni): s mint említettük, sok vonatkozásban pedig a centrum-periféria viszonyba tevődött át.

28 Ez a centrum-periféria viszony nem írható le a klasszikus tőke­munka viszony megfelelőjeként – noha annak a nemzetközi viszonyok­ba való áttételeződése is megnöveli a centrum-periféria viszonyok sze­repét – s ezért is volt illuzórikus Mao elvárása, hogy a tőke-munka ellen­tét munka-oldalát megtestesítő szovjet rendszer a Harmadik Világ élére áll. A Harmadik Világ – legalábbis az eddigi felállás szerint – inkább a pauperizálódás, és – antik értelemben vett – proletarizálódás megteste­sítője ós szimbóluma, amit az is jelez, hogy a centrum-periféria viszo­nyok a centrumországokon belül is létrejönnek, (és ott is a pauperizálódás, és az antik értelmű proletarizálódás – munkanélküliség, leérté­kelődés – formájában). Ez a tendencia persze a tőke számára új veszé­lyeket rejt magában: a pauperizált belső és külső Harmadik Világ nem a klasszikus osztályharc, hanem a Róma limesét szétromboló megállíthatatlan barbár áradás – és az ezt elősegítő belső lezüllés-formájában söpörheti el a centrumok mohó kapitalizmusát

29 A 68-as nyugati értelmiségnek a 68-as Prága felé orientálódása egyértelmű jelzés ebben a tekintetben.

30 A tőke reakciója ez volt támogatni a .prágai tavaszban" azt, hogy az gyengíti a Szovjetuniót, de nem megvédeni a Szovjetunióval szemben. Ha pedig valami csoda folytán Dubcekék próbálkozása tartó­sabban fennmaradna, azonnal kísérleteket kell tenni a tőke világába va­ló betagozására, nehogy életképes alternatívává, „harmadik úttá" fejlődjék. A főszereplő nagyhatalmak számára egyértelmű volt a további­ak „vagy-vagy"-a: nem tekinthető véletlennek, hogy a „testvéri segítség­nyújtásra" akkor és éppen akkor került sor, amikor az újságok rövidhír­ben adták tudtul a Csehszlovákia és a Világbank közti tárgyalásokat. A 89/90-es kelet-európai átalakulások forgatókönyve már jóval korábban meg volt írva.

31 A kádárizmus – mint ahogy az általa legnyíltabb-legfejlettebb for­májában képviselt „második világ" – hasonló szerepet próbált betölteni a világrendszer-egyensúlyban, mint a fejlett centrum országain belül a szociáldemokrácia. (Nyilván nem voltak véletlenek a lehetőségekhez ké­pest fokozatosan egyre jobb kapcsolatai a szociáldemokráciával.) Ugyanakkor – főként egyes diktatórikus elemeiben – mindig különbözött is a szociáldemokráciától, de e különbségek elsősorban helyzetiek, az általa irányított hivatalnokállam természetéből ós előzményeiből következőek voltak.

32 Az atommonopólium megtörése, és a Szovjetunió előretörése az űrben némiképp jogosnak látszó – ós a propaganda által persze felnö­velt- reményeket kelthetett a verseny megnyerésére. Ezek a remények azonban csak illuzórikusak lehettek, hiszen a tudományos forradalom radikális véghezvitele, a termelési mód átalakítása, a társadalom kifejlett demokratizmusa nélkül az időleges technológiai előnyöket sem lehetett kiaknázni, valóban társadalomformáló és -stabilizáló erővé tenni.

33 A világrendszer itt érintett átalakulása persze csak makroszinten határozza meg a folyamatokat. Természetesen ugyanezek a változások leírhatók a gazdasági ciklusok szintjén, a gazdaságirányítási modellek önfejlődéseként, politikai lépések logikájában, vagy éppen a szellemi-tu­dati mozgások folyamatában. A világrend-egész alakulása mindezen te­rületek önmozgásain keresztül megy végbe, ós sohasem az utólagos elemzés sugallta módon determinált: éppen azért, mert az egyes terüle­teknek (gazdaságnak, politikának, társadalmi rétegződésnek, tudati vi­szonyoknak) megvan a maguk önmozgása, ezért ezek eredője sohasem előre kiszámítható. Különösképpen így van ez a katonai szinten, amely­nek szintén megvolt a maga – nagyon is meghatározó – önmozgása: sok elemző a keleti blokk egész bukását a fegyverkezési verseny el­vesztéséből (ill. az ehhez kellő anyagi bázis gyengébb voltából vezeti le). Ez nincs azonban ellentmondásban a fentiekkel, ha hangsúlyozottan figyelembe vesszük, hogy itt különböző szintekről (s egyúttal a tudatos­ság különböző szintjeiről is) van szó: a fegyverkezési verseny termé­szetesen abban a tudatban folyt, hogy a másik fél megtámadna/ ben­nünket, s a versenyt komolyan kell venni, a versenyben „győzni" kell. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy mindeközben a szembenálló két fél egy magasabb, és talán kevésbé tudatos szinten egyetlen többé-ke­vésbé kiegyensúlyozott rendszert alkotott, annak két oldalát képezte, s (a verseny végén) a „győzelem", vagyis e kétpólusú rendszer össze­omlása akkor következett be, amikor arra mint egészre nem volt többé szükség.

34 Hiszen ezek az emelkedők úgy érezhették, hogy helyzetük javu­lását ettől a rendszertől, és magától a (nemcsak a „munkás", hanem a „kisember" szimbólumának tekintett) Kádártól kapták. S mikor a rend­szer szétmállásakor elfordultak Kádártól is, a rendszertől is, ezt éppen azért tették, mert tovább akartak fejlődni, folytatni egy megindult emel­kedő pályát. Ezt várták a rendszerváltástól (egy stagnálásba ragadt rendszer leváltásától), s ezért is volt olyan frusztráló, amikor a rendszer­váltás után éppen ellenkezőleg, visszaesés következett be. (A „feleme­lés" egyébként nagyon is kétélű fegyver: kétségkívül bázist teremt egy rendszer számára, de ha egy ponton túl nem tudja kielégíteni az emel­kedés igényeit, akkor ezáltal egyszersmind a rendszer ellenzékét is ki­termeli. Az igények emelkedését pedig nem lehet megállítani egy olyan társadalom viszonyai között, amely a világrendszernek nem a centrumá­ban helyezkedik el, így mindig látja maga előtt a magasabb szint példáit.)

35 Más kérdés, hogy a „középosztályosodás" legkevésbé éppen a munkásságot érte el. Ha a rendszerváltás után elmondható, hogy a ke­let-európai „szocializmusok" országai közül relatíve Magyarországon le­gerősebbek a polgárosodás pozíciói, – s hogy a magyar történelemben sosem sikerült még ilyen széles tömegeket (kis)polgáriasítani -, a mun­kásságnak ez csak egyes elitcsoportjaira érvényes, a többséget éppen ellenkezőleg, rohamos proletarizáció fenyegeti. Ezt sokan annak tulajdo­nítják, hogy a „szocializmus" túlduzzasztotta a munkásságot. Ha ez igaz, akkor viszont egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy a rendszer valami­lyen mértékben mégiscsak nyújtott kedvezményeket a munkásságnak is, ha másban nem, abban, hogy egy hasonló szinten lévő tőkés társa­dalomhoz képest nagyobb mértékben biztosította a munkához (mint ál­lami alkalmazáshoz) való jogot és az ezzel járó szociális juttatásokat. (Hiszen a kapitalizmusra való áttérés azonnal e jogok elvesztését jelenti a munkásság nagy része számára.)

36 Ilyenkor következett csak letartóztatás, vagy egyre inkább: emig­rációba késztetés. Az egyéb retorziók: elbocsátás, szilencium stb. in­kább csak megerősítették e szerep vállalóit szerepükben.

37 A „hivatalnok" egy ilyen adminisztratív felépítésű rendszerben a szűk értelemben vett hivatalnoknál jóval tágabb kategória. A centralisztikus függésrendszer szinte minden munkahelyen, minden szervezetben kitermeli – és relatív előnyökkel lekenyerezi – azokat a „hivatalnokokat", akik azon kívül, hogy tanárok, művezetők, tsz-alkalmazottak, színészek, kézilabdaedzők vagy villanyóraleolvasók, egyúttal a rendszer fenntartá­sának és működtetésének hivatalnokai is (akár politikai funkciójuk, akár belügyi megbízatásaik, akár igazgatási-bürokratikus többletteendőik ré­vén). A bürokratikus értékrendszer pedig – a mindennapok bürokratikus működésének tapasztalataitól megerősítve – még szélesebb körben, a társadalom minden szeletében hat.

38 E sorok íróinak egy magas rangú pártfunkcionárius a hetvenes évek elején fejtette ki, hogy a „kádárizmus" alapvető felismerése volt, hogy „tiszta emberekkel" nem lehet a szocializmust építeni: egyrészt ke­vesen vannak, másrészt nem fogadja el őket a társadalom. Mint hang­súlyozta, neki magának is nehéz volt belátni ezt a szükségszerűséget, a korrumpálható, nem hívő, de hatékony káderekre építés politikáját (ami egyúttal a középrétegekkel – középparasztsággal, kispolgársággal – va­ló kiegyezést is jelentette), de végül elismerte, hogy „Kádárnak igaza van".

39 Az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze hivatalnoki rendszerként jellemezhető. Ennek természete azonban különböző a tiszta sztálinizmusban és a „kádárizmusban". (Amelyek között számos köztes változat is megjelent.) A „klasszikus" sztálinizmusban a meghatá­rozó a belügyi apparátus, és a hivatali rendszer ennek alárendelten működik: a „kádárizmusban" a belügyi megtorló apparátus (ós tevékeny­sége) simul be az egész társadalmat átfogó hivatalnoki rendszerbe. Ez­zel függ össze az ideológia szerepének változása is: a Kádár-korszak­ban az ideológia egyre kevésbé militáns, egyre inkább „ünnepi-dekora­tív": a békés viszonyok igazgatásának nincs szüksége összecsapásokra, sőt, ezek inkább zavarják működését: a sztálini korszakban ezzel szem­ben az ideológia militáns jellege az elhárítás által uralt hivatalnokrend­szer természetét fejezi ki, támasztja alá – s ennek érdekében nagymér­tékben támaszkodik az ideológiailag elkötelezett „hívökre" (akiknek nagy része egyáltalában nincs tisztában azzal, hogy mire használják föl, s nem is nagyon lehet, mivel igen nehéz meghatározni azt a határvonalat, amelyen az ideológia eszméinek szolgálata – ami – mint a „forradalom védelme"- eredetileg a belügyi-elhárító szervek kialakításában is szere­pet játszott -, átlép a cinikus hatalmi szempontok érvényesítésébe). (Az eszmék elhagyásának, kiüresedésének-kiüresítésének és a rájuk hivat­kozó gyakorlat általi meggyaláztatásuknak együttes következménye, hogy a rendszer összeomlása viszonylag simán megy végbe: nemigen maradnak, akik lelkesen kitartanak mellette.) A hit, az ideológiai elköte­lezettség persze egy rendszernek sem kialakulásában, sem pusztulásá­ban nem döntő szempont, de az is kétségtelen, hogy bármely korszakot csak ideológia, hatalom, csoport- (osztály-, réteg-,) érdek és egyéni tu­dat olyan egymásrahatásaként jogosult vizsgálni, amelyben e tényezők mindegyike kiindulópont, ós mindegyiküknek mint meghatározó té­nyezőnek logikája elindítja valamerre a többi tényezőt.

40 Voltaképpen még a kapun belüli munkanélküliség is idetartozik, hiszen az állami tulajdonból el nem végzett munkát fizettek ki: a nem dolgozó dolgozók ily módon az állami tulajdon bázisán jövedelemhez ju­tottak. (Ez a jövedelem persze abban a nagyon lényeges mozzanatban különbözik a fent említett jövedelemformáktól, hogy amazok tőkebővü­lést eredményeznek: csak ez a bővülés sajátosan megy végbe: az álla­mi tőke alapján, de a magánszemélyek kezén. Ez azonban mégsem iga­zán nagy különbség, hiszen a munkásnak is megvolt az a sokak által elemzett lehetősége, hogy a főmunkaidőben visszatartott munkaerejét a „szabadidőben" használja fel, s így a megfizetett semmittevés által ö is kapott némi lehetőséget a tőkefelhalmozásra.) Az más kérdés, hogy az olyannyira kárhoztatott kapun belüli munkanélküliség vajon több pénzt szívott-e el az államtól, mint – a munkavállaló szempontjából egyér­telműen előnytelenebb és embertelenebb – munkanélküli-segély.

41 Az „ázsiai" társadalmak analógiája éppen ebben a vonatkozás­ban jogosult: a magyar történelemből is ismert szpáhibirtok – ebből a szempontból – részben hasonló lehetőségeket nyújtott a személyes bol­dogulásra: az államé volt, de a használó kiharácsolhatta belőle a magá­ét – ameddig, ill. amennyiben nem kapott szultáni selyemzsinórt.

42 Amikor a szociológusok megállapítják, hogy a Kádár-korszakban több, egyenrangú mobilitási csatorna működött egymás mellett, ez lé­nyegében a Kádár-rendszerben fokozatosan kialakult társadalmi hibridet mutatja be, amelyben egyszerre voltak jelen az adminisztratív-ökonomista szocializmus, a potenciális szellemi termelési mód és a kapitaliz­mus működési mozzanatai: de az kétségtelen, hogy ezek közül domi­nánsak az adminisztratív-ökonomista (hivatalnoki) szocializmus vonásai voltak.

43 Már nem sokkal az orosz forradalom után egyértelművé vált, hogy a .szovjet típusú" szocializmust az adminisztratív társadalomszer­vezés, s így a hivatalnoki mobilitás fogja uralni. A tőkés mobilitás hege­móniája volt az, amit a forradalom elutasított, maradtak tehát a szellemi és a hivatalnoki mobilitás alternatívái. A rendszer mindkettőt előtérbe he­lyezte (lásd a „tanulni, tanulni, tanulni" jelentőségét Lenintől Castróig), a kérdés csak az volt, melyiké lesz a hegemónia, melyik társadalomszer­vező elv lesz az integráló erő. Ez a kérdés azonban már a bolsevik – sőt, meglehet, már a szociáldemokrata – párt létrejöttekor eldőlt: a rend­szer kialakulását meghatározó értelmiség eleve alávetette magát (és a szellemi mobilizáció szempontjait) az adminisztratív-hivatalnoki szemlé­letnek. Ezt akkor persze úgy érezték, hogy a „realitásnak" vetik alá ma­gukat: az elmaradott, paraszti gyökerű munkásságnak és proletarizált parasztságnak mint a társadalom túlnyomó többségének. Minthogy azonban teleologikus szemléletük jegyében ezt vélelmük szerint e több­ség „felemelése" érdekében tették, valójában választaniuk kellett a „fel­emelés" technikái között. S mivel „saját" értelmiségi szempontjaikat nem tartották hegemóniára alkalmasnak, az adminisztratív út mellé álltak.

44 A „valóságos" társadalmi rétegeknek szerves kapcsolatuk van a múlttal: Magyarország nemesi, paraszti, polgári, értelmiségi múltja (vagy múltjai) az egyes rétegekben átörökítődik. A hivatalnoknak azonban csak elődje van, múltat nem örökít, éppen azért, mert időtlenül ugyanazt csinálja amit – a legkülönfélébb rétegekből eredő, s a hivatalban csak elszemélytelenedő – elődei és utódai: de tevékenysége egyáltalán nem épül rá amazok tevékenységére, hiszen feladatai jelenre orientáltak: a mindenkori hic et nunc-ra épülő igazgatási feladatok.

45 A Kádár-korszak „nemzetietlenné" minősítése annyiban teljesen igazságtalan, hogy objektív megítéléssel nehéz lenne elvitatni, hogy a Kádár-korszak vezető rétege az ország fejlődését, boldogulását megha­tározó célnak tekintette. Ez a vád csak azon alapulhat, hogy 1. a Kádár­politika – bár a Rákosi-korszakhoz képest nagyobb hangsúlyt adott a nemzeti érdekek képviseletének – valóban nem mindig ment el a szovjet követelményekkel szemben e nemzeti érdekek érvényesítésének lehet­séges határaiig (még a szovjet erőfölény megszabta korlátokat figyelem­be véve sem); 2. éppen a múlthoz való viszonyban nem tudta megte­remteni a nemzeti-kulturális önazonossághoz rendkívül fontos folyto­nosságot, a maga szerves összekapcsolódását ezzel a múlttal. (Bár erre is törekedett, mind szélesebb csatornákat nyitva a történelemtudomány és a hagyománykeresés számára. A „nemzeti" öntudat ápolása egyéb­ként még a Rákosi-korszakban is vitathatatlan, még ha akkor ezt az ideológia jegyében leszűkítették is a forradalmi hagyományokra) Az a bornírt vélekedés, miszerint Magyarországon tudatos „népirtás" folyt (s itt ismeretesek a bűnlajstomok, amelyek az alkoholizmustól a munkamo­rál csökkenésén át az abortusztörvény liberalizálásáig mindent egy olyan tudatos – egy feltételezett pánszláv összeesküvés jegyében folyta­tott, ill. azt kiszolgáló – politika részeként jellemeznek, amelynek célja a magyarság elfogyasztása, elpusztítása), természetesen nemcsak meg­alapozatlan, hanem felesleges is: sokkal egyszerűbb a magyarázat. A .kádárizmus" kialakulásának szervetlensége, rendszerének morális elsekélyesedése – s utolsó szakaszában a hanyatlás megannyi tünete – s a mindennek következtében uralkodó perspektívátlanság éppen elegendő magyarázat arra, hogy a magyarság – a történelmi statisztikák szerint – hagyományosan is eléggé erős önpusztító tendenciái felerősödjenek.

46 Az már a circulus vitiosus-ból következik, hogy mivel nem jövőori­entált a hatalom, tehát az eleve eszébe sem jut, hogy a fiatalokat való­ban bevonja, érdekeltté tegye a hatalom védelmében, (leszámítva az apparátusokon keresztül szocializált szűk hatalmi utánpótlást, akiket vi­szont sosem tekint – maga a hatalom sem – .tipikus fiatalnak").

47 Kiemelve a falfelirat naponkénti szaporulatai.

48 Ebből a szempontból rokonabb a Horthy-korszakká), mint a jelen időszak.

49 A Kádár-korszak kétségkívül korrumpálta a társadalom igen szé­les rétegeit. Megfontolandó azonban, hogy ellenzéke szemével nézve minden társadalmi hatalom korrumpál, amennyiben azért juttat előnyö­ket különböző csoportoknak, hogy önmagát konzerválja Ebből persze nem a korrupció igazolása következik, hanem egyrészt a bármiféle tár­sadalmi hatalom erkölcsi jogosultságának megkérdőjelezése, másrészt az értékek mindenkori relativitásának tudomásulvétele. Maguk a társa­dalmak általában abban a mértékben fogadnak el egy hatalmat, amilyen szélesre sikerül nyitni e „korrupció" határait.

50 Ezek közé sorolható a sokat kárhoztatott „szocialista iparosítás". Ez gazdasági eredményeiben sok esetben valóban irracionális volt, ám némileg bonyolultabb a kép, ha ezen iparosítás néhány más, a rendszer fenntartása szempontjából meghatározó funkcióját is figyelembe vesszük. 1. Kétségtelen, hogy a társadalomátalakítás szempontjából meg­határozó volt ez az iparosítás: amit a hagyományos társadalom szétrombolásaként szoktak kárhoztatni, a .szocialista eredeti felhalmozás" nem­csak az értékeket, hanem a félfeudális társadalmi struktúra tradicionális gazdasági alapjait is szétroncsolta, s ebben a tekintetben az iparosítás következményeként lezajlott urbanizáció, majd az erre, és a falun ma­radtak háztájival támogatott gyarapodására épült „középrétegesedés" a társadalmi struktúra átformálásának az elmúlt másfél száz óv alatt har­madszori kísérleteként a polgárosodás egyben legeredményesebb (leg­szélesebb körre kiterjedő) kísérletének is bizonyult. 2. Nem felejthetjük el, hogy a kádárista hatalom egyfajta kvázi-szociáldemokrata hatalom­ként az állami-hivatalnoki társadalomirányítás második fázisában (a pa­rancsuralmi szakasz utáni konszolidációban) egyfajta sajátos „jóléti állam"-ként lép fel. Az említett nagyüzemek fenntartását voltaképpen – mint már utaltunk erre – a munkanélküli-segély egy igen kacifántos for­májának is felfoghatjuk, s ha ezt tesszük, akkor az ezekbe a gyárakba ölt milliárdok egyszerűen szociálpolitikai milliárdoknak is felfoghatók. (El­ismerve hogy a szociálpolitikának ez se nem a leghatékonyabb, se nem igazán termékeny formája).

51 Tulajdonképpen meglepő, hogy a magyar fejlemények sok tekin­tetben ugyanoda vezettek, mint a németek, a csehek, az oroszok vagy a románok. Hiszen például Romániában, amely megrekedt az ötvenes évek Magyarországának szintjén, még nem próbálták ki a „megújuló szocializmus" hruscsovi-kádári receptjét, de Oroszország sem jutott el soha a kádári szinthez. Itt látszik azonban az, hogy az egyes nemzeti fejlődések fölött milyen erővel ívelnek át a világrendszerbeli mozgások. A Prágai Tavasz bukása nemcsak a cseh reformkommunistákat temette maga alá, hanem a potenciális román, orosz, lengyel reformereket is a teljes rendszerváltás követelői közé vitte át. Egy-egy kísérlet története tapasztalat azok számára is, akik közvetlenül nem élik át, s többek kö­zött éppen az a logika is, amellyel a magyar „kádárizmus" közeledett a tőkés restauráció felé, szerepet játszott abban, hogy Kelet-Európa értel­misége 1989-ben azonnal a rendszerváltással kezdje. Másfelől Magyar­ország még nagyon sokáig nem fordult volna át „tiszta kapitalizmusba", ha a világrendszer egészének egyensúlyában nem következik be a for­dulat, a gorbacsovi kapituláció.

52 Még akkor is, ha az idősebb generációkhoz tartozó „rendszervál­tók" politikai kultúrájuk és/vagy értékeik szerint egyértelműen a Horthy-korszak és/vagy a rákosizmus szocializáltjaiként mutatkoznak meg.

53 Azt mondtuk: a kádárizmus alapvetően konzervatív volt, s azt is mondtuk: az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze nem haj­totta végre a társadalmi viszonyok forradalmi változtatását, s ilyen átala­kulásokra mint feltételekre sem támaszkodhatott – többek között éppen ezért is volt bukásra ítélve. Ám mindez nem jelenti azt, hogy ne hozott volna létre nagyon is jelentós – ha nem is mindig a maga deklarált céljai felé mutató – társadalmi változásokat. Az említett középosztályosodás is ilyen változás. S ha Rákosiék voluntarizmusa annak idején nem kívánt tekintettel lenni a korabeli magyar társadalom valós jellegére, e hibába bizony a mai irányítás is gyakorta beleesik. A Kádár-korszak szüntette meg teljesen talán visszahozhatatlanul annak a félfeudális Magyaror­szágnak a társadalmi alapjait, a kiszolgáltatott paraszttöbbséget, s az ennek helyzetéből következő, onnan szétsugárzó cselédmentalitást, amely nélkül a Horthy-korszak felé ácsingózó nosztalgiák szerencsére – a szimbolikus szférán túl – nem nagyon realizálhatók. A kisvállalkozói mentalitással megfertőzött milliók, a discóban nevelt nemzedékek egyál­talán nem idealizálható, de kétségtelen öntudatát nem könnyű „vissza­fejleszteni".

54 A kezdeti „hívó" útja eleve több irányba kanyarodhatott: elragad­hatta a hatalommámor, kiábrándulhatott, kritikus reformkövetelő lehetett belőle. A „hívők" sokszor egyáltalán nem fogadták el a „realizmust", véd­ték az elvek, az eszmények „tisztaságát", s így szembekerültek a „kádá­rizmussal" is, bár sosem vállalták fel, hogy közös platformra kerüljenek az egész szocializmus ellenségeivel. Mások az ideologikusabb rákosiz­mus „osztályharcos" – olykor egyszerűen osztályirigységen, máskor aszketizmuson alapuló – egalitarianizmusának híveiként kárhoztatták min­dig is a „kádárizmust". (E két csoport hol egy platformra került a „kispolgár" kádárizmus bírálatában, hol egymással is élesen ütközött, amennyiben az „eszményi" szocializmus hívei sosem tudtak megbékélni a rákosisták által szükségszerűnek tekintett diktatórikus eszközökkel.) A rendszerváltás mindezen Kádárt bíráló csoportokat a kádáristákkal együtt hozta a társadalmi többség által támadott helyzetbe, s ezt a ve­zető beosztásban voltak csoportjain kívül szinte mindenki méltánytalan­ságként fogadta, hiszen az eszme hívei, vagy – a kirívóan emberellenes cselekményektől eltekintve – egy rendszer működésének fenntartói való­ban igen kevéssé viselhetnek felelősséget az olyan döntésekért, ame­lyek éppen az általuk követett eszmének is nagymértékben ellentmon­danak.

55 Igaz, ezek az emberek már régen nem érezték ezt a szocializ­must a maguk rendjének, de amikor a rendszer összeomlott, úgy élték meg, hogy ezzel az eszmények közelítésének lehetősége megy ve­szendőbe, s így a rendszerváltást mégiscsak saját rendszerük veresége­ként asszisztálták végig.

56 Ez az effektus (a „fordított Mózes-hatás") igen lényeges volt a szovjet típusú szocializmusok bukásában is. Az összeomláshoz szinte mindenütt az is kellett, hogy felnőjenek a már ebben a rendszerben szü­letett generációk, akik már semmit sem érzékelnek a korábbi korszakok negatívumaiból, így a rendszer relatív előnyeit, hozadékait sem értékelik: természetesnek veszik azokat. Ugyanakkor őket – mint a rendszer szü­lötteit – a rendszer ígéretei szocializálták, s ezek beváltatlansága épp­úgy kritikusakká teszi őket, mint a rendszer nyilvánvaló negatívumai, hi­ányosságai – a közvetlenül nem ismert – másik rendszerrel szemben, így mérlegük egyértelműen elutasító lesz: a rendszerváltást velük tehát nemcsak azért könnyű végrehajtani, mert – mint utaltunk rá – a rendszer sosem épített rájuk igazán, hanem éppen azért is, mert a rendszer gyer­mekei. (Fordított Mózes-hatásnak azért nevezhető ez az effektus, mert egy új társadalmi rend kiépítésében érvényes az az összefüggés is, hogy igazán újat nem lehet a régi viszonyai között felnövekedett, annak szelleme által befolyásolt nemzedékkel kialakítani – .új bort nem töltenek ó tömlőkbe" -, s e törvény szimbóluma, hogy Mózes addig nem vezette be a Kánaánba népét, amíg ki nem halt az utolsó is az Egyiptomban – a régi rendben – születettek közül; de érvényes az is, amit az imént jelle­meztünk, tudniillik hogy az új nemzedék tagjait pedig könnyen elveszít­heti az őket felnevelő rendszer. Ezen ellentmondást a szerves fejlődés oldja fel: ha az adminisztratív-ökonomista szocializmus nemcsak ideoló­giai és adminisztratív megalapozottságú, hanem kifejlett, erős termelési, társadalmi alapokon nyugvó rendszer lett volna akkor semmiféle nem­zedékváltás nem rendítette volna meg.

57 Ez az összemosódás a társadalmi igazságosságért fellépő irány­zatok szinte minden korábban használt önazonosító kategóriáját (kom­munizmus, szocializmus, baloldaliság) elgyengítette: mindegyik megfertőződött a terror, az etatizmus, a bürokratizmus, az üres és hipokrata dogmatizmus, a paternalizmusból következő korrupció, az irracionális ós emberherdáló működések stb. sarával.

58 E konzervativizmus minden „alulról jövő" társadalomváltoztató mozgás leszerelőjeként abban a felelős – s ez talán egyik legkárosabb következménye -, hogy a társadalom tagjainak szociális önvédelmi ké­pessége elsorvadt, az egyes döntésekkel járó következmények átlátásá­nak képessége nem fejlődött ki, s így a rendszerváltás után igen széles tömegek bénultan, passzívan vagy későn, ill. nem megfelelő eszközök­kel reagáltak-reagálnak olyan változásokra amelyek rendkívül hátrányo­san érintik őket.

59 Nem beszélve olyan negatívumairól, mint az általa végrehajtott megtorlások, az ellenvélemények rendszeres elfojtása, a gazdasági gyakorlatát jellemző irracionális pazarlás ós a személyi politikáját átható kontraszelekció, a hatalommal való visszaélés megannyi esete stb.

60 Nagy eredményt jelentett az egyéni szükségletek létjogosultsá­gának elismerése (ami – legalább ezen a ponton – visszatérés is volt az eredeti marxi szemlélet egyik leglényegesebb eleméhez); s annak a „szocialista"-„kommunista" mozgalmakban általános jellemző szemléleti vonásnak életben tartása is, miszerint törekedni kell a társadalmi igazsá­gosságra – legalább a hirdetett ideológiában. (Ez pedig sosem csak „ideológia"; ha érvényesül is a „vizet prédikálnak, bort isznak" hipokrízise, az ideológia mindig „anyagi erővé is válik"; egyrészt az ideológia se­gítségével olykor nehézségeket lehet támasztani teljes megcsúfolásuk­kal szemben, másrészt egyre több emberben ültetődnek el ezek az ideálok.) A Kádár-korszak végképpen akkor múlt ki, amikor már ezek az előnyei – a középosztályosodás, a szükségletek elismerése, az igazsá­gossági minimum érvényesülése stb. – sem tudtak már működni tovább.

61 Az ígéretet paradox módon szintén konzerválni tudta. Ez elsősor­ban annak volt köszönhető, hogy a sztálinista Rákosi-korszak totalizált öndicsőítésével szemben magát egy fejlődési folyamat részeként hatá­rozta meg: egy olyan szakaszként, amely meghaladta elődjét, s ebből az is következik, hogy ő is meghaladható: átmenet egy jobb, az ő hátránya­itól mentes világhoz. Ezzel a relativizált önképpel taszította el magától a fanatikus hitek szomjúhozóit, de ugyanezért lehetett egy a kádárizmu­son túllépő „szocialista" jövőben is szinte a rendszer utolsó percéig hinni azoknak, akik nem mondtak le arról, hogy „tertium"-ot keressenek a ka­pitalizmussal és az államszocializmussal szemben.

62 A korszak apologetái felvethetik persze, hogy volt-e a „kádáriz­musnak" (jobb) alternatívája. Ez minden korszak esetében feltehető, de nem igazán értelmes kérdés. Mint a sztálinizmus kapcsán már kifejtet­tük, véleményünk szerint mindig van alternatíva (mindig többféle is), bár kétségtelen, a különböző alternatíváknak különböző fokú az esélyük a megvalósulásra. Van, amelyiknek létrejöttéhez sokkal több erőfeszítés­re, sokkal több körülmény egybeesésére van szükség. Amire oly gyak­ran hivatkoznak, az előfeltételek, valóban nagy súllyal esnek latba. Minél tovább haladnak a fejlemények egy választott irányban, annál nagyobb a megvalósult valóságverzió nyomása, annál nehezebb másfelé kanya­rodni. Mindez igaz, de e nyomás sosem predetermináció. Eleve tagadná a társadalmi aktivitás lehetőségét az, aki egy-egy megoldásmód, egy-egy rendszer-forma kialakulásának „egyértelmű szükségszerűségében" gondolkoznék, s ez a Kádár-rendszerre is érvényes. 56 után, a „kádáriz­mus" születésekor nyilván adva volt egy Husák-féle (rosszabb) változat lehetősége is, de ugyanígy jelen lehettek – még ha gyöngébb feltételek­kel, nehezebben realizálható módon is – egy sokkal progresszívebb és sikeresebb fejlődés mozzanatai is.

1989: A sosemvolt forradalom

1989 őszén csaknem mindenki úgy vélte, hogy a közép- és kelet-euró­pai kommunista rendszerek összeomlását populáris felkelések – a Sza­bad Európa Rádió egykori politikai vezetője, J. F. Brown szavaival – a „szabadság ébredése" idézte elő; sőt Timothy Garton Ash, az angol kon­zervatív történész szerint valóságos „népforradalmakat" láthattunk, ame­lyek az 1848-as forradalmi hullámot idézve, új „népek tavaszát" hozzák Európára.¹

Az örömmámor Francis Fukuyamának a „Történelem vége?" címen nevezetessé vált vulgárliberális szellemű tanulmányában tetőzött. Ez az írás a kelet-európai forradalmakban a liberális demokrácia és a szabad­piaci kapitalizmus globális győzelmét megvalósító világtörténelmi folya­mat végpontját látja.² Fukuyama elméletének teleológiai determinizmusa éppen azokban a körökben talárt meleg fogadtatásra, melyektől, első pil­lantásra, ezt a legkevésbé sem várhattuk, éspedig egyes volt kelet-euró­pai marxisták között. Ágh Attila, a magyar politológus például Fukuyama gondolatait visszhangozva, azt írja, hogy az a leghelyesebb, ha a kelet­közép-európai változásokat a modern világrendszer átfogó demokrati­kus átalakulásának „harmadik hullámaként" értelmezzük. Szerinte: „az első hullám a világrendszer központi országait érintette, az ezt követő a második világháború után némely európai országban hozott változást, most pedig a harmadik hullámnak lehetünk tanúi, mely első stádiumá­ban Latin-Amerikán, második stádiumában Dél-Európán, harmadik stá­diumában Közép-Európán söpört végig".³

Ágh Attila az angol-amerikai politikatudományban elterjedt felfogást veszi át, amikor a kommunizmus összeomlásában a diktatórikus uralom­nak először Dél-Európában, majd Latin-Amerikában végbement átalaku­lását látja. E nézet hívei általában a spanyolországi demokratikus átme­netet szokták követendő példaként említeni, lóvén hogy itt volt a legzökkenőmentesebb és a legbékésebb a diktatúrából való kilábalás, s mint ilyen főként talán a magyarországi kommunista rendszer bukásához ha­sonlítható, mely kelet-európai viszonylatban szintén a legfokozatosab­ban s a leginkább erőszakmentesen zajlott le. A változásokat mind Spa­nyolországban, mind Magyarországon a régi berendezkedéshez tartozó reformerek kezdeményezték; maga ez a régi berendezkedés is egy jó ideje már egyfajta „puha diktatúraként", sőt „korlátozott demokráciaként" funkcionált (mint a spanyoloknál a „dietablanda" és a „democradura"), le­hetővé téve a békés, majdhogynem alkotmányos hatalomátadást.⁴

A spanyol példa nemcsak azzal biztat, hogy a Magyarországhoz ha­sonló államok sikeres demokratikus átalakulást hajthatnak végre, hanem azzal is, hogy a „spanyol úr egyben a jövőbeni fejlődéshez is mintául szolgálhat Ezt támasztja alá, hogy a magyar Fiatal Demokraták Szövet­sége 1989 óta tudatosan is a spanyol modellre igyekszik alapozni politi­kai stratégiáját.

Nem sok kommentátor akadt, aki meg merte kérdőjelezni a rendszer­váltás ideológiáját, vagy aki rá mert mutatni a kelet-európai „konzervatív forradalmak" ellentmondásaira. A dolgozó emberek szemében azonban a fordulat csupán felületes változásnak bizonyult: miként egy hat éve Magyarországon élő angol megfigyelő nemrégiben megállapította, a „rendszer mit sem változott… olykor azt hinné az ember, hogy csak az utcatáblákat cserélték ki."⁵

A rendszerváltás ideológiája, ahelyett, hogy magának a mechaniz­musnak a megreformálását hangoztatná, figyelmét az államforma átala­kítására, az államhatalom átadására, illetve megragadására összponto­sítja. Így aztán nem csoda, ha képtelen meghallani az átlagember arról szóló panaszát, hogy ami eddig törtónt, az nem igazi rendszerváltás, csupán elitcsere, és a hatalmat igazoló ideológia átfestése. Mint Krausz Tamás, a magyar társadalomtörténész rámutatott: „a legnagyobb hibát akkor követjük el, ha az átalakulásban meghirdetett céljainak megvaló­sulását látjuk". Krausz Tamás szerint az átalakulás „kapitalizmust teremt kapitalisták nélkül", és a parlamentáris formán belül a bürokratikus dik­tatúra új típusát" hozza létre; ekképp „az alkotmányos állam ideológiai köntösében végbemegy a gazdasági reorganizáció folyamata, megnyit­ván az utat az új kiváltságos osztály előtt, mely sutba dobva a szociális tervezést és az önigazgató tulajdon lehetőségét, még tovább fokozza a végrehajtó hatalom centralizációjár.⁶

Hasonló nézeteket fejtett ki Szálai Erzsébet, magyar közgazdász is, amikor arról beszélt, hogy az országban új hatalmi struktúra alakul ki, továbbörökítve az előző rendszer számos vonását; az új uralkodó rend a tulajdon és a piac fölötti egyre fokozottabb ellenőrzéssel terjeszti ki és szilárdítja meg hatalmát, miközben az új demokratikus ideológiát hasz­nálja helyzetének legitimálására. Szálai Erzsébet az állítja, hogy nem rendszerváltás történik, hanem a „hatalom metamorfózisa". Megkésve bár, de a polgári megfigyelők egy része is kezdi felismerni, hogy a kom­munista rendszerek összeomlása csak a felületet érintette, s hogy a ki­alakuló társadalmak végül is többet örököltek a múltból, mint amennyi újat hoztak a történelembe. Róbert C, Tucker amerikai politikatörtónósz röviddel a kommunizmus kelet-európai bukása után, de még a szovjetu­nióbeli végső összeomlása előtt éleselméjűen megállapította, hogy „az általunk nagyvonalúan »kommunizmusnak« titulált rendszerek oly mé­lyen eresztik gyökereiket a letűnt századokba, hogy nem egykönnyen le­het kitépni őket".⁷

Lassacskán kezd derengeni az igazság. 1991 végén Mark Almond ezt írta a Daily Telegrap-ba: „A kommunizmus zsákutca volt, de nemze­dékek nőttek fel benne, s nehezen tudják kiirtani magukból a beléjük ne­velt gondolkodási mintákat. Kétségtelen, hogy ma már nem ragaszkod­nak Lenin tanításaihoz, de az általa meghonosított probléma megoldási módok mélyen az emberekbe rögződtek." Egy hónappal később Jonathan Steele-nek a Guardianben közzétett hasonló szellemű cikke megál­lapította, hogy „átragasztották a címkéket és más tolvajnyelvet használ­nak, de a rendszer, mely az utóbbi évtizedekben alaposan beásta ma­gát, makacsul tovább él". 1992 elején, az egyik magyar szociáldemokra­ta lap cikkírója ennél is maróbb megjegyzést tett: „A rendszer megbu­kott. A drapéria megváltozott. Az államkapitalizmus marad."⁸

A kelet-európai kisemberek körében meg elterjedtebb a meg­győződés, hogy igazából semmi sem változott, s hogy a látványos sze­mélycserék csak elleplezik: a rendszer valójában megőrizte kontinuitá­sát. Néhány nyugati kommentátor már 1989-ben zavartan tapasztalta, hogy hiányzik az átalakulás iránti lelkesedés és a győzelem fölött érzett öröm. A politikai érdektelenség és közöny 1989 óta csak tovább erősö­dött; erről tanúskodnak a közvélemény-kutatások és a választásokon részt vevők arányának csökkenése. Jadwiga Staniszkis lengyel szocio­lógus megállapította: a társadalom azt látja, nap mint nap egyre nyilván­valóbban, hogy csupán az elitek cserélődtek le, magát a rendszert a tör­téntek egyáltalán nem változtatták meg, mindössze módosításokat haj­tottak végre rajta (megtartva, sőt felerősítve – az intézményi reformok álcája alatt – a régi berendezkedés alapvonásait).⁹

Tanulmányom célja tehát az, hogy megmutassam az átalakulások mögött rejlő lényegi kontinuitást, megmagyarázandó – szemben az át­menet ideológiájával – az 1989-ben kezdődött változások természetét. Bebizonyítom, hogy Kelet-Európa nem hajtott végre rendszerváltást a diktatúrából a demokráciába, hanem a marxista-leninista típusú autoritarizmusból a .populista", illetve „liberális" tekintélyuralom felé halad; más szóval nem jött létre új rendszer, csak a régi formálódik, vedlik át, metamorfózisában is megőrizve főbb vonásait. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a demokrácia, a kapitalizmus és a piac erői fölé alighanem egy tekintélyelvű, kollektivista és korporatista rendszer ter­jeszti ki majd hatalmát.

Jóllehet többnyire magyarországi példákkal hozakodom majd elő, a belőlük levont tanulságokat igyekszem tágabb összefüggésbe helyezni, összehasonlításokat téve a régió más államaival. Általában úgy tartják, Magyarországnak vannak talán a legjobb esélyei arra, hogy sikeresen végrehajtsa a megjósolt kapitalista és demokratikus átalakulást; éppen ezért az itteni viszonyok vizsgálata annál meggyőzőbben fogja tanúsíta­ni, vajon igazam van-e akkor, amikor kétségbe vonom egy ilyesfajta for­dulat lehetőségét a volt kommunista világban.

A demokratikus átmenet ideológiája

Az átmenet ideológiája azt hirdeti, hogy a kelet-európai kommunista re­zsimek 1989-es összeomlását 1990-ben „demokratikus átalakulás" kö­veti majd a dél-európai és a latin-amerikai országok mintájára, ahol az 1970-es és az 1980-as években feladta állásait a diktatúra. Talán érde­mes felhívnom a figyelmet arra, hogy e nézet képviselői 1989 előtt csak kevesen foglalkoztak behatóan Kelet-Európa vagy akár a kommunista rendszerek viszonyainak vizsgálatával, s kísérletük a nyugati társada­lomtudományok evolúciós és funkcionalista elméleteire támaszkodó akadémikus és analitikai modellek alkalmazására jobbik esetben félreve­zető és semmitmondó, rosszabbik esetben pedig kulturális imperializ­musba hajló szellemi próbálkozás. Vállalkozásuk helytelenségét bebizo­nyítandó, elég ha rámutatok arra, milyen általános különbségek találha­tók a kelet-európai, valamint a dél-európai és latin-amerikai országok­ban kialakult helyzet között.

Először a leglényegesebb különbség abban a körülményben rejlik, hogy a kelet-európai országok egytől egyig a szovjet birodalom részét alkották, és politikai rendszereik lebontását ennek a birodalomnak a bu­kása tette lehetővé, amikor mind külső kereteiket és támasztékaikat – a moszkvai irányítást és katonai jelenlétet -, mind belső szerkezetüket – a kommunista egypárti berendezkedést, a rendőrséget és a titkos­rendőrséget – vagy kívülről számolták fel, vagy azok egyszerűen csak belülről mállottak szét és omlottak össze. Dél-Európa és Latin-Amerika történelmében nem játszottak szerepet ehhez hasonló külső tényezők, itt sokkal inkább a belső fejlődés volt a politikai változások mozgatórugó­ja. Latin-Amerikában sohasem volt olyan egyértelmű az összefüggés az autoritárius vagy demokratikus hatalomgyakorlás és az idegen állam (ez esetben az USA) imperializmusa között, mint a szovjet érdekszférában Dél-Európában pedig, legalábbis Portugália esetében, éppen az ország saját birodalmi építményének a szóthullása, vagy másutt, mondjuk Gö­rögországban, az egyéb nemzetközi elkötelezettségek okozták a dikta­túra bukását kiváltó problémákat. A valamikori szovjet birodalomhoz tartozó posztkommunista államok tehát nem annyira az új, szárnya­ikat próbálgató dél-európai és latin-amerikai demokráciákkal mutat­nak hasonlóságot, mint inkább a második világháború után a nyu­gati Imperializmus gyarmatrendszeréből kiváló harmadik világbeli országokkal.

Másodszor: főként Dél-Európában a fordulatot gyökeres társadalmi-gazdasági változások előzték meg, létrehozván a későbbi gazdasági fejlődés és politikai demokratizáció alapjait. Ezek a változások a diktatú­rák bukása előtt abban nyilvánultak meg, hogy a multinacionális vállala­tok működése révén hatalmas mennyiségű külföldi tőke áramlott a tér­ségbe, elősegítve a dél-európai országok integrációját a világpiacba és a tőkés világgazdasági rendszerbe; mindezzel párhuzamosan meg­erősödött a gazdaság modernizációját és a közös piaci kapcsolatok fel­újítását sürgető hazai polgárság. E pozitív fejlemények következtében az új termelőerők mindinkább összeütközésbe kerültek a régi társadal­mi-politikai berendezkedéssel, szükségessé, söt elkerülhetetlenné téve a diktatúrával történő „demokratikus szakítást". Közép- és Kelet-Európa államaiban semmi sem történt, ami akár csak távolról is hasonlítható len­ne ezekhez a változásokhoz; még Magyarországon sem, mely pedig a legmesszebb jutott a gazdasági reformok útján. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrák bukása valójában megelőzte a jelentős külföldi tőke­beáramlást és az autonóm hazai burzsoázia kialakulását. A válságot itt nem a gazdasági fejlődés, hanem a gazdasági stagnálás és össze­omlás okozta, s ekképp a dél-európai demokratizációs folyamatot elindító belső erők Kelet-Európában csaknem teljesen hiányoztak.

Harmadszor: az említett régiók gazdasági kilátásai a régi rendszer bukásakor a lehető legvégletesebben különböztek egymástól. Dél-Euró­pa és a latin-amerikai országok egy része a gazdasági fellendülés időszakát élte: növekedett az életszínvonal, szaporodtak a külföldi be­fektetések, bővült a gazdaság. Ezzel szemben viszont Közép- és Kelet-Európában hanyatlás és visszaesés volt tapasztalható, a gazdaság egyes helyeken az összeomlás szélén állt, csökkent a bruttó nemzeti össztermék, és a külföldi adósságok növekedésével párhuzamosan fo­kozódott a pénzkiáramlás. Dél-Európában a működőképes, sőt, fejlődő gazdaságok szilárd alapot teremtettek a demokratikus átmenethez; Kö­zép- és Kelet-Európában a sorvadó gazdaságok kiélezték a régi rendszer válságát, de nem készttették elő a terepet egy új létreho­zásához.

Negyedszer: Dél-Európában és Latin-Amerikában a politikai szervez­kedés hagyományai a diktatúra alatt is tovább éltek, és nem szűntek meg tevékenykedni a szakszervezetek sem. A kommunista pártok illega­litásban működtek, nagyszámú tagságot tudhattak maguknak és élvez­ték a lakosság jelentős részének támogatását. Az 1970-es években Por­tugálián sztrájkhullám söpört végig, Spanyolországban megélénkült az autonóm „munkástanácsok" mozgalma, virágzottak a radikális, gyakran maoista irányultságú baloldali diákszervezetek. Az eljövendő jobb- és közép-jobboldali pártok társadalmi bázisa is kialakult a kisvállalkozók és kisgazdák, valamint az újsütetű hazai polgárság körében. Emellett létez­tek alternatív politikai kultúrák, és kikristályosodtak a civiltársadalom szervezeti formái. Mindebben Görögország járt az élen, hiszen a diktatú­ra itt csak hét évig tartott, melynek veresége után visszatértek a porond­ra az előző politikai rendszer személyiségei és intézményei. Újból el kell mondanunk, hogy Közép- és Kelet-Európában nem voltak hasonló poli­tikai erők, nem működtek pártok, nem jöttek számba a szakszervezetek, és nem alakultak ki a civiltársadalom önálló intézményei. Néhány balká­ni ország kivételével nem ténykedtek – visszatérésre készen – jelentős emigráns politikusok vagy szervezetek. A politikai érdekegyesítésnek és érdekkifejezésnek sem voltak meg a térségben a társadalmi-gazdasági alapjai; még a híres magyarországi „második gazdaság", a „szocialista vállalkozók" rétege is messze volt attól, hogy független magánszektort vagy önálló civiltársadalmat alkosson. Bár léteztek ellenzéki csoportok és másként gondolkodók, köreik csupán néhány elszigetelt és margina­lizálódott értelmiségire korlátozódtak. Ami az átlagembereket illeti, őket a kommunista rendszerben arra nevelték, hogy kerüljék a politikát és a magánéletben keressenek vigasztalódóst. A sokéves sulykolás eredmé­nyeképp többségük igyekszik távol tartani magát mindenféle politikai vagy közéleti tevékenységtől, s bármit, ami ehhez kapcsolódik, kö­zönnyel, sőt gyanakvással szemlél. Ilyen körülmények között fölöttébb kétséges, hogy kialakuljon a részvétel elve szerint működő, demokrati­kus politikai kultúra.

Ötödször: a kelet-európai diktatúrák mindig többek voltak egy egy­szerű tekintélyelvű politikai rezsimnél. Annak ellenére, hogy sosem jutot­tak el a tökéletes totalitarizmus állapotába, olyan értelemben – mint né­hány nyugati társadalomtudós állította -, hogy „forradalombiztos" rend­szerként a nézetkülönbség és ellenzékiség minden lehetséges formáját kooptálták és magukba olvasztották volna, társadalmuk mégis monoliti­kusán szerveződött, s – akár a feudalizmusban – az élet minden eleme a politikai hatalomnak rendelődött alá. A dél-európai és latin-amerikai diktatúrák viszont – bár katonai és rendőrállamok voltak, s egy szűk ural­kodó elit érdekében felülről igazgatták országukat – arra sohasem töre­kedtek, hogy totalitárius módon mozgósítsák vagy hogy minden ízében áthassák a társadalmat. A három dél-európai diktatúra élén még csak nem is fasiszta párt állt, és a különböző állami intézményeken kívül a hatalomnak nem volt sem tömegbázisa, sem bármiféle szervezett kap­csolata a lakossággal. Éles ellentétben áll ezzel Közép- és Kelet-Európa, ahol a rezsim a tömegek mozgósítására épült, mélyen behatolt a tár­sadalom sejtjeibe, és a párt „vezető szerepének" nevében mindenfajta gazdasági és társadalmi tevékenységet igyekezett ez ellenőrzése alá vonni. A rendszer tiltott bármiféle független politikai ideológiát vagy önál­ló társadalmi szervezetet, minthogy ezek már a puszta létükkel is két­ségbe vonták legitimitását. A szóban forgó diktatúrák tehát sokkal mé­lyebb és tartósabb hatást fejtettek ki országuk szociális szerkezetére és politikai kultúrájára, mint a dél-európai és a latin-amerikai rezsimek.

Olyan társadalmi rendszert építettek ki. mely a hagyományos tekintély­uralmi berendezkedésnél jóval makacsabbul ellenáll a változásoknak, s éppen ezért elhamarkodott lenne azt állítanunk, hogy idejük lejárt. A kö­zép- és kelet-európai országokban is megindult ugyan a strukturális át­alakulás folyamata, ám a jövőbeni fejlődést még hosszú évekig az el­múlt negyven év sztálinista öröksége fogja meghatározni.

Habár a dél-európai és latin-amerikai átalakulások szerintem nem szolgálhatnak modellül a közép- és kelet-európai változások magyaráza­tához és előrejelzéséhez, sem a posztkommunista országok jövőbeni képének megrajzolásához, azt nem tagadom, hogy hasznos lehet a két régió összehasonlítása. Mindazonáltal látnunk kell, hogy a kelet-európai fejlemények inkább Franco Spanyolországa, a tábornokok Görögorszá­ga, a Perón-féle Argentína vagy a Pinochet uralma alatt álló Chile felé, semmint az eredményesen végrehajtott demokratikus konszolidáció irá­nyába tartanak. Közelebb jutunk a kelet-európai változások megértésé­hez, ha ezeknek az országoknak a kudarcait tanulmányozzuk, mintha a sikeres átalakulásokra függesztjük tekintetünket. Bármilyen kellemetlen, nagyon is lehetséges, hogy – Ken Jowitt ironikus szavaival -: „Kelet-Eu­rópa általános intézményi arculatát a demokraták és a tőkések helyett a demagógok, a papok és a tábornokok fogják megformálni."¹⁰

A szocialista átalakulás mitológiája

Jól ismerjük a demokratikus átalakulás ideológiájának baloldali változa­tait. A baloldal képviselőit már a marxizmus első idejében megigézte az egyrészt történelmi szükségszerűségként, másrészt a kapitalista fej­lődés ellentmondásainak egyedüli megoldásaként értelmezett szocialista átalakulás kikerülhetetlenségéről szőtt mitológia. Ezért aztán túlságo­san Is bíztak a szocialista politikai stratégia hatékonyságában, és túlzott reményeket fűztek a szocialista hatalomátvétel és a gazda­sági kollektivizálás eredményeihez. Így történhetett meg, hogy támo­gatták a szocialista politikai forradalmakat olyan gazdaságilag elmara­dott országokban, melyekben a tőkés rend nem haláltusáját vívta, ha­nem éppen csak születőben volt. Az eredmény ismert: sztálinista totali­tarizmusok Oroszországban és Kelet-Európában, s nem kevésbé autoriter rendszerek Kínában és a harmadik világ országaiban.

A fejlettebb kapitalista országokban nem tört ki forradalom, vagy ha kitört is – mint 1918-1919-ben Németországban, és az 1930-as évek­ben Spanyolországban -, vagy magától elvetélt, vagy csírájában elfojtot­ták. Az 1960-as évek guevarista felkelései és diáklázadásai sem jártak több sikerrel, pedig ezek legalább alternatívát kínáltak a szociáldemokrá­cia és a szovjet marxizmus akkorra már bemerevedett és konzervatívvá vált hagyományaival szemben. Az 1970-es évek közepén egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint napirendre kerülnek a szocialista forradalmak, amikor Nyugat-Európa legrégibb diktatúráját, a portugál fasiszta rend­szert megdöntötte egy fiatal, baloldali katonatisztekből álló csoport; a fel­kelők, akiket egy radikális népi mozgalom támogatott, az ország „szocia­lista átalakítását" tervezték. Ezt az időszakot az angol Nemzetkőzi Szo­cialistáktól az amerikai Henry Kissingerig csaknem minden nyugati meg­figyelő a „vörös színek forradalmaként" élte meg; vagy reménykedve, vagy rettegve várva a szocializmus beköszöntét

Nicos Poulantzas görög marxista egyike volt azon kevés kivételek­nek, akik már a kezdetek kezdetén felismerték: Portugáliában nem tár­sadalmi forradalom, hanem a tőke átszervezése zajlik; „a szocialista át­alakulás fel sem merült … a szocializmus valójában egy pillanatig sem volt a napirenden". Poulantzas szerint Portugália kétségtelenül szakított a fasiszta rendszer politikai diktatúrájával, valamint a gazdaságra azelőtt döntő befolyást gyakorló régi nagybirtokkal és gyarmati érdekekkel, megindulva így a modern európai tőkés gazdaság megteremtésének út­ján; ám ez a folyamat, ha a demokráciához elvezet is, a szocializmus kapuit aligha nyitja meg. A hazai polgárság gyengesége miatt a tekinté­lyuralom megdöntéséhez a tömegek mozgalmára volt szükség, melynek következtében a „demokratizációs folyamat a néptömegek vezetésével megy végbe", mihelyt lezárul azonban a gazdasági hatalom átadása, a baloldali erők és a néptömegek kiesnek a nyeregből.¹¹

Poulantzas elutasítja a „permanens forradalom" hagyományos trockista elméletét, vagyis nem ért egyet azzal, hogy a polgári forradalom szükségképpen a szocialistába torkollik; szerinte sohasem volt le­hetőség arra, hogy „a demokratizációs folyamat szocialista átalakulásba váltson át". Poulantzas éppen ezért tagadja, hogy Portugáliában „vere­séget szenvedett volna a születőben lévő szocializmus", ami persze nem jelenti azt, hogy 1974 és 1975 között ne bontakozott volna ki az országban valódi népi szocialista mozgalom. A vállalatvezetést megtisz­tító és dolgozói ellenőrzést megvalósító munkástanácsok, a házfoglalá­sok és a városkörzetek lakógyűlései, a földfoglalások és a mezőgazda­sági szövetkezetek: egytől egyig önálló, spontán társadalmi kezdemé­nyezések voltak. A tömegmozgalom ellenére a portugál forradalom vé­gül is a kapitalizmus konszolidációjához vezetett. A sors iróniája, hogy a fasizmus megdöntése, a tőkés rend megszilárdítása a népi, szocialista nekilendülés nélkül sohasem vált volna valóra.¹²

Most már egyértelmű, hová akarok kilyukadni. Az úgynevezett portu­gáliai szocialista forradalom egyáltalán nem váltotta le az előző társadal­mi-gazdasági rendszert, hanem modernebb, hatékonyabb formában új­jászülte. A szándéka szerint szocialista forradalom Portugáliában a kapi­talista fejlődés válságát oldotta meg. De ha a szocialista átalakulás ne­vében, a népi szocialista mozgalom támogatásával elindult forradalom meghirdetett céljainak éppen az ellenkezőjébe, éspedig a tőkés konszo­lidációba torkollt, akkor talán joggal merül fel a kétely a Kelet- és Közép-Európában zajló úgynevezett „demokratikus átmenet" végeredményeit il­letően.

Ha Portugáliában a szocialista átalakulás jelszavával megvalósított „demokratikus szakítás" a kapitalizmus számára nem egyszerűen a túl­élést, hanem a magasabb fokon való újjászületést jelentette, akkor na­gyon is elképzelhető, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúrák bukása szintén valamiféle hasonló helyzetre: a kommunista, más néven állam­szocialista társadalmi rendszerek válságára hoz megoldást Végül is az államszocialista fejlődésnek a sztálinista berendezkedés éppúgy zsákut­cája volt, mint a modern kapitalizmusnak a fasiszta uralom. Mindamellett ha az 1989-re kirobbant „népek forradalmában" nem az államszocializ­mus lerombolóit hanem feltámadásának és újjáéledésének előkészítőit látjuk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy milyen ennek a halot­taiból felkelő hatalmi organizmusnak a valódi természete és hol a helye a világtörténelemben.

Az „államszocializmus" társadalmi-gazdasági rendszere

Miután az elmúlt 40, illetve 70 évben nagyvonalúan kommunistának vagy államszocialistának titulált rendszerek (legalábbis főbb vonalaikban) ma­kacsul tovább élnek – gondoljunk csak a korábban idézett történészek és újságírók megállapításaira -, felmerül a kérdés, hogy pontosan milye­nek is ezek a struktúrák, milyenek voltak 1989 előtt, és milyenné váltak azután.

A nem sztálinista marxisták időt és energiát nem kímélve dolgoztak a sztálinista társadalmi berendezkedés elméleti megfogalmazásán és ka­tegorizálásán, ám erőfeszítéseik kevés sikerrel jártak. Meg voltak győ­ződve arról, hogy a szocializmus – bármennyire elkorcsosult is – maga­sabb rendű forma a kapitalizmusnál, amiből törvényszerűen következett, hogy a legtökéletlenebb sztálinista állam is történelmi előrelépés a tőkés rendhez képest. Az általuk posztkapitalistának kikiáltott társadalmakat vagy az elvont szocialista elmélet fogalmai szerint, vagy a kapitalista, il­letve prekapitalista rendszerek kategóriáiból kiindulva magyarázták. Vizsgálódásaik többnyire nem empirikus kutatásokra, hanem kész elmé­letekre támaszkodtak, s mivel az újat folyvást a régiből, az ismeretlent az ismertből kívánták megérteni, persze hogy nem vették észre, mi a ki­vételes és az egyedülálló ezekben a társadalmakban.

Az „államkapitalizmusról" avagy az „elkorcsosult munkásállamról" szóló teóriák erőltetése helyett, véleményem szerint, sokkal haszno­sabb, ha nem előre ítélkezünk, hanem minden társadalmi-gazdasági formációt saját jogán vizsgálunk, legyen annak akár „államszocializmus", akár bármi más a neve. Úgyis mindegy, milyen címkét ragasztunk rá a létrejött rendszerekre, következésképp fölösleges arról vitatkoznunk, ho­gyan hívják őket. A fontos az, hogy felismerjük jellegzetességeiket, és megértsük működésükéi.

Először az 1970-es évek derekán, a magyar marxista ellenzék köré­ben terjedt el az a felfogás, mely szerint a szovjet típusú szocializmus újfajta társadalmi-gazdasági alakzatot képvisel. Hegedűs András, az egykori miniszterelnök azt állította, hogy „Az Oroszországban és Kelet-Európában hatalomra került kommunista mintájú szocializmus új társa­dalmi-gazdasági rendet hozott létre; eltörölte a termelési eszközök ma­gántulajdonát, s helyébe új társadalomszerkezetet emelt." Hegedűs azonban ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy ez nem „az a szocializmus, amit Marx a kapitalizmus utáni fejlődés első állomásaként ír le".¹³ A Rakovski álnéven publikáló Kis János és Bence György, radi­kális másként gondolkodók, túlléptek Hegedűs nézetén, s kifejtették, hogy a szovjet típusú struktúrák új társadalmi formációt testesítenek meg, melyről nem szól a történelmi materializmus marxi elmélete, már csak azért sem, mert fejlődésükkel „sim generis evolúciót képviselnek". Miközben Hegedűs szentül hisz abban, hogy a szovjet típusú társadal­mak magukban hordozzák a továbblépés és a haladás lehetőségét, Bence és Kis arra a következtetésre jut, hogy az ilyen jellegű berendez­kedések történelmi zsákutcát jelentenek.¹⁴

Az idézett vélemények a „bürokratikus kollektivizmus" elméletére em­lékeztetnek: ezt a teóriát Bruno Rizzi, a külön úton járó olasz trockista vezette be az 1930-as években, csak hogy negyven évvel később a nyugati új baloldal egyes körei ismét felfedezzék.¹⁵ Umberto Melotti olasz marxista „Marx és a Harmadik Világ" címmel közzétett tanulmá­nyában a bürokratikus kollektivizmust olyan társadalmi-gazdasági szisz­témaként írja le, mely „minden prekapitalista, kapitalista vagy szocialista termelési módtól gyökeresen különbözik … teljesen új társadalmi-gaz­dasági alakzatot hoz létre, s a Marx által megfogalmazott társadalmi tör­vényektől tökéletesen elütő szabályok szerint működik".¹⁶ Angliában, a Critique és a Revolutionary Communist Party című folyóiratok körül tömö­rülő csoportok is hasonló felfogást képviseltek, és kifejtették – minden addigi trockista elemzést lefőzve -, hogy a szovjet rendszer a tovább­fejlődéshez szükséges összes erőforrását kimerítette, s belső viszonyai teljesen megmerevedtek; szerintük a Szovjetuniónak nincs jövője, és még Gorbacsov vezetésével sem maradt számára kiút.¹⁷ Az említett te­óriákkal szemben csupán egyetlen ellenvetést tennék: alighanem túlsá­gosan is apokaliptikus képet festenek: a rezsim erőforrásai kimerültek, a reform megvalósíthatatlan, nincs más választás: „szocializmus vagy bar­bárság". Ezek a gondolkodók nem ismerik el, hogy a szovjet típusú be­rendezkedések önálló, eredeti társadalmi-gazdasági formációk, melyek a fejlődés saját útját járják.

Ennek ellenére számos szociológus éppen abból a feltételezésből ki­indulva kezdte vizsgálni a szovjet mintájú konstellációkat, hogy „az ál­lamszocializmus önálló társadalmi forma, megvan a maga sajátos intéz­ményi logikája és fejlődési törvényei".¹⁸ E nézet legjelesebb képviselői, Michel Burawoy, David Stark és Szelényi Iván a Kádár-rendszer utolsó éveiben empirikus kutatásokat és belső megfigyeléseket végeztek Ma­gyarországon annak feltárására, hogy az .államszocializmusnak" neve­zett szisztéma milyen sajátos társadalmi és gazdasági mechanizmuso­kat hoz létre. Többségük arra a következtetésre jutott, hogy a szovjet típusú berendezkedések valamiféle „harmadik úton" haladnak a „szocia­lista kevert gazdaság" megvalósítása felé. Bár elismerték, hogy ez a ke­vert gazdaság nem fogja elhozni az igazi, egyenlőségen alapuló szocia­lista társadalmat, a marxista képrombolóktól eltérően mégis meg voltak győződve arról, hogy a struktúra képes a reformra és a továbbfejlődés­re.

Dél-Európában és Latin-Amerikában a diktatúrák felülről tele­pedtek rá a társadalomra, és bukásuk hozzájárult ahhoz, hogy a saját életét élő társadalom – mely maga Is szerepet Játszott a régi re­zsimek leverésében – végre emancipálódjék. Közép- és Kelet-Euró­pában a diktatúrákat nem a népi mozgalmak, s nem Is a belső fejlődésből származó ellentmondások rombolták le; lábuk alól a külső támogatás megszűnése húzta ki a talajt. Ezek a hatalmak rá­adásul nem csupán elnyomták, hanem megszervezték és mobilizálták is a társadalmat minek következtében az semmiféle önálló léttel, külön élettel nem rendelkezett. Az előző berendezkedést összetartó struktúrák zömükben túlérték a régi politikai vezetés és a régi legitimáló ideológia letűnését és kicserélődését. A rendszer nagyjában-egészében ugyan­úgy működik, mint korábban. Ha megérzéseink és érveink valamennyire is megállják a helyüket, akkor még korántsem jött el az ideje annak, hogy elvessük az „államszocializmust"' öntörvényű, saját fejlődési logiká­val bíró szisztémaként magyarázó gondolkodók meglátásait és feltevé­seit Ugyanis ha a szisztéma – a politikai vezetéstől és az ideológiáktól függetlenül – csökönyösen tartja magát, akkor az 1989 előtti viszonyok megértésére kidolgozott nézetek és elméletek a mai események tisztán látásához is hozzásegíthetnek. Ebből a szemszögből kívánom az alábbi­akban megvilágítani a Kelet-Európában 1989 óta végbement változáso­kat, figyelmemet elsősorban a magyarországi átalakulásokra összponto­sítva.

Az új tekintélyuralom veszélyei

A kortárs megfigyelő, politológus vagy szociológus a politikai esemé­nyekben általában a szokatlant, az újat, a törést veszi észre, s a változá­sok mögött rejlő folytonosság felismerése többnyire a történészre vár. Ne féljünk hát kimondani, hogy a kommunizmus összeomlása és születése igen sokban hasonlít egymásra. 1917-ben a bolsevikok hívei és ellenfe­lei egyaránt úgy hitték, hogy világrengető dolgok történnek a szemük előtt. A harcos bolsevikok meg voltak győződve arról, hogy egy új, jobb életet teremtenek; konzervatív ellenlábasaik pedig attól féltek, hogy lerombolják a kipróbált és jól bevált régit. Az idő múlásával azonban az új renden mind jobban kiütköztek elődeinek tulajdonsá­gai; a kommunista vezetők egyre inkább egy új cári dinasztiára kezdtek emlékeztetni, s úgy tetszett, a „létező szocializmus" többet örökölt a múltból, mint amennyit valójában változott.

1989 után, az úgynevezett „népek forradalmát" követően, miközben a jobboldal örömmámorban úszik, a baloldal meg búskomorságba süp­ped, a kommunizmusnak, a szocializmusnak, sőt magának a történe­lemnek a végéről harsogó, a nyugat hidegháborús győzelmét dicsőítő ki­áltásokat hallgatva olyan érzésünk támad, az új idők tanúi ugyanan­nak az illúziónak az áldozatalvó válnak, mint nagyatyáik 1917-ben. Ha a sztálinista rendszer legalább annyira gyökerezik a történelmi múltban, mint a szocialista eszményekben és a marxista ideológiá­ban, akkor a pártállam és a marxizmus-leninizmus kihajításával még nem fogjuk kitépni ezeket a gyökereket, sem radikálisan meg­változtatni a rendszer gazdasági-társadalmi struktúráját.

Itt kell megemlítenünk, hogy Kéri László, magyar politológus nemré­giben megállapította: azok, akik a magyar kommunizmus elmúlt negyven évében csupán terrorisztikus diktatúrát látnak, az elkövetkezőkben nyil­ván a demokráciát fogják üdvözölni. Ám szerinte ez így túl egyszerű len­ne, hiszen a történelemben nem olyan könnyű tabula rasát csinálni. Kéri felidézi továbbá azt a figyelemre méltó párhuzamot, amit Szelényi Iván vont az 1917-es bolsevik forradalommal. Ha 1917 voltaképpen szocia­lista forradalom volt proletariátus nélkül, akkor 1989 ugyanígy pol­gári forradalomnak tekinthető polgárság nélkül. Mindkét esetben az történt, hogy a forradalom volt hivatva létrehozni azt az osztályt, melynek az elmélet szerint a forradalmat vezetnie kellett volna. Mind 1917-ben, mind 1989-ben a hiányzó forradalmi osztály pótlékaként értelmiségi elitek kerültek hatalomra. Szelényi Iván összehasonlításához Kéri hozzáteszi: „Ezt a gondolatmenetet komolyan véve el kell gondol­kodni azon is, hogy ha 1917-es paradox történelmi szerepvállalása szükségképpen diktatúrába vitte az értelmiség kalandját – akkor meny­nyiben fenyeget ez a veszély jelenleg."¹⁹

Nem Kéri László az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a veszélyt. A Guardian egyik 1992 februárjában megjelent száma tudósítást tesz köz­zé Lech Walesa, Borisz Jelcin és a volt orosz ellenzéki, Borisz Kagarlickij beszédeiről, melyekben az említettek a Lengyelországot, illetve Oroszországot fenyegető új diktatúra veszélyére hívják fel a figyelmet. A jelentések szerint Walesa elnök úgy nyilatkozott a strasbourgi Európa Tanács előtt, hogy „nem elképzelhetetlen, a demokrácia csupán átme­net lesz a kommunizmusból a tekintélyuralom más formája felé".

Mindamellett úgy tűnik, e veszély Magyarországon fenyeget a leg­kevésbé, látszólag itt a legtöbb esély a kapitalizmus és a demokrácia megteremtésére. Ráadásul Magyarország mint a sikeres posztkommu­nista reformok nagy reményű várományosa, ma – éppúgy, mint Kádár idejében – ismét „a nyugati liberális sajtó egyik kedvence lett". Én mégis amondó vagyok, az új tekintélyuralom Magyarországon éppúgy a küszö­bön leselkedik, mint bárhol másutt az egykori szovjet tömbben. Végül is, hogy a közép- és kelet-európai változások a demokráciához vagy egy újfajta diktatúrához vezetnek-e majd el, az sok mindentői függ, például – hogy csak a legfontosabbakat említsük -: az államhatalom belső struk­turálódásától, a gazdasági reformok eredményeitől, attól, hogy kialakul-e a piacgazdaság, az új vállalkozói osztály, a pluralista pártrendszer és a modern politikai kultúra, valamint a tevékeny és autonóm civiltársada­lom. Ezekre a kérdésekre keresek választ tanulmányom hátralévő ré­szében.

Az államhatalom belső struktúrája

Magyarország már abban is különbözik a többi közép- és kelet-európai volt kommunista államtól, hogy a prezidenciális kormányzás helyett a miniszterelnöki rendszert honosította meg. A prezidenciális kormányzás elutasítása egyenes következménye volt a régi kommunista vezetés és a vele szemben álló felek közt 1989-ben létrejött háromoldalú tárgyalá­soknak – Lengyelországban a kerekasztal töltött be ugyanilyen szere­pet, ahol az ellenzéki erők óva intettek attól, hogy a tekintélyes elnöki tisztség az akkor igen népszerű reformkommunista, Pozsgay Imre kezé­be kerüljön, így mentve át a kommunista hatalmat egy új köntösben díszelgő diktatúra segítségével." „Az Ellenzéki Kerekasztal egységes kiin­duló álláspontja az volt – tudósít Bozóki András -, hogy Magyarországon nem elnöki rendszert, hanem parlamentáris demokráciát kell kiépíteni."²⁰

A gyenge s jórészt ünnepi külsőségekben megnyilvánuló elnöki mél­tóságot az erős parlament hivatott ellenpontozni, s ennek szellemében az előző országgyűlés által 1989 őszén elfogadott új magyar alkotmány a háromoldalú tárgyalások javaslatai alapján biztosította a képviselőház ellenőrzését a végrehajtó hatalom és a törvényhozás folyamata felett. A rendelkezések szerint a legfontosabb, az úgynevezett „alaptörvények" vagy más néven „alkotmányos jelentőségű törvények" elfogadásához a szavazatok kétharmados többsége szükséges. Az alkotmány kikötést tartalmazott a bizalmatlansági indítványról is, melyre lehetőséget adott mind a miniszterelnökkel, mind az egyes miniszterekkel szemben.

Az 1990 márciusában és áprilisában tartott parlamenti választások az Antall József vezette konzervatív Magyar Demokrata Fórum győzelmé­vel, és a kisgazdákkal, valamint a kereszténydemokratákkal közösen alakított koalíciós kormány hivatalba lépésével végződtek; a liberális szabad demokraták a legnagyobb ellenzéki pártként kerültek ki a küzde­lemből. Mindamellett a kormány nem rendelkezett az alaptörvények meghozatalához, illetve módosításához szükséges kétharmados több­séggel, s ezért Antall József felajánlotta a szabad demokratáknak, támo­gatni fogja egyik újonnan megválasztott képviselőjük, Göncz Árpád író köztársasági elnöki jelöltségét, ha az ellenzék cserében hozzájárul a kétharmados többséghez kötött alaptörvények számának húszra csök­kentéséhez. A szabad demokrata vezetők sietve igent mondtak, és alá­írtak egy megállapodást a Magyar Demokrata Fórummal, amelyben ah­hoz is beleegyezésüket adták, hogy a korábbi bizalmatlansági indítványt „konstruktív bizalmatlansági indítványra" cseréljék – a nyugatnémet és a spanyol alkotmány mintájára -, azzal a kiegészítéssel, hogy ez csak a miniszterelnökkel szemben, s csak a leváltására vonatkozó javaslattal együtt lehetséges.

A vezető politikai személyiségek e megállapodást pártjaik feje fölött kötötték, s anélkül, hogy előzőleg egyeztettek volna a koalíció többi tag­jával, valamint politikai szövetségeseikkel. Nem maradtak el hát a bírála­tok, kivált a szabad demokraták körében, ám a nagy tiszteletnek ör­vendő Göncz Árpád elnökké választása élét vette az egyébként igen ko­moly ellenvetéseknek. Hat hónap múltán azonban az ellenzéki pártok kezdtek egyre elégedetlenebbé válni az új kormányzattal, s növekedett a feszültség a kormány meg az elnök között. A politikai jobboldal tiszto­gatásokat, a volt kommunisták elítélését és megbüntetését követelte, ki­teljesítendő a „rendszerváltást"; a kormány pedig a helyi önkormányzati választások, a pótválasztások és a közvélemény-kutatások eredménye­iből népszerűségének csökkenését látva, a konfrontáció stratégiáját vá­lasztotta; igyekezvén megszilárdítani ellenőrzését a tömegkommunikáci­ós médiumok fölött. 1991 őszén az ellenzéki vezetők már nyíltan azzal vádolták a kormányt, hogy egy új nómenklatúra és egy új állampárt megteremtésén munkálkodik, a Demokratikus Chartát aláírásukkal tá­mogató liberális értelmiségiek meg kezdték úgy érezni, hogy ugyanott vannak, ahol több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor megalapították a független szamizdat mozgalmat, és útjára indították a másként gondol­kodó demokratikus ellenzéket.²¹

A mintegy kétéves demokratikus hatalomgyakorlás után világossá vált, hogy a Magyarországon kialakult szisztéma nem valósította meg eredeti célját, a parlamentáris kormányzást, hanem helyébe egy mind diktatórikusabb, kvázi-prezidenciális miniszterelnöki uralmat vezetett be. Miként Bihari Mihály politológus megállapította, a Demokrata Fórumon belül „egy sajátos prezidenciális pártszerkezet… lényegileg egy tekintély­uralmon alapuló vezetési struktúra" vált dominánssá, miközben „egy erősen centralizált, tekintélyelvű vezetés alakult ki a kormányzati rend­szerben."²²

A gazdasági reformok

Magyarországon a szabad demokraták, Hayek és Friedman tanítványai, a „sokkterápia" és a „big bang" hívei, a piac és a magántulajdon totális kiterjesztése mellett szállnak síkra, egyaránt támogatva a külföldi beru­házásokat és a „spontán privatizációt" (a volt funkcionáriusok és vállalat­vezetők vásárlásait). Az 1990-es választások konzervatív és nacionalista érzületű győztesei azonban mérsékeltebb, visszafogottabb tempót dik­táltak. A Magyar Demokrata Fórum vezetői ideológiai gyanakvással szemlélték a külföldi tökét, aggódtak a nemzeti vagyon elvesztése miatt, és ellenezték a „spontán privatizációt", mely a kommunisták által kineve­zett volt igazgatók kezére játszaná a vállalatokat. Ugyanakkor a Fórum mindinkább tekintélyelvű módszerekhez folyamodó képviselői makacsul ragaszkodtak a privatizációs folyamat ellenőrzéséhez, s vonakodtak szabadjára engedni a piaci erőket Az eredményt nagy jóindulattal fon­tolva haladásnak, némi rosszindulattal pedig a magántulajdon és a piac­gazdaság kialakítását szorgalmazó gazdaságpolitika teljes háttérbe szo­rításának nevezhetjük. Az Antall-kormány nyíltan elutasított bármiféle, a lengyelországi megoldásokra emlékeztető „sokkterápiás" programot, éppúgy, mint az „utalványos rendszert", amihez Csehszlovákiában folya­modtak; megakadályozta az előző, kommunista vezetés által kezdemé­nyezett „spontán privatizációt, korlátozta vagy legalábbis gátolta a külföl­diek tulajdonszerzését, és – a kisgazdák nyomására – egyre inkább a „reprivatizációra" hajlott, vagyis vissza akarta adni a vagyonokat 1947 előtti birtokosaik kezébe. A kormány azonban ilyen irányú terveit gyakor­lati okokból kénytelen volt takaréklángra állítani, és megelégedni a „kár­pótlásról" szóló szerény elképzeléssel. 1990 szeptemberében elfogadták a privatizációs törvényt, mely elrendelte a szolgáltatási szférában az üz­letek, éttermek és kisvállalkozások zömének áruba bocsátását. A tör­vény létrehozta az Állami Vagyonügynökséget is a nagy vállalatok priva­tizációjának irányítására; ezek közül húszat – köztük az egykori állami utazási irodát, az IBUSZ-t, valamint több szállodaláncot – szántak el­adásra, megengedve akár a 100%-os külföldi részesedést is.

Egy évvel később a húsz kiszemelt nagyvállalatból még egyet sem sikerült privatizálni – mindahány állami kézben maradt. Az egyik megfi­gyelő megállapítása szerint: „Az Állami Vagyonügynökség kiválóan ért a vállalatok ellenőrzéséhez, csak éppen a magántulajdonba adásukra al­kalmatlan."²³ Még a 10.000 kisvállalkozásból is csupán 515-öt árverez­tek el; kétharmad részüknél csupán hosszú távú bérleti szerződéseket kötöttek, s tulajdonosukat illetően nem törtónt változás. Végül aztán né­hány magyar közgazdász felrótta a politikai vezetésnek, hogy ahol úgy­mond végbement a privatizáció, ott is csak színleg, s az állam különböző állami cégeket és bankokat tulajdonostárssá téve, bár közvetetten, de megőrizte ellenőrzését a vállalatok fölött.²⁴

A privatizáció azért is folyik lassabban a vártnál, mert hiányzik a ha­zai tőke, a külföldi befektetők pedig bizalmatlanok. Sem a régi második gazdaságból kiemelkedett „szocialista vállalkozók", sem a „spontán pri­vatizáció" révén tulajdonossá lett új igazgatók nem hajlandók – mint ahogy korábban sem voltak azok – jelentősebb magántőkét kockáztat­ni. Azok, akik megpróbálták, nem mindig jártak sikerrel – 1992-ben sorra mentek csődbe a gazdaságtalan kisvállalkozások. Ugyanakkor a külföldi beruházók nagyrészt a szolgáltató ágazatba és a tömegkommunikáció területére áramlottak, ahol nem tudják előmozdítani sem az export foko­zását, sem a külföldi adósságok visszafizetését, sem a versenyképe­sebb belgazdaság ügyét.

Ezzel egyidejűleg a külföldi versenytársak felvásárolták a leg­eredményesebb magyar vállalatokat – mint például a Tungsramot – csökkentették bennük a termelést, s a nyugati termékek előretolt helyőrségévé fokozták le őket. Kevés jel mutat arra, hogy a külföldi befektetők a magyar gazdaságnak azon termelő ágazataiba menné­nek, ahol elengedhetetlenül szükséges a fejlődés a honi tőke és a polgárság kialakulásához. A helyzet az, hogy a közép- és kelet-euró­pai gazdaságok felfuttatása veszélyeztetné a nyugati Ipart, károsan hatna az ottani életszínvonalra s a foglalkoztatási szintre.

A tulajdonosváltás lassúságának másik oka az, hogy a kormány fél a munkanélküliségtől és a vele járó politikai következményektől. Végül is a piacgazdaság útja Kelet-Európában nem az 1960-as és az 1970-es évek jóléti állama és teljes foglalkoztatottsága, hanem az 1990-es évek viszonyai közé vezet, amelyeket az intézményesített munkanélküliség, a csökkenő jólét, a kirekesztés, a társadalmi és faji elkülönítés politikája fémjelez. 1989 óta a közép- és kelet-európai térségben – a szolgáltató ágazatot kivéve – átlagosan 25%-kal csökkent a bruttó nemzeti összter­mék – a visszaesés 1991-ben érte el mélypontját. Még Magyarország is súlyos válsággal küszködik, pedig a valamikori szovjet tömb országaiból egyedül itt látták hasznát a tőkebeáramlásnak.

A munkanélküliség 1991-ben több mint kétszeresére, 7%-ra növeke­dett, és várható, hogy 1992-re eléri a 10%-ot vagy még ennél is többet; nem csoda hát, hogy a kormánnyal és az egész politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség erősebb, mint valaha.

A mandátumának középidejében járó Antall-kormány egyre inkább az óvatosságra hajlik, s hiába köszöntek le hatalmukról a kommunisták, az állam továbbra is ragaszkodik a nemzeti vagyon feletti ellenőrzéshez.

A végeredmény, mint Voszka Éva megállapította, az, hogy a külön­böző formákban lezajló privatizáció – a várakozásokkal és az ígéretek­kel ellentétben – nem hozta létre sem a magánvállalkozói réteget, sem a piacot, a gazdasági hatékonyságról és növekedésről nem is beszélve. Kiss Judit ennél is továbbmenve arra a következtetésre jutott, hogy a „privatizáció gyakran csupán álneve azoknak a folyamatoknak, melyek ahelyett, hogy segítenék a tulajdonosváltást, csak akadályozzák azt".²⁵

Az új osztályok

Szelényi Iván szociológus már sokszor leírta, hogy hazai, tulajdonos pol­gárság nélkül még soha sem jött létre demokrácia. Szelényi továbbá már 1989 előtt rámutatott arra, hogy Magyarországon elindult a „polgá­rosodás" és a „szocialista kevert gazdaság" kialakulásának folyamata, mely mind a nyugati kapitalizmustól, mind a szovjet típusú szocializmus­tól eltérő mechanizmust fog teremteni. A bizonyítékokat azonban java­részt a magyar parasztságból és az újonnan felemelkedő, tulajdonos vi­déki kispolgárságból vett adatok szolgáltatták. Ezzel szemben a városi gazdaság alakulását vizsgáló kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy alkalmasint valóban új osztály keletkezik, ám ez legalább annyira az államszocialista múlt, mint a szabadpiac vagy a demokratizálódás szülötte.

Szálai Erzsébet közgazdász, kifejtette, hogy a Kádár-rendszer utolsó évtizedében új technokrata réteg jelent meg, mely kikezdte a párt- és állami bürokrácia hatalmát, majd az uralkodó rend megdöntésére szö­vetséget kötött az ellenzéki értelmiséggel. Később azonban a technokrá­cia az idők szavának engedve a régit leváltó hatalmi renddel és a nagy, állami tulajdonú vállalatok vezetőivel lépett frigyre. A kialakuló hatalmi struktúra mindjobban kezdett hasonlítani elődjére, lóvén hogy az új elit – bár más legitimáló ideológia meghirdetésével – a tulajdon és a piac fel­etti ellenőrzésének kiterjesztésével kívánja megszilárdítani helyzetét és növelni befolyását.

Hasonló következtetésekre jutott Simon János szociológus is, aki megállapította, hogy mindeddig nem alakult ki valódi középosztály, s a magyaroknak pusztán úgy 55%-a tekinthető a rendszerváltás „győztesé­nek"; ráadásul – állítja Simon – ezek a „győztesek" jórészt olyan embe­rek közül kerülnek ki, akik már az előző berendezkedésnek is haszonél­vezői voltak, s eredményesen kamatoztatják kiváltságaikat – képzettsé­güket, kapcsolataikat és pénzüket – a szabadpiac korszakában.²⁶ Ennél is rosszabb, hogy az új „vállalkozók" gyakran mintha több gondot fordíta­nának a státusszimbólumokra – hogy csillogó autócsodákkal, drága ru­hákkal, télen is napbarnította arcukkal kérkedjenek -, mint a termelő be­ruházásokra, feltehetően abbéli meggyőződésükben, hogy frissen szer­zett gazdagságuk nem tart majd soká. Az eredmény – írja Ken Jowitt -az, hogy a piaci kapitalizmus szabályai helyett a „nyerészkedés far­kastörvényei" uralkodnak, akárcsak Latin-Amerikában, létrehozván egy erősen polarizált társadalmat, amelyben a vagyonos, fogyasz­tói elit szűk, ám annál hivalkodóbb rétege áll szemben az elszegé­nyedő s mindinkább kívülrekedő többséggel.

Hankiss Elemér arra is rámutatott, hogy a régi pártbürokraták és álla­mi vezetők az előző rendszerben kivívott hatalmukat az újban piaci előnyökre tudják „konvertálni"; így nemcsak vagyonukat tudják megőriz­ni, hanem az „az új nagypolgárságban" is szilárd pozíciókat biztosítanak maguknak.²⁷ Ennél is kritikusabb hangot üt meg Borisz Kagarlickij, vala­mikori szovjet ellenzéki, az oroszországi gazdasági reformok kapcsán: „Ami itt folyik, az nem privatizáció, hanem rablás. Jelcin a régi nómen­klatúra és a volt állami vezetők köreit képviseli, akik állami pénzekből finanszírozzák zugvállalatocskáikat, melyek aztán felkapdossák az álla­mi üzemek asztaláról lehulló legzsírosabb morzsákat, vagy kiárusítják azokat a nyugati üzletembereknek."

Dávid Stark amerikai szociológus is hasonló fenntartásainak ad han­got, amikor kifejti, hogy a magyarországi privatizációs folyamat nem a „tervtől a piacig", hanem a „tervgazdaságtól a klángazdasághoz" vezet, s a régi rendszerben meghonosodott maffia stílusú módszerek, a korrup­ció és a .patrónus-kliens" viszonyok átörökítődnek az újba. „A korábbi berendezkedés második természetóvó vált szokások és beidegződések" – írja Stark – tovább élnek, „az új hálózatok működését a régiek képére formálva", s így akadályozzák, sőt meghiúsítják a piacgazdaság kiépíté­sére tett lépéseket. Stark szerint, ha a jövőben sem alakulnak ki a civil­társadalom intézményei, akkor a privatizáció nem dinamikus piacgazda­ságot, hanem egy újfajta gazdasági oligarchiát fog teremteni.²⁸ A tulaj­doni és gazdasági rendszer átalakításának mindazonáltal nem csupán kulturális vagy pszichológiai akadályai vannak. A változásokat – Terry Cox véleménye szerint – „strukturális kényszerek", valamint „társada­lomszerkezeti korlátok is nehezítik, melyek a társadalmi rétegek közt megrögzött érintkezési formákban gyökereznek. A privatizáció jelenlegi gondjai nem tekinthetők csupán „zökkenőnek" egy kikerülhetetlenül vég­bemenő folyamatban. Nem, sőt – állítja Szelényi nyomán Cox – a kelet-európai országokban, úgy látszik, különböző, jóllehet egymást át­fedő, társadalmi-gazdasági struktúrák, mi több „különböző terme­lési módok" (tőkés, állami-redisztributlv, második gazdasághoz tartozó) élnek egymás mellett, s a végkimenetel attól fog függni, hogy ezek miként jutnak szóhoz, s milyen osztályformációkat, stra­tégiákat alakítanak ki. Coxnak meggyőződése, hogy a privatizáció és a piac megteremtése előtt félelmetes, átláthatatlan akadályok meredez­nek, s nem tudhatjuk, vajon tért hódít-e majd a magántulajdon, megszü­letik-e majd a független vállalkozói osztály. Ha lesznek is a privatizáció­nak eredményei, az már kétséges, hogy maga a folyamat „elvezet-e a piacgazdaság kiszélesedéséhez Kelet-Európában"²⁹

Amennyiben a fenti megállapítások megállják a helyüket, elmondhat­juk, hogy Közép- és Kelet-Európában ma nem a nyugatihoz, s még csak nem is a dél-európaihoz hasonló honi polgárság felemelkedésének lehe­tünk tanúi, hanem egy kiváltságos, bürokratikus oligarchia arra irányuló kísérleteinek, hogy érdekhegemóniáját folytassa, sőt megerősítse. Hogy ezt az oligarchiát osztálynak, elitnek vagy uralkodó rendnek nevezzük, az voltaképpen mindegy. Kelet-Európában ma az van napirenden, hogy az eddigi hatalmi csoport politikai uralmat gazdasági uralomra váltsa. 1969-ben Milovan Gyilasz híres könyvéhez Az új osztály-hoz írt, sajnos feledésbe merült kiegészítő tanulmányában azt fejtegeti, hogy „a kom­munistáknak … sohasem sikerült az egyéni vagy kollektív birtokosok osztályává válniuk", mivel országlásuk csupán politikai hatalomra tá­maszkodott, 8 nem vert gyökeret a gazdasági-társadalmi struktúrá­ban.³⁰ A mostani változások azonban végre osztályt kovácsolhatnak az egykori bürokratikus hatalmi csoportból, ami persze nem jelenti azt, hogy a hatalom osztályszerkezete, illetve osztály háttere ugyanolyan lesz, mint nyugaton. Újfajta, bár továbbra sem kapitalista osztálytársada­lom van születőben.

A pártok és a politikai kultúra

1989-ben a magyarok meglehetős közönnyel szemlélték az országuk­ban végbemenő változásokat, olyannyira, hogy egy belga újságíró az eseményekről tudósító könyvének a „A Melankolikus forradalom" címet ad­ta. Az 1990-es választásokon való részvétel aránya itt volt a legalacso­nyabb a térségben. 1991-re már szinte lehetetlenné vált betölteni a megüresedett parlamenti mandátumokat, csak nagy ritkán jött össze a minimális szavazatszám, s a közvélemény-kutatásokon a megkérdezet­tek több mint 60%-a úgy nyilatkozott, hogy nem kíván egyetlen párt mel­lett sem voksolni a következő választásokon. A magyarok zömének az egypártrendszer rossz voltugyan, de a többpártrendszer nyilvánvalóan még rosszabb. A pártok, csaknem kivétel nélkül, értelmiségi elitkörök; tagjaik gyakran régi, személyes jó barátok – sokkal inkább politikai klu­bokra, semmint képviseleti intézményekre hasonlítanak. A kormány mi­niszterei Antall egykori iskolatársaiból verbuválódnak, a szabad demok­raták többsége a valamikori ellenzékhez tartozott, a Fidesz-vezetők nagy része pedig együtt tanúit jogot az egyetemen. Ezek a pártok sem­miképp sem társadalmi intézmények. Nem képviselnek meghatározott társadalmi érdekeket vagy rétegeket, sem valamilyen közös meg­győződést, programot vagy ideológiát. Miként Tamás Gáspár Miklós megállapította: „inkább törzsekre, mint pártokra emlékeztetnek"; tagjai­kat a barátság s a budapesti értelmiségi szubkultúrában gyökerező kö­zös múlt tartja össze. Az általuk megjelenített politikai identitások és el­határolódások hátterében nem áll semmiféle társadalmi érdek, politikai program vagy strukturált néz; rendszer. Sőt, a magyar politika létező határvonalai keresztezik a pártokéit – minden pártnak megvannak a ma­ga liberálisai, nacionalistái, konzervatívjai, a maga szociáldemokratái, populistái, és radikálisai.³¹

Wiktor Weselowski lengyel szociológus „spirituális közösségként" jel­lemezte ezeket a szervezeteket, a magyar Márkus G. György pedig „ér­telmiségi miliő-pártoknak" nevezte őket. Az általuk kínált politikai identi­tás kulturális, érzelmi, sőt spirituális azonosulásokból táplálkozik, melyek révén a hívek azonos magatartásmintákat és életmódokat követő társa­dalmi-kulturális közösségek tagjaivá válnak; így kristályosodik ki politikai stílusuk, és válnak egyöntetűvé viselkedési szokásaik. Ideológiai önazonosításuk gyújtópontjában olyan elvont fogalmak állnak, mint nemzet, faj, vallás, kommunizmusellenesség, Európa vagy egyszerűen csak a Nyugat. Ha róluk van szó, még a liberalizmus vagy a demokrácia ideo­lógiája is érzelmekkel terhelt, manicheus alakot ölt Az így létrejövő poli­tikai megoldásmódok kiválóan alkalmasak arra, hogy az emberek elé el­lenségeket és bűnbakokat állítsanak, ám haszontalannak bizonyulnak, amikor kompromisszumokat kell kialkudni és révbe segíteni. Jók lehet­nek arra, hogy nagy társadalmi változások idején vagy valamilyen fontos közügy érdekében széles tömegeket mozgósítsanak, ám arra már nem szolgálhatnak, hogy a polgárokat a politikai életben való tevékeny köz­reműködésre vagy a demokratikus politikai intézmények megteremtésé­re és fejlesztésére ösztökéljék.

Ezek a pártok csakis elvont fogalmakban és ideológiai terminusokban képesek kifejezni magukat, melyek az átlagembereknek semmit sem mondanak, s még csak nem is érintik a mindennapi gondokat. A „szoci­áldemokrata szavazókör" megnyerésére törekvő szervezetekkel sincs másképp, ők is csak jelszavakat kínálnak „zsíros kenyér" helyett, így fest a premodern pártrendszer „metapolitikája". A szóban forgó pártok való­jában olyan jellegzetességeket mutatnak, mint amilyenekről Durkheim szólt a „mechanikus szolidaritás", vagy Weber a „státuszcsoportok" kap­csán. Tonnies fogalmaiban gondolkodva a „Gesselschafft"-tal szemben a „Gemeinschaft"-ot képviselik. Nem üdvös célok ésszerű megvalósítására szövetkezett társulások, hanem az érdekekre és az értelemre fittyet há­nyó, érzelmileg fűtött közösségek. Semmiben sem hasonlítanak a Nyu­gaton ismeretes modern politikai pártokhoz, melyek a társadalmi érde­kek artikulálására, a szociális gondok megoldására, a politikai irányvo­nalak, elvek megfogalmazására szerveződnek. Ellenkezőleg, Jadwiga Staniszkissel egyetértésben elmondhatjuk, hogy tevékenységükkel csak megnehezítik az egyes társadalmi csoportok és osztályok számára érde­keik megfogalmazását és kinyilvánítását. A társadalom és a politikai elit között húzódó szakadékot sem hogy áthidalnák, inkább elmélyítik, s ennyiben voltaképpen akadályai a demokrácia kiépülésének.

Dávid Stark rámutatott a szokások és beidegződések, az értékek és viselkedésminták jelentősegére, véleménye szerint „nem elég új intéz­ményeket kiválasztanunk, melléjük új szokások is kellenek". Figyelemre­méltó ebből a szempontból Judy Batt megállapítása, aki azt írja: „a kom­munista uralom, mely konzerválta a két világháború közötti politikából rá­hagyományozott tradíciókat, súlyos örökséggel terheli meg a kommuniz­mus utáni fejlődést".³²

Batt kifejti, hogy a szóban forgó tradíciók közé kell sorolnunk az absztrakt modelleket és komplett megoldásokat előnyben részesítő, leg­szívesebben mindent egy szakértői gárdára bízó technokratikus, racio­nalista szemléletet, szemben a pluralista demokrácia lelkét jelentő prag­matista szellemmel, politikai tárgyaló- és kompromisszumkészséggel. E hagyományok átörökítése vezetett odáig, hogy ma már mind az elit tag­jai, mind a lakosság széles rétegei belenyugodtak abba: a politika a szakértek vadászterülete, túl az átlagember hatókörén. A politikusok olyanok, mint az orvosok, dolguk, hogy megállapítsák a diagnózist, és felírják a gyógyszert Innen egyenes út vezet a paternalizmusig; a hatal­mi körök szemét elhomályosítja a dölyf, a lakosságban pedig kialakul a függőség érzése; mindkét félnek egyaránt meggyőződésévé válik, hogy „a nép által" kormányozni – lehetetlenség. És ez a felfogás nem halt ki azzal, hogy az egypártrendszert többpárti demokrácia váltotta fel.

Mindezek következtében a magyarországi viszonyokat a politikával kapcsolatos mélységes kiábrándultság, és szkepticizmus, a pártokkal és a szavukat hallatókkal szembeni bizalmatlanság valamint az általános közéleti passzivitás jellemzi. Az így kialakult állapotokat Ken Kowirt „get­tó" politikai kultúraként" jellemzi. Az átlagembernek gyakorlatilag sem­miféle fogalma nincs a polgári jogokról, és nem látja, miként kap­csolódhatna be tevékenyen a politikába. Nem csoda hát, ha nem megy el szavazni, és nem vesz részt a pártok, egyesületek munkájában, vagy ami még nagyobb baj, hogy nem kezdeményez maga, sorstársa­ival együtt a jelenlegi gazdasági változások társadalmi következmé­nyeinek elhárítására.

A civil társadalom újjászületése – vagy egy új Leviatáné?

Mindazonáltal a politikával kapcsolatos általános szkepticizmusnak van egy másik oldala is. Az 1980-as évek elején Konrád György ellenzéki író Anti-politika című kötetében kifejtette, hogy a kelet-európaiak politikai szkepticizmusa a nép üdvét szolgáló állami vezető illúzióját volt hivatva szétrombolni, és így akár még a valódi közvetlen demokrácia is kisarjad­hat belőle, fokozottabb közéleti aktivitásra serkentve az embereket, mint a hagyományos pártpolitika. Konrád és a többi közép-kelet-európai disszidens felfogásában az 1980-as években központi helyet foglalt el az a gondolat, hogy szükség lenne az autonóm civiltársadalom, az ön­szerveződés és önigazgatás államtól független intézményeinek kialaku­lására, hogy a polgárok tevékenyen közreműködhessenek az ország ügyeinek rendezésében és irányításában. A civiltársadalom kibontako­zása szemükben nemcsak a kommunista pártállam alternatíváját, ha­nem az eljövendő demokratikus berendezkedés biztosítókat is jelentette.³³

1989 óta az egykori ellenzékiek az új politikai osztályok oszlopos tag­jaivá váltak, s a civiltársadalom iránti elkötelezettségükről megfeledkez­ve vakon belevetették magukat a pártharcok világába. Kivétel alig akad. Szálai Erzsébet közgazdász rámutatott arra, hogy ha a reform csak a politikai elit szintjón hoz változást – mint eddig -, akkor a „magyar társa­dalom alapvetően feudális jellege megmarad – csak éppen nyugat-euró­pai ruhába öltöztetve". Szálainak is az a véleménye, hogy az új párt-struktúrák nem képesek pontosan kifejezni a társadalmat átszövő érde­keket, véleményeket, akaratokat, és a régi uralkodó elitet újra cserélő átalakulások nem érintették a mindennapok életét. Úgy látja, csak ma­guk a cselekvő emberek védhetnek meg egy esetleges zsarnokságtól. A „progresszív politikai erőkhöz" fordul tehát, hogy „vegyék komolyan a tár­sadalom önszerveződési kísérleteit.³⁴

Hasonló gondolatoknak ad hangot Ágh Attila politológus is; kifejtvén, hogy Közép-Kelet-Európának „nem egyszerűen új demokráciára, ha­nem újfajta demokráciára van szüksége". Meggyőződése, hogy „a lakos­sági részvétel itt és most sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint a kon­szolidálódott demokráciákban, mert csak így kerülhető el a politika és a nép különválása. Ha nem látjuk be, hogy az átalakulásba a többséget is be kell vonni, akkor az elégedetlen tömegek könnyen félresöpörhetik az egész rendszert, a régit és az újat egyaránt, ki-kirobbanó törvénytelen mozgalmakkal, sztrájkokkal és tüntetésekkel."³⁵ Más értelmiségi kom­mentátorok, abbéli aggodalmukban, hogy a mind csalódottabb és elke­seredettebb tömegek a demokrácia egész épületét lerombolhatják, szin­tén felhívták a figyelmet a „társadalmi felkelés" veszélyére, sőt, félelmük­ben, hogy „Kalibán már a küszöbön áll", cselekvésre szólítottak, míg nem késő.³⁶ Ezek a megfigyelők sajnos – továbbvive az átkos kelet-eu­rópai örökséget – egyáltalán nem a néphez fordulnak, melyet látszólag oly buzgón szeretnének az események részesévé tenni, hanem a politi­kai pártok vezetőit intik, „tartsák távol Kalibánt".

Nem veszik észre, hogy ennek éppen maguk a pártok az egyik legfőbb akadályai.

Az egész rendszerrel szembeni elégedetlenség 1990 októberének végén tetőzött, amikor a váratlan benzináremeléstől nekikeseredett taxi-és teherautósofőrök blokád alá vették Budapestet és a legtöbb vidéki várost. A spontán megmozdulás 24 órán belül országos lakossági tilta­kozássá szélesedett a kormány tehetetlensége és arroganciája ellen. Sem az állami vezetés, sem az ellenzéki pártok nem voltak képesek úrrá lenni a helyzeten, és előmozdítani a megegyezést. Helyettük az érdek­csoportok vezetői, a szakszervezetek, a munkástanácsok, a kisvállalko­zók és a munkáltatók képviselői maguk ültek le a tárgyalóasztalhoz – élőadásban a televíziós kamerák előtt -, hogy kidolgozzanak egy megál­lapodást, amit később aztán a kormány is elfogadott. Miközben a taxis­sztrájk alatt egyetlen párt sem fényeskedett különösebben, az bebizo­nyosodott, hogy a társadalom igenis képes az önszerveződésre, saját érdekeinek képviseletére és konfliktusainak megoldására.

A blokád idején egyértelműen megmutatkozott az új magyar párt­rendszer alapvető gyengesége: hogy mélységes szakadék választja el a nagy többségtől; hogy képtelen kifejezni a társadalmi érdekeket, és köz­vetíteni a kormány meg a lakosság között. A taxissztrájkot csaknem mindegyik parlamenti párt alkotmányellenesnek minősítette. A hatósá­gok először erőszakkal akartak fellépni ellene, majd végül kapituláltak, és fontos engedményeket tettek. Nem tudhatjuk, hogy hasonló inciden­sek a jövőben is ilyen békésen oldódnának-e meg. Elképzelhető: ha más társadalmi-gazdasági csoportok a sofőrök példáját követve a kor­mánnyal szemben akarják majd érdekeiket megvédeni, hasonlóan szé­les tömegtámogatással a hátuk mögött, az ország egyszerűen irányítha­tatlanná válik a demokrácia eszközeivel. Ha nem alakul ki az alku és az érdekegyeztetés mechanizmusa, a kompromisszumok kultúrája; ha az állami vezetők továbbra is csak a kapituláció vagy az erőszak között vá­laszthatnak, akkor jó esély van rá, hogy egy új diktatúra veszi kezébe a gyeplőt, máskülönben kitör a káosz és az anarchia.

A tekintélyuralom veszélye azonban nemcsak azért fenyeget, mert nem alakult ki a modern politikai kultúra és a tevékeny, független civiltár­sadalom, hanem azért is, mert hiányzik a társadalmi struktúrába ágya­zott, fejlett politikai rendszer. Mint Bihari Péter magyar közgazdász kifej­tette: „kialakulóban van egy olyan politikai felépítmény, melynek nincse­nek tartóoszlopai a társadalomban".³⁷ Ez a politikai felépítmény egyrészt képtelen kifejezni a tömegek érdekeit, másrészt híján van egy olyan ural­kodó vagy domináns osztálynak, mely összetartaná és az élére állna. Krausz Tamás szerint kapitalizmus szerveződik „kapitalisták nélkül", a nyomában „egy újfajta bürokratikus diktatúra" emelkedik fel. Bihari Péter azt állítja, hogy a hosszan tartó, mélyülő gazdasági válság „tekintélyelvű megoldások" követeléséhez vezethet, "beszűkítve a kormánydöntések­kel szembeni társadalmi ellenállás lehetőségeit". Az afféle megoldások – a már létrejött pártközi egyezmények és megállapodások szellemében – alighanem elnyernék a parlamenti többség támogatását, s talán még a lakosság körében is kedvező visszhangot váltanának ki. Így nyílna meg az út az „alkotmányos" vagy „legitim" diktatúra előtt.

A fejlődés korlátai

Tekintettel arra, hogy egyrészről a közép- és kelet-, másrészről a dél-eu­rópai demokratikus változások közti legnagyobb különbség abban áll, hogy az előbbiek nem szerves, belső fejlődós, hanem a külső környezet, nevezetesen a szovjet birodalom összeomlása következtében történtek; megvonhatunk egy másik párhuzamot is, méghozzá a harmadik világ­gal, ahol 1945 után, a gyarmatbirodalmak összeomlását követően új, független államok születtek. Akkoriban a frissen létrejött afrikai és ázsiai nemzetállamokban hasonlóképpen a demokrácia nagy reménységeit lát­ták, s mindenki arra számított: ők is megindulnak majd az iparosodott, kapitalista Nyugat nyomában, hogy virágzó, fejlett, modern társadalmak­ká váljanak.

A felzárkózás helyett azonban ezek az országok – kevés kivétellel – mindinkább lemaradtak, szakadékká mélyítve néhány évtized alatt a fej­lett tőkés államok és a nyomorba süppedő harmadik világ közti különb­séget. A történtekkel egyidejűleg a lineáris fejlődés és modernizáció evolúciós modelljeit kezdték kiszorítani az alárendelt fejlődésről szóló el­méletek, majd megszólaltak olyan hangok is, melyek a harmadik világ elszegényedéséért az „elsőt" tették felelőssé. A kapitalista világgazda­ságba történő integráció nemhogy segítené a periférián rekedt országok felemelkedését, csak fokozza a polarizálódást és a globális egyenlőtlen­séget.

Ráadásul: a dél-európai államok felfutásuk idején integrálódtak a vi­lággazdasági rendszerbe, és jól kamatoztatták az Európában megnyíló piaci lehetőségeket. A közép- és kelet-európai gazdaságok azonban gyengék, régóta válsággal küszködnek, és az új versenyhelyzetben csak kudarcok várnak rájuk. A kérdés nem az – mint polgáraik zöme hinni szeretné -, hogy a szociáldemokrata Svédországot vagy a thatcheri Angliát válasszák, hanem hogy lesüllyednek-e Mexikó és Bolívia mellé a harmadik világba. Johan Galtung fejlődésszakértő felvetette: nagyon is elképzelhető, hogy „Kelet-Európa egy részén a központosított szocialista tervgazdaságok sebesen periferikus kapitalizmusokká változnak át, olyan harmadik világbeli vonásokat felvéve, mint a vertikális nemzetközi munkamegosztás, aránytalan fejlesztés, szoros elit-együttműködés, nö­vekvő egyenlőtlenség és munkanélküliség, sőt nyomor a társadalom al­sóbb rétegeiben."³⁸

Az utóbbi idők fejleményei azonban kétségbe vonták az alárendelt fejlődésről és a globális kizsákmányolásról szóló túlzottan borúlátó elmé­leteket; elég, ha az „újonnan párosodott országokra" gondolunk, me­lyek, úgy tűnik, sikeresen maguk mögött hagyták a perifériát, a harmadik világot. A négy délkelet-ázsiai „kis tigris" – Dél-Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr – jelentősen fokozta termelését, s figyelemreméltó növe­kedési rátákkal dicsekedhet. Sokan úgy vélik, hogy kivált Magyarország követheti példájukat, és ahelyett, hogy lesüllyedne a harmadik világba, a „másodikból" az „elsőbe" léphet. Mindamellett hozzá kell tennünk, hogy az „újonnan iparosodott országok" káprázatos eredményeiket csakis úgy érhették el, hogy a bérek és az adók alacsonyan tartásával, valamint a szakszervezeti mozgalom visszaszorításával hatalmas mennyiségű nemzetközi működötökét csábítottak termelésük szervezetébe. Szelényi Iván azt írja, hogy „a dél-koreai gazdasági csodáért alighanem dél-koreai politikai árat kell fizetnünk"; ám az ár megfizetése még nem teszi törvényszerűvé a sikert. Szelényi szerint „A legtöbb harmadik vi­lágbeli ország lerótta, amit kell – zsarnoki, diktatórikus politikai rendsze­reket épített ki, elnyomja a szakszervezeteket, elfogadja a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket, a tömeges munkanélküliséget vagy az alul foglalkoztatottságot – ám továbbra is foglya marad elmaradottságának."³⁹

Magyarország, valamint Közép- és Kelet-Európa másik lehetséges útja a latinamerikanizáció, amelyen – egyes megfigyelők szerint – Len­gyelország már meg is indult. A latin-amerikai demokráciák gyakran igen rövid életűek voltak, törékeny parlamenti rendszereket hoztak létre, me­lyek aztán katonai juntákkal vagy populista elnökökkel voltak kénytele­nek reménytelen küzdelmeket vívni. A latin-amerikai rezsimek élesen megosztott társadalmakra telepedtek rá; szűk városi elitjeik európai élet­módot folytatnak, miközben elszegényedő tömegeik egy része már a „negyedik világba" merült alá. Ezek az országok nagyrészt a transznaci­onális korporációk és a nemzetközi nagyvállalatok működése révén il­leszkedtek be a világgazdaságba, lehetőséget adva a helyi komprádor burzsoázia felemelkedésére.

Andre Gunder Frank véleménye szerint a közép- és kelet-európai ál­lamok csakugyan a latinamerikanizáció szélén állnak, ezt – a demokrá­ciára leselkedő valódi veszélyt – bizonyítják azok „az elnyomó gazdasági intézkedések, melyeket a demokratikus kormányok a világpiaci verseny­képesség érdekében róttak kénytelen-kelletlen népeikre". A világrend­szerbe történő betagozódással, a piac megteremtésével és a privatizáci­óval „csak újfajta társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek alakulnak ki"; a „társadalomnak mindenképpen fizetnie kell … de az eredményt senki sem biztosítja". Frank Argentínát és Brazíliát hozza fel például; azt a két országot, ahol a gazdasági kudarcokból, a kirívó és nem szűnő társadal­mi egyenlőtlenségekből jól láthatjuk, milyen korlátozott lehetőségek van­nak a fejlődésre a tőkés világrendszeren belül.⁴⁰

Samir Amin szintén úgy véli, hogy a kommunista rezsimek összeom­lásával „ezek az országok bekapcsolódnak a kapitalista világrendszer­be", s a végkimeneteit illetően a többi megfigyelőhöz hasonlóan ő is bo­rúlátó. Megállapítja, hogy az „igazi kapitalizmus… mindig nemzetközi­vé szélesíti az egyenlőtlenségeket" egyúttal „polarizálva a belső vi­szonyokat is, melynek következtében növekednek a jövedelmi kü­lönbségek, fokozódik a munkanélküliség és a marginalizáció." A vi­lágrendszerbe való beilleszkedés kedvezőtlenül fog hatni a kelet-európai népekre, mivel „a kapitalista restaurációból hasznot húzó szignifi­káns kisebbség … vágyai netovábbját, a nyugati életszínvonalat csak a tömegek felmorzsolásával érheti el". Amin szintén tart attól, hogy „a demokratikus átmenet diktatúrába torkollik."⁴¹

Immánuel Wallerstein, a „világrendszerekről" szóló elmélet atyja, már elfogulatlanabbnak tűnik, és nem zárja ki a lehetőséget, hogy Magyaror­szág – még ha Dániává nem válhat is soha – követheti esetleg Portugá­lia, Görögország vagy Írország útját. Bizonyos szempontból azonban Wallerstein még az előbbieknél is determinisztikusabb álláspontot foglal el, kijelentve, hogy a Kelet-Európát és a szélesebb világot megosztó egyenlőtlenségek 1989 után sem változnak: „Magyarország szegény or­szág marad. Az volt a kommunizmus előtt, az volt a kommunizmus alatt, és az lesz a kommunizmus után után is." Wallerstein szerint a közép-kelet-európai országok „nem reménykedhetnek komolyan a gazdasági fejlődésben". Mindazonáltal „semmiképp sincsenek különleges helyzet­ben", csupán most mennek át azon – kisebb eltérésekkel -, amin Ázsia, Afrika és Latin-Amerika néhány évvel ezelőtt. „Közép-Kelet-Európa, Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek szembe keH nézniük a valóság­gal: a jelenlegi rendszer keretein belül nem fejlődhetnek tovább."⁴²

Az új osztálykonfliktusok kialakulásának esélyei

A kelet-európai események, úgy látszik, alátámasztják Immánuel Wal­lerstein azon régóta hangoztatott nézetét, hogy a szovjet rendszer volta­képpen sofiasem volt „rendszer", s ma is – akárcsak tegnap – mind­össze egyetlen világrendszer létezik. Ehhez a véleményhez csatlakozik Hillel Ticktin is, aki szerint a szovjet felállás még csak önálló „termelési módnak" sem volt tekinthető.

Láthatjuk tehát, hogy a közép-kelet-európai országoknak sem a tár­sadalmi-gazdasági berendezkedése, sem a világrendben elfoglalt helye nem változott meg olyan radikálisan az 1989 előtti állapotokhoz képest, mint ahogy azt a kommentátorok zöme sugallja. Ezzel pedig visszajutot­tunk kiindulópontunkhoz, a kontinuitás elméletéhez, mellyel – elvetve a demokratikus átmenet teóriáját – fogódzót kívántam nyújtani az 1989 óta lezajlott közép-kelet-európai változások megértéséhez.

A változások azt jelentették Magyarország számára, hogy ezen­túl új, közvetlenebb módon kell bekapcsolódnia a kapitalista világ­gazdaságba. Az államszocializmus struktúrája – mely szerintem igenis önálló rendszert képviselt – egyáltalán nem akadályozta az in­tegrációt, sőt, nagyon is megfelelt ennek a célnak. A tegnapi nó­menklatúra, elsősorban is a technokraták és cégigazgatók új nemzedé­ke, nem csinált gondot abból, hogy a pártkönyvecskéjén vett egykori ki­váltságait mára a multinacionális korporációk alkalmazottainak kijáró vál­lalati kocsikra és „repi"-keretből fizetett jólétre cserélje. Az új gazdasági elit ugyanakkor merőben különbözik a latin-amerikai típusú, hagyomá­nyos „komprádor burzsoáziától", s csakhamar belesimul majd a „nem­zetközi transznacionális burzsoáziába", helyesebben „transznacionális tőkésosztályba". Legpregnánsabb képviselője ennek a rétegnek Ma­gyarország volt miniszterelnöke, Németh Miklós, a Harvardon végzett közgazdász, immáron az Európai Együttműködési és Fejlesztési Bank alelnöke, aki ugyanolyan otthonosan mozog a kapitalista világpiacon, mint a kelet-európai bürokrácia útvesztőiben.

1989 után egy darabig úgy tetszett, beteljesedik Szelényi Iván és Konrád György régi jóslata – az íróktól és költőktől zsúfolt képviselőhá­zakat, drámaíró köztársasági elnököket látva úgy érezhettük, Közép-Ke­let-Európában az értelmiség útja tényleg elvezet az osztályhatalomhoz. Ám az igazi hatalom nem az értelmiség kezében összpontosult, az intellektuelek csak az új gazdasági elit számára egyengették a tere­pet. Szelényi jövendölésének megfelelően, a valódi hatalmat hamaro­san a nemzetközi tőke és képviselői ragadták magukhoz, mely utób­biak javarészt az előző rendszer uralkodó rétegéből verbuválódtak.

Igaz, hogy Magyarországnak a nemzetközi gazdaságban elfoglalt új helyzete megjavította az elit életesélyeit, a néptömegek kilátásai viszont sötétebbek, mint azelőtt A hatalmi köröknek egyremegy, Os­lo, Lisszabon, Isztambul, Bangkok vagy Szöul a végállomás, a munká­soknak és parasztoknak azonban nem mindegy, hol kötnek ki. Nemcsak Karol Modzelewski lengyel szocialista tart attól, hogy a Közép- és Kelet-Európában folytatott gazdaságpolitika végül lerombolhatja a térség or­szágainak termelő potenciálját, ami – „anyagi fogalmakban gondolkodva – a harmadik világ szintjére süllyesztené Európának ezt a szögletét". Hasonló aggodalmainak adott hangot Jelcin Oroszországával kapcsolat­ban a volt ellenzéki, Borisz Kagarlickij is, amikor kijelentette: „A kormány gazdasági intézkedéseivel a válságot nem leküzdeni, hanem meglova­golni akarja az új elit érdekében, mely arra ácsingózik, hogy az ország latinamerikanizációján minél többet nyerjen." A szociológiai vizsgálatok Magyarországon is azt mutatják, hogy a rendszerváltás óta egyre népe­sebb rétegeknek okoz gondot megkeresni a kenyérre valót.

Ellentmondásos, de nagyon Is jellegzetes a kelet-európai értelmiségi­eknek a fokozódó egyenlőtlenségekre adott válasza; ők ugyanis nem annyira az igazságtalanság és a nyomor terjedésétől félnek, mint inkább attól, hogy az elkeseredett tömegek fellázadnak, hátukon egy új populis­ta diktatúrát emelve hatalomra. Jadwiga Staniszkis lengyel szociológus attól tart, hogy „újból felkel a mély, robban a társadalom … fellázadnak a tömegek", a magyar társadalomtudósok pedig arra figyelmeztetnek, hogy a mind elégedetlenebb és csalódottabb lakosság az egész demok­ratikus rendszer ellen fordulhat – „Kalibán a küszöbön áll".

Miközben zajlottak az 1989. évi változások, két magyar szociológus, Csepeli György és Örkény Antal kérdőíves attitűdvizsgálatokat végzett a társadalom széles köreiben; az eredményeket elemezve megállapítot­ták, hogy az emberek politikai, ideológiai meggyőződései strukturálisan és szociálisan meghatározottak, gyakran már a „születéssel kódoltak"; kimutatták továbbá, hogy az alsóbb osztályok „zavarodott tömegek-megrögzött politikai tudattal … reakcióik következetlenek, logikailag összeegyeztethetetlen viselkedéselemekből állnak". Csepeli és Örkény szerint az átlagember nem megfelelően szocializált, nincs meg az a kul­turális, politikai és anyagi tőkéje, mely a piacgazdaságban és a demok­ráciában való boldoguláshoz szükséges. Csak az értelmiségiek képesek a következetes és elfogadható nézetrendszerek elsajátítására. A töme­gek – óvnak a szerzők – könnyen áldozatul eshetnek a redisztributív el­veket valló és a piaccal szembeni gyanakvó, a liberalizmus elutasítását az etnocentrikus nacionalizmussal ötvöző populista demagógiának.⁴³

A fenti nézetek a régi lenini dogmák és a liberális elgondolások külö­nös elegyét adják. Továbbviszik például azt a lenini eszmét, hogy a munkások nem képesek maguk kialakítani magukban a szocialista tuda­tot, hanem azt az értelmiségieknek kell „kívülről" beléjük plántálni. Ugyanakkor erősen emlékeztet e felfogás a 19. századi liberálisok de­mokráciával kapcsolatos aggodalmaira is: Ortega y Gasset rettegésére a „tömegek lázadásától", John Stuart Mill és Alexis de Tocqueville félel­meire a „kollektív középszerűség" uralmának és a „többség zsarnoksá­gának" eljövetelétől. Alighanem még beszédesebb Jadwiga Staniszkis intelme, mely szerint egy esetleges jövőbeni lázadás az – általa úgyne­vezett „etikai szocializmus" alakját öltheti magára. Azok után, hogy a marxizmust évtizedekig az erkölcsi meggondolások állítólagos száműzé­sével vádolták, tényleg mindennek a teteje kijelenteni, hogy a demokrá­ciát fenyegető legnagyobb veszély ma az „etikai szocializmus"!

A közép- és kelet-európai értelmiségiek a népi mozgalmakra mindig is ösztönös bizalmatlansággal és félelemmel reagáltak. A legjobb példa erre talán a Kalibán felbukkanásától rettegő magyar intellektuelek vész­kiáltása. Ezek a kelet-európai értelmiségiek szoronganak attól a le­hetőségtől, hogy a gazdasági reformok következményei: a hanyatló élet­színvonal és növekvő munkanélküliség ellen felkelő tömegek hátán egy új diktatúra emelkedhet hatalomra. Nem veszik észre, hogy a diktatóri­kus veszély egész máshol rejlik: saját elitista nézeteikben, a néppel szembeni leereszkedő, gyámkodó magatartásukban, azon meg­győződésükben, hogy az ő szocializációjuk előbbre való, „kulturális tőké­jük" pedig értékesebb. Ennél is rosszabb azonban az, hogy nem veszik tudomásul a népietekben rejlő diktatúraellenességet és alkotótehetsé­get. A kommunizmus összeomlása után alighanem itt az ideje, hogy megint elismételjük Zygmunt Bauman öt évvel ezelőtt megfogalmazott szavait, melyekkel „felhívja az értelmiségi elit figyelmét a népi tekintélyellenesség eleddig nem sejtett radikalizmusára".⁴⁴

Az államszocializmus négy évtizede nemcsak az elnyomás, hanem az ellenállás négy évtizede is volt Hosszú történelmi tanulóidő, melynek során az értelmiségiek egyáltalán nem biztos, hogy több, vagy legalább ugyanannyi tapasztalatot szereztek, mint a tömegek. Azonkívül a harma­dik világgal vont párhuzamok nem szabad hogy elfeledtessék velünk a közép- és kelet-európai országok sajátosságait. Mint Karol Modzelewski rámutatott ,A kelet-európai társadalmak teljesen mások, mint a har­madik világbeliek. Többre vágynak és kevesebbet tűrnek. Amellett jóval iskolázottabbak is. Nemcsak népes értelmiségi rétegük, hanem képzett munkásaik is vannak … (akik) sokkal magasabbra tekintenek."⁴⁵ A kelet-európai alsóbb osztályok aligha néznék egykedvűen, hogy élet­színvonaluk a harmadik világ szintjére süllyedjen. Valószínűleg azt sem engednék, hogy frissen szerzett demokratikus jogaikat akárki megcsor­bítsa. Mondhatnak bármit az értelmiségiek és a tudósok, a tömegek is­kolázottsági szintje lehetővé teszi, hogy megmozdulásaik ne merüljenek ki spontán kenyérlázadásokban és szervezetlen tiltakozásokban.

Közép- és Kelet-Európában az elmúlt negyven év nem volt híján a diktatúra ellen irányuló tudatos és jól szervezett népi mozgalmaknak – ilyenek voltak az 1956-os magyar, az 1968-as csehszlovák és az 1980-1981-es lengyel megmozdulások, hogy csak a legfontosabbakat említ­sük. A kommunista uralom elleni népfelkelésekben ráadásul mindig igen markánsan megmutatkozott az „etikai szocialista" beütés, bizonyítékul a történelmi kontinuitásra, mely aligha enyészik el a régi rendszerek távoz­tával.

A kommunizmus összeomlása hatálytalanította a marxizmust mint politikai programot, és megcáfolta, hogy a szocializmus lenne az embe­riség gondjainak végső megoldása; ez azonban egyáltalán nem jelenti a szocialista mozgalom és ideológia végét; ellenkezőleg, az új korszakban valódi demokrácia csak akkor fog kialakulni, ha feléled az autentikus, te­kintélyellenes népi szocializmus, mely már a kommunista állammal szembeni tiltakozásoknak és felkeléseknek is a kezdetektől fogva forrá­sa volt.

A huszadik századi marxisták ugyan folyvást agóniának nézték a ka­pitalizmus vajúdását, ám félő, hogy a győzelmi mámorban úszó század­végi liberálisok ugyanebbe a hibába esnek, amikor nagy lelkesen a szo­cializmus halotti beszédét Írják. Érhetik még őket meglepetések; mint Mhichael Burawoy és János Lukács nemrégiben megjelent könyvük, a The Radiant Past záró soraiban megjegyezték: „A szocializmusért folytatott küzdelem napja egyáltalán nem áldozott le, ellenkezőleg: még csak most virrad fel."⁴⁶

(Ford.: Szálai Miklós)

Jegyzetek

Cikkem címét Szálai Erzsébettől kölcsönöztem, aki a Valóság 1991. júniusi (6.) számában ugyanilyen címmel jelentetett meg egy tanulmányt

1 J. F. Brown: Surge to Freedom: The End of Communist Ruie in Eastern Euro­pe, USA, Duke University Press, 1991; Timothy Carton Ash: We the People, Camb­ridge, Granta/Penguin, 1990.

2 Francis Fukuyama: The End of History?, in: The National Interest. 1989. nyári, 16-os szám; újra nyomva Francis Fukuyama The End of History and the Last Man című könyvében, London Hamish Hamirton, 1992.

3 Ágh Attila: The „Comparative Revolution" and the Transition in Central and So­uthern Europe, Budapest Papers on Democratic Transition, 7-es szám, Budapest, Hungárián Center tor Democracy Studies Foundation, 1991. 2. o.

4 A spanyol és a magyar átalakulás egyik legszemléletesebb összehasonlítását Bozóki András „The Hungarian Transition in a Comparative Perspective" clmú ta­nulmányában olvashatjuk, In: András Bozóki-András Körösényi- George Schöpflin (szark.): Post-Communist Transition: Emerging Pluralism in Hungary, London, Pin­tér, 1992. 163-191. o.

5 Bob Dent: Rendszerváltás is only a word, in: New Statesman and Society 1992. ápr. 30-31. o.

6 Krausz Tamás: Kik azok a populisták? Megjelent a Népszabadság 1991. ápr. 10-i számában; valamint Krausz Tamás: Konzervatív forradalom vagy demokratikus fordulat?, beszéd, elhangzott a „Szociáldemokrácia és a kelet-közép-európai or­szágok átalakulási folyamata" címmel összehívott nemzetközi konferencián, melyet 1991. szeptemberében tartottak Budapesten.

7 Robert C. Tucker: What time is it in Russla's history?, in: Catherine Merrídale and Chris Ward (szerk.): Perestroika: The Historical Perspecitve, London, Edward Arnold, 1991. 44. o.

8 Mark Almond, Daily Telegraph, 1991, dec. 27-i szám; Jonathan Steele, Guardi­an, 1992. jan. 30-i szám, valamint Hajdú Tibor: A drapéria változott, az államkapi­talizmus marad. Megjelent a Csakazértis 1992. évi első számának 2. kötetében, lásd. a 15, oldalt.

9 Jadwiga Staniszkis: The Dynamics of the Breakthrough in Eastern Europe, London, Cambridge University Press, 1992. 176. o.

10 Ken Jowitt: The Leninist Legacy, in: Ivo Banac (szerk.): Eastern Europe in Re­volution, New York, Cornell University Press, 1992. 220. o.

11 Ninos Poulantzas: The Crisis of the Dictatoriships, London, New Left Books, 1976. 136. és 144. o.

12 A portugál forradalom részletesebb elemzését Id. Bili Lomax tanulmányában: Ideology and lllusion in the Portuguese Revolution, in: Lawrence S. Graham-Douglas L. Wheller (szerk.): In Search of Modern Portugal: The Revolution and its Conseqences, Madison, University of Wisconsin Press, 1982. a népi mozgalomról Id: Nancy Gina Bermeo: The Revolution within the Revolution: Workers, Control in Rural Portugál, Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1986, valamint John L. Hammond: Building Poputar Power: Workers, and Neighbour Movements in the Portuguese Revolution, New York, Monthly Review Press, 1988.

13 András Hegedűs: Democracy and socialism – East and West, in: Ken Coates and Fred Singleton (szerk.): The Just Society, Nottingham, Spokesman, 1977. 165. o.

14 Marc Rakovski (utóirat: György Bence-János Kis): Towards an East European Marxism, London, Allison and Busby, 1978.

15 Bruno Rizzi: The Bureaucratization oithe World, London, Tavistock, 1985.

16 Umberto Melotti: Marx and the Third World, London, Macmillan, 1977. 148. o.

17 Hillel Ticktin: Mikhail Gorbachevand Mrs. Thatcher: Allies in Crisis, in Critique, 1990. 22. szám; valamint Frank Füredi: The Soviet-Union Demystified, London, Jú­nius, 1986.

18 Victor Nee-David Stark: Toward an Institutional Analysis of State Socialism, in: Victor Nee-David Stark (szerk.): Remarking the Economic Institutidns ot Socialism: China and Eastern Europe, Stanford, Calif., Stanlord University Press, 1989. 30. o.

19 Kéri László: Összeomlás után, Budapest, Kossuth, 1991, 126. és 148. o.

20 Bozóki András: Út a rendszerváltáshoz: Az ellenzéki kerekasztal, Mozgó Vi­lág, 1990. aug. 16. köt, 8. sz. 31. o.

21 Judith Ingram: The Political Struggle and the Press, in: Incaptive Minds, Institute for Democracy in Eastern Europe, New York, 1992. tavasz, 5. kötet. 1. sz. (19); valamint Bozóki András: Demokraták a demokrácia ellen? Polgári tiltakozás Magyarországon 1990 óta. 1992. Budapest, kézirat

22 Bihari Mihály: Rendszerváltás és hatalomváltás Magyarországon: 1989­1990, in: Kurtán Sándor-Péter Sándor-Vass László (szerk): Magyarország Politikai Évkönyve 1991, Budapest, Ecomox, 1991. 40-44. o.

23 Károly Okolicsányi: Privatization Drive Slackens, In: Report on East Europe, 1991. oki 25, 2. kötet, 43. sz. 14. o.

24 Móra Mária: Az állami vállalatok (ál)privatizációja, Közgazdasági Szemle, 1991. jún.; valamint Voszka Éva: Privatizációs illúziók, Társadalmi Szemle, 1991. dec.

25 Judit Kiss: Privatization in Hungary, a tanulmányt az International Privatizálj­on: Strategies and Practices című konferencián nyújtották be, 1991 szeptemberé­ben a St Andrews University-n, 1. o.

26 Simon Jánost Irene Czekierska idézi „The get rich quick world of Hungarys's Lada louts" című cikkében, a Guardian 1992. május 2-i számában.

27 Elemér Hankiss: What the Hungarians saw lirst, in: Gwyn Prins (szerk): Spring in Winter: the 1989 Revolutions, Manchester, Manchester University Press, 1990. 26-27. o,

28 David Stark: Privatization In Hungary: From Plan to Markét or From Plan to clan?, in: East Europaan Politcs and Societies? 1990, ősz, 4. kötet, 3. sz. 351-392. o.

29 Terry Cox: Privatization and New Economic Groupings in Hungary, a tanul­mányt a New Directions in Hungary címmel összehívott konferencián nyújtották be. (1992. június, Glasgow University.)

30 Milovan Djilas: The Unperiect Society: Beyond the New Glass, London, Unwin Books, 1969. 187. o.

31 A magyar pártrendszerről részletesebben Id: Paul Lewis-Bill Lomax-Gordon Wightman: The emergence of Multi-Party Systems in the East-Central European Countries: A Comparative Perspective, in; Hans-Dieter Klingemann-Geoffrey Pridham-Talu Vanhanen (szerk.): Rooting Fragile Democracies: Régime Transition in Eastem Europe, Cambridge, Mass., Harvard University Press, megjelenés alatt.

32 Judy Batt: Easf Central Europe from Reform to Transformation, London, Pin­tér, 1991. 45. o.

33 Konrád György: Antipolitika, Budapest, 1989.

34 Szalai Erzsébet: A valódi rendszerváltás esélyei Magyarországon, Budapest, publikálatlan kézirat, 1991.

35 Attila Ágh: Transition to Democracy in East-Central Europe: a Comparative View, in: György Szoboszlai (szerk.): Democracy and Political Transformation, Bu­dapest, Magyar Politikatudományi Társaság, 1991. 119. o.

36 Jadwiga Staniszkis im., 221-225; valamint Csepeli György-György Péter: Ne várjuk Kalibánt, Budapest, Népszabadság, 1991. aug. 24.

37 Péter Bihari: From Where to Where? Rellections on Hungary's Social Revo-lution, in: Ralph Miliband-Leo Panitch (szerk.): The Socialist Regisler 1991, London Merlin Press, 1991.

38 Johan Gartung: Cassandra or Polyanna, Two Scenarios tor Europe, in: inter­national Foundation lor Development Alternatives Dossier, 1990. okt.-dec, 79. sz. 60. o.

39 Iván Szelényi: Alternative Fulures tor Eastern Europe: The Case ot Hungary, in: East-European Politks and Societies, 1990. tavasz, 2. kötet, 2. sz.

40 Andre Gunder Frank: Revolution in Eastern Europe, in; Third World Quarterly, 1990. 12. kötet, 2.sz. 47-49. o.

41 Samir Amin: The Future of Socialism, in: Monthly Revies, 1990 júl.-aug., 42. kötet, 3. sz. 10, 13, 20 és 22. o. L. még: Amin: The Empire of Chaos, New York, Monthly Review Press, 1992.

42 Idézetek az Immanuel Wallersteinnel folytatott beszélgetésekből, megjelentek az Eszmélet-ben és a Mozgó Világ-ban, Budapest, 1990. szeptember és 1991. szeptember. L. még: Immanuel Wallerstein: The Collapse of Liberalism, in: The So-cialist Reghster 1992, London, Merlin Press, 1992.96-110. o.

43 György Csepeli and Antal Örkény: Ideology and Political Beliefs in Hungary, London, Pintér, 1992.

44 Zygmunt Bauman: Intellectuals In East-Central Europe: Continuity and Change, in: Eastern European Politics and Societies, 1987. tavasz, 1. kötet, 2. sz. 186. o.

45 Karol Modzelewski: A Viable Left, in: Uncapive Minds, 1991. ősz, 4. kötet, 3. sz. 111.0.

46 Michael Burawoy-János Lukács: The Radiant Past: Ideology and Reality in Hungary's Road to Capitalism, Chicago, University of Chicago Press, 1992. 174. o.

Szerkesztőségi megjegyzés:

Természetesen nem osztjuk azt a sajnos néhol Bill Lomax elemzésében is érezhető szemléletet, melynek jegyében lényegében a nyugat-európai típusú de­mokrácia irányában megtett haladás foka tekintetik a fejlettség kritériumának. Úgy hisszük, a fejlődés (a demokrácia fejlődése is) bonyolultabb dolog, és a ke­let-európai történelemnek is vannak és lesznek e téren mondandói a Nyugat szá­mára. Lomax Írását azért tartottuk mégis közlésre méltónak, mert közelmúltunk és, jelenünk értelmezéséhez a külső szem" érdekes megfigyeléseivel, sok találó kritikai megjegyzéssel és, meglehet, termékeny megfontolásokkal szolgál.

Magyarországon a futball mellett a mezőgazdaság az a téma, ami­hez mindenki ért – amíg a partvonalon kívül van. De ha egy egye­nesét bele kellene rúgni a labdába…

Nos, az utóbbi években a nemzeti-sőt, nép-nemzeti-váloga­tottban nemigen sikerült egyenesét rúgni ebbe a labdába. Igaz, hogy a válogatottba válogatott amatőrök kerültek, jobb esetben erős „küldetéstudattal". A profik a kispadokra, vagy inkább az öl­tözőkbe ültek be, ahonnan keserűen nézik a csapat vergődését, az öngólok szűnni nem akaró sorozatát.

Csakhogy ezen a mérkőzésen senki sem egyszerűen csak néző, itt mindannyiunk bőrére, zsebére megy a játék. És az is ki­derült, nem is olyan egyszerű ez, hogy bárki ránéz a földre, és már dől is a pénz. Még két évig futotta a lendületből… mára azonban ez a lendület kifulladt, és most jogos az aggodalom.

Néhány évvel ezelőtt a jelenlegi (nép-) nemzeti válogatott jóné-hány tagja fennen hirdette, hogy az ipari munkanélküliek tömegét a mezőgazdaság fel fogja szívni. 1991 végéig, tehát két év alatt egyötödével csökkent a mezőgazdaságban foglalkoztatottak létszáma… ez több, mint 130 ezer embert jelent. A maradók pe­dig már 1991-ben havi 4.500 Ft-tal kerestek kevesebbet, mint a másutt dolgozó honfitársaik átlaga, összegében pedig min­tegy 11 milliárd Ft-tal volt alacsonyabb a bérköltség 1991-ben, mint 1990-ben.

Bevezetésként vegyünk még szemügyre néhány további jel­lemző adatot.

A mezőgazdaság beruházásai változatlan áron a 70-es évek át­lagához képest több mint 80%-kai estek vissza. Ezen belül az 1991. évi beruházások az előző évinek a felét sem érték el. Mond­hatnánk, hogy ez bizony általános tendencia, a gazdaság egészé­ben is csökkentek a beruházások.

Az ún. anyagi ágak beruházásainak 1985-ben 16,2%-a, 1990-ben 12,4%-a jutott a mezőgazdaságra, 1991-ben azon­ban már csak 7%-a. Eközben az ipar részesedése 48,6%-ról 56%-ra nőtt. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a mezőgazdaság ágazati szintű vesztesége 1991-ben meghaladta a 20 milliárd Ft-ot, a gazdaságok kétharmada veszteséggel zárta az évet.

Visszaesett a termelés, mondhatnánk: de nem, hiszen az ága­zat nagyjából ugyanannyit termelt, mint 1990-ben. Elvesztette az ágazat a hagyományos külpiacait. Igen, de közben növelte má­sutt, és végeredményben 1991-ben az előző évi rekordexportot is túlszárnyalta. A piacvesztés azonban tény, de nem az exportban, mint azt a felületes híresztelés mondja, hanem belföldön. Az utóbbi három évben a hazai élelmiszertermelés itthoni értékesítése 30%-kal esett vissza, ezen belül 1991-ben a belföldi kereslet csökke­nése az élelmiszerek iránt megközelíti a 20%-ot. Az ember azt hin­né, hogy ha csökken a lakosság vásárlóereje és összes fogyasz­tása, akkor növekszik az élelmiszerek és élvezeti cikkek fogyasz­tásának aránya. A valóság az, hogy az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított kiadások aránya 1991-ben az összes fogyasz­tásnak csak 36%-át tette ki, míg ez az arány egy évvel korábban 38,4% és 1985-ben még 42,3% volt.

Ez az arányváltozás több tényezőből adódik. Egyrészt abszolút mértékben is csökkent az élelmiszerfogyasztás, másrészt az élel­miszerfogyasztás szerkezetében kényszerű minőségi romlás kö­vetkezett be, harmadrészt pedig az élelmiszerek árának növeke­dése elmaradt az átlagos inflációtól.

Míg 1991-ben a fogyasztói árak átlagos szintje 35%-kal, az élel­miszerek ára csak 21,9%-kal nőtt. (A ruházati cikkek ára 32,1%-kal, a fűtés és háztartási energia ára 81%-kal, az iparcikkeké 43,4%-kal, a szolgáltatásoké 41%-kal volt magasabb, mint 1990-ben.) Ez azt is jelenti, hogy az élelmiszerek nélkül számított fo­gyasztói árszínvonal növekedése tavaly meghaladta a 40%-ot.

Az élelmiszerek árának 21,9%-os drágulása mellett a mező­gazdasági termékek termelői ára 1990-hez képest 1%-kal csök­kent. Ez azt is jelenti, hogy 1991-ben a lakosság a mezőgazdaság igen súlyos áldozata árán menekült meg a nagyobb mértékű in­flációtól.

A piacvesztés tehát belföldön következett be, nem az export­ban, hiszen a nettó élelmiszerexport 1991-ben 41%-kal megha­ladta az előző évi rekordszintet is, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ország teljesíteni tudta kötelezettségeit. Az összes exporton belül az élelmiszerek aránya az utolsó három évben 20%-ról 25% fölé emelkedett.

Az élelmiszergazdaság egyedül kitermelte az ország külső adósságainak teljes kamatterhet, „átvállalta" az infláció csök­kenésének terheit. Mit kapott cserébe? Több, mint 130 ezer fős létszámcsökkenést (a mezőgazdaságban volt a legna­gyobb a létszámcsökkenés), 11 milliárd ft-tal kevesebb mun­kabért, a beruházásokból való részesedésének drasztikus csökkenését, azt, hogy a csökkenő felvásárlási árak mellett több mint 40%-kal drágultak a termeléshez felhasznált anya­gok árai. Emellett az állami költségvetésbe sokkal többet fizetett be, mint amennyit onnan kapott

Mindezek tetejébe még teljes bizonytalanságit a politikától, ki­kiáltották bűnbaknak, és vállalhatja a kárpótlás csaknem teljes ter­hét is.

Meddig bírja még a terheket ez az ágazat? A vészjósló jelek már 1991-ben is mutatkoztak. Olyan mértékű volt a ráfordítások csökkentése (kényszertakarékosság), hogy – ha az árak nem nőttek volna, akkor-ez közel 100 milliárd Ft költségcsökkentést jelentett volna!

1991 folyamán az 1981-85-ös átlagához viszonyítva csupán 15,6% volt a műtrágya felhasználás. A lassú csökkenés 1984 óta tart, de 1990-ben és különösen 1991-ben drasztikus a visszaesés. Az utolsó két évi visszaesés több mint 80%-os. Összehasonlításul: 1991-ben a műtrágya felhasználás az 1975-ös mongóliai szinttel azonos.

A mezőgazdasági gépek forgalma az 1985-ös szinthez képest a negyedére esett vissza – darabszámban! Traktorból például ta­valy 70%-kal kevesebb kelt el, mint 85-ben, kombájnból 85%-kal csökkent a forgalom.

Az állatállománya számottevően csökkent. 1991-ben két mil­lióval csökkent a sertésállomány, és ami ennél is súlyosabb, közel 150 ezerrel a kocalétszám. A csökkenés mértéke 25%-os. De 10%-nál nagyobb mértékű a tehénlétszám csökkenése is.

1992 elejére a vetetlen területaránya hihetetlenül megugrott, a tavaszi vetések befejezése után mintegy 500 ezer, ha maradt par­lagon, ez azt jelenti, hogy a szántóterületeknek több, mint 10%-át már nem művelték meg. Ez az arány 1992 végére sajnos tovább növekszik.

1991 végére a mezőgazdasági foglalkoztatottak 57%-a dolgo­zott veszteséges gazdaságban, de ez az arány Békés megyében 75%, Baranyában 72%, és további három megyében is elérte a

70%-ot. Veszteséges gazdaságban működött az eszközállomány 55%-a, de Békés és Szolnok megyékben közel háromnegyede.

A mezőgazdaságban az agrárolló hihetetlenül erős nyilasa mel­lett drasztikusan nőttek a bankköltségek is, 1991-ben az 1988-as szinthez képest megháromszorozódtak. A hitelállomány növeke­dési üteme ennek csupán a fele, hiszen a gazdaságoknak egyre nagyobb hányada válik hitelképtelenné. Ezen belül a beruházási hitelek állománya drasztikusan csökkent, míg a likviditási hitelek aránya és összege nőtt. A hitelképtelenségre jellemző, hogy a mezőgazdasági vállalkozások esetében a pénzeszköz fedezeti mutató 1991-ben csupán 10,3% a rövidlejáratú kötelezettségek­hez viszonyítva.

A válság elmélyülését látványosan jelzi, hogy az 1991. évi ada­tokalapján a mezőgazdaság változatlan eredmény mellett a gaz­daságokban maradó összes szabad pénzeszközökből 65 év alatt tudná visszafizetni, a tartozásokat, ha ezalatt egyáltalán nem fej­lesztene és nem venne fel újabb hiteleket! Ez a mutató 1989-ben még 5 év volt!

Ez azt jelenti, hogy az ágazat már képtelen az adósságállo­mányt rendezni, és hathatós beavatkozás nélkül szétesik. A hat­hatós beavatkozás azonban még várat magára. Közben a mezőgazdasági vállalkozások fele már csődbe jutott.

Ezzel szemben tanulságos képet mutat az élelmiszergazdaság költségvetési kapcsolatainak alakulása. 1991-ben az egész élel­miszervertikum 103,7 milliárd forinttal többet fizetett be a költség­vetésbe, mint amennyit onnan kapott támogatásként. A befizetési többlet 1990-hez viszonyítva 10 milliárd Ft-tal nőtt, annak ellenére, hogy az eredmény 50 milliárd Ft-tal romlott. Ez azt is mutatja, hogy az elvonáspolitika független a gazdálkodás teljesítményétől, és már az elvonások is a vagyon terhére történnek.

Intő jel azonban, hogy – bár a befizetési többlet nőtt – össze­gükben a befizetések elmaradtak az egy évvel korábbitól. 1992-ben a befizetések tovább csökkennek, és várhatóan csökken a nettó elvonás is, hiszen a támogatások már aligha csökkenthetők.

Az élelmiszervertikum tíz éven keresztül volt képes arra, hogy egyre nagyobb mértékben finanszírozza a költségve­tést. Eközben folyamatosan tudta növelni nettó exportját, még net­tó befizetőként is állta a versenyt a valóban erősen támogatott eu­rópai élelmiszerpiacon. Nem túlzás azt állítani, hogy az élelmiszer­gazdaság finanszírozta a külső és belső adósságot is. Közben azonban – különösen az utolsó két évben – felélte tartalékait, és már a vagyon felélése is megkezdődött.

Az élelmiszertermelés ilyen mértékű túlterhelése mára azt eredményezte, hogy az ágazat kritikus helyzetbe került, és ez ma a gazdaság egyik legsúlyosabb rizikófaktora lett.

Eközben folyik az ágazat tulajdoni és üzemszerkezeti átalakí­tása.

Kegyetlen tréfája az életnek, ez a folyamat is ebben az ágazat­ban veti a legnagyobb hullámokat. Az „ezeréves pörben" perújra­felvételre került sor. A földkérdés már a választások előtt az indo­koltnál jóval nagyobb teret kapott és a politika fő ütközőterületévé vált. Pedig a valóság az, hogy – minden tényleges probléma elle­nére – éppen a föld esetében maradt meg legnagyobb arányban a magántulajdon, hiszen a rendszercsere idején a termőföldeknek még közel 40%-a magántulajdonban volt. Emellett a mezőgazda­sági termelésben bírt legkisebb súllyal az állami gazdálkodás, és legnagyobb arányban volt jelen a valóságos magángazdálkodás. De hát ez csupán tény, és mint tudjuk, a politikát ez legfeljebb za­varja, de alig befolyásolja…

Az elvitathatatlan, hogy a magyar mezőgazdasági szövetkeze­tek megszervezése idején sok esetben csorbát szenvedett az ön­kéntesség, emellett azonban mégis tény, hogy ezek a szövetke­zetek nagyon messze estek a kolhoztípustól. A földtulajdont il­letően is messze estek, hiszen nálunk a kollektivizálás előtt nem került sor a földek államosítására.

A szövetkezetekbe belépett vagy bekényszerített emberek föld­tulajdonjoga megmaradt. Ez akkor is tény, ha az érintettek úgy érezték, hogy a közös használatba kényszerített földjüket elvették. A szövetkezet a földnek „csupán" a használati jogát szerezte meg, tulajdonjogot nem. A szövetkezeti földtulajdon lényegében 1968 végéig nem is létezett.

Az is tény, hogy a szövetkezetek egyéb vagyona úgy jött létre, hogy az mindig a tagság közös tulajdona volt, nem az államé.

Az is tény, hogy a belépést követően a tagok a tagsági viszo­nyukat már önként tartották meg, és a később belépők maronként léptek be. Számolni kellett volna azzal, hogy a szövetkezetek mai tagságának döntő hányada már önként vállalta a szövetkezeti tag­ságot.

Mielőtt azonban a mai mezőgazdasági tulajdonreformot alaposab­ban megvizsgálnánk, érdemes egy kicsit visszatekinteni, mi is tör­tént ezzel a szerencsétlen sorsú magyar földdel. Induljunk ki on­nan, hogy az 1848. évi IX. törvénycikk felszámolta a jobbágyoknak a földesúrtól való feudális függését és törölte a földesuraknak járó szolgáltatásokat. A jobbágyfelszabadítás azonban a birtokszerke­zetben nem hozott alapvető átrendezést, a földterületnek mintegy fele földesúri birtokban maradt.

A kiegyezés hosszú időre stabilizálta a kialakult viszonyokat. Megerősödött a hitbizomány, területe tovább nőtt.

A századforduló táján a földbirtoknak alig 1%-a volt nagyobb 60 ha-nál, ezen belül is a legnagyobb 4000 birtok uralta az összes föld harmadát.

Az agrárnépesség 2/3-a lényegében agrárproletár volt. Az ak­kori piaci viszonyok az olcsó tömegtermelésnek kedveztek, ami konzerválta a nagybirtokrendszert. A fölösleges munkaerőt a ki­vándorlás „csapolta le", nem az ipar szívta fel.

A XX. században előbb az „őszirózsás forradalom" aztán a Rubinek-Nagyatádi-féle földreformocska tett kísérletet a földkérdés megoldására, de alapvető változás nem történt.

Európában továbbra is Magyarországon volt legerősebb a nagybirtok és leggyengébb a rengeteg törpebirtok. 1930-ban a nagybirtok átlagos mérete 2300 ha, a törpebirtokoké viszont nem érte el az 1 ha-t. Ezer alatt volt a 600 ha-nál nagyobb birtokok szá­ma, viszont több mint félmillió birtok volt kisebb 3 ha-nál. Ugyan­akkor az agrárnépesség 40%-a semmilyen földtulajdonnal sem rendelkezett.

AII. világégés végére általános követeléssé vált az átfogó föld­reform. Szinte napok alatt megszületett a megoldás, a 600/1945. ME szám alatt ismertté vált rendelet, amely mértékeiben a Nem­zeti Parasztpárt, a végrehajtás módjában pedig a Kommunista Párt javaslataira épült.

Az úri és az egyházi birtokok 60 ha-ig, a parasztbirtokok 120 ha-ig maradhattak meg, az efölötti részt kisajátították. (A legna­gyobb birtokok teljesen kisajátításra kerültek.)

A rendelet a kisajátításért kártalanítást helyezett kilátásba, ki­véve a nyilas és fasiszta vezetőket. Az összes kisajátított terü­letnek 10%-át tette ki az elkobzás, az eseteknek azonban közel 80% -a elkobzás volt. A kártalanítást aztán „elírta szent Dávid"…

Kiosztottak, 1,9 millió ha földet, kb. 640 ezer jogosult között. A földhöz jutottaknak 60%-a volt korábban földnélküli, ők átlagosan 3,5 ha földet kaptak.

A juttatott földért megváltási árat kellett fizetni, ami akkor kb. 5 évi bérleti díjnak felelt volna meg. A megfizetésre a földnélküliek 20 évi, a törpebirtokosok 10 évi részletfizetési lehetőséget kaptak. A megváltási ár szolgált volna a kártalanítás fedezetéül. Valójában azonban a megváltási árakból befolyt összegek a földmérésre és a földosztás költségeire mentek el, a kártalanítás pedig elmaradt. 1947-ben a megváltási ár törlesztését felfüggesztették. A juttatott földekre 10 éves forgalmi tilalom lépett életbe.

Így zajlott le a magyar történelem eddigi legnagyobb méretű földreformja. A folyamat jogszerűségét, igazságosságát figyelmen kívül hagyva is semmit sem oldott meg, inkább rontott a helyzeten. Eltűnt ugyan a nagybirtok, de nagyon megnőtt a 3 ha körüli törpe­birtokok száma és aránya.

A reform teljesen felszámolta a gépesített nagyüzemeket, a túl­ságosan elaprózott birtokok pedig gazdaságilag életképtelennek bizonyultak.

Ezt a földreformot nem gazdasági, hanem politikai-és részben szociális – szempontok szerint dolgozták ki és hajtották végre. A reformot nem előzte meg – és nem is követte – az agrárpolitika reformja.

A földosztás korlátozott magántulajdont hozott létre. A tulajdo­nost kötelezték a föld művelésére, és korlátozták a föld forgalmát.

A reform úgy valósult meg, hogy nem volt mivel megművelni a földet. Nagy számban kaptak földet olyan uradalmi cselédek, akik nem szoktak a gazdálkodáshoz.

A földreform után mintegy 2 millió család rendelkezett földdel. A12 ha-nál nagyobb birtokok száma alig 83 ezer volt, ezek átlagos területe 25 ha körül alakult. A birtokok 70%-a nem érte el a 3 ha-t, 40%-a pedig az 1 ha-t sem.

Ez az elkapkodott politikai földreform nem teremtette meg a működőképes mezőgazdaság alapjait. Ezt akkor is be kell látni, ha a földhöz juttatottak emberfeletti munkával szinte csodát művel­tek. Ez a „csoda" azonban kevés volt, Magyarország élelmisze­rimportra szorult és nettó importőr maradt egészen a hatvanas évek közepéig.

Logikus és szükségszerű következménye volt ennek a földre­formnak, hogy követnie kellett valamilyen módon a birtokok újra-koncentrálásának. Követte is – de ismét nem gazdasági, hanem politikai megfontolások szerint.

Az első időszakot (1948-tól) a kuláklisták, a kötelező beszolgál­tatás, a paraszti rétegek egymás ellen hangolása, az erőszakos szövetkezetszervezés, a tagosítás jellemezte. Ezekhez párosul­tak az ismétlődő természeti csapások (aszály, fagy), és meg­kezdődött a földek „felajánlása", magyarul a földek elhagyása. Bi­zonyos értelemben megkönnyítette ezt a folyamatot, hogy a föld­tulajdonosok jelentős része a földért nem fizetett, nem volt hagyo­mányosan tulajdonos.

Emellett iszonyú adóterheket vetettek ki, szélesre nyílt az ag­rárolló. Gazdasági eszközökkel és politikai nyomással meg­kezdődött az alig megteremtett magángazdálkodás felszámolása. (Lám, a módszerek tekintetében nincsen új a Nap alatt…)

A „felajánlott" földek állami tulajdonba kerültek, akkor is, ha azo­kat tsz vágy tszcs használatába adták. 1949 és 53 között mintegy 1 millió ha föld került így állami tulajdonba.

Nagy Imre első kormányzása idején lényeges változások tör­téntek. Törölték a beszolgáltatási hátralékokat, csökkentették a beszolgáltatást, önkéntessé tették a földcseréket, megengedték a szövetkezetek felszámolását és a kilépést. Azok, akik „felajánlot­ták" a földjüket, de ismét gazdálkodni akartak, visszakapták azt. Ekkor 350 ezer ha került ismét magántulajdonba.

Ez a folyamat 1955 elejéig tartott, Nagy Imre eltávolításával is­mét „fokozták a tempót", folytatták a szövetkezetesítési kampányt, növelték a beszolgáltatást.

1956 tavaszán azonban felerősödött az ellenállás. A paraszt­ság már 56 nyarán megkezdte a maga „csendes forradalmát". Az őszi forradalmi eseményekben azonban a parasztság igen visszafogottan vett részt, az őszi munkák ideje volt, vetni kellett.

A forradalom végleg eltörölte a beszolgáltatási rendszert, legá­lissá tették a szövetkezetek feloszlását és a kilépést, korlátozottan engedélyezték a föld forgalmát.

1957-ben 1,3 millió egyéni gazdaság volt, ezek azonban igen kicsik voltak, általában nem tudtak eltartani egy családot. Az egyé­ni gazdaságoknak csupán negyede érte el a 6 ha-t. Felszereltsé­gük rendkívül alacsony színvonalú volt.

1958-59 telén 300 ezerrel nőtt a szövetkezeti tagok száma és 1,2 millió ha-ral a bevitt föld területe.

1959-60 telén újabb 380 ezer ember és 2 millió ha föld „lépett" szövetkezeti útra.

1960-61 telén további 340 ezer ember és 1,2 millió ha föld lé­pett szövetkezetbe… ezzel lényegében befejeződött a mezőgaz­daság kollektivizálása. A szövetkezeti szektor részesedése elérte a 70%-ot, a szántóterületben a 75%-ot, ennek 85%-át közösen művelték. Kezdettől jelen volt, de folyamatosan nőtt a munkaigé­nyes kultúrák részesművelése.

Ekkor a szövetkezeti érdekeltségbe tartozó földeknek 78%-a tulajdonjogi szempontból tagi magántulajdonban, 22%-a pedig használatra átengedett állami tulajdonban volt. Szövetkezeti föld­tulajdon nem létezett. Tehát eddig a szövetkezetesítés közvetlen tulajdoni sérelmet még nem okozott, legalábbis föld nem került szövetkezeti tulajdonba.

Paradoxnak tűnik, de igaz: a „legkeményebb" időszakban még nem voltjellemző a tulajdontól való megfosztás. Amit ma kárpóto­lunk, az minden propaganda ellenére nagyrészt nem ebben az időszakban történt. Mint láttuk, a „felajánlott" 1 millió ha-ból is 650 ezer ha visszakerült tulajdonosához.

Következett 1968, a reform éve. Már a 65-66-os gazdasági évtől nem kaptak a szövetkezetek termelési és felvásárlási irány­számokat. Megszűnt az előzetes hatósági tervegyeztetés. 66-ban 9%-kal emelték a felvásárlási árakat, 67-ben pedig elengedték a tsz-ek hiteleit.

Hozott azonban valami mást is ez a reform, valamit, ami a tu­lajdon legnagyobb sérelmét jelentette akkor, és utána még 20 éven át: a kötelező földmegváltást.

A nagy átszervezés után igen sokan kiléptek a szövetkezetből. Sok családban az idősek voltak a földtulajdonosok, ők léptek a szövetkezetbe. A fiatalok már nem a mezőgazdaságban találtak megélhetést, a szülők halála esetén azonban örökölték a föld tu­lajdonjogát, így egyre növekedett az olyan földek aránya, amelye­ket ugyan a szövetkezet használt, de tulajdonosa nem volt tagja a szövetkezetnek.

Ez a törvény a földtulajdon és a földhasználat egységének meg­teremtésére hivatkozva megteremtette az addig nem létező szövetkezeti földtulajdont. Ennek forrását a törvény az alábbiakban je­lölte meg:

• a polgári jog szerinti vásárlás;
• az állami tulajdon átengedése; földfelajánlások elfogadása;
• szövetkezeti tagságban nem álló személyek tulajdonában, de szövetkezeti használatban lévő földek kötelező megváltása.

A törvény egy év türelmi idővel, 1969 elején lépett hatályba.

A törést nem önmagában a szövetkezeti földtulajdonnak a meg­teremtése jelentette, hanem a kötelező megváltás. Törvény köte­lezte a tulajdonost tulajdona eladására, de törvény kötelezte a szö­vetkezetet is ennek elfogadására és a törvényben előírt vételár megfizetésére (ami 5 évi földjáradéknak felelt meg). Nem érintette ez a törvény a szövetkezeti tagokat, csak azokat, akik kiléptek a szövetkezetből, és azokat, akik szüleik halála esetén úgy örököl­ték volna a föld tulajdonjogát, hogy nem tagjai szövetkezetnek és három hónapon belül nem is léptek be. Mindez egyedülálló „ma­gyar módszer" volt, amivel nincs okunk büszkélkedni.

Itt látszólag óriási ellentmondás van. Bevezettek egy reformot, amely kimondva is a „tervszerű piacgazdaság" megteremtésére irányult – közben pedig a mezőgazdaságban megteremtették a földmagántulajdon felszámolásának útját. Vajon mi indíthatta az akkori hatalmat ilyen, a civilizált világban szokatlan, a történelem­ben példátlanul arcátlan lépés megtételére, ami 921 ezer embert fosztott meg tulajdonától?

A magyarázat a gazdaságpolitika területén található. A törvény indoklása tartalmaz is homályos célzást erre: „Az idegen tulajdon­ban lévő földek használata nagy terheket ró a termelőszövetkeze­tekre. A kívülállók egyre nagyobb számmal lépnek fel a szövetke­zeti földhasználat biztonságát zavaró földkiadásra és a haszonbér növelésére irányuló igényekkel…" (Addig törvényerejű rendelet garantálta a földek kiadását.)

A gazdaságpolitika egyik alappillére volt akkor – és azóta is – az élelmiszerárak alacsony szinten tartása. Ennek biztosítását szolgálta a földjáradék vagy haszonbérleti díj, a földtőke költségé­nek eltüntetése. Ennek a megvalósítását szolgálta ez a törvény, ami a most kárpótlandó sérelmek közül a legtöbbet okozta.

A tsz-ek azonban törvényes úton jutottak a földhöz… Törvény volt rá, és nem ők vették el a földtulajdont. A megváltást az állam hivatala mondta ki. Nem dönthetett a szövetkezet arról, hogy elfo­gadja-e a földet, és nem dönthetett a fizetendő vételárról sem. Mégis, az övék lett a föld.

A vételár igen alacsony volt, 5 évi földjáradéknak felelt meg. De vajon övék maradt-e a vételár? Valójában nem, mert – mint már kifejtettük – az egész éppen a földjáradék likvidálását célozta, és azt meg is valósította. Az élelmiszerárak nem nyújtottak fedezetet erre. Az árszabályozással, a mezőgazdaság jövedelmeinek szo­ros szabályozásával gondoskodót; arról az állam, hogy a ter­melőnél ne keletkezzék abszolút földjáradék, így lényegében az állami döntéssel megváltott földek ki nem fizetett vételárát a szövetkezetektől elvonták, és azt felélte a társadalom. Rész­ben ez a forrása annak, hogy ezidőtájt a magyar polgár relatíve olcsón jut élelemhez – persze, jövedelmeinek alakításába ez be van kalkulálva -, és részben ez az egyik oka a magyar mezőgaz­daság nemzetközi versenyképességének is.

Így aztán a tsz-ek, és tagjaik, akik látszólag haszonélvezői vol­tak ennek a törvénynek, egyben kárvallottjai is. De igazán kárval­lottjai most lettek, amikor a kárpótlásnál nekik kell helytállni. Pedig a kárpótlási törvény címe is mást mond:…..az állam által igazság­talanul okozott károk…" kárpótlásáról szól.

Ezt a néhány oldalnyi történelmi áttekintést kellett volna csupán elvégezni ahhoz, hogy a dolgok másképpen alakuljanak. Úgy lát­szik azonban, nálunk a történészek még mindig csak a régmúltat kutatják – vagy valami egészen másról van szó?

Amikor a kárpótlás rendszerébe a földárverés belekerült, azzal indokolták, hogy az alapul szolgáló időszakban – 1938-tól – több rendben érte sérelem a földtulajdont, így egyazon földdarabra több jogos igény is felmerült. Mert – és itt jön a svédcsavar – aki igaz­ságtalanul elvett földet megszerzett, az jóhiszemű tulajdonosnak tekintendő, hiszen az állam vette el és adta oda. Ez vonatkozik a zsidóktól, a németajkúaktól, a nagybirtokosoktól elvett és másnak adott földekre is. Csak egyre nem: a szövetkezeteknek ugyanígy, – tehát az állam által törvénnyel elvett és odaadott földekre… Mi több, a szövetkezeteknek kell helyt állni a zsidótörvényekért, a nagybirtok kisajátításáért, a svábok jogfosztásáért, az államnak történt földfelajánlásokért, a tagosításokért és a kötelező megvál­tásért is. Mi több, még á bebörtönözésekért, kivégzésekért, malenykij robotért, hadifogságért is. Itt valami nagyon nem stimmel.

Az elvitathatatlan, hogy a tulajdont ért sérelmek valamiféle le­zárása mellett nem lehetett elmenni. Az ilyen ügyek valamiféle ren­dezésének igénye nem egyszerűen csak az igazságtétel része­ként vetődik fel, hanem azért is, mert ha egy társadalom a polgári értékrendnek, a tulajdon biztonságának, piaci forgalmának hely­reállítására törekszik, nem mellőzheti az e téren okozott sérelmek valamiféle orvoslását. Nem kerülhető meg a tulajdont ért sérelmek rendezése azért sem, mert enélkül nem építhető megnyugtató ala­pokra egy új tulajdonreform, enélkül a privatizálás bármikor ismét megkérdőjelezhető lenne.

De vajon megnyugtató lezárását jelentheti-e a tulajdon kál­váriájának egy olyan kárpótlás, amely a saját logikája szerint is újabb, ugyanilyen természetű sérelmeket okoz?

Hogy miért így történt, azt csak a döntést ténylegesen előké­szítők és meghozók tudnák megmondani. Ez a színvallás még nem történt meg. A kárpótlásban jogosultként és kárvallottként is érintett kívülálló csak annyit tehet, hogy megkísérli megtalálni a dolgok logikáját. Tegyünk erre egy kísérletet most, próbáljuk meg kikövetkeztetni a történésekből azt, ami mögöttük lehet. Kiindul­hatunk abból, hogy a kárpótlás a privatizálás részét képezi.

Azzal, hogy a privatizálás alapelveiben a választások előtt nem alakult ki konszenzus, és utána az MDF-SZDSZ paktummal ez az ügy nem került az ún. kétharmados törvények közé, példátlan le­hetőséget kapott a hatalom gyakorlója. Felelőtlenül példátlan nagy lehetőséget… Egyedül eldöntheti, milyen módon és milyen körben alakul ki a jövő tulajdonosi rétege. Ráadásul úgy, hogy ez a réteg látszólag ettől a hatalomtól kapja a tulajdont, tehát hálával tartozik neki.

Mivel országon belül közismerten aligha van meg a piaci priva­tizáció alapja, a fizetőképes kereslet, kapott a parlamenti többség egy nagy lehetőséget: juttatással megteremtheti a saját kliens-ka­pitalizmusát, hatalmának jövőbeli alapját. És ehhez rendelkezésé­re áll a teljes állami vagyon!

Csakhogy ez a hatalom is kényelmesen puhának találta az elődei által a hatalmas arányú állami tulajdonnal kipárnázott bár­sonyszéket. A jelek szerint erről csak annyiban akar lemondani, amennyiben feltétlenül muszáj, és amennyire a költségvetéshez elengedhetetlenül szükséges. Kapórajött, hogy perújrafelvételt le­hetett kezdeményezni az „ezeréves pörben". Hiszen a mezőgaz­daság nagy része nincs az állam tulajdonában, támadt tehát a gon­dolat: osszuk szét azt! És lőn…

Módszerként kínálkozott a kárpótlás: sérelem volt elég, s ezzel a módszerrel nagyon sok embert lehet tulajdonhoz juttatni. Ebbe a logikába illik az is, ahogyan a szövetkezeti átmenetből is kárpót­lást csináltak, amennyiben a szövetkezeti vagyon nevesítésének jogosultjai közé bekerültek az egykor volt tagok és örököseik. Eh­hez ugyanis sánta az az indoklás, hogy egykor ők is benne dol­goztak. Ezen az alapon az állami vállalatokat is szét kellett volna osztani a benne dolgozók között. (Megjegyzem, eléggé csodál­kozni is lehet azon, hogy ezen a jogon – amit törvény mond ki – nem kezdték el követelni a dolgozók a gyáraknak, a tanárok az iskoláknak, a katonák a hadsereg vagyonának ingyenes szétosz­tását.)

Párosulhatott ez a gondolatmenet egy másikkal is. Nevezete­sen azzal, hogy a hatalomnak erőforrásokra is szüksége van, amit valahonnan el kell vonni. Csak onnan lehet, ahol van, ahol vél­hetően gyengébb az ellenállás, no és persze, ami amúgy nem az államé. Ez megint csak a mezőgazdaság. Megkezdjük tehát a mezőgazdaságban működő tőke elvonását (erről a fentiekben már szó esett). Elvonni azonban csak a mobilizálható tőkét, a for­gótőkét érdemes. Ezért aztán sorban születtek a mezőgazda­sági szövetkezetek föld-, ingatlan- és állóeszköz-forgalmát befa­gyasztó moratórium-törvények 1991-ben. így a kényszerhelyzet­ben lévő szövetkezetekből valóban ki lehetett vonni a forgótőkét, és ott maradt a föld, az ingatlan és az állóvagyon nagy része. így azonban ezek nem működtethetők, ismét forgótőkét kell tehát va­lamiképp ezekhez rendelni. Ezt a forrást a mezőgazdaságból ez­után is megélni szándékozó és kényszerülő embereknél találták meg. Ahhoz azonban, hogy a már említett lépéseket a társadalom­mal el lehessen fogadtatni és végre lehessen hajtani, szükséges volt a szövetkezetek megfelelő befeketítése, velük szemben a bi­zalmatlanság felkeltése. Ez is megtörtént. Emiatt azonban aligha várható, hogy az emberek most ezekbe a szervezetekbe beviszik megtakarított vagyonukat. Ha tehát a hegy nem megy Mohamed­hez, menjen Mohamed a hegyhez. Azaz, zúzzuk szét a szövetke­zeteket, hogy az eszközök kerüljenek oda, ahol talán működtetni is fogják azokat.

Ördögi logika. A hatalom felszíni amatőrizmusa cáfolni látszik azt, hogy ilyen következetes lépéssorozatot kitaláljon. A történé­sek azonban igazolni látszanak e logika létezését. Az amatőriz­mus pedig azután a végrehajtás mikéntjében itt is fellelhető… No meg aztán, ha én képes voltam ilyet kitalálni, más miért ne lehetett volna képes?

Végül is, ilyen vagy más alapon, de végbe megy történelmünk legnagyobb földreformja, ami az 1945-47-est legalább kétszere­sen felülmúlja. Az igazságosságot, a társadalom tagjai közötti esé­lyegyenlőséget pedig „forradalmi időkben" nem szokás vizsgálni.

Az eddigieket meghaladóan tekintsünk is el ettől. Csupán egyetlen kérdést vizsgáljunk még meg. Azt, hogy ettől vagy ennek ellenére lesz-e még működőképes mezőgazdaságunk. Nem lé­nyegtelen kérdés ez, mert végül is az erre adható válasz dönti el, hogy az utókor igazságosnak minősíti-e azt, ami most történik. (Rossz nyelvek szerint a háborúk igazságos vagy igazságtalan voltát is az dönti el, hogy győztünk vagy vesztettünk.) Nem lényeg­telen ez a kérdés azért sem, mert tudvalevőleg hazánk történel­mében nem hogy kormányok, de rendszerek is megbuktak azon, ha a földkérdést rosszul oldották meg.

Abból kiindulva, hogy az orvosolandó tulajdoni sérelmek döntő hányadát az 1967. évi IV. törvény által megteremtett kötelező megváltás okozta, könnyen belátható, hogy a föld visszaadása az egykorvolt tulajdonosoknak azt eredményezi, hogy a föld tulajdonosai nem azok lesznek, akik ma és várhatóan a jövőben is művelik azt. Hiszen a megváltás lényege az volt, hogy annak a földjét váltották meg, aki elment a mezőgazdaságból. Ez már sejteti, hogy ez a reform nem előre, hanem hátrafelé tekint. A szövetkezeti átalakulás szabályai tovább erősítik ezt a sejtést.

Létrejön tehát egy olyan földtulajdonosi réteg, amely nagyrészt városban élőkből és idős emberekből áll, akik maguk aligha fogják a földet művelni. Ezzel nagyon nagy arányban elválik egymástól a földtulajdon és a használat. így ismét felmerül a földjáradék, bér­leti dlj, egyszóval a földtőke költségének térítésére irányuló igény. Ez egyébként – a földreformtól függetlenül is – kívánatos lenne. Csakhogy a jelenlegi élelmiszerárak ilyen költségre (sem) nyújta­nak fedezetet. A hazai fizetőképes kereslet alakulása és a szub­vencionált világpiac ezt az igényt aligha fogja respektálni, leg­alábbis rövid időn belül, lökésszerűen biztosan nem. Ebből követ­kezően vagy az történik, hogy az így tulajdonossá tett emberek számára a tulajdon nem hoz jövedelmet, vagy a mezőgazdasági termelés forrásai, a termelők jövedelme fog csökkenni. Való­színűleg mindkettő be fog következni. Ezt a problémát tovább sú­lyosbítja, ha ezzel egyidejűleg bevezetik az élelmiszerekre is az általános forgalmi adót, ami úgy növeli az élelmiszerek árát 8­10%-kal, hogy a növekmény nem a termelésbe, hanem a költség­vetésbe kerül.

Ennek súlyos következményei lehetnek. Tovább szegényedik a mezőgazdaság, nem lesz képes fejleszteni, ezzel a fejlett világ­tól való lemaradása tovább fokozódik, elveszti versenyképessé­gét, ezzel jövedelmei tovább csökkennek… és így tovább. Elve­szíthetjük exportképességünket úgy, hogy nincs mivel pótolni azt, olyan időszakban, amikor az exporttöbblet létkérdés a külső adós­ság finanszírozásában.

A mezőgazdaság leépülése nagymértékben rontja a vidéken élők megélhetési esélyeit. Ezzel a vidéken élők életnívója draszti­kusan romlik, csökken a fizetőképes kereslet, emiatt tönkremen­nek az ott működő más vállalkozások is. Az ország szociális ket­tészakadása súlyos társadalmi feszültségeket indukál, ami az ál­lam egyre fokozottabb anyagi tehervállalásának igényét veti fel. Erre azonban az állam egyre kevésbé lesz képes, nem kis mér­tékben azért is, mert elveszíti egyik nagyon fontos bevételi forrá­sát, az élelmiszertermelés befizetéseit.

A működő üzemi szerkezet gyors szétvetése ilyen jövedelmi helyzetben aligha valósítható meg jelentős pótlólagos külső forrá­sok nélkül. Azok a technológiai rendszerek, amelyek ma a mezőgazdaságban működnek, nagyrészt alkalmatlanok a kisüze­mi gazdálkodásra.

A földtulajdon és a használat nagyarányú elválása súlyos finan­szírozási gondokat is felvet. A mezőgazdaság jövőbeli finanszíro­zása-főleg a fejlesztése-aligha oldható meg a jelzáloghitelezés nélkül. A jelzáloghitelezés viszont egyszerűen nem működtethető, ha a föld használója nem tulajdonos is egyben. Ezt a problémát az sem oldja fel, ha földbérlő szövetkezetek jönnek létre, sőt, ez tovább növeli a gondot, még akkor is, ha a szövetkezetek által bé­relt földek tulajdonosai egyben a tagjai a szövetkezetnek. A szö­vetkezet ugyanis jogi személy és korlátozott felelősségű társulási forma. Ha a mezőgazdaságban a jelzáloghitelezés mással nem váltható ki, akkor csak olyan üzemszerkezet lehet működőképes, amelyben a vállalkozó személy vagy társaság legalább nagyrészt tulajdonosa a földnek. Ez azt követelné, hogy a szövetkezeti tagok apportként adják a szövetkezet tulajdonába a földet, a kívülálló tu­lajdonosok pedig adják el a földet a szövetkezetnek. Kérdéses, hogy ez hogyan történhet meg, és felvetődik, hogy akkor nem le­helt volna-e olcsóbb és célravezetőbb egészen más módszerét választani a kárpótlásnak és a privatizációnak?

A modern mezőgazdaságban nagy és egyre nagyobb szerepet játszik a tudás, a szellemi tőke. Ez pedig ma nagyrészt az ún. ag­rárértelmiség birtokában van. Az agrárértelmiséget el lehet ítélni, félre lehet (?) állítani – a tudást azonban nem lehet elvenni és szét­osztani. Ha a mezőgazdaság atomizálódik, ha kíméletlen életha­lálharc kezdődik a mezőgazdaságban, nem kétséges, hogy az ag­rárértelmiség nagy része talpon marad. Kérdés azonban, hogy a társadalom szempontjából mi a kifizetődőbb: ha ez a néhány tíze­zer ember magának dolgozik, vagy ha olyan szervezetben tény­kedik, amely ennél sokkal szélesebb kör számára hoz megélhe­tést?

A megindult folyamatok az ágazat leépüléséhez vezethetnek. Ha nem tudjuk nélkülözni a verseny- és exportképes, közös költ­ségekből terheket is vallani képes élelmiszertermelést, akkor mi­nél előbb meg kell állítani ezt a folyamatot, mert a visszafordítás költségei napról napra növekednek.

Most azonban úgy látszik, ismét elköveti az ország azt a hibát, amit 45-47-ben elkövetett: ismét politikai, és nem gazdasági meg­fontolásokra épülő földreform zajlik az országban, ismét átgondolt agrárpolitikai koncepció nélkül. De ebben a reformban a szociális szempontok nem játszanak szerepet.

A problémát tovább súlyosbítja, hogy a folyamatokkal egyidőben az élelmiszervertikum – ha ilyen egyáltalán létezett – szétesik. Az atomjaira hulló mezőgazdaság mellé főképp multina­cionális tulajdonba került, monopolhelyzetben lévő élelmiszerter­melés- és kereskedelem társul. Ez a problémakör azonban már egy másik dolgozat témája lehetne. Másik, manapság divatos po­litikai dolgozat témája lehetne az is, hogy egy magát „népnem­zetinek" hirdető hatalom miért ad el hihetetlen sietséggel kül­földre nagy magyar tradíciókat megtestesítő egész ágazato­kat? Talán egyszer ezek a dolgozatok is megíródnak…