1. Módszer és fogalomhasználat

A jeles, nemzetközileg elismert közgazdász-teoretikus, a libe­rális közgazdaságtan magyarországi korifeusa, Komái János új összefoglaló szocializmus-kritikával jelentkezett a nemzetközi és hazai tudományos nyilvánosság előtt. Műve, „A szocialista rendszer" nem hagyományos szakközgazdasági munka, s mint ilyen általánosabb figyelmet érdemel. A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy – a magyar kiadás alcíme szerint – „kri­tikai politikai gazdaságtant" írjon, amely úgymond „a tudo­mányos tárgyilagosság eszményének" jegyében fogant. Az ér­deklődést tovább növeli a szerző alapvető célja: arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mi is volt az a társadalmi képződmény, amelyben oly sokáig éltünk?".

Kornai munkája azzal az igénnyel készült, hogy tankönyv le­gyen a közgazdasági egyetemisták számára itthon és külföl­dön. Mivel a tankönyv a szocializmusnak nevezett jelenség­együttes (mozgalom, eszme, termelési struktúra stb.) történel­mének számos alapproblémáját érinti, jogosult, ha egy inter­diszciplináris munkát a történetírás újabb eredményeinek szempontjából is szemügyre veszünk. A könyv számos fejezete vagy részlete úgyis inkább történeti, mint szigorúan közgaz­dasági jellegű. Végül is a rendszerváltó közgazdaságtan első általános összefoglalását olvashatjuk.

Természetesen Kornai grandiózus kísérletét nem egy szak­történeti munka igényeivel vetjük össze, hanem pusztán azt vizsgáljuk, hogy elméleti konklúziói mennyiben férnek össze a történettudomány konszenzusosnak tekinthető eredményei­vel,¹ illetve mennyire mondanak azoknak ellent. Tisztán ideo­lógiai kérdésekkel nem kívánok foglalkozni, mivel a mű ideo­lógiai funkcióját maga Kornai a magyar kiadás előszavában már előrebocsátotta: „a szerző a történelem zsákutcájának tartja a szocialista rendszert² ", és művében mindvégig ezt az alap­tézist kívánja bizonyítani. Egy 1993. májusi interjújában Kornai úgy vélekedett, hogy tulajdonképpen a szocializmus azért bu­kott meg, mert meg akarta haladni a kapitalizmust: „A tény­legesen létrejött szocializmus azért torzult el és végső soron azért omlott össze, mert ki akart küszöbölni három fundamen­tális társadalmi intézményt: a pluralista demokráciát, a magán­tulajdont és a piacot".³ Ezt a vállalt ideológiai célt az olvasónak természetesen tiszteletben kell tartania, s nem szabad belőle tudományos problémát faragni, névértékén kell kezelni.

Mindjárt a magyar előszóban kiderül, hogy a szerző pusztán „gondolati modelleket ad elő", s az egyes országok tapasz­talatai csak „szemléltetésül szolgálnak⁴ ". Ezek a „modellek" azonban – mint látni fogjuk – az újabb kutatások fényében nem tűnnek meggyőzőeknek. A konkrét történeti alapoktól meg­fosztott steril „modellek" olyan gondolati konstrukciók, ame­lyek többnyire „kipróbált" közhelyeket gyűjtenek össze, igen különböző elméleti és módszertani forrásokból interpretálva azokat.⁵

Kornai János a maga elméleti módszerét az angol kiadás elő­szavában az eklekticizmusban határozza meg, amennyiben olyan radikálisan eltérő tudományos és szemléleti irányzatokat kép­viselő teoretikusok „szintézisével" kísérletezik, mint Marx, Schumpeter, Keynes és Hayek. Ami a történeti metodológiát illeti, ott bizony nincsenek ilyen meghatározó „forrásai" a szer­zőnek. A felhasznált történeti munkákból való idézgetés, amely a tulajdonképpeni történeti megközelítést hivatott pótolni, gyakran önkényes, véletlenszerű.

Történeti szempontból nézve azonban Kornai munkájának legalapvetőbb módszertani fogyatékossága nem technikai jel­legű, hanem az, hogy a világgazdaságot nem mint strukturált egységes egészet szemléli, amelyben történetileg kialakult szer­kezeti meghatározottságok uralkodnak (mint például a cent­rum, a félperiféria és a periféria országainak egymáshoz fűző­dő kapcsolatrendszere, a munkamegosztás szerkezete, a kirekesztettségi és kizsákmányolási viszonyok, az egyenlőtlen cse­re és az egyenlőtlen politikai-uralmi viszonyok stb. Ennek kö­vetkezményeként eltűnnek a világfejlődést „színesítő" történel­mi régiók, a történelmi fejlődés mindenütt mint valami színte­len és alternatívátlan folyamat ábrázolódik.⁶ A nagy ideológiák alászállnak az Eszmék magasából, hogy a földön inkarnálódjanak. A „jó" és a „rossz" birodalma úgy jelenik meg a műben, mint két alapelv harca a világban: egyfelől a gazdasági racio­nalitás, a tiszta piaci logika, másfelől az irracionális állami ki­zsákmányolás. A történelem ismét teleologikus folyamattá transzformálódott. A világszocializmus „megvalósulása" he­lyére bekerül az elérendő kapitalista paradicsom mítosza, a „demokratikus piacgazdaság", amelynek megvalósulása útjá­ban a szocializmus kiküszöbölése után szinte már nincsenek is akadályok.

A tankönyvek általános sajátossága, hogy olyan fogalmakat használnak, amelyek a hivatkozott tudományos iskolák egyi­kében vagy másikában általánosan elfogadottak. Kornai „tan­könyve" ezen a téren elméleti kifinomultságról tesz tanúságot több szempontból is. Maga a könyv a központi kategóriát, a SZOCIALIZMUS fogalmát legalább megpróbálja elmélettörté­neti kontextusba helyezni, amivel a mai elméletellenes világ­ban, a „mikroökonómia" világában egyenesen „premodern" je­lenségnek tűnik. Ebben az értelemben igazán nem „divatos" munka. Más kérdés, hogy a mű lényegét határozza meg, hogy a szocializmus-fogalom strukturálatlan és differenciálatlan ma­rad, puszta „ideológia". Az értékelméleti összefüggések és a fogalom változásainak konkrét történeti szövete ennek megfe­lelően feltáratlan maradt. A fogalom említett dimenziói úgy­szólván eltűntek, egyetlen sík maradt fenn, mégpedig a sztáli­nista hatalmi apparátus propaganda-tézise: a szocializmus az, ami a Szovjetunióban Sztálin alatt létrejött a párt, illetve a párt­apparátus vezetése alatt.

Az elmúlt évek tükrében nem meglepő, hogy egy liberális gon­dolkodó elfogadja a sztálini logikát – persze világnézetileg a visszájára fordítva -, de az meglepő, ahogyan magát a „sztálini szocializmust" egyenesen a „klasszikus szocializmusnak" ne­vezi. Hogy a „klasszikus kapitalizmus" marxi fogalmának ana­lógiája ihlette meg a szerzőt, abban bizonyosak lehetünk, hi­szen magának a SZOCIALIZMUSnak a felbomlását is a visszájára fordított marxi tétel jegyében értelmezi. Marxot és Le­nint parafrazeálva írja a szocializmus történelmi pályájának be-végeztéről: „előbb-utóbb sor kerül valóban forradalmi jellegű változásokra, amelyek felszámolják a szocialista rendszert, és átvezetik a kapitalista piacgazdaságba".⁷ Úgy tenni 199PBen vagy 1993-ban, mintha ez a világ legtermészetesebb következ­tetése lenne, enyhén szólva magának Komáinak a korábbi munkáival sem egyeztethető össze. S bármennyire is kedvelje Kornai a maga képmására átrajzolt Marxot, nem lehet megspó­rolni a történeti elemzést, nem lehet analógiás úton leírni a kapitalizmus kelet-európai restaurációját a nyugati kapitaliz­mus fogalom- és formavilága alapján. Már csak azért sem, mert a mű megszületéséig mindössze kétéves tapasztalati anyag hal­mozódott fel. (A mű első, angol nyelvű kiadásának előszava 1991 áprilisában készült, s a helyzet azóta nem lett kedve­zőbb…) A kelet-európai régióban, amely nem a „demokratikus piacgazdaság" kiterjedésének tényeit hozta felszínre, hanem a félperiferiális sajátosságokat, az elszegényedést, a gazdasági hanyatlást, a munkaerőpiac olyan átstrukturálódását, amely példátlan munkanélküliséget, társadalmi marginalizálódást eredményezett, alapzatán pedig mindenütt a nemzeti populiz­mus, az etnikai háborúk már elfeledettnek hitt jelenségei éled­tek újra.

Kornai analógiás módszere azonban másutt is fogalmi csúsz­tatásokba megy át, amennyiben a szocializmus „tiszta" formá­ban való működését csakis a maga sztálinista, rákosista stb. formáiban értelmezi, és mindenféle reformot a „demokratikus kapitalizmus" előfutáraként, részeként tart számon: megint csak eltűnik az elmélet és a gyakorlat közötti összes közvetítés, mintha csak valóban újra az 50-es években volnánk.⁸ Persze lényeges eltérés, hogy Kornai most abból a tézisből indult ki, hogy a (fejlett) kapitalizmus fölénye az államszocializmussal szemben vitathatatlanul bebizonyosodott. Abszurd „felfede­zés" ez, hiszen ezt a „fölényt" sem Lenin, sem Sztálin, de még Hruscsov sem vonta kétségbe, különben nem hirdették volna meg az „utolérés" – egyébként teljesen utópisztikus és valóban realizálhatatlan – elméletét. Sőt, a rendelkezésünkre álló ta­pasztalati adatok alapján azt kell mondanunk, hogy az elmúlt négy évben semmilyen lényeges gazdasági és szociális mutató tekintetében nem sikerült megközelíteni az 1988-as utolsó „bé­keévet" sem. Ezt az összevetést Kornai nem végzi el, pedig mégiscsak furcsa, hogy a legfejlettebb országokkal – legalábbis egy ökonomista szinten – elvégzi az összevetést, de saját múlt­jukhoz nem viszonyítja az államszocialista országokat. Pedig ha rászánná magát erre a feladatra, kiderülne, hogy sem a 18­19. században, sem a legutóbbi századfordulón nem volt esély a felzárkózásra.⁹

Valami elmozdulás éppen az 50-es-70-es években történt, az­után megint lelepleződött az utópia. De hogy éppen ebben az összefüggésben a szocializmus lenne vétkes, ez tökéletesen bi-zonyítatlan maradt. Mindez természetesen nem szolgálhat érv­ként az államszocialista ideológusok számára a régi rendszer védelmében, mert az összeomlott, s belőle (és persze a világ­rendszer adott állapotából) sarjadt ki a kapitalizmus ezen új, félperiferikus formája, amelynek jövőjéről ma nehéz optimista módon nyilatkozni, ha az oroszországi, az ukrajnai, vagy akár a magyar fejleményekre gondolunk. Úgy tűnik, a kelet-európai formameghatározottság fennmarad. Ezért a szocializmus fo­galmának, illetve a történetileg kifejlődött államszocialista rendszer létviszonyainak összehasonlító történeti elemzése feltételezné a centrum és periféria összevetésének konkré­tabb, történetibb módját.

Kornai teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a komoly nemzetközi irodalmat – nemcsak a marxista, de a liberális és konzervatív polgári megközelítéseket is -, amelyek a szocializ­mus fogalmának valamelyest is differenciáltabb megközelítését nyújtják. S bár tankönyvről van szó, s az ember hajlik a leegy­szerűsítések elfogadására, egy ponton túl azonban magának a Kornai-féle gondolatnak tudományos hitelességét ássa alá ez a felületes sematizálás. Ezt nem mentesíti az a körülmény, hogy a régebbi tankönyvek is éppen ebben az összefüggésben tar­talmaztak megbocsáthatatlan leegyszerűsítéseket és felületessé­geket. Azok is úgy közelítették meg a szocializmus fogalmát, hogy a mindenkori gyakorlatot a szocializmus teoretikus álta­lánosságának fényével világították meg. E könyvek is azt bi­zonygatták, hogy a praxis lényegében megfelel az elméletnek. Ennyiben tehát Kornai sem tudott szakítani a régi tankönyvek fogalomvilágával és módszerével.

Itt azonban nem arról van szó, hogy Kornai valamiféle „hi­bát" követett volna el. Ennél rosszabb a helyzet: nem rendel­kezik a történeti kutatásokban felhalmozódott elméleti és em­pirikus anyaggal, amely pedig előfeltételül szolgálhatna a szo­cializmus valóban átfogó analíziséhez.

2. Az empirizmus az elmélet ellen

Maga Kornai – igen helyesen – a szocialista eszmekört széles és sokrétű jelenségnek tartja, de „módszeres tárgyalásától"¹⁰ eltekint. Ennek következtében mindazok az elméletek, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a „sztálinizmust" a szocializmus, mint termelési mód fogalmába szuszakolják bele, olyan szerep­körbe kerülnek, mintha nem is léteznének. Kornai az „igazi" szocializmust teoretikus absztrakcióként, utópiaként vonja össze egy kalap alá. Pl. az „új baloldal" szocializmus-felfogá­sát, amelyet néhány összefüggésben Kornai megemlít mint jó-szándékú utópista elméleteket, egyetlen komolyan vehető hi­vatkozással sem illusztrálja, nem találunk e szerzőkre még csak utalást sem. Nem derül ki még az sem, hogy kik azok a gon­dolkodók, akik ebbe a kategóriába tartoznak, s mi a valóságos tudományos jelentőségük. Érvelésüket és kapitalizmus-kritiká­jukat nemhogy nem elemzi, de még csak nem is említi. Abszurd helyzet áll elő: a szocializmus autentikus teoretikusai úgyszólván tel­jesen hiányoznak a feldolgozott irodalomból. Sem Gramsci, sem Mandel, sem Wallerstein, sem Arrighi, sem Andre Gunder Frank, sem a New Left Review, sem a Telos szerzői nem létez­nek e mű számára, Lukács is csak egy mellékes összefüggésben bukkan fel, holott harmadrendű magyar politológusokra és közgazdászokra mint komoly tekintélyekre történik hivatko­zás. Kornai úgy hárítja el magától e feladatot, hogy őt a rend­szer, nem pedig az ideológia, az elmélet érdekli;¹¹ miközben az ideológiai komponenseknek döntő történelmi jelentőséget tulajdonít, magát a Rendszert ideológiai és szervezeti tények­ből vezeti le.

Ha egyszer a Rendszer néhány ideológusa szocialistának deklarálta a maga országát, akkor az Kornai számára szocia­lista országként jön számításba. E kritérium alapján kerül ki a kapitalista világgazdasági rendszerből a „szocialista táborba" minden, „alkalmi" ideológusok által „szocialista orientációjú országnak" nevezett állam. S bár magam is úgy vélem, hogy a „minek nevezzük" kérdése önmagában nem perdöntő, de puszta „szemantikai kérdésként" kezelni, ahogyan Kornai te­szi, aligha felel meg a tudományosság kritériumának.¹² E meg­közelítés a politikai empíriát közvetlenül az elméleti igazság rangjára emeli. Mintha ezek az országok a maguk akaratából „szakadtak" volna ki a világrendszerből, mintha a harmadik világban megtapasztalt „szocializmus" nem következmény, ha­nem ok lenne…

Felmerül azonban egy logikailag is alapvető probléma, ami­kor Kornai megpróbálja „összegyűjteni" azokat a kritériumo­kat, amelyek alapján a szocialista országokat „kinevezi". Az említett ideológiai kritérium mellett egyetlen tényezőt tud fel­hozni, mégpedig a kommunista pártok irányító szerepét: „eb­ben a könyvben a szocialista rendszer kifejezés kizárólag kom­munista pártok által irányított országok rendszerét jelöli".¹³ így kerül Magyarország és Bénin, Jugoszlávia és Afganisztán együttesen a szocialista országok „táborába". De hát ezek után aligha csodálkozunk, hogy Kornai Nicaragua sandinistáit is kommunistáknak kiáltja ki. Kornai e tisztán politikai jellegű csoportosítása ellenére is meglepi az olvasót azzal a szinte hi­hetetlen eljárással, hogy a „szocialista országok" kijelölése so­rán semmiféle gazdasági kritériummal nem szolgál. Nem szá­mít sem a gazdasági struktúra, nem számítanak a tulajdonvi­szonyok. Ezek után már nem lepődünk meg semmin: Kornai szerint Beninben is és Magyarországon is a kommunista párt volt hatalmon… Persze ha minden egypárti hatalmat szocialis­tának minősítünk, s minden gazdasági társadalomalakulatot aszerint írunk le, hogy egyetlen párt van hatalmon, amely vagy Kínát vagy a Szovjetuniót tekinti – évenként változóan – mo­dellnek, akkor Zimbabwe, Dél-Jemen és az NDK valóban egy országcsoportba sorolható. De ha Kornai kritériumát komolyan vennénk, akkor is súlyos bajok állnának elő, miután Zimbabwéban és Dél-Jemenben sem kommunista pártok voltak hatal­mon, legalábbis a vezetése és tagsága nem deklarálta annak. Úgy tűnik, elegendő kritérium, ha maga Kornai János tekinti kommunistáknak őket.

3. A szocializmus „keletkezése" és szakaszolása

Tehát a világrendszer „működésének" specifikumai, a gazda­sági struktúrák és a tulajdoni szerkezetek is mind harmadren­dű kérdések. Sőt, Kornai tulajdonképpen még tovább ment: a kommunista párt maga a deus ex machina és az Első Mozgató egyidejűleg. Kornai értelmezésében a párt megragadta a szo­cialista ideológiát (vagy inkább az ideológia a pártot), amely kezdettől az állami tulajdon és az egypártrendszer alapjaira épült, és a párt e két ideológiai alapvetés szervezeti kereteként létezett és ragadta meg a politikai hatalmat, és került csaknem világuralmi pozícióba.¹⁴ Magából az ideológiából következik az állami tulajdon alapvető jelentősége és az egypártrendszer is, a „proletárdiktatúra" is. Ez a történelemmagyarázat egy po­litikai gazdasági tankönyv számára is képtelenség. Ezzel a ba­jok azonban nem érnek véget.

Két, nézetem szerint alapvető körülmény hiányzik Kornai vizsgálatából, amelyek pedig a tankönyv legalapvetőbb kon­cepcionális részéhez tartoznak. Az egyik annak a történelmi hagyománynak legalább jelzésszerű bemutatása, magyarázata, amely az állami tulajdont a 20. században az „államszocializ­mus" alapvető jelenségévé avatta. Az állami tulajdon nemcsak azért nem vezethető le a szocialista-kommunista ideológiából, mert maga az ideológia anyagi-gazdasági és szociális előfeltételezettségű, de azért sem, mert Marx elméletében a szocializ­mus eredendően éppen nem állami jellegű rendszer, hanem „szabad termelők, szabad társulása".¹⁵ Itt jegyzem meg: Kornai művében gyakran előfordul, hogy nem ott idézi a lényeges gondolatot, ahol az tematikusán felmerül, hanem egészen más összefüggésben. így jár el a marxi elmélet „államellenességé-vel" is. Amikor arra van szüksége, hogy a szocializmust az állami tulajdon doktrínájából vezesse le, akkor egyáltalán nem tesz különbséget, vagy relativizálja a különbséget az állami és közösségi tulajdon között.¹⁶ Ebből következik, vagy legalábbis összefügg ezzel, hogy Kornai a sztálini rendszert tulajdonkép­pen Sztálin nyomán tekinti szocializmusnak. Ezért érthető, hogy a „totalitarianizmus-elmélet" segítségével egyenes vonalú fejlődést tételez fel 1917-től Gorbacsovig, mert csak így tudja kiiktatni a szovjet történelem olyan szakaszait vagy jelenségeit, olyan struktúráit, amelyek nem illeszkednek sémájába.¹⁷

Kornainak arra sincsen válasza, hogy a NEP miért előzte meg az általa „klasszikus szocializmusnak" nevezett szakaszt. A NEP a maga piacgazdasági jellegzetességeivel – Kornai lo­gikája szerint – a „felbomlás" vagy a „reformok" szakasza, az „átmenet". Ismét, ha valami nem illeszkedik a sémába, akkor Kornai János – feledve a történeti valóság elemzését – kreál a jelenségből egy „átmenetet", így lesz ez valahogyan majd a Hruscsov-korszakkal is. Ám a történeti irodalom már régebben meggyőzően kimutatta, hogy a NEP nem egyszerűen Sztálin­nak és körének esett áldozatul, a NEP bukásának történelmi feltételei jóval korábban jöttek létre. (Az sem véletlen, hogy a piacgazdaság igazán korlátozott sztolipini reformját sem kí­sérte szerencse.) A NEP felszámolása már akkor megkezdődött, amikor Sztálin annak még legharciasabb híve volt,¹⁸ akkor tájt, amikor az 1923-as ipari-agrár-olló felszámolását a NEP védel­mében állami árintézkedésekkel próbálták megoldani. Ez tulaj­donképpen már az állami beavatkozás kora. Nem szabad elfe­ledkezni arról sem, hogy nem létezett sem modern bankrend­szer, sem a piacgazdaságra, azaz a kapitalizmusra „dresszírozott" paraszti populáció. Még a szibériai paraszt burzsoá éthoszát sem szabad eltúlozni, nemhogy az európai Oroszorszá­gét.¹⁹

Tehát a „forradalmi rendszer", a „klasszikus rendszer", majd a „reformrendszer", mint a Kornai-féle szakaszolás eredménye, talán megfelel egy utólagos logikai játéknak, de nem feleltethető meg a valóságos történelmi folyamatnak, még kronológiailag sem követik egymást. A Kornai által hivatkozott híres amerikai történész-szovjetológus, Robert C. Tucker két évtizeddel ezelőtt részletesen kifejtette, hogy a forradalom és az 1929-es fordulat között mind gazdasági-strukturális, mind politikai-ideológiai szempontból éles törésvonalak találhatók.²⁰

Teljesen feledésbe merül az a jelentős kérdés, hogy a 20-as évek baloldali ellenzéke és a „demokratikus centralisták" ép­pen az állami tulajdon és a szocializmus azonosítása ellenében fogalmazták meg elméleti és politikai pozícióikat a sztálini ve­zetéssel szemben. 1928-as, már emigrációban lefolyt vitájuk Trockijjal és híveivel jól tükrözi, hogy a sztálinizmussal mint politikai-ideológiai irányzattal szemben, ha esélytelenül is, de reálisan létezett ellenzéki mozgalom, amely megújuló formában a későbbi évtizedekben is alternatív szocialista koncepciókat képviselt – míg a hagyományos „sztálinista" gondolkodásban és praxisban az állami tulajdon mint valóban állami-bürokra­tikus tulajdon szerepelt, jóllehet az alternatív szocialista elkép­zelésekben és rövid életű gyakorlati kísérletekben az állami tu­lajdon a társadalmi tulajdon puszta előfeltétele volt. Az OKP fórumain a 20-as években lezajlott viták a párt különböző cso­portosulásai és irányzatai között igazán hitelesen tükrözik ezt a problémát. Ezek a viták – igaz, a politikai harcokkal szoros összefüggésben – a tulajdon-problematikát már akkoriban összekapcsolták a társadalmi formák elméletével, mindenekelőtt az ázsiai termelési mód kérdésével.²¹ A 20-as évek végéig az OKP-ban a közösségi tulajdon antietatista értelmezése volt a „hivatalos" (bár az ellenzék egyes köreiben, mint például a zinovjevi csoportosulásban, az állami tulajdon egyenesen állam­kapitalista formaként definiálódott). Mindezen szellemi-politi­kai előfeltételek nélkül sem az 56-os magyar munkástanácsok, sem a lengyel Szolidaritás 1980-81-ben nem tudta volna felvet­ni azokat a jelszavakat, amelyek ma már dokumentumokban testet öltve őrzik a történelmi fejlődés alternativitásának bizo­nyítékait. Enélkül nem létezett volna sem Hruscsov, sem a „pi­acszocializmus", melyről maga Kornai János is oly hosszan ér­tekezik.²²

Míg Kornai egy statikus szocializmus-fogalommal dolgozik Lenintől Gorbacsovig, addig a konkrét történelmi valóság egé­szen másképpen fest. Tény az, hogy 1917 és 1923 között ma­gának Leninnek is legalább háromszor jelentősen módosult a szocializmus-felfogása.²³ De itt egyáltalán nemcsak Leninről van szó. A Kornai által alapvető jelentőségűnek tételezett kom­munista párton belül a hét évtized alatt igen jelentékeny, hogy ne mondjam, alapvető átalakulás ment végbe a szocializmusról kialakított képzetekben, ideológiákban, elméletekben és persze a praxis síkján is. Az 1919-es pártprogram, amely az önkor­mányzati társadalom megvalósítását, a munkásönigazgatást tűzte ki célul, teljes egészében lekerül a napirendről a 20-as évek végétől, s a sztálini államszocializmus lesz a determináns ideológia. Az agrárkérdés területén talán még világosabban megnyilvánul ez az alapkülönbség. A mezőgazdasági artyelek és kommunák, amelyek a bolsevik agrárprogram igazi megtes­tesülésének tűntek a 20-as években, 1929 után a pusztulás sor­sára jutottak, s a „sztálini megoldás", azaz a kollektivizálás vet­te át helyüket. Ám a kollektivizálás sohasem szerepelt ebben az állam-bürokratikus formában a bolsevik koncepciók között, amiről Kornai teljes egészében megfeledkezik…, vagy nincs a dologról tudomása.

Miután Kornai a szocializmus keletkezését ideológiai és ha­talmi-politikai tényekből vezeti le, kénytelen megkerülni vagy háttérbe szorítani a történelemben a társadalmi érdekharcok szerepét, az „osztályharc" egész problematikáját, a történelmi alternatívák mögött meghúzódó társadalmi konfliktusokat. Elemzése számos alapvető kérdésben nem megy túl a formá­lis-szervezeti analógiákon. Az NDK-tól Zimbabwéig talál olyan általános fejlődési jegyeket, történelmi okokat, amelyek a társadalom alsó rétegeinek a „kommunista" pártok mögé ál­lását, a gazdagok vagyonának kisajátítását implikálják, de ezeknek a tényeknek az ideológiai motívumokhoz képest alá­rendelt szerepet tulajdonít. Bármily hihetetlen, de Kornai nem vesz tudomást arról a tényről, hogy 1917 februárjában Orosz­országban alig egy falunyi bolsevik párttag létezett. Nem érti, vagy nem akarja megérteni annak a ténynek a jelentőségét, hogy nem a kommunisták vagy a forradalmárok „csinálják" a forradalmat, hanem a forradalom csinálja a forradalmáro­kat, a kommunistákat, az anarchistákat, eszereket stb. így volt ez Oroszországban is. Miként az is súlyos vétek a történetiség ellen, ha azt képzelnénk, hogy a bolsevikok maguk választot­ták az izolálódás perspektíváját.

A „sztálinista ideológiai örökség" maga azonban jórészt ép­pen az izolálódás nemzetközi történelmi feltételeinek terméke. Nem véletlen, hogy az izolálódás enyhülésének periódusában válik kétségessé ez az ideológia. Éppen Hruscsov idején követ­kezik ez be, amikor az 1961-es XXII. kongresszuson visszatérés történik a szocializmus önigazgatói felfogásához. A hruscsovi reformok bukása után, a Brezsnyev-korszakban ismét az állam­szocializmus ideologikuma uralkodik a pártban és a Szovjet­unióban (egyre kevésbé az emberek fejében), majd Gorbacsov első éveiben ismét reneszánszát éli az önigazgatói szocialista hagyomány mindaddig, amíg 1988-89 fordulóján ad acta nem teszik az állami tulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés kísérle­teit, s megtérnek a privatizáció néven ismert „katasztrojka" (A. Zinovjev) -politikához, amelynek szellemi alapzatán azután a szocializmus minden irányzatát utópiának vagy történelmi zsákutcának nevezik.²⁴ Kornai logikájában egyebek között azért sem fontosak ezek a változások, mert – mint általában a liberális gondolkodásban – a demokrácia fogalmát nem képes értelmezni a termelési folyamatban, a gazdasági döntések te­rén. A „piac vagy állam" dichotómiát ebben az összefüggésben sem adja fel.

Az ideológia túldimenzionált felfogásából ered, hogy Kornai észre sem veszi: az SZKP programja és valamely harmadik vi­lágbeli „szocialista orientációjú" ország programja közötti el­térések vagy azonosságok teljesen jelentéktelenek azokhoz a különbségekhez képest, amelyek az általános gazdasági fejlett­ség, a társadalmi szerkezet, a munkaerő iskolázottsága, az élet­mód stb. eltérő fejlődésében mutatkoztak meg. Mivel Kornai nem világrendszerben gondolkodik, fel sem merül számára az a probléma, hogy vajon miért tekintendő „zsákutcának" – mondjuk – a kelet-európai államszocializmus, s miért nem dek­laráltatik annak, mondjuk, a brit stílusú demokratikus intéz­ményeket és a piacgazdaságot meghonosító India fejlődése. Kornai számára egy politikai-hatalmi rendszer bukása egy ter­melési mód bukásával azonos. Mintha a „szocializmus" Beninben az ideológiai és intézményi tényezők, nem pedig a törté­nelmi feltételek inadekvát volta miatt bukott volna meg. Mint­ha csak Bénin vagy Afganisztán valóban a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája előtt állt volna… (Hiábavaló minden­fajta ideológia exportja olyan országokba, ahol „történelem el­őtti állapotok" uralkodnak, ahol a „természetadta" törzsi-kö­zösségi viszonyok határozzák meg a mindennapi élet szerke­zetét. Ami legalább ilyen fontos, hogy ezek az országok – el­lentétben mondjuk az 1917-es év Oroszországával – nem ren­delkeztek olyan belső erőforrásokkal, amelyek lehetővé tették volna számukra, hogy a világrendszeren belül önálló „világ­rendszerré" válhassanak; a tőke számára „érdektelen országok­nak" számítottak és számítanak ma is.)

A különböző létszférák közötti közvetítések ilyen mérvű ki­kapcsolása még egy tankönyv esetében sem engedhető meg. Mivel a szerző nem volt hajlandó figyelembe venni a maga konzekvenciáival egyetemben ezeknek a rendszereknek a vi­lágrendszerbeli beágyazódását, azokat a leszűkült alternatívá­kat, amelyek között „választhattak", kritikája nem talál célba. Ugyanis a történelem egyetlen harmadikvilág-beli, szocialis­tának deklarált országban sem kínálta fel a polgári demok­ratikus piacgazdaság megvalósításának lehetőségét, amely le­hetőségből a szerző kiindul. Kornai János sajnálatos módon pártpolitikai és ideológiai jellegű „megoldásokat" tálal fel ott, ahol gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti problémákról van szó.

A neves szerző munkájában a történetiség mellőzése azon­ban leginkább akkor nyilvánul meg, amikor kísérletet tesz arra, hogy a szocialista rendszerek fejlődését szakaszolja, és a sza­kaszokat történelmi-gazdasági tartalommal töltse meg. Nem derül ki, hogy miért is válthatják egymást ezek a szakaszok anélkül, hogy átcsapnának a kapitalizmusba. Ezek az „átcsapások" a „gondolati modellekkel" nem magyarázhatók meg, mert ebben az összefüggésben is be kellene kapcsolni a ma­gyarázatokba a világrendszer működését, amelynek a vizsgált országok minden izolálódásuk ellenére is részei maradtak. Kornai, ki nem mondva, azon az állásponton van, hogy a vi­lágrendszeren belül az egyes nemzetek számára úgyszólván szabad átjárás létezik a „demokratikus országok" közé. A cent­rumnak a szegényebb régiókkal szembeni kirekesztő „műkö­déséről" a hosszú-hosszú műben komoly formában nem esik szó, pedig ez elsősorban gazdasági és egyáltalán nem ideoló­giai kérdés.²⁵

De nem járunk jobban a „forradalmi korszak" vizsgálatával sem. Miután Kornai főképpen a 70-es évek történeti irodalmá­ból idézgetett a szovjet (és a kínai) fejlődésre vonatkozóan, fi­gyelmen kívül hagyva Rabinovits vagy S. Cohen, egyáltalán a szovjetológia társadalomtörténeti iskolájának munkáit, így e periódusról is sajnálatosan szokványos, sematikus kép, tulaj­donképpen torzkép keletkezik. E periódus lényégét a forra­dalmi terrorban és a gazdagok kifosztásában látni súlyos egyol­dalúság, amelyet a modern történelmi irodalom gondos archív kutatásokra támaszkodva évekkel ezelőtt megcáfolt²⁶ A szerző állításával²⁷ szemben a forradalmi átmeneti időszakot nem me­ríti ki a hadikommunista „redisztribúció". Ez a katonai redisztribúció nem pusztán a forradalmi periódus autentikus követ­kezménye, hanem a világháború „államkapitalista újításának" és az „orosz tradíciónak" a terméke. Itt léteznek olyan forra­dalmi tényezők, amelyek az új termelési mód lényegét érintik: új termelési struktúrák jöttek létre, a társadalmi önszerveződés korábban nem ismert vagy alig ismert formái, amelyekben az akkor még antietatista kommunisták az új, a szocialista terme­lési mód első szigeteit látták.

A korábban említett tudományos művek óriási történelmi anyagot halmoztak fel arra vonatkozóan, hogy miképpen szer­vezték meg a közvetlen termelők tőkések nélkül, vagy a tőké­seket ellenőrizve a termelési folyamatot. Magam úgy vélem, és korábban volt módomban meg is indokolni, hogy ezek a ha­gyományos munkamegosztás szerkezetét átalakító forradal­mi kísérletek megfelelő történelmi feltételek hiányában ve­téltek el, vagy maga a sztálini fordulat tiporta el őket; de úgy tenni, mintha ezek nem is léteztek volna, ezt semmilyen di­daktikai szemponttal és „gondolati modellel" indokolni nem (lenne) szabad.

Ha Kornai valóban megvizsgálta volna a forradalmi perió­dus legalább magyar nyelven hozzáférhető dokumentumait, nyilvánvaló lenne számára, hogy annak a korszaknak a foga­lomvilágában az alapkategóriák ezek voltak: munkástanács, termelési önigazgatás, szövetkezeti társulások, kommunák és artyelek, öntevékenység és közösség, termelési demokrácia és szakszervzetek stb. A Sztálin nevével összekapcsolt „szocializ­mus egy országban"-praxis viszont a maga természete szerint valami egészen másról szólt: állam, tervgazdaság, egyenlőtlen csere, erőltetett iparosítás, kollektivizálás, utolérés stb., mely kategóriák a 20-as évek második felében sem ugyanazt jelen­tették, mint a 30-as években. Immánuel Wallerstein találó meg­fogalmazása szerint ennek a praxisnak a lényegéhez tartozott az „utolérés merkantilista stratégiája", amellyel a hatalomra jutott szocialista vagy kommunista pártok a burzsoázia történelmi feladatait vállalták föl, mint a feudális maradványok elsöpré­sét, az eredeti tőkefelhalmozást, a termelő üzemek totális áru­termelővé való átalakítását. Végül is „a XX. század történelmi ténye, hogy a hatalmon lévő kommunista pártok a szocialista államokban legalább annyit tettek az értéktörvény uralmának kiterjesztése érdekében, mint a transznacionális korporáci­ók"²⁸

Bárhogyan viszonyuljunk is egy ilyen megközelítéshez, ma­gukat a kérdéseket nem hallgathatjuk el, nem kerülhetjük meg. Kornai azonban a problematikát sem tette magáévá, hanem csupán egy teljesen más összefüggésben, mellékesen megemlíti például, hogy létezett valóságos szövetkezeti tulajdon is,²⁹ ezt azonban csak „pozitivista" módon regisztrálja, anélkül hogy valóságos jelentőségét elemezné, vagy beleillesztené a szocia­lizmus elméleti hagyományába és gyakorlati történetébe.

4. A „klasszikus rendszer"

A „klasszikus rendszer" keletkezésének problematikája – mint már fentebb is utaltunk rá – nem igazán érintette meg Komáit. Pedig éppen ez a kérdések kérdése. Kornai gyakorlatilag sem­mi konkrétumot nem tud mondani arról az egyetemes tervről, amely szerinte a „klasszikus szocializmus" bevezetéséről ren­delkezett. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, ugyanis ilyen terv nem létezett. Nem véletlen tehát, hogy Kornai erre vonatkozóan semmiféle olyan dokumentumot nem tudott idéz­ni, amely a „sztálini rendszer" létrehozását tűzte volna ki célul. Nem kevés kutató töltött el éveket azzal, hogy valamilyen el­méletnek vagy hivatalos doktrínának a nyomára bukkanjon, amely alapján a sztálini szisztémát bevezették volna. A doku­mentumok, még a Sztálin által szignált dokumentumok is, 1927-ig mind a NEP védelméből indultak ki. Ma már evidencia a történeti irodalomban, hogy Trockij sem kívánta a NEP-et felszámolni…³⁰ Tudomásul kellene hát venni, hogy a sztáliniz­musnak nem volt elmélete.³¹ Ha nincs elmélete, hát nincs, Kornai János – vélhetnénk – majd megalkotja.

Kornai János éppen ennek jegyében a „klasszikus rendszer anatómiáját" is azzal a megállapítással kénytelen kezdeni, hogy „A SZOCIALISTA RENDSZER megértésének kulcsa a hatalmi struktúra vizsgálata". Valamilyen ma­gyarázatra végül is szükség van, s ezt érzi maga a tankönyv­szerző is.³² De sajnálatosan nem a „nagy ugrás" feltételeinek legalább rekapitulálásába fogott a szerző, amely megértethetné a diákokkal az 1927-1929-es sztálini rendszerváltás lényegét. Igaz, ez Kornai számára nem a megfelelő eredményeket hozta volna. Hiszen ez a fordulat helyezte pályára 'a „klasszikus rendszert", nem pedig az októberi forradalom…

Ha a történelem mint tudomány mozgósítása nem jár ered­ménnyel, marad a politológia a maga statikus sémáival és ka­tegóriáival, visszaköszön a régi tud.-szoc.-os „rendszeralko­tás": annál rosszabb a tényeknek. Ha a hatalmi szerkezetből akarjuk levezetni, megérteni a „klasszikus szocializmust", meggondolandó, vajon éppen ilyen módon nem vonatkoztat­hatnánk-e ugyanezt a kapitalista rendszerekre? Hiszen a kapi­talizmus hatalmi intézményének módosulása talán érintetlenül hagyta a gazdasági rendszert? Vagy a helyi-nemzeti kapitaliz­musok létrejöttében az angol és francia politikai forradalmak nem játszottak-e lényegbe vágó szerepet? Valójában Kornai a történelmi fejlődésnek csak a felszíni politikai rétegét hántja le, s miközben azt jól látja, hogy például a kollektivizálás maga valóban, lényegét tekintve, politikai-hatalmi okokból megy végbe, „nem látja" az alternatíva mögött a mélyebben fekvő történelmi okokat és folyamatokat, mert akkor a sztálinizmus versus szocializmus probléma nem hullott volna ki az elemzés rostáján, mint élő történeti problematika.³³

Kornai János elemzéseiben az imént jelzett módszertani zűr­zavar a „szocialista rendszerek" értékelésében különösképpen megnyilatkozik. Hol az immanens értékelést részesíti előnyben, hol pedig a rendszert a kapitalizmus fejlett centrumának érték­rendje alapján minősíti. Nem veszi észre, hogy a szocializmus lényegi előnyei, amelyeket maga is megnevez (létbiztonság, tel­jes foglalkoztatottság, ingyenes oktatás, a társadalom szegé­nyebb rétegei, mindenekelőtt a munkásság számára az oktatás és kultúra eredményeinek elsajátítása során nyújtott előnyök stb.), nem tarthatók fenn a magántulajdon uralmának vissza­állítása után.

Nem a véletlen műve tehát, hogy Kornai nem tudja megma­gyarázni a „klasszikus szocializmus" létrejöttének okát. Mivel e problémakörrel nem birkózik meg, kénytelen újra meg újra az „ideológia és szervezet" létéből levezetni a Szisztémát. A Párt mint valami DNS hordozza magában a „klasszikus szo­cializmust". Még akkor is ragaszkodik Kornai e tételhez, amikor a Párt nyilvánvalóan éppen ennek az ellenkezőjét hordozza.

Kornai a későbbi fejezetekben természetesen szól a lényeges és alapvető problémákról is, de már elszigetelve, kimetszve a reális történelmi kontextusból. így tárgyalja majd a rendszer születésétől elkülönítve a tulajdon problémáját (elhallgatva, hogy a (magán)tulajdon lényegéhez tartozik, hogy idegen munka elsajátításáról van szó). A 99. oldalon azután előkerül végre az érdek fogalma is, persze megint már a rendszer ki­fejlett formájának működési magyarázata során. A tulajdonfor­mák elemzése során Kornai például eljut odáig, hogy a rész­vényesek, vagyis a tulajdonosok tanácsát úgy írja le, mint akik­től függnek a menedzserek. De azt a kérdést már nem teszi fel, amit Marxtól Leninig minden szocialista számára szinte kö­telező volt feltenni éppen az „államszocializmus" elkerülése ér­dekében: ha egyszer a menedzsment függhet a hozzá-nem-értő rész­vényesek tanácsától, akkor miért ne függhetne a vállalati dolgozók, az üzemi munkások, a termelők stb. tanácsaitól? Ez a problematika átvezet a bürokrácia elkülönült hatalmához, vagyis az államszocializ­musban játszott szerepéhez.

Az eredeti válasszal adós marad Kornai, pedig a bürokrácia fogalmának elemzése során igazán felvethetné a munkástulaj­don és munkásellenőrzés kérdését, de ez nem áll érdekében, mert ez egész koncepciójának megkérdőjelezésével fenyegetne. Kornai bürokrácia felfogása igen közel áll Max Weberéhez és Lev Trockijéhoz, amennyiben a bürokráciát a „szocializmusban egységes társadalmi alakulatként" írja le.³⁴ így a bürokráciáról valamelyest is differenciáltabb, tagoltabb kép nem jön létre. A tankönyv koncepciója szerint a Rendszert a bürokrácia önér­dekei mozgatják. A bürokrácia olyannyira önálló érdekekkel rendelkezik, hogy a társadalomban minden más érdek gyakor­latilag artikulálatlan marad. A bürokrácia fogalmát Kornai csak politológiai síkon bontja szét (párt-, szakszervezeti, katonai, rendőri stb. bürokrácia). Ezért sincs válasza arra, hogy ilyen fokú irracionalitás ellenére miképpen lett a Szovjetunió szuper­hatalom, sőt még összeomlott formájában (FÁK) is alapvető tényező, mégpedig nemcsak Európában.

5. A reformszocializmus és a magántulajdon

A történetiség kilúgozódása az elemzésben a társadalmiság, a gazdaság és társadalom, a gazdaság és a politikai rendszer összefüggéseinek eliminálását vagy szervetlen összekapcsolását idézi elő. Ugyanis a statikus szemlélet, miközben – didaktikai szempontból – elválasztja egymástól a problémákat, nem képes azokat a fogalmi elemzés síkján újra összekapcsolni. Példaként említhető a magántulajdon elemzése. Kornai abból a bizonyítatlan tételből indul ki, mely szerint a magántulajdon ab ovo hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé, mint az állami tulaj­don. Mivel a tétel bizonyítatlan, ezért a szerző állandóan kény­telen újra és újra visszatérni a magántulajdon áldásos szerepé­hez. Pozitív példái természetesen mindig csak a legfejlettebb centrumországokra vonatkoznak, sohasem a világgazdaság más régióira, ahol ugyancsak kapitalista viszonyok uralkodnak. (E. J. Hobsbawm gyakran idézett megállapítása szerint a kapitalista világrendszer ma jóval nagyobb arányban „termeli meg" a lét­minimum alatt élőket, mint a századfordulón. Ma évente kb. 50 millió ember hal éhen a földön, de ezen embertömegnek vi­szonylag elenyésző része él(t) a fejlett centrumokban.)

A szocializmus magántulajdon fölötti győzelmét Kornai azzal a motívummal magyarázza tankönyvében, hogy a magántulaj­don felszámolása eredendően a kommunista párt uralmához és a bürokratikus állami kollektivizmushoz van kötve. És ismét visszajutottunk ugyanazokhoz a módszertani és elmélettörté­neti problémákhoz, amelyeken Kornai egész koncepciója meg­bukik. Pedig az elméleti irodalomban már régóta evidenciának számít, hogy sem Marxnál, sem Leninnél semmiféle pártok és elkülönült bürokratikus elnyomó apparátusok nem szere­pelnek a szocializmusban mint kifejlett termelési módban,³⁵ Kornai mégis fenntartja, hogy ez volna a szocializmus alfája és ómegája.³⁶

Ezt ismerjük. így például láttuk, ahogyan Kornai a magán­tulajdont tisztán gazdasági kategóriaként elemzi, eltekint attól, hogy benne mindig meghatározott egyetemes, regionális és nemzeti szintű uralmi viszonyok rejtőznek. Miként a tőke fo­galma magában rejti a világpiac fogalmát, a tőkés magántulaj­don fogalma magában rejti az egyetemes uralmi viszonyokat. E viszonyok első, gyakorlati bírálata, az államszocializmus kí­sérlete elbukott. Ennek magyarázatához azonban nincs feltét­lenül szükség arra, hogy a magántulajdon valóságos termé­szetét „szublimáljuk". Ennek érdekében Kornai még azt az el­járást is alkalmazza, hogy az államszocializmus egyenlőtlensé­geit – egyébként helyesen és korrekten – megbírálja, azután viszont a kapitalizmus sokkal kiáltóbb és egyetemesebb egyen­lőtlenségeit az államszocializmus egyenlőtlenségeivel szemben végső soron igazolja³⁷ De ha a magántulajdon „szublimálása", „megnemesítése" mellett vagyunk, akkor persze az „államszo­cializmus" minden antietatista és antikapitalista bírálatát vagy elkerülhetetlenül utópiának kell tekinteni, vagy arra az állás­pontra kell jutni, hogy bármilyen gyakorlati bírálat elkerülhe­tetlenül a kapitalizmusba vezet, azt erősíti, s végül is igazolja a kapitalista rendszert.³⁸ Kornai e gondolatok bizonyításának egész fejezeteket szentel, ami az egész mű alapvető funkciójá­nak talán leglényegesebb mozzanata.

Szerzőnk nem teszi fel azt a kérdést, vajon a kapitalizmus miért nem működött úgy Kelet-Európában az államszocializ­must megelőző évtizedekben, ahogyan azt Nyugaton tette. S nem vizsgálja meg komoly formában azt sem: miképpen tör­ténhetett, hogy míg 1913-ban a cári Oroszország az USA ipari termelésének alig 6 százalékát produkálta, addig 1938-ra a Szovjetunió meghaladta az amerikai termelés 45 százalékát. Ez olyan történeti kérdés is, amelyet semmilyen gazdaságelméleti és ideológiai érvekkel nem lehet tudományosan kiiktatni. Leg­főképpen azzal nem, hogy a szisztéma egy átalakult verziója fél évszázaddal később megbukott. Éppen így a rendszer bu­kását sem lehet elválasztani attól, hogy többé nem tudott olyan szükségleteket kielégíteni, amelyeket legitimációs ideológiájá­ban évtizedeken át hirdetett. Ezt Kornai többször is aláhúzza, de nem veszi komolyan vagy fel sem veti a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy a legitimációs ideológiát csak a rendszer ledöntése árán lehet a legális politikai nyilvánosságból kiszo­rítani, ám a lakosság milliói mégsem hajlandók azt elfelejteni. Ha ezt a kérdést felvetné, akkor a „klasszikus rendszer" meg­reformálásának kísérleteit nemcsak abból a szempontból vizs­gálná, hogy mely reformok és mennyiben segítették elő a ka­pitalizmus visszaállítását, hanem azt is, hogy az államszocia­lizmus összeomlásában mekkora szerepet játszottak azon tár­sadalmi erők érdekei és tevékenysége, amelyek a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, politikai elitekkel és nagy multinaci­onális társaságokkal működtek együtt.

S kik voltak azok a társadalmi erők, akik nemzeti keretek között végrehajtották ezt az átalakulást? Miután kapitalizmust követelő népmozgalmak sehol nem játszottak szerepet az át­alakulásban, mégiscsak fel kell vetni azt a problémát, hogy a Kornai által leginkább bírált társadalmi csoport, a BÜROKRÁ­CIA játszotta az alapvető szerepet. Egyszer csak elfelejtette a kommunista ideológiát, és áttért a kapitalizmusra? Nyilván másról van szó, amiről Kornai nem beszél. Az általa oly gyak­ran elmarasztalt privilegizált rétegek (részben értelmiségiek, részben bürokraták a régi és új elitek köreiből) privilégiumaikat megőrizni vagy újakat szerezni kívántak, amihez a nemzetközi gazdasági és politikai háttér a 70-es évek közepétől (adósság­válság stb.) egyre kedvezőbb volt, viszont a rendszer számára egyre kedvezőtlenebb, s már azok is megvonták a rendszertől támogatásukat, akik egyébként nem hittek a magántulajdon visszaállításának kedvező hatásaiban. A régi privilegizált réte­gek nem voltak érdekeltek abban, hogy saját létfeltételeiket a társadalom ellenőrzésének rendeljék alá. A dolgozó emberek milliói, akik valami jobb lehetőségben hittek, nem is nagyon látták át, hogy pl. a privatizáció nem az elitek és privilegizált csoportok kiebrudalásának eszköze, hanem éppenséggel egy ellenőrizetlen, vadkapitalista restauráció új formájú hatalmi-politikai intézményrendszerrel való „elősegítése", végigvitele. Ez a restauráció persze jelentős mértékben a régi rendszer mé­hében született, de ez a folyamat nem ment volna végig a „ked­vező" nemzetközi beágyazottság nélkül. Mire a lakosság nagy tömegei ennek tudatára ébredtek, már nem fordulhattak vissza vagy előre az „államtalan szocializmus" felé.

Persze 1989 perspektívájából az összeomlásnak már nem volt szocialista alternatívája, de sem a jugoszláv önigazgatás buká­sa, sem 1956, sem 1968, sem 1980-81 szempontjából nem állít­ható, hogy kizárólag a kapitalista restauráció útja létezett, mert ezzel 1917 februárjának nézőpontjából is elkerülhetetlennek, s mint ilyen, igazolhatónak látszik a sztálinista fordulat is a ma­ga ismert konzekvenciáival. Visszamenőleg kiküszöbölni az al­ternatívákat a történelemből nem „ártalmatlan gondolati mo­dellek előadása", hanem a történelmi folyamat meghatározott alternatíváinak elzárása, ugyanakkor mások erősítése. Ez a tör­ténelem szomorú tapasztalata, amit azonban Kornai János már nem véletlenül nem idéz Lukács Györgytől, azon kevés gon­dolkodók egyikétől, akiket idéz, csak éppen azt mulasztotta el megjegyezni, hogy a történelem alternativitásának problémáját a marxizmuson belül éppen ő vetette fel. Egyidejűleg Lukács volt az, aki „1968" egy meghatározott alternatívájaként előre látta egy polgári restauráció lehetőségét is… (ami 1989 után be­következett).³⁹ Van abban valami szimbolikus, hogy Lukács e műve már csak akkor jelenhetett meg, amikor az általa még megmenthetőnek tartott szocializmus kapitalista elkorcsosulása a végső stádiumba ért. De ez a tény aligha teszi ad acta Lukács György elméleti hagyatékát, a tertium datur gondola­tát, amely ellen Kornai János csaknem 700 oldalon oly szenve­délyesen érvel…

A rendszerváltás a legkitűnőbb bizonyítéka annak, hogy a szocializmus nem reformálható tovább polgári-piaci irányba, mert kapitalizmus lesz belőle. Most már nem marad más el­méleti perspektíva, mint vagy új utakat keresni az önkormány­zás és a szabad szövetkezés szocializmusa felé, vagy a fennálló világrendszer, a kapitalizmus apológiája…

Jegyzetek

1 A szovjet fejlődés historiográfiájáról pl. igen jó áttekintést nyújt egy Japánban kiadott kötet: Facing Up to the Past. Soviet Historiography under Perestroika. Sapporo, 1989., de egy külön tanulmányt szentel­hetnénk csak azoknak a historiográfiai vizsgálódásoknak, amelyek 1989 után jelentek meg a Szovjetunióban, illetve utódállamaiban.

2 Kornai János (1993) A szocialista rendszer… 20. o.

3 HVG, 1993. május 22. 39. o.

4 Kornai (1993) 20. o.

5 Más kérdés természetesen a könyv szakközgazdaságilag kimunkált része, amelynek méltatásával a közgazdász szakembernek kell foglal­koznia. E feladatnak egy későbbi számunkban tesz eleget Wiener György. (A szerk.)

6 Ez a beállítódás a 60-as éveket megelőző állapotba visz vissza ben­nünket, hiszen a magyar történetírásban a világrendszer-szemlélet már a 60-as évek végétől jelen van. Elegendő, ha Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván és Ránki György munkásságára utalok e helyen.

7 Kornai (1993) 29. o.

8 Pedig még a rendszerváltás előtt egy speciális tanulmánykötet jelent meg több mint egy tucat szerző tollából a szocializmus fogalmának, Marx és Lenin „szakaszolási" elméletének tárgyában: „Válaszúton. Lé­tező szocializmus – Politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapita­lizmus?" ELTE ÁJTK, Bp., 1988. Pol.tud. füzetek 7. (Szerk: Krausz T.~ Tütő L.)

9 Ennek már régóta komoly történeti irodalma van, amely egyébként tükröződik a magyar történetírásban, mindenekelőtt Niederhauser E., Berend T.I. és Ránki Gy., Katus L. és mások munkásságára utalhatunk, eredetileg 1. erről pl: Paul Bairoch: Europe's gross national product, 1800-1975. In: The Journal of European Economic History, 1976, Vol.5. No. 2. Az „utolérés", „elmaradottság" elmélettörténeti hátteréről l. Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az „oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól" a 20-as években. Bp., Akadémiai Kiadó, Érte­kezések a történettudomány köréből, 113. 1990. és vö: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Krausz T.: Megélt rend­szerváltás. Cégér kiadó, 1994. 177-199. o.

10 L. Kornai (1993) 41. o.

11 Vö. uo. 42. o.

12 Vö. uo. 42. o.

13 Vö. uo. 43. o.

14 Vö. uo. 72-73. o. skk.

15 Magyar nyelven is rendelkezésre áll e témakörben Tütő László re­konstrukciója, amely a marxi szocializmus-koncepció antietatista ka­rakteréről tanúskodik. A „kommunista társadalom első szakasza" Marx elméletében. In: Egy remény változatai. I. Elmélet és realizáció. Mag­vető, Bp., 1990. 56-99. o. Szerk.:Kapitány Á.-Kapitány &

16 L. például Kornai i. m. 59. o.

17 A politológiai irodalomban is számos munka kimutatta már, hogy a szovjet intézményrendszer a 20-as és 30-as években igen radikális változásokat szenvedett el; a fejlődési szakaszok jól elkülöníthetők pél­dául a 20-as és a 30-as évek között. L. olyan kitűnő liberális szerző munkáját, mint Graeme Gill: The Origins of the Stalinist political System. Soviet and East-European Studies: 71. Cambridge University Press, 1990.

18 Érdemes ebből a szempontból áttekinteni Sztálinnak Molotovhoz írt magánleveleit. L. ezeket J. V. Sztálin levelei V. M. Molotovhoz, Iz­vesztyija CK KPSZSZ 1990. 9. sz. 184. skk.

19 L. erről a megfelelő történeti konkrétsággal James Hughes: Stalin, Siberia and the crisis of the New Economic Policy. Cambridge Univ. Press, Soviet and East-European Studies: 81. 1991.

20 L. R. Tucker: Stalin as a revolutionary 1879-1929. A Study in His-tory and Personality. W. W. Norton and Co. N. Y„ 1973., 330-395. o., oroszul javított kiadásban 1990-ben jelent meg Moszkvában; e problé­makör irodalmi vitájához fűztünk néhány megjegyzést a korábbi évek­ben, 1. Krausz T.: Szocializmus egy országban, Megjegyzések egy tör­ténelmi vitához, Medvetánc, 1981. 2-3.sz. 55-78. o., uő: A szovjet 20-as évek történelmi elhelyezéséről. Világtörténet, 1983. 3. sz. 56-75. o. és nő: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989. 11. sz. 2-6.0. De az említett politológusi munka (Gill) is ezen a vonalon épít­kezett.

21 L. erről részletesebben Krausz X: Pártviták és történettudomány c. könyvünket, Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.

22 Már magyar nyelven is olvasható erről a kérdéskörről Alec Nove igencsak jelentős munkája, amelyet Kornai annak ellenére nem vizsgál, hogy magát a szerzőt megemlíti. L. Alec Nove: A megvalósítható szo­cializmus, KJK.

23 L. erről: Tütő László-Krausz Tamás: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz., 109­116. o., de érinti ezt a kérdést a Kornai által idézett Szamuely László is, ám Kornai ebből a szempontból nem említi a munkát: Az első szo­cialista gazdasági mechanizmusok. Bp., 1971. és Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975.

24 Részletesen megvizsgáltuk ezt a problémakört történeti szempont­ból. L.: K. X: Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez. Politika-tudomány, 1987.3. sz. 3-28.0. és A jelCINIZ­MUS c. írást, in: Poszt-Szovjet Füzetek, XI. Bp., Magyar Ruszisztikai Intézet, 67-92. o.

25 Ennek a problémának egyik legfrissebb és igen alapos kifejtését 1. G. Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180. o.

26 ,Vö.: pl. R. Daniels: Red October: The Bolshevik Revolution of 1917. New York, 1967., A. Smith: Red Petrograd – Revolution in the factories 1917-1918. Cambridge Univ. Press, 1985. stb.

27 Vö. Kornai i. m. 58-61. o.

28 Vö.: Immanuel Wallerstein: The Politics of the World-Economy. New York, Cambridge Univ. Press, 1984. 93. o.

29 Vö. Kornai í. m. 109. o.

30 L. erről Judith Shapiro tanulmányát: Trockij o NEP-e. Előadás az 1989-es moszkvai nemzetközi szovjetológiai konferencián.Gépirat.

31 Ez a tény – hihetnénk – olyannyira evidens, hogy Hermann István Lukács György nyomán már 1970-ben hangsúlyozta A szocialista kul­túra problémái c. művében.

32 Vö. Kornai i. m. 65. o.

33 Ez a csúsztatás az előfeltétele alaptézisének: sztálinizmus EGYEN­LŐ szocializmussal. Az a körülmény, hogy a „klasszikus szocializmus" Marx és Lenin felfogása alapján egyáltalán nem ábrázolható a „szocia­lista termelési mód" alapelvei szerint csak legfeljebb „államszocializ­musnak" vagy „politikai szocializmusnak" (1. erről az idézett munká­kon kívül Szabó A. Gy.: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. sz. 103-114. o. és Szigeti R: A szociáldemokráciáról. Eszmélet 20-21. sz.), nem zavarja Komáit abban, hogy a sztálini szakaszt a „klasszicitás fo­kára" emelje.

34 L. Kornai i. m. 107. o.

35 L. erről a Kornai által nem idézett Kis János Bence Györggyel írt kitűnő munkáját, amit még Rakovsky néven magyarul publikáltak Pá­rizsban: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füze­tek könyvei 5. Párizs, 1983.

36 Vö. pl. Kornai i. m. 120-121. o.

37 Vö. pl. Kornai i. m. 583-584. o.

38 Hruscsov és Gorbacsov periódusainak reformjait megítélni mint tisztán gondolati konstrukciókat (elszakítva a konkrét történelmi alter­natíváktól) tudományos szempontból igen kétséges vállalkozás.

39 Vö.: Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető, 1988. (Ford. Heller Ágnes.)

A mai világban tapasztalható globális igazságtalanság és méltányta­lanság egyik legsúlyosabb megnyilvánulása az a külső adósságteher, amellyel a Dél sok országa kénytelen szembenézni. Az adósságszol­gálati kötelezettségek eleve kizárják, hogy ezen országok képesek legyenek a lakosság élelemhez, otthonhoz, elfogadható ruházkodás­hoz, foglalkoztatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz és tiszta környezethez való alapvető' jogának biztosítására. Arra hívjuk fel önöket mint a legerősebb nemzetek vezetőit, hogy cselekedjenek e morális, gazdasági és környezeti szempontból elfogadhatatlan helyzet korrekciója érdekében.

Ahogyan azt az Orosz Föderáció komoly pénzügyi problémáinak nagyvonalú kezelése, nevezetesen a 43,4 milliárd dolláros segélycso­mag (beleértve a 15 milliárdnyi hivatalos adósság átütemezését 1993-ban) mutatja, önök világosan felismerték, hogy a hatalmas adósság­terhek gátolják a fejlődést azokban az országokban, ahol a gazdasági és politikai stabilitás legalábbis törékeny. Ám Afrika, Latin-Amerika és Ázsia sok országa van pontosan ugyanolyan helyzetben, próbál növekedést kicsikarni és küszködik a demokrácia felé vezető úton az óriási külső adósság árnyékában. 1982 és 1992 között a fejlődő or­szágok adóssága kb. 900 milliárd dollárról durván 1,5 billióra nőtt. Ugyanezen periódus alatt a Dél 1,5 billió dollárt fizetett az Északnak adósságszolgálat címén, ennek felét kamatfizetés gyanánt. Ez nem más, mint nettó forrásáramlás a Déltől az Északhoz.

Égető szükség volna egy új és átfogó nemzetközi politikára, amely a fejlődő országok adósságának kezelésére hivatott, különös tekintet­tel Fekete-Afrika adósságaira. Az adósságok jelentős arányú csök­kentése érdekében felkérjük önöket, hogy a hivatalos hitelezők Pá­rizsi Klubjának égisze alatt lényegesen növeljék a bilaterális tarto­zások utáni könnyítések nagyságát.

Jelesül a következőket tartjuk szükségesnek:

• az alacsony jövedelmű országok bilaterális nem kedvezményes tartozásainak csökkentését előirányozó Trinidadi Feltételek azonnali elfogadását, ahogyan azt Major miniszterelnök is javasolta 1990-ben, amikor még Nagy-Britannia pénzügyminisztereként tevékenykedett. Ezen feltételek szerint harmadára csökkenne az adott országok bila­terális tartozása.
• az alacsony jövedelmű országok kedvezményes (ODA) adóssá­gainak azonnali eltörlését.
• 1995-ig az alacsony jövedelmű országok nem kedvezményes tar­tozásainak teljes eltörlését.
• az erősen eladósodott közepes jövedelmű' országok bilaterális adósságának legalább felerészben való eltörlését 1995-ig.

A Párizsi Klub bilaterális adósságok csökkentésére és eltörlésére irányuló ezen lépései nagy jelentőségűek lesznek, de nem elegendőek az adósságprobléma megoldásához, és lehetővé teszik a magánhite­leződ és a multilaterális hitelek nyújtói számára, hogy „potyautas­ként" egyoldalú előnyhöz jussanak. Törekedni kell ezért az adósság egyéb típusait csökkentő' lépésekre is. A legszegényebb országok mul­tilaterális adósságai gyors ütemben nőnek, de nem áll rendelkezésre hatékony mechanizmus ezek átütemezésére vagy csökkentésére. No­ha a fejlődő országok kereskedelmi banki adósságterhet csökkentek valamelyest, a kormányoknak olyan politikákat kellene kidolgozni, amelyek a Brady-terven messze túlmutató lépéseket követelnek meg a kereskedelmi bankoktól. Végezetül, jórészt figyelmen kívül szokták hagyni, hogy a növekvő belső adósság főként a kereskedelmi banki tartozásokkal kapcsolatos swap műveleteknek, ill. ezen adósságok át­strukturálásának következménye, és hogy komoly fenyegetést jelent az országok fejlődési kilátásaira. Azt szorgalmazzuk, hogy még a Hetek következő találkozója előtt vállalják fel az e problémák meg­oldását célzó érdemi cselekvést.

Az adósság csökkentése vagy eltörlése azonban önmagában nem gyakorol jótékony hatást az emberek többségének életére. Azoktól az országoktól, amelyeknek törlik az adósságait, megkövetelik egy végrehajtás alatt álló, IMF-fel egyeztetett szerkezeti kiigazítási prog­ram meglétét. Mi elfogadjuk az adósságcsökkentésnek a gazdaság­politikai reformhoz mint feltételhez kötését; ám a gazdaságpolitikai reform érdekében alkalmazott feltételszabásnak a méltányosság, rész­vétel és fenntarthatóság elveit kellene tükröznie, egyszersmind elő­mozdítania a hosszú távú növekedést és fejlődést.

Az IMF szinte kizárólag rövidtávú, fizetési mérleggel kapcsolatos célokat helyez a középpontba. Miközben az ország kötelezettségeinek stabilizálásával kísérletezik, nem vesz tudomást a termelő vagyont – beleértve az emberi és természeti erőforrásokat – érő destabilizáló hatásokról. Mivel a társadalmi és környezeti költségek nem tükrö­ződnek a nemzeti elszámolási rendszerekben, az IMF vonakodik fi­gyelembe venni stabilizációs és kiigazítási programjainak embereket és környezetet érintő káros hatásait. A termelő kapacitásoknak e nem megfelelő kezelése a legtöbb esetben súlyosbította a nyomort, kör­nyezeti pusztításhoz vezetett, és ily módon a fenntartható fejlődésnek éppenséggel az alapjait ásta alá. Emellett e szemlélet komolyan hát­ráltatja a demokratikus intézmények fejlődését.

Az adósságkönnyítés és a csökkentett katonai kiadások következ­tében felszabaduló erőforrásokat az egészségügybe, élelmezésügybe, oktatásba, lakásépítésbe, környezetvédelembe és az alapvető infra­struktúrába történő befektetések felé kellene irányítani. Ezeknek a változásoknak egy olyan demokratizálódás közepette kellene lezajlaniuk, amely a férfiak, a nők, és a lakosság minden rétege számára minden szinten elősegíti a kormányzásban és döntéshozatalban való részvételt. A Párizsi Klub adósságcsökkentései és a kapcsolódó IMF-programok pillanatnyilag nem felelnek meg ezeknek a kritériumok­nak.

Felkérjük önöket, vessék latba befolyásukat az IMF eljárásainak megreformálása érdekében. A fizetésimérleg-stabilizáció során tekin­tetbe kell venni az emberi és természeti erőforrások fejlesztését és a környezeti állapot fenntarthatóságát mint átfogóbb célokat. Az IMF-programoknak legrosszabb esetben is semleges módon kellene hat­niuk az emberi és természeti erőforrásokra, ha már pozitívan nem hatnak rájuk. Ezért az IMF-nek programjai tervezésekor számba kell vennie a társadalmi és környezeti hatásokat, biztosítania kell, hogy felügyeleti tevékenysége során társadalmi és környezeti becslések is készüljenek, a természeti erőforrásokat bele kell foglalnia a nemzett jövedelem-elszámolásokba, nyitottabbnak és őszintébbnek kell len­nie, hogy az érintett közösségek és a helyi szakértők hallathassák hangjukat a stabilizációs és kiigazítási programok megtervezésénél.

A nemzetközi pénzügyi világ és mások azt állítják, hogy az adós­ságválság már régen véget ért. Mi azonban másképpen vélekedünk. Az a hatás, amit az adósságterhek Délen az emberek millióinak éle­tére gyakorolnak, a válság folytatódását bizonyítja. Ez a válság az Északra is hatással van: környezeti pusztítás, kábítószer csempészet és zsugorodó exportpiacok formájában.

Kérjük önöket, járjanak élen e válság egyszer és mindenkorra tör­ténő megoldásában.

A Hetek vezetőihez szóló felhíváshoz az alábbi szervezetek és személyek csat­lakoztak:

Austrian Coalition for Women's Humán Rights, Ausztria; WIDE-Austria, Ausztria; Dina Abu-Ghaida, Ausztria; EC-NGO Liaison Committee, Belgium; Environment and Development Resource Centre, Belgium; WIDE Europe, Belgium; InterChurch Coalition on Africa, Kanada; Social Justice Committee, Kanada; Amnesty International Canada (ES), Kanada; Toronto Women for A Just and Healthy Planet, Kanada; Freedom from Debt Coalition, Kanada; Agir lei, Franciaország; AITEC, Franciaország; Susan George, Franciaország; Weed, Németország; Brigitte Humm, Németország; Campana Nord-Sud, Olaszország; Association of Development Agencies, Jamaica; Social Action Centre, Jamaica; Social Sector Organisation, Jamaica; Adian Women's Asso­ciation, Japán; Landelijke Vereniging Wereldwinkels, Hollandia; Nederlands-ke Missieraad, Hollandia; Novib, Hollandia; Oikos, Hollandia; Women's Stu-dies Centre, Palesztina; Peru Solidarity Forum, Peru; Dominican Sisters of Saint Catherine of Sien, Peru; Sisters of the Cross and the Passión, Peru; Maryknoll Society and Congregation Sisters of the Cross and the Passión, Peru; Jotnt Commission of Justice and Peace, Peru; Jefferson City Diocesan Mission, Peru; Sisters of St Joseph of Nazareth, Peru; Sisters of Mercy, Peru; Iepala, Spanyolország; Intermon, Spanyolország; Development Forum of the Swedish Churclies, Svédország; ICVA, Svájc; Swiss Aid Agencies Coalition, Svájc; Action Aid, Egyesült Királyság; New Economics Foundation, Egyesült Királyság; World Development Movement, Egyesűit Királyság; National Wo­men's Network – WIDE, Egyesült Királyság; Third World First, Egyesült Királyság; Center for Women's Global Leadership, USA; Friends of Earth, USA; Environmental and Energy Study Institute, USA; Sierra Club, USA; Environmental Defense Club, USA; Office of Justice, Peace and the Integrity of Creation, Catholic Diocese of Knoxville. TN, USA; Women and Law in Southern Africa, Zambia; Young Women's Christian Association, Zambia; Women for Change, Zambia; Bulawayo Legal Projects' Centre, Zimbabwe.

(Fordította: Matheika Zoltán)

A legutóbbi számunkban előrejelzett tematikán – anyagtorlódás miatt – némileg változtatnunk kellett. A szociálpolitika kérdésével foglalkozó cikkek (újabbakkal gyarapodva) átkerültek a következő számunkba; annál nagyobb teret szentelhetünk most jelenlegi fő témánknak, a szociáldemokrácia kérdésének. Írásaink zöme ezt a jelentős eszmeáramlatot és történeti jelenséget elemzi a múlt, a jelen és a lehetséges jövő vonatkozásában. Ezenkívül egy hosszabb tanulmány folytatja a Kádár-korszak múlt számunkban kezdett mérlegelését, és sor kerül egyéb történelmi, önigazgatási és gazdasági témák elemzésére is.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Jön vagy megy a szociáldemokrácia? – Néhány előzetes megjegyzés e számunkhoz
2. Erényi Tibor : Szociáldemokrata sikerek és viszontagságok történelmi nézőpontból
3. Varga Lajos : A szociáldemokraták és Magyarország modernizációja
4. Olga Velikanova : Lenin alakja a húszas évek tömegkultúrájában
5. Maróthy János : Önkéntelen szocializmus? – Kulturális politika a kapitalizmusban
6. Kádár Zsuzsa : Adalék Marosán György koncepciós peréhez
7. Gunnar Myrdal : Tervezés és demokrácia
8. Aleksandr Buzgalin : Hazai gazdaságelméletünk: a válságtól az új paradigma felé?
9. Szigeti Péter : Szociáldemokrácia: honnan hová? – Erények és gyengeségek
10. Viktor G. Arszlanov : Három forradalom
11. Agárdi Péter : Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájához
12. Szabó László : Tézisek a dolgozói tulajdon kiterjesztéséről Magyarországon
13. Eva Samaranch Gallén, Ramón Franquesca Artés : Önigazgatás Spanyolországban
14. Tütő László : Egy radikális szociáldemokrata. Adalékok Justus Pál gondolkodói portréjához
15. Tőkei Ferenc : Üzenetek a XIX. századból. Marx a szociáldemokráciáról

Még Marx viszonylag jó ismerőinek fejében is meggyö­keresedett az a vélekedés, hogy Marx (és Engels) a szo­cialista forradalom kitörését Angliában vagy esetleg égy másik fejlett tőkés országban „várta" volna. Ez a hi­edelem a legmakacsabb tévedések közé tartozik, noha Marx és Engels felfogásának vulgáris leegyszerűsítésén alapszik. Nem lehet eleget írni és elég autentikus szö­veget idézni arról, hogy Marx a szocialista forradalmat hosszú és szakaszos folyamatnak gondolta, valamint hogy az új forradalmi folyamat kezdetét éppenséggel a (mai szóval) perifériáktól remélte.

Ráadásul, figyelve a világgazdasági és politikai fejle­ményeket, reményét mindig a változó körülményekhez alkalmazkodva fogalmazta meg. Most azonban – félre­tolva az ezzel kapcsolatos kérdések sorát – olvassunk el egy 1850-ben írott fejtegetést, melyet ugyancsak nem lehet eleget idézni a marxi gondolkodás dialektikájá­nak megvilágítására.

„Miként a válság periódusa – írja Marx – később kö­vetkezik be a kontinensen, mint Angliában, ugyanúgy a virágzásé is. Az elsődleges folyamat mindig Angliá­ban megy végbe; Anglia a polgári világegyetem demiurgosza. Annak a ciklusnak különböző fázisai, melyen a polgári társadalom újra meg újra átmegy, a kontinen­sen másodlagos és harmadlagos formában következnek be. Először is a kontinens aránytalanul többet vitt ki Angliába, mint bármely más országba. Ez az Angliába irányuló kivitel azonban ismét Anglia helyzetétől függ, különösen a tengerentúli piachoz való viszonyától. To­vábbá Anglia a tengerentúli országokba aránytalanul többet visz ki, mint az egész kontinens együtt, úgyhogy a tengerentúli országokba irányuló kontinentális kivi­tel mennyisége mindig Anglia mindenkori tengerentúli kivitelétől függ. Ezért ha a válságok először a kontinen­sen hoznak is létre forradalmakat, azok alapja mégis mindig Angliában van. Erőszakos kitöréseknek termé­szetesen előbb kell sorra kerülniük a polgári test végtag­jaiban, mint szívében, mivel a kiegyenlítődés lehetősége itt nagyobb, mint amott. Másrészt a kontinentális forra­dalmak Angliára való visszahatásának foka egyszer­smind a hőmérő foka, amely megmutatja, hogy ezek a forradalmak mennyiben teszik valóban kérdésessé a polgári életviszonyokat, vagy mennyiben érintik csupán politikai alakzataikat." (Karl Marx, Osztályharcok Franciaországban: Marx-Engels Művei 7, Budapest 1962. p. 93.)

*

A csendes-óceáni térségről – 1850-ben

A „Neue Rheinische Zeitung. Politisch-ökonomische Revue" 2., 4. és 5-6. füzetében olyan „Szemle" sorozat jelent meg aláírás nélkül, amelyről megállapítható volt, hogy Marx és Engels közösen írta. Az 1850. februári (2.) számban megjelent első közleményben, annak is „Lon­don, 1850. január 31-én datált részében többek közt egy különlegesen érdekes fejtegetés olvasható Ameri­káról és a világkereskedelem központi területeinek vár­ható áthelyeződéséről. Ez a belátás csaknem páratlan a múlt században, az érvelés pedig egyedülállóan széles látókörről tanúskodik. így kezdődik:

„Most áttérünk Amerikára. Az itteni események kö­zül a legfontosabb, még a februári forradalomnál is na­gyobb fontosságú tény a kaliforniai aranybányák felfe­dezése. Már most is, alig tizennyolc hónap elteltével, előre látható, hogy ennek a felfedezésnek még Amerika felfedezésénél is sokkal nagyobb szabású eredményei lesznek. Háromszázharminc esztendeig az Európából a Csendes-óceán felé irányuló egész kereskedelem a leg-meghatóbb türelemmel a Jóreménység fokának vagy a Horn-foknak a megkerülésével folyt A Panama-föld­szoros áttörésére vonatkozó valamennyi javaslat meghi­úsult a kereskedő népek korlátolt féltékenységén. Ti­zennyolc hónapja fedezték fel a kaliforniai aranybá­nyákat, s a jenkik máris hozzáfogtak egy vasútvonal, egy nagy országút, s a Mexikói-öbölből kiinduló csator­na építéséhez, máris rendszeresen közlekednek gőzha­jók New Yorktól Chagresig, Panamától San Francisco-ig, máris Panamában összpontosul a csendes-óceániai ke­reskedelem, s a Horn-fokot megkerülő útvonal elavult. Egy 30 szélességi fok hosszúságú tengerpart, a világ egyik legszebb és legtermékenyebb tengerpartja, mely eddig jóformán lakatlan volt, most szemlátomást átvál­tozik gazdag, civilizált országgá, amelynek sűrű népes­sége a legkülönbözőbb törzsekbeli emberekből kerül ki, a jenkitől a kínaiig, a négertől az indiánig és malá­jig, a kreoltól és mesztic tői az európaiig. A kaliforniai arany patakokban zúdul Amerikára és a Csendes-óceán ázsiai partvidékére, s a legdacosabb barbár népeket is belesodorja a világkereskedelembe, a civilizációba."

S most megjelenik előttünk a világtörténelem jelleg­zetesen marxi képe, mely az ókortól kezdve a XIX. szá­zadig, sőt a mi jelenünkig hatóan nyújt biztos fogódzó­pontokat a történelem értelmes felfogásához. A szöveg közvetlen folytatása ez:

„Másodszor kap a világkereskedelem új irányt. Ami az ókorban Türosz, Karthágó és Alexandria, a közép­korban Genova és Velence, ami eddig London és Liver­pool volt, a világkereskedelem központja, az lesz most New York és San Francisco, San Juan de Nicaragua [San Jüan del Norte (Greytown)] és León, Chagres és Panama. A világforgalom súlypontja, amely a közép­korban Olaszország, az újabb korban Anglia volt, most az észak-amerikai félsziget déli fele. A vén Európa ipa­rának és kereskedelmének hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne induljon ugyanolyan hanyatlásnak, mint Olaszország ipara és kereskedelme a XVL század óla; hogy Anglia és Franciaország ne jusson ugyanoda, ahol Velence, Genova és Hollandia ma áll. Néhány év múlva gőzhajókkal rendszeres postajárat lesz Angliából Chagresig, Chagresból és San Francisco-ból Sydney-be, Kan­tonba és Singapore-ba. Hála a kaliforniai aranynak és a jenkik fáradhatatlan energiájának, a Csendes-óceán mindkét partja nemsokára ugyanolyan népes, a kereske­delem szántára ugyanolyan nyitott, iparilag ugyanolyan fejlett lesz, mint most a Bostontól New Orleansig húzó­dó tengerpart. Akkor a Csendes-óceán ugyanolyan szere­pet játszik majd, mint most az Atlanti-óceán, az ókor­ban és a középkorban pedig a Földközi-tenger. Az egyet­len esély arra, hogy az európai civilizált országok akkor nem kerülnek ugyanolyan ipari, kereskedelmi és poli­tikai függésbe, amilyenben most Olaszország, Spanyol­ország és Portugália van, egy társadalmi forradalomban rejlik, amely – ameddig még van reá idő – átalakítja a termelési és érintkezési módot magának a termelésnek a modern termelőerőkből fakadó szükségletei szerint, és ezzel lehetővé teszi olyan új termelőerők létrehozá­sát, amelyek biztosítják az európai ipar fölényét, és így kiegyenlítik a földrajzi helyzet hátrányait." (Karl Marx és Friedrich Engels, Szemle: Marx-Engels Művei, Budapest 1962. pp. 214-215.)

A világtörténelmi „szemle" nem szorul magyarázat­ra, sem pedig részleteinek korrekciójára. A felvázolt fo­lyamat hatalmas méretekben zajlik ma is a szemünk előtt.

Első számunkban az Eszmélet sajátos szellemiségét meghatáro­zó célként vetettük fel az „ökumenikus baloldaliság" Adam Schafftól kölcsönzött gondolatát. Az Eszmélet kialakult olvasókö­zönsége a „baloldal" határain túlnyúlik: olvasóink a politikai paletta legkülönfélébb árnyalatait képviselik. Szembe kell nézni azonban azzal is, hogy a célnak tekintett „ökumenikus balol­daliság" gondolata viszont sok szempontból illuzórikusnak bizo­nyult, s a „baloldal" fogalma körüli elméleti tisztázatlanság szá­mos olyan gyakorlati következményt rejt magában, ami az ember önazonosság-tudata számára vállalhatatlan helyzeteket teremt. Ha az a baloldali, aki annak tekinti magát, akkor elvileg olyan sokféle „baloldaliság" vegyül az „ökumené"-ben, amelyek között nem is igen lehet közös nevezőt találni. Én például nem tudok igazán rokonságot érezni a dogmatikus szellemű és anakroniszti­kus forradalmi romantikát átörökítő baloldalisággal: számomra a „forradalmi" szónak nem politikai értelmében, hanem kizárólag a társadalmi paradigmaváltás folyamatának jelzőjeként van pozi­tív tartalma. (L. „Nem tölthetsz ő hordóba új bort…") A legkisebb rokonságot sem érzem azzal a baloldalisággal, amely esetleges címke a bürokratikus apparátusok egyik fajtáján, amely most éppen nincs hatalomban, de lényege szerint – tapasztalhattuk évti­zedekig – semmiben sem különbözik bármely pragmatikus, lé­lektelen, olykor cinikus hatalomgyakorló apparátustól. Nem ér­zek rokonságot azzal a szűklátókörű „baloldalisággal", amely a történelmi vereség egy pillanatát kivetítve lemond a társadalmi alternatíva kereséséről és feladatát a „kín finomítására" redukál­ja, sőt, esetenként maga válik a baloldalinak cseppet sem nevez­hető tőke szószólójává. Tisztelem azokat, akik számára a szocia­lista eszmék mindig tiszta erkölcsi célokat, igazságosság-értéke­ket jelentettek; osztozom abban a keserűségben, amit e balol­daliaknak az elmúlt évtizedek okoztak (először egy emberellenes gyakorlatban felhasználva és bepiszkítva az ő hiteiket, aztán e hi­teket s őket magukat is félredobva, végül pedig céltáblául állítva őket olyan bűnök – sokszor jogos – számonkérői elé, amelyekért nem ők felelősek); de nem érzek azonosságot ezzel a keserű men­talitással sem. A történelmet nem lehet perelni, visszaperelni még kevésbé. Lélektanilag megértem, de nem tudok rokonságot érez­ni a nosztalgiával sem. Lót visszafelé meredő felesége szoborrá élettelenedik, az Euridikéjére visszanéző Orfeusz végképp el­veszti szerelme tárgyát. Nem születtek még meg azok az elemzé­sek, amelyek pontosan feltárták volna, hogy miért is olyan ma a „baloldaliság" amilyen; mindenesetre én nem tudom otthon érez­ni magam az olyan „baloldaliak" között, akik gyakran egy NBI-ből kiesett futballcsapat szurkolótáborára emlékeztetnek; olyan szurkolókra, akik csapatuk visszakerüléséről álmodozva azzal próbálják frusztrációjukat kompenzálni, hogy a rivális csapatok szurkolótáborát szidalmazzák (s mivel ezt együtt tehetik, ez vala­miféle lélektani megerősítést nyújt számukra). 1. A nosztalgiára a konzervativizmusok építenek, azaz a szó eredeti értelmében: a re-akció. 2. Ez a baloldaliság egyértelműen politikai szembenállá­son alapszik, én pedig, mint többször utaltam már erre, meg va­gyok győződve arról is, hogy az antikapitalista mozgalmak egyik pusztulásba döntője éppen túlságos (egyszálú) politikai meghatározottságuk volt, a „politikai harc" abszolutizálása. Sze­rintem ma (és holnap) elsősorban a) egy gazdasági-társadalmi al­ternatíva fejlesztésére; b) erkölcsi-szellemi építkezésre; és c) ezektől elválaszthatatlanul: a humanitás, az emberi jogok legszé­lesebb értelemben vett (tehát pl. a kizsákmányolás jogát is taga­dó) védelmére van szükség. Ezek képviselete is „politizálás", de nem annak szűkebb – a saját csapat és az ellenséges csapat közti kölcsönös gyűlöletre épült, a „harci" retorikával nagymértékben összefüggő – értelmében. Rossz társadalmi berendezkedést, ár­talmas hazug morált, bűnös viszonyokat és embertelen intézmé­nyeket igen, de embereket nem vagyok hajlandó gyűlölni, gán­csolni azért, mert ők egy másik társadalmi csoportban, a „másik oldalon" vannak. Emberileg meg tudom érteni, hogy a gyűlölet­ben élenjáró jobboldalnak nehéz – és eredménytelen szép-lelkűségnek is tűnik – „odatartani a másik arcunkat", meg va­gyok győződve azonban arról is, hogy a gyűlöletben és az erőszakban a szélsőjobboldal van inkább otthon, s ha a „balol­daliak" elfogadják ezeket a játékszabályokat, akkor vagy alulma­radnak, vagy bizonyos értelemben maguk is „jobboldaliakká" torzulnak; ez sajnos ma már számos közismert történelmi tapasz­talat birtokában állítható. Tulajdonképpen maga ez az „oldal"-azás is természetellenes: ha az ember igazán megérti a különböző emberi törekvéseket, akkor sohasem fogja magát teljesen a másik oldalon érezni, senkihez képest. Mindannyian emberek vagyunk – és ez ugyanaz az oldal. A társadalom embertelenségei, emberel­lenes intézményei ellen éppen azért lép fel a „baloldali", mert azok embertelenek, idegenné váltak az embertől: ezek vannak a másik oldalon (a természet pusztító erőivel együtt).

Egyes „baloldaliak" továbbá ma hajlamosak arra is, hogy úgy viselkedjenek mint az az özvegy, aki azt hiszi, akkor hű halott fér­jéhez, ha haláláig gyászba öltözik, s gyászának élvén nem törődik a körülötte levő élettel, lehetséges teendőivel. E „baloldaliak" előszeretettel festik a legsötétebb képet önmaguk, az ország, és a világ jövőjéről, természetesen ezt is a fenti vereségérzet kompen­zációjaképpen. Pedig az ember nem akkor hű szeretettjéhez, ha siratja, hanem akkor, ha úgy él tovább, hogy átveszi annak átve­hető funkcióit. S ki itt az elvesztett hozzátartozó? Kit vesztett el a „baloldal"? A hatalmat? Ehhez a kegyetlen halott férjhez nem hi­szem, hogy hűségesnek kellene lenni. A történelem alakításának esélyét? Ez miért veszett volna el? „O" ugyanis nem halandó… Az antikapitalizmus százesztendős programja, a bejáratott, megszo­kott célkitűzések, ideálok, jelszavak, taktikák – igen, azt hiszem ez a program a „baloldal" igazi halottja, s az életbenmaradóknak, azoknak, akik hűségesek akarnak maradni, e helyett kell maguk­nak kiszenvedniük magukból az antikapitalizmus új, az eleven élet, a jelen, a jövő testére szabott programját, ideáljait.

Egy ilyen korszerű baloldaliság lehet „ökumenikus" abban az értelemben, hogy sokféle szempont, sokféle kapitalizmus-, í 11. tár­sadalomkritika, igen különböző ügyekért indított mozgalmak egymásmellettiségét teszi lehetővé; de az a „baloldal"-fogalom, amely olyan egymással összeegyeztethetetlen irányzatokat foglal egybe, mint a „forradalmi radikalizmus" és a pacifizmus, az etatizmus és az anarchizmus, a múlt tagadása és a múltbaforduló nosztalgia – üres és értelmetlen. Saját eszményeinkkel ellentétes erőkkel taktikai megfontolásokból sem lehet egy kategóriába so­rolni magunkat.