A 70-es és 80-as évtized fordulóján a nyugat-európai országok­ban mélyreható változás ment végbe a szociálpolitika területén. Amit először még pusztán a társadalombiztosítás és munkanél­küli-segélyezés pénzügyi válságának tekintettek és a „jóléti tár­sadalom" kiépítése közbeni nemkívánatos lélegzetvételnyi szü­netként aposztrofáltak, gyors ütemben torkollott a jóléti állam jajongások kísérte leépüléséhez. Sok juttatást megrövidítettek, át­csoportosítottak, átrendeztek, és ami a fal túlsó oldalán mind­ezekből megmaradt, ahhoz egyre nehezebben és mind keve­sebb ember jutott hozzá. Kis késéssel a helyi önkormányzatok­nál is megkezdődött az irtóhadjárat a „robbanásszerűen megnö­vekedett" szociális kiadások leépítéséért. S a látóhatáron körvo­nalaiban feltűnt az ún. kétharmados társadalom, az a szociális képződmény, amelyben a lakosság egyharmada ki van zárva a megfelelő szociális ellátottság köréből.

Mégis, tovább éltek azok a fejlődésközpontú elképzelések, amelyek szerint itt – meglehet mélyreható, de csak – konjunktu­rális gondokról van szó, s ezek leküzdéséhez és gyors megha­ladásához az állami szociálpolitika bevételfokozó intézkedéseire és erőfeszítéseire lenne szükség. Első lendülettel legelőször is a pénzügyi források problémái felett akartak úrrá lenni: Azonban a szociálpolitikai változások ezeket az elképzeléseket már rég írott malaszttá tették, és a megbékülés az „elkerülhetetlen nadrág­szíj összehúzással" végül is csak a legelesettebbek számára ha­gyott valami védelmet, vagy ahogy a nyílt vitákban megfogalma­zódott: „voltaképpen még lenne elegendő pénz a szociális prob­lémák kezelésére, ha nem költenének oly sokat a bürokráciára, a fellengzős modernizációs projektekre vagy a fegyverkezésre".

Minden érvelés és elképzelés sikertelen volt a leépüléssel szemben, mivel a gondok gyökerei nem objektív pénzhiányból, s nem is a társadalombiztosítás számszaki félretervezéséből ered­tek: a jóléti állam épült le, mert megváltoztak a működéséhez szükséges peremfeltételek. Leépült, mert ez a képződmény nem más, mint a tőke világszerte elterjedt, ám földrajzilag behatároltan s csak bizonyos társadalmi csoportok számára működő, kor­szakfüggő felhalmozási formája. S végül leépült, mivel a 60-as évek végén gyökeresen átalakult a világgazdaság, amely addig maga után húzta azokat az alárendelt társadalmi rendszerele­meket is, amelyek nyomán Nyugat-Európában egy-egy országot a jóléti állam névvel illettek.

A „szociális biztonság" alapjai 1945 után

A II. világháborús pusztítások utáni újjáépítéssel Nyugat-Eu­rópára gazdasági fellendülés köszöntött, amely mintegy a 60-as évek végéig tartott, s csak időnként szakította meg egy-egy rövid hanyatlási szakasz. Mindemellett 1945 után is léteztek olyan társadalmi erők, amelyeket végül is kizártak a po­litikai folyamatokból, hogy ne sértsék a háború utáni nyugat-eu­rópai társadalom alapvető tabuját, azaz a döntően privát vállal­kozók termelési és beruházási döntéseibe való állami vagy tár­sadalmi beavatkozás érinthetetlenségét. Ezen a talajon fejlődött ki lépésről lépésre az a növekedési modell, amely egy soha fel nem tételezett hosszú időszakon keresztül ismételten képes volt (gyakorta már csírájában) elfojtani a tőke szabad mozgásával összekapcsolódott ciklikus tőkeértékesülési és -realizálási válsá­gokat.

Lényeges meghatározó mozzanatot jelentett az új akkumulá­ciós modell számára a bruttó társadalmi termék elosztási rend­szerének meghatározott típusú változása. Mindez a tőke, az ál­lam, továbbá az integrációra kész „munkavállalói szervezetek" együttműködésében valósult meg, országonként eltérő gyakorlat szerint. Az ipari országokban fokozatosan emelkedni kezdett a bérből és fizetésből élők tekintélyes részének jövedelme, még­pedig a termelékenység növekedésével együtt és azzal egyfor­ma mértékben. (Csak mellékesen jegyezzük meg itt, hogy mind­emellett a rendszer működéséhez folyvást újabb csoportok járul­tak hozzá – mint például a vendégmunkások hada vagy a házi­asszonyok – mégpedig minden fizetség nélkül vagy lényegesen alacsonyabb bérrel.) A jövedelemnövekedés egy részét a munka­vállalók közvetlenül kapták kézhez, másik részének újraelosztását az állam vállalta magára egy második körben. Az állami beavatko­zás részben közvetlenül történt, az adók differenciálásával és a kü­lönböző szociális juttatásokkal (amivel közvetlen hatással voltak az egyes emberek financiális helyzetére), részben pedig az állami fog­lalkoztatási politikán keresztül érvényesült.

A bérből és fizetésből élők jövedelemnövekedésétől azonban a legkisebb mértékben sem csorbult a tőke akku­mulációs stratégiája. Mert mindaddig, amíg a növekedési rá­ták összességükben megfelelően nagyok voltak, a termelé­kenység növekedésén nyugvó bérnövekedés és a reálmér­tékben növekedő profit semmi módon nem zárták ki egy­mást. Ezen elvek alapján nem szenvedtek tehát csorbát az értékesülési feltételek, lévén, hogy az a bérnövekedés, amely nem megy a nyereség rovására, nem jár a tőke beruházási kedvének csökkenésével. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a bérbe­vételek növekedése, amely egyúttal a tömeges vásárlóerő növe­kedését jelenti, hozzájárul a rendszer működéséhez: rohamosan növekedtek a belföldi értékesítési lehetőségek (az exportból származó többletbevételek mellékesen mindig is beletartoztak). Mindemellett a tőke realizálódását illetően mindig is döntő szere­pet játszott az állam célzottan alkalmazott kiadási politikája; adott esetben itt mutatkozott meg az állam szerepe a megter­melt értékek második körben való szétosztásában, éspedig az elkerülhetetlen dekonjukturális időszakokban.

Az „önmagukban" improduktív szociális kiadásokon kívül – amelyek persze stabilizálták a keresletet és munkahelyeket te­remtettek – ebben a második körben az állam a maga pénzesz­közeivel a magángazdaság különböző javai felé fordult, hogy a pangás ellenére rentábilis értékesítési piacokat teremtsen, és ezzel megfelelő lendületet adjon a tőke megcsappant beruházá­si kedvének. Ez az eljárási rendszer a konjunkturális időszak csúcsán az adókulcsok növelésének politikáján nyugodott, s ugyanígy, a leszálló ágban az állam fokozott eladósodásán, amelyet a következő növekedési fázisban ismét csökkenteni kel­lett – és lehetett.

Összességében tehát a második világháború utáni európai fellendülés titkát úgy kell érteni, hogy az nem volt más, mint foly­tonos és állandó termelékenységi és gazdasági növekedés a közvetlenül a tőke gyámsága alatt álló területek folyamatos gya­rapodása közepette. Ez fejeződött ki e rendszeren belül a régi­ók és embercsoportok mind újabb és mind fejlettebb integráció­jában, valamint a bérmunkaszektor erőteljes növekedésében. Másrészről a gazdaságra közvetlen hatást kifejtő, újfajta állami tevékenység-rendszerek fejlődtek ki, s ez szolgáltatta a kí­sérőzenét a folyamatos felemelkedéshez.

A „szociális biztonság", amely szintén hozzájárult e rendszer kialakulásához, az alapvető jelentőségű növekedésnek eme sa­rokpillérén nyugodott. A bruttó társadalmi termék stagnálása a termelékenység növekedésének eme modelljében logikusan a foglalkoztatottsági arányok romlását és a (magasabb fokú) mun­kanélküliséget jelenti. Ez, mihelyt strukturális jeggyé formálódik, ismét csak tartósan megnövekedett igényeket teremt a szociális juttatásokra, mégpedig csökkenő állami bevételek közepette. A klasszikus értelemben vett „szociális biztonság" tehát gazdasá­gilag (és nem pusztán szociálpolitikailag) expanzív munkaerőpi­achoz és kielégítő foglakoztatási szinthez kötődött, amely pedig a folyamatos növekedésen alapuló részlegesen nemzetállami keretek között működő akkumulációs modell hozadéka volt.

Az állam mint a szociálpolitikai rendszer fő letéteményese a foglalkoztatási rendszer eme szintjén aligha képes közvetlenül befolyásolni az árutermelést; csak az állami szükségletek közve­tett eszközével teheti ezt, mivel beavatkozása a magántulajdon­nak a termelés eszközei feletti rendelkezési jogába gyakorlatilag kizárt. Ily módon azonban a (ma már „klasszikus" jelzővel illetett) „jóléti állam" – többek között – csak addig működőképes, ameddig a fogyasztás állami támogatásának politikája tény­legesen pozitív hatással van a munkaerőpiacra.

A világgazdaság alapvető átalakulása – a szociális biztonság feltételeinek szétomlása

Hogy a második világháború utáni hosszantartó fellendülési sza­kasznak vége, annak jelei a 60-as évek vége felé kezdtek meg­mutatkozni. A nyugat-európai ipari központok munkássága nem­csak számszerűségében gyarapodott, de munkáját – éppen a háború utáni jóléti társadalom okán kiterjedt tömegtermelés kö­vetkeztében – mind egységesebb feltételek közepette és mind nagyobb üzemekben végezte. A háború utáni évtized menekült­hullámának kiapadása és a vendégmunkások millióinak erre kö­vetkező bevándorlása után határokba ütköztek annak lehetősé­gei, hogy a bérköltségeket újból és újból „vérfrissítő" utánpótlás­sal ellenőrzés alatt lehessen tartani, és ezzel együtt – kisvártat­va – a belső piac is bővüljön. A teljes foglalkoztatás, sőt, a szak­szervezeteknek a munkaerőhiány hátterével szervezett öntuda­tos fellépései, a sztrájkok és bérharcok politikai bizonytalanságot teremtettek, és lassanként a béreknek a termelékenység növe­kedésénél nagyobb mértékű emelkedésével jártak.

Mindezen tényezők következtében veszélybe került a fennál­ló tőkefelhalmozási modell nyereségessége, ami azután azonnal a beruházások visszafogásában csapódott le. A Német Szövet­ségi Köztársaságban a hivatalos politikában ebben az időben ún. „beruházási lyukat" emlegettek.

Természetesen a vállalkozók mindig készen álltak a cent­rum országokban kínálkozó (részlegesen) nemzetállami piaci ori­entáció feladására. Korábbi korporatív együttműködésük a szak­szervezetekkel és az állammal, valamint a tömegfogyasztás szisztematikus kiterjesztésére való törekvésük nem volt egyéb, mint tőkefelhalmozási stratégiájuk gyakorlati kifejeződése, amiről jó tapasztalatokat szereztek a megelőző évtizedekben. Abban a pillanatban, amikor a nyugat-európai ipari központok­ban csökkent eme háború utáni modell nyereségessége, vállal­kozói részről nyomban felhagytak a jólét növelésének érdeké­ben folytatott együttműködő és közös erőfeszítéseket felmutató, ám senkitől sem számon kérhető „kötelezettségvállalással". Ehe­lyett a vállalkozók, hogy elhárítsák az emberi munkaerő „túl ma­gas" költségeit, beruházási tevékenységüket inkább a racioanlizálás és az automatizálás köré összpontosították.

Ahogy Nyugat-Európában megrendültek a háború utáni gaz­dasági modell továbbfolytatásának lehetőségei, kezdett világ­szerte lépésről lépésre átalakulni a termelésnek és értékesülés­nek eme modellje. Éppen az ipari országokban szokásos, ter­melékenységnövekedésen nyugvó bérnövekedés nyitotta egyre tágabbra az ollót az ipari és a fejlődő országok bérei között. Ez­zel együtt a harmadik világ folyamatos integrálódása a nem­zetközi munkamegosztásba oly mértékben fokozta a ter­melők és a termelőeszközök részleges elválását, hogy a harmadik világban abszolút mértékben (és az ipari orszá­gokban uralkodó bérviszonyokhoz képest relatíve is) töme­ges méretekben áll rendelkezésre igen alacsony bérű mun­kaerő. A komplex termelési folyamatok szétdarabolásának újon­nan kitalált módszerei, valamint az olcsóbbá vált szállítási és kommunikációs költségek ezzel a háttérrel módot adtak a terme­lés bizonyos részeinek áttelepítésére ezekre az „olcsó bérű or­szágok" gyűjtőfogalommal jegyzett helyekre. A külföldre telepí­tés révén csökkent termelési költségek következőleg termé­szetesen magukban a nyugat-európai országokban is felerősí­tették a racionalizálás kényszerét.

A termelés kitelepítése – együtt a bérek növekvő nyomá­sával és a racionalizálási törekvésekkel – Nyugat-Európá­ban tovább gyűrűztette lefelé a csökkenő kereslet és a visszaszoruló foglalkoztatás spirálját. Az ipari országokban definitíve eljárt az idő a teljes foglalkoztatásra irányuló szándé­kok felett; és – párhuzamosan a fejlődő országok eladósodásá­val és gazdasági válságával – az új tőkefelhalmozási stratégiák világszerte először is stagnáló kereslethez, sőt, ezzel egyidőben a meglevő kapacitások kihasználási szintjének csökkenéséhez vezettek. A világgazdaság belerekedt az 1929 utáni legna­gyobb válságba.

A társadalombiztosítás és a közvetett állami foglalkoztatási politika kapcsolódó rendszere számára mindebből messze-menőek voltak a következmények. Az állami kereslet erőlteté­se, amelyet a válság kezdetekor még a klasszikus anticiklus színében igyekeztek feltüntetni, egyre kevésbé tudott valódi foglalkoztatási sikerekkel dicsekedni. Miután a vállalatok az állami keresletre részben a termelés további kiszélesítésé­vel válaszoltak, és mivel a termelést minden korábbinál erőteljesebben racionalizálták, az állami beavatkozás már önmagában sem járt a foglalkoztatás bővítésének megszo­kott mértékével. A hivatalos foglalkoztatáspolitika ezek között a körülmények között nem volt képes megakadályozni a munka­nélküliségnek már régebben – a termelés racionalizálásának és kihelyezésének folyományaként – bekövetkezett átalakulását a konjunkturálisból a strukturálisba. A munkanélküliség a nyugat­-európai ipari országok strukturális jellemzőjévé vált. Ebből kö­vetkezően tartósan növekedtek a szociális biztonság költsé­gei, amelyeket már a rákövetkező konjunkturális csúcsban sem lehetett jelentősen csökkenteni, s még kevésbé refinan­szírozni. Az így a jóléti állam „pénzügyi válsága" néven színpad­ra lépő jelenség tehát nem volt más, mint korábbi évtizedekben uralkodott állami szociálpolitika gazdasági és politikai szétrombolódásának kifejeződése.

Az alkalmazkodó szociálpolitika

Válaszképpen a jóléti állam financiális válságára (legkésőbb a 70-es és 80-as évek fordulóján) a szociális és munkaerő-politi­kában mélyreható strukturális változás következett be a szociális kiadások finanszírozásának területén. Ezt a változást nem lehet egyszerűen a „juttatások csökkentése" címszava mögé sorolni. Végül is a közvetett foglalkoztatási politika alacsony hatékonysá­gának felismeréséből logikusan következett a teljes foglalkozta­tást megcélzó ideológia leáldozása. Ez annak a felismerésnek volt a következménye, hogy a belátható jövőben tartós strukturá­lis munkanélküliséggel kell számolni, s így a financiális válságot nem lehet múló rosszullétként kezelni. A „megoldást" tehát adott körülmények között leginkább a nadrágszíj összehúzásában kel­lett keresni. Ennek megfelelően megkezdődtek a rendszeres ir­tási munkálatok a szociális juttatások erdejében.

Párhuzamosan ezzel, a szociális igazgatás arra kényszerült, hogy egyáltalában szembesüljön az állandóan (relatíve) magas munkanélküliség adta szociálpolitikai adottságokkal. Ugyanis az ipari kapitalizmus társadalmainak szociálpolitikája – bár önmaga a munkaerőpiacon kívül álló rendszer – közvetlenül a munka­erőpiacra és a megfelelő mennyiségben rendelkezésre álló fog­lalkoztatási lehetőségekre volt utalva. Mindez nem pusztán tisz­tán gazdasági és pénzügyi értelemben igaz, hanem a szociálpo­litika és a munkaerőpiac közötti funkcionális politikai összefüg­gés tekintetében is. A népesség tömegeinek szociális bizton­sága a szabad bérmunkán nyugvó rendszerben nem azt je­lenti, hogy az állam mindenki számára munkahelyet garantál vagy teremt, de azt sem, hogy a munkanélküliségtől sújtot­tak számára „csak úgy", munka nélkül jövedelmet biztosít valamilyen szociális juttatás formájában. Inkább úgy áll a do­log: ez a szisztéma az átmeneti munkanélküli állapot kezelé­sét – a legjobb esetben – olyan mértékben hajlandó felvállal­ni, hogy el lehessen kerülni a rendesen vele járó teljes el­szegényedést, s a munkanélküliek ugyanakkor a lehető leg­gyorsabb visszatérésre kényszerüljenek a bérmunka rend­szerébe – lévén ez számukra a még mindig jobb, illetve elkerül­hetetlen választási lehetőség. Az államnak a bérmunka rendsze­rébe való visszatérésben játszott közvetítő szerepe egyben a munkaerőpiac szervezését és irányítását is jelenti. Miután azon­ban most már sokkal több ember keres munkát, mint amennyit számára a munkaközvetítő hivatalok kínálni képesek, nagy nyo­más nehezedik magára a szisztémára: fikció lett az ellátási rendszer összekapcsolása a bizonyítható munkavállalási készség­gel, minek következtében a juttatásokra szorulók szokatlanul hosszú időre ránehezednek a szociális bürokrácia költségveté­sére. Éppen ezeknek az említett visszásságoknak a megszünte­tésén kezdtek tűnődni a szociális bürokrácia berkeiben.

Mialatt eme belső gondok megoldásra vártak, a vállalkozók mind nyíltabban és határozottabban álltak elő azokkal az elkép­zelésekkel, hogy a szociálpolitikában és a munkaerőpiacon ural­kodó viszonyok alkalmazkodjanak megváltozott akkumulációs stratégiájukhoz. A költségcsökkentés és a racionalizálás primá­tusa a termelés területén, illetve a mind jobban kereső és nö­vekvő létszámú középrétegek számára előállított magas rugal­masságú és specializálódott termékek előállítása mélyreható változásokat követelt meg a munkaerőpiacon. A munkajogi és szakszervezeti oldalról biztosítékokat élvező munkaerő nem pusztán drága volt, hanem túlságosan kötődött munkahe­lyéhez is, nem bizonyult megfelelően rugalmasnak ahhoz, hogy új termelési területekre irányítsák vagy időlegesen al­kalmazzák, illetve elbocsássak. Ezért aztán vállalkozói oldal­ról erőteljes nyomás nyilvánult meg a munkaerő szociális és munkajogi biztosítási rendszerének fellazítására. A Né­met Szövetségi Köztársaságban 1985-ben egy ennek a szán­déknak megfelelő átfogó „foglalkoztatás-támogatási" törvényt fo­gadtak el, amely többek között az időben korlátozott munka­szerződésekről tartalmazott nagyvonalú rendelkezéseket, és li­beralizálta a munkaerő kölcsönzésről szóló rendelkezéseket. Az ún. meghatározott idejű foglalkoztatási rendszer tendenciájának kiszélesedése, amelyet az időbeli korlátozás, a csökkentett és nem rendszeres munkaidő, a csökkentett bérek és a szociális juttatásokra (pl. a betegbiztosításra) való szűkített igényjogosult­ság jellemez, csak erősödött a fenti törvénnyel. 1985-ben a Szö­vetségi Köztársaságban minden harmadik új munkahelyre talált munkanélküli meghatározott időre szóló munkaszerződést írt alá. Egy év alatt ötvenhat százalékkal nőtt a kölcsön-munkaerő száma.

A teljesítménycsökkentés után áhítozó és a magas munka­nélküliség közepette megnyilvánuló bérmunkavállalási készsé­get fenntartani kényszerülő társadalombiztosítási és munka­erőgazdálkodási bürokráciák mindeme jelenségeket beépítették az általuk követett politikába, és felvállalták a munkaerőpiac ru­galmassá tételének és átstrukturálásának szerepkörét. A támo­gatási rendszer általános színvonalának egyszerű csökkentése mellett megjelent az egyes – több vagy kevesebb igénnyel fel­lépő – csoportok közötti növekvő differenciálás is. Mindehhez megszigorították a munkakészség bizonyítását szolgáló követel­ményrendszert, ami de facto annyit jelentett, hogy az egyes em­berek növekvő mértékben voltak arra kényszerítve, hogy foglalkozásuktól – hivatásuktól idegen munkát vállaljanak, hogy beletörődjenek abba, hogy az új munkahelyen keve­sebb bérért dolgozzanak, mint a régin, és hozzájárulásukat ad­ják a behatároltság eme jegyeit felmutató munkaközvetítéshez. Mindezzel beindult egy lefelé irányuló spirális mozgás, mert akit erre az útra vittek, annak számára lecsökkentek a támoga­tás esélyei egy valamikori újbóli munkanélkülisége eseté­ben, így fokozottabb lett a kényszer, hogy legközelebb még kedvezőtlenebb feltételek mellett vállaljon munkát. Másrészt ez a stratégia oda hatott – kéz a kézben a foglalkoztatási viszo­nyok munkajogi biztosítékainak amúgy is bekövetkezett megfo­gyatkozásával -, hogy felerősödött a munkanélküliség rotációja, azaz: relatív mértékben növekedett a munkanélküliség által érin­tettek száma a nyilvántartott munkanélküli napok/hónapok összességéhez képest. Mindezzel három problémát sikerült egy csapásra megoldani. Először is sikerrel járt a szociális bürok­rácia ama törekvése, hogy költségeit ne pusztán úgy szűkít­se, hogy megkurtítja kiadásait, hanem úgy is, hogy egész népességcsoportokat zár ki az ellátandók köréből. Másod­szor: a munkanélküliség nagyobb mérvű rotációja révén a mun­kanélküliek magas százalékos aránya ellenére tartotta szintjét a sikeres közvetítő tevékenység, amely kiterjedt a munkavállalási készség ellenőrzésére és – úgymond – a szociális juttatásokkal való visszaélések kizárására. És harmadjára: támogatást nyert a foglalkoztatottak átrétegződése a régiből az új termelési terüle­tekre és a részmunkavállalói piacra, valamint e munkaerő rugal­massá tétele és a szociálpolitika akkumulációs modelljének az ezzel karöltve járó újjáalakulása is. A jóléti állam nemcsak hogy leépült, hanem át is épült, és felvállalta a gazdasági korszellem­nek megfelelő szerepkört.

*

És mi a mese tanulsága? A szociálpolitika nem holmi látszóla­gos, időtlen, absztrakt modelleken nyugszik, legyenek azok ön­magukban bármilyen megfelelőek. A jóléti állam fejlődése a kapitalista ipari társadalmakban korántsem jelent lineáris előrehaladást és kiszélesedést a szociális biztonság felé. Éppen az ilyen előrehaladást hirdető felfogásról mondható el, hogy az nem volt egyéb, mint egy korszak ideológiai kí­sérőzenéje, amikor is a világ régióinak egy töredékében a szociálpolitika kiteljesedése képes volt összekapcsolódni a világgazdaság fejlődésével.

(Ford.: Gellériné Lázár Márta)

Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány első részének befejező szaka­szaiban két különböző érvet hoz fel arra, miért fog véget érni a burzsoá­zia uralma. Egyfelől a burzsoázia „képtelen az uralkodásra, mivel képte­len arra, hogy rabszolgájának létét akárcsak rabszolgaságának kereté­ben is biztosítsa, mert kénytelen őt olyan helyzetbe süllyeszteni, amely­ben neki kell rabszolgáját eltartania, ahelyett, hogy az tartaná el őt. A társadalom nem élhet már alatta, azaz a burzsoázia élete már nem fér össze a társadalommal." Másfelől. „Az ipar haladása, amelynek az aka­rat nélküli és ellenállásra képtelen hordozója a burzsoázia, a munkások­nak konkurencia okozta elszigetelődése helyébe a munkásoknak a tár­sulás révén létrejövő forradalmi egyesülést állítja. A nagyipar fejlődésé­vel tehát kicsúszik a burzsoázia lába alól maga a talaj, amelyen termel és a termékeket elsajátítja. Mindenekelőtt saját sírásóját termeli. Pusztu­lása és a proletariátus győzelme egyaránt elkerülhetetlen."¹ Itt kifejtendő tézisem az lesz, hogy ez a két jóslat egyszerre jelenti a marxi örökség erejét és gyengeségét. Az erejét, mert a következő 140 évben a kapita­lista világgazdaság fejlődésének alaptrendjei számos alapvető kérdés­ben igazolták e jóslatokat. És a gyengeségét, mert a két forgatókönyv részben ellentmond egymásnak, és – ami még rosszabb – az ellentmon­dás megoldatlan formában tovább élt Marx követőinek elméleteiben és gyakorlatában.

Az ellentmondás, ahogy én látom, a következő. Az első forgató­könyv a proletár nyomorról szól. A verseny megakadályozza a proletari­átust abban, hogy részesüljön az ipari fejlődés jótéteményeiben, és olyan nyomorúságos állapotba taszítja, hogy ahelyett, hogy termelőerő lenne, holt súlyként nehezedik a társadalomra. A második forgatókönyv viszont, ezzel ellentétben a proletárok társadalmi erejéről szól. Az ipari fejlődés a versengést társulással váltja fel a munkások soraiban, úgy­hogy a burzsoáziának az ipari fejlődés jótéteményei kisajátítására való képessége aláaknázódik.

Természetesen Marx számára itt nem volt szó valódi ellentmondás­ról. A proletariátus gyengülése irányába mutató tendencia az ipar tarta­lékhadseregét (a munkanélkülieket) érinti, ós aláássa a burzsoá uralom legitimációját. A proletariátus erősödése felé mutató tendencia az ipar állandó hadseregét (a foglalkoztatott munkaerőt) érinti, és aláássa a bur­zsoáziának az értéktöbblet elsajátítására való képességét. Ezenfelül Marx ezt a két tendenciát nem egymástól függetlennek gondolja. Abban a mértékben, amennyire a burzsoáziának az értéktöbblet elsajátítására való képességét a munkások aláássák, ebből két, az ipar tartalékhadse­regét (a munkanélkülieket) érintő hatás következik. A burzsoázia által a tartalékhadsereg „táplálása", azaz reprodukálása céljára mozgósítható anyagi eszközök megcsappannak, egyidejűleg csökken az ösztönzés is a proletár munkaerőnek a tőke bővített újratermelését szolgáló alkalma­zására, miközben a tartalékhadsereg ceteris paribus növekszik. Így te­hát az állandó ipari hadsereg kizsákmányolással szembeni ellenállóere­jének mindenkori gyarapodása többé-kevésbé automatikusan átalakul a burzsoá rend legitimációjának további megfogyatkozásává.

Ugyanakkor e legitimáció bármely csökkenése, amely tehát a tarta­léksereg megélhetésének biztosítására való képtelenség következmé­nye, a maga részéről ugyancsak többé-kevésbé automatikusan átalakul az állandó sereg nagyobb (és minőségileg magasabbrendű) erejévé. Mert Marx felfogásában az aktív és a tartalék sereg ugyanabból az em­beranyagból áll, amelyről feltételezi, hogy jobbára folyamatosan oda-vissza áramlik a kettő között. Ugyanazok az egyének, a termelés egyes egységeinek, ágazatainak és helyszíneinek folyamatosan váltakozó si­kereitől és kudarcaitól függően, ma az állandó, holnap pedig a tartalék sereg tagjai lehetnek. A polgári rend így tehát egyaránt el fogja veszíteni legitimációját az állandó és a tartaléksereg tagjai között, növelve ezáltal mindazok hajlamát, akik éppen az állandó seregben vannak, arra, hogy a termelési folyamaton belüli társulásukat a burzsoázia kizsákmányolási eszközéből a burzsoázia elleni harc eszközévé változtassák.

A három posztulátum

Ennek a modellnek a meggyőző ereje egyszerűségében rejlik. A modell három posztulátumon nyugszik. Az első az, hogy, ahogyan Marx A tőke 3. kötetében állítja, a tőke korlátja maga a tőke. Azaz fejlődése és végső összeomlása bele van írva a tőke „génjeibe". A dinamikus elem „az ipar fejlődése", amely nélkül a kapitalista felhalmozás nem haladhat előre. De az ipar fejlődése a munkások közötti versengést, amelyen a felhal­mozás alapszik, társulásukkal helyettesíti. Előbb vagy utóbb a kapitalista felhalmozás önromboló folyamattá válik.

Ez a determinisztikus felfogás azonban csak a rendszer egészére vonatkozik, és csak hosszú távon; a folyamat kimenetele az egyes he­lyeken és egyes időpontokban teljesen meghatározatlan marad. A mun­kásosztálynak vannak vereségei és győzelmei, de mind az egyik, mind a másik szükségképpen időben-térben korlátozott esemény marad, és egyfelől a kapitalista vállalatok, másfelől a proletárok egymás közötti versengésének logikája a kettő „kiegyenlítése" irányába mutat. Az egyet­len, ami a modellben elkerülhetetlen, hogy nagyon hosszú távon a kapi­talista felhalmozás megteremti annak az előfeltételeit, hogy a proletárok győzelmeinek száma meghaladja vereségeikét, egészen addig, amíg a burzsoá uralom megdől, felváltja valami más, vagy a felismerhetetlensé­gig átalakul.

A poszt-burzsoá rendbe való átmenet ideje és módjai szintén meg­határozatlanok maradnak. Pontosan, mivel az átmenetet Marx térben-időben megjósolhatatlan módokon kombinálódó győzelmek és veresé­gek sokaságától teszi függővé, a Kiáltvány keveset mond az eljövendő társadalom körvonalairól, eltekintve attól, hogy arra a „proletár kultúra" fogja rányomni a maga bélyegét, bármilyen lesz is ez a kultúra az átme­net idején.

A második posztulátum az, hogy a hosszú távú, nagy méretekben végbemenő társadalmi változások végrehajtói valójában strukturális ten­denciák megszemélyesítői. A burzsoázia egyes tagjai közötti versengés biztosítja az ipar fejlődését, miközben a proletariátus egyes tagjai közötti versengés biztosítja, hogy ennek áldásai a burzsoáziának jussanak. Az ipar fejlődése azonban egyidejűleg mindig szélesedő együttműködést teremt a munkafolyamatokon belül és között, és a fejlődés egy bizonyos szintjén ez a proletariátust az egymással versengő egyének halmazából összeforrott osztállyá alakítja át, amely képes véget vetni a kizsákmá­nyolásnak.

A tudatosság és a szervezet a versengés és együttműködés struktu­rális folyamatait tükrözi, amelyek nem tulajdoníthatók semmiféle egyéni vagy kollektív akaratnak. A munkások által folytatott sokféle küzdelem a strukturális változás ideológiai ós szervezeti változásba való átalakulá­sának lényegi összetevője, de e küzdelmek maguk is a strukturális vál­tozásokban gyökereznek. Ez az egyetlen olyan „meglátás", amelyet a proletariátusba haszonnal „belevihetnek" azok, akik helyzetén kívül áll­nak:

„A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben.

Nincsenek az egész proletariátus érdekeitől elütő érdekeik.

Nem állítanak fel külön [szektás] elveket, hogy ezek kaptájára húz­zák a proletármozgalmat.

A kommunisták a többi proletár párttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész pro­letariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia kö­zött folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érde­két képviselik."²

A modell harmadik posztulátuma a gazdaság elsődlegessége a kul­túra és a politika felett. A proletariátus maga tisztán gazdasági terminu­sokban van meghatározva, mint „a munkások osztálya akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. Ezek a munkások, akik darabonként kény­telenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereske­delmi cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden viszon­tagságának, a piac minden ingadozásának."³

A proletár állapot

Marx egész munkássága kétségtelenül arra irányult, hogy leleplezze azt a fikciót, miszerint a munkaerő éppúgy áruként kezelhető, mint bármi más. Tulajdonosától elválaszthatatlan és emiatt akarattal és értelemmel felruházott áru lévén ugyanis a munkaerőáru különbözik az összes többi „kereskedelmi cikktől". Mindazonáltal ez a momentum a marxi sémában csak a proletariátusnak a burzsoázia elleni harcában jelenik meg, és még itt is csak úgy, mint egy egységes, differenciálatlan proletár akarat és értelem.

A proletariátuson belüli egyéni és csoportkülönbségeket a marxi sé­ma minimalizálja, vagy félretolja, mint a múltnak a piaci verseny logikája révén felszámolódóban lévő maradványait. A proletárnak nincs sem ha­zája, sem családja.

,A nemi és korkülönbségeknek a munkásosztályt illetőleg nincs töb­bé társadalmi érvénye. Már csak munkaszerszámok léteznek, amelyek koruk és nemük szerint különböző költségeket okoznak."⁴

„A tőke modern igája, amely ugyanaz Angliában és Franciaország­ban, Amerikában és Németországban, lehántott róla [ti. a munkásról] minden nemzeti jelleget."

„A népek nemzeti elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia fejlődésével, a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek."⁵

A marxi sémában mindezek alapján a proletár vagy atomizált egyén, aki a megélhetés eszközeiért verseng más (ugyanilyen atomizált) egyé­nekkel, vagy pedig a burzsoázia ellen harcoló univerzális osztály egyik tagja. Az univerzális osztály és az atomizált egyén között nincs olyan közbenső csoport, amely képes volna az osztály többi tagjaival való ver­senyben biztonságot vagy státust nyújtani. A piaci versengés minden ilyen közbenső csoportosulást instabillá és ezért átmenetivé tesz.

Ehhez hasonlóan a marxi séma a hatalmi harcokat is a piaci versen­gés vagy az osztályharc puszta tükröződéseként ábrázolja. A sémában nincs helye a hatalom önmagáért való hajszolásának. Az egyetlen dolog amit önmaga miatt hajszolnak, a profit, az értéktöbbletnek az az alap­vető formája, amelynek révén a felhalmozás történelmi folyamata vég­bemegy. A kormányok a verseny, vagy az osztályuralom eszközei, egy­szerűen „az egész burzsoázia közös ügyeinek irányítását" végző bizott­ságok. Megintcsak a piaci verseny az, amely a kormányokat rákénysze­ríti ennek a mintának a követésére. Ha nem alkalmazkodnak a kapitalista játékszabályokhoz, akkor szükségképpen veszítenek a hatalmi játsz­mában is:

„Áruinak olcsó ára az a nehéztüzérség, amellyel [a burzsoázia] rommá lő minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok leg­makacsabb idegengyűlöletét is. Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgyneve­zett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval; a burzsoázia a sa­ját képmására formált világot teremt magának."⁶

Összefoglalva az eddigieket: A marxi örökség eredetileg a polgári társadatomnak egy olyan modelljéből állt, amely három határozott jósla­tot fogalmazott meg: 1. A polgári társadalom abba az irányba tart, hogy két osztályra polarizálódjék, magára a burzsoáziára és a proletariátusra, értve ezen azoknak a munkásoknak az osztályát, akik csak addig ma­radnak életben, amíg munkát találnak, és csak addig találnak munkát, amíg munkájuk hozzájárul a tőke növekedéséhez. 2. A kapitalista felhal­mozás abba az irányba tart, hogy elszegényítse és egyidejűleg erősítse a proletariátust a polgári társadalmon belül. Az erősítés a proletariátus­nak a társadalmi gazdagság megtermelésében betöltött szerepére vo­natkozik, az elszegényedés pedig arra a funkciójára, amelyet a verseny összes viszontagságainak kitett, többé vagy kevésbé áruvá vált munka­erőként tölt be. 3. A piaci verseny társadalmi és politikai szempontokkal szemben vak törvényei e két tendenciának (a burzsoá rend legitimáció­jának általános csökkenésében megnyilvánuló) összeolvadása irányá­ban hatnak, ami azután kiváltja a polgári rendnek egy nem-kompetitív, nem-kizsákmányoló jellegű világrenddel való meghaladását.

Korszakok

Hogy megítélhessük, milyen értelemben igazolta a kapitalizmus azóta bekövetkezett fejlődése ezeket a jóslatokat, célszerű a bennünket 1848-tól elválasztó 140 évet három, nagyjából egyenlő hosszú időszakra bon­tatni: 1848-tól 1896-ig, 1896-tól 1948-ig, és 1948-tól a jelenig. Ez a peri­odizáció számos, szorosan idevágó problémát tekintve lényeges. Mind­három időszak megfelel a gazdasági aktivitás egy „hosszú hullámának", mindhárom magában foglal egy „prosperáló" szakaszt, amelyben a gaz­daságban a kooperáción alapuló kapcsolatok váltak túlnyomóvá (A fázi­sok), és egy „depresszív" szakaszt, amelyben a verseny jellegű kapcso­latok uralkodnak (B fázisok). Ezenfelül mindhárom ötvenesztendős időszaknak megvannak a maga sajátosságai.

1848 és 1896 között a piaci kapitalizmus és a polgári társadalom ab­ban a formában, ahogyan Marx elemezte őket, elérte történelmi fejlődé­sének csúcspontját. A modern munkásmozgalom ebben az időszakban született meg, és rögtön az alapvető rendszerellenes társadalmi erővé vált. A rivális elméletek közötti hosszúra nyúlt harc után a marxizmus vált a mozgalom uralkodó ideológiájává.

Az 1896-tól 1948-ig terjedő időszakban a Marx által elméletileg leírt piaci kapitalizmus és polgári társadalom tartós és végül végzetes vál­ságba jutott. A munkásmozgalom elérte történelmi fejlődésének csúcsát és kiterjesztette hegemóniáját a rendszerellenes mozgalmak fölött. Azonban új megosztottságok jelentek meg mind a rendszerellenes moz­galmakon belül, mind közöttük, és maga a marxizmus széthasadt egy forradalmi és egy reformista szárnyra.

1948 után a piaci kapitalizmus hamvaiból mint uralkodó világgazda­sági struktúra kiemelkedett a szervezett vagy menedzser-kapitalizmus. A rendszerellenes mozgalmak terjeszkedése tovább erősödött, de épp­így fragmentáltságuk és kölcsönös ellentéteik is. Ezeknek az antagonizmusoknak a nyomása alatt a marxizmus olyan válságba került, amelyből még fel kell gyógyulnia, de lehet, hogy sohasem gyógyul fel.

Első korszak: a nemzetközi munkásmozgalom felemelkedése

Az első időszak (1848-1896) főbb trendjei és eseményei megfeleltek a Kiáltványban megfogalmazott várakozásoknak. A szabadkereskedelem gyakorlatának és a szállításban bekövetkezett forradalomnak az 1848-at követő 20-25 évben bekövetkezett elterjedése révén a piaci kapitaliz­mus minden korábbinál nagyobb mértékben világméretű rendszerré lett. A világpiaci verseny erősödött, és az ipar az ötvenéves időszak legna­gyobb része alatt gyorsan terjeszkedett. A közbülső rétegek proletarizálódása egyértelműbbé vált, bár nem olyan széles körben és olyan visszafordíthatatlanul, ahogyan ezt gyakran állítják. Részben a közbülső ré­tegek csökkenése, részben a proletár és a burzsoá háztartások jövedel­me közötti szakadék, részben pedig a proletariátus nagyobb lakóhelyi koncentrálódása és elkülönülése miatt a társadalom két elkülönült és egymással szembenálló osztályra való polarizálódása vitathatatlan ten­denciának tűnik, bár e tendencia országonként eltérő erősségű volt.

A kapitalista felhalmozásnak a proletariátus egyidejű elszegényedé­sére és erősödésére irányuló tendenciája úgyszintén nyilvánvaló ebben az időszakban. A proletariátusnak az iparosodás terjedésével együtt járó nagyobb mértékű koncentrálódása sokkal könnyebbé tette szakszerve­zetek keretében való megszerveződését, ós a bérmunkásoknak az új termelési folyamatban betöltött stratégiai pozíciója ezeket a szervezete­ket figyelemreméltó hatalommal ruházta fel, mégpedig nemcsak a kapi­talista munkaadókkal, hanem a kormányzatokkal szemben is. A tizenki­lencedik század közepére eső A fázisban a brit munkásmozgalomnak a munkanap hosszúságának korlátozása és a választójog kiterjesztése te­rén elért sikerei csak a leglátványosabb, de nem az egyetlen megjelené­si formája voltak ennek a hatalomnak. Mindazonáltal a proletariátus egyidejűleg el is szegényedett. Minden győzelmet olyan piaci erőknek kellett megerősíteniük, amelyek szűkre szabták a munkásoknak a bur­zsoázia gazdasági és politikai irányításával szembeni ellenálló képessé­gét. Ebben az időszakban zajlott le az a folyamat, amelynek során a munkanélküliség minőségileg és mennyiségileg egyaránt új dimenziókra tett szert, amelyek csorbították a proletariátus munka- ós életfeltételei­ben bekövetkezett javulást, és fokozták soraiban a verseny nyomását.

Végül, ahogyan a Kiáltvány megjósolta, az elnyomorodás és az erősödés két egymással ellentétes tendenciája együttesen aláásta a burzsoá uralom elfogadását a proletariátus soraiban. Az áruk, a tőke és a munkások viszonylag szabad mozgása az országhatárokon belül és túl mindenhová elvitte a munkanélküliség költségeit és kockázatait. A polgári rend ebből következő legitimációvesztése a proletariátus burzso­áziától való autonómiáját minőségileg új szintre emelte. Csak most kezdődött el a munkásosztály politikai pártjainak korszaka. De akár lét­rejöttek ilyen pártok, akár nem, a bérmunkások minden centrum ország­ban lerázták vállukról a burzsoázia politikai érdekeinek való hagyomá­nyos alárendeltségüket, és elkezdték saját érdekeiket követni, a burzso­áziától függetlenül, és, ha kellett, ellenében. Ennek a politikai emancipá­ciónak a leglátványosabb (és legdrámaibb) kifejeződése az 1871-es Pá­rizsi Kommün volt. A Kommün során a proletariátus első ízben tartotta kezében a politikai hatalmat „két teljes hónapon át" (ahogyan Marx és Engels lelkesen írta a Kiáltvány 1872-es német kiadásának előszavá­ban). Jóllehet a Párizsi Kommünt leverték, Marx a proletariátus mint jövőbeli uralkodó osztály jövendő szervezeti formájának előképeként üd­vözölte.

Az a tény, hogy az 1848-1896 közötti időszak trendjei és ese­ményei meglehetősen egybeestek a Kiáltvány jóslataival, nagymér­tékben segít megmagyarázni azt a hegemóniát, amelyre Marx és követői a születő európai munkásmozgalom felett szert tettek. Sike­rük csak hosszúra nyúló szellemi küzdelmek után következett be, me­lyek akörül folytak, vajon a proletarizálódás történelmileg megfordíthatat­lan folyamat-e – és így azt az alapot képezi, amelyen a jelennek a jövő társadalmáért folyó harcait folytatni lehet, ahogyan ezt Marx elmélete feltételezte -, vagy pedig a proletárok történelmi távlatban visszanyerhe­tik elvesztett gazdasági függetlenségüket, a szövetkezeti tulajdon egyik vagy másik formája révén. Az utóbbi nézetet a korábbi időszakban az owenisták hirdették Angliában ós a fourieristák Franciaországban, de új és különböző formákban tovább élt Proudhon és Bakunyin követői kö­zött Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban, Olaszországban és Spanyolországban, és a lassalleánusok között Németországban is.

Az Első Internacionálé kevéssel volt több, mint ennek az intellektuá­lis küzdelemnek a fóruma, amelyen belül Marx az angol tradeunionisták oldalán állt (ők voltak az egyedüliek, akik valóban a ténylegesen létező ipari proletariátust képviselték), szemben a kontinentális Európa forra­dalmár és reformista intellektuelljeinek (közöttük néhány munkásszár­mazásúnak) vegyes társaságával. Még ha Marx nagyjából kézben tar­totta is a vezetést, sohasem aratott egyértelmű győzelmet, és amikor mégis, akkor az bizonyult illúziónak, hogy ennek a valóságban létező mozgalomra bármilyen hatása lehet. Az „igazság pillanata" a Párizsi Kommünnel jött el. Azok a következtetések, amelyeket ebből a tapasz­talatból Marx levont (hogy ti. a szocialista forradalom előfeltételeként minden országban szükség van a legális munkáspártok létrehozására), egymással ellentétes okokból, de egyaránt elidegenítették az Internacionálétól a kontinens forradalmárait és a brit tradeunionistákat, és ezzel az Internacionálé sorsa megpecsételődött.⁷

Új Internacionálé felé

Éppen akkor, amikor az Első Internacionálé győztesek nélkül (ám szá­mos vesztest hátrahagyva) 1873 körül felbomlott, a „prosperitás" századközepi korszaka átfordult a késő-tizenkilencedik század Nagy Dep­ressziójába, és létrejöttek mind annak a feltételei, hogy a munkásmoz­galom elnyerje a maga modern formáját, mind pedig annak, hogy a mar­xisták megszerezzék a hegemóniát a mozgalom felett. A verseny nö­vekvő nyomása kiszélesítette és elmélyítette a proletarizálódás folyama­tait, és megsokszorozta a munka és a tőke közötti konfliktus alkalmait. 1873 és 1906 között a sztrájkmozgalom addig példátlan mértékben bon­takozott ki egyik országban a másik után, miközben munkáspártok jöttek létre Európa-szerte (követve a Marx által 1871-ben javasolt vonalat). 1896-ra valósággá vált egy új, ezúttal átfogóan egységes céllal működő munkáspártokra alapozott Internacionálé.

A Kiáltványnak a megjelenését követő ötven év trendjeinek megjóslásában való sikere rendkívül imponáló volt, és ma is az. Mégis, nem minden releváns tény illett bele a marxi sémába: ami a legjelentősebb, maga a proletár politika sem. Mert a proletariátus egyetlen jelentős kísérlete arra, hogy önmagából, a Marx által elméleti­leg megfogalmazott elképzeléseknek megfelelően uralkodó osztályt al­kosson, nevezetesen a Párizsi Kommün, úgyszólván semmilyen kapcso­latban sem állt azokkal a tendenciákkal, amelyeknek az elmélet szerint létre kellett volna hozniuk egy ilyen forradalmi hatalomátvételt. Nem strukturális tényezők (a proletariátusnak az ipar fejlődésén alapuló meg­erősödése, amely az áruvá válás következtében növekvő elnyomorodásával párosul), hanem főleg politikai tényezők eredménye volt: Francia­ország Poroszországgal szemben elszenvedett vereségéé, és a háború által létrehozott nehéz viszonyoké. Azaz a proletariátus nem azért kísé­relt meg egy politikai forradalmat, mert növekvő ellentmondás alakult ki fokozódó kizsákmányolása és a termelési folyamaton belüli növekvő sú­lya között, hanem azért, mert a burzsoá állam képtelennek bizonyult ar­ra, hogy általában a francia társadalmat, és különösen a párizsi proleta­riátust egy másik államtól, vagy annak ellenében megvédje.

Lehetett természetesen úgy érvelni, hogy a háborús vereség csak a gyújtószikrát jelentette azoknak az ellentmondásoknak a puskaporos hordójában, amelyek a robbanás valódi, tehát mélyebb okai voltak. Bizo­nyosan igaz, hogy ahol a strukturális ellentmondások a legjobban ki­fejlődtek (Angliában a most vizsgált periódusban, az Egyesült Államok­ban az 1870-es évektől kezdve), ott a munka és a tőke közötti közvetlen osztályharc intenzitásának szintje (amennyire ezt például a sztrájkmoz­galom méreteiből megítélhetjük) sokkal magasabb volt, mint másutt.⁸ A probléma azonban az, hogy a munkaerő forrongása ezekben az orszá­gokban semmilyen tendenciát sem mutatott arra, hogy politikai forrada­lomba csapjon át. Ha az angol ipari proletariátus („magában való osz­tályként" messze a legfejlettebb és a sztrájkmozgalomra leginkább hajla­mos proletariátus 1871 körül) a legcsekélyebb hajlandóságot is mutatta volna ebben az irányban, képviselői az Első Internacionáléban sokkal pozitívabban viseltettek volna a Párizsi Kommün tekintetében, mint ami­lyen magatartást ténylegesen tanúsítottak. Negatív attitűdjük valójában a marxi séma egy jelentős problémájának tünete volt, és valószínűleg sze­repe volt abban, hogy Marx felhagyott a munkásmozgalmi politikában való aktív részvétellel.

Az osztályharc közvetlen és közvetettebb formáinak ez a szétválása a Párizsi Kommün után máshonnan nyert megerősítést. Mint láttuk, a késő-tizenkilencedik századi Nagy Depresszió egybeesett a sztrájkmoz­galom (az osztályharc legközvetlenebb formája) jelentős fellendülésével és nemzeti munkáspártok alakulásával (ami az osztályharc egy közve­tett formája). Még ha ez a két tendencia igazolni látszott is a Kiáltvány jóslatait, egymástól való térbeli elkülönülésük nem könnyen volt beil­leszthető a marxi sémába. Azok az országok, amelyek vezettek a sztrájkmozgalom terén (Nagy-Britannia és az USA) lemaradtak a mun­káspártok alakításában, míg ennek a fordítottja volt a helyzet Németor­szágban. Általánosságban úgy tűnt, hogy a munkáspártok alakulásának kevés köze van a gazdasági kizsákmányoláshoz, a munkásosztály kiala­kulásához és a munka és a tőke közötti konfliktushoz. A fő meghatározó tényezőnek inkább az államnak a társadalmi és gazdasági szabályozás­ban betöltött tényleges és a munkások által észlelt központi szerepe, va­lamint a proletariátusnak a saját alapvető állampolgári jogaiért (minde­nekelőtt a gyülekezési- és a szavazati jogért) folytatott harca tűnt. Né­metországban, ahol az állam jól látható tényező volt, és egy növekvő ipari proletariátustól megtagadta az alapvető polgári jogokat, az osztály­harc egy munkáspárt megszervezésének közvetett formáját öltötte. Csak a Nagy Depresszió végén, mindenekelőtt a rákövetkező A fázis­ban öltötte az osztályharc a munka és a tőke közötti közvetlen össze­csapás formáját. Nagy-Britanniában és az USA-ban, ahol az állam ke­vésbé centralizáltan szervezett volt, és a proletariátus már biztosította magának az alapvető polgári jogokat, az osztályharc a sztrájkmozgalom és a szakszervezet-alakítás formájában jelent meg, és csak sokkal később (Nagy-Britanniában) vagy sohasem (az USA-ban) váltak sikeres­sé az országos méretekben jelentős munkáspártok alakítására irányuló kísérletek.

Ezeket a különbségeket az egyes országok munkásmozgalmai kö­zött tovább tárgyaljuk majd a következőkben. Most egyszerűen figyeljük csak meg, hogy az osztályharc története a Kiáltvány kiadását követő első ötven évben egyszerre szolgáltatott mind olyan bizonyítékokat, amelyek erőteljesen alátámasztották a Kiáltvány jóslatait, mind pedig némi alapot az osztályharc és a szocialista forradalom közötti, Marx és Engels által feltételezett kapcsolat valóságosságán való elgondolkodás­ra. Konkrétabban: az ipari proletariátus társadalmi-gazdasági érte­lemben vett kialakulása az osztályharc strukturálisan beágyazott formáinak kifejlődéséhez vezetett, de nem vezetett el politikai, még kevésbé politikailag forradalmi tendenciák kialakulásához a prole­tariátuson belül. A proletariátusnak a politikai hatalomhoz való viszo­nyulása tisztán instrumentális jellegű maradt, hacsak, mint ahogyan a kontinentális Európában történt, maguk a politikai feltételek (az államok közötti illetve az államok és alattvalóik közötti viszonyok) nem ösztönöz­ték a proletariátust a politikában való közvetlenebb, és ha szükséges volt, forradalmi részvéteire. A munkásmozgalom (és azon belül a mar­xizmus) hatalmas méretű késő-tizenkilencedik századi fejlődése során ezeknek az anomáliáknak különösebb figyelmet nem érdemlő részletek­nek kellett tűnniük. Ezenfelül még mindig ésszerűen azt lehetett várni, hogy a piac „láthatatlan keze" gondoskodni fog a nemzetek közötti elté­rések felszámolásáról, és minden ország munkásmozgalmát egy közös harci, tudatossági és szervezettségi forma felé tereli. Mint kiderült, az, ami kezdetben kisebb anomália volt, a következő félévszázadban alap­vető történelmi trenddé vált, amely a munkásmozgalmat két egymással ellentétes vonalat követő, és egymással antagonisztikusan szembenálló táborra szakította szót.

Második korszak: globális háborúk, mozgalom és forradalom

1896 és 1948 között a világpiac uralmának a politikai és társadalmi sze­replők helyzetét meghatározó rendszere összeomlott, és Marxnak a vi­lágproletariátus mindig homogénebb életfeltételeivel kapcsolatos vára­kozásai beteljesületlenek maradtak. A tizenkilencedik századi liberális ideológiát követve Marx elfogadta, hogy a világpiac inkább az államok irányítóinak feje fölött, mintsem az ő lépéseiken keresztül fejti ki hatását. Ez alapvetően téves koncepciónak bizonyult, mivel az ő korának világpi­aca elsődlegesen és mindenekelőtt a kiterjeszkedett európai államrend­szer fölötti brit uralom eszköze volt. Mint ilyennek, hatékonysága a hata­lom és a vagyon egy sor olyan uralkodó csoport közötti sajátos elosztá­sán nyugodott, amelyeknek beleegyezése vagy legalábbis beletörődése életbevágó volt a brit hegemónia fennmaradását illetően.

Az 1873-1896 közötti Nagy Depresszió egyszerre volt a világpiac uralmának – abban a formában, ahogyan az a tizenkilencedik század­ban intézményesült – a történelmi csúcspontja és lezárása. A depresszió egyik fő tényezője hatalmas és olcsó tengerentúli (és orosz) gabo­naszállítmányok Európába érkezése volt.

A fő haszonélvezői ennek a tengerentúli szállítók voltak (első helyen az Egyesült Államok), és maga az a hegemóniával rendelkező hatalom (Nagy-Britannia), amely a tengerentúli gabona behozatalának fő inspirá­lója volt, és kezében tartotta a világ kereskedelmi és pénzügyi hálózatá­nak legnagyobb részét. A fő vesztes Németország volt, amelynek gyor­san növekvő gazdasága és hatalma még erőteljesen támaszkodott a ha­zai gabonatermelésre, és nagyon kevéssé a nemzetközi kereskedelem és hitel szervezetére. Az új fejlemények által fenyegetett német uralko­dó osztályok saját katonai-ipari komplexumuk további kiépítésével vála­szoltak, egy olyan kísérlet során, melynek célja az volt, hogy Németor­szág a világgazdaság irányító posztjain felváltsa Nagy-Britanniát, vagy legalább osztozzon vele ezek ellenőrzésében. Az eredmény általános és nyílt küzdelem lett az államközi rendszeren belül, melynek eldöntése két világháborút vett igénybe.

Ennek a küzdelemnek során a világpiac uralma megrendült, és az első világháború alatt ós után fel is függesztődött. A világpiac uralmának összeomlása nem állította meg „az ipar előrehaladását" és „a munka áruvá válását" – azt a két tendenciát, melyekről a marxi séma feltételez­te, hogy a munkaerő társadalmi erejének ós tömeges nyomorának egyi­dejű növekedését idézik elő. Ellenkezőleg; a globális háborúk és előké­szítésük hatalmasabb tényezői voltak az ipari haladásnak és a tömeges nyomornak, mint a világpiac uralma valaha is. De a világpiac összeom­lása azt jelentette, hogy a világproletariátus társadalmi ereje és tömeges nyomora ezentúl sokkal kevésbé egyenlően oszlott meg annak külön­böző csoportjai között, mint korábban.

Általánosságban a háborús mozgósítás időszakaiban az állandó ipa­ri sereg mérete növekedett (mind abszolút értelemben, mind a tartalék sereg méreteihez viszonyítva) a világgazdaság legtöbb pontján – bele­értve a háborúban közvetlenül részt nem vevő országokat is. Ezenfelül a háború gyorsuló „iparrá válása" a tizenkilencedik század késői és a huszadik század korai éveiben, a katonai erőfeszítések kimenetelét il­letően éppen olyan fontos (ha nem még fontosabb) tényezővé tette az iparban csatasorba állított emberek együttműködését, mint a harctéren csatasorba állítottakét. A munka társadalmi ereje így az államok rend­szerén belüli hatalmi harc eszkalálódásával párhuzamosan növekedett.

De a globális háborúk egyszersmind lekötötték a gazdasági erőfor­rások egy egyre növekvő részét is, miközben szétrombolták azokat a termelési és cserehálózatokat, amelyeken keresztül az országok hozzá­jutottak ezekhez az erőforrásokhoz. Énnek következtében az uralkodó osztályok általános képessége arra, hogy a munkaerő követeléseihez alkalmazkodjanak, lecsökkent, vagy nem nőtt olyan gyorsan, mint a munkaerő társadalmi ereje. A világháborúk így megteremtették a prole­tár hatalom és a proletár nélkülözés ama kombinációját, amelyről a mar­xi séma feltételezte, hogy létrehozza az osztályharc erősödését és a tőke uralmának végső összeomlását.

Mindkét világháború ténylegesen az osztályharc globális hullámait indította útjára. A sztájkmozgalom általában csókkent a két háború kez­deti éveiben, hogy azután gyorsan eszkalálódjék az utolsó években. A nemzetközi munkásság forrongása ennek következtében olyan csúcs­pontokat ért el, amelyekre korábban nem volt történelmi precedens, és amelyeket mind a mai napig nem szárnyalt túl. Mindegyik ilyen csúcs­pont együtt járt egy nagy szocialista forradalommal – Oroszországban, és azután Kínában. Bár az osztályharcnak ezek a hullámai nem vetettek véget a tőke uralmának, alapvető változásokat hoztak létre abban, aho­gyan ezt az uralmat a töke gyakorolta. Ezek a változások két radikálisan különböző és egymáshoz képest divergáló pályán haladtak, amelyek egészen szorosan megfeleltethetők annak a két ellentétes álláspontnak, amelyet Bernstein, illetve Lenin képviselt az úgynevezett revizionizmus-vitában.

Az 1896-os nemzetközi szocialista kongresszus az egyik záró határo­zatában küszöbönálló általános válságot jósolt, amely a szocialista pártok számára történelmileg napirendre tűzi az államhatalom gyakorlását. A kongresszus ezért minden ország proletariátusának elméjébe véste „annak parancsoló szükségességét, hogy mint osztályöntudatos polgárok, tanulják meg, hogyan kell saját országuk ügyeit a közjó érdekében intézni". Össz­hangban ezzel a határozattal, eldöntötték, hogy a jövőben a kongresszu­sok csak olyan szervezetek képviselői számára állnak nyitva, amelyek azon dolgoznak, hogy a kapitalista rendet szocialista renddé alakítsák át, és fel vannak készülve arra, hogy részt vegyenek a törvényhozói és parla­menti munkában. Ezáltal kizárták az összes anarchistát.

Mozgalom és végcél

A Marx és Bakunyin követői közötti régi vita lezárása egy új vitának a kezdetét jelezte, mégpedig magának Marxnak a követői között. Miköz­ben a kapitalista rendszer szocialista átalakítására való munkálkodás célját eléggé homályos és kétértelmű terminusokban állapították meg ahhoz, hogy megfeleljen a Marx követői között megtalálható összes vé­leményárnyalatnak, maga az, hogy egy közös politikai célt határoztak meg az összes ország proletariátusa számára, felvetett bizonyos alap­vető teoretikus és gyakorlati problémákat. Eduárd Bernstein volt az első, aki ezeket a problémákat napfényre hozta.

Még ha Bernstein a „nagy revizionistaként" vonult is be a marxi gon­dolat történetébe, meghirdetett revizionizmusa rendkívül enyhe volt, kü­lönösen némely „ortodox" ellenfelének álláspontjával összevetve. Össz­hangban a tudományos szocializmussal, arra törekedett, hogy kimutas­sa, mennyiben érvényesek, illetve nem azok a munkaerő társadalmi ere­jének és egyidejű tömeges nyomorának kortendenciaként növekedésére vonatkozó marxi tételek. És akárcsak Marx, ő is úgy gondolta, hogy a munkásmozgalom európai, és különösen németországi jövőjét illetően a legjobb útmutató a mozgalom múltja és jelene Nagy-Britanniában. En­nek megfelelően figyelmét az angliai trendekre irányította.

Ezekből a premisszákból kiindulva, Bernstein bőséges mennyiségű bizonyítékot talált az első tézisre (a munkaerő társadalmi erejének növe­kedésére), de csak keveset a másodikra: nemcsakhogy jelentős javulás ment végbe az ipari proletariátus élet- és munkakörülményeiben, hanem a politikai demokráciát is kiterjesztették, és az a munkásosztály politikai alávetésének eszközéből a munkásosztály emancipációjának eszközévé vált. Mivel elemzését az 1873-96-os Nagy Depresszió végén és az eu­rópai kapitalizmus belle époque-jának kezdetén fejtette ki, nem látott rá okot, miért kellene ezeknek a trendeknek a belátható jövőben megfor­dulniuk. A modern társadalom liberális szervezeti formái szilárdak voltak, és elég rugalmasak ahhoz, hogy lehetővé tegyék a munkaerő társadalmi erejének korlátlan növekedését. Akárcsak a múltban, ekkor is úgy tűnt, minden, amire szükség van, kimerül „a szervezésben és a határozott cselekvésben" (kiemelés: G. A.)⁹ Egy szocialista forradalom, a proletari­átus forradalmi diktatúrája értelmében, nem tűnt sem szükségszerűnek sem kívánatosnak.

Bernstein álláspontját ebben a jelszóban összegezte: „A mozgalom minden, a végcél semmi." Ez provokációnak hangzott a marxista reformis­ták és forradalmárok számára egyaránt. Valójában egy reformista (Karl Kautsky) volt az, aki a Bernstein revizionizmusa elleni támadást vezette. Kautsky lényegében úgy érvelt, hogy a proletariátus összes gazdasági és po­litikai eredményei konjunkturális jellegűek, hogy egy általános krízis elkerül­hetetlen, sőt, máris kialakulóban van, és hogy egy ilyen krízis során a bur­zsoázia meg fogja próbálni erővel visszavenni mindazokat a gazdasági és politikai engedményeket, amelyeket korábban a proletariátusnak tett. Ilyen körülmények között a munkásmozgalom számára minden elveszett, amennyiben a proletariátus és szervezetei nem készülnek fel arra, hogy, ha szükséges, forradalmi, politikai eszközökkel megszerezzék és meg­tartsák az állami ós gazdasági irányító posztokat. Kautsky fenntartotta Marx összes nem-egyértelmű állítását a proletariátus jelenlegi harcai (a Bernstein jelszavában szereplő „mozgalom") és a szocialista forradalom végső célkitűzése (a „végcél") közötti kapcsolatot illetően, s álláspontját ebben az időszakban csak egy kis lépés választotta el attól a következ­tetéstől, hogy a végcél minden, és a mozgalom semmi.

Maga Kautsky sohasem tette meg ezt a lépést. Ez Leninre maradt, aki Kautskyval tartott Bernstein ellenében, hogy azután Kautsky érvelé­sét elvigye annak logikus következményéig. Ha csak az államhatalom szocialisták általi megragadása mentheti meg és terjesztheti ki a mozga­lom valamennyi korábbi eredményét, akkor az előbbi nyilvánvaló elsődlegességgel bír az utóbbiak fölött. Ebből az is következett, hogy a mozgalom eredményei megtévesztőek. Mert mindenekelőtt nem veszik számításba azokat a jövőbeli veszteségeket, amelyekkel a mozgalom el­kerülhetetlenül szembesülni fog. Ráadásul csak a proletár állapot egyik oldalát tükrözik. Új hangsúlyt adva a „munkásarisztokrácia" tételének, Lenin implicite elvetette Marxnak azt a nézetét, hogy az európai konti­nensen és másutt a munkásmozgalom jövőjét leginkább az angliai mun­kásmozgalom jelene és múltja jelzi. A munka növekvő társadalmi ereje Nagy-Britanniában az ő szemében lokális és rövidtávú jelenség volt, amely Nagy-Britanniának a világgazdaság irányító posztjain betöltött ki­váltságos helyzetével függött össze. Az európai kontinens és különösen az orosz birodalom proletariátusának jelene és jövője szerinte a növekvő tömegnyomor és a folyamatos politikai elnyomás, a rendkívül energikus és jól szervezett munkásmozgalom jelenléte ellenére is.

Ebből két következtetés adódott. Először is, a proletár mozgalmak eredményei (vagy akár kudarcai) vezetőségük és tagságuk soraiban hi­bás felfogást alakítottak ki a mozgalom helyzetéről. A szocialista forrada­lom szükségességének és lehetőségének tudata csak a mozgalmon kí­vül fejlődhet ki, és csak egy hivatásos forradalmárokból álló élcsapat vi­heti be a mozgalomba. Másodszor, a mozgalmak képesek rá, hogy a forradalmi élcsapatok utasításait közvetítsék a proletár tömegeknek. Eb­ben az elméletben a mozgalom valóban semmi volt, puszta eszköz, a cél pedig minden.

Egy ellentmondásos egyensúly

Visszatekintve a munkásmozgalomnak az 1896 és 1948 közötti valósá­gos fejlődésére, bőségesen találunk akár Lenin, akár Bernstein állás­pontját igazoló bizonyítékokat, de nagyon kevés olyan evidenciát látha­tunk, amely a kettő közötti kautskyánus álláspont mellett szólna. Minden attól függ, kutatásunk során mire figyelünk. Bersntein jóslata, illetve re­ceptje, amely szerint a szervezés és az energikus cselekvés elegendő az uralkodó osztályokat arra kényszeríteni-ösztönözni, hogy gazdasági és politikai téren lehetővé tegyék a munkaerő társadalmi hatalmának – az ipar fejlődésével összekapcsolódó – kortendenciaként való növekedé­sét, jól ragadja meg annak az útnak a lényegét, amelyet a munkásmoz­galom az angolszász és a skandináv világban járt be. Két világháború és egy katasztrofális világgazdasági válság ellenére – amelyeket Bernstein nem tudott megjósolni – a proletariátus ezekben az országokban továbbra is a társadalmi termelésben betöltött egyre jelentősebb szerepével összemérhető javulást tapasztalt mind gazdasági jólétét, mind a kormány­zatban való képviseletét illetően.

A leglátványosabb előrelépésre Svédországban és Ausztráliában ke­rült sor. De a világgazdaság politikai dimenziójának szempontjából a leg­jelentősebb előrelépés Nagy-Britanniában (amely hanyatló hegemón ha­talom, de még uralkodó gyarmati hatalom volt) és az USA-ban (amely felemelkedő hegemón hatalom volt) ment végbe. A szervezett munkás­ság, amely 1896-ban mindkét állam országos politikai életében marginá­lis és alárendelt jelentőségű tényező volt, 1948-ra Nagy-Britanniában kormánypárttá vált, és döntő befolyása volt az Egyesült Államok kor­mányzatára. Mindezt pontosan a Bernstein által megjósolt és előírt úton vívták ki – vagyis az energikus és jól szervezett mozgalmak útján, me­lyek képesek voltak kiaknázni minden olyan lehetőséget, amely esélyt adott a munkaerő növekvő társadalmi erejének nagyobb gazdasági jó­létté és növekvő politikai képviseletté konvertálására. Ebben a társadal­mi kontextusban a szocialista forradalom végcélja sohasem vált aktuális kérdéssé, és így a proletariátus forradalmi élcsapatai kevés követőre ta­láltak.

Mégis, 1896-1948 egyszersmind a szocialista forradalom legna­gyobb síkereinek kora is volt, az az időszak, amikor a proletariátus önje­lölt forradalmi élcsapatai birtokukba vették az Eurázsia majdnem fele fe­letti uralom eszközeit. Bár számos vonatkozásban különböztek, a prole­tariátus tapasztalatai az orosz és a korábbi kínai birodalomban jelentős hasonlóságokat mutattak. Az erőteljes tiltakozási mozgalmak (1905-ben az orosz birodalomban, 1925-27-ben Kínában) nem tudtak javítani a proletariátus létfeltételein: inkább a növekvő tömeges nyomor, mintsem a növekvő társadalmi erő volt a proletariátus döntő tapasztalata. Ezenfe­lül az államok közötti hatalmi harc (a Lenin forradalomelméletében sze­replő „imperializmus") eszkalálódása tovább csökkentette az uralkodó osztályok képességét arra, hogy akár minimális védelmet nyújtsanak a proletariátusnak.

Ilyen körülmények között elkötelezett forradalmároknak egy, a társa­dalmi események, trendek és konjunktúrák tudományos elemzésében jártas élcsapata a nemzeti és világméretű hatalmi hálózatok összeomlá­sát arra használta ki, hogy sikeres szocialista forradalmakat hajtson vég­re. Eme élcsapat erejének az alapját az egyre gyarapodó kizsákmányolt néptömegek – osztályhelyzetük pontos meghatározásától független – el-nyomorodása adta. Mert a növekvő tömeges nyomor a népesség óriási többségét az ipari tartaléksereg tényleges vagy potenciális tagjává tette, és ugyanakkor megakadályozott mindenkit (aki bármely időpontban ép­pen az állandó ipari hadsereghez tartozott) abban, hogy kialakítson egy saját, a többi alárendelt csoportétól és osztályétól elkülönült osztály­identitást. Ebben a kontextusban a tiltakozó mozgalmak, amelyek a bér­munkás-munkaerő átmeneti és ingatag pozíciója mellett kialakultak, nem jelenthették sem egy tartós mozgalom megfelelő alapját, sem pedig előrelépést a létező társadalmi rend szocialista átalakítását célzó cselek­vés felé. Ennek az átalakításnak az útját és eszközeit valóban a proletár tömegek spontán tiltakozó mozgalmain kívül, és gyakran azok ellenében kellett kifejleszteni.

Ezeknek a divergáló tendenciáknak – egyes országokban a munka­erő társadalmi erejének növekedése, másutt pedig a tömeges nyomor elleni szocialista forradalmak – az volt a legmegdöbbentőbb sajátossá­ga, hogy együttesen az ipari proletariátusnak a szocialista-forradalmi ideológiákkal és gyakorlattal szembeni történelmi közömbösségét de­monstrálták. Ahol az ipari proletariátus társadalmi ereje számottevő volt, és növekedett, ott a szocialista forradalomnak nem volt tö­megbázisa, ahol pedig a szocialista forradalomnak tömegbázisa volt, ott az ipari proletariátusnak nem volt komoly társadalmi ereje. Mint fentebb már láttuk, a munkaerő társadalmi ereje és szocialista for­radalmi beállítottsága közötti negatív korreláció embrionális formában már megjelent a Párizsi Kommün idején, és valószínűleg a legje­lentősebb körülírható oka volt az I. Internacionálé feloszlatásának. Szembesülve az egyaránt elméleti és politikai választás kívánalmával egy erős, de reformista angliai és egy forradalmi, de gyenge franciaor­szági munkásmozgalom között, Marx úgy döntött, hogy nem választ, és függőben hagyta a kérdést.

Végzetes választások

Amikor a marxizmus, Marx és Engels eredeti intencióival ellentétben, politikai intézménnyé vált, választani kellett, különös tekintettel arra a tényre, hogy a proletariátus társadalmi erejének és forradalmi beállított­ságának térbeli szétválása növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna. Bernstein felvetette a problémát, és azt választotta, hogy a munka nö­vekvő társadalmi erejének (a „mozgalomnak") a pártjára áll; Lenin a pro­letariátusnak a növekvő tömeges nyomor talaján kialakuló forradalmiságát választotta (a Bernstein antinómiájában szereplő „végcélt"); Kautsky pedig, akárcsak harminc évvel korábban Marx, azt választotta, hogy nem választ. Ebből az egy szempontból tarthatott jogosan igényt az „or­todoxiára".

Ez a nem-választás melletti döntés tragikus politikai következmé­nyekkel járt. Mialatt Bernstein választását igazolták a munkásmozgalom későbbi sikerei az angolszász világban és Skandináviában, Leninét pe­dig a bekövetkező szocialista forradalmak a korábbi orosz és kínai biro­dalmakban, addig Kautskynak a nem-választás melletti döntését mint politikai stratégiát megcáfolták az ellenforradalomnak Közép- és Dél-Eu­rópában bekövetkező sikerei. Mert a fasizmus ós a nemzeti-szocializ­mus felemelkedése, legalábbis részben, arra vezethető vissza, hogy az érintett országok munkásosztályának szervezetei – a „centrista" irány­nak megfelelően – krónikusan képtelenek voltak választani az energikus reformista ós az energikus forradalmi cselekvés között.

Bizonyos, hogy ez a krónikus döntésképtelenség ahhoz a bonyolul­tabb társadalmi helyzethez kapcsolódott, amellyel a munkásszervezetek ezekben a régiókban szembesültek – azaz egy olyan szituációhoz, ame­lyet inkább a munka növekvő társadalmi erejének és növekvő tömeges nyomorának egyfajta kombinációja jellemzett, mintsem az egyik vagy a másik tendencia egyértelmű túlsúlya. Az ellentmondás valódi és lokali­zált ellentmondás volt. A körülményeknek ez a kombinációja jelentős for­radalmi hajlandóságot eredményezett az ipari proletariátuson belül a re­formistább tendenciák mellett – ami a mozgalom vezetőségét folyama­tos dilemmában hagyta. Kautskynak a nem-döntés melletti döntése (és az azt alátámasztó imponáló elméleti és politikai apparátus) bőséges igazolást szolgáltatott egy olyan vezetésnek, amely, ahelyett, hogy a mérleget egy meghatározott irányba billentette volna, passzív módon tükrözte a mozgalmat részekre szakító megosztottságokat – és ezáltal kiegyezett a politikai zűrzavarral és dezorientáltsággal.

Sohasem fogjuk megtudni, vajon egy energikusabb reformista vagy energikusabb forradalmi cselekvés a német szociáldemokrácia részéről változtatott volna-e valamit a későbbi német és világtörténelmen. De ahogyan a német szociáldemokrácia (vagy ugyanígy az olasz szocializ­mus) történelmi felelőssége (ti. azért, hogy előkészítette az utat a nem­zeti-szocializmus és a fasizmus számára) – nem kicsinyelhető le, ugyan­úgy nem is szabad eltúlozni. Mert a reakciós elitek hegemonikus sikeré­nek a hatalom megragadásában (olyan különböző országokban mint Németország, Japán és Olaszország) éppúgy megvoltak a magában a világrendszerben rejlő, mint a helyi okai. A világrendszerben rejlő okok a világpiac dezintegrálódásának és az államok közötti hatalmi harc eszka­lálódásának korábban vázolt párhuzamos folyamatai voltak. Ezek a fo­lyamatok a háborúra való megfelelő felkészültséget jutalmazták, ami a huszadik században egyre inkább és mindenekelőtt egyrészt a katonai-ipari komplexumok kiterjesztésével és modernizálásával, másrészt pedig az ehhez a kiterjesztéshez ós modernizáláshoz szükséges világgazda­sági erőforrásokhoz való kizárólagos vagy privilegizált hozzájutási le­hetőséggel vált azonossá. Azokban az országokban, amelyeket a túl­súlyos katonai-ipari apparátus és a szűk hazai gazdasági bázis kö­zötti strukturális egyensúlyhiány sújtott, a revansista ideológiák je­lentős vonzerővel bírtak minden társadalmi csoport számára, bele­értve az ipari proletariátus nem elhanyagolható részét is.

Ilyen körülmények között az ipari munkásosztálynak a reform és a forradalom között ingadozó (az osztály egymással ellentétes hajlandósá­gain alapuló) politikai határozatlansága hozzájárult a szervezett munka­erő legitimációjának aláásásához, függetlenül attól, hogy másfelől ennek a fejleménynek mekkora szerepe volt a határozatlanság létrehozásában. Bármelyek voltak is az okai, a nemzeti-szocializmus németországi fel­emelkedése döntő eseménnyé vált az általános háború és osztályharc egy új fordulójának kirobbantásában. Ennek az új szakasznak folyamán vált a szervezett munkaerő az angolszász világ nagyhatalmainak döntő politikabefolyásoló tényezőjévé, és kebelezték be az új szocialista forra­dalmi rezsimek Eurázsia területének majdnem a felét.

Fontos megfigyelnünk, hogy az ipari proletariátust képviselő vá­lasztottak vagy önjelöltek hatalmának ez az óriási megnövekedése és kiterjeszkedése olyan társadalmi kontextusban ment végbe, amelyben az ipari proletariátus saját forradalmi hajlandósága majdnem teljesen eltűnt. Sehol a második világháború alatt és után nem tett az ipari proletariátus kísérletet arra, hogy „kommünök" vagy „szovjetek" révén a saját kezébe vegye az államhatalmat – még a legyőzött országokban sem, ahogyan ezt 1871-ben Franciaországban, 1917-ben Oroszországban, és 1919-20-ban Ausztria-Magyarországon tette. A szocialista-forradalmi rendszerek uralma alatt álló terület meg­növekedése lényegében a más hadseregeket legyőző hadseregeknek – Gramsci „piemonti megoldása"¹⁰ egy proletár változatának – volt kö­szönhető.

Kelet-Európában a kommunista rendszereket lényegében, ha formá­lisan nem is, a szovjet hadsereg hozta létre. Máshol, mint Jugoszláviá­ban, Albániában, Koreában (és ami a legjelentősebb volt, Kínában), a kommunista rendszereket a tengelyhatalmak elleni nemzeti felszabadító harc vezetőinek szerepét játszó forradalmi politikai elitek, meg a kádere­ik által felállított és irányított helyi hadseregek hozták létre. (Még Olasz­országban és Franciaországban is, ahol a kommunista pártok az ipari proletariátus jelentős része fölött tettek szert hegemóniára, ez a hege­mónia nagymértékben a német megszállás elleni fegyveres harcban be­töltött korábbi vezető szerepük eredménye volt.) S miután a centrum or­szágok munkásmozgalmai elvetették, a szocialista forradalom új, és nagymértékben fogékony tömegbázisra talált a nemzeti felszabadító mozgalmakban.

Harmadik korszak: az Egyesült Államok hegemóniája és a nemzetközi munkásmozgalom átalakulása

1948-ban a megelőző fél évszázad főbb társadalmi és politikai trendjei­nek extrapolálása a tőke uralmának küszöbönálló vége felé mutatott. Az általánossá vált háború és osztályharc minden egyes fordulója a világ­gazdaság perifériáján és félperifériáján a szocialista forradalom jelentős előrenyomulásához, a centrum országokban pedig az ipari proletariátus társadalmi és politikai hatalmának jelentős erősödéséhez vezetett. Ha a trendek nem fordulnak meg, az egyetlen nyitva maradó kérdés nem az lett volna, vajon a kapitalizmus túléli-e ezt a korszakot, hanem az, hogy a reformok és forradalmak milyen sajátos keveréke révén pusztul el.

De a trendek megfordultak, és a rákövetkező húsz évben a kapitaliz­mus az expanzió egy új, korábban példa nélkül álló „aranykorát" élte meg. A legjelentősebb fejlemény az államközi viszonyok pacifikálása és a világpiacnak az Egyesült Államok hegemóniája alatti helyreállítása volt. 1968-ig a világpiac helyreállítása részben és jelentős mértékben az Egyesült Államok katonai és pénzügyi potenciáljától függött. Azután, 1968 és 1973 között a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az Egyesült Ál­lamok vietnami veresége megmutatta, hogy ezek a potenciálok önmaguk­ban sem nem elégséges, sem nem szükséges feltételei a világpiac folya­matban lévő rekonstrukciójának. Mert pontosan 1973 óta úgy tűnik, hogy a világpiac (bizonyos korlátok között) „autonóm erővé" vált, amelyet egyetlen állam sem képes irányítani (beleértve az Egyesült Államokat is). Az álla­mok, cégek és adminisztráló szervek együttesen képesek meghatározni – és kezelni – a világpiac működésének bizonyos korlátait, de csak nehézsé­gek és nem-szándékolt következmények árán. Úgy tűnik, a kapitalizmus története során az autonóm világpiac uralma még soha nem közelítette meg annyira a Marx által elképzelt, működésének végső határát jelentő ideáltípust, mint az utolsó 15-20 évben.

Ma a világpiac társadalmi alapjai egészen mások, mint a tizenkilen­cedik században voltak. A háború végén az Egyesült Államok nem ugyanannak a világpiacnak az újbóli létrehozásához látott hozzá, mint amely az előző ötven év során összeomlott. Ugyanis – teljesen eltekint­ve ennek az összeomlásnak a történelmi tanulságaitól és a tizenkilence­dik századi brit kapitalizmus valamint a most tárgyalandó amerikai kapi­talizmus közötti strukturális különbségektől – a szervezett munka által az USA-ban és Nagy-Britanniában kivívott hatalom ós befolyás, valamint a szocialista forradalom sikerei Eurázsiában egy ilyen újjászervezést nem tettek sem lehetségessé, sem ajánlatossá. Az Egyesült Államok uralko­dó osztályainak legfelvilágosultabb csoportjai régóta megértették, hogy semmiféle visszatérés sem lehetséges a tizenkilencedik századi, szigorú értelemben vett polgári rendhez. Egy új világrendszert nem lehetett egyedül a világburzsoázia társadalmi erejére és aspirációira építeni, an­nak magába kellett foglalnia a világproletariátusnak az e körök számára még elfogadható lehető legnagyobb részét is.

Ennek a stratégiának egyik legfontosabb aspektusa a „dekolonizáció­nak" és a szuverén államok alkotta világrendszer terjeszkedésének és megszilárdulásának adott amerikai támogatás volt. Akárcsak előtte Wilson, Franklin D. Roosevelt is (hallgatólagosan) osztotta Leninnek azt a nézetét, hogy a kapitalista országok között a területek és népességek fölötti uralom­ért folyó harc negatív végösszegű játék, amely kedvező előfeltételeket te­remt a szocialista forradalomhoz és a kapitalizmus világuralmának végső összeomlásához. Ha a szocialista forradalom hullámát Eurázsiában meg akarták állítani, akkor – még mielőtt túl késő lett volna – ezt a hatalmi har­cot be kellett fejezni, és a világburzsoázia és a világ proletariátus gyengébb részeinek önrendelkezési jogát tudomásul kellett venni.

Egy második, mégis rendkívül jelentős célja Roosevelt világhegemó­niára irányuló stratégiájának a munkaerő társadalmi erejének otthoni megszilárdítása és külföldi kiterjesztése volt. Ennek a politikának egy sor előnye volt az érdekcsoportok ama koalíciója számára, amely az USA-ban hatalomra jutott. A társasági tőke nézőpontjából tekintve e politika Európában és másutt „hazai" tömegpiacokat teremthetett (hasonlóakat az USA-ban már létezőhöz), és így megnyithatta az utat a társasági tőke további nemzetközi expanziójához. A szervezett munka nézőpontjából ez a politika csökkentette azon verseny nyomásának veszélyét, amely a munkás-teljesítmény díjazásának az USA-belinél csaknem az egész vi­lágon alacsonyabb szintjéből eredt. Végül, ami a legfontosabb volt, a kormányzat szempontjából a munkaerő társadalmi ereje hazai konszoli­dálásának és külföldön való kiterjesztésének politikája azt jelentette, hogy az Egyesült Államok úgy mutathatta be önmagát (ós széles körben úgy is tekinthették), mint nem pusztán a tőke, hanem éppen úgy a mun­ka érdekeinek is előmozdítóját. Ez a politika volt az (a dekolonizáció tá­mogatásával) együtt, ami az Egyesült Államok katonai ós pénzügyi szupremáciáját valódi, világ fölötti hegemóniává formálta át.¹¹

Az amerikai katonai ós pénzügyi hatalom így azzá az eszközzé vált, amelynek segítségével a „mozgalom" „végcél" fölötti primátusának ideo­lógiáját ós gyakorlatát (amely az Egyesült Államok munkásmozgalmát is tipikusan jellemezte) olyan messzire exportálták, amilyen messze csak ez a hatalom elért. Ennek az ideológiának az átültetése a legsikeresebb azokban a legyőzött államokban (Nyugat-Németországban és Japán­ban) volt, ahol az Egyesült Államok hadserege egyedül vagy szövetsé­geseivel együtt abszolút kormányzati hatalmat birtokolt, és ugyanakkor az iparosítás eléggé előrehaladt ahhoz, hogy szilárd társadalmi bázist adjon a szervezett munkaerőnek. Az osztályviszonyoknak ez a felülről – egy idegen hatalom által – végrehajtott átstrukturálása azonban, még ott is, ahol a legsikeresebb volt, semmivé vált volna, ha nem követi a világ­piac uralmának a rekonstrukciója és azoknak a felhalmozási struktúrák­nak a gyors elterjedése, amelyeken az Egyesült Államokban a munka­erő társadalmi ereje alapult.

Korábbi fejtegetéseinkben az Egyesült Államok munkásmozgalmá­val úgy foglalkoztunk, mint egy általánosabb angolszász modell egyik esetével, amelyben a „mozgalom" elsődlegességgel bír a „végcél" felett. De a két világháború közötti időszakban az amerikai munkásmozgalom odáig fejlődött, hogy bármilyen más ország munkásmozgalmánál jobban példázta azt a társadalmi hatalmat, amelyet a tőkefelhalmozás ad a munkaerő kezébe. Máshol, különösen az Egyesült Királyságban, Auszt­ráliában és Svédországban – az erős munkásmozgalmak a munkáspár­tok felemelkedésében találták meg a maguk kifejeződési formáját, ame­lyek a mozgalom irányítása alatt maradtak, de amikor erre az igény fel­merült, a mozgalom helyettesítőiként és kiegészítőiként is működhettek. Az Egyesült Államokban nem ment végbe ilyen fejlődés. A legjobb eset­ben egy másfajta létező párt vált a szervezett munka elsődleges politikai képviselőjévé. A mozgalom előrehaladt vagy megfeneklett attól függően, hogy a mozgósításra és az önszervezésre való képessége működött, avagy kudarcot vallott.

Új felhalmozási struktúrák

Ezek a mozgósítási-önszervezési lehetőségek azoknak a strukturális át­alakulásoknak voltak a nem szándékos következményei, amelyekben az amerikai tőke a megelőző fél évszázadban ment keresztül. Az 1873-96 közötti Nagy Depresszió ebből a szempontból is döntő fordulópont volt. Ebben a korszakban hozott létre az amerikai tőke olyan vertikálisan in­tegrált, bürokratikusán igazgatott felhalmozási struktúrákat, amelyek a marxi „relatív értéktöbblet-termelés" teljes kifejlesztésének feleltek meg.¹²

Amint azt Harry Braverman fáradságos kutatómunkával bebizonyí­totta, ezeknek a felhalmozási struktúráknak a létrehozása együtt járt egy olyan, vállalatokon belüli átszervezési folyamattal, amelynek során, ahogy a munkafolyamatok egyre bonyolultabbakká váltak, az egyes résztvevőktől egyre kevesebb és egyre könnyebben elsajátítható szak­mai készséget kívántak meg (Braverman a „szakmátlanítás" fogalmát használja). A technológiai munkamegosztásnak ez az átalakítása aláás­ta a bérmunkások ama viszonylag szűk rétegének (elsősorban a jól kép­zett szakmunkásoknak) a társadalmi erejét, akik komplex feladatok el­végzéséhez szükséges szakmai képzettséggel rendelkeztek. Azonban a jól képzett szakmunkások csökkenő társadalmi súlya csak az érem egyik oldala volt. A másik oldalt az a nagyobb társadalmi erő jelentette, amely azoknak a fizetett alkalmazottaknak az oldalán halmozódott fel, akik az egyszerűbb („félig-képzettséget" megkövetelő) feladatok el­végzőivé váltak.

A „szakmátlanítás" valójában kétélű fegyver volt, amely megkönnyí­tette a tőkeértékesülést az egyik vonatkozásban, hogy problematikusab­bá tegye egy másikban. A tőke értékesülése könnyebbé vált, mivel, – az átalakításnak köszönhetően – kevésbé függött a szakmunkások tudásától ós szakmai készségeitől. De ez a menedzseri hierarchiáknak (Galbraith „technostruktúráinak") jelentős kiterjedésével járt együtt, amelyeknek az értékesülés során való felhasználhatósága attól függött, hogy milyen együttműködési készséget tanúsítanak az alkalmazottak hatalmas töme­gei a termelési folyamat megkívánt gyorsasága érdekében egymással és a vezetéssel. Az alkalmazottak hatalmas tömegei által kifejtett terme­lési erőfeszítéseknek ez a nagyobb jelentősége a komplex és kiterjedt technostruktúrák értékesülésének szempontjából új és szélesebb alapra helyzete a munkaerő társadalmi erejét.

Ez az új és szélesebb alap első ízben a sztrájkok és a munkaerő forrongásának ama hosszú hulláma során manifesztálódott, amely az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepe és az 1940-es évek vége között bontakozott ki. A sztrájkhullám úgy kezdődött, mint az ipari prole­tariátus egyszerű tagjainak spontán válasza a tőkének azokra a kísérle­teire, hogy a munkaerő vállára rakja a korai 1930-as évek nagy gazda­sági visszaesésének terheit.¹³ Az ipari proletariátus legfontosabb ós gyakorlatilag egyetlen, valamennyire is jelentős korábban is létező szer­vezete (az AFL) csak akkor vált aktívvá a mozgalom szervezésében és vezetésében, amikor az már képesnek bizonyult arra, hogy megálljon a saját lábán, és alternatív szervezeti struktúrákat hozzon létre (ame­lyekből azután kialakult a CIO).

A küzdelmek a legsikeresebbek a háborús mozgósítás időszakában voltak, amely, ahogyan már jeleztük, általában megnövelte a munkaerő társadalmi súlyát. A mccarthyizmus ellenére a legtöbb háború alatti eredmény a leszerelés időszakában megszilárdult és az amerikai prole­tariátus egy-két évtizeden át példátlan gazdasági jólétet és politikai befo­lyást élvezett. De a munka társadalmi erejének dinamizmusa az Egye­sült Államokban egyszersmind le is fékeződött. A küzdelem leghatéko­nyabb formái legitimációjukat vesztették, a konfliktusok rutinszerűvé vál­tak, a társasági tőke külföldi terjeszkedésének üteme pedig hirtelen fel­gyorsult.

Az Egyesült Államok társasági tőkéjének transznacionális terjeszke­désre való hajlandósága jóval megelőzte az 1930-as és 40-es évek sztrájkhullámát. A külföldi terjeszkedésre való beállítottság beépült a me­nedzsment vertikális integrációjának és bürokratizálódásának folyamata­iba – amelyek a tizenkilencedik század vége felé létrehozták ezt a tőketípust -, és annak alapvető terjeszkedési formáját alkotta. Az 1930-as és 40-es évek folyamán azonban az államok közötti hatalmi harc ko­molyan akadályozta a közvetlen amerikai beruházást Európában és an­nak gyarmatain, pontosan akkor, amikor a hazai munkaerő növekvő tár­sadalmi ereje profitábilisabbá és sürgetőbbé tette a tőke számára a kül­földi terjeszkedést. Nem lehet tehát meglepő számunkra, hogy mihelyst Washington rendkívül kedvező feltételeket teremtett Nyugat-Európában a társaságok terjeszkedéséhez (elsődlegesen a Marshall-terv révén), az Egyesült Államok tőkéje megragadta az alkalmat, és hozzálátott, hogy Európát a saját képére és hasonlatosságára formálja át.

Az amerikai társasági tőke nem az egyetlen tényező volt, amely be­kapcsolódott Európának ebbe az átalakításába. Az európai kormányok és üzleti vállalkozások lelkesen csatlakoztak ehhez a kezdeményezés­hez, részben azért, hogy elérjék a hatalom és a gazdagság új, az Egye­sült Államok által felállított standardjait, részben pedig azért, hogy helyt­álljanak abban a versenyben, amelyet az amerikai társasági tőke invázi­ója támasztott soraikban. Az eredmény a termelési kapacitás korábban példátlan kiterjedése volt, amelyhez hozzátartoztak azok az új felhalmo­zási struktúrák, amelyeknek e század első felében az Egyesült Államok volt az úttörője.

Az új felhalmozási struktúrákkal ugyanakkor együtt járt az európai munkaerő társadalmi súlyának hatalmas megnövekedése, amelyet jel­zett egy olyan sztrájkhullám is az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején, amely jelentős hasonlóságokat mutatott az 1930s-as és 40-es évek amerikai sztrájkmozgalmával.

Először: ez a hullám jelentős mértékben szintén az ipari proletariá­tus egyszerű tagjainak önmozgósító és önszervező képességén alapult. A korábban létező munkásszervezetek, ideológiai orientációjuktól füg­getlenül, nem játszottak szerepet a harcok kezdeményezésében, és csak akkor kapcsolódtak be a mozgalom vezetésébe és szervezésébe, amikor ez már képesnek bizonyult önállóan is fennmaradni és alternatív szervezeti struktúrákat kifejleszteni. Az új mozgalmak és a meglévő munkásszervezetek gyakran konfliktusba is kerültek egymással, amikor az utóbbiak megpróbálták rákényszeríteni az előbbiekre saját politikai céljaikat, az előbbiek pedig azért harcoltak, hogy elnyerjék függetlensé­güket az olyan célkitűzésektől, amelyek túlmentek a proletár társadalmi állapot keretein.

Másodszor: az ipari proletariátus önmozgósításának és önszerveződé­sének az alapja teljesen a proletár társadalmi állapoton belüli tényezőkben rejlett. Az önmozgósítás spontán és kollektív válasz volt a tőke arra irányu­ló kísérleteire, hogy az erősödő világgazdasági verseny nyomását a telje­sítmény díjazásának megnyirbálásával (elsődlegesen nagyobb munkatelje­sítmények követelése révén) a munkaerőre hárítsa. Az önszerveződés pe­dig a munkafolyamat technikai szervezetének felhasználása volt a lázadás szétszórt aktusainak koordinálására.

Harmadszor: a mozgalom rendkívül sikeres volt, nem csak közvetlen céljait tekintve, hanem abban is, hogy az uralkodó osztályokat a munka – e küzdelmekben bebizonyosodott – társadalmi erejéhez való alkalmazkodás­ra kényszerítse. 1968 és 1973 között a munkateljesítmény díjazása ug­rásszerűen felszökött egész Nyugat-Európában, közel kerülve az észak-amerikai standardokhoz. Ugyanekkor – vagy röviddel ezután – az ipari pro­letariátus polgári és politikai jogainak még számos nyugat-európai ország­ban érvényben lévő formai és tartalmi megszorításai repedezni kezdtek.

A transznacionális expanzió

A munka társadalmi erejének elfogadása irányába mutató folyamat azonban végül lelassult és azután meg is állt, mégpedig a termelési fo­lyamat expanziójának a világgazdaság perifériálisabb részei felé való át­irányítása miatt. 1968-ig a termelési folyamat transznacionális expanzió­ja – amennyiben például a közvetlen külföldi beruházásokon lemérhetjük – elsődlegesen amerikai jelenség volt, míg ennek európai megfelelői a korábbi gyarmati működés és tapasztalatok maradványai voltak. A ki­csiny és gazdag országokban (például Svédországban és Svájcban) ke­letkezett kapitalista vállalatok szintén részt vettek az ilyen típusú terjesz­kedésben, de a nagyobb és dinamikusabb centrum országok, mint Né­metország és Japán vállalatai feltűnő módon távol maradtak a transzna­cionális termelési és elosztási hálózatok kiépítésétől.

Azután, 1968 és 1973 között végbemerd a közvetlen külföldi beruhá­zások hirtelen felgyorsulása, amelyben a korábbi lemaradók, különösen Japán, vezető szerepet játszottak. 1988-ra a transznacionális termelési ós elosztási hálózatok feletti irányítás az összes centrum-nemzet tőkéjé­nek közös sajátságává vált, élen a japán tőkével, amely közel áll ahhoz, hogy kiterjedésében és méreteiben túlszárnyalja az amerikait. Japán ve­zető szerepe a közvetlen külföldi beruházásoknak az 1970-es és 80-as években bekövetkezett hirtelen felgyorsulásában nem pusztán a kivéte­lesen magas hazai növekedési ráták következménye volt. Ezek a növe­kedési ráták a munka-töke viszony világgazdasági trendjei anticipálásának és a hozzájuk való gyors alkalmazkodásnak az eredményei voltak, amely alkalmazkodás együtt járt ezekkel a trendekkel, sőt, ezek hátterét alkotta. Mihelyt a hazai sztrájkmozgalom és a munkaerőre fordított költ­ségek emelkedni kezdtek, a japán tőke sürgősen külföldre helyezte át azokat a termelési folyamatokat, amelyek a legjobban függtek az olcsó munkaerő-kínálattól. S ami még fontosabb volt, a japán tőke – nem úgy, mint az amerikai – elsődlegesen inkább a költségek csökkentésére, mintsem a befolyó haszon növelésére törekedett.¹⁴

Az 1970-es és 80-as évek transznacionális tőkeexpanziójában betöl­tött japán vezető szerep azoknak a nehézségeknek az előrelátásán ala­pult, amelyeket a társasági tőke struktúráinak az egész centrum-zónára való kiterjesztése teremt a tőkefelhalmozás számára. Mindaddig, amíg a társasági tőke majdnem kizárólag amerikai jelenség volt, az amerikai társaságok nagy gonddal kiválaszthatták a lehetőségek széles skálájáról azokat a helyszíneket, ahol menedzseri hierarchiájuk értékesítésére tö­rekedtek. A versenynek ez a hiánya volt a legjelentősebb oka annak, amiért az Egyesült Államok társasági tőkéje az 1950-es években és az 1960-as évek túlnyomó része alatt egyidejűleg terjeszthette ki termelési bázisát külföldön és otthon; elfogadhatta a munkaerő társadalmi erejét, amely ezzel a terjeszkedéssel együtt járt; és növelhette az irányítása alatt álló egységek profitjának összegét. Az 1960-as évek vége felé és az 1970-es évek elején azonban az amerikai tőke nagymértékben kiter­jeszkedett menedzseri hierarchiái már nem egyedül keresték az eredeti területükön kívüli értékesítés lehetőségeit. A nyugat-európai és a japán kapitalista vállalatok ugyanazon típusú vállalkozói lehetőségeket és haj­lamokat fejlesztették ki, miközben viszont a profitáblilis expanzió hasonló esélyeit kínáló helyszínek száma csökkent. Nyugat-Európa, amely az amerikai tőke külső értékesítésének elsődleges helyszíne volt, maga is profitábilis külső levezetési lehetőséget keresett a maga túlságosan megnőtt technostruktúrái számára. A közvetlen külföldi beruházás le­hetőségei a világ többi részén szűkre szabottak voltak, mégpedig hol a termelés és az elosztás fölötti központosított állami irányítás (mint a kommunista országokban), hol a tömeges nyomor (mint a legtöbb har­madik világbeli országban), hol pedig e kettő kombinációja miatt.

Az 1970-es és 1980-as évek költségcsökkentési versenyének mé­lyebb gyökerei erre a „túlzsúfoltsággal" járó szituációra vezethetők vissza – azaz egy olyan helyzetre, amelyben túl sok társasági tőkés struktúra „vadászott" a túl kevés profitábilis expanziós lehetőségeket kí­náló helyszínre. Az 1970-es években az államoknak és cégeknek arra tett kísérletei, hogy fenntartsák a termelési kapacitások bővülését, és beillesszék a rendszerbe a munka ezzel járó megnövekedett társadalmi erejét, egyszerűen az inflációs nyomás erősödésében végződtek. Ez az inflációs nyomás azután megnövelte a költségcsökkentés profitabilitását és a spekulációs tevékenységek vonzóerejét, ami az 1980-as években ennek megfelelően növekvő pénzforrásokat, és vállalkozói energiákat vonzott ebbe az irányba.

A pénzügyi spekulációk és a költségcsökkentő aktivitás tehát a tár­sasági tőke arra való növekvő képtelenségét tükrözik, hogy alkalmaz­kodjék a munkaerő növekvő társadalmi súlyához, mely pedig saját ter­jeszkedésének a velejárója. E tevékenységek fő hatása a tömeges nyo­mornak korlátozott, mindazonáltal nagyon is reális terjedése volt a cent­rumzóna felé. A jelenség különböző formákat öltött: eső reálbérek (elsődlegesen az Egyesült Államokban), növekvő munkanélküliség (el­sődlegesen Nyugat-Európában), és a proletár jövedelmek teljesítmény­ben való ellenértékének a növekedése, majdnem minden centrum or­szágban.

A tömeges nyomornak ez a növekedése nem párosult a munka tár­sadalmi erejének arányos csökkenésével. A pénzügyi spekuláció a tár­saságok terjeszkedése és a munka növekvő társadalmi ereje közötti in­kompatibilitás kialakulását tükrözi. Nem állíthatja meg a másodikat anél­kül, hogy meg ne állítaná az elsőt. Ennek a jelenségnek a fő hatása az, hogy aláássa azt a társadalmi konszenzust, amelyen a töke uralma a második világháború óta alapult.

A költségcsökkentés

Ami a termelési költségek csökkentésére irányuló aktivitást illeti, ez há­rom fő formát öltött, a) A drágább munkaerőforrások olcsóbbakkal való pótlását minden egyes centrum országon belül – aminek a fizetett bérmunkaerő-szükségletnek egyre inkább a női munkaerővel való fedezése volt a legfontosabb, az első generációs, gyakran illegális bevándorló munkaerő felhasználása pedig a második legfontosabb tényezője, b) A drágább munkaerő olcsóbbal való pótlása az államhatárokon keresztül, különösen a centrum és a perifériálisabb régiók viszonylatában – itt a legfontosabb momentumok az üzemek áttelepítése és a hazai termelési importtal való pótlása, c) A proletár munkaerőnek szellemi és tudomá­nyos munkaerővel való pótlása a termelési folyamatban – aminek a leg­fontosabb összetevői az automatizálás és a tudományra alapozott tech­nológiák felhasználása.

Az első két fajta pótlás (a munkaerőforrások illetve a munkaerő ol­csóbbal pótlása) messze a legjelentősebb tényezője volt annak, hogy a tömeges nyomor (újra) terjedni kezdett a centrum országokban élő prole­tariátus körében. Mégsem jelenti egyik sem önmagában a világ proletari­átus egészében vett társadalmi erejének csökkenését. Csak a társadal­mi erő transzferálása ment végbe a világproletariátus egyik részétől a másikhoz. A centrum országokon belüli munkaerőpótlás a társa­dalmi erőt az ipari proletariátus férfitagjaitól átviszi a nőkhöz és a hazaiaktól a bevándorlókhoz; az államhatárokon keresztüli munka­erőpótlás pedig az egyik állam proletariátusától a másik államéhoz. Mindkét úton más kezekbe kerül a társadalmi erő, de az ipari proletariá­tus kezében marad.

Az automatizálás és a tudományra alapozott technológiák ezzel szemben a jelenlegi összetételű proletariátus társadalmi erejének a csökkenését jelentik. Azzal, hogy a termelés minősége és mennyisége feletti ellenőrzést az alárendelt bérmunkásoktól menedzserekhez, értel­miségiekhez és tudósokhoz telepítik át, ez a fajta pótlás a társadalmi erőt a tartalmi értelemben proletarizálódott bérmunkásoktól olyan mun­kásokra ruházza át, akik a legjobb esetben is csak abban a formális ér­telemben proletarizáltak, hogy bérért vagy fizetésért dolgoznak. Azon­ban minél erősebb ez a tendencia, és minél nagyobb a menedzseri és tudományos munkaerő szerepe a termelési folyamatok egészé­ben, annál erősebb tendencia mutatkozik a tőke részéről arra, hogy ezt a munkaerőt a saját uralmának vesse alá, és így proletarizálódását valóságosabbá tegye, mint amilyen eddig volt. Ebben az esetben ezért arról van szó, hogy a társadalmi erőt kiveszik ugyan az ipari proletariátus kezéből, de ez csak méreteinek és hatalmának jövőbe­li növekedését készíti elő.

Ebből következik, hogy a proletariátusnak a centrum országokban romló életfeltételei nem annyira társadalmi erejének elvesztésével, mint inkább jelenlegi és jövőbeli csoportjai közötti újraelosztásával párosul­nak. A társadalmi hatalom és a tömeges nyomor többé már nem polari­zálódik oly mértékben a világproletariátus különböző szegmentumai kö­zött, mint a huszadik század közepén. A tömeges nyomor terjedni kezdett a centrum proletariátusa felé, miközben a társadalmi erő lassan leszivárog a periféria és a félperiféria proletariátusához. Rö­viden: közeledünk a Marx és Engels által a Kiáltványban elképzelt forga­tókönyvhöz – ahhoz a forgatókönyvhöz, amelyben a munkaerő társadal­mi ereje és tömeges nyomora inkább ugyanazt az emberanyagot, mint­sem a világproletariátus különböző és elkülönült részeit érintik.

Bizonyos, hogy a társadalmi erő és az anyagi nélkülözés még min­dig rendkívül egyenlőtlenül vannak elosztva a világproletariátus külön­böző összetevői között. Amennyire képesek vagyunk megjósolni, ez az egyenlőtlenség még hosszú ideig fennmarad. Mégis, a huszadik század első felének az a tendenciája, miszerint a munkaerő társadalmi súlya és tömeges nyomora mindinkább polarizálódik a világgazdaság különböző és térben is elkülönült régiói között, elkezdett megfordulni. 1948 és 1968 között az a társadalmi befolyás, amelyet korábban csaknem kizárólag az angolszász világ proletariátusa élvezett, átterjedt az egész centrum-zó­na ipari proletariátusára, amely idővel magába foglalta Nyugat-Európa legnagyobb részét és Japánt, miközben a tömeges nyomor uralkodó ta­pasztalata maradt a harmadik világ proletarizálódott és félproletár töme­geinek. 1968-körültől azonban ez a polarizálódás hátrányossá vált a tár­sasági tőke további terjeszkedése számára. A centrum országokban a munka megnövekedett társadalmi ereje kezdett komolyan ellentétbe ke­rülni a tőkének a termelési folyamat feletti uralmával. A perifériális régi­ókban a munka megnövekedett tömeges nyomora aláásta a tőke ural­mának legitimációját, beszűkítette a piacokat és ütközött a proletariátus hatalmas részeinek termelési célokra való mozgósításával.

Szembesülve további expanziójának ezekkel az ellentétes és egymást kölcsönösen erősítő akadályaival, a társasági tőke azóta is azzal próbálja meg leküzdeni nehézségeit, hogy a világgazdaság félperifériája és perifériája tömeges nyomorára támaszkodva nyo­mást fejt ki a centrumban a munka társadalmi erejével szemben. Az ilyen törekvéseket megkönnyítette a világpiac tovább folytatódó rekonst­rukciója, amely 1968 óta egyre inkább függetlenné vált a specifikusan amerikai érdekektől és hatalomtól. Ez egyebek között a termelési és el­osztási folyamatok egyre szélesedő és mélyülő transznacionális szerve­zését tükrözi, amelynek révén a társasági tőke – nemzeti hovatartozásá­tól függetlenül – megpróbálja figyelmen kívül hagyni, korlátozni és aláás­ni a munka társadalmi erejét a centrumban.

A proletariátus átalakítása

Az eredmény: jelentős átalakulás abban az emberanyagban, amely az ipar állandó és tartalék seregót alkotja. Összehasonlítva a húsz évvel ezelőtti helyzettel, a világ aktív ipari seregének sokkal nagyobb ré­sze helyezkedik el ma a világgazdaság perifériáján vagy félperiféri­áján, miközben az állandó sereg a centrum országok alsóbb rétege­iben nagyszámú nőt és bevándorlót foglal magában, felsőbb réte­geiben pedig egyre több proletarizált intellektuelt és tudóst. Ez az átalakítás számottevő nyomást jelent a centrumnak az állandó sereg al­só és középső rétegeiben alkalmazott hazai férfi munkásaira, hogy fo­gadjanak el alacsonyabb szintű juttatást ugyanazért a teljesítményért, különben kiszorítják őket az állandó seregből.

Az életstandardoknak ilyetén való romlásával szembeni ellenállás a centrum országokban eddig jobbára gyenge és hatástalan volt, főleg mi­vel az ipari proletariátus ama rétegeit, amelyek ezt az életszínvonal rom­lást a legközvetlenebbül tapasztalták, egyszersmind a társadalmi erő csökkenése is érintette, miközben azok a rétegek, amelyeknek társadal­mi ereje növekedett, eddig nem tapasztalták az életstandardok je­lentősebb romlását. A nők ós a bevándorlók esetében, akik az ipari pro­letariátus alsó sorait elfoglalták, két körülmény enyhítette az életszínvo­nal romlás hatását. Egyfelől a teljesítményükért kapott díjazás standardjai korábbi foglalkozásaikban számos esetben még alacsonyabbak voltak, mint az aktív ipari sereg ama alsóbb rétegeiben, amelyeknek tagjaivá váltak. Másfelől gyakran még úgy tekintik munkateljesítményük jutalmát, mint más jövedelemforrásaik kiegészítését, teljesítményüket pedig mint rendszeres munkavégzésükhöz hozzájáruló átmeneti pluszmunkát. A teljesítmény alacsony díjazását tehát nagyobb türelemmel viselik, mint feltehetően viselnék akkor, ha a béreket úgy fognák fel, mint a jövede­lem egyetlen vagy elsődleges forrását, és ha a teljesítményeket állandó pluszmunkának tekintenék.

Mindkét körülmény inherensen átmeneti jellegű. Idővel a teljesít­mény jutalmának standardjait inkább a jelenlegi, mintsem a múltbeli fel­tételek alakítják ki. Ezenfelül minél elterjedtebbé válik a női és a beván­dorló munkaerő felhasználása az állandó ipari sereg alsóbb rétegeiben, annál inkább válnak ezek az alacsony bérek a jövedelem fő forrásává, a magas munkateljesítmény pedig élethossziglani kényszerré. Amikor ez végbemegy, a beletörődés a nyílt lázadásnak adja át a helyét, amelyben a nők és a bevándorlók társadalmi ereje a centrumban növekvő töme­ges nyomor hulláma ellen fordul. Már az 1970-es és 1980-as években a centrum országokban a nők és a bevándorlók erős hajlandóságot mutat­tak a lázadásra és társadalmi erejük felhasználására, de még várnunk kell egy specifikusan, az ő panaszaikra összpontosuló jelentős ipari konfliktushullámra. Ha és amikor ez bekövetkezik, az ilyen forrongáshul­lám pozitíve és negatíve egybe fog kapcsolódni az állandó ipari sereg felsőbb rétegeiben keletkező tiltakozó mozgalmakkal.

Ezeket a felső rétegeket növekvő mértékben értelmiségiek és tudó­sok alkotják, akik a termelési feladatok egyre bővülő körét veszik át. Je­lenleg ők a legfőbb haszonélvezői a folytatódó költségcsökkentési ver­senynek, amely megnöveli a munkaerejükre irányuló keresletet, és vi­szonylag olcsó luxusokat biztosít számukra. De ahogyan nő a súlyuk a tőke termelésiköltség-szerkezetében, egyre inkább ők lesznek kiszemel­ve a költségcsökkentési verseny fő áldozataiul. Ezen a ponton az ipari állandó seregnek ezek a felső rétegei várhatóan szintén tiltakozó moz­galmak formájában fogjak mozgósítani társadalmi erejüket, hogy meg­előzzek a tömeges nyomor átterjedését saját soraikra.

Ezek a centrum jövőjének mozgalmai. De a félperiférián a jövő már megkezdődött Az 1980-as évek a munkaerő-nyugtalanságjelentős ki­robbanásainak voltak tanúi, olyan, egymástól távoli országokban, mint Lengyelország, Dél-Afrika és Dél-Korea – hogy csak a legjelentősebb eseteket említsük. A radikálisan különböző politikai rendszerek és társa­dalmi struktúrák ellenére ezek a robbanások jelentős közös vonásokat mutatnak, amelyek közül néhány hasonlít azokra, melyeket korábban az osztályharc 1930-as és 1940-es évekbeli amerikai, és a kései 1960-as és korai 1970-es évekbeli nyugat-európai hullámainak tulajdonítottunk. Mindegyik említett esetben az ipari konfliktusok az ipari proletariátus egyszerű tagjainak önmozgósítási és önszervezési képességén alapul­tak. A proletariátus eme önszervezési képességének az alapja teljes mértékben a proletár állapot sajátságaiban rejlett, abban az alapvető diszkrepanciában, amely az ipari proletariátus új társadalmi ereje és régről fennmaradt tömeges nyomora között kialakult.

A hasonlóságok ezekben a vonatkozásokban megdöbbentőek. Mindazonáltal a legutóbbi hullám és a korábbi hullámok közötti különb­ségek nem kevésbé jelentősek, mint a hasonlóságok. Ezeket a mozgal­makat éppen olyan nehéz volt elnyomni, mint a korábbiakat, de sokkal nehezebb volt a rendszerbe beépíteni őket. Ennek az oka nem a mun­kások követeléseiben rejlett, amelyek messze elemibb jellegűek voltak, mint a korábbi hullámok során, hanem az államoknak és a tőkének kor­látozott képességében arra, hogy a félperiférián alkalmazkodni tudjanak akár a legelemibb kívánságokhoz. Az eredmény könnyen lehet egy, a Marx és Engels által a Kiáltványban elképzelt típusú, helyi társadalmi küzdelem által meghatározott szituáció.

A marxizmus krízise világtörténelmi perspektívában

Az az érvelés, amely szerint a Kiáltvány jóslatai a nemzetközi munkás­mozgalmat illetően relevánsabbak lehetnek a következő 50-60, mint voltak az utolsó 90-100 évben, úgy tűnik, ellentmondásban van a szer­vezett munka és a marxista szervezetek jelenlegi válságával. Nem lehet tagadni, hogy az utolsó 15-20 évben a szakszervezetek, a munkáspár­tok és a szocialista kormányzatok által uralt államok – különösen a kom­munista változathoz tartozók – mind jelentős nyomás alatt álltak, mely az elé a választás elé állította őket, hogy vagy átstrukturálják önmagukat és megváltoztatják orientációjukat, vagy pedig szembe kell nézniük a hanyatlással. Ennek a nyomásnak a fennállása azonban egyáltalán nem összeegyeztethetetlen az itt kifejtett érveléssel. Ellenkezőleg, további, azt alátámasztó bizonyítékot szolgáltat.

Mint az összes többi társadalmi szervezet, a proletár szervezetek is (akár marxisták, akár nem) olyan stratégiákat követnek és olyan struktúrákat építenek ki, melyek azokat a történelmi körülményeket tükrözik, amelyek között létrejöttek, és a legtöbbször ugyanazt a fajta stratégiát és struktúrát sokáig megtartják azután is, hogy a ke­letkezésükkor uralkodó körülmények megváltoztak. Azok a proletár ideológiák és szervezetek, amelyekre most nyomás nehezedik, hogy vagy változzanak meg, vagy nézzenek szembe saját elkerülhetetlen ha­nyatlásukkal, mind a huszadik század első felére jellemző történelmi kö­rülményeket tükrözik – egy olyan időszak körülményért, amelyben a ka­pitalista világgazdaság alapvetően eltávolodott a Kiáltványban vázolt fejlődési forgatókönyvtől. Abban a mértékben, ahogyan a kapitalista vi­lággazdaság megint kezd közelebb kerülni ehhez a forgatókönyvhöz, csak azt lehet várni, hogy mindazok a szervezetek, amelyeknek straté­giái és struktúrái egy korábbi időszak történelmi körülményeit tükrözik, alapvető kihívások elé kerülnek és a hanyatlás perspektívájával szembe­sülnek. Néhányan közülük képesek lehetnek arra, hogy egyszerű straté­giaváltás révén megelőzzék a hanyatlást, és akár prosperáljanak is. Má­sok ugyanezt az eredményt csak mély átstrukturálódási folyamat révén érhetik el. Megint mások pedig mindenképpen hanyatlani fognak, bármit tesznek is.

Konkrétabban megfogalmazva, Marx feltételezte, hogy a világpiac uralma folyamatosan elegyíteni fogja a kapitalista világgazdaság egyes helyszínein belül és a különböző helyszínek között a munka növekvő tár­sadalmi erejét ós növekvő tömeges nyomorát. Ténylegesen hosszú időn át ez nem történt meg. A huszadik század első felében az államközi ha­talmi harc eszkalálódása először csorbította, aztán lerombolta a világpi­ac működését. A munka társadalmi ereje és tömeges nyomora gyorsab­ban növekedett, mint valaha, de polarizált módon, úgy, hogy a proletari­átus bizonyos régiókban elsődlegesen társadalmi befolyásának, más ré­giókban pedig tömeges nyomorának növekedését érte meg. Ahogyan Marx megjósolta, a munka növekvő társadalmi súlya és a növekvő tö­meges nyomor felé mutató tendenciáknak ez az erősödése hatalmas impulzust adott a proletár osztályharc, ideológiák és szervezetek terje­désének. De az a polarizált mód, ahogyan ez a két tendencia megvaló­sult, a proletár osztályharcot, ideológiákat és szervezeteket arra késztet­te, hogy olyan vonalakon fejlődjenek, amelyeket Marx nem látott előre, és nem is javasolt.

Az a feltevés, hogy a két tendencia a kapitalista világgazdaságon belül ugyanazt az emberanyagot fogja érinteni, lényegi összetevője volt a világ szocialista átalakulásáról szóló marxi elméletnek. Csak ezen fel­tevés mellett lehettek volna a világ proletariátusának mindennapos har­cai alapvetően forradalmiak abban az értelemben, hogy az államokkal és a tőkével szembeszegezhetnek egy olyan társadalmi erőt, amelyet ezek sem elnyomni, sem a rendszerbe beilleszteni nem lettek volna ké­pesek. A szocialista forradalom az a hosszú távú hatalmas folyamat eb­ben az elméletben, amelynek révén ezeknek a harcoknak az összessé­ge rákényszerít a világ burzsoáziájára egy olyan rendet, amely a kény­szer és a verseny helyett a konszenzuson és a kooperáción alapszik.

Ezen a folyamaton belül a forradalmi élcsapatoknak, ha lett volna valamilyen szerepük, ez inkább morális és oktató, mintsem politikai jel­legű lett volna. A Kiáltvány szerint – mint fentebb idéztük – a valódi forradalmi élcsapatoknak (a „kommunistáknak") nem szabad külön pártokat alapítaniuk a többi munkáspártokkal szemben; nem en­gedhető meg, hogy saját, a proletariátus egészének érdekeitől elkü­lönült és azoktól eltérő érdekeket fejlesszenek ki; és nem állíthat­nak fel szektás alapelveket a munkásmozgalmak irányítását és ala­kítását illetően. Inkább arra kell korlátozódniuk, hogy a proletariátus küzdelmein belül az egész világproletariátusnak és a mozgalom egészé­nek a közös érdekeit fejezzék ki és képviseljék. Ezzel a listával kap­csolatban, mely azt tartalmazza, mit nem szabad tenniük a forradal­mi élcsapatoknak, az a legmegdöbbentőbb, hogy ez pontosan azoknak a dolgoknak a felsorolása, amiket a marxisták, kollektív történelmi tényezővé válásuk során a valóságban megtettek.

Az első dolog, amibe a marxisták a tizenkilencedik század végén belefogtak, a más munkáspártokkal versengő és gyakran velük szem­benálló elkülönült munkáspártok alakítása volt. Tényszerűen éppen az elkülönült politikai pártoknak ez a kialakítása jelzi a marxizmusnak mint hatékony történelmi tényezőnek és közös ideológiai entitásnak a volta­képpeni megszületését.

Hamarosan ezután a revizionizmus-vita kipurgálta a marxizmusból azt az elképzelést, hogy a konkrét proletár osztályharc mozgalmának elsőbbsége van a forradalmi élcsapat által felállított (szocialista vagy más) alapelvek felett. Ez a fejlemény implicit felhívás volt arra, hogy par­tikuláris alapelvek váljanak a proletariátus melletti valódi elkötelezettség kritériumává, és ennélfogva a forradalmi élcsapatoknak a voltaképpeni proletár mozgalmakat irányító és alakító tevékenysége is irányelvvé vál­jék – ami azonnal meg is történt. Amikor ennek az útnak egyik változata megteremtette a marxizmus első területi bázisát (az orosz birodalmat), a forradalmi élcsapatnak a mozgalom feletti szupremáciájáról szóló leni­nista elmélet a marxista ortodoxia központi tanítása lett.

Végül, miután megszerzett magának egy bizonyos területet, amely felett uralkodott, a marxizmus, mint ortodoxia kifejlesztette a saját érde­keit, amelyek sem szükségszerűen, sem nyilvánvalóan nem estek egy­be a világ proletariátusának tulajdonítható érdekekkel. Az államhatalom megragadását követő gyilkos belső harcok az orosz birodalomban a marxizmust kényszerítő uralomként (a pártnak az állam, és az állam­nak a civil társadalom feletti uralmaként) definiálták újra; a cél nem annyira a proletariátus felszabadításának mint olyannak az elérése volt, hanem a kapitalista világgazdaság centrum országainak a gaz­dagságával és hatalmával való lépéstartás vagy a hozzájuk való fel­zárkózás. Ez a stratégia a Szovjetuniót szuperhatalommá tette, és segí­tett elérni a marxista uralom alatt álló területek rendkívüli mértékű kiter­jesztését. Az erőszakos hatalomgyakorlás és az iparosítás váltak az or­todoxia új központi tanításává.

Párt, osztály és állam

Marx örökségének e növekvő megtagadása ellenére a marxizmus to­vábbra is azt deklarálta, hogy az egész világproletariátus és a nemzet­közi munkásmozgalom közös érdekeit képviseli. Ez az állítás azonban egyre inkább elvesztette minden tartalmát azzal, ahogy a nemzetközi proletariátus érdekeit folyamatosan újradefiniálták, mindig úgy, hogy megfeleljenek a marxista szervezetek (államok, pártok, szakszerveze­tek) hatalmi érdekeinek. A világproletariátus érdekeit kezdettől fogva úgy definiálták, hogy először is kizárták belőle a világproletariátus ama részeinek (az úgynevezett „munkásarisztokráciának") az anyagi érdekeit, amelyek elvetették a marxista pártok szükségszerű szere­pét saját felszabadításuk kivívásában, másodszor pedig belefoglal­ták a marxista szervezetek hatalmi érdekeit, függetlenül attól, hogy ezek mennyire vettek részt a tényleges proletár osztályharcban. Az­után amikor a marxista szervezetek közé odatartozott már a Szov­jetunió is, a világproletariátus közös érdekeit úgy határozták meg, hogy elsőbbséget adtak a marxista hatalom Szovjetunión belüli megszilárdulásának és a Szovjetunió helyzete konszolidálásának a vi­lág államai között. Végül, amikor a Szovjetunió szuperhatalommá vált, és harcba bocsátkozott a világ feletti hegemóniáért az USA-val, a világ­proletariátus érdekeit megint csak újradefiniálták, úgy, hogy megfelelje­nek a Szovjetunió érdekeinek e küzdelemben.

Ez a történelmi út (amelynek során Marx örökségét sorozatosan és halmozódó mértékben megtagadták olyan egyének, csoportok és szer­vezetek, amelyek mindennek ellenére továbbra is igényt tartottak erre az örökségre), nem a marxizmus „elárulását" írja le, bármit jelentsen is ez. Inkább annak írja le a marxizmust, ami: egy történelmi alakulatnak, amely a marxi örökségben jelzett tendenciák tényleges kibontakozásá­hoz alkalmazkodik, olyan körülmények között, melyeket ez az örökség nem látott előre. Vagy, másképpen megfogalmazva, a marxizmust Marx jóhiszemű követői hozták létre, de olyan történelmi körülmények között, amelyeket nem láttak előre, és nem is ők alakítottak ki.

Az államközi hatalmi harc eszkalálódása és a világpiac uralmá­nak ezzel együtt járó összeomlása Marx követőire rákényszerítette annak történelmi szükségszerűségét, hogy olyan stratégiai alterna­tívák között válasszanak, amelyek Marx számára egyáltalán nem voltak alternatívák. Ahogyan fentebb érveltünk, a szóban forgó vá­lasztás annak kérdése volt, vajon a világproletariátusnak azzal a ré­szével építsenek-e ki szervezeti kapcsolatot, amely a legközvetle­nebbül és a legrendszeresebben a növekvő tömeges nyomort élte meg, vagy azzal, amely a növekvő társadalmi befolyás felé mutató tendenciákat tapasztalta. A választást a két tendenciának a világ­gazdaságon belüli növekvő térbeli szétválása kényszerítette ki. Marx azt gondolta és remélte, hogy ez az embrionális formában már az ő korában megfigyelhető szétválás idővel csökkenni fog. Ehelyett az ál­lamok közötti harc eszkalálódása mindkét tendenciát felerősítette, és nö­velte térbeli szétválásukat. Innen tehát annak kényszerűsége, hogy kö­zöttük választani kellett, mégpedig haladéktalanul.

Amikor Bernstein ezt a kérdést felvetette, és a világproletariátus erősebb szegmentumaival való szervezeti kapcsolatok kifejlesztését ja­vasolta, a marxisták csaknem egyhangúan elvetették javaslatát, forra­dalmi vagy reformista beállítottságuktól függetlenül. Ennek a majdnem egyhangú elutasításnak a valóságos okai, melyek a következő évtize­dekre kijelölték a marxizmus útját, kívül esnek e tanulmány körén. Mind­össze annyit kell kimutatnunk, hogy ezek az okok olyan motivációknak tulajdoníthatók, amelyek semmi esetre sem mondtak ellen a marxi örök­ség betűjének és szellemének.

A világproletariátusnak inkább a gyengébb, mintsem az erősebb ré­szével kiépített szervezeti kapcsolatok kettős előnyt adtak a marxisták­nak. Először is ez a lehetőség a világproletariátus tömeges nyomorán való erkölcsi felháborodásuk érzésére apellált, amely kétségkívül sokuk számára döntő motivációja volt annak, hogy Marx nyomdokaiba lépje­nek. Másodszor, ez a megoldás önbecsülésük érzésére apellált – azt sugallta, hogy van valami, amit személy szerint ők tehetnek azért, hogy legyőzzék a világproletariátus nyomorát, ami kétségkívül szerepet ját­szott abban, hogy belevetették magukat a munkásosztály politikai tevé­kenységébe.

Bernstein választása a marxisták számára mindkét szempontból előnytelen volt. Ha a tőkefelhalmozás adja meg a munkásosztálynak azt a társadalmi erőt, amely a tömeges nyomor megszüntetéséhez szüksé­ges, akkor a marxisták – vagy legalábbis legtöbbjük – motiváció vagy funkció nélkül maradnak: az erkölcsi felháborodás igazolhatatlan, mivel a tömeges nyomor átmeneti jelenség; az önbecsülésnek pedig nincs he­lye, mivel a munkásosztálynak megvan az ereje önmaga felszabadításá­hoz. Plauzibilisnek tűnik elfogadni, hogy ez az egyik be nem vallott, de jelentős oka annak, miért vetették el a marxisták Bernstein választását, és a történelmi marxizmust mind elméleti, mind gyakorlati vonatkozás­ban miért inkább a munka növekvő tömeges nyomorára, mint annak nö­vekvő társadalmi erejére alapozták.

Kettős behelyettesítés

Bármelyek voltak is a motivációi, ez a végzetes döntés volt, nem csak a marxizmus, hanem a világproletariátus, a világ munkásmoz­galma és a kapitalista világrendszer számára is. Ez a döntés rá-kényszerített a marxistákra egy kettős behelyettesítést, amely nagyban megnövelte a világ átalakítására való lehetőségeiket, de ugyanakkor egyre jobban el is távolította őket a marxi örökség betűjétől és szellemétől. Először rákényszerítette a marxistákra azt a történelmi szükségszerűséget, hogy saját maguk által létrehozott szer­vezetekkel helyettesítsék a proletariátus és más alárendelt csoportok és osztályok spontán lázadását kifejező tömegszervezeteket. Azután, mikor már hatalmon voltak, rákényszerítette a marxista szervezetekre azt a történelmi szükségszerűséget, hogy önmagukkal helyettesítsék a bur­zsoáziának és más uralkodó csoportoknak szervezeteit is azoknak a ké­nyelmetlen feladatoknak az elvégzésében, amelyeket utóbbiak nem tud­tak vagy nem akartak elvégezni.

Ez a két behelyettesítés (az első elsődlegesen Lenin, a második Sztálin nevével kapcsolódik össze), kiegészíti egymást abban az érte­lemben, hogy az első előkészítette a másodikat, a második pedig, amennyire csak a cselekvők képesek voltak rá, kiteljesítette az első által elkezdett munkát. De bármi legyen is e lépések egymáshoz való viszo­nya, mindkét behelyettesítés a marxistáknak abban a korábbi döntésé­ben gyökerezett, hogy a forradalmi elmélet és cselekvés társadalmi alapjául inkább a munka tömeges nyomorát, mintsem növekvő társadal­mi erejét választják. A növekvő tömeges nyomor szükséges feltétele volt a hatalom forradalmi megszerzésére irányuló lenini stratégia sikerének. De mihelyt megszerezték az államhatalmat, a tömeges nyomor komoly korlátozó tényezővé lett a tekintetben, hogy Lenin és utódai mit kezdhet­tek ezzel a hatalommal.

A korábbi uralkodó osztályok képtelensége vagy hiányzó hajlandó­sága arra, hogy az eszkalálódó államközi erőszak szituációjában alap­vető védelmet (mindenekelőtt katonai védelmet) nyújtsanak a proletariá­tusnak és más alávetett csoportoknak, bukásuk elsődleges tényezője volt. A marxista szervezetek tehát csak akkor remélhették, hogy hatal­mon maradnak, ha a proletariátusnak és más alárendelt csoportoknak és osztályoknak megfelelőbb védelmet adnak, mint a korábbi uralkodó csoportok. A gyakorlatban ez azt jelentette – vagy legalábbis így tűnt a marxista hatalom megszilárdításában részt vevő összes történelmi sze­replőnek –, hogy az államok rendszerében fel kell zárkózni a nagyhatal­mak katonai-ipari komplexumaihoz, vagy legalábbis lépést kell tartani velük.

A tömeges nyomor enyhítése mindezek alapján alárendelődött en­nek az új célnak. Mivel a katonai-ipari elmaradottság az egyik döntő, ha nem a döntő oka volt a proletariátus növekvő nyomorának az Orosz Bi­rodalomban, a marxista hatalom szovjetunióbeli megszilárdításán mun­kálkodók számára egészen ésszerűnek tűnt annak az elfogadása, hogy magának a tömeges nyomornak az enyhítése is a nehézipar fejlesztésé­vel kezdődhet meg. Ez a feltevés azonban korántsem tűnt ugyanilyen ésszerűnek a szovjet állampolgárok hatalmas tömege számára (beleért­ve nagyszámú proletárt is), akiknek az életmódját a tömeges nyomor vi­szonyai között szétrombolta a nehézipar fejlesztése. Figyelembe véve ezt az ellenállást, a nehézipar fejlesztésének szükséges kiegészítőjévé várt az erőszakos uralom.

A Szovjetunió sikeres volt abban, hogy az államközi rendszer két szuperhatalmának egyikévé lett, és ugyanakkor ténylegesen enyhítette proletár állampolgárainak krónikus tömeges nyomorát, az erőszakos uralmat és az iparosítást téve a marxista elmélet és gyakorlat új magjá­vá. A marxizmus ily módon még szorosabban, mint korábban, a vi­lágproletariátus nyomorával azonosult, és ezáltal megnövelte hege­monikus lehetőségeit a világgazdaság perifériáján és félperifériá­ján. De ugyanezen okból jórészt, ha ugyan nem teljes egészében, elvesztette vonzerejét a világproletariátus ama részei számára, amelyeknek döntő tapasztalata nem a növekvő tömeges nyomor, hanem a növekvő társadalmi erő volt.

A marxizmusnak ez az elutasítása a tőkés centrum országok részéről és a valóságos proletár osztályharc elfojtása a történelmi marxizmus el­méletében és gyakorlatában kéz a kézben haladt. Minél inkább azono­sult a történelmi marxizmus a növekvő tömeges nyomorral és a vé­res harcokkal, amelyekkel a marxista szervezetek megkísérelték le­küzdeni a hatalomtól való megfosztottságot, amely a tömeges nyo­morral együtt járt, annál idegenebbé, sőt taszítóbbá vált a centrum országok proletariátusa számára. És megfordítva, minél inkább sike­rült a centrum országokban a munka növekvő társadalmi befolyására építő proletár szervezeteknek megszerezni egy részt országaik hatalmá­ból és vagyonából, annál inkább úgy látták – és mutatták be őket – a marxisták, mint a világot uraló domináns társadalmi blokk alárendelt és korrupt tagjait.

Ez a kölcsönős antagonizmus olyan történelmi fejlemény volt, ame­lyet senki sem akart vagy látott előre. Miután azonban kialakult, a világ burzsoáziáját értékes ideológiai fegyverrel látta el az ingadozó uralmá­nak helyreállításáért folytatott harcban. Mint már láttuk, az amerikai he­gemónia a második világháború után számottevő mértékben arra az ál­lításra támaszkodott, hogy az amerikai proletariátus tapasztalata világ­méretekben megismételhető. Engedjük akadálytalanul terjeszkedni a társasági tőkét – hirdették -, és az egész világproletariátus meg fogja tapasztalni azt a társadalmi erőt, amely elégséges ahhoz, hogy a töme­ges nyomorúságot soraikban felszámolják.

Amerikai munkaerő és világmunkaerő

Ahogyan ma már tudjuk, ez az ígéret (mint minden hegemonikus ideoló­gia) félig igaz, félig meg hazug volt. Ahogyan ígérték, a társasági tőke globális expanziója, amely az amerikai hegemónia létrejöttéből követke­zett és azt biztosította, ténylegesen kiterjesztette a munka társadalmi erejét a világgazdaság egész centrumára, a félperiféria legnagyobb ré­szére és a periféria egyes részeire, És, ahogyan az ideológia megígérte, a világproletariátusnak az a része, amelynek elegendő társadalmi ereje volt a tömeges nyomorúság megszüntetésére, megnövekedett; ha nem is arányában, de abszolút számában mindenképpen.

De az az állítás, hogy a nemzetközi munkásmozgalom átformálható az Egyesült Államok munkásmozgalma képére, részben ámításnak bizo­nyult. A munka társadalmi erejének megnövekedése nem a munka tö­meges nyomorának ezzel arányos csökkenését eredményezte, mint ahogyan ez az Egyesült Államokban történt. Minél jobban terjeszkedett a társasági tőke, annál kevésbé vált képessé az egész társadalmi hata­lom asszimilálására, amelyet terjeszkedése a munka kezébe adott. Kö­vetkezésképpen a terjeszkedés lelassult, és beindult az 1970-es és 80-as évek termelésiköltség-csökkentési versenye.

Az amerikai hegemónia megtévesztő ideológiai aspektusainak vilá­gossá válása döntő tényező volt krízisének az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején bekövetkezett kirobbanásában. Mindazonáltal sem a szervezett munkásság, sem a marxista szervezetek nem voltak képesek előnyükre fordítani az új helyzetet. Ellenkezőleg, mindkettőt éppoly strukturális válság sújtotta, mint az amerikai hegemóniát.

A centrum országokban a szervezett munkásság korábbi ereje egy olyan szituációban gyökerezett, amelyben a proletariátus egy meghatá­rozott része figyelemreméltó társadalmi erővel rendelkezett, az államok és a tőke pedig képesek voltak a rendszerbe beilleszteni ezt az erőt. A szervezett munkásság, jelenlegi szerkezetét tekintve, úgy fejlődött és terjeszkedett, hogy az államoknak és a tőkének társadalmi békét nyúj­tott, proletár tömegbázisának pedig magasabb díjazást a teljesítményei­ért. A folyamatos költségcsökkentési versengés azonban az államokat vonakodóbbá vagy kevésbé képessé tette arra, hogy teljesítményéért magasabb díjazást adjanak a munkaerőnek, s ugyanakkora társadalmi erőt olyan proletár csoportok (nők, bevándorlók, külföldi munkások) ke­zébe juttatta, amelyekkel a létező munkásszervezeteknek – ha egyálta­lán – csak gyenge szervezeti kapcsolata volt. A szervezett munkásság így elvesztette vagy korábbi társadalmi funkcióját, vagy társadalmi bázi­sát, vagy akár mindkettőt.

A marxista szervezetek ereje ezzel szemben egy olyan társadalmi szituációban gyökerezett, amelyben proletár tömegbázisuknak kevés társadalmi súlya volt, és amelyben az államok és a tőke képtelenek vol­tak ennek a tömegnek minimális védelmet adni. A marxista szervezetek jelenlegi formájukban azon az alapon fejlődtek ki, hogy képesek voltak az ilyen tömegeknek megfelelőbb védelmet adni, mint amilyet a korábbi uralkodó osztályok tudtak vagy akartak. Azonban az államközi rendszer leghatalmasabb komplexumaival való lépéstartás és felzárkózás straté­giáját, amellyel a marxista szervezetek hatalmukat megszilárdították és kiterjesztették, megmérgezte egy alapvető ellentmondás.

A marxista szervezetek az uralmuk alatt álló proletár tömegek kezébe a centrum országok proletariátusa által birtokolttal összeha­sonlítható társadalmi erőt adtak. Idővel azonban ez a növekvő tár­sadalmi erő szükségképpen összeütközött a marxista szervezetek arra való képességével, hogy saját érdekeiket az uralmuk alatt álló tömegek rovására kövessék. Minél tovább vártak azzal, hogy stratégi­ájukat és struktúráikat proletár alattvalóik növekvő társadalmi erejének megfelelően változtassák meg, annál komolyabbnak kellett lennie a később bekövetkező alkalmazkodásnak ehhez az erőhöz.

A világpiacnak az amerikai hegemónia alatt bekövetkező újbóli ki­épülése nem egy módon súlyosbította ezt az ellentmondást. Az államkö­zi kapcsolatok pacifikálódtak, és a háború mint a területi terjeszkedés eszköze legitimitását vesztette. Ez a változás aláásta a marxista szerve­zetek arra való képességét, hogy az uralmuk alatt álló proletariátussal elfogadtassák az erőszakos iparosítás stratégiáját. Az általános háborús készülődés és a voltaképpeni háború szituációjában az 1930-as és 1940-es években ez a stratégia valószínűleg valódi és mélyen átérzett proletár érdeket tükrözött. De az Egyesült Államok hegemóniájának lét­rejöttével egyre inkább csak a marxista szervezetek és politikai klientúrá­juk önérdekét tükrözte. Ugyanekkor a növekvő munkamegosztás a vi­lággazdaság többi részében – a piac uralmának helyreállításával páro­sulva – növelte az erőszakos iparosítás viszonylagos hátrányait a kapi­talista centrum országokkal szemben, a hatalmi és gazdasági stan­dardjaikkal való lépéstartásért folyó versenyben. Következésképpen a marxista államok egyre inkább képtelenné váltak vagy arra, hogy lépést tartsanak ezekkel a standardokkal, vagy arra, hogy alkalmazkodjanak proletár alattvalóik növekvő társadalmi erejéhez, vagy mind a kettőre.

A válság jellege

A szervezett munka és a marxista szervezetek válsága tehát ugyanan­nak az éremnek két oldala. A szervezett munkaerő válsága elsődlege­sen annak köszönhető, hogy strukturális okoknál fogva képtelen megál­lítani a tömeges nyomor terjedését a centrum proletariátusa felé; míg a marxista szervezetek válsága elsődlegesen annak, hogy strukturális okokból képtelenek megakadályozni a társadalmi erő kiterjedését jelenle­gi vagy jövőbeli proletár alattvalóikra. De a válság voltaképpen egy és ugyanaz, mert mindkét típusú proletár szervezet alkalmatlan arra, hogy megbirkózzék egy helyzettel, amelyben a munkaerőnek na­gyobb társadalmi ereje van, mint amit a létező gazdasági és politi­kai intézmények a rendszerbe be tudnak illeszteni.

Ilyen körülmények között a „mozgalom" és a „végcél" közötti régi el­lentétnek, amely a munkásmozgalom huszadik századi kettős fejlődésé­nek hátterében állt, a küzdelmek szereplői számára többé nincs semmi értelme. Ahogyan Marx elméletileg megfogalmazta, a munkaerő kezé­ben felhalmozódott vagy felhalmozódó társadalmi hatalom egyszerű gyakorlása önmagában és önmaga által forradalmi tett. Az 1968 óta le­folyt proletár küzdelmek növekvő száma bizonyította a „mozgalom" és a „végcél" egymáshoz való visszakapcsolódásának megindulását.

Ezt az újbóli összekapcsolódást előre jelezte és expliciten javasolta az olasz munkások által az 1960-as évek küzdelmeinek csúcspontján megfogalmazott jelszó: „pratticare l'obiettivo" (áttenni a célt a gyakorlat­ba). Ezzel a jelszóval a közvetlen akciók különböző típusait hajtották végre. Még ha a közvetlen akció eme gyakorlatában nem volt is semmi új, társadalmi forradalmasító hatása új volt. A proletariátusnak ezekben a harcokban és rajtuk keresztül kibontakozó társadalmi ereje arra kény­szerítette a gazdasági és politikai intézményeket – beleértve a marxista és nem-marxista munkásszervezeteket is – hogy a mozgalom demok­ratikus és egalitárius nyomásához való alkalmazkodás érdekében alap­vetően átstrukturálódjanak.¹⁵

A „mozgalom" és a „végcél" e kezdődő újbóli egymásra találásának kényszerítőbb erejű bizonyítékai érkeztek Spanyolországból az 1970-es és Dél-Afrikából valamint Lengyelországból az 1980-as évekből. Spa­nyolországban a proletár küzdelmek tartós és hosszúra nyúlt mozgalma, amelyet a Franco-féle diktatúra sem elnyomni, sem a rendszerbe beil­leszteni nem tudott, a legjelentősebb önálló tényezője volt a diktatúra bukásának és a szociáldemokrácia rákövetkező felemelkedésének. Ke­vésbé egyértelmű módon ugyanezt a mintát figyelhetjük meg a brazíliai, argentínai, és dél-koreai diktatúrák későbbi válságainál. Felismerhető Dél-Afrika és Lengyelország proletariátusának későbbi harcaiban is. Eb­ben a két esetben azonban a munkásmozgalom olyan specifikumokat mutat, amelyek növelik ezeknek az eseteknek a jelentőségét.

A lengyelországi munkásmozgalom specifikus jelentősége abban áll, hogy szimbóluma a történelmi marxizmus mint a proletariátus ideológiá­ja és szervezete ellentmondásainak és jelenlegi válságának. A mozga­lom elsődlegesen – ha nem kizárólagosan – azon a társadalmi hatal­mon alapult, amelyet az erőszakos iparosításnak a marxista szervezetek által követett stratégiája adott a munkaerő kezébe. Ennek a társadalmi hatalomnak a megélhetésért és az alapvető polgári jogokért folytatott küzdelemben való kibontakozása éppoly inherensen romboló hatással volt a létező lengyel gazdasági és politikai viszonyokra, mint ahogyan az összes többi fent említett országban is. Semmilyen megkülönböztetés sem volt szükséges vagy egyáltalán lehetséges a társadalmi forradalom célja és a mozgalom voltaképpeni kibontakozása között – amit egyebek között az a fajta vezetés és szervezet is tanúsít, amelyet a mozgalom létrehozott.

A helyzet iróniája az, hogy egy marxista szervezet ellen harcolva a Szolidaritás – tudva, vagy nem tudva – szorosabban követte Marxnak a forradalmi élcsapatokra vonatkozó előírásait, mint bármilyen marxista szervezet valaha is. A Szolidaritás tartózkodott attól, hogy 1. a létező munkáspártokkal szembenálló politikai pártot alakítson; 2. hogy kifej­lessze a saját, a világproletariátus érdekeitől elválasztott érdekeit, s 3. hogy szektás alapelveket állítson fel a proletár mozgalom irányítását és alakítását illetően. Ezenfelül, ahogyan Marx javasolta, funkciója inkább morális, mintsem politikai volt, bár politikai következményei valóban for­radalmiak voltak.

Az a tény, hogy egy marxista organizáció volt a valaha létezett leg-marxibb jellegű proletárszervezet ellenfele, nem lephet meg bennünket. Mi több, a Szolidaritás tapasztalata eleven bizonyítékát adja e tanul­mány két fő tézisének: annak, hogy Marx jóslata és receptjei növekvő mértékben relevánssá válnak a nemzetközi munkásmozgalom jelenére és jövőjére nézve, és annak, hogy a történelmi marxizmus olyan irányba fejlődött, amely alapvető szempontokból ellentétes a Marx által prog­nosztizált és védelmezett iránnyal.

De azzal, hogy a vallás és a nemzeti hovatartozás szerepét tolta előtérbe egy korlátozott, de kollektív proletár identitás kialakításában, a Szolidaritás ennél többet is tett. Más mai proletár osztályküzdelmekkel – mindenekelőtt a dél-afrikai tapasztalattal – együtt figyelmeztet bennün­ket arra, hogy túlzottan sem szabad a marxi sémára támaszkodnunk a munkásmozgalom jövőjének megrajzolásában. Mert egy fontos vonatko­zásban a marxi séma komolyan hiányos – nevezetesen abban, ahogyan az életkori, nemi, faji, nemzeti és más történelmi és természeti specifiku­moknak a világproletariátus társadalmi identitásának kiformálásában be­töltött szerepével foglalkozik. Az ilyen komplex kérdések vizsgálata túl­megy e tanulmány keretein.¹⁶ De a világ munkásmozgalmának a jövőjét illető jelentőségük arra kényszerít, hogy az eddig mondottak módosítá­saként és összefoglalásaként megemlítsem ezeket a tényezőket is.

Bizonyos, hogy az elmúlt 15-20 év költségcsökkentési versenye új és kényszerítő bizonyítékait szolgáltatta annak a marxi megállapításnak, hogy a tőke számára a proletariátus valamennyi tagja munkaeszköz, amelynek használata életkorától, nemétől, bőrszínétől, nemzetiségétől, vallásától stb. függően több vagy kevesebb költséggel jár. Azonban ez az időszak azt is megmutatta, hogy a tőkének ebből a beállítottságából nem következik (ahogyan Marx gondolta) a munka olyan tendenciája, hogy lemondhat a természeti és történelmi különbségekről mint egy meghatározott társadalmi identitás egyéni és kollektív erősítésére fel­használható eszközökről.

Valahányszor a proletárok szembesültek a tőkének azzal a beállított­ságával, hogy a munkaerőt differenciálatlan tömegként kezelje, amely­nek semmilyen más egyedisége sincs, mint egyénenként eltérő képes­sége a tőke értékének növelésére, a proletárok fellázadtak. Majdnem mindig megragadták vagy újjáteremtették a megkülönböztető jegyek (életkor, nem, bőrszín, különböző történelmi-földrajzi specifikumok) min­den olyan kombinációját, amelyet arra használhattak fel, hogy a tőkétől valamilyen megkülönböztetett bánásmódot csikarjanak ki. Ennek követ­kezményeként a patriarchalizmus, a rasszizmus és a nacionalizmus-so­vinizmus szervesen hozzátartozott a munkásmozgalom kialakulásához mindkét huszadik századi fejlődési vonalát tekintve, és ilyen vagy olyan formában, de tovább él a legtöbb proletár ideológiában és szervezetben.

Mint mindig, ennek a gyakorlatnak a felszámolása – és azoké az ideológiáké és szervezeteké, amelyekben intézményesült -, csak azok harcának az eredménye lehet, akiket ez a gyakorlat elnyom. A társadal­mi erő, amelyet a költségcsökkentési verseny a világproletariátus tradici­onálisan gyenge csoportjainak kezébe ad, csak a kezdetét jelenti ezek­nek a harcoknak. Abban a mértékben, amennyire ezek a harcok sikerrel járnak, nyílik majd meg az út a világ szocialista átalakítása felé.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

Ez a cikk eredetileg S. Amin, G. Arrighi. A. G. Frank és I. Wallerstein: Transforming the Revolution. Social Movements and the World System című könyve, (Monthly Review Press, N. Y. 1990) 2. fejezeteként jelent meg. Hálával tartozom Terence K. Hopkinsnak és Beverly J. Silvernek a fejezet korábbi vázlataihoz fűzött kommentárjaikért és kritikai megjegyzéseikért. (A szerző megjegyzése.)

1 Karl Marx, Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Marx és Engels Vá­logatott Művei, Első kötet. Kossuth. 1975. pp. 146-147.

2 Uo. p. 147.

3 Uo. pp. 142-143. Ebben a meghatározásban, amelyet gondolatmenetemben mindvégig elfogadok, nincs semmilyen utalás arra. hogy a munkásoknak meghatá­rozott foglalkozási ágakban (pl. „kékgallérosok") kellene tevékenykedni ahhoz, hogy a proletariátus tagjainak minősüljenek. Még az olyan kifejezéseket is, mint az „ipari proletariátus", úgy kell felfognunk, mint a munkásosztály azon részének meg­jelölését, amelyet a termeléssel és elosztással foglalkozó kapitalista vállalatok nor­mális körülmények között alkalmaznak, függetlenül a végzett munka jellegétől vagy attól, milyen iparágban működik a vállalat.

Marx definíciója azonban a proletariátus alsó és felső határait illetően nem egyér­telmű. A spektrum felső szélénél szembesülünk azzal a problémával, hogy hogyan osztályozzuk azokkal a munkásokat, akik ugyan bérért eladják a munkaerejüket, de adott esetben olyan kedvező egyéni helyzetből teszik ezt, amely lehetővé teszi szá­mukra, hogy olyan díjazást követeljenek és kapjanak teljesítményeikért, amely – a többi tényező azonossága mellett – magasabb az átlagmunkásénál. Ez a legnyilvánvalóbban a vállalatvezetés felső szintjén dolgozókra igaz, de rajluk kívül is sok­féle változatban dolgoznak egyének (úgynevezett „professzionális" dolgozók) bérért vagy fizetésért anélkül, hogy proletarizálódnának a szó bármilyen valóságos (azaz tartalmi) értelmében. A következőkben minden ilyen egyéni hallgatólagosan kizá­runk a proletariátus kategóriájából, hacsak külön nem utalunk rájuk, mint pusztán formális értelemben proletarizálódott dolgozókra. A spektrum alsó szélén viszont az ellenkező problémával kerülünk szembe, azoknak a munkásoknak az osztályozásával, akik nem találnak vevőt munkaerejükre (amelyet pedig több mint készségesen eladnának az érvényes árfolyamon), és ezért olyan nem-fizetett tevékenységekkel foglalkoznak, amelyek – a többi tényezőt egyenlőnek tekintve – alacsonyabb díja­zást nyújtanak teljesítményükért, mint amilyet az állagmunkás kap. Ez a helyzet azok legnagyobb részével, akiket Marx az ipar tartalékseregének nevezett. Tényle­gesen az egész tartaléksereg ebben a helyzetben van. kivéve azok szűk kisebbsé­gét, akik munkanélküli segélyre jogosullak, vagy akik valamilyen más okból megen­gedhetik maguknak, hogy bármilyen hosszú ideig teljesen és valóban munka nélkül maradjanak. A következőkben minden, a fenti állapotban lévő nem-fizetett munkást implicit módon beleértünk a proletariátusba – nyilvánvalóan annak tartalékseregébe, de mindazonáltal mégis a proletariátusba.

4 Uo. p. 143.

5 Uo pp 146.. 152.

6 Uo. p. 141.

7 Lásd Wolfgang Abehdrol: A Short History of the European Working Class. N. Y. 1973.

8 Az összes ezen tanulmányban szereplő faktuális állítások a munkaerő társadal­mi nyugtalanságával kapcsolatban a Ginghamtoni New Yorki Állami Egyetem Fernand Braudel Központja Nemzetközi Munkaerő-Kutató Munkacsoportja állal folyta­tott kutatásokon alapulnak.

9 Eduard Bernstein: Evolutionary Socialism. New York, 1986. pp. 163-164.

10 Antonio Gramsci: Selections from the Prison Notebooks. N. Y. 1971. pp. 104­105.

11 Amint az ebből a mondatból is következik, én a „hegemónia" kifejezést a kény­szeres az elfogadás kombinációjának révén gyakorolt uralom Gramsci-féle értelmében használom (Lásd Gramsci, id. mű, pp. 57-58).

12 Lásd Alfred D. Chandler, Jr.: The Visible Hand. The Managerial Revolulion in American Business. Cambridge, Mass. 1977. és Michael Aglietta: A Theory of Capitalist Regulation. NLB., London, 1979.

13 Annak, amit az alábbiakban összefoglalok, átfogóbb kifejtése megtalálható a következő munkában: G. Arrighi és Beverly Sirver: Labor Movements and Capital Migration: The United States and Western Europe in World Historical Perspective. In: C. Bergquist (szerk.): Labor in the Capitalist World-Economy. Beverly Hills, 1984.

14 Lásd Terutomo Ozawa: Multinationalism, Japanese Style: The Political Eco-nomy of Outward Dependency. New Jersey, 1979.

15 Lásd Ida Regalia, Marion Regini, Emilio Reyneri: „Labor Conflicts and Industrial Relations in Italy". In: C. Crouch és A. Pizzorno (szerk.): The Resurgence of Class Conflict in Western Europe since 1968. I. köt. 1978.

16 De lásd Arrighi, Hopkins, Wallerstein: Anti-Systemic Movements. Verso. Lon­don, 1989.

Aki arra vállalkozik, hogy kifejtse a terrorizmus különböző fajtáit, következményeit, orvoslása lehetséges módjainak fogalmi rend­szereit, tipológiáit, az nem térhet ki azelől, hogy kísérletet tegyen a terrorizmus jelenségének elhelyezésére a világtér elméleté­ben. Nem indulhatunk ki abból a homályos, zsurnalisztikái elkép­zelésből, hogy terrorizmus az, ami akkor történik, ha valakit, aki „ártatlan", és olyasféle, mint amilyenek mi vagyunk, ismeretlen emberek „kiszámíthatatlan" módon túszul ejtenek vagy meggyil­kolnak, olyan indítékoktól vezérelve, amelyeket vagy nem ér­tünk, vagy nem fogadunk el. Ugyanígy nem kevésbé színvonal­talan lenne azt előfeltételeznünk, hogy azok viszont, akik a „mi oldalunkon" állnak, ha ugyanezt teszik, „szabadságharcosok".

Helyesebb lesz tehát a hagyományos társadalomtudomány kiindulópontjával kezdenünk, nevezetesen: ki, mit tesz kivel, hol, mikor, hogyan és miért? Ez a hét szócska többé-kevésbé kiterjed mindarra, ami a terrorizmus: azokra, akik cselekednek, és azokra, akikre ezek a cselekedetek hatnak; a cselekedet tar­talmára, a tér- és időkoordinátákra és további körülményekre, valamint a motivációra. Ennek a fogalmi hálónak elég szélesnek kell lennie ahhoz, hogy fennakadjon rajta mindaz, amit kere­sünk.

Vajon a hét szó közül melyik jelenti a terrorizmus megértésé­nek kulcsát? Nyilvánvalólan nem valamelyikük külön, hanemjn-kább a szavak egy részének bizonyos kombinációja. Pontosít­suk: legyen a mit valamilyen romboló cselekedet; a kivel pedig utaljon egyénekre. A terrorizmus egyik enyhébb formája eszerint az egyén mozgásszabadságának korlátozására irányul, foglyul vagy túszul ejtése útján. Aztán ott van az elme és/vagy test bán­talmazásától és megsértésétől a gyilkolásig terjedő skála. Mind­ezekben az esetekben azonban a célpont, amely bennünket leg­inkább érdekel, általában emberi lény. Egy utasszállító re­pülőgép is megsemmisülhet: ám a célpont nem a repülőgép, ha­nem az utasok. Ehhez talán hozzá kell tennünk, hogy ez a jövőben valószínűleg nem marad így. A terrorizmus kiterjedhet anyagi jellegű dolgokra, objektumokra is; és érvelhetünk úgy is, hogy máris ez történik, ha ugyanis arra a sok akcióra gondolunk, amelyet terroristák nyugat-németországi és olaszországi ameri­kai katonai létesítmények ellen hajtottak végre. Mindazonáltal van egy különbség a terrorizmus és a szabályos hadviselés kö­zött. A terrorizmusban megnyilvánuló romboló cselekedet speci­fikusabb; meghatározott katonai vagy rendőri létesítmény, kor­mány- vagy vállalati épület ellen irányul. Ha van valami, amire a válogatás nélküli erőszakosság jellemző, az nem a terro­rizmus, hanem az államilag szentesített szőnyeg- vagy nuk­leáris bombázás.¹ Ehhez képest a terrorizmust rendkívüli pon­tosság és célirányosság jellemzi.

Többet tudunk meg a terrorizmus jellegéről, ha olyan té­nyezőket veszünk szemügyre, mint a hol, mikor és a hogyan. A terrorizmus megértésének egyik kulcsa a meglepetés, a kiszá­míthatatlanság eleme. Ez a megállapítás nem állja meg a helyét a rögzített objektumok esetében, mert ilyenkor a hol már adott; a meglepetés ez esetben a mikor-ra és a hogyan-ra korlátozódik. Érvényes viszont az emberekre, akik általában mozognak, és ilyenformán a hol, mikor és a hogyan dolgában – egész egy­szerűen azért, mert helyüket változtatják – a kiszámíthatatlanság széles körét teszik lehetővé.² A célpontul kiválasztott egyének sehol, semmikor ne érezzék magukat biztonságban – ez a terro­rizmus mint terror egyik kulcsfontosságú aspektusa. A terroriz­mus bárhol és bármikor lecsaphat. A háborúval ellentétben tér­ben és időben nagy diszkontinuitást mutat – e tőről fakad a ki­számíthatatlanság.

Kiszámíthatatlannak kell lennie azonban a kivel körébe tarto­zó egyénnek is. Ott, ahol a törvény uralma érvényesül, az állam valamilyen destruktív formában – a pénzbüntetéseknek és a bör­tönbüntetéseknek a nyugati törvények szerint ma már bevett for­máiban – adagolja a rosszat. A rossz időnként az emberi test megcsonkításának (iszlám) vagy elpusztításának (iszlám és ke­reszténység) formáját ölti. Mindez azonban nagyon kiszámítha­tó. Azt, hogy egy büntetést hol, mikor, és hogyan hajtanak vég­re, a törvény írja elő: a miért-et az illegális cselekedet szabja meg, a kivel pedig elvileg már a törvény finom határvonalainak átlépése előtt ismert az egyén(ek) számára. A törvény uralma ki­számítható; a terror uralma kiszámíthatatlan. A terror uralmának emberek egy csoportja – például a náci rendszer korai időszaká­ban az ügyvédek – ellen alkalmazott egyik jellegzetes módszere lehet az adott csoport minden tizedik tagjának megbüntetése, mondjuk bebörtönzése, vagy akár kivégzése. Ebben a 10 száza­lékban nincs semmi különös, nincs semmi, amiből az érintett egyének, ha tetteiket a terroristák szemével próbálják mérlegel­ni, előre következtethetnének arra, hogy őket fogják kiválasztani a megsemmisülésre. A terrorista ezzel a módszerrel azt akarja elérni, hogy egy egész csoport – egy szakmai csoport, egy egész ország – gyakoroljon belső ellenőrzést, nehogy bárkire is lesújtson a terroristáknak a csoporttal mint egésszel szemben táplált haragja. Ebben rejlik a terrorizmus elméletének lényege.

Most már csak az első és az utolsó szavak vannak hátra a mondatból: a ki és a miért. Minthogy a miért abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, mihelyt szemügyre vettük a ki-t, kezdjük az előbbivel. Ebből a célból szükségünk van a világtérben szereplő aktorok tipológiájára. A legegyszerűbb tipológiát úgy állíthatjuk elő, ha az aktorokat állami és nem állami, erős és gyenge aktorokra osztjuk fel:

Ez a felosztás inkább logikus, mint empirikus, és semmi esetre sem zár ki olyan – a terrorizmus területén nagyon fontos – kom­binációkat, mint például az állami és a nem állami aktorok közti szövetségek.

Az „erős államok" köre természetesen magába foglalja azo­kat az államokat, amelyek az egész világra kiterjedő szinten erősek, tehát a szuperhatalmakat, de azokat is, amelyek – csak regionális kontextusban erősek (így Izraelt és Iránt, Líbiát és a Dél-afrikai Köztársaságot). A „gyenge államok" az erősekhez ké­pest azok; ez lényegében azt jelenti, hogy nincs olyan összefüg­gés, amelyben nyílt hadviseléssel győzelmet arathatnak,

A nem állami aktorok sokkal bonyolultabbak. Először is alap­vető különbséget kell tennünk nemzeti és multinacionális nem-állami aktorok között. Az utóbbiak körébe nemcsak a multinacio­nális vállalatok tartoznak, de számos nemzetközi népi (vagy „nem kormány-") szervezet és – mint később látni fogjuk – a nemzetközi terrorizmus is. A nem állami aktorok többsége azon­ban államon belüli jelleget ölt, idetartoznak például a nemzeti vállalatok és általában a nemzeti szervezetek. Ez a magánterro­rizmust is magában foglaló „magánszektor".

Az aktorok eme négy típusa alapján lépjünk eggyel tovább, vegyük szemügyre a tizenhat kölcsönös kapcsolatot, vonatkoz­tatván ezeket mind a ki-re és a kivel-re a konfliktusokban, hogy világosabban lássuk, hol üti fel a fejét terrorizmus.

A táblázaton belül néhány értelmezési lehetőséget nyújtunk. A táblázat négy alterületre, – a tizenhatos táblát szimmetrikusan 4×4 egységre bontva – négy „alnégyszögre" oszlik, és mind­egyiknek megvan a maga logikája. Baloldalt fentről (A) a jobb oldali felső részen át (B) a bal oldali alsó részig (C), aztán a jobboldali alsó részig (D) haladva minden kombináció számba vehető a táblázat alapján.

Az A négyszögben hagyományos államközi kapcsolatokkal van dolgunk. Ezek eléggé áttekinthetők és területi jellegűek. A területi rendszer a jelenlegi formában való fennállását jórészt a területi határok mozgatása vagy a más államokban létező politi­kai akadályok elhárítása érdekében alkalmazott erőszaknak kö­szönheti. A módszerek azonban időnként az állami terrorizmus (ÁT) eszköztárából származnak. Megítélésem szerint különösen igaz ez akkor, ha a hatalmi viszonyok aszimmetrikusak: erősek állnak szemben gyengékkel. A szimmetria a csatáknak, a nyílt hadviselésnek kedvez; az aszimmetria a titkos, kiszámíthatatlan módszereknek. így a terrornak.

A B négyszögben ismét egy jól ismert pályán vagyunk: az ál­lamok ellenőrizni próbálják a nem-állami aktorokat. Ha hasonló erejűek, létrejöhet valamilyen alku: a nem-állami aktor kooptálódik az államba, miután utóbbi kellőképpen belehatolt – mindez feltételezi, hogy az állam mindvégig képes megőrizni monopóliu­mát a végrehajtó hatalom fölött. Ha különböző erejűek, a helyzet bonyolultabbá válik. A gyenge állam nem sokat tud felvonultatni az erős nem-állami aktorral szemben, például egy nem kooptált és doktrinálisan nem elkötelezett hadsereg szembe is fordulhat a kormánystruktúrával. Ha történik is valamilyen indoktrináció és kooptálás, valószínűleg inkább a fordított irányban: a tőkés, föld­birtokos és/vagy katonai erők szorítják háttérbe, hasonítják szel­lemiségében és kooptálják a gyenge államot. A mai világban sok állam van, amely már ehhez a típushoz tartozik.

Az erős állam nem enged a gyenge nem-állami aktoroknak, az elnyomás tehát itt állandósul, s előbb utóbb állami terroriz­musba torkollik – lásd a francia ellenzék ellen fellépő jakobinus államot. A terrorizmus rendszerint nemzetközivé válik, ez törté­nik az állami terrorizmussal is: az állami terrorizmust legmaga­sabb szinten űző államok a nemzetközi állami terrorizmusban (NÁT) tömörülnek. Ez volt az Egyesült Államok politikája az 1986-os tokiói csúcsértekezleten a NATO- és EGK-beli nyugati „szövetségesekkel" szemben; az Egyesült Államok vélhetően így reagált arra, hogy Líbia összehangolta a nemzetközi terroriz­must (az állami és a nem-állami keverékeként?).

A C négyszögben azt látjuk, amit a másik szempontból már elmondtunk: a nem-állami aktorok ragadják magukhoz a kezde­ményezést. Megintcsak különbséget kell tenni a felek között egyenletesen megoszló hatalom és az aszimmetria között. A szimmetria, melyet nagy népi lázadás teremt meg, polgárhábo­rúhoz vezet (szemben az A négyszög külső háborújával, különö­sen annak fő átlójával), és előbb vagy utóbb megbékéléshez is, alighanem azután, hogy az államon belül megváltozik a legfon­tosabb erők összetétele. Akárcsak a B négyszög esetében, az aszimmetria a C-ben is nagyon különböző helyzetekhez vezet­het. Az erős nem-állami szereplő indoktrinálja és kooptálja a gyenge államot. A gyenge nem-állami nem képes semmi hason­lóra az erős állammal szemben. Egy erős államban a gyenge nép fegyvere a polgári engedetlenség és a lázongás. A terroriz­mus egy további lépés ezen az úton – szemben a katonai, gaz­dasági, kulturális és/vagy politikai behatolással (amit az erősek „integrálásnak" neveznek) – a nép védelmében.

A 2. táblázatban így jutunk el a terrorizmus két alapvető tipo­lógiájához: alulról és felülről; népi terrorizmus kontra állami terro­rizmus. Egymással szöges ellentétben, szemközti sarkokban ta­láljuk a két szélsőséges kombinációt, de vannak mások is. A terrorizmus általában a gyengék fegyvere az erős állammal szemben; az állami terrorizmus az erős állam fegyvere a gyengékkel szemben. Magától értetődik, hogy a kettő dialekti­kus viszonyban van egymással. A „ki kezdte?" kérdés rokon a tyúk és a tojás kérdésével. A nem-állami és az állami terroris­ta ugyanannak a mai szerkezetében vett világtérrendszer­nek két aspektusa. A terrorizmus a hatalom aszimmetriájá­ból következik, beleértve a táblázat A és D részeit is. Ám nem­csak a gyengék fegyvere, de az erősek fegyvere is.

Valaki azt mondta, a háború a politika folytatása más eszkö­zökkel. Hasonlóképpen, a külső háború a nemzetközi politika és diplomácia folytatása más eszközökkel, a belső háború pedig a belpolitika folytatása más eszközökkel. Ez a gondolkodásmód analitikusan kezeli a fő átlókat a táblázat A, B és C négyszögei­ben. Semmit nem tár fel azonban az erőszak lassabb, csende­sebb formájáról: a strukturális erőszakról,³ azaz a behatolásról, a kooptálásról és végül, bizonyos esetekben, a rendkívül aszim­metrikus helyzetekben érvényesülő intézményesülésről, ami a terrorizmus és az állami terrorizmus szögesen ellentétes végle­teihez vezet. Nem derít fényt a D négyszögbe tartozó esetekre sem, amely cseppfolyósabb és árnyaltabb, s alighanem inkább egy jövőbeli állapotot tükröz. (Ám, mint látni fogjuk, a jövő való­színűleg már itt van, hiszen ma már inkább terroristák magán­bandái harcolnak egymással, mintsem terroristák gyenge vagy erős államokkal.)

Folytassuk tehát ott, ahol Clausewitz elhagyott bennünket: a – mind a négy kombinációjában kétségtelenül közvetlenül erőszakos formát öltő – terrorizmus az erőszak folytatása más eszközökkel. A hadviselés egy nagyon sajátos formája, a népi terrorizmus, amelyhez szorosan kötődik; az állami terrorizmus pedig annak az állami elnyomásnak a tovább fejlesztett változa­ta, amelyhez ugyancsak szorosan kötődik. Akárcsak a szabá­lyos eszközökkel vívott háború, a terrorizmus is politikai célokat szolgál. A terrorizmus csonkít, öl és pusztít. Az összefüggések és a folytonosság hiányában a tér és az idő szempontjából ke­vésbé kiszámítható. És bármennyire pontosak is a politikai vá­lasztásai, kevésbé kiszámítható a tekintetben is, hogy mely egyéneket szemel ki áldozatul. Ám lépjünk tovább. Vajon mi lesz a terrorizmus folytatása más eszközökkel? Nem tudok egyetlen névvel vagy kifejezéssel sem szolgálni. Csak a D négyszögre mutathatok, hogy talán tisztázzak egy jelenséget, amely való­színűleg már jelen van köztünk. Ez bizonyos értelemben a teljes anarchia, „bellum omnium contra omnes", a mindenki háborúja mindenki ellen, az állam minden szervező, monopolizáló hatal­ma nélkül. Ez a hatalom valószínűleg még mindig jelen van, ám ahogy a dolgok állnak, a tehetetlen államok hol visszafogják, hol ösztönzik ezt a kifejletét. Hogy mindez hová vezethet, arra jó példával szolgálnak a világ minden táján egymás ellen harcoló arab és zsidó terrorista szervezetek, amelyek harcában a kies a kivel összemosódik, a hol, a mikor és a hogyan kiszámíthatat­lansága nagyobb nem is lehet, mindkét fél egyformán biztos a miért dolgában, egymást próbálván felülmúlni abban, hogy a mit minél pusztítóbb erejű legyen. És sorolhatnám tovább a példá­kat. Ott vannak a Sendero Luminoso [Fényes Ösvény] ellen har­coló kontrák egész Dél-Amerikában. Vagy ott vannak az Új Népi Hadsereg ellen harcoló önkéntes csoportok a Fülöp-szigeteken.

Vegyünk most búcsút a tipológiáktól, s a konkrétabb elemzés segítségével próbáljunk válaszolni arra az egyszerű kérdésre: mi az, ami újszerű az (állami) terrorizmusban, abban a terrorizmus­ban, amely lényegében az erős állam és a gyenge nem-állami aktorok dialektikus viszonyából keletkezik? Vagy másképp fo­galmazva, mi az oka annak, hogy manapság a terrorizmus mindkét fajtája oly gyakran felüti a fejét? Az alábbiakban először is próbáljuk szemügyre venni a meghatározó tényezőket.

1. Az erős állam erősödött és elnyomóbbá vált.

Ezen a ponton háromféleképpen különböztetem meg azt, aho­gyan az erős állam elnyomóbbá vált, és hajlok rá, hogy ezt a három módot tekintsem a terrorizmus/állami terrorizmus erősö­dése három fő okának, másszóval annak a talajnak, amelyből napjainkban az egymást természetesen kölcsönösen erősítő két jelenség kinő. Ami mind a három esetben közös, az az aszim­metria növekedése az irányítók és az irányítottak között.

a) Nő a strukturális erőszak. Vegyünk csak két típust: az em­berek megfosztását a földtől, és az emberek megfosztását a ta­lajtól. Az előbbi történt a palesztinokkal Nyugat-Ázsiában, és a fehérek által elűzött afrikaiakkal Afrika déli részén. Az áldozatok mindkét esetben nem-állampolgárok vagy másodrendű állam­polgárok lettek saját földjükön. Az utóbbi történik akkor, amikor a gazdag földbirtokosok, a multinacionális vállalatok és mások fel­vásárolják a földet, és ezzel létfenntartásuk legalapvetőbb ter­melési tényezőjétől fosztanak meg embereket. Ez történt Közép-és Dél-Amerikában, Dél- és Kelet-Ázsiában. Röviden: a terroriz­mus válasz a megnövekedett strukturális elnyomásra. A terroriz­mus ebben az értelemben eszköz a föld (amelybe egy zászlót lehet letűzni) és a talaj (amelyben élelmiszert lehet termelni) visszaszerzésére.

b) Nő a közvetlen erőszak. A kínzás gyakorlata a rendelke­zésre álló információk szerint ma nagyobb méreteket ölt, mint valaha; ez nem csupán a mi véleményünk, hanem alátámasztják az Amnesty International és más szervezetek részletes doku­mentumai is. A kínzás mindig is az elnyomás egyik klasszikus eszköze volt, és mint ilyen a folytonosságot bizonyítja az elnyo­más és az állami terrorizmus között. A kínzás gyakorlatához adódik az orwelli dimenzióban mozgó XX. századi állam változó jellege: a magát mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek feltüntető állam Istent próbálja utánozni, a titkos szervezetek ellenőrzési módszereinek segítségével lecsap min­den másként gondolkodóra, és különféle eszközökkel érvényesí­ti hatalmát velük szemben. Röviden: a terrorizmus válasz a kín­zás növekvő gyakorlatára.

c) Nő a közvetlen erőszak fenyegetése. Közvetlen erőszakot az állam a rendelkezésére álló tömegpusztító fegyverekkel fejt ki: atom-, biológiai, vegyi, ökológiai, radiológiai és – az újabban kifejlesztett – lézer- és részecskesugárzó fegyverekkel. Mint­hogy az állam ma már nagy területeken képes mindent elpusztí­tani, azoknak, akik harcolni kívánnak az erős állam ellen, nyil­vánvalóan szét kell szórniuk erőiket. A gerilla hadviselésben az ilyen erők kis csoportokra osztódnak. A terrorizmus esetében ez az osztódás egy lépéssel előbbre tart, a legkisebb egység egy személyből áll, a pusztító eszközökkel rendelkező egyes terro­ristából. Röviden: a terrorizmus válasz az atomerőre.

2. A távközlési és szállítási eszközök fejlődése következtében a multinacionalizálódás gyorsabb ütemben halad előre, mint vala­ha.

Ez nemcsak a felülről szerzett terrorizmusra érvényes, d_e az alulról folytatott terrorizmusra is. Mint a korábbiakból kiderült, a nemzetközi terrorizmus és az állami nemzetközi terrorizmus egyaránt hasznosítani tudja a nagyon korszerű interakciót, az*ál­lamok vélhetően kedvezőbb helyzetben vannak ezen a téren, mert a nem-állami aktoroknál jobban tudják ellenőrizni a multina­cionális távközlést és szállítást. Azt mondom; „vélhetően", mert elképzelhető, hogy a nem-állami aktorok ügynökeik révén mé­lyen behatolhatnak a távközlést és a szállítást működtető válla­latokba, például a légiforgalmi társaságokba. Ilyenformán, ha terrorista akciók gyakrabban mennek végbe az egyik légiforgal­mi társasággal kapcsolatban, mint a többivel, ez valószínűleg nem azért van, mert az adott légiforgalmi társaság a kivel kate­góriába tartozik, hanem mert a ki kategóriába tartozik, csak nem az irányítási szinten. Ugyanez érvényes a repülőterekre.

3. Az erőszak eszközei mindkét oldalon korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá vál­nak.

Úgy tűnik tehát, hogy nő mind a túszejtések gyakorisága – ami a terroristák által alkalmazott erőszak egyik viszonylag enyhébb formája -, mind az állami terroristák által oly gyakran alkalmazott foglyul ejtéseké, nemkülönben a mindkét fél által alkalmazott gyilkosságok gyakorisága. A repülőtereken működő terroristák valószínűleg közvetlenül a gyilkosságra törekednek. A repülőte­reket felügyelő ügynökök ugyanezt teszik, és nemcsak azért, hogy megmentsék az ártatlan szemlélők életét, de azért is, hogy megöljék a terroristákat, mielőtt azok eltűnnének. Ez az erős ál­lamokat dilemma elé állítja. Kétségtelen, hogy a pusztítás na­gyon félelmetes eszközeivel rendelkeznek. Ezek az eszközök azonban inkább alkalmasak a területi hadviselésre, s alkalmazá­suk esetén nagy a valószínűsége, hogy válogatás nélkül min­denkit legyilkolnak, értsd: mindenkit, aki az adott területen és időben éppen jelen van – tehát kevésbé szabályozhatók, mint a terrorizmus meghatározott célpontokra összpontosító eszközei.

Az állam ezt a dilemmát két, meglehetősen különböző mó­don oldhatja fel. A terrorizmus meghatározható úgy, mint egy másik államból eredő jelenség, s ebben az esetben nyilván a gyenge államokra esik a választás, hiszen ők kevésbé tudnak visszavágni. Jól példázzák ezt napjaink legerősebb terrorista ál­lamainak támadásai: az Egyesült Államoké a libanoni síita falvak és a Tripoli lakónegyedeiben élő polgári személyek ellen;⁴ Izra­elé Dél-Libanon (ahol 20.000 palesztin és libanoni pusztult el az 1982-es invázióval összefüggésben) meg Tunisz ellen; a Dél-af­rikai Köztársaság légitámadása három szomszédos állam (Zim­babwe, Zambia és Botswana) ellen; és a Szovjetunió elhúzódó háborúja az afganisztáni nép ellen.⁵ Ezek a támadások többé vagy kevésbé célt érnek (általában kevésbé), s ugyanakkor hoz­zájárulnak az 1. pontban leírt ördögi körhöz.

A másik megközelítési mód az, hogy az állam az alacsony intenzitású konfliktus (AIK) doktrínájának szellemében erőszak­gépezetét halálosztagok, stb. formájában hozzáigazítja a terro­rizmus szétszórtabb jellegéhez⁶ Amint azt a Tower-bizottság, az Irán-kontra ügyben tartott meghallgatások és a The Christic Institute jelentései mindinkább feltárták, ez a megközelítési mód látszik uralni az amerikai törekvéseket.

Az a feltételezés, hogy az állami terrorizmusnak erre a rea­gálására nem lesz terrorista reagálás, ami feltételezi a pusztítás eszkalációját, a másik fél intelligencia-szintjének alapos alábe­csülésére vall, ami csak akkor válik érhetővé, ha az ilyesmit fel­tételező fél intelligencia-szintje nagyon alacsony. Az egyik lehet­séges jövendölés az, hogy az Egyesült Államok, Izrael és a Dél-afrikai Köztársaság nukleáris képességeinek hatására a terroriz­mus viszonylag rövid időn belül maga is nukleáris jelleget fog öl­teni.⁷ Ebben az esetben nem ormótlan rakéták, hanem bőröndök és hátizsákok lesznek a hordozó „járművek". A célpontokat épü­letek és hús-vér emberek alkotnák, nem az igazi problémákat je­lentő strukturális jelenségek, hanem meghatározott emberek és épületek meghatározott célokra történő alkalmazása a föld felett és alatt. A pusztító erőszakban nincs semmi bonyolult. A pusztí­tó erőszak merőben különbözik az árnyalt, erőszakmentes pol­gári engedetlenségtől, mely utóbbi struktúrákat tesz működés­képtelenné, s újakat honosít meg helyettük.⁸

4. Az erőszakot szállító eszközök korszerűsödnek, egyre jobb minőségűvé, könnyebben hozzáférhetővé és olcsóbbá válnak.

A bárhol, bármikor és bármilyen módon történő támadás képes­sége lényegében az emberi fantázia függvénye, márpedig az emberi fantázia nem zárt, hanem nyitott rendszer. Az a mód, ahogyan a Chukahuha japán terrorista csoport alkalmazott házi­lag előállított rakétákat 1984 szeptemberében Osakában, egy évvel később Tokióban, majd 1986 májusában ismét Tokióban (a csúcstalálkozó megzavarása céljából), némi betekintést nyújt a terrorizmus technológiájának jövőjébe általában és az integrált áramkörökébe különösen. Nyilván senki nem lepődik meg azon, hogy a japán terroristák jócskán megelőznek másokat az elekt­ronika hasznosításában. És a nemzetközi terrorizmus hálózatai­nak ismeretében biztosra vehető, hogy a japán terroristák előbb vagy utóbb megosztják másokkal technológiájukat. És ha a terroristák rakétája atomrakéta lesz, a helyzet eléggé elviselhetet­lenné válik. Ezzel is számot kell vetni.

A helyzet azonban nem lesz elviselhetetlenebb, mert már ma is az az állami terrorizmus áldozatai számára (lásd mindazt, amit a Szovjetunió művelt Afganisztánban, az Egyesült Államok Kö­zép-Amerikában és korábban Indokínában, Izrael Libanonban, a Dél-afrikai Köztársaság pedig a frontállamokban és a Dél-afrikai Köztársaság területén)⁹ Ha abból indulunk ki, hogy a modern erős államok a mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő Isten utódjának vagy eszközének tekintik magukat, a terroristák­ra váró sors a helyettesek útján történő megfigyelés és a képes­ségek megosztásának gyakorlata ismeretében kikövetkeztet­hető. Az űrből származó rendkívül pontos lézersugarak egy im­pulzusa is elég ahhoz, hogy Isten mennykőcsapásához hasonló­an megsemmisítse a célpontul kiszemelt terroristát. Ezzel az es­hetőséggel is számot kell vetnünk.

5. Általában erősödik a vallási/ideológiai fundamentalizmus; ré­szint mint ok, részint mint a másik négy tényező következmé­nye.

A kilátások, enyhén szólva, baljósak. Ebben az öt pontban meg­próbáltam kifejteni, hogy a miért alapvetően a modernizáló állam egyre elnyomóbb jellegében gyökerezik, a ki és a kivel a terro­rizmus és az állami terrorizmus nemzetközi jellege fokozódásá­nak jelenségében, a mit az erőszak eszkalációjában, a hol, a mi­kor és a hogyan pedig a meglepetésszerűség tényezőjének esz­kalációjában. Mindez nagyon távol áll az 1907. évi Hágai Kon­venciótól, amely kiköti, hogy az államok üzenjenek hadat egy­másnak, mielőtt bármiféle háborús cselekedetre ragadtatnák magukat. Törvényesség és rend uralkodjék még az erőszak végrehajtásában is! Ugyanez a rendszer, az államközi rendszer egyáltalán nem magasztosul fel erényei folytán. Ellenkezőleg, mindig is áthatotta, és ma is áthatja a közvetlen és strukturális erőszak. Ez a rendszer ma veszélyben van, különösen a rend­szernek az a része, amely a többinél inkább van a strukturális erőszak középpontjában, s amely a többinél inkább képes köz­vetlen erőszakra és a közvetlen erőszakkal való fenyegetőzésre. Felvetődik tehát a kérdés: hogyan reagálnak a hatalom hordozói az államrendszerben?

Túl azon, hogy megpróbálják a történelmi órát visszaállítani, s úgy tesznek, mintha a terrorizmus az egyik állam háborús cse­lekménye lenne egy másik ellen – s nem embereké is államok, és államoké is emberek ellen -, van egy másik próbálkozás is a terrorizmus mibenlétének meghatározására. A terrorista nem ra­cionális, hűvösen számító államfő (manapság leginkább a líbiai Khadafi, a szír Asszad és az iráni Khomeini jó példa erre), ha­nem megveszekedett bűnöző, nem emberi lény. A semmiből jön, nincs arca. Csak annyi mondható el róla, hogy minden ízé­ben erőszakos teljesen ártatlan emberekkel szemben, s erősza­kossága teljesen kiszámíthatatlan módon nyilvánul meg. Nincse­nek sérelmei, nincsenek indítékai, csak az vezérli, hogy rosszat tegyen, egész egyszerűen azért, mert rossz. Az ok nélküli terro­rizmust testesíti meg. Őrült, veszett kutya, akit mint ilyet nem megölni kell – hiszen ezzel az emberi lények rangjára emelnénk -, hanem elpusztítani, megsemmisíteni. A kétség árnyéka sem férhet hozzá, hogy miért éppen az amerikaiak a célpontok. Az ok csak is az lehet, hogy a Gonosz mindig a Jók köréből szemeli ki áldozatait. A végtelen gonoszság a végtelen jóság ellen, az örök csata a gyűlölet és az irigység, a vallás és az ideológiai fundamentalizmus dualisztikus univerzumában.¹⁰

Mondani sem kell, hogy ez a felfogás, mely szerint a terroris­ták emberi lénynek nem nevezhető aktorok, nem zárja ki azt a felfogást, hogy a terrorizmust felülről szervező állami aktorok ember feletti aktorok. A láncszem például abban a meghatáro­zásban található meg, hogy Khadafi „veszett kutya", akit éppen ezért kell elpusztítani vagy megsemmisíteni. A „muzulmán fana­tizmus" egyet jelent az őrültséggel, mert feltételezhető, hogy aki tűzön-vízen át kitart a hite mellett, akit haszonelvi számítások nem vezérelnek, s akit éppen ezért nem lehet megvásárolni a gazdasági hatalom bármilyen formában történő gyakorlásával, az irracionális. Ez valószínűleg igaz, de akkor minden bizonnyal igaz mindenféle terroristára, tehát az állami terroristákra is. És ki állítja, hogy a haszonelvi számítás a racionalizmus ismérve, a racionalizmus pedig az emberi lényé?¹¹ És ki állítaná, hogy az embernek nem lehetnek elvei?

A terrorizmus jelenségével kapcsolatban tehát nyilvánvalóan adódik a jóslat, hogy a jövőben folytatódik és kiszélesedik. Na­gyon nehéz elképzelni, hogy bármit tesznek is a terroristák, az ne fokozná az állami terroristák arra irányuló erőfeszítéseit, hogy legyőzzék őket, ami viszont a terroristák erőfeszítéseit fokozza majd az állami terroristák legyőzésére. Az állami terroristák mindinkább alkalmazzák a terroristák módszereit. És a terroris­ták mindinkább úgy szerveződnek majd, mintha mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő állam lennének. Amiből óha­tatlanul adódik a kérdés: van-e kiút mindebből?

Térjünk vissza a jelen tanulmány második bekezdéséhez. Az állami terrorizmus arra törekszik, hogy megtámadja, féken tartsa, likvidálja mindazokat, akik a ki kategóriába tartoznak. Ám ha utóbbiak bizonyos objektív viszonyok termékei, amely viszonyokat csak erősít az állami terrorizmus, ez a tö­rekvés nem válik be. Egy szerényebb megközelítési mód lenne a mit és a hol/mikor/hogyan ellenőrzése oly módon, hogy az állam óriási erőfeszítéseket tesz az erőszak eszközeinek kont­rollálására és a kiszámíthatatlanság körének korlátozására. Jól példázzák ezt a repülőtereken alkalmazott biztonsági berende­zések. A feltételezés az, hogy az erőszak eszközeit át lehet vilá­gítani. Ez a feltételezés azonban már nyilvánvalóan nem állja meg a helyét egy műanyag palackba helyezett Molotov-koktél esetében. És nem állja meg a helyét egy olyan pisztoly eseté­ben sem, amelynek bizonyos alkatrészei műanyagból készültek (Ausztriában az állami szektor állít elő ilyen fegyvereket). A műanyag robbanószerek kiszimatolására képes kutyákat félre lehet vezetni, ha ezeket a robbanószereket bevonjuk valamilyen, erősebb szagú anyaggal. Az ilyen robbanószerek felderítésére is alkalmas szuperkutyákat szuperbevonattal lehet félrevezetni, és így tovább. Akik nem hajlandók gondolkodni, azok soha nem jut­nak ennek a spirálnak a végére.

Következtetés: nincs más megoldás, mint kísérletet tenni a dilemma miért-jének, a motivációkká átalakuló okoknak a feltá­rására. Ez pedig nem jelent sem kevesebbet, sem többet, mint a strukturális erőszak, a közvetlen erőszak és az erőszakkal való fenyegetőzés csökkentését. Más szóval, minthogy ezek alkotják az erőszak három legfontosabb összetevőjét, egész egyszerűen lépéseket kell tenni a béke felé. Ez természetesen elfogad­hatatlan a különösen kizsákmányoló és agresszív rendsze­rek számára, és még inkább azok számára, akik kiválasztott népnek tekintik magukat, amelynek nemcsak joga, de köte­lessége is másokra erőszakolni akaratát. Nem egészen vélet­len, hogy az Egyesült Államokban a puritánok (leszármazottai), Izraelben az (ortodox) zsidók és a Dél-afrikai Köztársaságban a búrok egyesítik az állami terrorizmust a kiválasztott nép tudatá­val – és ezt teszi Khomeini, Khadafi, Abu Nidal, és ezt tették bi­zonyos mértékig a Szovjetunió vezetői is.

Mindazonáltal nem tudom belátni, miért csak az állami terro­ristáktól várjuk a dolgok kívánatosabb állásának megteremtését. A fő okok az ő kezükben vannak, a fő felelősség tehát a terroriz­mus csökkentéséért az irracionalizmusnak fentebb kifejtett két tí­pusával szemben racionális módon őket terheli. Ám az egyre nagyobb méretekben alkalmazott erőszak, a bebörtönzöttek szabadon bocsátásának kicsikarását célzó túszejtések, a foglyok ejtése abban a reményben, hogy ez visszatarthatja a terroristá­kat újabb túszok ejtésétől, az öldöklés azért, hogy az egyik fél bosszút álljon a másik félen, amely azért öldökölt, hogy bosszút álljon az öldöklő másik felen és így tovább – ez mind-mind ak­ció-reakció jelenség két aktor között. Ezt az ördögi kört mindkét fél felülvizsgálhatja.

Mi lenne, ha a gyenge nem-állami aktor inkább az erőszakmentességet választaná?¹² Az erőszakmentesség is fegyver a gyengék kezében. És a gyengéknek vannak más fegyvereik is: zavargások, amelyek időben szétszóródnak, és hirtelen kitörésük kiszámíthatatlan, hasonlóan a terrorista akci­ókhoz, amelyek azonban térben is szétszóródnak. Ezek közé a jelenségek közé tartozik a vallási/ideológiai fundamentalizmus is, részint mint ok, részint mint következmény.

Az erőszakmentesség lényege az, hogy, amint azt Gan­dhi oly jól tudta, hatásos csak akkor lehet, ha tömeges mé­reteket ölt. Az erőszakmentességben van egy átmenet a mennyiségből a minőségbe. Hosszú időn keresztül fontos lehet, ha egy, tíz, száz, vagy akár ezer ember a polgári elégedetlenség cselekedeteit hajtja végre. Ám amikor a nagyságrend olyan ma­gasabb szintekre emelkedik, mint a 10⁴, 10⁵ vagy akár a 10^6-10, még az erős állam is alapjaiban rendülhet meg. A Pentagon-ira­tokból kitűnik, hogy az egyesült államokbeli tömeges méreteket öltő polgári elégedetlenségtől való félelem volt a szerencsétlen vietnamiakkal szemben alkalmazott háborús gépezet legfonto­sabb korlátozó tényezője. Rhodesiában, amikor az még nem Zimbabwe volt, és Indiában, ahol a kormánycsapatok a szikh kö­zösséggel harcoltak, magas rangú rendőrtisztek mondták a jelen­létemben, hogy többé-kevésbé könnyen tudják kezelni az erőszakot, de nem tudnának mitévők lenni, ha „százezer afrikai vonulna fel erőszakmentesen Salisbury ellen", vagy „ha a szikhek több millió résztvevővel a polgári elégedetlenség tömegmozgalmá­vá alakulnának át".¹³

Amit nem tudunk, vagy legalábbis nem elég jól tudunk, az az, hogyan növeljük az erőszakmentesség mennyiségét anélkül, hogy minősége egészen odáig csökkenne, hogy az államhata­lom törvénytelenül strukturális vagy közvetlen erőszakot tudjon alkalmazni ellene. Nem nyilvánvaló az sem, hogy az erőszak­mentesség beválna-e napjaink valószínűleg legképmutatóbb, a terrorizmust a hivatalos politika rangjára emelő államaival, így az Egyesült Államokkal, Izraellel és a Dél-afrikai Köztársasággal szemben. Valójában mindannyiójukról el tudom képzelni, hogy atomfegyvereket vessenek be a tömeges méretet öltő elégedet­lenségekkel szemben. Amilyen mértékben ez előrelátható, olyan mértékben lesznek inkább a terrorizmus és a fundamentalizmus­ból táplálkozó zavargások az ellenállás valószínűsíthető formái.

A terrorizmus egy adott területen alapvető kihívás a weberi állammal, mint a hatalmi monopólium hordozójával szemben.¹⁴ A terrorizmus és az állami terrorizmus – a nemzeti és a nemzet­közi egyaránt – alkalmasint minden korábbinál kevésbé realiszti­kussá teszi a helyi és a nemzetközi törvény uralmát, a nemzeti vagy nemzetközi kormányok rendszereinek végső érvét. Nem vi­lágos, hogy a jelenlegi körülmények között hogyan lehet a cent­rum, a kormányhatalmi monopólium régi formulájának segítsé­gével helyreállítani vagy nemzetközi szinten elérni a rendet. A fent említett öt tényező túlságosan kedvez a terrorizmusnak, és így az állami terrorizmusnak is. Az is lehetséges, hogy egy régi formulát újszerűen alkalmazva, a kormányzás módját kell össz­hangba hozni a pusztítás eszközeivel. Röviden, valószínűleg egy korszak végén járunk, és a terrorizmus csupán egy az okok és a következmények közül.

Mindez pedig egy kevésbé ellenőrzött, decentralizáltabb nemzeti, valamint világrend felé mutat; a közvetlen és struktu­rális erőszakot alkalmazó centralizáltabb ellenőrzés ugyanis nem növeli, hanem csökkenti a rendszer ellenőrizhetőségét.

(Ford.: Szentmiklósi Tamás)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg az IFDA-Dossier 66. számában (1988. jú­lius-augusztus) jelent meg.

1 Nincs éles határvonal. Egy elnök lányának elrablása Salvadorban kétségtelenül specifikus akció, ám az Izraelen belül elkövetett terrorista akciók jórésze nem tűnik különösebben specifikusnak és repülőtéri terro­rizmusnak sem. Erre a terrorista mondhatja, hogy az ő ellensége min­den izraeli, minden amerikai – más szóval a terrorista a háború hagyo­mányos logikáját követi. Nincsenek ártatlan szemlélők. A megkülönböz­tetés mégis érvényes az alcsoportra, továbbá harmadik felekre, úgyhogy akik egy általuk igazságosnak tartott ügyért harcolnak, ha nem erkölcsi, de legalább pedagógiai okokból figyeljenek.

2 Észak-Amerikában a nyilvánosság a jelek szerint levonta a kellő kö­vetkeztetést ebből, s egész egyszerűen otthon maradi 1986 nyarán.

3 Az erőszaknak ez a típusa szabad szemmel nem látható. Az amerikai külpolitikai tanulmányok, amelyek hajlamosak arra, hogy a hatalom ós az erőszak jelenségeinek vizsgálatakor megrekedjenek a felszínen, ne­hezen fogják fel a strukturális erőszak hangtalan működését, s éppen ezért általában meglepődnek, ha egy hirtelen és erőszakos reakciót ta­pasztalnak például a terrorizmus formájában. Ami az Egyesült Államok szemében érthetetlen agresszió, az a terrorista fél szemében egy­szerűen védekezés lehet a strukturális erőszakkal szemben.

4 E cikk megírása idején a szerző még nem hivatkozhatott az Öböl-há­ború tapasztalatára. (A szerk.)

5 A légi támadások specifikus voltukban hasonlítanak a szárazföldi ter­rorizmushoz – szemben az izraeliek libanoni szárazföldi háborújával. Az állam azonban mindmáig monopolizálja az effajta hadviseléshez szük­séges képességeket, ezért a támadások az állami terrorizmus kategóri­ájába tartoznak. A légi támadások nem általános háborút jelentenek, ha­nem csapások sorozatát.

6 Lásd Low Intensity Conflict: The New Battlefield in Central America. (Albuquerque: The Resource Center, 1986).

7 Sokan ezt már régóta előre látták, és ez a szempont fontos érv a pol­gári célokat szolgáló atomerő és a rendőrség közti szoros kapcsolat ki­alakítása mellett Robert Jungk: Der Atomstaat című művében: az atom­erőműveket meg kell védeni a plutónium megszerzésére törekvő terro­ristákkal szemben. Arról lehet vitatkozni, hogy ez valóban a fő motiváció-e, avagy az atomenergia-ipar akarja ily módon megakadályozni, hogy az atomenergiától magát védeni akaró lakosság és/vagy állampolgárok be­tekintést nyerjenek az atomenergia-ipar működésébe. Mindebben nyil­vánvalóan van némi önmagát beteljesítő jövendölés is, ami ötleteket ad a terroristának.

8 A Gandhi-féle erőszakmentességben fontos, hogy nemcsak a rossz struktúrát kell működésképtelenné tenni a polgári elégedetlenség mód­szereinek eredményes alkalmazásával, de egy alternatív struktúrát is ki kell építeni a konstruktív cselekvés segítségével. Lásd Johan Galtung: Gandhi Today. (Torino: Abele, 1987; Wuppertal: Peter Hammer Verlag, 1987, 3. fejezet, „The Political Gandhi").

9 Edward S. Herman: The Real Terror Network (Boston: South End Press, 1982) című művében kitűnően dokumentálja az Egyesült Államok által támogatott állami terrorizmust, különösen Dél- és Közép-Ameriká­ban, valamint a Karib-tengeri térségben. Fontosnak tartom (és azt hi­szem, Hermán ezen a ponton világosabb lehetett volna), hogy lássuk: az amerikai fél és a többi fél egyaránt gyakorolja az inkább „magánvál­lalkozásnak" tekinthető terrorizmust és az állami szektorhoz tartozó álla­mi terrorizmust, Az 1986 őszi Hasenfus-ügy kapcsán az amerikai ható­ságok nagyon nyomatékosan hangsúlyozták az állampolgároknak azt a jogát, hogy az általuk helyesnek tartott módon harcoljanak, amiben a kormány nem akadályozhatja meg őket; ha és amennyiben egyetemes­sé válik, ez a doktrína súlyos következményeket jelenthet az Egyesült Államokra nézve.

10 Ebbe az irányba mutat Jeanne J. Kirkpatricknek, az Egyesült Álla­mok volt ENSZ-nagykövetének állásfoglalása a Harpers 1984. októberi számában (pp. 44-46). „Mind a terroristák, mind a totalitariánusok eluta­sítják a judeo-keresztény civilizáció erkölcsi alapelveit." Kirkpatrick nyil­vánvalóan elutasítja a terrorizmust, és azt hiszi, hogy azt csak az egyik fél alkalmazza. A terrorizmust a háború egyik formájának tartja, de nem látja, vagy nem akarja látni a terrorizmust szülő aszimmetria alapvető ál­lapotát.

11 A válasz erre a szónoki kérdésre eléggé nyilvánvaló, hiszen a gaz­dasági racionalizmust a haszonelvi mérlegelések jellemzik. Más szóval a gazdasági racionalizmus kereskedőket, közgazdászokat és civilizációjuk termékeit jelenti. Az emberek közti interakció azonban nem merül ki pia­ci viszonyokban; léteznek és hasonlóképpen fontosak lehetnek a norma­tív és kényszerviszonyok is. P. Sorokin hosszasan foglalkozik ezzel a Social and Cultural Dynamics (Boston: Porter and Sargent, 1957) című művében.

12 A XX. század két legfontosabb példája a Gandhi nevéhez tapadó tömegmozgalmak Indiában a brit állami uralom ellen, és a Martin Luther King nevéhez tapadó mozgalmak az Egyesült Államok déli részén a fe­hér felsőbbrendűség uralma ellen. Képzeljük el, hol tartanánk ma, ha mindkét mozgalom élt volna a terrorista erőszak eszközeivel?

13 Lásd erről Johan Galtung: Occupied Palestine: Is a Non-violent Solution Possible. – Konferencia az erőszakmentes politikai harcról, az Arab Gondolat Fóruma, Amman (Jordánia), 1986. november 15-17 (megjelent in: The Proceedings, P. Grant és R. Crowe szerkesztésében, Ballinger, Boston, 1988).

14 Ám ez, természetesen, kétélű doktrína, delegitimizál másokat, de ugyanakkor legitimizálja az állam erőszak-monopóliumát.

Az alább olvasható interjút Lakatos László készítette 1991. május 28-án a ma leg­nagyobb tekintélyű trockista gondolkodó, Ernest Mandel brüsszeli otthonában.

Lakatos: Mi történt a Szovjetunióban és Kelet-Európában? Hogyan ma­gyarázza a közelmúlt eseményeit?

Mandel: Volt egy nagyon mély rendszerválság a Szovjetunió­ban, és ez a válság vezette rá Gorbacsovot…

De hát ez a válság már régóta tartott. Évtizedek óta.

Nem, nem. Vagyis hát igen, de a válság jelentősen elmélyült a növekedés lelassulásával a hetvenes évek végén, és oda veze­tett, hogy elkerülhetetlenül és alapvetően megkérdőjeleződtek a szovjet bürokráciának a gazdasági és politikai fejlődésről alkotott elképzelései.

Gorbacsov elméletileg rendszerezte és feldolgozta ezt a vál­ságot. A Szovjetunió megszűnt szuperhatalom lenni. Ez objektív tény volt. A Kelet-Európával szembeni attitűdváltozás ennek a következménye! Nem az attitűdváltozás az oka annak, hogy a Szovjetunió megszűnt szuperhatalom lenni. A Szovjetunió nem kockáztathatott, objektíve nem kockáztathatott egy konfrontációt – hogy konkrét példát mondjak – a német imperializmussal, mondjuk úgy, hogy lövetett volna az NDK-ban. Ez ki volt zárva. Ez egy olyan összecsapás kockázatával járt volna, amely, ha ta­lán nem is vezetett volna egy harmadik világháborúhoz, de amelyben a Szovjetunió mindenesetre alulmaradt volna. Semmi esélye sem volt a győzelemre. Nos hát, ilyen feltételek között jó képet kellett vágni a dologhoz. Kelet-Európában nem lehetett megismételni a Tienanmen téren történteket.

Tehát a nyugati technológiai forradalom, amit a Szovjetunió nem tudott követni, objektív okok miatt…

…nemcsak objektív okok miatt; azok miatt sem, de a bürokrati­kus irányítás miatt sem tudta követni. Az alapkutatásban a Szov­jetunió nem volt elmaradva, egyesek szerint szinkronban volt – de hát ez a kutatás. Számítani azonban a termelés számít, a tö­megtermelés, és ezen a téren…

…hiányzott a szükséges kvalifikált munkaerő…

…igen, de végül is a munkaerőt kiképezhették volna, nem ez a lényeg, hanem az az áttételes mechanizmus, amiben a bürokrá­cia sajátos érdekei és főleg a bürokratikus diktatúra természete – mégpedig a gazdaságirányításban éppúgy, mint a társadalmi egyenlőtlenségek terén, ahol a demokrácia hiányaként jelent meg – döntő szerepet játszott. Trockij ezt tökéletesen megjósol­ta. Azt mondta, hogy a Szovjetunió, azazhogy a sztálini rend­szer képes lesz a Nyugat követésére egészen addig, amíg a mennyiség és a nehézipar lesznek a gazdasági fejlődés kö­zéppontjában; de ahogy a minőség kérdése és a fogyasztók kívánságai kerülnek a középpontba, egy bürokratikus dikta­túra képtelen fenntartani a fejlődés ritmusát, mert itt már szükség van a demokráciára. Nem beszélek a piacról, de ő egyébként hozzátette a piacot is, amivel teljesen egyetértek. Lé­nyegében véve azonban elsősorban a demokrácia hiányáról van szó. Nem lehet eldönteni a fogyasztók milliói helyett, hogy óhaj­tanak-e vagy sem mályvaszínű kabátban járni, amit milliószámra gyártottak a Szovjetunióban, és meg voltak lepve, hogy a fogyasz­tók nem vásárolták őket. Az emberek nem akartak mályvaszínű ka­bátban járni. Itt nincs mit tenni, ezt nem lehet nekik előírni.