A tézisek elmarasztalják a rendszerváltás végrehajtóit atekintetben, hogy nem adtak lehetőséget a dolgozói tulajdon kibontakozására. Felvázolja konkrét elképzeléseit a dolgozói tulajdon, illetve részvényprogram megva­lósításának teendőiről.

1) Magyarországon a gazdasági rendszerváltás középpontjába a privatizáció került. Az állami tulajdon lebontásával más tulajdonfor­mák és új tulajdonosok keletkeznek. A tulajdoni átrendeződésben újabb és újabb csoportok, valamint rétegek kapnak szerepet, válnak tulajdonossá és eközben egyre reménytelenebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek azok, akik ezt a tulajdont lényegében létre­hozták, vagyis a munkavállalók, a dolgozók milliói. Az MRP-ről elfo­gadott törvény legfeljebb egy szűk réteget tesz valóságos tulajdoni hatalommal és lényeges beleszólással nem rendelkező kistulajdonossá.

2) Az „államszocializmus" rendszerének összeomlásával Magyaror­szágon egy olyan sajátos történelmi helyzet alakult ki, amelyben meg­valósíthatók lettek volna a dolgozó emberek ós a munkásmozgalom elsődleges törekvései, vagyis a termelőeszközök társadalmasítása, ez­által a munka elidegenedésének, az emberi kizsákmányolásnak a visszaszorítása, végül pedig megszüntetése. A régi MSZMP egyik sú­lyos mulasztása volt, hogy nem engedett utat a dolgozói tulajdon kiala­kulásának, pedig ez a politikai rendszerváltás esélyeit is jelentősen be­folyásolhatta volna a baloldal javára. Sajnos a Magyar Szocialista Párt sem ragadta meg ezt a lehetőséget a választási küzdelemben, a párt politikájában a dolgozói tulajdon kérdése mindeddig csak marginális szerepet játszik.

3) Az új történelmi helyzet a magyar baloldal erői részére még mindig kínál lehetőséget, hogy a dolgozói tulajdon kiépítésével egy sajátos – de a világgazdaságba is integrálódni képes – modellt alakítson ki. Míg a szoci­áldemokrácia a kis lépések reformpolitikájának szociál-technikájával igyekszik a tőke szociális kötöttségét fokozni ós egy szocialista értékrend­szer érvényesülését elősegíteni – így harcolva a fent vázolt célokért – ad­dig a kelet-közép-európai régió baloldali erői ezt a munkát úgymond felülről lefelé végezhetnék el. Az „államszocializmus" modellje ugyanis számos torzulása mellett is lényeges előretöréseket valósított meg a dolgozó em­berek alapvető érdekeinek érvényesülése szempontjából és ezeket a vív­mányokat – különösképpen a tőkés osztály hatalmának a megtörését, a termelőeszközök fejlesztésében elért eredményeket – a baloldalnak mint meghatározó kiindulási pozíciókat kellene őriznie ill. továbbfejlesztenie. Az alapvető baloldali célokról, az elért vívmányok védelméről és a tényleges továbblépés lehetőségéről való lemondás – éppen most, amikor a rend­szerváltás keltette illúziók szertefoszlanak; amikor bebizonyosodott, hogy a magyar nép szociális érzékenységében is igen komoly nyomokat hagytak az elmúlt évtizedek, amikor az 1994-es választások döntő módon változtat­hatják meg a politikai erőviszonyokat és ezzel együtt a baloldal politikai cse­lekvésének lehetőségei – a legnagyobb felelőtlenség bármely politikai, ill. tár­sadalmi erő részéről, amely a munkavállalók tömegeinek érdekeit felvállalja.

4) A dolgozói tulajdon dominanciájának megteremtése nem mond ellent a piacgazdaságnak, hiszen ennek lényege nem a ma­gántulajdon, hanem az autonóm gazdasági egységek egészséges versenye. Magyarországon egy jól működő vegyesgazdaság kiépítésé­re van szükség, mely teljesítményével képes integrálódni a világgazda­sági folyamatokba, és ebben a gazdaságban természetesen a ma­gántőkének is fontos szerepe lehet olyan szektorokban, amelyekben ezt a legcélszerűbb működtetni (elsősorban a kisiparban, a kiskereskede­lemben és a szolgáltatások széles körén belül).

5) A dolgozói tulajdon működtetésének területe elsősorban a nagy­ipar, ill. a középüzemek lehetnek, legalkalmasabb formája pedig a rész­vénytársaság. A dolgozói tulajdon bevezetésének csak a versenyszfé­rában van értelme és nem vezethet más tulajdonformák (pl. szövetke­zeti, kommunális, magántulajdon stb.) felszámolásához, hiszen ez el­lentmondana a piacgazdaság lényegének. Az elkövetkezendő időszak egyik legsürgősebb feladata a baloldal részére a dolgozói tulajdon szo­cialista modelljének részletes kidolgozása. Az alábbi pontokban arra teszek kísérletet, hogy ennek körvonalait felvázoljam.

6) A részvénytársasággá átalakult vállalat részvényei minimum 51 %-ának dolgozói tulajdonban kellene maradnia. Ezt még a vállalat dolgozói sem adhatnák el egymásnak. Így lehetővé válik, hogy a kilépett, ill. nyug­díjba ment dolgozók ily módon megmaradt részvényéit az újonnan be­lépők, vagy pedig a már ott dolgozók között oszthassák fel kellő arány­ban. A részvények egy további, esetenként meghatározott részét megvá­sárolhatnák a dolgozók, tulajdonosi jogaik tehát a kötelezően és térítés­mentesen juttatott, valamint a vásárolt részvények arányában érvénye­sülhetnek,

A részvények egy további meghatározott részét – a vállalat anyagi helyzetétől és fejlesztési terveitől függően – külföldi vagy hazai magán­személyeknek, ill. intézményeknek, befektetői csoportoknak stb. adhatná el a dolgozói képviselet.

Az alaptöke bővítése vagy a vállalati nyereség egy részének erre tör­ténő felhasználásával, vagy külső források bevonásával mehetne végbe. A minimálisan 51%-os fent vázolt tőkearányt azonban alaptőke-bővítés esetén is fenn kellene tartani. Ezzel elkerülhetővé válnék, hogy a vállalat idővel külső tulajdonosok kezébe menjen át, vagy ezek teljes ellenőrzé­sük alá vonják azt. A modell szociális lényegóból adódóan termé­szetesen kezdettől fogva arra kellene törekedni, hogy a részvények mind nagyobb része legyen a dolgozók tulajdonában. Mivel a vállalat dolgozói az alaprészesedésükön túlmenően csak vásárlással, megtakarított jöve­delmükből tudnák bizonyos határok között részvényeik számát növelni, így növekvő „profitjuk" legitimációja végső soron a munka, ós ez nem mond ellent a szocialista értékrendnek sem.

7) A dolgozói tulajdonon alapuló vállalatnak három lényeges szférája alakulhat ki.

-A termelés szintje, amelyben a munka hatékonysága által megköve­telt munkafegyelem ós hierarchia működik (pl. mérnök-művezető-munkás). A minden hierarchia által lehetővé váló kiszolgáltatottság elkerülésé­re üzemi szintű érdekvédelmi ill. üzemi bizottságokat kellene alakítani (az elnevezés másodlagos jelentőségű), amelyek a munkavédelemtől az üze­mi demokráciáig bezárólag csakis a munkahelyi problémákkal foglalkoz­nának. Üzemi szinten megoldatlan problémáikkal a .Vállalati Tanács"-hoz fordulhatnának.

-A vállalatvezetés szintje, amely az operatív irányítást jelenti ós amely a menedzseri réteget foglalja magában. Minden vállalatnál szükségessé válnék olyan házi szabályzat megalkotása (munkaköri leírások, az egyes vezetők kompetenciáinak meghatározása stb.), amely pontosan behatá­rolja az adott személy hatalmát.

– A vállalati tulajdonosi képviselet szintje, amely a részvénytársaságok Felügyelő Bizottságainak szerepét tölti be, nevezhetjük .Vállalati Tanács"-nak, vagy bárminek. Feladatköre elsősorban a vállalati stratégiai dönté­sek kidolgozása a fejlesztéstől az osztalékok nagyságának megállapítá­sáig, a menedzserek ellenőrzése, kinevezése, leváltása, valamint dön­tés olyan ügyekben, amelyek üzemi szintről kerülnek a testület elé.

A „Vállalati Tanács" tagjait a tulajdonosok delegálnák az általuk birtokolt részvények arányában. Tehát nemcsak a vállalat dolgozóinak képviselői foglalnának helyet ebben a testületben, hanem az egyéb bel- és külföldi részvénytulajdonosok, ill. képviselőik is. A minimum 51%-os el nem ide­geníthető részvénytömeg mindenkor biztosítaná, hogy ne a vállalat dolgo­zóinak érdekeitől eltérő döntések szülessenek. Amennyiben hamis érdek-felismerés következtében ez mégis így történnék, a későbbiekben a tulaj-doni dominancia következtében a dolgozói kollektíva képes lenne ezt kor­rigálni.

8) A dolgozói tulajdon működésében az alsó (üzemi) szinten sok esetben érvényesülhet a közvetlen demokrácia is. A dolgozóknak – mint egy­ben tulajdonosoknak – alapvető érdekük, hogy az üzem zavartalanul, ren­tábilisan ós jó jövedelmet termelőén működjék;az ennek ellentmondó cso­portérdekeket talán éppen a közvetlen demokrácia eszközeivel lehet a legjobban visszaszorítani. Mivel azonban minden vállalat önálló és sajátos struktúraként jelenik meg, ezért valamennyi helyen ki kellene dolgozni a helyi „Üzemi Alkotmány"-! (a dolgozói tulajdon formájának megfelelő kol­lektív szerződést), amely megfelelően szabályozza a potenciálisan felme­rülő konfliktusokat.

A „Vállalati Tanács" működési szabályzata, ill. a delegálás rendszere legalább olyan jelentős, mint az „Üzemi Alkotmány", hiszen ezen a szinten hoznák a legfontosabb döntéseket. Nem kevésbé meghatározó annak szem előtt tartása is, hogy ez a szerv lenne a menedzserek munkáltató­ja, akiknek szintén megvannak a sajátos érdekeik, ós a biztonságos válla­latvezetés szempontjából az ö jogaikat is megfelelően szabályozni kelle­ne.

9) Amennyiben kiépülnek a dolgozói tulajdonon alapuló gazdasági egységek, a szakszervezeteknek is jelentősen megváltozna a szerepük. Tevékenységük súlypontja feltehetően az ágazati problémákra tevődnék át, talán kivonulnának az alsó (üzemi) szférából, de jelentőssé válhatna szerepük a „Vállalati Tanácsok" működésével kapcsolatban. Bizonyára létrejönnének erős „menedzser-szakszervezetek" is, sajátos érdekeik vé­delmére. Mivel Magyarországon a dolgozói tulajdon dominanciájának ki­alakulása csak megfelelő politikai fordulat után és folyamatosan mehetne végbe, ez a folyamat bizonyára számos további gyakorlati kérdés megol­dására késztetné majd az így szükségszerűen átalakuló szakszervezete­ket is.

10) A baloldaliság minden korban és korszakban bizonyos fokig mást jelentett. Lényege azonban mindig ugyanaz maradt, vagyis a dolgozó emberek, a létfenntartásukért nap mint nap keményen megdolgozó mun­kavállalók oldalán állni és ezek boldogulását elősegíteni. Napjaink politi­kai és gazdasági átrendeződésének folyamatában ez egyre nehezebb feladatot jelent minden baloldali mozgalom ós párt részére. Feladatunk tehát olyan perspektívák felvázolása, amelyek a társadalom számára meghatározó, akár egészen új struktúrák kialakításával a gondok ós problémák gyökeréig nyúl, és így próbál baloldali alternatívát kínálni. A tulajdon kérdése egyértelműen ezek közé tartozik.

1. Bevezető

Spanyolországban az önigazgató vállalatnak lényegében két típusa létezik, amelyek különböznek keletkezésüket, szervezetüket és a profit elosztásának módját illetően – az egyikben ez az el­osztás a vállalat tőkéjében való részesedés, a másikban a válla­latnál végzett munka arányában történik. Azonban, mint ismere­tes, mindkettő a „szociális piacgazdaságinak nevezett rendszer­tipikus jelensége, amennyiben a munkások tulajdonossá válási törekvéseinek eredményeként jöttek létre. De éppígy szentelhe­tünk nekik speciális figyelmet azon az alapon, hogy egyszersmind egy gazdasági alternatíva részét is jelentik.

Ez utóbbi megközelítést követi az a társadalmunkban szer­veződött Progresszív Mozgalom, amely az állam és a társada­lom közötti viszonynak a rugalmas szocializáción, decentrali­záción és széleskörű autonómián alapuló átalakításért vívott harc létjogosultságát védelmezi. Nem szükséges mondanunk, hogy az önigazgatás ebben a megközelítésben úgy jelenik meg, mint a civil társadalom súlynövelésének, a szolidaritás szélesítésének és erősítésének eszköze.

Ebből a perspektívából szemlélve alapvető tényező a munkásoknak a társadalmi tulajdonhoz való szubjektív viszo­nyulása. A fő kérdés az, hogy a munkaerő elfogadja-e, vagy nem, hogy gazdasági és társadalmi jogai megőrzésének leg-jobb módja attól függ: ki és hogyan szerzi meg, kezeli és vé­delmezi a társadalmi tulajdont.

Talán megfelelően megvilágíthatja a problémát, ha felidéz­zük a társadalmi hegemónia Gramscitól származó fogalmát. Gramsci szerint az erős és szilárd munkáshatalom nemcsak a politikai küzdelem erőviszonyaitól függ, hanem a munkások­nak, mint társadalmi osztálynak a mélyebb társadalmi, politikai műveltségi szintjétől is. Ezt a társadalmi-politikai képzettséget a munkások a felépítményszintjén szerzik meg (politika, kultúra stb.), de egyszersmind a gazdasági-társadalmi alap szintjén is, főleg a termelési folyamatban való részvétel, és az ezáltal maga után vont döntéshozatali folyamat révén.

Még ha felismerjük is, hogy rövid távon mennyire fontos a po­litikai küzdelem, mindenképpen szeretnénk megvizsgálni azt a kérdést, hogy milyen gyakorlati képzést kell elnyernie a mun­kásosztálynak ahhoz, hogy kezébe vegye a társadalmi-politi­kai irányítást. Ebben a vonatkozásban az első lépésnek az önigaz­gatás megvalósításának kell lennie az egyes cégeken belül, hogy az­után végül ez át tudja fogni az egész társadalmat.

A vállalatok irányítása megkövetel bizonyos erőfeszítést a mun­kásszervezetektől, de nem igaz, hogy ez az erőfeszítés szakszer­vezeti vagy politikai potenciáljuk rovására megy. Ellenkezőleg, ha világos képük van saját társadalmi helyzetükről, akkor a társadal­mi tulajdon növekedése a civil társadalom erejének növekedését jelenti a monopolista erőkkel szemben.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a munkásosztály szubjek­tív felfogása saját helyzetéről természetesen nem az egyetlen té­nyező, amely a társadalmi tulajdon működésére hatással van. El­lenkezőleg, meghatározzák ezt bizonyos külső szempontok is.

Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy a társadalmi tulajdon ki­terjesztésének lehetőségei mindig korlátozottak. Az olyan technikai tényezők, mint az üzemek mérete, a technikai fejlettségi szint, vagy a dolgozók politikai érettségének szintje meghatározzák a társadalmi tulajdon fejlesztésének lehetőségeit.

A társadalmi tulajdonnak adott politikai támogatás nem kell hogy túlmenjen azon, hogy a politikai hatalom védelmezi és elősegíti a társadalmi tulajdon működését azoknak a központi je­lentőségű termelőegységeknek az esetében, ahol a társadalmi tulajdon ugyanolyan jól, vagy még hatékonyabban működik, mint a többi tulajdonforma. Csak így előzhetjük meg az olyan voluntarista kísérletek létrejöttét, amelyek negatív hatással vannak a társadalmi tulajdon elterjedésére.

Van egy másik probléma is ezzel kapcsolatban, amelyet mé­lyebben itt nem fogunk elemezni, mivel specifikusabb megkö­zelítést igényel. Mégpedig az, hogy hogyan alakítsuk át a na­gyobb termelőegységeket (a nagy vállalatokat olyan egysé­gekké, amelyek, kisebbek lévén, technikailag alkalmasak rá, hogy társadalmi tulajdonlás mellett is hatékonyan működjenek. Ezzel kapcsolatban felmerül egyrészt egy technikai probléma-a termelési folyamat részekre való felosztását illetően -, más­részt pedig egy irányítási probléma, amely azokat a gazdasági feltételeket érinti, amelyek mellett a nagyvállalat egy konkrét termelőegységét rábízhatja egy kisebb (önigazgató jellegű) cégre.

A társadalmi tulajdon létezése érinti a többi tulajdonformák (magán, állami, multinacionális tulajdon) révén megvalósuló társadalmi hatalommegosztást. Egyszersmind megtanítja a munkásokat a termelési eszközök társadalmi irányítására, nemcsak a termelési folyamatok, hanem a pénzügyi művele­tek (kinek, és milyen formában jutnak az állami hitelek, ho­gyan fizetik a vállalatok adójukat stb.), az ökológiai, egész­ségügyi stb. kérdések vonatkozásában is.

Azonban, miután figyelembe kell vennünk, hogy az önigazga­tás önmagában, még ha az egész ország gazdaságára kiterjesztik is, nem fog nagyobb gazdasági és társadalmi hatékonysághoz vezetni, látni fogjuk azt is, hogy az önigazgató rendszerek haté­konysága három tényezőn múlik:

• A kormányzat magatartása a munkásmozgalommal szemben: ez különösen fontos akkor, amikor az önigazgató vállalatok alakításának és tevékenységüknek az intézményes-hivatalos előfeltételeiről van szó. Spanyolországban több különböző mó­don is kaphatnak segítséget az ilyen vállalatok a hatóságoktól: jogi segítséget, támogatásokat, hiteleket, pénzügyi kedvezmé­nyeket stb.
• Az ország általános gazdasági helyzete: Amikor a kapitalis­ta felhalmozás jelentős akadályokba ütközik (így válsághelyze­tekben) a munkásosztály egyes (a politikai és szakszervezeti képzettség régibb hagyományával és magasabb szintjével ren­delkező) csoportjait ez arra indítja, hogy munkahelyeik megőrzése céljából megpróbáljanak saját erőből alternatívákat keresni. Ugyanakkor ilyen helyzetben a kapitalista osztály kezde­ményezőkészsége csekély, és ez kedvező előfeltételeket te­remt a társadalmi tulajdon kiterjesztéséhez. Itt mi az ilyen vál­lalatok alakításának az új munkahelyek létrehozására gya­korolt kedvező hatását fogjuk vizsgálni.
• A gazdasági folyamatba való állami beavatkozás szintje és mértéke: ehhez kapcsolódva kell megvizsgálnunk, melyek a megfelelő feltételei egy valóban szabad önigazgatási moz­galom működésének. Más szavakkal: egy ilyen alternatív gaz­dasági szerveződésnek nem szabad alávetve lennie sem a tőkés érdekeknek, sem egy túlságosan is szoros ellenőrzést gyakorló ál­lamhatalomnak. Az önigazgatásnak nem csak formailag, ha­nem gyakorlatilag is a legdemokratikusabb vállalatirányítási módnak kell lennie.

Ez a fajta szerveződés különösen hatékony volt a világgazdaságot 1973 után sújtó válság idején, amely Spanyolországban 1985-ig tartott. Ennek fő oka az volt, hogy ebben az időszakban rendkívül gyorsan nőtt a munkanélküliség, és az önigazgatás az egyik olyan lehetőség volt, amelynek révén a munkások megtarthatták munkahelyüket. Úgyhogy itt egy olyan folyamattal állunk szem­ben, amikor a munkások, ráébredve, hogy mennyire komoly és súlyos helyzetben vannak, képesek voltak szembe nézni azzal, hogy valószínűleg elvesztik állásukat, egyfajta védekező magatar­tást tettek magukévá, és úgy döntöttek, hogy vállalják annak kocká­zatát, hogy maguk fogják irányítani a vállalatot.

Most rátérünk a jogi keretek leírására, arra hogy hogyan, és milyen feltételek között növekszik a társadalmi tulajdon a spanyol gazda­sági struktúrán belül.

Spanyolországban a társadalmi tulajdon jogi keretei ma alap­vetően kétféle jogi lehetőséget kínálnak az önigazgatás szá­mára: szövetkezetek, vagy ún. „Sociedad Anónima Laboral" (ano­nim gazdasági társulások) létrehozását.

2. Szövetkezetek

A szövetkezet voltaképpen társaság, mely szabad be- és kilé­pési joggal rendelkező embereket fog össze, akiknek közös ér­dekeik vagy társadalmi-gazdasági szükségleteik vannak, me­lyek kielégítése céljából kialakítják az illető vállalat tevékenysé­geit. Szövetkezet szervezésében bármilyen gazdasági tevé­kenység folytatható, a munka eredményét pedig, miután a kö­zös alap részére levontak valamennyit, szétosztják a partnerek között. Ami felépítését illeti, ennek fő, és nagyon fontos jellem­vonása nagyfokú demokratizmusa, tekintve, hogy az irányítás­ra vonatkozó döntések meghozatalánál mindegyik tag egy sza­vazattal bír, a társaság profitjait pedig nem a közös tőkéhez va­ló hozzájárulás, hanem a társaság számára végzett munka arányában osztják szét a tagok között.

2.1. Szövetkezet alakítás

Spanyolországban van egy külön jogi eljárás a szövetkezetek lét­rehozására, amelyhez mindenekelőtt legalább öt partner összegyűjtésére van szükség. Ezután egy hosszú jogi processzus következik, amelynek végén az új szövetkezetet bejegyzik a cé­gek jegyzékébe (Registro Mercantil), és amelynek a legfontosabb része a társaság alapszabályainak rögzítése és jóváhagyása.

Szeretnénk felhívni itt a figyelmet az alapvető különbségre az úgynevezett formális, és a valódi, tehát a gyakorlatban is szö­vetkezetként működő szövetkezetek között.

2.2. A tagok részvétele és tulajdonlása

A szövetkezeti társaságok tagjainak jogai és kötelességei vannak, amelyeket itt fel fogunk sorolni, hogy kézzelfoghatóvá tegyük azt, amit az előbb mondottunk a valóban szövetkezetként működő társulások­ról.

Jogok:

• választó- és választhatósági jog (tagonként egy szavazat),
• jog a javaslattételre és a szervezésben való részvételre a társu­lás szervezetének minden szintjén,
• jog az informálódásra a társulás bármilyen folyó ügyével, vagy bármivel kapcsolatban, ami a szövetkezetet érinti,
• jog a szabadnapokra és a Társadalombiztosítási Szolgálat ál­tal nyújtott kedvezmények igénybevételére,
• jog arra, hogy a társulás elhagyása esetén a tag visszakapja azt az összeget, amellyel a közös tőkéhez hozzájárult.

Kötelességek:

• részvétel a társulás által folytatott tevékenységben, – részvétel a képzési tevékenységekben,
• az alapszabályokban meghatározott időpontokban a társulás­nak be kell fizetni a közös tőkéhez való hozzájárulás egy-egy részletét,
• látogatni kell a társulás gyűléseit,
• el kell fogadni a megbízást, amelyre a tagot megválaszthatják,
• titkot kell tartani bármivel kapcsolatban, ami a társaság érde­keit hátrányosan érintheti, vagy azoknak kárt okozhat.

A szövetkezeti társulás tagjainak a társuláshoz való viszonyát nem szabályos munkaszerződés, hanem társasági szerződés szabályozza. Ez a szövetkezetek alapokmánya, aminek értelme­zése, valamint a belőle fakadó jogok és kötelességek döntő je­lentőséggel bírnak a társulás életére nézve. Más szavakkal: míg a rendes munkaszerződésnél a munkás munkáját cserébe adja a fi­zetésért, a belső munkaszervezést és a tevékenység kockázatát a kapitalistára hagyva, a szövetkezetben ez a két utóbbi terület is a munkáshoz tartozik, aki egyenlő feltételek mellett osztja meg a fel­elősséget a többi partnerrel.

Így a szövetkezet tagja egyfelől társtulajdonosi szerepet tölt be a szövetkezet közös szerveiben (közgyűlés, irányítótanács, stb.) és ezért részt vesz a szövetkezet fő feladatainak kidolgozásában. Másfelől a tag egyúttal munkásként dolgozik a technikai-termelé­si szervezetben, ami azt jelenti, hogy felelős a közös szervek által elfogadott feladatok teljesítéséért.

De ez a kettősség, ha nem fogadják el és nem valósítják meg, egyszersmind egyike a fő problémáknak, amelyek az ilyenfajta társulásokban felmerülnek. Általánosságban a munkás tökélete­sen megérti egy hagyományos típusú szerződés jelentését, és azt, hogy ez mire terjed ki, következésképpen küzd a fizetéséhez és munkafeltételei javításához való jogáért, mindaddig, amíg a ma­ga részéről munkájával teljesíti a szerződést. Amiről itt beszélünk, az egy sokkal bonyolultabb struktúra, és ez nem azért van így, mert a munkások nehezen értik meg, hogy miről van szó, hanem mert itt az ő kezdeményezésükre van bízva, hogy jogaikat ne csak rögzít­sék, hanem a gyakorlatba is átvigyék. Ez azt jelenti, hogy annak megakadályozása, hogy a társulás a tőkés érdekek harcában csődöt mondjon, a munkásoktól kell hogy kiinduljon, és ez csak annak az eredménye lehet, ha ezeket a jogokat megfelelő módon érvényesítik.

2.3. Irányítás

A szövetkezethez, mint bármilyen más céghez, tulajdonostársak és alkalmazottak szervezett együttese tartozik, akik együtt dolgoz­nak, de mindegyiküknek megvan a saját feladata és felelőssége. Minden tag egyénileg viseli a felelősséget saját feladatának sike­res végrehajtásáért, és ha egyszersmind társtulajdonos is, az egész társaság sikeréért is.

Ezen a struktúrán belül több szervezet is van, amelyek egy­mással összekapcsolódva hierarchiát alkotnak. Érdekes lesz, ha megvilágítjuk a struktúra néhány aspektusát, és azt a módot, ahogy az a társulás hatékony irányítása érdekében működik.

A közgyűlés magában foglalja a szövetkezet társtulajdonosai­nak összességét, és feladata az, hogy megállapítsa a társulás alapvető célkitűzéseit, és határozzon az alapszabályokról, továbbá viseli a felelősséget a közös tőke gyarapításáért. Bármilyen je­lentős döntést, például a közös tőke megnövelését, itt kell megsza­vazni, az egy ember-egy szavazat elvét követve. Tagjai közül vá­lasztanak egy kisebb létszámú csoportot: ez az Irányító Bizottság (Consejo Rector).

Az Irányító Bizottságnak kell a közgyűlés által megszabott alap­vető célkitűzéseket értelmeznie és elkészítenie egy olyan konkré­tabb intézkedési tervet, amelynek a végrehajtása révén ezek a cé­lok elérhetők. Az Irányító Bizottság választja és nevezi ki az igazga­tót, és a társtagoknak felelős a társaság költségvetéséért.

Végül az igazgató az, aki a gyakorlatban a szövetkezetet vezeti, az Irányító Tanács által meghatározott intézkedési terveknek megfelelően.

Következésképpen a szövetkezet vezetésére kiépült struktúra a végső szót a szövetkezet ügyeiben meghagyja a tagoknak, a szö­vetkezet tulajdonosainak, akik egyszersmind a szövetkezet mun­kásai is.

2.4. A szövetkezetek viszonylagos gazdasági jelentősége

Spanyolország egyike azoknak az európai országoknak (ebben a vonatkozásban csak az 1990-ben 17.871 szövetkezeti vállalatot nyil­vántartó Olaszország mögött maradva el), ahol nagyobb számú ilyen vállalat működik. Ez, mint már korábban jeleztük, annak az intenzív és igen dinamikus szövetkezetalakító tevékenységnek köszönhető, amely Spanyolországban a gazdasági válság súlyosabb éveiben ment végbe. Ennek igazolásaként elég beszédesnek tarthatjuk azt a tényt, hogy 1979 és 1980 között a bejegyzett ipari szövetkezetek száma az összes újonnan bejegyzett szövetkezetek 58%-áról 73%-ára nőtt. 1982-ben pedig ez az arany 82%-ra emelkedett.

Ami az úgynevezett fejlett országok gazdaságának egészét illeti, azt látjuk, hogy az ipari cégek, illetve társtulajdonosaik százalékos aránya (annak ellenére, hogy arányuk még mindig magasabb a többi szektorénál) csökkent E csökkenés a szolgáltatások arányának nö­vekedéséhez vezetett.

A cégeknek a munkás-társtulajdonosok számát tekintve kis mére­te egy másik közös jellemzője a szövetkezeteknek.

Felvethető a kérdés, hogy miért ilyen kisméretűek a hagyományos önigazgató vállalatok. Mindenekelőtt hajlunk annak elfogadására, hogy minél nagyobb a vállalat, annál nehezebb hatékonyan vezetni azon a módon, ahogy egy szövetkezet működik. Másfelől, széle­sebb perspektívában szemlélve a kérdést: milyen szerepet játsz­hatnának a szövetkezetek egy, a multinacionális cégek és a tőke által uralt világban?

Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, de szükséges, hogy fel­idézzük néhány megfigyelésünket a kapitalizmus törvényei szerint működő mai világgazdaságról:

1. Ma a munkások legjelentősebb részének kis cégeknél van állá­sa. Mennyiségi szempontból ez a réteg jelentős részét alkotja a mun­kásosztálynak Spanyolországban és az összes európai országban.
2. Ma a monopolista erők (á multinacionális cégek) kihasználják annak a munkaerőnek a bizonytalan helyzetét, amely nem tartozik a vállalat állandó alkalmazottai közé, és jelentős profitot nyernek ebből, azonban kereteiken kívül ez a módszer nem érvényesül. Nincs min­dig munkaszerződés a kapitalista és a között a munkás között, aki az értéktöbblet egy jelentős részét valójában megtermeli.
3. A munkások, akik formálisan is a multinacionális céghez tartoz­nak (van munkaszerződésük) valójában a legjobb helyzetben vannak szakszervezeti tevékenységük kifejlesztését illetően, azonban erejü­ket korlátozza a munkásosztálynak az a része, amely a cégen kívül van. A gyakorlatban azok a munkások, akik a jogilag bizonytalan munkakörülmények informális gazdaságához tartoznak, a munka tartalékhadseregének szerepét játsszák.

Ezek között a specifikus feltételek között van arra szükség, hogy kiépüljön egy olyan társadalmi-gazdasági keret, amely a munkásosztály egészének támaszt nyújthat. Ezt a keretet ki kell terjeszteni nemcsak a nagy cégekre, de a kisméretű cégek szek­torára is. Véleményünk szerint a társadalmi tulajdon növelése je­lentős mértékben hozzájárul az osztály harci kapacitásának erősí­téséhez.

Ebből a folyamatból kiemelhetünk bizonyos fontos célkitűzéseket az egész munkásosztály felszabadításának perspektíváját szem előtt tartva:

1. Kiszabadítani a munkásosztálynak a kis cégeknél dolgozó jelentős rétegét a paternalista kapitalizmus gyámkodása alól, és arra késztetni, hogy jussanak el a saját magukért vállalt gazdasá­gi felelősség tudatához. Ez a folyamat a munkások társadalmi vi­selkedését olyan irányban változtatja meg, hogy a kiskapitalista (egy mindig versenyképesebbé váló piacon elfoglalt) rossz hely­zetének elfogadásától eljutnak a nagy cégekkel való szembe­szállásig. Ma ezeknek a munkásoknak kétféle szervezeti és ön­védelmi eszközük van: a szakszervezet és a társadalmi tulajdon.
2. A társadalmi tulajdon megerősítése azért, hogy ez hozzájá­ruljon egy független szakszervezeti erő kiépítéséhez a kis cégek­nél, aminek megvalósulása esetén eltűnhetne a dolgozók paternalisztikus irányítása. (Azaz a társadalmi tulajdon így hozzájárul­na ahhoz, hogy az egész munkásosztály és szervezetei közös érdekeit objektívvá tegyük.)
3. A monopolista cégek jogi keretein kívül kiterjesztett társadal­mi tulajdon erősítése, a munkások és a nagy kapitalisták közötti szervezett osztálykonfrontáció és annak előmozdítása, hogy a valódi demokrácia ne csak a formális látszat szintjén, hanem a gyakorlatban is kiterjedjen a gazdaság területére.

Sociedad Anónimas Laborales (Anonim dolgozói társulások)

3.1. Alakítás

A Spanyolországban ma létező önigazgató cégek másik fő típusát Sociedad Anónima Laboral-nak (anonim dolgozói társulásnak) hívják, és jelentősen különbözik a szövetkezettől, nemcsak jogi meghatározását és szabályozását, hanem azt a módot tekintve is, ahogyan működése Spanyolországban gyakorlattá vált. Ezt a for­mát főleg tönkrement cégek választották, amikor azt a döntést hoz­ták, hogy ezentúl a munkások fogják megszervezni és irányítani őket Ezzel szemben a szövetkezetek általában új cégekként alakultak.

3.2. A társtulajdonosok részvétele és a tulajdon

A Sociedad Anónima Laboral (SAL) tulajdonképpen egy rész­vénytársaság és ezért jogi meghatározása is pontosan ugyanaz, mint a részvénytársaságé, a részvénytőke tulajdonlásában való különböző arányú dolgozói részesedés kivételével. Következés­képpen az ezeknek a társaságoknak a működését szabályozó törvény a következő meghatározást adja: „Minden olyan rész­vénytársaság, amelynél a közös tőke legalább 51 %-a a társaság dolgozóihoz tartozik, e törvény előírásainak megfelelően SAL-ként szervezhető meg."

Következésképp vannak bizonyos vonások, amelyek a dolgozói társulásokra sajátosan jellemzőek, és megkülönböztetik őket a szabályos részvénytársaságoktól. Először is, a munkások tulajdo­nában kell hogy legyen a közös tőke 51%-a. Másodszor, a társtu­lajdonosok egyike sem rendelkezhet a közös tőke 25%-ával vagy annál többel. Azonban más, magán, vagy állami tulajdonban lévő vállalatok és a közintézmények 49%-kal hozzájárulhatnak a társa­sági tőkéhez. Harmadszor, a munkásoknak a társasági tőkéhez való hozzájárulását jelentő részvények csak más munkásoknak adhatók át vagy el.

3.3. Irányítás

Ami a dolgozói társulások igazgatását illeti, ez felépítésében nem sokban különbözik egy szabályos részvénytársaságétól. Mind­kettőnek két, egymástól elkülönült irányítási struktúrája van: a tár­sasági és a technikai-termelési irányítást végző szervek. Az elsőt a közgyűlés alkotja, mely magába foglalja az összes Részvénytu­lajdonosokat, és az Igazgatói Tanács, amelyet a közgyűlés vá­laszt oly módon, hogy az egy-egy társtulajdonos által leadható szavazatok száma megfelel a közös tőkéhez való hozzájárulásá­nak, jobban mondva a birtokolt részvények számának.

3.4. Viszonylagos gazdasági jelentőség

1979-től számos, az ipar válsága által sújtott cég fogadta el a ma­ga számára a Sociedad Anónima Laboral jogi formáját, munkása­iknak a cég megmentését és saját állásuk megőrzését célzó kez­deményezései nyomán és a hatóságok széles körű pénzügyi se­gítségével (a Fondo Nációnál de Protección al Trabajo által nyújtott állami kölcsönök révén). 1984-ben 1.200 SAL működött, ame­lyekben kb. 50.000 munkás dolgozott, de 1991-ben a SAL-ok szá­ma csak 843. A válság éveiben végbement nagyarányú terjeszke­désük után egyesek közülük szövetkezetté alakultak, míg mások visszakerültek magánkézbe.

Ha összehasonlítjuk a földrajzi megoszlást, azokat a szektoro­kat, amelyekben ezek a társaságok tevékenykednek, és méretei­ket a szövetkezetekről szóló hasonló adatokkal, jelentős különb­ségeket találunk.

Így, jóllehet többé-kevésbé ezek a társaságok megtalálhatók az egész országban mindenütt, különösen azokban az autonóm ré­giókban fontosak, ahol a munkanélküliségi arány magasabb, mint például Andalúziában, és ott, ahol a mély társadalmi átszer­veződéssel járó fájdalmas terheket szenvedik el, mint Pais Vasco (Baszkföld) és Cataluna (Katalónia). Nem nehéz azonban megér­teni, hogy ennek a koncentrálódásnak az oka semmi más, mint a gazdasági válság, amely számos munkahely megszűnéséhez és elvesztéséhez, valamint ahhoz vezetett, hogy a munkások meg­próbáltak az őket rövid távon legközvetlenebbül sújtó és legfonto­sabb problémáikra megoldást találni.

Ez a magyarázata annak is, hogy ezek a társulások hagyomá­nyosnak tekintett tevékenységeket folytatnak tovább. Más sza­vakkal, főleg az ipari szektorhoz tartoznak, amelyet – mint ez szé­les körben ismert – a leginkább sújt a válság. Némileg igazolja ezt a tényt az, hogy a jogi segítség előnyeit élvező dolgozói társulá­sok által 1984-ben kínált 38.561 munkahely közül 31.062 ipari tár­sulásokhoz tartozott.

Az anonim dolgozói társulások méreteit tekintve a szövetkeze­tekkel való összehasonlítás jelentős különbségeket mutat. Ennek az oka ugyanaz, mint amit előbb említettünk, hogy tudniillik ha ezek a társulások másfajta cégek (szabályos tőkés részvénytár­saságok) átalakulásából jönnek létre, akkor örökölnek tőlük egy bizonyos termelési kapacitást és munkáslétszámot, amelyet át kell venniük. Annak ellenére, hogy a dolgozói társulások többsége 50-nél kevesebb munkással rendelkezik, jelentős részük 100-nál is többet foglalkoztat.

A SAL-lal kapcsolatos spanyol tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű társulások nagymértékben képesek gyorsan és könnyen megbirkózni a csődhelyzetekkel. Ez annak lehet köszön­hető, hogy a SAL nem kívánja meg az önmagukért vállalt felelősség magasabb szintjét a dolgozóktól, és a társulást létre lehet hozni olyan feltételek között is, amikor a társadalmi tudatosság nagy­mértékben hiányzik belőlük.

A SAL az első lépés a teljes mértékben társadalmi tulajdonlás­hoz vezető úton, de ez a fajta jogi keret egyáltalán nem stabil. Az első lépések után a társulásnak el kell döntenie, hogy átkerül-e a magánszektorba, vagy szövetkezetté alakul. Végső soron ez egy olyan döntés, amelyet maguknak a munkásoknak"kell meghozni­uk, és az, hogy végül melyik utat választják, általában a munkások társadalmi-gazdasági körülményeivel, technikai lehetőségeivel, a társaság méreteivel, a gazdasági fennmaradás esélyeivel, a tár­sadalmi-gazdasági környezet adottságaival függ össze.

4. Néhány következtetés

Fontos, hogy megállapítsuk és világossá tegyük, hogy az önigaz­gatás a kapitalizmussal szembeni mérsékelt reakciók egyike, amely megpróbálja a vállalatokat, a tőkéétől eltérő módon megszervezni, a profit egyenlőbb megosztása, valamint a ko­operáció és szolidaritás szélesítése céljából. Következésképp egy önigazgató jellegű vállalati struktúra nem a magáncégek megszüntetését jelenti, hanem egyszerűen azt, hogy ezek ezen­túl a munkásokhoz tartoznak.

Azonban a mi álláspontunk szerint figyelembe kell venni, hogy a társadalmi tulajdon kiterjesztése és megszilárdítása ma az egyet­len olyan kiindulópont, ahonnan a társadalom hegemonikus vi­szonyait meg lehet változtatni a munkásosztály javára. Ez csak akkor valósulhat meg, ha az egész mozgalom bekapcsolódik egy olyan cselekvési programba, amely tudatosítja, hogy a kapitalista rendszerben mély és radikális politikai átalakulásokra van szük­ség.

Spanyolországban a szakszervezeti tagok aránya nem nagy, de a szakszervezetek társadalmi szerepe igen jelentős. Néhány adat ezzel kapcsolatban; egy olyan gazdaságban, ahol a 15,1 milliós aktív népességből 2,3 millióan munkanélküliek, ahol a megkötött munkaszerződések 33,3%-a végleges jellegű, a szakszervezetek 1991-ben több mint egymillió munkást voltak képesek különböző sztrájkmozgalmakba bekapcsolni.

A legjelentősebb szakszervezetek (a CCOO és az UGT) által 1988 dec. 14-én meghirdetett általános sztrájkban a társadalmi tulajdonban lévő vállalatok munkásai éppen olyan intenzitással vettek részt, minta magáncégeknél dolgozók.

Az utóbbi években a spanyol tapasztalat a társadalmi tulajdon növekedésének tendenciáját mutatja, a következő jellemzőkkel:

1. a szövetkezeti vállalatok szaporodásának tartós tendenciája, tekintet nélkül a gazdasági helyzetre;
2. a SAL-ok számának hirtelen megnövekedése válsághelyze­tekben, és enyhe tendencia számuk csökkenésére, amikor a hely­zet javul;
3. a széles körű társadalmi tulajdon és ennek növekedése,.vala­mint egy erős szakszervezeti mozgalom együttélésének lehetősé­ge.

Ennek a folyamatnak nagyobb politikai jelentősége van, ha figye­lembe vesszük, hogy mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a politikai baloldal válságban van, a dolgozóknak az európai országokban a háború után elért szociális vívmányait pedig minde­nütt leépítik.

Ha a munkások megszerzik a cég tulajdonának jelentős részét, ak­kor világosan kitűnik, hogy ma nincs társadalmi legitimációval rendel­kező tulajdonos, ugyanakkor a részvények birtoklása szembe­szökően igazolja majd, hogy ki a valódi tulajdonosa ezeknek a gyá­raknak. Ami ma történik, az valószínűleg ugyanaz, mint ami az állami tulajdon rendszerében történt A monopoltőke lényegében ugyanaz az adminisztratív rendszerben és a kapitalizmusban egyaránt. Az autoritárius szocializmusban az előrelépés eszközét nomenklatúrához és a kiváltságosokhoz való tartozás jelentette, a kapitalizmusban a termelési tényezők birtoklása. Mindezek a tényezők hozzájárul­nak az osztályöntudat növeléséhez, az emberek részvételük által egyre inkább érzékelik, hogy két, egymással ellentétes érdek küzd egymással.

Atőke elleni küzdelemnek ez a módja nemcsak a bérkérdésekben, de a tulajdonjogokat illetően is nagyobb lehetőségeket nyújt a sikerre. Amikor magas az infláció, nagyon nehéz létrehozni egy hatékony szakszervezeti mozgalmat, mert az árak gyorsabban emelkednek a szakszervezet tömegmozgósítási lehetőségeinél. Ilyen helyzetben a szakszervezetek nem védelmezik eléggé hatékonyan a munkások érdekeit és egyre inkább meggyengülnek. De ha a szakszervezetek a gyárvezetőségen belül vonják össze erőiket, akkor el tudnak érni bizonyos eredményeket, és újból megszerezhetik a munkások tá­mogatását. A társadalmi tulajdon keretein belül folytatott szak­szervezeti akció ilyen feltételek között hatékonyabb és erősíti a szakszervezetet.

A spanyol SAL-hoz hasonló jogi helyzetű cégeken belül (ahol tehát a részvények a munkások kezében vannak) folytatott akció nem igé­nyel nagyon magas tudatossági szintet és nagyon sok tapasztala­tot a munkások részéről. A saját vállalatuk vezetésében szerzett min­dennapi tapasztalatokból a munkások megtanulhatják, hogy hogyan vegyenek részt a vezetésben egyre komplexebb szinteken, és meg­érthetik, miért van szükségük arra, hogy végül eljussanak odáig, hogy teljesen maguk irányítsak a céget. Ez egy fokozatos folyamat, amely, a gazdasági környezet követelményeivel és az osztály konk­rét helyzetben fennálló lehetőségeivel arányos mértékben növelheti a munkások politikai, gazdasági és technikai képzettségét

A társadalmi tulajdon mennyiségi kiterjesztése nem szükség­szerű feltétele társadalmi hatásának; a társadalmi tulajdon jelen­léte a gazdaságban minőségi kérdés. Még ahol a vadkapitalizmus uralkodik, a társadalmi tulajdonban lévő szektor ott is hivatkozási alappá válik az egész munkásosztály számára olyan kérdésekben, hogy lehetséges-e kapitalizmus nélkül élni, hogy lehetséges-e kapi­talizmus nélkül munkahelyeket teremteni, hogy tudnak-e a munká­sok kezdeményezni stb.

Az önigazgatás, még ha csak a spanyol SAL-hoz hasonló szinten valósul is meg, megszüntetheti a paternalista viszonyokat a volt ál­lami vállalatokon belül. Ezzel a munkások a passzív jelenlét állapotá­ból eljuthatnak oda, hogy aktívan részt vegyenek ne csak a vállalat hanem a társadalom ügyeiben is.

A koalíciós korszak politikai palettájának szociáldemokrata-kommunista baloldalán igen különböző elképzeléstípusok mutathatók ki. A szociálde­mokrácia radikális szárnya egy markáns végcél-stratégiával dolgozott. Köz­vetlen feladatnak tekintette a szocializmusba való átmenet (a politikai át­meneti időszak) megkezdését, a napi döntésekben azon alternatívák előnyben részesítését, amelyek direkt módon összekapcsolhatók a szocial­ista társadalom távlataival. E logika szerint az aktuális teendők elvégzését ós a szocializmus előfeltételeinek megteremtését egyidejűleg, ugyanabban a korszakban kell biztosítani. A vázolt elképzelés egyrészt Rosa Luxemburg, másrészt Lenin elméletére támaszkodik. Rosa Luxemburgéra, amennyiben a jelenben hozott intézkedéseket a szándékolt jövő (a végcél) által kívánja totalizálni. Leninére pedig azért, mert a hatalom megragadását nem teszi függővé a szocializmus összes előfeltételének meglététől: az új társadalom­hoz szükséges tárgyi-technikai és emberi (kulturális, önkormányzati) felté­telek kialakítását a – több szakaszból álló – politikai átmeneti periódus fe­ladatává nyilvánítja.

A baloldali szociáldemokrácia elképzeléseivel számos kérdésben alapvető hasonlóságot mutat az a népfront-stratégia, amelynek legkövet­kezetesebb képviselője Lukács György. Eszerint is a szocialista rendszer megteremtése a végső cél, objektív ós szubjektív feltételeinek (így a köz­vetlen demokráciának) – deklaráltan Leninhez kapcsolódva – szintén egyidejű létrehozására törekszik; ezt azonban a hatalom direkt megraga­dása, nyílt proletárdiktatúra nélkül tartja realizálandónak. A sztálini gya­korlat tapasztalatainak hatására előnyben részesíti a lassúbb, de szerves utat, a tárgyi és a személyi oldal egyenlőtlen fejlődéséi elkerülő megol­dást az embereken való – erőszakos – gyámkodáshoz vezető gyorsított eljárásokkal szemben. Ezért minden fasizmusellenes erő összefogását és a civil társadalom önkormányzati (a közvetlen demokrácia intézmé­nyeit kialakító és működtető) szerveződését szorgalmazza.

Az első és a második elképzeléstípus sajátosan ötvöződik az MKP hi­vatalos (leginkább Rákosi és Révai nevével fémjelezhető) politikájában. E harmadik típus képviselői bizonyos értelemben ugyanoda (a politikai hatalom megragadásához, egyfajta proletárdiktatúrához) akarnak eljutni, ahova a baloldali szociáldemokraták. De – az adott erőviszonyok ismere­tében – csak fokozatosan, átmenetileg népfront-taktika alkalmazásának segítségével közelednek céljukhoz, ós csak 1948-49-től kezdve hirdetik, hogy a népfront csupán „átmenet, közbeeső lépcsőfok a polgári demok­ratikus többpártrendszertől a proletárdiktatúra egypártrendszere felé".¹ E politika sajátosságát Rákosi 1948 novemberében a következőképpen ha­tározza meg. „A mi fejlődésünk, ha jól dolgozunk, odamegy, hogy a többi párt mellőlünk lassan elsatnyul. Ezt mi siettethetjük…Lassanként ezeknek a pártoknak el kell halni, vagy legalábbis árnyékéletet élni, szimbolikus pártokká kell lenniük… Szövetségben vagyunk, és ugyanakkor a szövet­ségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az em­ber csinál valamit és annak ellenkezőjét is csinálja"² Mindez magyaráz­za, hogy az MKP vezetőinek érvelésében a népi demokrácia eleinte a polgári demokrácia, később viszont a proletárdiktatúra egy formájaként jelenik meg. Mint Révai megfogalmazza:. A mi népi demokráciánk első szakaszában … azt mondottuk, hogy a népi demokrácia egy plebejus, harcos, következetes, népi válfaja a polgári demokráciának… Helyes volt akkor azt hangsúlyozni, hogy a harc nem szocializmus és polgári magán­tulajdon körül folyik… Az is helyes volt, hogy … nem azt hangsúlyoztuk, hogy ez az átmenet a szocializmusért való harcba, hanem azt, hogy a nagytőke elleni rendszabályok egyben a kis magántulajdon védelmét is jelentik. A kártyáinkat nem felfedni helyes volt".³ E népfront-taktika követói elméleti megfontolásoktól kevéssé befolyásoltatva magukat, egy aktuál-polKikai pragmatizmus révén jutnak el a tulajdonképpeni célkitűzéshez: a hatalmi monopólium megszerzéséhez és megtartásához Mivel távlati stratégia nem befolyásolja a szűken prakticista politikát, ezért az nem visz közelebb egy marxi-lenini értelemben vett önkormányzati szocializmus megteremtéséhez. E szocializmus előfeltételeiből – a változó viszonyok­nak megfelelően hol erőszakosabb, hol liberálisabb eszközöket igénybe véve – annyit valósít meg, amennyi elengedhetetlenül szükségesnek lát­szik a kialakult hatalmi struktúra konzerválásához, mindenkori stabilizá­lásához.

Justus Pál egyik legszínvonalasabb teoretikusa volt azon szociáldemok­rata iskolázottságú nemzedéknek, amelynek tevékenysége a két világhá­ború között kezdődött, de teljesen csak a második világháború utáni időszakra ért be.⁴ Pályaképe röviden: 1924 és 1927 között Bolognában és Párizsban folytat filozófiai tanulmányokat. 1925-ben belép a Szociálde­mokrata Pártba. Középiskolai tanárként, illetve tisztviselőként dolgozik, közben verseket ós elméleti cikkeket ír. Eleinte a Nagy Lajos által szer­kesztett Együttben publikál, majd, ennek megszűnését követően, 1928-ban Kassák lapjához, a Munkához csatlakozik: itt több fordítása, verse és elméleti írása jelenik meg. A marxi gazdaságelméletet tárgyaló tanfo­lyamot vezet a Munka-körben, ahonnan végül azért válik ki többedmagá­val, mert (Kassákkal ellentétben) szükségesnek tartja a politikai aktivitás fokozását: a kulturális tevékenység mellett egy, a két munkáspárttól füg­getlen, forradalmi szocialista mozgalom megteremtését. 1930-ban a Kor­társ szerkesztőbizottsági tagja lesz, majd állástalanná válva, külföldre tá­vozik, és 1936-ig főleg Párizsban dolgozik újságíróként. Hazatérése után Mónus Illés bevonja a Szocializmus szerkesztőségi munkájába, 1943-tól az MSzDP értelmiségi csoportjának vezetője. 1944-ben munkaszolgála­tosként Borba deportálják, a tábor fölszabadulását követően csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz. A világháború alatt könyvet ír a fasizmusról és következményeiről, A szocializmus útja címmel. 1945-ben intenzíven be­kapcsolódik a politikai életbe: országgyűlési képviselő, pártvezetőségi tag, az agitációs- és propaganda-osztály vezetője lesz. Egyidejűleg jelentós szellemi munkát végez, számos cikket publikál napilapokban, részt vesz a szociáldemokrata pártoktatásban ós propagandamunkában. Ismeretterjesztő brosúrákat készít társadalomtudományi kérdésekről, ta­nulmányokat és könyveket fordít le magyarra, több elméleti művet előszó­val lát el. Hozzászól művészeti – esztétikai problémákhoz, méltatásokat ír szociáldemokrata gondolkodók munkásságáról, folyóiratokat ismertet, könyveket recenzál. Fő tevékenysége azonban a Szociáldemokrata Párt társadalomtudományi folyóiratához, a Szocializmushoz kötődik: 1945-ös újraindulásától 1948-as megszűnéséig a szerkesztőbizottság tagjaként gondozza, ós tanulmányainak hosszú sorával látja el a lapot. A párte­gyesüléskor beválasztják az MDP Központi Vezetőségébe, egyidejűleg a Magyar Rádió alelnöke lesz. 1949 júniusában idegen hatalmak javára el­követett kémkedés vádjával letartóztatják, és a Rajk-perben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 1956-os rehabilitálását követően a Corvina Kiadó felelős szerkesztőjeként dolgozik, 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Justus nézetrendszere

Justus társadalomfilozófiai nézetrendszerének kialakulásában Rosa Lu­xemburg, Szabó Ervin (akit ő Marx és Engels legjobb magyar tanítvá­nyának nevezett),⁵ továbbá Lukács György írásai játszottak meghatározó szerepet; kultúrafölfogása pedig Gramsciéval rokon. Ő maga egyhelyütt Lu­kács Történelem és osztálytudatát, valamint Korsch Marxismus und Philosophie-ját nevezte meg, mint a marxizmust példamutatóan továbbfejlesztő műveket,⁶ de szemléletén Lukács 1919-es írásainak közvetlen hatása is kimutatható.⁷ Teoretikus alapállása leginkább marxizmus-felfogásából és történelemszemléletéből érthető meg. Justus szerint a marxizmus nem te­kinthető sem egyszerűen filozófiának, sem közgazdaságtannak, sem a szaktudományok összességének, hanem olyan gyakorlati küzdelem elmé­letének, amely az emberi életfolyamat piaci gazdálkodás által szétszakított egységét igyekszik helyreállítani. (Vagy mint máshol fogalmaz: a marxizmus a világ megváltoztatásának tudományos terve – a szocialista forradalom tu­dománya.⁸ A kapitalizmus úgymond létrehozza a tárgyak (az áruk) uralmát az embereken, illetve az emberek közötti társadalmi viszonyok eldologiaso­dását (aruk viszonyai révén közvetítettségét). A tőkés rendszer ezen alapel­lentmondása számos területen megjelenik. Ilyenek a következők: a termelő elválasztottsága a termelési eszközöktől, a termelésé a fogyasztástól, a fizi­kai munkáé a szellemitől, a résztudományoké az egységes megismerési fo­lyamattól. A munkásmozgalom mindezen megosztottságok felszámolására, elmélet ós gyakorlat egységének megteremtésére törekszik. Teória és praxis szintézise azonban csupán megújuló követelményként, nem pedig kész eredményként értelmezhető. A marxizmus csak mint használható (azaz a mozgalmat sikeresen irányítani képes, társadalomformáló) fegyver tekinthető érvényesnek. Alapvetően ez különbözteti meg két eltorzult válto­zatától – egyrészt a szaktudományokra szétszabdalt, pusztán értékmentes leírásokra törekvő formájától, másrészt a gyakorlatra vonatkoztatott elmé­letből kész tételekbe visszavonuló, puszta ideológiává egyszerűsödött mar­xizmustól. Szükséges tehát – vonja le a következtetést Justus – vitába szállni az ilyen nem marxista szellemű marxistákkal. A későbbiekben is rendszeres polémiát folytat Justus a praxisidegen marxizmusfelfogás két alapformája, az izolált szaktudományosság, illetve a sematizáló ortodoxia ellen.

A marxi teória – állapítja meg – polgári értelemben nem tudomány: egyik szaktudományba „sem illik bele, hanem mindegyikbe betör, és mindenütt felforgatja a hagyományos rendet, megzavarja az önelégült nyugalmat, szóval ugyanolyan „felforgató" az elméletben, mint a történe­lem és a politika gyakorlatában".⁹ Nem csupán a gyakorlati forradalom tu­dománya a marxizmus, hanem ezen túlmenően – és ennek alárendelve – a filozófiát, közgazdaságtant, politikaelméletet, szociológiát is a proletár­forradalom tudományává alakítja át.¹⁰

A tőkés társadalomban – hangsúlyozza – nemcsak gazdasági, társa­dalmi, politikai frontok alakulnak ki, hanem szellemi frontok is. Az osztály­küzdelem szerves részét képezi a szellemi osztályharc. A munkásosztály szellemi szabadságküzdelme feltételezi olyan szocialista elméletek létre­hozását, amelyek képesek felvenni a versenyt a polgári csúcsteljesítmé­nyekkel: biztosítani a .szocialista szellemi front fölényét, támadó szelle­mét".¹¹ Feltételezi tehát, hogy a polgári tudománnyal, filozófiával, szocio­lógiával, közgazdaságtannal, materializmussal szembeforduljon a mun­kásosztály álláspontját képviselő „szocialista" tudomány, filozófia, szocio­lógia, közgazdaságtan, illetve a szocialista (azaz dialektikus) materialista világszemlélet.

A marxizmus – állapítja meg Justus – „éppen azért szigorúan tudomá­nyos", mert praxisra orientált, vagyis tendenciózus – tehát mert a gyakor­lati dimenzió sem hiányzik belőle. A szemére vetett „messianizmuis" ily módon nem negatívumként, hanem érdemként jelenik meg: a „marxiz­mus «messianisztikus» jellege csak tünete az új, osztálytalan társadalom aktualizálódásának".¹²

Valamely társadalomelemzés gyakorlati célkitűzése és egzakt tudo­mányossága – írja – nem antinomikus viszonyban áll egymással. Marx „Kapital"-ja a tőkés rendszernek „nem «elfogulatlan», elvont bírálata. Mert ez a bírálat a legszorosabb összefüggésben van a munkásosztály na­gyon is gyakorlati harcával a felszabadulásért és nem is más, mint e küz­delem elméleti kifejezése".¹³ Egy történelmi korszak ábrázolása nem vá­lasztható el a mai társadalomtól, illetve ennek bírálatától. Az úgymond „tárgyilagos" leírások és kritikák mögött mindig osztályérdekeket lehet fel­mutatni. (Ezzel kapcsolatban kiemeli a marxi ideológiafelfogás nem-isme­retelméleti mivoltát. A marxizmus „nem úgy áll szemben a polgári ideoló­giákkal, mint a polgári felvilágosodás a vallással. Tudja, hogy az ideológi­áknak materiális alapjuk van.")¹⁴

Különösen élesen nyilatkozik Justus a sematikus marxizmusról. Marx – hangsúlyozza – nem véglegesen kidolgozott rendszert, hanem csak tu­dományos metodikát hagyott ránk, amelyet nekünk kell alkalmazni vala­mennyi új korszakra. Sőt, elválaszthatatlannak tartotta a módszert a mód­szer alkalmazásától. „Éppen ez különbözteti meg a marxi módszert… minden nyíltan vagy leplezetten metafizikus módszertől – vallja Justus -, hogy nem absztrahálható", Érthető tehát, hogy „sem Marx, sem Engels soha nem adta módszertani összefoglalását sem a dialektikus materializ­musnak, sem a materialista történelemfelfogásnak."¹⁵ Justus szerint a marxisták elsődleges feladata koruk gazdasági és társadalmi szerkezeté­nek tanulmányozása. A marxi módszert puszta sémává sorvasztók azért a marxizmus ellenségeinek tekintendők.¹⁶

Hasonló a helyzet a marxi tanok dogmatikus felfogásával. „Az «ortodox marxizmus» – fogalmaz – azért abszurd, mert marxizmus ós ortodo­xia egymást módszertanilag is kizáró ellentétek."¹⁷ A dogmatizáló ortodo­xia elszakítja a marxi elméletet a kor tudományától ós társadalmi valósá­gától. Ezáltal a polgári gondolkodás elhatalmasodását jelenti mind a szo­cialista elméleten, mind a munkásosztályon.

Justus több írásában is szükségesnek tartja kiemelni, hogy a marxista elmélet következetesen embercentrikus, humanista Ennek igazolására a marxizmus három fontos ismérvét sorolja föl:

1. Szemléletmódjának középpontjában a cselekvő ember áll:
2. A történelmi fejlődés fő mozgatójának az emberi erőket ("osztály-erőket,) tekinti;
3. Centrális fogalma a munka, azaz a céltudatos emberi tevékenység.

A marxista teória – fogalmaz Justus – leleplezi a kapitalizmus gazda­ságfetisizáló (áru-, pénz-, piacfetisizáló) tendenciáját, amely az emberi vi­szonylatokat tárgyi-dologi (.csaknem természeti") jelleggel ruházza fel. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy mind a marxizmus, mind a humanizmus történelmi kategória: időről időre átalakul. (A humanizmus továbbá osz­tálykategóriának is számít: osztályálláspontonként eltérő tartalmakat vesz fel. Alapvető megjelenési területei: a gazdaságtan, a politikaelmélet, az egységes társadalomtudomány, tehát a marxista szociológia, a filozófia, a művészet. Fajtái: antik, középkori, keresztény, polgári ós szocialista hu­manizmus.)

Justus történelemszemléletében az emberiség útja az őstársadalomtól a kommunizmusig tartó fejlődésként jelenik meg. E folyamat során két kérdésben is kulcsszerepet tulajdonít a kapitalizmusnak, mint a szocialis­ta társadalom előfeltételei megteremtőjének. 1. Ekkor munkálódnak ki azok a gazdasági tényezők, amelyek hiányában nem lehet létrehozni a tőkés rendszerénél magasabb termelékenységű, vele szemben gazdasá­gossági fölényben levő gazdálkodást. 2. Ekkor alakulnak ki társadalmi mé­retekben – a polgári demokrácia gyakorlata következtében – azok a sze­mélyes önállóságból fakadó képességek, amelyek nélkül nem valósítható meg egy önkormányzati felépítésű szocializmus.

Konkrétabb elemzéseiben azt hangsúlyozza, hogy a kapitalizmus és az önkormányzó szocializmus között átmeneti szakasz beiktatása szük­séges: a proletárállam időszaka.

A parlamentáris szisztéma – hangoztatja – nem alkalmas a proletárál­lam funkcióinak ellátására Helyébe Kommün-típusú demokrácia lép, amelyet a közvetlenül választott képviselők visszahívhatósága jellemez. Megnövekszik az önkormányzati intézmények szerepe. A tanácsrendszer – állapítja meg – történelemalakító jelentőségében a forradalmi polgárság népképviselet-eszméjével, az üzemi bizottságok gondolata a parlamen­táris demokráciáéval egyenértékű.¹⁸ A társadalom minden területén nö­velni kell – hangsúlyozza – a munkástömegek kezdeményezésének, részvételének, ellenőrzésének lehetőségét, éspedig intézményesen." Az intézményes lehetőséget a közvetlen demokrácia működési mechaniz­musai biztosítják. Maga a munkásállam „a tömegek demokratikus el­lenőrzése alatt áll", aminek következtében a bürokrácia föladata és lét­száma is jelentősen csökken.¹⁹

A hatalom megragadása és az új társadalom alakítása a munkásosz­tály saját tetteként megy végbe: a szocializmust nem lehet ráerőszakolni a tömegekre, csak általuk valósítható meg; a dolgozóknak „harcokban kell megtanulniuk, hogy helyzetükön csak harcban változtathatnak". Utal a felülről vezérelt társadalmi forradalom negatív következményeire és ki­emeli Plehanov véleményét: a tömegforradalom hiányában létrejövő túl­zott centralizálás végül is néhány értelmiséginek a dolgozók fölötti ural­mát eredményezi.

A szocializmus építése során (vagyis a szocializmushoz való politikai átmeneti időszakban), Justus érvelése szerint, a bérharcok szerveiből ön­kormányzati intézményekké emelkedő szakszervezetek – az üzemi bi­zottságok hálózatával kiegészítve – a szocialista termelés feltételeinek megteremtőivé válnak Az üzemi tanácsok, üzemi bizottságok pedig a munkásdemokrácia érvényesülésének garanciáját képezik. Feladatuk kettős. 1. A törvényhozó és végrehajtó hatalom újraegyesítése, ezáltal a munkásosztály önadminisztrálásának létrehozása. 2. Olyan folyamatos gyakorlat kialakítása, amely a proletariátust világtörténelmi szerepére ne­veli, készíti elő. Mint a munkáselit iskolái „a szocializmus építésének sza­kaszában e tanácsok lesznek a munkásosztály ellenőrző szervei, ezek biztosítják a munkásosztály részvételét a szocialista termelés irányításában."²⁰

Az ó koncepciója szerint a proletárállam gazdasági vezetésében je­lentós feladat jut a szakszervezeteknek és a munkásbizottságoknak: döntő szerepet játszanak a tervkészítő és az ellenőrző szervekben. Előtérbe kerül a termelés társadalmasítása (a termelő vállalatok munkás­igazgatása és ellenőrzése), de ez nem válik általánossá. A termelési eszközök társadalmasításának két típusát különbözteti meg Justus: az ál­lamosítást és a közvetlen szocializálást Az államosítás a tőkés üzemek kisajátítását jelenti. Szocializálásnak nevezi viszont, ha a termelési esz­közöket maguk a dolgozók veszik közös tulajdonba. A központosított, mo­nopolizált termelési ágakban – véli – valószínűleg az államosítás a leg­megfelelőbb eljárás. De máshol előnyösebbek a szocializálás egyéb vál­tozatai – például a községesítés vagy a szövetkezés.

A termelés szerkezete – fogalmaz – „nem teszi lehetővé, hogy egy csapásra töröljük el a kapitalizmust". A proletárállam nem nyúl a nem-ka­pitalisták (kisiparosok, kisparasztok, kiskereskedők stb.) magántulajdo­nához. A tőkés vállalatok – kártalanítással vagy anélkül történő – államo­sítása szükséges intézkedés. De mind gazdasági, mind politikai szem­pontból elhibázott lenne szocializálni a többi területen.

A politikai átmeneti időszak gazdaságát tehát vegyes gazdálkodás­ként kell elképzelni. Itt együtt él egy szocializált és egy magántulajdonban levő szektor, vagyis a szocialista és a kapitalista termelés. Mindkét szek­tor önfinanszírozó módon működik.

Míg Justus a politikának döntő fontosságot tulajdonít az átmeneti kor­szakban, addig e korszak után – feltételezése szerint – „a politikai hata­lom is megszűnik".²¹ Az állam „feleslegessé válik a szocializmusban ós fokozatosan elhal. Helyébe az egész dolgozó nép önadminisztrálása lép."²² A termelést közvetlenül maguk a társult egyének alakítják terv­szerűen. Szabó Ervin nézeteihez kapcsolódva úgy véli, hogy a szocialista társadalom ott kezdődik, ahol a termelési eszközöket a dolgozók társulá­sai (szövetségei) veszik birtokba, és felszámolják a bérmunka-viszonyt.²³ E formációt a következő ismérvekkel jellemzi: „a termelő- és szállítóesz­közök köztulajdonba vétele, tervgazdaság, a szükségletek kielégítésére irányuló termelés, az ember felszabadítása a vak ós anarchikus gazda­sági erők uralma alól".²⁴ Szükséges kiemelni, hogy itt nem csupán rész­leges, formális, hanem teljes tervszerűséget feltételez.

Justus szerint e folyamatokkal párhuzamosan a tudomány területén is lényeges változásnak kell bekövetkeznie. A közgazdaságtan mint alaptu­domány helyébe nem a politika tudománya, hanem az összes eredmé­nyeket magába olvasztó totális társadalomtudomány lép. A politikatudo­mányt, politikai gazdaságtant stb. felváltó komplex tudomány olyan új, forradalmi szociológia, amely a társadalmi cselekvés törvényszerűségeit vizsgálja. A materialista történetfelfogás – hangsúlyozza – az ökonómiai szféra alávetése után, azaz a szocializmusban sem veszti érvényét, ha­nem Lukács György kifejezése szerint funkcióváltáson megy át. Új funk­ciója: az emberi uralom biztosítása a gazdasági erők felett.

Justus teoretikus problémává emeli azt a felismerést, hogy az osztály­helyzetből nem következik automatikusan adekvát osztálytudat, a szocio­lógiai értelemben vett osztály közvetlenül nem mindig tesz eleget a világ­történelmi értelemben vett osztályfunkdónak. Beszól arról, hogy – a ta­pasztalatok szerint – a képzett munkásréteg a munkanélküliséget előidéző kapitalizmust inkább gyógyítani akarja, mintsem megdönteni. Hivatkozik olyan esetekre, amikor a dolgozók saját érdekeik ellen lépnek fel. A munkásság differenciáltsága azt eredményezi, hogy az osztály tag­jai a társadalmi front mindkét oldalán felsorakoznak.

Justus különbséget tesz a munkásosztály offenzív (az elméleti osz­tálytudatnak megfelelő) és defenzív magatartása között. Offenzív törek­vése – állapítja meg – a termelési eszközök köztulajdonba vételére, a tőkés rendszer meghaladására irányul. Defenzív gazdaságpolitikája vi­szont a kizsákmányolás elleni védekezésre szorítkozik, és lényegében szociálpolitikára redukálódik. Az eddigi munkáskormányok (nevezetesen az angol és a weimari) defenzív politikát folytattak: „megkísérelték a ma­guk szociálpolitikájának gyakorlati érvényesítését, csakhogy ez a szociál­politika mindkét esetben tehetetlennek bizonyult a monopoltőke gazda­ságpolitikájával szemben."²⁵ Szociálpolitikát csak a profitráta rovására le­het megvalósítani. A profitráta csökkenése azonban visszaveti a kapitalis­ta termelést. Tehát alternatívaként jelenik meg: a szociálpolitika vagy a gazdaságpolitika preferálása. A tőkéseknek – úgymond – a „kapitalizmu­son belül igazuk van, s a szocialista miniszter választhat a bérek lenyo­mása és a munkanélküliség megnövekedése kőzött". Nem osztályárulás­ból választja az előbbit, hanem mert politikai hatalma elenyészik a gazda­sági hatalommal szemben. Csupán „egy szemrehányást tehetünk neki­hangsúlyozza Justus -, hogy szocialista létére nem mérte fel a politikai és gazdasági hatalom objektív határait, hogy vállalta a felelősséget és nem kísérelte meg az első mellé a másodikat is megszerezni.²⁶

Monopoltőke és fasizmus

A fasizmus győzelmét Justus – a munkásmozgalom oldaláról tekintve – a reformista politikával magyarázza. Leszögezi: döntő stratégiai hibának számít, ha a napi küzdelem és a végcél, a reform és a forradalmi átala­kulás kérdése elszakad egymástól. E mozzanatok szembeállítását rója fel – egyébként tévesen – Rosa Luxemburgnak. És ugyanebben a metodikai vétségben (konkrétan a végcél gyakorlati feladásában) marasztal ja el a trade-unionista illetve bernsteinista politikát. A trade-unionizmus – hang­súlyozza – ellentétes a proletár osztálytudattal. Benne a munkástörekvések polgári tudatformában fejeződnek ki. Hasonló a helyzet a reformista elképzelésmóddal, amely nem lép túl a polgári empirista szemléleten. Ebből eredő vulgármaterializmusa – politikai tehetetlenségét leplezendő – minden társadalmi prognosztizálást, „jóslatot" tudománytalannak minősít. Távlati programja beéri a szocializálásnak nevezett államosítás igényével. A reformizmus mozgalmi gyakorlata olyan munkástudatot ter­mel ki, amelyben elkülönül egymástól a politikai és a napi gazdasági harc. A proletariátus ily módon a bérkérdésekre koncentrál, különböző szociál­politikai követelésekkel áll elő. Életszínvonalának emelkedése miatt köz­vetlenül érdekelt a nemzeti sikerekben. Ezért a jelenbeli és a nemzeti szempontokat preferálja saját perspektivikus érdekeinek rovására „Az emelkedő életszínvonal, az emelkedő biztonság alapvető élménye a kon­tinentális munkásöntudatot is annál erősebben befolyásolta – állapítja meg Justus -, minél jobban «polgárosodott a munkásság, ami alatt nemcsak a jobb életet, polgári életformákat értjük…, hanem a polgári tu­datformákat, a nyersen empirikus, történelmi távlatokban gondolkodni képtelen, vulgármaterialista gondolkodásmódot (ezért várt a 'marxista centrum' által hangoztatott «szocialista végcél» oly könnyen és gyorsan ideológiává) és a tisztán utilitarista értékrendszert is."²⁷

Justus elemzéseinek elméleti értéke talán nem is annyira a trade-unionista és reformista teória, valamint politika fogyatékosságainak kritikájában, hanem ezek entikus összefüggéseinek felmutatásában ragadható meg. A trade-unionizmust – mondja – nem lehet egyszerűen polgári jellegű irány­zatként kezelni – ez a proletariátus fejlődésének egyik történelmileg megha­tározott szakasza. A reformista osztálytudat – hangsúlyozza – szintén mun­kásöntudatnak számít: irányát a kizsákmányolás szabja meg. Nem írható pusztán a munkásarisztokrácia számlájára, hiszen a dolgozók többsége így gondolkodik.²⁸ Részesedik az extraprofitból, a nemzetgazdaság eredmé­nyeiből – így érdekelt mindenkori fogyasztási szintjének növelésében, a nemzeti sikerekben. E kettős kötődés (egyidejű kizsákmányolásellenesség és fogyasztáscentrizmus) hatását összegzi a következő megállapítás: „Ed­digi története folyamán a proletariátus gondolkodásának iránya mindig el­lentétes volt tudatformáival, aminek következtében életformája, életfelfogá­sa.. állandóan polgári maradt, politikai beállítottsága viszont többé vagy tevésbe tudatosan antikapitalista volt²⁹ Ez alól a kommunista mozgalom sem kivétel. Neki sincs elvileg más tudatformája, mint a reformizmusnak, nem sikerült sajátosan proletár osztálytudatot létrehoznia azaz olyan egységes életfolyamat tömegigényét kialakítani, amely túllép a hagyomá­nyos (politikai államot és eldologiasult piacgazdálkodást kölcsönösen fel­tételező) struktúrán.

Justus szerint döntő szerepet játszott a reformizmus a fasiszta politika sikereiben. Elméleti kapitulációja a status quo gyakorlati elfogadásához vezetett, amikor lemondott arról, hogy a proletárszocialista cél nevében mozgósítsa a tömegeket ós valóban hatékony eszközöket vegyen igény­be. Ezért alapvető felelősség terheli a mozgalom válságáért és a fasiz­mus térnyeréséért, hatalomra jutásáért. A 'munkásmozgalom jelentós ré­sze – írja – azonosította a szocializmust a maga reformista politikájával, sót éppen a változás éveiben a 'kisebbik rossz' elgondolása alapján a sta­tus quo védelmében merítette ki minden agitációs és politikai erejét, vagy éppen átvette a fasiszta mozgalmaktól a kispolgárság részére készült jel­szavakat".³⁰ E törekvések „közös tragédiája, hogy szintén ideologikussá lettek s a valóságban azt az eredményt érték el, amelynek megakadályo­zását célul tűzték ki, s amelynek kedvéért lemondtak összes hatékony fegyvereik alkalmazásáról: nemcsak hogy nem sikerült a kispolgárság íz­léséhez való alkalmazkodással, a proletárszocialista követelések feladá­sával, a «nemzeti» (tehát elsősorban kispolgári) jelszavak átvételével a proletarizálódó kispolgári tömegeket a munkásosztály vezetése alatt harcba vinni, hanem éppen ellenkezőleg: a kispolgárság, a parasztság s a munkásosztály egy része a szocialista munkásréteg nélkül, sót ellene vette fel a harcot az elviselhetetlennek érzett helyzet azonnali megváltoz­tatásáért. S mert a szocializmus nem lehetett a harc céljává, a nemzeti szocializmus lépett helyébe."³¹

A reformista politikához hasonlóan ítéli meg Justus a népfront történel­mi szerepét. A fasizmus-antifasizmus front – állapítja meg – keresztezi az osztályhatárokat ós a szocializmus-kapitalizmus ellentét helyére a de­mokrácia vagy fasizmus alternatívát állítja A munkás-tőkés antagonizmust ennyiben másodlagos kérdéssé degradálja. A politikai harc ily mó­don nem a munkás- ós a tőkésosztály, hanem két tőkés törekvés között zajlik. E stratégia elhibázott voltára a francia népfront esetét hozza fel pél­daként. A francia szocialisták szövetségre léptek valamennyi antifasiszta erővel – a népfrontban így egymással kibékíthetetlen osztálytörekvések éltek együtt. Tehát kénytelenek voltak figyelembe venni mind a munkás­ság, mind a középosztály, mind a nagytőke gazdasági elképzeléseit. Ele­get kellett tenni a munkások szociális követeléseinek – amelyek terhét a középosztályra hárította át a nagytőke. Ez azonban a középosztállyal kí­vánt szövetség helyett ellentéthez vezetett. Justus következtetése: a döntő társadalmi kérdés nem a fasizmus, hanem továbbra is a tőke-mun­ka antagonizmus, amelynek az előbbi csupán alesetét képezi. Ezért az öntudatos munkások nem egyszerűen a fasizmussal, hanem az egész ka­pitalista rendszerrel állnak szemben. A proletárfront helyébe lépő osz­tályközi szövetségek a munkásság és a munkáspártok időleges gyenge­ségét jelzik – objektív funkciójuk pedig a fennálló kapitalista rend védel­mezése. A részleges megoldásra törekvés ezért sikertelenségre ítélt po­zíció. A proletariátus kizárólagos feladata – vallja Justus – „győzelemre vinni – nem a demokráciát a fasizmus ellen, hanem a szocializmust a ka­pitalizmus ellen. Ez egyben a fasizmus elleni eredményes küzdelem egyetlen, bár egyelőre elvontan kijelölt útja is."³²

Illetve a másik oldalról megfogalmazva mivel „a fasizmus ellen csak a szocializmus képes eredményesen harcolni, a polgári, csak-politikai, ideologikus «fasizmus vagy demokrácia-, ellentét helyébe a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája lép."³³

Megjegyzendő, hogy a fasizmus kategóriát Justus nem a közgondol­kodásban elterjedt értelemben használja Abból indul ki, hogy a szocialis­ta elmélet is válságon ment át és nem tudta tudományosan feldolgozni az új jelenséget. így látványos zűrzavar keletkezett a fasizmus fogalma kö­rül: egyesek politikai kalandorok kísérletét, mások pusztán diktatórikus politikai uralmat, vagyis a parlamentarizmus és a demokrácia totális ellen­tétét látják benne. Justus viszont kimutatja, hogy ez utóbbiak csupán for­mai jegyek. Számára a fasizmus nem elsődlegesen politikai jelenség, és a monopolkapitalizmus általános gazdasági-társadalmi mozgásaiból pró­bálja azt megérteni. Megfogalmazása szerint a „fasizmus gazdaságilag a monopoltöke diktatúrája… Politikai oldalát tekintve a termelőeszközök je­lentós részének tulajdonosává váló állam totális politikai hatalma, az ál­lam és a monopolisztikus párt összeolvadása, a magas állami bürokrácia ós a legnagyobb tőkések rétegének egybeszövődése. Tömeg-ellenforra­dalom, vagy ha úgy tetszik, ellenforradalom alulról, bár az alulról rohamra induló erőket felülről irányítják. A tőkekoncentráció politikai ós társadalmi konzekvenciáinak levonása, a koncentráció továbbfokozása ugyanezen folyamat áldozatainak tömegmozgalma által."³⁴ Szociológiailag éppen abban különbözik a tőkediktatúra más formáitól, hogy képes maga mö­gött tömegeket felsorakoztatni.

A „demokrácia vagy fasizmus" jelszó elutasítása Justusnál alapvetően monpolkaprtalizmus-értelmezéséből következik. Megállapítása szerint a versenykapitalizmus adekvát politikai formája a demokrácia (a politikai szabadverseny), a monopolkapitalizmusé: az állam monopolhelyzete. A profitráta emelése a világválság után csak mesterséges állami eszközök­kel biztosítható: a fejletlenebb országok rovására, illetve a reálbérek csökkentésével. Az állam ily módon közvetlen gazdasági tényezővé válik és a nagyvállalatok pozíciójának stabilizálására törekszik. Az „államosodó monopoltőke és a nagytőkések által kisajátított állam"³⁵ viszonyában nem alakul ki lényegesebb érdekellentét. Konfliktusok keletkeznek viszont az ipari tőke ós a banktőke között: a hitleri és a roosevelti politikára egyaránt jellemző állami pénzleértékelések érzékenyen érintik a banktőkéseket. A kereskedelmi közvetítések kikapcsolására törekvés nyomán pedig a mo­nopoltőke a nem-monopoltőkével és a kereskedőtökével egyaránt szem­bekerül.

A jelzett összefüggések – Justus elemzése szerint – mind a fasiszta, mind a polgári demokratikus politikai berendezkedések általános jel­lemzői. A „legtisztább demokráciák" és a fasizmusok működése is a mo­dern kapitalizmus gazdasági, társadalmi, továbbá ideológiai fejlődéstörvényeivel magyarázható. Mindkét rendszertípus ugyanazon termelési-tár­sadalmi szerkezeten nyugszik: közös gyökerük a monopoltőke immanens természete. A fasizmus szintén a régi termelési mód fenntartásán mun­kálkodik; kialakulásának ugyancsak döntő tényezője, hogy a tőkések ál­talános osztályérdekeit a monopoltőke állama képviseli.

Demokrácia és fasizmus küzdelme – állapítja meg Justus – valójá­ban a tőke két frakciója között zajlik. De mindkét frakció kispolgári és proletár erőket is felvonultat a maga oldalán. Ennek magyarázata, hogy a válság idején jelentós rétegződés ment végbe a munkásosztályon belül, és a proletártudat kettéhasadt. Azok, akiknek sikerült folyamatosan dol­gozni, érdekeitek maradtak a status quo fenntartásában – így általában a reformista törekvésekhez kapcsolódtak. A munkanélkülivé váltak többsé­ge viszont kiábrándult a reformista mozgalomból, és a fasiszta propagan­da hatása alá került. (Ez az összefüggés arra is rávilágít, hogy politikai szinten nem érvényesülnek a hagyományos osztályfrontok. Az osztály­harcok idején viszonylag homogén erők állnak szemben egymással, itt vi­szont nem homogén tömegek harcolnak szintén nem homogén tömegek ellen. Ezen új helyzet megragadására Justus bevezeti az osztályháború fogalmát.)

A nemzeti szocializmus a gazdasági válságért a kapitalizmust teszi felelőssé, így jelentős antikapitalista érzelmi beállítottságú erőt tud maga mögött felsorakoztatni. Fő eszköz: a nemzeti szempontnak a propaganda középpontjába állítása. „Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni… a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a mono­poltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyként cse­lekvően és lelkesen vállalja" az állampolgár. A munkásosztálynak szóló propaganda realisztikusabb elemeket is tartalmaz: az osztályharcot „né­pek osztályharcává, proletárnemzetek és plutokráciák ellentétévé változ­tatva alkalmazza."³⁶

A kérdés másik oldala, hogy a válság idején mutatkozó akkumulációs zavarok kiküszöbölését a tőke a fasizmustól várja. Ezért kap támogatást a magas szerves összetételű iparágak tőkéseitől, Az össztőke számára – Justus megítélése szerint – a fasizmus volt a legmegfelelőbb megoldás, melyet a kapitalisták többi frakciójára rákényszerítettek. Például az autarkiatörekvések költségeit túlnyomórészt a kereskedő tőkére hárítja át az állam.

Társadalmi bázisának heterogenitása megköveteli a fasizmustól, hogy két arca (a nagytőke, illetve a tömegek felé fordított arca) között tökéletes munkamegosztást hozzon létre. Ideológiája – véli Justus – eleget tud ten­ni e kettős feladatnak; egyidejűleg képviseli a tőkekoncentráció érdekeit, és harci vallás, „forradalmi lobogó" a tőkekoncentráció áldozatai számá­ra. Meghatározó szerepet játszik ebben a nemzettel azonosított állam. Az adott körülmények között az állam feladata „a munkásosztályt mintegy ál­landó mesterséges izgalomban tartani, így a tömegeket a «közös nemze­ti" érdekekhez kötni, lehetőleg kivonva őket a valóság pszichikai hatásai alól".³⁷

Jóllehet a fasizmus sikereinek egyik fő tényezője az ideológia – írja Justus -, mégsem kezelhető egyszerűen a tömegek becsapásaként. Sokkal inkább olyan politikának kell tekinteni, amely az adott társadalmi elégedetlenségre épít, és hatékonyan számol a meglevő szociális erőkkel, törekvésekkel. így tényleges gazdasági eredményeket is képes felmutatni.

A nemzeti gazdaságpolitika egyik alapvető törekvése: alacsony – kül­földön versenyképes – önköltséggel termelni. Ez feltételezi az állami ter­vezés (ós az ebből következő nagyarányú állami megrendelések) beve­zetését. Feltételezi továbbá a termelés folytonosságának megvalósítását, ezért a munkások és tőkések közötti konfliktusok elkerülését. Ennek biz­tosításában jelentős szerepet játszik a dolgozóktól áldozatvállalásokat követelő, a közös nemzeti szempontokat hangsúlyozó ideológia, valamint a deklarált cél érdekében kiépített intézményrendszer.³⁸

A régi, osztályalapon felépülő munkásszervezetek helyébe döntően nemzeti szempontok alapján szerveződők lépnek. Az előbbiek szétzúzá­sa után a „munkásosztályt nem lehetett «egyedül hagyni». Új szervezete­ket kellett alkotni – ismét csak állami ellenőrzés, sőt állami irányítás mel­lett -, amelyek az általános osztályérdekekkel szemben partikuláris üze­mi, szakmai vagy nemzeti érdekeket állítanak előtérbe, természetesen tőkések és munkások 'közös érdekeit'. S ha esetleg a «közös» érdekek állandóan hangsúlyozza, gyűlésekkel, sajtóval, rádióval szinte a tömegek­be kondicionált ideológiáján időnként mégis átütne az alapvető osztályér­dek-ellentót, döntőbíróként, sót voltaképp tényleges vezetőként az állam, illetve az állampárt megbízottja szerepel, az államé, amely soha nem volt olyan nyilvánvalóan és tudatosan az «ideális összkapitalistával» azonos, mint ma."³⁹

A fasizmus tehát képes arra, hogy dolgozók tömegeit hatékonyan in­tegrálja Ugyanakkor Justus egy – a munkásmozgalom szempontjából – pozitív következményét is felismerni véli: leleplezi a monopoltőkés állam természetét ós kiélezi a társadalmi antagonizmusokat. Az anarchikus ver­senykapitalizmus idején, érthető módon, a szocializmusban megvalósí­tandó tudományosság, tervszerűség állt a proletariátus elméletének homlokterében. A fasizmus hatására viszont a szabadságért (síz osztály felszabadulásáért) megvívandó harc kerül a tudatosabb munkások gon­dolatvilágának középpontjába.

A fasizmus, sőt egyáltalában a monopolkapitalizmus – Justus meglá­tása szerint – az élet minden területén politizálja, politikai síkra helyezi át az alapvető társadalmi ellentmondásokat. Bérharcaik során közvetlenül az állammal kerülnek összeütközésbe a munkások, ami döntő gyakorlati ós tudati következménnyel jár.

1. Az üzemekben „a tőkéssel való szembenállás szükségszerűen ál­lamellenes magatartássá (vagy legalább is egyelőre gondolkodássá) vá­lik".⁴⁰ A munkásokban tudatosul: a „gazdasági felszabadulás konkrét útja az államhatalom elleni felkelés".⁴¹ Az állammal szembekerülő munkás­osztály pedig nem átvenni, hanem szétzúzni akarja az államot. Proletár tömegköveteléssé lesz az üzemek szocializálása, azaz munkásirányítása és munkásellenőrzés alá helyezése.

2. A fasizmus megvalósítja azt, amire a reformizmus nem képes: a munkások tudatában összekapcsolódik a napi gazdasági és a politikai küzdelem. Ily módon szabaddá válik az út – írja Justus – egységes – re­form ós forradalom, napi harc és végcél ellentótén túllépő – forradalmi proletártudat kialakulásához.

A szocializmus esélyei Nyugaton és Magyarországon

A világháború befejeződése után Európában létrejött politikai helyzetet Justus nemcsak a fasizmus, hanem a monopoltőke pozícióinak gyengü­léseként értelmezi. Jó esélyt lát ezért arra, hogy Nyugaton ós Keleten egyaránt új típusú demokráciák keletkezzenek, illetve hogy azok idővel átfejlődjenek szocializmusokká. A kortársakra jellemző optimizmussal ítéli meg a nyugat-európai országokban bekövetkező balratolódást. Megí­télése szerint a „szocialista gazdasági és társadalmi rend megvalósítása, legalábbis a fejlett tőkés országokban, napirendre került".⁴²

A magyarországi helyzettel kapcsolatban Justus leszögezi, hogy – többek vélekedésével szemben – itt 1945-ben nem a gazdasági és társa­dalmi struktúra forradalmasítása, hanem a kapitalista rendszer helyreállí­tása következett be. A tőkés termelés alapelvei csorbítatlanok, és az osz­tályfrontok szintén a régiek. Az állam finanszírozza az ipari és banktőke törekvéseit: a baloldal tiltakozása ellenére sikerült az államot fedezetlen pénztömeg kibocsátására kényszeríteni. Ennyiben az infláció is osztály­harcnak tekintendő.

A koalíciós időszakra egy (valójában fiktív) nemzeti egység hangozta­tása, politikamentes intézmények (szakszervezetek stb.) követelése, az osztályszempontok elkenése jellemző – vallja Justus. Ténylegesen azon­ban az ún. „népi demokrácia" nem más, mint egymással összebékíthetetlen erők küzdelmének egy szakasza. Ily módon érthető, hogy a polgári erők mást akarnak stabilizálni, mint a baloldal, ezért az ország előtt álló alternatíva: kapitalista vagy szocialista stabilizáció.

Az így kialakult helyzetben a baloldal fő feladatának azt tartja, hogy – akár forradalmi eszközök alkalmazásával – szerkezeti reformokat küzd­jenek ki. Megállapítása szerint lényeges eltérés mutatkozik a gazdasági ós a politikai erőviszonyok között. Megérett tehát az idő arra, hogy a gaz­daság működését hozzáidomítsuk a politikai erőviszonyokhoz. Ez a tett – fogalmaz – akkor is demokratikus, ha szervezett tömegerővel kell biztosí­tani. „A tömegerők mozgósításának szakaszába léptünk."⁴³

Justus offenzív magatartást vár el – a nem-szocialista erőkkel szem­ben – a két munkáspárttól. E küzdelem részeként indokoltnak tekinti a marxista elmélet és a baloldali ideológia fölényét létrehozni, kezdemé­nyező szellemét helyreállítani. Szorgalmazza a szellemi osztályháború erőviszonyainak megváltoztatását. Politikai szempontból fontos kérdés­nek tartja, hogy a publicisztikában és a propagandamunkában is fogalmi­lag következetes, tudományos kategóriahasználat honosodjon meg. Ezért már 1945 augusztusában cikket publikál, amelyben felhívja a figyel­met arra hogy a demokrácia szó a politikai nyelv kötelező frázisává vált – így minden tartalmi konkrétságát elveszítette. Az „ellentétek elkenése, a demokrácia eláltalánosítása, elvont formában való elismerése vagy dicsőítése – írja – a népuralom … ellenfeleinek egyik legbiztosabb ismer­tetőjele."⁴⁴

A szociáldemokrata sajtóban 1945 folyamán is számos tanulmány je­lenik meg a demokrácia értelmezéséről, alapkérdéseiről. Bibó István nagy visszhangot kiváltott „A magyar demokrácia válsága" című dolgoza­ta pedig koncentráltan irányítja a figyelmet a fogalomtisztázás szükséges­ségére. A Szocializmus 1946-os évfolyamában kiterjedt vita zajlik a de­mokrácia fogalomkörével kapcsolatban: a polémiában résztvevők igye­keznek közös nevezőre jutni a kategóriajelentésének és feladatainak kér­désében.

Bibó említett tanulmányával Justus folyóiratszemle formájában foglal­kozik. E tanulmány fő érdemének tekinti, hogy olyan kérdéseket érint, amelyekről addig nem illett beszélni. A szokásos burkolt kétértelműség – hangsúlyozza – a nem-demokratikus rendszerek jellemzője: ezekben „szükséges a szakadás, egyfelől a társadalmi valóság, másfelől a politi­kai nyilvánosság között". Ugyanakkor nem ért egyet Bibó felfogásával, amely szerint a politikai helyzet polarizálódása a legfőbb veszély, és a tu­dományos módszer hiányában marasztalja el a szerzőt. „Bibó – írja -nem osztályokat lát, hanem pártokat, nem társadalmi küzdelmet, hanem politikai pozíciókat, a mai demokrácia alapját, és ez alap ingatag voltát nem az ellentétes osztályerők bizonytalan egyensúlyhelyzetére vezeti vissza, hanem két ember legszemélyesebb tulajdonságaira: „Rákosi Má­tyás tárgyalóképes humorára és Tildy Zoltán felelős bölcsességére'". Ez­zel a szemlélettel – állapítja meg – elvileg lehetetlen a bajok gyökereit fel­tárni. Bibó szeme előtt – véli Justus – valamelyik nyugati, „évszáza­dos tradíciókra támaszkodó demokrácia Ideális mintaképe lebeg. Ehhez képest persze alig demokrácia a miénk, csak éppen nem ke­vésbé demokratikus annál, hanem másfajta demokrácia, a harcok periódusában van, aminthogy mondjuk a jakobinus klub rémuralma is alig minősíthető demokratikusnak a francia harmadik köztársaság mértékével mérve, pedig köztudomású, hogy valami köze mégis van az utóbbinak az előbbihez. Tiltakozik továbbá az ellen, hogy Bibó az SZDP-t középpárt­nak nevezi. „Nincs baloldalibb párt nálunk az országban" – állítja. Mi a de­mokrácia ellenfeleivel való harcot elsősorban nem parlamenti keretek kö­zött vívjuk.⁴⁵

Justus – a demokrácia fogalom elméleti tisztázását elősegítendő – le­fordítja Arthur Rosenberg tanulmányát. Az ő érvelését folytatva kapcsoló­dik be a Szocializmus demokrácia-vitájába „Demokrácia és szocializ­mus" című írása Rosenberg megfogalmazásából indul ki, amely szerint „a «demokrácia» értelmetlen absztrakció…, mint minden történelmi kategó­ria, a demokrácia fogalma is állandóan változik".⁴⁶ Ennek megfelelően hangsúlyozza Justus: más a tartalma az antik, a XIX. századi és a mai demokráciának, sőt a kapitalizmus szerkezetének, illetve a burzsoázia társadalmi szerepének átalakulásával maga a polgári demokrácia is rendre megváltozik. Mint Rosenberg kimutatja, van szociális, imperialista, gyarmati és liberális változat.⁴⁷ Mindamellett valamennyi típusának for­mai hasonlósága: a parlamentarizmus, valamint a szólás-, gondolat- és szervezkedési szabadság. Tartalmi folytonossága pedig a termelési esz­közök magántulajdona és a társadalom osztályokra tagolódása. Valójá­ban a magántulajdonos kisebbség politikai diktatúrájaként kell meghatá­rozni. Robespierre idején a demokrácia (vagyis a nép uralma) a forradal­mi terrorral azonos. Ezért ekkor a jakobinus számít demokratának. Jefferson számára viszont a kisbirtokos parasztság, Hamilton számára a nagytőke politikai uralma jelenti a demokráciát. 1846-ban a gazdaságilag fejlettebb országokban a demokrácia követelése már a negyedik rend ré­széről fogalmazódik meg. 1917-ben 1848-hoz hasonlóan – .azonossá válik a forradalmi szocializmus ós a végig következetes demokrácia poli­tikai vonala."⁴⁸ Ennyiben Lenin a demokraták ós forradalmárok közös ve­zetőjének tekintendő.

A nagypolgárság demokráciája – hasonlóan a hanyatló antik demok­ráciához – egyre formálisabbá lesz a XIX. század második felében. Ugyanakkor megjelennek a munkásdemokrácia (amelynek alapja a ter­melési eszközök szocializálása és a szocialista tervgazdálkodás) képvi­selői. E korszakot a polgári demokrácia és a szocialista munkásde­mokrácia harca jellemzi: a gazdasági-társadalmi demokrácia hívei küzdelmet folytatnak a csak politikai demokrácia ellen. Szabó Ervint idézve állapítja meg Justus: mivel a gazdasági osztályellentétet a legtöké­letesebb demokratikus intézmények sem szüntetik meg, azok csupán át­meneti eszközökként jöhetnek számításba a proletariátus harca során. Ebben az értelemben mondja: a demokrácia „napi politikai harcokban konkretizálódó célja – a szocializmus". Vagyis: szocializmus nélkül nincs demokrácia. E megállapítás azonban fordítva is igaz: demokrácia nélkül nem képzelhető el szocializmus. A politikai demokratizmus ugyanis kike­rülhetetlen fejlődési fok a szocialista társadalom létrehozása során. „Mint útszakasz át nem ugorható, mint a tömegek iskolája ki nem hagyható."⁴⁹

Justus határozottan tiltakozik a demokrácia fogalom kiüresítése, el­vont általános használata ellen. Rámutat továbbá hogya demokrácia magyarul népuralmat jelent, és felteszi a kérdést: „mi a tartalma a «népi demokráciának"? Van talán nem-népi népuralom is, a «népi népuralom­mal" szemben? A jelző mit sem ad a főnévhez, nemhogy pontosabbá tenné jelentését, inkább elvesz élességéből: de jellemző tünet. Úgy lát­szik, napjainkban éppen a demokrácia lényege, egyetlen értelme vált bi­zonytalanná vagy forog veszélyben, ha a népuralom népi jellegét kell hangsúlyoznia.⁵⁰

Számunkra – fogalmaz Justus – a demokrácia „egyetlen reális tartal­ma a népuralom teljes, osztatlan megvalósítása". Ezért nem elég monda­ni, hogy a demokrácia a tömegek állandó tevékenységét, ellenvéleményének, bírálatának szabadságát jelenti, a politika népellenőrzését feltéte­lezi, illetve azt hangoztatni, hogy a demokrácia nem terjed ki a nép ellen­ségeire („nem népuralom az, amelyben a nép ellenségei jogokhoz juthat­nak").⁵¹ A demokrácia a tömegek iskolája, folyamatos cselekvésüket igénylő gyakorlat. A jelenlegi demokrácia szakadatlan harcok története; az olykor erőszakot is megkövetelő küzdelmek nem változtatnak az át­meneti útszakasz demokratikus jellegén.

Más írásaiban még határozottabban fogalmaz: „Mikor ma nekünk szemrehányásokat szoktak tenni – írja -, hogy a mi demokráciánk nem tiszta demokrácia, akkor mindig emlékeztetnünk kell ezeket a kritikusokat arra, hogy a történelem során mindenütt legalábbis egy király lefejeztetésével kezdődött a demokrácia története. Cromwell «kerekfejűi» és Robespierre jakobinusai akkor is tiszta demokraták voltak, ha az ő demokrá­ciájuk a formák és az eszközök tekintetében gyökeresen különbözik a későbbi demokráciáktól,, viszont hasonlít a miénkhez."⁵² A demokrácia­vita lényege – hangoztatja -, hogy aki a kapitalista erőkkel szemben nem vállalja az osztályharcot, az utcai megmozdulásokat, kirekeszti magát a demokratikus egységfrontból.

A magyarországi demokrácia mindaddig nincs biztonságban – szögezi le -, ameddig arra a gazdasági alapra épül, amelyből a fasizmus is kinőtt. Tartós demokrácia létrehozása megköveteli a gazdasági szerkezet gyö­keres átalakítását – a tartós demokrácia a termelési eszközök magántu­lajdonának megszüntetése nélkül realizálhatatlan. Értelmezése szerint a korabeli demokrácia olyan átmeneti szakasznak tekintendő, amelyben a tartós demokrácia által megkövetelt strukturális reformok egyúttal a szo­cializmus előfeltételeit is megteremtik.

Az államosítások – hangsúlyozza – önmagukban nem jelentenek szocializmust. Az „állam gazdasági hatalmának növelésével párhu­zamosan kell az államhatalom demokratizálására", az üzemi alkot­mány kiépítésére törekedni. „Nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is, nemcsak a munkaidőn túl, hanem a munkahelyen is biztosítani akarjuk a de­mokráciát."⁵³

„Demokrácia ós szocializmus számunkra nem két egymástól elvá­lasztható, vagy éppen egymással szembeállítható pólus, hanem egyazon átalakulási folyamatnak két felülete: igazi, konkrét tartalmat mindkettőnek a másik adhat csak 1946-ban Magyarországon" – szögezi le Justus.⁵⁴ Rámutat továbbá a Társadalmi Szemle egyik elméleti tisztázatlanságára Horváth túl baloldalinak tartja az SZDP államosítási törekvését, Orbán László viszont néhány oldallal később nehezményezi, hogy ugyanez a célkitűzés hiányzik az angol munkáspárt programjából..

Justus felhívja a figyelmet, hogy a kommunista teoretikusok gyakran elnézőbbek polgári álláspontú, mint a következetesen marxista írásokkal szemben. Ezért is húzza alá azt a konzekvenciát, amely-Lukács György „Demokrácia és kultúra" című tanulmányából levonható: „a kapitalista kul­túra állandó kritikája nemcsak szocialista, de demokrata minőségünkben is elsőrendű kötelességünk."⁵⁵

A pártfúzió árnyékában

1947 folyamán Justus észrevehetően enyhít a kommunistákkal szem­beni, azokat túl lanyha baloldalisággal vádoló polemikus hangvételen. Először csak azt nyilvánítja ki, hogy az elméletileg indokoltnál mérsékel­tebben bírál, mert az erőteljesebb kritika nem segítené elő a munkáspár­tok egységét. Az év második felétől kezdve pedig teljesen felhagy a Társadalmi Szemle ismertetésével.

Az 1947-es választást megelőző időszakban az SZDP hivatalos – jobb­ra tolódó – elmélete ós politikája nagyobb aggodalommal tölti el Justust, mint az MKP taktikája A választási vereséget követően egyik vezetője azoknak a baloldali szociáldemokratáknak, akik előkészítik a két munkás­párt fúzióját.

*

Justus elméleti magabiztossága elemzéseinek alapvetően történelemfilo­zófiai megalapozásából fakad. Egy világtörténelmi bizonyosság képzeté­vel szemlélve ós megítélve a társadalmi-politikai folyamatokat, meg tud maradni a kihegyezett kérdésfeltevések, osztályozások, polaritások dimenziójánál. Metodológiájának sajátossága hogy – a filozófiai absz­trakciók szintjón mozogva – rendre az elvontan közös vonásokat, azonos­ságokat emeli ki. A konkrét különösségek, specifikumok kevésbé érdeklik. A formációelméleti léptékű következtetéseket mindenféle középszintű el­mélet átugrásával vonatkoztatja a napi politikára Teoretikus korlátja nem abból fakad, hogy a politikai stratégiát történelemfilozófiai síkon alapozza meg, hanem hogy nem dolgozza ki a konkrét közvetítéseket. E metodika nem teszi lehetővé adekvát politikai taktika megtalálását. Ugyanakkor megőriz egy elmélet nélküli, pusztán pragmatikus politizálás buktatóitól.

A munkásegység reménye, a szocializmus közeli perspektívája Justust 1947-48-ban arra készteti, hogy teoretikusi tevékenységében fordulatot hajtson végre: korábbi korszakával szöges ellentétben hajlandó elvi komp­romisszumot kötni. Elmélet és politika hierarchiáját megfordítva számos kérdésben hajlik a taktikai-politikai szempontoknak az elvi-elméleti meg­fontolások elé helyezésére. Ettől írásai levetkőzik absztraktan történelem­filozófiai megalapozásukat és életszerűbbekké, gyakorlatiasabbakká, „koradekvátabbakká" válnak. Veszítenek következetesen teoretikus jelle­gükből – ugyanakkor átitatódnak a közvetlenebb politizálás, politikacsiná­lás örömével. Justus – e periódusban ismétlődő -„mea culpázása" valójá­ban pusztán taktikai eszközként jön számításba A hol burkolt, hol közvet­len önkritikák másik összetevője: a radikalizálási szándék. Megkísérli a kommunistákat következetes osztálypolitika folytatására ösztönözni. Le­nin nézeteire hivatkozva a szocializmusért megvívandó küzdelem aktuali­tása mellett érvel.

Justus már 1946-tól kezdve üdvözli a kommunista pártdokumentumok, pártkongresszusok deklarációit, amelyek az MKP szocializmus melletti el­kötelezettségéről tanúskodnak. Ugyanakkor bírálja a közvetlen politikai ós propagandaanyagok (valamint az ezeknek megfelelő gyakorlat) reformista és nacionalista jellegét. Érthető módon nem látja át az MKP taktikájának belső logikáját – ez moszkvai emigrációs tapasztalatokat feltételezne. E taktikából a „belső" ós a „külső" ideológia szétválasztása következik. A pragmatikus politika megköveteli, hogy a „beavatott" párttagság szocialis­ta célokat kapjon ós forradalmi osztályfrazeológiában részesüljön. A dol­gozó (munkás, paraszti, értelmiségi, kispolgári) tömegek támogatása – vagy legalábbis semlegessége – viszont nemzeti politikával ós propagan­dával biztosítható. Justus kompromisszuma elméleti félreértésen, a pusz­tán pragmatikus taktika fel nem ismerésén alapult.

Jegyzetek

1 Révai József 1949. márciusi megfogalmazása Idézi Izsák Lajos. (Ráko­si, Révai, Rajk a többpártrendszer felszámolásáról. História, 1984/3.34.)

2 Idézi Izsák Lajos, uo.

3 Révai József: Népi demokráciánk jellegéről., – Uő: Élni tudtunk a sza­badsággal. Budapest 1949.195.

4 Bővebben mutatja be a szerző Justus elméleti munkásságát Justus Pál társadalomfilozófiai nézetei (Magyar Filozófiai Szemle 1986/5-6.), valamint Justus Pál „szocializmus"-korszaka c. tanulmányában (A magyar gondolko­dás 1944 és 1948 között c. gyűjteményes kötetben. Tankönyvkiadó 1990).

5 JustusPál: Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak Ml. köte­téhez, Marx és Engels válogatott tanulmányai I. k., Budapest (1947), 10.; vö.: .minden magyar szocialista Szabó Ervin útját járja" (Justus Pál: Szabó Ervin és a szocialista mozgalom, előszó Kálmán József: Szabó Ervin, a szocializ­mus nagytanítója c. könyvéhez, Budapest [1946], 7.).

6 Justus Pál: A szocializmus útja (Az osztályháború új feltételei); Budapest 1945,13.-Justus a koalíciós korszakban Lukácsot ismételten kellemetlen helyzetbe hozza azáltal, hogy nyilvánosan többször megtagadott Törté­nelem és osztálytudat c. művére pozitívan hivatkozik. Lásd: Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, Budapest 1948, 15.; Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezé­se c. művéhez, Budapest 1946.

7 Különősen A szellemi vezetés kérdése és a .szellemi munkások" c. ta­nulmány hatása szembetűnő.

8 Justus Pál: Vita a szocializmus elvi kérdéseiről. Szocializmus 1947/7-11 308; Justus Pál: Két világ határán – Kap italizmus vagy szocializmus. 5. A dialektikus materializmus – valljaJustus – az egész szocialistaelmélet általános filozófiai módszere, amelynek a történelmi materializmus (helyesebben a materialista történetfelfogás) csupán alkalmazása. (Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 305.)

9 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 11.

10 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 18.

11 Justus Pál: Társadalmi valóság és társadalomtudomány". Szocializ­mus. 1946/7-9, 390.

12 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 22.

13 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvé­hez, 12. Vö.: Mint a „Kapital"-ban, Engelsnél is .egységbe olvad az egzakt tudományos fejtegetés a forradalmár harcos, minden történelmi példát ak­tualizáló kiállásával". (Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magán­tulajdon keletkezése c. művéhez, 23.)

14 Bevezetés G. Plehanov: A marxizmus alapvető kérdései c. könyvéhez, 16.

15 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-Il. kötetéhez, 38.

16 Justus Pál: A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Budapest, 1947.8.

17 Bevezető F. Engels: A család, az állam és a magántulajdon keletkezése c. művéhez, 6,

18 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 15.

19 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 316.; A monopolkapitalizmus gaz­dasági szerkezete, 82.

20 Előszó a Szocialista ismeretek kézikönyve c. műhöz (Összeállította: Velenczei Sándor) Bp. 1946. 9.; vö.: Justus Pál: Szocialisták vagyunk. Nép­szava 1946. jan. 1.

21 A szocializmus útja, 163.

22 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 36.

23 Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak l-Il. kötetéhez, 12.

24 Vita a szocializmus elvi kérdéseiről, 312.

25 A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, 80-81.

26 l.m. 81.

27 Aszocializmus útja, 126.

28 Vö.: A reformizmus .megőrizte ugyan a marxi frazeológiát, de az elmélet és gyakorlat viszonyát illetőleg visszaesést jelentett a Marx előtti színvonal­ra*. Ugyanakkor .a reformista korszak bér- és választójogi harcai vitathatat­lanul osztályharcok". (Előszó Marx és Engels válogatott tanulmányainak I-II. kötetéhez, 20.)

29 A szocializmus útja, 153.

30 l. m. 82.

31 l.m. 83.

32 l.m. 53.

33 l.m.161.

34 Justus Pál: Mi a fasizmus? Szocializmus, 1945/1, 35.

35 A szocializmus útja, 63.

36 l.m.84.

37 l.m.61.

38 Justus Göbbelst idézi: „A munkásoknak a termelés újramegindításának e hónapjaiban jórészt olyan bérekkel kellett beérniök, amelyek nem voltak elegendők a népünk magas kultúrfokának megfelelő életszínvonal fenntar­tására. Páratlan hősiességgel vetették alá magukat e feladatnak." (I. m. 56)

39 l.m. 60-61.

40 l.m.151.

41 l.m.161.

42 Két világ határán – Kapitalizmus vagy szocializmus, 5.

43 Justus Pál: Szocialista politika. Szocializmus, 1946/10-11,419.

44 l.m. 408.

45 JustusPál: „Valóság". Szocializmus, 1946/1-2, 78.

46 Justus Pál: Demokrácia és szocializmus. Szocializmus, 1946/3-4,103.

47 Rosenberg különbséget tesz az állam oligarchikus és demokratikusfor­mája között: az előbbiben egy hatalmi csoport, az utóbbiban valamilyen tö­megmozgalom van uralmon. Elhatárolja továbbá egymástól a szocialista és a polgári demokráciát. „A szocialista demokrácia – írja – a tömegek önkor­mányzatának megvalósítására törekszik, e célból a társadalmilag fontos ter­melőeszközöket a közösség kezébe akarja juttatni." A polgári demokráciának több változatát különbözteti meg. 1. Szociális demokrácia: a magántulaj­don fenntartása mellett akarja megvalósítani a dolgozó tömegek politikai ha­talmát (ide sorolódik Lenin elmélete a munkás-paraszt demokratikus dikta­túráról, illetve Robespierre és Jefferson korának gyakorlata). 2. Imperialista demokrácia: nagyhatalmi politikával akarja megteremteni a munkások és munkáltatók közötti ellentét megszüntetésének eszközeit. 3. Liberális de­mokrácia a szabadversenyben látja az osztálybéke létrehozásának útját. 4. Gyarmati demokrácia egyes tengeren túli országokban a nagy szabad föld­területek lehetővé teszik az osztályok megegyezését. A polgári demokrácia 2-4. típusa tehát elveti az osztályharcot: a munkáltatók és dolgozók közötti ellentét kiegyenlítésére, kompromisszum létrehozására törekszik.

48 Demokrácia és szocializmus, 104.

49 l.m. 106.

50 I.m.105.

51 Uo.

52 Justus Pál: A kapitalizmus kialakulása. Budapest [1947], 9.

53 Szocialista politika, 410.

54 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/3-4,177.

55 Justus Pál: „Társadalmi Szemle". Szocializmus, 1946/1 -2,76.

Karl Marx 1851 decemberétől 1852 márciusáig írta: hírneves művét, a „Louis Bonaparte Brumaire tizen­nyolcadika ja" címűt, amelynek egész sor fölidézésre érdemes megfogalmazása közül mai napság bizonnyal érdekes lehet újra szemügyre venni, hogyan lá í la Marxa szociáldemokrácia keletkezését, és miként vé­lekedett róla elméleti szempontból.

A szociáldemokrácia – legalábbis Franciaország­ban – az 1848-as forradalmak bukása után keletke­zett „A koalícióra lépett burzsoáziával szemben – olvassuk – kialakult egy kispolgárok és munkások közötti koalíció: az úgynevezett szociáldemokrata párt A kispolgárok azt látták, hogy az 1848-as jú­niusi napok után rosszul jutalmazták őket, hogy anyagi érdekeik veszélyeztetve vannak, és hogy az ezen értékek érvényesítésére hivatott demokratikus biztosítékokat az ellenforradalom kérdésessé teszi. Ezért közeledtek a munkásokhoz. Másfelől parla­menti képviseletük, a burzsoá-republikánusok dik­tatúrája idején félretolt hegypárt, az alkotmányozó nemzetgyűlés életének második felében a Bonapar­te és a royalista miniszterek elleni harcával visszahódította elvesztett népszerűségét E párt szö­vetséget kötött a szocialista vezérekkel. A kibékü­lést 1849 februárjában banketteken ünnepelték. Kö­zös programot dolgoztak ki, közös választási bizott­ságokat alakítottak, és közös jelölteket állítottak. A proletariátus szociális követeléseinek lefaragták a forradalmi élét és demokratikus fordulatot adtak né­kik, a kispolgárság demokratikus igényeit megfosz­tották pusztán politikai formájuktól és szocialista élüket helyezték előtérbe. így keletkezett a szoci­áldemokrácia. E kombináció eredménye, az új hegy­párt, néhány munkásosztályból származó melléksze­replőt és néhány szocialista szektariánust leszámítva/ ugyanazokat az elemeket foglalta magában, mint a régi hegypárt, csak számban megerősödve. De a hegy-párt a fejlődés során megváltozott azzal az osztállyal együtt, amelyet képviselt" (Marx-Engels Művei S, Budapest 1962. 130-131.)

A „hegypárt" elnevezés nem Marx hasonlata, ha­nem politikatörténeti tény. „Ezt a parlamenti kereszt­nevet a szociáldemokrata párt adta magának." (Uo. 127.) Mármost a nagy francia forradalom radikális hegy pártjának megváltozását is jellemzi a marxi fej­tegetés közvetlen, immár elméleti folytatása, amely itt következik: „A szociáldemokrácia sajátos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-republiká­nus intézményeket követel eszközként, nem ahhoz, hogy a két végletet, a tőkét és a bérmunkát megszün­tesse, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendsza­bályokat javasolnak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forra­dalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad. Ez a tartalom pedig a társadalom megváltoztatása demok­ratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül való megváltoztatása. Csak nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztály­érdeket akar keresztülvinni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az ál­talános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését Éppoly kevéssé kell azt képzelni, hogy a demokrata képviselők mármost valamennyien shopkeeperek (szatócsok) vagy ezeknek a rajongói. Műveltségük s egyéni helyzetük tekintetében olyan-"' távol állhatnak tőlük, mint ég a földtől. Ami őket a kispolgár képviselőivé teszi, az az, hogy a fejükben nem jutnak túl azokon a korlátokon, amelyeken amaz az életben nem jut túl, hogy ezért ők az elméletben ugyanazokra a feladatokra és megoldásokra hajtat­nak, amelyekre amazt hajtja a gyakorlatban az anyagi érdek és a társadalmi helyzet. Egyáltalában ez a vi­szonyuk valamely osztály politikai és irodalmi kép­viselőinek ahhoz az osztályhoz, amelyet képvisel­nek." (Uo. 131-132.)

Ami többé kevésbé világosnak tetszik, az néhány tézisben összefoglalható, bár tudatában vagyunk a kockázatnak, hogy egy világtörténelmi fordulat határvonalán bizonyos merészség kell ahhoz, hogy alapkérdésekben az ember állást foglaljon, ha ad va­lamelyest tudományos hitelére. Mégis próbálkozzunk meg né­hány provizórikus felvetéssel.

1. A 70-es és 80-as évek neokonzervatív „forradalma" összeroppantotta a hagyományos „jóléti államokat", lerombolta vagy legalábbis jelentős mértékben lebontotta azokat a szo­ciális intézményeket, amelyeket a szociáldemokrácia és a keynesi politikai „hagyomány" teremtett meg az 50-es, 60-as években. A szociáldemokrácia történelmi teljesítménye ma jelentős mértékben romokban hever, s erről szólván nem fel­edhetjük el, hogy ez a valóságos teljesítmény bizonyos érte­lemben a szovjet és általában a kelet-európai államszocialis­ta kihívásra adott válasznak is tekinthető. Nem véletlen tehát, hogy az államszocializmus kelet-európai bukása és a szoci­áldemokrácia sokak számára talán meglepő hanyatlása egyazon történelmi korszak terméke, tartalmi vonatkozásaikat tekintve egy jórészt homogén folyamat két oldaláról beszélhe­tünk.

A neokonzervatív fordulat „antibürokratikus", „antietatista" tö­rekvése és teljesítménye a szociáldemokrácia és a munkásmoz­galom felmorzsolásának ideológiai és gazdasági, politikai alapjait képezte.

A neokonzervatív „antibürokratikus forradalom" alaposan megrongálta a bürokratikus szociális állam építményét, de a helyébe soha nem látott pénzügyi és rendőri bürokráciát állí­tott Hogy ez a fordulat olcsóbbá tette volna az államot, arról semmilyen statisztika vagy gyakorlati tapasztalat nem tanúsko­dik. Miként senki sem bizonyította be azt sem, hogy a piaci logika „szabad" érvényesülése eleve megnöveli a gazdasági hatékony­ságot. A monetarista gazdaságfilozófia egy antietatista for­mába öltöztetett új, „pénzügyi" etatizmust testesített meg, amely a világrendszer centrumában végbement gazdasági és politikai átalakulást tükrözte,

1968 baloldali fellendülésének valóságos antietatizmusát a neokonzervatív fordulat a baloldal ellen fordította. A moneta­rista gazdaságfilozófia olyan ideológiai legitimációvá vált, mely végül a marxizmus, a kommunizmus, a szociáldemokrácia, sőt, az egész baloldal teljes szellemi kulturális és elméleti tudomá­nyos örökségét ad acta kívánta tenni. A szociáldemokrácia dahrendorfi értelmezése e szempontból paradigmatikus.

2. Ez a fordulat óriási hatással volt a világgazdaság egész szer­kezetére, amelyet a világrendszerkutatók kellő alapossággal fel­tártak. (L. erről magyarul az Eszmélet 11-12. és 15-16. számait!) Eltűntek a hagyományos iparágak a világrendszer centrumában, belobbant az elektronikai és informatikai forradalom, miközben ezen fejlemény döbbenetes társadalmi-gazdasági következmé­nyekkel járt nemcsak a periférián és a félperiférián, de magán a centrumországokon belül is. E fejlődés „áráról" csak napjainkban kezdenek kialakulni a megfelelő fogalmaink. A hagyományos munkásosztály mára már Kelet-Európában is felmorzsoló­dott részben deklasszálódott, némelykor még létező, de többnyi­re bukott kisvállalkozóvá vagy kisipari bedolgozóvá vált. Mind­ezen folyamatok összhatásaként a szociáldemokrácia a fejlett centrumokban fokozatosan elveszítette társadalmi bázisá­nak jó részét, vagy egyenesen a vezető Iparágak szakmun­kásrétegének, még Inkább a szakértelmiségieknek pártjává transzformálódott Ez a váltás azonban a 80-as évek végére, a 90-es évek elejére a hagyományos baloldalból (a kommu­nistáktól a szociáldemokrácián át a szakszervezetekig) való általános kiábrándulást hozta magával, amennyiben a neo­konzervatív kihívásra a szociáldemokrácia sem volt képes adek­vát válasszal előállni. Ráadásul a 80-as évek végén a nagy nyu­gati kommunista pártok erodálódása, és mindenekelőtt a szovjet és kelet-európai összeomlás a szociáldemokrácia nemzetközi hátországát Is súlyosan érintette. Ez utóbbi ténnyel, úgy tűnik, a szociáldemokrácia nyilvánosan még nem mert szembenézni. Filozófiailag pedig egyenesen az események után kullog. Még Jürgen Habermas is ott tart, hogy Kelet-Európában korrekciós forradalomról beszél.

A szociáldemokrácia még olyan fellegváraiban is tartósan alul­maradni látszik, mint Németország, Anglia, Franciaország. A ha­gyományos szociális kérdések helyét kezdi átvenni az „etni­kai probléma", a nemzeti kérdés, amely a tőke számára min­den komolyabb válságidőszakban, az I. világháborútól kezd­ve napjainkig, döntő ütőkártyává válhatott A Szocialista Inter­nacionálé pártjainak vezető elitjei többségükben minderre azt a „posztmodern" választ adták, hogy maguk kezdték betölteni a li­beralizmus funkcióját, véglegesen feladva a „demokratikus szo­cializmus" alternatíváját A néppárti tradícióval szemben a szo­cialista eszmekör fokozatosan a perifériára szorult, a politi­kai-hatalmi pragmatizmus tort ült a „dogmatikus intellektuelek" szocializmusa fölött s ha nem zárták is búra alá őket, de mindenütt megszabadultak tőlük. (1968 és általában az egész új-baloldali hagyomány szektarianizálódott, amennyiben ezek az erők – mellesleg megkönnyítve ezzel a szociáldemokrata és kom­munista pártelitek hatalmi pragmatizmusának érvényesülését – tudatosan kívül maradtak a szociáldemokrata és kommunista pártokon, önmagukban pedig szinte semmilyen szervezeti erőt nem képviseltek.)

Bár akadémikus, s külön kifejtést igénylő kérdés, hogy lett vol­na-e más alternatíva a szociáldemokrácia előtt vagy sem, annyi bizonyos: a szociáldemokrácia számára nem látszik kifi­zetődőnek az a tény, hogy sok helyütt maga állt a neokonzervatív forradalom élére, segítve a tőkés újratermelési folyamat egyetemes fenntartását és kiterjesztését, elkerülve a centrum­országokban a nagy robbanásokat, ugyanakkor óhatatlanul ma­ga látva neki annak, hogy megássa saját sírját.

3. A 60-as, 70-es évek szociáldemokráciája nem tér vissza, mint ahogyan a történelemben nem volt visszatérés az I. világhá­ború után sem a megelőző korszakhoz: semmilyen értelemben, így a munkásmozgalom történetében sem. Ha kizárjuk a teljes megsemmisülés lehetőségét, akkor a kommunista és szociálde­mokrata erők maradványainak bizonyos egységesülése várható, miként az is, hogy viszont a szociáldemokrácia és a kommunisták süllyedő hajóiról menekülők a létező „újbaloldali" struktúrák és szubkultúrák maradványai vagy éppen mostanában létrejött for­mái köré gyülekezhetnek. (Ők azok, akik társadalmi önvédelmi mozgalmakat kívánnak szervezni a valóban „globális" problémák köré mint a környezetvédelem, antirasszizmus, feminizmus, sze­génység elleni küzdelem stb. Vagyis akik továbbra is felvállalnak egy valóban radikális, tehát antikapitalista elméleti és gyakorlati „küldetést".)

Az „elmenő" szociáldemokrácia negatív eredményei közé tartozik, hogy nem tudta érdemben befolyásolni az „új világ­rend" kialakulását, másfelől nem Ismerte fel az ún. globális problémák igazi jelentőségét, nem tudott a választóknak iga­zi alternatívát kínálni.

4. Kelet-Európában a szociáldemokrácia problémája egészen máshogyan vetődik fel, hiszen e térségben a szociáldemokrácia az ismert körülmények között „feloldódott" a kommunista pártok­ban és szervezetileg megszűnt. Komoly okai vannak annak is, hogy sehol Kelet-Európában nem sikerült a történelmi szociálde­mokráciának a rendszerváltás folyamán és azt követően újra megszilárdulnia. A szociáldemokrácia esélyeit itt a régi „kom­munista" állampártok „reformkommunista" elitjeinek „ma­radványai" hívták életre, mintegy menedékhelyül mindazok­nak, akik az államszocializmus bukása után a diszkreditáló­dott és diszkreditált állampártokból megmaradtak a balol­dalon, de folytathatatlannak tekintették az államszocialista örökséget. Az a tény, hogy az „utódpártok" lehetnek csak „sikeres" szociáldemokrata pártok Kelet-Európában, alapjá­ban azzal magyarázható, hogy a térségben államszocialista rezsimek és uralkodó pártjaik a sajátos történelmi feltételek­nek megfelelően ellátták a „jóléti állam" bizonyos feladatait, betöltve így bizonyos szociáldemokrata funkciót, s ezeket a közvélemény továbbra is hozzájuk köti. A „szociáldemokrata utódpártok", köztük is a legsikeresebb Magyar Szocialista Párt (a Szocintern nem teljes jogú tagja), nem tudtak mást mondani, minthogy a „jóléti állam", követelését kiegészítik a politikai és em­beri szabadságjogok szavatolásával, a politikai többpártrendszer és a szociális piacgazdaság követeléseivel, melyeket az összes többi párt is a zászlajára ír. Ezek a szociáldemokrata-szocialista pártok tehát még jórészt a múltból élnek, hiszen még Nyugaton sem igen látszanak az új fejlődés körvonalai. Azonban, ellentét­ben a Nyugattal, itt oly mértékben romlottak az életviszonyok, hogy nincsen esélye egy „liberális" szociáldemokráciának, de meg a néhány tízezres párttagság hagyománya, pszichológiája sem tesz lehetővé egy ilyen fejlődést. E pártok kikényszerített liberális irányba fejlődése a teljes politikai megsemmisüléssel fe­nyegetne, hiszen a valódi liberálisok alig várják, hogy maguk áll­hassanak a szociáldemokrácia helyére.

A kelet-európai szociáldemokrácia csakis „szocialista" lehet, ami azt jelenti, hogy különböző irányzatok (marxisták, „nemzeti­ek", szociáldemokraták, reformkommunisták, „szociálliberálisok" stb.) viszonylag laza konglomerátumaként szilárdul meg. A nyu­gat-európai szociáldemokráciát másoló csoportocskák mellett vi­szonylag nagy számban jelen vannak a párttagok között olyanok, akik fogékonyak egy perspektivikus antikapitalista stratégia iránt

(népi vagy/és marxista alapon). Ugyanakkor szép számmal van­nak olyan értelmiségiek, műszakiak és közgazdászok (hiszen a kelet-európai szociáldemokrata tömörülések munkásbázisa sajá­tos módon egészen jelentéktelen), akik vagy nemzeti, vagy „urbá­nus" alapon egyfajta liberális értékrend jegyében egy úgymond nyugat-európai jellegű polgárosodás romantikus jövőképével áll­nak elő, ezt próbálják azonosítani a szociáldemokráciával, elri­asztva mindazokat, akik valóban érdekeltek lennének mind intel­lektuális-kulturális, mind szervezeti-politikai értelemben egy új autentikus baloldali „struktúra" kikristályosodásában.

(Az utódpárt-funkciót szándékkal vállaló újjászerveződött kom­munista pártok viszont olyan romantikus konzervativizmus meg­testesülései, amelyek főképpen az idős korosztály számára szol­gálnak mentsvárul, felidézve némelykor a vallási szektákra is jel­lemző sajátosságokat.)

De csak kevesek ismerik fel a szocialista-szociáldemokrata pártokban is azt az egyre nyilvánvalóbb tényt, hogy Kelet-Európa eredeti útra van ítélve. Nincsen hová visszatérni, csak „előre" me­het. Csak „harmadik utak" léteznek, mivel nem lehet sem a nyugat-európai fejlődést újrajátszani, valamiféle nemzeti polgáro­sodás jegyében, sem visszatérni a bukott államszocializmushoz. Kelet-Európában a legnagyobb eséllyel rövid távon egy félperifé­rikus „latin-amerikai" kapitalizmus emelkedik fel, amely éppenúgy nem demokratizálható, miképpen az államszocializmus sem volt az. Az állami tulajdonból élősködő magántulajdon totálizálása és a nemzeti vagyon kiárusítása nem a szocialista-szoci­áldemokrata-kommunista stb. pártok feladata. Éppen ellen­kezőleg, egy Ilyen fejlődés tragikus következményeivel szem­ben Illene megvédeni a munkavállalók millióit, ami alapjában egy új társadalmi mozgalom életre hívásával képzelhető csak el, elvetve minden másolást, de felhasználva baloldali mozgalmak minden áramlatának nemzetközileg felhalmozott tapasztalatait, tanulva a vereségek és bukások hosszú történetéből…