A gazdasági reformtól a kapitalizmus restaurációjáig – Kelet-Európa átalakulásának gazdasági háttere

Noha ma a legnagyobb figyelem Kelet-Európa politikai válto­zásaira irányul, mégis a gazdaság volt az, ami a legnagyobb változásokon ment át. Hónapok vagy hetek alatt feladták a gaz­dasági folyamatok feletti – általában parancsgazdaságnak ne­vezett – politikai ellenőrzést, és egy nagyon nyers típusú piac­gazdasággal váltották fel a korábbi rendszert.

A politikai irányításról a gazdaságira való áttérésnek, amely ma az összes kelet-európai KGST-országban végbemegy, bel­ső és világgazdasági okai is voltak.

a) A kelet-európai KGST-országokon belüli okok

Az 1950-60-as évek időszaka az extenzív növekedés korszaka volt. A szocializmus a gazdasági protekcionizmus eszköze­ként funkcionált, amely lehetővé tette a kelet-európai orszá­goknak (melyek közül a legtöbb agrárjellegű periféria volt, ke­vés fejlett iparral, néhányat közülük pedig komolyan érintettek a háborús károk is), hogy kiépítsék nemzeti iparukat. A nem­kapitalista fejlődés általános stratégiájának megfelelően a leg­nagyobb gondot a nehézipar fejlesztésére fordították. Az 1960-as évek végére ez a típusú fellendülés és felzárkózó iparosítás elérte lehetőségeinek határait. A szovjet/kelet-európai típusú gazdasághoz hozzátartozott az innováció hiánya. Ez a pa­rancsgazdasági típusú struktúra következménye volt, amely csak a tervcélok által kitűzött extenzív növekedést tette le­hetővé, de nem bátorította a kompetitív jellegű technológiai haladást. Az állami tulajdonban lévő – a vezetésben való ön­kormányzati részvételre a dolgozóknak jogot nem adó – válla­latokkal való személyes azonosulás hiánya, párosulva az ösz­tönzők hiányával, a munkahelyhez való élethossziglani jogosult­sággal, alacsonyabb minőséghez, a hatékonyság hiányához és pazarláshoz vezetett. Láthatóvá vált, hogy mindaz, amire egy modern versenyképes ipar kifejlődéséhez szükség lenne, nem teremthető meg többé a szocialista gazdaságok keretén belül. A növekedés folytatódása érdekében szükségessé váltak a vál­tozások. Nevezetesen: 1. Az intenzív típusú növekedésnek fel­tételévé vált a technológiai innováció, és különösen a legmo­dernebb, új technológiák felhasználása; 2. A nehézipari jellegű növekedésről át kellett térni azoknak a bonyolultabb eljárásokat igénylő iparágaknak a fejlesztésére, amelyek a beruházási ja­vakra valamint a több és jobb fogyasztási cikkre irányuló ke­resletet elégítik ki.

Az ipari növekedés céljait és annak standardjait, hogy mi tekinthető versenyképesnek, természetesen a Nyugat szabta meg. Azonban ezeket a standardokat olyan szocia­lista kormányzatok vették át, amelyek makacsul állították: a szocializmusban ezeket a célokat olyan módon fogják el­érni, amely nem csak a gazdag rétegek és a középosztá­lyok, hanem az egész dolgozó népesség életszínvonalának emelését szolgálja.

Abból a célból, hogy az 1971-ben elkezdődött gazdasági modernizációt és az életszínvonal emelését folytathassák, min­den kelet-európai ország megpróbált nyugati hitelekhez jutni, hogy technológiákat valamint gépeket és bizonyos fogyasztói javakat importálhassanak. Mivel a COCOM-előírások tiltották a stratégiai fontosságú technológiák Keletre való exportálását, pénzre volt szükségük ahhoz is, hogy ezeket a technológiákat maguk fejlesszék ki. A nyugati cégekkel való együttműködést kezdték úgy tekinteni, mint a nyugati technológiák Keletre való juttatásának egyik eszközét. Számos Harmadik Világbeli or­szághoz hasonlóan a kelet-európai kormányzatok is magas mi­nőségű áruik nyugati exportjának növelésével kívánták vissza­fizetni a hiteleket. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, és he­lyette kénytelenek voltak ismét külföldi kölcsönöket felvenni.

1971-től kezdve az összes kelet-európai ország külföldi adósságai folyamatosan növekedtek. (Lásd az 1. táblázatot a függelékben.)

Ugyanebben az időszakban ezek az országok bővíteni kezdték a Nyugathoz, különösen Nyugat-Európához fűződő ke­reskedelmi kapcsolataikat. Hogy a krónikus külkereskedelmi deficitet (amely a 60-as, 70-es éveket jellemezte) valamint az iparosodott Nyugatra irányuló exportjuk kedvezőtlen áruössze­tételét kompenzálják, Kelet-Európa országai a Dél fejlődő or­szágaival folytatott kereskedelemből igyekeztek többletre szert tenni. (Lásd erről a Függelékben a 2., 3. és 4. táblázatot a kelet-nyugati kereskedelem alakulásáról.)

A Nyugat felé való gazdasági nyitás összekapcsolódott számos belső gazdasági reformmal. A késői 1960-as és az 1970-es évek korszakát ezért joggal nevezhetjük a „reformszo­cializmus” korszakának.

Reformokat minden kelet-európai országban bevezettek. Az ipari kapacitásnak és az illető ország gazdaságpolitikájának megfelelően azonban a reformok arányai és üteme az egyes országokban különböztek. Általánosságban a reformok a követ­kezőket ölelték fel:

• a Nyugattal való gazdasági együttműködés megnöveke­dett lehetőségeinek (a kelet-nyugati kereskedelem növekedése, közös vállalkozások, nyugati hitelek) kiaknázása;
• nagyobb hatékonyság elérése a szocialista tervezésben, az ösztönzők növelése révén;
• kísérletek saját új technológiák kifejlesztésére (tekintettel a nyugati bojkottra);
• kísérlet a növekedés erőforrásainak az új, exportorientált szektorokba való átirányítására;
• az idegenforgalom fejlesztése, az országnak a nyugati turizmus előtti megnyitása;
• a fogyasztási javak kínálatának bővítése a fogyasztói ja­vak termelésének preferálása valamint (hitelekből finanszírozott) import révén;
• a kisméretű magánvállalkozás és/vagy a munkahelyen kívüli másodállás révén szerezhető jövedelem lehetőségeinek bővítése.

Mindezeket a reformokat felülről, a kommunista párt vezető szerepe által meghatározott politikai kereteken belül vezették be. Ezek a reformok gazdasági kényszerűségekre adott vála­szok voltak. De ahhoz, hogy megvalósítsák őket egy olyan rend­szerben, amely a gazdasági folyamatokat politikai irányítás alá helyezte, szükséges volt, hogy politikai döntés eredményeként szülessenek meg. A reformerek feltételezték, hogy a (gazdasá­gi) reformfolyamat feletti politikai ellenőrzés a párt- és állami bürokrácia kezében marad. A politikában való részvétel helyett az embereknek felkínálták a (hitelekből finanszírozott) fogyasz­tás lehetőségét. Úgy tűnt, a „kommunizmus” fogyasztásra ori­entált arcot ölt, hogy kárpótolja alattvalóit a politikai életben való részvétel lehetőségének hiányáért. A nép többsége tudta érté­kelni a „gulyáskommunizmust”. A reform a politikai pluralizmust általában nem foglalta magába.

A reformkommunizmus, vagy „kommunista reform” legjobb és legmesszebbre eljutó példája Magyarország volt, Kádár Já­nos uralma alatt. Az iparosodott Nyugatra irányuló export a hét­szeresére, az import a hatszorosára növekedett 1970 és 1987 között. A turizmust fejlesztették, hogy az országba vonzzák a keményvalutát. A vízum- és utazási szabályokon könnyítettek, lehetővé tették és bátorították a nyugati tőkeberuházásokat az országban, 1972 óta vegyes vállalatok formájában. Nyugati hi­telekkel finanszírozták a hazai alapokon folyó technológiai ku­tatást és fejlesztést, de az életszínvonal növelése érdekében a nyugati fogyasztási javak importját is. Tolerálták és bátorították a kisvállalkozásokat, az állami vállalati lehetőségek magán­termelésre való kihasználását, ami növelte a vásárlóerőt és ezzel új ösztönzést jelentett a munkásoknak.

Ha megnézzük az itt következő vázlatos sémát a kommu­nista reformokról, akkor nyilvánvaló, hogy Magyarország jutott a reformok terén a legmesszebb, teljesítve a reform összes le­hetséges követelményét. A történelem iróniájaként ez az előőrs szerep nem párosult Magyarországnak a KGST-n belüli vezető szerepével. Nem kapcsolódott össze egy erős, piacra orientált, a kormányzatra nyomást gyakorló legális ellenzék létezésével sem. Magyarország reformfolyamatait a párt maga kezdemé­nyezte. Az államszocialista rendszerekre tipikusan jellemző mó­don nem a gazdaság dinamikája, hanem politikai akarat tette lehetővé megvalósulását. A kommunista uralkodó elitek felis­merték, hogy ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, sikeres gaz­dasági reformot kell végrehajtaniuk. Úgy tűnik, senki sem sej­tette, hogy ez a reform lesz utolsó politikai tettük.

A többi kelet-európai ország hasonló reformokat hajtott végre, de ezek egyike sem ölelte át az eszközök olyan széles skáláját, mint a magyar reform.

Az NDK, Lengyelország és Románia, jóllehet erőfeszítéseiket különböző területekre koncentrálták, szintén messzemenő re­formokat hajtottak végre. A kelet-nyugati együttműködés leg­messzebb menő, de legkevésbé észrevett formáját az NDK va­lósította meg. Az NDK reformja ugyanis nem a külföldi beruhá­zásokon és nem is a turizmuson alapult. Az 1972-es kétoldalú német államszerződés eredményeként – az NSZK első ízben elismerte a NDK-t, mint korlátozott szuverenitású államot – az NDK speciálisan kedvező feltételekhez jutott az NSZK-val való kereskedelemben, ami a kelet-német állami vállalatoknak kivé­telesen kedvező lehetőségeket kínált az NSZK-ba és rajta ke­resztül az Európai Közösség országaiba irányuló exportot ille­tően. Ezután Kelet-Németország növelte a nyugati ipari orszá­gokkal folytatott kereskedelmét, és hallgatólagosan úgy tekintették, mint az Európai Közösség 13. tagját. Az exportbe­vételek révén finanszírozni tudta a gazdasági modernizálást éppúgy, mint a hazai kutatást és fejlesztést, és ezáltal könnyebben vissza tudta fizetni a magas külföldi hiteleket.

Lengyelország és Románia külföldi kölcsönökre alapozta a maga reformkísérleteit. Románia, lévén az 1960-as években még döntően agrárország, az így nyert pénzt erőltetett iparosí­tásra használta fel. A külföldi társaságokat is bátorította romá­niai vegyesvállalatokban való részvételre, de nem sok sikerrel. Románia annak ellenére tett így, hogy a Szovjetunió inkább azt kívánta, hogy az ország a KGST-n belüli munkamegosztásban mezőgazdasági jellegű szerepet töltsön be. Ceauşescu ellenállt ennek a szovjetek által rákényszeríteni próbált szerepnek. Abból a célból, hogy kiépítse a román ipart, hiteleket vett fel a nem­zetközi pénzpiacokon. Az 1980-as években azáltal, hogy a hi­telek visszafizetését a lehető legkomolyabban vette (teljesen le­állítva a nyugati importot, miközben az ország termelésének je­lentős részét exportálta), és ezzel jó viszonyba került a nyugati bankokkal, Ceauşescu feláldozta alattvalói jobb életfeltételeit egy gyors (és brutális) gazdasági fejlődés oltárán. A történelem iróniája, hogy a forradalom éppen néhány hónappal azután tört ki, hogy Románia visszafizette összes külföldi adósságát és így (elméletileg) megvolt a lehetőség arra, hogy az országban ja­vítani kezdjék az életfeltételeket.

Amikor Lengyelország megpróbálkozott a külföldi adóssá­gok hasonló, takarékossági alapon való menedzselésével – a fogyasztás exportcéloknak való alárendelése révén – ez nem sikerült. Az erős kormányellenes szakszervezetek magasabb béreket és több árut követeltek. A Szolidaritás ellenállásának elnyomása céljából 1981 decemberében katonai kormányzást vezettek be. Az adósságok ennek ellenére tovább halmozódtak, és az IMF nyomására Lengyelországnak le kellett értékelnie a zlotyt, s szabad piaci árakat kellett alkalmaznia – már a kom­munista uralom alatt.

Ezzel szemben Bulgária gazdaságilag annyira elmaradott volt, és politikailag annyira a Szovjetuniótól függött, hogy köz­vetlen gazdasági értelemben nem volt szüksége további mo­dernizálásra. Romániával ellentétben, amely nem fogadta el a pusztán mezőgazdasági cikkeket termelő állam szerepét a KGST-n belül, Bulgária továbbra is a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra alapozta gazdaságát. A falusi népesség élet­módja ezért igen tradicionális jellegű maradt.

Érdemes megjegyeznünk, hogy az agrárjellegű Bulgária ki­vételével Csehszlovákiának voltak a legkisebb külföldi adóssá­gai. A többi országokénál nagyobb gazdasági stabilitása annak a ténynek köszönhető, hogy már a kommunista korszak előtt az iparosodott országok sorába tartozott, míg az összes többi kelet-európai országnak a kommunizmus előtt hosszú perifériá­lis vagy akár gyarmati jellegű múltja volt.

b) A kelet-európai változások világgazdasági okai

A szocialista országok sohasem voltak képesek kiszakadni a kapitalista világrendszerből. Még amikor a nemzetgazda­sági szinten képesek voltak megteremteni a termelés és az el­osztás feletti politikai ellenőrzést, akkor is a kapitalista világ­rendszer centrumában elhelyezkedő országokban végbe­menő gazdasági fejlődéstől függtek. A tőkefelhalmozás volt az uralkodó mérce, még akkor is, amikor ezt politikai beavat­kozással ellensúlyozták. A kapitalista Nyugaton végbemenő gazdasági fellendülés, prosperitás és válság mindig hatás­sal volt a szocialista gazdaságokra.

A háború utáni fellendülés időszakában az Egyesült Álla­moknak érdekében állt kereskedelmi partnere, Nyugat-Európa nemzetközi munkamegosztáson belüli szerepének átalakítása, valamint a szovjetek által uralt Kelet-Európa gazdasági és po­litikai izolálása. A Nyugatnak gazdasági szempontból nem volt érdeke a Kelettel való együttműködés. A világgazdaságnak a 60-as évekre bekövetkező összezsugorodásával viszont a Kelet politikai-stratégiai okok miatti dezintegrálódása (amely inkább az Egyesült Államoknak, mint európai partnereinek állott érde­kében) megnyitotta az utat a kelet-nyugati gazdasági együtt­működés felé.

A világgazdasági válság okait már gyakran feldolgozták. Összegezve, az 1960-as évekre:

1. véget ért a háború utáni fellendülés és a vele járó bővülő kereslet;
2. jelentkezett az intenzív növekedésre való áttérés szük­séglete: a technológiai innováció növekvő tőkebefektetésekhez vagy marxista terminológiával: az állótőkének a változó tőke rovására való növekedéséhez, s ezáltal a realizált profitok csök­kenéséhez vezetett;
3. a piacok telítődése és a technológiai innováció növekvő versengést eredményezett a költségcsökkentés és az új bérek kialakítása terén mind az egyes cégek, mind az országok és regionális kereskedelmi szövetségek között;
4. a teljes foglalkoztatás, az emelkedő munkabérek és a munkások gazdasági alkuban birtokolt hatalmi pozíciójának nö­vekedése a centrum országokban lehetetlenné tette a munka­bérek direkt csökkentését.

Mindennek következtében a profitok csökkentek. A tőke a profit realizálásával kapcsolatos problémák miatt nehezen szán­ta rá magát a beruházásokra és inkább stabil kamatot hozó hitelek nyújtására vagy spekulációra törekedett, mint valódi, ter­melő gazdasági tevékenységre. Nem lévén képesek termelő be­ruházások révén profitot realizálni, ebben a helyzetben a tőke­tulajdonosok készségesen adták kölcsön pénzüket nagyon ala­csony kamatra.

A nagyon alacsony, a kelet-európai és a Harmadik Világ-beli országokat hitelek felvételére bátorító kamatlábak időszaka után az 1970-es években a kamatlábak az USA-ban emelkedni kezd­tek, és 1981-re elérték a csúcsot, ami a mély világgazdasági válságot jelezte. Kelet-Európa és a Harmadik Világ adósságter­he ezáltal robbanásszerűen megnövekedett, kamatfizetéseik az USA növekvő deficitjének finanszírozásához járultak hozzá, mi­közben az USA-kamatlábak magasabb szintje biztosította a né­met és japán tőkének az USA bankjaiba való folyamatos át-áramlását.

A Harmadik Világ országai (amelyek, éppúgy, mint a ke­let-európai országok, türelmetlenül iparosítani akarták gazdasá­gaikat vagy modernizálni iparukat) egy olyan pillanatban juthat­tak relatíve olcsó hitelekhez, amikor további ipari fejlődésük egy­re inkább a külföldi segítségtől vált függővé. Úgy tűnt, az olcsó hitelek lehetővé teszik gazdaságaik számára, hogy felzárkóz­zanak a nyugati standardokhoz, sikeresen versenyezzenek a világpiacon, és visszafizessék a hiteleket.

A nyugati társaságok a kemény verseny és a nyugati pia­cok telítődése időszakában felfedezték, milyen érdekeik fűződ­nek a Harmadik Világ-beli és kelet-európai piacokhoz, ellensú­lyozva így a nyugati országok közötti kereskedelem hanyatlását. A Kelet és a Dél bizonyos területei ezenkívül olcsó munkaerőt szolgáltattak a munkaigényes iparágaknak. A költségek csök­kentése érdekében a textilipari, elektronikai, autóipari és más cégek Délen és Keleten lévő telephelyeikre helyezték át a ter­melést, miközben a magas minőségű termelést, a kutatást és a fejlesztést továbbra is a megfelelő centrum országokban foly­tatták. Ennek az „új nemzetközi munkamegosztásnak” a krízis leküzdésében betöltött szerepét azonban a szakértők aligha­nem túlbecsülték. Vajon hosszú távon is valóban megoldás len­ne a tőkefelhalmozás válságára a termelés áthelyezése és az olcsó Harmadik Világ-beli munkaerő felhasználása? Miután a Harmadik Világ legeladósodottabb részein egy dezindusztrializációs folyamat zajlik, inkább úgy tekinthetjük ezt az új nem­zetközi munkamegosztást, mint egy áthidaló stratégiát abból a célból, hogy megvalósítsák a legfontosabbat: a termelési költ­ségek csökkentését magukban a centrum országokban.

Miért bukott meg a hitelekre alapozott kelet-európai reform?

Ahelyett, hogy megoldást jelentett volna a belső növeke­dési határok meghaladásában, az 1970-es évek gazdaságpoli­tikája Kelet-Európában valójában a gazdaság jövője terhére fel­vett kölcsönök politikája volt. Az esetleges siker a kölcsönzött pénzen alapult, amelynek visszafizetése elkerülhetetlenül össze­omláshoz vezetett. Egy olyan rendszerben, ahol a gazdaság nem volt elválasztható a politikától, ez egyben a politikai rend­szer összeomlását is jelentette.

Jó néhány okból nem volt lehetséges az adósságok visszafizetése (illetve Románia esetében csak az alapvető áru­ellátás terhére volt lehetséges).

A termékek alacsony minősége, amely a felelősség és a munkával való azonosulás hiányának volt köszönhető, kedve­zőtlenül érintette a nyugati export lehetőségeit. Ezért az export nagy része más szocialista országokba, különösen a Szovjet­unióba irányult, s így természetesen nem hozhatott az adósság-és kamatfizetéshez szükséges keményvalutát. A bilaterális cse­rét szabályozó szerződések ugyancsak hozzájárultak a KGST-tagok közötti kereskedelem magas arányához a kereskedelem egészén belül.

A nyugati gazdaság válsága miatt a keleti termékek piaca csökkent. Különböző kereskedelmi korlátozások csökkentették a keleti termékek versenyképességét a nyugati piacokon. Az 1970-es éveket a kelet-nyugati kereskedelemben a folyamatos nyugati kereskedelmi többlet jellemezte.

Az új technológiák kutatására és kifejlesztésére tett kísérlet költséges, de többnyire eredménytelen vállalkozás volt a kelet-európai országok számára. Néhány ország (az NDK, Magyar­ország, Csehszlovákia) sikeres volt a komputertechnológia ki­fejlesztésében, legalábbis hazai szinten (különösebb KGST együttműködésre ezen a téren nem került sor), az azonban le­hetetlen volt számukra, hogy az amerikai, német és japán cégek által diktált ütemmel és standardokkal lépést tartsanak; így még a technológiai szempontból legritkább figyelemre méltó sikereik is mindig az elmaradottság bélyegét viselték magukon. Kelet-Európa technológiai téren el volt vágva a Nyugattal való bár­milyen együttműködéstől. A szigorú COCOM-előírások nem en­gedték meg semmilyen fejlett technológia eladását Kelet-Euró­pába. Technikai fejlődését szigorúan bojkottálták egy olyan időszakban, amikor pedig a nyugati hiteleket éppen a techno­lógiai innováció előmozdítása érdekében vették fel. A techno­lógiai felzárkózás elérhetetlen cél volt.

Még a japánok is, akik a komputertechnológia területén végrehajtott újításokról híresek, csak azután voltak képesek er­re, hogy az USA piacának vezető cégeitől átvettek és lemásol­tak technológiákat. A fejlett technológiákhoz való eme hozzáju­tási lehetőség nélkül soha nem lettek volna képesek a csúcs­technológia kutatását és fejlesztését kezében tartó nemzetközi közösséghez csatlakozni. Kelet-Európát ezeknek az orszá­goknak a közössége nem kívánta ilyen pozícióba juttatni. A piacosításra irányuló nyugati követelések nem foglalták ma­gukba azt, hogy ezek az országok képessé váljanak a csúcs­technológiát kézben tartó országok csoportjának önmagukra tá­maszkodó tagjaivá válni. így hát a történelem iróniájaként a ke­let-európai országok ezt a technológiafejlesztést megpróbálták nemzetgazdasági bázison végrehajtani. Akaratuk ellenére el voltak vágva a már elért fejlett technológiai eredményektől, így eleve – ráadásul költséges – kudarcra voltak ítélve. Az ezekbe a bátor újításokba beruházott pénzt elveszettnek kellett tekinteni.

A kelet-európai reformokat egy világgazdasági re­cesszió Időszakában kezdeményezték és hajtották végre. Ezért nem lehet eredményeiket a hitelekkel finanszírozott má­sodik világháború utáni nyugat-európai fellendülési időszakkal összehasonlítani. Az 1970-es évek reformjainak számításba kel­lett vennie a második világháború utáni újjáépítés egyenlőtlen eredményeit: az USA segítsége képessé tette Nyugat-Európát arra, hogy újra megalapozza világgazdasági vezető szerepét, miközben a Szovjetunió által uralt Kelet-Európát kizárták ennek az újjáépítésnek összes előnyeiből, és ezért ez utóbbi arra kényszerült, hogy saját gazdasági erőforrásaira támaszkodjék – lévén (Csehszlovákia és részben az NDK kivételével) hagyo­mányosan alulfejlett és minden vonatkozásban Nyugat-Európá­tól függő.

A szocialista protekcionizmus a második világháború utáni prosperáló növekedés időszakában valamelyest megbirkózott ezzel a bojkottal. Amikor a világgazdasági válság következmé­nyei átterjedtek Kelet-Európára, a kormányzatok úgy döntöttek, hogy nyugati pénzre fognak támaszkodni a növekedés folyta­tása és a modernizálás érdekében. Az ekkor nyújtott hiteleknek más célja volt, mint a háború után Nyugat-Európának nyújtott újjáépítési segélyeknek:

a)      a tőkének érdekében állt, hogy a kelet-európai országo­kat képessé tegye nyugati áruk importálására;

b)      a tőkének érdekében állt, hogy tőkekamatokat kapjon, anélkül, hogy termelési beruházásokat kelljen megkockáztatnia egy válságidőszakban;

c)      nem állt viszont érdekében (és nem is volt erre semmi­lyen esély), hogy a második világháború utáni amerikai segé­lyek célkitűzéseihez hasonlóan a kelet-európai országokat ké­pessé tegye arra, hogy a kapitalista világgazdaság centrumré­giójának részévé váljanak.

A nemzetközi pénzpiacokon felvett hitelek nem egyszerű­en kudarcot jelentettek. A hitelfelvétel csapdának bizonyult. Még akkor, amikor az állam és a párt állami ellenőrzést gyakorolt a kereskedelem és a beruházás fölött, a szocialista országok már átvették az árakat, a szükségletek szerkezetét és a válságje­lenségeket Nyugatról; egyszersmind importálták az inflációt is. A szocialista Kelet-Európát mindig is érintette az, ami a tervezett gazdaság és a politikai kontroll szféráján kívül törtónt. Azzal, hogy felvették a hiteleket és nyugati árukat hoztak be, a kelet-európai országok, amelyek mindeddig legalább bizonyos politi­kai eszközöket fel tudtak használni arra, hogy gazdaságaikat megvédjék a világpiaci viszonyok hatásaitól, még sebezhetőb­bekké váltak. A világpiac diktatúrája felé vezető második lépést a kamatlábak (az amerikai költségvetési és kereskedelmi deficit következményeként törtónt) világméretű megemelkedése jelen­tette. A növekvő kamatlábak a Harmadik Világ kormányait épp­úgy, mint a kelet-európai kormányokat arra kényszerítették, hogy a kemény valuta egyre növekvő részét a kamatfizetésekre fordítsák, ezzel is hozzájárulva a nyugati gazdasági válság fi­nanszírozásához. Az, amiről feltételezték, hogy kifelé vezető út lesz a gazdasági stagnálásból, végül a hitelező országok előnyét szolgáló tőkekivitelnek bizonyult. Ebből a perspek­tívából nézve a hitelek jó beruházást jelentettek a Nyugat számára: a kelet-európai országokat függővé tették a kül­földi adósságtól, és arra kényszerítenek, hogy segítsenek finanszírozni a Nyugatnak a világgazdasági válsággal szem­beni ellenálló képességét. Az adósságok kifizetésére irányuló törekvések kudarca azt eredményezte, hogy a meglévő hitelek visszafizetési határidejét meg kellett hosszabbítani, és új hite­leket kellett felvenni. A hitelezők, mindenekelőtt az IMF feltéte­leit könnyen el lehetett fogadtatni a kelet-európai országokkal, ezáltal gazdasági és politikai rendszerük lényegi megváltozta­tására kényszerítve őket. Szemben a „reformkorszak” változá­saival, amelyek egy párt és állam által ellenőrzött politikai ke­reten belül mentek végbe, most a piacgazdaságra való áttérés vált szükségessé. Ez pedig magában foglalta, hogy a kommunista párt feladja a gazdasági folyamatok fölött gyakorolt politikai ellen­őrzést.

Kétséges, hogy a kelet-európai kormányzatok előtt áll-e vá­lasztás a nyugat-európai gazdasági szükségletekhez való alkal­mazkodásuk módját illetően. Bár pillanatnyilag úgy tűnik, mintha két különböző út lenne a világpiacba való (újra)integrálódásra: a sokkterápia és a lassú, fokozatos alkalmazkodás. A két út eredményei azonban nagyon hasonlóak lehetnek, és csak a periferizálódás ütemét tekintve fognak különbözni. Lengyelor­szág és Magyarország az állami dotációk csökkentésének, a versenyképtelen üzemek bezárásának és a munkaerő egy hasznos, képzett és készséges, valamint egy használhatatlan, kiöregedett és rugalmatlan részre való felosztásának sokkterá­piás módszerét választotta. Románia és Bulgária ezzel szem­ben megpróbálja lelassítani a Nyugat-Európába való gyorsuló „integráció” ütemét. Ezekben az országokban ti. a „használha­tatlan” tömegek aránya sokkal magasabb, mint Kelet-Európa északkeleti részén (Magyarország, Lengyelország, Csehszlová­kia). Az „integráció” dinamikájának és társadalmi árának csök­kentése nemcsak maguknak az érintett országoknak, hanem egész Európa politikai stabilitásának az érdekében is fontos (abban az Európában, ahol ma a munkamegosztás polarizáló­dása és költségeket csökkentő átstrukturálódása megy végbe).

Mi is volt a kelet-európai szocializmus?

A legtöbb szocialista mindig is egyetértett abban, hogy a szovjet típusú szocializmusnak semmi köze sincs ahhoz, amilyen a szo­cializmus lenne, vagy lennie kellene. Mindazonáltal a kelet-eu­rópai KGST-országok politikai és gazdasági rendszere némileg különbözött nyugati megfelelőjétől. Ez az oka annak, hogy mi­után világossá vált, hogy az utópiának megfelelő szocializmus nem létezik sehol, a kelet-európai szovjet típusú rendszerekre úgy utaltak, mint a „reálisan létező szocializmusra”.

A vélemények eltérnek abban, hogy milyen mértékben (mi­lyen elemeit tekintve) valósult meg a szocializmus Kelet-Euró­pában és a Szovjetunióban. Kevésbé vitatott az a tény, hogy a peresztrojka kezdete és az úgynevezett „1989-es forradal­mak” óta a kapitalista rendszerhez való visszatérés megy vég­be. Még azok is, akik azt állítják, hogy Kelet-Európa mindig is a kapitalista világrendszer része volt, most lényegi változásokat figyelnek meg. Úgyhogy akár szocializmusnak nevezhető, akár nem, valami történt ezekben az országokban a második világ­háború utáni kommunista hatalomátvétel és a kommunista pár­tok uralmának 1989-es megdöntése között, ami elemzést igényel.

Kelet-Európa kivételes eset volt. A kapitalizmus állítólagos megdöntése itt nem egy forradalmi folyamatnak, hanem a II. világháború végén kialakult frontvonalaknak volt a következmé­nye. Kelet-Európa ekkor szovjet befolyás alá került, ami meg­nyitotta az utat az államszocialista uralom alatt végrehajtott gaz­dasági átalakításhoz és felzárkózási kísérletekhez. Politikai ér­telemben Kelet-Európának a Szovjetunió általi bekebelezését általában az aktív politikai beavatkozás egy esetének tekintik.

Gazdaságilag azonban a Szovjetuniónak és kelet-európai „elő­őrseinek” valóságos lehetőségei mindenképpen nagyon korlá­tozottak voltak. Történelmileg a folyamatos periferizálódás volt napirenden, és az erős állami tervezés és protekcionista gaz­dasági fellendülés és újjáépítés tűnt az egyetlen stratégiának, amellyel a perifériális elmaradottságon túl lehet lépni. A hiva­talos propaganda és az általa prezentált kép ellenére a szo­cializmus bevezetése nem annyira ideológiai eredetű dön­tés volt, mint inkább kísérlet a gazdasági fennmaradásra.

A gazdasági sikertől függetlenül Kelet-Európa stratégiai üt­közőzónául szolgált a Szovjetunió számára, amely politikai rendszerét ráerőszakolta a kelet-európai országokra. Termé­szetesen fel lehet vázolni egy elképzelést arról, milyen eredmé­nyekre vezetett volna, ha Kelet-Európa a második világháború után amerikai befolyás alá kerül. Semmilyen alapunk sincs azonban feltételezni, hogy a kelet-európai országok többségé­nek gazdasági helyzete ez esetben jobban alakult volna, mint a kommunista uralom alatt. A kelet-európai szocializmusnak nemcsak a régió legtöbb részén uralkodó gazdasági elmara­dottsággal, hanem az USA és a nyugati világ pénzügyi szerve­zetei bojkottjának hatásaival is meg kellett birkóznia. A Nyugat-Európának adott újjáépítési segélyeket az amerikaiak azzal a feltétellel adták, hogy az átalakulási folyamat kedvező lesz az amerikai gazdaság és annak a világgazdaságban betöltött ve­zető szerepe szempontjából. Kelet-Európa, szovjet befolyás alatt lévén, nem számíthatott arra, hogy előnyei származnak az újjáépítési programok bármelyikéből. Természetesen a szovje­tek által megszállt Németország egyes részei és Csehszlovákia gazdaságilag jól beilleszkedhettek volna az iparosodott Nyugat gazdasági rendszerébe. De egyik ország sem ért annyit a Nyu­gat számára, hogy miattuk a háborús szövetségesek között a háború végén az érdekszférákról kötött megállapodásokat ha­tályon kívül próbálja helyezni. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az USA erőforrásai is korlátozottak voltak, és hogy már a Nyu­gat-Európa talpra állítását célzó Európai Újjáépítési Programot is sokan erősen ellenezték Amerikában, nyilvánvaló volt, hogy ezeket az erőfeszítéseket Európa könnyen ellenőrizhető felére koncentrálják. Ennek következtében a kommunista Kelet-Euró­pát kizárták a gazdaságilag erős Európa újjáépítéséből, amelyet úgy tekintettek, mint a világgazdaság egy, az USA ellenőrzése alatt működő központi régióját. A fegyverkezés gyors fejlesztése és a COCOM-listák, amelyek tiltották a fejlett technológia Ke­let-Európába és a Szovjetunióba való exportját, arra voltak hi­vatva, hogy biztosítsák Kelet-Európa gazdaságilag hátrányos helyzetét. A szocialista államok kialakulásakor a leszakadást a nyugati bojkott eredményezte, amely kényszerítette és fel is bá­torította a kelet-európai KGST-országokat arra, hogy gazdasági fejlődésükben saját erőforrásaikra támaszkodjanak. A szocialista elszigetelődési politika – bár nyugati hangok mint a nem­zetközi együttműködés és a szabadkereskedelem ellensé­gét bírálták – részben válasz volt tehát a nyugati kereske­delmi korlátozásokra. A szovjet és kelet-európai kormá­nyok, propagandisztikusan eltúlozva saját erejüket, úgy mutatták be elszigetelődésüket, mint aktív, tudatos elsza­kadási folyamatot. Valójában azonban egyszerűen nem volt más választásuk.

A kelet-európai szocializmus számos célkitűzést írt zászla­jára, és néhányat ezek közül meg is valósított. A politikának a gazdaság alá való rendelése átadta helyét a politika elsőbbsé­gének, ami lehetővé tette az államnak és a pártnak, hogy terv­szerűen irányítsa a fellendülés és az iparosítás folyamatát, a társadalom vagyonát a munkásosztály javára redisztribuálja, és finanszírozza a mindenkinek járó minimális szociális ellátást. Ál­talában ezek azok a fő előnyök, amelyeket a „reálisan létező szocializmus” társadalmának jellemzésekor meg szoktak emlí­teni – persze az uralkodó nómenklatúrának járó kiváltságokkal együtt. A kelet-európai rendszerek valóságos eredményei azonban messze az ideologikus propaganda állításai mögött maradtak.

A szocializmus, amelyet a nyugati elszigetelési politika kényszerített ki, felzárkózási stratégia volt azoknak az alulfejlett, Nyugat-Európa peremén elhelyezkedő túlnyomórészt agrárjelle­gű országoknak a számára, amelyek a kelet-európai szocialista országok többségét alkották. Magyarország, Románia, Lengyel­ország és Bulgária gazdasági fejlődése több mint egy évszá­zadon keresztül a nyugat-európai iparosodott centrumrégiótól függött, amely politikailag uralta ezeket az országokat, és gyar­matosító jellegű gazdasági kapcsolatokat alakított ki velük. Le­szakadva Nyugat-Európáról, az erőltetett, a nehéziparra kon­centráló iparosítás a nyugati versennyel való megbirkózás kény­szere nélkül, gyors változásokhoz vezetett az elmaradott Kelet-Európában. Az, amin ezek az országok keresztülmentek, egyfajta sokkterápia volt. Paraszti társadalmak hirtelen városi-proletár társadalmakká alakultak át – elszenvedve mindazt az ökológiai és társadalmi kíméletlenséget, amelyen a Nyugatnak elég ideje volt keresztülmenni az iparosítás 200 éve alatt. Akár­csak Nyugaton, ezeket a terheket itt is a haladás szükséges árának fogták fel. Gazdaságilag a felzárkózó iparosítás straté­giája az első két évtized alatt sikeresnek tűnt. Húsz évvel a második világháború után a Románia, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és a Nyugat közötti szakadók sokkal kisebbnek tűnt mint a háború előtt. A szocialista protekcionizmust úgy ün­nepelték, mint sikeres fejlődési stratégiát. Groteszk módon a nyugati bojkott, amelynek azt a szerepet szánták, hogy fenn­tartsa a szocialista gazdaságok elmaradottságát, a saját erőfor­rásokra támaszkodó növekedés ösztönzője lett, kiprovokálva az importok belső pótlásának politikáját.

A 7. táblázat mutatja a kelet- és délkelet-európai országok és a nyugati iparosodott országok közötti nagy különbségeket a kiindulási helyzetben, a II. világháború kitörése előtt. A leggaz­dagabb keleti ország Csehszlovákia.

Az átváltási árfolyamokra alapozott GDP-számítások nem szolgáltatnak kielégítő becsléseket az illető ország „valódi” viszonylagos pozíciójáról. Az összehasonlítás egy másik nehézsége a keleti nettó anyagi termék (NMP) és a nyugati GDP-mutatók egymástól különböző fogalmaiban rejlik, a NMP fogalma korlátozóbb jellegű lóvén, mint a GDP-é. A fizikai mutatók módszere (amely nem esik pontosan egybe a GDP-vel és NMP-vel) pontosabb mérési lehetőségeket ad, mint az átváltási árfolyamok segítségével végrehajtott számítások. Olyan becsléseket tesz le­hetővé, amelyek a társadalmi jólét elemeinek szélesebb körét tükrözik, mint a GDP fogalma.

A 8/b táblázat lehetővé teszi a nemzeti GDP-szinteknek az USA szintjével való évenkénti összehasonlítását. Az összehasonlítás lehetővé teszi azt is, hogy nyomon kövessük az egyes országok relatív növekedésének gyorsaságát az évek során. Szembetűnő Kelet-Európa és a Szovjetunió alacsony szintje 1950-ben (csak Csehszlovákia és az NDK áll lényegesen maga­sabb szinten), és jól látható az 1973-ig tartó viszonylagos felzárkózás időszaka is (Bulgária és Csehszlovákia azonban már 1970 után visszaesett).

Ezek az adatok egyedül az ipari növekedés viszonylagos ütemére vonatkoznak, semmit sem mondanak az ipari termelés abszolút mennyiségéről, sem a különböző országok iparosodottságának relatív szintjéről.

Az iparosodott nyugati országok – amelyek már a háború előtt is magas szinten iparosodtak – mutatják a legkisebb növeke­dést. Minél inkább érintettek egy országot a háborús károk, an­nál magasabb a növekedés.

A kelet-európai országok, amelyek a háború előtt az ipari fejlődés alacsony szintjón álltak (vö, 7. táblázat), és legtöbbjük­nek a háború komoly károkat okozott, az ipari termelés gyors növekedését mutatják. Minél agrár-jellegűbb volt háború előtti gazdasági szerkezetük, annál nagyobb a termelési mutatóik emelkedése: ez magyarázza, hogy miért Bulgária és Románia rendelkezik a legmagasabb növekedési rátával. (A mezőgazda­ságnak a nemzeti jövedelmen belüli százalékos részesedése 1937-ben 35,6 volt Bulgáriában, 32,4 Lengyelországban és 32,1 Romániában és Magyarországon; uo.)

Csehszlovákia, és bizonyos mértékig az NDK is – mint azt már említettük – bizonyos mértékben kivétel volt. Mivel gazda­sági struktúrájuk az iparosodott nyugati országokéhoz volt ha­sonló, kevésbé profitáltak a nehéziparra összpontosító felzár­kózási stratégiából. Ellenkezőleg, elvesztették korábbi verseny­képességüket, mivel elszigetelődtek háború előtti gazdasági kapcsolataiktól és partnereiktől. Nyugat-Európához viszonyítva gazdasági helyzetük romlott a kommunista hatalomátvétel után, miközben a KGST-Európán belül vezető gazdasági hatalmakká váltak. A Szovjetunióhoz való viszonyuk kettős jellegű volt: dif­ferenciáltabb gazdasági struktúrával és fejlettebb termékszerke­zettel rendelkeztek, mint a Szovjetunió, mindazonáltal politikai­lag függtek a ,,nagy testvér” nemzetgazdaságukkal kapcsolatos döntéseitől. Ahelyett, hogy exportjukat Nyugatra irányíthatták és így keményvalutához juthattak volna, a KGST-munkamegosztás arra kényszerítette ezt a két, gazdaságilag legfejlettebb tagál­lamot, hogy gyártott termékei egy jelentős százalékát a Szov­jetunióba exportálja. Ez a kereskedelem nem mozdíthatta elő exportra termelő iparukban a termelékenység és a minőség nö­vekedését, másrészt viszont biztosította, hogy viszonylag olcsó áron el legyenek látva szovjet nyersanyagokkal.

Az 1960-as évek végén a kommunizmusról úgy tűnt, hogy járható fejlődési út az elmaradott agrárterületek számára, bár a fejlettebb ipari országok világgazdasági versenyképességét nem képes biztosítani. Az 1980-as évekre ez a kép teljesen megváltozott. Kiderült, hogy a kommunista típusú felzárkózás sikerei csak átmeneti jellegűek, és nem képesek megvédeni a lakosságot a világgazdasági válságok következményeitől. 1985-re a Kelet-Európa és a nyugat-európai centrum közötti különb­ség nagyobb volt, mint valaha. A kommunista kísérlet így egy olyan rövid távú próbálkozásra redukálódott, amely nem volt képes megváltoztatni a világgazdasági verseny dinamikáját. Csehszlovákia és – kisebb mértékben – az NDK korábbi ver­senyképessége most megbízhatóbb jelzésnek tűnt a kísérlet egészének mérlegét tekintve, mint a korábbi agrárországok ne­hézipari fejlesztési hajrája, amely a látszólag legsikeresebb kommunista kísérleteket végül is a Harmadik Világ országaiéval összehasonlítható fejlettségi szinten hagyta.

A kelet-európai KGST-országok felzárkózása a Nyugat tör­ténelmi előnyei miatt nem sikerült (amelyeket megnövelt a há­ború utáni hatalmas újjáépítési segély, mialatt Kelet-Európa el volt vágva minden Nyugatról jövő segítségtől, és minden, a Nyu­gattal való technológiai együttműködéstől). Kelet-Európának tel­jesen saját erejéből kellett felépítenie gazdaságát, a szocializ­mus annak eszköze volt, hogy az egyes országok termelési kapacitását mozgósítsák, és megvédjék a gazdaságokat az ipa­rilag fejlett országok versenyétől. A világgazdaság válsága, va­lamint a technológiai innováció hiánya Kelet-Európában az 1970-es évek elején a Kelet és a Nyugat közötti szélesebb körű gazdasági együttműködéshez vezetett. A stagnáláson való túl-jutás egyetlen esélyének tekintett gazdasági nyitás azonban nem tette lehetővé Kelet-Európának, hogy a csúcstechnológiát kézben tartó nyugati országok csoportjához csatlakozzék. A nyugati hitel és árubehozatal nem vonta maga után a COCOM-rendszabályok enyhítését. Amit végrehajtott, az az volt, hogy kiszolgáltatta a kelet-európai országokat a hitelező szervezetek nyomásának, így a Harmadik Világéihoz hasonló társadalmakká alakítva őket.

A kelet-európai kudarcok természetesen nemcsak a nyu­gati bojkottnak és/vagy beavatkozásnak köszönhetők. A kudarc összekapcsolódik azzal a mélységes csodálattal, amelyet – minden politikai ellentét dacára is -, a marxizmus mindig is mutatott a termelőeszközök kapitalista fejlődése iránt, a Munka és a Tőke közötti szentségtelen indusztrialista szövetséggel. A szovjet típusú szocialisták alapvető céljai és értékei ugyan­azok voltak, mint a kapitalista társadaloméi: gazdasági nö­vekedés, technológiai fejlődés. Bár azt hirdették, hogy a tu­lajdonnal és a társadalmi gazdagság elosztásával kapcsolatos elképzeléseik különbözőek, ugyanazon az úton akartak eljutni ehhez a társadalmi gazdagsághoz, mint a kapitalizmus. Egyetlen lényeges különbséggel: mivel sokkal később, és sok­kal nehezebb helyzetből indultak, keresztül kellett menniük egy sor akadályon, amelyek a fejlett országok előnyét növelték, és így sohasem volt reális esélyük arra, hogy állják velük a ver­senyt. Ebben az értelemben mindig a Harmadik Világ országa­iéhoz hasonló helyzetben voltak. A sikerek csak átmenetiek vol­tak – és a későbbiekben a gazdaság kimerülését idézték elő. A kelet-európai országok ugyanabban a versenyben vettek részt, magukévá téve a játékszabályokat. Magukat a célokat természetesen az Iparosodott Nyugat határozta meg, amely rádió- és tv-állomásokat épített, hogy üzenetét meghallják Ke­leten. A Keletnek nem volt ezzel szembeállítható programja. Anélkül, hogy képesek lettek volna elérni őket, a kormá­nyok nyugati értékeket ígértek népeiknek, és nem mondták meg, hogy helyzetük és eszközeik sohasem fogják lehetővé tenni, hogy a versenyben győzzenek, utolérjék a Nyugatot (túlhaladásáról már nem is beszélve).

Három kérdésfeltevés mutathatja a világgazdasági játszma lehetőségeinek korlátait a kelet-európai országok számára:

1. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok gazdasá­gilag, ha a nyitási és reformfolyamat korábban indul meg? Egy ilyen út lehetséges modellje lehetne Japán, amely korábban ad­ta fel háború utáni protekcionista elszigetelődési politikáját, és képes volt a vezető gazdasági hatalmak sorába bekerülni.

Japán háború utáni újjáépítése azonban, jóllehet erősen protekcionista alapon folyt, az USA segítségén alapult. Ahelyett, hogy a fegyverkezési versenyben való részvételre kényszerítették volna, megtiltották, hogy az országnak saját fegyve­res ereje legyen. Az USA Japánt előretolt amerikai támaszpont­tá tette a Távol-Keleten, így Japán fejlődését összekapcsolta saját érdekeivel. Semmiféle COCOM-szabályozás nem akadá­lyozta meg az amerikai komputer-technológiát abban, hogy be­szivárogjon Japánba, s ez jelentette a kiinduló alapot Japán saját kutatási és fejlesztési programjához ezen a területen. A kelet-európai KGST-országoknak nyilvánvalóan nem állt mód­jukban Japánéhoz hasonló módon fejleszteni saját gazdaságu­kat. Japántól eltérően, egy korábbi gazdasági nyitás növekvő világgazdasági versenykényszernek tette volna ki őket egy olyan időpontban, amikor nemzeti iparosításuk még nem feje­ződött be, ez pedig még sebezhetőbbé tette volna gazdaságu­kat, anélkül, hogy a nyugati kutatási és fejlesztési eredmények­ből profitálni tudtak volna.

2. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok, ha fenn­tartják a kommunista protekcionizmust? Más szavakkal, meg­védhették volna-e a „keményvonalas kommunisták” a szegény Kelet-Európát attól, ami a peresztrojka alatt fog történni: a to­vábbi elszegényedéstől?

Nyilvánvalóan nem. Az ortodox párttagok éles kritikusai lehetnek a káros következményeknek, és mindannak, amit a peresztrojka nem tudott elérni. De minden, amit ehelyett fel tud­nának ajánlani, elkerülhetetlenül beleütköznék a további növe­kedés és a szovjet típusú kommunista társadalom továbbfejlő­déséhez szükséges modernizáció korlátaiba, és éppen ezért a jelenlegihez hasonló, a gazdasági nyitásra irányuló szükségletet váltana ki.

3. Sikeresebbek lettek volna-e a kommunisták, ha valódi értékeket, pl. egy saját, új típusú életstílust fejlesztenek ki, ahe­lyett, hogy elfogadják céljukként a kapitalista gazdasági növe­kedést, annak utolérésével próbálkozva?

Számos szocialista kritika született a „reálisan létező szo­cializmusról”, amelyek azt állították, hogy igen, egy másfajta – kevésbé autoritárius, „zöldebb”, humánusabb és demokratiku­sabb – szocializmusnak jobb esélyei lettek volna a túlélésre, mivel vonzó modellt jelenthetett volna a nyugati munkásosztály­nak, meggyengítve így a kapitalizmust saját centrumában, és csökkentve arra való képességét, hogy beavatkozásaival aka­dályozza a szocializmus megvalósítását Keleten. Egyetértünk a kelet-európai „reálisan létező szocializmusról” szóló legtöbb baloldali kritikával, azonban kétségesnek tartjuk, hogy a szocia­lizmus más, szebb, emberibb változatai képesek lettek volna megakadályozni a világkapitalizmus beavatkozását és meg­szüntetni a tőle való függőséget, lehetővé téve ezzel, hogy a szocialista országok saját céljaikat és játékszabályaikat köves­sék. A szocializmus eme változatait a világkapitalizmus sokkal gyorsabban magába olvasztotta volna mint a „létező szocia­lizmusokat”, vagy pedig – feltéve, hogy ellenállást fejtenek ki – a „valóban létezőkhöz” hasonló militarizálódásra kényszerültek volna. Így, miközben támogatjuk a „reálisan létező” szocialista bürokrácia kritikáját, meg vagyunk győződve arról, hogy bár­mely szocialista alternatívát, amely helyi vagy nemzeti szin­ten jön létre, a világrendszer asszimiláló dinamikája magá­ba olvasztott és könnyen eltorzított volna. Emberi lények lé­vén azonban nem adjuk fel a reményt, hogy több helyi szocialista kísérlet egybeesése a kapitalista világrendszert végül is az emberi élet egy szociális és igazságos rendjével válthatja fel.

(Ford.: Szalai Miklós)

FÜGGELÉK

A Kelet-Európának egyedül az OECD-országokkal való kereskedelmét bemutató 2. táblázat mutatja a kereskedelmi mérleghiányról a kereskedelmi mérlegtöbbletre való átmenetet Kelet-Európában, kezdve az NDK-val 1977-ben, amelyet követett Csehszlovákia 1979-ben, a kelet-európai régió egésze pedig 1982-ben. Ha azonban megnézzük az egyes országokat, a táblázat mutatja a köztük fennálló jelentős különbségeket is. A nyugatra irányuló csehszlovák és kelet­német export meghaladta Nyugat-Európából származó – szintén növekvő – importjukat. Nyugati importjuk – technológia, gépek, felszerelések – ténylegesen megnövelte termelésük exportle­hetőségeit, és ez aktív külkereskedelmi mórleget eredményezett. Lengyelország és Románia szintén növelte Nyugatra irányuló exportját, de az a tény, hogy exportjuk értéke sokkal maga­sabb volt az importokénál, a nyugati import csökkentesének köszönhető. Ebben a két országban 1979-ig (Románia) és 1980-ig (Lengyelország) a nyugati import az export növekedésével pár­huzamosan növekedett; 1980/81 óta Románia befagyasztotta Importját, hogy visszafizethesse külföldi adósságait, ugyanezt tette Lengyelország 1981/82-től, 1985-86-tól azonban újra impor­tálni kezdett Nyugatról. így sem Lengyelország, sem Románia nem volt sikeres a maga import által vezérelt növekedési stratégiájával. De még Csehszlovákiában és az NDK-ban sem bizo­nyult az aktív külkereskedelmi mérleg a külföldi adósság állandó növekedése hatékony ellen­szerének. A kereskedelmi többlet nem volt elég arra, hogy ellensúlyozza a magas exportjöve­delmeket szakadatlanul elnyelő, robbanásszerűen növekedő adósság- és kamatterheket. Magyarország és Bulgária voltak azok az országok, amelyeknek külkereskedelmi mórlege a Nyugattal mindmáig negatív maradt; Magyarországon a deficit a gyorsan növekvő importnak köszönhető, amely mindig túlhaladta a – kevésbé növekvő – exportot; Bulgária Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatai igen alacsony szinten folytak, az importok pedig nyilvánvalóan meg­haladták az exportot.

Míg a kelet-európai országok teljes exportja 1960 és 1980 között növekedett, a szocialista országok részaránya csökkent, legfeltűnőbben Magyarországon és Romániában, legkevésbé Bulgáriában, ahol a leg­magasabb volt a kelet-keleti kereskedelem százalékos aránya. Bulgária volt az egyetlen olyan ország, ahol a nyugati iparosodott országok nem tudták növelni részesedésüket, minden más kelet-európai országban a kelet-nyugati kereskedelem kiegyenlítette a kelet-keleti részarány csökkenését. A legtöbb esetben a Har­madik Világ országaiba irányuló exportok is, bár sokkal kisebb részarány mellett, emelkedtek; ez alól kivétel Csehszlovákia, amely csökkentette a fejlődő országokba irányuló exportját, ami valószínűleg a csehszlovák export magasabb minőségéről tanúskodik; a Harmadik Világ irányában leginkább Románia exportja nőtt. Az import-adatok ugyanezt a trendet mutatják.

Az árucsoportok KGST Kereskedelmi Nomenklatúrának nevezett KGST-osztályozása (CTN) ki­lenc árukategóriát különböztetett meg;

CTN 1 – ipari géppark és felszerelés (teljes üzemeket és tartalék alkatrészeket is beleértve);
CTN 2 – üzemanyagok, ásványi nyersanyagok, fémek;
CTN 3 – kemikáliák, műtrágyák, gumiáruk;
CTN 4 – építőanyagok és épületrészek;
CTN 5 – állati és növényi eredetű nyersanyagok;
CTN 6 – élőállatok (nem levágásra);
CTN 7 – élelmiszertermelési nyersanyagok;
CTN 8 – élelmiszerek;
CTN 9 – egyéb ipari fogyasztói javak.

Minden kelet-európai ország (Magyarország kivételével) képes volt növelni exportjában a gépek és felszerelések (a CNT 1 kategória) részesedését 1961 és 1979 között. Csehszlovákia és az NDK adatai mutatják a legmagasabb százalékarányú CNT 1-exportot, messze túlhaladva gép­importjukat (ós magfelelően exportjuk magas minőségű áruösszetételének). Az agrárius Bulgária viszont az az ország, ahol a CTN 1 típusú áruk exportjának növekedési rátája a legmagasabb volt, az ország gyors, felzárkózó jellegű iparosítását tükrözve. Az egyetlen ország, ahol a gépek részesedése az exporton belül csökkent, a nyersanyagoké pedig növekedett, a Szovjetunió. Ez a jellegzetes KGST-s munkamegosztást tükrözi: a Szovjetunió szolgáltatta – viszonylag olcsó áron – a nyersanyagokat, a kelet-európai országok specializálódtak a magasabb minőségű exportra.

A Szovjetunió és Románia kivételével az élelmiszerimport 1961 és 1979 között csökkent, hasonlóképpen az élelmiszerexport is. Csehszlovákia és az NDK, amely magas százalékban CTN 1 kategóriájú javakat exportált, ezzel párhuzamosan növelte importját gépekből és felszerelé­sekből; Magyarország és Lengyelország ezt csak kisebb mértékben tette. A nyugati gépek és technológia importálása volt a belső ipari növekedés és modernizáció alapja. Bulgária és Ro­mánia, kevésbé lóvén képes modernizálni újonnan megszerzett ipari infrastruktúráját, kevesebb gépet importált. Nehéziparuk működtetése érdekében növekvő mértékben importáltak viszont nyersanyagokat.

Az európai baloldalról gondolkodni Olaszországban elsődlege­sen és mindenekelőtt annyi, mint az Olasz Kommunista Pártról gondolkodni, mivel ez a baloldal legnagyobb pártja. A legutóbbi általános választások idején (az Európa Parlament megválasz­tásakor) 1,4 millió tagja volt, és, megkapván a szavazatok 28%-át, a második legerősebb párt volt Olaszországban; 1984-ben pe­dig a legerősebb.

Egy bizonyos ideje az olasz kommunizmus egyfajta anomá­liát jelentett a nyugati politikai életben, ahol a kommunista pár­tok vagy évtizedek óta kis, parlamenten kívüli csoportok voltak, vagy – mint Franciaországban, Spanyolországban és Görögor­szágban – valamikor jelentős szerepet játszottak ugyan, de mostanra bázisuk a választók körülbelül 10 százalékára csök­kent. (Az egyetlen kivétel a Portugál Kommunista Párt, amely­nek, merev sztálinista ortodoxiája ellenére, még jelentős parla­menti képviselete és tömegkapcsolatai vannak.)

Az Olasz Kommunista Párt nem csak méretei, hanem jel­lege és politikai vonala miatt is kivételes helyzetben van. Mély­ségesen populista és nemzeti jellegű, és működését a Szovjet­uniótól való egyre növekvő függetlenség jellemezte. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megszakította kapcsolatait a szovjet és a ke­let-európai kommunista pártokkal.

Mégis, az OKP-ről beszélve tulajdonképpen múlt időt kelle­ne használnom: minden valószínűség szerint mire ez az esszé megjelenik, az OKP megszűnt létezni. 1990 márciusában tartott rendkívüli kongresszusán az OKP többségi szavazással elha­tározta, hogy tárgyalásokat kezdeményez egy új politikai fórum létrehozása érdekében, amely azután megalakít egy új politikai szervezetet. Ez az új szervezet magába foglalja majd a baloldal más részeit is, olyan koncepcióra támaszkodva, amely koráb­ban a kommunista tradíciótól idegen volt. Ennek érdekében va­lamikor 1990 vége és 1991 tavasza között az OKP-t feloszlat­ják. Jóllehet a határozat többségi szavazás eredménye volt, a tagok egyharmada expliciten elvetette, és még sokkal többen implicit formában tették ugyanezt – azzal, hogy némán távol maradtak a párttól, hónapokon át. A javaslat a párt főtitkárától származott, és a pártapparátus, amelynek szerepe továbbra is jelentős még a hagyományos kommunista pártoknál sokkal de­mokratikusabb OKP-ben is, nagyrészt támogatta. Más szavak­kal ez a döntés lényegében megváltoztathatatlan.

Nem világos, hogy milyen lesz az új baloldali politikai erő, miután az OKP-t feloszlatják. De az világos, hogy ami ehhez a döntéshez elvezetett, az nem a más baloldali erőkkel való dia­lógus lehetőségének a kommunista tradíciót gazdagító kibonta­koztatására irányuló törekvés volt, vagy akár annak a lehető­ségnek a vonzóereje, hogy így a párt talán összegyűjtheti és megszervezheti mindazokat, akik az új társadalmi mozgalmak­ban (környezetvédelmi, feminista, békemozgalmak) szétszórtan tevékenykednek, és nehezen találnak maguknak helyet vala­melyik politikai pártban. Olaszországban ezeket az embereket a „látens baloldalnak” nevezzük, és bár valóban szét vannak szórva, az utóbbi években közelebb kerültek az OKP-hez, pár­huzamosan azzal, hogy a párt megnyílt az új témák, és új szük­ségletek irányában – különösen az 1989. március 18-i kong­resszuson -, és ezzel egy inkább, nem pedig kevésbé radikális ellenzék centrumává vált, amely képes volt hangot adni a nö­vekvő társadalmi antagonizmusoknak, amelyek formájukban és tartalmukban egyaránt mások, mint a korábbiak. De a most megindult változások egészen más benyomást keltenek, és azokat, akik alternatívát keresnek inkább fogják kiábrándítani, semmint egybegyűjteni. Röviden: a változások, bármi legyen is a bevallott céljuk, ténylegesen azért járnak a párt nevének meg­szüntetésével, hogy lehetővé tehessék e pártnak a létező poli­tikai keretekbe való integrálását. Ez nagymértékben kétes szer­vezeti törekvések megjelenéséhez vezethet, magában hordva a demokratikus struktúra meggyengülésének kockázatát is.

De ennek a cikknek a témája túlmegy az OKP jelenlegi tevékenységén (bár ezt kellett először tárgyalnunk, mivel ez a helyzet része az európai baloldal általános krízisének). Egy olyan párt megszűnése, mint a miénk, nem csak az olasz po­litika színpadát fogja alaposan megváltoztatni (ami nyilvánvaló), hanem az egész kontinensét is. Keleten az OKP megszűnése megfosztja az ottani, a létező szocializmus elnyomása alól fel­szabadult erőket egy vonatkoztatási ponttól, egy olyan balol­daltól, amelyet nem szennyeztek be a szocializmus nevében kormányzó erők tévedései. Az OKP létezése segíthette volna a túljutást azon az elképzelésen, hogy csak a kapitalizmus ma­radt a porondon. Ami a Nyugatot illeti, az utóbbi néhány évben a párt erőteljesen beavatkozott a szociáldemokrata blokkon be­lüli harcokba. Ezernyi nem-egyértelmű vonása ellenére a párt (különösen Berlinguernek köszönhetően) ténylegesen elősegí­tette egy lehetséges „harmadik út” keresését – értve ezen a létező problémák meghaladására tett kísérletet egy olyan kritikai reflexió által, amelynek el kellett volna vezetnie (és amely el is vezethetett volna) mindannak a megújításához, ami a Második és a Harmadik Internacionálé örökségéből a tömeges társa­dalmi mozgások által felvetett új problémák fényében is pozití­vumnak tekinthető. Ez a lehetséges szerep – amelyről a párt inkább csak beszélt, semmint ténylegesen megvalósíthatta vol­na – az OKP feloszlatásával kétségkívül el fog tűnni. A várható szerepváltás része a létrehozandó új baloldali erőre vonatkozó elképzelésnek, és a Második Internacionálé vonalához való kri­tikátlan hűséghez vezet.

Fontos megjegyeznünk, hogy ez a végeredmény nem szük­ségképpen jelenti – és én remélem, hogy nem is fogja jelenteni – egy tradíciónak és (egy másfajta társadalmi-politikai rend­szerbe való átmenetről szóló) elméletnek a halálát, még ha ezentúl másoknak jut is a feladat, hogy ezt a hagyományt to­vább vigyék. Az OKP-nek a többségi döntést ellenző aktivistái el vannak szánva arra, hogy nem szűnnek meg kommunistának maradni, nem fogják feladni történelmileg kialakult különböző­ségüket a szociáldemokráciától. Valamely most még meghatá­rozatlan módon ezek az aktivisták új terepen fognak dolgozni, együtt azokkal, akik – még ha a mi hagyományunktól idegenek is – meg akarnak maradni ellenzéki erőnek. [Azóta ezek a cso­portok, többek között éppen a cikk szerzőjének vezetésével, „Kommunista Újjáalapítás” néven létrehozták pártjukat, amely egyes 1991-es helyhatósági választásokon meglepetést keltő sikereket ért el. – a szerk.]

De azoknak, akik ezt az utat választják Olaszországban, tekintettel a magukat így nevező rendszerek drámai összeom­lására, meg kell indokolniuk, miért definiálják magukat továbbra is kommunistákként. Szükséges, hogy megértsük ennek a név­nek az értékét itt és most, figyelembe véve, hogy oly sokan vetették el, beleértve számos, korábban Keleten kormányzó pártot. Szükséges, hogy megmutassuk, hogy az OKP-nek, a Nyugat legjelentősebb kommunista pártjának a megszűnése nem egy máshol is érvényesülő tendenciának az eredménye – nevezetesen a kommunizmus és vele együtt minden olyan erő hanyatlásának, amely még reményt kínál a kapitalista rend megváltoztatását illetően -, hanem továbbra is része marad egy olyan világméretű átalakulási folyamatnak, amely – tévútjai és korlátai ellenére – az októberi forradalomtól és a gyarmatosítás megszűnésétől kapta a maga döntő indíttatását, elméletileg pe­dig a marxizmusban gyökeredzik. Továbbá ki kell mutatniuk egy ilyen erő és politikai kultúra újjáélesztésének az európai balol­dalon belüli konkrét lehetőségét, ami (Keleten és Nyugaton) ré­sze annak a harcnak, amely egy új ellenzéki politikai erő kifor­málásáért és harcbavetéséért folyik. Még ha az „olasz eset” kivételessége csökkent is, akkor is szükség lehet annak bizo­nyítására, hogy ez a párt nem egy erre az egyetlen országra korlátozódó jelentőségű történelmi képződmény volt, hanem olyan erő, amely képes befolyásolni a demokratikus szocializ­mus további történetének irányát is az európai kontinensen, minthogy éppen az ilyen típusú pártok azok, amelyek továbbra is otthont tudnak adni a társadalom átalakítására képes politikai erőknek.

Az utolsó tíz év és különösen 1989 eseményei egyeseket végletesen pesszimista következtetésekhez vezethetnek el. Va­lójában az 1980-as években egy jó okkal korszakosnak ne­vezhető átstrukturálódási folyamat zajlott le, amely megin­gatta azokat a premisszákat, amelyekre az európai baloldal (beleértve szociáldemokrata részét is) stratégiáját alapozta. Az átalakulás érintette azokat a politikai alapokat – kulturálisa­kat és szervezetieket – amelyekre a baloldal ereje a háború utáni időszakban épült. A folyamat magában foglalta a pia­cok, a bank- és hitelrendszer és a termelésirányító hatalmi központok nemzetközi integrációjának felgyorsulását, a taylorista munkaszervezés kiszorulását, az ipar relatív súlyá­nak, és ebből következően a munkásosztály politikai sze­repének csökkenését, a peremcsoportok, a nem-kötött munka, az individualizmusnak kedvező értelmiségi foglal­kozások számának növekedését, az információs és képzési rendszerek egyre nagyobb szerepét, és a valóságos dön­téshozatali hatalom állandóan fokozódó átirányítását a de­mokratikus képviseleti intézmények kontroliján kívül eső hatalmi központokba (aminek következtében csökkent a po­litika és a kultúra hatásos manipulálása által már eddig is sarokba szorított ellenzék jelentősége).

Ezeken a nagy horderejű változásokon kívül, amelyekre a baloldal, mindent összevéve, nem volt képes megfelelően rea­gálni, most itt van még az úgynevezett szocialista országok vál­sága, amely nem – ahogy mi reméltük – az egyre javuló élet­feltételekkel és a hidegháborús feszültségek csökkenésével együtt járó, a demokratizálódás irányába mutató folyamatként zajlott le, hanem hirtelen összeomlás formájában. Ezt a piac mítoszaihoz való menekülés követte, s mindezidáig nem mutat­kozik semmilyen jele annak, hogy ez mérséklődnék.

Ami Kelet-Európában történt, felborította a hatalmi egyen­súlyt Európának mind keleti felén, mind a Nyugaton, ahol az uralkodó osztályok új erőt merítettek a megkérdőjelezetten ura­lom újonnan nyíló perspektívájából. Ez megnyitotta az utat a „népi demokráciák” gyarmati zónává való átalakításához és egy hatalmas társadalmi „dömpinghez”, amely elkerülhetetlenül meg fogja gyengíteni a munkásosztály szervezeteit Nyugaton. A kelet-európai munkaerő olcsó, és – a harmadik világból szár­mazó munkaerővel ellentétben – magasan képzett, továbbá ezekben az országokban jelenleg anélkül megy végbe egy gyors gazdasági dereguláció, hogy az ezt ellensúlyozó szak­szervezetek jelen lennének. A régi szakszervezeteknek ugyanis nincs hitelük a munkások között, míg az újak még meg sem születtek. Amire tehát kilátás van, az egy Brüsszel központú Nyugat-Európa, amelyet a baloldal által egyre kevésbé kor­látozott finánctőke ural, és amely az egész kontinensen he­gemóniát fog gyakorolni, mégpedig ahogyan az EGK kép­viselője, Jacques Delors szereti ismételgetni: „koncentrikus kö­rökben”, lényegében tehát csatlósok gyűrűjeként az EGK köré gyűjtve az összes európai országot.

Ami a gazdasági, politikai, kulturális és katonai szinteken történt és történik – a Varsói Szerződés de facto feloszlatásával, ami természetszerűleg megerősítette a NATO-nak mint egy új biztonsági rendszer kizárólagos központjának a szerepét -, ah­hoz a következtetéshez vezethet, hogy a kapitalizmus győzött, és hogy legalábbis hosszú ideig semmilyen alternatívának sincs esélye vele szemben. Nemcsak a kommunizmusnak kell elavult elméletnek tűnnie, hanem a reformista szocializmus minden va­riánsának is, figyelembe véve azoknak a tényezőknek a meggyengülését, amelyek lehetővé tették a „keynesi kompro­misszumot” és a világ legfejlettebb jóléti államainak kiépülését Európában.

Akkor hát mi értelme van ilyen körülmények között megint egy kommunista pártot javasolni Olaszországban, sőt, azt állí­tani, hogy ennek szerepe van az ország határain kívül is? Bi­zonyos, hogy Olaszországban a névnek határozott jelentése van: ennek az évszázadnak a folyamán az OKP konkrét példát mutatott az elnyomás alóli felszabadulásért folytatott harcból, szorosan összefonódott a szabadság védelmével és a politikai demokrácia kifejlődésével. És mert egy nagy szellemi örökség jelent valamit, a történelmi emlékezet pedig része a közösségi életnek, ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy igazolja a „kommunista” név megmentését. De az olasz múlthoz kötődő okokon kívül vannak más okok is ennek a névnek a fenntartá­sára. A modern társadalomban kialakul az igény azon dolgokra, amelyek nem mérhetők pénzzel, nem ítélhetők meg piaci krité­riumok szerint. Igény van a közvetlen emberi kapcsolatokra és a kommunikációra. Vannak igények az önmagunktól elidegenítő munka alóli felszabadulásra, létezik az a szükséglet, hogy a munkának visszaadjuk alkotó jellegét, és hogy autonóm, saját életstílusunk legyen. Ezek az igények nem elégíthetők ki pusz­tán az igazságosságnak és egyenlőségnek a társadalomban való növekedésével, mivel ezek az igények túlmennek azon az egyenlőségen, amely a szocialistaként meghatározott társada­lomban létezhetett.

Nyitva hagyni a kommunizmus lehetőségét annyit jelent, hogy felfedezzük ezeknek a szükségleteknek az értékét, és kí­sérletezünk a közösségi élet olyan formáival, amelyekben ezek kifejezhetők. Azt jelenti, hogy felborítunk bizonyos meggyöke­resedett értékeket – köztük elsőként is azt, amely oly szilárd, oly folyamatosan termelődik újjá, és olyannyira bele van kódolva a mai társadalom alapszerkezetébe: az erős és a gyenge kö­zötti megkülönböztetést. Azt jelenti, hogy életben tartjuk a hitet: a gyengékben olyan rendkívüli erőforrások lehetnek, amelyekkel az erősek nem rendelkeznek. Segít annak a megértésében, ho­gyan élhették túl például a nők nem egyszerűen csak gyengébb, hanem rendszeresen bántalmazott nemük történelmi tapasz­talatát. Segíthet abban, hogy kommunikáljunk azokkal az elhall­gattatott és kiuzsorázott világokkal, amelyek az „éhség konti­nensein” alakultak ki, ahol az emberiség oly nagy része él. Mint a társadalom átalakításának kiindulópontja, a kommunizmus a pusztán a termelésért folyó termelésnek, a felhalmozás – cél­jaira való tekintet nélküli – abszolút elsődlegességének kritikáját is jelenti, és ezáltal annak a társadalmi rendnek a kritikáját is, amely egyedül a dolgok és a szükségletek szaporítását célozza. A kommunizmus kritikája a politikának mint egy professzionális elit üzletének; és a demokráciának olyan folyamatként való fel­fogása, amely minden struktúrát áthat, úgy, hogy végül meg­haladja a kormányzók és a kormányzottak elkülönülését is.

A kommunizmus azt is jelenti – mi több, ez egyike alapvető jelentéseinek -, hogy mindez csak annak a társadalmi rend­szemek a fokozatos felszámolása útján lehetséges, amely a profitnak és a piacoknak ad elsőbbséget minden mással szem­ben, és csak azoknak a tudatos cselekvése és gyakorlata által érhető el, akiket most a rendszer feláldoz saját céljainak. Bizo­nyára igaz, hogy az eszmék és a programok, amelyeknek az emberi szabadságot gúzsba kötő társadalmi korlátok felszámo­lása a céljuk, nem vezethetnek a politika és az élet totalizáló felfogásához. A nők, a maguk feminista elméletével és gyakor­latával, az elsők voltak, akik elfogadták a politika parcialitását, és bizonyítékot szolgáltattak erre. így tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a kommunista elképzeléstől a kelet-európai rend­szerek nemcsak hogy messzire eltávolodtak, hanem teljes ellentmondásba kerültek vele, és hogy ez az elképzelés In­kább hit kérdése, mint a társadalomra vonatkozó kész terv. Azt is fel kell ismernünk, hogy számos eleme annak, amit elemzé­seiben Marx megfogalmazott, vagy ami később az idők során a marxista áramlatokban kikristályosodott, nem állta ki az idők próbáját. Reménykedtünk, hogy a szigorú kritikai reflexió lénye­ges változásokhoz, javuláshoz vezet Keleten, és megnyit egy új szakaszt a baloldal történetében Nyugaton. Ez nem történt meg: a kontinuitás megtörése küszöbön áll. Mégis, ha egysze­rűen elfogadnánk, hogy a kommunizmust a sztálinista modell válsága miatt el kell vetni, ezzel mindenfajta, egy új társadalom víziójára vonatkozó keresést lezárnánk, ami képtelenség.

Amikor vízióról beszélünk, nem az a szándékunk, hogy utó­piákat kergessünk, félredobva a jelen küzdelmeibe való bekap­csolódást. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik számunkra, hogy egy ilyen vízió nélkül lehetetlen a jelenben tevékenykedni, értel­mezni az új ellentmondásokat és perspektívákat adni; megérteni és irányítani azokat a valóságos társadalmi mozgalmakat ame­lyek – bármennyire is zavarosan, de – naponta felhívják a fi­gyelmet az uralkodó struktúrák és értékek irracionális és el­nyomó jellegére.

Hasznos lehet itt egy – jóllehet részleges jelentőségű – pél­da. Olaszországban tavaly kialakult az egyetemistáknak egy új­szerű és rendkívüli tömegmozgalma, amely az összes felsőok­tatási intézmény hónapokig tartó megszállásához vezetett. A tiltakozás kiváltó oka egy, az egyetemi kutatás magánjellegű finanszírozását bátorító terv volt a kormány részéről, de azután a mozgalom túlment azon a vitán, hogy alárendelhetők-e az akadémiai kutatások a cégek – aligha semleges – érdekeinek, és felvetette a tudás felhasználásának, a kultúra kommer­cializálódá­sának és az értelmiségiek elidegenedésének kérdéseit. A tiltakozás végül egy nagyon fejlett, a kapitalista hatékonyság és álmodernitás mítoszaival radikálisan szembenálló álláspont­ban nyert kifejezést. Mégis, a mozgalomban megtestesülő rend­kívüli vitalitás és gazdag kultúra ellenére, amely az elemzést egy „ellen-tanév” gyakorlatába ültette át (ezt a hallgatók vezet­ték, az általuk elfoglalt osztálytermekben), tehát mindennek el­lenére az egyetemisták végül elszigetelt helyzetben találták ma­gukat: a baloldal, a maga rövidlátó „realizmusába” bezárkózva, nem értette meg, mit akarnak a diákok.

Valójában, ha közelebbről megvizsgáljuk mindazokat a moz­gásokat, melyek a társadalom mélyében zajlanak, azt látjuk, hogy a társadalom ellenzéki magatartásformákban és potenciálban sokkal gazdagabb, mint általában elismerik; az új ellentmondások kitermelik a kapitalizmus egy íratlan kritikáját, sőt, ténylegesen a kommunizmus szükségességének felisme­rését termelik ki, nem mint ideológiai konstrukciót, de mint a tapasztalat eredményét.

Abból indulhatunk ki, hogy elképzelünk egy olyan mozgal­mat, amelyet a bolygónknak okozott ökológiai károknak a ma­guk minden összetevőjében való felismerése vált ki, amely most mind a felbomló élcsapatokat, mind az ipari társadalom egészét aggasztja. Hogyan lenne képes egy ilyen mozgalom cselekedni anélkül, hogy először is elemezné a kapitalizmus dinamizmusát biztosító mechanizmusokat: a piacot, mint a fejlődés irányításá­nak egyetlen kritériumát; a vállalatot, mint egyedüli döntéshozó alanyt; a profitot, mint az egyetlen ösztönző motívumot és az eredmények egyetlen mércéjét? Hogyan lehetséges a környe­zet pusztulásának problémájával foglalkozni a hosszú távú folyamatok analízise, a társadalmi termelésnek mint egész­nek az értékelése nélkül, vagyis anélkül, hogy követelnénk a termelési folyamatokba való beavatkozáshoz, a kutatás, a beruházások és a fogyasztás tervezéséhez szükséges ha­talmat (röviden, egy olyan gazdasági hatalmat, amely telje­sen különbözik attól, ami a kapitalizmusban létezik)? To­vábbmenve, legalább a munka problémájáról el kell gondolkod­nunk: a mindegyre növekvő elégedetlenségről azok között is, akiknek van munkájuk, s azok soraiban is, akiknek nincs. Ho­gyan lehet nem észrevenni, hogy a munkát illetően, akár a mennyiség (a munkaerő csökkentésére irányuló tendencia) szempontjából tekintjük, akár a minőségéből – arra a polarizá­cióra utalok, amely az egyik oldalon bekövetkező túl­specializálódásból és a másik oldalon vészesen terjedő teljes képzetlen­ségből származik -, a baloldalnak a munkával kapcsolatos klasszikus érvelése még mindig helytálló, és a követelés, hogy a bérmunka és a szabad munka közötti különbséget el kell tö­rölni, még inkább indokolt. Az osztálykonfliktusok tehát még egy posztindusztriális jövőben is folyamatosan meg fognak jelenni. Összegezve: pontosan a kapitalizmus marxi kritikájának legra­dikálisabb aspektusa, a munka felszabadítása árujellege alól, újra relevánssá válik korunkban.

Továbblépve: hogyan lehet nem észrevenni azt, hogy a kapitalizmus alapvető tendenciája – amely ellen a munkás­mozgalmak születésük óta harcolnak -: a szegénység és egyenlőtlenség teremtésére irányuló tendencia egyáltalán nem gyengült meg? Ellenkezőleg, növekedett; nemcsak az Észak és a Dél közötti különbségek miatt, hanem a fejlett or­szágokon belül is, ahol a szegénység és egyenlőtlenség nem egy lassanként javuló elmaradott rendszer terméke, hanem na­gyon is mai eredménye annak a szelektív modernitásnak, amely marginalizációt teremt azzal, hogy megbontja a fejlődés és a jólét közötti lineáris kapcsolatot.

Végül, hogyan lehet nem észrevenni, hogy központivá vált a demokráciának – nem csak mint az egyének szabadságát garantáló rendszernek, hanem mint az általános akaratot és érdeket kifejezni képes politikai formának – a kérdése? Egyre több bizonyságunk van a demokrácia misztifikáló természetéről, és arról, hogy ez a demokrácia nem képes támadást intézni a hatalom mind kizárólagosabb jellegűvé váló valódi központjai ellen, ahonnan a hatalmat egyre inkább mindent – a társadalmi és egyéni élet egyre újabb területeit – átfogó módon gyakorol­ják. Ugyanakkor, amikor egyre nő az emberek közötti különbözőségnek – nem csak a férfiak és nők közötti, hanem az indi­vidualizálódás miatti különbözőségnek is – a jelentősége és ér­téke, megfigyelhető az emberekre nehezedő uniformitás terhének egy ezzel ellentétes növekedése is. A fogyasztói tár­sadalom az embereket zsarnoksága által mind tompultabbá és passzívabbá teszi, és ez a zsarnokság, minél inkább túljutunk az alapvető szükségletek kielégítésének szintjón (amelyek leg­alább valamiféle objektív kritériumot jelentenek), annál önkénye­sebben alakítja értékeinket.

Ezeknek a régi és új elnyomásokat ötvöző nyilvánvaló ellentmondásoknak az európai baloldalt nem a liberális-de­mokratikus Ideológia diadalmámora felé kellene irányítania – amely jelenleg teljesen elkábítja, és amelyet csak elmé­lyített a szovjet totalitarizmus leegyszerűsítő kritikája -, ha­nem az állam marxi és lenini kritikájában rejlő értékek új­rafelfedezésé felé.

Számos más példát adhatnék, beleértve a legjelentősebbet, a harmadik világ problémáját. Ez önmagában mutatja, hogy a jelenlegi rendszer nem számíthat arra, hogy kiterjesztheti magát az egész bolygóra, már csak ökológiai okok miatt sem. Amit mondani szeretnék mindezzel, az az, hogy a kapitalista társa­dalom akkor is meg fog rendülni a modern kapitalizmus műkö­désének csúcspontján bekövetkező anyagi és ideológiai konf­liktusok miatt – ráadásul még inkább mint a múltban – ha te­kintetbe vesszük a posztindusztriális társadalomba való átmenet jegyében történő jelenlegi átalakulásait. Ezért semmi okunk magunkévá tenni azt a tévhitet, hogy a kapitalizmus, pusz­tán azért mert új események váratlan Igazolást nyújtottak számára, új felemelkedési korszakot él át.

Bizonyára igaz, hogy számos jelenleg kialakuló ellent­mondást nem lehet sommásan a tőke és a munka közötti konfliktusra redukálni. Új társadalmi szubjektumok és szük­ségletek alakulnak ki, és autonómiájukat fel kell Ismernünk. Mégis, még ezek az új ellentmondások is mélyen gyökerez­nek a kapitalista termelési mód létező struktúráiban és ér­tékeiben, más szóval ezek az ellentmondások még radikáli­sabb terminusokban vetik fel a rendszer meghaladásának problémáját, miközben összességükben bázist – cselekvő alanyokat és mozgalmakat – is teremtenek ehhez.

Ahhoz, hogy a különböző antikapitalista erőkkel megtaláljuk a kapcsolatokat, az elmélet és a gyakorlat nagyszabású meg­újítása szükséges, mert ha a hagyományos tőke-munka konf­liktus nem leli meg a maga új harci nyelvezetét, a munkásosz­tály elszigetelt marad, az új mozgalmak pedig megrekednek az elégedetlenség puszta kifejezésének szintjón. Szerencsétlen módon ma az a helyzet, hogy az európai baloldal, még amikor látja is ezeknek az ellentmondásoknak és az új szükségleteknek a jelentőségét, nem találja meg a kívánatos kapcsolatot. Úgy­hogy ennek következtében az elmélet és a gyakorlat fokozódó elkülönülésének lehetünk tanúi: egyfelől vita folyik az értékekről és a nagy, korszakos ellentmondásokról (és ez a vita megtölti az összes pártok dokumentumait, ideértve a pragmatikusabb szociáldemokrata pártokat is); eközben a politikai tervek hova­tovább a mindennapi taktikai kérdésekre korlátozódnak, egyre inkább a rendszeren belüli működésre vonatkoznak, mind­inkább a „lehetőségek tudománya” inspirálja őket, és a pártok így hajlamossá válnak a kompromisszumra. Miután pedig a kompromisszumot elérték, az eredmény a baloldalon belüli bel­ső konszenzus felbomlása, mivel a tapasztalat rácáfol a vára­kozásokra, szkepszist és depolitizálódást vált ki – amíg végül az emberek nem tudják többé megkülönböztetni a baloldalt a jobboldaltól.

Ezek azok a megfontolások, amelyek arra késztetnek ben­nünket, hogy továbbra is kommunisták maradjunk. Itt van az alapja azok meggyőződésének, akik Olaszországban elvetik a kommunista párt megsemmisítését, és ragaszkodnak ahhoz, hogy előre kell lépnünk, és alapvetően át kell értékelnünk a pártot. Ebből a nézőpontból tekintve hosszabb távon még a Kelet mozgalmai is megkönnyíthetik vállalkozásunkat. Közvetlen kimenetelükön túl ezeknek a mozgalmaknak volt egy nagy po­zitív értékük: mozgósították a „létező szocializmus” rendszere által hosszú ideje elnyomott néptömegeket; egy olyan világnak, amely, úgy tűnik, azt hiszi, nem lehetségesek a társadalmi vál­tozások, megmutatták az erőszakmentes népi mozgalmak ha­talmas lehetőségeit. Ennek köszönhetően a középtávú jövőben nagy jelentőségű folyamatok alakulhatnak ki. Lehetővé tehetik számunkra, hogy újraszőjük az európai baloldal felbomlott szö­vetét, együttes gondolkodásba kezdjünk tapasztalatainkról, egyesítsük erőinket egy alternatív társadalomról szóló elképze­lés kidolgozásában és ezt támogató alternatív mozgalomban. A baloldal túlléphet a hidegháború által rákényszerített megosztó korlátokon.

Ez a folyamat nem mehet végbe automatikusan. Az ese­mények csak akkor vehetnek más irányt, ha a nyugati baloldal, amely ehhez a legmegfelelőbb helyzetben van, valóban tuda­tára ébred ennek a helyzetnek, és a régi megosztottságokkal1 való szakítás megteremti egy új egység alapjait.

Bizonyos, hogy súlyos különbségek fognak fennmaradni a baloldal különböző osztagai között, de ezek többé nem a bal­oldal régebbi politikai hitvallásainak keretein belül, hanem in­kább ezeket mintegy „keresztbeszelve” fogják hatásukat kifejte­ni. Fel kell ismernünk azokat, akik, miközben támogatják a kon­szenzuson alapuló fokozatos átalakulást, mégis nagy vál­tozásokat képzelnek el, és meg vannak győződve egy harcoló mozgalom, egy kulturális küzdelem, egy, az uralkodó tömbbel szemben álló egységes politikai erő szükségességéről. El kell határolnunk magunkat azoktól, akik magukat reformistáknak ne­vezve ezzel nem a múltbeli reformok nagy tapasztalataira utal­nak, hanem – nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt – a fenn­álló helyzet (egymáshoz egyre hasonlóbb mérsékelt programok megvalósulásának irányába mutató) csekély jelentőségű meg­változtatásáról beszélnek.

Végül, a nyugat-európai baloldalról szólva, szem előtt kell tartanunk, hogy nem egy egységes valóságról beszélünk, még a szociáldemokráciával vagy az új zöld pártokkal kapcsolatban sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy az új ellentmondások egy komplex valóságon belül alakulnak ki, amely magában foglalja a keleti eseményeket, és amelyet azok befolyásolnak. Az OKP-n belüli változások ezért részei egy alapvető konfrontációnak, amely nem egyedül Olaszországra terjed ki, hanem egy csak most kezdődő hosszú történelmi korszakot fog meghatározni.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány 1990 nyarán készült. (A szerk.)

Vázlat

Miközben a világkapitalizmus gyors ütemben halad egy globális infor­mációs társadalom történelmi korszaka felé, a különböző országok más-más módon viszonyulnak ehhez az átmenethez (lásd B pont).¹

A sikeres kapitalista gazdaságok, Nyugat-Európában és Ázsiában egyaránt, alkalmazkodnak a folyamathoz, az értéktöbblet-termelés új funkcióinak kifejlesztése révén (lásd C, D). Az Egyesült Államok ragaszkodik egy anakronisztikus, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberaliz­mushoz, amely fokozatosan lerombolja az országnak a világ iparában betöltött vezető szerepét, miközben az USA hadserege továbbra is az élen jár (lásd E). A közép- és közép-kelet-európai országok, a közel­múltlukra való politikai visszahatásként rohamos privatizációt foly­tatva vagy azt előkészítve, Jóllehet különböző mértékben, de az USA Ideológiai Irányvonalának kritikátlan követése felé sodródnak – és e folyamat során egy süllyedő hajóra kapaszkodnak fel (lásd E, F).

A kelet-európai és közép-kelet-európai országok számára valós az az alternatíva, hogy az USA irányvonalának kritikátlan követése helyett olyan, a francia és a japán tervezés modelljét követő, részlegesen pri­vatizált gazdasági rendszerre térjenek át, amely sokkal inkább megfe­lelne a globális információs gazdaság követelményeinek (lásd F, H).

Ezt az alternatívát viszonylag könnyű megvalósítani, mivel a kelet­közép- és kelet-európai országok most elutasított múltjuktól mégiscsak örököltek bizonyos előnyöket, melyek segítségükre lehetnek ennek az átmenetnek a végrehajtásában. Ez az alternatíva a jelenleg privatizá­ciós hajszával szembesülő szocialistáknak politikailag reális visszavo­nulási pozíciót kínál; egyszersmind sokkal megfelelőbb kiindulópont le­hetne egy, a globális információs társadalommal összeegyeztethető szocializmus felépítéséhez, mint egy ideológiai megfontolásokon alapu­ló, hanyatló, laissez-faire típusú piacgazdaság (lásd H, K).

A történelmileg progresszív, a globális információs gazdasághoz alkalmazkodó kapitalista rendszerek felé való előrelépés annál is fontosabb, mert könnyen lehetséges, hogy maguk e rendszerek a kapita­lizmus történelmi lehetőségeinek határát jelentik (lásd I).

A kialakuló kapitalista globális információs gazdaság termelőerői lényegüket tekintve ellentmondásban vannak a kapitalizmus központi termelési viszonyával, az értékkel, és le kell rázniuk annak béklyóit (lásd I, J). Így az útnak egy újjáépített szocializmushoz a közép-kelet- és kelet­-európai országok számára éppúgy, mint a világ többi része számára a globális információs gazdaságon keresztül kell vezetnie, azt is figye­lembe véve, hogy milyen politikailag reális taktikai szövetségek alakít­hatók ki a nem szocialista jellegű erőkkel (lásd K).

*

A) Bevezetés

A Közép-Kelet- és Kelet-Európában jelenleg folyó privatizációs hajsza közepette a szocialisták közvetlen feladatainak egyike, hogy meghatá­rozzanak egy olyan visszavonulási pozíciót, amelyből kiindulva később megindítható az előrehaladás egy teljesen rekonstruált szocialista tár­sadalom felé. Szembesülve a mai, az Egyesült Államok által inspirált, ideológiai megfontolásokon alapuló piaci liberalizmussal, kívánatos és megvalósítható feltartóztató hadműveletnek tűnik a rendezett visszavo­nulás egy francia vagy japán típusú tervezés felé.

Nem elsősorban azért van szükségünk egy ilyen visszavonulási támaszpontra, hogy kivárjuk, amíg a jelenlegi kapitalista diadalmámor beleütközik a mindennapok realitásaiba. Inkább azért van rá égetően szükségünk, mert még nem szembesültünk teljesen azokkal a problé­mákkal, amelyeket a kapitalizmus világtörténelmi helyzete vet fel egy valóban az egyén szuverenitásán alapuló szocializmus újragondolása szempontjából. Egy ilyen rekonstrukciónak, Lukács György koncepció­jának megfelelően, el kell vetnie a szabadságnak a társadalom részéről történő mindenfajta tagadását – származzék ez a tagadás akár egy titkosrendőrségi megfélemlítéssel működő sztálinista államtól, akár egy, a média manipulálásával dolgozó multinacionális cégtől.

A szocializmus újragondolásának stratégiai problémája abban rejlik, hogy egy mozgó célpontnak kell elébe lőnünk. Úgy tűnik, nem arra kell koncentrálnunk erőfeszítéseinket, hogy kiokoskodjuk, hogyan juttathatnánk el a kelet-európai és harmadik világhoz tartozó or­szágokat oda, ahol a modern ipari kapitalizmus van ma, hanem inkább arra, hogyan juttassuk el oda őket, ahol a kapitalizmus lesz holnap – nevezetesen a fejlett, globális információs társadalom történelmi szintjére.

B) A globális információs társadalom felé²

Az információ gazdasági jelentőségének felismerése visszanyúlik a ti­zenkilencedik századba. Marxnak világos, és az információnak és az energiának az ipari fejlődésben betöltött megfelelő szerepéről lényegót tekintve teljesen modern felfogása volt.³ Az információ gazdaságtanáról folyó jelenlegi állandó diszkusszió mindazonáltal Machlup (1962, 1980) és Arrow (1979) munkásságával veszi kezdetét.⁴

Ahogyan egy mind fejlettebb globális információs társadalom felé haladunk, egyre növekszik az információk termelésére és cse­réjére fordított emberi erőfeszítés aránya. Így ma az Egyesült Ál­lamokban már a munkakörök jóval több mint fele kapcsolódik az információhoz. A közvetlenül a termelésben foglalkoztatott mun­kások száma az automatizáció és a komputerizáció térhódításával még a hagyományos gyáriparban is folyamatosan csökken, és így az információval kapcsolatos technikai, tervezési, szolgáltatási és irányítási munkakörökben foglalkoztatott alkalmazottak aránya sza­kadatlanul nő.

Ezen információáramlás egészén belül a gazdasági és társadalmi változásokat elősegítő „új” információ szerepe központi jelentőségű, messze nagyobb, mint a vele foglalkozó alkalmazottak számaránya. A foglalkoztatási kategóriákon alapuló hozzávetőleges becslések egyike szerint az Egyesült Államokban az összes, információval foglalkozó dol­gozó közül körülbelül 18 százalék tevékenykedett az „új” információkhoz kapcsolódó munkahelyen: 4% a kutatás és fejlesztés, 10% az oktatás és képzés, és 4% az alkotó és tervező foglalkozások területén (Jonscher, 1983). Ugyanezek a foglalkozásokkal kapcsolatos történeti adatsorok azonban értelmezhetők úgy is, mint amelyek megmutatják, hogy ez az arány az USA-ban 1972-ben lehetett a legnagyobb, míg Japánban nyil­vánvalóan ma is folyamatosan növekszik (Morris-Suzuki, 1986).

A „folyó” (avagy „kurrens”) információkkal foglalkozó dolgozók al­kotják Jonscher becslései szerint az összes, információval foglalkozó munkaerő fennmaradó 82%-át: menedzsment és felügyelet (25%), pénzügyek és könyvelés (14%), marketing és eladás (14%), közvetítés és vásárlás (4%), irodai és titkári munka (25%).⁵

„Folyó” versus „új” információ. Ezek a kategóriák az információval kapcsolatos tevékenységek néhány olyan, a mai közgazdasági iroda­lomban megjelenő speciális osztályozásának az összehasonlításából alakultak ki, amelyeket az iparágak vagy foglalkozások szerint csopor­tosított statisztikai háttéradatokból vezettek le. Jóllehet ezek az osztá­lyozások jelentős részletekben különböznek egymástól, konceptuális alapjaik összevethetők. Közvetve vagy közvetlenül mindanyian egy olyan lényeges dichotómiát mutatnak ki az információval kapcsolatos tevékenységek területén, mint amilyenről a legvilágosabban Dunn mun­kájában (1970) van szó. Dunn ugyanis az általa megkülön­böztetett két­féle információnak az elemzés céljaira az „új” illetve „régi” információ elnevezést adta. Az alábbi idézet tömören összefoglalja e szerzőnek a kérdés kutatásában elért eredményeit:

„Edgar S. Dunn úgy vélte, hogy az emberiség rendezett tevékeny­ségei két átfogó kategóriába tartoznak. Egyrészt van a szervezés, amely a folyamatos tevékenységek irányítására irányul: azon tevékeny­ségekére, amelyek biztosítják az egyén, a család vagy a társadalmi szervezet életének rutinszerű fenntartását. Másrészt vannak olyan te­vékenységek, amelyek természetüknél fogva fejlesztő jellegűek. A te­vékenységeknek ez a második csoportja a problémák megoldására, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatására irányul, és az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó me­chanizmusok megváltoztatásával való kísérletezéshez vezet. Dunn azt állítja, hogy a tevékenységek eme két csoportja kétféle, teljesen külön­böző típusú információt igényel. Az irányító tevékenység többnyire is­métlődő információkat igényel, amelyek általában mennyiségi termé­szetűek, és kevés, az értékekre és célokra vonatkozó minőségi jellegű információra van szüksége. A fejlesztési tevékenység viszont kevésbé érdekelt a rutinban, és erősebben érintik a tudással kapcsolatos vonat­kozások, továbbá arra is hajlamosabb, hogy információkat igényeljen a célokra és értékekre vonatkozóan. Dunn azt is hangsúlyozta, hogy az irányítás rutinszükségleteit szolgáló információs rendszerek megterve­zése sokkal egyszerűbb feladat, mint azoké, amelyek a fejlesztési te­vékenységek kreatív jellegű szükségleteit szolgálják. Társadalmunk szá­mára az alapvető megoldandó kérdés: milyen mértékben kívánjuk a gazdasági erőforrásokat a társadalmi kreativitást fokozó tudatosan meg­tervezett információs létesítményekre fordítani?”⁶

Érdekes megfigyelnünk, hogy Dunn megkülönböztetése – az infor­mációáramlás terminusaiban megfogalmazva – explicitté teszi a minő­ségi kibontakozásnak azt a koncepcióját, amely kifejtetlenül jelen van már Marx „bővített újratermelés” fogalmában; ez utóbbi ugyanis nem­csak a termelés mennyiségi növekedésére vonatkozik, hanem a növek­vő minőségi különbségekre is az összes főbb termelési ágazaton belül. Dunn információáramlás-fogalma ezenkívül képessé tesz bennünket ar­ra, hogy expliciten foglalkozzunk a társadalmi egyén valamint a társa­dalmi közösségek kultúrája újratermelésének kérdéseivel, hiszen mind­kettő magában foglalja a minőségileg új lehetőségek evolutív kibonta­kozását, így az információáramlás e Dunn-féle fogalmai megnyitják az utat a társadalmi újratermelési folyamat olyan aspektusainak vizsgála­tához, amelyeknek elemzését Marx is belefoglalta életműtervébe, de nem ólt elég soká ahhoz, hogy végre is hajtsa. (Dunn természetesen nincs tudatában az ő koncepciói és Marx elemzése közötti figyelemre­méltó megfeleléseknek.)

A kurrens és az új információ közötti megkülönböztetés alapvető fontosságú az információs társadalom logikájának megértéséhez, mivel egy ilyen típusú társadalomra nem pusztán az információáramlás in­tenzitásának foka jellemző, hanem még sokkal inkább a gazdasági és társadalmi változás felgyorsult üteme.

Konkrétabb terminusokban megfogalmazva, az új információ főbb kategóriái a következő területekhez kapcsolódnak: a) kutatás és fej­lesztés (K + F), ideértve az új komputer-software kifejlesztésére irányuló egyre jelentősebb erőfeszítéseket, amelyek a beruházások növekvő összetevőjét alkotják bizonyos kulcsiparágakban (pl. a távközlésben); b) oktatás: a társadalmi egyénnek egy fejlettebb kulturális szinten való újratermelése mind a nemzedékváltás, mind az egész életen át tartó folyamatos továbbképzés során; c) kreatív és tervezési tevékenységek; d) innovatív tervezés, valamint új projektek és eljárási koncepciók ki­fejlesztése; és e) kulturális változás és új társadalmi viszonyok (bele­értve új termelési viszonyokat is) létrejötte.

Új információ és technológiai változás. Az új információ gyors bővítése életbevágó a technológiai haladás és a nemzetközi versenyképesség szempontjából:

1. A tudományos kutatás által tartalmazott új információ (a technikai K + F mellett) képezi a csúcstechnológiai ipar fejlesztésének kiinduló­pontját, amely viszont a modern ipari növekedés döntő területe. Egy, az NSF által támogatott kutatás szerint – amely áttekintette az USA-ban kiadott szabadalmakban⁷ meghivatkozott tudományos cikkeket – az összes szabadalmazott találmány, amint ezt a tudományos irodalomra történő hivatkozások növekvő átlagszáma mutatja, egyre inkább az alapkutatásra támaszkodik.

2. Az új információ még újabbá válik: a tudományos felfedezés és annak technológiai alkalmazása közötti időintervallum az utolsó évtize­dek folyamán összezsugorodott. A fentebb idézett kutatás megállapí­totta, hogy a tudományos cikk és a szabadalom közötti átlagos időin­tervallum 8-ról 7 évre csökkent. Következésképpen az új tudományos és technikai ismeretek gyors terjedését és alapos feldolgozását/asszimilálását biztosító kommunikációs csatornák megteremtése kiemelke­dően fontos feladat.

3. Az új információ életbevágóan jelentős a minőségi előrelépést megtestesítő társadalmi és kulturális változások szempontjából. Ezen a téren a fejlett ipari társadalmak lényeges különbségeket mutatnak fel. Az Egyesült Államok például lemaradt az innovációnak a mindennapi termelésbe való beépítéséhez szükséges szervezeti változtatások te­rén. Egy mostanában készült tanulmány szerint: „Az amerikai nehéz­ségek a gyártási innováció előmozdítása terén nem gépeinkből és tech­nológiánkból, hanem a szervezetekből és az embereknek a termelés­ben való felhasználásából fakadnak, az automatizációs stratégiákból, és azokból a célokból, amelyeket a termelésben az innovációval el akarnak érni. A probléma nem robotjainkkal vagy helyi területi hálóza­tainkkal, hanem a bennük rejlő produktív lehetőségek kiaknázásának mikéntjéről vallott felfogásunkkal kapcsolatos.”⁸

Az új információ Dunn-féle felfogása különösen lényeges ezzel a problémával kapcsolatban, mivel kifejezetten arra az eszközfunkcióra összpontosít, amelyet az új információ a problémák megoldásában, az egyének vagy szervezetek viselkedésének megváltoztatásában, továb­bá az emberi társas viselkedést meghatározó célok és szabályozó té­nyezők megváltoztatásával való kísérletezés lehetővé tételében tölt be.

Dunn dichotómiája a más szerzők által javasolt hasonló kategóri­áktól nem annyira abban tér el, hogy meghatározásai alapján lehetővé válnak a különböző típusú információkkal kapcsolatos mennyiségi becs­lések, hanem az új és a folyó információ közötti minőségi különbség hangsúlyozása a figyelemre méltó benne. Éppen ez a minőségi különb­ség az, ami az új információt a gazdasági növekedés és a nemzetközi verseny stratégiai eszközévé teszi – és ugyanakkor feltárja az ebben a minőségi kibontakozásban mutatkozó nehézségeket, amelyek egy modern gazdaság Achilles-sarkát jelentik.

Új információ és oktatás. Az új információ áll azoknak az oktatási erő­feszítéseknek a centrumában, amelyek a jövőbeni termelékenységet meghatározzák. A növekvő nemzetközi gazdasági verseny feltételei kö­zött a magas életstandardok nem tarthatók fenn másképpen, mint a magas termelékenység bázisán. Egy információs gazdaságban azon­ban a tömegtermelés önmagában már nem garantálja a termelékeny­séget, ez inkább a változáshoz, mini életformához való alkalmazkodás­tól függ – még akkor is, ha a csúcstechnológiai tömegtermelési folya­matok természetesen megőrzik figyelemre méltó jelentőségüket az új információs technológiák hátterének biztosításában, például a félvezető chipek gyártásában.

A fejlett információs technológiák megkövetelik a termelési folyamat tudatos és állandó forradalmasítását: számos különböző résztermék előállítását, új termékek állandó bevezetését, a folyamat működésének javítását, amikor csak lehetséges. A termelés stabilizálására tett kísér­letek csökkentik a versenyképességet, ahelyett, hogy – mint a hagyo­mányos tömegtermelés korábbi időszakában – fokoznák azt. Általános­ságban fogalmazva: ,A gazdaság „tudásszektorának” vagy »negyedik szektorának« robbanásszerű növekedése magával hozta a munka és tanulás egy új, intenzív szintézisét. Ennek eredményeként a tanulást többé nem úgy tekintjük, mint a munkára való felkészülést, hanem mint a legtöbb munka szerves alkotórészét. Különösen a legtöbb operatív rendszerben – a repülőgéptől az erőművekig – folyó „beépített képzés” az, ami megszüntette a munkavégzés és a képzés közötti határvonalat.”⁹ Ez a helyzet azt hozta magával mindenekelőtt, hogy a nemzedék­váltások során, ahol hagyományosan az oktatás adja át a kulturális eredmények nagy részét a dolgozók új és új tömegeinek,¹⁰ az oktatás jelentősége nagyobb, mint valaha, mivel a termelékenység és ver­senyképesség alapvetően az előképzés és a munkateljesítmény egyre magasabb és magasabb szintjeitől függ. A nemzedékváltások során átadott tudás mennyiségének növekedése azonban nem tud töb­bé lépést tartani a globális információs gazdaságban zajló változások ütemével, és így a szakmai-technikai képzés élethossziglan tartó fel­adattá válik. Ennek két sorsdöntő következménye van az új informáci­óra mint az oktatás hordozójára nézve:

1. Az oktatási célokra szánt új információt egyre inkább interaktív módon kell átadni, ahogyan a hangsúly a tartalomról a folyamatra he­lyeződik át, azaz a specifikus tárgyi anyagról olyan készségek meg­szerzésére, amelyek lehetővé teszik a megszerzett tudás különféle mó­dokon történő asszimilálását. Ez rendkívüli fontossá teszi a hatékony kommunikációs csatornák megtalálását.
2. Az oktatási célokat szolgáló új információ szervezése és terje­dése az egész gazdaság területén hatással van a termelékenységre: „A posztindusztriális, tudásra alapozott gazdaságban a tanulás straté­giai fontosságú iparággá válik. Az oktatási ipar termelékenységének alacsony foka az USA gazdasága egészének versenyképességét és termelékenységét érintő korlátozó tényezővé vált.”¹¹

Az új információ és a telekommunikáció. A gyorsan működő telekom­munikációs hálózatok az információ korának nélkülözhetetlen infrastruk­túráját alkotják, döntő jelentőségűek a folyó, de különösen az új infor­máció olyan egyének és szervezetek közötti cseréjében, amelyek ilyen információt hoznak létre és/vagy használnak. A telekommunikációs há­lózatok tehát életbevágóan fontosak a gazdasági növekedés és a nem­zetközi versenyképesség szempontjából.

Az új információ kategóriáján belül mind a K+F, mind az oktatás hatékonysága egyre inkább a modern távközléstől függ, különösen az információcsomagokat nagy sebességgel továbbító hálózatoktól, ame­lyeknek fővonalai ma rendszeresen 45 megabit információt közvetítenek („T-2” szint). Ezeket a hálózatokat hatalmas adatkészletek hatékony továbbítására fejlesztették ki; olyan módon tervezték meg őket, hogy képesek legyenek hangot, adatokat és képeket továbbítani. Az infor­mációcsomagok továbbításának technológiája folyamatosan fejlődik, je­lenleg lépi át a másodperc/gigabit információtovábbítási sebesség szint­jét. A fejlődés élvonalában a kutatásra, fejlesztésre és oktatásra szánt közhasználatban lévő komputerhálózatok állnak.¹² A kereskedelmi há­lózatok területén a világméretű pénzügyi tranzakciókat szolgáló kom­puterhálózatok bonyolítják le a legnagyobb forgalmat.

Három fő trend figyelhető meg a közcélokat szolgáló K+F és az oktatási komputerhálózatok vonatkozásában:

1. Az Egyesült Államokban, Európában és Japánban számos – a kutatásban vezető szerepet játszó – egyetemen és más, ezen a téren magas szintű lehetőségekkel rendelkező intézményben folyó kutatási tevékenység egyre inkább támaszkodik a nagy sebességgel működő komputerhálózatok révén elérhető fejlett számítógépes szolgáltatások­ra. Ezek vagy lokális területi hálózatok (LAN) egyes egyetemi vagy kutatóintézeti kampuszokon, vagy nagyobb területeken működő háló­zatok (WAN), amelyek a korábbi csomópontok csoportjait kapcsolják össze, vagy egyenesen részei a kialakuló országos méretű és nemzet­közi távolsági összekapcsoló rendszereknek.

A kutatásra orientált hálózatfelhasználók komoly igényeket támasz­tanak a hálózat működésével szemben. Olyan funkcionális képessége­ket várnak el a hálózattól, mint például hatalmas adatkészletek továb­bítása, a szuperkomputerek sebességével elvégzett számítási szolgál­tatások, hozzáférési lehetőség a hatalmas adatbankokhoz stb. A használók egyszersmind azt kívánják, hogy a hálózat biztosítsa a lehető legszélesebb kapcsolatok lehetőségét az olyan szolgáltatási egységek­kel, amelyek ilyen funkciók elvégzését kínálják. És égetően szükségük van az áttekinthetőségre, azaz arra, hogy az ismerős operatív rendszer eljárásait ugyanolyan könnyedséggel használhassák a hálózat másik végén található funkcionális szolgáltatásokhoz való hozzájutásra, aho­gyan hozzászoktak ahhoz, hogy kényelmesen hozzáférhetnek az író­asztalukon fekvő lemezhez vagy nyomtatóhoz.

Ezek a használók kétségtelenül bekapcsolódnak valamiféle egy­mással való együttműködésbe a hálózaton keresztül, de ez ritkán megy túl az elektronikus továbbításon vagy legjobb esetben a közös cikkek vázlatainak kicserélésén, így ezen a szinten a hálózatok az új informá­ciónak mindenekelőtt inkább egyéni, mintsem kollektív termelését se­gítik elő, meg persze a már elérhető új információhoz való gyors hoz­zájutás lehetőségét.

2. Az oktatás mint az új információ termelésének és terjedésének egyik kulcsterülete, még alig kezdett el jelentősebb mértékben támasz­kodni a komputerhálózatokra, de az ebben rejlő hatalmas jövőbeli le­hetőségek máris nyilvánvalóak. Sokatmondó tény, hogy, úgy tűnik, az oktatással foglalkozó hálózatfelhasználók inkább élnek a hálózatok együttműködésre – elképzelések és források egymással való megosz­tására – való felhasználásának lehetőségével, mint a kutatással foglal­kozók. Az alábbi szemléltető esetekkel pusztán jelezni akarjuk a háló­zatokban az oktatás számára rejlő lehetőségeket.

Egyetemi szinten a tanítási anyag kooperatív fejlesztése és teszte­lése gyorsan halad előre az olyan egyetemi központokban, mint amilyen a Dartmouth College, felhasználva az új multimediális és hiper-média jellegű, a helyi területi hálózatokon alapuló módszereket. Jó okunk van azt hinni, hogy az ilyen anyagok elérhetősége gyorsan fog nőni, és az oktatási technikák jelentős javulásához fog vezetni.

A középiskolai oktatás szintjén számos kísérleti mikrokomputer-hálózat létezése már jelzi ezeknek a hálózatoknak a lehetőségeit mind az általános, mind a speciális oktatási célokat szolgáló új információk termelésében és terjesztésében. A Kendallnet hálózat például, amely a nyilvános telefonvonalakat használja, összeköti egymással a süketek számára Washingtonban, Columbia járásban, Kaliforniában, Floridában és az ország más részein létesített iskolákat. A hálózat a Gallaudet Egyetem kutatásain alapuló új információknak (ideértve a tananyagok tanterveit és az oktatási szoftver-forrásanyagot is) az iskolák közötti elosztására szolgál.

Perlman áttekintése (Technology and Transformation of the Schools; 1987) rámutat arra a távolról sem nyilvánvaló viszonyra, amely egyrészt az oktatás átalakításának céljaira hozzáférhető új távközlési és kompu­tertechnológiák, másrészt pedig a magasan fejlett információs társada­lom alapvető oktatási szükségletei között fennáll. Hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok iskolarendszerében és az oktatás folyamatának egészében radikális szervezeti változásokra lesz szükség, különben az új komputer- és távközlési technológiák nem fogják meghozni a várt eredményeket. A szervezeti változás hajtóereje – a megerősített had­állásokból védekező oktatási bürokrácia ellenállásával szemben – va­lószínűleg a hagyományosan működő iskolarendszerek ugrásszerűen megnövekedett költségeinek ellenőrzésére irányuló társadalmi igény lesz.

Az új információ termelését és terjedését szolgáló hálózatok léte­zését tehát úgy foghatjuk fel, mint az oktatás és a csúcstechnológiai termelés közötti viszony megváltoztatásának infrastrukturális alapkö­vetelményét. Mint ilyenek, ezek a hálózatok a magasan fejlett informá­ciós társadalom felé való előrelépés egy szükséges, de persze nem elégséges feltételét jelentik.

3. Talán a legérdekesebb trend, amely összeköti egymással az új információ bővülésének és a komputerhálózatok fejlődésének tenden­ciáját, egy, a hálózatfelhasználókat összekapcsoló új közösségnek mint intellektuális, társadalmi és politikai entitásnak a kialakulása. A hálózat együttműködést hoz létre egyének egy széles skálája között (a Usenet például világszinten működik), akik semmilyen más módon sem kap­csolhatnák össze tevékenységüket. Ezek az együttműködések ugyan­úgy lehetnek kapcsolatosak technikai problémákkal, mint azokkal a tár­sadalmi szervezetre és értékekre vonatkozó minőségi kérdésekkel, amelyeknek a kulturális és társadalmi változásban betöltött szerepét Dunn hangsúlyozta.

Így a hálózatok – és különösen a világméretekben működő nem-­kereskedelmi jellegű hálózatok, mint amilyen a Usenet – egy olyan új típusú közösség létrejöttének katalizátoraiként működnek, amelynek nagy lehetőségei vannak a legfontosabb, nemcsak a gazdasági növe­kedés és a világgazdasági versenyképesség, de a társadalmi változás céljait is szolgáló új információk termelésében.

Az első, amit a szakértők általánosan felismertek, az ebben rejlő lehetőségek tisztán technikai oldala volt. Egy, még 1981-ben írott ta­nulmány szerint: „A hálózat legfigyelemreméltóbb teljesítménye és leg­többre becsült eredményeinek egyike egy »felhasználói közösség« ki­alakulása volt. Ennek a közösségnek a realitása – az adatok, az algo­ritmusok és az elképzelések kooperatív megosztása a tagok között, a szoftvertervezés, a számítógépes nyelvek megválasztása, a protokollok kérdéseinek közös megvitatása és megoldása – meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a számítógépes eszközök egymással való összekapcsolása az ember és ember közötti kommunikáció javulását eredményezheti és eredményezte is.”¹³

A Usenet hálózat körül kialakult hálózatfelhasználó közösség egy napjainkban született elemzése (Durlak és mások, 1987) megerősíti, hogy a résztvevők közötti első jelentősebb interakciók pontosan a fen­tiekhez hasonló feladatorientált technikai kérdések körül forogtak; azon­ban: „Dunn kérdésfeltevése, hogy milyen mértékben akarjuk a gazda­sági erőforrásokat a társadalmi kreativitást növelő létesítményekre for­dítani, még ma is a legalapvetőbb kérdés. A Usenetet eredetileg egy feladatokra orientált hálózatnak szánták, de 1983 óta a társadalmi kre­ativitás iránti érdeklődés a hálózat felhasználói között sokkal gyorsab­ban növekszik, mint a feladatorientált. A rendszeren belüli jelenlegi fe­szültségek legnagyobb része a régebbi, feladatokra orientált felhasz­nálók, és az új, társadalmi vonatkozású információk tömegét termelő, társadalmi érdeklődésű felhasználók közötti ellentéttel van kapcsolatban.”

Az új információk továbbítására orientált adatszolgáltató szá­mítógépes hálózatok tehát többet is tesznek annál, hogy biztosítják a kutatás és oktatás infrastrukturális bázisának egy nélkülözhetet­len elemét. Egyszersmind katalizátorként működnek olyan hálózat-­felhasználó közösségek létrejövetelében, amelyeknek egyedülálló lehetőségeik vannak mind a technikai jellegű, mind a társadalmi szervezetre, értékekre és szabályozó mechanizmusokra vonatkozó új információ termelésére és terjesztésére. Ezáltal megteremtik az emberi együttműködés egy új dimenzióját és egy olyan kollektív tudatosság kialakulásának a lehetőségét, amely szelektíven, és (a tömegkommunikációtól eltérően) az aktív részvéteit biztosítva, egy-szermind eddig elképzelhetetlen méretekben működik, az egész vi­lágot átfogó módon, áthatolva a politikai és kulturális határokon.

Mindennek következményei egyenesen döbbenetesek, különösen, ha megfontoljuk, hogy a termelési módok történelmi fejlődésének egyik alapvető hajtóereje a kis embercsoportok elszigetelt létezésének foko­zatos felszámolódása, és egyre nagyobb méretű termelő közösségek funkcionális integrációja.

A globális információs társadalmat tehát, amely felé tartunk, az eb­ben a részben leírt különböző aspektusok határozzák meg. Mégis, a globális információs társadalom több mint ezeknek a különböző ténye­zőknek a puszta egymás mellett létezése; már ebben a fejlődési sza­kaszban világosan látható kialakulóban lévő egységük. Az új informá­ció gyors és szisztematikus termelése fokozatosan egy, a törté­nelmi haladást előmozdító termelőerő jellegét ölti.

A most következő alfejezetekben azt fogjuk megtárgyalni, hogy ho­gyan alkalmazkodik a termelési rendszer ehhez az új előrehajtó erőhöz a különböző országokban, valamint megvizsgáljuk azokat a korlátokat, amelyek behatárolják ennek az alkalmazkodásnak a lehetőségeit.

C) A termelési viszonyok alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságok esetében

Az eredményes kapitalista termelés követelményei és jellemzői, aho­gyan belépünk a globális információs társadalom korszakába, alapvető változásokon mennek át:

1. A méretgazdaságosságra vonatkozó megfontolások elvesztették döntő szerepüket a termelési költségek meghatározásában. Jóllehet a méret szempontja a termelés számos területén továbbra is jelentős, előtérbe kerültek a gyártott termékek megválasztásával kapcsolatos megtakarítások, mivel a komputervezérelt gyártás lehetővé teszi, hogy a piac speciális területein fellépő igényeket ésszerű áron, széles határok között módosítható termékekkel elégítsék ki. A jól alkalmazkodó válla­latok ezeket a vállalat mozgásterével összefüggő megtakarítási lehető­ségeket a végsőkig kiaknázzák.

2. Ehhez hasonlóan a szállítási lehetőségek is elvesztik korábbi meghatározó szerepüket, a termelés előnyös helyének megválasztásá­ban, mivel a távközlési hálózatokhoz és lehetőségekhez való hozzáju­tás szempontjai egyre inkább versenyre kelnek velük. Számos terve­zési, szolgáltatási és menedzsment jellegű tevékenység területén, ahol a személyes kapcsolatok lényeges szerepet játszanak, a távközlés és a személyes kapcsolat egymás kiegészítőjévé válik.¹⁴ Az ezekhez a feltételekhez való adaptálódás megköveteli, hogy az alkalmazottak at­titűdje számottevően megváltozzék, hogy leküzdjék az elektronikus adatszolgáltató hálózatok használatával szembeni ellenállásukat. Figye­lemre méltó, hogy az Egyesült Államokban, ahol a nagy komputergyártó cégek rendelkeznek a legfejlettebb és legintenzívebben kihasznált – például az IBM esetében több mint 50 országot és mintegy 400 000 alkalmazottat összekapcsoló – belső adatszolgáltató kommunikációs hálózatokkal, a más területeken működő társaságok, még azok is, ame­lyeknek megvannak a maguk igencsak fejlett szintű technológiái, ész­revehetően elmaradtak a fejlett adatszolgáltató hálózatok felhasználása terén.¹⁵

3. A pénzügyi beruházások jelentősége megnőtt a közvetlenül ter­melési célokra irányuló beruházásokhoz képest.¹⁶ Ez részben annak következménye, hogy pillanatok alatt hozzá lehet jutni a szükséges ada­tokhoz a világ minden részéből, ami lehetővé teszi az egymástól távol eső piacok közötti pénz- és hitelügyleteket.

4. A nemzetközi versenyben nélkülözhetetlenné váltak a sikerhez a cégek vezetési kultúrájában mutatkozó jelentős változások, különösen a vezetési szintek közötti viszonyok átalakulása, és egy kevésbé direktív jellegű vezetési stílus.

5. Mindezek a változások végül is egy, az alapvető termelési vi­szonyokban bekövetkezett jelentős elmozdulást jeleznek. Az elmúlt év­tized azt mutatja, hogy a kapitalizmus alkalmazkodóban van az infor­máció korához, és ezáltal talán kiterjesztheti létezésének történelmi ha­tárait. A japán kapitalizmusban, de éppúgy, bár kevésbé nyilvánvaló módon, az európai és amerikai kapitalizmusban is, kezd láthatóvá válni – az abszolút és relatív értéktöbblet termelésére irányuló dinamika ko­rábbi szintjei után – az értéktöbblet termelésének egy történelmileg új formája. Az új forma a minőségileg magasabb értékű munkaerő kiképzésén alapszik: magas termelékenységgel dolgozó, az olyan ko­rábbi menedzseri tevékenységekben, mint az ütemtervek kidolgozása vagy a minőségellenőrzés, szívesen részt vevő, a termelési folyamat állandó forradalmasítására kész dolgozókon. Mint árut, ezt a munkaerőt lényegesen kevesebbért vásárolják meg, mint amennyivel – a közös munka egységeiben mérve – a termeléshez hozzájárul.

Az értéktöbblet termelése ezen új formájának kialakulása átalakítja a munka és a tőke közötti alapvető viszonyokat, látszólag együttműkö­déssel váltja fel az osztályok közötti konfliktust; a munkások jelentős szerephez jutnak a közvetlen munkafolyamat megszervezésében. Még­is, az együttműködés díszletei mögött a munka elidegenült marad, mivel a munkások cselekvési lehetőségei sohasem terjednek ki a termelés társadalmi céljainak meghatározására, és így a termelési viszonyokat továbbra is az értéktöbblet termelésének szempontja határozza meg. Az értéktöbblet termelésének ezen új formája előnyt ad a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkalmazzák, de az osztályok közötti küzdelem folytatódik, és a tudomány és technika teljes társadalmi po­tenciáljának kiaknázása meghiúsul.

D) A kormányzat gazdasági szerepének alkalmazkodása az információ korához a sikeres kapitalista gazdaságokban

A kormányzatnak az egyes kapitalista termelési rendszerek sikeressé­gének biztosításában betöltött szerepe szintén alapvető változásokon megy át. A magasan fejlett gazdaságok közül Japán¹⁷ és Franciaország¹⁸ szolgáltat kiemelkedő példát a kormányzati tervezés és irányítás raci­onális működésére a globális információ korában.

Az egységesülő világgazdaság összefüggéseiben az innovációval járó kockázatok viselése meghaladja még a legnagyobb transznacio­nális cégek lehetőségeit és erőforrásait is. Az ezekkel a kockázatokkal való megbirkózás érdekében a társadalom egészének erőforrásait kell az ilyen célok felé irányítani.

A magánszektor megvédése a túl nagy kockázattól – ez Japán világgazdasági sikerének kulcsa. A kormányzat a) alacsonyan tartotta  a kamatlábakat, és így biztosította az alacsony kamatterheket – ami arányosan kisebb kockázatot jelentett – az innovatív beruházásokra vállalkozó cégek számára; b) az ipari K+F erőfeszítéseket gondosan kiválasztott innovációs célokra összpontosította, különösen a Nemzeti Kereskedelmi és Ipari Minisztérium működése révén; c) lehetővé tette a magáncégek számára, hogy valóban hatalmas beruházási kötelezett­ségeket vállaljanak, azzal, hogy a cégek innovációs erőfeszítéseiből származó termékek számára biztosította a kormány által garantált kezdeti piaccá, és d) elkötelezte magát azokra az emberi és anyagi inf­rastruktúrával kapcsolatos beruházásokra, amelyekre a magánszektor támogatása érdekében szükség volt (legutóbb például egy 200 milliárd dollár költségű országos távközlési hálózat létesítése formájában).

A francia tervezés ehhez hasonlóan: a) az ipar fejlesztését szolgáló hatalmas tőkét igénylő beruházásokban való állami részvétellel csök­kentette a magánvállalkozás kiadásait és kockázatát; b) egyes ipará­gakat, régiókat és technológiákat kormányzatilag ösztönzött fejlesztési tevékenység felé terelt; c) maga is aktív szerepet vállalt a globális in­formáció korának megfelelő infrastruktúra felépítésében. Kiemelkedő példa erre a Minitel hálózat, amely messze előtte jár a hasonló, bárhol a világon működő információs létesítményeknek, mivel komputeres adatszolgáltatást biztosit körülbelül négymillió telefon-előfizetőnek. Ez a gazdaságpolitika nemcsak hogy létrehozott több mint háromezer, a rendszerhez kapcsolódó információszerzéssel és terjesztéssel foglalko­zó vállakózást, hanem egyszersmind biztosította az elektronikus adat­közlés ábécéjének megtanulását egy egész nemzedék számára, első ízben nyitva meg a lehetőséget a tömeges, az elektronikus eszközök segítségével történő társadalmi kommunikáció számára.

E) Az Egyesült Államok helyzete a globális információs gazdaságban

Az Egyesült Államok, miközben a globális információs gazdaságot jel­lemző számos technológia és szervezeti forma úttörője volt, komolyan elmaradt az információ korának megfelelő gazdaságra való áttérés vég­rehajtásában.¹⁹

Három lényeges tényező okozta ezt a lemaradást: 1. Az Egyesült Államoknak a világ iparában betöltött vezető szerepe a hagyományos tömegtermelés korszakában. Ez a vezető szerep ki­alakított és megerősített egy sor intézményes formát és kulturális atti­tűdöt, amelyeket annál nehezebb megváltoztatni, minthogy a múltban rendkívül sikeresnek bizonyultak. A múlt sikereitől ugyanis nehezebb elszakadni, mint a múlt kudarcaitól. Így az USA vállalataira a tömeg­termelés korából származó vezetési magatartásformák a jellemezők, a japán cégekkel összehasonlítva inadekvát jellegű alkalmazkodással a rugalmas gyártási rendszerekhez. ,Az elsődleges kérdés: hogyan hasz­nálják fel a technológiákat. Egy most megjelent tanulmány összeha­sonlítja az ugyanazon termékek gyártására szolgáló rugalmas gyártási rendszerek (FMS-k) felhasználását Japánban és az Egyesült Államok­ban. A japán FMS-létesítményekben felhasznált gépek átlagos száma hat, az amerikai rendszerekben hét. Azonban az Egyesült Államokban az egy FMS által elkészített munkadarabok száma 10 volt, Japánban átlag 93, tehát csaknem tízszer annyi. A darabonkénti évi ráfordítás ér­téke az USA-ban 1727, Japánban csak 258 volt. Az amerikaiak az új berendezéseket a gyártás egy régi stílusú koncepciójának eszközeiként használják fel. Arra is képtelennek bizonyultak, hogy a bennük rejlő lehetőségeket az új termékek bevezetése terén kiaknázzák. Az évente bevezetett új termékek száma Japánban huszonkétszer olyan magas volt, mint az Egyesült Államokban. Kevés kivétellel az USA-ban létesí­tett rugalmas gyártási rendszerek a gyakorlati felhasználás során meg­döbbentően rugalmatlannak bizonyultak, sok esetben rosszabbul mű­ködtek az általuk felváltott hagyományos technológiáknál is. Maga a technológia ebben nem hibás, a különbség a vezetési módszerekben van.”²⁰

2. A hagyományos, laissez-faire típusú piaci liberalizmus melletti ideológiai elkötelezettség. Ez az ideológia elveti a kormányzatnak a globális információs gazdaság által megkövetelt új típusú gazdasági szerepvállalását, és így aláássa az Egyesült Államoknak a világgazda­sági versenyben elfoglalt előnyös pozícióját. Az Egyesült Államok fo­lyamatosan elutasította a technológiai fejlődésnek és a technológiai in­novációnak a kormányzat általi előretervezését, nem vette tudomásul a nagyarányú technológiai beruházásokból származó termékek állami­lag garantált piacára irányuló igényt, és elhanyagolta a világgazdasági versenyképesség nélkülözhetetlen hátterét jelentő emberi és anyagi inf­rastruktúrába való beruházást. A kapitalizmus igazi központja többé nem a Wall Streeten, hanem Tokióban van: a tíz legnagyobb nemzet­közi hitelintézet közül nyolcnak Japánban van a központja, és a nem­zetközi és egyesült államokbeli piacokra való japán behatolás ahhoz vezetett, hogy a japánok egyik vezető amerikai iparágat a másik után kezdték uralni.²¹

A japán és amerikai gazdaság közötti versengésben a legutóbbi küzdőterepet a HDTV (nagy felbontóképességű televízió) technológiák jelentették, ahol a standardok kifejlesztésének a Szövetségi Tömeg­kommunikációs Bizottság által irányított folyamata egy „gyors, csaknem forradalmi” technológiai fejlődés katalizátora volt az Egyesült Államok­ban. Azonban, ennek az áttörésnek ellenére is, az iparág jövője két­séges, mivel az új technológiai standardok alacsony költségű ipari ter­melésre való felhasználásának eredményeit valószínűleg már Japán fogja learatni. „Japán stratégiája koherens, integrált, és hatalmas infor­mációs áramlatok elemzésén alapszik. Célja, hogy Japánt tegye az uralkodó gazdasági hatalommá a világ információs technológiákkal való ellátása terén. A találékony minisztériumok versengenek egymással az ipar új ösztönzőkkel és támogatásokkal való ellátásában és a kocká­zatok csökkentésében, nagyban elősegítve a japán magáncégek HRS (nagy felbontóképességű rendszerek) beruházásait és termékfejlesztő tevékenységét. Ezzel szemben az Egyesült Államok kormányának nincs saját gazdaságfejlesztési stratégiája. Kevés vagy semmilyen jelentősé­get sem tulajdonit a HRS-technológiának, és különösen erőteljesen uta­sította el, hogy határozott szerepet vállaljon az HDTV-technológiák ki­fejlesztésében. A gazdaságfejlesztésbe való beavatkozásai mindennek nevezhetők, csak konzisztensnek nem. Általában ezek a lépések inkább egyes vezetők szeszélyének az eredményei, mintsem bármilyen, az egyes technológiáknak legalább a nemzetbiztonsági jellegű költségeit és hasznát felmérő tudatos becsléséi.”²²

3. A technológiai erőforrásoknak a katonai szférára való koncent­rálása. A jelenlegi katonai konfliktus Irakkal demonstrálta mind az in­formáció korának megfelelő módon felszerelt katonai erő hatalmas fö­lényét egy hagyományos fegyverekkel harcoló hadsereg fölött, mind pedig az Egyesült Államok katonai vezetésének magas fokú technikai és szervezési hatékonyságát. Mindazonáltal azok a nagy remények, amelyeket évekkel ezelőtt a katonai csúcstechnológiai kapacitásnak a civil termelésbe való könnyű átirányíthatóságához fűztek, csaknem tel­jesen szertefoszlottak. A katonai-ipari komplexum a katonai beavatko­zásokra orientált költséghatékonysági kritériumokkal dolgozik, ahol a végrehajtott katonai vállalkozás eredményei nem fejezhetők ki közvet­lenül pénzben, míg a civil termelést a nyereségesség kritériuma hatá­rozza meg, ahol is a költségeket a realizált, nagyon is monetáris jellegű eredményekkel kell összevetni. A társadalom gazdasági erőforrásainak nagyarányú igénybevétele a katonai technológia céljaira, ami sok éve jellemzi az Egyesült Államokat, a legfontosabb erőforrásokat vonja el a nem katonai jellegű céloktól, és olyan, speciális célokat szolgáló ipari kapacitás megteremtéséhez vezet, amelynek kevés vagy semmi köze sincs a nagy piacokon elérhető gazdasági sikerhez.²³

Nemzetközi szinten az Egyesült Államok ideológiai vonalának kö­vetői egyre nagyobb bajban vannak. Németországban Helmut Kohlt, az Egyesült Államoknak ezt az elkötelezett ideológiai szövetségesét, úgy tűnik, az a veszély fenyegeti, hogy maga alá temeti az ország keleti felének gazdasági összeomlása, amelyet a piacromboló erőinek sza­badjára engedése idézett elő egy olyan gazdaságban, amely addig – a tervgazdaság révén – tűrhetően, ha nem is nagyon jól működött. A Német Központi Bank elnöke, Karl Ottó Pöhl teljes gazdasági csődként jellemezte a kelet-németországi helyzetet; Otto Lambsdorff, a szabad­demokratáknak, Kohl koalíciós kormányzó partnereinek elnöke kijelen­tette, hogy Keleten a munkanélküliek aránya – amelyet most 32 szá­zalékra becsülnek – hamarosan elérheti az 50-60 százalékos szintet; és március 18-án illetve 21-én hetvenezer, majd százezer résztvevővel tömeges demonstrációkra került sor Lipcsében, amelyekkel a kelet-né­metek a választásokkal való becsapásuk ellen tiltakoztak. Figyelembe véve másfelől a nyugat-németek körében kialakult ellenérzéseket, a keleti országrész gazdasági problémái kezelésének magas költségei miatt már úgy idézte fel ez a tömeges példányszámban megjelenő he­tilap, a Der Spiegel, a „Kelet és Nyugat közötti valódi összeütközés-rémét, mint amely többé nincs teljesen kizárva.²⁴

A lengyel gazdaság a Harvard Egyetem professzora, Jeffrey Sachs által javasolt drasztikus piaci sokkterápia közepette mély válsággal küzd, miközben megkísérli az ipar radikális privatizálását, egy olyan gazdaság laissez-faire elvek alapján folyó racionalizálásának részeként, amelyet egy hatalmas hagyományos mezőgazdasági szektor ural – olyan típusú mezőgazdaság, amelynek átalakítása Németországban és Franciaországban két nemzedéket és hatalmas erőforrásokat vett igénybe, s ez az erőfeszítés a mai napig sem tekinthető befejezettnek.

Napjainkban Kelet-Közép-Európa viszonylag jól működő gazdasá­gai Magyarországon és Csehszlovákiában találhatók, ahol vannak még olyan tűrhetően működő tervezési struktúrák, amelyek a gazdasági te­endőkkel kapcsolatos kiterjedt országos vita közepette mindeddig meg­menekültek attól, hogy a piaci liberalizmus nevében szétrombolják őket.

F) Alternatív modell Közép-Kelet- és Kelet-Európa számára

A kelet-közép-európai és kelet-európai gazdaságokban a gazdasági rekonstrukció legjobb stratégiája a létező, még működő tervezési inf­rastruktúrák felhasználása egy olyan megfontolt átmenet megvalósítá­sára, amely – az Egyesült Államok által nyújtott modell helyett – egy, a francia és japán modell elemeit magába foglaló rendszerhez vezetne el.

E régió országai, elutasítva politikai múltjukat, hajlamosak arra, hogy az Egyesült Államok ideológiai irányítását kövessék; ezt az irány­vonalat erősítik a gazdasági segítségre és kölcsönökre vonatkozó ame­rikai ígéretek éppúgy, mint az Egyesült Államok erős katonai pozíciója. Mindazonáltal a piaci liberalizmus ideológiai okokból elfogadott irány­vonala önpusztító magára az Egyesült Államokra nézve is; ez az egyik fő oka annak, hogy az USA eddigi ipari és pénzügyi vezető szerepe a világgazdaságban fokozatosan átcsúszik Japán kezébe. Az Egyesült Államok ideológiai irányítását követni Kelet-Közép- és Kelet-Európában annyi, mint felkapaszkodni egy süllyedő hajóra.

Egy francia vagy japán típusú tervezési rendszerre való áttérés ugyan jelentős mértékű privatizálást foglal magában, de megőrzi a tár­sadalmi racionalitás érvényesülésének ígéretét egy sor olyan területen, amelyeknek döntő jelentősége van egy globális információs gazdasá­gon belüli versenyképesség szempontjából: magas szintű állami támo­gatás a K+F tevékenységnek; megfelelően finanszírozott, egyre uni­verzálisabb jellegű technikai és szakmai oktatás; olyan, új információkra orientált adathálózatok kifejlesztése, amelyek nem lehetnek sem ön­erőből működőek, sem önfinanszírozóak; szisztematikus ipari/technoló­giai előretervezés; és a decentralizált gazdasági egységek megóvása az elviselhetetlenül nagy innovációs kockázattól.

G) A kelet-közép-európai és kelet-európai országok múltjukból örökölt előnyei

A kelet-európai országoknak van egy fontos örökölt előnyük a francia és japán modellekhez hasonlóan működő, részletesen privatizált gaz­dasághoz való átmenet során – feltéve, hogy ezt a múltjukra való ér­zelmi reakció részeként nem vetik el maguktól. Ez az előny nem más, mint a szociális kiadások magas szintje, és az ennek megfelelő, új információk létrehozására szánt intézményes infrastruktúra.

Ennek fő elemei a következők:

1. A mindenki számára elérhető, gyakran kiváló szintű, állami szak­mai és felsőoktatás súlya, még ha ezen sokat rontott is annak a száraz ideológiai katekizmusnak az oktatása, amely a kritikai társadalomtu­domány művelését csaknem lehetetlenné tette, és időnként még a ter­mészettudományokban is a liszenkóizmushoz hasonló esztelenségekhez vezetett.

Az oktatás általános hozzáférhetőségének ezt a jelentós szerepét erősíteni kell, nem pedig feláldozni egy rövidlátó gazdasági racionali­zálás oltárán. A jövő információs társadalmának kulcsa a széles körű technikai és szakmai oktatásban részesülő munkaerő. Ma már a köz­vetlenül a termelésben foglalkoztatott dolgozókkal szembeni oktatási követelmények is olyan szintre emelkedtek, hogy a világpiaci verseny­képesség fenntartása ezen a területen is komoly kiadásokat követel a vállalatoktól.²⁵ Közeleg az a nem is túl távoli nap, amikor például egy autó előállításához szükséges társadalmi ráfordítás mintegy háromne­gyed részét a közvetve vagy közvetlenül felhasznált új információk, kü­lönösen az oktatási, fejlesztési és tervezési jellegűek fogják kitenni.

2. A nemzeti jövedelem nagy százalékának kutatási és fejlesztési célokra fordítása. Néhány kelet-európai ország még viszonylag elma­radott gazdaság mellett is többet tudott profitálni a K+F tevékenységek állami támogatásából, mint a hasonló fejlettségi szinten lévő, magán­vállalkozásra alapozott gazdasággal rendelkező harmadik világbeli or­szágok. Szükséges, hogy a kutatásnak és a fejlesztésnek ez a jelentős szerepe fennmaradjon, és amennyire lehetséges, még erősödjék.

3. Tervezési struktúrák, amelyek, ha saját feltételeik között csődöt mondtak is, kiváló kiindulópontot jelentenek egy francia/japán típusú tervezési szerkezetre való áttéréshez. Ezeket a tervezési mechanizmu­sokat meg kell szabadítani a bürokratikus hibáktól és az autoritárius hatalmi vonásoktól, és a francia illetve japán modellnek megfelelő ter­vezési, célkitűző és támogató jellegű feladatokra kell őket átállítani. Eb­ben a vonatkozásban szignifikánsnak tekinthető, hogy a japán MITI (Nemzetközi Kereskedelmi és Ipari Minisztérium) abból a háború alatti hadianyagellátási minisztériumból nőtt ki, amely a háború idején dikta­tórikus eszközökkel működött, meglehetősen kevés sikerrel, és éppen azután vált az ipari és technológiai fejlődés motorjává, hogy ezt a ha­talmat elvették tőle, és rákényszerült, hogy tárgyalások és meggyőzés segítségével kezdjen irányítani.²⁶

H) Egy Kelet-Közép- és Kelet-Európa számára lehetséges francia/japán típusú tervezési modell alapvető vonásai

Melyek lennének tehát az alapvető vonásai egy francia/japán típusú tervezési rendszernek, amely közvetlen alternatívát kínálna az esztelen piaci liberalizmussal szemben?

1. Magas társadalmi ráfordítás a K + F tevékenységek területén.

2. Magas társadalmi ráfordítás a mind univerzálisabbá váló techni­kai oktatás és a felsőoktatás területén.

3. Decentralizáció két dimenzióban: világosság a kívánt eredmé­nyek kijelölésében (egyértelműen meghatározott elképzelések) és az ilyen elképzelések kommunikálására szolgáló eszközök gazdaságossá­ga (a McLuhan-i értelemben vett „hideg” kommunikáció). A társadalmi célok kommunikálásának áttekinthetősége, plusz nagyfokú takarékos­ság a beruházást szolgáló központi eszközök terén – mindez nemcsak a tervezés hatékony decentralizálásának egyik kritériuma, hanem fontos politikai alapelv is.

4. Az országos szintű tervezéstől és technológiai előretervezéstől, illetve a kormányszervek és a decentralizált vállalatok közötti alkuban túlságosan erősnek mutatkozó központi tekintélytől való távolodás fo­lyamata során egy indikatív jellegű, részletes projektumokban megfo­galmazott tervezés fenntartása.

A megvalósítást megelőző tanulmányok szintjón elkészített projek­tumok széles skálája, megfelelően meghatározott paraméterekkel, el­helyezéssel és időzítéssel megfelelő eszköz arra, hogy egy terv céljait és irányát konkrétumokban megfogalmazva lehessen közzétenni. Ezzel körülhatárolt terepet kínálunk fel, ahol az egymással szemben álló tár­sadalmi igények megmérkőzhetnek, miáltal lehetővé válik, hogy meg­határozzuk azoknak a kezdeményezéseknek a körét, amelyeket elsőbb­ségnek kell illetnie egyfelől az iparágak, másfelől a régiók konkuren­ciájában.²⁷

5. Egy, a japán MITI-hez hasonló iparfejlesztő szerv létrehozása, amely a technológiai fejlődés számára indikatív célokat határoz meg, és előmozdítja, megvalósításukat.

6. A kulcsfontosságú fejlesztési tervek megvalósításának részleges állami finanszírozása (mint a francia gazdasági fejlesztés és a japán MITI gyakorlatában).

7. A decentralizált gazdasági egységek megóvása a túlságosan nagy innovációs kockázatoktól termékeik kezdeti piacának állami esz­közökkel való biztosítása révén, lehetőleg egy több ország közötti összehangolt regionális szintű együttműködés alapján.

I) Túl a globális információs társadalom kapitalista formáján

A kibontakozóban lévő globális információs gazdaság a kapitalizmus fejlődésének legújabb történelmi szakaszát jelenti. De az érték, a kapitalizmus alapvető termelési viszonya, nem felel meg szervezőelv­ként a jövő teljesen kifejlődött információs gazdasága számára.

Az információnak piacon vett és eladott áruként való kezelése társadalmilag nem hatékony, mivel az információ felhasználását azokra korlátozza, akik képesek megfizetni annak piaci árát, jólle­het a már létező információ használata a társadalomnak semmibe sem kerül. Az érték köré szerveződő termelési viszonyok között a társadalom megfosztja magát annak az esélyétől, hogy a már megtermelt információt teljesen kihasználja. Egy olyan korszak­ban, amikor az információk termelése és felhasználása az összes társadalmi ráfordításoknak egyre nagyobb részét képezi, ez folya­matosan súlyosbodó ellentmondást jelent.

A piac immanens bírálata egy információs társadalom szempontjá­ból. A standard közgazdaságtan terminusaiban megfogalmazva egy ilyen kritika azt állítja, hogy a neoklasszikus értelemben vett maximális társadalmi jólét eléréséhez a társadalmilag hasznos információt, például a számítógépes szoftver formájában tároltat, nem kellene a felhasznált egységek szerint számított árakon eladni, hanem közköltségen kellene finanszírozni, és ingyen elosztani. Két, egymástól független gondolat­menet támasztja alá ezt a tézist:

1. Dupuit érvelése a fix költségekkel kapcsolatban. Az első meg­fontolás a jóléti társadalom gazdaságtanának egy Dupuit által kidolgo­zott híres bizonyítása, amelyet minden végzett közgazdásznak ismernie kell. Dupuit egy felépítendő híd példájának segítségével fogalmazta meg érvelését, feltéve a kérdést: vajon ezt a hidat átkelésenként fizetett díjakból finanszírozzuk, vagy pedig adókból, ezzel lehetővé téve az em­bereknek, hogy ahányszor csak akarnak, ingyen átkeljenek rajta. A probléma indifferenciagörbék segítségével történő elemzése azt mutat­ta, hogy csak a változó jellegű költségeket kellene díjakból finanszírozni, a fix költségek piaci árazás (tehát példánkban az átkelésenként fize­tendő díj) általi megtéríttetése szükségszerűen nem hatékony. Ez ugyanis egy alacsonyabb indifferenciagörbén vezet egyensúlyi helyzet­hez, mint ha a rögzített költségeket az egy összegben kivetett adóból finanszíroznák, lehetővé téve korlátlan számú átkelést, olyan díjszabás mellett, mely csak a változó költségeket fedezné. Amennyiben a változó költségek összege gyakorlatilag nulla, mint a híd esetében, amelynek bőséges kapacitása van, egyáltalán semmilyen díjat sem kell kiszabni.

Dupuit problémája tökéletes példa minden általánosan használt in­formáció, például a számítógépes szoftver esetére. A szoftver kifejlesz­tésének a költsége egy meghatározott költség; ha egyszer ez az infor­máció létrejött, akkor ennek az információnak a további felhasználók számára való hozzáférhetővé tótele zéró összegű marginális költséggel jár. (A program tárolásának a költsége egy fix költség, amely független a használók számától, a másolás költsége, beleértve a floppylemezt és a komputer működési idejét, inkább a szállítási költségeknek felel meg, mint a marginális termelési költségnek; mindenesetre ezek az összegek egy új szoftver kifejlesztésének költségeihez mérve elhanya­golhatók.)

Valójában a szoftver esete jobban illusztrálja Dupuit alapelvét, mint a híd, mivel az átkelésre irányuló növekvő „kereslet” közlekedési du­gókat okozhat egy hídon, a létező információ felhasználásának viszont nincsenek kapacitási határai. Éppen ezért az információnak közvetlenül közköltségekből való finanszírozása és ingyenes elosztása hatéko­nyabb, mint piaci árak kiszabása az információ egységenkénti felhasz­nálásáért.

Ez az érvelés feltételezi, hogy a szóban forgó információ, akárcsak Dupuit hídja, széles körben felhasználható. Tehát a folyó információkra vonatkozik, amelyeknek közköltségen való finanszírozása a befogadók egy szűk körénél jóval több embernek lesz hasznára, valamint mind­azokra az új információkra is, amelyek természetüknél fogva a társa­dalom valamilyen vonatkozásban való előrehaladását segítik elő, és így fontos, széles körre kiterjedő hasznos hatásokat hordoznak. Az érvelés gyakorlati jelentősége nyilvánvalóvá válik, ha észrevesszük, hogy egyre többféle rögzített beruházási projektnél a szoftver kezd dominálni a hardver fölött, vagyis, pontosabban megfogalmazva, a kutatási, fejlesz­tési, oktatási és szoftverköltségek, tehát az új információ költségei je­lentik az összkiadás túlnyomó részét. Ez a helyzet például a nagyon nagy sebességgel, magas kapacitással működő távközlési infrastruktu­rális létesítmények létrehozása esetében, amelyektől döntően függ elő­relépésünk a kifejlett információs társadalom felé vezető út közvetlenül előttünk álló szakaszán.²⁸

2. A közhasznú javakra hivatkozó „külső gazdaságossági” érvelés. Ez a második megfontolás független az elsőtől, és azokkal az akár rögzített, akár változó költségekkel járó ráfordításokkal kapcsolatos, amelyek jelentős és széles körű társadalmi haszonnal járnak, és ame­lyeknek költségeit lehetetlen azzal kompenzálni, hogy az áldásaikban részesülőktől használati egységenként felszámított piaci árat követe­lünk. Jó példát szolgáltatnak erre a közegészségügyi kiadások: nem lehet az emberekkel díjat fizettetni, valahányszor nem kapnak meg egy betegséget. Másik példa erre a szállítási főútvonalak fenntartására for­dított kiadások esete, amelyeknek hasznos hatásait ugyan részben a magánvállalkozások használják ki, de amelyek ugyanakkor komoly tár­sadalmi haszonnal járnak, mivel hozzájárulnak az általános gazdasági fejlődéshez. A tankönyvekben általánosan idézett ilyen jellegű példák magukban foglalják a katonaságra, rendőrségre és más közszolgálta­tásokra fordított kiadásokat éppúgy, mint az összes szállítási és táv­közlési létesítmény költségeit.

Specifikusan az információ vonatkozásában ide tartoznak először is ugyanazok a kategóriák, amelyekre Dupuit fixköltségi érvelése is vo­natkozott; ezenkívül a nagy sebességű telekommunikációs adathálóza­tok, különösen az új információval foglalkozók érdemelnek különös fi­gyelmet.

Az ilyen közhasznú vagy részben közhasznú javak döntő jellemvo­nása az, hogy tisztán laissez-faire jellegű piaci viszonyok között az őket előállító cégeknek költségvetési aszimmetriát okozhatnak. Az ilyen cé­gek viselik e javak termelésének összes társadalmi költségét, de az eladásból származó bevételek formájában nem, vagy csak részben tud­ják kihasználni a belőlük származó társadalmi hasznot. Amennyiben e társadalmilag hasznos hatást mégis el kívánjuk érni, az ennek követ­keztében az ilyen javakból mutatkozó hiányt állami erőforrások igény­bevételével kell pótolni, különben a magáncégek ezeket egyáltalán nem, vagy csak egy, a társadalmi optimumnak messze alatta maradó mennyiségben fogják előállítani. Így például a szoftver esetében a cé­gek, amelyek a programokat kifejlesztik, viselik a költségeket, de egy állandóan bővülő és differenciálódó információfeldolgozó kapacitás tár­sadalmi hasznossága messze meghaladja a szoftverek vételárának ér­tékét, és meghaladná még akkor is, ha nem volnának ingyenes átmásolási lehetőségek, Utóbbiak egyébként gyorsítják a már létező infor­máció terjedését, de azon az áron, hogy csökkentik a motivációt a társadalmilag hasznos szoftver előállítására.

A szabadalmi törvényhozás egyfajta elismerését jelenti annak az inherens aszimmetriának, amely az új információ egyik, részben a köz­javak jellegzetességeivel rendelkező fajtájában megnyilvánul. Abból a célból, hogy bátorítsák a feltalálói tevékenységet, amelynek jelentős társadalmi haszna van, a korlátozott időszakra kiterjedő monopólium formájában utólagos támogatást adnak a feltalálónak. De ez az eszköz, amely valóban segíti a találmányok születését, nem képes a keletkező információt zéró áron eljuttatni az összes potenciális felhasználóhoz, ahogyan ez a társadalmi jóléti optimum szempontjából kívánatos lenne. A másolási jog védelmének az a célja, hogy hasonló módon működjék. Számos más közhasznú tevékenység esetében – honvédelem, rendőr­ség, oktatás, közegészségügy stb. – az állami támogatás vagy teljes mértékű állami finanszírozás vált az elfogadott gyakorlattá, itt viszont az a probléma, hogy a közhasznú javak termelésére vonatkozó dön­téshozatal nincs decentralizálva, mint a szabadalmaztatható találmá­nyok esetében, hanem centralizált, és bürokratikusán vagy politikai mó­don működik.

Így az információk áruként való kezelésének mindhárom útjával problémák vannak. Tisztán piaci alapon hozott döntések esetén túl ke­veset termelnek belőlük, a szabadalmi vagy másolási monopóliumok korlátozzák a társadalomban való terjedésüket, az állami támogatás pedig akadályozza a termelésükre irányuló decentralizált egyéni kez­deményezést. Hasonló megfontolások vonatkoznak arra az informáci­óra, amelyet Dupuit fixköltségekkel kapcsolatos érvelése szerint köz­költségekből kellene finanszírozni.

Ezekben a problémákban fel kell ismernünk az információ áruként való kezelésének lényegéhez tartozó belső ellentmondásokat. Ezek az ellentmondások elviselhetők mindaddig, amíg az információáru szerepe a gazdaságon belül korlátozott – mint a hagyományos tömegtermelés korszakában, és azt megelőzően. De ahogyan belépünk a globális in­formációs gazdaság korába, és a széles körben felhasználható infor­mációk kifejlesztése a társadalmi munkaráfordítás mind nagyobb részét teszi ki, ennek az ellentmondásnak a súlya elkerülhetetlenül növekedni fog, és feloldása szükségessé válik.

Marx beható kritikája az értékről – egy információs társadalomban. Amit ma tudunk a természettudományról és a technológiáról, az kitű­nően beleillik a marxi elmélet kereteibe. Különösen az új információs korszakos a termelés globalizálódása az, ami teljesen egybeesik azzal, amit Marx megjósolt a Grundrissének egy szakaszában, ahol is ő már saját korában észreveszi azt, ami napjaink kibontakozó információs kor­szakának alapvető jellemvonása: a valódi társadalmi gazdagság terme­lése eljut addig a pontig, ahol már egyáltalán nincs arányban a (köz­vetlenül, vagy a termelési eszközök esetében közvetve) belefektetett munkával, és elsődlegesen a tudománytól és technológiától válik füg­gővé. „A valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a mun­kaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint azoknak a ha­tóerőknek a hatalmától, melyeket a munkaidő alatt mozgásba hoznak, és amely maga – ezeknek erőteljes hatékonysága – megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük ke­rül, hanem éppenséggel a tudomány általános állásától és a technoló­gia haladásától, vagyis e tudománynak a termelésre való alkalmazásá­tól függ.”²⁹ Ezzel a világtörténelmi változással az érték mint a munkaidő mértéke és a termelési viszonyok központjában álló tényező elégtelen­né és, ahogyan Marx látja, diszfunkcionálissá válik. Tanúi vagyunk egy nagy jelentőségű történelmi drámának: miközben a kapitalizmus vi­lágrendszerré válik és a piaci érték rohamosan meghódítja az egész harmadik világot (és talán még előtte a második világ nagy részét is), ugyanez a piaci érték mint a termelés központi relációja és szervezőeszköze eléri fejlődésének határait, és kimeríti saját lehetőségeit.

Ezt a képet még ki kell egészítenünk egy fontos szemponttal, amely­nek vonatkozásában olyan új információkkal rendelkezünk, amelyek Marx számára még nem voltak elérhetők. Az elmúlt évtized megmutatta, hogy a kapitalizmus az információ korához való alkalmazkodás folyamatán megy keresztül, és ezáltal talán kiterjesztheti történelmi létezésének határait, az értéktöbblet termelésének olyan új formáját vezetve be, amelyre „minőségi értéktöbbletként” (lásd a C részt) utaltunk. Az új forma előnyt jelent a versenyben azoknak a kapitalistáknak, akik alkal­mazzák, de az osztályharc folytatódik, és a tudomány és technológia társadalmi potenciáljának teljes kihasználása ezt megsínyli.

Így Marxnak teljesen igaza volt, amikor rámutatott a tudományban és technikában, a modern világ központi termelőerőiben megtestesülő emberi erőfeszítés és az érték, a kapitalizmus központi termelési viszo­nya közötti ellentmondásra.

A francia forradalom óta nem hozott létre a történelem ezzel összehasonlítható jelentőségű ellentmondást. A XIX. és XX. század for­radalmi mozgalmainak óriási erőfeszítéssel kellett az emberi poli­tikai akaratot érvényesíteniük az anyagi élet kényszerelvei szem­ben; ma tanúi vagyunk olyan anyagi erők kialakulásának, amelyek egyre Inkább szétfeszítik a kapitalista értékviszonyok béklyóit, ké­szen arra, hogy végleg lerázzák őket.

J) Új termelési viszonyok felé

Hogyan kellene erőfeszítéseinket arra felhasználnunk, hogy a történelmi fejlődést a megfelelőbb új termelési viszonyok irányába segítsük elő – olyan viszonyok felé, amelyek a termelési folyamatok és nem az áruk közvetlen összekapcsolásán alapulnak?

Egy dolog belátni, hogy az érték mint a termelés központi szabá­lyozó relációja a globális információs társadalom kialakulásának előre­haladásával kimeríti lehetőségeit, és egészen más anticipálni: mi veheti át a helyét? Marx, legáltalánosabban megfogalmazva, azt sugallja, hogy az egyének közötti áruk által közvetített kapcsolatok, amelyek a kapi­talizmust jellemzik, átadják helyüket az egyének termelő tevékenységei közötti közvetlen viszonynak. De hogyan?

A kelet-európai és közép-európai tapasztalatból – amely inkább diszkreditálta, mintsem igazolta a szocializmust, és amelyet semmi esetre sem fogadhatunk el iránymutatónak, de amelyet mindazonáltal el sem vethetünk teljesen – azt a következtetést kell levonnunk, hogy egy centralizált bürokratikus állam a szocialista eszme halálát je­lenti. Egy újragondolt szocializmus alapja nem lehet más, mint a szu­verén társadalmi egyének anyagi termelési tevékenységeinek totalitása.

Egy globális információs társadalomban ezeknek a termelési tevé­kenységeknek döntően a zömében minőségileg új információ termelése és hasznosítása körül kell forogniuk. E tevékenységeknek egyfelől ál­talában decentralizáltaknak kell lenniük, hogy teret adhassanak az e­gyéni kezdeményezésnek. Használható mintát kínál itt a tudomány tör­ténete, amelynek előrehaladása (márpedig ez mindig par excellence új információt jelent) szakadatlanul az egyének hozzájárulásaitól függött. Mégis, másfelől, a tudományos vállalkozások egészének sikere mindig legalább ugyanennyire függött az egyéni eredmények számos külön­böző módon történő társadalmi integrációjától is, mint például tudósok hálózatának együttműködése, technológiai-instrumentális támogatás a mesterségek és az ipar részéről, a kritikai vizsgálódás (egy bizonyos pontig való) legitimációja, a tudományos tevékenységgel foglalkozó egyének anyagi támogatása. Nem meglepő módon a kiindulópont a társadalomban termelő egyén marad – még akkor is (vagy különösen akkor?), amikor információt termel.

Egy fontos kérdés, amely a kapitalista termelési viszonyok megha­ladásának perspektívája szempontjából perdöntő lehet: hogyan decent­ralizáljuk az információ termelését piac nélkül? Ebből a perspektívából szemlélve, annak, hogy az információt, mint például a számítógépes szoftvert, továbbra is áruként kezeljük, az egyik lényeges oka az, hogy Igy látjuk biztosítva a termelésére irányuló erőfeszítés önfinanszírozó jellegét. Ha ugyanis ezt a tevékenységet közköltségen finanszírozzuk, felmerül a kérdés: ki döntse el, hogy ki kaphat fejlesztési támogatást új szoftverek előállítására? Itt újra felüti rút fejét a központosított bürok­ratikus döntéshozatal réme. Más szavakkal: amennyiben egyelőre kép­telenek vagyunk meggyőző megoldást- kínálni arra a problémára, ho­gyan termeljük az információkat társadalmi szempontokra érzékeny új termelési viszonyok között, annyiban beleragadunk a mind kevésbé és kevésbé megfelelő kapitalista termelési viszonyokba.

Két modellt vethetünk fel kiindulópontként (de ennél nem többnek szánva) ennek a problémának az átgondolásához:

1. A történelmi folyamatként felfogott tudományos tevékenység mint lehetséges konceptuális modell. A tudomány decentralizált, amennyiben mindig is életeivé volt az egyéni kezdeményezés, és (a kutatási támo­gatással kapcsolatos politikai csatározások ellenére) még ma is az, de ez a decentralizáció mégsem az áruforma igénybevételével működött.

A tudományos tevékenység paradigmáját követve például a szoftver egy információs társadalomban előállítható lenne „szoftveregyete­mek”³⁰ hálózatának működése révén. Mint a kutatásban vezető szere­pet játszó amerikai egyetemek, egy „szoftveregyetem” is decentralizált formában egyesítené azokat az embereket, akik adott programozási feladatokra vállalkoznak, és akiknek az erőfeszítései új információk lét­rehozására irányulnak, melyeket azután elkezdenek oly széles körben terjeszteni, amennyire csak lehetséges, ahogyan ezt jelenleg is teszik a tudósok, részben a közjó, részben saját reputációjuk és társadalmi állásuk előmozdítása érdekében.

2. A decentralizált szövetkezetek gazdasága mint paradigma. Szá­mos lehetséges technikai formája van decentralizált kooperatív jellegű termelőegységek nem-piaci formában való koordinálásának programo­zás, tervezés és más hasonló módszerek igénybevételével. Ezek mind­egyike feltételezi azonban az anyagi megélhetésért folytatott keserves küzdelem kiküszöbölését, azaz egy olyan információs társadalmat, amely elég magas anyagi szinten ól ahhoz, hogy legtöbb tagja számára nemcsak a megélhetés gondjai, de a magasabb szintű fogyasztási elő­nyökhöz való hozzájutás kérdései is másodlagossá váljanak azon alap­vető törekvésük mellett, hogy valóban kielégítő, társadalmilag megbe­csült élettevékenységet találjanak maguknak. Az egyéniség képességei kiemelkedő szinten és kedvező társadalmi környezetben való kibonta­koztatásának görög eszménye éppoly érvényes célkitűzés marad a jövő szocialista információs társadalma számára, amennyire megvalósítha­tatlan az emberek nagy többsége számára a mi mai társadalmunkban.

A fenti két elképzelést abban a reményben vázoltam, hogy ezzel alkotó vita megindításához járulok hozzá. Ami a lehetséges jövőbeli termelési viszonyokkal kapcsolatosan leginkább aggodalomra ad okot, az nem az, hogy egyelőre nem tudjuk megmondani, milyenek lehetnének, hanem az, hogy a szocializmus jövőjével kapcsolatos gondolkodást a politikai és taktikai kérdések szintjére korlátozzuk – pontosan ez volt az, amitől Lukács György a leghatározottabban óvott³¹ -, ahelyett, hogy feladatunknak tekintenénk részleteiben és világtörténelmi kontextusában feltárni azt a konkrét anyagi alapot, amelyen egy újragondolt szocializmus, a neki megfelelő termelési viszonyokkal, felépülhet.

K) Konklúzió: elfogadható visszavonulási pozíció és kiindulópont a jövőre nézve

Ha visszavonulási pozíciónkat úgy határozzuk meg, mint egy részlege­sen privatizált francia/japán típusú rendszerre való átmenet álláspontját, azok, akik közülünk a szocializmus elkötelezettjei, közös politikai frontot alkothatnak mindazokkal, akik egy, a francia és japán tervezés elemeit tartalmazó, értelmes mértékben privatizált gazdaságot – nem pedig egy amerikai típusú, ideológiai indokokkal alátámasztott laissez-faire libera­lizmust – tekintenek kívánatos célnak.

Közép-Kelet-Európa és a világ számos más része számára Párizs még mindig rendelkezik a világ kulturális és szellemi központjának va­rázserejével; ez reményt ad arra, hogy a francia modell politikailag hi­telesnek bizonyul..

Hogy Japán a gazdasági fronton legyőzi az Egyesült Államokat, az egyre nyilvánvalóbb, az amerikai hadsereg mostani váratlan technikai és szervezeti sikerének ellenére is. Egyszersmind szögezzük le, hogy az amerikai hadsereg a leghatározottabban nem laissez-faire alapelvek szerint működik, hanem egyike a világ legnagyobb értékű tervezésnek alávetett aggregátumainak.

Így, figyelembe véve Franciaország és Japán presztízsét, számí­tásba véve azokat a kritikus nehézségeket, amelyekkel az ideológiai megfontolásokon alapuló laissez-faire gazdaságpolitika szembesül az Egyesült Államokban, Lengyelországban és legutóbb Németországban is, tekintetbe véve végül az Egyesült Államok gazdasága egyetlen ter­vezett és az információ korának fogalmai szerint magasan fejlett szek­torának, nevezetesen a hadigazdasági szektornak sikerességét, a fran­cia és japán tervezés vonásaival rendelkező gazdasági rendszerre való átmenet vonzóerejének objektíve nagyon jelentősnek kell lennie Közép-Kelet- és Kelet-Európában.

Pontosabban inkább az lehetne, ha Európának ez a része nem csömörlött volna meg mindenfajta tervezéstől, és ha nem úgy tekintene az Egyesült Államokra, mint a Szovjetunióval való ideológiai konfrontá­ció győztesére. Az USA-nak eme győztesként való felfogását persze újból megerősítették az iraki események. Ebből a távolságból nehéz látni, hogy az Egyesült Államoknak az információ korával összhangban lévő katonai technológiája nem egykönnyen vihető át a civil termelés területére, s innen az sem könnyen látható be, milyen gyorsan vezet majd el az Egyesült Államok laissez-faire politikája a totális gazdasági vereséghez a Japán tudatosan megtervezett pénzügyi és ipari fejlődé­sével való konfrontációban.³²

Ahhoz, hogy ezekre a konklúziókra jussunk, nem szükséges szo­cialista nézőpontból szemlélni a világot. E konklúziók nem kis részét osztják a világgazdasági helyzet legkülönbözőbb USA-beli megfigyelői, akik közül egyesek a vezető amerikai egyetemeken működő „business school”-okhoz tartoznak, s így a legmerészebb fantáziával sem tekint­hetők baloldaliaknak, de akiket komolyan foglalkoztat az Egyesült Álla­mok helyzete a világgazdaságban. A világhelyzet egyre több jól infor­mált, elmélyült és megfontoltan objektív megfigyelője – aki maga egyéb­ként nem osztja a szocialista felfogást – a kelet-közép- és kelet-európai régió gazdasági problémáira minden valószínűség szerint a francia, il­letve japán típusú, irányított, a kormányzat által erőteljesen támogatott és koordinált, de nem bürokratikusán megtervezett ipari és technológiai fejlődés kategóriáiban fogja keresni a megoldást. Az ilyen politikai erők számára maga ez a gazdasági modell lesz a végcél. Ezzel szemben mindazok számára, akik a szocializmus – eszmei és gyakorlati – re­konstrukciójára törekednek, ugyanez megfelelő visszavonulási támasz­pont, s egyben egy jövőbeni újrakezdés lehetséges kiindulópontja lesz.

E felfogásbeli eltérés ellenére megvan a remény egy olyan sikeres po­litikai szövetségre ezek között az erők között, amely a közvetlen priva­tizálást és a kormányzat újjászervezését célzó döntésekre, valamint minden valószínűség szerint a középtávú jövőre nézve is áthidalja ezt a különbséget.

Ezen túlmenően mindaddig nem számíthatunk arra, hogy újra fel­építhetünk egy szocialista társadalmat, amíg nem jutunk el az ehhez szükséges intellektuális újrakezdéshez – ennek a vállalkozásnak során pedig szembesülnünk kell a globális információs társadalom korának megfelelő, teljesen új termelési viszonyok kérdésével, meg kell vitat­nunk, és legalább ideiglenes megoldást kell találnunk rá.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 A zárójelben szereplő nagybetűk a szöveg alfejezeteire utalnak.

2 Ebben a részben nagymértékben felhasználjuk a McAdams, Vietorisz és mások munkájából vett anyagot (1988c).

3 A tőke I. köt. New York, Vintage Books, Random House, (1977), 13. fejezet: Gépi berendezés és nagyipar (pp. 494-449.) (MEM 23. 346 skk.)

4 Úgyszintén jelentősen hozzájárultak a kérdés kutatásához: Dunn (1970) Engelbrecht (1985, 1986a. 1987b); Jonscher (1981, 1983, 1984), Karunaratne (1984. 1986); Komacuizaki és Tanimicu (1983) Morris-Suzuki (1984, 1986); az OECD (1981); Porat (1977); és Rubin és Huber (1986).

5 Jonscher (1983) p. 19. 2. ábra; az 1978-as átlag és következtetés az 1990-es valószínű adatokra. A jelen cikkben Jonscher összes adatait kerekítettük.

6 Durlac és mások (1987).

7 William J. Broad „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast” New York Times, 1988. április 5. pp. CI, 6.

8 Cohen és Zysman 1988. p. 1111.

9 Perlman (1987) p. 23.

10 A szakmai képzés hosszú távú fejlődését bőségesen tárgyalja Jánossy (1963).

11 Perlman (1987) p. ES-1.

12 Az oktatási és kutatási komputerhálózatokkal összekapcsolódó tevékenységek széles körét nemrégiben dokumentálták McAdams. Vietorisz és mások (1987, 1988a. 1988b, 1988c). Az új technológiák és szervezeti formák gyorsan növekvő hatását az egyetem előtti oktatásra Perlman tekintette át (1987). Végezetül a hálózatfelhasználó közösségek kialakulását – különös tekintettel a Usenet hálózatra – Durlak és mások elemezték (1987).

13 DenicoH, 1981, p. 374.

14 Ez a következtetés világosan kiderül agy, a moziipar vertikális dezintegrálódásának térbeli következményeivel foglakozó elemzésből, lásd: Christopherson és Slorper (1986), pp. 316-318.

15 McAdams, Vietorisz és mások (1986b), IV. köt.

16 Porus Olpadwala folyamatban lévő kutatásai a Cornell Egyetemen (szóbeli közlés).

17 A japán tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd: Johnson (1982), Mohan (1984), Pempel (197B), Pretowitz (1988).

18 A francia tervezésről és gazdaságpolitikáról lásd Hayward (1986), Czerny és Schain (1985), Zysman (1978), Cohen (1986), a Minitel rendszerről lásd: Marchan (1987), Bazin és Doré (1986) és a Listel címtárat.

19 Lásd: Cohen és Zysman (1988), az Egyesült Államok Kongresszusának Technológiafelmérő Hivatala; az Egyesült Államok elnöke által kijelölt bizottság az ipari versenyképességről (1985), Reich (1983).

20 Cohen és Zysman (1988), p. 1113. Idézet Jaikumartól (1986). (pp. 10. és 69.)

21 Prestowitz (1988), Reich (1983).

22 McAdams (1991), vázlat.

23 J. Gould (1966).

24 A Pöhl-idézet és a bizonyító anyag forrása: Der Spiegel 1991. március 25., 18-20. Az április közepén érvényes munkanélküliség-előrejelzést lásd ugyanott. A Lambsdorff-hivatkozás forrása: Deutschland Nachrichten, 1991. március 22.

25 Ezt részletesen bemutatja egy, a Harward Business Reviewban megjelent, „Hogyan vált a Motorola 7 millió dolláros képzési költségvetése évi 120 millió dolláros oktatási beruházássá” című cikk. Lásd: Wiggenhorn (1990. július-augusztus) pp. 71-83.

26 Johnson (1982).

27 Vietorisz (1983).

28 McAdams és Vietorisz (1988c).

29 Marx, Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. pp. 704-705. (MEM 467II. p. 168.)

30 Ezt az elképzelést Alan K. McAdams javasolta (Cornell Egyetem).

31 Lukács, Demokratisierung heute und morgen (1985).

32 Az USA gazdasági erejének teljes körű értékeléséről vő. Krugman (1990).

Hivatkozott irodalom

Arrow, K., The Economics of Information. In The Computer Age: A Twenty-Year View, edited by M. Dertouzoa and J. Moses, MIT Press, 1st ed., 1979; 3rd ed., 1980.

Bazin, Dorothea, and Doré, Dominique, L 'informatex: Guide du Minitel dans l'entreprise, Paris, Hommes et Techniques, 1986.

Broad, William J., „Science and Technology: The Gap is Shrinking Fast”. New York Times, April 5. 1988. pp. C1.6.

Businnes Week, “The Hollow Corporation: The Decline of Manufacturing Threatens the Entire U.S. Economy”, March 3,1986.

Caissey, G. A., “Skills for the Information Age”, Education Digest (condensed from Educational Horizons), Feb. 90. p. 51.

Cerny, P. G.,and Schain, M. A., eds., Socialism, the State, and Public Policy in France, New York, Methuen, 1985.

Christopherson, S., and Storper, M., “The city as studio, the world as back lot: The impact of vertical disintegration on the location of the motion picture industry”, Environment and Planning D: Society and Space, 1986, Vol. 4, 305-320.

Cohen, S. S., Modem Capitalist Planning: The French Model, London, Weidenfeld and Nicolson, 1969.

Cohen, S. and Zysman, J., “Manufacturing Innovation and American Industrial Competitiveness”, Science, 4 March 1988, pp. 1110-1115.

Denicoff, M., “Sophisticated Software: The Road to Science and Utopia”, in The Computer Age: A Twenty Year View”, edited by M. Dertozuos and J. Moses, MIT Press, 1st ed.,1979:3rd., 1980. pp. 367-391.

Dunn. Edgar S., The Information Utility and the Idea of the Public Data Bank, in The Information Utility and 'Social' Choice, AFIPS Press, 1970. pp. 103-122.

Durlak, Jerome, O'Brian, Rory, and Yigit, Ozan, .USENET: an Examination of the Social and Political Process of a Cooperative Computer Communications Network under the Stress of Rapid Growth”, Usenet, “news.misc” article 1104 (1987), dokumentumtár.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, „An Exposition of the Information Sector Approach with Special Refe­rence to Australia, Prometheus, 3,1985, 370-386.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, “From Newly Industrialising to Newly normalising Country: The Primary Information Sector of the Republic of Korea 1975-1980”. Information Economics and Policy, 2, 1986.169-194. North-Holland.

Engelbrecht, Hans-Jurgen, .The Japanese Information Economy: Its Quantification and Analysis In a Macroeconomic Framework, with Comparisons to the U.S.”. Information Economics and Policy, 2. 1986, 277-306. North-Holland.

Gould, Jay, The Technical Elite, New York, A. M. Kelly, 1986.

Hayward.J.E.S., The Stale and the Market Economy: Industrial Patriotism and Economic Planning in France, New York, New York University Press, 1986.

Jaikumar, „Postindustrial manufacturing”, Harvard Business Review, 64. (1986).

Johnson, Chalmers, MITI and the Japanese Miracle: The Growth of Industrial Policy, 1925-1975, Stanford, CA, Stanford University Press, 1982.

Jánossy Ferenc, A gazdasági fejlődés trendvonala ás a helyreállítási periódusok, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1963.

Joncher, Charles, „The Economic Role of Telecommunications”, in Telecommunications and Productivity. M. Moss, ed., Addison-Wesley Publishing Company, Boston, Mass., 1981. Joncher, Charles, „Information Resources and Economic Productivity”, Information Economics and Policy, 1.1983. North-Holland.

Joncher, Charles, “Productive and Growth of the Information Economy”, Communication and Information Economics, M. Jussawalla and H. Ebenfield, ed., North-Holland. Karunaratne, N., “Planning for the Australian Information Economy”, Information Economics and Policy, A. 1984, 345-367, North-Holland.

Karunaratne, N., „ Analytics of Information and Empirics of the Information Economy”, The Informa­tion Society, Vol. 4., Number 4,1986.

Komatsuzaki, S., Tanimitsu, T., “Japan's Information Industry: A structural Analysis”, Economic Eve, March 1983.

Krugman, Paul, The Age of Diminished Expectations: U.S. Economic Policy in the 1990s, Cambridge, M. I. T. Press, 1990.

Lindsay, Q. W., „Organizing Research in an Information Society”, Society, Sep-Oct. 1990.p. 63.

Listel. Repertoire des services Teletel Paris, triennial edition.

Lukács, Georg, Demokratisierung heute und morgen, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.

Machlup, Fritz, The Production and Distribution of Knowledge in the United States, Princeton University Press, 1962.

Machlup, Fritz, Knowledge: its Creation, Distribution, and Economic Significance, Princeton Uni­versity Press, 1980.

Marchand, Marie, Lesparadis informationels du Minitelau services de communication du futur, Paris, Massond, 1987.

McAdams, A. K., HDTV in the Information Age: The Role of Government in the U.S. and Japan, Conference paper, Third International Conference on Japanese Information in Science, Techno­logy, and Commerce, Institut de reformation Scientifique et Technique, Nancy, 14-18 May, 1991 (sajtó alatt).

McAdams, A. K., Vietorisz. Thomas, et al” NYSERNET–Final Report: Market and Economic Impact Study, New York State Educational and Research Network, October, 1987. McAdams, A. K., Vietorisz Thomas, et al. NYSERNET – Second Report: Lessons from Four Networks, New York State Educational and Research Network, 1988a.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas et al., NYSERNET – Report III. Vol. I: The supercomputing Community; Vol. II: The Biomedical Community; Vol. lll:Education:K-12; Vol. IV. Industrial Clienls. New York State Educational and Research Network, 1988b.

McAdams, A. K., Vietorisz, Thomas, et al, .Educational Benefits and Public Support of a National Education and Research Network”, Educom Bulletin, Vol. 23. No. 2/3. Summer/Fall 1988c, 63-71.

Marx, Karl. Grundrisse, Baltimore, Penguin Books, 1973. (MEM. 46.)

Mohan, Krishna, Japanese Steel and Iowa Beef: An Inquiry into Competitiveness, Conference on International Competitiveness, Fairfield University, June 8,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, “Robots and Capitalism”, New Left Review, 147,1984.

Morris-Suzuki, Tessa, „The Challenge of Computers”, New Left Review, 160, 1986.

Moss, M., ed., Telecommunications and Productivity, Addison-Wesley, Boston, Mass, 1981.

OECD, Information Activities, Electronics and Telecommunications Technologies, Vol. I: Impact on Employment, Growth and Trade, Paris, 1981.

Pempel, T. J., .Japanese Foreign Economic Policy: The Domestic Bases for International Behavior”, 2 Ch. 5 in Katzenslein, P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 1978.

Porat, M. U., The Information Economy: Definition and Measurement. OT Special Publication 2 77-12(1); U.S. Department of Commerce, Office of Telecommunications, May 1977.

Prestowitz, Clyde, Trading Places: How we Allowed Japan to Take the Lead, New York, Basic Books, 1988.

Reich, Robert, The Next American Frontier, New York, Penguin, 1984.

Rubin, M., Huber, M. The Knowledge Industry in the United States 1960-1980 Princeton University Press, 19B6.

Salvaggio, J. L., The Information Society: Economic, Social, and Structural Issues, rev. Lara Overtrup, Journal of Communication. Spring 1990. p. 173.

Shumate P. W. jr., and Winstein, S. B., .On the Cutting Edge of Tomorrow's Technology”, USA Today, Sep. 89, p. 30.

Spiegel, .Von Kohl hintergangen, March 25,1991,18-20.

U. S. Congress, Office of Technology Assessment, U.S. Industrial Competitiveness: A Comparison of Steel, Electronics, and Automobiles.

U.S. President's Commission on Industrial Competitiveness, Global Competition: The New Reality, January, 1985.

Vietorisz, Thomas, Planning Methodology, Athens, Center (or Economic Planning and Research (KEPE), April. 1983.

Wiggenhorn, William, “Motorola U: When Training Becomes an Education”, Harvard Business Review, July-August 1990. 71-83.

Zyeman, John, “The French State in the International Economy”, Ch. 8. In Katzenstein. P. J., ed., Between Power and Plenty: Foreign Economic Policies of Advanced Industrial States, Madison, Wisconsin, University of Wisconsin Press, 197B.

Az alábbiakban a modernitás egy elméletének alapvonalait sze­retném itt kifejteni, amely legutóbbi könyvem témája.¹

Tézisem az, hogy a marxizmust egy szélesebb elméleti keretbe, a modernitás általános elméletébe kell integrálni,² egy „metamarxizmusba” (szemben a „posztmarxizmussal”).

Ez az általános elmélet az eklekticizmust elkerülve kapcsol­ná össze a marxizmus és a politikai liberalizmus elemeit, meg­mutatva a kettő közötti rokonságot. Meg kívánja őrizni a mar­xizmus elemzési és kritikai lehetőségeit valamint programjának radikalizmusát, de a marxizmustól eltérően magába foglalna egy politikai filozófiát is.

Ennek az elméletnek lehetővé kellene tennie annak megér­tését, hogy mi módon alkotnak a kapitalista és az etatista tár­sadalmak egyetlen, egységes modern világot, és hogy jóllehet modernek, mégis miért nem mondhatóak az etatista társadal­mak „kapitalistának”. Másrészt ez az elmélet egyidejűleg lehe­tővé tenné azt is, hogy felvessük a leglényegibb normatív kér­dést, a szocializmus kérdését (ezt a modern világot egy egy­séges egésznek véve).

Marxból kiindulva

Marx megsejtette ezt a problémát. A tőke első fejezetében leírja a tőkés viszonyok legáltalánosabb keretét: a piaci viszonyok rendszerét. Először nagyon tökéletlen módon fejti ki ezt „áru és pénzelmélet” formájában, mint a csere elméletét. Egymást kö­vető írásaiban, a Grundrissétől A tőkéig az általában vett piaci rendszerek elméletének (mint a csere és a termelés a kapitalista gazdasági társadalom „legabsztraktabb” szintjét alkotó rend­szerei elméletének) egy megfelelőbb kifejtése felé halad. Ha Marx megvalósította volna ezt a feladatot, általános elméletébe bele­foglalta volna az általában vett verseny összes kategóriáit is.

De a piac általános „marxi” elméletét ki kell egészíteni a következőkkel. Nincs piaci viszonyrendszer, ha nincs olyan köz­ponti akarat és hatalom, amely biztosítja ennek a viszonyrend­szernek a működését, kezdve azzal, hogy gondoskodik róla, hogy mindenki visszafizesse az adósságát. Ám ez a központi hatalom akarhat egyúttal valami mást is e funkciók ellátásán kívül – például megszervezni a társadalmat, privilegizálni egye­seket, vagy tervezni a gazdasági életet. A marxi írásokból egy ezen az absztrakciós szinten megfogalmazott államelmélet nyil­vánvalóan hiányzik.

Milyen típusú központi hatalmat követel meg a piac? Ha feltételezzük, hogy egy piaci kapcsolat szerződéses viszonyt jelent az egyének között, és hogy ennek a viszonynak a logikája egyben az egész társadalom működési logikája, ebből az kö­vetkezik, hogy a központi akaratnak szintén szerződésen kell alapulnia. Erre a pontra még visszatérek. De, ha én szerződöm, B-vel, akkor szerződhetem C-vel, és E-vel is. Így az individuu­mok között és a központi hatalmat konstituáló (társadalmi) szer­ződések között van egy harmadik szerződés jellegű terminus is: a társulás. Bizonyos emberek szerződnek más emberekkel, általában azért, hogy közös erőre tegyenek szert, és különösen azért, hogy ellenőrizzók a központi hatalmat.

Ez az első lépés abba az irányba, hogy megalkossuk a modernitás egy általános, vagy „meta”-struktúrájának fogalmát.

A modernitás antinómiája

A modern világnak ez az általános strukturális formája antinómikus abban az értelemben, hogy a központi szerződés korlá­tozza az individuumok közötti szerződéseket, és megfordítva. Például a közakarat eldöntheti, hogy a föld mélyét stb. kollektív módon kell kiaknázni, vagy hogy a béreknek legyen egy mini­mális szintje stb. De dönthet a közakarat az ellentétes irányban is, vagy korlátok kényszeríthetők reá.

Ennek az antinómiának két radikális elméleti megoldása született. A liberalizmus formálisan elfogadta a politikai társa­dalmi szerződést, megőrizve a gazdaságot mint olyan szférát, ahol a „természetes” egyének közötti piaci viszony uralkodik; ez a piaci viszonyok „természeti viszonyok” rangjára emelése. A másik oldalon az etatizmus (a történelmileg létező kommu­nizmus) természetivé tette a tervezést, azaz egy szerződésen alapuló közös rendet, az ideális társadalom természeteként. A probléma a liberalizmussal az, hogy egy igazi liberális értelem­ben vett közakarat valami mást is akarhat, mint piaci viszonyo­kat. A probléma a kommunizmussal az, hogy a kollektív akarat akarhatja a piaci viszonyok kialakítását is.

Ez az antinómia nem csak egy specifikusan modern általá­nos társadalmi ellentmondást eredményez, hanem egyben a modern osztálytársadalmi rendszert is. Hogy ezt az összefüg­gést meg tudjuk ragadni, először látnunk kell, milyen értelemben egyszersmind uralmi viszony is a szerződésnek ez a modern viszonya.

Szerződéses/uralmi viszonyok

Két tézist kívánok összekapcsolni.

Az első: a modernitást azzal is definiálhatjuk, hogy a szer­ződéses viszonyra utalunk. A „modernitás” az emberiség tör­ténelmének egy olyan korszaka, amelyben bármilyen nem szerződéses jellegű, azaz bármilyen, nem a kölcsönös egyetértés végső alapelvére épülő viszony elveszti legitimi­tását. Más szavakkal, amelyben nem veszünk tudomást töb­bé semmiféle feltételezett természeti állapotkülönbségről az emberek között (és ez lassan alakul ki az európai középkor­ban, ahogyan a feudalizmus homlokzata mögött a piaci viszo­nyok teret hódítanak). Ennek a szerződéseken alapuló viszony­nak a fent említett hármas struktúrája van: egyének közötti, köz­ponti és társulásos jellegű szerződés.

Másodszor, ez a szerződéses viszony kombinálódik az uralommal. Az egyének közötti szerződéses viszony egyen­lőtlen. Szerződéses jellegű, amennyiben közvetlenül nem ve­szi igénybe az erőszakot, és amennyiben nem hivatkozik sem­miféle természettől adott különböző jogállásra a két személy között. De olyan egyének (vagy társulások) között kerül rá sor, akiknek a hatalma – különösen aszerint, hogy a természet mi­lyen részét sajátították el – különböző. Ez a körülmény nem szerződéses jellegű szituációkat szül: valaki nem választja a piacon betöltött helyének az elvesztését, hanem kiszorítják, de találnia kell egy másik „szerződéses” jellegű helyet a piacon. Továbbmenve, a szerződéses viselkedés magába foglalja a szerződés visszavonásának fenyegetését. Mindegyik fél azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja a szerződést, ha a másik fél nem teljesíti az ő feltételeit. És az a partner, akinek nincs tulajdona, vagy minden tulajdonától megfosztották, úgy éli meg ezt az úgynevezett szerződéses viszonyt, mint a leg­tisztább erőszakot.

A társulásos viszony azokat kapcsolja össze, akik hajlanak rá, hogy szövetségre lépjenek saját érdekeik másokéival szem­beni érvényesítése céljából, különösen a központi hatalom el­lenőrzése révén. A központi hatalmi viszony (az államot létre­hozó szerződés) tehát egyszerre az a viszony, amelyben a leg­erősebb társulás képes lesz akaratát másokra rákényszeríteni, és egyben az, amelyben a népesség, mint egész, akaratát egy szerződéssel legitimált hatalomra bízhatja, amelyben a szerző­désre irányuló igény alapot és garanciát keres.

A modernitás tehát e három aspektusában egy szerző­déses-uralmi viszony. Ahogyan Marx megfogalmazza, olyan viszony, amelyben az uralom és a kizsákmányolás a sza­badságon és az egyenlőségen alapszik.

Hátravan, hogy megmutassuk, hogyan lesz ez a szerződé­ses-uralmi metastruktúra a modern osztálystruktúra alapelve.

A két modern osztály-alapelv

Térjünk át a metastruktúráról a struktúrára (ahogyan A tőkében Marx is a piaci viszonyok elemzésétől továbblép a specifikusan kapitalista viszonyok elemzéséhez [A tőke első könyve első fejezetétől a harmadikhoz]). Vagy – analogikusabb módon ki­fejezve – érkezzünk meg az úgynevezett „termelési módok” szintjére.

Itt már látható, hogy a modernitás az osztálytársadalom ket­tős alapelvét foglalja magába. A kapitalizmus a termelőeszkö­zök tulajdonosainak társulásához az egyének közötti szerződé­ses viszony továbbfejlődéseként kapcsolódik, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvásárolják a munkaerőt, így a sza­badság bázisán létrehozva a kizsákmányolás és az uralom vi­szonyait. Az etatizmus a központi hatalom (mint politikai, gaz­dasági, ideológiai centrum) irányítóinak társulásához kapcsoló­dik, amellyel ezek az irányítók folyamatos kiváltságos, uralkodó helyzetet biztosíthatnak maguknak.

Az első típusú (liberális) társadalomban a központi szer­ződéses viszony hatáskörét elvileg a minimumra korlátoz­zák, mivel kitiltják a gazdasági szférából. A második típusú (etatista) társadalomban hivatalosan maximális szerephez juttatják, mivel az egyének közötti szerződés helyettesítő­jének tételezik fel. Ezek az osztálytársadalmi rendszer szélső típusai a modern világban. Közöttük számos közbülső réteget találunk.

A kapitalista társadalom természetesen maga is egy „állami” társadalom, még ha van is egy arra irányuló tendencia, hogy elleplezzék ezt a tényt. Az uralkodó osztály, érdekeinek meg­felelően, megszervezi a piac uralmát s ugyanakkor ennek az uralomnak a manipulálását. De ez sohasem válik teljessé, mert jelen van a modernitásnak egy dinamizmusa, az instabilitás, a dialektikus körforgás elve.

A modernitás dialektikája

Kísérletet teszek arra, hogy megszabaduljak attól a lineáris idő­szemlélettől, amelyet a haladás filozófiájától és annak a szo­cialista mozgalmon belüli újjáélesztésétől örököltünk. Különösen szeretném elkerülni az olyan fogalomsorok használatát, mint „feudalizmus­-kapitalizmus­-szocializmus” vagy „piac előtti­-piaci­-piac utáni társadalom”.

Rehabilitálni szeretném a ciklikus gondolkodást, mint a tör­ténelemben való cselekvéshez szükséges gondolkodás propedeutikáját. (Megemlíteném itt azt a tényt, hogy a „piac utáni” ugyanakkor alakul ki, amikor a piac: a korporációk, mint a piaci viszonyok „megszervezői” jó példák erre. De most itt meta-, illetve strukturális, nem pedig történelmi kérdésekkel kívánok foglalkozni.)

Induljunk ki a klasszikus kapitalista szituációból. A bérmun­kások nemcsak a bérekért harcolnak, hanem egyben a központi hatalom feletti ellenőrzésért is, hogy elérhessék először azt, hogy viszonyuk a kapitalistához kevésbé kereskedelmi jellegű, inkább egy társadalmi szerződés által közvetített legyen; majd fokozatosan azt is, hogy maga a termelés is egy központilag, megállapodások által közvetített folyamattá váljék. Eredmény­ként a tőke kisajátítását és egy feltehetően demokratikus etatizmus bevezetését várhatjuk.

A szerződéses jellegű központosítás a központi hatalom irá­nyítói által gyakorolt hatalomhoz vezet, akik uralkodó pozíció­jukban fokozatosan társulnak egymással, egy új uralkodó osz­tályt képezve. De ez a folyamat is megteremti saját sírásóit. Az ellentmondás addig a pontig fejlődik, ahol a bérből élők tömege fellázad, és követeli az egyéni kezdeményezéshez való jogát. És így tovább. Forradalmi fordulat. Az egyéni kezdeményezés megjelenik a külföldi tőke formájában. Gyorsan kialakul egy új kapitalista osztály. Új szakszervezetek sora, új baloldal jön létre, igényt tartva a központi hatalom feletti ellenőrzésre.

Amint láthatjuk, a modernitásnak ezt a dialektikus terét az általam a szerződés és az uralom terminusaiban leirt három­elemű metastrukturális mátrix és a benne kialakuló poláris struk­túrák (osztálystruktúrák) közötti viszony határozza meg.

Kapitalizmus

Egy metastrukturális megközelítés nem pótolhatja a strukturális megközelítést. Ehhez ragaszkodnom kell: én nem azt javaslom, hogy a kapitalizmus egy szerződésközpontú megközelítése vált­sa fel a kizsákmányolás fogalmát középpontba állító megköze­lítést. A modernitás elmélete nem töltheti be a kapitalizmus el­méletének helyét. Csak azt az általános keretet adhatja meg, amelyen belül az utóbbit megérthetjük és értékelhetjük.

Marx azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munkaerő áru. Ez az állítás igaz egy nagyon fontos értelemben: a munkaerő értékének fogalma teszi lehetővé, hogy meghatározzuk a ki­zsákmányolás fogalmát (a munkaérték­-elmélettől az értéktöbb­let-elméletig vezető logikai összefüggés, jóllehet nem könnyű alkalmazni a tulajdonképpeni magva a kapitalizmus marxi el­méletének – lásd a könyvemben kifejtett újraértelmezését).

De egy másik értelemben a munkaerő mint áru fogalma csak metaforikus. Mert ez az úgynevezett „áru” nem teljesen a tőke eszköze. A munkaerő csak egy potenciális szolidaritás, egy potenciális „társulás” formájában létezik. És ez a tény kor­látozza a kapitalizmus hatalmát, nemcsak a béreket, de a mun­kaerő felhasználását, magának a termelésnek az irányítását illetően is. Korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát. Ve­gyük észre, hogy ezt az összefüggést megemlítve csak tovább­fejlesztettem a marxi axiómát, amely szerint a bérmunkás „sza­badon”, egyénileg szerződik egy kapitalistával, de mindig az (informális vagy szervezett) társulások formájában, amelyek (expliciten vagy sem, de) arra törekszenek, hogy befolyást gya­koroljanak a központi hatalomra. Ez az oka annak, hogy a bér­munkási viszony dinamikus, forradalmi, globális társadalmi vi­szonyként jellemezhető.

Két konkrét ponton szeretném, ha nem értenének félre.

Először is, amikor a szerződés fogalmának elemzéséből in­dulok ki, akkor nem kívánom tagadni azt a tényt, hogy a kapi­talista társadalmak egyszersmind a lehető legnagyobb mértékű erőszak színhelyei is. Most nem tudom kifejteni ezt a kérdést, csak egyszerűen aláhúznám, hogy a különbség ezek között a társadalmak és a korábbiak között az, hogy e társadalmakban az erőszak és a hatalom egy szerződésre való hivatkozás alap­ján, egy expliciten állított demokratikus alapon jön létre. Ezen az alapon a hatalomnak (ós gyakran az erőszaknak) egy addig példátlan méretű koncentrációja válik lehetségessé. De ugyan­ennek az alapnak a természetében benne rejlik ennek az óriási hatalomnak a törékenysége is.

Másodszor: az általam alkalmazott megközelítés rokonság­ba hozható a „világkapitalizmus” iskolájának (l. Wallerstein) az álláspontjával. A nemzetállam területe az, ahol ez az uralmi-szerződéses viszony valamiképpen uralkodik. De a szerződés klasszikus elmélete már megmutatta a maga határait: az álla­mokról mint olyanokról egymáshoz való kölcsönös viszonyukat tekintve azt mondja, hogy megmaradnak a „természetes” álla­potban. Így a modernitás elmélete, a szerződés ezen fogalmá­nak vonatkozásában, elvezet azoknak a viszonyoknak a tanul­mányozásához, amelyek sokkal inkább uralmi, mint szerződé­ses jellegűek; különösen vonatkozik ez a centrum és a periféria közötti viszonyra. Ebben az értelemben mindez felveti egy vi­lágállam kérdését is. És nem pusztán úgy, mint normatív kér­désfeltevést. Mert a kapitalizmus csak úgy létezhet, mint egy gazdasági világ, „économie-monde” (Braudel), mint államok so­kaságának a rendszere és a világpiac kifejlődése, amely hosszú távon lerombolja ezt a pluralitást, éppen ezért megteremti az emberiség valamiképpen egyesített akaratának, a legitim erő­szak monopóliumának, egy bolygóméretű szerződésességnek a feltételeit.

Az etatizmus (a történelmi kommunizmus)

A kommunista államok kérdését hasonló metastrukturális termi­nusokban kell megközelítenünk. Három pontot fogok említeni.

Meghatározhatjuk őket úgy, mint kapitalista államokat, mint „a kapitalizmus egy másik formáját”, mivel nem a piaci racio­nalitáson (és az egyének közötti szerződéses-uralmi viszony kialakulásán) alapulnak, hanem a modem társadalomszervezés másik fő alapelvén, a központi tervezésen. Ennek eredménye­ként a termelékenység és a termelékenység-hiány a klasszikus kapitalizmustól igen különböző formáit, a „civilizáció” (iskolázta­tás, urbanizáció, egészségügy, egyéni életpályák stb.) egy na­gyon eltérő típusát figyelhetjük meg bennük. De ez a társadalom „modern” abban az értelemben, ahogyan én értem ezt a fogal­mat (lásd alább).

Az etatista társadalom a másik modern osztálytársadalmi alapelven nyugszik. Mert, ha teljesen megszüntetjük a piacot, akkor az, ami a modernitás antinómiájának alapelveként meg­marad, szükségszerűen a „totális”³ tervezés, amely piramis­szerű hierarchiaként szerveződik. Ez a szervezet, jóllehet elvi­leg nem elképzelhetetlen, hogy a társadalom valamiféle demok­ratikus kontrollt gyakoroljon fölötte, mindazonáltal hajlik rá, hogy . szakadást hozzon létre azok között, akik gyakorolják a hatalmat és akik nem, azok között, akik inkább vezetők és akik inkább ve­zetettek. Általában egyfajta társulás alakul ki a vezetők között. Az egyetlen Párt távolról sem történelmileg véletlen képződ­mény, hanem a totális tervezésnek funkcionálisan megfelelő tár­sulás. Ez biztosítja a szükséges ideológiai egységet, az egyéni előrejutást és az osztályközi konszenzus feletti kontrollt. Ez a társulás – egyetlen lóvén – hajlamos rá, hogy „átfedésbe” ke­rüljön az állam (elvileg) szerződéses jellegű rendszerével,⁴ le­rombolva így a jogállamot”, azaz a szerződésen alapuló államot.

De sohasem képes teljesen lerombolni. Mert ez az állam egy modern állam, amely a társadalmi szerződésre való hivat­kozáson alapul, azaz egy formailag demokratikus alkotmányon. Ez a hivatkozás egy erősen koncentrált hatalom kiépülésé­nek alapja, egy olyan hatalomé, amely kész arra, hogy erő­szakba (tömeges elnyomásba) forduljon át. Ugyanakkor azonban egyszersmind az ennek ellentmondó elv is ebben a társadalomban, amely strukturálisan magába foglalja a bérmunkát, mégpedig nem egyszerűen mint „munkaerőpi­acot” (mint az egyik piacot a többi között), hanem mint egy szabad egyének közötti viszonyulást, amely nélkül a köz­ponti hatalomra vonatkozó szerződés nem lenne elképzel­hető, és amely szükségszerűen az önigazgatásra „hívja fel” a munkásokat, mivel a közéletről és különösen a gazdasági tevékenységről a rendszer feltételezi, hogy mindenkinek az ügye. A szabad participáció eme szükségszerűen felmerülő elve nem formálisabb, mint a „polgári szabadság” elve a kapitalista vállalatoknál: ugyanaz a fajta dinamizáló hatása van azáltal, hogy felkelti a valódi szabadságra való törek­vést. Azok a társadalmak, amelyeknek Ilyen a belső struk­túrájuk, éppen ezért nem gondolhatok el mozdulatlanként; és amikor bizonyos anyagi és környezeti feltételek hatására megváltoznak, az okok nem kizárólag rajtuk kívül, más rendszerek felismerni vélt magasabbrendűségében találha­tók meg.

A modernitástól a szocializmusig

Hátravan még, hogy megmutassuk, ezen az elméleti alapon hogyan fejthető ki a szocializmus eszméje? A szocializmusé, tehát azé a valamié, aminek lennie kellene, az igazságosság világáé, a jobb világé, amelyet akarunk.

Egy Marx és a liberálisok számára közös pontból indultam ki, úgy határozva meg a modern viszonyokat, mint amelyek vég­ső soron szabadnak, szerződésesnek tételezik magukat. Meg­mutattam – Marxot követve -, hogyan fejlődnek a szerződéses viszonyok kapitalista viszonyokká, majd – túlmenve Marxon – azt is, hogyan fejlődnek etatizmussá. Az elméletnek ez a kiter­jesztése evidens, ha – ahogyan ón tettem az előbbiekben – a szerződés fogalmát a maga három dimenziójában (egyének kö­zötti, társulásos jellegű és központi-társadalmi) fejtjük ki, és ki­mutatjuk lényegi kapcsolatát az uralommal.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ugyanezen a para­digmán, e paradigma egységén belül maradva, de az (állítólag „hegeliánus”) zűrzavart elkerülve fogjuk fel a társadalmi „van” és „legyen”, az analitikus és a normatív szféra, a magyarázat és a megértés kérdéseit.

Ebből a szempontból tekintve az (igazi) szocializmus programja szükségképpen egy, az uralomtól mentes szer­ződéses viszony, egy szabad és egyenlő emberi lények kö­zötti, valóban szabad és egyenlő viszony programja. Ez nem lehet egy másik általános társadalmi forma, egy másik vi­lág, ahogy Marx kifejezte: egy piac utáni világ felfedezésének programja. De ugyanakkor úgy sem határozható meg, mint egy igazságos demokratikus piaci társadalom, „piaci szocializmus”. Ha a modernitásnak az a sémája, amelyet javasoltam, helyes, akkor a szocialista forradalmat ebben a világban kell megva­lósítani, amelynek két általános dimenziója a piac és a tervezés, amelyek a poláris (egyének közötti és központi hatalmi jellegű) szerződéses és szervezési lehetőségekhez kapcsolódnak, ezek ugyanis egyszerre alapelvei az (osztály)uralomnak és az eman­cipációnak.

Mint a modern metastruktúrában antinomikusan összekap­csolódó és kereszteződő elveket, a tervezést és a piacot nem tekinthetjük (természetes vagy ideális) társadalmi törvények­nek, a gazdaság illetve a politika törvényeinek, azaz nem fog­hatjuk fel őket „közvetítésnek”, ahogyan Habermas teszi, hanem csak szabályoknak, amelyeket az emberi lények megválaszt­hatnak, kombinálhatnak és uralhatnak. De demokratikus keze­lésük kérdése nem redukálható technikai kombinálásuk problé­májára. A szocializmus eme szerződéses definíció szerint nem fogható fel egyszerűen úgy, mint piaci szocializmus, amelyet valamiképpen egy központi szabályozás tart egyensúlyban.

A szocializmus politikai filozófiája

A szocializmus politikai filozófiájának három fő feladatot kell megvalósítania.

Először is, meg kell határoznia az igazságosság „modern” elveit (szemben állva azzal az állásponttal, amely a posztmodern társadalom egy új általános formáját igyekszik meghatározni).

Az igazságosság alapelveinek elmélete eddig egy liberális ál­láspont kontextusában fejlődött (Rawls). De az igazságosság követelése nem a liberalizmus sajátja. Az igazságosság igénye – radikálisabb formában, mint valaha – a modern emberiség sajátja, amennyiben nem fogad el semmilyen természettől adott egyenlőtlenséget vagy tekintélyt. A rawlsi megközelítés hasznos lehet úgy is, mint elméleti ösztönzés és úgy is, mint kihívás. De a kérdést radikálisan újra kell értelmezni, mégpedig a modernitással és a modernitáson belüli osztálystruktúrával (illetve a modern társadalom centrum-periféria jellegű viszonyaival) foglalkozó elmélet gyökeresen új bázisán. Az igazságosság szocialista elmélete – egyéb átfogalmazások mellett – a fentebb adott elemzés fényében elvetné a politikában uralkodó első és a gazdaságban uralkodó második alapelv közötti különbségté­telt, és az emberek közötti különbségek problémáját nem az egyszerű elosztásnak, hanem a hatalomnak és a valódi eman­cipációnak (az elosztásnál alapvetőbb) terminusaiban fogalmaz­ná meg.

Az alapelvek elméletéhez szükségszerűen kapcsolódik a kommunikáció és az érvelés elmélete. Fontos cél meghatározni azt a pontot, ahol a kommunikáció egyszerűen az uralom álar­cává válik, és feltárni azt, hogy a modern szerződési elvből milyen feltételek között következik a forradalmi harc (a törvény­es renddel kapcsolatos feltételezett konszenzus megtörésének és egy valóban szerződéses jellegű konszenzus megteremtésének értelmében). Ezeket a kérdéseket itt nem fejthetem ki.

Egy második feladat a terv és a piac közötti területre, a társulás (azaz a sem nem piaci, sem nem piramisszerű-hier­archikus viszonyok) szférájára való reflektálás. Erről a terület­ről kiindulva, ahol a szabad és egyenlő emberek közötti együttműködésnek a legközvetlenebb lehetőségei vannak, lehetne humanizálni a másik két dimenziót, átalakítani őket igazi „civil” társadalommá. Nem fejthetem itt ki ezt a kérdést, de rámutatnék arra – mint a fentebbi elemzés következményére -, hogy a társulásnak ez a szférája, nem lehet (ahogyan Marx vélte, amikor a szocializmust „a munkások társulásaként” írta le) a modern világnak, a piacnak vagy a piac és a terv összekapcsolásának alternatívája, hanem csak egy harma­dik, dialektikus terminus (a piac és a terv, mint a társada­lom meghatározó alkotóelemei mellett). A társulás mint olyan – és ez a fogalom különböző neveket kaphat: önigazgatás, köz­vetlen demokrácia – önmagában nem alternatívája a kapitaliz­musnak.

Az elmélet harmadik feladata bolygónkkal mint egésszel kapcsolatos. A neoliberalizmus jelenlegi előrenyomulása alkal­mas azt az illúziót kelteni, hogy a szocializmus kollektív célki­tűzései idejüket múlták. Ezek az elvek itt és a jelen pillanatban ténylegesen megrázkódtatáson mennek át, nemcsak a szovjet kommunizmus összeomlása, de ama nemzeti keretek általá­nos (a piacok nemzetközivé válása következtében végbemenő) felbomlása miatt is, amelyek között megszülettek. Különösen ez a helyzet Nyugat-Európában. De az éppen ezekkel a prog­ramokkal adekvát és végérvényes dimenzió, az egyetlen világ­tér mindennap közelebb és közelebb kerül hozzánk, mint az emberiség egészének tere, a maga potenciális szerződéskötő (kollektív döntések végrehajtására irányuló) képességével, és a maga tragikus végzetével, azzal, hogy rákényszerül a végső döntések meghozatalára.

Mert amiről ezentúl döntenünk kell, és amit kezelnünk kell, az nemcsak az, amit Marx szem előtt tartott – a termelés és a termelési eszközök kérdése -, hanem egyáltalában az emberi­ség és a bolygó kapcsolata. Vörös és zöld együtt halad.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 Théorie de la modernité, suivi de Marx et la marché. 1990. Paris, PUF, p. 320. Jelen előadás (amely a Torontói Egyetem Filozófia Tan­széke számára készült) túl rövid ahhoz, hogy megfelelő elemzéseket és bizonyításokat foglaljon magába; kevés ahhoz is, hogy bemutassa ezt a könyvet: mindössze bevezetésfélének tekinthető ahhoz.

2 A modernitás ideológiájának kritikáját l. az Eszmélet 9-10. számában, Márkus Péter írásában. (A szerk.)

3 Ezen nem egyszerűen központi vagy átfogó, hanem integrális terve­zést értek.

4 Átvegye annak saját funkcióit.

Ez a tanulmány amellett kíván érvelni, hogy a világrendszer fejlődése nem annyira 500, mint inkább 5.000 éve kezdődött.

A világrendszer fejlődésének kezdettől fogva a tőkefelhalmo­zás volt a motorja/hajtóereje. A világrendszert úgy definiáljuk, mint a gazdasági többlettermók politikai régiók közötti átcsopor­tosításának olyan rendszerszintű hálózatát, amely e régiók „he­lyi” kizsákmányolási és felhalmozási rendszereit a kölcsönösen mindegyiküket átható és kompetitív jellegű szuperfelhalmozás átfogó rendszeróvó kapcsolja össze. A világrendszer e kritériu­mok szerint mezopotámiai egyiptomi és Indus-völgyi kezdeteitől az „afroeurázsiai világig” fejlődött, és i. u. 1500 körűire beke­belezte a nyugati féltekét. Történelmi fejlődése során a régiók közötti kölcsönös anyagi-technikai ellátási kapcsolatok rendkí­vül jelentősek voltak a világrendszer kiterjedésének, illetve a hatalomgyakorlási és felhalmozási minták változásának szem­pontjából. Meg fogjuk vizsgálni annak a három, a Közel-Keleten áthúzódó kereskedelmi útnak különösen jelentős szerepét, amelyek a Meditteráneum körüli világot összekapcsolták Ázsiá­val. Egyszersmind kimutatjuk Közép-Ázsia központi szerepét a világrendszer fejlődésében.

A tanulmány az egész világrendszer fejlődésének jellegét meghatározó ciklusokat és trendeket vizsgálja. Ezek közé tar­toznak a világrendszernek az infrastrukturális beruházások és a technológiai innováció terén kimutatható ciklusai. Ezek a cik­lusok kapcsolódnak a kompetitív gazdaság és a katonai konf­liktusok rendszereihez. Azt állítjuk, hogy a centrum-periféria-hátország komplexum alkotja a világrendszer alapvető hierar­chikus rendezőelvét. Jelentős figyelmet szentelünk a „civilizált” és a „barbár” népek közötti rendszeres kapcsolatnak, amely sok mindent megmagyaráz a rendszer átfogó változásai tekinteté­ben. Bevezetjük a „felhalmozási módok” fogalmát azon ug­rásszerű változások értelmezésére, amelyek a történelem során a világrendszer egészén belül a felhalmozás módszerében kö­vetkeztek be. Alapvető gazdasági/politikai ellentmondás mutat­ható ki a világrendszer egész fejlődése során, amennyiben a gazdaság szerveződése a világrendszer egészének szintjén kiterjedtebb és integráltabb, mint a világrendszer politikai szerveződése, amely lokálisabb és regionálisabb jellegű. Mi a felhalmozás és a hegemónia ciklusainak a világrendszer egé­szére kiterjedő azon szabályszerűségeit fogjuk vizsgálni, ame­lyek a világrendszer egészének szintjén a felhalmozás centra­lizálásához vezetnek, és hozzájárulhatnak egyfajta szuper-he­gemónia kialakulásához.

Ily módon tehát a rendszer egészére vonatkozó szabály­szerűségek megfigyelése mellett érvelünk a pusztán összeha­sonlító elemzéssel szemben. A világrendszer történetében fo­lyamatos és kumulatív felhalmozási folyamatot figyelhetünk meg, amely több mint az egész részeinek puszta összeadódása. Ezért egy olyan, a világrendszer egészét átfogó történelmi materialista politikai gazdaságtanra van szükségünk, amelynek számításba kell vennie az egész világra kiterjedő felhalmozási minta gazdasági, politikai és kulturális aspektusait. Célunk a világrendszer történetének emberközpontú tanulmányozása, amely a rendszert átalakító társadalmi-politikai gyakorlat szá­mára az eddiginél megfelelőbb alapokat tud nyújtani.

I. A világrendszer eredete

1. Az eredet problémája

A világrendszer eredetének az időfolyamban való elhelyezése sok tekintetben attól függ, hogy a rendszernek milyen fogalmát alkalmazzuk. Ezt a problémát egy nagy folyórendszer eredeté­nek problémájával illusztrálhatjuk. Nézzük meg például a Mis­souri-Mississippi folyamrendszert. Bizonyos értelemben mind­egyik fő ágának megvan a maga eredete. Mégis, azt mondhat­juk, hogy a Mississippi folyónak van egy későbbi, ezekből származó eredete is, nevezetesen ott, ahol a két ág összeta­lálkozik: a Missouri állambeli St. Louis közelében. Konvencio­nálisan a folyót Mississippinek nevezik, és azt mondják rá, hogy Minnesotában ered. A nagyobb és hosszabb ágat, amely a Sziklás-hegységben, Montanában ered, mégis „a Missouriénak hívják. Természetesen mindezeknek megvannak a maguk ki­sebb mellékfolyói, és ezeknek is megvan a maguk eredete. A probléma mármost az, hogyan jelöljünk ki egy fix pontot, ahon­nét a folyam ered, amikor valójában, a folyamrendszer egészét tekintve, nem létezik egyetlen ilyen pont. A világrendszer ese­tében lehetséges lenne a folyam eredetét valahol messze fent, a neolit korban kijelölni. Azonban talán megfelelőbb, ha a sokkal lejjebb lévő eredetet tárgyaljuk, azt, ahol a folyam ágai egymás felé tartanak.

A folyamrendszer analógiájánál maradva, felismerhetjük a sumér, az egyiptomi és az Indus-völgyi ág egymástól független kialakulását, valamikor az időszámításunk előtti harmadik-ne­gyedik évezredben. A világrendszer e három ág későbbi talál­kozásával kezdődik. David Wilkinson¹ a „központi civilizáció” születését (Mezopotámia és Egyiptom civilizációjának politikai-konfliktusos jellegű, egyetlen átfogó államrendszerbe torkolló ta­lálkozása révén) i. e. 1500 körűire datálja. Wilkinson munkája nagyon értékes hozzájárulás a világrendszer történetének elem­zéséhez. Lényegében „Mezopotámia” és „Egyiptom” találkozása hozta létre a világrendszert. Azonban a rendszerszerű kapcso­latok fentebb megvilágított kritériuma szerint a két civilizáció összeolvadása i. e. 1500-nál jóval korábbra tehető. Az „össze­fonódó felhalmozás” gazdasági kritériumát alkalmazva azt lát­juk, hogy az „ágak” összefolyása magában foglalta az Indus völgyét, valamint Szíria és a Levante térségét. Így az „össze­folyás” valamikor az i. e. harmadik évezred első felében vagy közepe táján, i. e. 2400-2700 körül történt.

2. Az ökológiai bázis

A történelmi materializmus politikai gazdaságtana azzal a felis­meréssel kezdődik, hogy az emberi társadalom szervezetének a végső alapja az emberek megélhetésének, a „kenyérnek” a biztosítása. A megélhetés biztosításának végső alapja viszont ökológiai jellegű. Az újításoknak a mezőgazdaságban való be­vezetése számottevő fölösleg megtermelését tette lehetővé. Gordon Childe² tette híressé a „neolitikus forradalom” kifejezést, mégpedig azoknak a mély hatásoknak a leírására, amelyeket az emberi társadalom szervezetében a mezőgazdasági többlet­termék létrejötte okozott. Az erre következő „városok forradal­ma” és az ennek bázisán létrejött államok járultak hozzá a legdöntőbben világrendszerünk kialakulásához.

Ennek a társadalmi szervezetnek a kiindulástól kezdve volt egy – a környezethez való új típusú viszonyon alapuló – gaz­dasági imperatívusza. Egyiptom, Mezopotámia és az Indus gya­kori áradásnak kitett síkságai hasonlítanak egymáshoz abban, hogy bőséges vízkészletük és termékeny talajuk, ha a termelési tényezőket megfelelően megszervezik, hatalmas mezőgazdasá­gi többlettermók megtermelését teszi lehetővé. Ugyanakkor mindhárom területről hiányzik számos természeti erőforrás (az olyanok, mint a fa, a kő és bizonyos fémek). Ezért az az ökológiai alapokon nyugvó gazdasági kényszer állt e kultúrák előtt, hogy bizonyos természeti erőforrásokat a saját ökológiai térsé­gükön kívülről szerezzenek meg, saját termelési ciklusaik „ki­egészítése” céljából. A városi civilizáció és az állam létrejötte megkövetelte a komplex munkamegosztást, meghatározott po­litikai apparátus és a közvetlenül az állam irányítása alatt állónál sokkal szélesebb körű kereskedelem vagy gazdasági kapcso­latrendszer fenntartását. így a világrendszer ökológiai forrásai egyben a világrendszert létrehozó városi civilizációknak és ál­lamoknak belső lényegükhöz tartozó stabilitáshiányára is utal­nak. Ez az instabilitás egyszerre volt ökológiai-gazdasági és stratégiai jellegű, ráadásul a kétféle instabilitás kezdettől fogva összefonódott.

A gazdasági és stratégiai stabilitáshiány és bizonytalanság az összes szükséges természeti erőforrás folyamatos beszer­zését biztosító erőfeszítésekhez vezetett, még abban az eset­ben is, ha a beszerzéshez szükséges távolsági kereskedelmi utak az állam közvetlen politikai ellenőrzése alatt álló területen kívül helyezkedtek el. Ez csak a kereskedelem manipulálása, illetve az ellátást biztosító térségek fölötti közvetlen politikai ura­lom megszerzése révén volt lehetséges. Az első városi közpon­tok demográfiai stabilitása és/vagy demográfiai terjeszkedése ily módon a természeti erőforrások beszerzésének biztonságá­tól függött.

Ám egy olyan cselekvési terepen, ahol számos központ egy­idejűleg terjeszkedett, el kellett érniük egy ponthoz, ahol befo­lyási övezeteik érintik, majd átfedik egymást. Ahogyan az első városi civilizációk és államok gazdasági kapcsolatai kiterjedtek és elmélyültek, egyre inkább kiéleződött a stratégiai fontosságú anyagok lelőhelyei és a megszerzésükre szolgáló kereskedelmi utak feletti ellenőrzésért folyó versengés és konfliktus is. így például a bizonyos fémekkel való rendelkezés alapvető jelen­tőségű volt a korabeli riválisokkal szembeni technológiai és ka­tonai fölény eléréséhez. Ha egy kultúrának nem sikerült lépést tartania a legfejlettebb technológiával, ez akkor is – éppúgy, mint ma – stratégiai hátrányt jelentett.

A világrendszer eredetének végső magyarázata tehát a vá­rosbázisú államokra ható gazdasági imperatívuszokban rejlett. Egyre szélesebb és szélesebb körű gazdasági kapcsolatrend­szer épült ki. A komplex munkamegosztáson belül fokozódott a specializáció; miközben az egész kapcsolatrendszer területi­leg „kifelé” bővült; egyre több és több ökológiai térség olvadt bele egyetlen összefüggő gazdasági rendszerbe. Ezáltal a vi­lágrendszer, ahogyan terjeszkedett, sorra lerombolta és magá­ba olvasztotta az önálló kultúrákat.

Az időszámításunk előtti harmadik évezredre az afroeurázsiai kapcsolatrendszer, amelyen a világrendszer alapult, már megfelelően kiépült. A világrendszer egyes központjai között le­zajlott folyamatos pozícióváltások ezután már nem érthetők meg igazán azoknak az ökológiai és technológiai tényezőknek az elemzése nélkül, amelyek a cselekvés bizonyos irányvonalait „kikényszerítették”. A városi központok és államok felemelkedé­se és hanyatlása is azzal tehető érthetőbbé, ha a világrendszer kontextusában helyezzük el őket. Ez magában foglalja, hogy figyelmet fordítsunk a gazdasági kapcsolatokban betöltött sze­repükre, különös tekintette1 a kulcsfontosságú áruk forrásaira és kínálatára, valamint a természeti erőforrásokra. A világrend­szer politikai struktúrájának logikája olyan, hogy az őt alkotó államok biztonsága és többlet-felhalmozási képessége állandóan a lerombolás veszélyének van kitéve. Ez a helyzet hozta létre a folyamatos rivalizálás dinamikáját: állandó kísérletek történnek arra, hogy a politikai ellenőrzést kiterjesszék az átfogó gazda­sági kapcsolatrendszer ellátása szempontjából stratégiai jelen­tőségű térségekre.

3. Gazdasági kapcsolatok

Újabb történelmi bizonyítékok azt sugallják, hogy mind a keres­kedelmen és a migráción, mind a fosztogatáson és a hódításon keresztül létesülő gazdasági kapcsolatok sokkal elterjedtebbek voltak és sokkal szélesebb területet érintettek, egyszersmind sokkal távolabbra nyúlnak vissza a világtörténelemben, mint azt korábban feltételezték. Ugyanígy a gyártás, a szállítás, a keres­kedelmi és más szolgáltató tevékenységek is régebbiek és el­terjedtebbek, mint gyakran állítják. Ezeknek a gazdasági kap­csolatoknak a hosszú története és rendszeres jellege közel sem részesült annyi figyelemben a kutatók részéről, amennyire meg­érdemelték volna.³ Még inkább elhanyagolták e kereskedelmi kapcsolatok messzire ható jelentőségét a „társadalmak” társadal­mi, politikai és kulturális életében és a világrendszeren belüli kölcsönviszonyaikban. Még azok is, akik tanulmányozták a ke­reskedelmi kapcsolatokat, mint például Philip Curtin,⁴ akinek munkássága elsősorban a kultúrák közötti kereskedelmi érint­kezések feldolgozására irányult, gyakran elhanyagolják e ke­reskedelmi kapcsolatok világrendszer-méretű komplexumának következetes tanulmányozását.

Adatolható történelmi bizonyítékok jelzik, hogy a Közel-Ke­leten a gazdasági kapcsolatok nagyon nagy területre terjedtek ki már néhány évezreddel az első városállamok megjelenése előtt is. Az anatóliai települést, Catal Hüyüköt gyakran említik, mint a nagy távolságokra kiterjedő kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező, hét-nyolcezer évvel ezelőtti település jellegzetes példáját. Egy másik gyakran felhozott példa Jerikó. A Mezopo­támia és Egyiptom közötti kereskedelmi vagy gazdasági kap­csolatok i. e. 3000 előtt nyilvánvalóan némileg időszaki jellegűek voltak, és ezért feltehetően nem is rendszeresek. Azonban mind Egyiptom, mind Mezopotámia már nagyon korán gazdasági kapcsolatot fejlesztett ki Szíriával és a Levantéval, amelyek összekötő folyosót alkottak a két fő civilizációs zóna között. Az egyesített Egyiptom feltehetően első fáraójának, Narmernek va­lószínűleg gazdasági kapcsolatai lehettek a Levantéval. Bizo­nyos, hogy i. e. 2700-ra Egyiptom hivatalos gazdasági és poli­tikai kapcsolatokat épített ki a levantei parton Büblosz városá­val. Büblosz valószínűleg a legkorábbi olyan kapuja a gazdasági kapcsolatoknak, amelyet az egyiptomi és a mezopotámiai tör­ténelmi források egyaránt megemlítenek.

Ugyanis mind Egyiptom, mind Mezopotámia számára a Szí­riával és a Levantéval való háború és kereskedelem magában foglalta azt a törekvést is, hogy hozzájussanak olyan stratégiai fontosságú és egyéb anyagokhoz, mint a fa, fémek, olaj és egyes luxusfogyasztási cikkek. Az akkád birodalmi terjeszkedés nyilvánvaló célja az volt, hogy megszerezze azokat az előnyö­ket, amelyeket a Földközi-tengertől a Perzsa-öbölig nyúló ha­talmas területsávon lévő összes stratégiailag jelentős útvonal­nak a maga kizárólagos ellenőrzése alá vonása nyújthatott. Bi­zonyítékok vannak rá, hogy Akkád, a Perzsa-öbölbeli kikötők révén, tengeri gazdasági kapcsolatokat tartott fenn a lakosai által „Meluhha” néven ismert Indus-völggyel, így Akkád megszi­lárdította kiváltságos helyzetét az átfogó gazdasági kapcsolat­rendszeren belül. Szíria és a Levante városállamai az Egyiptom és Mezopotámia közötti intenzív rivalizálás tárgyává váltak. Tör­ténelmi ingamozgás mutatkozott az e területek fölötti ellenőr­zésben: ez az ellenőrzés az első és a második egyiptomi dinasztiától átkerült Akkádhoz, azután a harmadik Ur-beli di­nasztiához. Az i. e. tizenkilencedik századra Egyiptom újból be­folyást gyakorolt a Levante nagy része mint saját vazallusálla­mai fölött. Nyilvánvaló, hogy egy jelentős történelmi korszakon át, egészen az asszír, majd a perzsa birodalom koráig, Szíria és a Levante mint anyagi-technikai összekötő zónák alapvető szerepet játszottak a világrendszeren belül. Ők kapcsolták össze a mezopotámiai, egyiptomi és Indus-völgyi zónákat egyetlen egységes világrendszerré.

4. A világrendszer kiterjedése

A felhalmozás az egyik ösztönzője és a végső oka a világrend­szer gazdasági, politikai és katonai terjeszkedésének és a ben­ne létrejövő kölcsönös kapcsolatoknak. Ezért a felhalmozás fo­lyamata és annak terjeszkedése jelentős mértékben szintén a világrendszer kereteinek bővülésével kapcsolódik össze. A ter­jeszkedés két alábbi analógiája segítségünkre lehet a folyamat megértésében. Keletkezésének folyamata során a világrendszer egyrészt egy gleccserhez hasonlóan terjeszkedett, részben al­kalmazkodva a már korábban létező topológiai viszonyokhoz, részben úgy, hogy átstrukturálta ezt a topológiát. Tintafolthoz is hasonlíthatnánk a világrendszert, amely saját korai egysége­sülésének területén túl ahhoz képest kifelé is terjeszkedett. En­nek a terjeszkedésnek valószínűleg a leglátványosabb egyedi példája az Újvilág és később Óceánia felfedezése. David Wil­kinson⁵ is úgy ábrázolja a Központi Civilizációt, mint más terü­letek és társadalmak felé terjeszkedő és azokat magába beke­belező rendszert. Bizonyos értelemben a folyamat valóban egy­szerűen a korábban különálló területek bekebelezését jelenti, mint mondtuk, hasonlóan egy tintafolt szétterjedéséhez.

Egyes régióknak a világrendszerbe való bekebelezése azonban olyan folyamatokat is magába foglalt, amelyek jobban hasonlítanak összeolvadáshoz, mint puszta asszimiláláshoz; va­lahogy úgy, ahogy két szétterjedő tintafolt egybeolvad. Például Indiának és különösen Kínának a világcivilizációba való beépü­lése is inkább össze-, mintsem beolvadásnak tűnik. Az Indus­völggyel való mezopotámiai kereskedelem nyilvánvalóan jól ki­épített gazdasági kapcsolat volt az akkád birodalom idején. Többszörösen bizonyított az Indiával való – jóllehet jelentős idő­szaki szünetekkel váltakozó – gazdasági kapcsolat, jóllehet ezek az átmeneti megszakítások nehézzé teszik, hogy egyér­telműen datálhassuk Indiának a világrendszerrel való összeol­vadását. A kínai városi központok és államok, úgy tűnik, az ősi Sang korszakban lényegében önállóan fejlődtek. Azonban a központi világrendszerhez, azaz nyugat fele vezető szárazföldi utak, különösen mint Közép- és Belső-Ázsia népeinek vándor­lási útvonalai, már az i. e. második évezred elején megnyíltak. A kínai civilizációs egységeknek a világrendszerrel való tényle­ges egybeolvadása csak azután következett be, hogy az állam kialakulása Kínában a késői Csou-korszak idején fejlettebb szin­tet ért el. A laza hegemóniák sora Csi Huan fejedelemmel kez­dődött (i. e. 685-643), és a kisebb hűbéri államok nagyobb területű államokká való egyesülésének folyamata ment végbe. Wolfram Eberhard szerint⁶ Csin állam végső győzelmét és az első központosított kínai birodalom létrehozását nagymértékben befolyásolták a Csin és Közép-Ázsia közötti szoros kereskedel­mi kapcsolatok. Ezek a gazdasági kapcsolatok lehetővé tették Csin számára, hogy számottevő, kereskedelemből származó profitot halmozzon fel. Csin állam Wei és Tao völgyei voltak „az egyetlen átjutási lehetőség keletről nyugatra. Minden köz­lekedésnek Közép-Ázsiából és Közép-Ázsiába ezt az utat kellett választania.”⁷

A tengerentúli és szárazföldi kereskedelmi utak állandósá­gának és a fő zónák közötti térségekben elhelyezkedő népek­nek az összekötés és az ellátás biztosítása révén kulcsszerepe volt az egybeolvadás folyamatában. A világrendszer kialakulása során a fejlett civilizációnak a törzsi népekkel való interakciója – különösen Belső- és Közép-Ázsiában, de Arábiában és Afri­kában is – döntő, de a történészek által rendszerint figyelmen kívül hagyott szerepet játszott, amelynek tárgyalására alább még visszatérünk.

II. Kereskedelmi utak és kapcsolatok a világrendszerben

1. Tengeri utak

Paul Johnstone nemrég megjelent The Sea-Craft of Prehistory [A hajózás mestersége a történelemelőtti időkben]⁸ című köny­vének kiadói hirdetése így szól: „A történelemelőtti idők hajózá­sának kérdései nem kaptak akkora figyelmet, amennyit megér­demeltek volna… Az újabb kutatások kimutatták, hogy az ember nagyobb távolságokra és sokkal korábban utazott, mint eddig lehetségesnek tartották. E tények némelyike úgy magyarázható, hogy az ember a legkorábbi időktől fogva értett a vízi úton való szállításhoz.” Általánosságban a tengeri utak a szárazföldi utak­nál olcsóbbak és kedveltebbek voltak. Néhány különösen jelen­tős tengeri utat az alábbiakban fogunk tárgyalni.

2. A selyemutak

A selyemutak a világrendszernek egyfajta gerincoszlopát és bordázatát – vagy inkább talán vérkeringését – alkották az i. sz. 1500 előtti közel 2000 évben. Ezek az utak a szárazföldön Kí­nától Belső- és Közép-Ázsián keresztül a „Közel-Keletig” (Nyu­gat-Ázsiáig) nyúltak, innét a Mediterráneumon keresztül Afriká­ba és Európába vezettek. Ehhez a szárazföldi útkomplexumhoz azonban több tengeri „selyemút” is csatlakozott, amelyek a Mediterráneumon, a Fekete-tengeren, a Vörös-tengeren, a Perzsa­öblön keresztül és számos folyó mentén húzódtak. A túlnyomó­an szárazföldi selyemút-komplexumot kiegészítette az a hatal­mas tengeri selyemúthálózat is, amely az Indiai-óceán köré összpontosult, magába foglalva az Arab-tengert, a Bengáli-öblöt és a Dél-kínai-tengert. Ezeket a tengeri selyemutakat viszont a Maláj-félszigeten a Kra-földszoroson keresztüli szárazföldi szál­lítás kötötte össze, éppen úgy, ahogyan ezt meg a Molukka-szoroson keresztül folyó hajózás kapcsolta Szumátrához és így tovább.

A selyemutak természetesen Kína legfontosabb nyugatra exportált termékéről kapták a nevüket. Azonban az árucikkekkel és emberekkel való kereskedés messze túlterjedt magán a sely­men. A selymet nagyszámú más nyersanyaggal és luxusáruval egészítették ki, illetve fizették meg, pénzzel és szolgáltatások­kal, beleértve az utóbbiakat végrehajtó rabszolgákat és más személyeket is. így a selyemutak egyszersmind úgy működtek, mint a hatalmas és bonyolult nemzetközi munkamegosztásnak és a kultúra terjedésének kereskedelmi útjai, városi és admi­nisztratív központjai és katonai, politikai valamint kulturális haj­tóerői.

3. Közép-Ázsia

Ha ránézünk Eurázsia térképére, világossá válik, hogy Közép-Ázsia (a jelenlegi Afganisztán és Szovjet-Közép-Ázsia) elhe­lyezkedése megfelelő volt ahhoz, hogy a világrendszer legfon­tosabb csomópontjául szolgáljon. Közép-Ázsiában kereszteződ­tek annak a világrendszernek az útjai, amelynek Kína, India, Perzsia, Mezopotámia, a Levante és a Földközi-tenger meden­céje mind részesei voltak. Közép-Ázsia kulcsszerepet játszott például abban, hogy a Han-Kína, a Gupta-India, a párthus Per­zsia és a római birodalom egyaránt bekapcsolódott a világrend­szerbe.

Közép- és Belső-Ázsia ugyanakkor több is volt, mint más kultúrák találkozásának helye. Belső- és Közép-Ázsia létrehozta saját, kifelé, minden irányban végbemenő támadási és népván­dorlási mozgalmainak ciklusait is. Ezek a ciklusok átlagban két­száz évig tartottak, és nagyjából félévezredes időközökben lép­tek fel. Például inváziós hullámok indultak ki a térségből i. e. 1700-1500, 1200-1000, 500, időszámításunk kezdete, i. u. 400-600, és 1000-1200/1300 körül. Mindegyik belső hullám külső hullámokat váltott ki, kivéve az utolsót, a Dzsingisz Kán és Timur Lénkig következő utódai által vezetett hullámot, amely valamennyiükön túltett.

Akár megfeleltek az éghajlatváltozásoknak mindezek a hul­lámok, akár nem, feltehetően egyszerre voltak okai és követ­kezményei a népességnövekedés és csökkenés rátájában bekövetkezett változásoknak, melyeknek viszont esetleg az ég­hajlatváltozások voltak az okai. Ugyanakkor e hullámokat egy­szersmind a civilizált szomszéd térségekkel való ökológiai, szociálökonómiai és politikai kapcsolatok is okozták -, miközben hatással is voltak mindezekre, így Közép-Ázsia és népességé­nek ciklikus mozgása különleges figyelmet igényel a világrend­szer történetének vizsgálata során. Mennyire volt központi Kö­zép-Ázsia jelentősége a világrendszer története szempontjából? Milyen mértékben volt Közép-Ázsia, nem pedig elsődlegesen a többi civilizált térség, valamiféle hajtóereje az egész rendszer változásainak? Hogyan kapcsolódott ezen a területen a külön­böző városok és államok felemelkedése és hanyatlása (vö. pl. Szamarkand) a kereskedelemnek az egész rendszer szélessé­gében végbemenő fejlődéséhez?

Közép-Ázsia helye és szerepe éppen annyira jelentős, mint amennyire elhanyagolják. A világrendszer egész fejlődését mé­lyen érintették az egymást követő, az eurázsiai sztyepékről jövő és az agro-ipari területek pereme felé irányuló inváziós hullá­mok. Ez a „robbanás a rendszerben” döntő fontosságú jelenség, amely rendszeres tanulmányozás és magyarázat után kiált. Ezek a rendszeren belüli robbanások nem deus ex machinát jelentettek, hanem szervesen hozzátartoztak a világrendszer terjeszkedési pályájának fejlődési logikájához. Különösen a Bel­ső- és Közép-Ázsiából jövő inváziók és népvándorlások voltak mindig meghatározó feltételei a velük szomszédos civilizációk gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élete átalakításának és faji-etnikai jellegük kiformálásának. Közép-Ázsiának a világ­rendszerben közvetítő zónaként betöltött rendkívül jelentős sze­repe sem kapott eddig a tudomány részéről olyan rendszeres elemzést, amelyet funkciói miatt megérdemelne. Más nomád és törzsi népek, például az Arab-félszigeten a Mohamed előtti idő­ben vagy Afrika nagy részén, szintén resztvettek a világrend­szer történetében és a világméretű felhalmozásban, olyan mó­dokon, amelyeket a nagyon kevés specialistán kívül senki sem ismer.

4. A három folyosó és az ellátási kapcsolatok

A politikai-gazdasági terjeszkedést főként három dolog vonzza. Az első: azoknak az emberi (munkaerő) és/vagy anyagi valamint technikai inputoknak a forrásai, amelyek beépíthetők a világfelhalmozás folyamatába. A második: a piacok, amelyeken el lehet helyezni egy terület többlettermékét, hogy több inputért cseréljék el, és megszerezzék a felhalmozott értéket. A harmadik és talán a legjelentősebb: a zónaközi kereskedelem kiemelt jelentőségű kapcsolatai avagy ellátási vonalai. A szoros ellenőrzés lehetősége a nyersanyagokkal, különösen fémekkel és más stratégiai alapanyagokkal való ellátást biztosító utak fölött kulcssze­repet játszik abban, hogy a nagyhatalmakat csábítják az ilyen területek. Ez alapot adhat a birodalmi hatalom kiter­jesztésére tett kísérleteknek is. A gazdasági, politikai és ka­tonai konfliktus és vagy a kulturális, „civilizációs”, vallási és ideológiai befolyás mind speciális előnyöket jelent. Kü­lönleges előnyöket abból a szempontból, hogy egy hatalom bekapcsolódhat más zónák felhalmozásába és kizsákmá­nyolási rendszerébe – a saját maga által végrehajtott fel­halmozás érdekében. Éppen ezért nem pusztán történelmi vé­letlen, hogy az a három összekötő térség, amelyről most szó lesz, ismételten a versengés, a kereskedelem, a terjeszkedés vallási és más kulturális formáinak a támaszpontja volt.

Bizonyos stratégiai fontosságú helyen elhelyezkedő ré­giók és folyosók különösen jelentős szerepet játszottak a világrendszer fejlődésében. Mágnesek voltak, amelyek ma­gukhoz vonzották a terjeszkedő hatalmak, egyszersmind a vándorlók és támadók figyelmét is. A gondolat főbb áram­latai szintén rajtuk haladtak át. Ez a nekik jutott figyelem az értéktöbbletnek a világrendszeren belüli átcsoportosításában betöltött szerepükön alapult (amely nélkül a világrendszer nem létezne). Bizonyos metropoliszok önmagukban és önmaguk mi­att válnak vonzási központtá, a kereskedelmi összekötő folyo­sók melletti elhelyezkedésüknek, a városon belüli piac növeke­désének és saját felhalmozott vagyonuknak köszönhetően. A nagy regionális világvárosi központok felemelkedése és bukása, valamint „utódlási” sorrendje azokat a régión kívüli változásokat tükrözi, amelyeknek részeseivé váltak. Például a városi centru­mok sora Egyiptomban Memfisztől Alexandriáig és Kairóig a világrendszer struktúrájában végbement alapvető mögöttes vál­tozásokat tükröz. Éppígy a mezopotámiai sorrend, a központ átkerülése Babilonból Szeleukiába és Bagdadba.

Három összekötő folyosó játszott különösen döntő és köz­ponti ellátási összekötő szerepet a világrendszer fejlődésében:

1. A Nílus-Vörös-tenger korridor (csatornákkal vagy szá­razföldi kapcsolatokkal köztük és a Földközi-tenger között és nyílt kijutási lehetőséggel az Indiai-óceánhoz és azon túlra).
2. A Szíria-Mezopotámia-Perzsa-öböl korridor (szárazföldi utakkal, melyek a Földközi-tenger partját Szírián keresztül, az Orontész, Eufrátesz és Tigris folyók mentén a Perzsa-öbölhöz kapcsolják, amely utóbbi viszont nyílt kijárást biztosít az Indiai-óceánhoz és azon túlra). Ez az összekötőút egyszersmind kap­csolatokat tesz lehetővé a Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utakkal is.
3. Az égei-fekete-tengeri–közép-ázsiai összekötő folyosó (amely a Mediterráneumot a Dardanellákon és a Boszporuszon keresztül a Közép-Ázsiába és Közép-Ázsiából vezető selyem-utakhoz kapcsolja, ahonnan a hozzájuk kapcsolódó további utak a szárazföldön Indiáig és Kínáig vezetnek).

A két elsődleges tengeri összekötőút között legtöbbször a Perzsa-öbölre esett a választás. Topográfiai és éghajlati szem­pontok miatt egyaránt jobban kedvelték a Vörös-tengeri útnál. Ráadásul a Perzsa-öböl korridorjához Közép-Ázsiába vezető szárazföldi utak csatlakoztak; ezek váltak a világrendszer fő zó­nái közötti többlet-átvitel centrális csomópontjaivá.

E három összekötőút nem egyszerűen kereskedelmi út volt. Ismétlődően a gazdasági és politikai fejlődés integrált zónái, és új meg új birodalomépítő kísérletek kiindulópontjai voltak. Aho­gyan a világrendszer terjeszkedett és mélyült, egyes hatalmak kísérleteket tettek arra, hogy az összekötő folyosók közül vala­melyik kettőt – esetleg mind a hármat – egyetlen birodalmi struktúra uralma alá vonják. Egy ilyen hatalom így ellenőrizhette azokat az alapvető ellátási összekötő utakat, amelyek a világ­rendszer számára központi jelentőségűek voltak. Az asszír bi­rodalom például megkísérelte ellenőrzése alá vonni mind a szír-mezopotámiai, mind a Nílus-vörös-tengeri korridort, de ez csak rövid időre és szórványosan sikerült. A Perzsa Birodalom ha­sonlóképpen egy ideig mindkét összekötő folyosót uralma alatt tartotta, és ugyanakkor részleges ellenőrzést gyakorolt az égei-fekete-tengeri-közép-ázsiai korridor fölött is. (A Perzsa Biroda­lom ezáltal az első történelmi példája a mindhárom összekötő folyosó fölött gyakorolt hegemóniának.) Nagy Sándor nagy stra­tégiai terve egy világbirodalom vagy „világrendszer fölötti hege­mónia” létrehozására magában foglalta a mindhárom korridor, plusz az Indus-völgyi civilizációs komplexum és a Földközi-ten­ger nyugati medencéje fölötti ellenőrzés megszerzésére irányu­ló szándékot is. Utódai a makedón hódításokat majdnem pon­tosan a három korridorral egybeesőén osztották fel birodalmak­ra. Megengedték, hogy az Indus-völgy kicsússzon a Szeleukida befolyás alól, és átkerüljön a Maurja Birodalomhoz, a Földkö­zi-tenger nyugati medencéjét pedig Karthágó és Róma uralja. A hellenisztikus kor folyamán a visszatérő rivalizálás a Ptole-maiosz és a Szeleukida dinasztiák között jelzi a folytatódó har­cot az egyes korridorok között a világrendszer felhalmozási fo­lyamatában betöltött kiváltságos helyzetért. S még a római bi­rodalom sem egyesítette teljesen a három korridort, mivel a Mezopotámia fölötti uralom, előbb a párthusok, azután pedig a Szasszanida perzsák miatt, nem adatott meg Rómának. Az utóbbiak a terület feletti ellenőrzésüket arra használták fel, hogy számottevő hasznot húzzanak a Róma és India valamint Kína között folyó kereskedelemből.

Természetesen a három fő útvonal mindegyikének voltak egymással versengő és egymást kiegészítő variánsai, és hoz­zájuk csatlakozó saját mellékútjai. Például volt néhány selyemút Kelet és Nyugat között is, és különböző mellékutak Kelet- és Közép-Ázsiába, valamint Dél-Ázsiába és onnan visszavezető utak Voltak Nyugat- és Észak-Európát a Balti-tengeren keresz­tül, a Dnyeper, Don, Volga és más oroszországi és ukrajnai utak révén összekapcsoló útvonalak is. Voltak az Adriai-tenger vidékét a kontinentális Európához és a keleti Mediterráneumot a nyugati Mediterráneumhoz kapcsoló útvonalak. Hasonlókép­pen a topológiai és más faktorok kedveztek bizonyos útvonalak és pontok vonzásközpontként, illetve ellátási vonalként való mű­ködésének Ázsiában és Ázsia körül is. Sokkal több figyelmet érdemelnének, mint amennyit eddig kaptak a világtörténelem­ben. Ahogyan az afroeurázsiai kapcsolatok rendszere terjesz­kedett és elmélyült, ezeknek az utaknak és létfontosságú ellá­tási pontoknak a száma és szerepe növekedett. Ugyanakkor a világrendszer fejlődésének eredményeként relatív jelentőségük egy­máshoz képest megváltozott. Az olyan földrajzi területeknek, mint a Maiakká- és a Ceyloni-szoros, jelentős ellátási szerepük volt a világrendszer fejlődésének nagyon hosszú korszakán keresztül.

A három, szárazföldi és tengeri útvonalakat egyaránt ma­gába foglaló korridor volt a legjelentősebb kapcsolat Európa és Ázsia között két évezreden keresztül, amíg az óceáni utakra való áttérés a tizenötödik és tizenhatodik században végbe nem ment. Ez a történelmi váltás – a három korridor központi sze­repéről az óceánokon át vezető ellátási vonalak felhasználására való áttérés – valószínűleg az ellátási vonalakkal kapcsolatos legjelentősebb váltás volt a világtörténelemben és a világrend­szer fejlődésében. Azonban ahelyett, hogy megteremtette volna azt, ahogyan Wallerstein⁹ véli, a váltás a már létező világrend­szeren belül történt.

III. Infrastrukturális beruházás, technológia és ökológia

1. Infrastrukturális beruházás és felhalmozás

A felhalmozás infrastrukturális beruházást és technológiai fej­lesztést feltételez. Az infrastrukturális beruházás számos formát ölt a sokféle különböző gazdasági szektorban, az olyanokban, mint a mezőgazdaság, a szállítás, hírközlés, a katonai, ipari és gyártási infrastruktúra és a hivatali adminisztráció. Van beruhá­zás még az ideológiai (szimbolikus) infrastruktúrába is, mind az állami, mind a vallási kultuszokba. A felhalmozás állami for­mája esetén az állam arra törekszik, hogy társadalmi gaz­dagságot teremtsen, annak kiaknázása céljából. Azzal, hogy lerakja a termelés növelésének az alapjait és meg­könnyíti a felhalmozást, az állam növeli saját többlethez ju­tási lehetőségeit és ezzel a rivális államokkal szembeni ha­talmi lehetőségeit is. Ez viszont segíti abban, hogy megvé­delmezze „azt, amit megszereztünk”, és hogy még többhöz Jusson. A magántulajdonosi forma esetén a tulajdonnal ren­delkező elitek hasonlóképpen vagyont teremtenek, hogy hasznot húzzanak belőle, és beruháznak az Infrastruktúrá­ba, hogy elősegítsék a termelést, és ezáltal a felhalmozást. Az Ilyen beruházás végső Indoka minden esetben az, hogy megőrizzék, gyarapítsák és kiterjesszék magának a felhal­mozásnak a bázisát. Az infrastruktúra és a benne foglalt tech­nológia fejlesztése visszakapcsolódik az értéktöbblet létrehozá­sához és a felhalmozási folyamathoz. A többletnek ez a növe­kedése viszont kumulatív módon serkenti a további növekedést és az infrastruktúra és technológia fejlesztését. A fejlődés spi­rális mintát követ, amelyen keresztül maga a világrendszer nö­vekszik, és válik szilárdabban „megalapozottá” az infrastruktu­rális beruházás és felhalmozás révén.

2. Technológiai innováció

A technológiai haladás a termelés, a szervezés és a kereske­delem mind katonai, mind polgári célokat szolgáló technikáiban hosszú ideje jelentős és gyakran a történészek által megint csak elhanyagolt szerepet játszott a világrendszer történetében és a részei közötti változó kapcsolatokban. A technológiai előreha­ladás és fölény meghatározó volt a történelem során a fegy­verzet, a hajózás és más szállítóeszközök vonatkozásában épp­úgy, mint az építkezésben, a mezőgazdaságban, a fémmeg­munkálásban és más gyártási módszerek és berendezések terén. A haladás, az előrelépések és lemaradások hatásaikkal mindezeken a területeken jelentősen hozzájárultak, a világrend­szeren belüli regionális és egyéb egyenlőtlen viszonyokhoz, sőt egyenesen okai is lehettek ezeknek (másfelől viszont ezek kö­vetkezményei bizonyos hatásokkal voltak rájuk). Néhány példát erre William Mc. Neill vizsgál meg The Pursuit of Power [Haj­sza a hatalomért]¹⁰ c. könyvében.

Az infrastrukturális beruházás a technológiai változáshoz és a szervezési újításokhoz kapcsolódik. A technológiai változás persze az őskori, az ókori és még a középkori időkben is las­sabban ment végbe, mint a modern ipari társadalom korában. A technológiai innováció, az infrastrukturális beruházási ciklusok és a felhalmozás és hegemónia alább tárgyalandó ciklusai kö­zött kialakult viszonyok lényege azonban valószínűleg szerepet játszott az egész történelem során. Mikor és melyek voltak a legjelentősebb technológiai újítások a világrendszer törté­netében? Milyen innovációk eredményezték a felhalmozás és a hegemónia világrendszeren belüli átstrukturálódását, és me­lyek változtatták meg az alapvető ellátási kapcsolatokat? A technológia terjedése a világrendszerben újabb fontos területe a szisztematikus és rendszerszintű elemzésnek.

Az egy időben létező római/bizánci, párthus/perzsa/szasszanida, indiai maurja/gupta és kínai Han birodalmak korszaká­ban a felhalmozódó infrastrukturális beruházások e birodalmak mindegyikét egyetlen világrendszerbe integrálták. A rend­szerszintű integrációnak ez a magas szintje a megfelelően fej­lett ellátási kapcsolatok és a birodalmi terjeszkedés egyidejű bekövetkezte révén vált elérhetővé. Ennek a korszaknak a vé­gén a világrendszer egésze általános válságot élt át. A civilizá­ciók hátországát jelentő területekről, Belső- és Közép-Ázsiából érkező népek megtámadták Rómát, Perzsiát, Indiát és Kínát. E támadások hanyatlást okoztak (vagy azt követték) az infrastruk­turális beruházások terén, valamint a világrendszer ellátási kap­csolatainak a megelőző korszakhoz viszonyítva igen komoly (időleges) összeomlását eredményezték.

Hogyan kapcsolódott az infrastrukturális beruházás a terme­lékenységhez és a termelékenység növekedése a világrendsze­ren belüli felhalmozási folyamatokhoz? A technológiai innová­ciónak és a technológiai változásnak átható jelentősége volt a világrendszer fejlődésében. Gordon Childe¹¹ úttörő volt a tech­nológia ókori gazdaságra gyakorolt hatásainak materialista elemzése területén. A beszerzési lehetőségek (például a tengeri kereskedelemhez kapcsolódóak) a technológiai lehetőségektől függtek. Éppígy a katonai versengés dinamikája is. Mi több, a világrendszer terjeszkedése kezdettől fogva a technológiai le­hetőségektől függött. A „barbár” perifériáról a civilizált központok felé irányuló támadások a barbárok technológiai és katonai fö­lényén múltak. Az ilyen támadások mindaddig nem szűntek meg, amíg a „civilizáltak” technológiai fejlődése nem tette a ka­tonai fölény kivívását a barbárok számára gyakorlatilag lehetet­lenné. Egy új típusú katonai-technológiai fölény érvényesítésé­vel az orosz és mandzsu birodalmak az i. sz. tizenhetedik és tizennyolcadik században végleg véget vetettek a Belső-Ázsiá­ból fenyegető stratégiai veszélynek.

Az ipari forradalom megadta az európai hatalmaknak a ka­tonai lehetőséget arra, hogy lerombolják vagy maguk alá ren­deljék a világrendszer olyan, velük egy időben létező birodal­mait, mint a Mogul Birodalom Indiában, a Csing Birodalom Kínában és az Oszmán Birodalom a három fő „korridor” régió­jában.

3. Ökológia

A technológia mindig szorosan összefüggött a világrendszer ökológiai határaival és természetes erőforrás-bázisával. A föld­művelés technológiái például létrehoztak egy olyan korszakos trendet, hogy az emberek egyre több és több területet vonjanak mezőgazdasági művelés alá, megnövelve így a mezőgazdasági többlettermók forrásait. Egyes technológiai újítások drámai mó­don érintették az ökológiai határterületeket, különösen az ipari termeléssel összefüggők. Bevezetésük óta érvényesül az a trend, hogy e technológiák a világrendszer egyre nagyobb és nagyobb részén terjedjenek el – gyakran pusztító ökológiai kö­vetkezményekkel.

Voltak esetek, amikor a környezeti feltételek hoztak létre fontos, nagy változásokat a világrendszer fejlődésében. Például a talaj szikesedése és az öntözőművek eliszaposodása komo­lyan érintette bizonyos zónák relatív gazdasági hatalmát. Így Bagdadnak a mongolok általi, 1258-ban bekövetkezett kifosz­tása előtt, és még inkább utána, Mezopotámia relatív gazdasági hanyatlást élt át, ami részben az ilyen környezeti tényezőknek, részben pedig a világrendszeren belüli beszerzési kapcsolatok­ban bekövetkezett váltásoknak a következménye volt.

Bizonyos területeket rendkívül nehéz volt a világrendszerbe bekebelezni, elsődlegesen ökológiai és/vagy topográfiai okok miatt. Ezek a nehézségek jellemzik (még ma is) a Tibeti-felföld, az Amazonas-medence, Kanada és a Szovjetunió arktikus ré­szei ill. az Antarktisz helyzetét. A belső-ázsiai népek társadalmi ökológiája – ellentétben az egy helyben lakó, mezőgazdasági termelést folytató népekével – az egyik fő tényezője volt a vi­lágrendszer fejlődésének a világtörténelem legtöbb korszaká­ban. Az ipari civilizáció jelenlegi ökológiai krízise emlékeztet bennünket arra, hogy az ökológia és a természetes környezet végső soron határokat szab a világrendszer terjeszkedésének, továbbá a termelési és felhalmozási szint fenntartásának. Ha vannak a történelemben valamilyen ökológiai ciklusok, ritmikus mozgások vagy trendek, meg kell vizsgálnunk, milyenek is ezek, és hogyan érintették a világrendszer fejlődését.

IV. A többlet-átvitel és a felhalmozási viszonyok

1. Többlet-átvitel és kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás

Az, hogy egy A elit itt kisajátítja egy másutt működő B elit által elvont többletérték egy részét (akár annak itteni újraelosz­tásával, akár anélkül), annyit jelent, hogy A és B között „köl­csönösen egymásba hatoló felhalmozás” áll fenn. A többletérték ilyen átvitele vagy cseréje nem csupán a két elitet köti össze, hanem „társadalmaik” gazdasági, szociális, politikai és ideoló­giai szervezetét is. Vagyis: a többletérték átvitele, cseréje vagy „megosztása” az itteni A elitet nem csupán az ottani B elithez köti. A többlet-átvitel ugyanis kapcsolatot teremt a „társa­dalmak” megfelelő többletkezelő eljárásai, osztály- és réteg­elnyomó struktúrái, illetve állami és gazdasági intézményei között is. Így a többletérték átvitele vagy cseréje nem va­lamiféle társadalmilag „semleges” viszony, lévén nagyon is rendszerszerű. Azáltal, hogy a többletértéket egymás között megosztják, az itteni A elit, valamint az általa kizsákmányolt osztályok, rendszerszerűén kapcsolódnak a B-beli „terme­lési módhoz”, vagy még inkább: az ottani felhalmozási módhoz. Továbblépve: ha a B elit a maga többlethasznát – egyenlő vagy gyakrabban egyenlőtlen csere révén – egy ismét másutt működő C elit által felhalmozott többletértékre cseréli, akkor nemcsak B és C, hanem A és C is rendszerszerű kap­csolatba kerül egymással, a köztes B révén. Így tehát A, B és C valamennyien kapcsolatban állnak egymással a felhalmozás egyazon általános rendszerén belül.

Mindez annyit jelent, hogy a többletérték elvonása vagy felhalmozódása „megosztódik” illetve „kölcsönösen egy­másba hatoló” jellegű lesz az egyes, máskülönben elkülö­nülő politikai egységek között. Következésképpen ezek elitjei részt vesznek egymás kizsákmányoló rendszereiben, a termelő osztályok rovására. E részvétel történhet gazdasági csereviszo­nyok útján a piacon keresztül, illetve politikai viszonyok révén (pl. sarc), avagy ezek kombinációival. E viszonyok közül vala­mennyi jellemző például Kína és Belső-Ázsia népeinek ezer­éves kapcsolatára. Ez a kölcsönösen egymásba hatoló felhal­mozás tehát kétirányú oksági függőséget teremt a felhalmozási struktúrák és a politikai entitások között. Következésképpen a világrendszer valamennyi alkotóelemére lényeges befolyása van ennek a kölcsönös egymásba hatolásnak. A rendszerszerű kapcsolatok kimutatásának tehát minimális feltétele, hogy tény­szerűen meggyőződjünk az ilyen többlet-átcsoportosítás révén megvalósuló kölcsönös egymásba hatolásról. Ezzel összhang­ban arra is bizonyítékot kell keresnünk, hogy e kölcsönhatás legalább részben oka a megfelelő zónák gazdasági és/vagy politikai átstrukturálódásának. Például, ha egy másik zónával való többletérték csere következtében a világrendszer valamely államában vagy zónájában pénzügyi válság lép fel (mint a har­madik századi Rómáéban), az bizonyítéka a rendszerszerű in­tegráció magas szintjón fennálló kapcsolatnak. Ha az egyik zó­nában a felhalmozási és kizsákmányolási rendszer a többletér­ték egy másik zónába való átvitelének függvényében változik, az ugyancsak a rendszerszerű kapcsolatok meglétét bizonyítja. Hasonló bizonyítéknak tekinthető az olyan politikai szövetségek és/vagy konfliktusok megléte, amelyek a többletérték átvitelé­ben való részvétellel kapcsolatosak. E kritériumok értelmében, azokban az esetekben, amikor különböző „társadalmak”, biro­dalmak és civilizációk vagy más „népek” rendszeres többletérték cserét folytattak, akkor egyúttal egyazon világrendszerben vettek részt. Azaz az egyik (A) „társadalom” nem volt és nem lehetett volna olyan, amilyen, ha nem állt volna kapcsolatban a másik (B) „társadalommal”, és fordítva.

A nagy értékű luxuscikkek, és különösképpen a nemesfé­mek kereskedelme – kontra Wallerstein¹² – talán még fontosabb szerepet játszott a rendszerszerű viszonyok meghatáro­zásában, mint az alacsonyabb értékű alapvető fogyasztási cikkeké. Ennek az az oka, hogy a nagy értékű „luxuskereske­delem” mindenekelőtt elitek közötti cserét jelent. Ezek a cikkek, azon túl, hogy az elitfogyasztást, illetve – felhalmozást szolgálják, egyúttal tipikus értékmegőrzők is. Megtestesítik a termelés tár­sadalmi viszonyainak azokat az aspektusait, amelyek újrater­melik a munkamegosztást, az osztályszerkezetet és a felhal­mozási módot. A nemesfémek példája minden bizonnyal a leg­kézenfekvőbb, azonban egyéb luxuscikkek is játszottak hasonló szerepet.¹³ Így a nagy értékű luxuscikkek és az alapcikkek ke­reskedelme egyaránt a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmo­zás meglétének jelzései.

2. Centrum-periféria-hátország (CPH)

Az egyes népek, régiók illetve osztályok közötti centrum-peri­féria-hátország (a továbbiakban CPH) komplexumok és hierar­chiák mindig fontos részét alkották a világrendszer struktúrájá­nak. Az azonban, hogy éppen ki áll a kör közepébe ebben a körtánc-rendszerben, gyakran változott, hozzájárulva ezzel a vi­lágrendszer történelmi fejlődésének dinamikájához. Milyen mér­tékben (és miért) jellemzik a világrendszert, illetve annak egyes részeit az ilyen centrum-periféria, illetve az ehhez hasonló strukturális egyenlőtlenségek? Wallerstein¹⁴ , Frank¹⁵ és mások felvetették ezt a kérdést és válaszaikban a világrendszer 1500 óta fennálló centrum-periféria struktúrájára összpontosítottak. Egyebek között Ekholm és Friedmann¹⁶ , illetve Chase-Dunn¹⁷ megkísérelték hasonló módon elemezni az 1500 előtti világ­rendszereket is. A centrum-periféria felosztás „szükségszerű­sége” valamint a köztes fólperifériák „funkciója” egyre közismer­tebb, nem utolsósorban e gondolatok széles körű kritikáinak kö­szönhetően. Chase-Dunn áttekintést ad a különféle elméletekről és vitákról¹⁸ . Wilkinson¹⁹ az egész világra kiterjedően vizsgálja a centrum-periféria struktúrákat 5000 év folyamatában. Row­lands, Larsen és Kristiansen²⁰ az antik világ centrum-periféria rendszerét elemzi, Christopher Chase-Dunn és Thomas Hall, másokkal egyetemben²¹ , a prekapitalista centrum-periféria vi­szonyokat vizsgálja.

Christopher Chase-Dunn és Wilkinson már bemutatta, hogy a centrum-periféria hierarchiák sokkal régebben jellemzik a vi­lágtörténelem rendszerszerű fejlődósét, mint az i. sz. 1500 óv. Valójában a centrum-periféria viszonyok az államok illetve az államok rendszereinek kialakulása pillanatától fogva hozzátar­toznak a fejlődéshez. Ugyanakkor átfogóbb centrum-periféria­hátország (CPH)-fogalomra van szükségünk, mint amilyet eddig a legtöbb kutató használt. A hátországba a centrum kizsákmá­nyoló osztályai nem hatolnak be közvetlenül, azonban az mégis rendszerszerű kapcsolatban áll a centrum-periféria zónával és annak felhalmozási folyamataival. Wallerstein szóhasználata, amely szerint a hátország a világrendszerhez képest külsődleges régiót jelent, nem kielégítő, mivel figyelmen kívül hagyja az olyan zónák rendszerszerű és strukturális jelentőségét, amelyek bár „kívül esnek” a centrum-periféria komplexumon, mégis kap­csolatban állnak vele. E CPH-viszonyokat mindeddig nem ele­mezték megfelelő módon.

A CPH komplexum nem pusztán földrajzi elhelyezkedésre vagy egyenlőtlen fejlődési szintekre vonatkozik, hanem az osz­tályok, népek és „társadalmak” mindazon viszonyaira is, ame­lyek a felhalmozás módját alkotják. A CPH az az alapvető szo­ciális komplexum, amelyre, mint alább látni fogjuk, tágabb rend­szerösszefüggésben a hegemónia épül. További kutatásra van szükség, hogy belássuk, milyen módon befolyásolja a hegemonikus struktúrában elfoglalt „földrajzi” helyzet a CPH komplexu­mon belüli osztályhelyzetet. Azt várnánk, hogy egy hegemonikus állam osztálystruktúráját jelentős módon befolyásolja az a többletérték, amelyet az illető állam felhalmoz a CPH komplexumbeli alárendeltjei révén. Például, a római plebejusosztály állami támogatása ilyen rendszerszerű hatásnak tekinthető. S megfordítva: az alárendelt helyzet a termelők fokozott kizsák­mányolását okozhatja a CPH komplexum révén.

A „hátország” olyan természeti erőforrásokat, többek között emberi munkaerőt tartalmaz, amit a centrum-periféria felhasz­nál. Ugyanakkor, a hátország és a periféria közötti különbség abban áll, hogy az előbbi népei nincsenek teljes mértékben és intézményesen alárendelve a centrumnak a többletérték-elvo­nás tekintetében. Azaz: bizonyos fokú társadalmi autonómiát tartanak fenn. Mihelyt egy hátországbeli nép politikai módon rendelődik alá a centrum gyakorolta elvonásnak, elkezdődik a „periferizáció” folyamata. Mindazonáltal, annak ellenére, hogy bizonyos fokú szociális autonómiával rendelkezik a cent­rummal szemben, a hátország mégis rendszerszerű kapcsolat­ban áll a centrummal. Az ilyen rendszerszerű kapcsolatok egyik jele a centrum-hátország konfliktusok gyakorisága. Továbbá a hátország funkcionális szerepet játszhat az ellátási kapcsola­tokban is. Ebben az értelemben a hátország megkönnyítheti a többletérték-átvitelt a világrendszer különböző zónái között.

Amikor a helyzet- és rendszerváltozásokat vizsgáljuk, a hátor­szágok ilyen szerepe legalább annyi tudományos figyelmet ér­demel, mint a félperifériáké.

A centrum-(vagy mag)-periféria-hátország fogalom célja nem az, hogy helyettesítse, hanem hogy kiterjessze Wallerstein²² mag-félperiféria-periféria formuláját. Ezzel együtt, a fél­periféria mindig is gyönge és megtévesztő láncszeme volt az érvelésnek. A hátország „kiterjesztés” pedig, meglehet, csak még zavarosabbá teszi a képet, és felveti az egész fogalom-komplexum újrafogalmazásának szükségességét. Nemrégiben például egy konferencián (ahol, többek között, jelen volt Wallerstein, Arrighi és Frank), Samir Amin fölvetette, hogy gyakor­latilag a félperiféria vált valódi perifériává, mivel a centrum azt zsákmányolja ki, a periféria pedig olyannyira margina­lizálódott, hogy kiesett a rendszerből, mivel már nem ren­delkezik semmivel (és senkivel), amit a centrum saját föl­halmozása számára kihasználhatna. A fentiek értelmében azonban a hátország történelmileg mindig is hozzájárult a köz­ponti felhalmozáshoz a CPH komplexumban.

Így a CPH komplexumok valamennyi korban integráns ré­szét képezik a világrendszer struktúrájának. Nemcsak összeha­sonlító módon szükséges tanulmányozni őket, hanem a világ­rendszerbeli kombinációik és kölcsönhatásaik szempontjából is. Ahhoz, hogy megértsük a felhalmozási folyamatok szerepét, fontos megvizsgálni, miként terjedtek ki a centrum-periféria zó­nák a hátországokra. A hátországbeli terjeszkedés és asszimi­láció racionalizációs mechanizmusai általában az ilyen terjesz­kedés „profitabilitásához” kapcsolódnak, amennyiben új többlet­értéket tesznek lefölözhetővé. Segítenek továbbá feloldani a centrum-periféria komplexum belső ellentmondásait, amelyek a kizsákmányolás és a demográfiai nyomás hatására jönnek létre. Az, hogy a felhalmozás kiterjed a hátországra is, befolyásolja a centrum-periféria komplexumban végbemenő osztálykonflik­tusokat. A demográfiai trendek fontos tényezőt képeznek: a hát­ország új erőforrásokat nyújt a centrum-periféria zóna növekvő népességének ellátására. A hátország centrum által való periferizációjának fizikai-földrajzi határait az ellátási lehetőségek illetve a ráfordítás/haszon számítások szabják meg. Egy terüle­tet akkor foglalnak el, ha az képes fedezni saját megszállását, illetve ha stratégiailag szükség van rá egy másik, profitábilis terület megvédéséhez. Megfordítva: az ilyen területeket elhagy­ják, amikor megszállásuk túl költségesnek bizonyul. Az ilyen rendszerszerű határok megerősítésének kettős funkciója van: kívül tartani a barbárokat és belül tartani a termelőket. Vagyis az ilyen erődítményrendszerek elhárítják a kizsákmányolási zóna rendjének katonai jellegű megzavarását, egyben megakadá­lyozzák, hogy a függő-alárendelt termelők a „szabad” zónába szökjenek.

3. „Barbár”nomád és megállapodott „civilizált” viszonyok

Fontos megvizsgálni, hogyan jönnek létre a rendszerszerű kap­csolatok a centrum és a hátország között. Milyen kölcsönha­tásban áll az idők során a hátország a centrum-periféria komp­lexummal, s e kölcsönhatás révén milyen módon befolyásolja e komplexum struktúrájának változásait, illetve az hogyan hat őrá? Különösen fontos momentuma e kérdésnek az úgyneve­zett törzsi „barbárok” és az úgynevezett „civilizált” „társadalmak” közötti történelmi viszonyok természete.

Arnold Toynbee²³ , Tom Hall²⁴ , Eric Wolf²⁵ , William Mc­Neill²⁶ és Owen Lattimore²⁷ munkássága a centrum-periféria-hátország hierarchiák létrejöttének, elmélyülésének és rend­szerszerű változásának számos aspektusára rávilágít. Különö­sen érdekes Toynbee „rendszerimplózió” fogalma. Robert Gilpin²⁸ Toynbeet követve megmutatja, hogyan veszik körül és kebelezik be a régebbi centrumot a periféria új államai, amelyek berobbannak a központba. Ez törtónt például Kínában az állam­háborúk korában, amikor létrejött a Csin Birodalom. Hasonló a helyzet a Makedón Birodalom létrejöttével a klasszikus görög kor végén. S az ilyen hátország-robbanások korábbi példáinál is, a „törzsi” gutik, az amoriták, a kassziták és az akkádok szo­ros kapcsolatban álltak az ókori Mezopotámia politikai ciklusa­ival. E népek mindegyike hátországbeli szerepéből átlépett a centrum uralkodó osztályának szerepébe. S a centrum ilyen megszállásai a hátország által mindig rendszerszerű okokra ve­zethetők vissza, azaz korántsem véletlenszerűek, Eberhard²⁹ és Gernet³⁰ azt elemzi, hogyan hatoltak be ismételten a közép-ázsiai nomádok Kínába, hogy kisajátítsák annak termelési szer­kezetét és gazdasági többletértékét. Frederick Teggart³¹ tanul­mánya a római és kínai történelem korrelációiról az ázsiai—afrikai-európai gazdasági lánc egészén végighúzódó rendszerszerű oksági viszonyokat elemzi, amelyeknek révén az egyik zónában végbemenő hátország-centrum konfliktusok befolyásolták más zó­nák viszonyrendszereit. A konfliktusok sorozatának logikája meg­felel a lánc ellátási elemeinek, a felhalmozásbeli részvételért folyó küzdelmeknek és a centrum-periféria komplexum hátor­szágra gyakorolt terjeszkedési nyomása révén létrejövő társa­dalmi feszültségeknek.

V. A felhalmozás politikai gazdaságtani módjai

1. A felhalmozás módjai

Ha egyáltalán „módok” vizsgálatára adjuk a fejünket, jobb, ha felhalmozási módokkal foglalkozunk a „termelési mód” helyett. A világrendszerben a termelés csupán eszköz a célhoz. A cél pedig a fogyasztás és a felhalmozás. Hasznos lehet megvizs­gálni a „köztulajdonú” (állami) és „magántulajdonú”; „redisztributív” és „piaci” felhalmozási módok különbségeit, illetve köl­csönhatásait és kombinációit vagy „artikulációit”. Kétséges, hogy e módok közül bármelyik is létezett volna egymagában és tiszta formában. Mindazonáltal, nemcsak azt kell vizsgál­nunk, hogyan térnek el egymástól illetve hogyan kombinálódnak egymással a felhalmozási módok „lokálisan”, hanem azt is, mi­ként függnek össze a világrendszeren mint egészen belül. Így a világrendszer történetírásának egyszerre kell megkülönböztet­nie és kombinálnia az egyes felhalmozási módokat, mind hori­zontálisan (azaz térben), mind pedig vertikálisan (azaz időben). A módok ilyen „artikulációja” lehetővé teszi annak elemzését, hogy miképpen befolyásolják a világrendszer egyik zónájának felhalmozási módja(i)t az illető zóna és az egyéb zónákban fennálló felhalmozási mód(ok) közötti rendszerszerű kapcsola­tok. Lehet-e a világrendszer egészét egyetlen felhalmozási móddal jellemezni? S ha nem, miért nem?

Az, hogy az elemzés a termelés helyett a felhalmozásra összpontosít, nem teszi feleslegessé, hogy az osztályszerkeze­tet vizsgáljuk. Sőt: azzal, hogy a felhalmozási viszonyokra össz­pontosítunk, pontosabbá válik az osztályviszonyok elemzése. Pl. Geoffrey de Ste Croix³² szerint az egyes társadalmi formá­ciók kulcsát abban találhatjuk meg, ahogyan a „tulajdonos osz­tályok” elvonják a többletértéket a dolgozó osztályoktól, s mun­ka nélküli létet biztosítanak a maguk számára. A termelési mó­dot annak alapján határozza meg, hogy miként szerzik a tulajdonosi osztályok a többletérték legnagyobb részét. E meg­közelítés alternatívát ad arra, hogy megpróbáljuk meghatározni: a termelési viszonyok milyen formája dominál a társadalmi for­máció egészében. Ste Croix többféle módot vázol fel a több­letérték elvonására: bérek, kényszermunka (számos formában), bérleti díjak illetve az állam tevékenysége (adók, közmunkák vagy „imperializmus” révén). Érdekes módon, Ste Croix a Ké­ső-római Birodalom hanyatlását a többletérték túlzott elvonásá­val, a vagyon túlkoncentrációjával és a hivatalnoki, illetve kato­nai szervezet túlburjánzásával magyarázza. Ez utóbbi hasonlít Paul Kennedy³³ érveléséhez a katonai gazdasági túlterjeszke­déssel kapcsolatban, amit a Nagyhatalmak felemelkedése és bukása c. művében fejt ki. Ez az elemzés kapcsolatot tételez az akkumulációs ciklusok és a hegemónia ciklusai között, amire később még visszatérünk.

Ugyanilyen vagy talán még nagyobb súlyt kell helyeznünk az elemzésben az olyan horizontális, elitek közötti konfliktusok­ra, amelyek a rendelkezésre álló társadalmi többletérték elosz­tásáért törnek ki. E küzdelem középpontjában az áll, hogy kinek a kezében vannak a végső aduk a felhalmozási mód politikai meghatározásában. Ha azt állítjuk, hogy a világrendszer kü­lönböző zónáinak elitjei osztoznak egymás kizsákmányoló rendszereiben és többletérték-elvonásában a kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás folyamata révén, ez még nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene a felhalmozási módbeli különbségek fennállásának lehetőségét e zónák között. A társadalmi értéktöbblet cseréje vagy átvitele befolyásolja az osztályszerkezetet, és őt magát is befolyásolja az osztályszer­kezet. A kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás egyaránt – bár különböző módon – hat a termelő és az elvonó-felhalmozó rétegekre is.

2. A felhalmozási módok változásai

Meglehet, a történelmi materializmus eddigi legnagyobb gyen­géje, hogy nem sikerült elméletébe illesztenie a felhalmozási módok változásainak világrendszerbeli kontextusát. A világtör­ténelem fejlődésének hagyományos marxista értelmezései nagymértékben támaszkodtak arra a sémára, amelyben a mó­dok közötti átmenetek egy előre meghatározott, unilineáris fej­lődési sorban mennek végbe. E leegyszerűsített keretelméletet a legtöbb történelmi materialista már régen elhagyta vagy revi­deálta. Helyette mi a felhalmozási módok változásainak tanul­mányozását javasoljuk. Ezek azonban nem csupán a világrend­szer egyes „különálló” részeiben mentek végbe, ellenkezőleg: egyaránt meghatározó szereppel bírtak a „részek” és különösen az egész világrendszer változásaiban. Ennek megfelelően, a kutatás feladata nem az, hogy kizárólag vagy akárcsak első­sorban a módok változásainak belső meghatározóit keresse, hanem, sokkal inkább, hogy a világrendszer egyes zónái és a rendszer egészének dinamikája közötti kölcsönhatásokat ele­mezze. Ez éppúgy vonatkozik a felhalmozási módok politikai, mint gazdasági aspektusaira.

Az is hiba lenne, ha túlságosan merev analitikus megkülön­böztetést tennénk a világrendszeren belül az „agrár” és az „ipari” felhalmozási módok között. Már a világrendszer legko­rábbi fázisaiban is részét képezték a gazdasági láncnak olyan termelési és felhalmozási források, amelyek nem mezőgazda­sági jellegűek voltak. Az ipar és kereskedelem szerepe a mo­dern világrendszer „iparosodásának” kezdete előtti idők világá­ban sokkal több kutatást igényel az eddig elvégzetteknél. A felhal­mozáshoz társuló politikai és társadalmi viszonyok nagyon jelentős változásokon mentek keresztül a világtörténelem során, jóllehet nem a felhalmozási módok valamilyen előre meghatá­rozott vagy unilineáris sorozata szerint. Az ilyen átmenetek pon­tos természete és időzítése mindmáig nyitott kérdés az empiri­kus kutatás számára.

3. Köztulajdonosi/magántulajdonosi felhalmozás

Elméletben a magántulajdonosi és köztulajdonosi felhalmozás­nak négy lehetséges permutációja van:

1. Domináns magántulajdonosi felhalmozás (az állam „elő­segíti” a magántulajdonosi felhalmozást).
2. Domináns állami felhalmozás (a magántulajdonosi felhal­mozás az állami felhalmozást „segíti elő”).
3. Tisztán magántulajdonosi felhalmozás.
4. Tisztán állami felhalmozás.

Az 1. típus, a domináns magántulajdonosi felhalmozás, a merkantil államoknak, illetve a modern demokráciáknak felel­tethető meg. A 2. típus, ahol az állami tulajdonú felhalmozás dominál, jellemző néhány bürokratikus államra és birodalomra valamint egyes modern autoritariánus rezsimekre. A 4. típus, a tisztán állami felhalmozásé, olyan államokkal példázható, mint az ókori Spárta, az Inka Birodalom, illetve egyes modern (ál­lam-) „szocialista” államok. A harmadik típussal, vagyis a tisztán magántulajdonosi felhalmozással kapcsolatban viszont felvető­dik a kérdés: lehetséges-e egyáltalán magántulajdonosi felhal­mozás teljességgel az állam nélkül, illetve anélkül, hogy az ál­lam valahol jelen ne lenne a gazdasági láncban? A világrend­szer gazdasági láncának akadhatnak ugyan olyan zugai, ahol a tisztán magántulajdonosi felhalmozás végbemehet, ám erre nehéz példát találni.

Az állami tulajdonosi felhalmozást az jellemzi, hogy a több­letérték elvonása jóval szélesebb körben történik és hatalma­sabb potenciálon alapul, mint amilyet bármely magánfelhalmozó képes lenne megszervezni. Az állami tulajdonosi felhalmozás nagyobb mértékben centralizált, mint a magántulajdonosi. Ép­pen ezért a felhalmozás e két módja, illetve a nekik megfelelő elitek állandó konfliktusban állnak egymással a többletértékben való részesedésük mértéke okán. Mind a magántulajdonos fel­halmozó osztályok, mind az állami elit mint „államosztály” arra törekszik, hogy az osztályfrakciókból koalíciót hozzon létre. Az osztályfrakciók ilyen „hegemonikus blokkja” lehetővé teszi számukra, hogy – az államapparátus felhasználásával – együtt­működve hozzák létre a felhalmozás domináns módját. Egy tár­sadalmi formán belül a magántulajdonos felhalmozók és az ál­lamosztály dominanciája közötti váltakozás alkotja az alább tár­gyalandó felhalmozási ciklusok kulcsdimenzióját.

Gazdasági/politikai ellentmondások

A világrendszer fejlődésében ellentmondás áll fenn a relatíve határtalan gazdasági láncolat, illetve e láncolat relatíve zárt po­litikai keretszervezete között. A világrendszer főbb államainak és központjainak egész gazdasága nem áll ugyan ezek kizáró­lagos politikai ellenőrzése alatt. Ma általánosan elismerik, hogy ez a feszültség hatással van a modern tőkefelhalmozás szer­kezetére. Ugyanakkor ez a jelenség korántsem új. Gazdaság és állam ezen ellentmondása nem csupán a mi korunk úgyne­vezett „kölcsönös függőségére” jellemző, hanem valójában min­dig is szerepelt a világrendszer fejlődésének tényezői között.

Annak ellenére, hogy a világrendszerben kezdettől fog­va olyan ellátási kapcsolatok alakultak ki, amelyek egyetlen, átfogó gazdasági rendszert alkotnak, a világrendszer poli­tikai szerveződése nem mutat ennek megfelelő egységet. Miért? A modern világrendszerrel kapcsolatban Immanuel Wallerstein³⁴ azzal érvel, hogy a kapitalista termelési mód struktu­rálisan meggátolja egy egységes „világbirodalom” létrejöttét. Vagyis, nézete szerint a modern világrendszer gazdaságpolitikai ellentmondásának feloldása egy egységes, mindent átfogó po­litikai entitás létrehozásával azért lehetetlen, mert a termelési mód kapitalista jellegű. Úgy tűnik azonban, hogy a felhalmozási módok más típusai esetében sem volt lehetséges egy olyan egységes politikai struktúrát megteremteni, amely az egész vi­lágra kiterjedt. Az ilyen kísérletek rendre megbuktak, a sikert talán a mongolok XIII. századi erőfeszítései közelítették meg leg­inkább. Komolyan fel kell vetnünk azt a kérdést, miért nem si­került soha egyetlen politikai entitást kovácsolni a világrendszer egészéből. A válasz lehet strukturális jellegű, de lehet, hogy csupán ellátás- és szervezésbeli korlátokról van szó. Bármi le­gyen is azonban a megoldás a világrendszer politikai szerke­zetével kapcsolatban, egyáltalán nem szükségszerű, hogy el­lentmondjon a rendszer lényegi gazdasági egységéről szóló té­telnek, sőt, lehet, hogy éppen megerősíti azt.

VI. Hegemónia és szuperhegemónia

1. Hegemónia

A hegemónia a többletérték felhalmozásának erőszak által köz­vetített hierarchikus rendszere a politikai entitások, illetve az azokat alkotó osztályok között. A felhalmozási centrumok, illetve az államok között létrejön egy hierarchia, amely a többletérték­ben való privilegizált részesedést, illetve az ehhez szükséges politikai-gazdasági hatalmat a hegemonikus centrumnak/állam­nak, illetve a centrum/állam uralkodó/tulajdonos osztályainak juttatja. Sematikusan tehát egy ilyen hegemonikus szerkezet CPH komplexumok hierarchiájából áll, amelyben a felhal­mozás és politikai hatalom elsődleges hegemonikus cent­ruma maga alá rendeli a másodlagos centrumokat, illetve ezek termelési és felhalmozási zónáit.

A hegemonikus hatalmak felemelkedését és bukását, illetve a hegemónia ciklusait és a háborúkat ma növekvő figyelemmel tanulmányozzák, így például Modelski³⁵ , Thompson³⁶ , Wallerstein³⁷ , Wight³⁸ , Goldstein³⁹ és mások, akiknek munkájából még bestsellerek is válhatnak.⁴⁰ E tanulmányok legnagyobb ré­sze az 1500 utáni világrendszer vizsgálatára korlátozódik. Mi azonban amellett érvelünk, hogy a világrendszer ez előtt alakult ki, s centruma kezdetben Európán kívül helyezkedett el, így a hegemóniák felemelkedésével, hanyatlásával, ciklusaival és el­tolódásaival stb. kapcsolatosan ugyanazok, sőt további kérdések vonatkoznak – mégpedig talán még érdekesebb módon – arra a nagyobb és régebbi világrendszerre is, amely azelőtt létezett, hogy Európa szuperhegemonikus gazdasági és politikai hata­lomra tett volna szert benne. Mikor és hol voltak hegemonikus centrumok az 1500 előtti világrendszerben és milyen értelem­ben vagy módon gyakorolták hegemóniájukat? David Wilkin­son⁴¹ olyan részletes tanulmányt készített a világ államairól és hegemóniáiról, amely kiindulópontként szolgálhatna a válaszhoz.

A következőkben felteszünk néhány további fontos kérdést. Ahogy az egyik hegemonikus centrum hanyatlásnak indult, he­lyére lépett-e egy másik, és ha igen, melyik és miért? Voltak-e olyan időszakok, amelyekben több hegemonikus centrum léte­zett egymás mellett? Csupán egymás mellett „koegzisztáltak”, vagy kapcsolat volt közöttük, és ha igen, milyen mértékű? Az utóbbi esetben, vajon kiegészítették-e egymást, vagy gazdasá­gi, katonai esetleg más típusú versenyt folytattak egymással, míg az egyik (vagy egy új?) centrum megszerezte a többiek fölötti hegemóniát? Ahelyett, hogy csupán összehasonlító vizs­gálatokat végeznénk a világrendszer egyes zónáinak kortárs hegemonikus szerkezetei között, vagy külön-külön vizsgálnánk az egyes zónák dinamikáját, a világrendszert alkotó valamennyi politikai szervezet között fennálló rendszerszerű kapcsolatokat kell áttekintenünk. Természetesen ebbe különösen beletartoz­nak az egyidejű hegemonikus struktúrák.

A hegemónia különféle történelmi formákban ölthet testet, a magasan centralizált, integrált bürokratikus birodalmaktól az egészen laza szerkezetű kereskedelmi vagy tengeri hegemóni­ákig. Az utóbbiakban a többletérték nagy részét nem közvetlen politikai erővel szerzik meg, hanem árucsere – értsd: egyenlőt­len csere – révén. Hogyan és miért jelennek meg a hegemónia egyes formái éppen az adott helyeken és időkben? Hogyan tükrözik az őket választó szereplők érdekeit illetve a világrend­szer akkor éppen jellemző feltételeit?

Minthogy a történelemben nem szerepel egyetlen egységes „világrendszer-hegemónia” sem, külön meg kell vizsgálnunk a világrendszer minden fő zónájában a hegemóniák felemelkedé­sét és hanyatlását, hogy átfogó képet alkothassunk a hegemo­nikus ciklusokról, ritmusokról és trendekről az egyes régiókban, illetve ezek lehetséges összefüggéseiről. Például, az egyközpontú hegemóniák és a többtényezős államrendszerek közötti oszcillációról már tudjuk, hogy kulcsfontosságú része a világ­történelmi fejlődésnek.⁴² A világrendszer egyes részeiben a he­gemóniáknak ezt a változását és egymásra következését sem szabad csupán összehasonlító alapon elemeznünk, hanem a világrendszer perspektívájából is vizsgálni kell őket. Csak ilyen módon érthetjük meg teljesebben a világrendszer gazdaság­politika ellentmondásának dinamikáját.

Mindez azt sugallja, hogy a hegemonikus törekvések el­sődleges célja és gazdasági mozgatórugója az, hogy a fel­halmozás átfogó rendszerét úgy strukturálják át, hogy a he­gemóniát gyakorló állam privilégiumokhoz jusson a tő­ke/többletérték-felhalmozásban. Egyszerűen fogalmazva, a hegemónia a gazdagság eszköze, nem csupán a „hatalomé” vagy „rendé”. Azaz, a „hatalom” a világrendszerben mindig egy­idejűleg gazdasági és politikai természetű. Michael Mannt a feje tetejére állítva azt valljuk, hogy a hatalom célja mindenek­előtt a felhalmozási folyamatok feletti ellenőrzés, illetve a domi­náns felhalmozási mód meghatározása. A felhalmozási folya­matok alapvetőbbek a világrendszer történetében, mint Mann önmagában vett társadalmihatalom-formái. A világrendszer gazdasági és politikai folyamatai olyannyira szorosan összetartoznak, hogy voltaképpen egyetlen, nem pedig két különálló folyamatot alkotnak. A felhalmozásban elért siker kulcsszerepet játszik a hegemóniáért folyó küzdelemben. S ez nemcsak a modern államokra áll, hanem így van még az óko­riak esetében is. Az például, hogy a háborús államok korában Kínában Csin állama győzött, nagymértékben az adórendszer­ben bevezetett újításain, infrastrukturális befektetésein, hivatalnokrendszerén és a világrendszerrel való kereskedelmi kapcso­latain múlt. Mindezek nagyon is valóságos előnyöket jelentettek Csin számára a felhalmozásban, és katonai fölényt hagyományosabb, „feudális” szomszédjaival szemben.

2. A felhalmozás és a hegemónia ciklusai

Az állandó „szimbiotikus konfliktus” a magántulajdonosi és az állami felhalmozó osztályok között a felhalmozás ciklu­sainak is jelzője. Az egyközpontú hegemóniák és a többté­nyezős államrendszerek közötti oszcilláció pedig a világ­rendszerbeli hegemónia ciklusalt tükrözi. A felhalmozási és a hegemoniális ciklusok valószínűleg oksági viszonyban állnak egymással. Ez a kölcsönhatás, úgy látszik, a világrendszer történe­tében nagyon is régtől fogva fennáll a rendszer különböző részein.

E ciklusok és kölcsönhatásaik a világrendszer leghosszabb kumulatív folyamatainak középponti jelenségei. A ciklusokat részlegesen elemzi Gills⁴³ a kelet-ázsiai történelem szinkronizációjával, konjunktúráival és centrum-eltolódásaival kapcsolat­ban. Röviden, úgy tűnik, hogy a termelés iparosodását meg­előzően az a fázis, amelyben a magántulajdonos felhalmozó osztályok válnak dominánssá, szorosan összefügg a hege­móniák hanyatlásával és politikai széttöredezésével. Vagyis a felhalmozás decentralizációja kihat a politikai szervezet decentralizációjára. E folyamatokat nevezhetjük „entrópikus­nak”. A felhalmozás azon fázisai pedig, amelyekben a bü­rokratikus államelit dominál, összefüggést mutatnak a he­gemóniák konszolidációjával. Egyszóval a felhalmozás cent­ralizációja kihat a politikai szervezet centralizációjára és fordítva. Ugyanakkor, a felemelkedő, illetve hanyatló hegemó­niák egyúttal életre hívnak olyan ellenálló (vagy időlegesen tá­mogató) szövetségeket is, amelyek célja a létező és fenyegető hegemonikus hatalmak megsemmisítése. A szövetségek változ­tatásai mindig egyfajta „erőegyensúlyt” látszanak elősegíteni. Mindez, meglehet, nyilvánvalónak tűnik, azonban a hegemónia ciklikus dinamikája (amely a politikai konfliktusokban és a szövetségváltozásokban is kifejeződik) mind ez ideig nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelne.

A hátország berobbanása a centrumba, úgy látszik, leg­inkább a rendszer entrópikus fázisaiban történik. A hátor­szág (ós esetleg a periféria is) kihasználja a centrum gyenge­ségét vagy entrópiáját, és átstrukturálja a felhalmozást. Ez vég­bemehet akár a centrumbeli politikai hatalom megragadása, akár a centrumtól való teljes „elszakadás” révén.

Túl sok figyelmet fordítottak a hosszú háborús, illetve veze­tési ciklusok önmagukban vett politikai és stratégiai vonatkozá­saira, s ez egyúttal az ezek mögött meghúzódó felhalmozási dinamika figyelmen kívül hagyásához vezetett. Az általános há­ború – érvel Modelski⁴⁴ – valóban létrehozza a győztesek új csoportját, akik hozzáfognak egy új rend felépítéséhez. Nem szabad azonban figyelmünket csupán e ciklusok gazdasági és politikai aspektusai felé fordítani. Az új győztesek kivétel nél­kül ahhoz is hozzáfognak, hogy átstrukturálják a világ fel­halmozási szerkezetét. Az ilyen általános konfliktusoknak a végső célja éppen ez, nem pedig a puszta politikai újra­rendeződés vagy a „rend” magában. A hegemonikus helyze­tet megelőző intenzív fegyverkezési verseny serkentheti ugyan a termelést, ám a gazdasági nyereség nagy részét felemészti maga a verseny és a háború. Jellemző módon, egy új hege­mónia létrejöttét mindig az infrastrukturális beruházások és gaz­dasági terjeszkedés periódusa követi, ami a felhalmozás „he­gemonikus virágzási fázisát” alkotja. A hegemónia egységesü­lése rendszerint csökkenti vagy egészében elmozdítja az útból a gazdasági lánc nagyobb mértékű integrációjával szemben ha­tó korábbi politikai gátakat. Ez azután óriási hatással van a fel­halmozási folyamatra.

Az államrendszerek dinamikájával, illetve a felhalmozás és a hegemónia ciklusaival kapcsolatos számtalan kérdésre úgy kaphatunk csak választ, hogy egy szélesebb és a világtörténe­lemben jóval korábbról eredeztethető világrendszer fejlődését vizsgáljuk. Különösen fontosak azok a kérdések, amelyek a világrendszer egészére kiterjedő felhalmozási folyamatokkal, il­letve a felhalmozási folyamatok centrumainak eltolódásaival kapcsolatosak. Hogyan befolyásolják az ilyen eltolódások a hegemonikus ciklusokat? Melyek a világrendszer átfogó terjesz­kedésének, átalakulásának és hanyatlásának valóságos mintái és „törvényei”?

3. Szuperhegemónia

A gazdasági többletérték kezelése és a tőkefelhalmozás törté­nelmi folyamata olyannyira interregionális és „társadalomközi”, hogy arra kell következtetnünk, hogy az évezredek során egyet­len, világméretű felhalmozásról van szó a világrendszerben. Az ebben az egyetlen folyamatban elfoglalt privilegizált helyze­tet, amelyben a világrendszer valamely zónája, illetve annak uralkodó-tulajdonos osztálya képes hatékonyabban felhalmozni a többletértéket, illetve más zónák kárára centralizálni a felhal­mozást, nevezhetjük „szuperhegemóniának”. Ennek megfelelő­en, a szuperhegemónia egyúttal meghatározott osztályhelyzetet is jelent a világrendszer átfogó felhalmozási folyamatain be­lül. A kutatás egyik programpontja, hogy megvizsgáljuk a szu­perhegemónia lehetőségének okait, zónák közötti helyzetváltoz­tatásait, valamint azt, hogy milyen mértékben alakul át a szu­per-hegemónia további gazdasági és politikai hatalommá a világrendszerben. Míg a hegemónia CPH komplexumokból épül fel, a szuperhegemónia a lehetséges legtágabb területen, a vi­lágrendszer egészét átfogóan jön létre, s alkotóelemei egytől egyig hegemonikus struktúrák.

A szuperhegemónia egyetlen, átfogó és rendszerszerű egésszé kovácsolja az összes őt alkotó hegemóniát. Termé­szetesen, az egyes különálló hegemóniák közötti intézményes integráció nem olyan mértékű, mint az egyes hegemóniákon belüli integrációs fok. Mindazonáltal, amennyiben kölcsönösen egymásba hatoló felhalmozás áll fenn, az egyidejű ós/vagy érintkező hegemóniák nem tekinthetők autonómnak. A világ­rendszer egész osztályszerkezetében, felhalmozási módtól füg­getlenül, a szuperhegemonikus osztályhelyzet a legkedvezőbb: a világméretű felhalmozási folyamatban ez a végső „centrumok centruma”.

Milyen mértékben alapult ezen átfogó szuperhegemónia egyéb tényezőkön is, mint a politikai hatalom gyakorlásán, illet­ve kulturális közvetítésen? S különösen: milyen mértékben és milyen mechanizmusok révén foglalt magába egy ilyen átfogó szuperhegemónia centralizált (szuperhegemonikus) tőkefelhal­mozást? A felhalmozást a többi hegemonikus a/centrumban ke­letkezett és/vagy azokon átvitt gazdasági többletérték elszívá­sán keresztül táplálták-e? A válasz általánosságban mindkét kérdésre igenlő, s ha utánanézünk, bőven találunk történelmi tényeket, amelyek megerősítik ezt. Így például, William McNeill (egy Frankkal folytatott beszélgetésben) felveti, hogy Kína ma­ga is tőkét halmozott fel azáltal, hogy tőkét és többletértéket vont magához nyugatról az 1500 előtti évszázadokban. Szuper­hegemonikus volt-e tehát Kína? Kína előtt föltehetően India volt szuperhegemonikus helyzetben a világrendszerben. Meglehet, hogy az i. sz. nyolcadik és kilencedik évszázadban hatalmas bagdadi központjával az Abbaszida Kalifátus volt szuperhegemonikus. Ám Európa uralmának létrejöttét a Mogul, Csin és Oszmán birodalmak fölött is csupán az európai expanzió kon­junktúrájának, illetve az utóbbi területek felhalmozási és hege­monikus entrópiájának vonatkozásában érthetjük meg. A tizen­kilencedik században Nagy-Britannia a szuperhegemonikus helyzet jelöltje, őt követi az USA a huszadik század közepén, majd esetleg Japán a huszadik század legvégén, illetve a hu­szonegyedik század elején.

Ennek megfelelően, a szuperhegemónia nem korlátozódik a kapitalista világgazdaságra, hanem lehetséges, hogy a világ­rendszer fejlődésének más, korábbi pontjain is létrejött. A szu­perhegemónia rugalmasabb, mint a birodalmak vagy az impe­rializmus. Nemcsak a diplomácia, szövetség és háború politikai és államközi szintjein működik, hanem – és talán még inkább – a szuperfelhalmozás révén.

Ha elfogadjuk, hogy létezett szuperhegemónia a mi korunk előtt is, mikor és miért tolódott el a világrendszer szuperhegemoniális centruma, vagyis a felhalmozás számára legelőnyö­sebb pont a rendszeren belül? Milyen hatással voltak a szuperhegemoniális centrumok ilyen eltolódásai a világrendszer fej­lődésére, és milyen „funkcionális” szerepet játszottak abban? Például, az Abbaszidák szuperhegemóniáját a nyolcadik szá­zadban az is kifejezi, hogy képesek voltak legyőzni a Tang Kínát Talasznál 751-ben, majd szövetséget kötni velük 798-ban, s fenntartani ellenőrzésüket Közép-Ázsia fölött. Lehetséges, hogy Nagy-Britannia szuperhegemóniája hozzájárult ahhoz, hogy meghatározza a kontinensen fennálló erőegyensúlyt, s megakadályozza az egyközpontú hegemóniára irányuló törek­véseket, például Napóleonét. Az Egyesült Államok szuperhege­móniája 1945 után lehetővé tette számára, hogy átstrukturálja a világrendet, s nagymértékben kiterjessze gazdasági és kato­nai befolyását a világrendszer egészére. Egyelőre még nem dőlt el, képes lesz-e – és hogyan – Japán arra, hogy a világ­méretű felhalmozási folyamatban kivívott szuperhegemonikus státuszát további politikai és gazdasági hatalommá konvertálja a huszonegyedik század világrendszerében.

4. A felhalmozás felhalmozódása

Mióta létezik tehát a tőkefelhalmozás átfogó és átható világ­rendszer-méretű folyamata, amely meghatározza az őt alkotó struktúrák struktúráit? Más szavakkal, mióta folyik a tőkefelhal­mozás világrendszer-méretű felhalmozódása? A szuperhege­móniák (alkalmi és ideiglenes) megléte, mint fentebb láttuk, ezekben az időszakokban szuperfelhalmozást is jelent. A világ­rendszer valamely zónájában folyó felhalmozás azonban még szuperhegemóniák híján sem lett volna az, ami volt, ha nem lettek volna meg azok a kapcsolatok, amelyek az illető zónát a világrendszer egyéb zónáinak felhalmozási folyamataihoz kötöt­ték, így az egymással versengő hegemóniák és a hozzájuk tar­tozó struktúrák és felhalmozási folyamatok is hozzájárulhattak a felhalmozás világrendszer-méretű felhalmozódásához. A fel­halmozás ilyen átfogó szerkezete és az ebből adódó kumulatív felhalmozási folyamat arra utal, hogy a rendszerfejlődés esetleg egységes logikával” bír.

A felhalmozás felhalmozódása a világrendszerben így az ökológiai, gazdasági, technológiai, társadalmi, politikai és kulturális változások történelmi folyamatának nem pusz­tán folytonos, de egyben kumulatív jellegére is enged következtetni. A felhalmozás felhalmozódása semmiféle uniformitást nem kíván meg a rendszerben vagy annak részeiben végbemenő folyamatok között; semmiféle összhang nem szük­ségszerű a részek között, sem a változás egyirányúsága akár a részek, akár az egész rendszer tekintetében, s hangsúlyozot­tan nincsen semmiféle egyöntetűség a változások sebességé­ben sem.

Ellenkezőleg: a történelmi tapasztalatok, éppúgy, mint saját elemzésünk, arra utalnak, hogy (Mihail Gorbacsov ENSZ-be-szódét idézve): az egység a sokféleségen keresztül valósul meg. A világrendszer egysége és az abban végbemenő ku­mulatív felhalmozási folyamat a centrum-periféria-hátor­szág struktúra, a felhalmozási módok és hegemonikus kü­lönbségek alkotta sokféleségen nyugszik. Ezek termé­szetesen maguk is az emberiségre jellemző társadalmi, nemi, faji, etnikai, kulturális, vallási, ideológiai és egyéb különbsége­ken alapulnak. A történelmi változás számtalan „progresszív” vagy „retrográd” irányban végbemehet, mind a rendszer egé­szében, mind részeiben, mindennemű egyirányúság vagy akár csak összhang nélkül.

Többek között ezért van az, hogy a történelmi változás sem egyöntetű módon megy végbe illetve kumulálódik, hanem eltérő sebességgel, néha felgyorsulva, máskor lelassulva vagy akár visszafejlődve. A fizikai változásokhoz, illetve a biológiai fej­lődéshez hasonlóan, a történelmi változás folyamata a kri­tikus pontoknál felgyorsul és/vagy elágazik. Több mint va­lószínű, hogy a kortársaknak ritkán van fogalmuk róla, hogy ilyen „speciális” periódusban élnek és cselekszenek – sokan pedig éppen olyankor hiszik ezt, amikor szó sincs róla. A visszatekintés több fényt vet a történelemre, mint az előrelátás vagy akár a kortárs oldalpillantás, netán önvizsgálat. Azonban a visszatekintésnek is hosszú utat kell még megtennie, különö­sen a történelmi változás dinamikájának és változékonyságának megragadásában. Az alábbiakban még röviden visszatérünk e problémákra a „dinamika” címszó alatt.

VII. Egy történelmi materialista politikai gazdaságtan és kutatási program

1. A történelmi materialista politikai gazdaságtan: összefoglaló következtetések

A jelen tanulmányban három kulcsfontosságú érvet fejtettünk ki. Az első az, hogy a világrendszer kialakulása korábbra tehető, mint a modern kapitalizmus kifejlődése, lehet, hogy akár több ezer évvel is. A második, hogy a világrendszer egész fejlődése során a felhalmozási folyamatok a legfontosabbak és legalap­vetőbbek. A harmadik érv pedig úgy szólt, hogy bár a felhal­mozási mód számos történelmi változáson ment keresztül, a felhalmozás összefüggő és kumulatív folyamatot alkotott a vi­lágrendszeren belül. Következésképpen azt állítjuk, hogy új ku­tatási programra van szükség, amely nagyobb mértékben vizs­gálja a felhalmozás kumulatív folyamatát a világrendszer törté­neti fejlődésének egészén keresztül – ez az „egész” legalább ötezer évet jelent. A modern kapitalista világrendszer korszakos trendjei, ciklusai és ritmusai így érthetőbbé válnak a történelmi világrendszer sokkal hosszabb ciklusai, trendjei és ritmikája kontextusában, különösképpen a felhalmozási folyamatok és ciklusok összefüggésében.

Érvelésünk alapjául új kritériumokat alkalmaztunk arra, hogy meghatározzuk, mi az, ami „rendszerszerű” kölcsönhatásnak minősül. Egy világméretű rendszerszerű kapcsolat alapkritériu­ma a gazdasági többletérték átvitele vagy cseréje. A diplomácia, a szövetségek és háborúk csupán járulékos, és talán az előb­biből levezethető kritériumai a rendszerszerű kölcsönhatásnak. A világrendszer meghatározásához tehát bevezettük a „kölcsö­nösen egymásba hatoló” felhalmozás kritériumát. E kritériumok alkalmazásával azt tapasztaltuk, hogy a világrendszer eredete több ezer évvel hátrább kerül az időben. A világrendszer végső gyökereit egy archaikus ázsiai-afrikai-európai gazdasági lánc kialakulásában találjuk, amely először a ma Nyugat-Ázsia, Kö­zép-Kelet, illetve Keleti Mediterráneum néven ismert területeken fejlődött ki, időszámításunk előtt 2500 körül. Ezt követően a vi­lágrendszer folyamatosan fejlődött, terjeszkedett és mé­lyült. Idővel asszimilálta az összes többi centrum-periféria-hátország rendszert és/vagy elkeveredett velük, kialakítva a jelenlegi modern világrendszert. Relatíve határtalan gaz­dasági lánca állandó ellentmondásban áll a ráépülő, relatíve zártabb politikai szervezettel. A világrendszerre illetve alrend­szereire születésüktől fogva jellemzők a felhalmozási, illetve hegemoniális ciklusok, éppúgy, mint a centrum-periféria-hátor­szág viszonyok.

A világrendszer történelme tényleges kontinuumot alkot, amelynek két legalapvetőbb jelenségét a felhalmozási és a hegemoniális ciklusok alkotják. E két ciklikus jelenség rend­szerszerű kölcsönhatásban áll egymással. Ezen alapul az a meggyőződésünk, hogy a világrendszerben kumulatív felhalmo­zási folyamatok húzódnak végig az így kiterjesztett időinterval­lumon.

Mindebből az következik, hogy értelmes és érdemes kidol­gozni a világrendszer történelmének történelmi materialista po­litikai gazdaságtanát. Az i. sz. 1500 előtti világról szóló csaknem valamennyi történelmi és egyéb társadalomtudományi elemzés figyelmen kívül hagyta a világ történelmi, politikai és gazdasági folyamatainak és viszonyainak e rendszerszerű aspektusait – ahogy egyébként az 1500 utáni időkről szóló elemzések leg­nagyobb része is. Voltak tudósok, pl. Tilly⁴⁵ , akikben felmerült egy ilyen világrendszer-történelem megalkotásának lehetősége, azonban végül lemondtak a feladatról, valószínűtlennek vagy lehetetlennek ítélve azt. Mások, mint Farmer⁴⁶ , Chase-Dunn⁴⁷ , Ekholm⁴⁸ illetve Ekholm és Friedman⁴⁹ elindultak ezen az úton, ám szemmel láthatóan megrettentek és megtorpantak vagy visszafordultak. Egy maroknyi tudós, elsősorban Childe⁵⁰ , McNeill⁵¹ , Stavrianos⁵² és legutóbb Wilkinson⁵³ úttörő előrelé­péseket tett a világrendszer-történet megalkotásában. Frank⁵⁴ áttekintést nyújt a fentiek (és számos más tudós) elméleti meg­fontolásairól, s fenntartásaikat alaptalannak minősíti. Ezután ja­vaslatot tesz arra, miért és hogyan kellene az ilyen és más úttörő munkákat kiterjeszteni és kombinálni egy világtörténet és ehhez kapcsolódó, világrendszer-vonatkozású történelmi mate­rialista politikai gazdaságtan megalkotása érdekében, az itt vá­zolt elvek szerint.

2. Politikai, gazdasági és kulturális háromlábú asztalok

A világrendszer történetén végighúzódó kumulatív felhalmozás történelmi materialista politikai gazdaságtana nem zárja ki, de még csak nem is becsüli alá a társadalmi, politikai, kulturális, ideológiai és egyéb tényezőket. Ellenkezőleg, kapcsolatba hoz­za egymással és integrálja őket. Hasonlóképpen nem szükség­szerű az sem, hogy egy ilyen tanulmány „gazdasági determi­nizmuson” alapuljon. Ellenkezőleg: éppen az ilyen vizsgálat ismerné föl a társadalmi asztal minimum három lábának inter­akcióját, amelyek nélkül ez az asztal még csak meg sem áll­hatna, fejlődésről nem is beszélve. Az asztal három lába: a politikai hatalom szervezete; a felhalmozás kulturális és ideoló­giai legitimációja; és a gazdasági többletérték, illetve tőkefelhal­mozás kezelése komplex munkamegosztás révén. Ezek mind­egyike kapcsolódik a másik kettőhöz, és valamennyien kapcso­latban állnak a rendszerrel mint egésszel, illetve annak átala­kulásaival.

E világrendszer történelmi fejlődésének történelmi materia­lista politikai gazdaságtani elemzése szükségképpen magába foglalna ökológiai, biológiai, kulturális, ideológiai és – termé­szetesen – politikai tényezőket és viszonyokat is. így jogos és ésszerű, ha számos politikai eseményt és intézményt, valamint ezek ideológiai manifesztációit a hozzájuk kapcsolódó, illetve esetleg őket meghatározó ökológiai és gazdasági mozgatóerők és akadályok révén próbálunk magyarázni. Különösen nagy fi­gyelmet érdemelne az, hogy hogyan segíti elő a gazdasági többletérték létrejötte és megszerzése a társadalmi és politikai intézmények, katonai hadjáratok és ideológiai legitimációk ala­kulását. Az olyan gazdasági intézmények, mint Polányi⁵⁵ híres reciprocitás-redisztribúció-piac hármasa rendre egymással el­keveredve s mindig valamilyen politikai szerveződéssel együtt jelennek meg. S számos politikai folyamat vagy intézmény ren­delkezik gazdasági vonatkozással vagy „funkcióval”.

A három alkotórész, vagyis az asztal három lába, beágya­zódik a felhalmozási módba. Egyetlen felhalmozási mód mű­ködése sem nélkülözhet egy megfelelő felhalmozási ideo­lógiát, egy komplex munkamegosztáson alapuló gazdasági láncot, amelyben az osztályviszonyok elősegítik a többlet­érték elvonását, valamint egy politikai apparátust, amely a „legitim” erőszak végső szankciója révén érvényt szerez a felhalmozás meghatározott szabályainak és viszonyainak. Az ideológia és a politikai apparátus Integráns részét képezi a felhalmozási módnak. Nincs szuperstrukturális „autonó­miájuk” sem egymáshoz, sem a gazdasági láncolat tulaj­donságaihoz képest. Ennek ellenére, az ideológia és a po­litikai verseny és küzdelem időnként legalábbis félautonóm jelleget ölt. Ez azonban nem mond ellent annak a másik té­telnek, miszerint általánosan véve nincs autonómiájuk a gazda­sági láncolattal szemben.

Visszautasítunk minden vulgáris egyirányú oksági sémát, amelyben a gazdasági láncolat szükségszerűen determinálja az illető felhalmozási mód ideológiáját és politikai apparátusát, mi­vel ezek valójában nem alkotnak különálló egységeket. Ehelyett azt az alternatív gondolatot javasoljuk, amelyben egy történel­mileg specifikus felhalmozási mód három aspektusa min­denoldalú kölcsönhatásban áll egymással. Tény ugyanis, hogy bizonyos esetekben, különösen az egyik felhalmozási módból a másikba való átmenetek során az ideológiai és politikai erőknek rendkívül fontos szerep jut az átmenetből kifejlődő gazdasági láncolat szerkezetének meghatározásá­ban. Főként ezekre a periódusokra jellemző, hogy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi mozgalmak avatkoz­nak be a világ- (és a helyi) történelem menetébe. E társa­dalmi mozgalmakat gyakorta teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy figyelembe veszik ugyan, de elmulasztják a világrendszer strukturális és temporális kontextusában megfelelően elemezni őket. Egykönnyen magunk mögött hagyhatjuk a vulgáris ökonomizmust, ám nem szükségszerű, hogy eltávolodjunk az „öko­nómiai” determinizmus valamilyen formájától, feltéve, hogy az „ökonómiai” szó alatt azt értjük, hogy kellő figyelmet fordítunk a politikai gazdaságtani folyamatokra.

3. A világrendszer-történet struktúrájával és dinamikájával kapcsolatos elemzés és kutatás programja

A legfontosabb talán a világrendszer dinamikája, vagyis az, ho­gyan viselkedik/működik, illetve alakul át (alakítja át magát?) a rendszer maga. Vannak-e az átalakulásnak trendjei, ciklusai, belső mechanizmusai az 1500 előtti (és a későbbi) világrend­szerben? Mikor és miért gyorsul fel, illetve lassul le a történelmi változás folyamata? Melyek azok a történelmi gócpontok, ahol a mennyiségi változás minőségibe csap át? Melyek azok az elágazások, amelyeknél a változás folyamata irányt változtat? És miért? Lehetséges, hogy az általános rendszerelmélet adhat néhány választ, vagy legalábbis jobb kérdéseket tehet fel ezzel a (világ-)rendszerrel kapcsolatban is. Prigogine⁵⁶ például azt vizsgálja, hogyan alakul ki a káoszból a rend, és hogyan lehet­séges, hogy bizonyos kritikus pillanatokban és helyeken apró változások óriási átalakulásokat indíthatnak el a fizikai, biológiai, ökológiai és társadalmi rendszerekben.

A közelmúltban Ekholm és Friedman⁵⁷, Chase-Dunn⁵⁸ és mások vizsgálni kezdték az 1500-nál korábbi részleges „világ”-rendszerek strukturális és dinamikai tulajdonságait. Ugyanakkor lehetségesnek látszik hosszabb (ós ezeken belül rövidebb) fel­halmozási, infrastrukturális beruházási, technológiai változásbeli és hegemoniális ciklusokat sokkal messzebbre visszakövetnünk a világrendszer történetében. Nemcsak annak áll fenn a lehe­tősége, hogy ilyenek valóban léteztek, de annak is, hogy meg­lehetősen független autonómiával bírtak a konkrét politikáktól és a politikától egyáltalán. S valóban – ahogy az újabb korok esetében is – a politikák nagy része sokkal inkább az alap­vetően nem tudatosított ciklikus változások terméke, illetve az ilyenekre adott reakció. Továbbá, a politika sokkal inkább hajlamos megerősíteni, semmint akadályozni az ilyen cik­lusokat, illetve trendeket. E ciklikus folyamat, illetve az erre adott politikai reakció tapasztalható a különféle birodalmak ha­nyatlásakor, ideértve a jelenlegi Amerika helyzetét is.

S milyen mértékben volt ciklikus jellegű a tőkefelhalmozás folyamata, illetve az ehhez kapcsolódó egyéb fejlődés? Vagyis: előfordultak-e azonosítható gyorsulás/lassulás, emelkedés/ha­nyatlás jellegű kilengések az alrendszerek, illetve a rendszeregész struktúrájában és dinamikájában? Továbbá: ciklikus jel­legűek voltak-e az ilyen kilengések, vagyis a rendszer szem­pontjából öngerjesztők, amennyiben a felemelkedés hanyatlást, a visszaesés ismét emelkedést generált? E kérdést már felve­tették az 1500 utáni világrendszerrel (vagyis annak különféle gazdasági és politikai értelmezéseivel) kapcsolatban. Így példá­ul Wallerstein⁵⁹ és Frank⁶⁰ hosszú ciklusokat találnak a gazda­sági növekedésben és a technológiában. Modelski⁶¹ és Gold­stein⁶² a politikai hegemóniában és a háborúban fedeznek fel ilyen hosszú ciklusokat. Wallerstein a rendszer expanziós élet­ciklusát és előre jelezhető hanyatlását is tételezi. Toynbee⁶³, Quigley⁶⁴, Eisenstadt⁶⁵ és mások összehasonlító vizsgálatokat végeztek az 1500 előtti civilizációk életciklusai között. Hason­lóan jártak el az olyan archeológusok is, mint Robert M. Adams⁶⁶. De milyen mértékben voltak világrendszer-méretű in­gadozások és ciklusok is, és mi volt a szerepük a világrendszer alakulásában és fejlődésében?