A hagyományos „harcos" baloldal a pacifizmustól, az erő­szakelv elutasításától, mint túlságosan absztrakt humanizmus­tól határolta el magát. Képviselőit naiv-erőtlen álmodozók­nak minősítette, sőt el is ítélte az osztályharc szempontjából ártalmas, „kapituláns" törekvéseikért. Az osztályharc erősza­kos formái által létrehozott terrorhatalmak negatív történelmi mérlege azonban ma ezen álláspont felülvizsgálatára késztet, s annak végiggondolására: hogyan lehet a keresztény, polgári és egyéb humanizmusmodellek igazságait úgy felhasználni, hogy azok hatékonyak lehessenek a baloldal alapvető céljainak megfelelően a társadalmi igazságtalanságot konzerváló ha­talmi erőszak ellenében is. Az erőszakellenesség egy erőszakra épült korszak után erős gondolat, különösen az értelmiség kö­rében, amely az ehhez felhasználható szemléleti alapokat a legkülönfélébb forrásokból meríti. A baloldal új arculatának kialakításához érdemes közelebbről is szemügyre venni az erő­szakmentesség, a humanizmus különböző logikáit: a komo­lyan vett keresztény szellem, az új élményként felfedezett ke­leti filozófiák, az ökológiai mozgalmak, az abolicionisták és mások gondolkodásmódját, érvrendszerét.

Az egyéni változatok nyilván az adott egyén szellemi élet-útjából is következnek: nem ritkán harcos álláspontról jut el valaki a krisztusi megbékélés-tanokig, mást éppen az egyházak álszentsége vagy lelki erőszaka keltette csalódás irányít egzo­tikus vallások vagy valamely egyszemélyes humanizmus-esz­mény „felfedezése" felé.

Az erőszakmentesség (önmagukat nem baloldaliként meghatározó) néhány képviselőjének gondolatait, úgy véltük, azért is érdemes megismertetni olvasóinkkal, hogy – az elhatá­rolások helyett a közös nevezőre figyelve – a baloldali szemlé­let ez úton is gyarapíthassa eszköztárát.

*

Az alábbi szöveg a dr. Merza Józseffel, a Halálbüntetést Ellenzők Ligá­jának alapító tagjával s egyben a Bokor Katolikus Bázisközösség tag­jával folytatott beszélgetés tömörítvénye.

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának létrejöttét vezető jogászok kez­deményezték, talán azzal is összefüggésben, hogy fel kell zárkóz­nunk a Közös Európai Házhoz. Európa legtöbb országában eltörölték a halálbüntetést, Csehszlovákiában éppen most. Az Állam- és Jogtu­dományi Karon 20 ember gyűlt össze a megalakulásra, jogászok, ok­tatók, közéleti személyiségek. Én úgy kerültem ebbe az alakuló ligá­ba, hogy megkérdezték – mivel a Bokor nevű katolikus bázisközös­séghez tartozom -, hogy a közösség hajlandó lenne-e támogatni ezt a kezdeményezést? Ha valamit, akkor ezt támogatjuk, hiszen a miénk az erőszakmentességet minden tekintetben markánsan képviselő kö­zösség. Ma a Liga körülbelül 600 tagjának legalább 3/4 része a Bokor­ból van.

A Liga megalakult, bejegyeztette magát, ezt a Magyar Nemzet­ben hirdetésben tettük közzé, közölve, hogy várjuk azok jelentkezé­sét, akik a halálbüntetés eltörlését támogatják. Tanárok, lelkészek, pszichiáterek, ügyvédek, háztartásbeliek jelentkeztek, a legkülönfé­lébb foglalkozású és mentalitású emberek. Egyértelmű volt, hogy úgy kell megfogalmaznunk célkitűzéseinket, hogy azokat nyugodtan vál­lalhassa mindenki, meghagyva minden résztvevőnek, hogy a halál­büntetés eltörlése mellett a lelkiismerete szerint legjobbnak tartott mó­don, a számára legmegfelelőbb érvrendszerrel agitáljon.

A jogászok nyilvánvalóan azzal érvelnek, hogy a halálbüntetés értelmetlen, mert nem valósítja meg azt a célt, amit szolgál, hogy el­rettentse az embereket további bűnök elkövetésétől; jogilag különben sem tiszta, hogy egyáltalán van-e joga az embernek bármilyen címen elvenni más ember életét. A jogászok és a pszichológusok is elmond­ják, hogy a halálbüntetés megléte vagy eltörlése nem befolyásolja lé­nyegesen a bűnözési statisztikát: ahol eltörlik a halálbüntetést, nem kezdi el mindenki gyilkolni a másikat; aki embertől, annak számára az erre késztető motívumok fontosabbak, mint az, hogy ezért őt fel­akasztják-e vagy sem.

A mi közösségünk, lévén egy keresztény közösség, örül annak, hogy a jogászok, pszichológusok, szociológusok megállapítják eze­ket a tényeket, mert ez csak segít, de a mi esetünkben a vallási indít­tatás eleve a halálbüntetés ellenzéséhez vezet. Lehet hivatkozni a „Ne ölj!" parancsra, én jobban szeretek a Hegyi Beszédre hivatkozni, amely a megbocsátás, a türelem, az erőszakmentesség és más esz­mények foglalata. Mi úgy gondoljuk, keresztény ember számára tilos embert ölni. Hogy más, racionális érvek is támogatják ezt, ennek csak örülünk.

A Ligában széles körű tagtoborzás nem volt. A magyar társada­lomban egyébként elég nagy az ellenzéke ennek a dolognak. Az át­lagpolgár, különösen, amikor az újságban valamilyen különösen ke­gyetlen gyilkosságról olvas, összeszorítja az öklét, és egyértelműen halálbüntetést kíván, az abolicionista törekvéseket pedig úgy fogadja, hogy megint felülről akarnak valamit rátukmálni; és abban sem bízom, hogy az egyházak ezt a kezdeményezést olyan lelkesen és egyönte­tűen támogatnák, amennyire ez tőlük elvárható lenne. A mi álláspon­tunkat az Evangélium határozza meg, amelynek központi parancsa az ellenségszeretet, amely az emberszeretet része. Bár nem a könnyebb része, néha leküzdhetetlen nehézséget okoz. Az emberszere­tethez tartozik, hogy nem veszem el mások életét. De az emberszere­tetnek része az is, hogy nem tanulok fegyveres önvédelmet, hogy nem megyek be a hadseregbe. (Bázisközösségünk ebben a tekintet­ben is vagy 30 börtönviselt fiatalt produkált az elmúlt évtizedben.) Az evangéliumi emberszeretetnek igen sok összetevője van, az is része, ha a munkahelyemen odaül mellém egy ember, hogy „úgy le vagyok törve", akkor nem hagyom annyiban a dolgot, hanem azt mondom, hogy gyere, üljünk le valahol, igyunk meg egy kávét, és akkor egy óráig üldögélünk valahol, és meghallgatja az ember a másikat. Ezek a dol­gok összefüggenek. A halálbüntetés ellenzése csak igen kis szelete az emberszeretetnek. Az eltörlés persze parlamenti kérdés, az ember azt teheti, hogy támogatja.

Hogy az emberek annyira ellenzik a halálbüntetés eltörlését, an­nak legfőbb motívuma a félelem. Az emberek nagyon félnek a bűnö­zőktől, mert az hiszik, hogy azok nagyon különböznek tőlük, pedig az a néni a sarkon, aki azt mondja, hogy nehogy rászabadítsák a társa­dalomra ezeket az embereket, ha olyan helyzet elé kerül, alkalomad­tán ugyanolyan gyilkos tudna lenni. Az embernek potenciálisan meg­van az a képessége, hogy megölje a másikat. Nekem is. Minden apa tudja, aki már egyszer alaposan megverte a gyerekét. Az emberben annyira benne van az agresszió. Hogy hogyan lehet mégis tisztessé­ges az ember? Az idegeibe kell ivódjon, hogy mit kell választania. De sosem lehetünk egészen biztosak abban, hogy mi az erősebb: a kü­lönböző bennünk lévő s bennünket esetleg éppen rossz irányban mozdító motívumok, vagy a meggyőződés. Amit tudok, hogy az élete­met erre állítom rá, próbálom magam minél jobban átitatni ezzel az eti­kával. Hogy mennyit fogok belőle teljesíteni, azt nem tudom, de egy dolgot biztosan tudok: nem határozom el, hogy gazember leszek; nem határozom el, hogy kevesebbet fogok teljesíteni, mint amit az erkölcsi törvények nekem előírnak. Nem tagadom le a törvényt az égről.

A fajon belüli erőszak-emberi sajátosság. Az állatvilágban a fej­lettebb élőlény megeszi a fejletlenebbet, a fajtájabelieket általában nem eszi meg. A bikák párbajánál, ha az egyik fél jelzi, hogy enged, akkor nem öli meg a másik. Az embernél viszont megvan az, hogy mi képesek vagyunk a saját fajunkat rombolni. Ha fundamentalista vol­nék, a Bibliát szó szerint véve azt mondanám, hogy ez az ördög műve. Mivel én nem tudok ilyen mereven gondolkodni, azt mondom, hogy nem tudom, honnan van az emberben ez a fajta agresszió. Valami­képpen biztosan összefügg azzal, hogy az ember szabad dönté­sekre képes. De hogy ez hogyan vált ilyen mértékű fajon belüli önirtássá, ezt nem tudom megmondani. Az emberiség a legjobbjaiban megpróbál ezen az erőszakon túljutni. Akár apuka, akár munkahelyi vezető, akár politikus: érzi azt, hogy az a jobb megoldás, ha az ember a dolgokat megbeszélve, a másikat meghallgatva, közös megegye­zéssel jut valamire, a kényszert mint eszközt nem kell alkalmazni, s en­nek legvégső formáját, az emberölést akár háborúskodásban, akár bíráskodásban el lehet kerülni. Erre az emberi faj legjobb tagjaiban, legjobb pillanataiban már rájött, függetlenül attól, hogy csak pár évti­zeddel vagyunk a legszörnyűbb emberirtás után. A mai világban már szinte közhely az erőszakmentesség, a tárgyalások útján való megol­dás a békés eszközök; szóval az ember csak azt hallja, hogy béke, béke, és közben azt látja, hogy Bukarestben lánccal verik a gyereke­ket. Az én alapkönyvem az Evangélium, amely azt mondja, ember­szeretetre van szükség, megbocsátásra van szükség, és a békét kell építeni; ettől függetlenül az evangéliumban is van olyan történet, amely azt ábrázolja, hogy a világ végén hatalmas összecsapások lesznek az emberek csoportjai között, és a bűn elhatalmasodik, és lesz büntetés, fogaknak csikorgatása. A fundamentalista gondolko­dásnak ez lehetőséget ad arra, hogy válságos pillanatokban a világ végét emlegesse, de az az ember, aki az evangéliumot megfogalmaz­ta, az tisztában volt azzal, hogy a történelmen végig fog menni két szál: annak a szála, aki az emberséget, az emberszeretetet képviseli, és ennek bele kell ütköznie egy másik vonalba, amit az erőszak em­berei képviselnek. Ezt látva, azt kell mondani, hogy ez az emberi ter­mészetben benne lévő egyik lehetőség, a gonoszság lehetősége, amely az emberben benne lévő másik lehetőséggel küzdött, de talán az emberi történelemnek éppen az a fenntartója, az szolgáltatja a tör­ténelemhez az anyagot, hogy az embernek ez a próbálkozása a vé­ges időben teljes sikerre nem számíthat.

Nyilván sok szelíd ember volt a Jézus Krisztus előtti időben is. Magáról Jézus Krisztusról azt gondolták, hogy megoldotta ezt a prob­lémát, de hát nem tudta megoldani, mert hiába lett katolikus egyház, hat-hétszáz milliós nagyságrendű, a katolikus egyház története is egyrészről erőszakosságok története: a keresztesháborúk, az eret­nekségek felszámolásáért folytatott törekvések, amelyek nevében embereket megaláztak, bebörtönöztek, megégettek. Mert az hitték, hogy birtokosai az egyetlen igazságnak, jóllehet idézik Szent Pált, hogy tükör által, homályosan látunk, s a tévedésre megvan a joga an­nak is, akit eretneknek vélnek; mint ahogy téveszme uralma alatt áll az is, aki abban a meggyőződésben cselekszik, hogy Istent szolgálja, ha például Husz Jánost máglyára küldi.

Én végül is jobbnak tartom, ha azt mondjuk, hogy pontosan nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy szabad akaratunk, bizonyos döntési szabad­ságunk van, és azzal élünk, és elvben minden nagy problémát képe­sek vagyunk békésen megoldani.

A magyar nemzeti gondolkodásban különben nincs hagyománya az erőszakmentes gondolkodásnak. Túl azon, hogy a honfoglalás előtti magyarok nomádok voltak, harcosok, portyáztak, hőstetteket hajtottak végre. Később megkeresztelkedett a magyar nép is. Szent István személyében egy olyan hatalmas karakterű és súlyú embert kaptunk a magyar társadalom élére, aki ellen nagyon nehéz ellenér­veket felsorakoztatni, és nagyon nehéz kimondani azt, hogy az a kirá­lyunk, aki Szilveszter pápától koronát kapott, és akit a magyar szentek sorába iktattunk, és akinek az oltárképe előtt imádkozunk, és akinek a megmaradt jobb kezét aranyos urnában körmenetben fogják augusz­tus 20-án körülvinni – az nem volt keresztény. Mit tegyünk, ha István királyunk akkor vette magára a keresztségét, amikor Isten nevében ölni lehetett. Ez semmit sem von le István kitűnő karakteréből, de nem volt keresztény, mert Gellért püspök azt az evangéliumot tanította meg neki, ami akkor volt az uralkodó „központi bizottsági határozat", jóval Constantinus után (amikor is már az uralkodás szempontjai ke­rültek az előtérbe: az állam mint szent eszme).

De mégis azzal fejezném be, hogy Németh László Gandhi-drá­mába előszavában felvetette, hogy új európai gondolkodásra lenne szükség, hiszen Európában a XX. században borzalmasan felszapo­rodott az erőszak. Németh László azt gondolta, hogy lehetséges vala­milyen európai erőszakmentességet csinálni; s én is azt gondolom, nem lehet szebb feladata egy valamelyest is olvasott embernek, mint hogy a maga képességeivel beálljon ezeknek a gondolkodóknak a so­rába.

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának

NYILATKOZATA

A halálbüntetés nemcsak a legszélsőségesebb és célszerűtlen erőszakot, de a jóvátehetetlen sérelem lehetőségét is intézmé­nyesíti. A teljesen sosem kiküszöbölhető hatósági tévedés és a politikai visszaélés áldozatai föltámaszthatatlanok.

Egyesületünk a halálbüntetést eltörlendőnek tartja Ma­gyarországon. Feladatunknak tekintjük, hogy meggyőzzük a közvéleményt a halálbüntetés fölöslegességéről. Felhívjuk mindazokat, akik erkölcsi, politikai, vallási, humanitárius vagy egyéb okból egyetértenek e céllal, csatlakozzanak Ligánkhoz, vagy más módon támogassák törekvéseinket.

(A la Découverte)

Az erőszak valaminek a tünete. Akár személyes – tehát közvetlen tár­sadalmi, emberi kapcsolatokban megnyilvánuló – erőszakról van szó, akár globális erőszakról. Ha csak a legradikálisabban megnyilvánuló tüneteket próbáljuk gyógyítani – ezeket a, mondhatnók, „opportunis­ta" fertőzéseket planétánk erkölcsileg mind inkább AIDS-essé váló testén – akkor szerintem nem tudunk hatékonyan fellépni ellenük. És itt kapcsolódik össze a hagyományos erőszakellenesség filozófiája a Voks Humana mozgalom filozófiájával, továbbá személyes meggyő­ződésemmel. Nem lehet kizárni az erőszak fogalmából a természet­hez való viszonyt. Úgy látom tudniillik, hogy a saját, humán társadal­munkon belüli erőszak eredendő mintáját a természet legyőzésé­nek mítoszából és történetéből merítjük. Nem túlzottan eredeti megalapítás, annál igazabb viszont, hogy az erőszak kiváltója több­nyire az úgynevezett másság. Ez az, ami intoleránssá teszi az erő­szakra hajlamos embereket és társadalmakat. Most, negyven, illetve hetven év után, egyre világosabb, hogy mily mérhetetlenül irritálja az autonómia, a szó szent értelmében vett szabad akarat és másság a „teljhatalom" birtokosait. Ám ismét csak egyfajta tévútra lépünk, ha nem mérjük föl, hogy az olyan típusú rendszerek, mint amilyen a hitle­rizmus, a sztálinizmus vagy a Transz-Amazonas-autópályát kezde­ményező Brazília – nos, tehát ha nem mérjük föl, hogy ezek a rend­szerek a bennünk megbúvó mini-diktárorra építenek. És elég csupán Románia felé pillantanunk, hogy valamilyen fogalmunk legyen a 30-as évek Németországáról, és átérezzük a saját bőrünkön: bizony messze nem arról van szó, hogy néhány, úgymond huligán vagy terrorista azt mondja: „kezeket fel", és tüstént milliók menetelnek ide-oda, amoda. A „nép" egyfajta igényéről van itt szó. Manipulált igényéről, de töme­ges igényéről. A másságtól való iszony bele van plántálva a sejtjeink­be. Es amikor egy társadalom monokultúrával cseréli föl a különböző iskolák, vallások, etnikumok, kisebbségek sokszínűségét, akkor ugyanaz a folyamat játszódik le, mint amikor haszonkultúra céljára monokultúrát létesítenek egy őserdő helyén. Ha nem jutunk el az ős­erdőig, akkor a társadalom sem lesz képes megújulni. Ezt én bátran merem állítani. Szaporodó jelek utalnak arra, hogy az önszerveződés folyamataiért az úgynevezett traktál káosz felel. Ha tehát a káoszt nem tudjuk szervíteni a társadalomba, hanem uralkodni kívánunk fö­lötte: az őserdő, a természet, a váratlan, a véletlen, a rendkívüli fölött, és ki próbáljuk zárni a teremtő káoszt, vagyis a kreativitást a folyama­tokból, akkor egy autokratikus és utópista rendszerhez tudunk csak eljutni, és a történelem bebizonyította, hogy ez valóban így van.

Következetesen végiggondolva, azt kell látnunk, hogy az önmeg­határozás humánetológiailag adott módon eddig csak a másság kizá­rása által valósult meg. Talán látták néhányan azt a bizonyos filmet a pápuákról. A háború, az erőszak sajnálatos módon ott is az önidentifikácíónak vagy a csoport önidentifikációjának eszköze volt. A minta, szerintem, amiképpen erre már céloztam, a természet kizárása. Az ebben való közmegegyezés minden erőszakot legitimál. Ha ember­nek születünk, akkor automatikusan jogalannyá válunk. Bezzeg ha valaki tukánnak születik véletlenül, akkor nem jogalany. És bármi másnak születik, eleve nem jogalany. A természet lényei tőlünk na­gyon különbözőek, különbözőképpen éreznek, formára, testméretre nézve is a legkülönbözőbbek. A mi kultúránk viszont primer módon arra épült, hogy ezt az egészet a történelem folyamatából kizárjuk és létrehozzunk egy természetellenes és csak a történelem időskáláján létező társadalmat. Ha visszagondolunk a náci időkre, akkor feltűnik, hogy az a szemléletmód, ahogyan a náci terror gépezete fölemész­tette a népeket és a zsidóságot, kísértetiesen rokon azzal, ahogyan a különböző gazdasági terrorgépezetek fölemésztik a természet külön­bözőségét. E felismerésből ered az a teljes mitológiává érő rendszer, melyen jelenleg dolgozom, s amely két posztulátumra épít. Az egyik ilyen posztulátum, hogy jelenleg öko-holocaust van. Az öko-holocaust az erőszaknak ma talán legbrutálisabb megnyilvánulása a Föl­dön, és a legvisszafordíthatatlanabb kihatású. Célszerű az analógiát a holocaustból meríteni, ahol is faji előítélet következményeként bizo­nyos népcsoportok teljes megsemmisítése volt a cél. A megsemmisí­tés folyamata pedig két jellegzetes tudati elem által indukálva mehe­tett végbe. Egyfelől a cél a különböző népek elpusztítása volt, ám ezt a pusztítási folyamatot megpróbálták gazdaságilag rentábilissá ten­ni. Tehát a csontból szappan készült, a bőrből lámpaernyő, a fogarany nem mehetett veszendőbe. Amikor például egy olyan terv, mint a Transz-Amazonas megszületik, ugyanezt látjuk. Egyrészt el kell pusz­títani az őserdőt, hisz fölösleges a mi céljainkhoz. Másfelől viszont a lehetőségekhez mérten e pusztítási folyamat legyen rentábilis. Tehát próbáljuk meg például a fát felhasználni. De látnivaló, hogy sem a Gulag, sem pedig Auschwitz gazdaságilag nem rentábilis. Éppen úgy mára mind nyilvánvalóbbá vált, hogy az autokrata rendszerek hihetet­lenül pazarlóak. És a természet elleni háború is hanyatló és antago­nisztikus gazdasági struktúrákat palástol.

Amint mondottam, két posztulátumra épít ez a mitológia. A másik az, hogy folyik a Harmadik Világháború. Örültem, mikor értesültem ar­ról, miszerint professzor Dasman, Raymond Dasman, a kaliforniai egyetem tanára, több helyen ugyancsak ezt a meglehetősen kemény metaforát használta. A harmadik világháború nem jelent mást, mint hogy a természetbe való beavatkozásunk túljutott egy „kritikus tömegen", s az robbanni fog. Saját belső problémáinkat persze el­eddig is automatikusan leképeztük a természet kárára. Amiképpen ezt a régi hódítók művelték egymás ellen, mondhatni a történelmi új­korig, sőt, egészen a második világháborúig. Mert utána már nem volt ildomos arról beszélni, hogy valaki hódít. Hódítottak továbbra is a szuperhatalmak, de erről már nem volt ildomos beszélni. Célszerűbb volt egy bábkormányt létesíteni és azt támogatni. A második világhá­ború után már kevésbé lehetett nyíltan bevallani azt, hogy az én célom hódítás, birtokolás, leigázás, legázolás.

Át kell lépnünk saját fajunk határán, és olyan jogrendszert terem­teni, ahol az evolúció jogai is garantáltak. A történelem legnagyobb kisebbsége maga az élet. És ezt a kisebbségi kultúrát pusztítja a Har­madik Világháború, mely egyoldalú háború, az önjelölt „Teremtés-ko­rona" irtóháborúja egy másfajta kultúra, egy kollektív kultúra ellen, amit mi természetként ismerünk a külső megnyilvánulásaiban. Ha egy valódi, valóságos leszerelési folyamat a cél, tehát az erőszak el­leni valós és átfogó föllépés, akkor elkerülhetetlen az ökológiai le­szerelési tárgyalások elkezdése is. Kezdődjön el az a leszerelési folyamat, mely a gének nyelvén íródott kultúra jogaiért is síkra száll. És ha ebben a világban többé nem lesz bűn tukánnak lenni, tehát ha a másságra adott eredendő reakció nem az lesz, hogy ami más, mint én, azt elpusztítom, ha idáig leásunk, akkor hirtelen szinte nevetsé­gessé törpülnek majd a különböző nemzetiségek, etnikumok és visel­kedések közti különbségek.

A beavatkozást mindig a tünetnél egy lépéssel mélyebben kell biztosítani ahhoz, hogy a jelenség valóban kezelhetővé és gyógyíthatóvá legyen. A direkt politika szintjén például az európai helyzet nem a békemenetek során stabilizálódott, hanem a demokrácia által. Mert a demokrácia, tehát a humán sokszínűség tisztelete az az ontológiai alap, aminek természetszerű következménye, hogy nincs ok a szembenállásra. Békepolitika elvont térben nincs. Nem mindegy, hogy kik és milyen háttérrel egyeznek meg. Ha ez nem így volna, ak­kor a lehető legpozitívebben kellene értékelnünk a Molotov-Ribbentrop paktumot. Az is enyhülés volt, nem lehet tagadni. Miért ítéljük el? Mert azok a hatalmak, amelyek ebben az enyhülésben érdekeltek vol­tak és ezt az egyezményt megkötötték, belpolitikájuk terén ellentmondtak a béke filozófiájának. Ha most mi konszenzust kötünk az öko-holocaustba küldött fajok és életterek tömegének a hátán, akkor a történelem hasonlóképpen fog vélekedni rólunk, mint a Molotov-Ribbentrop paktumról: kijelenti, hogy ez valamiféle alku volt, valami­féle kisstílű paktum. Mert az igazi probléma jelenleg a genetikai sok­színűség pusztulása. Mert a tudomány előtt mind világosabb, hogy a genetikai sokszínűség, a különböző életközösségek egymás által át­járt hálózata az a fundamentum, ami az élet fönnmaradását garantálni tudja. És a legnagyobb veszély ennek lassú degradációja. Erre sokkal kevesebben gondolnak.

Írtam is a Magyar Nemzetben, Apokalipszis most címmel, egy cikket arról, hogy miért csak a katasztrófák kezelhetők lélektanilag? Tulajdonképpen jól hatott a társadalomra az atom-fenyegetettség, hi­szen az atomháború, az atomkatasztrófa valami olyan, ami gyökere­sen ellentmond a társadalom civil állapotának. És ezért meglehetős nagy egyetértéssel zárható ki. Atomháborút senki sem akar. A harma­dik világháború viszont a rossz béke egy sajátszerű jelensége. Nem extrém állapot, és nem fikció – ezért aztán sokkalta nehezebben kikü­szöbölhető. Olyan, mint az érelmeszesedés. Az érelmeszesedést sem lehet kizárni az emberből. Egy baktériumot Pasteur óta és főleg az antibiotikumok óta le tudunk győzni, ki tudunk szűrni. Az érelme­szesedés: folyamat, legfeljebb megfelelő életmóddal befolyásolhat­juk. Manapság mind kevésbé leválasztható a betegség a szemé­lyünkről. Tehát mind kevésbé alkalmazható az a klasszikus recept, hogy vagyok én, és van a rossz, a betegség. A kiűzendő ördög. Amely testidegen. Ma együtt kell élnünk a betegségekkel. Együtt élünk az onkogénekkel. Nehezen határozható meg a határ, amikor a jelenség átcsap betegséggé. És ily módon akár a ráknál, akár az AIDS-nél, akár az érelmeszesedésnél, és egyéb betegségeknél is, a klasszikus gyógyítás helyett rövid távon egyfajta menedzselhető állapot fenntar­tása válik reálissá, és a Harmadik Világháborúval, a társadalom baja­ival, az ökológiai válsággal kapcsolatosan is ugyanide jutunk, hisz aligha véletlenül a fenntartható fejlődés gondolata az, amely a nulla növekedés és más, a Római Klub által bedobott kulcsszavak után, most, az ezredforduló felé közeledve, a leginkább alkalmazott szó­összetétellé vált a tudományos szakzsargonban.

Ha én egy idealizált jogrendért küzdök, ez messze nem jelenti, hogy idealista volnék. Jelenleg csak menedzselhető, kezelhető vál­ságban gondolkodhatunk. Sokkal hosszabb távú házasságra kény­szerülünk a saját magunk természet elleni erőszak-arcával és az öko­lógiai válsággal, mint a nukleáris fenyegetettséggel. A nukleáris fe­nyegetettség ma nem reális probléma. Ma egyetlen igazán komoly probléma van, és ez nem más, mint hogy ellehetetlenítjük saját élette­rünket, és ellehetetlenítjük más élőlények élettereit is. Igen, a degra­dáció, de talán nem fejtettem ki elég drámaian, hogy ez az igazi ve­szély. Nem halált, nem világvégét hirdetek a bioszféra nagykövete­ként. A próféciám ennél sokkalta borzalmasabb. A próféciám egy sze­rény kérdés: hogyan fogunk élni, ha nem adatik meg a világvége? Ha nem adatik meg az, hogy elpusztuljunk? Ha nem fog jönni olyan AIDS, ami visszaveti az emberiség létszámát 3 milliárdról 100 millióra? Ha nem jönnek ilyen kézenfekvő megoldások?

Valós veszély, hogy itt a Földön saját magunkat pokolra juttatjuk. Manilában már sós az ivóvíz. Mexikóvárosban emberek a volánra ájulnak, sőt a volán mellett meghalnak a légszennyeződéstől. Sok olyan hely van, ahonnét a Mártírok útjára mennének ózondús levegőt szívni.

Nem beszéltem sem Bős-Nagymarosról, sem pedig a Mártírok útjáról. Mert itt már egyfajta görcsös, rossz értelmű mitológia kialaku­lásának vagyunk tanúi, mintha kizárólag ez a két kérdéskör létezne, mint Bős-Nagymaros és a Mártírok útja. Pedig ezek is csak tünetek. Ha megállunk Bős-Nagymarosnál, ha megállunk a Mártírok útjánál, akkor nem fogunk tudni tovább lépni. A legnagyobb veszély tehát min­dent összegezve az, hogy egy elképzelhetetlen arányú balkanizáció bugyrában fog elmerülni az emberiség. Olyan bugyorban, mely vonat­kozik a társadalomra, az itt is, ott is tapasztalható agresszió terjedésé­re, és vonatkozik arra is, hogy mind nagyobb tömegek fognak – jámbor békességgel – élni olyan körülmények közt, amely körül­ményeknek a lehető leghalványabb közük sincs az emberi élet­hez. Ez az igazi veszély. És ez ellen nem lehet és nem szabad olcsó demagógiával fellépni. Mert ha ezt a kórt gyógyítani akarjuk, akkor az erkölcs és a tudomány legmagasabb szintű erőinek nemzetközi összefogására van szükség. És ha ez az összefogás létrejött, akkor ebben a dimenzióban az erőszak is csak egy elemmé válik. Mégpedig kezelhető és menedzselhető elemmé. Olyan elemmé, amilyen a pros­titúció. Nem vezetett jóra, ha megfeledkeztünk akármennyire kelle­metlen igényekről is, és úgy tekintettük őket, mintha nem léteznének. Nézzünk szembe önmagunkkal, és mondjuk ki, hogy van bizonyos igény az erőszakra. Én az erőszakmentes társadalomban sem hi­szek. Viszont létrejöhet egy olyan új nemzetközi rend, amely mindazt, ami kellemetlen realitás, kezelhető keretek közé tudja szorítani, s ez nem más, mint a valódi ökológiai szemléletmód. Hiszen az ökológiá­ban nincs olyan, hogy rossz és jó. Az ökonomikusán működő rend­szer számára többnyire csak mérték van. Hasznos-e az erőszak? Ha az erőszak erő, akarat, indulat, pozitív indulat, jó indulat, akkor igenis szükség van rá. Nincs eleve eldöntött kategória, illetve nagyon kevés az a kategória, amely nem mértékfüggő. A legtöbb kategória a mértéken áll vagy bukik. Következésképpen ha az a kérdés, hogy mennyi erőszak jó a társadalomban és hol jelenjen meg az az erő­szak, akkor már nem lehetek demagóg. Az ökológia, mint a finomsza­bályozás géniuszi mesterműve, a legjobb garancia arra, hogy ne le­hessünk demagógok. 10 liter víz megivásába esetleg belehalok, napi egy korty mellett viszont szomjan halok. És – ha nem vettük volna észre – az ilyen gondolkodás kitűnő iskola arra, hogy a saját előítéle­teink ellen is föllépjünk. Mert ha nem tudjuk a dolgot minősíteni, csak mértéket tudunk adni a dolgoknak, akkor már előítéleteink sincsenek.

[Az interjú alapján monológgá tömörítve.]

1990. április 4-én Párizsban beszélgetést folytattunk I. Wallersteinnel Kelet-Európa jelenéről és lehetséges jövőjéről. Szerkesztőségünket Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor és Tót Éva képviselte.

Ma a világban felfokozott érdeklődést tapasztalunk Kelet-Európa és az ott zajló események iránt. Ezek az események ugyanakkor nagyon konfúzussá teszik a helyzetet, s elméletileg is igen sok kérdést vetnek fel. Lázas érdeklődést tapasztalunk annak megértésére, hogy merre is tart ma a világ?

Két elkülöníthető kérdésről van szó. Az egyik: annak elméleti magyarázata, hogy mi is történik, a másik annak előrejelzése, hogy merre is tartunk?

Ugyanakkor azt is meg kell mondani, hogy minden néző­pont ideológia kérdése. A jobboldal számára nincsen szó el­méleti zavarodottságról, ők, a jobboldaliak, mindig is úgy vél­ték, hogy a szocializmus általában, s különösen a kommuniz­mus marxista-leninista (kommunista) verziója nem más, mint teljes aberráció, eltévelyedés. Talán egy kissé meglepte őket ezeknek a rendszereknek az összeomlása, de ezt az egyéni szabadság iránti igények általánossá válásával magyaráz­zák. Beszélhetünk az értelmezésben elkövetett komoly hibák­ról, de a jobboldal esetében nincsen szó zavarodottságról. Ha ilyesmiről lehet beszélni, ez éppenséggel a baloldalnál jelent­kezik. És ez világméretekben tapasztalható.

A baloldal esetében nagy vonalakban három irányzatot lehet elkülöníteni. Először is volt a kommunista mozgalom, Lenin óta, azután a szociáldemokrácia különféle változatai – főleg a nyugati országokban – és végül, harmadszor, a nem­zeti felszabadító mozgalmak a harmadik világban, amelyek magukat szintén baloldalinak tartották, de amelyeknek meg­közelítésmódja azért egy kicsit különbözik az előzőekétől. Ma mindhárom mozgalom a zavarodottság állapotába került.

Ám az egész kérdés vizsgálatát inkább az elején érde­mes elkezdeni, a XIX. század közepén, amikor is létrejön a nemzetközi munkásmozgalom. Egy hosszú, kb. 30 éves pe­rióduson keresztül (mondjuk az 1848-as forradalmaktól kez­dődően) nagy vita folyt, főként az európai baloldalon belül, ar­ról, hogy milyen eszközökkel lehetséges eljutni az utópiához, a kívánatos társadalomhoz. Ekkor éles választóvonal jött létre két tendencia között. Egyfelől voltak, akik – egyfajta anar­chista alapállásból – azt mondták, hogy mindent meg kell ta­gadni, ami addig létezett, le kell rombolni ilyen vagy olyan mó­don, s visszaadni mindent a társadalom kezébe, ám mindezt egy kissé individualista módon képzelték. Másfelől pedig ott volt az a tendencia, amely részben a marxizmushoz kapcsoló­dott, és azt hirdette, hogy ilyen módon sohasem lehetséges megváltoztatni a társadalmat, hanem szisztematikusan szer­vezkedni kell, hogy megszerezzék az államhatalmat, az egyetlen eszközt, amellyel a világot meg lehet változtatni. Azt lehet mondani, hogy ebben a vitában az említett korszakban a marxisták érvei többé-kevésbé győztek. A XIX. század utolsó harmadában mindenki vagy csaknem mindenki egyetér­tett abban, hogy meg kell hódítani az államhatalmat.

Nagyjából hasonló vita folyt le a nemzeti mozgalmakon belül is. Ez a kulturális nacionalizmus és a politikai nacionaliz­mus közötti vita. A kérdés ugyanaz: hogyan tudnánk megvál­toztatni a világot? A kulturális nacionalizmus hívei szerint egy közös nyelv stb., stb. kialakításával, a politikai nacionalizmus képviselői viszont azt mondták, nem, nem, meg kell szerezni az államot. És ebben az esetben is ez utóbbiak győztek.

Tehát a 19. század végén egyetértés volt abban, hogy az államot kell meghódítani, és erre is törekedtek. Ma, száz év­vel később, azt lehet mondani, hogy az összes említett mozgalom eljutott odáig, hogy megszerezte az állami ha­talmat. Egy sor ország marxista-leninista rezsim alá került Kelet-Európában; a másik nagy áramlat, a szociáldemokrácia esetében ugyanez a helyzet: nem ugyanazon a módon, de a szocialista pártok megszerezték a hatalmat Németország­ban, Franciaországban, Angliában, Skandináviában, s még az Egyesült Államokban is, hiszen a Demokrata Pártot többé-kevésbé úgy értékelhetjük, mint szociáldemokrata pártot. A harmadik világban pedig az úgynevezett nemzeti felszabadító mozgalmak a második világháborút követően majdnem min­denhol hatalomra kerültek. A hatvanas években tehát konsta­tálható, hogy közel száz év harcai után ezek a mozgalmak mindenütt megszerezték a hatalmat.

Ebben a pillanatban veszi kezdetét a kiábrándulás. Mert a hatalom megszerzése nem hozta meg azokat az ered­ményeket, amelyeket megelőzően reméltek tőle. A világ­kapitalizmus még mindig létezik, a társadalmi egyenlőtlensé­gek továbbra is fennállnak, s ezekben az országokban erős egyensúlytalansági helyzet tapasztalható, nem egy esetben még erősebben, mint azt megelőzően. És felvetődik az indivi­duális emberi jogok kérdése, amelyeket egyszerűen elsöpör­tek, főként a kelet-európai országokban (noha nem csak ott), és az emberek joggal kérdezhették, hát ezért harcoltunk? Per­sze hogy nem.

Véleményem szerint az utóbbi időben mindennek újraér­tékelése kezdődik, s ebben a kiindulópont 1968. Ez a balol­dali emberek világméretű forradalma volt a baloldali moz­galmakkal szemben. Úgy vélem, így kell értelmezni az 1968-ban az USA-ban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Kí­nában, Indiában, Mexikóban, Szenegálban, Itáliában történ­teket. Mindenütt ugyanaz a tétel: a baloldali pártok megcsal­tak minket.

68 nagy forradalom, de nem azonnali következmények­kel. Ez a nagy tűz lerombolta azt a magabiztosságot, ami korábban a baloldali pártok körében jellemző volt, de nem állított semmit a helyére. 68-ban Csehszlovákia vereséget szenved, és mégis – noha a kelet-európai változások Len­gyelországban, Magyarországon és az NDK-ban jóval ké­sőbb következnek be – 68 a nagy pillanat.

Tény, hogy Brezsnyev csapatai törték le a prágai tavaszt, de azt is át kell látni, hogy az amerikaiak hogyan viszonyultak ehhez. Világosan deklarálták, hogy bármi történik, semmi­képpen nem kell beavatkozni. Itt két szinten kell a dolgot néz­ni. Egyfelől az 1945 óta tartó amerikai hegemónia szemszö­géből. Fennállt a hidegháborús feszültség az USA és a Szov­jetunió között, s mindkettőnek érdeke volt, hogy ezt valami­képpen korlátozza, határok között tartsa. Véleményem szerint az igazi Jaltát az jelentette, hogy az Egyesült Államoknak szüksége volt egy szovjet zónára, és természetesen Sztálin is ezt akarta, így aztán teljes volt az egyetértés. Nem kívántak harcba bocsátkozni emiatt.

Ráadásul az Egyesült Államokat ugyanúgy meglepték a 68-as események, mint a nyugati vezető államférfiakat. Az Egyesült Államokban ugyanúgy reagáltak, mint De Gaulle Pá­rizsban, amikor leverte a diáklázadást, vagy Brezsnyev, ami­kor ugyanezt tette a csehekkel, a lengyelekkel, vagy bárki. Helyreállították a rendet. Az úgynevezett 1989-es forradalom nem más, mint a 21 évvel megkésett 1968. Elkerülhetetlen kö­vetkezménye a struktúra megrendülésének. Fel kell tenni a kérdést, miért éppen 1989? Nem azért, mert a kelet-európai népek hirtelen megszomjazták a változásokat, hiszen ez a szomj már harminc év óta létezik. Nem ez változott. Hát akkor mi? Egy Gorbacsov a hatalomban, aki nem avatkozott közbe. Aki világosan megmutatta, világossá tette, hogy nem avat­kozna be. És nem véletlenszerű, hogy éppen a lengyelek kezdték felbomlasztani ezt a birodalmat, mivel ott volt jelen a legnagyobb kelet-európai tömegmozgalom, népi mozgalom, baloldali mozgalom, munkásmozgalom.

De hogyan lehetséges ez? Hogyan került Gorbacsov a hatalomba? Egyfelől a Szolidaritás megjelenésének követ­keztében. A másik abszolút lényeges faktor viszont, amit telje­sen elhanyagolunk, az Egyesült Államok hanyatlása. Ez a ha­nyatlás azt jelenti, hogy az USA képtelen tovább fenntartani azt a belső struktúrát, amely még a hidegháború korszakáé volt. így meg kell engednie, hogy Gorbacsov kerüljön hata­lomra. Talán őrült dolognak hangzik ilyet mondani, de így van. Gorbacsov a hatalomba kerül; adva van egy Lengyelország, amely olyan, amilyen; szükségképpen dekolonializálni kell a Keletet. Ez sokkal gyorsabban ment végbe, mint gondolták, de a politikai változások gyakran így következnek be.

68 is így esett meg. Két héttel az események előtt 68-ban senki nem gondolta, hogy az fog bekövetkezni, ami bekövet­kezett. Két héttel a 89-es események előtt senki sem várta, hogy ez fog történni.

Itt vagyunk tehát most.

A kelet-európai emberek kiábrándultságában több fontos tényező játszik szerepet, de van egy, amelyik elsőrendűen fontos, s amelyet eddig nem említettem. Mondottam, hogy az egyenlőtlenségek fennmaradtak. De nem csupán a kelet-eu­rópai társadalmakon belül, hanem világméretekben is. Tehát például Magyarország szegény ország maradt. Az volt a kom­munizmus előtt, a kommunizmus alatt, és az marad utána is. Nem olyan mértékben szegény, mint, mondjuk, Nepál, de sok­kal szegényebb, mint Hollandia. Ez minden magyar számára világos, a munkások és értelmiségiek számára egyaránt; min­denki tisztában van vele, hogy a magyar életszínvonal nem éri el, mondjuk, a franciát. A kommunisták azt ígérték, hogy ez meg fog változni. „Kövessetek minket: felfejlesztjük a nehéz­ipart, visszafogjuk a külkereskedelmet, és a fejlődés ezen út­ján elérjük és túlszárnyaljuk a nyugati országok színvonalát" – mondta Hruscsov. És ugyanezek az ígéretek hangzottak el Algériában, Indiában, ezek a mozgalmak mindenütt pontosan ugyanazt ígérték. És a vége ugyanaz a kudarc. Latin-Ameri­kában, Afrikában, Ázsiában, Kelet- vagy Közép-Európában kénytelenek számot vetni azzal, hogy semmi sem változott, ha a világ egészét tekintjük, ha a változásokat nemzetközi mé­retekben értékeljük. Talán még polarizáltabbá is vált a világ, hiszen negyven-ötven évvel ezelőtt is léteztek a különbsé­gek, de talán nem voltak olyan nagyok, mint ma. És ha a jö­vőbe tekintünk, ezek a különbségek esetleg még nagyobbak lesznek.

A hatalom megszerzése révén tehát nem csupán a belső viszonyok nem változtak, de világméretekben sem változott az érintett országok helyzete. Ez a fejlődésre vo­natkozó álmok végét jelenti. Annak az álomnak a végét, hogy a fejlődés a nemzeti konstrukció keretei között lehetséges. Ezt az álmot, persze különféle változatokkal, de valamennyi érin­tett országban osztották. A kommunista, a nemzeti felszaba­dító és a szociáldemokrata változatok között ebben a vonat­kozásban semmi különbség sincsen. A tézis ugyanaz volt, és az eredmény is ugyanaz.

Tehát itt tartunk most. A kelet-európai országokban az idén, illetve a tavalyi évben végbement hirtelen és brutálisnak mondható politikai változások azt a reményt nyújthatják, hogy a dolgok rendeződnek; de a dolgok nem tűnnek egykönnyen rendezhetőnek.

Most vissza kell térni a nemzetközi arénába. Beszéltem az Egyesült Államok relatív hanyatlásáról. Mit jelent ez a világ­kapitalizmus kebelén belül?

Az Egyesült Államok politikai és gazdasági hanyatlása a nyugat-európai térség és Japán viszonylagos felvirágzásával párhuzamosan zajlik. Ez minden újságban olvasható. Ez a fo­lyamat teljesen normális folyamat, semmiben sem különbözik attól, ami a múltban is sokszor lezajlott már. Meg ítélésem sze­rint még mindig nem jutottunk ki a gazdasági stagnálásnak abból a szakaszából, amely immár legalább húsz éve tart, s még öt-tíz évig is eltart, mire kijutunk belőle, és újabb felvirág­zása következik a kapitalista világnak. Rendkívül kiélezett versengés folyik immár húsz éve az USA és Európa (főként Németország), valamint Japán között, hogy ki szerzi meg a jövő vezető iparágait. És számomra világos, hogy már tíz éve geopolitikai átrendeződés zajlik. Egyfelől az amerikaiak és a japánok egyfajta gazdasági szövetségre fognak lépni, még ha ma vitáznak is a kereskedelem és egyebek kérdésében. A termelés és a finanszírozás (pénzügyek) terén máris komoly megállapodások vannak életben, amelyek csak erősödni fog­nak az elkövetkezendő időkben, és ebben a koalícióban Kína is meg fogja találni a maga sajátos helyét, bár ma még nem vi­lágos, hogy ez mit is jelent majd. Lesz tehát véleményem sze­rint egy ilyen nagy Szövetség, nevezhetjük Csendes Óceániai

Szövetségnek. S ezzel szemben lesz majd Európa, a nyugati és a keleti együtt, természetesen, és mivel ez rendkívül kicsi, mindenképpen szükséges, hogy a Szovjetunió is részét ké­pezze az Európa Háznak. Ennek a legkisebb ára Nyugat-Eu­rópa számára Kelet-Európa liberalizálása, és ezt az árat már megfizették. E felé a koalíció felé haladunk. Ezen az úton ha­ladva persze rengeteg a zátony. Vajon Gorbacsov „túléli-e" Litvániát, Örményországot, vajon …stb., stb. Bizonyos részle­teket nehéz előrelátni, de ezek valóban csak részletek. Hosszú távú tendencia marad, hogy akár egy Gorbacsov utáni másik személlyel is (persze ő a leginkább alkalmas arra, hogy a legelegánsabban hajtsa végre), de bármely más orosz ve­zetővel ennek a szövetségnek létre kell jönnie a Szovjetunió és az NSZK, Franciaország között. Egy gazdasági és politikai stb. szövetségnek.

Két gazdasági óriás lesz tehát, egyfelől Japán és Ameri­ka, másfelől Nagy-Európa. Jó-e ez, vagy rossz? Egyáltalán nem jó a harmadik világ számára. A latin-amerikai, ázsiai és afrikai országok ezen veszíteni fognak. Ez egészen biztos.

Hogy az olyan szegény országok számára, amelyek „északon" helyezkednek el, mit jelent ez, hát ezt nagyon ne­héz részleteiben előrelátni. Vagy létrejön egy olyanfajta gaz­dasági expanzió, amely ezeknek a kis országoknak is egy­fajta kompenzációt nyújt, vagy kialakulhat egy belső harma­dik világ, egy belső terület-kizsákmányolás. Nem tudnám megmondani, hogy melyikre van inkább esély, nem is lehet ilyen általánosságban megmondani. És az is lehetséges, hogy Csehszlovákia kilábal, és ugyanakkor pl. Bulgáriának nem sikerül, és a kettő között Magyarország Portugáliához válik hasonlóvá, vagy Görögország vagy Írország sorsát kö­veti majd stb. Sokféle apró nüansz van itt.

Visszatérve az ideológiai, teoretikus perspektíva kérdé­sére: ami megbukott, az a XIX. századi munkásmozgalom­nak az a tézise, hogy meg kell szerezni a politikai hatalmat egymás után az egyes országokban, és ezen a módon vál­toztatjuk meg a világot. Ez a gondolat, ez a feltevés megbu­kott. Világos, hogy ez nem megy. Új stratégiát kell találni.

Negatív szempontból 1968 nagyon jó volt, hiszen lerom­bolta a régi tételt, ám anélkül, hogy a helyére állított volna egy valóságos és konkrét, reálisnak tűnő másikat, amely a jövőre nézve hatékony lehetett volna. Csak meg kell nézni azokat az újnak nevezett mozgalmakat, mint például a Zöldeké. A „Zöld" mozgalom, amelyek közül talán Németországban ta­láljuk a legerősebbet, szóval ez a Zöld mozgalom megismétli az összes XIX. századi vitát. Száz év alatt ezek a viták egy ta­podtat sem haladtak előbbre. A Zöld „realisták" úgy beszél­nek, mint a marxisták 1880-ban, a „fundamentalisták" pedig mint az 1880-as évek anarchistái. Ugyanazok az érvek és ugyanazok a lehetőségek a nézeteltérések megoldására. Ugyanezt vagy majdnem ugyanezt lehetne elmondani a femi­nista mozgalmakról.

Íme a zavarodottság. De ez nem az önök speciális ma­gyar zavara. Ez a zavar ugyanakkora Franciaországban, az Egyesült Államokban, Indiában és Afrikában.

Ahhoz, hogy ezek a mozgalmak újraszerveződjenek, a kapitalista világ struktúrájának új analízisére, belső fejlődésé­nek új elemzésére, belső ellentmondásainak új föltárására van szükség.

Véleményem szerint a neoliberálisok hihetetlen mérték­ben tévednek. Valami megoldást kell találni erre az évtizedek óta tartó strukturális válságra. A tizenkilencedik század egyik bizonyossága (ami a tizennyolcadik század bizonyossága is volt) a haladás ideológiája. De a kikerülhetetlen és biztos ha­ladás gondolata teljességgel hamis. Semmi sem bizonyos, amikor egy nagy kritikus elágazási ponthoz érkeztünk, nagy történeti döntéseket kell meghozni, és ezt éppen úgy megte­hetjük jól, mint rosszul. Itt megállok, nincsen kész formulám, megoldási javaslatom, amit felkínálhatnék.

Önök idáig úgy vélhették, hogy egy nagyon fojtogató helyzetben, egy zárt épületben élnek, és most lehet beszélni­ük. Nekünk az Egyesült Államokban ugyanilyen élményben volt részünk a hatvanas években. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején egy zárt és fojtogató világban éltünk, nem beszélhettünk, nem gondolkodhattunk, a hatvanas évek végének eseményei hirtelen kinyitottak mindent. Azóta be­szélünk, vitatkozunk. Most Önök utolérnek, követnek minket ebben, semmi más, semmi több nem történik. Követnek min­ket a vitákban, belépnek egy olyan politikai életbe, amely tel­jességgel normálisnak nevezhető, ez se nem látványos, se nem csodálatos, csak egyszerűen lehetséges.

Ön egy Magyarországon néhány hónapja megjelent cikkében azt fej­tette ki, hogy a kapitalizmus terjeszkedése körülbelül a jövő század kö­zepéig lehetséges. Ez történelmileg nagyon rövid idő; és ha egy társa­dalom ilyen késői szakaszában van, akkor azért már általában érzé­kelni lehet, ha pontosan tudni nem is, hogy melyek azok a tendenciák, amelyek szétfeszítik?

Ez a kapitalista rendszerről alkotott felfogásommal függ össze, arra megy vissza. Ez nem egy proletár bázison, hanem egy vegyes munkaerő-struktúrán nyugvó társadalom. Nem proletarizált, de nem is az ellenkezője. Nem szabadpiaci, ha­nem vegyes piacon nyugvó rendszer. Se nem szabad, se nem zárt. Ez egy olyan szisztéma, ahol nem zajlik minden automa­tikusan, csak részben. A rendszer kulcsa abból a tényből szár­mazik, hogy nem is teljesen bürokratikusán szabályozott, de nem is teljesen szabad.

A XIX. században a kapitalizmus liberális jellegét hangsú­lyozták. De a valóságban finom egyensúly jött létre a szabad­ság és a kontroll között. Például a munka esetében. A kapita­listának nem érdeke, hogy proletarizált munkaerő dolgozzon a számára. A valóságban nagy ellenállás van a proletarizációval és a piac liberalizálásával szemben. Kb. két hete az Inter­national Herald Tribune-ban megjelent egy cikk, amit egy nagy amerikai bankár írt, igen neves ember, aki azt mondta, hogy nem hagyhatjuk, hogy a nagy bankok tönkremenjenek. „Nem engedhetjük meg, hogy a piac tönkretegye a nagy bankokat, mert ennek ilyen és ilyen következményei lenné­nek. A kormányzatnak mindenféleképpen be kell avatkoznia" stb. Ez az igazi kapitalista nyelvezete.

Mindezek ellenére van egy hosszú távú tendencia, amely szerint mégis a teoretikus kapitalizmus felé történik haladás; a proletarizálódás, a piac liberalizálása felé, és ezek a tenden­ciák lesznek azok, amelyek majd lerombolják a kapitalizmust. Egy olyan pont felé haladunk, amely már nem teszi vagy nem fogja többé lehetővé tenni a nagy profit létrehozását. Ez struk­turális valami, lassan haladunk egy emelkedőn (ennek a folya­matát leírtam bizonyos írásaimban), és innen nem tudunk újra leereszkedni, visszaereszkedni, tehát elérkezünk egy olyan pillanathoz, ahonnan nincsen további lehetőség. A húsz szá­zalék: O.K., negyven százalék jó, és a nyolcvan is lehetséges. De szerintem a kapitalizmus lassan elérkezik a maga aszimptotájához. És ez létrehozza a nagy válságot, a nagy krízist, amelyet most élünk éppen. Igen, éppen most éljük meg. De itt nem egy néhány hetes vagy éves válságról van szó, hanem egy évszázados léptékű válságról. Erre alapoztam az elkövet­kezendő évszázadra vonatkozó véleményemet. Én így látom a dolgot.

Van egy olyan tézis is, hogy egy olyan állapot felé hala­dunk, amelyben a lineáris fejlődés többé nem lehetséges, egy kettéágazás, azaz két teljesen különböző lehetőség adó­dik, s nem láthatjuk világosan előre a kimenetelt. És megítélé­sem szerint középtávon ez áll előttünk.

Amit igazából hangsúlyozni szeretnék – mivel azt gondo­lom, hogy ez nem eléggé világosa kelet-európaiak számára – az az, hogy Önök egyáltalán nincsenek különleges helyzet­ben. Teljes mértékben normális helyzetben vannak, még a történelmük sem teljesen különleges. Önök úgy gondolják, hogy az, de véleményem szerint mindez csupán egy variánsa annak, amit a többiek már megéltek. És minél előbb bekövet­kezik az az állapot, hogy Önök saját magukat normálisnak íté­lik meg, annál jobb nekünk is és Önöknek is.

Az imént azt mondta, hogy a harmadik világ csak vesztese lehet ennek a folyamatnak. Mi lehet a harmadik világszámára a jövő? Mi követke­zik ebből a vesztes helyzetből az elmélet számára?

Számukra csak két változat lehetséges: elviselni vagy megál­lapodásokat kötni. Egy vagy két vagy három ország számára mindig van kiút, megoldás, áthidalás, a többiek pedig elviselik a csapásokat.

Két megoldás van középtávon. Mindkettőt tapasztalhat­juk majd. Az egyik megoldás a nagy lázadás. A nagy lázadá­sok, amelyek megrengetik a világot. Nigéria, India, Brazília, vagy nem tudom hol, vagy mint Vietnam a múltban, ez tehát egyfelől az egyik megoldási mód. A másik pedig a tömeges, északi irányú migráció. Ezt az Észak hatalmai semmilyen mó­don nem tudják megakadályozni. A legutóbbi időkben is sok vita folyt a migrációról. Négy vagy öt éve hatalmas vitánk volt az immigrációról az USA parlamentjében, végül egy nagy kompromisszum született a három erő között, és egy nagyon bonyolult szisztéma alakult ki. És ma arról vitázunk, hogy ez a kialakított rendszer megbukott, nagy politikai erővel lerombol­ták. Találni kell tehát valami mást.

Hatalmas méretű az illegális migráció. A közlekedési és kommunikációs lehetőségek igen könnyen elérhetővé váltak, és nagymértékű az az összejátszás is, amellyel a munkaadók, pl. az Egyesült Államokban, alkalmazzák ezeket az emigrán­sokat. Miért ne? A kisvállalkozók fittyet hánynak a teóriának, a saját hasznukat tartják elsőrendűnek.

A nyugat-európai országokban egyszerűen szembe kell nézni a ténnyel, hogy például Franciaországban a népesség húsz százaléka muzulmán (mohamedán) lesz. S még a telje­sen „zárt" országokban is, mint például Japán, ha odamegy, láthatja, hogy kínaiak, koreaiak, Fülöp-szigetekiek és vietna­miak többnyire illegálisan bevándorolt tömegei élnek ott. Nem látható előre, mi lesz Moszkvában, Stockholmban, Budapes­ten, de egész Európában jellemző a tömeges egyéni invázió, amelynek számtalan politikai, társadalmi, gazdasági követ­kezménye adódik.

Tehát mi következik a harmadik világ számára? Mit tehet­nek? Csinálhatnak forradalmat Nigériában, és/vagy elküldhe­tik a nigériaiakat Magyarországra. Bebörtönözhetnek vagy le is lőhetnek akár százakat, ez nem jelent érdemi különbséget. Az „Északot" nem fogják hagyni pihenni a maga jólétében. Nem fogják hagyni, hogy a világ gazdagjai jó lelkiismerettel élvezzék az életet.

A New Yorkban tapasztalható pszichózis érzékelhető már mindenütt az európai nagyvárosokban is. Az egyéni biz­tonságérzettel kapcsolatos pszichózis. Az utcák nem bizton­ságosak, mindenütt jelen vannak tolvajok, gyilkosok. Ez nem túl szórakoztató. Mindenütt koldusokat látni, hajléktalanokat stb., stb. S ez még tovább romlik majd.

Van más probléma is, például a világ népességének fo­lyamatos növekedése. Talán lassan megáll ez a folyamat, de az nem megy olyan gyorsan. Lelassul, de attól a növekedés még nem áll meg. A földterület nem növekszik. Ma itt Párizs városában jóval több ember él, mint korábban. Ami azt jelenti, hogy a mindennapi élet egyre kevésbé kellemes. Kevesebb a zöldövezet, kevesebb fény süt, mindenből kevesebb van, a la­kás végtelenül drága, a telekárak felszöknek.

Ezen a tényen sokat vitáztak az USA-ban is. Ami a máso­dik világháborút követően biztosította az amerikai középréte­gek jólétét, az az volt, hogy biztosak lehettek benne, harminc­-negyven éves korukra képesek lesznek hozzájutni egy saját otthonhoz. Ez egy mai huszonötéves számára összehasonlít­hatatlanul nehezebb. Szinte biztosra vehető, hogy a gyereke­ink életszínvonala alacsonyabb lesz, mint a miénk; míg az én generációm számára teljesen bizonyos volt, hogy az élet-sztenderdje magasabb lesz, mint az apjáé volt. Mindenki azt várta, hogy a következő generációnak jobb lesz, és ma éppen nem ez a helyzet. És ez így van Európában is.

Azt mondhatjuk, hogy legfeljebb csak egy tízszázaléknyi társadalmi csoport él úgy, hogy nincsenek problémái. A leg­szegényebbek most is a legszegényebbek. A leggazdagab­bak pedig ma gazdagabbak, mint valaha. A középen elhelyez­kedő 30, 40, 50 százalék pedig, tehát a középrétegek ma ha­nyatló, romló helyzetben vannak, aminek igen nagy jelentősé­gűek a politikai következményei. Első számú következménye a jobboldal és a szélsőjobb megerősödése. A második talán egy új baloldal megerősödése. Semmiképpen sem számít­hatunk politikai nyugalomra. Itt Nyugaton ez egyáltalán nem igaz.

Amit tehát Kelet-Európának mondani lehet, az az, hogy ami Nyugaton van, az nem rózsakert. A korábbi, hagyomá­nyos „szocialista" propaganda joggal tekinthető teljes mérték­ben nevetségesnek, ám most éppen egy másik, ugyancsak nevetséges propagandát kell elviselniük. E propagandával szemben látnunk kell a nyugati társadalmak szociológiai való­ságát, hogy megértsük azt, ami történik.

(Ford.: Tót Éva)

Az elmúlt négy évben megsokszorozódtak a leszerelést elősegíteni kívánó kezdeményezések – ezek között a washingtoni INF-szerződés volt a legfontosabb. De nemcsak a stratégiai és geopolitikai ér­dekek állnak szemben azokkal a törekvésekkel, melyek célja egy ke­vésbé felfegyverzett világ létrejötte, hanem a számos hadiipari komp­lexum is, melyek az államhatárokon átnyúlva működnek, s jelenleg a leszerelés legkomolyabb akadályait képezik, hiszen az ő tevékeny­ségük szinte átláthatatlan.

Az évek során, és különösen az első világháború idején létrejött egy olyan ipari szervezet, mely a hadianyaggyártásra szakosodott. Ezen ipari szervezet körül a sajátos érdekek külön hálózata alakult ki, egy valóságos nemzetközi nomenklatúra, a katonai stratégiákat is be­folyásoló rendszer, egy újfajta háborús kultúra, mely az egyre bonyo­lultabb fegyvertechnológiai csodákon alapul.

A legfőbb hatalmak

Napjainkban a különböző hadiipari vállalatok, kutatóbázisaikkal, üzemeikkel, kereskedelmi és pénzügyi hálózatukkal valódi hatalmat képviselnek, jóllehet elméletileg ellenőrzés alatt tartják őket: Francia­országban például a DGA (Délégation Générale pour l'Armement), az Általános Fegyverkezési Bizottság, az Egyesült Államokban pedig a Pentagon látja el ezt a feladatot. Franciaországban az iparban foglal­koztatottak 5,8%-a dolgozik a hadiiparban (6.000 vállalatot jelent ez, melyek közül a 6 legnagyobb teljesíti a nagy gyártási programok 80%-át), melynek költségvetése 108 milliárd frank volt 1988-ban; ez azon­ban csak a legszűkebb értelemben felfogott hadiipar költsége, külön­féle járulékos részei nélkül, s mindezt inkább csak figyelemmel kíséri, de nem kontrollálja az Általános Fegyverkezési Bizottság, mely egyébként a francia kutatási-fejlesztési keret körülbelül 20%-a fölött diszponál. Ez a bizottság valójában nem tud ellenőrzést gyakorolni a hadiipar felett, hiszen számos magas rangú államigazgatási tisztvise­lőből lett vezető e vállalatoknál – és fordítva is -, így aztán olyan kap­csolatrendszer szövődött a felső szinteken, mely nem hivatalos szer­vezeteken keresztül, hanem informálisan működik.¹ Ugyanez a hely­zet az Egyesült Államokban is, ahol 1983-ban 475 milliárd dollárnyi befektetett tőkét, 1982-ben pedig az összes ipari beruházás 40%-át kellett a Pentagonnak „ellenőriznie", jóllehet a Pentagonban egyetlen alosztály („research and engineering") foglalkozik azzal, hogy az or­szág fegyvergyártását koordinálja. Bolygónk vezető ipari hatalmainak fegyverkezési programjait mindig is saját hadseregük irányította, s ezeknek mindig megvolt a maguk saját, testhezálló „bizottságuk"… Ezeket a hadiipari hatalmasságokat úgy integrálták az államhata­lom különböző ágazatai, hogy teljes körű ellenőrzésük lehetőségét el­mulasztották biztosítani. E vállalatok részt kaptak az államhatalom­ból, így aztán saját gyártási profiljuknak és pénzügyi lehetőségeiknek megfelelő fegyverkezési programokat, technikai újításokat, katonai stratégiákat kezdeményeztek,² hogy elébe menjenek a különböző – belföldi vagy külföldi – megrendelők igényeinek. A különféle fegyver­kezési programokkal kapcsolatos igazi döntések gyakran a parlament megkerülésével, annak háta mögött születnek: nem a politikusok, ha­nem sokkal inkább a hadmérnökök hozzák azokat. Jól látható ez az olyan esetekben, mint volt például a neutronbomba-program, vagy a Rafale-program. Az Egyesült Államokban a hatvanas években vég­zett kutatások alapján felmerült annak a lehetősége, hogy olyan atom­fegyvert állítsanak elő, melynek ereje nem a (hagyományos) romboló hatásban, hanem különlegesen pusztító sugárzásában rejlik. Az amerikai fegyvergyárosok, akik egy különösen hatékony lobby támo­gatását élvezik, a szovjet fenyegetésről folytatott sajtókampánnyal megpróbálták megnyerni Carter elnököt annak a tervnek, hogy kezd­jék el e fegyver (a neutronbomba) gyártását.³ Tudjuk, hogy ez alka­lommal nem jártak sikerrel, de vajon hány másik hasonló programot vihettek keresztül diszkréten, anélkül, hogy a közvélemény akárcsak tudomást szerzett volna az ügyről? Franciaországban azoknak a tár­gyalásoknak a kudarca után, melyek az európai együttműködéssel létrehozandó új európai vadászrepülővel kapcsolatban folytak, a Dassault társaságnak sikerült elfogadtatnia saját Rafale-programját an­nak ellenére, hogy az áttekinthetetlen költségek miatt a program ren­tabilitása bizonytalan volt.⁴ Messzire visz ez a logika, hiszen annak ér­dekében, hogy a hagyományos fegyverek újabb típusait eladhassák, az amerikai katonai vezetők például máris arra kényszerültek, hogy felülvizsgálják a NATO katonai doktrínáját, „megállapodásossá" te­gyék azt, vagyis olyan újabb hadműveleti terveket dolgoztak ki – mint az Airland Battle és a FOFA⁵ -, melyekben szerepet kaptak ezen újabb fegyverek is.

A fegyverpiac válsága

A nyolcvanas évek eleje óta a fegyverpiac válságban van: az export­rendelések egyre csökkennek, s még az Egyesült Államokban is – ahol pedig a nagy belső piac miatt könnyebben viselik el a válságot – az a tendencia tapasztalható, hogy minden fegyverkezési program módosul, csökkenteni igyekeznek minden nukleáris vagy hagyomá­nyos fegyverekre vonatkozó tervet.

Ez az értékesítési válság két jól elkülöníthető, mégis egymással összefüggő jelenség következménye. Váratlanul, még az Egyesült Ál­lamok és a Szovjetunió közötti enyhülés korszaka előtt kezdődött e válság, s először csak a hagyományos fegyverekre korlátozódott. Ko­rábban, húsz éven át a harmadik világ országai vásárolták fel a fejlett országok által exportra gyártott fegyverek háromnegyed részét. A leg­főbb megrendelők azonban – Brazília, Észak-Korea, Líbia, Argentí­na, India és Pakisztán – nemcsak fegyvereket, hanem licenceket is vásároltak, hogy hazai gyártmányú hadianyagokkal szerelkezhesse­nek fel. A technológiák megszerzése lehetővé tette ezen országok számára, hogy létrehozzák saját hadiiparukat, melyek ugyan főleg csak az egyszerűbb hadifelszerelések gyártására voltak alkalmasak, de maximálisan alkalmazkodtak az egyes országok sajátos igényei­hez. Önálló hadiiparuk kialakultával ezen országok rögtön export­őrökké léptek elő, s konkurálni kezdtek régi szállítóikkal jó néhány olyan termék gyártásában és értékesítésében, melyek a harmadik vi­lágbeli országok hadseregei számára különösen fontosak voltak. En­nek eredményeként a piac fokozatos beszűkülését tapasztalhatták meg a fejlett országok vállalatai.⁶ A technológia megszerzéséhez szükséges pénz előteremtése a harmadik világ jelenlegi legfőbb fegyverexportőrei, Brazília és India esetében eladósodással járt együtt. 1971 és 1985 között a harmadik világ országai összesen 286 milliárd dollár értékben vásároltak fegyvert: ezzel az összeggel ezen orszá­gok felgyülemlett államadósságának 30%-át ki lehetett volna fizetni. Manapság a harmadik világ országaiban nem ritka az a jelenség, hogy az adósságtörlesztésre és a katonai kiadásokra fordított pénzek összege közel akkora, mint az ország teljes bevétele. Így például Pa­kisztánban az 1987-88-as év költségvetési bevétele 105 millió rúpia volt, míg a katonai kiadások és az adósságtörlesztés összege 88 mil­lió rúpiát tett ki. Ezen országok eladósodása, mely tény részben a ha­diipari komplexumok létrejöttével magyarázható, a fegyverkezéssel kapcsolatos szerződések felülvizsgálatához és újabb tárgyalásokhoz vezetett – vagyis a kifizetések átütemezéséhez, további technológiák átadásához, a kifizetésre kerülő összegek csökkentéséhez, a kama­tok elengedéséhez, s ezzel együtt a megrendelések mennyiségének csökkenéséhez. Az Irak és Irán között folyó háború befejeződése csak még jobban felerősítette ezt a tendenciát, hiszen például 1984 és 1988 között az összes fegyvermegrendelés 30%-a az itteni fron­tokról érkezett.⁷ Mi következett ebből a szituációból? A Dassault és a Thomson cég exportja például akkor nőtt meg újra látványosan a har­madik világ felé, amikor elkezdték elbocsátani munkásaik egy részét (átálltak az olcsóbb, könnyebben kezelhető termékek gyártására, na­gyobb rugalmasságra kényszerültek). Az európai hadiiparnak át kel­lett strukturálódnia ahhoz, hogy a Mátra, a Thomson, a Dassault és egyéb vállalatok bekapcsolódhassanak például a brazil hadiiparba, hogy bezsebelhessék az osztalékot az olyan vállalatok hasznából is, mint az Embraer, a Helibras és a Bernardini (Brazília egyébként ab­szolút értékben a harmadik világ egyik legjobban eladósodott orszá­ga). Ebből következően megszűnt a hadiipar helyhez kötöttsége, olyan újabb ipari komplexumok jöttek létre, melyek a fejlett országok­ban működő társaik függvényei voltak. Bolygónkon végül mindenhol oda vezetett a fejlődés, hogy kialakultak a nagy nemzeti hadiipari komplexumok, melyeknek egymás közötti konkurenciája kihat az összes többi iparágra – az elektronikára, a kohászatra éppen úgy, mint az atomiparra. A brazil hadiipari komplexum a maga körülbelül 350 vállalatával és 100 ezer alkalmazottjával külső függősége dacára is a harmadik világ legnagyobb hatalmú szervezete.

A Kelet és Nyugat közötti kapcsolatok újabb fejleményei nagy ha­tással voltak a különféle hadiipari komplexumok ügyeire.

A két nagyhatalom közötti jelenlegi enyhülés egyik legfőbb oka kétségtelenül az a felismerés, hogy a fegyverkezési verseny költségei a gazdasági fejlődés komoly akadályát jelentik mindkettejük számára. A gorbacsovi vezetés ezt teljesen világosan ki is mondta: állandóan hangoztatták annak szükségességét, hogy a „civil" gazdaságba cso­portosítsák át az erőforrások zömét; ugyanez a gondolat egyre jobban foglalkoztatja az amerikai vezetőket is, akik konstatálták – Zbigniew Brzezinski szavait idézve – „az Egyesült Államok gazdasá­gi előnyének kétségtelen csökkenését" a világban.⁸ Az Egyesült Álla­mok államadósságának felduzzadása már most szükségessé tette a tervbe vett katonai programok költségvetésének némi csökkentését.

1988-ban a katonai kiadásokra előirányzott összeg az Egyesült Államokban 268 milliárd dollárra emelkedett. Ha a hosszabb távú ten­denciát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy e kiadások reálértéke 1969 és 1979 között 34,6%-kal csökkent, majd 1979 és 1989 között, az amerikai konzervatívok előretörése idején 51,9%-kal növekedett. Ez a fejlődés egyre negatívabb kereskedelmi mérlegeket eredményezett: 1982-ben 8,7 milliárd dollár volt a hiány, 1989-ben pedig már 128,7 milliárd dollár.

A Kelet és Nyugat között folyó fegyverkezési verseny 1981 és 1986 között a katonai kiadások 30%-os emelkedését eredményezte. 1988 júliusában az Egyesült Államok államadóssága 421 milliárd dol­lár volt, ugyanakkor a harmadik világbeli országok összadóssága – az IMF szerint – 1.243,5 milliárd dollárra rúgott.

A hadiipari komplexumok átstrukturálódása

Mindkét tábor katonai költségvetésére hatással volt az a tény, hogy a két nagyhatalom kifulladt a fegyverkezési versenyben, s hogy a Kelet és Nyugat közötti kapcsolatokban újabb enyhülési szakasz jött el. Ám a hadiipari komplexumok – a költségvetési deficit és az ezzel össze­függő amerikai gazdasági kapacitás-problémák ellenére is – sikerrel védték meg állásaikat, s az 1989-es védelmi költségek 1988-hoz vi­szonyítva mindössze 0,43%-kal csökkentek, a katonai fejlesztési ku­tatások költsége pedig még nőtt is, 75,5 milliárd dollárról 77,8 milliárd dollárra. Keleten, ahonnan a megújulás szelei fújdolgáltak, a gorba­csovi vezetés leszerelési kezdeményezéseinek számos kézzelfog­ható eredménye volt: félmillió katona és tiszt leszerelése, 10 ezer harckocsi, 8.500 löveg és 800 harci repülőgép leselejtezése. A katonai bürokrácia azonban továbbra is igen erős, s a leszerelési kérdések­nek még az elvi vizsgálatához is csak a nyugati tapasztalatok adhat­nak támpontot. Csak nemrégiben, és akkor is a Külügyminisztérium ösztönzésére – mivel a Tervhivatal, a Honvédelmi Minisztérium és a katonai adminisztráció hallgat az ügyben – kezdhették el például vizs­gálni a második világháború után és a Hruscsov idején végrehajtott haderőcsökkentések körülményeit.

Európában, ahol a válság által leginkább sújtott üzemek és em­berek találhatók, az ellenállás főleg a nagyszabású átstrukturálódás­ban mutatkozik meg.

A különböző hadiipari komplexumok a válság hatására meg­kezdték önmaguk átszervezését, éppen úgy, ahogy a többi iparág is ezt teszi válsághelyzetben. Ezzel az átstrukturálódással alkalmaz­kodnak az új helyzethez, így állnak ellen a leszerelési folyamatnak. Tavaly júniusban a NATO-tagországok hadügyminiszterei a GEIP (Groupe Européen Indépendant de Programme), a Független Euró­pai Programcsoport ülésén elfogadták a katonai EURÉKA, az EUCLID (European Cooperation forthe Long-term In Defense) programját. A nyugat-európai országok célja az, hogy létrehozzanak egy kohe­rens ipari és kutatási komplexumot, mely az EUCUD-program kereté­ben szállítaná a jövő fegyvereihez szükséges technológiai és kutatási eredményeket. Az EUCLID-program megalkotása csak egyike azok­nak a lépéseknek, melyek az európai hadiipar egészére kihatással vannak. Azon túl, hogy sokasodnak a vállalatok közötti kooperációs megállapodások (például a francia MÁTRA és a német MBB egy ra­kétafegyver, a francia SNIAS és az olasz SÉLÉNIA egy légvédelmi fegyver gyártására fogott össze), egész ágazatok is összeszövetkez­nek. Ilyen például az európai elektronikai ipar, melyben 1988 novem­bere óta a német SIEMENS az angol General Electric Companyval működik együtt; ilyen a TRTés a HSA, a Philips francia, illetve holland leányvállalata közötti együttműködés; a Thomson és a British Aerospace közös segítségnyújtása az olasz Ferranti vállalatnak; ilyen az elektromechanikában a francia CGE fúziója a General Electric Company „Power System" részlegével. A következő hónapok során újabb és újabb szövetkezések várhatók, mivel ezek teszik lehetővé az euró­pai hadiipar számára a válságból való kilábalást. Ugyanez a folyamat megy végbe az egyes országokon belül is: az NSZK-ban a Daimler Benz társaságnak ugyanakkora részesedése van az AEG, az MTU, a Dornier és az MBB vállalatokban, mint a francia Renault-nak, Aerospatiale-nak, Thomsonnak, SNECMA-nak. Franciaországban ugyan­ez mutatkozik meg az eddigi vetélytársak, a SNIAS és a Dassault közötti fokozott együttműködésben, az állami kereskedelmi tevékeny­ség felélénkülésében, valamint a szárazföldi fegyvereket gyártó ipari társulás, a GIAT (Groupement Industriel des Armements Terrestres) állami vállalattá történt átalakításában, amit a francia kormány kezde­ményezett. Az ilyesféle manőverek természetesen nem korlátozód­nak csupán az európai kontinensre. Franciaország tavaly júniusban kapott megrendelést két darab 2 ezer tonnás fregatt gyártására Szaúd-Arábiától; a szerződés azonban – mint a mostanában kötöttek mindegyike – lényeges kiegészítő, kompenzációs megállapodásokat is tartalmaz: olyan technológiák átadásáról van benne szó, melyek elősegítik az arab (főleg az egyiptomi és a szaúd-arábiai) fegyver­gyártó ipar fellendülését.

A hadiipar átállítása

Ez a folyamatban lévő átstrukturálódás elvezethet egy egységes, összeurópai hadiipari komplexum kialakulásához, mely sokkal inkább versenyképes lenne az amerikai és a szovjet fegyveriparral ebben a jelenlegi nehéz piaci helyzetben, mely a harmadik világbeli partnerek/ vetélytársak előretörésének következménye. Ez az átalakulás a válla­latok pénzügyi mozgásterének megnövekedésével jár együtt, s így lehetővé teszi a leszerelésre irányuló politikai kezdeményezések ki­védését, megkontrázását. E vállalatok elbocsátásokkal és pénzügyi machinációkkal védekeznek, s mindig inkább a hadiiparon belül ma­radva hajtanak végre profilváltást, mintsem hogy a békés, polgári ipar szférájába próbáljanak átvonulni.

A közgazdászok körében folyó viták során – főleg az Egyesült Ál­lamokban és a Szovjetunióban – kiemelt fontosságot szoktak tulajdo­nítani a fegyverkezési költségeknek mint a gazdasági növekedést fé­kező tényezőknek. Az Egyesült Államokban a gazdasági átalakítás és a leszerelés kérdéseivel foglalkozó állami bizottságban (ECD) tevé­kenykedő politikusok, szakszervezeti vezetők, tudósok (George McGovern volt szenátor, Tedd Welss kongresszusi képviselő, Andrew Young, Atlanta polgármestere, John K. Galbraith professzor, Seymour Melman, a szerkezetváltással kapcsolatos kutatások vezetője) 1988 májusa óta arról próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy a fegyverkezési versenyt le kell állítani, s helyre kell billenteni az ország gazdasági egyensúlyát. E bizottság munkáját nagy figyelemmel kísé­rik Bush elnök tanácsadói, akik maguk is sürgetik a katonai költségve­tés megnyirbálását.

A gazdasági átalakítás már régóta napirenden van. A New York-i Columbia Egyetem tanára, Seymour Melman és köre⁹ szerint vilá­gunk „permanensen hadigazdaságban" él, miközben – relatíve – béke van. A katonai jellegű termelés állandó és fontos tényezője az iparnak, és a vállalkozók a hadianyagokat épp olyan terméknek tekin­tik, mint bármi más árut. így tehát ezek is részét képezik a nemzeti össztermelésnek, ugyanolyan joggal, mint az összes többi termék, annak ellenére, hogy gazdasági szempontból különlegesnek számí­tanak, hiszen a katonai jellegű termékek és szolgáltatások improduk­tívak. Nem járulnak hozzá az életszínvonal növekedéséhez, és nem jelentenek segítséget más áruk előállításához. Nem kapcsolódnak be a fogyasztási javak körforgásába sem.

A hadigazdaság – ezen elemzés szerint – rombolóan hat a gaz­dasági életre, hiszen jelentős inflációt és munkanélküliséget okoz. Ezen amerikai közgazdászok szerint a militarizmus káros a tőkés rendszerre. Úgy vélik, hogy a gazdaság átalakítása lehet a militariz­mus alternatívája, s hogy ez törhetné meg a hadiipari komplexumok hatalmát. Ez az átalakítás tehetné lehetővé, hogy a kapitalizmus (új­ra) olyan rendszerré legyen, amely a lakosság szükségleteit igyekszik kielégíteni.

A szocialista teoretikusok a maguk részéről mindig is hangoztat­ták, hogy nem a piacgazdaság kritériumai (a csereérték), hanem a szükségletek (használati érték) alapján kell a termelést megszervez­ni. A rendszer társadalmi-gazdasági változása nem képzelhető el anélkül, hogy megtörnék a kapitalizmus „kemény magját", a hadiipari komplexumokat.

Átalakítási kísérletek

A gazdasági szakértők elméletei nem csupán a fegyvergyártás okozta károk elemzésén alapulnak, hanem építenek a történelmi tapasztala­tokra is. „Visszaállás"-nak nevezték a hadviselő országokban lezaj­lott nagyszabású folyamatot, a gazdasági élet átalakítását a második világháború befejezését követően. Ötévi háborús erőfeszítés után a fegyvergyártásra beállt gazdaságokat visszaállították a polgári terme­lésre. Leghíresebb az amerikai autóipar esete: az autógyárakban 1941-től kezdve páncélosokat gyártottak, majd 1945-ben visszatértek a személygépkocsik előállítására. Ez a nagy átalakulás nem korláto­zódott pusztán arra, hogy új termék gyártására tértek át, hiszen millió­nyi leszerelő katonát is munkával kellett ellátni, s új alapokra kellett he­lyezni az egész újjáéledő gazdaságot.

Részben az átalakítás alapozta meg az ötvenes és hatvanas évek gazdasági fellendülését is. Ennek az átszervezésnek a sikere azt mutatta, hogy ez technikailag lehetséges, járható út.

Ebből következően számos más fontos kezdeményezés is tör­tént az Egyesült Államokban. Létrehozták például az OEA-t, a Gazda­sági Egyeztető Hivatalt, mely a hatvanas években sok katonai üzem és bázis átállításában vette ki a részét; említhetjük George McGovern szenátor törvényjavaslatait, melyek ugyancsak az átalakítást szolgál­ták, vagy az olyan amerikai szakszervezetek állásfoglalásait, mint az UAW (United Automobile Workers) és az IAM (International Association of Machinists).

A gazdaság átállítása mint a társadalmi átalakulás feltétele

Az amerikai vezetők kezdeményezései kizárólag gazdasági téren je­lentkeznek, s így még meghagyják a katonai termelésre való visszaál­lás lehetőségét. Pedig a most megkezdődött periódus, a két nagyha­talom közötti enyhülés szakasza, a Jalta örökségeként Európára ma­radt régi rend szétesése kedvező lehetőségeket kínál a társadalmi át­alakulásra is – feltéve, hogy sikerül legyőzni a hadiipari komplexumok ellenállását.

Térjünk rá a dolgozók millióinak követeléseire, mozgalmukra, melyet szocialistának vagy kommunistának szoktak nevezni. E moz­galmak a termelés célszerűségének fontosságát hangsúlyozzák, vagyis hogy meg kell haladni azt a felfogást, mely bármiféle ter­melést önmagában véve is hasznosnak tart. E tekintetben már vannak eredmények, abból eredően, hogy a dolgozók maguk is részt vesznek saját vállalatuk gyártási terveinek kidolgozásában. A célsze­rűség jelen esetben azt jelenti, hogy úgy termeljünk, hogy a megmun­kálás során a termék az ember számára értékessé váljék. Ez a célsze­rűség a használati érték, ez az, ami szembeszegezhető a tőkés logi­kával, melyben az értéktöbblet kisajátítása a lényeg, bármiféle ter­mékről legyen is szó, ideértve a fegyvereket is. A dolgozók tehát a vál­lalaton belüli új viszonyrendszerért és a társadalmilag hasznos termé­kek gyártásáért harcolnak.

Példa erre a Lucas Aerospace dolgozóinak kísérlete. Amikor az elbocsátás veszélye fenyegette őket, ők maguk dolgoztak ki egy át­alakítási tervet az angliai fegyveriparra vonatkozóan.¹⁰ Először is lét­rehoztak egy saját szervezetet, az Egyesített Tárgyaló Bizottságot, hogy ez intézze ügyeiket a hagyományos szakszervezeti struktúra in­tézményei helyett, mivel azok tárgyalási pozíciói túlságosan korláto­zottak, gyengék. 180 kutatóközponttal léptek kapcsolatba, de egyik sem vállalkozott arra, hogy akciótervet dolgozzon ki az átalakításhoz. A bizottság végül közvetlenül a dolgozókhoz fordult. A szakszervezeti tisztviselők segítségével minden dolgozóval kitöltettek egy kérdőívet, s ez módot adott arra, hogy megismerjék a termelésben résztvevők összességének véleményét és javaslatait a következő két kérdéssel kapcsolatban:

18 hónapba tellett, amíg feldolgozták a válaszokat, és összeállítottak belőlük egy 1200 oldalas összefoglaló jelentést, amely nemcsak hogy 150 gyártandó terméket sorolt fel, hanem az ezzel kapcsolatos mun­kaszervezési feladatokkal is foglalkozott.

Cél tehát az, hogy változzék meg az a történelmi tendencia, mely a dolgozók képzetlenségében, autonómiájuk elvesztésében nyilvá­nul meg, abban, hogy csupán csavarok a gépezetben, hiszen e té­nyezőkből ered a dolgozók érdektelensége és a termelési struktúrá­tól való elidegenedése.¹¹ Egy relatíve fejlett technológia ezáltal kap­csolódik össze az intenzív kétkezi munka szükségességével. Az el­lenterv lényege, hogy vitatja a tulajdonosok azon jogát, hogy egyma­guk határozhassanak arról, mit fognak termelni. A „management" szerepének újradefiniálását sürgeti, s az azonnali gazdasági renta­bilitás elve helyére a hosszú távú társadalmi hasznosság elvét helyezi.

A leszerelés felé

A „halálgyárak" átállítása kezdetben pacifista, háborúellenes követe­lés volt. Az első világháború után a vita immár kiterjedt a fegyverkeres­kedelemre is, ám a pacifista mozgalmak, melyek nagy társadalmi tá­mogatást élveztek a harmincas években, nemigen mentek messzebb annál, hogy morálisan és általánosságban elítéljék a háborút.¹² A ha­diüzemek átalakításának követelésével csak a második világháború után léptek fel a pacifisták, ekkor vált ez a békemozgalmak fontos ja­vaslatává. A szélesebb értelemben felfogott békemozgalom kezdettől fogva, az első világháború hatására és a különböző Internacionálék tevékenysége nyomán a népek – kormányoktól független – jó kapcso­latainak megteremtésére törekedett, egy alsó szinten történő enyhü­lésre, mely kiegészítője lenne a felső szintű enyhülésnek. A békete­remtésben nagy jelentősége van a népek közötti kapcsolatoknak – és persze annak, hogy mit tudnak tenni saját hadiiparuk üzelmeivel szemben. A fegyverkezéssel szembeni harc frontját azonban szélesí­teni kell: nem elég utcai tüntetéseken követelni a leszerelést. A problé­mák mélyére kell hatolni, fel kell tárni, hogy mily módon tudunk küz­deni e fenyegetés ellen, tudatosítani kell a konfliktusokat, és megke­resni feloldásuk lehetőségét.

A háborús kultúrában lelhetjük fel minden hadiipar közös alapját, s e közös alap minden népnél megtalálható. E háborús kul­túra azon a hiten alapul, hogy a konfliktusokat fegyverrel, erő­szakkal meg lehet oldani. Számos forradalmi mozgalom is bele­esett ebbe a kulturális csapdába, mely a nyugati civilizáció év­százados fejlődésének „eredménye". Most, hogy az egyik ilyen erőszakos forradalom – az 1917-es – pusztításairól lassan elkészül­nek az első mérlegek, most, hogy a történelmi körülmények lehetővé tették az első leszerelési egyezmények aláírását, ideje feltenni a kér­dést magunknak: az erőszakon kívül milyen más módszerek kínál­koznak számunkra a konfliktusok megoldására? Feltétlenül szük­séges, hogy másképpen közelítsük meg a vitás kérdéseket, különben újrakezdődik a fegyverkezési verseny, és ismét megkezdődik a hadi­ipari komplexumok kiépülése.

Ahhoz, hogy az enyhülési folyamat folytatódjék, az átalakításra törekvő erőknek számos nehéz csatát kell megnyerniük. Egykor vilá­gosabb volt a helyzet: harcolni kellett a saját államon belüli kapitaliz­mus ellen, s egyidejűleg meg kellett vívni a harcot nemzetközi szinten is. A küzdelem kereteit a nemzetállamok jelölték ki. Ma azonban a XVIII-XIX. században létrejött nemzetállamok rendszere egyre in­kább felbomlik, s átadja helyét a nemzetközi kapitalizmusnak.

A pénzverésnek, pénzkibocsátásnak, a hadsereg felállításának és a vele való rendelkezésnek a joga korábban sokáig az államhatal­mat illette meg – az erőszak és a pénz monopóliuma volt az államok alapja. De ma, bár a pénzverés még mindig az állam kezében van, a pénzforgalom már ellenőrizhetetlenné vált, és bár a hadsereget to­vábbra is az állam állítja ki, a fegyvergyártás immár nem követi a had­erő fejlődésének mértékét; vagyis a hadiipari komplexumok fejlődési dinamikáját – és pénzügyi tranzakcióik szövevényét – az állam már nem tudja ellenőrizni. Arra a civil társadalomra marad tehát ez a fel­adat, mely – például Németországban a berlini fal áttörésével – meg­mutatta már erejét. A civil társadalmaknak arra kell törekedniük, hogy világossá tegyék: a hadiipari komplexumok legfőbb érve, a védelem szükségessége, immár idejétmúlt dolog.

Az európai katonai rendszer megrendülése Keleten és Nyugaton is azzal a következménnyel járt, hogy a hadiipari komplexumok szere­pével kapcsolatban mindenféle kínos kérdéseket tettek fel a vezérkari tiszteknek. Mindez azt eredményezheti, hogy a vezérkarok felülvizs­gálják a védelmi szükségletekre vonatkozó álláspontjukat, s változ­hatnak a fegyveriparhoz fűződő kapcsolataik is.

A védelem és biztonság új rendszerét kell létrehozni. Egy új szo­cialista utópia születését jelenthetné egy ilyen rendszer, ha az a fegyveripar alkonyát hozná magával.

M, 34. (1990. január)

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 Franciaországban a hadmérnökök mind egy iskolában végeznek, ezért a testületi szellem igen erős körükben. Erről győz meg minket a Les Dossiers du Canard 1989 szeptember-ok­tóberi számának cikke: „Le tout Etat dans tous ses Etats".

2 Collectif: Fleuve noir, production de stratégies et production de systèmes d'armes. Cahiers d'Etudes Stratégiques, (CIRPES), 1987. január.

3 Franciaországban a Giraud bányavállalat egyik mérnöke javasolta a tervet 1972-ben.

4 Jean-Paul Hébert: Les Ventes d'armes. 1988. Editions Syros.

5 Joxe, Metge, Santos: Eurostratégies américaines. Cahiers d'Eludes Stratégiques, 1987. április.

6 Gilbert Girondeaux: Nos armes? La crise et le mal-développement, Éditions La Forge, Pa­ris, 1985.

7 SIPRI Yearbook, 1989.

8 Zbigniew Brzezinski: America's New Geostrategy, Foreign Affairs, 1988 tavaszi szám.

9 Seymour Melman: The permanent War Economy capilalism in decline. Simon and Schuster, New York, 1974.

10 Collectif: Concertation Paix et Développement: Le droit au travail utile, contrôle et développement de l'emploi par la reconversion des industries d'armements. Bruxelles, 1978.

11 André Gorz: Adieux au prolétariat. Seuil, Paris, 1981.

12 Antony Sampson: La Foire aux armes, le grand jeu des firmes et des Etats. Robert Laffont, Paris, 1978.

Míg az egyének emberi jogainak védelme a II. világháború óta azok ENSZ-beli és európai deklarációja révén sokat haladt, a kisebbségi kollektívumok joga távolról sem mutatott hasonló fejlődést. Sőt, kiemelhetjük, hogy pl. az 1919. 12. 19-én Pá­rizsban megkötött román békeszerződés (2. cikkelye révén) a magyar kisebbség sorsával még többet foglalkozott, mint az 1947. 2. 10-én kötött szerződés, amely csak általában szól a gazdasági stb. megkülönböztetésről.

Meg kell állapítani azt is, hogy az erős belső összetartás­sal rendelkező kisebbségek esélyegyenlőségét olyan demok­ratikus államberendezés léte sem garantálja automatikusan, amely egyszerűen a többségi döntés elvére épül. Ugyanis ko­runkban gyakran feledésbe megy a demokráciának az a mé­lyebb alapelve, amely egyenlő boldogulási lehetőséget akar biztosítani az összes állampolgárnak. Pragmatikus szinten vi­szont ezt a többségi döntés elve csak akkor valósítja meg, ha nem olyan nyelvében, vallásában vagy más tekintetben meg­osztott társadalomról van szó, amelyben az egyes csoporto­sulások tömbben szavaznak, s így egyáltalán nem biztosítja minden polgárnak az egyenlő-esélyt arra, hogy időnként az ő akarata is többségi legyen (vö. törökök Cipruson).¹

A társas élet összes funkcióinak anyanyelven való lebo­nyolítása nem lehet egy, a politikai összefüggésektől függet­len, „velünk született" emberi jog. A más nyelvterületre ván­dorlók – főleg ha egyéni bevándorlásról van szó – nem várhat­ják el, hogy a célország őslakossága közéleti nyelvében hoz­zájuk alkalmazkodjon (vö. USA).

Egészen más viszont a helyzet, ha egy területet őslakos­ságával együtt egy másik állam fennhatósága alá rendelnek, átcsatolnak. Míg az első esetben a brutális asszimiláció elke­rülése, a lassú türelmes integrálás, illetve a privát szférában való nyelvhasználat zavartalanságának biztosítása eleget tesz a méltányosság elvének, addig egy őslakosság esetében mások a kívánalmak és a (politikai) lehetőségek is.

Egy terület tősgyökeres, őshonos lakossága szociálöko­lógiailag azon földrajzi térség szerves része. Természetes el­várás tehát, hogy anyanyelvét a társas élet minden területén használhassa és „időtlen-időkig" csorbítatlanul továbbad­hassa.

Egy anyanyelvi közösség csorbítatlan fennmaradása szociálökológiai probléma. Szorosan véve nem ún. „kulturális jogokról" van szó, még csak nem is kizárólag közjogi nyelv­használatról, hanem az anyanyelven való teljes társas élet leélésről (a bölcsőtől a sírig), amely a közhivatalokban, tömeg­közlekedésben, munkahelyeken, utcán és üzleti életben való nyelvhasználatra is kiterjed. (Hiszen az átlagember nem azért sajátítja el anyanyelvét, hogy verseket írjon vagy olvasson.)

Ennek megvalósulása a többségi nemzeti állam „jószán-dékán" kívül objektív feltételeken is múlik, nevezetesen

Minden mesterséges, kivételező beavatkozáson „innen" akkor tud a szociálökológiai fennmaradás az élet színvonalá­nak degradálása nélkül – vö. indián rezervátumok – megvaló­sulni, ha a kisebbségi nyelvet beszélő lakosság olyan széles területen van többségben, amely falvakat és városokat is ma­gába foglal. Egyes (pl. felsőoktatási és más, magas igényű) intézmények csak bizonyos minimális lakosságszám esetén működhetnek normálisan, „kifizetődőén". A faluról városba áramlás történelmi folyamatának sem ildomos gátat vetni, vi­szont nyelvterületen belüli végbemenetelét elő lehet segíteni.

Az őshonos lakosság anyanyelvének használatát, s így szociálökológiai fennmaradását, olyan stratégia segíti elő, amely a tömbben maradást, a kisebbségi nyelvnek helyi több­ségi nyelvvé tételét szolgálja.

Ennek felismerése világosan kifejeződik – negatív formá­ban – az erőszakos asszimilációs politikát folytató államok in­tézkedéseiben. A kisebbségek több-kevesebb időn belüli fel­számolása egyrészt burkolt, de tudatos lakosság szétszórással, másrészt intézményeinek szétszórásával és a lakosság­bázishoz képest diszfunkcionális elhelyezésével történik, ne­hogy azok együttműködve, egymást kiegészítve egymást erősíthessék. (Pl. magyar kiadók, médiumok Bukarestbe he­lyezése.) Egyébként nem hiába mutatják a nemzetközi pél­dák, hogy egy-egy településen a kisebbségi lakosság helyi többségének elvesztése az a történelmi pillanat, amikor a nemzetiségi konfliktusok különösen kiéleződnek (lásd Mont­real vagy Marosvásárhely).

A kisebbség autonóm szociálökológiai fennmaradását célzó tömörítési stratégia elégtelen azonban, ha a lélekszám alacsony. Ez esetben az egyazon nyelvet beszélő szomszé­dos országhoz való „simulás", s az avval való szimbiotikus együttműködés a fennmaradás elengedhetetlen eszköze (ha van ilyen „anyaország").

Tévedés azonban az a ma elterjedt elképzelés, hogy az országhatárok lebontása önmagától oldja meg a kisebbségek szociálökológiai fennmaradását. Ugyanis, ha az „utódállam" nem ismeri el egyes (autonóm) területeken – ilyen lehetne Er­délyben pl. Hargita és Kovászna megye – és esetleg egy két­kamarás országgyűlésben a kisebbség anyanyelvének az or­szágon belüli korlátlan és hivatalos használatát, akkor a határ­nyitás éppen a kisebbségi kérdésnek a tömeges kivándorlás révén végbemenő „békés megoldásához" vezethet. Az ősho­nos kisebbségek jogait biztosító területi önkormányzat az ál­lam belső szuverenitásának kérdése.

A fent elmondottakból következik, hogy a Kárpát-meden­cei magyar kisebbségek szociálökológiai fennmaradását szolgáló törekvés országonként más-más stratégiát kíván, nem is beszélve a taktikai „időzítésekről".

A romániai magyarság esetében nagy számuk, a szé­kelység szigetszerű települése és a román állam nem-szövet­ségi jellege (vö. Franciaországgal) képezi az alapadottságot. Amíg az egységes (központi) román állam egynyelvű marad, csak azon területek autonómiája biztosíthatja a magyar ki­sebbség számára több generáción át a stabil túlélési egyen­súlyt, amely területeken a magyarság többségben van – még ha ezek a romániai magyarság többségét nem foglalják is ma­gukba. Ha a bukaresti és más szórványmagyarság a diktatúra alatt tovább szóródott is, a szociálökológiai hatékonyság ke­resése a magyarság kulcsintézményeinek a többségi vidé­kekre való összpontosítását teszi szükségessé, amely egy­ben a Regátból és Magyarországról Erdélybe való visszavándorlást is előzmozdíthatja.

A többi környező állam szövetségi szerkezete bizonyos lehetőségeket ad a nyelvi pluralizmusra. Ezen (elvi) alkot­mányjogi lehetőségek és a szétszórtság ellenére az a szociál­ökológiai „aranyszabály", amely szerint csak a „többségi tömbben élő" kisebbség tudja anyanyelvét tartósan megőriz­ni, megköveteli, hogy a magyar kulcsintézmények is e talajba rögződjenek, nevezetesen a Délvidéken Szabadkán, a Felvi­déken Komáromban (Dunaszerdahely nem elégíti ki a városi­asság, a legnagyobb magyar város kritériumát), a Kárpátalján pedig Beregszászon összpontosuljanak.

Végül, hogy a demokratikus berendezés önmagában nem oldja meg automatikusan a kisebbség szociálökológiai fennmaradásának problémáit, azt az Európa Tanács országainak esetei jól példázzák (vö. Észak-Írországgal). Így lesz ez a Kárpát-medencében is. Ausztriában például az aránylag kis számú őrségi magyar kisebbségnek még annyi joga sincs, mint amennyit az 1955-ös osztrák békeszerződés 7. cikkelye a szlovén és horvát kisebbségeknek kifejezetten biztosít. (Lásd Szeberényi Andrásnak a BMKE közlönyében, az Őrségben írt cikkeit.) S így az 1956-57-es és későbbi masszív magyar bevándorlás ellenére (amely természetesen nem Burgenlandra összpontosult) az 1921-es elcsatolás óta a ma­gyarság ott ötödére zsugorodott.

[Felszólalás az 1990. április 20-21-én „Kisebbségi jogok az 1990-es években" című nemzetközi szakértői értekezleten.]

Jegyzet

1 Ankerl G.: Beyond Monopoly Capitalism and Monopoly Socialism, Cambridge, 1978. p. 7.

Ankerl G.: Solidarity Contracts. ILO, Genf, 1980. p. 8.

Ankerl G.: Képviseletiség, többpártrendszer és többségi döntés. Politikatudomány, 1986.3. p. 81.