Az újraértékelések idejét éljük. Magának az orosz forra­dalomnak az újragondolása is napirenden van. A tudomány azonban csak megfelelő kutatási bázison képes továbbmozdul­ni, ezért a konjunkturális átértékelések „értéke" igen csekély. Mostanában Kelet-Európában mindenütt, s magában a Szov­jetunióban is újra népszerűek lettek bizonyos értelmiségi kö­rökben a hidegháborús időszak nyugati szovjetológiájának avítt tézisei az októberi forradalom puccsjellegéről, az orosz polgári liberalizmus – úgymond – sokat ígérő alternatívájának eltiprásáról stb., stb.

A hidegháborús korszak óta azonban sok víz folyt le nem­csak a Volgán, és a Dunán, de a Temzén és a Mississippin is. Ma már a Szovjetunióban is kiadják a legfontosabb angol és amerikai szovjetológiai munkákat, amelyek a történetírás re­mekeinek tekinthetők: Rabinovitz és Smith, Carr és Tucker könyvei egyként az orosz forradalmi hagyományt ápolják, jól­lehet annak szocialista tendenciáit és lehetőségeit nem egyfor­mán ítélik meg. Abban azonban egyetértenek, hogy az orosz forradalom – mint minden valódi forradalom – milliók műve, Hogy a forradalomban egyidejűleg sok fejlődési variáns és le­hetőség volt adva (és hogy többnyire véletlenül sem az realizá­lódott, amire előre gondolni lehetett).

Az októberi forradalom valóságos újragondolása Ma­gyarországon is folyamatban van, de nem most kezdődött, ha­nem jóval korábban, valamikor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején, amikor néhány magyar történész sziszifuszi mun­kájával (külföldi könyvtárakból könyvtárközi kölcsönzés út­ján, később rövidebb-hosszabb ösztöndíjak segítségével) va­lóságos műhely kovácsolódott ki az orosz forradalom és a szov­jet húszas évek tanulmányozására. Az akkori erőfeszítések már gyümölcsöznek, azóta számos dokumentumkötet, feldol­gozás, monográfia jelent meg a témából. A zömében 40-es éveit taposó generáció mellett egy-két fiatalabb történész és fi­lozófus is megjelent, akik ezt az „örökséget" folytatják. Az olykor elkészültük után tíz évvel megjelenő munkák is olyan tényanyagot és koncepciót hagytak ránk, amelyek nélkül a mai kor újratájékozódása aligha volna lehetséges. A figyelem egyre inkább a valóságos történeti tényekre és folyamatokra helyeződik át, az üres koncepciógyártások ideje már befejező­dött (alighanem csak a rendszerváltás konzervatív ideológusai és tankönyvírói térnek vissza letűnt korszakok régi koncep­cióinak felmelegítéséhez).

Az októberi szocialista forradalomról szóló régi, valóban sztálini fogantatású „diadalmenet"-képlet is a hidegháború ideológiai meghosszabbításaként tört be a kelet-európai törté­neti gondolkodásba. Mára ez a felfogás rossz ellentétébe fordult át, ami semmivel sem fedi jobban a valóságot. Az orosz forra­dalom két kiadása – a februári és az októberi – egymástól szét nem választható folyamat. Bár a politika felszínén az esemé­nyek elkülöníthetők egymástól, a megoldásra váró alapvető történelmi feladatok, a földkérdés, a háborúból való kilépés, az önkényuralmi rendszer lerombolása, az alapvető civilizá­ciós vívmányok meghonosítása, az analfabétizmus vagy a nemzetiségi viszálykodások felszámolása stb., stb. mindkét forradalom alapvető problémáit képezték. Még az intézmé­nyek síkján sem látni merev elválást a két forradalom között. Hiszen mind a szovjetek, mind a gyári-üzemi bizottságok, mind a munkások harci osztagai – természetesen belső átren­deződésekkel – mindkét forradalom fontos, ha nem a legfonto­sabb alkotóelemei voltak. A forradalom összoroszországi ki­terjedése és radikalizálódása egyre világosabban mutatta a fej­lődés orosz talajon való korlátozottságát; itt nemcsak az orosz liberalizmus történelmi életképtelenségéről volt szó, hanem mindenekelőtt az alternatívák igen gyors összeszűküléséről. Ahogyan az orosz liberalizmus egyik legkitűnőbb koponyája, Nyikolaj Bergyajev megfogalmazta: 1919-re az orosz alterna­tíva Lenin vagy Kolcsak, a kommunista párt diktatúrája vagy egy fehérgárdista tiszti különítményes diktatúra lehetőségé­ben rajzolódott ki. Így a forradalom történelmi erői, s ezzel együtt nagy céljai olyan belső és külső korlátok közé szorultak, amelyek aláásták a polgári és szocialista feladatok sajátos egy­ségét, amit a bolsevikok 1921 tavaszán a NEP elfogadásával napirendre tűztek. Miután mind a demokratikus, mind a szoci­alista tendenciák „felszívódtak", egyre fenyegetőbb lehető­ségként merült föl egy új tekintélyuralmi rendszer. Az ellen­zék a 20-as évek közepén egy tekintélyuralmi formát öltő kapi­talista restaurációtól félt a leginkább. A 20-as évek végén Buharin ezt az álláspontot tette magáévá, s a cézárizmusról szóló, Usztraljov elleni polemikus írása sajátságos módon éppen a sztálini cézárizmus lehetőségét homályosította el. Trockijnak és híveinek nézőpontja már összekötötte a kapitalista restau­rációt és a sztálini személyi diktatúrát, a bürokratikus elkorcsosulást és egy thermidori fordulat lehetőségét vetítette előre.

A valóságban az történt, hogy a forradalomban lerombolt tekintélyuralmi rendszer helyére a szocialista célokkal ellen­tétben – felfalva a forradalom gyermekeit – egy új tekintély­uralmi rendszer emelkedett fel a szocializmus és a kapitalizmus alternatívájával szemben: a sztálinizmus. Ám éppen napjaink­ban feledkeznek meg gyakran arról a tényről, hogy egy törté­nelmi időpillanatig a sztálinizmussal szemben létezett egy, a forradalomból kinövő, valóságos szocialista alternatíva is, amely azonban a húszas évek második felében felőrlődött a NEP és a sztálinizmus malomkövei között. Mire a szocialista alternatíva lehetősége szélesebb tömegeket is megragadhatott volna, addigra maga az alternatíva tulajdonképpen már meg­bukott. Az 1927-es év egyidejűleg a csúcspont és e bukás éve. Ezt jól tükrözi az Egyesült Ellenzék dokumentuma, amelynek részleteit az olvasó megismerheti. 1929, a „sztálini fordulat", már inkább a végkifejlet történetéhez tartozik.

Azóta hatvan év telt el. A sztálini rendszer alapszerkezete megrendült – ám tanulmányozása megkerülhetetlen, ha meg akarjuk érteni a mai átalakulások lényegét és történelmi kor­látait, valóságos és látens alternatíváit.

1. A szovjet történetírás gyakorlatilag soha sem tett fel olyan kérdést, amely október szociokulturális tartalmára vonatko­zott volna. Ezt egy sor különböző, de egymással kölcsönös összefüggésben lévő ok idézte elő. Először is az ilyen elem­zésmód ellentmondott volna a forradalmat életre hívók érték­törekvéseinek, akik a forradalmat az egész világtörténeti fejlő­dés csúcspontjának tekintették. Másodszor: kialakult az a ha­mis elképzelés, hogy a szociokulturális elemzés „civilizációs”, nem pedig „osztályjellegű” közelítést igényel, s ezért nem kívánatos. Harmadszor: hangsúlyos volt az az óhaj, hogy a februári (polgári demokratikus) és az októberi (szocialista) forradalmak proklamált ellentéte ne mosódjék el. Végül: a szociokulturális közelítést a jól ismert Vehi¹ -tradíciók újra­élesztésének tekintették.

A valóságban az, fia az októberi forradalmat, mint szocio­kulturális fenomént vizsgáljuk, nem mond ellent sem a „civili­zációs”, sem a „formációs” közelítésnek, mivel az analízis minőségileg új szintjét teremti meg. A javasolt közelítési mód abból a feltételezésből indul ki, hogy a forradalom forrásait és végeredményeit meghatározza: a) a gazdasági egyensúly­bomlás, b) ennek válságmegjelenése a szociális szférában, c) a tisztán politikai megoldás és a szociál-utópisztikus impe­ratívusz felülkerekedésének lehetetlensége, és d) az eredeti elképzelés és a végeredmény eltérése, a célok és eszközök heterogén mivolta. Feltételezzük azt is, hogy a forradalmi rob­banás erejét az oroszországi és a világfejlődés kritikus moz­zanatainak találkozása idézte elő, aminek ezután megvoltak az átfogó szociokulturális következményei.

Október eszmei végkövetkeztetéseit legkontúrosabban két, egymásra semmiben nem hasonlító szerző rajzolta meg. A 30-as években Bergyajev (Isztoki i szmiszl ruszkogo kommunyizma – Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Bp. 1989)² , aki az októberi forradalomban a hagyományos orosz messianizmus paradox formájú megjelenését látta. Viszony­lag nem régen Vittorio Strada (A sztálinizmus mint európai jelenség) pedig annak a gondolatának adott hangot, hogy Október végeredményeiben az európai tradíció sajátságos deformálódása érhető tetten. A két szerző végkövetkeztetései és érvelésmódja közötti nyilvánvaló eltérés ellenére rengeteg az érintkezési pontjuk. (…)

2. Az érvelés közös elemének tekinthetjük az arra vonat­kozó tézist, hogy Oroszország sajátos mutagén zóna volt Európa és Ázsia között. A többi ilyen zónától területének nagysága, és a lakosság elszórt mivolta különböztette meg. Ebből következett a mutagén folyamatok lappangó és gör­csös természete, valamint ciklusaik felgyorsulása a történe­lem globalizálódásának függvényében.

A mutációk a migrációs folyamatok felerősödését tükröz­ték. Ez utóbbiak a rendszer egyensúlyának megbomlásai mi­att, geopolitikai, gazdasági és államigazgatási tényezők hatá­sára következtek be. Mutagén impulzust hordoztak maguk­ban a társadalom marginális elemei is.

Figyelembe kell venni az etnoszociális tényezők hatását is. Oroszországban roppant sok olyan ember élt, akinek etni­kai forrásai nem estek egybe a hivatalos államkultúrával. Ez a legarchaikusabb természetű nemzetiségi mozgalmak széles­körű kibontakozásában mutatkozott meg. 1917-re már mind­ezen tényezők hatásai felhalmozódtak.

Mindez akkor történt, amikor Nyugat-Európában tel­jesen felülkerekedett a „racionális” gondolkodás, az az elképzelés, hogy a társadalmi haladás mechanikus függ­vénye a gazdasági növekedésnek, s az az illúzió, hogy az egész társadalmi-gazdasági élet teljes racionalizálása rendkívül jótékony hatású lesz. A marxista szocializmus eszméi ezen a talajon mentek át a köztudatba Nyugaton, s te­vődtek át később Oroszországba.

3. Oroszországban a társadalmi fejlődés utolérő típusa lett jellemző, ami az államhatalom nehézkességével magya­rázható. Ez váltotta ki az állam aktivizálódását közgazdasági téren, ami ipari gigantomániában teljesedett ki. Ez utóbbi megfertőzte a társadalom ellenzéki és forradalmi elemeit is. Mellesleg a fékevesztett iparosítás teljesen megfelelt a XX. század eleji európai mentalitásnak is.

Az oroszországi kapitalizmus terjedésével is arányosan elkerülhetetlenül szélesedett a városi és falusi gazdasági be­rendezkedés közötti szakadék, s ezt a szakadékot tovább mé­lyítették a különböző etnikumok életmódjában lévő különbsé­gek. A nemzetgazdaság hagyományosan gyenge infrastruk­túrája képtelen volt biztosítani a város és falu együttműködé­sét, az államigazgatási rendszer pedig túlságosan primitív volt egy ilyen feladat megoldásához.

Mind városon, mind falun dichotomikus (nem pedig hie­rarchikus) elképzelések váltak uralkodóvá a társadalomra vo­natkozóan – s ezek mindig veszélyesek a szociális stabilitás­ra. Hogy Oroszországban ez így alakult, az egyrészt a prole­tariátus óriási koncentrációjával, másrészt a parasztság obscsina szervezeteivel függ össze.

Okvetlenül meg kell említenünk azt is, hogy hiányzott a gazdaságilag fejlett középosztály, amely – amint az Nyuga­ton történt – a rendszer stabilizáló tényezőjévé válhatott vol­na. Ehelyett egy egészen másfajta réteg fejlődött ki: képzett emberek marginalizálódott tömege, akik nem találtak módot arra, hogy vezetői és irányítói képességeiket gyümölcsöztes­sék. Az értelmiség kezdte kidolgozni (vagy átdolgozni) azokat a radikális eszméket, amelyekből kialakult a politikai kultúra úgynevezett tagadó típusa. Ennek leginkább jellemző meg­nyilvánulása az volt, hogy nem fogadták el a történelmileg ki­alakult hatalmat.

4. Az oroszországi társadalom pártpolitikai rendszeré­nek kialakulása mindezt híven tükrözte. Oroszországra jel­lemző lett a politikai pártok formálódásának „fordított” rendje – balról jobbra. A pártok jelentős része nem osztályokat képvi­selt, hanem a haladásról való elképzelés változatainak felelt meg.

A XX. század elejére az értelmiség tudatában a legújabb nyugati szociális doktrínák – mindenekelőtt a marxizmus – ke­rekedtek felül. Ennek megfelelően először a szociáldemokra­ták tömörültek pártba, s csak utánuk az újnarodnyikok, akik – úgy tűnt – történelmi tradícióra építhettek. Jellegzetes ekkor Oroszországban a politikai doktrínák kiméra jellege: a narodnyikok például szívesen támaszkodtak Marxra, s 1917-ben könnyen egyetértésre jutottak a mensevikekkel a helyzet­elemzésben. A liberális pártok közül abszolút fölénybe kerül­tek az „európaizálódott” kadetok. A jobboldali pártok között többségben voltak a nyíltan reakciós pártok – egészen a nagy létszámú feketeszázasokig.

A társadalmi-politikai tevékenységet nemcsak a hatalom el nem fogadása, de a kölcsönös civódások is táplálták. A két-párti vagy két blokkból álló szisztéma kialakulása, amely már akkor megindult a politikailag legfejlettebb nyugat-európai ál­lamokban, Oroszországban lehetetlen volt. Teljességgel hi­ányzott a szárnyakat kölcsönösen kiegyensúlyozó pártpoliti­kai centrum. Azt mondhatjuk, hogy az ország politikai sorsá­nak a kialakult pártrendszertől függetlenül kellett eldőlnie.

5. A társadalmi organizmus instabilitása jelent meg az utópista elképzelések karrierjében is. Bármilyen sokfélék vol­tak is, Oroszországban minden ilyen elképzelés etatisztikus és egalitárius jellegű. A néptömegeket egészen más el­képzelések vezérelték a társadalom átalakításának útjait illetően, mint a létező politikai pártokat. Igaz, a világháború kapcsán terjedtek olyan eszkatológikus hangulatok, amelyek a kapitalizmus ellentmondásainak természetes feloldását a kapitalizmus felszámolásában látták. Ezzel egyidejűleg fel­erősödtek (a keresztény tradícióval teljességgel összhang­ban) a chiliasztikus remények egy eljövendő igazságos birodalmát illetően. Ezek egybecsengtek az egyenlősítés esz­méivel. A tömegek nem ismerték a munka protestáns kultu­szát (kivéve néhány konfesszionális csoportot). Ebből az kö­vetkezett, hogy az országnak nem volt lehetősége szociokulturális evolúcióra, ehelyett az ideologikusan orientált giganti­kus forradalmi robbanás érlelődött.

Ennek ellenére 1917-ben a tömegtudat utópisztikus komponensei sajátságosan illeszkedtek a szocialista pártok tevékenységéhez. Például, amikor az Alkotmányozó Nemzet­gyűlés megválasztása idején a nép a szocialistákra szavazott, sajátságos módon a szocializmust választotta. Holott a szoci­alista pártok többsége egyáltalán nem gondolt arra, hogy az országban szocialista forradalom lehetséges, mivel látták, hogy Oroszországban objektíve csak a demokratikus átala­kulások értek be. Így 1917-ben a mérsékelt szocialista pártok vezetői és tagsága egymástól eltérő koordinátarendszerben gondolkodott, eltérő politikai kultúrákat testesítve meg.

E körülmények között a nép két alapvető szociális konflik­tusra való készségét nyilvánította ki: az egyik a proletariátus harca a burzsoázia ellen az egész létező rend teljes elutasítá­sával, a másik az agrárforradalom, amit a „csornij peregyel”³ eszméje lelkesített, elutasítva a kívülről jövő gyámságot. (A külön „katonai” vagy „nemzeti” forradalmak kiemelése aligha igazolható. A katonák csupán az egész oroszországi társada­lom marginalizált halmazát képezték, és minden irányban ge­neralizálták a konfliktust; a nemzeti forradalmak az esetek többségében az agrárforradalom változatai voltak.)

6. A forradalom valamennyi áramlatának konszolidálását a bolsevizmus vállalta magára. Kétségtelen, hogy ez az áram­lat a populizmus által radikalizált európai tradícióra alapozó­dott. Előtérbe kerülését a világforradalom eszméje támogatta meg. Ezzel együtt 1917-ben a bolsevikok bizonyos mértékig az elemi erejű népi mozgalmak túszai lettek, melyekben a po­pulista és etatisztikus alapelvek sajátos elegye és a tömegte­vékenység teremtő erejébe vetett, a technokratizmussal pá­rosult hit uralkodott. Mindezek együttese szolgált a győzelem biztosítékául.

Kétségtelen, hogy legmagasabb rendű megszemélyesülésében a bolsevizmus nem volt összeegyeztethető az „egy­nemű szocialista kormány” eszményével. A bolsevikok annak a negativisztikus politikai kultúrának a szélsőséges kifejező­dései voltak, amelytől idegen a kompromisszumkészség, s amely kultúra az egész radikális, sőt liberális értelmiségre jel­lemző volt.

7. Az idő perspektívájából nem kell nagy merészség ah­hoz a feltételezéshez, hogy a világforradalom ellehetetlenü­lése esetében Október robbanásának energiája egészen vá­ratlan szociokulturális következményeket idézett elő. A technokratikus forradalmi terv egyesítése a tömegek egalitárius utópiáival kaszárnyakommunizmuson kívül sem­mi egyebet nem eredményezhetett. A proletár és paraszt forradalmi háborúk összeütközése egy ország zárt térsé­gében azzal fenyegetett, hogy kölcsönösen elnyelik egy­mást. Amellett a negativisztikus politikai kultúra önmagában is hordozói megsemmisítőjévé válhatott. Lényegében ez is tör­tént. Az októberi forradalom – az európai fejlődéstől izolálód­va, s eredeti céljaival szembekerülve – a társadalmi fejlődés zsákutca-variánsába (sztálinizmus) torkollt, egy olyan ideokratikus államiságba, amely a tömegek dezorientáltságán és chiliasztikus vágyálmain nyugodott.

De a világ egészének kereteihez mérve Október alap­vető szociokulturális öröksége egészen másként nyilatkozik meg. Széles kontextusban az összeurópai forradalmi hely­zet reakció volt a múlt polgári forradalmaira, amelyek a személyes szabadság megszilárdulásának jegyében zaj­lottak le, de szociális védettséget nem tudtak biztosítani. A XX. század elején Európa népei megkísérelték megkapni azt, amit nem kaptak meg a múltbéli polgári forradalmaktól. Ez lényegében sikerült is nekik: általános választójog, nyolcórás munkanap – íme az új, szociális helyzet kiindulópontjai Nyu­gat-Európában. Egyáltalán nem véletlen, hogy a klasszikus liberalizmus szociáldemokráciává kezdett transzformálód­ni. Ám a szociális igazságosság aligha érhetett volna el ilyen aktív megerősítést az októberi forradalom győzelme nélkül.

(Ford.: Harsányi Éva)

Elhangzott a moszkvai Nemzetközi Szovjetológiai Történészkonfe­rencián, 1990 áprilisában.

Jegyzetek:

1 Vehi [Korszakhatár] – az 1905-ös orosz forradalom bukása után a vezető orosz értelmiségiek egy liberális csoportja ilyen című kötet­ben fejtette ki politikai hitvallását (1909). Ehhez a körhöz tartozott Bergyajev, Bulgakov, Frank és mások.

2 Lásd recenziónkat e számban. (A szerk.)

3 Csornij Peregyel – a társadalmilag igazságos föld-újrafelosztás eszméje, ill. az ezt az eszmét zászlajára tűző oroszországi forradalmi narodnyik szervezet (1879) elnevezése, amely szervezet az egyéni terrorral szemben egy általános népfelkelés előkészítésé­ben látta politikai célját. A szervezet közvetlenül a címében a „feke­te”, egyenlősítő földosztásra utaló folyóirattól kapta a nevét. E szer­vezet tagja volt többek között Plehanov is.

­­

Az orosz forradalom és a kortárs Szovjetunió magyarországi elemzőit a Horthy-rendszer időszakában több, érdekei szerint világosan elkülönülő csoportra oszthatjuk.

Az illegalitásban dolgozó, de sajtótermékeikkel, propagan­dájukkal mindenütt jelenlévő kommunisták mind ideológiai, mind politikai, mind „egzisztenciális” okokból csupán a forra­dalom és a szovjetorosz viszonyok kritikátlan és történetietlen dicsőítésére vállalkozhattak. Igazából akkor sem volt más vá­lasztásuk, amikor a sztálini önkény tömegével pusztította el a párt közmegbecsülésnek örvendő vezetőit. A sztálini terrortól megrettenő, tiltakozó értelmiségieket, polgárokat a párt kita­szította soraiból.

A másik fontos marxista ideológiai politikai véleményt a szoci­áldemokrácia alakította ki. Ők-saját legitimitásuk és legalitá­suk védelmében is, ami a teljes magyar progresszió elemi ér­deke is volt-folyamatosan igyekeztek elhatárolódni a szovjet elmélettől és gyakorlattól egyaránt. Fontosnak tartották annak az álláspontnak következetes védelmét, hogy a marxizmus tanai csak a legfejlettebb tőkés országokban győzhetnek, ami Oroszországban történik, az definíciószerűen nem lehet marxista politika. A koncepciós perekben, a sztáliniz­mus győzelmében annak effektív bizonyítékát látták, hogy az európai szociáldemokrácia, például Luxemburg vagy Kautsky figyelmeztetései, melyeket a tízes és húszas években Lenin nem fogadott el, beigazolódtak. A Szocializmus következete­sen szociáldemokrata alapról, a tudományos szocializmus, a Lenin előtti marxizmus alapjáról bírálja a szovjetorosz viszo­nyokat, soha nem használ föl jobboldali forrásból származó híreket vagy trockiji gondolatmenetet. Szövegszerűen bizo­nyítható, hogy egyetlen pillanatig sem kívánták az orosz ellenforradalom győzelmét, s az is, hogy éppen az orosz és kelet-európai haladást féltették attól, hogy a forradalom radikalizálódása a cárizmus híveit juttatja majd hatalomra, s az egyébként fanyalgó antant-kormányokat is az orosz szélső­jobboldal karjába kergeti. Ez a veszély objektíve fennállott, s a magyar szociáldemokrácia igazán nem láthatta előre az orosz polgárháború végkimenetelét.

A két világháború közötti magyar politikai élet legfelké­szültebb baloldali polgárai, a radikálisok a Századunkban publikálták ilyen tárgyú írásaikat. Megterhelve „a proletárfor­radalom 1919-es szálláscsinálói” vádjával, minden polgári erő közül a legnehezebb helyzetben voltak. Ennek ellenére nemcsak kompenzálásra, hanem objektív elemzésre is töre­kedtek. Az ő folyóiratuk az egyetlen polgári lap, mely részletes (Jászi Oszkár tollából származó) beszámolóban foglalkozott a Trockij-emlékiratokkal vagy a koncepciós perekkel. A nyu­gati típusú demokrácia felkent hazai apostolaiként közös ro­vatban. A diktatúrák országaiból cím alatt veszik fel a harcot a barna és fekete veszély mellett a vörössel is. E hírek persze hírek, és semmiképpen sem emlékeztetnek az útszéli antibolsevista propagandára, nincs szó csöpögő vérről, szétvert csa­ládi tűzhelyekről.

Egy fokkal kisebb objektivitás, de még mindig kifejezetten európai hangvétel jellemzi a liberális sajtót és parlamenti kép­viselőket. Ők elsősorban a szabadversenyes világrend pusz­tulása miatt aggódtak, s ezt nemcsak a bolsevikoktól, nem­csak a fasisztáktól, de a rooseveltianizmustól is féltették. Oroszország közép-európai befolyásának növekedésétől olyannyira féltek, hogy a harmincas években a szovjet-fran­cia közeledés még Franciaországtól is elidegenítette őket.

A kisgazda tömörülés legjellegzetesebb figurája, Bajcsy-Zsilinszky viszonyát a kérdéshez külpolitikai és nemzetközi in­díttatásai határozták meg. Az ideologikus és misztikus voná­sokkal erősen átszőtt külpolitikai koncepció a Németországtól kurucosan független, Oroszországtól pedig a kelet-európai népek összefogójaként független Magyarországot vázolt fel, a két pogány közt helytálló harmadik nagyhatalom, egy „Hu­nyadi Mátyás-i birodalom” koncepcióját. E birodalom feladata a mindenkori német és mindenkori orosz nagyhatalom között egyensúlyozni. E koncepciót igazából nem érdekli sem az orosz, sem a német társadalmi rendszer, csak saját álmai, illú­ziói vezérlik. Viszonya az orosz társadalmi fejlődéshez végül is indifferens, pontosabban nem változott a húszas évek szélső­ségesen jobboldali, egyszerre liberalizmus- és szocializmus­ellenes korszaka óta.

Noha e helyt csak a politikai csoportok és nem a szellemi élet viszonyulásáról kívánunk szólni, röviden meg kívánjuk említeni, hogy a népi centrum politikailag és kulturálisan egy­aránt reprezentatív képviselője, Illyés Gyula oroszországi úti jelentése az objektivitás szándékával íródott; saját bevallása szerint bonyolult módon, patikamérlegszerűen annyi negatí­vumot hagyott el, amennyi pozitívumot el kellett hagynia a cenzúra nyomására. Illyés műve persze csak Magyarorszá­gon számít kuriózumnak, valójában abba a világdivatba illesz­kedik, hogy a nyugati demokrácia gyakorlatától megcsömör­lött, kiábrándult értelmiségiek a Szovjetunióba látogatnak és dicséretével foglalkoznak, a szovjet-orosz viszonyok lényegi megértése vagy elemzése nélkül, egyfajta messianizmustól hajtva. A népi erők egy része a szovjet – nem a nyugati indivi­dualizmusra, hanem a szerintük a „magyarsághoz” is köze­lebb álló „kollektív keleti népi lélekre” épített – modernizációt valamilyen értelemben mintának látta. így sajátos módon a sztálinizmus antiintellektuális-antitrockista fordulatát pozití­vumként élték meg.

A szovjet agrárpolitika bizonyos elemeinek kiemelésével egyidejűleg lehetett fellépni a kormányzat, az urbánus-liberá­lis ellenzék, illetve a nagybirtokos alkotmányvédők gazda­ság- és társadalompolitikai koncepciója ellen. A konkrét ma­gyar viszonyok között, amikor a legális baloldali ellenzék és a konzervatív politikai erők összefogása jelentett volna esélyt a fasizmus megállítására, valahogy úgy, ahogy az a híres 1937-es körmendi gyűlésen megkezdődött – ez végső soron a rendszer jobbratolódását segítette. A kor alapkövetelménye a nyugati típusú demokrácia talaján álló antifasiszta összefo­gás volt, s ebben az aspektusban kellene egyszer újragondol­nunk a népi centrum tevékenységét, s ezen belül az oroszor­szági utazás objektív hatását. Az orosz fejlődés dicsérete eb­ben az interpretációban a sajátos orosz út apológiája, amely a sajátos magyar út gondolatköréhez szolgáltat érvanyagot. A népiek jobboldali csoportjai viszont a világháborús szovjetel­lenes propaganda legrosszabb és objektíve legkártékonyabb eleméhez – azaz a judeo-bolsevizmus gondolatához – szol­gáltattak szellemi alapanyagot.

Az ellenzék végigtekintését folytatva meg kell állapíta­nunk, hogy ideológiatörténeti eszközökkel gyakorlatilag elemezhetetlen a magyar szélsőjobb álláspontja. Legfontosabb propagandafogásuknak azonban azt kell tekintenünk, hogy az antifasiszta nagyhatalmak együttműködését mint „judeo-bolsevista-plutokrata” nagykoalíciót, a világ zsidóinak nagy összeesküvését állították be. (Megállapíthatatlan, hogy ez mennyiben volt ideológia, interiorizálódott gondolat, és mennyire tudták a terjesztők maguk is ennek képtelenségét, ahogy német kollégáik esetében Lukács György meggyő­zően bizonyítja.) E koncepció terjesztésében a legkevésbé sem zavarta őket, hogy a sztálini koncepciós pereknek épp­úgy megvolt a maguk markáns antiszemita vonása, mint a be­vándorlást a legaggasztóbb pillanatban is korlátozó amerikai politikának vagy a toleranciájáról egyébként híres Anglia Pa­lesztina-politikájának. A másik ilyen, szintén fajelméleti ere­detű gondolatcsoportjuk, hogy az Új Európa – azaz Német­ország és szövetségesei – tulajdonképpen az ázsiai Oroszországgal, a gyarmati csapatokat illetve néger etni­kumú katonákat bevető angolszászokkal küzdenek. (Éppen ezért nem volt igazán szerencsés, hogy Németh László szár­szói beszédében a szovjet győzelem következményeit ele­mezve hasonló frazeológiát használt.) A nyilas és más szélső­jobboldali orgánumok abban sem láttak ellentmondást, hogy miközben a hadijelentések egyik felében az európaiakat az ázsiai oroszok ellen uszították, a hadijelentések másik felé­ben az európainak legjobb indulattal sem nevezhető, de várat­lanul rokonnak nyilvánított japánok győzelmeit ünnepelték.

A legfontosabb ideológus-csoport, amely a konzervatív-li­berális Ser/i/en-csoporttól a jobbra nyitott Hóman- és Imrédy-féle politikusokig terjedt, többfelől közelítette meg az orosz kérdést. Gyakorlatilag függetlenül attól, hogy éppen mely ré­szük befolyásolta döntően a kormányt.

Az egyik lehetséges megközelítés az októberi forradal­mat a gyarmatbirodalmak válságára adott sajátos orosz vá­lasznak tekintette. E koncepció szerint – legfontosabb képvi­selője Hóman Bálint kultuszminiszter a harmincas években – az orosz birodalom megtartásának egyetlen lehetséges mód­ja az volt Oroszország számára, hogy szembefordult mind­azzal, ami a népek börtönét, a cári birodalmat jellemezte, és új módon, új eszközökkel, új ideológiával kötötte magához a nem orosz népeket. E koncepció a Szovjetunióban azért lá­tott ellenséget, mert az, úgymond, felvállalta a cári birodalom hagyományait, így a kelet-európai szláv népek egyesítésé­nek eszméjét is. Magyarországnak tehát nincs más választá­sa, mint a mindenkori Németországgal a legszorosabb szö­vetségben állni, mert sem az angolszászok, sem a franciák, sem az olaszok nem képesek Oroszország közép-európai előrenyomulását megakadályozni.

A másik megközelítés, ezzel szöges ellentétben, a Szov­jetunióban nem a nacionalista, hanem az internacionalista nagyhatalmat látta, s a veszélyt is innen eredeztette. Nézetük szerint a természetes nemzeti alapon fejlődött társadalmakra a nemzetközi eszmék nagy veszélyt jelentenek. Ezeknek a nemzetközi eszméknek a legfontosabb központja Moszkva. A nemzeti eszmére a döntő veszélyt (ellentétben a XIX. század­dal) nem a trónokon, hanem a szocializmussal megfertőzött tömegek között kereshetjük – hirdette Klebelsberg Kunó kul­tuszminiszter a húszas években.

A harmadik megközelítés a Szovjetunióban az ateista nagyhatalmat látta. A Magyar Kultúra körül tömörült gondol­kodók szerint a felvilágosodástól a liberalizmuson és a szocia­lizmuson át a szovjetkommunizmusig mint egyetlen fő vonal húzódik az egyházellenesség, a vallásellenesség, az istente­lenség. A kommunizmust nem mint új jelenséget kell tehát ül­dözni, hanem mint mindezeknek a szabadszellemű áramla­toknak a kiteljesedését. E csoportok utólagos megerősítést nyertek az 1937-es kommunizmusellenes pápai enciklikában. ők hirdették a leghangosabban, hogy a vallásellenesség mi­att széthullott az orosz család, az erkölcs, a civilizáció. (Ugyanezen csoportok az első világháború idején még az orosz barbárságra, a nyugati kereszténység intellektuális fö­lényére hivatkoztak – ez az elem közben teljesen eltűnik, hi­szen ez valamiképpen legitimálná a forradalmat.) Ennek az érvelésnek eltúlzott és vulgarizált elemeit a nyilasok igen ha­tékonyan használják majd fel a lakosság rémisztgetésére.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége az új orosz rend­szerben elsősorban a magántulajdonhoz való viszony min­den korábbitól eltérő voltát ismeri fel. Egyedül rájuk jellemző az a rugalmasság, melynek eredményeképpen intenzíven szorgalmazzák a kapcsolatok felvételét a NEP-korszak sok gazdasági lehetőséget biztosító Szovjet-Oroszországával, 1927 után azonban elvesztik érdeklődésüket.

Az agrárexportőr birtokos csoportok viszont konkurenst láttak az orosz rendszerben, attól féltek, hogy az a rendkívüli ha­talomkoncentráció, amely a szovjet államot jellemzi, képes a belső fogyasztás radikális leszorítására, a termés erőszakos begyűjtésére és exportálására, s ezzel az európai gabona­árak veszélyeztetésére.

Lehetséges megközelítési mód volt az európai politiká­ban betöltött szerep elemzése. A felszabadulás utáni magyar történettudomány – valószínűleg azt hangsúlyozandó, hogy érdekközösség állott fenn a Szovjetunió és Magyarország kö­zött – alighanem túlértékelte azt a tényt, hogy a Szovjetunió nem ismerte el a párizsi békeszerződést. Ezt tudniillik csak ak­kor tekinthetnénk valóban érdekközösségnek, ha elhinnénk azt a nacionalizmus eszmekörébe tartozó állítást, hogy létezik osztály- vagy csoportérdek feletti nemzeti érdek. A történeti valóság viszont nemcsak az, hogy az uralkodó körök a reví­ziós propagandával saját hatalmukat legitimálták, és felhasz­nálták azt az ellenzék és a „nem-történelmi osztályok” elleni harcban, hanem az is, hogy a trianoni területeket meghatáro­zott rétegek állás- és hatalmi igényeinek kielégítésére kíván­ták visszaszerezni, ahogy ez a negyvenes évek erdélyi és fel­vidéki képviselőinek panaszos interpellációiból is kitűnt. E re­víziós mozgalom számára tehát nemcsak a lenini program, a trianoni béke forradalmi összetörése nem alternatíva, de még egy, az államhatárokat kedvezően módosító, viszont társa­dalmi következményekkel is járó „Pax Sovietica” sem.

A Bethlen-kormány törekvése, hogy a Szovjetunióval rendezze a viszonyt, nem annyira a távoli revíziós célból, ha­nem abból a konkrét helyzetből következett, hogy a rapallói szerződéssel összekapcsolt Németország-Szovjetunió blokk olyan diplomáciai erőt jelentett, melyet egy oly tipikusan egyensúlyozó külpolitikája kormány, mint Bethlené, nem hagyhatott figyelmen kívül. A későbbiekben azonban, amikor a szovjet-francia-cseh szerződéssel a Szovjetunió az euró­pai status quo stabilizálására vállalkozott, a külpolitikai érde­kek szembekerültek, és csak a Hitler-Sztálin együttműködés esztendejében váltak ismét közössé, Románia rovására. (Közvetlen összefüggés mutatható ki a szovjet területi követe­lések érvényesítése és a magyar területi követelések érvénye­sítése között. Még sincsenek egyeztetett lépések: mindkét fél kvázi Hitlertől kapja a területeket.) A külpolitikai gondolkodás­ban a Szovjetunió a fentiek miatt csak ellenségként szerepel­hetett.

Az államvédelemért felelős csoportok világosan felis­merték, hogy a külpolitikáért felelős kormányzati csoportok­nak esetleg hasznos lehet a szovjet diplomáciai képviselet Budapesten, rendkívül megnehezülne azonban a Komintern befolyásának távoltartása, amiért viszont karrierjükkel feleltek az uralkodó osztályoknak. Ők tehát abban voltak érdekeltek, hogy a bűnüldöző és igazságügyi szervek lapjaiban, de alkal­manként másutt is, úgy mutassák be a szovjet politikát, mint ami „főállásban” a világforradalom szervezésével foglalkozik. (Azaz: nem az elvakult antikommunizmus miatt nem ismerték fel, hogy Sztálin feladta a világforradalmi koncepciót és alá­rendelte azt az orosz nagyhatalmi érdekeknek, hanem tudás-szociológiailag is jól leírható csoportérdekből.)

A rendszer „politológus” csoportjából, a Magyar Szemle köréből két érdekes elemzést is idézhetünk. Gratz Gusztáv, aki a létező rendszereket polgári demokráciákra és totális ál­lamokra osztotta, mint az alábbi idézetből talán kitűnik, sokkal jobban és tudományosabban érzékelte a totális államok kö­zötti különbségeket, mint például az ötvenes évek hideghábo­rús amerikai szakirodalma. „Az [olasz] fasizmus jellegzetes felvilágosult abszolutizmus, amennyiben a diktátor hivatalos államfő, aki korlátlan hatalommal, de az állam nevében és az állami közérdek megvalósításának célzatával, az állami hata­lom legális útján és a tőle megállapított jogrend szellemében kormányoz. A német vezéri állam politikai rendje cezarizmus. A diktátor hivatalos államfő, aki nemcsak hogy demokratiku­san, azaz a nép nevében kormányoz [ezen csupán az érten­dő, hogy Hitler választásokon győzött], de hatalmát szabályo­san akklamáltatta is a néppel – mint az antik cézárok -, és minden döntő fontosságú állami aktust népszavazással ratifikáltat – mint a modern cézárok, a Napóleonok. Emellett a dik­tátor rendes hatalma az állami szerkezet rendes útján, legáli­san érvényesül.” Mindezekhez képest viszont „A Szovjet poli­tikai rendje: deszpotizmus. A diktátor hatalmát demokratiku­san, a szuverén proletariátus nevében, de illegálisan [azaz választatlanul], önkényesen, minden formális felhatalmazás és hatáskör nélkül [Sztálinnak, szemben Hitlerrel és Mussoli­nivel, nincs miniszterelnöki megbízása], a saját magától elis­mert állami és jogi szabályozás keretein kívül [azaz: nem a ta­nácsok hálózata, hanem a pártapparátus az úr], és nemcsak azoktól függetlenül, de azoknak teljes figyelmen kívül ha­gyása mellett gyakorolja.”

Gratz 1917-et földosztó parasztlázadásnak értékeli. A hatalom megragadásával Gratz szerint az individuál-szocializmustól a kollektivisztikus szocializmus felé fordul az ideológia, az egyéni materiális felszabadulás helyett az uralmi tudat elégíti ki a proletariátust. Gratz pontosan elemzi a NEP történetét és az ellenzékek küzdelmét, anélkül, hogy állást foglalna.

A Balla Antal-i gazdaságtörténeti elemzés viszont az orosz állam államkapitalista jellegére és a termelés amerika­nizálására helyezi a fő hangsúlyt.

Jellemző azonban, hogy éppen azok a politikai csoportok hasonlítják össze – totális jellege miatt – Oroszországot Né­metországgal, amelyek számára a német minta elfogadhatat­lan, következésképpen ezekből a színvonalas politikai elem­zésekből is csak a szovjet forradalom elutasítása következ­het.

A fenti vázlatból véleményünk szerint az következik, hogy nem csupán az ellenforradalmi rendszer uralkodó ideológiája mentén, hanem bármely más szemszögből tekintve is, a Szovjetunió csupán elutasításra találhatott Magyarországon. Éppen ezért – a kommunistákat leszámítva – nem a Szovjet­unió elutasításának különböző mértéke szerint csoportosít­hatjuk a magyarországi politikai erőket, még csak nem is an­nak alapján, hogy megítélésükben el tudták-e választani a le­nini bolsevizmust és a sztálinista berendezkedést, hanem az elutasítással kapcsolatos érvrendszer mentén. Ugyanis az országot nem azok kergették előbb háborúba, majd az 1944-es tragédiába, akik mint diktatúrát utasították el a szovjet rendszert, hanem akik másfajta diktatúrát akartak helyette; nem azok, akik a polgári gazdálkodási rendet féltet­ték, hanem akik magyar állami és esetleg német birodalmi se­gítséggel, polgári képességek nélkül akartak a gazdasági élet vezető pozícióiba jutni; nem azok, akik a polgári liberaliz­must féltették, hanem akik egyszerre akartak leszámolni a li­beralizmussal és a szocializmussal.

És amikor ezek az erők 1944-ben diadalmaskodtak Ma­gyarországon is, válogatatlanul küldték a halálba a liberáliso­kat, konzervatívokat, szocialistákat és kommunistákat, az ok­tóberi forradalom szövetségeseit és bírálóit egyaránt. Itt az ideje rámutatnunk, hogy ezeknek az antifasiszta erőknek egy táborba kerülése éppúgy nem történelmi véletlen, mint ahogy a hagyományos brit polgári demokrácia és a modernizált rooseveltiánus rendszer, illetve a társadalmi rendszerében gyöke­resen ellentétes Szovjetunió antifasiszta együttműködése sem. Amikor az első világháború után a polgári demokra­ták és a kommunisták egymást deklarálták fő ellenség­nek, nem ismerték fel, hogy a történelem végleg megféke­zettnek tűnő erői – a hagyományos militarizmus és nacio­nalizmus- megújulva, sőt újjászületve összekuszálják az osztályfrontokat, és a meg nem gondolt gondolat egyaránt fertőz meg burzsoát és proletárt, parasztot és intellektuelt a fasizmus országaiban. A polgárok még a szélsőjobboldali ve­szély egyértelművé válása után sem ismerték fel, hogy a fa­sizmus leküzdéséhez szükségük van a marxizmus elemző módszereire és a szervezett munkásság ütőképességére; s a kommunisták sem ismerték fel, hogy a parlamentarizmus, a kis és nagy szabadságkörök, az európai értékek védelme nél­kül nem lehet, nincs esély megállítani a diadalmas nemzeti szocializmust. Hiába tekinthették a kortársak biztató jelnek a harmincas évek közepének népfront-elképzeléseit, a döntő pillanatra, 1938-1939-re ebből már egyfelől müncheni alku, másfelől Molotov-Ribbentrop-megállapodás lesz, megfelelő belpolitikai következményekkel.

*

Ahogy telnek a világháború utáni évtizedek, egyre világosabb, hogy az antiliberális és antikommunista erők új és új szövet­sége jön létre. A harmincas és negyvenes évek tragikus ta­pasztalata éppen az, hogy a liberálisoknak, szociáldemok­ratáknak, trockistáknak és leninistáknak ma is és talán még évszázadokra történelmi értelemben partnereknek, sőt talán szövetségeseknek kell lenniük az irracionaliz­mus, a nacionalizmus, a fasizmus mindig új alakban újjá­éledő társadalmi és nemzetközi erőivel szemben.

Az ellenzék az alábbi nyilatkozatot 1927 nyarán dolgozta ki, és az SZKP XV. kongresszusára készítette el. A szerzőket pontosan megne­vezni ma már lehetetlen. A nyilatkozat azonban mindenképpen kol­lektív munkát tükröz: Victor Serge adatai szerint, amelyek sajnos nem mindig megbízhatóak (pl. ő 17 aláírót nevez meg, noha ténylegesen csak 13-an voltak), Zinovjev és Kamenyev dolgozta ki a mezőgazda­ságról és az Internacionáléról szóló fejezeteket, Trockij írta az iparo­sítással foglalkozó részt. Pjatakov és Szmilga vettek részt még e mun­kában mint az ellenzék képviselői. A program végleges összeállítását Trockij és Zinovjev végezte.

A programot a következő 13 fő írta alá: Muralov, Jevdokimov, Rakovszkij, Pjatakov, Szmilga, Zinovjev, Trockij, Kamenyev, Peterszon, Bakajev, Szolovjov, Lisdin és Avgyejev. Az aláíróknak ez a sor­rendje szerepel az eredeti orosz nyilatkozaton. Mindannyian a Köz­ponti Bizottság vagy a Szovjet Kommunista Párt más vezető szervei­nek tagjai voltak.

Az aláírók száma után az ellenzék nyilatkozatát gyakran A Ti­zenhármak Nyilatkozatának nevezik. Később külföldön is kiadták a platformot. Megtévesztő volt azonban, amikor Trockij neve alatt je­lent meg, s félrevezető volt Az orosz valóság cím is.

A nyilatkozat terjesztését a szovjet kommunista párt Politikai Bizottsága 1927. IX. 8-án megtiltotta; az ellenzék ennek ellenére illegá­lisan kiadta. A GPU (Állami Politikai Ügyosztály), amely előzőleg tit­kos ügynököt épített az ellenzékbe, szeptember 12-ről 13-ra virradó éj­szaka működésképtelenné tette annak nyomdáját. Az ellenzék több hívét bebörtönözték, deportálták, vagy, mint ahogy Preobrazsenszkijjel és Szerebrjakovval tették, kizárták a pártból. Ők voltak azok, akik politikai felelősséget vállaltak a nyilatkozat illegális terjesztéséért. Ugyanakkor az ellenzéket azzal a váddal illették, hogy soraiban egy­kori Vrangel-tiszt bujkál. A másik vád szerint egy fehérgárdista ellen­forradalmi szervezettel tart fenn kapcsolatokat, amely hatalomátvé­telre készülődik. Később fény derült arra, hogy az ellenzéken belül va­lóban volt egy Vrangel-tiszt, de éppen ő az a titkos ügynök, akit a GPU beszervezett.

Az ellenzék a nyilatkozat aláírására szólította fel híveit, de a nyomda gyors felszámolása és az elnyomás általános légköre miatt a remélt 20.000-30.000 aláírás helyett – Serge adatai szerint – csak 5.000-6.000-et tudott összeszedni. A becsült 20.000 fős ellenzéki csoport, amelynek tagjai aktívan vettek részt a pártéletben, és még relatíve erős frakciót alkottak, gyakorlatilag már nem rendelkezett semmilyen reális politikai pozícióval. Éppen ezért a kb. 1 milliós összlétszám mellett könnyűszerrel el lehetett távolítani a pártból.

Az itt közölt szöveg közvetlen forrása: Die linke Opposition in der Sowietunion. Texte von 1923-1928. Hrsg. von Ulf Walter, Bd. I-V. Berlin; Olle und Walter: 1976-1979. A több mint száz gépelt oldalas eredeti szövegnek körülbelül egynegyedéi, a legfontosabb téziseket publi­káljuk, amelyek kellőképpen dokumentálják a bolsevik párton belül annak a szárnynak a gon­dolkodását, amely a sztálini irány kibontakozásának megakadályozását tűzte napirendre az 1920-as évek közepén. Az olvasó természetesen felismeri, hogy a dokumentum korhoz kötött­sége kifejeződik a nyelvezetben is. Ma már így nem írnak sem a kommunisták, sem a szocialista baloldal más irányzatai. Úgy gondoljuk azonban, olvasóink a korhoz kötöttség ellenére sem pusztán történeti érdekességű dokumentumot kapnak kézhez. (Az Eszmélet szerk.)

*

(…) Új gazdaságpolitikánk nem tudja elkerülni az ellenséges erők, így a kulákok, nepmanok és bürokraták bizonyos mértékű növekedé­sét. Ezeket az erőket nem lehet egyszerűen államigazgatási intézkedé­sekkel vagy gazdasági nyomással megsemmisíteni. Az új gazdaságpoli­tika kialakításával (NEP) bizonyos teret engedtünk országunkban a tő­kés viszonyoknak, és ezt még hosszú ideig mint megmásíthatatlan tényt el kell fogadnunk. (…)

De a kisparasztokra támaszkodó és a középparasztokkal együtt­működő munkásosztály helyes, jól átgondolt, és szisztematikus politi­kájával felül tudunk kerekedni a negatív jelenségen. (…)

A helyes lenini politika ügyes manőverezést is megkíván. Lenin a kapitalista erők elleni küzdelemben gyakran alkalmazott mesteri fogá­sokat. Egyes esetekben engedett az ellenségnek, hogy túljárhasson an­nak eszén, máskor ideiglenesen visszavonult, hogy később annál ered­ményesebb legyen az előrelépése. A manőverezés ma is elengedhetet­len eszköznek számít. (…)

Az utóbbi időben viszont vezetőink kifejezetten eltávolodtak a le­nini gyakorlattól. A Sztálin-csoport irányítja az őt vakon követő pár­tot. Miközben ez a csoport az ellenség erőit rejtegeti, és hivatalosan minden dolognak sikeres látszatát kelti, a proletariátusnak nem ad át­tekintést a jelenlegi helyzetről, vagy ami még rosszabb, félrevezeti őt. Ide-oda ugrál ez a csoport, az ellenséges elemekhez alkalmazkodik, sőt beférkőzik azok kegyeibe is. Gyengíti és összezavarja a proletár se­reg erőit, fokozza a vezetőséggel szembeni bizalmatlanságot, és lerom­bolja a forradalmi hatalomba vetett hitet. A lenini manőverezési kísér­letekre való hivatkozással igyekszik mindig eltussolni alaptalan inga­dozását, amit egyébként sem ért senki, és csak a párt erőit gyengíti. Ennek egyetlen eredménye van: az ellenség időt nyer, és lépést tesz elő­re. A manőverezés ilyen értelmezésének „klasszikus” példáit Sztálin, Buharin és Rikov szolgáltatta Kína-politikájában, az angol-orosz bi­zottságban folytatott tárgyalásokon, nemzetközi síkon és a kulákokkal szemben tanúsított magatartásukkal belpolitikai síkon. (…)

E két évnek a végén – mely idő alatt pártunk politikáját valójában a Sztálin-csoport határozta meg – bizonyított ténynek vehető, hogy ez a csoport nem tudta megakadályozni a következőket:

1. Azoknak az erőknek a rendkívüli mértékű növekedését, ame­lyek tőkés irányba akarják terelni hazánk fejlődését.
2. A munkásosztály és a legszegényebb parasztok helyzetének romlását a kulákok, nepmanok és bürokraták növekvő hatalmával szemben.
3. A munkásállam általános helyzetének gyengülését a világkapi­talizmussal vívott harcban, a Szovjetunió nemzetközi pozíciójának romlását.

A Sztálin-csoport legfőbb hibája, hogy ahelyett, hogy a teljes igazságot mondaná el a pártnak, a munkásosztálynak és a parasztság­nak, a valóságban eltitkolja a tényeket, kisebbíti az ellenséges erők nö­vekedésének veszélyét, és befogja az igazságot követelők száját.

A „veszély balról” jelszava – miközben jobboldali veszély áll fenn -, minden kritika durva, mechanikus elnyomása – amely kritika ráadá­sul csak a proletárforradalom sorsa miatt jelentkező jogos felhívás a proletariátus felé –, a jobbra fordulás nyílt, hallgatólagos eltűrése, a párt proletár és bolsevik magja befolyásának aláásása – mindez gyen­gíti és lefegyverzi a munkásosztályt abban a pillanatban, amely a prole­tariátus aktivitását, éberségét és párton belüli egységét, valamint a le­ninizmus örökségéhez való hű ragaszkodást követelné meg. (…)

A munkásosztály helyzete és a szakszervezetek

Az októberi forradalom – a történelem folyamán először – a munkás­osztály kezébe adta egy óriási állam kormányrúdját. A termelőeszkö­zöket ez az állam társadalmi tulajdonba vette. Az államosítás határo­zott lépés volt a régi társadalmi rendszer szocialista átalakításának irá­nyába, megszüntetve az embernek ember általi kizsákmányolását. A munkásosztály anyagi- és kulturális életkörülményeinek jelentős javí­tása a nyolcórás munkanap bevezetésével kezdődött. Az ország rend­kívül szegény volt, mégis a munkások helyzetének javítására munka­törvényeket hoztak – a legelmaradottabbak és a legszegényebbek szá­mára is, akik korábban meg voltak fosztva mindenféle csoportvéde­lemtől -, és olyan törvényes garanciákat biztosítottak, amilyeneket még a leggazdagabb tőkés államok sem adtak és nem is fognak adni. Napjainkban a szakszervezetek váltak a kormányzó osztály legfonto­sabb eszközévé. Ezek a szervezetek lehetőséget kaptak arra, hogy szervezzék a tömegeket – ez a lehetőség számukra minden más körül­mények között elérhetetlen maradt volna -, és közvetlenül befolyásol­ják a munkásállam összpolitikai irányvonalát. (…)

A szocializmus felé vivő úton való előrehaladásunk értékelésénél a következő döntő faktorokat kell megvizsgálni: 1. a termelőerők mi­lyen mértékben növekedtek, 2. erősödött-e a szocialista elemek ha­talma a tőkések felett, 3. mutatnak-e határozott javulást a munkásosz­tály életkörülményei? E javulásnak meg kell mutatkoznia anyagi vonatkozásban (az iparban foglalkoztatott munkások száma, a reálbérek növekedése, a munkás személyes költségvetésének jellemzői, életkö­rülmények, orvosi ellátás stb.), politikai síkon (párt, szakszervezetek, szovjetek, kommunista ifjúsági szervezetek) és végül kulturális téren (iskolák, könyvek, újságok, színházak). Elméletileg hamis és politi­kailag veszélyes az a törekvés, hogy a munkásosztály lényleges és konk­rét érdekeit háttérbe szorítsák és azokat a „céhszocializmus” lekicsinylő megnevezése alatt a munkások általános történelmi érdekével szembeál­lítsák. (…)

Munkásállamunkat ellepték a bürokraták. A felduzzadt és privile­gizált államigazgatási apparátus felemészti értéktöbbletünk jelentős ré­szét. Másodszor itt van a növekvő burzsoázia, amely, csoport szintén zsebre vágja az értéktöbblet nagy hányadát a közvetítő kereskedelem és a rendkívül nagymértékű árkülönbségekkel való spekuláció révén.

Általában véve elmondható, hogy ez alatt az átalakulási időszak alatt a munkások száma emelkedett és létfeltételeik javultak, nemcsak abszolúte, hanem relatív értelemben, azaz a többi osztályhoz viszo­nyítva is. De a legutóbbi időben éles fordulat következett be. A mun­kásosztály számszerű növekedése és helyzetének javulása ugyanis csaknem abbamaradt, miközben ellenségeink növekedése – minden szempontból – tovább tart, sőt üteme felgyorsul. Mindez azonban nemcsak a gyári munkások helyzetének romlásához, hanem a proleta­riátus szovjet társadalomban betöltött relatív szerepének csökkenésé­hez is vezet. (…)

A munkások helyzete

Az újjáépítés időszaka 1925 őszéig a bérek elég gyors ütemű növeke­dését eredményezte. De 1926-ban gyorsan csökkenni kezdtek a reál­bérek, csak 1927 elején sikerült megakadályozni a további béresést. Az 1926-1927. pénzügyi év első két negyedében a nagyiparban kifize­tett havibérek – moszkvai rubelben számolva – 30 rubel 67 kopeket il­letve 30 rubel 33 kopeket tettek ki, szemben az 1925 őszén kifizetett 29 rubel 68 kopekes fizetéssel. A harmadik negyedévben – nem pontos számítások szerint – a bérek 31 rubel 62 kopekre rúgtak. Vagyis megál­lapítható, hogy ez évben a reálbérek még mindig csak olyan magasak, mint 1925 őszén.

Természetesen a különleges helyzetű munkásrétegek és a külön­leges területek – elsősorban Moszkva és Leningrád – bérei magasab­bak és az általános anyagi helyzet kétségkívül jobb az átlagosnál. Ezzel szemben más, nagyszámú munkásrétegek anyagi helyzete jóval az át­lag alatti színvonalat mutatja.

Minden statisztikai számítás világosan bebizonyítja, hogy a bérek növekedése a munka termelékenységének emelkedése mögött marad. A munkaintenzitás nő – a rossz munkafeltételek nem változnak. (…)

A munkanélküliek közvetve vagy közvetlenül a költségvetést ter­helik. Az alkoholfogyasztás ugrásszerű növekedése szintén a munkás vagyoni állapotát rontja. A most bevezetett termelésracionalizálás is a munkásosztály helyzetét nehezíti, ha azt nem kíséri az iparés a keres­kedelem további terjeszkedése, ugyanis ezek a gazdasági ágak tudnák felszívni a máshonnan elbocsátott munkaerőt. A gyakorlatban a „raci­onalizálás” gyakran a munkások „kidobásával” és mások anyagi hely­zetének romlásával végződik. Ez persze mindenképpen bizalmatlan­sággal tölti el a munkástömegeket a racionalizálással szemben.

A munkafeltételek romlása közben mindiga leggyengébb csoport szenved a legtöbbet: a tanulatlan munkások, az idénymunkások, a nők és a fiatalkorúak tábora.

Az 1926. évben az iparnak szinte minden ágában csökkent a nők bére, összehasonlítva a férfiakéval. 1926 márciusának adatait vizsgálva, az ipar három különböző ágában a nők jövedelme – a tanulatlan mun­kások csoportján belül – a férfiak jövedelmének következő hányadát tette ki: 51,8%, 61,7% és 83%. A nők munkafeltételeinek javításához szükséges intézkedéseket még mindig nem hozták meg az olyan gazda­sági ágazatokban, mint a tőzegipar, ki- és berakodás stb. A fiatalok át­lagbére az általános munkásbérekhez viszonyítva állandó csökkenést mutatott: 1923-ban 47,1%-át, 1924-ben 16%-át, 1925-ben 43,4%-át, 1926-ban 40,5%-át és 1927-ben 59,5%-át tették ki azoknak…

A mezőgazdaság

A mezőgazdasági munkások bérei általában a törvényes minimum alatt találhatók – sőt ez még a szovhozokra is érvényes. A reálbérek átlaga nem emelkedik a háború előtti szint 63%-a fölé. A munkanap legtöbb­ször hosszabb ideig tart, mint nyolc óra. Az esetek túlnyomó részében még korlátai sincsenek az időtartamnak. A béreket rendszertelenül fi­zetik ki. (…)

Munkanélküliség

Az ipar lassú fejlődése sehol sem okoz olyan nagy problémákat, mint a munkanélküliség esetében, ami az ipari proletariátus legelszántabb tag­jainak sorait kezdte ki. A hivatalosan is nyilvántartott munkanélküliek száma 1927 áprilisában 1.478.000 volt. A munkanélküliek tényleges száma körülbelül két milliót tett ki. A munkanélküliek száma összeha­sonlíthatatlanul gyorsabban nő, mint a foglalkoztatott munkások össz­létszáma. Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság ötéves terve szerint iparunknak az öt év folyamán valamivel több, mint 400.000 ál­landóan foglalkoztatott munkásra lesz szüksége. Ez pedig a munkanél­külieknek az országból történő kiáramlása mellett azt jelenti, hogy 1931 végén a munkanélküliek száma legalább 3 millióra rúg majd. Az ilyen állapotnak az lesz a következménye, hogy megnő a jövőben a haj­léktalan gyermekek, a koldusok és a prostituáltak száma. Az a csekély kártalanítás és segély, amit a munkásoknak fizetnek, jogosan kelt fel­háborodást. Átlagosan 11,9 rubelt kapnak, ez az összeg 5 háború előtti rubelnek felel meg. A szakszervezetek átlagosan 6,5-7 rubel nagyságú munkanélküli segélyt fizetnek. De a segélyben a szakszervezeti tagság­nak csak mintegy 20%-a részesül. (…)

Az üzemi gyűlések fokozatosan elvesztik minden jelentőségüket. A munkások által elfogadott javaslatok többsége sohasem kerül át a gya­korlatba. Sok munkásban ellenszenv fejlődik ki az üzemi gyűlésekkel szemben, ugyanis a segítségükkel megvalósított, a munkások helyze­tén „javító” intézkedések gyakran a munkáslétszám csökkenéséhez vezetnek. Ezért érthető, hogy az üzemi gyűlések rendkívül gyéren lá­togatottak.

A szakszervezetek és a munkások

Az üzemekben a munkafeltételekről folyó vita, amiről a XI. pártkong­resszus is említést tesz, jelentősen felerősödött az utóbbi években. En­nek ellenére a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatos új pártpoli­tika – a szakszervezeti vezetők cselszövései révén – oda vezetett, hogy a kongresszus is kénytelen beismerni: „A szakszervezetek gyakran nem voltak képesek feladatuk teljesítésére, mert első és legfontosabb feladatukat – az általuk irányított tömeg gazdasági érdekeinek védel­mét és anyagi helyzetük javítását – háttérbe szorították.” (…)

A végrehajtó apparátus választott tisztviselőinek csoportjában az üzemi dolgozók és a párttagsággal nem rendelkező munkások százalé­kos aránya rendkívül alacsony (2-13%). A szakszervezeti konferenci­ákon megjelenő küldöttek túlnyomó többsége olyan ember, akinek semmiféle kapcsolata sincs az iparral. Soha olyan távol nem álltak a szakszervezetek és a dolgozó tömegek az állami ipar vezetőségétől, mint manapság. A szakszervezetekbe szerveződött munkástömegek önálló tevékenységét felváltották a helyi titkárok, üzemigazgatók és a gyári és üzemi bizottságok vezetői közötti tárgyalások. A munkások­nak a gyári és üzemi bizottságokkal szemben tanúsított magatartása bi­zalmatlanságot tükröz. A közgyűléseken általában kevesen vesznek részt.

A munkások elégedetlensége, ami a szakszervezetekben nem talál visszhangra, a föld alatt nő tovább. „Az ember csak ne beszéljen túl so­kat! Ha azt a kis kenyérdarabkádat meg akarod tartani, jobb, ha nem jártatod a szádat!” Ilyen és ehhez hasonló hangokat gyakran hallani. (…)

Érthető az is, hogy a munkások miért igyekeznek a helyzetükön saját maguk javítani, a szakszervezet közreműködése nélkül. Már ez is sürgetően követeli a pillanatnyi szakszervezeti politika teljes megvál­toztatását.

A legfontosabb gyakorlati javaslatok

1. Mindenféle, a nyolcórás munkanap meghosszabítására irá­nyuló kísérletet meg kell akadályozni. A túlóra csak akkor engedhető meg, ha feltétlenül szükség van rá. Nem engedhető meg a kisegítő munkások alkalmazásával való visszaélés és az állandóan foglalkozta­tottak idénymunkásokként történő kezelése. Az egészségre ártalmas üzemekben a legutóbbi időben bevezetett munkanap-meghosszabításokat semmissé kell tenni.

2. A legsürgősebb feladat a bérek emelése, legalább olyan mér­tékben, amennyire a munka termelékenysége növekedett. A jövőben a munkajövedelem mindenféle növekedéséhez a reálbér emelését kell kapcsolni. Meg kell próbálni a különböző munkásrétegek bérét ki­egyenlíteni, mégpedig úgy, hogy az alacsony fizetésnek jövedelmét kell növelni, és nem a magas fizetéseket megnyirbálni.

3. Meg kell akadályozni a racionalizálási intézkedésekkel tör­ténő bárminemű visszaélést. Ezeket csak akkor lehet megvalósítani, ha szoros kapcsolatban állnak az ipar helyes irányú fejlesztésével, a munkaerő tervszerű elosztásával, és a munkásosztály – elsősorban az iskolázott munkások – termelőerőinek pazarlása ellen folytatott harccal.

4. A munkanélküliség kellemetlen következményeit enyhíte­nünk kell. E célból a munkanélküli-segélyeket egy bizonyos terület át­lagbéréhez kell igazítani. A munkanélküli-segély juttatásának maxi­mális időtartamát egy évről másfél évre kell kiterjeszteni. Nem tűrhet­jük a társadalmi biztosítás illetményének további csökkenését, és ko­moly harcot kell indítani annak szokásos ki nem fizetése ellen. Egyszer és mindenkorra fel kell hagyni azzal, hogy a felhalmozódott biztosítási pénzeket az általános egészségügyi ellátás intézkedéseinek végrehajtá­sára fordítsuk. Minden határozatot meg kell semmisíteni, amely kü­lönböző kibúvók segítségével megfosztja az igazi munkanélkülieket a segélyhez és a munkát keresők listájára kerüléshez való joguktól. Tö­rekedni kell a munkanélküli-segély emelésére – főként az ipari mun­kásoknál. Nagyszabású és hosszú távú terveket kell kidolgoznunk a társadalmi vállalkozások számára, hogy még a munkanélküliséget is a lehető legelőnyösebben használhassuk fel hazánk gazdasági és kultu­rális felvirágoztatásához.

5. A munkások életkörülményeit szisztematikusan kell javítani. Minden lakásügy esetében hűnek kell maradnunk osztálypolitikánk­hoz. A nem proletár elemek lakáskörülményeinek javítása semmikép­pen se a munkások rovására történjen. Tilos kiűzni lakásukból az elbo­csátott munkásokat és a rövidített munkaidőben dolgozókat.

Energikus intézkedéseket kell foganatosítani a szakszervezetek egészségesebb fejlődése érdekében. Vívmányait és kedvezményeit elérhetővé kell tenni az alacsonyabb fizetésűek számára is. (…)

Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság lakásépítési ter­vét – mivel a szocialista politikával összeegyeztethetetlen – el kell vet­ni. Az üzleti vállalkozásokat olyan mederbe kell terelni, amelyben la­kásépítésre szánt pénzüket, az erre a célra kijelölt földparcellákat és a hozzátartozó hitelt úgy használják fel, hogy a következő öt évben a munkások lakáskörülményeinek határozott javulását idézzék elő.

6. A kollektív szerződéseket a munkásgyűléseken írásba kell foglalni. A következő pártkongresszuson vissza kell vonni a XIV. párt­kongresszus azon határozatát, amely a gyárak és üzemek vezetőségé­nek kényszerdöntési jogkört biztosított. A munkatörvény a jogok mi­nimumának és nem maximumának tekintendő, amely jogokra a mun­kások mindig igényt formálhatnak. A kollektív szerződéseknek garan­ciákat kell tartalmazniuk a munkások és alkalmazottak létszámcsök­kenésével szemben – a szerződés időtartamára (a megengedett kivéte­leket nyomósán meg kell indokolni). A munkateljesítmények nagysá­gát egy munkás átlagteljesítménye után és a munkaszerződés egész időtartamára kell kiszámítani. Minden esetben tiltott dolog minden­nemű szerződésváltoztatás (normarendezés), amely a korábbi megál­lapodáshoz képest rontja a munkás bércsoportját.

7. A bérek és bérnormák hivatalát a munkások és szakszerveze­tek hatékony ellenőrzése alá kell vonni, valamint meg kell akadályozni a bérek és bérnormák folyamatos romlását.

8. Növelni kell a biztonsági berendezésekre és a gyári munkakö­rülmények javítására szánt kiadásokat. A védelmi előírásokat megsze­gőknek magasabb büntetést kell fizetniük a munkások javára.

9. Felül kell vizsgálni a munka törvénykönyvének minden értel­mezését, és azokat, amelyek a munkakörülmények romlásához vezet­nek, meg kell szüntetni.

10. A női dolgozókra a következő előírás legyen érvényes: „Egyenlő munkáért egyenlő bért!” Ennek megfelelően a női munkát nagyobb megbecsülésben kell részesíteni.

11. A meg nem fizetett tanoncmunka végzését megtiltjuk, csak­úgy, mint a fiatalok bérének csökkentésére tett kísérleteket. Intézke­déseket kell hozni az inasmunka feltételeinek javítására.

12. A takarékrendszert semmilyen esetben sem szabad a mun­kások létérdekének megsértésével működtetni. Vissza kell adnunk a dolgozóknak azokat a „kis kedvezményeket”, amelyeket korábban megvontunk tőlük (gyermekotthonok, ingyen menetjegyek stb.).

13. Sürgősen fel kell hívnunk a szakszervezetek figyelmét a szezo­nális foglalkoztatás problémáira.

14. A munkásoknak az üzemekben nyújtott orvosi segítség szín­vonalát emelni kell (mentőautó, elsősegélynyújtó állomás, kórházak stb.).

15. A munkások lakta területeken növelni kell az iskolák számát.

16. A munkásszakszervezeteket meg kell erősíteni, ennek érde­kében állami intézkedéseket kell foganatosítani. (…)

*

(…) A mezőgazdasági hitelek esetében meg kell szüntetni, hogy ezek – mint ahogy általában eddig szokásos volt – a falu módos köreinek pri­vilégiumát képezzék. Véget kell vetnünk azoknak a jelenlegi viszo­nyoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy a szegények amúgy is erősen megcsappant megtakarításait ne a maguk számára kijelölt célra, ha­nem a módos- és középparasztok javára használják fel.

A magántulajdon növekedését vidéken a kollektív mezőgazdaság gyorsabb fejlesztésével kell kiegyenlíteni. Fontos, hogy tervszerűen támogassuk a parasztok – főként a szegényparasztok – törekvéseit a szakszervezetekbe történő belépésre. (…)

A pártnak minden körülmények közölt elő kellene segítenie a kö­zépparasztság gazdasági fejlődését. A felhasználható eszközök: ügyes árpolitika folytatása a gabonák esetében, minden lehetséges szakszer­vezeti hitelnyújtás kiépítése és bővítése, e legszámosabb csoport jól megszervezett és fokozatos átvezetése a gépesített és kollektív nagy­üzemi termelésre. (…)

A fennálló földadó-rendszert úgy kell megváltoztatni, hogy a leg­szegényebb parasztcsaládok 40-50%-a mentesüljön adófizetési kötele­zettsége alól, anélkül azonban, hogy ez a kiesés a középparasztság tö­megeinek fokozottabb megadóztatása révén kiegyenlítődne. Az adó­szedést és az adók nagyságát fokozatosan az adófizetők alsó rétegeinek érdekeihez kell igazítani.

A szovjetek és a kollektív gazdaságok létrehozásához sokkal na­gyobb összegeket kellene engedélyezni. Az újonnan létrehozott kol­lektív gazdaságokkal és a kollektivizmus más formáival sokkal kíméle­tesebben kellene bánni.

Szövetkezetek

A falun folyó szocialista építés legfőbb problémája a mezőgazdaság re­formja a gépesített szövetkezeti nagyüzem bázisán. A legegyszerűbb útnak e cél eléréséhez a parasztok számára a szövetkezet létrehozása mutatkozik, amint ezt Lenin A szövetkezetek létrehozásáról c. mű­vében már leírta. Ez az az óriási előny, amit a proletárdiktatúra és a szovjetrendszer a parasztoknak biztosítani tud. Csak a földművelés iparosítása tudja ennek a szocialista szövetkezeti rendszernek, a kol­lektivizmusnak az alapjait megteremteni. De nem lesz igazán eredmé­nyes a munka az igazán jól működő szövetkezeti rendszer kialakítása irányában, ha a termelés egész folyamatában nem hajtunk végre techni­kai revolúciót. (…)

A szövetkezeti építés továbbá csak az együttműködő lakosság le­hetőleg nagymértékű függetlensége alapján lesz eredményes. A szö­vetkezeteknek a nagyiparral és a proletár állammal meglévő igazi szö­vetsége megköveteli a szövetkezeti szervezetek szabályozott vezeté­sét, kizárva minden bürokratikus módszert. (…)

A Szovjetunió és a nemzetközi tőkés gazdaság

A két kibékíthetetlen, ellenséges gazdasági rendszer – a kapitalizmus és a szocializmus – között folyó hosszú harcban az eredményességet a két rendszer munkatermelékenységének viszonyával határozzák meg. Ezt pedig a piaci feltételek szerint a belföldi és a világpiaci árak közötti viszony alapján ítélik meg. Erre a fontos tényre gondolt Lenin, amikor egyik utolsó beszédében attól a közelgő „megpróbáltatástól” óvta a pártot, „amelyet számunkra az orosz piac találkozása hoz a világpiac­cal, amelynek alá vagyunk rendelve és amelyhez kötve vagyunk, amitől nem tudunk szabadulni”. Ezen okból Buharin elméletét, amely szerint gazdaságunk mindenféle ütemben, még a „teknősbékatempóban” is a szocialista fejlődés útját járná, csupán kispolgári elgondolásnak fogad­hatjuk el.

Nem rejtőzhetünk el a kapitalista környezet elől kizárólag a nem­zetgazdaság védőszárnyai alá. Egy ilyen gazdaság éppen elzárkózása miatt rendkívül lassan tudna csak fejlődni. Ennek következményekép­pen a nemzetgazdaság mind a kapitalista hadseregek és flották (az in­tervenció), mind a túlnyomóan olcsó tőkés áruk inkább felerősödött, mintsem legyengült nyomásának, versenyének lenne kitéve.

Ameddig a kapitalista országok technikai színvonala magasabb mint a miénk, a szocialista fejlődés életben maradása számára szükség­szerű fegyvert jelent a külkereskedelem monopóliuma. De a most ki­alakulóban lévő szocialista gazdaság csak akkor tudja megvédeni ezt a monopóliumát, ha állandóan közeledik a világgazdaság műszaki szín­vonalához, termelési költségeihez, az ott megtalálható termékek minő­ségéhez és árához. A gazdasági vezetőség célja ne egy zárt, önellátó gaz­daság kialakítása legyen, ami színvonal- és fejlődési ütem- eséshez vezet. Ellenkezőleg, törekedjen a vezetőség arra, hogy a világgazdaság rend­szerében képviselt relatív súlyunkat növelni tudja, amelyet e tempó le­hetőleg nagy felgyorsulása vezet be.

Ehhez a következőkre van szükség: 1. Meg kell érteni, hogy ex­portunk óriási jelentőséggel bír, és most – sajnos – veszélyes módon összipari fejlődésünk mögött marad. (A Szovjetuniónak a világkeres­kedelem összforgalmából való részesedése az 1913. évi 4,22%-ról 1926-ban 0,97%-ra esett vissza.) 2. Különösen a kulákokkal szemben folytatott politikánkat kell megváltoztatni, ami a későbbiekben lehe­tővé tenné számunkra, hogy a szocialista exportunkat gátló további nyerstermék-felhalmozást megakadályozzuk. 3. Erősítenünk kell kapcsolatainkat a világgazdasággal az iparosítás meggyorsítása útján, sokkal fokozottabban kell támogatnunk a szocialista elemeket, mint a gazdaságban élő kapitalista elemeket. Korlátozott erőinket fokozato­san és jól megfontolt terv szerint új termelési típusra kell fordítanunk, amely a legszükségesebb és a leghasznosabb gépek nagy hozamát biz­tosítja.

Meghamisítjuk az egész perspektívát, ha az izolált szocialista fejlő­désben és a világgazdaságtól független növekedési ütemben reményke­dünk. Ezáltal gazdasági vezetőségünk eltér a helyes iránytól, és elve­szíti a világgazdasági kapcsolataink kedvező rendezéséhez szükséges szálakat. Ebben az esetben pedig már nem tudunk dönteni, mit kellene saját magunknak gyártani és mit importálni külföldről. Ha elfordulunk az elszigetelt szocialista gazdaság elméletétől, néhány év lefolyása alatt a következő eredményeket érhetjük el: segéderőink összehasonlítha­tatlanul gyorsabb kihasználását, az ipar gyorsabb fejlődését, gépgyár­tásunk tervszerű és gyors növekedését. Ez elvezet a foglalkoztatott munkások számának gyorsabb növekedéséhez és az árak tényleges csökkenéséhez is – egyszóval a Szovjetunió igazi megerősödését idézi elő kapitalista környezetben. (…)

A szovjetek

Minden polgári állam bürokratikus apparátusa a lakosság fölé emelke­dik és megszilárdítja uralmát, miközben a vezető osztálynak segít ab­ban, hogy kellő mértékben összetartson, a tömegeknek pedig az ural­kodó csoportokkal szemben tanúsítandó félelemről és alázatosságról prédikál. Amikor az októberi forradalom a régi államgépezetet a munkások, parasztok, katonák szovjetjeivel, azaz a tanácsrendszerrel váltotta fel, a bürokratikus állam régi halványára a történelem eddigi legnagyobb csapását mérte.

Pártunk programja erről a kérdésről a következőképpen nyilatko­zik:

„Az elkeseredett harcban, amelyet az orosz kommunista párt a bürokratizmus ellen kezdett meg, a teljes győzelem kivívása érdeké­ben a következő intézkedéseket tanácsolja: 1. A tanácsok minden tag­ját kötelezően be kell oszlani az államigazgatás meghatározott munká­jára. 2. E tevékenységi kört állandóan változtatni kell, ily módon min­den tag lassanként részt vesz az államigazgatás minden részének mun­kájában. 3. Az egész dolgozó lakosságot – az utolsó emberig – fokozato­san be kell vonni az államigazgatás munkájába. Ezeknek az intézkedé­seknek tényleges és mindenoldalú megvalósításával – mely intézkedé­sek további lépést jelentenek azon az úton, amelyre egykor a Párizsi Kommün lépett – leegyszerűsödik az államigazgatási tevékenység, és általános emelkedést idéz elő a munkások kulturális életében.”

A „szovjet bürokrácia” kérdése nemcsak felduzzadt hivatalnoki apparátust jelent. Alapjában véve ez a bürokrácia által játszott osz­tályszerepnek a problémája is, szociális kapcsolatainak és rokonszen­vének, hatalmának és privilegizált helyzetének, a nepmanhoz és a ta­nulatlan munkáshoz, az értelmiségihez és az analfabétához, a szovjet-”excellencia” feleségéhez és a legostobább parasztfeleséghez való vi­szonyának kérdése is. De voltaképpen melyik oldalon áll a hivatalnok?

Ez az az alapvető kérdés, amelyet munkások milliói vizsgálnak nap mint nap, mindennapi életük tapasztalatai segítségével. (…)

Milyen irányba tart a szovjet állam apparátusának fejlődése né­hány év óta? Sikerült-e elérnie a költségek egyszerűbbé válását és csök­kenését? Közeledik-e a városi és vidéki dolgozók tömegeihez? Csök­kenteni tudja-e az uralkodó réteg és az alattuk lévők közötti mély szaka­dékot? Hol tart az életkörülmények nagyobb egyenlőségét célzó irány a gyakorlatban? Teszünk-e előrelépést ezen a területen? Mindenki előtt világos, hogy ezen kérdések egyikére sem lehet igenlő választ adni. (Azt már nem is kell megemlíteni, hogy tényleges és teljes egyenlősé­get csak akkor lehet elérni, ha az osztályokat megsemmisítjük.)

A NEP időszakában, vagyis az új magángazdaságok lehetőségé­nek, felvirágzásának ideje alatt akadályozták és későbbre halasztották az egyenlőség kivívását, de ennek elérése nem lehetetlen. Számunkra a NEP nem a kapitalizmus, hanem a szocializmus felé vezető utat je­lenti. Ezért nincs más út előttünk, mint az, hogy az egész dolgozó la­kosságot fokozatosan bevonjuk az államigazgatás rendszerébe, és tervszerűen harcoljunk a nagyobb egyenlőség eléréséért, ami a NEP ideje alatt a párt egyik legfontosabb feladata. Azonban ez a harc csak akkor lehet eredményes, ha az ország növekvő iparosításának és a pro­letariátus az anyagi- és kulturális építőmunka minden ágában erősödő hatalmának a bázisán folyik. Az átmeneti időszakban a nagyobb egyenlőségért vívott harc semmiképpen sem zárja ki a tanultabb mun­kások magasabb fizetését, a szakemberek anyagi helyzetének javítását. Ugyanígy nem zárja ki a tanárok és a hozzájuk hasonlók fizetésének emelését, mint ahogyan az a polgári államokban szokásos.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a hivatalnoki sereg lét­száma az utóbbi években állandó növekedést mutat. A hivatalnokok nem konszolidálódnak, a köznép fölé emelkednek, és összefonódnak a városi és falusi módosabb elemekkel. (…)

A városi szovjetek, amelyek a legfontosabb segítőeszközt jelentik ahhoz, hogy a munkásokat és az alsó tömegeket az utolsó szál emberig be tudjuk vonni az államigazgatási munkák elvégzésébe, az utóbbi években minden eddigi jelentőségüket elvesztették. Ez világosan mu­tat arra a tényre, hogy az osztályerő-viszonyok kétségtelenül eltolódtak a proletariátus rovására. Az ilyen jelenségeket nem lehet egyszerűen egy fentről kapott hivatalos rendelettel megszüntetni. Csak szilárd osz­tálypolitikával lehet legyűrni ezeket – határozott harccal, amely az új kizsákmányolók ellen folyik, és a szovjet államban a proletariátus sze­repének növekedését, nagyobb megbecsülését eredményezi.

Molotov „elmélete” – amely szerint nem követelhetjük a munká­soknak az államigazgatási munkába való bevonását, illetve az állam­nak a munkásokhoz való közeledését, mert az állam maga egy munkás­államot testesít meg – a legrosszindulatúbb bürokratikus tétel, amit el lehet képzelni. (…)

A „bürokratizmus ellen” folyó pillanatnyi hatósági küzdelem, amely nem a munkások osztálytevékenységén nyugszik, hanem ezt az apparátus működtetésével akarja helyettesíteni, nem tud és a későb­biekben sem lesz képes átfogó eredményeket hozni. Sőt, sok esetben a fennálló bürokratizmust segíti és tovább erősíti.

A tanácsok belső életében az utóbbi években is egy sor reakciós folyamat ment végbe. A tanácsok egyre kisebb és kisebb mértékben vesznek részt fontos politikai, gazdasági és kulturális kérdések döntési munkálataiban. Egyre inkább a végrehajtó bizottságok és az elnökség függelékévé válnak. Ugyanakkor meghosszabítják a tanácsi szervek újraválasztásai között eltelt időszakokat, ami viszont fokozza ezen szervek függetlenségét a munkástömegektől. A tanácsi gyűléseken a különböző problémákról folyó viták valójában csak látszatviták. Mind­ezen jelenségek nagy mértékben megnövelik a hatósági elemek dön­tési körét. (…)

A választási alapelv teljes egészében elvesztette jelentőségét és a választókkal szembeni felelősségről értelmetlen dolog beszélni. (…)

(…) A tanácsok „újjáélesztése” érdekében fokozni és erősíteni kell a munkások, a napszámosok, a szegény- és középparasztok osz­tálytevékenységét. (…)

A városi tanácsokat a proletárhatalom igazi szerveivé kell alakíta­nunk, illetve annak eszközévé kell tennünk, hogy a széles tömegeket a szocialista vállalatokat irányító munkába bevonjuk. (…)

A nemzetiségi kérdés

A szocialista fejlődés általános ütemének lelassulása, az új burzsoá ré­tegek városon és vidéken egyaránt megfigyelhető növekedése, a pol­gári értelmiségi réteg megerősödése, a bürokratizmus növekedése az állami szerveken belül, a rossz pártirányítás, valamint mindezekkel kapcsolatban a nagyhatalmi sovinizmus és a nacionalista gondolkodás feltámadása leginkább a nemzetiségi valamint az autonóm köztársa­ságoknak a Szovjetunión belüli létével kapcsolatos problémákban jut kifejeződésre.

A problémák csupán megduplázódnak azáltal, hogy néhány ilyen köztársaságban még számolni kell a tőkés fejlődés előtti kultúrák ma­radványaival is. (…)

A nagyhatalmi sovinizmusra támaszkodó bürokratizmus odáig vezetett, hogy a szovjet-centralizáció a hivatali állások nemzetiségiek közötti elosztásával kapcsolatos viták forrásává vált (dél-kaukázusi fö­deráció). A központ és a határvidékek közötti kapcsolat teljesen meg­romlott. Ez a „szovjetek” fogalmát a nemzetiségiek számára vitathatat­lanul semmitmondóvá telte. Az autonóm köztársaságok fölötti bürokra­tikus gyámkodást olyannyira túlzásba vitték, hogy ezeknek már arra sem maradt joguk, hogy a helyi és orosz lakosság közötti vitás kérdé­sekben dönthessenek. Mind a mai napig ez a nagyhatalmi sovinizmus – különösen pedig abban a formájában, ahogy a kormányzó szervben megnyilvánul – a legjelentősebb akadálya annak, hogy a különböző nemzetiségbeli munkások ténylegesen összeforrjanak.

A szegények tényleges támogatása, szorosabb szövetség megvaló­sítása a szegény- és a középparasztok valamint a vidéki munkások kö­zött, az utóbbiak független osztályhatalommá való szervezése – mind­ez különösen fontos a nemzetiségi területeken és köztársaságokban. Ha nem valósul meg a vidéki munkások tényleges szervezése, a szegé­nyek szövetkezeti és szervezeti összefogása, annak a veszélynek le­szünk kitéve, hogy elmaradott keleti területeinket a rabszolgaság tra­dicionális állapotában hagyjuk, s ezáltal az ezeken a területeken talál­ható pártszervezeteket megfosztjuk az alsóbb osztályokból származó becsületes párttagoktól. Az elmaradottabb vagy az ébredező naciona­lista területeken kommunistáink feladatának kell lennie, hogy éppen a nemzeti ébredés folyamatát próbálják szocialista irányba terelni. Ennek legfontosabb eszközei a helyi nyelv és az iskolák fejlesztése, valamint a szovjetszervek nacionalizálása. Olyan területeken, ahol bizonyos súr­lódások vannak a nemzetiségekkel vagy a nemzetiségi kisebbségekkel, ez a nacionalizmus-ha egyidejűleg a polgári elemek növekedése is kí­séri – gyakran nagyon agresszív formát ölt.

Ilyen esetekben a nacionalizálás általában a nemzetiségi kisebbsé­gek rovására történik. A határkérdések a nemzetiségi gyűlölet forrása­ivá válnak. Ily módon a nacionalizmus teljésen elmérgesíti a párt, a szovjetek és a szakszervezetek munkáját.

Az ukranizálást, a türkmenizálást stb. csak abban az esetben tud­juk helyesen megvalósítani, ha a szövetség szerveiből teljes egészében kiirtjuk a bürokratikus törekvéseket és a nagyhatalmi elképzeléseket. Ez a folyamat csak abban az esetben valósulhat meg helyesen, ha a nemzetiségi köztársaságokban a proletariátus megőrzi uralkodó szere­pét, ha mi magunk az alsóbb osztályokra támaszkodunk, s szakadatlan és könyörtelen harcot folytatunk a kulákok és soviniszta elemek ellen.

Ezek a kérdések különösen fontosak olyan ipari központokban, mint pl. a Don-vidék vagy Baku, amelyek proletár lakosságának na­gyon széles tömegeit a környező területektől eltérő nemzetiségbeliek képezik. Ilyen esetekben a város és vidék közötti helyes kulturális és politikai kapcsolat csak különösen figyelmes és őszintén testvéries vi­szonyra épülhet, amelyen belül a város tekintettel van a másként fejlő­dött vidék eltérő anyagi és szellemi igényeire, s mindketten határozot­tan ellenállnak minden olyan polgári kísérletnek, amely a vidéki körze­tekkel kapcsolatos bürokratikus intézkedések vagy a kulákság várossal szembeni reakciós gyűlölete kapcsán éket szeretne verni a vidék és a vá­ros közé. (…)

Az októberi forradalom következtében a nemzetiségi köztársasá­gok és területek dolgozói számára lehetségessé váll felemelkedés az oka annak, hogy ezek a tömegek mindenképpen a nyilvános életben való közvetlen és szabad részvételre törekednek. Bürokratikus kor­mányunk azáltal kísérli meg ezt a részvételt megbénítani, hogy a töme­geket a helyi nacionalizmus körüli lármával próbálja elrémiszteni.

Pártunk XII. kongresszusa hangsúlyozta ama harc szükségességét, amely a „nagyhatalmi sovinizmus maradványai”, „a Szovjetunión belül élő népek gazdasági és kulturális egyenlőtlensége” valamint „a naciona­lizmus maradványai ellen folyik, azon népek esetében, amelyek az orosz elnyomás súlyos jármát voltak kénytelenek elviselni”. (…)

A konferencia ugyanakkor egyöntetűen hangsúlyozta, hogy azok­nak a kommunistáknak, akik a centrumból az elmaradottabb köztársa­ságokba, illetve területekre mentek, nem a tanítók, hanem a segítők szerepét kellett volna magukra vállalniuk. Az utóbbi években ez az egész teljes egészében az ellenkező irányban haladt. A nemzetiségi pártapparátusok vezetői – a Központi Bizottság Titkársága által irá­nyítva – a párttal, illetve a szovjetekkel kapcsolatos minden problémá­ban önmaguknak tartják meg a tényleges döntés jogát. Ily módon a nemzetiségek tényleges munkásaiból valamiféle „másodosztályú” kommunista réteget csinálnak, szerepük teljes egészében formálissá válik. (…)

Az ötéves gazdasági tervben éppen ezeken az elmaradott határterü­leteken kell megvalósítanunk az ipar fejlesztésének gyorsabb tempóját. Olyan ötéves tervet kell kialakítani, amely a nemzetiségiek lakta terüle­tek és köztársaságok érdekeit jobban szem előtt tartja. (…) Határozott harcot kell indítanunk ama mechanikus nyomás ellen, amelyet az ural­kodó nemzetiségi nyelv gyakorol azokra a munkásokra és parasztokra, akik más nemzetiségekhez tartoznak. Minden köztársaság területén garantálni kell a nemzetiségi kisebbségek tényleges jogait, s mindenek­előtt hallatlanul nagy figyelmet kell fordítanunk arra a viszonyra, amely a korábbi elnyomók s az általuk korábban elnyomottak között kialakulhat. Nyelvi kérdésben a dolgozó tömegeknek teljes választási szabadságot kell biztosítanunk. (…)

A sajtóban nyilvánosságra kell hozni Lenin levelét, amely Sztálin­nak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját bírálja.

A párt

Az oroszországi kommunista párt a proletárforradalom lényeges esz­köze. Az orosz kommunista párt a Kommunista Internacionálé vezető pártja is. Soha egyetlen pártnak nem volt ilyen jelentős, történelmi fe­lelőssége, mint a miénknek. Ezért, valamint a kezében összpontosuló hatalom miatt, mindenféle félelem nélkül elemeznie kell saját hibáit is. Föl kell tárnia saját gyenge oldalait; szem előtt kell tartania a néptől való eltávolodás veszélyét is, hogy a megfelelő időben hozott intézke­désekkel ezt meg tudja akadályozni. Ezt így tették Lenin életében is, aki állandóan figyelmeztetett minket arra a veszélyre, hogy pártunk a beképzelt kicsinyeskedők pártjává válik. Amikor pártunk pillanatnyi helyzetéről, az árnyoldalakat sem mellőzve, a következő képet alkot­juk, mi az ellenzék, szeretnénk szilárd meggyőződésünket és remé­nyünket kifejezni, hogy a párt az igazi lenini politika segítségével győ­zedelmeskedik majd gyengéin, s ezáltal képessé válik történelmi fel­adatainak betöltésére. (…)

Másfél év során pártunk 100.000 üzemi munkást vesztett el. 1926-ban a pártból való „automatikus” távozás 25.000 kommunista tagot érintett, akiknek 76,5%-a ipari munkás volt. A „tisztogatási folyamat”, amely a tagok újbóli felvételét is jelentette, hivatalos adatok szerint (me­lyek kétségtelenül bizonyos mértékig kedvezőbb színben kívánják fel­tüntetni a tényeket) mintegy 80.000 tag kiválását jelentette. A tagok leg­nagyobb hányada az ipari munkások soraiból került ki. (…)

Az eszerek és a mensevikek jelentősége a pártapparátuson belül, a vezető posztokon megnövekedett. A XIV. Kongresszus idején saj­tónkban a felelős és vezető posztok mintegy 38%-át töltötték be olyan személyek, akik más pártokból jöttek át hozzánk. (…)

Az utóbbi évek során, miközben a bolsevik párt egész tradíció­rendszere a pártkongresszusokon hozott közvetlen határozatok egész sorával egyetemben súlyos sérülést szenvedett, a párton belüli demok­rácia szisztematikus szétrombolásának lehetünk tanúi. A tisztségvise­lők tényleges választása a gyakorlatban teljesen kihalófélben van. A bolsevizmus szervezeti alapjait lépésről lépésre meghamisítják. A párt szervezeti szabályzatát tervszerűen változtatják, hogy ezáltal a vezető­ség hatásköre növekedjék, s így a közönséges párttagok jogai csökken­jenek. A különböző kerületi bizottságok választásának időpontját a Központi Bizottság egy, két vagy esetleg több évvel is elhalasztja.

A felsőbb bizottságok vezetői lényegében elmozdíthatatlanok, mi­közben három-ötéves időszakokra kapják meg a kinevezésüket.

Valójában érvényét vesztette a párttagok azon joga, hogy „alap­vető problémák esetén a párt törvényszékén tiltakozhassanak”. A kongresszusokat és a konferenciákat anélkül hívják össze, hogy, mint az Lenin életében szokás volt, előzőleg az egész párt szabadon megvi­tatott volna minden kérdést. Az ilyen vita iránti igényt a pártfegyelem megsértésének tekintik.

A jelenlegi irányvonal természetes kísérőjelensége, hogy azokat a régi párttagokat, akik a cári korszakot vagy legalábbis a polgárháborút végigszenvedték, s független, egyéni elgondolásokkal bírnak, egysze­rűen kizárják a pártból. Olyan új elemekkel helyettesítik őket, akik min­denekelőtt feltétlen engedelmességükkel tűnnek ki. Ennek az engedel­mességnek, amelyet fentről a forradalmi fegyelem nevével illetnek, va­lójában semmi köze sincs a forradalmi fegyelemhez. Nem ritka az olyan eset, hogy az új kommunistákat azon munkások soraiból választják ki, akik annak idején a cári tekintély iránti legnagyobb alázatossággal tűn­tek ki. Most egyik napról a másikra a munkásosztály helyi szövetségei­nek valamint a közigazgatási intézményeknek a vezető állásaiba fész­kelik be magukat. A forradalom legnehezebb pillanataiban behízelgik magukat, élesen ellenséges magatartást tanúsítva a régi munkástagok­kal valamint a munkásosztály vezetőivel szemben.

Ez a jelenség még sokkal gyűlöletesebb formát ölt az állami appa­rátusban, ahol az ember gyakran találkozik az igazi, törekvő szovjet­tisztviselő tökéletes figurájával. Ünnepi alkalmakkor esküt tesz az ok­tóberi forradalomra, az általa vállalt feladat iránti közömbösség jel­lemzi, teljes egészében valamiféle polgári miliőben él, magánéletében szidja a pártvezetőket, pártgyűléseken pedig ugyanezt az ellenzékkel teszi.

Egy vezető beosztású párttagnak, mindenekelőtt egy párttitkár­nak sokkal több joga van, mint funkció nélküli, „alul elhelyezkedő” párttagok százainak. Azt a folyamatot, hogy magát a pártot fokozato­san helyettesíti saját hivatalnoki apparátusa, csak elősegíti Sztálinnak azon elmélete, amely a minden bolsevik számára sérthetetlen lenini elv tagadása, és amely szerint a proletariátus diktatúráját csak a párt dikta­túrája tudja megvalósítani.

A pártéletben lévő demokratikus magatartás eltűnése a munkásde­mokrácia megszűnését vonja maga után, ami tapasztalható mind a szak­szervezetekben, mind a többi párton kívüli tömegszervezetben. (…)

Nem csak az történik, hogy a meggyőzés módszere helyett a kény­szer módszerét alkalmazzák, hanem mindennapossá vált a párt megté­vesztésének módszere is. Mióta a pártnevelést a hivatalos propaganda szintjére csökkentették, általános tendencia figyelhető meg a párt egy­szerű megkerülésére. (…) A párt, apparátusának jelenlegi hibás irányvonala miatt, passzív ellenállásba húzódott vissza. (…)

A párton belül azonban nemcsak a törtetés, a bürokratizmus és a protekcionizmus növekedésének lehetünk szemtanúi, hanem olyan idegen, osztályellenes forrásokból táplálkozó szennyes áramlatoknak a hatását is megfigyelhetjük, mint például az antiszemitizmus. Pusztán a párt fennmaradására való törekvés is azt követeli meg, hogy kímélet­len harcot indítsunk az ilyen mocsokságok ellen. (…)

Ezen tények ellenére elnyomó intézkedéseket kizárólag a balolda­liakkal szemben alkalmaznak. Általános gyakorlattá vált, hogy az el­lenzékhez tartozókat helyi gyűléseken mondott beszédeik, éles hang­vételük, vagy pusztán azon kísérleteik miatt, hogy Lenin testamentu­mát felolvassák, a pártból kizárják. A politikai tájékozottság, hozzáér­tés, sőt, ami még fontosabb, a párt iránti odaadás tekintetében a kizártak gyakran messze fölötte állnak a pártban bennmaradtaknak. Ezek az elv­társak, így hogy pillanatnyilag a párton kívülre kerültek, most meg­próbálják eddigi pártos életüket a párt keretein kívül folytatni. Gyak­ran ezek az elvtársak sokkal hűségesebben, sokkal odaadóbban szol­gálják a pártot, mint néhány ottani törtető nyárspolgár, akik nyugod­tan maradhattak a pártban. (…)

*

A Központi Bizottságnak lehetővé kell tennie a párt minden tagja szá­mára, hogy tanulmányozhassa mind a párton belüli viták lényegét, mind pedig a pillanatnyi harcok alakulásának módját. Mindezt azáltal kellene megvalósítania, hogy közben a sajtóban, gyűléseken, röpira­tokon minden olyan dokumentumot közzétesz, amelyeket mindeddig elrejtett.

Minden elvtársnak és az elvtársak bármely csoportjának lehető­séget kellene nyújtani arra, hogy véleményüket a párt előtt nyilváno­san, a sajtóban, gyűléseken stb. megvédhessék. A különböző nézetek rövid ismertetését (a Központi Bizottság programjavaslatát, helyi szervek, csoportok vagy tagok programjavaslatát stb.) a Pravdában, annak mellékletében, valamint a helyi pártújságokban is legalább két hónappal a XV. Pártkongresszust megelőzően nyilvánosságra kellene hozni.

A vitát tárgyilagosan, és elvtársiasan kellene lebonyolítani, min­den személyes támadás és indulat mellőzésével. (…) Az egész párt­apparátus döntő többségének olyan gyári munkásokból, haladó párt-kommunistákból kell állniuk, akik mind a párttal, mind a párton kívüli tömegekkel jó viszonyban vannak. Az apparátusnak semmiképpen sem szabad pusztán fizetett hivatalnokokból állnia, tagjainak sorát ál­landóan munkásokkal kell felújítani. A helyi szervek költségvetését alapvetően a tagok hozzájárulásából kell fedezni. A helyi pártszervek­nek meghatározott időközönként beszámolót kell készíteniük tagjaik számára kiadásaikról és bevételeikről. Csökkenteni kell a párt mostani költségvetését, az apparátusnak folyósított összeget. A pártmunka je­lentős hányadát ingyenesen elvégezhetnék olyan párttagok, akik szá­mára ipari és egyéb tevékenységeik mellett erre a célra időt biztosíta­nánk. (…)

Harcolnunk kell a titkárok azon törekvései ellen, hogy személyük leválthatatlan legyen. Meghatározott időtartamokat kell megállapíta­nunk a titkári és más fontos posztok betöltésére. Könyörtelen harcot kell vívnunk a pillanatnyilag fennálló korrupció ellen, a legtöbb cso­portban tapasztalható hanyatlás, protekcionizmus és „burzsoászolidaritás” ellen. (…)

Már a X. Kongresszuson, Lenin irányításával egy sor olyan hatá­rozatot fogadtak el, amely a nagyobb egyenlőség szükségességét hang­súlyozta a pártban és a dolgozó tömegek soraiban. A párt már a XII. kongresszuson felhívta a figyelmet arra, hogy a pártmunkások burzsoá elemekkel való érintkezése milyen veszélyeket rejt magában. (…) Az egyenlőtlenség aláássa a demokráciát, a párton belüli korrupció egyik forrása, és a kommunisták tekintélyének megingásához vezet. Tekintet­tel arra, hogy az eltelt években ez az egyenlőtlenség hallatlan mérték­ben megnövekedett, ezt a kérdést újra fel kell vetnünk és forradalmá­rokként meg kell oldanunk.

Mi, az ellenzék, elítélünk minden olyan kísérletet, amely két párt alakítására irányul. A sztálini csoport az, amely miközben arra törek­szik, hogy a lenini ellenzéket kiszorítsa a kommunista pártból, a „két-párt-programjáról” beszél. Mi azonban nem akarunk egy újabb pártot létrehozni, hanem csak a „közös” kommunista párt irányvonalának helyreállítására törekszünk. (…)

Kísértet járja be Oroszországot: a polgárháború kísértete. Az országban kialakult kettős hatalom, pontosabban interreg­num – a pártszervek már nem, a szovjetek még nem irányí­tanak – arra ösztönzi a radikálisokat, hogy hatalmi pozícióikat megőrizzék, illetve befolyáshoz jussanak.

Noha egymást érik a felhívások, hogy az erőszakot min­den áron el kell kerülni, napról napra nő az országban a fe­szültség, amit csak súlyosbít a gazdasági, szociális és nem­zeti problémák kiéleződése. Egyre láthatóbban körvonalazó­dik a két tábor: a rendszer ellenfeleinek és védelmezőinek (helyesebben: modernizálására törekvő híveinek) egymással szemben álló tömbje. A világon mindenütt figyelemmel kísérik ezt a szembenállást, és latolgatják, ki lesz a győztes. És ho­gyan végződik: békésen megegyeznek, vagy egymásnak es­nek? Mert az nyilvánvaló, hogy sem ezek, sem azok nem ad­ják fel egykönnyen pozícióikat. Túlságosan sok energiát ru­háztak már be azok is, akik – hogy közelebb jussanak a húsos tálhoz – a rendszert erősítették, és azok is, akik szemben áll­tak vele.

Minden józan ítéletű ember előtt világos, hogy a helyzet kiéleződéséért nem a maszekok [kooperatori] és a sztrájko­lok, nem a tömegtájékoztató eszközök és a szabadkőműve­sek okolhatók, nem is az „informálisok” és valamiféle „sötét, destruktív erők” – akkor sem, ha folyton rájuk hivatkoznak azok, akik valójában csődbe juttatták országunkat. Nem ők, hanem az állami-bürokratikus apparátus és a párt­nomenkla­túra, szinte összenőve az „árnyékgazdasággal és a ke­reskedelmi-közellátási „maffiával”, alkotják azokat a destruktív erőket, amelyek bármikor készek saját népük ellen háborúba kezdeni, pontosabban folytatni ezt a há­borút.

A fennálló rend védelmezői erősek. Hatalmas társadalmi bázisuk a többmilliós bürokrácia, amely a peresztrojkával szemben tanúsított ellenállásában a lumpenek, marginali­záltak népes rétegeire támaszkodik – azokra a tömegekre tehát, amelyek rendkívül fogékonyak a demagógiára, és amelyek készek akár egy életen át szolgálni „szigorú, de igazságos” gazdájukat – valamint a társadalomnak arra a felére, amely gondosan ápolta és nevelte azt, amit a hetvenes évek végén „fejlett szocializmus” névvel illettek…

Tudjuk, a peresztrojka lényege, hogy a hatalom a tőle megválni nem akaró struktúráktól átkerüljön a szovjetekhez – kérve kérjük hát az Istent, hogy ez a váltás gyors és vértelen legyen. De nem elég csak imádkozni és reménykedni, konkrét tettekre is szükség van. A cselekvéshez pedig ismerni kell a helyzetet, látni kell fejlődésének tendenciáit és megérteni a társadalomban végbemenő folyamatok lényegét. Hiszen, hogy válaszolhassunk a kérdésre: hogyan lehet békés úton átruházni a hatalmat a szovjetekre (avagy, a közmondást né­mileg átfogalmazva: úgy elvenni a csontot a kutyától, hogy ne tudjon belénk marni) – nos, ehhez tisztázni kell: mi az oka an­nak, hogy a társadalom két egymással szemben álló táborra szakadt, mely társadalmi rétegek és milyen érdekek állnak azok mögött, akiket – immár elcsépelt és semmitmondó kifeje­zéssel – „demokratáknak”, illetve „konzervatívoknak” neve­zünk? …

Nyilvánvaló, hogy a politikai demokrácia létrejötte éppoly bonyolult, mint amennyire hosszadalmas folyamat, és a társa­dalomnak az egypártrendszertől¹ a többpártrendszerig jó né­hány szakaszon kell átmennie, amelyeket a politikai életben résztvevő társadalmi csoportok érettsége és aktivitása, érde­keik sajátszerűsége különböztet meg egymástól. Ebben az összefüggésben tartjuk fontosnak, hogy nyomon kövessük a jelenlegi politikai mozgalmak fejlődését, új politikai struktúrák létrejöttének és formálódásának folyamatát, a valóságos többpártrendszer kiépülését, amely a demokratikus állam és a jogállamiság egyik lényeges attribútuma.

I. Demokraták és konzervatívok

(A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszáról)²

Hogy megértsük az országban mostanra kialakult politikai helyzetet és különösen a politikai demokrácia létrejöttének első szakaszát, emlékeztetnünk kell arra, mi az, ami „örök­ség” gyanánt maradt ránk a peresztrojka előtti időkből.

A ma élő nemzedékek derékhada az 1985-ig terjedő kor­szakban csak az „olvadás” éveiben szerezhetett némi ta­pasztalatot a politikai demokrácia terén, amikor a különböző demokratikus mozgalmak hullámain, a hivatalos ideológia tobzódása közepette megjelent – még teljesen kezdetleges alakban – három fő politikai áramlat: az „igazi” (nem ortodox) marxizmus-leninizmus, a „keresztény” (orosz) szocializmus, valamint a liberalizmus és a szorosan hozzákötődő polgárjogi mozgalom. A hatvanas évek demokratikus mozgalmainak ezek az áramlatai nem fejlődtek valamennyire is hatékony, szervezetileg megformált politikai struktúrákká; nem annyira az uralkodó osztállyal szembeni politikai ellenzék következe­tes és tudatos megszerveződésének egy állomása volt ez, mint inkább a társadalomban meglevő tájékozódási irányok artikulációja – ahogyan ezeket a politizált (marxizmus-leni­nizmus), az alkotó (keresztény értékek) és a tudományos (li­beralizmus) értelmiség egy része kifejezésre juttatta. A három áramlat mindvégig megőrizte – a társadalomban fellelhető eszmei orientációk koncentrált kifejeződéseként – eredeti jel­legét, egészen 1985-ig, bár az olvadást követő három évtized alatt mutatott némi fejlődést. A rezsim soron következő liberali­zációja (értsd: peresztrojka) és a „felülről” adagolt glasz­noszty kezdetén azután az életben maradt és a szovjet ál­lampolgárságuktól meg nem fosztott „hatvanasok” neki­láttak, hogy behozzák a lemaradást. Eszmei törekvéseik az „informális” mozgalom hullámain kiáradtak az utcára, sőt, még a hivatalos ideológiában is helyet kaptak. Idézzük fel a peresztrojka pártapparátus meghirdette főbb jelszavait: az egyetemes értékek elsőbbsége (a „keresztény” ideológia ha­tása) , a párt és a társadalom megtisztítása a sztálinizmus ma­radványaitól (igazi marxizmus-leninizmus), no meg a „de­mokratizálás” és a „glasznoszty”, amely-abban a formában, ahogyan ezt a pártapparátus és M. Sz. Gorbacsov hangoz­tatja – jóval közelebb áll a liberalizmushoz (akár autoritariánus változatához is), mint a valóságos demokráciához.

Nem kétséges, a pártapparátus elkésett – legalább har­minc évvel. Az, ami időszerű volt a hatvanas évek elején, ne­vetségesen kevés a nyolcvanas évek végén: a józanul gon­dolkodó emberekből már csak elkeseredést és ingerültséget vált ki.

A „hatvanasok” csakúgy, mint a „peresztrojkás” fiatalság – érthetően – elutasították a peresztrojka hatalmi szervek által ajánlott változatát, amellyel a sajátjukat állították szembe: nem a társadalom megújítása, hanem a rendszer leváltása. A peresztrojka első éveinek demokratikus mozgalma ilyenkép­pen szélsőségesen radikális és antitotalitariánus volt³ – mert más nem lehetett. A politikai porondon megjelent mozgalmak és áramlatok spektruma rendkívül széles volt, az alaptónust azonban egyre inkább a liberális demokrata és a polgárjogi csoportok határozták meg – ezek egy része túlélte a hatvanas éveket, más részük a hetvenes években jött létre, amolyan „árnyék”mozgalomként a hivatalos ideológia ellenében -, azért is juthattak a nyolcvanas évek demokratikus mozgalmát képviselő áramlatok körében domináns szerephez, mivel a pártapparátus is, a hivatalos sajtó is a liberálisokat támadta.

Tény, hogy a hivatalos ideológia elutasítása kiterjedt a lakosság valamennyi rétegére, mindegyik társadalmi csoportra. Ismeretes, hogy az „árnyék”autonómia („szabad­idős” és alkotó egyesületek, dialógus-[obscsenyije]-csoportok, érdek-klubok, „hippi” jellegű mozgalmak stb. formáját öltő öntevékenység) a peresztrojka kezdetének idejére sok-sok szovjet ember számára jelentett életformát…

1985 után az „informálisok” tevékenysége legális lett. A korábbi formák-a valóságtól való menekülés, a „hivatalos­sággal” szembeni passzív ellenállás – helyébe az aktív ellen­állás lépett, tehát az „informális” csoportosulások jelentős ré­sze politizálódott, beleértve a szabadidősöket is. Amikor az „informálisok” – köztük elég sokan általános műveltség dol­gában képzetlen emberek, akik azonban mindig készek elhá­rítani és visszautasítani mindazt, amit „fölülről” ajánlanak – bekapcsolódtak az aktív politikai tevékenységbe, igencsak megnőtt a demokratikus mozgalom formájuk szerint radi­kális, tartalmukat tekintve liberális jelszavainak mennyi­sége.

Az ellenállás veteránjai és az „informálisok” fiatalabb nemzedékének legtudatosabb része többször is megpróbál­ták a demokratikus mozgalmat civilizálni, szervezetileg meg­formálni (gondoljunk a Szocialista Egyesülések és Klubok Szövetsége, az Össz-szövetségi Társadalmi-Politikai Klub, a Moszkvai Népi Front, az Oroszországi Népi Front⁴ megalaku­lására és észrevétlen eltűnésére) és pozitív irányba fordítani, de semmire sem jutottak. Egyedül a Demokrata Szövetség vált a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt harcképes po­litizált struktúrává: ez a hatalommal nyíltan szembeszegülő szervezet nem annyira pozitív program kidolgozásával, mint inkább a maga – olykor túlzó – radikalizmusával fogta össze az embereket.

Így azután 1988-89 fordulójára a populista radikaliz­mus és a liberalizmus vált, mintegy eredőként, a demokra­tikus mozgalmak meghatározó irányzatává. A peresztrojka első három-négy évében a jelszavak uralmában, a deklaratív jellegben mutatkozik meg a demokratikus mozgalom alapmi­nősége, ami, mellesleg, szinte törvényszerű. Egy politikailag elmaradott, tétlen közegben nemigen lehet kiérlelt, civilizált formákban megszervezni a tömegmozgalom politikai tevé­kenységét. A radikális-populista jelszavak – úgy, ahogy – egy­befogták Oroszország jó néhány nagyvárosában a hatalom­mal elégedetlen emberek sokarcú tömegét, és elvezették elő­ször a Szovjetunió népi küldötteinek megválasztásához, majd az 1990. évi választásokhoz…

A politikai demokrácia kialakulása első szakaszának leg­főbb eredménye tehát az, hogy a demokratikus mozgalom a politikai reform szubjektumává, tevőleges formálójává lett. Kétségtelen, a peresztrojka sorsát továbbra is túlnyomórészt azok határozzák meg, akik meghirdették. A demokratikus mozgalmat például a pártapparátus gyakran eszközül hasz­nálja fel saját pozícióinak megerősítésére.⁵ Ennek ellenére ta­gadhatatlan tény, hogy a demokratikus változások már nem férnek meg a „fölülről” szorgalmazott reformok keretei között. A politikai kezdeményezést fokozatosan átveszik azok az em­berek, akik a hatalmat egyre-másra engedményekre kény­szerítő, úgynevezett demokratikus erők tömbjét képviselik.

A politikai rendszer átalakításának első szakasza a de­mokratikus mozgalom extenzív és intenzív növekedését, a demokratikus és féldemokratikus erők kezdeti egyesülését je­lentette. Ez a szakasz 1989 telén zárult, amikor a helyi és köz­társasági szovjetválasztásokon elfogadták a „Demokratikus Oroszország” Platformot, összeállították a platform híveiből a népi küldöttek jelöltlistáját, s a jelöltek egy részét beválasztot­ták az államhatalmi szervekbe, és amikor létrejött a „Polgári Akció” mozgalom, amely kinyilvánította, hogy zászlaja alatt kívánja egyesíteni a fennálló rendszer minden ellenfelét. A demokraták tömbjének legradikálisabb képviselőiből „interregionális küldöttcsoportok” alakultak az oroszországi föderá­ció legfelsőbb tanácsában, a különböző szintű szovjetekben. A demokraták hatalmi pozíciókhoz jutottak – ez volt az alapja a peresztrojka visszafordíthatatlanságáról a sajtóban és a parlamentben elhangzott állításnak.

Nem aludtak természetesen a „konzervatívok” sem, hi­szen a hatalom birtokosai jószántukból sohasem mondtak le pozícióikról. Miután magukhoz tértek a Szovjetunió népi kül­dötteinek választásakor támadt zavarodottságból – amikor „csak” a társadalmi szervezetek számára előírt kvóták, a vá­lasztási bizottságok manipulálása révén, no meg a dolgozók letargikus fásultsága miatt vált lehetővé, hogy a „konzervatí­vok” többségre juthassanak a kongresszuson – a csinovnyikok támadásba lendültek. A helyi és köztársasági szovjetvá­lasztásokon nem a munkásokat állították előtérbe – minek rej­tőznének immár a hátuk mögé, amikor a játék nyílttá vált? A nomenklatúra megérezte a leépítés, a bukás, a kényszerű visszavonulás veszélyét, és a szovjetekbe tódult, arra számítva, hogy itt új minőségben juthat majd hivatalhoz és különleges ellátáshoz. A csinovnyikok 1990 januárjában – nem úgy mint 1989 januárjában – már tudták, mit kell mon­dani választóiknak. Hallhattuk is lépten-nyomon: – szavak­ban – mindegyik hamisítatlan peresztrojkás és demokrata. Szinte káprázott az ember szeme a sok demokratától. A válla­latoknál és intézményeknél hemzsegtek az „altiszti özve­gyek”: a csinovnyikok meakulpáztak, égre-földre esküdtek, hogy csak azt teszik, amire választóik utasítják őket. 1989 de­cemberében, a pártapparátcsikok szerencséjére, megjelent a színen a „Népi Egyetértés és Oroszország Újjászületése” platform. Remek ötlet: a Haza újjászületéséért harcolni, anél­kül, hogy támadni kellene magát a rendszert, azt a rendszert, amely a Föld egyhatodából hatalmas romhalmazt csinált, az „új történelmi közösségből” pedig koldusok társadalmát. Soha nem jöhetett volna jobbkor a hazafias erők platformja. Mint valami varázsvessző, új életre keltette a pártboncokat: született egy eszme, amelyért érdemes harcolni. Nagyszerű: ha a „tömegek” Oroszország nemzeti újjászületéséért harcolnak, akkor nem a demokráciáért fognak harcolni – és láthatóan éppen ez az, amire szükség van.

S hogy mit szóltak ehhez a választók? Ilyen a jámbor és szertelen „orosz lélek”! Mit számít az, hogy meggyötörték a munkásokat és a parasztokat, hogy kifosztották az ország fal­vait és városait? – a csinovnyiknak csak annyit kellett monda­nia: „szánom-bánom”, „megígérem”, és az orosz, a kazah, a belorusz meg a többi együgyű módjára újra rászavazott.

A pártfunkcionáriusok beözönlése a szovjetekbe koránt­sem az egyetlen mód hatalmuk átmentésére. A pártapparátus támogatásával rendre alakulnak olyan új politizált szerveze­tek, mint a Dolgozók Egyesített Frontjai (DEF)⁶ , amelyeket tárt kapukkal várnak a politikai művelődési házak és a pártla­pok szerkesztőségei. Az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy hasonló struktúrákat (amelyek azt tekintik céljuknak, hogy megvédjék a leninizmust vagy a kommunista eszméket a „szélsőségesek” támadásaitól) nemcsak „fölülről” hoznak létre, hanem hellyel-közzel „alulról” is. így például 1988-ban és 1989-ben „informális” csoportok gyakran tettek kísérletet neokommunista, marxista-leninista, ill. munkásszövetségek, szervezetek alapítására, sőt ilyen pártok szervezésére is.

Vajon mi köti össze a Dolgozók Egyesített Frontjait a neo-sztálinistákkal és azokkal a „hazafiakkal”, akik nem kíván­nak a demokratákkal egy úton haladni? Az, hogy valamennyien a fennálló rendszert akarják korszerűsíteni, azt a rendszert, amely a szocializmus nevet viseli, de a való­ságban semmi köze nincs a szocializmushoz. Ezzel mind­annyian, akarva-akaratlan, a totalitarizmust védelmezik.

Megtörtént tehát a politikailag aktív erők elsődleges elhatárolódása – két táborra, a szokásos megjelölést al­kalmazva: demokratákra és konzervatívokra tagolódtak, egyfajta protopártokká szerveződtek, és ezzel lezárult a politikai rendszer átalakításának első szakasza. A politikai irányelvek fogyasztóinak amorf, egynemű tömegében, amely eddig egyetlen autoritást fogadott el, egyetlen kiindulópontot ismert, kialakult egy új vonzásközpont. A monolitnak látszó tö­meg mozgásba jött és részekre esett szét, amelyek két pólus körül csoportosultak: az ortodox-kommunista és a liberális-demokrata tábor most két hadsereg ütközet előtti feszültségé­vel várja a jelt a rohamra .. .

II. Szocialisták és szociáldemokraták

(A politikai demokrácia kialakulásának második szakaszáról)

„Demokraták” és „konzervatívok” – fölöttébb viszonylagos fogalmak⁷ , és a politikai erők két táborra tagolódása csak el­sődleges elhatárolódást jelent, ami nem sok jót ígérne, ha for­mális ismérvek alapján történt volna – mondjuk, a pártonkívü­lieket demokratáknak minősítik, az SZKP tagjait pedig kon­zervatívoknak, vagy akár fordítva. A demokratikus tömb szín­relépése azonban világnézeti, vagy, még inkább, erkölcsi el­határolódás folyománya volt, ami végbement a társadalmi struktúrák mindegyikében, így a hivatalos struktúrákban is: demokraták adtak hírt létezésükről az SZKP-ban, a Komszomolban, a szakszervezetekben és az alkotó szövetségekben, az államhatalmi szervekben, a dolgozói közösségekben és így tovább.

Kommunisták zendülése a kommunisták ellen! Abszur­dum? Persze hogy az, ha komolyan vesszük, hogy az SZKP párt, és tagjai kommunisták.

Ha összetételének minőségét tekintjük, az SZKP, mint már említettük, nem párt – nem hasonló mentalitású embere­ket tömörítő politikai szervezet -, hanem állami struktúra, amely káderek, ideológia és tömegtájékoztatási eszközök fö­lött diszponál, és a hatalom sok egyéb összetevőjét tartja ke­zében. Tagjai legalább egy tucat pártot alakíthatnának – a szélső „jobboldaliaktól” a szélső „balosokig”. Ennyiben a demokratikus platform (voltaképpen frakció) megjelenése az SZKP-ban azt fejezte ki, hogy a párttagság aktív, politizált ré­sze különvált az amorf tömegtől, a depolitizált többségtől, vagyis kezdetét vette a valóságos politikai szervezetek kiala­kulása, megkezdődött az átmenet a pártnélküli politikai rend­szerről a többpártrendszerre.

A politikai rendszer átalakításának második szaka­szát a politikai erők másodfokú elhatárolódása jellemzi, amikor a különállás alapja már nem ilyen vagy olyan jelszavak mögötti felzárkózás és nem is a rokon- vagy ellenszenv egyik vagy másik politikai vezéralak (például J. Ligacsov, illetve B. Jelcin) iránt.⁸ Ezúttal már tudatos elhatárolódásról van szó, többé-kevésbé kidolgozott koncepciók és politikai programok alapján. Ez a másodfokú elhatárolódás egyszersmind azt is jelenti, hogy az alapvető politikai erők eljutottak az önmegha­tározáshoz, struktúrákba szerveződnek, amelyek kifejezik az értelmiségnek, a műszaki-technikai dolgozóknak, a magasan kvalifikált munkásoknak, vagyis dinamizmus, politikai aktivi­tás és érettség dolgában a legnépesebb társadalmi rétegek­nek az érdekeit.

Ebben a szakaszban kezdeti formát öltve megjelennek a főbb politikai pártok, az „első vonal” pártjai, amelyek elfog­lalják a legfontosabb hadállásokat.

Ez a folyamat voltaképpen már megindult. A párttípusú politikai struktúrák kialakításában – teljesen érthetően – a demokratikus mozgalom liberális szárnyának radikálisai bizonyultak a legmozgékonyabbnak, legsikeresebbnek. A Demokraták Szövetsége szervezete (DSZ) már 1988 máju­sában bejelentette politikai párttá alakulását. Ennek ellenére a politikai rendszer átalakításának második szakasza csak 1990 januárjával kezdődik. A Demokraták Szövetsége pártjá­nak megalakulása ugyanis egyedülálló, precedens értékű esemény volt⁹ , tetejébe – legalábbis én így látom – nem is annyira azért jött létre, mert egy bizonyos társadalmi csoport szükségét érezte volna a szervezeti egyesítésnek és érdekei védelmének, inkább amolyan mesterséges képződmény volt: különböző nézetű és beállítottságú helyi csoportosulásokat egyesített azon az alapon, hogy valamennyi elutasította a to­talitarizmust.

Más a helyzet 1989-1990 fordulóján. A Szovjetunió népi küldötteinek II. kongresszusa, amely ezúttal is az állami és pártapparátus engedelmes eszközének bizonyult, nem ha­gyott kétséget afelől, hogy továbbra is képtelen a választók többségének érdekei szerint cselekedni, és ezzel szinte kikényszerítette a demokratikus erők párt jellegű politikai szer­vezetté való átalakulását. 1989 végén, 1990 elején számos esemény jelezte már: a politikai rendszer átalakításában új szakasz kezdődött.

1989. december 24-én és 25-én Moszkvában megren­dezték az országban működő szocialista csoportok (szo­cialista beállítottságú „informális” szervezetek, a Szovjetunió Szocialista Szakszervezeteihez tartozó független szakszer­vezetek, sztrájkbizottságok stb.) képviselőinek tanácskozá­sát, amelynek eredményeképpen létrejött az Oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért (OBSZP). Március 24-én és 25-én az újszocialisták irkutszki bizottságának kezdeménye­zésére került sor Angarszkban az OBSZP munkaértekezleté­re, amelyen megvitatták az új párt szervezeti kérdéseit, alap­szabály-tervezetét és egyéb kérdéseket.

1990. január 5. és 7. között Tallinnban tartották a Demok­raták Szövetsége III. kongresszusát, amelyen a szervezetben bekövetkezett szakadás nyomán megalakították a Demok­rata Pártot, és még szintén januárban Moszkvában bejelen­tették egy újabb antikommunista és szocialista-ellenes jellegű párt, az Alkotmányos Demokraták Szövetsége megalapí­tását.

1990. január 13-án és 14-én, ugyancsak Tallinnban, meg­tartotta alakuló kongresszusát A Szovjetunió Szociáldemok­rata Társulása, amely a létrehozandó Szociáldemokrata Párt alapja. Február 13-án megalakul Moszkva városának Szoci­áldemokrata Társulása. Folynak az Oroszországi Szociálde­mokrata Párt alakuló kongresszusának előkészületei.

Január 20-án és 21-én rendezték meg Moszkvában az országban működő pártklubok képviselőinek össz-szövetségi konferenciáját, amelyen az immár parlamenti pártként, a de­mokratikus szocializmus pártjaként megújuló SZKP jövőjéről folytattak eszmecserét. A konferencia elfogadta az SZKP De­mokratikus Platformját, és megválasztotta a párton belüli „De­mokratikus Reformokért” Mozgalom Koordinációs Tanácsát.

Március 31-én tartotta alakuló kongresszusát A Szovjet­unió Liberális Demokrata Pártja, és ugyanebben a hónapban tudósított a „Komszomolszkaja Pravda” a Zöldek párttá szer­veződéséről, miután Leningrádban megtartották alakuló kong­resszusukat.

Hasonló folyamatok zajlanak jelenleg az ország ifjúsági mozgalmaiban: egyre-másra alakulnak politikai szervezetek a demokratikus erők megannyi vonzási központjaként. (…)

Teljes ütemben folyik tehát a politikai szervezetek, pár­tok, struktúrák építése. Az újonnan létesült szervezetek pers­pektívája – fejlődésük, társadalmi elismertségük és, követke­zésképpen, befolyásuk a hatalmi struktúrára – a legközvetle­nebbül függ attól, hogy mennyire adekvátan fejezik ki az alap­vető társadalmi csoportok érdekeit, és hogy mennyire ponto­san jelölik ki a maguk helyét az új politikai rendszerben.

A pártok alapítása és a megfelelő politikai pályára állítá­suk idején a demokratikus jelszavaknak már nincs különö­sebb szerepük. Azt mondhatnánk, a pártok kinőtték ezeket, mint valami rövidnadrágot a gyerekek, akik a peresztrojka ter­hei alatt felnőtté érlelődtek. Az alakuló szervezetek politikai irányvonalának minősítésére immár más ismérvek és kategó­riák szolgálnak – ilyen például a „baloldali” és a „jobboldali” megjelölés. Amint ezek az új fogalmak – a „demokrata” ellen­zéket tagolandó – bekerülnek a politikai szóhasználatba, egy­szeriben kitűnik, hogy jónéhányan azok közül, akiket demok­ratának tartottunk és a Demokratikus Oroszország platform hívei közé soroltunk, akikre a mellükön viselt „demokrata” jelvény láttán jó szívvel adtuk szavazatunkat a szovjetválasz­tásokon, hamisítatlan „jobboldaliak”. És ezen nincs mit cso­dálkozni. Idővel a helyükre kerülnek a dolgok. Ha az első szakaszban jobbára hangulati elemek szolgáltak az új politikai struktúrák szerveződésének alapjául, ma sokkal inkább az emberek reális érdekei.

A politikai demokrácia kialakulásának első szakaszában minden összekeveredett. Nem lehetett tudni, ki a konzervatív, ki a demokrata, ki a „baloldali” és ki a „jobboldali”, vagy ki a hazafi és ki a kozmopolita. (Az volt a fontos, hogy sikerüljön el­hitetni valakiről, hogy demokrata.) A második szakaszban ezek a fogalmak már reális jelentésre tettek szert, minthogy megjelentek a valóságos politikai szubjektumok, és elkezdő­dött közöttük a harc. Márpedig ha így van, akkor minden okunk megvan arra, hogy a jelenlegi politikai helyzet elemzé­sekor igénybe vegyük a klasszikus (nyugati) politológia segít­ségét: értékeit, analógiáit, kritériumait és fogalmait.

A klasszikus politológia álláspontja szerint a pluralista rendszereket alkotó pártok négy típusba sorolhatók, és ezek a típusok rendszerint ki is merítik a lehetséges politikai erők spektrumát: „élcsapat” pártok (kommunisták, forradalmi de­mokraták stb.), „baloldali” pártok (szocialisták, szociálde­mokraták, munkáspártok), „jobboldali” pártok (konzervatí­vok, hazafias-nemzeti érzelműek, polgári demokraták) és vé­gül liberális demokrata pártok.

Ami az egyes típusok általános jellemzőit illeti, néhány elemi összefüggés jól felismerhető. így például az, hogy a szocialisták mindig „baloldaliak” voltak,¹⁰ és mindig a le­hető legnagyobb többség számára elérhető demokráciát szorgalmazták, ezzel szemben a liberálisok mindig más­ként, a szocialistáktól eltérően értelmezték a demokráci­át; főbb jelszavaik pedig – a gazdaság privatizálása, átté­rés a szabad piacra stb. – megegyeznek a „jobboldal” ha­gyományos jelszavaival. Azt is érdemes megemlíteni – mert lényeges összefüggés -, hogy a totalitárius rendszerek vol­taképpen sohasem voltak sem „jobboldaliak”, sem „bal­oldaliak”. Minthogy az „egész nép érdekeinek” kifejezésére tartottak igényi, állandóan elhajlásokat produkáltak – hol „jobbra”, hol „balra” – a „fő” irányvonaltól. Ennek megfele­lően egyaránt használtak „jobboldali” és „baloldali” fra­zeológiát, attól függően, melyik ideológia bizonyult alkal­mas eszköznek demagógiájuk számára. Így a sztálinizmus, amely a lényeget tekintve kevéssé különbözött a hitlerizmus­tól, „baloldali” frazeológiával élt, mivel alapvetően a lumpe­nekre épített, illetve általánosságban a dolgozókra apellált. A hitlerizmus túlnyomórészt a kistulajdonosokra, szatócsokra, a kis- és középvállalkozókra, a „középrétegekre” támaszko­dott. Innen a „jobboldali” frazeológia túlsúlya a fasiszta ideoló­giában és propagandában…

Oroszországban a sokirányú politikai mozgás megnehe­zíti az esélyek latolgatását, a várható vagy kívánatos tenden­ciák realitásának megítélését. Elvben lehetséges lenne pél­dául, hogy a politikai rendszer detotalizálása és a gazdaság demonopolizálása valamint a társadalmi, területi és termelői önigazgatás kifejlesztése stb. útján a hatalmi struktúrák, a hi­vatalos ideológiával egyetemben „balra” mozdulnak el. Erre azonban, sajnos, sem az SZKP vezetői, sem a velük ellenzék­ként szembenálló liberálisok nem sok hajlandóságot mutat­nak. Ugyanakkor a pozíciók megmerevedése felidézi azt a ve­szélyt, hogy az SZKP funkcionáriusai, akarva-akaratlan, el­tolódnak a totalitarianizmus újabb formája irányában. (…)

Az igazi harc a demokráciáért még előttünk van. A fő és döntő ütközet – erre rövidesen sor kerül – nem a liberális (a Legfelsőbb Szovjetet, a kormányt és az SZKP-t napjainkban irányító) apparatcsikok és a másik oldalon álló – csak éppen demokrata – liberálisok között zajlik majd. Oroszország végte­len térségein más erők érlelődnek, amelyek viszolyogva for­dulnak el a nyálkás liberálisoktól; az egykori „Oroszhon új életre kelt keménykötésű harcosai”, a pravoszláv-birodalmi múltat idézők, a kispolgári Oroszország ébredő erői, amelyek hadseregért kiáltanak, és „vaskézzel” akarnak rendet terem­teni. Ki tarthatja vissza ezeket az erőket a dúlástól? Talán a pártapparátcsikok, akik az SZKP-t „a társadalom egyetlen konszolidáló erejének” nevezik, de amint megszólal egy igazi népfelkelés harci kürtje, az első hangra szétszaladnak? Per­sze hogy nem ők, de nem is a liberálisok, akik mihelyt hozzá­jutottak ahhoz, amit akartak, kiadják a jelszót: „Emberek, él­jünk együtt békességben!”

Az egyetlen erő, amely a fenyegető kataklizmát elhárít­hatja, a dolgozók tömegmozgalma. Igen, a dolgozók mozgal­ma, azoké, akiket nem méltatnak figyelemre sem az ország régi, sem mai urai, mondván: „elegünk van belőlük”.¹¹ Egye­dül a jogaiért harcoló új ipari osztály, az értelmiség, a diákság mozgalma, egy szóval a „baloldaliak” mozgalma tudja útját állni a reakciónak, bármilyen – akár álszocialista, akár álhazafias – öltözetben parádézzon is. (…)

Ha egy pillantást vetünk az országban működő jelentő­sebb politikai mozgalmakra, azt látjuk, hogy az SZKP-nak nincs helye az új politikai rendszerben. Az eddig uralkodó párt most szó szerint felszívódik a többi struktúrában: nincs egyetlen politikai mozgalom, amelyben jelen ne lenné­nek az SZKP tagjai. (Ez újfent megerősíti azt az állításunkat, hogy az SZKP nem párt.) Az is látnivaló, hogy a formálódó Szocialista Párt igényt tart a „baloldali” erők tömörülésében a centrum szerepére, a Szovjetunió Szociáldemokrata Társu­lása pedig nem annyira a klasszikus értelemben vett szociál­demokráciát jeleníti meg, inkább amolyan keverék; szocialis­tákból és liberálisokból álló vegyes képződmény – ezért aztán óhatatlan, hogy fejlődése folyamán vagy „balra” tolódjon, a szocialisták irányába (esetleg kiszorítva a Szocialista Pártot már elfoglalt politikai állásaiból), vagy pedig „jobbra”, és akkor a Liberális Demokrata Pártot szorítja vissza.

A szocialistákkal és a többi „baloldali” demokratával a jobboldali-konzervatív erők állnak szemben, amelyek minde­nütt és mindenkor a nemzeti-állami eszmére alapozták a kon­szolidációt. (…)

A helyzet tehát többé-kevésbé áttekinthető. De egyva­lami nem egészen világos: vajon merre, milyen irányban moz­dul el az a gépezet, amelynek a neve SZKP? „Balra”, avagy „jobbra”? Egyébként abban, hogy az SZKP részeinek ellenté­tes irányú elmozdulásával elkerülhetetlenné válik a pártsza­kadás, senki nem kételkedik. Az is nyilvánvaló, hogy a pártokrácia képviselőinek, tehát a főfoglalkozású pártmun­kásoknak, a kerületi és ennél magasabb szintű pártbizott­ságok munkatársainak jelentős része beözönlik a jobbol­dali radikálisok táborába (egyébként az átáramlás már rég megkezdődött), az SZKP egyszerű tagjai pedig szétszóród­nak a többi politikai struktúrákba. E feltételezés mellett több mint elégséges érv szól, ez azonban már egy másik, önálló fejtegetés témája lehetne. (…)

A különböző politikai erők között természetesen nincse­nek éles határvonalak, ezek összemosódnak. Több politikai mozgalom, mint valami rétegezett tömb, egymásra épül, mi­közben a politikai mezők egy része egyelőre üres maradt. Így, mivel hiányzik a nagytőke (pontosabban legális változata), érthetően még nem adott jelt magáról a konzervatív párt szo­ciális bázisa sem, márpedig ennek a pártnak kell betöltenie a liberálisok és az etatisták között szabadon hagyott helyet. ..

Eszerint feltételezhető, hogy az „első vonalat” (elméleti­leg) azok a pártok alkotják majd, amelyek a tágabb politikai mezőt jellemző irányzatokon belül a középső terepet, a köz­ponti helyet foglalják el: egy szocialista vagy szociáldemok­rata párt („baloldaliak”), egy liberális-demokrata párt, egy nemzeti-állami (konzervatív) párt és egy élcsapat-típusú párt.

A mi országunkban, sajnos, semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene. Élcsapat-párt nincs (minthogy az SZKP nem párt), és ezért adjunk hálát az istennek. Konzervatív párt egyelőre nincs, és, mint mondják, ne is adja az isten, hogy legyen. Ami a liberálisokat illeti, nem kevesebb, mint öt (!) párt (mindenesetre azok közül, amelyek mégiscsak pártnak tekin­tendők) törekszik arra, hogy a liberális-demokrata erők „magja” legyen. Jelenleg a „baloldaliakat” legkövetkezete­sebben az egyelőre még alakuló Szocialista Párt Összoroszországi Bizottsága képviseli.

Egyszóval ha nem az elmélet felől, hanem az életből kiin­dulva tekintjük a dolgokat, az alábbi eredményre jutunk, amely egyszersmind prognózis gyanánt is szolgálhat:

Az „első vonal” pártja lesz

a)      a Szovjetunió Szociáldemokrata Pártja (a liberális-de­mokrata értelmiség érdekeit kifejező politikai szervezetek kö­zött ez a legnagyobb létszámú és legdinamikusabb),

b)      a Szocialista Párt (a „baloldali” erők formálódó tömb­jének pártja, amely a szakképzett munkások, a műszaki-tech­nikai dolgozók és a nem-elit értelmiség érdekeinek szószólója).

Feltételezésünk szerint leginkább a szocialisták és a szociáldemokraták számára adottak a szükséges feltételek ahhoz, hogy valóban tekintélyes tömegpártokat hozzanak lét­re, magukhoz vonzzák a lakosság legkülönbözőbb rétegeit, amelyek egyaránt elutasítják a totalitarianizmust és a reakci­ót, minden megnyilvánulási formájában. E két párt megalaku­lásával azután a politikai rendszer átalakításának második szakasza is lezárul.

A szociáldemokrata párt várhatóan a tudományos és az alkotó értelmiség pártjává formálódik. Kezdetben támogatják majd a tisztviselők, a szövetkezetiek, a diákság és a közigaz­gatási hivatalnokok. Az újságíró-társadalom, amely okkal te­kintheti az SZDP-t sajátjának, az SZKP-val szemben alterna­tív pártként fogja népszerűsíteni, megteremtve ezzel, akarva-akaratlanul, a szociáldemokrácia kultuszát. (…) Ide, a szoci­áldemokrata pártba, a totális uralom híveinek talán újabb gyűjtőhelyére igyekeznek majd – ahogyan ez a történelemben lenni szokott – a karrieristák, a konjunktúralovagok és a zug­politikusok. Frakciók szervezése és „árnyékkabinetek” felállí­tása a szovjetekben és a végrehajtó bizottságokban, a fontosabb állami döntések meghozatalára alkalmas parlamentfe­letti és parlamenten kívüli formák kialakítása, a közvélemény manipulálása „kerekasztal-tárgyalások” látványával és „Pol­gári Akció” típusú szervezetekkel (a Csehszlovákiában életre hívott Polgári Fórum, a romániai Nemzeti Egyetértés Bizott­sága stb. mintájára) – mindez alkalmasint megtalálható lesz a szociáldemokraták eszköztárában, és felhasználásuk egyet­len célt szolgál majd: biztosítani az SZDP vezetőinek helyét a megalakítandó új kormányban…

Ami a formálódóban lévő Szocialista Pártot illeti, ma ez az egyetlen olyan politikai struktúra, amely következetesen, jóllehet korántsem elég hatékonyan, képviseli a „baloldali” erők érdekeit. A szocialisták a „hatalom tortájának” elosztása körüli általános marakodás idején árnyékba húzódtak, és a Bi­zottság a Szocialista Pártért csak az 1989 nyarán és őszén szervezett bányász-sztrájkok után alakult meg. Nem az „infor­málisok”, hanem a sztrájkbizottságok és a független szak­szervezetek vezetői adtak hangot elsőként a követelésnek: „Szocialista Pártot!” Ezért, ha a szocialisták mégis rászánják magukat az önszerveződésre, és nagypolitikai játékokba kez­denek, nehéz sors vár rájuk. Nemkívánatosnak tekintik őket az ortodoxok (mivel a szocialisták a fennálló rend legelszán­tabb kritikusai), csakúgy, mint a liberálisok.¹² A szocialistákat igyekszik majd lejáratni – mint ahogy már teszi is – a liberális sajtó, azzal, hogy a Dolgozók Egyesített Frontjainak eszméit és jelszavait tulajdonítja nekik. A hatalom szervei sztrájkok szervezésével fogják vádolni a szocialistákat, és az sem ki­zárt, hogy őket tekintik majd az első számú ellenségüknek. Már csak azért is, mert a sztrájk az egyetlen dolog, amitől a kormány fél, és nem ok nélkül, hiszen ő a ludas benne. A maxi­mális „segítség”, amit a kormány a gazdasági reform folya­matában az úgynevezett szocialista vállalatok dolgozóinak nyújthat, további lezüllesztésük, tudniillik azzal, hogy lehetővé teszi a munkabér növelését változatlan – ha nem rosszabb – teljesítmény mellett…

Egyszóval, akarjuk vagy sem, előbb-utóbb Oroszország­ban is megjelenik egy a lengyel „Szolidaritáshoz” hasonló mozgalom, és a szocialisták e mozgalom szervező erejévé válhatnak. Kérdés persze, hogy a szocialista párt tömeges szervezetté válik-e, amely hatékonyan tudja képviselni a „bal­oldali” mozgalom eszméit, „baloldali” reformokra még sok te­kintetben felkészületlen országunkban. Lehet, hogy ugyanazt az utat járja be, mint a „Szolidaritás”, és a két alternatíva – ha­talom vagy szocializmus – közül az elsőt választja? A választ ezekre a kérdésekre csak az idő adhatja meg…

III. A „második vonal” pártjai

(A politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszáról)

(…) Mire jutottunk a peresztrojka öt évének elteltével? Új ar­cok a szovjetekben és új pártok, független szakszervezetek és szólásszabadság, amely útszéli gyalázkodássá és a bul­vársajtót megszégyenítő pocskondiázássá fajul, sztrájkbizott­ságok és pártszakadás az SZKP-ban – változtatott-e mindez bármit is az életünkön? Esetleg csak arról van szó, hogy az, ami ma végbemegy, nem egyéb, mint az esedékessé vált eny­hülés, és az újsütetű elnöki tanács valójában már azt fontol­gatja, hogy ideje elővenni a kulcsot és meghúzni a meglazult csavarokat? Lehet, hogy csak látszat, csak mi hisszük úgy, hogy a politikai szférában nagy és visszafordíthatatlan válto­zások mennek végbe?

Valóban, a politikai folyamatok mozgalmassága, az ala­kuló szervezetek tarka sokasága és az általános megillető­döttség attól, hogy a „mieink” végre bejutottak a Kremlbe-va­lahogy feledtette velünk, hogy a felszín, a látszat még nem a lényeg. (…)

A mostani helyzetnek továbbá az is jellemző vonása, hogy eltérően a köztársaságoktól, ahol a tömegmozgalmak jelentik a meghatározó politikai erőt (Népi Front, Mozgalom a Peresztrojkáért stb.), Oroszországban ma nincsenek meg egy valóban tömegméretű demokratikus mozgalom felté­telei (és ennélfogva nincsenek meg a valóban forradalmi re­formok, a hatalomváltás feltételei). A köztársaságokban a kü­lönböző politikai erők által kitűzött célok vektorai sok tekintet­ben egybeesnek: azok, akik a nemzeti függetlenséget köve­telik, Moszkvát, a központot tartják ellenségüknek; akik a rendszer ellen harcolnak, ugyancsak a központtal társítják a rosszat. Persze semmi sem képes úgy összeforrasztani az embereket, mint egy közös ellenség. Egyébként Kelet-Európa országaira is jellemző volt, hogy a totalitárius-autoritariánus rezsimek széthullásának időszakában egybeestek a különböző politikai erők céljainak vektorai, ami csaknem szavatolta a népi tömegmozgalmak sikerét…

Oroszországban minden sokkal bonyolultabb. A nemzeti eszme előtérbe állítása most, vagyis az általános demok­ratikus jellegű feladatok megoldása előtt, nem annyira összekovácsolja, sokkal inkább megosztja a nemzetet. Kinek előnyös az, ha a társadalom demokratizálásának fel­adatát háttérbe szorítják? Persze hogy a hatalom birtokosai­nak. (…)

Nem tudtak tömegméretű, általános népmozgalommá válni az 1988-ban alakult népi frontok. Az oroszországi, a moszkvai, a leningrádi Népi Front egyaránt foglya maradt a helyi érdekeknek. Röviddel a szovjetek népi küldötteinek vá­lasztása előtt Oroszország demokratái még egy kísérletet tet­tek arra, hogy megszervezzék a népmozgalmat – ezúttal a vá­lasztási klubok és társaságok mozgalmát. De ez a mozgalom sem vált – mindenekelőtt szűkre szabott funkciója miatt – tö­megméretűvé.

Ezért azután a politikai csoportosulások 1989-1990 for­dulóján megegyeztek abban, hogy a politikai tevékenység szervezésében vissza kell térni a régi, bevált formákhoz, a pártszerű struktúrákhoz. Új pártok alapítása, amelyek a kü­lönböző mozgalmak szervező erejévé válhatnak: ennél jobbat – mit lehet tenni – még nem sikerült kitalálni.

Igen, de mikor látják ezt be azok, akiknek az érdekében alakulnak az új politikai pártok? Mikor jutnak el oda a munká­sok, az értelmiségiek, a parasztok és a többiek, hogy a gyűlésezések, a kormányhoz intézett beadványok helyett rászán­ják magukat a cselekvésre: a minisztériumok és a hatóságok leépítésére, és arra, hogy saját kezükbe vegyék a termelés eszközeit? Láthatóan majd csak a kormány reformjainak bu­kása után…

Egyelőre az ígéretek, hogy az ezredfordulóra átalakul az életünk, megtették hatásukat: a tömegek immár sokadszor (és talán nem is utoljára?) beérték a reménnyel, bíztak a cso­dában. Közben valódi reformokat nem hajtottak végre. Ennek az a következménye, hogy a régi hivatalos struktúrák összeomlása és tekintélyük hanyatlása sokkal gyorsab­ban megy végbe, mint az újak kialakulása. Hogy mivel fenyeget a politikai szférában keletkező űr, a hatalmi vákuum, az autoritás hiánya, már tudjuk: az önmagukat diszkreditált ósdi hatalmi struktúrák csődje nyomán és új, hatékony és konstruktív szervek hiányában az irányító posztokat a legfürgébb, és, mint lenni szokott, a legelvtelenebb politi­kai vezetők foglalják el.

A politikai változások ingája balról jobbra mozdult el (vagy jobbról balra?): a rendszer totalitarizmusától totális tagadásá­ig. Ha a társadalomban végbemenő folyamatok megítélésé­ben hiányzik a józan, a „liberális-demokrata skizofréniától” mentes helyzetfelmérés, ha figyelmen kívül hagyják a külön­böző társadalmi helyzetű csoportok valóságos érdekeit – köz­tük annak a munkásosztálynak az érdekeit, amely 1988 nya­rán kellően tanúsította képességét arra, hogy a politika önálló szubjektuma legyen -, akkor csaknem hiábavaló az erőfeszí­tés: legfeljebb a totalitarizmus formaváltozását, nem pedig teljes felszámolását eredményezi. De mi lehetne az „arany közép” e két pólus között, pontosabban az, ami mindkettővel szemben alternatívát jelent?

Csak a demokrácia fejlett, hatékony intézményei jelent­hetik a totális uralom meghaladásának garanciáit. A demok­ratikus mechanizmusoknak, a jogi, szociális és politikai biztosítékok kifejlett rendszerének megléte hagyomá­nyosan feltételezi a „baloldali”, szocialista erők tömbjé­nek jelenlétét a társadalomban. Vannak-e nálunk „baloldali­ak”? Sajnos, a „baloldali” erők blokkja, mint már megjegyez­tük, egyelőre csak alakulóban van. Ide tartoznak ma az „Össz-oroszországi Bizottság a Szocialista Pártért” és az újszocialisták bizottságai – ezek a jövendő Szocialista Párt szekciói – a Szovjetunió Szociáldemokráciájának egy része, A Szovjet Szocialista Szakszervezetek Egyesülésében tömörülő füg­getlen szakszervezetek közül jónéhány, a munkásmozgalom (sztrájkbizottságok és munkásbizottságok), a társadalmi, te­rületi és termelési önkormányzat fejlesztésére szerveződött mozgalom, az Oroszországi Demokratikus Szocialista Társu­lás, a Szocialista Ifjúsági Föderáció, potenciálisan ide tartozik az SZKP-ban alakult Demokratikus Platform támogatóinak egy része és sok más szocialista irányultságú klub, egyesülés és szervezet.¹³ Ahogy mondani szokás, nem sok …

Ha ma a „baloldali” erők szervezettségi szintje ala­csony – kis számú és szétszórt csoportok együttesét al­kotják, és nem szerveződtek hatalmas, a politikai refor­mok menetét komolyan befolyásolni képes tömegmozga­lommá -, akkor ez ugyancsak a totalitarizmus következ­ménye.

A totalitariánus rezsimek a hatalom megtartása érde­kében – és számukra ez a legfőbb – esetenként „átalakul­nak” totalitariánus-liberális rendszerekké. Válságok ide­jén az uralkodó osztály hajlandó előjogainak – sőt, akár hatalmának is – egy részét megosztani az őt kiszolgáló tu­dományos, alkotó értelmiségi és technokrata elittel (volta­képpen ez történik most is), amely közismerten a liberaliz­mus társadalmi bázisát alkotja; de soha nem osztja meg azokkal, akik egyedül munkájukból élnek és nem jövede­lemből. Jószántából persze még soha egyetlen totalitariánus rezsim sem tért át a kormányzás demokratikus formájára.

Mindig elfojtotta a valódi néphatalom megteremtésére tett kí­sérleteket és elsősorban a munkásmozgalmat, a független szakszervezeteket, a belőlük kifejlődő pártokat, egyszóval mindazt, amit a klasszikus politológia a „baloldali” erők között tart számon.

Oroszországban ma életbevágóan nagy szükség van olyan politikai struktúrákra, amelyek képesek megteremteni a „baloldali” erők tömbjét, mivel csak egy ilyen tömb megléte, a „baloldali” mozgalom széleskörű támogatottsága, a népes­ség legkülönbözőbb rétegeiben kivívott tekintélyének növe­kedése lehet a garancia a társadalom valóságos demokrati­zálására, forradalmi átalakításának visszafordíthatatlansá­gára.

A politikai rendszer demokratizálásának harmadik szakasza a meglevő pártok közötti viszonyok tisztázásá­nak, kapcsolataik meghatározásának és a politikai erők blokkokba tömörülésének szakasza lesz. Az „első vonal” pártjai között üresen hagyott politikai mezőt a „kis” pártok töl­tik majd be, amelyek azután blokkokba tömörülnek. Ebben a szakaszban számítani kell gyakorlatilag a legkülönbözőbb pártok alakulására, amelyek a társadalom jelenlegi struktú­rája mellett egyáltalán lehetségesek: ilyen lehet egy paraszt­párt, amely a szövetkezetieket és a kisebb parasztgazdasá­gok tulajdonosait fogja képviselni, valamiféle Szabad Munka Pártja (a közép- és nagyvállalkozók érdekeinek védelmére), egy munkáspárt (ez mintegy kiegészíti a Szocialista Pártot, amely természetszerűleg nem tudja és nem is akarja majd az egész munkásosztály érdekeit képviselni). Nem marad párt nélkül persze az egyház sem, és teljes hangerővel meg fog­nak szólalni a Zöldek, a kommunista párt átalakul a „demok­ratikus szocializmus” pártjává, az SZKP „balratolódására” pedig válaszképpen létrejön egyfajta oroszországi nemzeti, illetve néppárt. Az ötletekben oly gazdag oroszországi értel­miség bizonyára nem éri be a meglevő másfél tucatnyi párttal, és újabbakat fog kitalálni…

A már létező és ezután alakuló pártok nagy része igényt támaszt majd arra, hogy a különböző – „baloldali”, „jobboldali”, demokrata vagy hazafias – tömbök valame­lyikének a „magja” legyen. Ami a „baloldaliakat” illeti, kívá­natos lenne, hogy ebben a tömbben találják meg helyüket a szocialisták mellett a parasztpárt, a „Zöldek”, a „demokra­tikus kommunisták” – ha lesznek ilyenek -, az anarchisták, a „szövetkezeti szocialisták”, a neomarxisták, a neotrockisták és mindazok az egyéb szervezetek, amelyek kedvező irányú politikai fejlődésük révén valóban „baloldaliakká” válhatnak.

A „baloldali” pártok nem létezhetnek a munkások, a mű­szaki-technikai dolgozók, a diákság, az értelmiség stb. tö­megmozgalmának támogatása nélkül. (Gondoljunk az „új baloldal” mozgalmára, a lengyel „Szolidaritásra”…) A „balol­daliak” a szó szoros értelmében csak akkor válhatnak ütőké­pes erővé, amikor a tömegek már kezdik felismerni érdekei­ket, követelik kielég ítésüket a hatalomtól: kimennek az utcára, sztrájkokat szerveznek (ha más eszközük már nincs), bojkot­tálják a kormányzat döntéseit és így tovább. Kérdés, hogy az 1989 nyarán tapasztalt helyi fellobbanások kiterebélyesednek-e szervezett mozgalommá, s ha igen, mikor. Hiszen az egész oroszországi munkásosztály – az a mindössze 1-2 százalék -, amelynek nevében az 1917-es szocialisták fellép­tek, a húszas években eltűnt. A lumpenek – paraszti jövevé­nyek-akik az iparosítást végrehajtották, tulajdonképpen nem tekinthetők munkásosztálynak. Az államilag adományozott fi­zetés, a gyötrelmek, amelyeket a rendőrhatóságok módjára működő szakszervezetek és hivatalok okoztak, megtették ha­tásukat: ezek az emberek a valódi munkássá, a „magáért való osztállyá” váláshoz vezető útnak egyelőre csak a kezdetén vannak.

Hasonló metamorfózison ment és megy át az orosz értel­miség is, amely annak idején a nomenklatúrát alkotó osztály kiszolgálója lett. Megértjük-e valaha is, hogy a tanítók, az or­vosok, az egyetemi tanárok sztrájkba lépnek? Nincs kizár­va…

Összegezve tehát, a politikai demokrácia kialakulásának harmadik szakaszában, miután megjelentek a „második vo­nal” pártjai és elfoglalták a „nagy” pártok közötti politikai teret, a politikai erők blokkokba tömörülnek. Feltehetőleg négy ilyen tömb szerveződik majd, vagyis nem több és nem kevesebb, mint amennyinek lennie kell. Fölösleges lenne itt újra ismétel­getni, hogy miféle blokkok ezek, és milyen pártok és politikai struktúrák alkotják majd. Csupán annyit jegyzek meg, hogy a politikai helyzet további alakulását nem az „élcsapat” és a liberálisok szembenállása fogja meghatározni, ahogyan ez a politikai demokrácia kialakulásának első és második szakaszában történt, hanem egyre inkább a „baloldali” de­mokraták és a „jobboldali” autoriterek szembenállása.

„Kétpártrendszer” – a két legerősebb és egymással ver­sengő párt dominanciája, a „köréjük települt”, hozzájuk csat­lakozó kisebb politikai struktúrákkal – jellemzi ma a legtöbb fejlett országot, amelyek bejárták a polgári társadalom és a politikai demokrácia hosszú útját: az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok, Angliában a konzervatívok és labouristák, az NSZK-ban az SPD és a CDU-CSU stb. Oroszországban a polgári társadalom kiépülésének a job­bágyfelszabadítástól 1917-ig terjedő története ugyancsak két politikai erőcsoport szembenállását mutatja. „Nyugatosok­nak” és „szlavofileknek” hívták őket. Hét évtized múltával Oroszország visszatér egykori önmagához. Új „nyugato­sok” és új „szlavofilek” – azt hiszem, nemsokára e szerint az elv szerint fogják osztályozni az Oroszországban lé­tező politikai mozgalmakat és struktúrákat; annak ellené­re, hogy a politikai lexikonokban bizonyára más – nem nem­zeti-állami, hanem politikai alapon megalkotott – fogalmak kapnak elsőbbséget, amilyen pl. a „baloldali” és a „jobbol­dali”. Várható-e, hogy országunkban a „baloldaliak” vala­ha is fölébe kerekedjenek a „jobboldaliaknak”, vagy pedig Oroszországnak az a sorsa, hogy mozgása felfelé haladó spi­rál helyett zárt körpályán mozogjon: a totalitarizmus rendsze­rétől a rendszer tagadásának totalitásáig, a totális önkénytől a totális liberalizmusig, amelyet azután rövidesen felvált a totá­lis uralomnak egy újabb formája? Az embert akaratlanul is le­nyűgözi A. I. Herzen jóslata, aki 150 évvel ezelőtt megmondta: „A szocializmus valamennyi fázisában ki fogja fejleszteni ön­nön végleteit, a badarságokat. És akkor a forradalmi ki­sebbség titáni kebléből újra feltör majd a tagadás kiáltása, és újra elkezdődik a halálos küzdelem, amelyben a szocializmus a mai konzervativizmus helyét foglalja el, és győzelmet arat felette az eljövendő, előttünk ma még ismeretlen forradalom.” (Epilógus, 1849.)

(Ford.: Tomori Lajos)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. A szerk.

Jegyzetek

1 Helyesebb volna párt nélküli rendszerről beszélni, mivel az SZKP nem tekinthető a szó klasszikus értelmében pártnak, még csak politi­kai szervezetnek sem. Az SZKP az állami, pontosabban az államfe­letti struktúra része.

2 Nem vizsgáljuk itt a szövetséges köztársaságokban működő politi­kai mozgalmakat. Az elemzés az oroszországi föderációra, illetve az egész Szovjetunió területén működő politikai szervezetekre, moz­galmakra és áramlatokra szorítkozik.

3 Itt a totális hatalom adott intézményéről, az SZKP-ról van szó, nem valamilyen általános értelemben vett totalitarizmusról.

4 Federacija szocialisztyicseszkih objegyinyenyij i klubov (FSZOK) – 1987 januárjában alakult; Vszeszojuznij szocialno-polityicseszkij klub (VSZPK) – 1987-ben alakult; Moszkovszkij Narodnij Front (MNF): Rosszijszkij Narodnij Front (RNF).

5 Persze két lábon állni könnyebb, mint egy lábon… Igaz, az ilyen két lábon állást (a „jobboldaliak” és a „baloldaliak” érdekeinek manipu­lálását) némelyek centrizmusnak nevezik, mások szerint ez „két széken ülés”, ismét mások azt mondják: elvtelenség …

6 Mihail Maljutyin a Marxizmus-Leninizmus-Oktatók Egyesített Frontjaként aposztrofálta a szervezetet, ami nézetem szerint igen­csak közel jár az igazsághoz.

7 Például a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listáin szép számban találhatók a nomenklatúra tagjai, akik egyelőre (a vá­lasztási kampány idejére) színt váltottak. Moszkvában a Komszomol Kirov-kerületi bizottságának derekas erőfeszítései nyomán felkerült a „Demokratikus Oroszország” platform híveinek listájára Sz. Szmirnov – az a Komszomol kb-titkár, aki annyi mindent megtett az ifjúsági szervezetben a demokrácia elfojtására, hogy felkerülése erre a listára nem egyéb, mint a Demokratikus Platform lejáratása.

8 Gondoljunk arra, hogy például a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsá­ban milyen alapon sorolnak valakit a demokraták közé: aki az alkot­mány 6. cikkelyének eltörlése mellett szavaz, demokrata, aki ellene, konzervatív; aki a piacra és a magántulajdonra voksol, az demokra­ta, aki ellene, az konzervatív – és így tovább.

9 Azok a 10-15 (maximum 50) főből álló csoportosulások, amelyek 1988-ban és 1989-ben pártnak nevezték magukat, valójában nem­igen tekinthetők annak. Véleményük szerint az olyan szervezetek minősíthetők pártnak, amelyek meghatározott társadalmi csopor­toknak abból a szükségletéből alakulnak, hogy szervezetileg egy­ségbe tömörüljenek érdekeik érvényesítésére. Azokat a csoporto­sulásokat, amelyek jószerével semmit és senkit sem képviselnek önmagukon kívül, indokolatlan lenne a pártok közé sorolni.

10 Kivéve azokat az eseteket, amikor a „szocializmus” kifejezést a tö­megmozgalmak hullámain hatalomra jutott diktatórikus rezsimek éppen e tömegek félrevezetésére használták fel. így volt ez a nem­zeti-szocialista Németországban, így történt nálunk is.

11 „ A „dolgozók” kifejezést annyira lejáratták a sztálinizmus ideológu­sai – most még tetejébe a „Dolgozók Egyesített Frontjai” szervezet is a cégtáblájára írta – hogy sokakban émelygést kelt. Dehátmitte-gyünk, ha azoknak a megnevezésére, akik munkából, nem pedig jövedelemből élnek, egyszerűen nincs más szó.

12 „Önöknek hatalmas megrázkódtatások kellenek, nekünk hatalmas Oroszország” – ismétlik némelyek P. Sztolipin szavait; „elegünk van a kisajátításokból” – mondják mások. De végtére is mindaz, ami országunkkal 50-70 évvel ezelőtt történt (hatalmas megráz­kódtatások, kisajátítások stb.), nem a munkásmozgalom miatt történt, hanem éppenséggel a hiánya miatt, Oroszország mun­kásosztályának számbeli gyengesége, megfélemlítettsége és el­szigeteltsége miatt.

13 Itt csak azokat a struktúrákat soroljuk fel, amelyek nemcsak frazeo­lógiájukban, hanem lényegük vagy legalábbis tendenciájuk szerint „baloldaliak”.