„Ha természetnek többet, mint mire
Szüksége van. nem adsz. az emberélet
Az állatéval egy értékű lesz." Shakespeare¹

(Sarkantyú Mihály fotói)

Vallottuk és hirdettük, hogy a kommunista termelési mód a ka­pitalizmusból fejlődik ki – ne csodálkozzunk tehát, hogy a fej­lett kapitalizmus itt-ott már kommunisztikus vonásokat mutat: a kapitalizmus világtörténelmi érdemei közül ugyanis az egyik legfontosabb a holtmunka alárendelése az élő­munka termelésének – ezt pedig a Kommunista kiáltvány a kommunista társadalmi formáció megkülönböztető sajátossá­gának tekintette a kapitalizmussal szemben:

„A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társada­lomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfo­lyamatának kibővítésére, gazdagítására, előmozdítására."²

A kapitalizmus története azt látszik igazolni, hogy a tőkés árutermelésre alapozott termelési mód ebben az értelemben is szálláscsinálója a munka társadalmának.

Körülbelül az első világháború óta a tőkés fejlődés cent­rumában az extenzív munkaerőforrások elapadásával a tő­késosztály rákényszerül arra, hogy – az eszmei³ össztőkés képviselője, az állam közvetítésével – egyre nagyobb részt vállaljon az összmunkás bérmunkaerejének bővített újrater­meléséből. Okosabb és egészségesebb bérmunkás több ér­téktöbbletet termel – ez Owen óta közhelyszámba megy -, ám a tőkés önmagától nem „jótékonykodik", hiszen akkor nem lenne az, ami: a tőkefunkció megtestesítője. Csak akkor szánja el magát erre a méltán világtörténelminek nevezhető lépésre, ha a termelésbővítés logikája eljuttatja a humán beruházás, az intenzív munkaerő-fejlesztés szükséges­ségének felismeréséhez.

Bevezető gondolatok: Egy paradoxon, és annak feloldási kísérlete

A munkaerőáru értékének marxi elemzése logikai ellentmon­dással terhes, és itt, bármennyire is száraznak tűnjék első lá­tásra, a továbbiak jobb megértése céljából pár gondolat ere­jéig szükséges kitérnünk a kapitalizmus marxista politikai gaz­daságtanának e problémájára:⁴

Ez az ártalmatlanul elvontnak tűnő gondolati játék messzire vezet, egészen odáig, hogy ki kell jelentenünk: ha ez így van, akkor a bérmunkás – kisárutermelő (ti. saját munka­erejének kisárutermelője), és mindig is az volt. Százötven évvel ezelőtt is kisárutermelő volt, akkor is, amikor sajátos árujában megtermelt értéktöbbletét nem realizálhatta, amikor árujának ellenértéke csak az egyszerű önújratermelésre volt elég.

Nyomorgó és egyre jobban elnyomorodó, néhol az éhen-halás szélén álló munkások – ez volt az a kézzel fogható reali­tás, amellyel Marx (akárcsak Engels, akitől a munkaerőáru paradoxonra vezető értékmeghatározásának tétele az eredeti formájában származik⁵ ), nap mint nap találkozhatott „a tőkés termelési mód és az ennek megfelelő termelési és forgalmi vi­szonyok klasszikus hona"⁶ , a múlt század közepi Anglia mun­kásnegyedeiben. A munkás itt puszta létét termelte újjá, élete a biológiai egzisztálásra szorítkozott, ezért élhetett Marx – jo­gosan – azzal az empirikus, munkaérték-elméletéből nem kö­vetkező előfeltevéssel, hogy a bérmunkás munkaerőárujának újratermelése nem munka⁷ , bár a szó egy tágabb értelmében véve termelés.⁸

Ez az előfeltevés ugyan ellentmondott az elméletnek, hi­szen így posztulálódott egy olyan áru léte, amelynek újrater­melésekor nem egy munkafolyamat terméke jön létre, és ezért termelésekor nem képződik új érték – ám éppen, mert ez az előfeltevés egy reális, a valóságos folyamatoknak megfe­lelő elvonatkoztatás eredménye volt, ezért nem zavarta a ka­pitalizmus politikai gazdaságtanának marxi kifejtését. A mun­kaerőáru újratermelésének vizsgálata nem tartozott a tőkés termelés vizsgálatába, hiszen a társadalmi újratermelési cik­lus e szelete nem a tőkések gondja volt.

Egy gyakorlatilag kimeríthetetlen munkaerőtömeg állt a tőkésosztály rendelkezésére, a tőkések számára tehát a mun­kaerőáru termelésének költségei csak annyiban számítottak termelési költségeknek, amennyiben meg kellett termelni a munkások által elfogyasztandó létfenntartási eszközöket, ki­elégítve ezzel a munkások munkaerő-újratermelési eszköz­szükségleteit. A munkaerőáruban képződő értéktöbbletet mindenféle ellenérték nélkül egész egyszerűen elsajátították, a munkások kizsákmányolása tehát már árujuk megvételekor megkezdődött, amikor munkaerőárujukat – a túlkínálat miatt – kénytelenek voltak értéken alul eladni.

Mivel itt a csere nem volt egyenértékes, ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy ez az adásvétel még a polgári tisztesség, a polgári jog követelményeinek sem felelt meg, ugyanis árutu­lajdonosok egyenlőtlenségét, gazdasági alá- és fölérendelt­ségi viszonyát előfeltételezte. A munkásosztály kizsákmá­nyolása kettős volt: kizsákmányolták az adásvétel aktusá­ban, a munkaerőáruban foglalt értéktöbblet elsajátítása­kor, és kizsákmányolták – ezúttal már „törvényesen" – a tő­kés vállalkozó termelőeszközeivel megtermelt értéktöbb­let elsajátításakor is.

Úgy tűnik, hogy fejlett tőkés országokban, a nem véletle­nül „fogyasztóinak" nevezett jóléti társadalmakban a tőkés ki­zsákmányolásnak ez a nyers formája már a múlté: egy nyu­gat-európai szakmunkás keresetéből kényelmesen meg tud élni, személyi tulajdonát, vagyis létfenntartási eszközeinek a munkaereje újratermeléséhez szükséges tömegét bőví­teni tudja. Akár részvényt is vásárolhat, kisárutermelővé vál­hat⁹ – ha személyi számítógépén nem háztartási költségeit számolja ki, hanem pl. programot ír, amit eladhat, akkor már nem tagadhatjuk azt, hogy személyi tulajdonának egy részét a szó klasszikus értelmében is termelőeszközként, kisárutermelői magántulajdonként használja. A kapitalizmus fejlődésé­vel a kismagántulajdon nem bizonyult átmenetinek, újrater­melődik, ez vitathatatlan tény. Mivel magyarázható ez?

Hogy egy bérmunkás klasszikus értelemben vett kisáru-termelővé változzék, annak minimálisan két feltétele van: Esélyt kell erre kapnia, és képesnek kell erre lennie, ma­gyarán

a)     létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mobili­zálható eszközökhöz kell jutnia, és

b)     munkaerőáruján túl pluszmunkaerővel kell rendelkez­nie, amellyel ezt az eszközmennyiséget megmozgathatja.

A b) feltétel teljesülésének nincsen elvi akadálya, hiszen a bérmunkás nem bocsáthatja összmunkaerejét áruba, annak egy részét „önfenntartó-reflektív munkaerőként" (fogadjuk el ideiglenesen ezt a munkaterminust) vissza kell tartania önma­gának, másképpen nem tudná mivel újratermelni összmunka­erejét:

Ahhoz, hogy a bérmunkás az egyszerű önújratermelés ciklusából kilépjen, a tőkésnek kell közreműködnie, tőle függ az a) feltétel teljesülése. A bérmunkás, aki munkaerőárujának kisárutermelője, látensen képes arra is, hogy dologi áruk kis-árutermelője legyen. Ez a képesség „valósággá csak akkor válik, amikor a tőke ösztökéli, mozgásba hozza (…)"¹⁰ Mind­addig, amíg a tőkés csak a megvásárolt munkaerőáru megter­melésekor elfogyasztott létfenntartási eszközöket biztosítja munkása számára, vagyis a munkaerőáru árát a valós érték alá, a munkaerő egyszerű újratermeléséhez szükséges mini­mumra szorítja – és miért is ne tenné ezt, hiszen semmi sem kényszeríti a jótékonykodásra! -, az a) feltétel nem teljesül. A bérmunkás értéktöbbletet termel a tőkésnek, miután már kényszerűen átengedte saját áruja értékében foglalt érték­többletét, a tőkés pedig a birtokában levő összértéktöbblettel azt csinál, amit akar.

Elsősorban mennyiségileg és minőségileg bővíti a terme­lést. Új és új termelőerőket von be a termelésbe, a holt- és élő­munka egyre nagyobb hányadát állítja az értéktöbblet-terme­lés szolgálatába. Ám a szükséges és jól képzett munka­erőtömeg bővítésének fizikai határai vannak.

Századunk első évtizedeire befejeződött a világ gazda­sági felosztása, továbbá a paraszti tömegeknek az iparba való áramlása, elapadt az egyszerű munkaerő addig „kimeríthe­tetlennek" tűnő forrása. A legfejlettebb kapitalista orszá­gok tőkésosztálya rákényszerült a munkaerő intenzív fej­lesztésére. Rákényszerült arra, hogy a meglevő egyszerű munkaerő tömegét „bonyolítsa", magyarán, hogy a bérmun­kásokat ösztönözze az egyre magasabb szintű és egyre sok­oldalúbb szakképzettség megszerzésére. A magasabb szak­képzettség, a sokoldalúan konvertálható munkaképesség megszerzése és továbbfejlesztése pedig pontosan az a mun­katevékenység, amit a munkaerőáru minőségileg bővített új­ratermelésének nevezhetünk. Egy karrierorientált vállalati ösztönző-rendszer a vállalaton belül nyújt esélyt a munkaerő vertikális és horizontális mobilitására, amely szervesen kiegé­szíti a vállalatok közötti munkaerő-áramlást. Ez utóbbit az eszmei össztőkés képviselője, az állam támogatja, mente­sítve az elkülönült termelő magántőkét ez alól a funkció alól. A munkaerő-áramlás mindkét formája része a munkaerő tár­sadalmi méretű bővített újratermelésének.

Ez – a munkaerő innovációja, ami ugyan továbbra is első­sorban maguknak a bérmunkásoknak a „magánügye", ám vegyük észre, hogy itt végső soron a tőkésosztályra ható gaz­dasági kényszer, a munkaerő-bővítés extenzív forrásainak ki­merülése háramlott át a bérmunkások osztályára, történelmi­leg oldva fel azt a marxi posztulátumot, amely szerint a munkaerőáru termelése nem munka. A rendszeres, céltu­datos, óriási szellemi energiákat lekötő képzés és önképzés ugyanis már semmi esetre sem azonosítható a puszta létet fenntartó fogyasztással, sokkal több, mint egy biológiai folya­mat természetes automatizmusa.

Roppant érdekes viszony alakul ki azzal, hogy a tőkés rendszeresen önképzésre ösztönzi munkását: ezzel ugyanis gyakorlatilag szerződést kötnek a munkaerő bővített újrater­melésére, szemben a hagyományos bérmunka-szerződés­sel, amely az egyáltalában való munkaerő-újratermelésre irányul.

Ez utóbbi közvetlen történelmi előzménye az a folyamat volt, amelynek során a városi és falusi kisárutermelőket bér­munkássá változtatták árujukra kötött állandó adásvételi szer­ződések, majd termelési megbízások révén. Az ily módon be­dolgozóvá vált kisárutermelő egyre kevésbé tudta realizálni dologi árujában foglalt értéktöbbletét, ugyanis egyre inkább a megrendelőtől függött, aki a nyersanyagot és a munkaeszkö­zöket biztosította számára. Ezzel a folyamattal párhuzamo­san rákényszerült a tömegtermelésre is, amely egy ponton túl már nem növelhető gépek bevonása nélkül. Ha az ehhez szükséges tőkét sikerült volna felhalmoznia, akkor kisárutermelőnk tőkés termelővé válhatott volna, ehhez viszont éppen az egyre kevésbé realizálódó értéktöbbletre lett volna szüksé­ge. A kör bezárult: a kisárutermelő számára egyetlen út ma­radt: a bérmunkaszerződés, a proletarializálódás.¹¹

De térjünk vissza a munkaerő innovációjára! A munka­erőáru bővített újratermelésének anyagi ösztönzése az érté­kesebb munkaerő több csereértékkel való ellentételezését je­lenti, vagyis azt, hogy a munkaerőáru megvételekor a tőkés­osztály – legalábbis részben – kénytelen elismerni a mun­kaerőáruban foglalt értéktöbbletet.

A tőkés és a bérmunkás tehát megosztoznak a munka­erőáruban foglalt értéktöbblet egy részén, amely mind ez idáig a tőkés kizárólagos tulajdona volt, és az ő értéktöbbletének egy részét képezte. A munkásarisztokrácia megvásárlásában a politikai érdekeken túl¹² közvetlen és jól felfogott gazdasági érdekek is közrejátszottak¹³ .

A tőkés vállalatok – a tudományos-technikai forradalom barikádjaiként – mára már óriási munkaerő-termelési egysé­gekké is változtak: egy modern nyugati vállalat karrierorientált ösztönzőrendszere magukat a bérmunkásokat teszi érde­keltté abban, hogy egyszerű munkaerejüket „bonyolítsák", magyarán, hogy magasabb és többirányú szakképzettséget szerezzenek. Mivel a bérmunkások aktív részvétele nélkül sa­ját munkaerejük bővített újratermelése nem lenne lehetséges, ezért a tőketulajdonos – magasabb munkabérekkel, humani­zált munkakörnyezettel stb. – biztosítja e bővített újratermelés anyagi feltételeit. A fentiekben láttuk, hogy ennek érdekében nem is kell lemondania a polgári jog szerint őt megillető érték­többlet egyetlen részecskéjéről sem: egészen egyszerűen ki­fizeti a bérmunkásoknak azt az új értéket, amit azok mun­kaerőárujuk termelésekor létrehoznak, és amelyet a kapi­talizmus első, nyers formáiban minden ellenérték nélkül elsajátított.

A bérmunka extenzív tartalékainak kimerülésével tehát a bérmunkás lehetőséget kap arra, hogy – hasonlóan kisáruter­melő őséhez – realizálja értéktöbbletét, de előbb nem dologi, hanem munkaerőformában: a tőkés szerződést köt vele a bő­vített munkaerő-termelésre, cserébe nemcsak munkaerejét, hanem létfenntartási eszközeinek tömegét is bővíteni tudja, A tőkés bővített újratermelési igényeitől függ aztán, hogy a to­vábbiakban a bérmunkás realizált értéktöbbletét saját munka­erejének minőségi fejlesztésére vagy fogyasztási cikkeinek bővítésére, netán pazarló fogyasztásra használhatja-e fel.

A folyamatnak azonban a tőkés újratermelés bővítésé­nek lehetőségén túl van további következménye is: a bérmun­kás munkabérében több ellenértéket kap vissza, mint amennyire munkaerőáruja megtermelésére eredetileg szüksége volt, vagyis létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mo­bilizálható eszközökhöz jut. Ezzel teljesül az a) feltétel – a bér­munkás személyi tulajdona, vagyis munkaerőárujának újratermeléséhez szükséges eszköztulajdona kibővül, klasszikus értelemben vett kisárutermelői eszköztulaj­donba nő át.

Semmi meglepő – vagy legalábbis semmi megmagya­rázhatatlan – nincs tehát a hagyományosan „munkásosztály­nak" tekintett társadalmi csoport ún. megszűnésében.¹⁴ A munkásosztály, vagyis az a társadalmi csoport, amely megélhetését alapvetően munkaereje eladása révén biz­tosítja, létezik, és sokkal inkább politikai-gazdasági té­nyező, mint bármikor a történelemben. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy a munkásosztályon belül megindult egy átrétegződés¹⁵ , amelynek egyik felszíni jele a munkás­osztály tulajdonában levő létfenntartási eszközök bővülése, hagyományos értelemben vett kisárutermelő eszközzé válá­sa. Pontosabban: a személyi tulajdonú létfenntartási esz­közök mindig is termelőeszközei voltak a bérmunkaerő­áru termelésének, de mennyiségi bővülésük elérheti azt a pontot, amikor már nemcsak a saját tulajdonú munkaerő­árut, hanem más, „külsővé-idegenné vált" árut is termel­hetnek vele.

(Az eddigi gondolatok szárazságukon túl, persze, puszta spekulációnak is tűnhetnének, ha konkrét gazdaságtörténeti tények nem igazolják, vagy éppen cáfolják azokat. Az, hogy az amerikai növekedési rátához az oktatás az első világhá­ború óta egyre számottevőbben járult hozzá, mindenesetre empirikus tény.¹⁶ A kismagántulajdon állandó újraterme­lődésének ténye¹⁷ szintén a fenti gondolatmenetet látszik igazolni.)

És mit tesz ezalatt – hogy egy irodalmias fordulattal éljünk – az eszmei össztőkés képviselője, az össztőkés állam?

Biztosítja e változások társadalmi feltételeit. Az össztőkés állam az adók és más eszközök révén a nemzeti jövede­lem egyre nagyobb hányadát a közfunkciók gyakorlására, és ezen belül közoktatásra, közegészségügyre, infrastruktúrára fordítja. A munkaerő bővített újratermelése ezzel magán­termelésből egyre inkább közösségi termeléssé válik – habár itt a közösség továbbra is a pénzközösség.

A szociális állam elsősorban a nem-termelői vagyont adóztatja meg, azt az értéktöbbletet, amelyet a tőkésosztály saját fogyasztására kíván felhasználni, kiemelve azt a terme­lőtőke bővített újratermeléséből. Ezzel a közösségi összmunkaerő-újratermelés anyagi forrásain túl biztosítja azt is, hogy a tőkésosztály valóban tőkeforgató, vállalkozó, menedzserosz­tály legyen: elenyésző hányadát teszik ki a pazarló, „kemény­kalapjukban a pénzeszsákjukon üldögélő és szivarozó" tőké­sek. Ez a tagadás tagadása: a magántőkés – kisárutermelő elődjéhez hasonlóan – ismét közvetlen termelőként kény­telen részese lenni a termelési folyamatnak, hiszen az össztőkés elválasztja egyre inkább társadalmiasuló ter­melőtőkéjétől. Formálisan továbbra is maga rendelkezik ma­gánvagyona termelőtőke-részével, de valójában nem rendel­kezik vele szabadon, „nem szállhat ki az üzletből", nem élheti fel tőkéjét stb. Míg eredetileg a tőkésosztály választotta el ter­melőeszközeitől a kisárutermelőket, most az össztőkés teszi ugyanezt a magántőkésekkel.

Az össztőkés összmunkás-funkciói: egy történelmi analógia

A tőkés társadalom e fejlett fokának történelmi előfeltétele az eredeti magántőke-felhalmozás és a permanens ipari-tech­nológiai forradalom. Az össztőkés szociális állam csak ezen az anyagi bázison teljesítheti összmunkás-funkcióját: a közösségi összmunkaerő minőségileg bővített újra­termelését.

Az össztőkés állam szerepe a kapitalizmusban törté­nelmi analogonja annak a szerepnek, amit az abszolút monar­chia a feudalizmus bukásakor játszott.

Nemcsak a polgárság, hanem az abszolút monarchia is haszonélvezője volt az eredeti tőkefelhalmozásnak. Az ab­szolút monarchia a nemesség összérdekeit képviselte a ne­messég magánérdekeivel szemben: akkor bukott meg, ami­kor ezt a sajátos érdekkonfliktust nem tudta kezelni.

Bukásához az abszolút monarchia azzal járult hozzá, hogy a polgárság felhalmozott tőkéjének járadékát egészen egyszerűen felélte, ill. improduktív módon használta fel a há­borús-elosztói szférában.

Az alcímben említett analógia szempontjából itt két dolog a fontos:

1.     1.A feudalizmus bukásakor az arisztokrácia elosztói funkciójában lehetetlenült el, ám mindaddig szükség volt rá, amíg az elosztásnak ez a módja kifizetődőbb volt az újrater­melés egésze szempontjából.

2.     Az abszolút monarchia, mint a polgárság „összfeudalista" szövetségese, kibékíthetetlen érdekkonfliktusba került a „magánfeudalista" nemességgel, és ezzel egy fejlettebb új­ratermelési mód (elosztási- és termelési mód) képviselője­ként lépett fel. Ebben az érdekkonfliktusban mind a klasszikus arisztokrácia, mind pedig maga az abszolút monarchia felszá­molódott.

A forradalmi változás logikája

A monarchia „átmenekítése" – ahol sikerült – abban a forra­dalmi formában történt, amit Marx a „szubjektum és prediká­tum felcserélésének" nevezett: azelőtt a király által oktrojált alkotmány, most az alkotmány által oktrojált király.¹⁸ A polgár­ság mint a királyság függvénye, majd a királyság mint a pol­gárság függvénye – vagy: földtulajdontól függő tőketulajdon, majd tőketulajdontól függő földtulajdon. Nem nehéz észre­vennünk az adókból eltartott, de teljes passzivitásra kényszerített alkotmányos uralkodó személyében a földtulajdonát a tőkésosztálynak járadékért bérbe adó arisztokrácia képvise­lőjét, azét az arisztokráciáét, amely létét ezután már csakis a magántulajdon szentségének köszönhette.

Az összmunkás mint az össztőkés függvénye

Az össztőkés állam mint „összkizsákmányoló" saját osztály­alapját szünteti meg a magántőke-tulajdon korlátozásával. Csak a polgárosodó (gazdagodó, okosodó, vállalkozó) bér­munkás lehet a támasza, amelynek munkaerejét egyre inkább ez a bizonyos össztőkés állam termeli meg, a társadalom összmunkaerejének megtermelése pedig már klasszikusan összmunkás-funkció. Kapitalista, vagy szocialista formájától függetlenül csak addig és csak olyan mértékben tudja bukását elkerülni, ha az állami jövedelmeket produktív módon, a mun­kaerő bővített újratermelésére használja fel. Itt az össz­munkás létében egyértelműen függvénye az össztőkésnek, a társadalmi összmunkaerő-tulajdon pedig az össztőketulaj­donnak.

Az össztőkés mint az összmunkás függvénye

E függőségi viszony megfordítása világtörténelmi jelentőségű folyamat: jelenti a holtmunka termelésének alárendelését az élőmunka termelése alá, de jelenti a gazdasági-politikai elidegenülés megszűnését, az árutermelés és az állam fokoza­tos elhalását is. Ez a megfordítás politikai tett, annak az álla­potnak az elérése, amelyben a dolgozó és adózó polgárok befolyása alá kerül az össztőke működtetése, az államigaz­gatás egész rendszere, ahol az össztőketulajdon válik az összmunkaerő-tulajdon függvényévé.

A munkamegosztás, az árutermelés és az állam

Az árutermelés és az állam elhalása egy tőről fakad: a munka­megosztás megszűnéséből.

Az önfenntartó természet adta ősi közösségek felbomlá­sának egyik alapvető oka a termelőközösségek termékfeles­legeinek állandósult cseréje volt, amelynek köszönhetően ezek a közösségek bizonyos tevékenységi formákra szakosodtak. A munkamegosztás e horizontális formáját egészítette aztán ki a közösségek közötti vertikális munkamegosztás, bizonyos központi helyet elfoglaló közösségek kiemelkedése a többiek közül. Az osztálykülönbségek megje­lenése is tulajdonképpen ide köthető: egy központi közösség vezető rétege lépett fel uralkodó osztályként más közössé­gekkel szemben.

A termelőmunka vertikális és horizontális megosztása termelőközösségeken belül is megjelent, ha másként nem, hát úgy, hogy a külső munkamegosztás a közösségek egybe­olvadásával belsővé vált. A vertikális munkamegosztás függvényévé vált a horizontális munkamegosztásnak. Ez utóbbi rögzítette ugyanis azt az állandósult elosztói-újrater­melői funkciót (fegyveres elosztás, redisztribúció, termékcse­re), amelynek betöltésére törzsi-közösségi vezetők „szako­sodtak", és akiket természetesen a közvetlen termelők tartot­tak el az önfenntartáshoz szükséges termék feletti többletter­mékből. Minél sokrétűbbé vált a horizontális munkamegosz­tás, annál nagyobb jelentőségre tett szert a differenciált mó­don megtermelt termékek termelőerővé változtatása, vagyis az újratermelési ciklus újraelindulását biztosító elosztás.¹⁹

A differenciált munkamegosztás csúcsa az a bizonyos bérmunkás, akit Chaplin „Modem idők" c. filmjében megis­merhetünk: a Taylor-rendszer szerint robotoló, egy-két moz­dulatra „szakosodott" proletár, aki tulajdonképpen már nem több mint egy gépszörny minél kevesebbet gondolkodó, be­szélő, érző alkatrésze…

Ez a bérmunkás aztán biztosan nem képes ama feladat ellátására, amelyet Marx és Engels kissé hegeliánus termino­lógiával ugyan, de igen érzékletesen így írtak le:

„(…) az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniuk, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevé­kenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezé­süket biztosíthassák. Ezt az elsajátítást először is az elsajátí­tandó tárgy szabja meg – a totalitássá kifejlődött és csak az egyetemes érintkezés keretében létező termelőerők. Ez az el­sajátítás tehát már erről az oldalról is a termelőerőknek és az érintkezésnek megfelelő egyetemes jelleggel kell, hogy bír­jon. Ezeknek az erőknek az elsajátítása maga nem egyéb, mint az anyagi termelési szerszámoknak megfelelő egyéni képességek kifejlesztése. A termelési szerszámok totalitásá­nak elsajátítása már ezért is a képességek totalitásának kifej­lesztését jelenti magukban az egyénekben."²⁰

Ha figyelmesen elolvassuk a fenti gondolatsort, beláthat­juk: részegyének, egyoldalúvá szakosodott bérmunkások nem sajátíthatják el a termelési eszközök „totalitássá", vagyis sokoldalú, organikus egésszé fejlődött rendszerét. A kommu­nizmus világméretű jellege (1), és az anyagi bőség (2) mellett ez a harmadik feltétel, amelynek teljesülése nélkül bármiféle kommunista kísérlet dugába dől: vagy azért, mert a helyi, „bornírt" kommunizmusocskákat a kapitalista közeg felbom­lasztja és magába olvasztja (1), vagy azért, mert bőség nélkül a kommunizmus csak „az ínséget tudja általánossá tenni" (2),²¹ vagy pedig azért, mert az „egydimenziós" részegyének társadalma a totálissá fejlődött termelési eszközöket csak a társadalmi munkamegosztás újrarögzítésével, mobilizációs zártságával, az „irányítók kisebbségének" az „irányítottak többsége" feletti bevallott, vagy be nem vallott diktatúrájával tudja működtetni (3). Talán nem kell különösebben ecsetelni, hogy a „létező szocializmus" története példák sorát tudja fel­sorakoztatni az itt elmondottak illusztrálására.

Az árutermelés egymástól elkülönült és a használati érté­kek egy konkrét körének termelésére szakosodott termelő­szubjektumokat (termelő közösségeket vagy termelő egyéne­ket) előfeltételez. Az egymástól elkülönült termelők számára a piac, a kereslet-kínálat mindenkori viszonya jelzi vissza konkrét munkájuk társadalmi szükségességét.

A termelőerők fejlődése azonban a munkahatékonyság növekedését és ezzel a termelők önfenntartásra fordított szükséges munkaidejének csökkenését is jelenti egyben, te­hát a fejlődés egy pontján a termelők képessé válnak arra, hogy konkrét munkaképességük körét bővítsék. Új és egyre több konkrét munkaformák végzésére válnak alkalmassá, vagyis termelői oldalról indul meg a szakosodásnak és ez­zel a kényszerű munkamegosztásnak az elhalása. Rugal­mas gyártósorok, az ezeket kezelő egyének és kiscsoportok, árutermelő államszövetségek, amelyek a világpiaci konjunk­túraciklusok változásától függően céltudatosan váltogatják konkrét munkaformáikat: mind-mind erről a folyamatról tanús­kodnak.

A „Modern idők" gyári munkásához visszatérve: szabad idejének növekedésével bérmunkásunk kilép a részegyén státusából, maga is több munkaformára kezd „szakosodni" – és ezt kénytelen is megtenni, hiszen a tőkemobilizáció okozta strukturális munkanélküliség előbb-utóbb úgyis más tevé­kenységi formákba „dobja át".²²

A konkrét munkaformák céltudatos váltogatása azonban nem jelent mást, mint a konkrét termelőmunka társadalmi szükségességének tudatosításai már a termelés aktusában, vagyis a piaci értékesítést megelőzve. Más szóval: a terme­lés „a csere közvetítése nélkülivé", közvetlenül társadalmivá válik.²³

A totálissá váló részegyén munkájának sokrétűsége munkájának konkrét általánosodását jelenti másfelől: aki pél­dául képessé válik egy gyárban az egymástól különböző mun­kaformák végzésére, ki tud emelkedni a közvetlen termelés folyamatából, vagyis horizontális szakosodásának megszű­nése vertikális szakosodásának megszűnését is jelenti egy­ben. Itt ne csak arra a munkásra gondoljunk, aki úgymond „eddig a présgép karját húzogatta naponta több százszor, de ezentúl már csak gombokat kell nyomogatnia néha-néha". . . Többről van szó: a termelés szabályozásában, szervezésé­ben és fejlesztésében egyre aktívabban részt vevő bérmun­kásról. Az irányítók-irányítottak kényszerű munkamegosztá­sának fokozatos elhalása társadalmi méretekben is jelentke­zik.²⁴ (Történelmi tragédiája a szovjethatalomnak, hogy az ezt célzó lenini kezdeményezéseket – a termelőmunka megfelelő hatékonyságának, tehát a szükséges munkaidő megfelelő rö­vidségének hiányában – nem tudta megvalósítani.)

Észre kell vennünk a heti 33-35 órás munkaidőért har­coló nyugat-európai bérmunkásban azt az állampolgárt, aki növekvő szabad idejében egyre inkább politizálhat, még ak­kor is, ha politikai jogait éppen nem a parlamentben, hanem a szakszervezetekben, ül. a lakóhelyi helyhatósági szervek el­lenőrzésével gyakorolja.

A magántőke-tulajdon elosztói funkcióinak megszűnése a munkaerő tudatos diszlokációjára épített tudatos tőkediszlokécióval

A magántőke-tulajdon olyan termelési viszony, amely alapve­tően a szabad tőkeforgalmazás és ezzel a különböző magán­tőkék evolúciójának (változékonyságuknak és szelektálódá­suknak) nyújt keretet. A tőketulajdonosok közötti tőkeáramlás természeti folyamat, és léte mindaddig jogosult, amíg ez a ter­mészeti folyamat hatékonyabban működik, mint a tőkeára­moltatás tudatos irányítása.

A kapitalizmus fejlődése során maga a tőkeforgalmazás is elkülönült magántőkés funkcióvá vált, ezért a piacteremtő­ működtető elosztótőke (kereskedőtőké, banktőke, haditőke), ill. a piacfeltöltő-ellátó termelőtőke egymást korlátozó, de egy­szersmind egymást fel is tételező ellentéte végigkísérte a ka­pitalizmus történetét. Marx az „Osztályharcok Franciaország­ban" c. munkájában igen érzékletesen mutatta be a tőkésosz­tály e belső rétegződéséből adódó politikai konfliktusokat²⁵ – de az elmúlt közel másfél évszázad is felmutatja az elosztói tőke fontosságát: a banktőke Lajos Fülöp alatt, a fináncoligar­chia az imperializmus kialakulásakor, vagy pl. a haditőke ko­runkban: egyiknél sem tagadható ez a meghatározó szerep.

A tőkeáramlás természeti folyamatával szemben ott áll a különböző tőketulajdonosok közötti munkaerő-áramoltatás állami, tehát társadalmiasított folyamata. (Az egyes termelési egységeken belüli belső munkaerő-mobilizálást az állam szin­tén támogathatja az átképzésre adott adókedvezmények stb. révén.) Az össztőkés állam a közösségi munkaképesség tudatos átirányítását társadalmi méretekben viszi végbe, ezzel tudatos munkaerő-elosztói, tehát munkaerő-újra­termelői funkcióit teljesíti. Az infrastruktúra kiépítésével és fenntartásával az össztőkés a szó szoros értelmében közös­ségi, „kommun"-ális funkciókat teljesít.

A tőkemobilizáció természeti és a munkaerő-mobilizáció társadalmiasított jellege közötti különbség alapja egy: a ma­gántulajdonosi viszony, amely egyrészt korlátokat állít a ma­gántőkék egymásba alakulásának központosított szabályo­zása elé, másrészt viszont szükségessé teszi, hogy a munka nélküli bérmunkás nem hasznosítható, tehát nem elidegenít­hető, tehát nem tulajdonolt, csak birtokolt²⁶ munkaerejét a nem magántulajdonos közösség, ill. annak képviselője, az ál­lam ossza el, forgalmazza, termelje újjá.

Parancsoló szükségszerűséggel vetődik fel ennek az el­lentmondásnak a feloldása akkor, amikor az össztőkés állam összhangot kénytelen teremteni a tőke és a munkaerő mobili­zálásának természeti, ill. társadalmi folyamata között. Az össztőkének egyrészről olyan összmunkaerőre van szüksé­ge, amely már kiképzésekor is a lehető legnagyobb mérték­ben univerzális²⁷ (hiszen munkaerőpiaci trivialitás az, hogy a megfelelően specializált munkaképesség megvásárlása ki­sebb költséggel jár, mint a munkaerő termelőegységeken be­lüli kiképzése), másrészről viszont a társadalmi össztőke-ér­tékesítés hatékonysági követelményei egyben a tudatos magántőke-diszlokációt is megkövetelik. Az Európai Gazdasági Közösség mint árutermelő közösség az össztőkék olyan szö­vetsége, amelyre az „egyes" össztőkék saját magántőkéseik­kel szemben tudnak támaszkodni. A magántőke-össztőke dichotómiája ezzel a magántőke-össztőke-össztőkeszö­vetség trichotómiájává tágult, és amit az össztőkés állam nem volt képes megtenni saját magántőkéseivel szemben, azt megteszi ez az össztőkés szövetség: a magántőke terv­szerű és előbb regionális, majd globális irányítás alá kerül.²⁸

Az összmunkás össztőkéssé válása a tőkés fejlődés perifériáján

A tőkés világrendszer elmaradott perifériáján és félperifériá­ján politikai győzelmet arató forradalmi proletariátus csak jogi kereteit teremtette meg a szociális állami funkciók teljesítésének – anélkül tette ezt azonban, hogy ennek gaz­dasági alapjai meglettek volna. A tőkefelhalmozás kényszere azonban a józan, de kíméletlen realitások talajára rántotta vissza: ha nem veti alá magát ennek, akkor bukásra van ítél­ve. Az eredeti magántőke-felhalmozásra nem volt idő – a magát szociálisnak hívő állam össztőkés formában vé­gezte el az eredeti tőkefelhalmozást, de a dologi szférában felhalmozó állam ezt csakis az egyenértékes árucserére épülő termelés szüneteltetése és a közösségi összmunkaerő szűkített, jobb esetben egyszerű újratermelése árán tudta megtenni. Az összmunkás felhalmozó össztőkéssé vált, és elidegenült az empirikus bérmunkástól, az élőmunka sokkal inkább alárendelődött a holtmunkának, mint eddig bármikor – a szocializmus ígéretei kiüresedtek, hiszen gazdasági talajuk éppen magával a szocializmussal volt ellen­tétes.²⁹

Elfogadva azt a tézist, amely szerint „a termelőerők fej­lettsége a termelési viszonyokéval szemben forradalmi hely­zetet, a termelési viszonyok fejlettsége a termelőerőkével szemben pedig ellenforradalmi helyzetet jelent³⁰ " -, el kell fo­gadnunk azt is, hogy az állammonopolista szocializmus termelési viszonyai között az ellenforradalmi helyzet per­manens.

A kapitalizmus hajnalán az európai monarchiák törvé­nyes kereteit biztosították az eredeti tőkefelhalmozásnak (az angol abszolút monarchia a bérmunkajogi kereteit terem­tette meg, az alkotmányos monarchia pedig a parasztságnak a földtulajdonától való elválasztását „segítette elő").³¹ A mo­narchia ezzel ugyanazt a történelmi szerepet játszotta el, amit később a szocialista monopolállam. A parasztság megfosztása földtulajdonától és ipari hadsereggé változtatá­sa, a női munka beáramoltatása a termelésbe és ezzel a mun­kabérek leszorítása, a nagyipar felfejlesztése a kisipar rová­sára: kísértetiesen hasonló vonásai ezek az eredeti tőke­felhalmozás kapitalista és szocialista formáinak.³²

A két forma különbsége azonban számottevőbb, mint ha­sonlóságuk: nemcsak intenzitásukban különböznek (ott év­századokról, itt évtizedekről van szó), nemcsak a világtörté­nelmi progresszióban elfoglalt helyük miatt (ott a centrum szerves fejlődése, itt a perifériális elmaradottság erőszakos megszüntetése), a különbség lényegi: ott az eredmény a fel­halmozott magántőkék, itt pedig felhalmozott össztőke.

(Dologi-felhalmozó magántőke kontra dologi-felhal­mozó szocialista monopolállam: ez az objektív alapja annak az érzelmi dilemmának, amely minden, a kapitalizmust eluta­sító, de a sztálinizmus borzalmaitól is visszarettenő szocialis­tában természetes módon felmerül, s amellyel szemben pl. a Szocialista Internacionálé 1951-es frankfurti programja meg­fogalmazta a demokratikus szocializmust, mint ún. harmadik­utas célt.³³ )

Befejezés

A szocialista monopolállam az eredeti tőkefelhalmozással, az ipari bázis megteremtésével és a munkaerő extenzív forrásai­nak kimerülésével túléli önmagát, a dologi termelőeszközök állami, vagyis össztőkés tulajdonformája pedig gátjává válik a gazdasági fejlődésnek. A kiút csakis á közösségi összmunkaerő bővített újratermelése lehet, mert csakis ez biztosíthatja az értéktöbblet-termelés intenzív forrásait.

Jegyzetek

1 Shakespeare, W.: Összes drámái III. Tragédiák. Magyar Helikon. Budapest, 1972. p. 500.

2 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 4. köt. Kossuth, Budapest, 1959. p. 454.

3 Az „eszmei" fogalmát iljenkovi értelemben használom, mint az em­beri aktivitás társadalmilag meghatározott formáját jelölő kategóriát. Vö. erről Iljenkov, E.: A dialektikus logika. Kossuth, Budapest, 1977. pp 199-227.

4 Vö. erről pl. Mihályi P.: Érték , értéknagyság, mérhetőség. Közgaz­dasági Szemle, 1982/4., vagy Bara Z.: A munkaerő értéke vagy a munka ára? Közgazdasági Szemle 1988/2., Zalai E.: Munkaértékés sajátérték. Akadémiai, Budapest, 1988.

5 „Azt a tételt, hogy a munkaerő »természetes«, azaz normális ára egy­beesik a bérminimummal, vagyis a munkás létéhez és fajának fenn­tartásához feltétlenül szükséges létfenntartási eszközök egyenérté­kével – ezt a tételt először én állítottam fel. ,A nemzetgazdaságtan bí­rálatának vázlata' (Deutsch-Französische Jahrbücher, Párizs, 1844) és ,A munkásosztály helyzete Angliában' című munkáimban." Marx, K.-Engels F.: Művei. 4. kötet. Kossuth, Budapest, 1959. p. 80.

6 Marx, K.-Engels, F.: Uo. p. 6.

7 „Azon a munkán kívül, amelybe az állat gondozása kerül, és azon a munkán kívül, amelybe létfenntartási eszközeinek termelése kerül, a termeléséhez szükséges munkán nem azt a munkát értik, amelybe neki magának a fogyasztás aktusa kerül, az evésnek, az ivásnak, rövi­den eme termékek vagy létfenntartási eszközök elsajátításának az aktusa. Teljesen így van ez a munkaképességgel. Az a munka, amelybe termelése kerül – teszem azon a munkán kívül, amelybe munkaképességének kiképzése kerül, a nevelés, a tanoncság mun­káján kívül, amely a tanulatlan munkánál alig jön tekintetbe -, újrater­melése nem kerül munkába azon a munkán kívül, amelybe az általa elfogyasztott létfenntartási eszközök újratermelése kerül. Ezeknek a létfenntartási eszközöknek az elsajátítása nem »munka«. Épp oly ke­véssé, mint ahogy a posztóban foglalt munka a szövő munkáján, a gyapjúban, a festékanyagokban stb. rejlő munkán kívül nem áll még magának a gyapjúnak a kémiai vagy fizikai akciójából is, amellyel a festékanyagot felszívja stb., mint ahogy a munkás vagy az állat a lét­fenntartási eszközöket." Marx, K.-Engels, F.: Művei 26/III. kötet. Kos­suth, Budapest, 1976. p. 134.

8 „Hogy pl. a táplálkozásban, a fogyasztás egyik formájában az ember saját testét termeli, az világos. Ez azonban a fogyasztás minden más fajtájára is érvényes, amely egy vagy más módon az embert valami­lyen módon termeli." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 13. kötet. Kossuth, Budapest, 1965. pp 157-158.

9 „(…) HVG: Mire van szüksége az embernek ahhoz, hogy Svájcban céget alapítson? Peter Bruckhart, svájci kisvállalkozó: pénzre. De nem feltétlenül egy vagyonra. Mi öt éve kezdtünk el működni, tulajdonképpen nagyon csekély tőkével. Egyenként 5 ezer svájci frank spórolt pénzzel száll­tunk be a cég alapításába. Összehasonlításképpen: egy átlag svájci mostanában valamivel több, mint 3 ezer frankot visz haza havonta. (. . .)" Lőke A.: Nem nagy dolog (Egy svájci kisvállalkozás). Heti Világgazda­ság, 1988. március 19. p. 14.

10 Marx, K.-Engels, F.: Művei. Kossuth, Budapest, 1972. p. 170.

11 Vö. erről Marx, K.-Engels, F.: Művei. 48. kötet. Kossuth, Budapest, 1988. pp 25-28.

12 Vö. Lenin, V. I.: Összes művei. 27. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 298.

13 Az a munka, amely a társadalmi átlagmunkához képest magasabb fokú, bonyolultabb munkának számít, olyan munkaerőnek a megnyil­vánulása, amely nagyobb kiképzési költségeket tartalmaz, amelynek termelése több munkaidőbe kerül, s amelynek értéke ezért nagyobb, mint az egyszerű munkaerőé. Ha ennek az erőnek nagyobb az értéke, akkor magasabb fokú munkában is nyilvánul meg, és ezért ugyan­azon időközök alatt viszonylagosan nagyobb értékekben tárgyiasul." Marx, K.-Engels, F.: pp 186-187.

14 Vö. pl. Balogh I.: Szubjektum nélküli történelem? Európai alternatí­vák. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest, 1987. pp 84-85.

15 Vö. erről pl. Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989, 1-2., pp 91-125.

16 Vö. pl. Van der Wee, H.: A lefékezett jólét. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1986.153. old., továbbá Gáspár L: A szubjektumok terme­lése. Kossuth, Budapest, 1987. pp 165-166. Gáspár László az USA példáján pontos számadatokkal mutatja ki könyvében az emberi tőke eredeti mennyiségi, majd minőségi felhalmozását.

17 „(…) az is világos már, hogy az önállók aránya 10-12% körül stabi­lizálódott a fejlett tőkés országokban. így koránt sincs többé szó arról, hogy a tőke elnyelné a kistevékenységet, sőt manapság az ellenkező tendencia dominál." Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989. 1-2., p. 102.

18 „XVIII. Lajos alatt a király kegyelméből való alkotmány (a király által oktrojált Charte), Lajos Fülöp alatt az alkotmány kegyelméből való ki­rály (oktrojált királyság). Egyáltalában megjegyezhetjük, hogy a szub­jektum átváltozása predikátummá és a predikátum szubjektummá, a meghatározónak és a meghatározottnak a felcserélése mindig a leg­közelebbi forradalom. Nem csupán a forradalmi oldalon. A király csi­nálja a törvényt (régi monarchia), a törvény a királyt (új monarchia)." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 40. köt. Budapest, Kossuth, 1980. p. 322.

19 Vö. erről Slemmer L: Utószó. In: Nikolov, E.: A titok. Műhely 3. Tö­megkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1987. p. 122.

20 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p.74.

21 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p. 38.

22 „(…) a nagyipar a maga katasztrófái által élethalál kérdéssé teszi, hogy a munkák váltogatását és ezért a munkások lehető legnagyobb sokoldalúságát általános termelési törvénynek ismerjék el, és ennek normális megvalósulásához a viszonyokat hozzáidomítsák. Életha­lál kérdéssé teszi, hogy egy nyomorult, a tőke változó kiaknázási szük­séglete számára tartalékban tartott, rendelkezésre álló munkanépes­ség szörnyűségét helyettesítsék azzal, hogy az ember abszolúte rendelkezésre áll változó munkakörülmények számára, hogy a rész­egyént, egy társadalmi részletfunkció puszta hordozóját helyettesít­sék a totálisan fejlett egyénnel, akinek számára a különböző társa­dalmi funkciók egymást felváltó ténykedési módok." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 23. kötet. Kossuth, Budapest, 1973. pp 455-456.

23 „A cserélő ember közvetítő mozgása ugyanis nem társadalmi, nem emberi mozgás, nem emberi viszony, ez a magántulajdonnak a ma­gántulajdonhoz való elvont viszonya, és ez az elvont viszony az érték, melynek valóságos egzisztenciája mint érték csak a pénz." Marx, K.­Engels, F.: Művei. 42. kötet. Kossuth, Budapest, 1981. p. 21.

24 „Amíg a társadalmi összmunka csak olyan hozadékot szolgáltat, amely csak kevéssel haladja túl azt, ami mindenki szűkös létezéséhez szükséges, amíg tehát a munka a társadalom tagjai nagy többségé­nek minden vagy csaknem minden idejét igénybe veszi, mindaddig ez a társadalom szükségképpen osztályokra oszlik. A kizárólag a mun­kában robotoló nagy többség mellett kialakul a közvetlenül termelő munkától felszabadított osztály, amely a társadalom közös ügyeit látja el: munkavezetést, államügyeket, igazságszolgáltatást, tudományt, művészeteket stb." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 19. kötet. Kossuth, Budapest, 1969. pp 214-215.

25 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 7. kötet. Kossuth, Budapest, 1962. pp 7-103.

26 Itt a tulajdonlás hegeli meghatározását veszem alapul, amely szerint a tulajdon birtokolt, hasznos és elidegeníthető dolog. Vö. Hegel, G.W. F.: A jogfilozófia alapjai. Akadémiai, Budapest, 1971. pp 80-81.

27 „Az utolsó nagy társadalmi (azaz a társadalomtest egészére kiterje­dő) munkamegosztás: a képességfelhasználó tevékenységek és a képességtermelő tevékenységek rendszerének teljes, egyetemes ki­bontakoztatása." Gáspár L: id. mű, p. 110. Gáspár László munkája – bár a szerző szakmai szerénységgel azt csak pedagógiaelméletinek tekinti – a magyar és nemzetközi marxista irodalom igen komoly telje­sítménye. Itt kifejtett gondolataim csak más megközelítésű szemlél­tetései lehetnek annak az igen részletes kifejtésnek, amit könyvének négy fejezetében elvégez.

28 „Az anyagi fejlődés érdekében az új világgazdasági rendnek át kell térnie a nemzeti tervezésről a nemzetközire." Van der Wee, H.: Id. mű. p. 476.

29 „Úgy rémlik nekem, hogy pártunk (…) egy szép napon kormányra kényszerül majd, hogy végül is megvalósítsa azokat a dolgokat, ame­lyek közvetlenül nem a mi érdekünknek, hanem általános forradalmi és sajátosan kispolgári érdekeknek felelnek meg; ilyen helyzetben az­után, amikor a proletár néptömegek hajtanak, a saját, többé-kevésbé tévesen értelmezett, a pártharcban többé-kevésbé szenvedélyesen előtérbe tolt, nyomtatott kijelentéseink és terveink pedig megkötnek bennünket, olyan kommunista kísérletekre és ugrásokra kényszerü­lünk majd. amelyekről mi magunk tudjuk a legjobban, mennyire nem érkezett el az idejük." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 28. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 549.

30 Ezt a tézist tudomásom szerint S. Horváth Jenő politológus fogal­mazta meg először.

31 Vö. erről részletesebben Marx, K.-Engels, F.: Id. mű. pp 668-710.

32 Ide kívánkozik egy irodalmi példa is: Mark Twain Koldus és királyfi­jának és Szolzsenyicin Gulagjának olvasóját egyaránt megdöb­benti az a tény, hogy bizonyos korokban a jog lehetővé tette a gyer­mekek halálra ítélését.

33 Vö. Declaration of the Socialist International. The basic principles of democratic socialism adopted by the Socialist International at Frank­furt in 1951 and Oslo in 1962. London, 1964. Socialist International, pp 2-7. Magyarul megjelent: Horváth J.-Johancsik J.-Stemler Gy. (szerk.): A nyugat-európai munkásmozgalom dokumentumai (1944­-1973). Első kötet. Egységes jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. pp 34-40.

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?¹

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.² Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás³ tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."⁴ Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.⁵ Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.⁶

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.⁹

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.¹⁰

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.¹¹ (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.¹² ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,¹³ és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.¹⁴

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.¹⁵ A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,¹⁶ amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.

Társadalompolitikai és gyakorlati politikai irányzat, illetve társadalomszervezési és politikai hatalomgyakorlási forma. A társadalom egymástól elkülönült szférákra tagolódó szerveződését tartja optimálisnak. Fő jellemzője, hogy hívei szükségesnek tekintik vagy valamelyik, vagy az összes társadalmi részterület (gazdaság, politika, jog, tudomány, művészet stb.) autonómiájának, sőt saját belső logikájának, öntörvényű mechanizmusainak érvényesülését. Azt vallják, hogy e terület (területek) működtetése speciális szakszerűséget követel, és szakintézményeket igényel. Az itt tevékenykedő szakbürokráciának (politikusok, jogászok stb.) bizonyos speciális szaktudás birtokában hivatásszerűen kell foglalkozni az adott szféra ügyeinek intézésével.

A liberalizmus mint elméleti és politikai irányzat a késő-feudális korszak polgári törekvéseinek kifejeződéseként keletkezett. Célkitűzése alapvetően arra irányult, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljon, vagyis a hagyományos feudális struktúráról leválasszon. Ismételt kísérleteket tett arra, hogy felszabadítsa a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást, érvényre juttassa a tradicionális gazdálkodással szemben a tőkés árutermelés logikáját. A későbbiekben igyekezett elérni az állam és az egyház különválasztását, a magánemberek civiltársadalmának a politikai állam fennhatósága alól történő felszabadítását stb.

A különböző emancipációs törekvések közül a legnagyobb hangsúly a gazdaságra helyeződött, hiszen a polgárság számára a gazdasági hatalom megszerzésén keresztül vezet az út saját rendszerének kiépítéséhez. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendő e terület liberalizálása: a „lassiez faire, lassiez passer" elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényű, nyereségorientált piaci folyamatok felszabadítása mindenféle külső beavatkozás alól. Majd amikor a XIX. század második felére a szabad versenyen nyugvó piacgazdaság súlyos társadalmi és gazdasági konfliktusokat termel ki (munkáslázadások, túltermelési válságok stb.) megszületik a felismerés: a gazdaság stabilizálása olyan állami aktivitást követel meg, amely egyrészt fékezően hat a politikai rendszert veszélyeztető társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a működésébe is támogatóan beavatkozik. A liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia formájában – a tőkestruktúra konzerválásának érdekében – létrejön a kapitalizmus specifikus (a gazdasággal adekvát) politikai mechanizmusa. Ez olyan formalizált mechanizmust, automatizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelműen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, meghatározzák politikai aktivitásuk lehetőségeit.

A modern liberális rendszerekben tehát szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra működése. A tőkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának előfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejű figyelembevétele, érvényesítése. Előfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erők között folyamatosan megkötendő kompromisszum.

A kelet-európai liberalizálási folyamat a nyugatihoz hasonló tendenciákat mutat. Itt a sztálini típusú hatalom a rendszer egészét alapvetően a politikai szféra felől szervezi, de története során arra kényszerül, hogy – saját pozíciójának megőrzése érdekében – bizonyos belső reformokat hajtson végre. Így történnek kísérletek a gazdasági automatizmusok (piaci mechanizmusok) felszabadítására, illetve a politikai rendszer liberalizálására. Az eredmény sok szempontból emlékeztet a modern tőkés liberalizmusra: mindkét esetben kialakul a gazdaság és a politikai állam viszonylagos önállósága, és létrejön a gazdasági bürokrácia, valamint a politikai bürokrácia  összefonódása. De míg nyugaton az elkülönült gazdasági szféra létéből következett az elkülönült politikai szféra kialakulása, addig Kelet-Európában az bizonyosodott be, hogy a politikai államnak a társadalomtól való elkülönültsége nem biztosítható tartósan a gazdasági öntörvényűség bizonyos restaurálása nélkül.

A szociológiai és közgazdaságtani irodalomban eltérő jelentéssel van szó munkásokról. Szociológiai értelemben a fizikai („kétkezi") dolgozók számítanak munkásnak. A kvalifikált szakmunkások képzésére és a munkatevékenységek növekvő gépesítésére hivatkozva hazai szociológusok az ipari és a mezőgazdasági dolgozók különbségének felszámolódásáról beszélnek. Ebben az értelmezésben Magyarországon – a fejlett országokhoz hasonlóan – megszűnt a munkásosztály, és olyan osztály nélküli rendszerben élünk, ahol a társadalom tagolódása nem osztályok, hanem rétegek mentén megy végbe.

Ettől eltérően a közgazdasági értelemben vett munkás bérmunkást jelent. Ez a kategória mindazokra vonatkozik, akiket az állam vagy a tőkés azért alkalmaz, mert hozzájárulnak értéktöbblet termeléséhez vagy realizálásához, tehát mérnököt és gazdaságirányítót, fizikai dolgozót és pedagógust, igazgatót és bolti eladót stb. egyaránt tartalmaz.

A társadalomelméleti irodalomban hagyományosan összekapcsolódik a munkás és a proletár fogalma. Múlt századi szerzők a kistulajdonosok, illetve az értelmiség (orvos, művész stb.) proletarizálódásának – önálló egzisztenciája elvesztésének és bérmunkássá válásának – tendenciájára hívják fel a figyelmet. A szokásos érvelés szerint a bérmunkásságnak alapvető érdeke, hogy alkalmazói (kizsákmányolói) ellen forradalmat, proletárforradalmat hajtson végre. A fejlett tőkés országokban is végeznek a bérmunkások meg nem fizetett munkát, azaz termelnek, illetve realizálnak értéktöbbletet, de magas életszínvonaluk következtében nem lázadnak fel a tőkeviszony ellen. Társadalmi passzivitásukat tapasztalva egyes szerzők (pl. Herbert Marcuze, André Gorz) arról írnak, hogy a proletariátus politikai feladatát a XX. század második felében más – a tőkés rendszerbe nem integrálódott, ellene lázadó – társadalmi rétegek (diákok, munkanélküliek stb.) vették át. Jelenleg – úgymond – ők képeznek egyfajta posztindusztriális proletariátust (a kategória a szociológiai különbséget és a politikai szerep azonosságát, folytonosságát hivatott egyidejűleg kifejezni).

A nyugati munkásság társadalmi passzivitása és politikai önállótlansága szervesen adódik abból, hogy mind saját korábbi helyzetéhez, mind a többi ország bérmunkásainak helyzetéhez képest kiváltságokat élvez. Mivel – magas életszínvonala ellenére – gazdasági alávetettsége nem szűnt meg, a jelenlegi történelmi korszakban élvezett privilégiuma a nyugati régió privilégiumainak fennmaradásán áll vagy bukik.

Vajon hány amerikai tér nyugovóra azzal az érzéssel, hogy egy ócska handlé – aki Ted Koppéi interjúja és Jonny Carson gegjei közt tukmál ránk különböző holmikat – tör be a hálószo­bájába? Köztudott, hogy amerikaiak milliói szednek gyógy­szert pusztán azért, hogy elaludjanak. Amerikában a korpora­tív nyelv megbénítja az állampolgárok tudatát – állítja Herbert Schiller legújabb könyvében.

Schiller, aki a Kaliforniai Egyetem kommunikációelméleti professzora, azt mondja, hogy néhány szörnyű méretűvé duzzadt korporatív hatalmasság ragadta meg az utóbbi négy évtizedben az ellenőrzést a világtermelésen, a ke­reskedelmen és elosztáson túl az információforrások, a szimbólumok manipulálása, a nyelv és törvények, érté­kek használata fölött is. E felelőtlen és gyakran láthatatlan korporatív hatalmak kezében összpontosított erő teljesen át­járta a közéletet és maga alá gyűrte hagyományos ismeret­szerzési módszereinket. Aggasztó, hogy még a huszonötöt sem éri el azoknak a korporációknak a száma, amelyek a tö­megkommunikációs piacot ellenőrzik, s rémisztő az is, aho­gyan az egyik korporatív testületi tag egy főiskolai szöveg­gyűjteményben fogalmaz: „A szótárakat is ellenőrizni akarjuk."

Herbert Schiller könyve továbbfejleszti C. Wright Mills-nek az 1950-es évekről klasszikus munkáját, és a modern ka­pitalista felhalmozás azon szakaszát vizsgálja, amelyben bár­mely kulturális intézmény minden egyes tevékenysége annak érdekében és olyan formában jön létre, hogy hat­hatósan növelje a korporatív profitot és reprodukálja a társadalmi rendszert. Schiller feltárja azokat a módszereket, amelyek képesek elhárítani az emberi tudat és érzések ilyen bekebelezését, s képesek arra is, hogy az emberi természet legelőnyösebb, legjobb tulajdonságait mozgósítsák e helyzet megváltoztatására.

A modern korporatív nyelvnek semmi köze sincs a ha­gyományos asszociációkhoz. Az 1980-as évek végének „sza­bad piaca" például semmi kapcsolatban nem áll a szabadság bármely jelentésárnyalatával; a „demokrácia" abban az összefüggésben, ahogyan azt Reagan elnök és fő hivatalno­kai használták, sohasem Jelentett részvételt; a „választás" pedig árucikkek és nem lényeges politikai lehetőségek közötti választást jelent. Amikor tömegek tiltakoznak az ellen, ahogyan gyermekeiket „beprogramozzák" vagy az ellen, hogy a modern hirdetés- és csomagolóipar iszonyú mennyi­ségű szemetet termel, azzal az „általános korporatív reakció­val" találják magukat szembe, „amellyel bármely társadalmi problémát fogadnak e szervezetek, azaz a felelősség vissza­hajtásával az egyénekre és családokra, akik persze nem old­hatják meg ezeket az ellenőrizhetetlen korporatív vállalkozá­sok által teremtett társadalmi konfliktusokat" – írja Schiller.

Amikor a korporatív hatalmasságok „felfedezték, hogy a kommunikáció és a kultúra éppen annyira profitábilisak, mint amennyire politikailag célravezetőek", megkezdődött a kultu­rális abszorpció új korszaka. „Ha az információt eladható áruvá alakítják át – mondja Schiller -, akkor az megingatja a demokratikus rend alapvető támaszát." Foglalkozik a közélet szinte totális – a szorosan vett magánszférát is maga alá rendelő – privatizációjának következményeivel. A bevá­sárlóközpontok kultúrája, a sport, a múzeumok, a szórakozás kizsákmányolása, a könyvtárak kisajátítása annak érdeké­ben, hogy „szabad" kommerciális információt nyújtsanak – olyan lényegi anyagok helyett, amelyek érdemesek a közös­ségi vitákra; a joggyakorlat olyan irányú megváltoztatása, mely a korporatív struktúrát oltalmazza – ezek azok a mód­szerek, melyekkel a tőke visszaszerezte az 1930-as és 1960-as évek reformjai során korlátozott hatalmát.

Az 1980-as években a korporatív hatalom azért is növe­kedett, mert a hagyományos, demokratikus erőforrások meg­gyöngültek, állítja Schiller. Az önálló munkaerő, a populista beállítottságú farmerek, a régi vágású emigráns politikai erők drasztikus veszteségeket éltek át a korporatív gazdaság oli­garchiájával szemben.

Az „információs struktúra" privatizációjának és kommercializációjának politikai következményeit világosan láthatjuk e modern kampányok „új technikai módszereiben." Az 1980-as évek végén a „korporatív tőkére alapozott konszolidáció a je­lenlegi választási processzusok fő legitimáló eszköze" – írja Schiller. Megvizsgálja, a korporatív információs rendszer ho­gyan keres magának internacionális monopóliumot an­nak érdekében, hogy minden kommunikációt rejtjelezzen s így „a domináns társadalmi osztály üzeneteit közve­títse".

Az információs társaságok kategorikus imperatívusza – melyet az USA kormánya is támogat – az új információs mág­násokat arra késztette, hogy még a legszegényebb harmadik világbeli országokat is átállítsák a fogyasztói rendszerre.

A felhalmozás e hajszolása nemcsak óriási kulturális pusztí­tást eredményezett, hanem – ami ennél még sokkal fontosabb – az ismeretelmélet eltorzulását és a hagyományos kapcso­latrendszerek felbomlását is, mind az emberek között, mind az ember és a természet közötti kapcsolatban. Ha mindez pesszimistának hat is az emberi kreativitás jövőjét illetően, Schiller dialektikus érvelésére alapozva az olvasó mégis kap­hat egy halvány reménysugarat is. Schiller ugyanis azt állítja, hogy a jobboldal nem képes maradandó kultúrát, de még ér­telmes politikai nyelvtant sem létrehozni.

Schiller azt is feltárja, hogy a kultúra korporatív befolyá­solása egyrészt a tőke állandóan növekvő felhalmozási igé­nyén alapul, másrészt viszont kifejeződése is a korporatív rendszer gyengeségének. „A korporatív tröszt dinamizmusát nem lehet a végtelenségig fenntartani" – biztosítja olvasóit Schiller. Az ellenállás motorjai, a világpiac hatalmának behatároltsága, kiterjedési lehetőségeinek korlátai, a globális gaz­dasági rendszer falusi elemeinek sebezhetősége stb. ked­vező alapokat biztosítanak új politikai mozgalmak formáló­dása számára.

Ahogyan Schiller is kimutatja, világos, hogy az ellenállás gyökeret eresztett, jelen van és hat: az amerikai katolikus ér­sekeknek a társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozásától kezdve a kevésbé ismert társadalmi csoportok egész sere­géig, melyek a demokrácia és egyenlőség nevében tiltakoz­nak az új kultúra ellen. Schiller könyve nemcsak a megalapo­zott analízis modellje, hanem a felelős tudományé is, mely arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkozzék a problé­mán, és felismerje, hogy a politika társadalmi felelősség.

Progressive, 1989. nov. pp 40-41.

(Ford.: PribojszkiDóra)

(Peter Kimmel)