Andor László – Farkas Péter (szerk.): Az adóparadicsomtól a zöldmozgalomig. Kritikai szócikkek a világgazdaságról és a globalizációról. Napvilág Kiadó, Bp., 2008.

A gyengécske és töredezett hazai globalizációkritika fontos állomása Az adóparadicsomtól a zöldmozgalomig című kisszótár megjelenése, amely példát mutathat nem csupán az elméletek, nézetek és álláspontok sok­színűségének felvillantásával, hanem a tudományos igényesség, a köz­érthetőség és az olvasmányosság olyan egyensúlyával, amelynek révén a kötet igen széles olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat.

Az elmúlt évek hazai nyomtatott globalizációkritikai szakirodalmán végigtekintve néhány folyóiraton kívül főként monográfiákat, illetve ta­nulmányköteteket találunk, ezért már maga a műfaj is üdítő színfoltnak számít. Az ATTAC honlapjának ismerői ugyanakkor olvashatták már azt a kislexikont, amely néhány itt is megtalálható címszónak az elődjét tar­talmazza. A formáját tekintve rövid szótárra emlékeztető, valójában a le­hetőségekhez képest mély elemzést nyújtó, enciklopédiának is beillő mű egészen pontosan 68 darab többoldalas szócikken keresztül értelmezi a világgazdaság jelenségeit. Nehéz egyszerre tudományosan is igényes, megalapozott módon, egyúttal olvasmányos és könnyen emészthető stílusban írni a világgazdaság problémáiról, különösen egy ilyen szigorú műfaj keretein belül, ez azonban ebben az esetben mégis sikerült. A kötet stílusában és tartalmában is túllépett az egyszerű fogalomtár keretein, s nem csupán kézikönyvként, hanem önálló olvasmányként is megállja a helyét.

A könyv összeállításában nem kevesebb, mint 25 szerző segédkezett: egyetemi professzortól a tanársegédig, gyakorló pénzügyi elemzőtől az elméleti közgazdasági kutatóig, globalizációkritikai mozgalmártól az ál­lamigazgatásban dolgozóig minden szakember jegyzett néhány testhez­álló szócikket. Közös bennük, hogy a jelenlegi világgazdasági rendszert kritikával szemlélik, méghozzá azzal a progresszív baloldali kritikával, amelynek gondolatai igencsak ráférnek a hazai közgondolkodásra. Szó nincs azonban arról, hogy a szerzők közös álláspontot képviselnének: más megközelítési móddal, értékrenddel, elméleti háttérrel érkeztek, s a szerkesztőknek nem is volt szándékuk, hogy egységes álláspontot ala­kítsanak ki. Egyesek szerint a rendszer reformálható: „az erőltetett, gyors liberalizáció helyett először törekedni kell a megfelelő szabályozó kere­tek, intézmények kialakítására" (260. oldal), mások szerint az anomáliák nem számolhatók fel, hiszen azok a kapitalizmus „természetes megnyil­vánulásai" (132. oldal). Közös azonban a kritikaiság, s az a vágy, hogy a jelenlegi világgazdasági rendszert igazságosabbá, fenntarthatóbbá lehet és kell is tenni. A közös nevezőket az olvasónak kell megtalálnia, de az értelmezés szabadsága pontosan ezért széles, a sokszínűség értékes és inspiráló. S hogy miért nem született egy egységes „valódi" könyv? Miként Artner Annamária írja: „a mozgalom által egyesíteni szándékozott áramlatok sokszínűsége olyan érdem, mely egyben a közösen vállalható célok korlátja is" (ATTAC szócikk, 34. oldal).

Már a témák kiválasztása is kritikai szemléletmódot tükröz: míg egy neoliberális kisszótár a versenyképességet, a tőkevonzó képességet, a technológiatranszfert és a tőzsdetechnikai elemzést tekintené legfonto­sabb szócikkeinek, itt olyan témák kerülnek terítékre, mint a washingtoni konszenzus, az adósságválság, a fejlődés-gazdaságtan, a fenntartható fejlődés, a mikrohitel, a közvetlen demokrácia vagy épp a hazánkban még az előbbieknél is kevésbé ismert SAPRI. Így már a témakörök felvetése is tanulságos s jelzi a szerzők és szerkesztők szakmai irányult­ságát, valamint elkötelezettségét a kritikai nézőpontok iránt. A szerzők sokszor tudatosan szembeállítják egymással a neoliberális és a kritikai nézőpontokat, amellyel nem csupán a párbeszéd lehetőségét teremtik meg, hanem megkönnyítik (a neoliberális emlőkön nevelkedett olvasók számára is) az álláspontok megértését és befogadását.

A kötet egyik fő értéke, hogy az átlagos magyar olvasó számára kevéssé ismert tények, hazánkban sajnos nem sok figyelmet kapó ma­gyarázatok is megjelennek benne. Mert az adósságválság nem csupán a hitelek visszafizetéséről és az eladósodott országok nyomorba dön­téséről szól, hanem arról az adósságbumerángnak nevezett jelenségről is, amelynek révén az adósságválság több módon is visszahat a fejlett országok gazdaságára többek között a természet károsítása, a kábító­szer-kereskedelem vagy épp a migráció révén. Sokkal pontosabb képet kapunk például a mainstream sajtóban agyonajnározott délkelet-ázsiai országokról is, hiszen a kistigrisek súlyos társadalmi-gazdasági (gyenge vagy nem is létező szociális ellátórendszer, a lehetőségekhez képest visszafogott reálbér-növekedés), valamint politikai árat (tekintélyuralmi, katonai diktatúrák, szakszervezetek elnyomása) fizettek a „csodáért". S míg hazánkban „leginkább arról esik szó, hogy mennyire nehéz vagy könnyű az euró bevezetése, az ehhez előírt fiskális és monetáris konvergenciakritériumainak teljesítése", s jobb esetben felmerül, hogy „a hozzá vezető út nehéz, majdhogynem járhatatlan", addig az eurózónáról szóló szócikk elemzi a megvalósíthatóságon jóval túlmutató fenntartha­tóság problémáját (64-67. oldal). Hiszen az egyenlőtlen növekedés, az eltérő adottságok, az optimális valutaövezet kérdései felvetik a szabályo­zás reformjának, a monetáris együttműködés új formáinak kérdéseit. A figyelmes olvasók olyan érdekességekre is bukkanhatnak, mint például az a tény, hogy a Szociális Világfórum ikonjának számító Porto Allegre részvételi költségvetést alkalmaz, amelynek keretében a költségvetés egy hányadáról a helyi lakosok döntenek. A szócikkek sok Magyaror­szágon tévesen használt fogalmat pontosítanak, többek között azt, hogy mit is értünk globalizációkritikán vagy épp a liberalizmuson. A pénzügyi válság kitörésekor, a fenyegető klímakatasztrófa árnyékában különösen aktuálisak a valutaválsággal, a Tobin-adóval, a zöldmozgalmakkal, a fenntartható fejlődéssel foglalkozó részek.

A „hagyományos" szócikkeken túl néhány olyan jelentős gondolkodó arcéle is helyet kapott, akik elméleti vagy gyakorlati tevékenységükkel jelentős hatást gyakoroltak a világgazdaságra. Ezek nem egyszerű önéletrajzok, hanem olyan történeti, elmélettörténeti háttérbe ágyazott egységek, amelyek bemutatják Keynes, Stiglitz, Tobin, Wallerstein, Polányi, valamint Friedman közgazdasági nézeteit, rendkívül alapos, ám lényegre törő módon, a legfontosabb közgazdasági összefüggések elemzésével.

A szerzők fontosnak tartották a történeti összefüggések és folyamatok ábrázolását, így mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy milyen rég­óta létezik alternatíva a fennálló világrenddel szemben s hogy a marxista, keynesi, szociáldemokrata, zöld stb. elméletek és mozgalmak milyen megoldásokat kínáltak és kínálnak jelenleg is korunk közgazdasági problémáira. Bár a könyv alapvetően a világgazdaság folyamatait hiva­tott vizsgálni, nem tisztán közgazdasági műről van szó, hiszen elemezni kell a mélyebb történeti és társadalmi összefüggéseket is; nem lehet elvonatkoztatni a szociális szempontoktól, a mainstream által csupán gazdaságinak tekintett döntések társadalmi és környezeti hatásaitól. A politikai gazdaságtani megközelítés figyelembe veszi az érdekek, a hatalom, az intézmények struktúráját és folyamatait, átfogó és komplex képet közvetít, s rendszerben, sőt világrendszerben gondolkodik. Hiszen az IMF hitelezési politikájában is fontos szerepet játszanak a politikai szempontok, s a politikai döntések mögött is gyakran ott rejtőzik a gaz­dasági érdek. Nem lehet vizsgálni a XXI. század világgazdaságát a tech­nológiai kérdések megválaszolása nélkül, különösképpen az informatikai forradalommal és a fenntarthatósággal kapcsolatos problémáknál kap ez utóbbi megközelítésmód szerepet.

A könyvet olvasva bebizonyosodik, hogy még a globalizációkritikát sem érdemes 100%-ban importálni s a hazai és a nemzetközi vonások együt­tes értelmezése mind tudományos szempontból, mind az érthetőséget tekintve célravezető. A szócikkek nagy része tartalmaz olyan Magyar­országról szóló részeket, amelyek tágabb, világgazdasági kontextusba ágyazva segítenek megérteni a hazai folyamatokat s amelyek kapcsán elmondható, hogy a magyar struktúrákat elemezve is nagy szükség van arra a progresszivitásra, amely nem csupán a külföldi példák és a ránk hatást gyakorló események képében jelenik meg, hanem amely szem­léletmódjában is fontos hozzáadott értéket jelent.

A szócikkek álláspontja, stílusa és vérmérséklete, köszönhetően a közreműködők széles körének, igen változatos. Bár szakmailag a szó­cikkek korrektek és megalapozottak, a szerzők nem rejtik véka alá véle­ményüket, s sokszor egy-egy szó vagy mondat is súlyos ítéletet tükröz: „a Nemzetközi Valutaalap feladata lett, hogy a gazdasági válsággal – és egyéb politikai és szociális – problémákkal küzdő országokból kicsikarja az adósságszolgálathoz szükséges összegeket" (18. oldal). Így a szerzők élesen bírálják többek között a WTO tevékenységét, hiszen a GATS fő célkitűzése, hogy „minden emberi tevékenységet profitot termelő áru­cikké változtasson" (27. oldal), s rámutatnak a legfontosabb teendőkre: „pusztán a kritika fegyverével a monetarizmus, a neoliberalizmus nem legyőzhető, csak a vesztes országok, népek társadalmi mozgalmai vezethetnek sikerre" (81. oldal). S kijut a jogos bírálatból a hazai köz­gondolkodásnak s tudományos életnek is. Miként Stiglitzről olvashatjuk a róla szóló szócikkben: „az éppen divatos szerzők mellett nem jut hely annak a tudósnak, aki a mai világrend árnyoldalait is hajlandó észreven­ni, a jobbítás szándékával javaslatokat is megfogalmaz, és nézeteinek érvényesítése érdekében konfliktusokat is vállalt", „Stiglitz tizennyolc egyetem díszdoktora (régiónkban Bécs, Prága és Bukarest szerepel a listán, Szófia hamarosan következik.)"

És bár lehet vitatkozni azokkal a megállapításokkal, amelyek szerint például „a szabad kereskedelmi rendszernek mondott, valójában az óriásvállalatok által uralt világgazdaság fő haszonélvezője az egyetlen talpon maradt nemzetállam, az Egyesült Államok" (95. oldal) vagy hogy az elégedetlenség és a különböző mozgalmak valóban arra utalnak-e, hogy „a kapitalizmus továbbra is kitermeli a maga sírásóját" (103. oldal), a határozott állásfoglalások és vélemények épp a könyv karakteres, elkötelezett globalizációkritikai jellegét húzzák alá.

Formáját tekintve a könyv jól kezelhető: a szócikkek – bár önmagukban is tökéletesen megállják a helyüket – tartalmukban is utalnak egymásra s nem csupán a lexikonszerű, kötelező egymásra hivatkozásokat találjuk meg. Ez szinte egy összefüggő mű érzetét kelti, s megkönnyíti azoknak az olvasóknak is a dolgát, akik hiányosabb ismeretekkel vágnak neki a tájékozódásnak. A szócikkek végén megadott irodalom olvasóbarát módon felhívja a figyelmet az adott témakör néhány alapművére. Bár a hagyományos értelemben vett legfontosabb könyvek és más alapművek mindenhol megtalálhatók, sokkal több forrást is fel lehetett volna sorolni. A globalizációkritikai mozgalom fontos nemzetközi forrása az internet is: több nemzetközi forrás, internetes honlapcím a témák iránt középfokon érdeklődőknek segített volna jobban eligazodni a könyvtárnyira duzzadt és változó minőségű kritikai művek dzsungelében.

A mű kézikönyvként egyszerre szolgál tudományos és ismeretterjesztő célokat. A globalizációkritikákkal eddig is foglalkozók több nézőpontot és területet ismerhetnek meg, s a téma iránt eddig nem érdeklődők, illetve a csak mainstreammel foglalkozók megtudhatják, hogy „lehet más a világ". Bár a borító színe nem is vörös, nem is zöld, de a kötet kötelező olvasmány mindazoknak, akik meg szeretnék ismerni a neoliberalizmus és a globalizáció jelenlegi formájának közgazdasági, elméleti, elvi, gaz­daságpolitikai, valamint különböző funkcionális területeken értelmezhető bírálatát s azokat a sokszínű álláspontokat, elméleteket és programokat, amelyek segíthetnek kialakítani egy igazságosabb és fenntartható világ­gazdaságot.