Életműve: minden lehetséges fronton, tézisről tézisre megvívott, fél évszázadot felölelő küzdelem a hagyományos társadalomtudományi irányzatok és az uralkodó elméletek ellen.

A rákkal folytatott hosszas küzdelem után, 76 éves korában, Luxemburgban elhunyt Andre Gunder Frank, a hidegháború időszakának talán legtermékenyebb és egyben legellentmondásosabb, gazdasági fejlődéssel foglalkozó közgazdásza és szociológusa. Legismertebb műve a Dependency (Függőség) címet viseli. Életműve – amely a globális politikai és gazdasági fejlődés számos területét érintette – ötven év termése, és mintegy negyven különböző nyelven írt könyvet, és közel 1000 cikket és más írásokat számlál.

Frank élete tele volt eseményekkel, érveléssel és ellenérveléssel. Frank igen sok elmélete és felismerése megelőzte a korát. Nagy teljesítménye a hagyományos társadalomtudományi irányzatok és az uralkodó elméletek ellen minden lehetséges fronton, tézisről tézisre haladva megvívott harc volt (különösen a közgazdaságtan, a fejlődéssel foglalkozó tanulmányok, a szociológia és a történelem terén). Évtizedek múltán, számos gondolata mára általánosan elfogadottá vált, ahogy az újabb történelmi események precízen igazolják vizsgálódásait és jóslatait. Frank megjósolta a harmadik világ szegénységének és alulfejlettségének makacs szívósságát, ami a külföldi beruházások ellenére a külföldi hitelezők által felállított kezelhetetlen adósságszolgálat miatt következett be. A harmadik világ legtöbb országában “ténylegesen létező kapitalizmus” csődjéhez hasonlóan megjósolta továbbá a “ténylegesen létező szocializmus” csődjét is a korábbi második világban (Kínát is beleértve), illetve e kettő újbóli beintegrálódását a globális kapitalizmusba és később részleges harmadik világgá alakulását.

Frank előre jelezte, hogy újból ki fog alakulni a tartós strukturális válság és egyensúlytalanság a nyugati gazdaságokban (beleértve Japánt és az USA-t is) és a globális kapitalizmus egészében, és látta, hogy a keynesi és fiskális eszközök hatástalanok lesznek ezzel szemben. Megjósolta továbbá a globalizáció polarizáló és fragmentáló hatásait, s hogy a nemzetállamok jórészt képtelenek lesznek valós megoldások nyújtására. Ez alapján előre jelezte új társadalmi mozgalmak globális szinten történő kialakulását. Utóbbiak ugyan most tovább éltetik a progresszív változásba vetett hitet, ugyanakkor látni kell a jobboldali, nacionalista és vallási fundamentalista mozgalmak megjelenését is, amelyek aláássák a progresszív változáshoz szükséges demokratikus kultúrát. Végül, de nem utolsósorban Frank megjósolta a hagyományos eurocentrikus elméletek, a globális fejlődés és a világtörténelem uralkodó értelmezéseinek hanyatlását, valamint egy alternatív, emberközpontú világtörténelmi perspektíva kialakulását, amely “a Nyugat felemelkedését” egy igen késői és valószínűleg átmeneti globális dominanciaként értelmezi, amely valójában már a történelem része.

Pacifista regényíró fiaként, Berlinben született Andreas Frank, aki apjával 4 éves korában száműzetésbe menekült a hitleri Németországból. A Gunder nevet középiskolás társai kegyetlen gúnyolódásként ragasztották rá, összehasonlítva a futópályán tanúsított lassúságát a később híressé vált svéd futó, Gundar Haag teljesítményével. (Ahogy Gunder később mesélte: “Sajnos nem tudtam, hogy betűzték a nevet.”) Fiatalkori évei alatt Hollywoodban megismerhette apja társaságának tagjait, akik közé egyébként Thomas Mann és Greta Garbo is tartozott.

A Swathmore College-ban folytatott közgazdasági tanulmányai alatt key­nesiánus szemléletűvé vált, de a Chicagói Egyetemen 1950-től végzett PhD- tanulmányok végén fellázadt a monetarista oktató, Milton Friedman és az amerikai eredetű fejlődéselméletek ellen, amelyeket Frank inkább “a probléma részének”, mintsem a megoldásának látott. A közgazdaságtan főáramának elutasítása és a “hatékonyság előtti méltányosság” megközelítése – aminek középpontjában a szociológiai és politikai tényezők fontossága állt – Franket magányos harcossá tette.

Az ötven évig tartó küzdelem során világszerte mindvégig energikusan és hathatósan lépett fel az uralkodó fejlődéselméletek és fejlesztési politikák ellen. Korai munkásságának fontos része a később “teljes termelékenység” néven is említett “általános termelékenység” fogalmának megalkotása és annak bizonyítása, hogy ez a tényező döntő szerepet játszik “A humántőke és gazdasági növekedés” (1960) mérésében. Nemzetközi hírnevét két művének köszönheti: az 1967-ben megjelent, egyébként több tucat újságíró által elutasított, “A fejlődés szociológiája és a szociológia alulfejlettsége” című tanulmányának és 1967-ben megjelent első könyvének, amely a Kapitalizmus és alulfejlettség Dél-Amerikában címet viseli. E két művel alapozta meg a függőség (dependency), majd ennek későbbi folytatásaként a “világrendszer” (world-system) elméletét.

Pályája döntő fordulóponthoz érkezett akkor, amikor előbb 1960-ban Che Guevara kérésére látogatást tett Kubában, hogy segítsen átalakítani az ország “függő” gazdaságát, majd később Afrikában felkereste Ghánát és Guineát. Frank az 1960-as évek hátralevő részét Dél-Amerikában – főleg Brazíliában, Mexikóban és Chilében töltötte –, ahol ezen országok alulfejlettségét tanulmányozta. A perui tudós, Anibal Quijano mutatta be Gundernek leendő feleségét, Marta Fuentest, a chilei asszonyt, akivel Frank 30 évig élt házasságban, és aki szintén osztozott férje a szociális igazságosság és a “világ megváltoztatása” iránti elkötelezettségében.

Diákjai között volt a Brasiliai Egyetemen Theotonio Dos Santos és Ruy Mauro Marini, akik később mindketten a függőség (“dependencia”) elméletének teoretikusai lettek. Frank Brazília, Mexikó és általában Dél-Amerika alulfejlettségére vonatkozó éles elemzése nemcsak a keynesiánus, a monetarista közgazdaságtan és a “modernizáció” elméletét vitatta, hanem az ortodox marxizmus és kommunista párt téziseit is, kritizálta továbbá Raul Prebisch (CEPAL/ECLA) és Fernando Henrique Cardoso elméletét az “endogén” strukturális reformokról, illetve az USA által szponzorált “Szövetség a haladásért” kezdeményezést is. Cardosót egyébként – aki később, az 1990-es években Brazília elnöke lett – Frank egyszer a santiagói repülőtéren fogadta, amikor 1964-ben elmenekült a brazil katonai rezsim elől. A meglévő fejlesztési politikák és reformötletek hatástalansága ellen indított könyörtelen támadása és a politikai forradalom (mint Kubában), illetve a szocializmus támogatása következtében Frank 15 évre nemkívánatos személlyé vált az USA-ban.

Az Allende fémjelezte korszak alatt feleségével, Martával Santiagóban, Chilében élt, ahol gondolatai kedvező fogadtatásra találtak. Allende, aki akkor a Szenátus elnöke volt, Gundert a repülőtéren fogadta, hogy megakadályozza azonnali deportálását. Ettől kezdve Frankék otthona dél-amerikai politikai emigránsok és értelmiségiek központja lett egészen addig, amikor a Pinochet tábornok által vezetett politikai rezsim 1973. szeptember 11-én váratlanul véget vetett a szocialista kísérletnek, a demokráciának és Frank sok-sok barátja életének is. Ez egy újabb sorsdöntő fordulópontot jelentett Frank életében és karrierjében.

Chile a Milton Friedman-féle “Chicagói fiúk” által vezetett monetarista “paradicsommá”, Frank pedig (újra) politikai számkivetetté lett. Ezúttal Európába menekült (éppen 40 évvel Hitler bukása után érkezett vissza Berlinbe), és az elkövetkező húsz évet a globális válság, a neoliberalizmus újabb és újabb kudarcai, illetve a reagani gazdaságpolitika tanulmányozásának szentelte. Életének ezen időszakában lépett túl a dependenciaelméletén, azt állítva, hogy ugyan a függőség maga létezik és sújtja a világot, de a politikai folyamatokban való eligazodást egyre kevésbé segíti (Vége a függőségnek! Éljen a függőség és az osztályharc!, 1972), Rákövetkező munkáiban fokozottan a “tőkefelhalmozódás globális válságának” tanulmányozása felé fordult, mind történelmi, mind jelenkori szempontból.

Frank elmélete hasonlatos volt azokéhoz, akik ugyanezen az úton haladtak: közöttük volt régi barátja, Samir Amin – akivel Párizsban ismerkedett meg az 1968-as “események” alatt –, Giovanni Arrighi – aki elsőként ismertette meg Frankkel a “világrendszer”-megközelítést –, és ide tartozott Immanuel Wallerstein is, aki az 1970-es években Frankkel együtt fejlesztette ki mindazt, ami később “világrendszer-elmélet” néven vált ismertté.

“A válsággal” foglalkozó számos munkájából megismerhetjük a piaci ideológia baljóslatú feltámadásának időszakát, és az “előbb a hatékonyság, utána a méltányosság” tézisének újjászületését mind elméletben, mind gyakorlatban. Frank megjósolta (1974-ben), hogy a harmadik világ globális válságra adott válasza a világpiacokra irányuló növekvő exporton fog alapulni, és hogy ez az exportvezérelt növekedésbe való átmenet tekintélyuralmi rezsimek keretében fog megvalósulni (beleértve Kelet-Ázsiát és Dél-Amerikát is). Mindeközben a folyamat elkerülhetetlenül mélyebb globális hanyatláshoz, óriási mértékű fenntarthatatlan adósságok (mint például az adósságválság) kialakulásához, illetve “nagymértékben megnövekedett külföldi függőséghez” fog vezetni. Frank közben érezte, hogy a “fejlődés” mint szó is szinte teljesen kiveszett a közbeszédből, és csak a “gazdasági, illetve adósság-válságkezelés” maradt a helyén.

Frank munkássága a globalizáció tendenciáinak vizsgálatával folytatódott, beleértve a produktív beruházások pénzügyi spekuláció általi kiszorítását, valamint a világgazdaság rendszerébe tartozó régiók és országok közti egyensúlytalanságok növekedését mindezek következtében. Azzal érvelt, hogy a piaci berendezkedés növekvő terjeszkedése és a privatizáció mint a válságra adott válaszok csak tovább súlyosbítják a felszín alatt meghúzódó szegénységet, egyenlőtlenséget és a marginalizálódást, ami aztán a demokratikus politikai kultúrára nehezedő számottevő nyomást fejt ki. További következmény lesz mind a progresszív, mind a reakciós társadalmi mozgalmak kialakulása annak az űrnek a betöltése érdekében, amit a nemzetállam hagyott maga után azáltal, hogy nem volt kész és képes igazi változások véghezvitelére.

Élete utolsó szakaszában Frank visszatért a világ fejlődésének tanulmányozásához, de ez alkalommal a világtörténelem egészét véve alapul. Egy társszerzőjével együtt dolgozva (Frank és Gills, 1993) Frank az eurocentrizmussal szemben állított alternatívát, amely az akkori válságot és globalizációt egy sokkal hosszabb távú történelmi perspektívába helyezte. E perspektíva a világrendszer fejlődésének hosszú távú ciklusosságán alapult, amely nemcsak évszázadok, de évezredek távlatába nyúlt vissza. Legutolsó művében, amelyben radikális módon elutasította a széles körben elfogadott elméleteket, Frank arra a következtetésre jutott, hogy elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy elutasítsuk magát a kapitalizmust – mint “tudományos” megközelítést –, a “feudalizmust” és még a “szocializmust” is – mint egyedi “módjait a termelésnek”, illetve többé nem szabadna valós történelmi “átmeneteket” keresni e korszakok között. Frank azzal érvelt, hogy igen sok világtörténelmi forma sokkal tartósabbnak bizonyul annál, ami a termelési mód változásából közvetlenül következne. Utolsó álláspontja tehát összegezte egész életének tevékenységét és kritikáit, beleértve saját maga korábbi álláspontjainak bírálatát is.

Legutolsó és talán legkiemelkedőbb munkájában, amely a ReOrient (1998) címet viseli, és a be nem fejezett ReOrient the 19th Century című művében Frank új irányokban alkalmazta a történelmi módszert, és tovább vitatta az uralkodó elméleteket a “Nyugat felemelkedéséről”. Konkrétan a piacnak és a “szabad kereskedelemnek” a felemelkedés előidézésében játszott szerepét vitatta, és ezzel szemben hangsúlyozta a kényszer és imperializmus jelentőségét. A globális fejlődésről szóló utolsó vizsgálódása magában foglalta azt a gondolatot, amely szerint a világrendszer mint egész testesíti meg az elemzés és gyakorlat elkerülhetetlen vázát, és hogy a rendszertől való bármilyen eltávolodás akár “helyi”, akár nemzeti szinten irreális, illetve a globális fejlődés soha nem fog egységes keretként szolgálni a világon.

Frank úgy érezte, hogy a versenyelőnyök (átmeneti) változásai – amelyeket gyakran kényszerítő eszközökkel idéznek elő –, valamint a “hegemón hatalom” megléte vagy hiánya történelmileg állandó minták, amelyek bizonyos értelemben meghatározzák a világrendszer hosszú távú fejlődését. Mindazonáltal Frank mindig is megtestesítette “az akarat optimizmusát” is az “értelem pesszimizmusa” mellett. Élete végén egyre inkább úgy látta: a világ hátrányos helyzetű részének, vagyis az igazi “globális többségnek” kell fellépnie életének, érdekeinek és szociális léthelyzetének javítása érdekében. Frank bízott abban, hogy ez meg is történik majd; mindvégig hitt abban, hogy egy jobb világ érdekében történő változás kivitelezhető marad.

Gunder Frank elveiben következetes és meg nem alkuvó ember volt, mégis folyamatosan kutatott, hol a bizonyítékok, hol az ellenérvek után. Még azt is be akarta látni, ha nem volt igaza, és ilyenkor kész volt megváltoztatni álláspontját. Összességében Frank mindig bátor ember volt, és nem félt a népszerűtlenségtől. Az embereknek azt a választ adta, amire valójában szükségük volt, és nem mindig azt, amit hallani akartak. Frank személyisége néha ugyan nehéz volt, de mindig érző és szíve mélyén másokkal törődő, humánus ember volt, sok hosszan tartó baráti kapcsolattal. A halálát követő 24 órán belül családja vagy ezer, az egész világról érkező részvétnyilvánító és támogató e-mailt és más üzenetet kapott.

Frank mindenekfelett nagylelkű volt mind barátai, mind az őt ért kritikák irányában. Szellemileg harcias volt, ami mellett életében mindvégig kitartott. Szikrázó humorérzékkel volt megáldva, amivel megkedveltette magát mindazokkal, akik jól ismerték. Az élethez való hozzáállása talán harmadik és egyben utolsó felesége, Alisonnak ismételgetett szava járásával foglalható össze leginkább: “A világon mindössze két embernek van mindig igaza, az egyik a Dalai Láma (akivel Frank találkozott és akit kedvelt is, de akinek nem mindig adott igazat), a másik én vagyok.” Másik szava járása az volt, hogy “mindössze két ember van a világon, aki tudja, hogyan kell berakodni a mosogatógépbe: az egyik a Dalai Láma, a másik én vagyok.” Frank két fiút, Pault és Miguelt, illetve három unokát hagyott maga után. Még két héttel halála előtt is dolgozott. 2005. április 23-án, Luxemburgban, kórházban érte a halál.

 

(Fordította: Kertész András)

A tanulmány alapos és szellemes áttekintést ad az USA gazdaságának alapjáról: az adósságcsapdákról, a dollárléggömbről stb., olyan piramisjátékhoz hasonlítva a világgazdaságot, amely a kizsákmányoltak, a balekok és a megvesztegetett komprádor-burzsoáziák önkéntes befizetéseiből működteti az amerikai masinériát. Az USA fokozódó agresszivitását pedig arra vezeti vissza, hogy ez a módszer mindinkább akadozik…

1. rész: Miért pucér az uralkodó?

 

Uncle Sam nem tartja a szavát. Elmulasztotta megadni háromtrillió (azaz háromszor ezermilliárd) dolláros külföldi tartozásának 40%-át, és ezzel kapcsolatban senkinek nincs egy árva szava sem. Mindössze a The Economist szentelt az ügynek egy sort. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy Sam bácsi saját dollárjaival világméretű panamát űz olyan trükkel, amellyel a világ többi államaitól pénzt csikar ki, vagy azok önként adták neki; de abban az értelemben is tolakodó koldus, hogy nem értékeli és nem is adja vissza azt a pénzt, amit a trükkök révén szerzett meg.

Hogy dollárban jegyzett eszközeink értékének hány százalékát vesztettük el, attól függ, mennyit fizettünk érte eredetileg. Uncle Sam hagyja, hogy essen dollárja értéke, pontosabban tudatos gazdaságpolitikai lépésekkel előidézi a dollár akár 40%-os esését, az euróhoz viszonyított 80 centről 133 centre. A dollár ugyanezen okból csökkent a jenhez, a jüanhoz és más nemzeti valutákhoz képest is. És még mindig romlik, tulajdonképpen attól sincs messze, hogy mindenestől összeomoljon.

Az 1930-as években volt már egyszer egy kompetitív leértékelési hullám, más néven a “tedd koldussá szomszédodat” nevű pénzpolitikai játék, melynek lényege a következményeknek a szomszédra való áthárítása. Igaz, ahogy a dollár hanyatlik, úgy csökken a külföldi adósok által Sam bácsinak fizetett tartozás reálértéke. De ez csak abban az esetben igaz, ha ezek az adósok olyan valutában keresik pénzüket, melyek a dollár ellenében növelték értéküket. Máskülönben a külföldiek ugyanazt az értékvesztett dollárt keresik és fizetik, és ráadásul még viselik azt a veszteséget is, ami az általuk felvett dollár és az USA-nak visszafizetendő dollár értékének különbözetéből adódik. Kína és más kelet-ázsiai nemzetek dollárban kapják bevételeiket, mivel nemzeti valutájukat a dollárhoz rögzítették, vagyis már dollárérdekeltségük – mely a világon messze a legnagyobb – jelentős részét elvesztették.

És ők, akárcsak a többiek, a maradékot is el fogják veszteni. Hiszen Uncle Sam tartozása, amivel a világ többi országának adós, már most meghaladja évi hazai termelésének egyharmadát, és az összeg folyamatosan növekszik. Önmagában ez a tény is lehetetlenné teszi gazdaságilag és politikailag, hogy az USA adósságait valaha is visszafizesse, még ha akarná is – ami esze ágában sincs. Sam bácsi hazai, például a hitelkártyás adóssága a GDP, az össznemzeti termelés és fogyasztás 100%-a, beleértve a Kínából származó bevételeket is. Uncle Sam szövetségi tartozása jelenleg 7,5 ezer milliárd amerikai dollár, amiből mindössze 1 ezer mrd halmozódott fel az elmúlt három évtizedben, az utóbbi 2 ezer mrd dollár az előző nyolc évben, a legutolsó 1 ezer mrd dollár adósság pedig az elmúlt két évben gyűlt fel. Ó, jaj, ez évi 300 milliárd dollár kamatot jelent, amit mondjuk, vessünk össze a Nemzeti Repülési és Űrkutatási Igazgatóságnak (NASA) jutó évi 15 milliárd dolláros összeggel. De aggodalomra semmi ok: a kongresszus most emelte meg 8,2 ezer mrd dollárra az adósság küszöbét. Hogy valami fogalmunk legyen erről az összegről, gondoljuk el, hogy 1 ezer mrd amerikai dollár szorosan egymásra rakott ezerdollárosokból egy 100 kilométer magas hegyet alkotna.

Ennek a félelmetes összegnek mintegy fele a külföldieknek járó adósság. Sam bácsi összes tartozása, beleértve a háztartások fogyasztói hitelkártya-adósságaiból, a jelzálogból stb. származó kb. 10 ezer mrd dolláros adósságot, meg a testületi és a pénzügyi adósságot az összes opcióval, ennek származékaival és hasonlókkal, valamint az állami és helyi kormányzati adósságokat, akkor a tartozás elképzelhetetlen, valóban felfoghatatlan értékű: 37 ezer mrd dollárt tesz ki, ami körülbelül az USA GDP-jének négyszerese. Ennek az összegnek csak egy része hazai adósság, ám mint fentebb jeleztük, veszélyes megszorításokkal. Ez persze csak az egyik oka annak, amiért azt szeretném, ha megismerkednének Uncle Sammel, ezzel az arcátlan szélhámossal, aki talán a Meet Joe Black című film hősére emlékezteti majd Önöket; minél jobban megismerjük az alábbiakban, annál inkább be fogjuk látni, hogy egy Shylockkal van dolgunk, aki ráadásul még korrupt is.

Az Egyesült Államok a világ legkiváltságosabb nemzete, mivel a világ tartalék valutájának kibocsátása az ő kényének-kedvének alávetett monopólium, ami ráadásul neki csak annyiba kerül, amennyit a pénzpapírért és a nyomdai tintáért fizet. Ráadásul ilyen módon Sam bácsi az általa kibocsátott extra dollárral külföldre viszi az így generált inflációt; a dollárból már most is legalább háromszor annyi kereng a világban, mint amennyi otthon található. Mi több, Sam bácsi országa a világon az egyetlen, amelynek “külföldi” adóssága jórészt saját világvaluta-dollárjában értendő, amiből maga annyit nyom, amennyit csak akar; miközben a külföldiek adósságát javarészt ugyanebben a dollárban számolják, csak hogy ők saját valutájukon és árucikkeikkel kénytelenek megvenni ezeket a dollárokat Uncle Samtől. Vagyis az USA egyszerűen és lényegében azzal a dollárral fizet a kínaiaknak és másoknak, mely mögött – először is – nincs valódi érték. Tehát, különösen, a szegény Kína a gazdag Sam bácsinak több százmilliárdos értékű, otthon előállított árukészletet ad át gyakorlatilag a semmiért, hogy Sam bácsi fogyaszthasson. Azután Kína körülnéz, és ugyanezekkel a papírdollárosokkal újabb, úgynevezett kincstárilag szavatolt kötvényeket vásárol az USA-tól, melyek még a dollárnál is értéktelenebbek, legfeljebb egy kevés kamatot fialnak. Hiszen, mint már fentebb mondtuk, ezeket sohasem lehet készpénzre váltani vagy visszavásárolni egészben vagy részben, és már magának Uncle Samnek sem érnek túl sokat.

Egy korábbi tanulmányomban kifejtettem, hogy az Egyesült Államok hatalma mindössze két pilléren alapul, a papírdolláron és a Pentagon hatalmán. Az egyik erősíti a másikat, de sebezhetőségük Achilles-sarok is, mely a másik életképességét is fenyegeti. Mióta Irak, Afganisztánról már nem is beszélve, megmutatta, hogy a Pentagonba vetett bizalom már nem a régi, hogy már összeomlott, és részben ez idézte elő a dollár hanyatlását is, úgy csökkent a dollárba vetett bizalom is és Uncle Sam képessége, hogy ezzel a megroggyant dollárral finanszírozza a Pentagon külföldi kalandjait (lásd Coup d’Etat and Paper Tiger in Washington, Fiery Dragon in the Pacific), ami megint csak Kína termelési növekedését idézi elő. Továbbá azt is meg kell értenünk, hogy az Egyesült Államok adatai a szó szoros értelmében mind viszonylagosak. Mind a mai napig a többi állammal, különösen a Kínával való kapcsolatából Uncle Sam hasznot húz, de ezek a kapcsolatok egyúttal fenn is tartanak egy meglehetősen félrevezető képet. Gondoljuk végig az alábbiakat!

Egy 2 amerikai dollár értékű játék, melyet Kínában, egy amerikai tulajdonban lévő gyárban állítottak elő, San Diegóba már 3 dolláros áruként érkezik meg. Mire egy amerikai fogyasztó a Wal-Martban 10 dollárért megveszi, addigra az USA gazdasága 10 dolláros végső számlával kalkulál, mínusz 3 dollár importköltség, azaz 7 dollár hozzájárulással az USA GDP-jéhez (“Blaming ’undervalued’ yuan wins votes”. Asia Times Online, 2004. február 26.).

És még ez sem minden; a nagyokos Uncle Sam úgy rendezte a dolgokat, hogy külföldre kihelyezett gazdasági és pénzügyi holdingjaiból 9%-ban részesüljön, míg a külföldiek a sajátjaikért mindössze 3%-ot kapnak, a kincstári kötvényekért pedig csak 1%-os tényleges megtérülést. Ne felejtsük, hogy ez a 6%-os különbség már maga is kétszerese annak, amit Uncle Sam kifizet, és a teljes 9% meg éppen a háromszorosa annak a 3%-nak, amit visszatérít. Ezért aztán, bár a külföldi holdingok és az USA holdingjai most majdnem egyensúlyban vannak, mégis Uncle Sam a nagy nettó kamatérdekelt, mint minden Shylock, és nála nagyobb üzletet még soha senki nem csinált.

De istennek hála Uncle Sam a többi külföldi tulajdonrészből is szép sápot húz, például azokból a törlesztésekből, melyeket főképp a szegény külföldi adósoktól hajt be. A szóban forgó összegek nem petákok, sem nem pitykék. Mivel a külföldi tulajdonba fektetett amerikai tőke közvetlen profitja most 50%, ehhez járul még más külföldre kihelyezett tőkéiből származó bevétele, ami saját, hazai tevékenységének eredményeivel együtt már teljes, 100%-os profitot eredményez. Ezek a külföldi bevételek 4% fölötti résszel járulnak hozzá Uncle Sam nemzeti össztermékéhez. Ez gyönyörűségesen segít kiigazítani a hazai profit lemaradását, mely képtelen akár csak az 1972-es szintjét elérni, mert Sam bácsi, sajna, megfeledkezett arról, hogy a termelékenységet otthon is növelje.

Bill Clinton elnök az 1990-es években óriási csinnadrattával kísért “új gazdaságpolitikája” a termelékenységet kizárólag a számítógépek és az információs technika (IT) terén növelte, és még ez a növekedés is trükknek bizonyult, mihelyt a “dot-com” léggömbje kidurrant. Ezzel párhuzamosan nemcsak a “profit” látható növekedése, hanem a “termelékenység” fokozása is a piramis alján, a műhelyek, hivatalok és a munkások vállára rakott többletterhet: ők keményebben és hosszabb munkaidőben dolgoztak, a piramis csúcsán pedig a termelékenység növekedése az Enron és hasonló cégek innovatív könyvelési mesterkedéseiből adódott. Ilyen és ehhez hasonló tényezők még ma is kárpótolják Sam bácsit, és egyúttal lehetővé is teszik neki, hogy az általa megtermeltnél jóval magasabb, extra hazai fogyasztásból eredő 600 milliárdos deficitje még mindig tovább emelkedhessen. Nos hát, ez vezetett a sok trillió dolláros adóssághoz. Hogy pontosan mekkora is ez az adósság, azt Sam bácsi szemérmesen elhallgatja, de az biztos, hogy ez a világon a legnagyobb adósságösszeg, s abban az értelemben is a legnagyobb, mint a külföldiekkel szembeni nettó adósság, miután az ő tartozásaikat levonják a teljes összegből.

 

Hogyan alakult ki ez a helyzet?

 

Az egyszerű válasz az, hogy az Egyesült Államok, mely egyre inkább a fogyasztásba kapaszkodik, hogy keményebb drogokat most ne említsünk, bevételeinek mindössze 0,2%-át takarítja meg. A Szövetségi Tartalékalap guruja, a dolgok értelmezője, aki nem afrikai varázsló, Alan Greenspan a közelmúltban azt a kijelentést tette, hogy a helyzet azért alakult így, mert a lakosság 20%-át alkotó leggazdagabb amerikaiak, akik az egyetlen olyan társadalmi csoportot alkotják, mely félretesz, mostanra 2%-ra csökkentette megtakarításait. Bár még ez a nyomorult kis összegecske is (más, sokkal szegényebb országok jövedelmük 20-30, sőt akár 40%-át is megtakarítják, sőt befektetik) busásan ellensúlyozza a kormány kiadásainak 6%-os deficitjét. S ez okozza, hogy az átlagos megtakarítási ráta 0,2%. S ez arra jó, hogy azt a négyszáz-valamennyi milliárd dolláros deficitet fenntarthassa (vagyis a hazai termelés 3%-át), ami ténylegesen meghaladja a 600 milliárd dollárt, ha hozzávesszük (mert hozzá kell venni) Sam bácsinak azt a több mint 200 milliárd dolláros, saját Szövetségi Társadalombiztosítási Alapjának ideiglenes többletéből származó “kölcsöneit”, mellyel ezt az intézményt is csődbe juttatja. (De aggodalomra semmi ok, George W. Bush elnök a minap megígérte, hogy az alap jó részét privatizálja, és lehetővé teszi, hogy az emberek maguk vásárolják meg öregkori “biztonságukat” az örökké bizonytalan piacon).

Így hát ezzel a 600 milliárd dolláros költségvetési többletdeficittel és a fentebb említett, ehhez kapcsolódó 600 milliárd dolláros deficittel a zsebében a gazdag Sam bácsi – és főképpen az ő legmagasabb jövedelmű és legtöbbet fogyasztó polgárai, valamint persze maga állam bácsi is – úgy él, mint a világ császára, a legnagyobb jólétben. Uncle Sam nyeli el a többiek megtakarításait, akik maguk többnyire sokkal szegényebbek, különösen akkor, ha nemzeti bankjaik a megtakarításokat a dollár nevű világvalutában őrzik, vagyis egyenesen Washingtonba, Sam bácsi kezébe teszik, bár vannak, akik otthon tartják dollárjaikat. Magánbefektetőik dollárt küldenek vagy dollárt vásárolnak a Wall Street intézményeiben, s mind attól a bizalomtól vezérelve, hogy pénzüket a világ legbiztonságosabb paradicsomában helyezik el (és ez, természetesen, része a fentebb már említett trükkös csalásnak). Csak a központi bankokból mi, amerikaiak, évi több mint 100 milliárd dolláros összeget kapunk Európától, több mint 100 milliárdot a szegény Kínától, 140 milliárd dollárt a szorgalmas és takarékos Japántól és sok-sok tízmilliárdot a világ más országaitól, a harmadik világot is beleértve. De a tetejében még Sam bácsi arra kötelezi őket saját államaik készséges hivatalai révén, hogy ezeket a szó szerint kicsikart megtakarításaikat Sam bácsinak küldjék az elsődlegesen dollárban felvett kölcsöntartozásaik kiegyenlítésére.

Sam bácsi pénzügyminisztere és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) nevű szolgálólánya továbbra is vidáman és büszkén járnak-kelnek a világban, és fennen hirdetik, hogy a harmadik – meg a volt második, jelenleg már szintén harmadik – világnak természetesen meg kell fizetnie külföldi tartozásait –, mindenekelőtt Sam bácsinak. Nem számít, hogy az Egyesült Államok által (1979 októberében a Fed [az USA központi bankja] élére került Paul Volcker puccsa nyomán) a kamatokkal sokszorosan felszorzott összeg eredeti értékét a legtöbb adós már háromszor vagy négyszer megadta. Azért nem, mert a Volcker által 20%-ra emelt kamattal megterhelt összeg részleteinek fizetéséhez az adósoknak újabb, még magasabb kamatokkal megemelt kölcsönöket kellett felvenniük, miáltal külföldi adósságaik megkétszereződtek vagy megháromszorozódtak, nem is beszélve hazai adósságaikról, melyekből a külföldi törlesztések egy részét fedezték, elsősorban Brazíliában. E szép játék neve szerte a világon a privatizáció – ami csak az adósságra nem érvényes. Azt ugyanis államosították, noha a kölcsön javát magánbizniszek igényelték, de csak az államnak van elég hatalma ahhoz, hogy kiszedje a törlesztésekre fordítható tartalékokat a szegények és a középosztályhoz tartozók pénztárcájából, és “láthatatlan adósságszolgálati törlesztésekként” azokat Sam bácsinak átutalja.

Amikor a mexikóiaknak azt mondták, hogy szorítsanak még egyet a nadrágszíjukon, akkor azt válaszolták, nem tehetik, mert már a nadrágszíjukat is megették. Csak Argentína és egy időre Oroszország hirdetett hatékony moratóriumot az adósság-“szolgálatra”, és azt is csak jóval azután, hogy a politikai-gazdasági lépések lerombolták társadalmaikat Sam bácsi tanácsadóinak és az IMF erős karjainak segítségével. Azóta Sam bácsi lelkifurdalás nélkül nem fizeti saját külföldi adósságait, ahogy azt már a 19. században is sokszor megtette.

Ha már a történelmi előzményekre utaltam, talán nem lesz érdektelen felidézni legalább két hasznos tanácsot azokból az időkből: Lord Cromer, aki Egyiptomot igazgatta az akkoriban domináns brit érdekeknek megfelelően, azt mondta, legfontosabb eszköze ebben a munkában az az adósság volt, mellyel Egyiptom Nagy-Britanniának tartozott. A tartozás összege többszörösére emelkedett, amikor Egyiptom arra kényszerült, hogy a Szuezi-csatorna részvényeit eladja Nagy-Britanniának, hogy így fizesse meg korábbi adósságait; és a brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli elmagyarázta és igazolta a részvények felvásárlását, mondván, ezzel a brit birodalmi érdekeket szolgálja. Ma ezt a módszert így nevezik: “méltányos cserekölcsön”, s az utóbbi időben ez Sam bácsi kedvelt módszere, mely révén az adósságot arra használja, hogy profitábilis és/vagy stratégiailag fontos dologi forrásokra rátegye a kezét; ilyen volt a fenti példában a csatorna, a Brit Birodalom gyémántjához, Indiához vezető út.

A másik, szintén gyakorlatias tanács a kiváló katonai stratégától, Carl von Clausewitztől származik: a leigázott területekkel kell megfizettetni leigázásuk és irányításuk költségeit. Természetesen így járt el Nagy-Britannia is Indiában a hírhedt “Home Charges” (igazgatási adó) kivetésekor; ezt a brit közigazgatásért cserébe fizette India Londonnak, s még a britek is elismerték, hogy ez “hadisarc” és India kiszipolyozásának fő eszköze. Mennyivel hatékonyabb módszer ennél az, ha a külföldi kormányok maguk igazgatják magukat, de az irányítás szabályait Uncle Sam IMF-je dolgozza ki, és ezáltal lépteti életbe az adósságszolgálatot. Apropó, ugyancsak a britek adták a mintát a 19. században arra, hogyan kell “a szabad kereskedelem imperializmusát” bevetni a “független” államokkal szemben, amennyire és ameddig csak lehetséges, s e módszer működtetéséhez igénybe vették az “ágyúnaszád-diplomácia” adta eszközöket (Sam bácsi már a 20. század elején sikeresen eltanulta ezt a módszert); és ha mindez nem volt elég, akkor jött a megszállás, ha a helyzet úgy kívánta, a tartós hódítás – és aztán jöhetett a Clausewitz-módszer. A későbbiekben számtalan mai példát említünk majd – különös hangsúlyt helyezve az iraki megszállásra.

Nem sokkal azután, hogy a fentieket leírtam, e-mailt kaptam a Democracy Now! internetes oldalának egyik cikkével ezen a címen: Confessions of an economic hit man: How the US uses globalization to cheat poor countries out of trillions? (Egy gazdasági orgyilkos vallomása: Hogyan használja az USA a globalizációt arra, hogy a szegény országokat dollártrilliókkal átvágja?)

John Perkinsszel, a nemzetközi bankrendszer egyik megbecsült korábbi tagjával beszélgetünk. Egy gazdasági orgyilkos vallomása című könyvében leírja, hogy mint kitűnően megfizetett szakember, hogyan segített az Egyesült Államoknak abban, hogy a szegény országoktól dollár-ezermilliárdokat csikarjon ki. Módszere pedig az volt, hogy ezeknek az országoknak több pénzt kölcsönzött, mint amennyit azok valaha is képesek lettek volna visszafizetni, s akkor aztán rátelepedett a gazdaságukra…

John Perkins: Minket valójában arra képeztek ki, és ez a munkánk is, hogy kiépítsük az amerikai birodalmat. Arra, hogy minél több olyan helyzetet teremtsünk, melynek eredményeként a lehető legtöbb forrás áramlik ebbe az országba, a vállalatainkhoz, a kormányhoz, és hát tagadhatatlanul nagyon sikeresek vagyunk. A világtörténelem legnagyobb birodalmát építettük ki… elsődlegesen gazdasági manipulációk, csalás, szélhámosság révén azzal, hogy egyre többeket kábított el a mi életformánk, meg persze a gazdasági vezérek mesterkedése révén. Ennek a rendszernek én oszlopos tagja voltam… Eredetileg akkor szervezett be a Nemzetbiztonsági Hivatal, amikor az 1960-as években a közgazdasági karra jártam. Ez a hivatal a legnagyobb és legkevésbé ismert kémszervezet hazánkban… és aztán elküldenek minket, ügynököket magántanácsadó cégekhez, műszaki vállalatokhoz, építőipari cégekhez, hogy ha lebuknánk, ne legyen nyoma a kormányhoz fűződő kapcsolatunknak…

Idővel én lettem ott a vezető közgazdász. Akkor már 50 ember dolgozott az irányításom alatt. De a valódi feladatom az volt, hogy alkut kössek. Vagyis hogy kölcsönt adjak más országoknak, óriási kölcsönöket, sokkal nagyobbakat, mint amilyeneket képesek visszafizetni. A kölcsön egyik feltétele – mondjuk 1 milliárd dollár egy olyan országnak, mint Indonézia vagy Ecuador –, hogy az adott ország a kölcsön összegének 90%-át egy amerikai társaságnak, netán többnek, olyanoknak, mint a Halliburton vagy a Bechtel, kell visszafizetnie… Ma egy olyan ország, mint például Ecuador nemzeti költségvetésének több mint felét a kölcsönök visszafizetésére fordítja. De persze ezt képtelen csinálni. Vagyis ténylegesen a markunkban tartjuk őket. Tehát mikor mondjuk több olajat akarunk, akkor elmegyünk Ecuadorba, és azt mondjuk: “Nézzétek, nem tudjátok törleszteni a kölcsöneiteket, ezért adjátok a mi olajcégeinknek az Amazonas menti esőerdőket, melyek tele vannak olajjal.” És akkor bemegyünk oda, kivágjuk az Amazonas erdőit, és arra kényszerítjük Ecuadort, hogy adja át nekünk a felgyűlt, kifizetetlen adósságáért cserébe… Nagyon-nagyon szorosan [együttműködünk] a Világbankkal. A gazdasági orgyilkosok által felhasznált pénz javát a Világbank adja, a Világbank és az IMF.

Végül, de nem utolsósorban az olajtermelő társaságok is Sam bácsi bankjaiba teszik be pénzüket. Az “olajválság”, mely visszaállította az olaj tényleges árát a dollár értékének 1973-as visszaesése után, a “mindent kétszer olyan jól tudó” Henry Kissinger igazi nagy üzlete volt, melyet a világ legnagyobb olajexportőrével, Szaúd-Arábiával kötött, eszerint a szaúdiak továbbra is dollárban adják meg az olaj értékét, és az ebből befolyó összegeket az ország Sam bácsinál teszi letétbe, és ezt az USA részben katonai eszközökkel ellensúlyozza. Ez a megállapodás de facto az összes OPEC-országra (Organization of Petroleum Exporting Countries) máig érvényes azzal a kivétellel, hogy az Irak elleni háborút megelőzőleg ez az ország (vagyis Irak) hirtelen kiugrott a rendszerből, és euróban kezdte az olajárat számolni, és Irán is hasonló lépéssel fenyegetőzött. Észak-Koreának, az “ördögi tengely” harmadik tagjának nincs olaja, de kizárólag euróban kereskedik. (Venezuela az USA egyik fő olajforrása, és kedvező áron, nem dollárban számított csereüzlet formájában olajat ad az olyan szegény országoknak is, mint Kuba. Ezért az USA segítette és anyagilag is támogatta az ún. Columbia-terv alapján a szomszédos országban a katonai kommandókat, illegális puccsot szorgalmazott, és amikor ez nem hozta meg a kellő eredményt, népszavazást sürgetett egy újabb “rendszerváltás” kierőszakolására; most Brazíliával együtt mindhárom újabb ország pályázhat az “ördögi tengely” titulusra.)

Miután idáig jutottam, észrevettem a jó orgyilkos Mr. Perkins interjújában, hogy Szaúd-Arábiában is járt:

Hát igen, azok nagyszerű idők voltak. Jól emlékszem… a Pénzügyminisztérium bízott meg engem néhány más gazdasági szakértővel együtt. Elmentünk Szaúd-Arábiába… És ott kidolgoztuk azt a megállapodást, miszerint a szaúdi királyi ház vállalja, hogy olajdollárjainak java részét visszaküldi az Egyesült Államokba, és amerikai kormányzati kötvényekbe fekteti be. A pénzügyminisztérium e kötvények kamatainak összegéből amerikai cégeket bérel, melyek Szaúd-Arábiában új városokat, új infrastruktúrát építenek ki. Ez meg is történt. Másrészről a szaúdi királyi ház beleegyezett, hogy számunkra kedvező keretek között tartja az olaj árát, amit meg is tettek ezekben az években, másrészt mi vállaltuk, hogy a szaúdi királyságot mindaddig támogatjuk a hatalomban, amíg tartják magukat a megegyezéshez; ezt mi meg is tettük, és ez az egyik oka annak, amiért Irak ellen háborút indítottunk. És Irakban ugyanezt a módszert akartuk megvalósítani, ami olyan sikeresen működött Szaúd-Arábiában, de Szaddám Huszein nem állt kötélnek. Amikor a gazdasági szakértők megbuknak ezzel a forgatókönyvvel, akkor jön a második lépés, amit mi a sakálok színrelépésének nevezünk. A sakálok a CIA emberei, akik bemennek egy országba, és megpróbálnak puccsot vagy forradalmat szítani. Ha ez nem jár sikerrel, akkor meggyilkolják a célszemélyeket. Vagy megkísérlik őket félreállítani. Irak esetében nem sikerült zöld ágra vergődni Szaddám Huszeinnel. Túl jók voltak a testőrei. Dublőröket alkalmazott. Egyszerűen nem lehetett rajta fogást találni. Ezért aztán a harmadik védelmi eszközhöz kellett folyamodnunk, ami a gazdasági szakemberek és a sakálok sikertelen fellépése után következik, nos, a következő védelmi vonalunkat azok a fiatalok alkotják, akiket ölni és meghalni küldünk oda, és hát erre került sor Irak esetében is.

Visszatérve a fő kérdéskörhöz, és nevén nevezve a dolgokat, a fentiek a világ legnagyobb piramisjátékának részei és tartozékai. Mint az összes ilyen játéknak, ennek is az a leglényegibb jellemzője, hogy csak addig tud dollárköveteléseket kifizetni és a csúcson maradni, amíg újabb dollárösszegeket kap a befizetők bizalmából, vagyis önkéntesen, de ha ez nem megy, akkor erőszakkal. (Mondanunk sem kell, hogy a Clausewitz- és Cromer-alapelvek azt eredményezik, hogy a legszegényebbek fizetik a legtöbbet, mivel egyben ők a legsebezhetőbbek is: azok, akik rajtuk/fölöttük ülnek, a pénzösszegek és a szenvedések javát áthárítják rájuk.)

 

Mi történik, ha a dollár hitele meginog?

 

A dolgok már ma is eléggé bizonytalanok Sam bácsi háza táján. A csökkenő dollár visszafogja a szükséges dollárbeáramlást, tehát Greenspan kénytelen kamatlábat emelni, hogy a külföldi dollárt az országba tudja csalogatni, és ezzel betömködje a kereskedelmi hiányokat. Mivel George W. Bush újra kinevezte a Fed elnökének, ezért Greenspan hálából megígérte Bushnak, hogy ezt a lépést csak a választások után teszi meg. Most eljött az idő, de a kamatlábemelés azzal a veszéllyel fenyeget, hogy kipukkad az otthoni luftballon, mely az alacsony kamatra és alacsony jelzálogra – és a második jelzálogra – épült.

Tudjuk, a legtöbb amerikai a házába fekteti megtakarításainak javát, ha van megtakarítása. Ezek a házak, illetve imaginárius értékük hatásai adták a túlfogyasztás és a közel a GDP összegével egyenlő háztartási tartozások alapját, tehát a megemelt kölcsönkamatok és a megemelt jelzálogkamat hatására az ingatlanár-buborék szétpattanna, s ez nemcsak drasztikusan csökkentené a házak árát, hanem dominóhatással járna tulajdonosaik hatalmas összegű második és harmadik jelzálogaira, hitelkártyáira és egyéb adósságaikra nézve, kihatna fogyasztásukra, a testületi tartozásaikra és profitjaikra, valamint a befektetésekre. Ezek a hatások elegendők volnának ahhoz, hogy Sam bácsi mély recesszióba essen, sőt talán gazdasági válságba is, és hogy újabb óriási tőzsdei értékcsökkenés és de facto a többi ár csökkenése is bekövetkezzen, vagyis az adósságszolgálat behajtását még kényszerítőbbé tenné. (Ha a dollár csökken, még a hazai árak inflációja is de facto deflálólag hat a többi valutával szemben, amint azt az oroszok és a latin-amerikaiak saját bőrükön megtapasztalhatták; erre majd még alább visszatérünk.)

Ám a korábbinál is alacsonyabb USA-befektetések tovább csökkentik az ország tényleges ipari termelékenységét és versenyképességét – az is elképzelhető, hogy e csökkenés olyan mértéket ér el, melyet már nem lehet a dollár további leértékelésével és az olcsó amerikai exporttal ellensúlyozni; sokan ebben reménykednek a jó Greenspan doktor bácsival együtt. Mostanáig a külföldi valuták, a rubelek és a pezók inflációja és a nyomukban járó pénzértéktelenedés de facto deflációt jelentett a dollárnak mint világvalutának a szempontjából. Akkor Sam bácsi újabb dollárbankókat nyomatott, és azzal bagóért felvásárolta Oroszország nyersanyagforrásait (az orosz gazdaság akkoriban 100 dolláros bankjegyeken alapult), de kiárusítási áron jutott hozzá orosz vállalatokhoz, sőt bankokhoz úgy, mint korábban Dél-Koreában is. Igaz, Greenspan és Uncle Sam most újra megpróbálnak más nemzeti bankokat rávenni a kamatlábak emelésére, s ezzel az adott nemzetek gazdaságát még mélyebb válságba taszítani.

De még ha ez sikerül is nekik, azzal egyidejűleg kioltják saját kamatlábemelésük viszonylagos pozitív hatásait, kérdés tehát, hogyan tudja ez megmenteni Sam bácsit. A nagy kérdőjel az marad, hogyan használja a még több sebből vérző, a piramisjátéktól megfosztott Uncle Sam – puszta “patriotizmusból” – “kicsike” atomfegyvereit otthon és külföldön, hiszen ezek még akkor is a birtokában lesznek, ha külföldi áldozatai már nem hajlandók újakat venni tőle. Vagyis annak érdekében, hogy ellensúlyozza otthon a kisebb kenyeret és a csökkenő emberi jogokat, valóságos veszélyt jelent, hogy mások rovására további hazafias, mi több, soviniszta lépésekre kényszerül külföldön az úgymond “a szabadság és civilizáció védelmében” jelenleg is folytatott politikájának szellemében.

Tehát Osama bin Laden, az al-Kaida és a többi terrorista csoport együttesen sem jelent akkora veszélyt Sam bácsira, mint ha kiapadnak az országba beáramló dollár forrásai. Például a külföldi nemzeti bankok és a magánbefektetők (úgy hírlik, a “tengerentúli” kínaiaknak csinos kis trilliódolláros befektetéseik vannak) bármikor úgy dönthetnek, hogy a hanyatló dollár helyett máshol helyezik el pénzüket, és sorsára hagyják szegény-szegény Sam bácsit. Kína egykettőre meg tudná kétszerezni egy főre jutó jövedelmét, ha otthon valódi befektetésekbe kezdene a Sam bácsival folytatott pénzügyi játékok helyett. Ugyancsak jobban járna a többi állam, ha az európai és egyéb nemzeti bankok az egyre növekvő értékű euróba helyezhetnék pénzüket, sőt akár a hamarosan újraértékelt kínai jüanba. A nem is olyan távoli jövőben elképzelhető egy kelet-ázsiai valuta, mondjuk például az ASEAN-országok [Association of Southeast Asian Nations] és még három állam (Kína, Japán, Dél-Korea) részvételével, később pedig India is csatlakozhatna hozzájuk. Miközben India teljes exportja az utóbbi öt évben 73%-kal nőtt, az ASEAN-országokba irányuló exportja ennek kétszeresével emelkedett, illetve hatszorosával a Kínába szállított termékek értéke. India az ASEAN-országok egyenrangú partnere lett, és ambíciói odáig mennek, hogy Indiától Japánig terjedő gazdasági zónáról ábrándozik. Nyilván nem ellenszolgáltatás nélkül sikerült Sam bácsinak meggyőznie az erős Japánt arról, hogy az 1997-es kelet-ázsiai valutaválság, illetve az azt követő teljes gazdasági válság idején ne hozza létre az amúgy ésszerűnek látszó kelet-ázsiai valutaalapot, ami legalábbis a válság legsúlyosabb következményeit elháríthatta volna. Az USA akkor is jól járt: felvásárolta az elértéktelenedett kelet-ázsiai valutákat, és ezekkel megvette a kelet-ázsiai nyersanyagforrásokat, Dél-Koreában pedig bankokat is valóban végkiárusítási árakért. Most már Kína is hasonló lépéseket tesz, de jóval nagyobb pénzügyi és gazdasági méretekben.

Másnap, hogy a fentieket leírtam, elolvastam a The Economist hasábjain (2004. december 11–17.) az előző héten Malajziában tartott csúcsértekezletről szóló beszámolót, a tanácskozáson az ASEAN-országok és Kína, Japán és Dél-Korea vettek részt. Malajzia külügyminisztere bejelentette, hogy ennek a csúcstalálkozónak a feladata a Kelet-Ázsiai Közösség (East Asean Community, EAC) alapjainak körvonalazása; e közösség majd “szabadkereskedelmi övezetet hoz létre, együttműködik a pénzügyek terén, és biztonsági megállapodást köt… mely Kelet-Ázsiát egységes gazdasági tömbbé teszi… Ami azt illeti, e feladatok némelyike érdekében már korábban is történtek erőfeszítések… Kína mint e térség legjelentősebb gazdasági és katonai hatalma kétségtelenül meghatározó szerepet fog játszani e folyamatban… és otthont ad a második kelet-ázsiai csúcsértekezletnek”. A riport emlékeztetett arra, hogy 1990-ben az USA megtorpedózott egy hasonló kezdeményezést, mert félt attól, hogy elveszíti befolyását a régióban. Most tehát tipikusan a “Jenkik, maradjatok otthon!” helyzete állt elő.

Vagy mi történik, ha jóval azelőtt, hogy e követelés teljesülne, az olajexportőrök egyik napról a másikra nem az állandóan romló dollárban adnák meg az olaj árát, hanem óriási üzletet csinálva az erősödő euróhoz vagy/és a kelet-ázsiai valutakosárhoz igazítják áraikat? Ez egy csapásra jelentősen csökkentené a világban a dollár iránti keresletet és a dollár árát is, mivel minden olajvásárlónak euróra vagy jenre/jüanra lenne szüksége a dollár helyett. Ez a dollárt tönkretenné, Sam bácsit pedig egyetlen csapással leterítené, mert a külföldi – sőt a hazai – dollártulajdonosok igyekeznének olyan gyorsan megszabadulni a pénzüktől, amilyen gyorsan csak tudnak, és a többi ország nemzeti bankja kivonná dollártartalékait Uncle Sam többé már nem annyira biztonságos pénzügyi paradicsomából. Ez a művelet a dollár értékét még jobban leszállítaná, és persze azonnal véget vetne a dollár beáramlásának azokból a külföldi forrásokból, melyek eddig finanszírozták az amerikai fogyasztási stiklit. Mivel nyilvánvalóan rosszabb üzlet az olajexportőröknek, ha az egyre romló dollárban és nem az erősödő euróban bonyolítják az üzletet, a világ legnagyobb olajexportőrei Oroszországban és az OPEC-országokban is erősen fontolgatják ezt a lépést. Időközben ugyanis csak az olaj dollárban számolt árát emelték, ami azt jelenti, hogy euróban változatlan maradt az olaj ára 2000 óta. Mi több, a mai napig az olajtermelők és mások is pénzüket az Egyesült Államokban helyezik el, noha ez egyre kevésbé vonzó és biztonságos hely, de Oroszország dollárbevételeinek egy részéből már eurót vásárol.

Ezzel egyidejűleg sok állam nemzeti bankja is euróban vagy más valutában – de nem dollárban – tárolja tartalékai egy részét. Most már az USA legjobb barátja a bajban, Kína nemzeti bankja is kezd eurót vásárolni. Sőt maga Kína is hozzálátott, hogy dollárjaiból – még amíg a dollárt elfogadják fizetési eszközként – valódi árucikkeket vásároljon a többi ázsiai országtól, illetve több ezer tonna vasércet és acélt Brazíliából stb. (Brazília elnöke a minap népes üzleti delegáció élén Kínába látogatott, egy kínai delegáció pedig Argentínában tárgyalt. Megbeszéléseket kezdtek továbbá a dél-afrikai ásványkincsekről is.)

Mi történik tehát akkor a Sam bácsi piramisjátékának csúcsán pöffeszkedő gazdagokkal, ha a piramis alján lévő szegény országok nemzeti bankjai és a piramis közepén elhelyezkedő olajexportőrök kiszállnak a játékból, és a szűkölködők szerte a világon – bizalom ide vagy oda – nem képesek újabb befizetésekre? A Sam bácsi-féle piramisjáték mindenestől összeomlik, hasonlóan a korábbi piramisjátékokhoz, azzal a különbséggel, hogy ez alkalommal az összeomlásnak világméretű következményei lesznek. Az USA jelenlegi irreális fogyasztói igényei a reális szintre helyeződnének, és sok exportőr és termelő szerte a világban szörnyű helyzetbe kerülne. Az is kétségtelen tény, hogy a jelenlegi, az USA által irányított politikai, gazdasági világrendszert ez az összeomlás teljességgel újrastrukturálná.

 

2. rész: Mi van a fánk közepén?

 

Minden piramisjáték pénzügyileg azonos módon épül fel. A befizetők közül sokan maguk is a pénzügyi világban élnek, ám másoknak a befizetéseket a valós világban megtermelt áruk ellenértékéből kell előteremteniük. A pénzügyi tranzakciók mai világában, melyek naponta több százszor jelentősebb összegeket érintenek, mint a valódi áruk és szolgáltatások ellenértékei együttesen, a pénzügyi lépések csillogásukkal elhomályosítják a valódi tranzakciókat.

Mi több, ha leegyszerűsítjük ezt a nagyon bonyolult ügyletet az értelmes laikus nyelvére, akkor az opciók, a befektetői jövedelmek, a csere és más egyéb jelenlegi pénzügyi eszköz még tovább bonyolítják a valódi tulajdonból származó összetett kamatok kialakítását, melyen a befektetők érdekeltsége és adóssága is alapul, s ez a jelenség is hozzájárult a pénzügyi világ látványos megerősödéséhez. Ugyanakkor az a pénzügyi piramis, melyet legteljesebb, legkifejlettebb állapotában éppen Sam bácsi hazájában szemlélhetünk, ma is a valódi termelői-kereskedői-fogyasztói alap csúcsán ül, még ha a pénzügyi alap hitelekkel is segíti ezeket a valódi tranzakciókat.

Nos, mit látnánk, ha a világot egy gyűrű alakú fánknak tekintenénk, mely amúgy sokban hasonlít az ipari temetőkkel övezett amerikai nagyvárosokra? A központ üres, kihalt, mivel a termelés és a fogyasztás kitelepült a környező alvóvárosokba (az autógyártás központjában, Detroitban lévő Hudson bevásárlóközpont kirakatai évekig be voltak deszkázva, pedig a város felépített egy drága “újjászületés-központot” a város belső negyedeinek újraélesztése érdekében; hasonló lépés más városokban sikerrel járt). A General Motors egyik azóta kihalt települése, a Michigan állambeli Flint adta a világnak Michael Moore-t, aki Roger and Me (Roger és én) című dokumentumfilmjében (Roger Smith a General Motors vezérigazgatója) ábrázolta a helyzetet. Ám az az igazság, hogy az egész világot felfoghatjuk a gyűrűfánk szimbolikájával: a fánk üres közepében helyezkedik el az Egyesült Államok, amely tulajdonképpen nem termel semmi olyat, amit a külföld megvenne. A kivételt a mezőgazdasági és a hadiipari termékek jelentik, melyeket viszont az amerikai kormány nagyon erőteljesen támogat az adófizetők és a dollárnyomda révén, és Sam bácsinak még így is sikerült 600 milliárd dolláros költségvetési deficitet felhalmoznia.

 

Ha netán a dollár összeomlana…

 

A nagy különbség ezt az amerikai fánkot tekintve az, hogy mind a költségvetési deficitet, mind pedig a 600 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet külföldiek finanszírozzák, mint azt már fentebb láttuk. Legtöbbjüknek Sam bácsi nem adna letelepedési engedélyt, de az általuk előállított iparcikkeket boldogan elfogadja. Mint a fogyasztói lánc végén elhelyezkedő ország, mint már említettük, Uncle Sam ezt a fontos funkcióját a jelenlegi globális politikai-gazdasági munkamegosztás alapján gyakorolja: mindenki más termel és exportál, Sam bácsi viszont fogyaszt és importra szorul. A dollár összeomlása teljesen megsemmisítené ezt a világméretű és világot szervező politikai, gazdasági fánkot, és száz- és százmilliókat taszítana zűrzavarba (nem is beszélve a dollármilliárdokról és tulajdonosaik veszteségeiről), aminek kiszámíthatatlan és előre megjósolhatatlan következményei lennének.

Sok ember, akár a világ totemoszlopának csúcsán, akár az alján helyezkedjék is el, érdekelt abban, hogy ez ne következzék be még akkor sem, ha a fennálló helyzet azt kívánja, hogy Sam bácsit, ezt az üres luftballont, állandóan töltsék újra levegővel. Vagy ha egy közismert metaforára utalunk, továbbra is úgy kell tennünk, mintha a meztelen császár gyönyörű ruhát viselne. Ez a leleplezés Kínának érdekében állna, mert az ő számára áldásos volna a pénzügyi tiszta lap Sam bácsival: Kína arra kényszerülne, hogy változtasson politikai, gazdasági irányvonalán, és ahelyett, hogy árucikkeit ingyen Sam bácsinak adná, a termelést és a fogyasztást a szegény belső piacra és a szintén szegény környező kelet-ázsiai piacokra tehetné át, amit már régen meg kellett volna lépnie. (Az utóbbiba Kína nemrég kezdett bele, ám a belső piacokra még nem kerített sort.)

Igaz, hogy a dollár összeomlása végső soron egy csapásra eltörölné, azaz fizetésképtelenné tenné az USA teljes adósságát. Egyidejűleg minden külföldi és gazdag amerikai elvesztené egész dollárvagyonát, ezért a dollárt már most kétségbeesetten próbálják megmenteni az összeomlástól. Tény, hogy az USA által uralt fánkvilág felszámolásának történelmileg szükségszerű bekövetkezte az egész világot a történelem legmélyebb válságába sodorná – és a következmények mindenekelőtt a legszegényebb országokat sújtanák. Csak Kelet-Ázsia tudná viszonylag könnyen átmenteni magát, de neki is nagy árat kellene az átalakulásért fizetnie – saját magának. Így tehát Sam bácsi piramisjátéka a világ legnagyobb és legőrültebb 22-es csapdáját állította a világnak a MAD (mutually assured destruction, azaz kölcsönösen garantált megsemmisítés – szójáték, a mad az angolban őrültet jelent) óta.

Azonban még ez a helyzet sem volna a történelemben ismeretlen. Emlékezzünk csak, mennyibe került Sam bácsinak az átmenet: egy újabb harmincéves háborúba 1914 és 1945 között, melyet a második világválság árnyékolt be abban az évszázadban, mely csupán a háborúk során százmillió életet követelt, többet, mint a megelőző világtörténelmi korok együttvéve, nem is beszélve azokról a milliókról, akik az indokolatlan éhezések és járványok következtében pusztultak el. Vagy a korábbi történelmi átmenet, melyben Nagy-Britannia volt a főszereplő, a következő áldozatokkal járt: a napóleoni háborúk, az 1873–95-ös nagy világválság, gyarmatosítás és félgyarmatok kialakulása, hogy csak néhányat idézzünk fel az áldozatoknak abból a sorából, mellyel az emberiség fizetett; súlyosbítja mindezeket a két századon át erősödő, El Niñónak nevezett klimatikus változás, mely éhínséggel sújtotta az indiaiakat, a kínaiakat és sok más népet. De ezeket a csapásokat a gyarmatosító hatalmak felerősítették, és saját érdekükben felhasználták, például növelték az Indiában termelt gabona exportját az éhínséges években.

A mai állapotokkal való párhuzamok – beleértve a felerősödött El Niño okozta pusztításból származó gazdasági előnyöket – túlságosan rémítők, és minden jóérzésű emberben bűntudatot kelt, ha azt hallja, hogy az Uncle Sam mozgatta IMF “strukturális kiigazításra” készül, vagyis arra kényszeríti a mexikói parasztokat, hogy még egyet húzzanak azon a nadrágszíjon, melyet már régen megettek. És akkor még nem beszéltünk arról a hárommillió halottról, akik Ruandában és Burundiban pusztultak el, meg azokról sem, akik a szomszédos Kongóban estek áldozatul először a Nemzetközi Pénzügyi Alap által bevezetett szigorításoknak, majd pedig Sam bácsi azon döntésének, hogy felmondta a “kávéegyezményt”, mely a kávé árának meghatározását a termesztőkre hagyta. Ehhez jön még a pénzhajsza Fort Knoxban az amerikai aranytartalék sorsát, eladását illetően, vagy a telefonjainkhoz nélkülözhetetlen titán vagy a gyémántbányák megszerzéséért folytatott állandó tülekedés és így tovább.

Ám a világban vannak mások is, olyanok, akik (még) nem estek bele ebbe a csapdába. Közvetlenül a 2004-es választások előtt egyikük egy videofelvételen az egész világnak tudomására hozta ezt. Úgy látszik, a legkevésbé éppen az elsődleges címzett, Sam bácsi vett róla tudomást, akinek pedig a legnagyobb érdeklődést kellett volna tanúsítania, mivel az illető nem más volt, mint maga Osama bin Laden: bejelentette, hogy “gazdaságilag megbuktatja Sam bácsit”. Tekintetbe véve, hogy az USA szándékosan vak, ha tényleges külföldi gazdasági megalapozottságáról van szó, az ilyen nagyszabású, Uncle Sam összeomlását előidéző rombolást nem lenne nehezebb véghezvinni, mint amilyen nehéz volt Ikertorony-szimbólumának megsemmisítése.

 

Hogyan költi el Sam bácsi a mi dollárjainkat?

 

Nézzük, mit csinál a vidám Sam bácsi közben otthon a farmon – ahogy a művelt texasiak mondják – a világ verítékkel megkeresett pénzével és megtakarításaival! Az amerikai fogyasztók még mindig túlfogyasztanak anélkül, hogy 99,9%-uknak halvány sejtelme volna arról, mit csinálnak, hiszen gyakorlatilag senki nem világosítja fel őket erről. És Sam bácsi kormánya az egyre növekvő összegű dollármilliárdokat szinte kizárólag a Pentagonnak adja. A Pentagon az összegből nem szegény hivatásos katonái zsoldját emeli, akik többnyire a kisvárosi, vidéki Amerika szülöttei, és a katonaság az egyetlen, számukra elérhető munka, még kevésbé arra, hogy szerencsétlen tartalékosain segítsen. Dehogy, ehelyett egyre inkább privatizálja a háborút Irakban is, otthon is. Az ipari-katonai komplexum hatalma, aminek a veszélyeire már Dwight Eisenhover tábornok figyelmeztetett 1958-as elnöki üdvözlőbeszédében, ma is eleven és aggasztó, hiszen ma Richard Cheney alelnök és Donald Rumsfeld hadügyminiszter (sajnos, mivel mindketten kitűnően értik a dolgukat) másodszorra is hivatalban maradt, akárcsak Douglas Feith. Ez utóbbi egyébként szintén a Pentagonban dolgozó “arábiai Paul Wolfowitz”-cal együtt Izraelben is megfordult; és szintén róla, mármint Feithről szólva az iraki megszállást vezénylő Tommy Franks kijelentette: “Ő isten állatkertjének legnagyobb barma, akivel gyakorlatilag mindennap meg kell küzdenem.”

1994 és 2003 júliusa között Sam bácsi Pentagonja több mint háromezer, összesen 300 milliárd dollárt meghaladó szerződést kötött tizenkét, amerikai magántulajdonban lévő hadiüzemmel; a New York Time becslése szerint kb. 35 ilyen üzem létezik, de a maradék 23 kicsi, és bérmunkákat vállalnak. De a háromezer szerződésből mintegy 2700-on mindössze két cég osztozik: a Kellogg Brown & Root (KBR), mely a Cheney-féle Halliburton leányvállalata, illetve a Booz Allen Hamilton – állítja a Társadalmi Feddhetetlenségi Központ Oknyomozó Újságíró-szervezetének Nemzetközi Konzorciuma. Irakban jelenleg ezeknek a magántulajdonú hadiüzemeknek már annyi leányvállalata van jelen, mint az USA és az UK csapatainak együtt. De persze ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, hiszen a Pentagon pénze java részét arra költi, hogy költséges harcászati rendszereket vásároljon az USA négy “védelmi” szállítójától és a Halliburtonhöz hasonló cégektől.

Sam bácsi ezeket a fegyvereket pedig egyoldalúan arra használja, hogy zsarolással, fenyegetéssel kitekerje mások kezét, hogy hatalmaskodjon mások felett, és megszállja a világot, mely az amerikai pénz elsődleges forrása. Hiszen Sam bácsinak valahogy mégiscsak el kell érnie, hogy a pénzforrások el ne apadjanak. Az USA egyoldalú nagyhatalmisága nem olyan lehengerlő, mint ahogy gyakran hibásan vélik, egyszerűen csak nem vesz igénybe segítséget. Igen, naponta ki kell jelentenie, hogy a “szabadságért” (kinek a szabadságáért, ha szabad kérdeznünk?) és a “civilizáció megmentéséért” harcol, mint azt George W. Bush elnök és a még nála is ékesszólóbb brit szószólója, Tony Blair mindennap fülünkbe harsogja. A civilizáció “megóvásának” legegyszerűbb eszköze az volt, hogy egy szép napon se szó, se beszéd eltörölték az egész nemzetközi jog legbecsesebb, a béke fenntartására szolgáló ajándékát, melyet a Nyugat évszázadok során fejlesztett ki amúgy bevallottan saját birodalmi érdekei szerint. Mégis, ez volt az egyetlen és ilyenformán a legjobb rendelkezésünkre álló nemzetközi jog, vagyis végtére is jobb volt, mint a semmi. Most viszont csak egyetlen “nyugati jog” maradt: a puszta “vadnyugati törvény”. A birtoklás vadnyugati éberségének törvénye, mely akár van nagylelkű bíró, akár nincs, a maga kezébe veszi a törvényt, hogy lincselő bandát szervezzen, és ott és akkor üsse agyon azt, akit csak akar; persze azzal a különbséggel, hogy most jóval nagyobb hatáskörrel, mint amilyenről a vadnyugati cowboyok valaha is álmodtak.

Ez persze egyet jelentett – mert arról beszéltünk fentebb – az Egyesült Nemzetek intézményeinek megbénításával és ellehetetlenítésével, pedig az ENSZ-t eredetileg azért hozták létre, hogy őrködjön a béke felett; manapság az ENSZ akkor kezd újra működni, amikor Sam bácsi a saját háborúit követően újra életre kelti, hogy vele takaríttassa el a szétrombolt Jugoszlávia, Afganisztán, most pedig Irak maradványait. De eközben Sam bácsi mindenkit becsap, megfenyeget, zsarol, illetve valamilyen egyéb eszközzel levesz a lábáról – barátait és ellenségeit egyaránt – azért, hogy minden kérdésben, legyen az jelentéktelen vagy nagyon fontos, a saját akarata érvényesüljön. Egész hadseregnyi köztisztviselőt képezett ki ennek a feladatnak a végrehajtására. Ennek révén Sam bácsi “egyoldalúan” nyomást tud gyakorolni még mindig jelentős hatalmával minden olyan nemzetközi intézményre, mely a mezőgazdasági vállalkozásoktól a repülési vagy a vadgazdálkodási problémákig valamilyen téren erőfeszítéseket tesz. Sam bácsi azonban ennél is jelentősebb egyoldalú előnyökre tesz szert a kétoldalú kapcsolatok során. Ez az oka annak, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) már születésekor halott volt. Tény, hogy az USA szívesebben veszi igénybe a kétoldalú kapcsolatokból számára adódó egyoldalú előnyöket azzal párhuzamosan, ahogyan nemzetközileg egyre inkább elszigeteli magát. Így még erősebben tudja kétoldalú kapcsolataiban részt vevő “partnereit” katonai, politikai és gazdasági alkukba kényszeríteni, mintha azok egységesen képviselhetnék érdekeiket, de legalábbis érdekeik egy részét nemzetközi intézmények segítségével érvényesíthetnék.

És mikor az alkudozás sem elég, vagy amikor már nem lehet további engedményeket tenni, akkor az USA egyszerűen megtámadja az adott országot. Ha neki úgy tetszik, például lerohanja a kis Grenadát (melynek összesen 300 000 lakosa van), Nicaraguát (az ősellenség, Iránnal való együttműködést kihasználva), Panamát (egyetlen éjszaka 7000 polgári személyt gyilkoltak meg azért, hogy elfogjanak egyetlen embert, Manuel Noriegát, aki valaha Bush elnök barátja és szövetségese volt – van is róluk egy fotó, melyen kézfogás közben szélesen mosolyognak), Irakot (ami persze pénzcsináló kaland is volt, mivel Sam bácsi több hozzájárulást csikart ki szövetségeseikből a támadáshoz való hozzájárulás címén, mint amennyibe az egész dolog neki került), Szomáliát és Jugoszláviát, melyet többek között azért bombázott le, hogy példát statuáljon: mi történik azokkal, akik gyengék, és mégis merészelnek hitvány módon szembeszegülni az USA-val és az IMF-fel, állami tulajdonban akarnak tartani fontos termelőeszközöket, illetve a lakosság szociális-jóléti állami támogatását fenn akarják tartani, mint ahogyan ez ma Belorussziában történik, ahol Sam bácsi szintén “rendszerváltással” próbálkozott, de az orosz határok mentén nehéz katonai akciókat végrehajtani, hacsak a lépést nem egyeztetik Oroszországgal is, mint az Afganisztán esetében történt; lehet, netán jó pénzen lefizeti az orosz kormányt. Ráadásul Jugoszlávia csak akkor adta fel, amikor Oroszország megvonta tőle a támogatást, miután Sam bácsi sikeresen megzsarolta az oroszokat Berlinben politikailag-gazdaságilag, illetve ténylegesen lefizette őket. Aztán ott van Afganisztán (megint csak Irán és Oroszország segítségével) és most újra Irak. Ki lesz a következő, talán Irán? Szíria? Líbia kiesett, mert mára engedelmesen teljesíti az USA követeléseit az olajtermelésben; és nem lehet a következő Észak-Korea sem, mely nukleáris fegyvereket állít elő éppen annak érdekében, hogy megvédje magát az USA-val szemben.

A fenti tények első látásra is egyértelműen arról beszélnek, hogy a kis Grenada kivételével az USA egyetlen háborúját sem nyerte meg katonai erővel, persze, van kivétel: a csendes-óceáni, a japánok ellen vívott harcok (a II. világháborút Európában 1943-ban a szovjet csapatok nyerték meg, akik akkor is elfoglalták volna Berlint, ha az amerikaiak később érkeznek). Ugyanakkor tény, hogy az Egyesült Államok mára 800 katonai támaszpontot létesített világszerte. Igaz, ami igaz, Bushnak új “közel-keleti terve” van, mely most Marokkótól Pakisztánig átfogja az arab világot – esetleg a muzulmán Indonéziát is. Épp csak az nem világos, mit jelent ez a terv, azt leszámítva, hogy Izrael továbbra is Sam bácsi politikai és katonai trójai falova a régióban, ahogy mindig is az volt. De most felhatalmazást kapott, hogy saját döntéseket hozzon, és tovább terjeszkedjen. Maga Bush Afrikába ment, elsősorban Nyugat-Afrikát tüntette ki, hogy közelebbről szemügyre vegye az ottani olajforrásokat. Az amerikai kontinensen Bush Kolumbia-terve (Kolumbiának is van olaja) az egész Andok-régióra kiterjed (Ecuador is exportál olajat), sőt van még egy másik terve is az Amazonas környékére (valószínűleg ott is hamarosan olajra bukkannak, és addig is Bush óriási bázist épített ki ott állítólag a NASA-nak, melyről köztudott, hogy katonai kalandokban is részt szokott venni); ezt a tervet a Világbank is “figyelemmel kíséri”, s az a hivatalos célja, hogy az Iguaçu-vízesés alatt található (itt ér össze Brazília, Argentína és Paraguay) a világ legjelentősebb föld alatti édesvízkészletét “megőrizze”, és már ma is 40 000 fős latin-amerikai katonai egységet képeztet ki az USA-támaszpontokon.

Mindez gigantikus, globális katonai-politikai-gazdasági alapot teremt Sam bácsi piramisjátékának bizalmi tőkéjéhez, és felével is olcsóbban megússzák azok, akik hozzájutnak dollárjaikhoz – mindaddig, amíg az USA képes lesz fizetni a maga gyártotta dollárokkal, melyek eddig még fenntartották a világméretű piramisjátékot. Persze, ha igazságosak vagyunk, elismerjük, a rendszer működésének hátterében nem csak a dollár áll. Hiszen a dollár csak addig kapós, amíg ténylegesen lehet érte valamit vásárolni, különösen olajat, ami az egész gépezetet konkrétan és átvitt értelemben is működteti.

 

Mindennek a kulcsa az olaj

 

Nem elég, hogy szegény Sam bácsinak egyre több olajra van szüksége, melyet ma saját kibocsátású papírdollárjaival fizet meg, holnap pedig esetleg már euróval vagy jüannal, emellett még állandóan résen kell lennie, hogy az ő kezében legyen minden egyes olajcsap, vagyis hogy ő tudja ellenőrizni, ki juthat hozzá az olajhoz, de ami még fontosabb, ki nem kaphat olajat. Ezért van az, hogy ma elsődleges célja az olajcsapok feletti politikai és pénzügyi ellenőrzés megszerzése, ahol csak lehetséges, vagy katonai akciókat hajt végre, hogy személyesen ellenőrizhesse az eseményeket, mint azt Közép-Ázsiában teszi; illetve katonai hatalmánál fogva egyszerűen leteperi azokat az országokat, melyek nem akarnak engedelmeskedni neki, mint ahogy az Irak esetében történt. Az ilyen lépések kettős célt szolgálnak: egyrészt kezébe kaparinthatja az ellenőrzést, másrészt figyelmezteti a szomszédos országokat, milyen sors vár rájuk, ha nem Sam bácsi füttyére táncolnak. Az USA szerencséjére Kelet-Ázsia és különösen Kína, úgy tűnik, szintén olajexportra szorul még akkor is, ha holnap esetleg nem dollárban, hanem euróban vagy jüanban/jenben fizet érte. Másrészt szomorú, de tény, hogy a világ legnagyobb olajtermelője Oroszország, melynek olajcsapjait Sam bácsi nem tudja szemmel tartani. Na de hogyan tudná Sam bácsi továbbra is fizetni és fenntartani a szabadság védelmében indított bátor kalandjait, ha saját gyártmányú papírdollárjait mondjuk már senki sem akarná elfogadni?

A december 10-i Financial Times (FT) néhány kiugró példával szolgál arról, hogyan is védelmezi az USA a szabadságot Irakban. Bár szegény Irak még mindig a világ legnagyobb, kiaknázatlan olajmezőjén ül, ez a tény háttérben marad, vagy esetleg csak a történet végén bukkan fel, ahogyan jelen tanulmányunkban is, mely főképp a dollárra koncentrál. Két riportban számol be a lap az iraki eseményekről; az egyikben elmondja, hogy három helikopter 14 tonnányi százdolláros bankjegyet szállított a kurdoknak. A pénz az amerikaiak 1,8 milliárd dolláros tartozásának jó része, mely Iraknak az ENSZ “olajat élelmiszerért” programja keretében járt. Eredetileg, persze, a bankók az USA pénznyomdájának termékei, melyekért Irak valódi olajat exportált. A pénz nem abból a 18 milliárd dollárból való, melyet az amerikai kongresszus Irak “rekonstrukciójára” megszavazott. A Financial Times grafikonján jól látható, hogy ennek az amerikai “segélynek” mindössze 2,15%-át, azaz 388 millió dollárt költötték el még csak, és mindössze 5 milliárd dollárt használt fel az USA ténylegesen Irakban azóta, hogy L. Paul Bremer amerikai iraki kormányzó, mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Nem, a bölcs és jó Sam bácsika megfelelőbbnek látta, ha a 20 milliárd dolláros iraki alapokból 13 milliárd dollárt elkölt. Ez az iraki pénz 65%-a volt szemben a közel azonos összegű, az USA-ból eredő pénz mindösszesen csak 2%-ával.

Mire aztán az új iraki kormány átvett néhány feladatot Sam bácsitól, meglepve látta, hogy pénzéből teljes 20 milliárd dollár hiányzik, ezen belül éppen 11 milliárd dollár az olajeladásokból várt összegből – állítja az International Herald Tribune. Miért? Egyszerű, legalábbis a kérdésért “felelős” pénzügyi köztisztviselő, David Oliver admirális szerint: “Tudom, hogy elköltöttünk egy kicsit [az iraki állam] pénzéből. Egyszerűen az történt, hogy kifutottunk az amerikai pénzből” – aminek csak egy újabb 17,5 milliárd dolláros plusz összegének nem vertek még akkor a fenekére. Nekünk, többieknek csak annyi marad, hogy elgondolkozzunk: vajon a jó admirális nem Clausewitz iskolájába járt-e, és ott ismerte fel a bölcs tanács hasznát, hogy a katonai megszállást a megszállt áldozattal kell megfizettetni, jelen esetben Irakkal.

A pénz elköltéséről rendelkező és a költekezést ellenőrző bizottság 43 tanácskozást tartott, ebből Irak képviselője mindössze egyetlen alkalommal volt jelen; de aztán meg minek is az időt húzni ilyesmivel, amikor a legtöbb költekezést mindenféle tanácskozás nélkül csinálták meg. Tehát annak ellenére, hogy az amerikai kormány a költségvetési pénzeket mindenféle projektekre költötte, mindazonáltal ezeket a projekteket iraki pénzekkel is megtámogatták. E támogatások javára úgy került sor, hogy még szerződések sem születtek; az egyik kiadás például 1,4 milliárd dollár értékű volt. Aztán sok olyan eset is akadt, amikor nem voltak egymással versengő ajánlattételek, mert nem voltak előzetesen meghirdetett, illetve később elbírált versenypályázatok sem. Az amerikai kormányzat Iraknak szánt kormányzati pénzei viszont ténylegesen megmaradtak a kormányzati kasszában. Lehet, hogy Oliver admirális azért “futott ki az amerikai pénzből” Irakban, mert azt a pénzt Washingtonban felejtették, és ha egyáltalán elköltötték ezt a pénzt, akkor egyszerűen csak egy másik kézbe került, és másvalaki bankszámláján jelent meg ott helyben, azaz otthon. Végtére is ez így sokkal hatékonyabb, mint ha ide-oda küldözgették volna azt a pénzt, és esetleg egy része még vissza se került volna soha Sam bácsi zsebébe. Elvégre köztudott, hogy az USA már régóta él azzal a gyakorlattal, hogy azok a dollárok, amiket a nagylelkű Sam bácsi a harmadik világ országainak kölcsönad, netán oda-“ajándékoz”, otthon, az amerikai bankokban maradnak, hiszen oda tartoznak, és hát amúgy is oda jönnének vissza. Sebaj, a kongresszus már megszavazott egy újabb 30 milliárd dolláros tételt az Irakban ebben a hónapban tartandó (azóta megtartott) “választásokra való felkészülés” céljaira.

Mivel a helyzet így áll, Iraknak semmiképp nem lehet az az érdeke, még kevésbé a nagylelkű Sam bácsinak, hogy a külföldről felvett, régi iraki adósságok kiegyenlítésére herdálódjon el a költségvetés pénze. A keménykezű szövetségesek részéről, akik már úgyis hiába futnak az amerikaiaknak adott kölcsöneik után, tehát logikus volt az a lépés, hogy eltekintettek az irakiak adósságaitól is. S ne feledjük, mindezt akkor, amikor Sam bácsi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a harmadik világ többi országa fizesse ki adósságtartozásait az amerikai államnak. Hiszen isten is megtiltotta, hogy az iraki adósság törlesztéséből egy morzsányi is az istentelen oroszoknak, az áruló franciáknak vagy a legjobb barátnak, Kínának jusson (pedig ezek az országok fektettek be legtöbbet Irakban); ha nekik is jutna, az mindenképpen aljas dolog volna Sam bácsival szemben, akinek ezerszer több oka van rátenni a kezét az iraki pénzre.

És melyek ezek a nagystílű, értelmes, könnyen belátható okok? Az elsőként kifizetett 1,4 milliárd dolláros adósságtörlesztést ki más, mint a híres-neves Cheney alelnök Halliburtonja kapta. Mára már azt is tudjuk, hogy ez a tranzakció egyben a nagylelkű jótevőt, Sam bácsit is több százmillió dollártól szabadította meg mellékesen: x dollárért olajat vásároltak Kuvaitban, amit aztán Irakban 5–10 x-ért adtak el, és más hasonló trükkökkel is éltek. Az International Herald Tribune szerint a Halliburton 10 milliárd dollár értékű iraki szerződést kapott.

Kétség sem férhet ahhoz, hogy az iraki és az USA-dollárok jórészt hasonló haveri amerikai – na jó, néhány morzsa lehullott a briteknek is – korporációknak, sőt magáncégeknek és katonai vállalkozásoknak jutottak, akik szintén kotorászhattak egy kicsit a kasszában. De persze soha nem fogjuk megtudni, kik is ők, hiszen az USA főfelügyelője is megmondta: “Őszintén szólva nem akartam a hadsereg számvevőit foglalkoztatni ezekkel az ügyekkel, mert azt gondoltam, minél hamarabb bele kell illeszkednünk az iraki szisztémába.”

 

A megszállás jutalma

 

Be kell vallanom, hogy mint antimilitáns nem olvastam Clausewitzet. Így hát nem tudom, vajon van-e jó tanácsa arra vonatkozóan, hogyan kell a korrupciót mint elsődleges eszközt felhasználni a megkaparintott torta felosztása során.

A fentieket azt megelőzően írtam, hogy napvilágot látott az ENSZ Irak Fejlesztésére Létrehozott Nemzetközi Tanácsadó és Ellenőrző Testületének (UN International Advisory and Monitoring Board for Development in Iraq, IAMBDI) jelentése az USA sáfárkodásával kapcsolatos vizsgálatairól. Mielőtt a jelentést megismerhetnénk, ne feledjük a Financial Times diplomatikus megjegyzését: “az ENSZ vonakodott attól, hogy az USA-t rábírja az iraki pénzösszegek elköltéséről szóló beszámoló nyilvánosságra hozatalára”. Az újság idéz a jelentésből: “Az ellenőrzés gyenge volt… a könyvelési rendszer nem volt megfelelő, a megegyezéses alapon lefolytatott szerződési eljárások és inadekvát iratkezelés túlsúlya jellemezte az ügymenetet.” Az International Herald Tribune szintén kommentálja a jelentést: “Széles körű szabálytalanságok, többek között rossz pénzügyi gazdálkodás, a csempészet megakadályozásának hiánya [olaj és más iraki vagyontárgyak kicsempészése; senki sem tudja, mekkora értékben és kinek a javára] és a versenyeztetés nélkül megkötött szerződések túlsúlya jellemezte.” A Financial Times a maga részéről még néhány érdekességet kiemel a jelentésből: “Különösen figyelemre méltók… azok az, egyes esetekben több milliárd dollár értékű szerződések, melyeket amerikai cégeknek – például a Halliburtonnak – ajándékoztak az iraki pénzalapból versenytárgyalások nélkül.”

A múlt hónapban Bush a Szabadság Érdemrendet, az USA legmagasabb polgári kitüntetését adta át L. Paul Bremernek, az USA iraki kormányzójának, aki ezeket a tranzakciókat irányította, valamint Tommy Franks tábornoknak, aki a megszállás irányítójaként elsődlegesen lehetővé tette ezeket a trükköket. George Tenet, a Központi Hírszerző Szolgálat (CIA) igazgatója, akinek vezetése alatt az intézmény készségesen szállította azokat a hamis információkat, melyek kezdettől fogva “legitimálták” az egész vállalkozást, és amelyekről azóta kiderült, hogy koholmányok voltak, és ami miatt Tenetnek le is kellett mondania – de a jóságos elnök róla sem feledkezett meg, és ő is megkapta ezt a kitüntetést. Az International Herald Tribune lehozta az ünnepélyes átadási ceremónián készült fényképet, melyen a három ünnepelt együtt mosolyog George W.-vel. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy ezek és a többi, a nagylelkűségükért és a “szabadság” (kinek a szabadsága és miféle szabadság – kérdezhetnénk) szolgálatában tett erőfeszítéseikért jutalmazott emberek 99,99%-ban azok közül kerültek ki, akiket az USA központi bankjának vezetője, Alan Greenspan a legprivilegizáltabb túlfogyasztóknak nevezett, akik teljes mértékben felelősek azért, hogy az USA-nak nincsenek megtakarításai, és akiket egyszerűen csak az USA jövedelmét bezsebelők legfelső 20%-ának nevezett. Még azt is hozzátette, hogy ők azok, akik a leginkább felelősek a növekvő kereskedelmi deficitért, ami miatt Greenspan doktor a minap Berlinben panaszkodott. Ha szemügyre vesszük az USA bevételeinek elosztását, akkor azt is megértjük, hogy ennek a 20%-nak a java – akárcsak a Pentagonból eredő pénzek nagy része – a szuperprivilegizált 2%-nak a zsebében vagy a számláján landolt, hogy még többet fogyaszthassanak az egész világ legzaftosabb kínálatából. Ki merné tagadni, hogy ez valóban tiszteletre méltó indok?

De mint azt maga Bush közölte a világgal, kétségkívül igazságos dolog, ha “mi” Irakban elzárjuk a vályút és a pénztárcát a többi ország elől. Végtére is – magyarázta –, amikor az irakiak elfogadták az ő meghívását, akkor a “mi fiaink kockáztatták életüket”. Sajna, Sam bácsi megszemélyesítése során az elnök eltekintett attól, hogy magyarázatot adjon a miértre és arra, kinek a javát szolgálja mindez.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

Míg Orwell 1984-ét a maga korában történelmi rémképnek tekintették, a regény olyan filozófiai és nyelvi "találmányával" napjainkban is találkozhatunk, mint a háború esztétizálása s ezáltal igazolása A cikk azokat a történeti, geopolitikai és strukturális okokat vizsgálja, amelyek miatt a fejlett nyugati centrumországok visszatértek a civilizáció-barbárság meghaladottnak tekintett dichotómiájához, s kritikátlanul az előbbivel azonosították saját állami és társadalmi rendjüket. Ehhez az új világrendhez egy olyan menedzser-elit is csatlakozik, amely egyetlen ideológia mellett sem kötelezi el magát, és mindig készen áll arra, hogy újradefiniálja etikáját, világnézetét.

Az Ikertornyok és a Pentagon ellen 2001 szeptemberében intézett öngyilkos merényleteket követően az Egyesült Államok meghirdette a “terrorizmus elleni háborút”, mely a nemzetközi konfrontáció és nyomásgyakorlás hosszú történelmi előzményeire tekint vissza, és egyben őrzi azokat a változatos magatartásformákat, melyeket a Nyugat a Szovjetunió összeomlása után kezdett alkalmazni. E viselkedési formák közé tartozik az etikai alapú külpolitika, a humanitárius beavatkozás és a béke kikényszerítése. Ezek mind részét képezik annak az erőfeszítésnek, hogy sikerüljön koherens, a hidegháborút követő időszakra érvényes globális stratégiát kialakítani a nemzetközi államrend neoliberális, atlanti centrumában. Mint azt már másutt korábban kifejtettem (Van der Pijl, 1998: ch. 3), a tőke történetileg az angolul beszélő világ “központjában” összpontosult, mind a mai napig innen áramlik ki, s elnyomja a többi központból, például a Kelet-Ázsiából, a Közel-Keletről vagy Latin-Amerikából “internacionalizálódó” tőkefolyamatokat. A centrumban a tőkés osztály szilárdan beágyazódott, és innen szervezi nemzetek feletti osztályszövetségeseit az egész világon. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi időben kezd megmutatkozni, hogy az USA globális stratégiájának a közvetlen nyomásgyakorlás eszközére támaszkodó kiterjesztése erejét veszti, és a “nemzetközi közösség” fogalma szemmel láthatóan leginkább csak az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát foglalja magában. Ám továbbra is világszerte elfogadott az az alapvető premissza, hogy megengedett szuverén államok lakossága ellen “etikus” háborút indítani a saját érdekükben, vagy hogy bármi legyen is az ára, szabad embargóval sújtani egyes nemzeteket politikai okokból. A kapitalizmus szakadatlan terjeszkedésének immanens szabálya és a társadalom és természet fölötti globális ellenőrzésének fokozódása mára a nemzetközi tőkés osztály sorsát elválaszthatatlanul egybekapcsolja az USA vezette “Nyugat” azon képességével, hogy világméretekben és szüntelenül megmutassa erejét.

A nyugati hegemónián és a kapitalista elveken nyugvó globális tér egységesítése olyan fokra jutott, melyben már nincs helye a független társadalmi fejlődés kísérleteinek. Mint Mark Duffield egyik gondolatébresztő tanulmányában írja, a nyugati világnak a többiekhez való viszonyában már nem az a célja, hogy az ott zajló szerves fejlődési folyamatokat támogassa, hanem hogy – ha kell, erőszakkal is – mindenestül rájuk erőszakolja a nyugati társadalmi modellt (Duffield, 2001). Vagy ahogyan Dan Plesch fogalmaz egy napilapban megjelent, “Először Irak, aztán Irán és Kína” című kommentárjában (Guardian, 2002. szeptember 13.): “Bush elnöknek Irak tömegpusztító fegyvereivel kapcsolatos aggodalmai csak ürügyül szolgálnak a megelőző csapások globális stratégiájának alkalmazásához. Ő és tanácsadói Irakkal olyan precedenst kívánnak kreálni, mely aztán sikerrel használható minden olyan ország megfegyelmezésére, amely tiltakozik az USA globális ellenőrzése ellen.” Utólagos bölcsességgel megállapíthatjuk, hogy a Jugoszlávia ellen indított koszovói háború is ebbe a sémába illeszkedik, és abban már minden szükséges elem együtt van: adott Milosevics figurája, az embargó, a maffiagazdaság kialakulása és az ehhez szükséges új osztály felemelkedése, a dacosan ellenálló vezető(k) démonizálása, a büntető háború, a célország átalakítása és kirakatperek során a “nemzetközi jog” győzelmének ünneplése. Az ellenszegülő vezető minden bizonnyal csaló vagy még ennél is rosszabb, de nem ezért ítéli el a vezető nagyhatalom, hanem azért, mert nem hajlandó a “mi” gazemberünk lenni.

Az önképükre szabott nemzetközi közösség beavatkozási politikája, melyet Clinton vagy Blair “etikusnak” tüntetett fel, valójában csak esztétizálása, felcicomázása annak, hogy a Nyugat állandó kereszttűzben tartja a neoliberális globális kapitalizmussal szemben még fennmaradt ellenállás elszigetelt elemeit – ennek megfelelően a “szabadság és demokrácia”, “az emberi jogok” vagy “az elrettentés” esztétizált kategóriák, melyek korábban a Szovjetunió megfojtását célzó stratégia részét képezték. A “terrorellenes háború” sem több, mint ennek a beavatkozási politikának az egyoldalú, militarizált változata. Az 1970-es években megerősödött neoliberális, a reformista és forradalmi erők nemzetközi- és osztályvívmányai ellen fellépő ellenforradalom a Szovjetunió összeomlása után, az igazságos hatalom új, kvázi-imperialista esztétikájának sebességébe kapcsolt át, mellyel úgymond a “civilizált” világ megrendszabályozza “a barbárokat”, akik nem hajlandók eleget tenni a civilizáltak meghatározta feltételeknek. A “civilizált” világgal szemben tengernyi illegitim alternatíva létezik, egyik rosszabb, mint a másik, s ezekből mindből egy pillanat alatt kisarjadhat a bűn, s máris foglyul ejthet bennünket. A szeptember 11-i gyilkos támadások elegendő bizonyítékkal szolgáltak arra, hogy ez a világszemlélet nagyjából helyes. És miközben a “terrorizmus elleni háború” túlmegy a puszta etikai külpolitika és béketeremtés felemlegetésén, valójában ugyancsak az önteltségben gyökerezik. Az így megkonstruált gonoszt ugyanis mindig el kell vonatkoztatni a történelemtől úgy, hogy kialakulásának elemeit, melyek szinte kivétel nélkül mindig a nyugati beavatkozás korábbi epizódjai, figyelmen kívül lehessen hagyni, és a felelősség kérdéseit el lehessen kerülni (Kolko, 2002).

 

A kapitalista geopolitika esztétikája

 

Ennek az új, kvázi-birodalmi esztétikának – mely véleményem szerint napjainkban világszerte a nyugati hegemónia hangsúlyozását szolgálja – a bemutatása érdekében különbséget teszek a politika és a társadalmi helyzet aktuális etikai aspektusa között – mint ahogy azt Klaus-Gerd kimutatta, mindenféle politikának, például még a szűk hatalmi realitásnak is van etikai aspektusa (Giesen, 1992); illetve az ún. tételezett etika között, ahogyan például ez az “etikus külpolitikában” megmutatkozik, s mint ahogy ez az “etikus külpolitika” megkülönböztethető egy feltételezett nem etikus külpolitikától. Ebben az esetben nem etikáról, hanem esztétikáról beszélünk.

Mint azt David Harvey kifejti (1985: 108–9), az államhatalmat nem lehet pusztán csak azzal a gyakorlati funkciójával legitimálni, hogy egy meghatározott társadalmi rendet reprodukáljon. A mai kapitalista viszonyok között különösképpen is szükséges, hogy az állam újra mitizálja magát, mert tényleges szerepei túlságosan gyakorlatiasak ahhoz, hogy az összetartozás mélyebb élményét életben tartsák szemben a korábbi társadalmi formák állami legitimációs eszközeivel. Pontosabban fogalmazva, a mai tőkés társadalom nemzetek feletti társadalom, melyben ténylegesen működik a kizsákmányolás, és vannak osztályok – egyidejűleg pedig olyan gravitációs erők hatnak, melyek nem ismernek országhatárokat, azaz a névlegesen szuverén államok sokaságát fogják egybe. A mai kapitalista társadalom politikai hatalma mítoszának tehát igazolnia kell a szisztematikus külföldi beavatkozást, hiszen a beavatkozás biztosítja a tőke nemzetek feletti áramlását és megvédi a tőkemozgásokban részt vevő tőkés csoportokat. Az eredeti, angol anyanyelvű centrum kiterjesztése a keresztes hadjáratok és a felfedező utak révén önmagában is tovább éltette a keresztény civilizáció–pogány barbárság hagyományos dichotómiáját, mely későbbi története folytán formát adott a Nyugat és a nem nyugati társadalmak közötti kapcsolatok szellemi befogadásának és elméleti feldolgozásának (cf. Jahn, 2000). A hidegháborút követő korszakban ez a kettősség ismét finoman átformálódott, hiszen minden hegemón stratégiának – ha hatékony óhajt lenni – a lakosság szélesebb köreiben meglévő magatartásformákra és szokásokra kell épülnie.

Ma a “civilizáció–barbárság” kettősségére alapozott küldetéses ideológiának ki kell elégítenie a nyugati publikum ízlését, melyre a hosszan tartó jólét és a bőség képzetei iránti speciális érzékenység jellemző. A kulturális pluralizmus, a fogyasztás és helyváltoztatás szabadsága, valamint az a tény, hogy a nyugati társadalmak polgárainak nincs közvetlen tapasztalata az erőszak és az ellenállás formáiról (hogy csak néhány lényeges elemet említsünk), egyaránt hozzájárultak annak a különös szellemi alapzatnak a kialakulásához, melyre szilárdan épül rá az idealizált életforma, vagyis a jó élet képzete. Ezt az ideálképzetet a média és a politikusok állandóan felemlegetik, és mint a lét egyetlen legitim formáját mutatják fel nekünk. Szegénynek lenni már nem csupán nyomorúságos létfeltétel, még kevésbé valami olyan jelenség, amiért a Nyugatnak is viselnie kellene a felelősséget, hanem annak tanúbizonysága, hogy egy adott társadalom képtelen megszervezni magát úgy, ahogyan egy gazdag országnak sikerül, képtelen együttműködni a gazdag országokkal – vagyis nem tud kulturálisan megengedő lenni, nem biztosítja a fogyasztás és utazás szabadságát – egyszóval, nem képes olyan lenni, mint amilyenek mi vagyunk.

Amikor a Szovjetunió összeomlását követően sorra meggyengültek azok az államok, melyek a hidegháborús viszonyok kialakította feltételek révén tartották ellenőrzésük alatt társadalmaikat, majd számtalan ilyen állam szét is hullott; ekkoriban tehát Nyugaton felerősödtek azok a hangok, melyek azt követelték, hogy a Nyugat avatkozzon be a korábban a tőke elől elzárt országok belső konfliktusaiba. Azok a nyugatiak ugyanis, akik erőszak iránti érzékenységének csimborasszóját a tévében látható filmek jelenetei, mondjuk egy golyó sebezte színész földre omlása jelentette, nem bírták elviselni az erőszak primitív formáinak – mondjuk egy késnek vagy egy furkósbotnak – a látványát. A tévéhíradók Szomáliából vagy Jugoszláviából sugárzott riportjaiban a valódi vér látványa tovább erősítette azt az alapvető előítéletet, hogy “mi” már magunk mögött hagytuk az ilyenféle barbárságot, és ezért ott a helyünk, hogy a rendet visszaállítsuk. S ha ez a bevonulás netán erőszakkal jár, magasabb erkölcsiségünkhöz – azaz civilizáltságunkhoz – akkor sem férhet kétség. Végtére is “kelták vagy idegenek, netán indiánok legyilkolása… hazafias és hősies, igazságos tett volt, ha azonban az »ellenfél« magát és saját életformáját akarta megvédeni az angol nyelvű világbirodalom előretörésével szemben, abban természetesen az emberi természet legelvadultabb és legrosszabb oldalainak felülkerekedése mutatkozott meg” (Calder, 1981: 36).

A nyugati beavatkozások megnevezésére használt “etikai” jelzőt (amin a jó felkutatását értették) azok, akik a külföldi beavatkozást sürgették, valójában az “esztétikus” szó jelentésében használták (azaz a szép megtalálását értették rajta), hiszen az “etikus” az ő nyelvükön mindig a dolgok megjelenési formájára vonatkozik. Ennélfogva e fogalom sokkal inkább konstrukció, mintsem valamely inherens minőség. Az esztétikáról folytatott vitákat összegezve Borev arra a következtetésre jut, hogy amit mi szépnek találunk, az valójában azzal kapcsolatos, mennyire tudjuk az adott jelenséget ellenőrzésünk alatt tartani. A természet szépségeit is csak olyan mértékben tudjuk átélni, amilyen mértékben azokat társadalmilag a munkafolyamat során elsajátítottuk; a kollektív és egyéni tapasztalatot összegezve hajlandónak mutatkozunk elgondolkozni a természeti tárgyak bizonyos egyetemes sajátosságain, miközben tárgyiasítjuk, azaz társadalmilag elsajátítjuk őket. A kellemeset is úgy tapasztaljuk meg, hogy pusztán elmerengünk saját hatalmunk fölött. A magánvaló természet annak fényében válik lenyűgözően csodássá számunkra, hogy képesek vagyunk megváltoztatni – egészen olyan mértékig, hogy anélkül élvezzük, hogy közvetlenül is alkalmaznánk ezeket az erőinket. Ebből én arra következtetek, hogy ha a politikát úgy esztétizáljuk, hogy “etikusnak” nevezzük, az annyit jelent, “élvezzük” azt, hogy a viszonyokat ellenőrző és jónak tekintett oldalon vagyunk; ezzel szemben az ellentétes oldal maga a nyers valóság, melyet elvileg ellenőrzünk, de amely lényegét tekintve, így vagy úgy, “barbár” és civilizálatlan. Borev szavaival:

Azáltal, hogy az ember a különféle jelenségeket esztétikailag ragadja meg, egyben a világ fölötti szupremáciájának mértékét is megállapítja. Ezt a mértéket a társadalom és az általa előállított termékek színvonala és természete határozza meg. A termelés a tárgyak természetes tulajdonságainak egyetemes jelentőségét fedi fel, és egyúttal meghatározza esztétikai jellemzőiket is (Borev, 1985: 42).

1999 tavaszán, amikor a NATO a koszovói háborút megindította, Jamie Shea, a szövetségesek szóvivője azzal kérkedett, hogy a NATO akkor kapcsolja le Szerbia áramellátását, amikor neki tetszik – mindezt azáltal, hogy a villamos erőművekre kicsinyke alumíniumcsíkok millióit szórta le. Ez kitűnő példája annak, hogy ebben a konfliktusban a Nyugat a hatalmát nem pusztán rombolásra használta, hanem félelmet keltő módon úgy, hogy az elektromos kapcsolóval játszadozva “mérsékletet” tanúsított, vagyis egyidejűleg érzékeltette fölényes katonai és civilizációs hatalmát. Igaz, az úgynevezett járulékos károk, mint például a polgári menekültek bombázása vagy a belgrádi tévéstúdiók és a kínai nagykövetség elleni támadás az esztétikai élvezeteknek csak jóval alacsonyabb fokát képviselték.

Ám amennyiben a hatalom esztétikája hatékonynak bizonyult, mégis hozzájárult a NATO-tömb illetékességének mítoszához, s e mítosz segítette abban, hogy tovább nyomuljon Kelet- és Közép-Európában (de még Közép-Ázsiában is, mint ahogy azt már egy másik helyen kifejtettem, lásd Van der Pijl, 2001). A civilizáció határainak kiterjesztéséhez szükség van bizonyos mértékű konszenzusra, melyet önmagában az erő pusztító hatása nem biztosíthat. Ez érvényes a napjainkban folytatott “terrorizmus elleni harcra” is. A nyugati típusú “poliarchiáknak” (az elit mozgása a korlátozott pártversengés folyamatában) ugyanis befolyásuk kiterjesztéséhez legitimációra van szüksége, melynek legalább egy politikai formációja – a gyakorlatban rendszerint az adott terület feltörekvő, nemzetek feletti tőkés osztálya alkotta politikai formáció – előbb-utóbb e legitimáció megtestesítőjévé válik. A hegemón integráció pedig csak ezt követően jöhet létre (Robinson, 1996).

 

A Nyugattól eltérő életforma törvényességének tagadása. Az új barbárok

 

Fukuyama 1989-ben napvilágot látott tézise a “történelem végéről” továbbra is a globalizáció ideológiájának legjelentősebb megfogalmazása. Nincs most helyünk arra, hogy kitérjünk a hegeli racionalizmus és a hatalomittas individualizmus problematikus, mi több, tisztességtelen összezagyválására Fukuyama elméletében. Ami lényeges, az az, hogy a megelőző korszak univerzalizmusai, a valódi globális etika, mely különböző módon, de életre hívta az 1968-as diáklázadást és a feketék mozgalmait, továbbá az ENSZ által ellenőrzött új nemzetközi gazdasági rendszer nyomán létrejött harmadik világbeli koalíciókat, a békemozgalmat, mely Gorbacsov globális “történelmi kompromisszumára” tett javaslatában kulminált – mindezek elvesztek. E globális etika helyett Fukuyama az államok/társadalmak közötti különbségtétel elvét hirdette meg, mondván, a különbségek már a civilizáció végső, “globális” szintjére jutottak (liberális kapitalizmus és parlamenti demokrácia), és az államok “belevesztek a történelembe”. Ugyanakkor Fukuyama felismer egyetemes, a szuverenitás fölött zajló folyamatokat és kényszereket is, de azt állítja, hogy ezek különbözőképpen érintik a két nagyobb országcsoportot, melyeket meg is határoz – az egyik csoportba a győzedelmes Nyugat egyetemesen homogén államai tartoznak, a másikba pedig a Nyugaton kívül esők, melyek nem integrálódtak még az elsőbe, de amelyek elkerülhetetlen végzete, hogy most, a nagy történelmi alternatívák – legutóbb az államszocializmus – összeomlásával vegyék át a parlamentáris demokrácia és a neoliberális gazdaságirányítás nyugati modelljét.

Ez a gondolat szolgált ideológiai hátterül az idősebb George Bush által meghirdetett új világrendnek, mely a Reagan és Thatcher idején gyakorolt konfrontációs “szabadság”-kampányt váltotta fel, és amit az “ördögi összesküvés” elméletének megfogalmazásával az ifjabb Bush vitt tovább. Miközben Gorbacsov továbbra is kitartott amellett, hogy a valódi egyetemesség elérésének elkerülhetetlen feltétele, hogy vállaljuk az emberiség fennmaradásának globális felelősségét, azaz semlegesítsük az imperializmus erőit; ezzel szemben a történelem vége/ördögi összeesküvés gondolati vonulata továbbra is kitart amellett: ahhoz, hogy a világ a civilizáció végleges formáját elérendő a nyugati modellt átvegye, az adaptáció terhe visszájára fordul. Ehelyett arra van szükség, hogy semlegesítsék a “történelemben elsüllyedt” államokat, mert ezek potenciális uszítók, a társadalmakból kitaszított “lator államok”. A normatív vonal is tökéletesen megfordult a korábbi korszakkal összevetve, amikor is a nyugati kapitalizmus ostromállapotban élt. A nyugati epicentrumú kizsákmányolás, az egyenlőtlen elosztás, a militarizmus, az imperializmus és a kulturális megalázás bírálata helyébe Fukuyama szerint most, a hidegháború végével a diktatúra ellen a szabadság védelmében indítandó háborús készülődés stratégiáját új váltja fel: a még nem integrálódott államok zárványainak felszámolása. Ez a nézet garantálja, hogy miközben magában a történelem utáni világban a modern világ által megkívánt új normák érvényesüljenek (mint például a konfliktusok békés rendezése vagy a civilizáció egyéb mutatói – beleértve természetesen a “piacgazdaságot”), addig ezek a normák ezen a szférán kívül nincsenek jelen. A feltételek végtelenül egyszerűek: szabad kezet kell biztosítani a magántőkének (“piacgazdaság”) és a “demokráciának” (ennek egyetlen kritériuma a választások megtartása). E két feltétel teljesítése nem biztosít mást vagy többet, mint a Nyugat legális beavatkozását és jelenlétét más társadalmak gazdasági és politikai életében, s ilyen módon ezen társadalmak “mássága” háttérbe szorul. Ugyanakkor döntő fontosságú elem, hogy a Nyugat érdekszféráján kívül eső létformák nem minősülnek legitimnek.

Kezdetben az a nézet uralkodott, hogy a Szovjetunió a “gonosz birodalma”, olyan barbár csökevény, mely szerte a világban a terrorizmus támogatója, s ez a hegemón álláspont a Nyugaton aztán oda vezetett, hogy éles választóvonalat húztak maguk (azaz a Nyugat) és a nyugati normáknak meg nem felelő világ közé. Ennek a magatartásnak lett a lecsapódása aztán, hogy mi képviseljük a civilizációt (“a nemzetközi közösség), míg a többiek olyan létformát képviselnek, mely történetileg értéktelen és végső soron törvényen kívüli; ennek az álláspontnak persze hosszú előtörténete van. Hatékonyan szolgálja azt az erkölcsi alapot, mely lehetővé teszi akaratunk korlátozás nélküli rákényszerítését a bennszülöttekre, akiket először dehumanizálunk, és – Toynbee kifejezésével – a helyi “flóra és fauna” elemeinek tekintjük őket. Tagadhatatlan, hogy a német történelem hatékonyan hozzájárult az “idegenek” dehumanizálásához, de legalább ilyen fontos napjaink világtörténetének megértéséhez annak a felismerése, hogy az angol nyelvű centrum a “választott” nép” eszméjén épült, és nem mutatott nagy szimpátiát azok iránt a népek iránt, amelyekkel történelmük összesodorta őket – érvényes ez a Brit-szigetekre és a tengerentúli telepek területeire (Toynbee, 1935, 1: 211–2, 465).

A Thatcher és Reagan által meghirdetett új hidegháborús erkölcsiség ebben a prekoncepcióban gyökerezik. Reagan elnöksége idején az elődje meg az európai barátai – élükön Helmut Schmidttel – által keltett feszültséget tovább fokozták Reagan vezető tanácsadóinak, például Richard Pipesnak olyan kijelentései, hogy mondjuk a Szovjetunió vagy változtassa meg a társadalmi rendszerét, vagy háború vár rá. Ugyanakkor a Reagan-doktrínának megfelelően szélsőségesen brutális gerillaellenes háborúk kezdődtek, melyek közül talán a mozambiki mészárlások voltak a legvéresebbek, hosszú távú politikai konzekvenciáit tekintve pedig a kommunista kormányzat és a szovjet megszállás ellen indított afgán dzsihád emelkedik ki. Az USA-megbízottak támogatásával a megosztott államok egyik érdekcsoportja szisztematikusan gyilkolta saját népét annak a meggyőződésnek az alapján, hogy aki jószántából nem alkalmazkodik a mi normáinkhoz, az magával a civilizációval kerül szembe; és hogy az egyik ember erkölcsi korlátok nélkül rákényszerítheti akaratát a másikra. A Nyugatot képviselő hazai csoportokat persze elsődlegesen a modern racionalitás szovjet változatának önkényuralmi alkalmazása ellen mozgósították, pedig ez végső soron csak a modernitásnak mint olyannak egyik megnyilvánulási formája volt; szövetségeseiket a Nyugat bátorította, hogy ne riadjanak vissza semmilyen érzelem alkalmazásától, ami embereiket harcra tüzelné. Mint Dick Boer megfogalmazta, a Szovjetunió összeomlásával eltűnt a kapitalizmust elutasító ellenmozgalom is, mely korábban szerves része volt a “modernitásnak” – abban az értelemben, hogy nem utasította el a felvilágosodás vívmányait és intuícióit egészében, hanem azoknak csak a késő polgári társadalomban jelentkező elfajulását. A szocializmus saját programját szegezte szembe a kapitalizmussal: a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjét. Gorbacsov utolsó kísérlete, hogy kezet nyújtson a Nyugatnak, és hogy a kapitalizmus és a szocializmus történelmi jelentőségű kompromisszumot kössön az emberiség egészét fenyegető globális veszély kivédésére, Boer szerint a Nyugat magatartása miatt bukott el, mert meggyengült ellenfelével szemben, hatalmának erejében bízva a Nyugat nem látta szükségesnek, hogy ilyen kompromisszumba beleegyezzen.

Mivel az adott ellenmozgalom tökéletesen reménytelenül hivatkozott a felvilágosodás eszményeire, ezért a racionalitást úgymond egyedül megtestesítő “szabad világ” számára a terrorizmus maradt az egyetlen, kényszerű “magyarázat”. A mi “szabad világunk” embertelenségét elutasítókból így lesznek segítségünkkel barbárok: racionalitásunk irracionalizmusa az őrületbe kergeti őket. És aztán ezt a barbarizmust mint “lényegüket” rendeljük hozzájuk (Boer, 1991: 18).

Amikor ezek a sorok íródtak, a Nyugat éppen győzelmi diadalmámorban úszott, de befolyási övezetének peremén, és amikor a “globalizáció” éppen csak felbukkant mint lehetséges opció, a neoliberális kapitalizmusnak még mindig konfrontálódnia kellett szövetségeseivel, akiket buzgalmában korábban verbuvált. Ezen barbár szövetségesek egyike, Bin Laden mára világszerte hírhedt személlyé vált, és Boer előrelátó megállapításai rávilágítanak az egyetemességtől való elfordulásra, ami a harmadik világ lázadásának mai formáit jellemzi, s amire a Bin Laden-féle hálózat épül. Voltak olyan szövetségesek is, akik társadalmi osztályként továbbra is kitartanak a magángyarapodás, az eszközracionalizálás stb. nyugati eszményei mellett, és ezeket eredendően a Nyugat abból a célból mozgósította, hogy útját állják a Nyugat ellen fenekedő irracionális barbarizmusnak – jellemző példája ennek Irak az ajatollah vezette Iránnal szemben.

Rufin L’Empire et les nouveaux barbares (Boer 1991-es elemzéséhez hasonlóan) című elemzése is azt hangsúlyozza, hogy ezeknek a “szövetséges” államoknak fő funkciója, hogy gátat alkossanak a barbársággal szemben. Rufin szerint az idősebb Bush által az Öböl-háborúban Szaddám Huszein felett aratott győzelem után meghirdetett “új világrend” a régi Római Birodalom felépítését követi. Eszerint tehát van egy civilizált mag, ez a birodalom, vannak külső barbár küzdőterek, és a határvonalak mentén húzódnak az ütközőzónák, a limes. Ezen a határvonalon, ami – mint azt a többi birodalom történetéből is tudjuk – inkább zóna, mintsem vonal, a barbár hatalmak állandóan veszélyeztetik a birodalmat. Rufin szerint a háborúk célja jórészt az, hogy a limes mentén elhelyezkedő államok ütköző státusát biztosítsák vagy megteremtsék. Ennek az elméletnek a fényében mind a kuvaiti háború – mely az USA vezette “birodalom” és Irak között folyt –, mind a koszovói harcok – melyet a NATO és a Jugoszlávia megmaradt részei vívtak – kiváló példái ezeknek a Rufin által vázolt határ menti összecsapásoknak. Hogy a “birodalom” erkölcsileg és etikailag a barbárok fölött áll, az magától értetődő. Ez sokféleképpen kifejezésre jut, például abban a vitathatatlan követelményben, hogy mindig a Nyugat küld “megfigyelőket” a nem nyugati államokban tartott választások tisztaságának ellenőrzésére. Minden bizonnyal zűrzavart okozna, ha kambodzsai vagy zambiai megfigyelők jelennének meg Floridában, hogy kivizsgálják mondjuk az USA elnökválasztási kampányának pénzügyi hátterét és lebonyolításának menetét. Mivel tehát az “igazságosság” kizárólag a birodalom előjoga és nem a barbároké, ezért csak egy irányban működik.

 

A birodalom új esztétikája és a baloldal veresége

 

A birodalmi téma az utóbbi időben újra népszerű lett Hardt és Negri Birodalom (2000) című műve nyomán, de ebből a birodalomfogalomból a nemzetközi viszonyok elemzése, illetve az osztályalapú elemzés hiányában kimaradt minden politikai vonatkozás. Végül aztán nem maradt más, mint egy irodalmi hiperbola, amely homályban hagyja a tőke uralmának versengő, bomlasztó aspektusait mind geopolitikai alapjaiban (a hagyományos centrumon belül és azon kívül található különböző államokból irányított, az uralkodó osztályhoz tartozó nemzetek feletti frakciók rivalizálása), mind a mai kapitalizmus osztályszerkezetét illetően. Ebben a dimenzióban tehát értelmét veszti a közvetlen szembenállás a tulajdont birtokló uralkodó osztály és a proletariátus – vagy ahogy Hardt és Negri mondja: “a sokaság” – között; közöttük, mint azt a Transnational Classes and International Relations (1989) című könyvem ötödik fejezetében kifejtem, a 20. század során kialakult egy menedzseri káderosztály, melynek megvan az a képessége, hogy kivezesse a társadalmat a tőkének való alárendeltség állapotából, ha a társadalmi erők egyensúlya vagy pusztán a társadalom túlélési feltételei erre kényszerítik. A globalizációellenes mozgalmak és ezek erőteljes visszhangja Seattle óta kétségbe vonják, hogy a tőkehatalom globális egységesítő logikája magától értetődő volna, s ezzel ismét (korábban az 1930-as és az 1970-es években) megingatja legalább a káderek egy csoportjának az uralkodó osztály iránti feltétlen odaadását.

A “barbárok” és a barbár gyakorlat ellen indított háborúk legitimációjának kérdése kulcsfontosságú, ha el akarjuk dönteni, vajon a globalizációellenes mozgalom által felvetett problémák (az “egyetemes javak” privatizációja, túlfogyasztás, az emberi egzisztencia társadalmi és természeti szükségleteinek kimerítése) átfogó politikai programot eredményezhetnek-e. A jelenkori globalizáció hangoztatott etikája – hogy ő lenne a szabadság és a demokrácia előhírnöke – és a felettébb bűnös kényszer valósága közötti paradoxon eredetére kell rámutatni ahhoz, hogy ne ragadjunk le a gazdasági kérdésekben folytatott vitáknál. A megmaradt, továbbra sem integrálódott, nem nyugati társadalmak ellen indított vagy tervezett megelőző háborúk, melyek bizonyos értelemben megpróbálják erőszakosan felszámolni azokat a felhalmozódott ellentmondásokat, melyek a mintegy egy évszázadnyi nyugati beavatkozás eredményei, tehát ezek a háborúk nem pusztán kitérők azon az úton, melyet egyébként racionális “globális irányításnak” nevezhetünk. Sokkal inkább kísérletek arra, hogy esztétizálják a globalizációt mint etikai vállalkozást, melyért akár harcolni is késznek kell mutatkoznunk. Talán még egy olyan szándék is közrejátszik itt, hogy a nyomor és az elnyomás kiváltotta általános, széles körű ellenállást és megvetést a saját nyomorúságos és elnyomó hadállásaiban bennszorult áldozatok ellen mozgósítsák, és így fordítsák át a háborút az értünk is vívott “felszabadítási” harcokba – ahogyan 1914-ben a német szocialistákat mozgósítani lehetett a cári önkényuralom ellen, a francia szocialistákat meg a Reich tekintélyuralma felszámolására. Az “igazságos háború” ideológiai komponense nélkül a globalizációs projekt nélkülözni kénytelen azt a hajtóerőt, melyet csak a tömegtámogatás biztosíthat, és a koszovói háború itt újra zsinórmértékül szolgál arra, milyen mélyen képes a Nyugat egy viszonylag kisebb jelentőségű konfliktusba belemélyedni, ha az igazságos keresztes hadjárat ideológiájának ösztönző hatása adott.

A nyugati megközelítésmód, melyet Fukuyama fogalmazott meg elméletileg, s mely később Huntington civilizációk összecsapásáról értekező nézetében szilárdult meg (benne Carl Schmitt nézeteinek visszhangjával, mi több, a Haushofer és Fried-féle náci geopolitikai iskola visszfényeivel), nem az egyetemes közösség érdekeit szolgálja, hanem a nyugati közösségét a bennlakókkal és a kívül maradtakkal, és implicite tartalmazza azt a jogot, hogy háborút indíthasson a kívülállók ellen azért, mert kívül állnak. E szemlélet abba a korba vezet vissza, amikor Anglia abszolút monarchiából kapitalista állammá formálódott a polgárháború és a dicsőséges forradalom során, amikor Anglia világpolitikai lépéseit nem a dinasztikus bonyodalmak, hanem a várt nyereség határozta meg (Teschke, 2002). A tengerentúli területeken zajló angol terjeszkedés egyik következménye az volt, hogy – persze vetélkedés és konfliktusok közepette – kialakult a centrumországoknak egy olyan csoportja, melyek között a háború mint eszköz nem szerepelt: ez a kanti béketervezet foedus pacificuma vagy az, amit én a Lock-féle hátországnak nevezek. Kant elképzelése, akárcsak Locké, a társadalmi szerződés fogalmán alapult – Kant ezt nemzetközi méretekben, a köztársaságok, “demokráciák” között képzelte el. A korabeli nyugati liberális gondolkodásban ezt az eszmét öntudatosan fejlesztették tovább, mint például John Rawls Az igazságosság elmélete (Theory of Justice) (1973: 11) című művében. A könyv okfejtéséből nem nehéz kitalálni, hogy az igazságos társadalom a liberális, nyugati világ, és azt sem, hogy ebből következően létezik az ezen kívüli világ, ahol az igazságosság nincs jelen. Ugyanakkor későbbi művében, mint Giesen rámutat, Rawls általános liberális nézeteinek ad egy kis birodalmi színezetet. Politikai liberalizmus című könyvében és “A népek törvénye” (The Law of Peoples, mindkettő 1993-ban született) című cikkében Rawls azt javasolja, hogy hozzanak létre egy köztes területet, amolyan szürke zónát, melyet talán Rufin “határt alkotó államaihoz” lehetne hasonlítani. Így három koncentrikus kör írható le: a belső körben lévő államok a politikai liberalizmus és igazságosság letéteményesei; a második a “jól elrendezett hierarchikus rendszerek” köre, melyek az elsőnek szövetségesei, és végül a “törvényen kívüli rendszerek”, korunk “gazember államai” (Giesen, 1999: 44). A három kategória meghatározása gyakorlatilag azon alapul, vajon betartják-e az államok a politikai emberi jogokat. A második körbe tartozó rendszereknek minimálisan el kell ismerniük bizonyos emberi jogokat amellett, hogy saját választóik szemében is törvényesnek kell mutatkozniuk, és békés, expanziót kerülő magatartást kell tanúsítaniuk. Ez különbözteti meg őket a törvényen kívüli rezsimektől. További fontos kritérium a magántulajdon tiszteletben tartása. Így tehát egy állam, mely nem ismeri el a magántulajdont, törvényen kívüli, míg egy olyan állam, amely megsérti a szólásszabadságot, de tiszteletben tartja a magántulajdont, még tartozhat a második körhöz (Giesen, 1999: 46). Rawls később kijelenti, hogy a liberális államoknak igenis joguk van gazdasági eszközökkel vagy erőszakkal is “megbüntetni” a törvényen kívüli rendszereket, mert megszegik a jogszabályokat. Míg Kant nem ismerte el a katonai beavatkozáshoz való jogot, Rawls számára a büntető háborúk egyértelmű lehetőségek. Rawls véleménye szerint az “igazságosság” csak a politikai szférára érvényes (bár persze magában foglalja a magántulajdonhoz való jogot). A gazdasági szféra másrészt semleges, és nem érthető meg az igazságosság fogalmai alapján. Így tehát míg a magántulajdon emberi jog, ennek a gazdaságban érezhető következményei már kívül esnek az emberi jogok körén.

Rawlsnak a beavatkozás etikájával foglalkozó megállapításait félresöpörhetjük mondván, ezek skolasztikus elmegyakorlatok, melyekre nem érdemes sok időt vesztegetni. Ám ezek a gondolatok Az igazságosság elméletével együtt jól szimbolizálják társadalmunk erkölcsi igazolásának igényét mint az igazságosság és etika fogalmaival leírható végső tettet, vagyis a nyugati társadalmakban jelentkező igényt létünk esztétizálására. Fukuyama fekteti le az alapokat a nyugatitól eltérő létforma törvénytelennek nyilvánításához, s ezután már nyitva áll az út, hogy “saját” képünkre alakítsuk a világnak azt a szegletét – s ezt a nótát aztán egy egész kórus zengi majd, melyben Rawls hangja csak egy a sok közül. Miután több mint húsz éven át a saját maga szabta “nemzetközi közösség” rossz hírbe keverte az ENSZ-t és a nemzetközi jogot mint a neoliberális ellenforradalom bástyáit, eközben ragaszkodik az erőszak alkalmazásának jogához – még akkor is, ha ezt időnkénti engedményekkel fellazítja is; ilyen engedmény volt például az Oroszországnak adott szabad kéz Csecsenföld esetében, hiszen ezekben az esetekben a moralitás elve ezt megakadályozná. A nyugati konszenzus meghatározó eleme manapság tehát sokkal inkább a morális internacionalizmus, mint azon szabályok betartása, melyek maguk is útját tudnák állni a háborúknak, vagy legalább keretek között tudnák tartani őket.

A felmerülő kérdés, illetve az a probléma, melyhez eljutunk, a következő: a baloldal mint meggyökeresedett politikai erő miért veszítette el jelentőségét, és hagyta magát belesodorni a birodalmi globalizáció örvényébe. Láthatólag széles szakadék nyílt az egyes országok globalizációellenes mozgalmai és baloldali pártjai között – beleértve a szociáldemokratákat, a zöldeket és a kommunistákat egyaránt. Rövid konklúziómban kísérletet teszek arra, hogy bemutassam azt a két okot, mely szerintem ide vezetett. Az egyik ok a generációs kérdéssel kapcsolatos – a globalizációellenes mozgalom (mely a valóságban igazi “globalizációs” mozgalom) a fiatalok mozgalma. Az egyetemi hallgatóknak és általában az ifjúságnak ez a nemzedéke a hidegháborút követő időszakban ébredt politikai öntudatra, és a problémákat globálisan, világméretű összefüggéseikben ragadja meg. Az ifjúsági mozgalmon belül jelentkező igény, amely a táncon és a szórakozáson túl a szociális érzékenységben mutatkozik meg, a nincstelenekkel érzett szolidaritást globális összefüggésekben fogalmazza meg azon egyszerű okból, mert már nincs többé két világrendszer, melyből az egyik sorsa még bizonytalan. Aligha kell sok bizonyítékot felsorakoztatnom e megállapítás mellett, nekem teljesen magától értetődőnek tűnik. A közelmúltban alakult, a harmadik világ országaival szolidaritást vállaló bizottságokat – a Nicaragua-, az Angola-bizottságok, a vietnami mozgalom stb. – a kapitalista globalizáció és baloldaliság öntudata hívta életre, de ezek mára már nem kapcsolódnak össze a feltörekvő (a korábban a szovjetek által is támogatott vagy attól független) társadalmi osztályok speciális célkitűzéseivel, hanem egyértelműen, saját jogukból létező ellenzékként a társadalmi igazságosság és az emancipáció, a túlélés és a béke ügye mellett állnak világszerte.

A második oka, hogy a globalizációt ellenzők és a meggyökeresedett baloldal miért vált el egymástól – a baloldali pártok egyetértése a büntető háborúkkal mellesleg lehetővé tette ennek a baloldalnak a felszámolódását –, funkcionális eredetű. A NATO-nak a Jugoszlávia ellen indított háborúja idején a baloldal jelentősen megcsappant (ezt a folyamatot már előre jelezte az Irak ellen 1991-ben indított nyugati támadás elleni gyenge baloldali tiltakozás is), s ezt a jelenséget szerintem akkor érthetjük meg, ha elemezzük annak a menedzseri káderrétegnek a kialakulását a fejlett kapitalista országokban, mely kizárólagos kifejezési formáját a szociáldemokráciában találja meg vagy a hagyományoktól még kevésbé korlátozott számtalan környezetvédő mozgalomban. A Szovjetunió összeomlásakor a kommunisták vagy teljesen feladták a harcot, vagy csak nevükben maradtak fenn. Mint a politikai és az igazgatási területek napi munkáját ellátó káderek, minden állam “politikai osztálya” belsőleg összetartó erő, és az államigazgatási posztok betöltéséhez szükséges jogosultság különleges forrásait, mint amilyen például a munkásmozgalom osztályharca, a káderek azon csoportja fokozatosan lerázta magáról, akik pedig eredetileg a szocializmus megvalósítására aspiráló munkásosztály képviselőikként léptek a politikai színtérre.

A káderek szellemi felkészültségének és gyakorlati beállítódásának egyik lényeges eleme az a képességük, hogy különféle vezetéssel is együtt tudnak dolgozni. Egy intellektuális munkát végző menedzser (és itt nincs különbség a munkások irányítását végzők vagy a politikai-adminisztratív szférában dolgozók között) nem töltheti be funkcióját jól, ha erősen elkötelezett egy világnézet mellett. A rugalmasság és az új eszmék olyanfajta befogadásának képessége, mintha azok is “eszközök” volnának, előfeltétele a káderek munkájának, és az állami politikában a baloldal éppen ezt gyakorolta be az egész háború utáni korszakban, de még inkább a jelen időszakban. Ebben a tekintetben a posztmodern elméletnek a maga átfogó elmélet iránti szkepticizmusával és a sokféle valóság együtt létezésének felismerésével emancipatorikus és funkcionális-fegyelmező hatása van. Foucault ismeretarcheológiájának kitüntetett szerepe van itt, mivel relativizálja az igazság fogalmát azt állítva, hogy minden megismerési rendszer újradefiniálja az igaz és a hamis fogalmát. Lyotard a “nagy narratívák” iránti szkepticizmustól vezérelve a felsőoktatásról írott híres tanulmányában úgy fogalmaz, hogy “a tudás átadása többé már nem úgy történik, hogy kiképzünk egy elitet, mely aztán képes lesz a nemzetet az emancipáció felé vezetni, hanem úgy, hogy a rendszert olyan játékosokkal látjuk el, akik elfogadhatóan játsszák szerepüket azokon a pragmatikus posztokon, melyeket intézményeik jelölnek ki nekik” (Lyotard, 1984: 48).

A tudáshoz való viszony ezen formája, bár tartalmaz emancipatorikus elemeket is, jól illeszkedik a tudás áruvá válásának és kommercializálódásának folyamatába, és mint Giesen rámutat, ez a tendencia áthatja az etika szféráját is. A hangsúly áttevődött az alkalmazott etikára, amelyben az etikai problémák megközelítése eklektikus lett, azaz hasznossági szempontokat helyez előtérbe – az etikát az etikai kérdésekkel foglalkozó szakemberek körében szokás “változó elemnek” is nevezni (Giesen, 1992: 302). Az “alkalmazott etika” továbbra is jelentős sikereket ér el a hagyományos filozófia határain túl.

Miután a filozófusok “az etikai kérdések szakértőivé” váltak, boldogok, hogy – végre! – a közjó szolgálatában tevékenykedhetnek, hogy végre ők is hasznosak a gyakorlatban, és örömmel alkalmazzák elméleti “eszközeiket” a morális problémák megoldására függetlenül attól, hogy azok milyen területen merülnek fel. Tanítanak tehát (az Egyesült Államokban persze) az orvosi, a jogi, a közgazdasági egyetemeken, a kommunikációszakokon, sőt mostanában már a politikatudományban is; aktívan működnek a kórházakban, a korporációknál és tanácsadókként klinikákat szerveznek, ahol a pszichológusokhoz és pszichiáterekhez hasonlóan ők is segítenek pácienseiknek, hogy “elmélkedjenek” morális problémáikon (Giesen, 1992: 305).

Ugyanakkor ennek a funkciónak a betöltéséhez a szakértőknek olyan etikára van szükségük, ami tökéletesen alakítható, hiszen nem tűnhetnek fel olyan színben, hogy mereven ragaszkodnak egy kitüntetett pozícióhoz. És ezen a ponton lép be a folyamatokba a posztmodernizmus mint a bármely felmerülő helyzetben alkalmazható etika általános kerete (Giesen, 1992: 307). Azok a professzionális politikusok, akik a baloldallal való történelmi kapcsolataik ellenére hajlandóknak mutatkoztak beállni a nem eléggé megalázkodó, kívülálló államok ellen indított büntetőháborúkat helyeslők csoportjába, véleményem szerint maguk is foglyai lettek a fentebb elemzett, formálható nézeteket eredményező folyamatoknak, ami nélkül politikai szereplőkként nem élhettek volna túl napjaink globális kontextusában. A kvázi-birodalmi világpolitika esztétizálása az etika instrumentalizálásának ezen az alapján nyugszik. Csak így magyarázhatók a humanitárius háború, a demokrácia érdekében alkalmazott embargó stb. kiáltó ellentmondásai. A neoliberális káderek színrelépése különösen a korábbi baloldal szférájában és rátelepedésük a baloldal korábbi politikai formációira (például a New Labour stb.) nemcsak az új etika alkalmazásához szükséges apparátust és az új etika esztétizáláshoz szükséges politikai tanácsadókat és intellektuális szakértőket mozgósította, hanem tömegbázist is teremtett – legalábbis addig, amíg a manapság szerveződő globalizációellenes mozgalom készen nem áll a harcra.

 

Hivatkozott irodalom

 

Boer, D. (1991): “Kerk moet steun geven aan barbaren”, Hervormd Nederland, 10 August.

Borev, Y. (1985): Aesthetics − A Textbook (translated by N. Belskaya and Y. Philippov), Progress, Moszkva.

Calder, Angus (1981): Revolutionary Empire. The Rise of the English-Speaking Empires from the Fifteenth Century to the 1780s, Jonathan Cape, London.

Duffield, Mark (2001): Global Governance and the New Wars. The Merging of Development and Security, Zed Press, London−New York.

Fukuyama, Francis (1989): “The End of History”, The National Interest, 16.

Giesen, Klaus-Gerd (1992): L’Ethique des Relations Internationales. Les theories anglo-américaines contemporaines, Bruylant, Brüsszel.

Giesen, Klaus-Gerd (1999): “Charité internationale et guerre juste: la justice internationale selon John Rawls”, Les Temps Modernes 54 (604).

Hardt, Michael and Negri, Antonio (2000): Empire, Harvard University Press, Cambridge−London.

Harvey, David (1985): The Condition of Postmodernity. An Enquiry into the Origins of Cultural Change, Blackwell, Cambridge−Oxford.

Jahn, Beate (2000): The Cultural Construction of International Relations. The Invention of the State of Nature, Palgrave, Basingstoke.

Kolko, Gabriel (2002): Another Century of War? The New Press, New York.

Lyotard, J.-F. (1984): The Postmodern Condition: A Report on Knowledge (transl. by G. Bennington and B. Massumi), Manchester University Press, magyarul: Jean François Lyotard: “A posztmodern állapot” in: Habermas, Lyotard, Rorty: A posztmodern állapot. Szerk. Bujalos István, Századvég Kiadó–Gond, Bp., 1993.

Van der Pijl, Kees (1998): Transnational Classes and International Relations, Routledge, London−New York.

Van der Pijl, Kees (2001): “From Gorbachev to Kosovo. Atlantic Rivalries and the Re-Incorporation of Eastern Europe”, Review of International Political Economy 8 (2).

Rawls, John (1973): A Theory of Justice, Oxford University Press, magyarul: John Rawls: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Robinson, William I. (1996): Promoting Polyarchy, Cambridge University Press.

Rufin, J.-Ch. (1991): L’empire et les nouveaux barbares, Lattès, Párizs.

Teschke, Benno (2002): “Theorizing the Westphalian System of States: International Relations from Absolutism to Capitalism”, European Journal of International Relations 8 (1).

Toynbee, A. J. (1935): A Study of History, Oxford University Press.

 

(Fordította: Baráth Katalin)

József Attila szerint "Marx történelemfelfogása négy ténnyel számolt, midőn fellépett. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), az új ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az ún. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem proletári, hanem általános emberi jellege volt." A marxizmus szocializmusa, szerinte – humanizmus. "Humanizmus, de éppen a legemberibb jelenséget – az elmebetegséget és a neurózisokat – nem lehet vele megérteni" – vallja. Ezért fordul Freudhoz és a pszichoanlízishez.

Nemrégen bukkant elő az a meghatározás, amelynél pontosabb és időszerűbb elképzelhetetlen: "József Attila a költészet maga. Tragikus sorsa révén éppen a sors iróniája, a Történelem tette azzá, úgyhogy ha egy ma emberének az utcán (történetesen!) a költészetet hozza valami az eszébe, elsőre alighanem az ő nevét fogja társítani hozzá."¹ Lehet, hogy az utca emberének még nem mindig kézenfekvő vagy már nem egészen automatikus ez a társítás. Az viszont bizonyos, hogy időszerű helyére állítani itt és most azt a költőt, aki maga a költészet, mivel ebben aligha lehet váltásról szó. József Attila a költészet maga, akiről a feltehetően Babits ihlette Németh László 1929-ben a Nyugat decemberi számában alpári dühvel azt írta, hogy "Az a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör előtt s elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és a kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt verseket". Németh Lászlónak ekkor volt bátorsága arra figyelmeztetni, hogy azt ne higgye "ez a mitugrász önjelölt proliköltőcske, hogy izgága, mocsári széptevésével bárkit megtéveszthet: a Parnasszusnak ma is akad még szakavatott őrző-védelmező embere"² .

Lukács György, akinek esszéi 1908-ban sorra jelentek meg a Nyugatban, mégsem érdemelt ki helyet a magyar Parnasszuson. Babits kitessékelte A lélek és a formák c. esszékötet szerzőjét. Lukácsnak – írta bírálatában – bár vannak "Finom és előkelő gondolatai finom és előkelő lelkek számára", vélhető, "hogy ezek a gondolatok a legteljesebb mértékben németek. Írójuk bámulja azt a ködös és sokszor magvatlan modern metafizikát, amit a legújabb német írók a magas kritikába vittek… Inkább ragaszkodik ahhoz a modern, kissé affektált német terminológiához, amely iránt mi – bevalljuk – leküzdhetetlen ellenszenvvel vagyunk."³

Nem az érdekesség kedvéért idéztem fel ezeket az afférokat, hanem inkább azért, mert Babits véleménye korántsem volt egyedi vagy kivételes, hanem a korabeli magyar értelmiségi elit számottevő és jeles részének jellegzetes beállítottságát reprezentálta. A jelen polgári filozófia, különösen a modern német metafizika képviselői, álláspontjuk szerint, ködös, magvatlan teóriák szerzői voltak. (Vajon kik lehettek ezek? Talán Heidegger és Jaspers, esetleg Wittgenstein vagy Cassirer, netán Adorno, Horkheimer és Marcuse, vajon Bloch és Spengler? Kiknek a kissé affektált német terminológiájáról van szó, mely leküzdhetetlen utálatot váltott ki a magyar Parnasszuson?)

Indokolttá teszi Babits ítéletét idézni az is, hogy a jelenben szintén akad híve Lukács esszékötete megértéstől mentes "leleplező" minősítésének. Somos Róbert írja: "Úgy tűnik, az irodalomkritika szellemi valóság, amely betör a filozófiába ezen mű révén. A kritikus pozícióját stilizálja át Lukács a filozófus pozíciójává. Irodalmi művek szubjektív interpretációja az esszégyűjtemény, amelynek szervező eleme életfilozófiai problematika: élet és mű, kritika és filozófia, a megformált élet és műalkotás viszonya. Lukács persze (sic!) számos gondolatot vesz át a bécsi esztétáktól, Beer-Hofmanntól Schnitzlerig, leginkább Rudolf Kassner hatása érezhető esszéin."⁴

Térjünk vissza a valósághoz! A szappanfőző és a kefés asszony árvája feltehetően már megint harmadnapja nem evett. Milyen irritálóan idegesítő volt ez az ifjú orvos számára, pláne, hogy és ahogy a "törékeny nyeszledék" ezt megírta! Nála az éhezés döbbenetes élmény, életrajzi esemény (!), ami Bécsben is megesett vele. A költő húszévesen került Bécsbe. Leírja: "Beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus-Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, amikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott."⁵

A nem magyar gondolatok írója találkozik a Nincsen apám, se anyám szerzőjével, a proletárköltőcskével, aki éppen Bécsben éhezik, s a takarítás mellett egyetemre jár és szívességből könyveket cipel a hátán Lesznai Annának⁶ . De nem csak éhezett. Lesznai Anna mesélte Vezér Erzsébetnek: "Hatvany Laci küldte hozzánk, és amikor megjelent, akkor még egy vidám, kedves fiú volt, azt mondta, hogy a Hopp bácsi öltöztette föl, és még egy pár barátunk, és nagyon-nagyon meg volt vele elégedve. Próbáltunk segíteni egy kicsit, de nekünk se volt sok gyönyörű férfiruhánk."⁷ Találkozásáról Lukáccsal József Attila vidáman tréfálkozva, ugyanakkor nagyon is komoly büszkeséggel számol be Lucie Asszonynak (József Jolánnak): "Itt említjük meg, hogy Lesznai Anna (Jásziné), Balázs Béla és Lukács György igen nagy költőnek tartanak, különösen az utóbbi – mint az első világirodalmi – nem kozmopolita! – kvalitásokkal rendelkező proletár-lírikust, aki hivatva van mielőbbi nagyobb pénzküldeményedet kézhez venni."⁸ Valamivel később és valamivel – de nem sokkal – komolyabb hangvételben említést tesz Espersit Jánosnak arról, hogy "Életem eddigi folyása nagyjából ugyanaz, ami már előbb is a csavargók védjegye alatt iktattatott. Bécsben hamar megszerettek. Jobb és baloldaliak egyaránt, Lukács György, Ignotus, Balázs Béla, Lesznai Anna, Hatvany Lajos báró az ismertebbek közül"⁹ .

A szeretetre éhes József Attila tudta, hogy a baloldaliak között kicsoda Lukács György, és most azt is megtudta, hogy mire tartja őt a Geschichte und Klassenbewußtsein szerzője. Valószínűleg nem olvasta egészében ezt az 1923-ban Berlinben a Malik Verlagnál megjelent könyvet, amely tanulmányokat tartalmazott a marxista dialektikáról¹⁰ , és a XX. századi filozófiai gondolkodás egyik legvitatottabb, de ugyanakkor egyértelműen egyik alapvetően meghatározó filozófiai műve lett. A könyv tanulmányai közül több már korábban megjelent baloldali folyóiratokban. A Kommunismus 1920-1921-es évfolyamaiban közölte például az Osztálytudat, a Legalitás és illegalitás, a Rosa Luxemburg, a marxista rövidített változatait. Nem állítható, hogy ezek szélesebb értelmiségi körökben Magyarországon ismertté váltak. Magyar szerzőtől magyarul és németül a 20-as években nem túl sok ismertetés született erről a könyvről (Fogarasi Béla, Révai József, Radványi László, Rudas László, Szende Pál írtak róla) a négy vaskos kötetet kitevő recenziók sorában¹¹ .

József Attila nem felejtette el Lukácsot¹² . Pár év elteltével, amikor 1931-ben elvetélt kísérletet tesz folyóirat indítására, a Valóság első számában közzéteszi Laurent György álnéven Lukács Goethe-tanulmányát¹³ .

Radnóti Miklós a 30-as évek elején szerette volna "föltámasztani kevés társammal az új magyar irodalom kritikáját". A kevés társ között ott volt József Attila, aki Forrás a sivatagban c. kritikájában elmarasztalóan szólt Hankiss Jánosnak és Juhász Gézának a magyar irodalomtörténetről franciául kiadott művéről, és hiányolja belőle Lukács Györgyöt, aki szerinte "világszinten magas értékű esztétikai-bölcseleti munkásságot kifejtő" tudós¹⁴ .

A magyarországi marxisták tetszését József Attila Egyéniség és valóság c. írása mellett valószínűleg Lukács Goethe-cikke sem nyerhette el, hiszen az ekkor uralkodó szektás proletárforradalmi állásponttól teljesen idegen volt, hogy Lukács kiemelte Goethe azon nézetét, mely szerint a költőnek a különöst kell megragadnia, s csak azon keresztül az "egészséges" általánost. "Ezen elvek keresztülvitelében van Goethe költői nagysága. Itt a feltörekvő polgárság realista-forradalmi költészetének örököseként lép fel."¹⁵

József Attila és a modern polgári filozófia áramlatainak témája bonyolult, nem teljesen feltárt, ráadásul itt nincs lehetőség arra, hogy kielégítően, minden részletébe bevilágítva átfogó képet nyújtsak arról, hogyan voltak jelen, jelen voltak-e egyáltalán Magyarországon a modern filozófiai áramlatok. (Természetesen jelen voltak. Jelen volt például az a hegeliánus Benedetto Croce, akit Tverdota György József Attila filozófiai forrásai közé sorol¹⁶ , és akinek Esztétikáját – melyet a már negyedik átnézett kiadásból fordított 1911-ben dr. Kiss Jenő – és a hozzá tartozó Az esztétika alapelemeit pedig 1917-ben kiadták magyarul.¹⁷ ) Konkrétabb és egyben tágabb, de talán itt még fontosabb kérdés az, hogy volt-e, s ha igen, milyen volt századunkban az a magyar filozófia, amely magába szívta (szívhatta volna) a kortárs európai filozófiát. A kérdésfeltevéssel rögtön egy vitatott probléma kellős közepén találjuk magunkat, amely elemzésének azonban nem itt a színhelye. Perecz László, A magyar filozófia a XX. században c. kétkötetes mű egyik szerzője nagyon határozott választ ad a kérdésre: "A magyar filozófia – néhány emigrációban született munkásságon kívül – eddig egyetlen nemzetközi mércével is meghatározó teljesítményt mutathat fel, Lukács György (1885-1971) életművét."¹⁸

Csak epizódo(ka)t ragadhatok ki, amelyek egyediek ugyan, de meggyőződésem szerint jellegzetesek. Vitathatatlan, elismert és dokumentált például Nietzsche jelentősnek tartott magyarországi recepciója. Figyelemre méltó azonban, hogy Fülep Lajos, aki 1910-ben lefordítja A tragédia születését, kismonográfia méretű előszavában Nietzsche értékelése helyett előbbre valónak tartotta minél több szövegének idézését.

A különféle erőteljes hatások és értékelések sorából egyet szeretnék kiemelni, Babits 1911-ben írt Nietzsche mint filológus c. írását. A rendkívüli műveltséggel rendelkező költőfejedelem¹⁹ főhajtása Nietzsche előtt azon alapszik, hogy szerinte ő "az egyetlen nagy filozófus, aki valóban szakember volt a filológiában"²⁰ . Feltűnő, hogy Babits számára nem Nietzsche, a német poéta jelentős költői teljesítménye volt fontos és érdekes, de ami még ennél is feltűnőbb, hogy írásában meg sem említi A tragédia születése költőjének Richard Wagnerhez intézett ajánlását. Babits ugyanis mindenekelőtt azt akarja kimutatni, hogy Nietzsche filozófusként is (vagy annak ellenére?) egész életében filológus maradt²¹ .

A nyugati ideológiai tendenciák és filozófiák adaptálása Magyarországon jórészt a konzervatív irányzatok dominanciája közepette ment végbe, ez felelt meg leginkább a Horthy-korszak hivatalos szellemiségének. Babits konzervatív liberalizmusa, melybe "parnasszista" vonások is vegyültek, azonban sok tekintetben szemben állt ezzel a kurzussal, amit világosan mutat Julius Benda az írástudók árulásáról írt művének pozitív értékelése.

Megemlítem, hogy Sigmund Freud pszichoanalízisének közismerten jelentős magyarországi hatása ugyancsak a liberalizmus egyik, a konzervatívtól azonban lényegesen különböző radikális változataként fogható fel és értelmezhető, miközben vitathatatlan (József Attila szempontjából nyilvánvalóan ez a döntő) a freudizmus baloldali hatása is.

Természetesen nem mindegy és nagyon is jellemző, korántsem véletlen, hogy milyen művek, mikor, hogyan és kiben keltenek érdeklődést, váltanak ki azonosulást. Németh László, aki sokat tanult a szellemtörténeti iskolától, tudomásom szerint nem Spengler A nyugat alkonya c. művére figyelt fel, hanem José Ortega y Gasset könyvére. A tömegek lázadásában fedezte fel a modern kapitalizmus lényegbevágó "népi" kritikájának gondolatvilágát.

Németh László múlhatatlan érdeme volt, hogy olvasta és erőteljes kritikával utasította el Sztálin A leninizmus kérdései című brosúráját, és érdeme ez még akkor is, ha bírálata jobboldali szellemiségű. Ismeretes, hogy a magyar kommunista pártban is alapvető, a filozófiai álláspontot is meghatározó műnek számított ez a füzet. A párton belül különböző egymással verekedő frakciók (Kun Béla és Landler Jenő hívei) voltak, valamint jelentős eltérések mutatkoztak a hazai és az emigrációban élő, a budapesti és a "moszkovita" csoportok között. Véráldozatokkal, tragédiákkal terhes történet ez. A párton belül a húszas évek végén színre lépett egy "új marxista nemzedék, melynek első jelentkezése az 1928-ban megjelent Madzsar József és Sándor Pál szerkesztette Társadalmi Lexikon volt, s ez sok szempontból eltért attól az iránytól, melyet a pártban a Kun-frakció határozott meg. Mindenekelőtt visszaállították az elmélet jelentőségének hangsúlyozását, s ebben a tekintetben feltétlenül Lukács György követői voltak. Másrészt… már a Bartha Miklós Társaságban való részvétel mutatta azt, hogy a kommunisták kezdenek többféle legális lehetőséget megragadni az elmélet terjesztésére (pl. József Attila tagja volt ennek a társaságnak). Ez az a korszak, amidőn nem csupán József Attila lép fel – mint költő, és hangsúlyozottan mint elméleti igényekkel rendelkező költő és agitátor -, hanem Bálint György, Molnár Erik, és sokan mások."²²

A Történelem és osztálytudat értékelése rendkívül ellentmondásos folyamat volt a korszak polgári liberális, kommunista és baloldali köreiben, és a mű körüli viták inkább elutasítását, mintsem azonnali befogadását eredményezték.²³ A magyar irodalmi életben egy íróról, Bálint Györgyről tudható biztosan, hogy felismerte jelentőségét. A művet azonban rendkívül aktuálissá tette az, hogy a húszas és harmincas évek fordulóján, 1932-ben jelentős változás következett be a kor Marx-értelmezésében. A változás annak volt köszönhető, hogy a német szociáldemokrata párt segítségével S. Landshut és J. P. Mayer közzétették Marx korai, mondhatni "premarxista" kéziratait.²⁴ (Ez a kiadás egyébként korántsem volt teljes.)

A Kéziratok publikálása a korábban ismeretlen művek felfedezésén messze túlmutató esemény volt. Az európai értelmiség határozottan antikapitalista beállítottságú és a fasizmussal szemben álló része saját politikai hangulatának megfelelő aktuális álláspontja lelhetett Marx antropoló­giájában, melynek perspektívájából (a kommunizmus mint a magántulajdon, az emberi önelidegenülés pozitív megszüntetése, az emberi lényeg ember általi elsajátítása, a kiteljesedett humanizmus), a pozitív humanista kritika rendkívül időszerű üzenetét olvashatta ki. Kézbe vehette az elidegenült munka egyes oldalainak, viszonyainak hallatlanul plasztikus, tömören összefoglalt s ugyanakkor egy logikus gondolatrendszer teljességét nyújtó koncepcióját. A gazdaság és a filozófia összekapcsolása a baloldali politika és világszemlélet alternatívát, elméleti módszertani programot ígért, a marxizmus új értelmezésének lehetőségét.²⁵

Az ekkor meginduló heves viták középpontjában ugyanakkor a szerkesztőknek az a határozott új nézete állt, amely két alapvető tételben foglalható össze: először is, "meghatározott értelemben a hegeli filozófia az egész marxi életmű konstitutív eleme", következésképpen másodszor, Marx elsősorban és mindenekelőtt mindvégig filozófus volt, vagyis a marxi életmű egésze, beleértve gazdaságelméletét is, filozófiai²⁶ .

Korántsem véletlen, hogy Lukács a Szovjetunióba kerülve rögtön a fiatal Marx műveinek kiadásába kapcsolódik be, és azonnal a Marx és Engels esztétikai szövegeinek feltárását végző fiatal kutatóval, M. Lifsiccel kezd együtt dolgozni és köt vele barátságot. Tevékenyen részt vesz abban a kutatásban és szövegrekonstrukcióban, amelyik Rjazanov (és Czóbel Ernő) vezetésével folyik, akik elutasították a Lanshut-Meyer-féle nem teljes összeállítást és Marx "szociáldemokrata" értelmezését. Lukács bekapcsolódik a Marx-összkiadás (MEGA), jelesül éppen az 1944-es párizsi kéziratok szövegrekonstrukciójának munkálataiba²⁷ . Ekkor publikálja tanulmányát a Marx, Engels és Lassalle között lefolyt Sickingen-vitáról, és nagy figyelmet szentel a marxi-engelsi klasszikus hagyaték időszerűségének, a haladás ellentmondásai problémájának²⁸ . A fiatal Marx kéziratainak hatásáról így ír: "Csak amikor – a Blum-tézisek hivatalos elítélése után – a moszkvai Marx-Engels Intézet tudományos munkatársaként megismerkedtem a fiatal Marx Gazdasági-filozófiai kézirataival, lett számomra világos, milyen sok helyen, mennyi döntő kérdésben nem sikerült akkor Marx tanait helyesen felfognom…"²⁹

Anélkül, hogy itt elmerülhetnék a részletekben, szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy Lukács és Lifsic ekkori tevékenysége annak bizonyítását célozta, hogy létezik eredeti, rekonstrukcióra váró, marxi esztétika. Ebből nem csak az következett, hogy a marxista művészetelméletet nem az orosz és a német (Plehanov és Mehring) szociáldemokrácia teoretikusainak esztétika örökségére kell alapozni, hanem az is (bár ezt az ortodox³⁰ nézetet nem lehetett nyíltan hangoztatni és nyilvánossá tenni), hogy a szovjet marxizmus-leninizmus folytatása, továbbfejlesztésének útja nem Sztálinhoz vezet, hanem az elsődleges cél az eredeti marxi örökség, a klasszikusok életművének, elméleti hagyatékának teljes birtokbavétele-elsajátítása.

Részben ez a magyarázata annak, hogy Lukács a harmincas években megtagadta és egyben megőrizte a Történelem és osztálytudat koncep­cióját. A fiatal Marx kéziratai ugyanis egyértelműen igazolták könyve Marx eldologiasodáselméletének értelmezését, s ezen túl is "valójában az ő álláspontját támasztották alá a szovjet marxizmusban egyre inkább eluralkodó lapos pozitivizmussal és vulgáris materializmussal szemben… A Történelem és osztálytudat [ugyanakkor – Sz. L.] – Lukács akkori állításaival ellentétben – nem jelöli meg egyértelműen a kommunista pártban a hozzárendelt osztálytudat képviselőjét: éppen ezért kellett ezt a szerzőnek oly kétségbeesetten bizonygatnia."³¹

Úgy vélem, hogy az elmondottak a lényeget illetően érzékeltetik azokat a szellemi körülményeket, amelyek között József Attila Hegel, Marx, Freud c. írása született és amely a Szép Szó 1938. január-februári számában jelent meg, azzal a jegyzettel, hogy "1936-ban keletkezett, befejezetlenül maradt tanulmány". A befejezetlenségről mindenekelőtt az tanúskodik, hogy a közölt írásban tulajdonképpen még alig esik szó Freudról.

A tanulmány keletkezéséről (az Összes Művek jegyzetében) azt olvassuk, hogy megírásának "gondolata 1936 előtt foglalkoztathatta a költőt. Erre vallanak azok a személyes emlékezések is (Szántó Judit, Sándor Pál), amelyek szerint már 1933-34-ben hangoztatta az itt kifejtetteket, sőt egy vitáról is beszámol evvel kapcsolatban. De világosan tanúskodnak erről JA cikkei s versei is: az »Egyéniség és valóság«-tól, illetőleg A város peremén befejező szakaszától kezdve nyomon követhetjük nála a marxizmus és freudizmus összeegyeztetése gondolatát. Nyilván ennek magasabb fokú, tudományos összefoglalójául készült a »Hegel, Marx, Freud«".³²

A város peremén zárószakasza valóban (természetesen mutatis mutandis, jelképesen szólva) maga a verssé formált hegeli-marxi dialektikatétel. Freudi fordulattal lép elénk a költő, "az adott világ varázsainak mérnöke". Az általa teremtett kettősség egysége, a termelési erők és az ösztönök ellentétének dialektikája:

…gyönyörű
képességünk, a rend
amellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent… ³³

Ami az Egyéniség és valóság c. tanulmányt illeti, melynek kiváló, kimerítő jegyzetanyagát (Szabolcsi Miklós munkája) itt nem kell ugyan részletesen felidézni, kommentárra azonban szükség van. Mindenekelőtt arra térek ki, hogy a kortársak ezt az írást nagyon bonyolultnak, sőt egyenesen érthetetlennek tartották, olyannyira hogy József Attila barátai is rászorultak arra, hogy elmagyarázza gondolatait, ami mutatja az akkori átlagos filozófiai műveltség hiányosságait. Fejtő Ferenc pontosan jellemzi a helyzetet: "József Attila az első folyóirat hasábjain, melyet együtt alapítottunk és szerkesztettünk… egy hegeliánus tanulmányt írt, valamit tényleg értettem belőle, mert Attila jó néhány éjszakán át elmagyarázta és lefordította."³⁴ A történet fontos eleme, hogy Fejtő arra kérte a költőt, tanulmányát "fordítsa le az olvasók részére Hegelből legalábbis Marxra, – de megkötötte magát. Mint ahogy Baudelaire a burzsoákat, úgy akarta ő épatírozni kávéházi vitapartnereit hegeli fejtegetéseivel, amelyekben a tárgyi és alanyi valóság viszonyáról volt szó"³⁵ . Fejtő láthatóan azért nem értette egészen helyesen József Attila makacsságát, mert nem vette számításba azt az új megközelítést, ami Marx fiatalkori kéziratai alapján alakult ki Marxról mint (hegeliánus) filozófusról.

József Attila rekapitulációja már kiindulópontjában eltér Lenin közismert, a marxista kézikönyvekben olvasható álláspontjától, mely szerint a marxizmus három forrásból jött létre és három alkotórészből áll. Szerinte ugyanis Marx történelemfelfogása "négy ténnyel számolt, midőn fellépett. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), az új ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az ún. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem proletári, hanem általános emberi jellege volt"³⁶ . Már itt kitűnik az alapvető módosítás: a proletárdiktatúra elve helyett József Attila annak az elvnek híve, mely szerint a marxizmus (szocializmusa) humanizmus. Az elidegenülés és az "általános emberi jelleg" antinomikus szembenállása a kapitalizmusban a fiatal Marx kézirataiban olvasható alapvető mondanivalója, elvontabb filozófiai megfogalmazásban: az elidegenülés nem más, mint az emberi lét és lényeg közötti ellentmondás: a tőkés kisajátítás társadalmában az ember lényegi erői (kibontakozásuk mint cél) az emberi lét puszta fenntartásának eszközévé válnak.

József Attila felteszi a kérdést: "miért nincs még szocializmus?", "hol csúszott hiba a számításba?", "hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi célnak?". Ezekre a pontos kérdésekre a korabeli sztálinista ideológia nem tudott kielégítő választ adni.

A fiatal Marx kutatói szerint a párizsi Gazdasági-filozófiai kéziratok (akárcsak A tőke) valójában nem csupán a hegeli filozófia tanulságaira épülnek, hanem a Marx által a későbbiekben (1844 után) erőteljesen bírált Feuerbachnak nem annyira szavaira, mint inkább a szellemére, a vallási elidegenülés kritikájára, materialista antropológiájára, szeretetfilozófiájára. József Attila erős rokonszenvet érez Feuerbach iránt, úgy látja, hogy "Hegelnél az ész működik – öntudatlanul – a művelődés erkölcseiben, Feuerbachnál az erkölcsiség lép elő tudatosan és teszi ésszerűvé a különböző korok vallásos képzeteit"³⁷ . Tisztában van természetesen a marxi Feuerbach-bírálattal, ám ennek lényegét nem fogadja el. József Attila az embernek mint nembeli lénynek a felszabadulását az elidegenülés alól úgy határozza meg, hogy a Gattungswesen fogalmát faji, nemi lénynek fordítja, s nem társadalmi-gazdasági értelemben vett nembeli lénynek. Ez magyarázza, hogy miközben teljes mértékben elfogadja és osztja a fiatal Marx álláspontját, mely szerint az "embernek az emberhez való közvetlen, természetes viszonya a férfinak a nőhöz való viszonya. Ennek a viszonynak a jellegéből következik, hogy az ember mint faji lény (Gattungswesen) mennyire lett magáé és mennyire fogadta el magát; a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való legtermészetesebb viszonya"³⁸ , e viszonyt elsődlegesen lelki-érzéki meghatározottságnak tekinti.

Magától értetődik, hogy az emberi lényeg és az elidegenülés értelmezésében fellelhető különbség nem egyszerűen az eltérő szóhasználatból vagy fogalomértelmezésből fakadó különbség. Mindenesetre József Attila úgy látja, hogy Marx és Feuerbach között egyenlőségi viszony áll fenn. "Marx szemére veti Feuerbachnak, hogy a nemiséget »idealizálta«. Feuerbach éppígy felróhatná Marxnak, hogy ő pedig »materializálta« a nemiséget."³⁹ Marx valóban nem pszichologizálta a nemiséget. A döntő különbség hátterében azonban a pszichoanalízis, Sigmund Freud áll. "Egy új természettudomány, a pszichoanalízis azonban azzal a felfedezéssel vált betegségek gyógyító módjává, hogy a tudat képes a lét közvetlen alakítására, ha másként nem, hát úgy, hogy kivet magából, elfolyt oly gondolatokat, amelyeket éppen a természetes lét sugalmaz, s ezzel az elfojtással annyira megváltoztatja a létet, hogy az egészséges ember beteg emberré válik. Az érzékien-ésszerűen gondolkodó lényben létrejön pl. az a vallásos kedély, az a valóságos lelkiállapot, amelynek fogalmát olyan mulatságosnak találta Engels Feuerbachnál."⁴⁰ Nagy veszteség, hogy József Attila tanulmánya ott szakad félbe, ahol még számos részletkérdésre választ várunk és választ kaphatnánk.

Az irónia nem annyira Marxot, mint inkább Engelst veszi célba. József Attila epés megjegyzése ellenére zseniális ösztönnel ráérzett arra, amit valójában Marx vallott és Engels idézett, hogy Feuerbach "nem egy tekintetben összekötő kapocs a hegeli filozófia és a mi felfogásunk között". 1845 tavaszán Brüsszelben Marx, aki materializálta a nemiséget (szerinte ugyanis a lét képes a tudat közvetlen alakítására és nem fordítva), azt írta, amit József Attila nem vett észre⁴¹ , hogy Feuerbach materializmusának fő fogyatékossága, "hogy a tárgyat, a valóságot, érzékiséget csak az objektum vagy a szemlélet formájában fogta fel, nem pedig mint emberi érzéki tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektívan"⁴² .

József Attila minden elismerése mellett ugyanakkor úgy érzi, hogy túlhaladta mind Feuerbachot, mind Engelst, amikor elsajátította a pszichoanalízist. 1935-ben már a párizsi kéziratok Marxának humanizmustézisére támaszkodva vallja, hogy "A marxi-elmélet filozófia, de pszichológia is. Humanizmus, de éppen a legemberibb jelenséget – az elmebetegséget és a neurózisokat – nem lehet vele megérteni."⁴³ Ezért követi a tanulmányban Hegelt és Marxot Sigmund Freud.

A klasszikusok "mentségére" azt hozza fel, hogy "Azóta a lélektan az egyénnek, a társadalmi lénynek fejlődésében sok olyan jelenséget derített fel, amelyet a tizenkilencedik századi bölcselő nem ismerhetett. Csak érinthetett kérdéseket, amelyeket ma – éppen saját gondolatrendszere igazolására – világosabban tekinthetne át"⁴⁴ . Ezzel együtt távolt állt tőle az ebben az időszakban elterjedt bernsteini felfogás, amely szerint a marxizmust meghaladta az idő. Úgy véli, hogy a proletárokat az anyagi szükséglet sarkallja a történelmi folyamatban, másokat erkölcsi szükségletük viszi szocialista irányba, míg magát Marxot az elméleti szükségszerűség és "e szükségletek mindegyikében a társadalmi, azaz az emberi lényeg (kiemelés – Sz. L.) jut kifejezésre. Azok a »marxisták«, akik mindenütt és mindenben anyagi érdeket keresnek s az anyagi érdeket teszik elvvé az emberi öntudat mai fokán is a cselekedetek értelmének vizsgálatában, Marx gondolataiból egy kukkot sem értenek"⁴⁵ .

Az eddig elmondottak csupán töredékek, történeti adalékok lehetnek József Attila és az elidegenülés problémájának megértéséhez. Mindez egyetlen szűkre szabott jegyzet volt ahhoz a tágasabb, mára ugyan némiképp háttérbe szorult kérdéshez, hogy milyen színvonalat képviselt József Attila világszemléletében marxizmusa. Ami ugyanakkor ennél talán még fontosabb, hogy melyek voltak a proletárköltő által tudatosított marxi gondolatok, amelyek metaforákká, költészetté váltak, válhattak. Ennek ma is érvényes felmutatásában a fő érdem Mészáros Istváné. Meggyőződése szerint József Attila képes volt a "változót" az Irodalom és szocializmusban kifejtett elvekkel összhangban mint "végső szemléleti egészt" megragadni és eljutni "a legkülönbözőbb embertelen megnyilvánulások gyökeréhez: az emberi eldologiasodáshoz és elidegenedéshez. Így a valóság József Attila-i visszatükrözésében titáni tiltakozás jelenik meg a »merev dolgok« uralma ellen"⁴⁶ .

Teljesen világos, hogy Hegel, Feuerbach és Marx a költő számára, annak ellenére, hogy tizenkilencedik századi bölcselők voltak, elevenen jelenlevők, akik sohasem válhatnak a versben idézetekké⁴⁷ . Igaz ugyanakkor – mint Tverdota György írja – a költő utolsó nagyszabású tanulmányában "a címben foglalt három gondolkodó teóriáit kívánta meghaladni, de úgy, hogy egyben épített rájuk"⁴⁸ . Nézetem szerint mindhárman az emberiség történetében nem átmenetileg, hanem tartósan jelen lévő elidegenülés filozófusai. József Attila erre épített, és metaforáinak különös állandósága "a kor alapvető emberi viszonyainak művészileg adekvát megragadásából következik. A metaforák (amilyen például az »üveg«-é) »két világot« egyesítenek, melyek az elidegenedés és az eldologiasodás miatt a jelenségek szintjén úgy látszanak, mintha semmi közük sem volna egymáshoz, ám valójában az alapvető emberi viszonyok ellentmondásaiban találnak közös nevezőre"⁴⁹ .

Rengeteg új értelmezés született a közelmúlt József Attila-kutatásában⁵⁰ . Reményeim szerint szilárdan tartja magát az az igazság, hogy "csodálatos elme" volt. Korunk "nagy reprezentatív költője".⁵¹

 

Jegyzetek

 

¹ Marno János: A bal flótás – József Attila. Enigma. Művészetelméleti Folyóirat, 42., (Soá) 92. o. (kiemelés: Sz. L.).

² Uo. 99. o.

³ Babits Mihály: A lélek és a formák. Nyugat, 1910. nov. 1. – In: Az ifjú Lukács a kritika tükrében. MTA Filozófiai Intézet – Lukács Archívum, 1988. 69. o.

⁴ Somos Róbert: Magyar filozófusok politikai útkeresése Trianon előtt és után. Kairosz Kiadó, 53. o.

⁵ József Attila: Curriculum vitae. Dokumentumok. József Attila 1905-1937. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest, 1980.

⁶ Lesznai Anna írja: "Bécsben ismertem meg. Hatvany Laci küldte hozzánk. Akkor még vidám, kedves fiú volt. Sokat voltunk együtt. Megkértem, hogy segítsen a könyvtáramat költöztetni. Úgy dolgozott, mint azok a régi emberek, akik a sleppes hajóról lehordták a búzát. Olyan mennyiségű könyvet rakott a hátára, hogy alig bírta." József Attila – József Jolánnak (Bécs, 1926. júl. 1. – lj.). József Attila válogatott levelezése. Akadémiai Kiadó, 1976. 420. o.

⁷ Vezér Erzsébet: Megőrzött öreg hangok. Válogatott interjúk. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2004. 173. o.

⁸ József Attila válogatott levelezése. 108. o.

⁹ József Attila – Espersit Jánosnak. Hatvan, 1926. VIII. hónap 10. Uo. 110. o.

¹⁰ Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewusstsein. Studien über marxisti­sche Dialektik. Kleine revolutionäre Bibliothek, tom. 9, Malik Verlag, Berlin, 1923.

¹¹ A "Történelem és osztálytudat" a 20-as évek vitáiban. Filozófiai Figyelő Évkönyve, szöveggyűjtemény I-IV. FOTIK, 1981.

¹² József Attila és Lukács György kapcsolatáról lásd Mészáros István: József Attila és a modern művészet. Argumentum Kiadó-Lukács Archívum, 2004. 185. és sk. o.

¹³ Laurent György: Goethe világnézete. Valóság, 1932. 1. 7-12. o. – A cikk németül (Illustrierte Neue Welt, 1932. 2.) és oroszul (Oktyabr, 1932. 1.) is napvilágot látott. Lukács György: Esztétikai írások 1930-1945. Szerk. Sziklai László. Kossuth Könyvkiadó, 1982. 262-267. o. – "A megjelent Valóság »hatalmas botrányt okozott« a szocialista ideológusok táborában: »a Valóság« c. szerkesztésemben megjelent budapesti lap 1. számában »Egyéniség és valóság« címmel cikket írtam. Ezt az írásomat a magyarországi marxisták majdnem kivétel nélkül támadták…" – írta maga József Attila a Korunk 1932. szeptemberi számában. Ez pedig azt jelentette, hogy azok fordultak el a laptól, akik erkölcsi-politikai és anyagi támogatásban részesítették, s akikhez szólni akart a lap. Sándor Pál emlékezésében közli, hogy »a pártapparátus megtagadta a terjesztését, állást foglalt ellene, s ezzel a lap további sorsa meg volt pecsételve«." M. Pásztor József: »Az író beleszól…« Baloldali irodalmi folyóiratok az ellenforradalmi Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, 1980, 77. o.

¹⁴ I. m. 199. o.

¹⁵ Lukács György: Esztétikai írások 1930-1945. 267. o.

¹⁶ Fehér M. István szerint "József Attila fő interlokutora… az a Benedetto Croce, aki a neohegelianizmus jelentős képviselője, s akinek gondolkodása kanti és hegeli elemeket ötvöz. A Crocéhoz való kapcsolódás azt eredményezi, hogy Crocén keresztül (akinek filozófiáját idealizmusnak, spiritualizmusnak, szellemfilozófiának szokták nevezni) József Attila átveszi a klasszikus metafizika fő fogalmi kelléktárát – azt az apparátust, melyet Croce maga is használ -, s ezt próbálja Croce nyomán, aki bizonyos nem lényegtelen változtatásokat végrehajtott – második lépésben tovább alakítani, tágítani." József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Kalligram, 2003. 99. o.

¹⁷ József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Magyarázatok. Írta Tverdota György. Osiris Kiadó, 1995, 10. o.

¹⁸ Perecz László, Világosság, 1996/12. 62. o. – Nyíri J. Kristóf ugyanezen az állásponton van. "Lukács munkásságát megelőzően nem volt igazán nagy teljesítmény ezen a téren. Lukács az ő összes gyarlóságával, különböző korszakainak gyengeségeivel együtt korszakos jelentőségű személyiség, akire büszkék lehetünk." Minerva baglya. Beszélgetés Nyíri Kristóffal a magyar filozófia helyzetéről. Társadalmi Szemle, 1996/5. 15. o. – Ezzel ellentétes a véleménye többek mellett Kunszt Györgynek, l. Nihil és Ámen. Nietzsche-reflexiók. Gond-Palatinus, 2002.

¹⁹ József Attila ironikus megjegyzése: "A »poeta doctusnak« (tudós költőnek) csúfolt Babits Mihály írja azt a hülyeséget, hogy: »mi volna más az Intuíció, mint Ösztön?« És írja azt az Írástudók Árulása (!) c. »tanulmányában«!" Ez a lábjegyzet József Attila Croce-kritikájához kapcsolódik: "Croce Benedetto intuicionista esztétikája szerint a költészet nem más mint intuíció. Intuíció? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használni, ha magunk is értjük. Intuíció ti. magyarul se többet se kevesebbet nem jelent, mint szabatosan annyit, hogy szemlélet." JA, Irodalom és szocializmus. Művészetbölcseleti alapelemek. ÖM III. 85. o.

²⁰ Babits Mihály: Nietzsche mint filológus. Nietzsche-tár. Szemelvények a magyar Nietzsche-irodalomból 1956-ig. Pannon Pantheon, 1992, 294. o.

²¹ "…gondolkodása mindig megtartotta ezt a filológiai alapot: mindig az emberiség szellemi műveire és szellemi történetére (amely a legtágabb értelemben vett filológia tárgya) alapítja ítéleteit és következtetéseit, nagyon eltérően más filozófusoktól." Uo. 298. o. – A Nietzsche mint filológus és Nietzsche mint filozófus kérdés természetesen ennél jóval összetettebb, bonyolultabb probléma. L. ehhez Nietzsche, Gondolatok és vázlatok a Mi, filológusok című korszerűtlen elmélkedéshez. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Európa Könyvkiadó, 1988.

²² Hermann István: Irányok és áramlatok a magyar filozófiai gondolkodásban a két világháború között. A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth Könyvkiadó, 1983, 37. o.

²³ Vö. Krausz Tamás-Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Viták Lukács György műveiről a húszas években. Gondolat, 1985.

²⁴ Karl Marx: Der historische Materialismus. Die Frühschriften I-II. Kröner Tasch­ausgabe, Band 91. (1932) Alfred Kröner Verlag, Leipzig.

²⁵ Sziklai László: Lukács és kora. (1930-1945). 305. o. A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. 305. o.

²⁶ Uo. Einleitung der Herausgeber (S. Landshut, J. P. Mayer), Die Bedeutung der Frühschriften von Marx für ein neues Verständnis. XIV. o.

²⁷ K. Marx: Ökonomisch-philosophische Manuscripte (1844). K. Marx-Fr. Engels: Historisch-Kritische Gesamtussgabe. (MEGA) Abt. Bd. 3. Hrsg. Von V. Adoratskij. Marx-Engels-Verlag. Frankfurt-Berlin, 1932.

²⁸ Lukács ebben az időszakban írt kéziratban maradt írásai: Wuzu brauchen wir klassische Erbe?, Die Widersprüche des Fortschritts und die Literatur, Warum haben Marx und Lenin die liberale Ideologie kritisiert?, Marxismus oder Proudhonismus in der Literaturgeschischte? L. magyarul: Lukács György: Esztétikai írások. 1930-1945. Kossuth, 1982. 696-740. o.

²⁹ Lukács György: Úton Marxhoz I. Magvető Könyvkiadó, 1971. 24. o.

³⁰ Vö. Lukács György: Mi az ortodox marxizmus? In: Lukács György: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, 1971.

³¹ Hell Judit-Lendvai L. Ferenc-Perecz László: Magyar filozófia a XX. században. Második rész. Áron Kiadó, 2001. 207. o.

³² József Attila Összes Művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Akadémiai Kiadó, 1958. 455. o. – Sándor Pál, akinél a hangsúly Freudra és nem Marxra esik, szerint "a költő már ekkor azt vallja: a tudat közvetlenül is alakítja létünket". Idézi a tanulmányt Fejtő Ferenc is (JA az útmutató 8 és 15. I.), kiemelve, hogy a tanulmány mélyén rejlő alapkérdés ("hol csúszott hiba a számításba…") az 1933-at követő időkben minden gondolkodó marxista fő problémája volt." Uo.

³³ József Attila: A város peremén. Összes versei és műfordításai. Magyar Helikon, 1963, 496-7. o.

³⁴ József Attila Összes Művei. III. 351. o. – kiemelés Sz. L.

³⁵ Uo.

³⁶ József Attila: Hegel, Marx, Freud. JA Összes Művei, 263. o.

³⁷ I. m. 264. o.

³⁸ Uo. 267. o.

³⁹ Uo.

⁴⁰ Uo. 269. o.

⁴¹ Bizonyosra vehető, hogy József Attila nem a MEGA 1932-ben kiadott köteteiből idézett tanulmányában, hanem a Marx: Der historische Materialismus. Die Früchschriften. I-II. Kröner. kiadványból, melyet J. Landhut és J. P. Mayer szerkesztett. Vö. József Attila Összes Művei. III. 455. o.

⁴² Marx Feuerbachról. (Íródott Brüsszelben, 1845 tavaszán) In: Engels, Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége. Kossuth Könyvkiadó, 1968. 78. o.

⁴³ József Attila: Új szocializmust! Hort Dezső könyve. JA Összes Művei. III. 178. o.

⁴⁴ József Attila: Hegel, Marx, Freud. 269. o.

⁴⁵ Uo. 268. o.

⁴⁶ Mészáros István, i. m. 222. o.

⁴⁷ "Hogy valaki marxista tételeket, filozófiát, alapfokú szemináriumot tudjon versben ilyen esztétikai színvonalon, ilyen szívbemarkolóan és hatásosan megfogalmazni, az, azt hiszem, a világon egyedülálló." Kertész Ákos in: Asztal körül. József Attila – 2003. Eszmélet, 60. 18. o.

⁴⁸ Tverdota György: I. m. 156. o.

⁴⁹ Mészáros István: I. m. 225. o.

⁵⁰ A legújabbak közé tartozik Fehér M. István könyve, mely a hermeneutika körébe kíséreli illeszteni József Attila esztétikáját. (József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája) – Vö. még: (Agárdi Péter) "…most csak fogalmakat, irányzatokat mondok: a bergsoni hatás, Freud, általában freudo-marxizmus jelenléte, az egzisztencializmus és József Attila analógiájának és viszonyának az újraélése, vagy a vallás, az abszolútum problémája…" Asztal körül. József Attila – 2003. Eszmélet, 60. 20. o.

⁵¹ Mészáros István: I. m. 233. o.

Vajon mit fejeznek ki korunkból a József Attila-versekből szétterülő közhelyek, szólások, axiómák és szentenciák? S az életmű vonatkozásában mi a tényleges helyzet az egykor szoborszerűvé merevített, újabban viszont "szemérmesen" elhallgatott rendszerkritikai szocializmussal? A szerző a munkásosztály, az osztályharc és a magasrendű művészet világtörténelmi, "ontológiai" összefüggéseinek József Attila-i felfogását elemzi.

Nem évfordulós cikket tisztel meg figyelmével (ha megtiszteli) az olvasó. Mikor ez az írás megjelenik, 2005 áprilisa már jócskán elmúlt, a centenáriumi megemlékezések nagyobb részén túl vagyunk, az Eszmélet is több írásban reflektált a költő életművére (legutóbb az előző 65. számban). A József Attila-olvasás és -kutatás azonban természetesen és szerencsére nem a naptárhoz igazodik. Az elmúlt években számos monográfia, gyűjteményes kötet és elemző tanulmány látott napvilágot, amelyek a szakma változatlanul intenzív érdeklődéséről tanúskodnak. Elsősorban Beney Zsuzsa, Bókay Antal, N. Horváth Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Lengyel András, Péter László, Szigeti Lajos Sándor, Szőke György, Tverdota György, Valachi Anna és Veres András tanulmányaira utalok a közelmúltból (elnézést kérve a méltánytalanul nem említettektől). Persze mint mindig, ezekben az években is piacra kerültek s kerülnek dilettáns, kontár, tudománytalan vagy egyenesen demagóg írások, interjúk, közlések, de indirekt módon ezek ugyancsak arra vallanak: József Attila továbbra is állandó "provokációra" csábítja a szellemi életet, még ha ez az izgalom olykor a leselkedőké és a bulváré is.

Igaz: bőségesen vannak elmaradások, kutatási teendők. Nem készült még el a költő prózája új kritikai és magyarázatos kiadásának nyomtatott folytatása; az 1995-ös első kötetpárt (Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szerkesztette: Horváth Iván. A magyarázatokat írta: Tverdota György) egyelőre nem követte a második. Az örvendetes, hogy a Tanulmányok és cikkek 1930-1937 című rész szövegei, amelyek az első kötetpár dokumentumaihoz képest is roppant szellemi izgalmakat ígérnek, digitálisan már jórészt hozzáférhetőek az ELTE magyar irodalmi honlapján, de még jócskán van rajtuk szerkesztenivaló, a jegyzetek egy része és a magyarázatok pedig egyelőre hiányoznak. Számos további munka is készül a tudományos műhelyekben. Bővített, javított verskritikai kiadáson dolgozik Stoll Béla, az 1984-es kritikai kiadás szerkesztője; levelezéskötet, fénykép- és ikonográfiai gyűjtemény, továbbá sok egyéb munka is a megjelenés küszöbére érkezett. 2004 többszörösen is "pikáns" újdonsága volt Mészáros Istvánnak, Lukács György Angliában élő tanítványának – a nemzetközi baloldali és antiglobalista mozgalmakkal is kapcsolatot tartó nagy tekintélyű, de itthon alig ismert társadalomtudósának – az a könyve, amelyet "mindössze" 40 évvel ezelőtt, 1956 utáni emigrációjában, olaszul írt meg, s amely mind ez idáig nem volt hozzáférhető magyarul (József Attila és a modern művészet, 2004).

Nem évfordulós bibliográfiai szemlét írok, sok új teljesítményről (amelyek egyébként megérdemelnék) nem is teszek említést. Azt azonban feltétlenül rögzíteni kell: izgalmas disputák kellős közepében találhatja magát a József Attila iránt érdeklődő olvasó. E tanulmány nyersszövegének elkészítése után látott napvilágot Lengyel András "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról c. tanulmánykötete, amely a régi és "új" József Attila-írások, illetve -töredékek értelmezésével foglalkozó tanulmányait gyűjti össze. A gazdag kötet számos ponton más értelmezést kínál a költő teoretikus munkásságáról és teljesítményéről, mint amit eddig a kutatók többsége vagy egy része vallott; ezen belül szakszerűen – és tudományetikailag is példaszerűen – vitatkozik például Tverdota György nem egy értelmezésével. Magam is szívesen egyetértenék és vitatkoznék számos kérdésben egyikükkel, másikukkal vagy éppen mindkettőjükkel, de ennek nem itt és most van az ideje.

Egy másik dimenziót képeznek a magyar irodalomtudományban és főleg annak elméleti-módszertani övezetében megújult azon eszmecserék (nevezhetjük őket akár éles polémiáknak), amelyek leginkább a Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető ún. hermeneutikai iskola hívei és vitapartnerei között izzottak föl az elmúlt években – József Attila értelmezése kapcsán is. Ami a költő "szempontjából" különösen fontos, sőt termékenyítő: ezek az eszmecserék új olvasati, recepciós és értelmezési ajánlatokat provokáltak ki, illetve csalogattak elő a tudós interpretációkból. Ezekre a vitákra is reflektál, sőt aktívan részt is vesz bennük Tverdota György 2004 késő őszén napvilágot látott s alább ismertetendő új monográfiája (Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004). Tverdota kitűnő munkáját egyszerre szintetizáló és innovatív karaktere kiemeli az egyébként is magas színvonalú tudományos termésből, a centenárium egyik, ha nem a legfontosabb szakkötetévé léptetvén elő. Az pedig külön indok is lehet arra, hogy e hasábokon részletesen szóljunk róla, hogy mégiscsak ez a költemény (fogjuk látni: ciklus) e folyóirat címadója.

Magam Tverdota könyvének nem az ezekben a fent említett belső, bennfentes, sőt némileg belterjes szakmai-módszertani vitasorozatokban elfoglalt pozícióját szeretném elsődlegesen mérlegelni; nem is elsősorban ezért tekintem fontos munkának. Inkább abból a szempontból kísérlem meg bemutatni a Tizenkét verset: mit is mond (és mondhat) ez a szakkönyv a szélesebb olvasóközönség, a József Attilát már és még ismerők, az egész nemzeti kultúr- és kultuszközösség számára. Vagyis – a modern hermeneutikai irodalomtudomány által oly sokat emlegetett fogalommal – a tényleges mai magyar befogadói horizont felől szeretném fölhívni a figyelmet erre a briliáns Eszmélet-elemzésre.

 

1. Szállóigék, szentenciák és szlogenek

 

A modern irodalomtudományi iskolák némelyike – a múltbéli szociologizálás, moralizálás, pszichologizálás és átpolitizálás részben érthető reakciójaként is – szeretné kiiktatni a kutatási-értelmezési módszertanból (sőt az irodalmi értékközvetítésből is) a szerző életét, a társadalmi relá­ciókat, a művön kívüli szempontokat és az erkölcsi tanulságokat, olykor ad absurdum vive az önelvűséget és a dekonstrukciót. A magyar társadalom nagyobbik hányada számára eközben "az irodalom" ma egyre inkább néhány panelre, idézetre, klisére, sztorira, életsorsképletre, kultikus narratívára szűkül le. Már akié, hiszen a népszerű olvasmányirodalom zöme kívül esik az esztétikai minőség keretein, miközben hazánkban a – részben az életmód és művelődés gyökeres átalakulása, továbbá a kommercializálódó tömegkultúra "jóvoltából" – általában is romlik a társadalom szövegértésének, olvasás- és íráskészségének foka. Elegendő csak, ha a legutóbbi, 2003-as PISA-jelentés riasztó adataira utalok.

József Attila lírájának ma is sistergő hevére vall ugyanakkor, hogy őt jobbára megkímélték az irodalmi dekonjunktúra és az átértelmezési kampányok negatívumai; ugyan az ő olvasottsága és az iskolákban reá fordított órák száma szintén csökkent az elmúlt évtizedben, de továbbra is a legnépszerűbb XX. századi költő minden korosztályban. Sőt: éppen az elmúlt másfél évtized hazai társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak sodrásában, azokra is reflektáló folyamatos és friss recepcióként – ahogy ezt például az idősebb "hívek" közül Gyertyán Ervin és az irodalomoktatás máris nagy tekintélyű fiatal szakembere, Fenyő D. György, továbbá e sorok írója is bizonyítani igyekezett – József Attilának szinte jót tett a rendszerváltás. A néhány demagóg József Attila-ellenes kirohanás és hamisítás ellenére, sőt talán segítségükkel is.

Mégis: bár sokak számára eleven élmény (nem antológiákba szoruló kötelező olvasmány) József Attila költészete, s talán a centenárium sem fog rontani ezen, sőt – akár szokatlan eszközöket igénybe véve – még növelheti is népszerűségét, azért legyünk reálisak. A tömeges József Attila-ismeret napjainkban elsősorban a kultusszá is rögzült sorsképletre, az életrajzi passióra, valamint idézetekre és ezekből absztrahálódott szállóigékre, szentenciákra és szlogenekre korlátozódik. Ez sem "baj", de azért – túl a hamis tudatok és tudatlanságok, a bulvár-értesülések és kontárkodások zavaró mértékén – ez mégsem az a mély és szenvedélyes József Attila-olvasás, ami az életmű recepciós lehetőségeiben és a nemzeti kultúra modern alakulásának esélyeiben rejlik. Tverdota György könyvének tárgya, az Eszmélet egyébként ebben az utóbbi vonatkozásban, különösen az önállósodott metaforák, sorok és idézetek kínálata, "leszállása", közbeszéddé alakulása szempontjából szintén forrásértékű.

A kultuszképződés és a nyelvi panelesedés, illetve a "szállóigésedés" újabban egyre több szakkutató által művelt mentalitástörténeti, kulturális antropológiai, lingvisztikai, nyelvszociológiai és retorikai stúdium. Jócskán vannak József Attila-vonatkozásaik is. Minden kiemelt, szlogenesített költői idézet, szállóigévé szétrepült, emelkedett vagy lebutított lírikusi sor, metafora "kockázatos", hiszen leegyszerűsít, gyakran agyonvágja a poétikum, a művészi kép vibráló komplexitását, nyitott jelentésauráját, receptív pluralizmusát, sőt esetenként torzít is stb. Ritka, hogy a költői sorok szentenciákká rögzülő változatai megőrizzék az eredeti bensőségességét és erejét. Mégis "kellenek", illetve akár akarja a költő és a szakma, akár nem: mindig is voltak, vannak és lesznek. A maximákká váló költői mondatok ugyanis – koronként persze jelentősen változó összetételben és konnotációval – egy társadalom, egy nemzet, egy közösség erkölcsi paradigmái közé épülhetnek be, mintegy morális kánonná rögzülve. Hogy ezeknek milyenek a veszélyei – főleg a vallási és a politikai képmutatások sok száz éves történetében -, arra aligha kell itt kitérni; a József Attila-i életmű tételmondatainak, toposzainak hazug, dogmatikus államszocialista kanonizációira sem. Az egyik legriasztóbb torzító közhelyesedés az 1926-os "Érted haragszom én, nem ellened" verscímmé is emelkedő szerelmes verssorának átpolitizálása, még ha – jobbik eset – a hétköznapi vitakultúrára vonatkoztatják is. Mindazonáltal – a társadalmi normák mégoly mágikus szabályozásán túl – a szállóigésedésnek, a szentenciákká válásnak lehet járulékos, egyfajta profán bibliai, irodalmi-kulturális haszna is, főleg ha folyamatosan eleven társadalmi-kulturális térben, állandóan újraértelmező közegben hatnak.

A József Attila-szállóigék hálózati katalógusa és szemantikai története még megírásra vár. Azt ugyanakkor több pedagógus és irodalmár is regisztrálta: a rendszerváltozás alatti és utáni évek, az 1989 és 1998 közötti időszak leggyakrabban idézett, morális imperatívusszá emelkedett, emblematikus idézete a híres Két hexameter volt: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is". (Stoll Béla legutóbbi textológiai kutatásai szerint a második úgy is két szóba van írva.) A két sor "népszerűsége" érthető, sőt indokolt volt az elmúlt másfél-két évtized gerincroppantó időszaka morális tapasztalatai okán – bizonyos értelemben függetlenül a közvetlen politikai-világnézeti elkötelezettségektől is. Megvizsgálandó lenne a többi József Attila-szállóige és -szlogen erőtere és sorsa is; erre – akár egy komoly média-, internet- és sajtóanalízisre, egy szakszerű számítógépes tartalomelemzésre – talán "jó" alkalmat szolgáltat majd a centenáriumi közbeszéd is, a maga összes kockázatával, leegyszerűsítéseivel.

Külön érdekes lehet, hogy az elmúlt 15 évben iskolába került és felnőtté vált nemzedékek köznyelvében vajon milyen József Attila-toposzok élnek (akár megzenésítve). Vagyis mi válik beszédpanellé azoknál a fiataloknál, akik többnyire már nem részesültek (hogy az 50-60-as évekről ne beszéljek) a 70-80-as évek mégoly kritikai és reformer szellemű, de szintén leegyszerűsítő "lobogónk: József Attila"-kultuszából sem, de akik többnyire kimaradtak a rendszerváltozás előtti, viszonylag magas óraszámú József Attila-órák (persze szintén tanárfüggő) esztétikai, történelmi és etikai vonzásából is. (Tisztelet az ebbe nem beletörődő pedagógusoknak.)

2004-ben egy viszonylag szűk értelmiségi kör szállóigéket keresett az életmű szövegéből azzal a céllal, hogy ajánlatot tegyen a centenárium szlogenjére. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán van-e értelme az – egyébként helyesen – állami rangra emelt ünnepségsorozatot egyetlen központi szlogennel is felövezni, érdemes ideidézni, mik jöttek össze. Az előválogatás természetesen bekalkulálta a szlogennek a 2005-ös köznyilvánosságot megcélzó funkcióját, tehát például a közvetlenül szocialista hitvallású mondatok, a pokoljáró József Attila legfájdalmasabb kiáltásai, valamint a túlzottan "filozofikusnak" és "freudistának" tűnő sorok – amelyek a közbeszédben azért persze jelen vannak – eleve esélytelenek voltak. Így is tanulságos a gyűjtés:

• "Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom." (Szürkület)

• "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." (Óda)

• "…énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon!" ([Négykézláb másztam…])

• "…ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg." (Tudod, hogy nincs bocsánat)

• "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica)

• "…édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!" (Hazám)

• "Rám tekint, pártfogón, e század" (Ars poetica)

• A lelkem – közvagyon. Eredetileg: "a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon" (Flórának)

• "Ha féltem is, helyemet megálltam – / születtem, elvegyültem és kiváltam" (Kész a leltár)

• "Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van" (Majd emlékezni jó lesz)

Természetesen legalább hússzor ennyi "élő" idézetet, komplex képet, szólásmondássá, szállóigévé vált vagy azzá tehető sort lehetett volna kiválasztani a verskorpuszból. Talán ki lehetett volna használni a 2004-2005-ös évad nyilvánosságának megannyi újszerűségét és médiumát is, hogy a szlogenekben szintén legyen valami gyökeres, merész originalitás. Mégsem ez történt. Mielőtt azonban kiderül, melyik lett a "győztes", tegyünk még egy kitérőt.

Ha tovább pörgetnénk ugyanis a lehetséges József Attila-i szólás- és közmondásokat, szállóigéket, bőven találhatnánk a rendszerváltozásra, a rekapitalizációra, az újraerősödő társadalmi polarizálódásra, a szegénységre és nyomorra, a kiábrándulásra és a világ brutalizálódására "felelő", az elemi boldogság iránti kétségbeesett vágyat világba kiáltó, esetenként nagyon, sőt túlságosan is durván, olcsón aktualizálható sorokat, képeket. Hadd emlékeztessek néhányra: "Tőke és Fasizmus jegyesek. / Minden külön értesítés helyett" (Farsangi lakodalom); "Bankárok és tábornokok / ideje ez" (Fagy); "Koldulsz? betörsz? … – A rend lecsap rád, – / a tőkéseké a haszon" (A tőkéseké a haszon); "Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat" (Emberek). Idézhetek – tovább haladva az időrendben – a Levegőt-ből: "Óh, én nem így képzeltem a rendet", "És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg". S akkor még nem válogattam a mindenkori szegénység és megalázottság riadt-fájdalmas szállóigéiből, az áldozat- és megváltó-klisékből, amelyekre szintén van, lehet emberi, esztétikai fogékonyság napjainkban. Kemény István költő József Attila lírája lúzer-olvasatának lehetőségét is megpendíti (s persze vitatja) személyes hangú, szép írásában (Magyar Narancs, 2005. március 10., 28-29. p.).

De folytatom a költő utolsó éveiből aktualizálható "pesszimista, radikális" szállóigéket: "Kit anya szült, az mind csalódik végül" (Kései sirató); "Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz" (Irgalom); "s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék" (Thomas Mann üdvözlése); "Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat", "Az elnyomás csapatban károg", "finomul a kín" ([Ős patkány terjeszt kórt…]). A Hazámból: "Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény". S a talán leginkább, a legnyersebben nekünk szóló szentencia: "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). Ám ahogy az államszocialista évtizedekben gyorsan kiürültek, klisékké fakultak a munkásmozgalmi típusú "szállóigék", az eredeti, a poétikai épségű verseket is szinte kompromittálva, hasonlóan járnának a zászlóra írható, emblematikus igazságokként forgatható antikapitalista és anti-irracionalista verssorok is. Még akkor is, ha – túl a költői képek páratlan erején – társadalom-lélektanilag jogosult is a rájuk való rezonálás kusza, félelemkeltő világunkban. Igaz, zömük az 1950-70-es évek csökött antikapitalista propagandájában is használatos volt; érthető módon mégis – s némileg más konnotációval – fel-feltűnnek napjaink közbeszédében és nyilvános fórumain.

Visszatérve a szlogenválasztásra, elgondolkodtató, hogy nem engedve ezeknek a kísértéseknek, ugyanakkor elszalasztva a bátor kommunikációs újítás esélyét is, az egyik "legrégibb", leginkább elkoptatott – jóllehet a költő versében korántsem publicisztikus jelentésű – maxima lett megszavazva a centenárium hivatalos szlogenjeként: "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica). Hogy eredeti helyén mit is jelent ez a költői önmegszólítás, azt számos versértelmezés járta s járja körül. Persze "baj" nem történt ezzel a választással, a felszólítás "jogos" 2005-ben is, de mintha kevés evokatív erőt adna hozzá ez a lehető legegyszerűbb, leginkább kézenfekvő József Attila-szállóige az egyébként új szelleműnek remélt évfordulós közgondolkozáshoz. Igaz: a mai tizen- és huszonévesek, akiknek fülében már nem kong lejáratódva e kanonizált verssor, talán a világra a korábbinál nyitottabb, új "értelmet" is tulajdoníthatnak e mondatnak. Annál inkább, mivel a szlogenekben már nem az eredeti kontextus, illetve az intertextuális művészi üzenet hat, hanem az, amit a közbeszéd belelát, pontosabban belekódol – itt és most, ott és akkor. Mégis meglepetés "A mindenséggel mérd magad!" 2005-ös szlogenesítése, jóllehet e kiválasztódás mögött a mindenkori direkt politikai jelentésadástól való elhatárolódás érthető, sőt jogos szándéka is működhet. Talán azzal is polemizálva, ahogy például újabban a "fasiszta kommunizmus" képét lobogtatva (Világosítsd föl) igyekeznek némelyek a baloldalt, a szocialista tradíciókat és értékelveket lejárató módon visszaélni József Attilával. De túl leszünk ezen is. A mindenség "kényelmes" szlogenválasztásában mindazonáltal a XXI. század eleji ember aggódó, szorongó univerzalizmusa, a veszélyeztetett humanista-felvilágosult szellemi és erkölcsi tradíció vállalásának, kontinuitásának szándéka szintén ott munkál.

Mégsem a mindenségről is valló Ars poetica, hanem az Eszmélet – Tverdota György könyvének tárgya s e folyóirat névadója – az a József Attila-mű, amelyből a legtöbb kép, verssor, szintagma önállósodott az elmúlt 70 év során:

• "vas világ a rend"

• "e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka"

• "ügyeskedhet, nem foghat a macska / egyszerre kint s bent egeret"

• "Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ"

• "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra"

• "Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat"

• "csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke"

• "a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol"

• "nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt -"

• "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!"

• "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja"

Akár szinte mind a 12 verset is idézhetném egészben, annyira beléivódott az Eszmélet a köznyelvbe és az értelmiségi beszédmódba. Arra pedig ki sem térek részletesebben, hány későbbi XX. századi költői ihlet kapott szikrát ezeknél és a nem idézett soroknál Juhász Ferenctől Tandori Dezsőig, Pilinszky Jánostól Orbán Ottóig, Benjámin Lászlótól Utassy Józsefig, Nagy Lászlótól Ladányi Mihályig, Petri Györgytől Veress Miklósig. Mégis – vagy talán éppen ezért – mindmáig titokzatos, "megfejtetlen" lírai remek maradt az Eszmélet, s nem csupán a szállóigéinek többsége, hanem a mű szerkezete, belső kép- és zenei struktúrája is. Pedig talán a legtöbbet analizált lírai remeke ez a költőnek, a nagyszámú elemzés között két önálló könyv is megjelent róla: Szabolcsi Miklósé 1968-ban és Szuromi Lajosé 1977-ben. Tverdota sem először rugaszkodik neki az elemzésnek, több mint húsz évvel ezelőtt írta első kísérletét.

 

2. A "túlértelmezés falláciája" vagy a szaktudomány "számunkra-valósága"?

 

Az Eszmélet szállóigésedésének tömeges jelenségével – bár más munkáiban intenzíven kutatja a kultusz- és kánonképződés tendenciáit – ebben a könyvben alig foglalkozik Tverdota. Kétségtelen: nem tárgya ez a könyvnek, méltatlan is számon kérni rajta, jóllehet a fogalmi-képi-nyelvi folklorizálódás, azaz a popularizálódás (esetenként kommercializálódás és bulvárosodás) trendje maga is felettébb indokolttá teszi az alapos versanalízist és értelmezést. Olyan illúziója persze nem lehet az irodalomtudomány egyetlen művelőjének sem, hogy szakszerű értelmezéseinek "haszna" elérje a mindennapok köznyelvét, hogy a publicisztikai fordulatok, a jelszavak, a mondatpanelek, a hétköznapi retorika, stilisztika és az sms-ek világát is közvetlenül befolyásolni tudja. Örülni kell, ha a verselemzések veleje 5-8 év alatt egyáltalán "lejut" az általános és a középiskolai oktatásba. Remélni lehet csupán, hogy az értelmezési nóvumok vagy akár csak árnyalatok – közvetve – talán mégis hatnak a közgondolkodásban és kultúrában. Ennek az esélye a Tverdota-könyv egyik, a tudományos érdemektől elválaszthatatlan "haszna". Csak ehhez el is kell olvasni.

Tverdota György bevallottan azzal bocsátja útjára könyvét, hogy reméli: új elemzésével "megteremtődik a remekművel kapcsolatos szakmai egyetértés minimuma" (9.). Tekintettel arra, hogy számos eddigi értelmezést "forgat ki sarkaiból" (mindenféle kategorikus fölényeskedés nélkül, de súlyos elvi, módszertani, szemléleti előítéleteket és tételeket "sértve"), a mai irodalomtudományi közéletben erre kevés esélyt látok. Ám talán szükség sincs rá; "éppen elég" most a könyvében testet öltő, reveláló erejű újítás, azután majd elválik a fogadtatás és a szakmai recepció. E sorok íróját mindenesetre meggyőzi a legalapvetőbb kérdésekben.

A szakmai vitakérdések közül az egyik legizgalmasabb maga a műfaj: a 12 versszakból álló egyetlen költemény, avagy a 12 önálló versből álló ciklus-kompozíció dilemmája. Tverdota alapos szerkezeti, poétikai, ritmikai, keletkezéstörténeti s főleg motívumelemzés, valamint egy széles ölelésű, a lírai ciklusokról szóló műfajtörténeti és versesztétikai áttekintés nyomán bizonyítja be az utóbbit: nem szervesen egységes, belső utalásokban fölépülő vers, hanem 12 önálló lírai remekből álló versciklus az Eszmélet. Az egyes verseket, amelyek közül többnek eredetileg önálló címe is volt, külön-külön előzményeiből is kibontja a szerző, miközben természetesen rekonstruálja és fölmutatja a ciklus egészének a poétikai sajátszerűségét, nóvumát és szemléleti üzenetét. Nem szaporítanám a bizonyítékokat a ciklus-álláspont mellett, de egy újabbat azért idézek. Fejtő Ferenc, aki mégiscsak hiteles tanú (kortársi versértő elemző készségének relevanciájáról nem is beszélve), közelmúltbeli írásában így idézi fel az Eszmélet születését (A népnek a fia volt. =Tekintet, 2002, 4-5. sz., 16. p.):

"Egy reggel átmentem hozzá a Korong utcába, és mutatott nekem egy verset, aminek az Eszmélet címet adta. Elolvastatta velem, és szokása szerint megkérdezte:

– Na milyen?

Mondtam: Nagyon jó, csak…

– Mi az, hogy csak?

– Valahogy úgy érzem, hogy ez egy ciklus, és hiányzik még néhány darab.-

Gondolod?

– Nagyon komolyan gondolom.

És így lett a hat strófájúból 12 strófás vers."

A versciklus műfajának és hazai gyakorlatának történeti és poétikai elemzése, az Eszmélet struktúrájának átvilágítása, valamint az eszmélet-fogalom gazdag értelmezése nyomán (de még az egyes versek mikroanalízise előtt) mondja ki Tverdota György: "az Eszmélet nem egységes költemény, hanem tizenkét versből álló versciklus: József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának rögzített pillanatai. Mivel hegycsúcsokként emelkednek ki az egyén belső világának lapályosabb vagy szelídebb domborzatú vidékeiből, nincs közöttük közvetlen folytonosság. A versszakok nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza szerkezetet alkotnak. Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, de nem logikai vagy architektonikus egységet. A 12 rész tehát úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy filozófus, például a Gondolatok Pascalja vagy a Túl jón és rosszon Nietzschéje aforizmagyűjteményének darabjai" (111. p.).

Tverdota minden korábbinál alaposabban veti össze az egyes filozofikus konnotációjú sorokat a lehetséges ihlető forrásokkal, s elveti a korábbi, egyoldalúan vagy marxista, vagy pszichoanalitikus, vagy egzisztencialista kötésű interpretációkat. A legdöntőbb ihletőként, illetve megfelelésként Bergsonnak a költő prózai munkáiban is meghatározó hatását tudja felmutatni anélkül, hogy a lírát a teória szolgálóleányának szerepére fokozná le. Magát a cikluscímadó fogalmat is leginkább a francia filozófus nyomán látja értelmezhetőnek (104-111. p.). Szigorúan számba veszi a Marx-, Pauler Ákos-, Freud-, Heidegger-analógiákat és feltételezett hatásokat is, ugyanakkor – egy kicsit saját elkalandozásai önkorlátozásaként is – deklarálja: "a költészet nem a filozófia illusztrá­ciója, hanem emberlétünk legkomolyabb, legmegrázóbb tapasztalataiba mélyeszti gyökereit"(160-161. p.).

A bevezető fejezetek egyikében kitér "a tiszta költészet" (a poésie pure) francia irodalmi vitájára (91-104. p.), amely József Attila poétikáját és költészetbölcseletét is döntően befolyásolta. A lírikus (illetve az őt interpretáló mai tudós) a "tisztaság"-on nem a valóságreferenciák, adott esetben a társadalmi, világnézeti, netalán politikai elemek versbéli kiiktatását jelenti, hanem éppen hogy ezek maradéktalan "szublimálását". Ennek kapcsán bizonyítja be Tverdota, hogy az 1934-es Eszmélet az 1927-1928-as Medáliák verseszményét folytatja s újítja meg "egy világmodellt alkotó esztétika jegyében" (103. p.), élményanyagában és formateremtő módszerében ugyanakkor Mallarmétól Baudelaire felé lép tovább. Az 1995-ös prózai kritikai kiadás Magyarázatok c. felében, majd 1999-es kismonográfiájában ennél is részletesebben foglalkozik a norma elméleti és költői-gyakorlati esélyeivel. Egy korábbi, 10 évvel ezelőtti tanulmányában Tverdota pedig megkísérli – nem fából vaskarika! – a "szocialista tiszta költészet" fogalmát is bevezetni, interpretálni; a mostani könyv ezt az értelmezési vonulatot is folytatni látszik (József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 179-195. p.).

Lehetetlen ebben az ismertetésben a könyv valamennyi újdonságát bemutatni, s még kevésbé mind a 12 önálló – ciklusba komponált – vers értelmezésének tömör sűrítményét adni. Ugyanakkor feltétlenül említésre méltó, hogy Tverdota György a költemény élményanyagát és szövegét párhuzamba állítja két, nemrég ismertté vált pszichoanalitikus prózai dokumentummal, a Vallomás és az ún. Rapaport-levelek címűekkel. Egy másik, korábbi tanulmányában A Dunánált a Szabad-ötletek jegyzéke párdarabjaként, sőt szimmetrikus ellentéteként mutatta be "megdöbbentő" konklúziókkal (József Attila, 1936. május. =Kortárs, 1994. 7. sz., 78-86. p.), nos itt sem csak a nagyjából egyidejű genezis és a képek egy részének az összehajlása ad alkalmat az összevetésre, hanem a nyers szöveg átpoetizálódásának, a líra önterápikus funkciójának és az élmény közérdekűvé avatásának zsenire valló esztétikai ereje is.

Még a differenciáltabb irodalomértés is hajlamos "magánéleti" és "társadalmi" élményre bontani a lírát, akár egy életművön, akár egyetlen versen belül, kimutatva József Attilánál a termelési erők, illetve a harmónia "odakinti", "jövőbeli" és a szenvedés, az ösztönök "idebenti" (A város peremén; Eszmélet stb.) dialektikáját. Nem mintha nem lenne részlegesen jogosult (főleg a közbeszéd szlogenjeiben) ilyenfajta értelmezés – akár csak viszonylagos kettéválasztás – is. Tverdota György azonban az Eszmélet elemzésében immár meggyőzően érvel a két szféra "szétválaszthatatlansága" mellett, legalábbis poétikailag. S ebből bontja ki fő mondanivalóját, a versciklus létüzenetét: "az Eszmélet világképét sem a termelési erők odakint, sem az ösztönök idebent nem dominálják mértéken felül. A költemény egy harmadik dimenzióban, valahol az előbbi kettő között bontakozik ki. A társadalmi valóság előtérbe kerülése eltörpíthetné az egyén problémáinak jelentőségét. A belső vívódások, bizonytalanságok részletezése egy bonyolultabb pszichológiai valóság játékterévé vagy keretévé tenné az ént. Az Eszmélet a megoldáskeresés verse, a világban immár gyanakodva és védekezve, de helytállni tudó ember nyolcsoros monológjainak sorozata. […] József Attilát Hódmezővásárhelyen különös kettősség, belső törés jellemzi: a Medvetánc-kötet felépítésén gondolkodik, az Eszméleten dolgozik, megpróbálja magánéletét rendbe hozni, s eközben személyiségében lassan előrehalad az a szörnyű folyamat, amely végül öngyilkosságához vezet. A Vallomás és a Rapaport-levelek ebbe a folyamatba engednek bepillantást. E két szomorú dokumentum szemügyre vétele alapján megállapítható, hogy az Eszmélet kívül esik ezen a folyamaton. Másfajta tudattartalmak vannak jelen a prózai és mások a verses szövegben. Másféle dinamika szabályozza a megnyilatkozás módját az egyik és a másik esetben. Másfajta szerepet tölt be a vallomásos írások tanácstalan, esendő, betegségtudattól gyötört, infantilis allűröket fölvevő és a ciklus végső igazságokat leszögező, magabiztos énje" (54-55. p.).

József Attila – tér vissza erre a kettősségre Tverdota többször a könyvméretű elemzés során – nagy verseivel, köztük az Eszmélet-ciklussal mintegy ki akar kerülni és lírailag ki is tud kerülni saját énje pokol felé örvénylő spiráljából. "József Attila sajátos kettőssége, meghasadtsága, amelynek első jelei már korábban, 1933 elején megjelennek (például egyfelől az Elégia vagy A város peremén és másfelől a Reménytelenül párhuzamosságában), a maga drámaiságában akkor tárul elénk, ha a Rapaport-leveleket és az Eszméletet szembesítjük egymással. E kettősség, minden feloldási kísérlet ellenére mindhalálig jellemezni fogja gondolkodását és költészetét" (54-55. p.).

A "társadalmi és lélektani kettősség-egység" tekintetében talán a VI. vers a legismertebb és a legszemléletesebb:

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
Úgy szabadulsz, ha kényedül
Nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ."

Sejtelmes, szép vers, könyvespolcnyi értelmezés született már róla; materialista, freudista, egzisztencialista stb. tételek igazolásaként, maximákként is (persze egymásnak ellentmondva) szintén gyakran idézett, szállóigésedett sorok. Tverdota nem tart igényt az egyetlen, a végérvényes értelmezésre. Mindazonáltal a szembesítő analízis nyomán olyan olvasási ajánlatot tesz, ami varázsos, publicisztikára és tantételre nem lefordítható költeményként magyarázza a nyolc sort, mintegy bekalkulálva és tudományos-fogalmi szinten interpretálva is a versszeretők ambivalens, sejtelmes alapélményét ezzel az önmegszólító verssel kapcsolatban. "Úgy is föl lehet fogni – írja -, hogy a tanító én a forradalmár, aki tanácsot ad a szenvedő, tapasztalati énnek, a neurotikusnak, hogyan szabadulhat meg neurózisától. Tanácsa kétféleképpen értelmezhető. Úgy is, hogy a neurotikusnak meg kell szabadítania »házát« háziurától, a felettes éntől, a társadalom és az erkölcsiség interiorizált hatalmaitól. Úgy is, hogy otthonát, a társadalmat magát meg kell szabadítania azoktól, akik Tartuffe módjára betelepülnek, s elidegenítik tőle jogos tulajdonát. Bármiként is fordítjuk le a próza nyelvére a költemény hallatlanul gazdag és nyitott jelentésszerkezetét, kétségtelen, hogy van egy közös nevező a két szereplő énrész között. Egyikük a szenvedő, tapasztalati én, a másik pedig a (tovább konkretizálható értelemben) felforgató én. […] A kétféle olvashatóság nem véletlen, hanem tudatos és egyben virtuóz egybedolgozása két eszmerendszernek. Ez a kétféle, egymástól akár függetleníthető, mert egyik irányban szinte nihilista, a másik irányban végsőkig kollektivista, bizonyos értelemben altruista értelmezési irány […] üres formává teszi a VI. vers szövegét […] Az Eszmélet több darabjáról bebizonyosodott, hogy olyan természeti szépségű üres tengeri kagyló, amelyet fülünkhöz illesztve a tenger zúgását véljük hallani" (182. p.).

Ebben az értelmezésben – láttuk – maga a tudós szerző is a metaforák segítségéért folyamodik, s ez mindig jobb, mint az öncélúan tudományoskodó madárnyelv semmitmondó és elidegenítő verdiktje. A metafora találó, hiszen a homokparton megtalált tengeri kagyló varázslatos zúgása a mindenséget idézi, s valóban, kinek-kinek saját archetipikus élményeire rezonál. De ez a plurális nyitottság, sokhangú recepciós ajánlat természetesen nem azt jelenti, hogy bármit bele lehet hallani József Attila verskagylóiba. Éppen az Tverdota elemzésének fő érdeme, hogy a társadalmi-lelki önkeresési, önismereti igény, az egyensúlyteremtés lírai szintéziseként mutatja föl a versciklust.

Sokfelől közelítve, a poétikai, eszmetörténeti, motívum-összehasonlítási, pszichológiai, ismeretelméleti s más megközelítés szintéziséből, a filozófiai, az életrajzi és a kortörténeti élményeket szublimáló metaforák finommechanikai elemzéséből áll össze Tverdota új vers-, illetve immáron ciklusértelmezése. Az egyes lírai toposzok, képek – köztük a később szállóigévé is vált sorok – szinkron és diakron fölfejtésével Tverdota egyúttal egy kibővült metafora-hálózatot és motívum-katalógust is az olvasó elé tár József Attilából, legyen szó az álom, az arany öntudat, a boldogság, a csend, a csillag, a cella, az ég, a farakás, a fény, a hallgatás, a kocka, a lét, a múlt, a rend, a szabadság, a szív, a törvény, a vasút, a világ s más költői elemekről.

Különösen izgalmas a meglett ember értelmezése. Ezt a régies-népies konnotációjú és etimológiájú s mégis roppant modern fogalmat minden felnőtt olvasó igyekszik a saját élettörténeti, gyermekségi, érettségi, komolysági, felelősségi relációjában, a saját "nevelés-lélektani", világnézeti, etikai önismeretébe, normarendszerébe illesztve megélni és értelmezni. Tverdota felfogása, amelynek kialakítása során a szerző kutatótársa és lektora, Veres András dialogikus értelmezéséből is merített, József Attilán túlmutató érvényű: "A meglett ember […] nemcsak a gyermektől különböztethető meg, hanem például a gyermekkorból kinőtt ifjúval vagy a felnőtt korú, könnyelmű emberrel is szembeállítható. A meglettség sokkal inkább a felnőttségen belüli kategória, mintsem a középső életszakasz egészének, a felnőttségnek az egyenértékese. Olyan emberre mondjuk, hogy meglett, aki súlyos csalódásokon, tapasztalatokon van túl, aki feljutott élete valamilyen magaslati pontjára. Aki elbírja a rárótt terheket, s így lehet rá számítani. A meglettség magatartásmód, amely felnőttséget feltételez, de több annál. Más tekintetben azonban redukált fogalom. Nem mond semmit politikai állásfoglalásról, erkölcsi értékről, világnézeti beállítottságról, alkati jellemvonásról. A felnőttség a családért, közösségért, valamilyen ügyért viselt felelősség. A meglettség a felelősséget leszűkíti az egyénre, ugyanakkor roppant intenzívvé fokozza azt" (233-234. p.). Azonosulva ezzel az emberi és versbéli értelmezéssel, még hozzáteszem: a meglettség személyiség-lélektanilag, a "bent" vonatkozásában mintha analóg fogalom lenne a "kint", a társadalmi szférában használatos politikai kultúráéval, ahogy ezt Bibó István használja a nemzetek, a társadalmak, a csoportok, az elitek konfliktusfeldolgozó képességére. A jelleg, a "minéműség" (quidditás) s nem a tartalom (qualitas) kategóriájaként.

Az Eszmélet toposzainak elemzései közül még egyet ki kell emelnem, s ez a vasút-élménytől ihletett XII. vers zárómondata: "Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok." Terjedelmes értelmező, sőt vitairodalma van e négy sornak: vajon a megsokszorozódott én-ről, a szétesettségről, az ontológiai éjszakába vetettségről vagy esetleg valami másról vall ez a bizarr s mégis érzékletes zárókép? Beney Zsuzsa, Bókay Antal, Fejtő Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő, Nemes Nagy Ágnes, Odorics Ferenc, Szabolcsi Miklós, Szuromi Lajos, Várady Szabolcs s mások elemzéseit szembesítve Tverdota – az érvelés ismertetésétől el kell tekintenem – arra a meglepő következtetésre jut, hogy a fülkék fényében könyöklő én itt éppen nem a leírás, a referencialitás képe, hanem egy költői hasonlat. Az a mindennapi tapasztalat fogalmazódik meg poetizált módon, amikor múltunk különböző pillanataira emlékezvén az egykori én-ek sorozata idéződik föl a különböző fülkékben, legyenek ezek nappali vagy éjszakai fényben. A "fülke-fény" nem a vonatfülke valódi fénye, hanem a nappali fény metaforája, amely a térbeli sorozattal az idő, életidőnk gyors lefolyását szimbolizálja a mozgókép filmkockáinak "mechanizmusával", persze kétségtelenül a Korong utcai primér vasút-élménytől is ihletve. Az értelmezési viták mögött ugyanakkor nemcsak elemzés-módszertani, poétikai, hanem életfilozófiai különbségek is tetten érhetők: a József Attila-i líra világszemléleti és költészettörténeti megítélése kapcsán Tverdota élénk, sőt centrális szakmai diskurzusba szól bele erőteljesen.

Elutasítja a fülke-fény jelenetezés énsokszorozódásként való interpretációját, illetve azt, hogy a verset "az én késő modern felbomlása"-ként emlegetett posztmodern kánon felől előfutárként értelmezzük (256. p.). Anélkül, hogy magam ehelyütt állást foglalnék a vita elméleti, világszemléleti, módszertani, líratörténeti és recepcióesztétikai dimenziójában, a költeményt illetően meg lettem győzve. A vers elbűvöltjeként s higgadt ra­cionalitással is Tverdota – mindenféle fi­lozofikus túlbonyolítást mellőző – olvasatát érzem a legközelebb a magaméhoz. Megjegyzem: feltűnő, hogy míg a referencialitást, az életvalóság-vonatkoztatást a poétikai értékszempontok (sőt az értelmezés, a megfeleltető elemzés aspektusai) közül kiiktató radikálisok a fülke-fényt nagyon is tárgyiasan, referenciálisan, ugyanakkor nyersen pszichologizálva értelmezik, addig a referencialitás, az élmény-megfeleltetés "konzervatív felfogásában elmarasztalható" Tverdota éppen hogy tisztán poétikailag, azaz teljes hasonlatként fogja föl ezt a képet. Elemzésének summája: "Ahogy az előttem elrobogó vonat fényes ablakaiban könyöklő alakok sora mutatja, úgy zajlik le, gyorsan egymást követő napok sorozatában, amelynek utasa én magam vagyok, az életem. A vers első személye, a jövő-menő vonatokat el-elnézve, önnön sorsán, illetve mindannyiunk sorsán, a condition humaine-en meditál. Az emberi élet az ébrenlétben töltött, sötéttel körülvett és a végső sötétségbe bukó nappalok többé-kevésbé hosszú, de véges és gyorsan lezajló sorozata. E nappalok főhősei, elvégre a saját életidőnkről van szó, mi magunk vagyunk" (266-267. p.). A vita József Attila – no meg az irodalomtudományi iskolák – körül vélhetőleg tovább folytatódik, mindazonáltal gazdagabbak lettünk egy olyan tudományos értelmezéssel, amely a "hétköznapi ember formájú" versbarát naiv olvasatától, mai befogadási horizontjától, életszemléletétől, sokak (sokunk) értelmezői közösségétől is hitelesítést nyerhet.

A versek szakmai értelmezése – főleg aprólékos elemzése – természetesen és szükségképpen tudományon belüli vállalkozás. A tudományosság nem terjedelem, nem szaknyelv, hanem igazságkereső módszertan kérdése. Az irodalomtudománynál is, bár itt különösen zavaró lehet a szakmai gőgtől is fűtött ezotéria – hiszen szándéktalanul is növelheti az olvasó és a mű távolságát -, illetve ahogy Tverdota elnézően emleget egy-egy, általa vitatott interpretációt: "a túlértelmezés falláciája" (azaz hamissága, megtévesztő volta). Olykor persze az ő értelmezése is elnehezül (s helyenként talán túlírt, körkörös), egészében mégsem irodalomellenes, s aligha tudománytalan. Ahol pedig egy-egy értelmezése átütő erejű, s találkozik az olvasói és a pedagógiai élmény "tömegességével", ott van esély arra, hogy "leszálló kultúrjav"-ként az irodalomoktatáson túl megtermékenyítse a mindennapokat, a szállóigék és szlogenek közbeszédét, a tépelődő, az önreflexiókkal és valóságismerettel nap mint nap szembesülő mai és holnapi "meglett emberek"-et.

 

3. Vita és aura

 

Bár nem tudomány-módszertani, de feltétlenül kulturális érdeme egy szakkönyvnek, ha olvasóit tovább értelmezésre, cédulázó kontrollra, a saját olvasattal való alapos szembesülésre s nem utolsósorban az életvilág és önismeret tágabb övezeteibe átvezető asszociatív kalandozásra készteti. Lehet, hogy ez tudománytalan botránynak minősül a céh falai között, annál ígéretesebb viszont a versértő közönség, a társadalmi mentálhigiéné és a nemzeti önismeret szempontjából. E tekintetben még a laikus olvasatok, a tovább asszociálások, a félreértések, a késhegyig menő viták is termékenyek lehetnek, sőt – végül is – hasznára válhatnak az amúgy recepcióesztétikailag "felspannolt" irodalomtudománynak. Ezért is oly hasznos kutatási területek újabban az irodalmi mentalitás-, kánon- és kultusztörténet. E könyvismertetés szerzője az alábbiakban mindazonáltal igyekszik belül maradni a szoros olvasás szakmai kötelezettségének keretein, fenntartva magának a tévedés jogát.

Csak néhányat említek a Tverdota György verselemző könyve által fölkeltett, akár közérdekűvé is avatható személyes reflexióim, margókra írt glosszáim és kisebb-nagyobb értelmezési vitamegjegyzéseim közül. A "tiszta költészet"-tel kapcsolatos, eredetileg a francia irodalomban lezajlott vita – amely más Tverdota-írásokban alaposabb kifejtést is kapott – összekapcsolható lett volna a 30-as évek elejének nemzetközi és hazai baloldalán dúló tendencia-vitával (Lukács György, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc, Veres Péter, Bálint György stb.). De a legkevésbé sem úgy, ahogy ezt a tájékozatlan olvasó gondolná: hogy ti. a "tiszta költészet" melletti hitvallás és a "tendencia" bírálata mindenféle poétikailag hitelesített világnézet elutasítását jelentené. Persze Tverdota jól tudja ezt, de talán éppen ezért érdemes lett volna ebbe az irányba is "elágaztatnia" érvelését. Annál is inkább, mert a József Attila által éveken át írt, sokstációjú, számos szövegváltozatú és töredékű költészetbölcselet 1931-es – az Eszmélet időszaka felől némileg "balos" – stádiumában, az Irodalom és szocializmus c. tanulmányban magától értetődően kapcsolódik össze a "tisztaság" poétikai normája, a proletariátus küldetése melletti szenvedélyes hitvallás, illetve a művészetellenes "tendencia" elutasítása.

Számos eszmetörténeti analógiát és forrást vonultat föl Tverdota újszerűen az Eszmélet megértéséhez – nem eleve poétikai értéktényezőként, közvetlen hatásbizonyítékként, de megfelelésként, szellemi háttérként. Amilyen alapos s többnyire meggyőző a bergsoni szellemi erőtér fölvázolása, annyira rövid ugyanakkor az egzisztencializmus és ezen belül a Heidegger-reláció elemzése (233-240. p.). Ez utóbbit illetően talán igaza van, amennyiben nem tartja igazolhatónak a német filozófus közvetlen hatását, és szemléletileg is éles különbséget láttat az autentikus lét kétféle, heideggeri és József Attila-i felfogása között, de kár, hogy nem szembesítette (mégoly tömören) saját felfogását a nemzetközi és hazai Heidegger-interpretációkkal, illetve Bori Imre, Fehér M. István, Lengyel András, Németh G. Béla, Miklós Tamás és mások érveivel. A Marcus Aurelius-analógiát viszont – valószínűsíthető jogossága ellenére – nem tudja alátámasztani annak a kérdésnek a megválaszolásával: ismerte-e költő, s ha igen, pontosan honnan az antik filozófus Elmélkedéseit (228-232. p.).

Folytatva a szerény vitamegjegyzéseket, szóvá kell tennem: az elméleti és módszertani reflexiókban, elágazásokban gazdag verselemző könyv, amely a különböző szövegváltozatokat is bőségesen szembesíti, nem keres választ arra a textológiai dilemmára, hogy vajon mindig az ultima manus, azaz a szerző által jóváhagyott utolsó nyomtatott változat-e a legjobb. Hogy – tiszteletben tartva a lírikus döntését – ezt kell a népszerű és a kritikai szövegkiadások alapjának tekinteni, aligha vitatható. De vajon mindig ez a "legjobb" megoldás, amivel egyébként a leginkább meggyőzően interpretálható a költői szándék és üzenet? Nos, ez korántsem biztos. Még talán József Attilánál sem, sőt talán nem kell szentségtörésnek tartani a "visszafelé korrigálást" egy-egy utókori olvasó, értelmező, kritikus részéről.

Ami az egyes versek analízisét illeti: Tverdota nem egy kiegészítésre és vitára is sarkallja olvasóját. A II. vers 4. sorának ("egy szálló porszem el nem hibbant") értelmezését még jobban erősítené, ha a hangos előadás, illetve olvasás kipróbálásával – erre egyébként érdemes lenne gyakrabban figyelniük a verselemzőknek! – úgy artikulálna, mintha az egy valójában az egyetlen rövid alakja lenne, a nem pedig valójában sem-et jelent: vagyis olyan tökéletes az álombeli rend, hogy még egyetlen porszem sem hibbant el (126. p.). Nem igazán meggyőző a III. versbeli kocka értelmezése (134-136. p.). Az igaz lehet, hogy ez a térbeli alakzat József Attila számára a bizonyosság tökéletes szemléleti képe, s kapcsolatba hozható a költő művészetbölcseletének két fogalmával, a műegész és a világegész kategóriáival, s ha – miként Tverdota írja – a költő bizonyosabbat keres, mint a kocka, akkor a költői hivatás abszolútum-kereséseként is értelmezhető. Csakhogy ezen a ponton a befogadói horizontot roppant erősen determinálja – ahogy ezt fejtegetése előtt Tverdota is számba veszi – a kockához mint a (József Attila által is kedvelt) kockajátékhoz illeszkedő évszázados kulturális kód, azaz a véletlenség, a játéknak való kiszolgáltatottság konnotációja, s ez szinte lehetetlenné teszi az egykori és mai laikus geometriában gyökerező filozofikus olvasatát. (Ami egyébként nincs diametrális ellentétben a költő által talán eredetileg szánt jelentéssel.)

A IV. versnél főleg Pauler Ákos és Bergson determinációs tana nyomán, valamint a költő korábbi farakás-élménybokra övezetében értelmezi Tverdota a halom hasított fa szintagmát, ezen belül – nyelvészetileg is – a halom jelentésvariációit (146. p.). Furcsa ugyanakkor, hogy a lehetséges nyelvi-képi asszociációs körből éppen a sírhalom marad ki, pedig ez is elementáris motívuma a költőnek: 1937 decemberében, utolsónak tekintett versében, az [Ime, hát megleltem hazámat…]-ban már "csak" körülírva, hogy azután szinte önbeteljesítő próféciaként tárgyiasuljon.

Némileg másként értelmezem a szerzőhöz képest a VI. vers 5. sorát (177. p.): a "Rab vagy, amíg a szíved lázad"-ban, főleg, ha hangosan mondjuk és kitesszük az értelmi nyomatékot, szerintem nem az alárendelt tagmondat állítmányán, a lázadáson, hanem az alanyon, a szíven van hangsúly. Azaz az értelmes döntésben realizálódó szabadsággal szemben a pusztán érzelmi forradalom a költői oppozíció, s nem maga a lázadás. A VIII. vers briliáns elemzése során, az önmegszólító lefokozódás, a szabadság pótlékolását kifejező ironikus versépítkezésnél joggal szentel figyelmet Tverdota a sorkezdő "gondoltam" leleplező, a tetté nem válást sugalló igéjére (203-204. p.). Csak éppen arról feledkezik meg (pedig erősítené érveit), hogy az enjambement poétikai játéka tovább csavar az önirónián, a határozószói hát fesztelenül köznapias töltelékszava pedig még inkább.

A X. vers kapcsán igen széles íveléssel rajzolja elénk a szerző a költő szív-képzeteinek az egész életművet benövő motívumbokrát, közötte a [Csak az olvassa…] című vers borzongatóan szép két utolsó sorát: "s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz". Rejtélyes sorokként interpretálja őket Tverdota (242. p.), "mert a »meg« kötőszó funkciójától függően ábrázolhatják a lelki Édent, amelyben a tigris meg az őz békében együtt élnek, és jelentheti a belső világ legélesebb meghasonlását is, amelyben az én felváltva éli át a békés fűevők szelídségét és a ragadozók agresszivitását". Mindez elvileg igaz lehet, de itt szerintem Tverdota túlinterpretál. A kép – legalábbis bennem – egy "foglalt" bibliai toposzra rezonál: az Ószövetség-beli Ésaiás könyvének 11. része a Messiásról és az ő békeországáról szólván a beteljesülés idilljének képét villantja föl. Károlyi Gáspár fordításában (6. és 7. vers): "És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat; A tehén és medve legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik…". Végül, hogy az állat-képeknél maradjunk: a XI. vers körülírt, boldogság értelmű malac-képe, a göndör mosolygás – amelyet szintén lefegyverző sokoldalúsággal elemez Tverdota – már csak azért sem konkretizálódik megnevezett állatként, mert egy emberi archetípusból, a (Kretschmer szerinti) piknikus alkatból is táplálkozhat, amelyikből, szerencsére, voltak néhányan József Attila baráti körében.

A fenti észrevételek és további asszociációk – amelyeket persze még szaporíthatnék – éppen azt akarták illusztrálni: milyen élménygazdagságba csábítja, milyen intenzív együttolvasásra és tovább értelmezésre készteti olvasóját a tudós verselemző. Szerkesztőként ugyanakkor azt javasoltam volna neki: inkább a verselemzés utánra helyezze a könyv első fejezetét, a születési és életrajzi körülményeket, illetve a hátteret felfejtő (korántsem fölösleges és terhes) negyven oldalt, esetleg még a ciklusossággal, a "tiszta költészet"-tel és az "eszmélet" fogalmával birkózó – egyébként roppant izgalmas, meggyőző és kitűnő – további ötvenet is. Ezáltal az olvasónak, főleg akit elsősorban a 12 vers részletes elemzése érdekel, nem kellett volna "várni"; így még fesztelenebbül tudott volna elvezetni bennünket a szerző a versek, illetve szoros analízisük világában. S még a látszatát is elháríthatta volna annak, hogy prejudikálná az immanensen is kibomló, induktívan is felépíthető, bizonyítható konklúziót. Beleértve a ciklusműfajra vonatkozó álláspontját is. De mindez csupán kiadástechnikai vagy meggyőzéstaktikai vita, nem érinti a könyv lényegi újdonságát és auráját.

Annál is kevésbé, mivel Tverdota nagyon is ért ahhoz, hogy szolid személyességével is ráhangoljon bennünket érvelésére és egyáltalán a komoly verselemzésre. Egyrészt tudálékosságtól mentes hangvételével, stiláris könnyítéseivel és ritkásan, de találóan megszólaló egyes szám első személyes állítmányaival. Önmagáról alig ír, de egy-egy értelmezési analógiája, fájdalmat sóhajtó megfogalmazása mögött fölsejlik az ő személyisége, élettapasztalata, megéltsége is, anélkül hogy betolakodna a vers és olvasói közé. S tud kedves humort is beleoldani az elemzésbe. Egyszer diákkori üzemlátogatási élményként idézi a folyékony oxigén okozta elámulását (171. p.); máskor, az "Anyám szájából édes volt az étel" (A Dunánál) verssora kapcsán – szellemesen – a régi korok szegényeinek mixelési gyakorlatáról ír (239-240. p.), "amikor az anya maga rágta meg, csócsálta meg az ételt, s ezt a pépet adta rágni még nem képes csecsemő szájába táplálékul". Egyáltalán: sok olyan járulékos értéke van Tverdota szövegének, amelyek mind erősítik a tudományos újdonság befogadásának hitelét s vonzó (bár korántsem könnyed) aurát teremtenek a szakmai munka köré. Látszólag csak egyetlen verset, pontosabban versciklust boncolgat, valójában mégis az egész költői életmű és habitus elénk tárul: cseppben a tenger, mikrokozmoszban a makrokozmosz.

 

4. József Attila "problematikus" szocializmusa

 

Tverdota könyve nem csupán szakszerű és nyitott (minden kategorikus végérvényességet elhárító) irodalomelemzés, hanem – bár nem szeretném ezzel "kompromittálni" – emberi hitvallás is. Indirekten, nem ürügyes pedagogizálás, nem katekizmusszerű moralizálás jegyében, de a meglett ember igénye, erkölcsi normája fogalmazódik meg az irodalmi mű szakszerű elemzése révén. De hát – teszem fel bátortalanul az avítt költői kérdést – mi végre is az irodalom?

Ahogy én olvasom ezt a könyvet: az irodalomelemző fokozatosan becsalogat bennünket a költő tépelődő, egyensúlyteremtő meditációinak mágneses lírai erőterébe, beavat a modern személyiség dilemmáiba, tépelődéseibe és autonómia-kereséseibe, s közben az önmagunkért és másokért való felelősségvállalás igényével "terheli meg" olvasóit. Egy versciklus mélyvilágába elvarázsolva minket önképünkkel és a mindenséggel szembesít. Azáltal is, hogy – a "legfilozofikusabb", a X. vers kapcsán – az elkerülhetetlen halálhoz, "a véghez viszonyuló létünk elsődlegességére" (237. p.) döbbent rá: a XX. század borzalmas-szép múltja és a XXI. század sejthető kihívásai felől, de nem az alávetettség és a létbe-vetettség végletes pesszimizmusával. Ellenkezőleg: a belső és a külső szabadság igényének megőrzésével, sőt felfokozásával. "Az Eszmélet – írja – József Attila egyik legmélyebb válságának terméke, de nem a krízis dokumentuma, hanem a belőle való kilábalás, az új egyensúly kiküzdésének bizonyítéka. A strófák hangvétele kifürkészhetetlen, se nem derűs, se nem tragikus. Túl van a harmincas évek elejének közösségi, a társadalmi rend megváltoztatására törő, lendületes költői gyakorlatán, de határozottan innen van azon az 1934 őszén kibontakozó öngyötrő, bűntudattal és fájdalommal teli megnyilatkozási módon, amely a kései korszak líráját jellemzi. Az Eszmélet József Attila legmélyebb költői belátásainak gyűjteménye, a költő kivételes, többé soha meg nem ismételt teljesítménye. A legteljesebb elszigeteltségben élő, súlyos magánéleti kudarcokat elszenvedő, az irodalmi élet perifériájára sodródott fiatalember ezzel a tizenkét remekművel ajándékozta meg a magyar irodalmat" (274. p.).

Életrajzi-politikai tekintetben, továbbá poétikailag, a költői tematizációt, a képeket és a zeneiséget tekintve az Eszmélet idején valóban túl van József Attila a proletárforradalmiságon. Gondolatilag s főleg világnézetileg azonban nem enged gyökeres baloldali rendszerkritikai attitűdjéből és a szocializmus emancipációs távlatának igényéből, képviseletéből, amely lényegében az 1920-as évek második felétől jellemző rá. Az 1933 utáni versek és tanulmányok egyaránt bizonyítékok rá: változó pártmozgalmi, szellemi, politikai és csoportkötődésekkel, megtévedésektől sem mentesen (ide értem A nemzeti szocializmus… kezdetű töredéket is), szinte minden korabeli kihívást megélő s reájuk válaszolni akaró, konfliktusokban és traumákban fokozatosan kihordott, táguló horizontú, ugyanakkor kontinuus baloldali eltökéltség ihleti. Még legutolsó évében, 1937 nyarán is – túl a különböző baloldali csoportokban töltött éveken és konfliktusokon, tragikus kiábrándulásokon, s immár reménytelenül belekerülve a betegség örvényébe – önérzetesen hirdeti, hogy "társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul". A "demokratikus és szociális, ha nem is szocialista" program alapján lát antifasiszta népfront-szövetségesi lehetőséget más, mindenekelőtt a népies író-értelmiségi erőkkel (Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak?).

Tverdota eme könyve nem foglalkozik részletesen – nem is lett volna feladata – József Attila és a szocializmus, a baloldaliság viszonyának szertágazó kérdéseivel, amelyek az életmű kapcsán talán a leginkább ki vannak szolgáltatva a történelmet újraíró rendszerváltozás hisztériáinak, illetve a felelős elméleti-történeti újragondolás kötelezettségének. Éppen tíz éve jelent meg a József Attila szocializmusképe c. kitűnő esszéje. Kár, hogy – talán túlzott szerénységből – mostani könyvében nem hivatkozik erre az írására, pedig ma szinte aktuálisabb, mint egy évtizede. Arra kereste akkor a választ: szocialista volt-e valójában a költő, s ha igen, akkor ez mit jelentett a folytonosság és a változás viszonyában. Hiszen, írja, ha szocialista volt, "akkor teljesítményét mi sem függetleníthetjük a szocializmus ügyének alakulásától, a szocialista eszme megítélésétől" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 180. p.). Végig is pásztázta Tverdota az életmű szocializmus-vonulatát, nem kerülve meg a kényes kérdéseket, a fordulatokat és a váltásokat. Meggyőzően mutatta ki József Attilánál a radikális baloldali meggyőződés demokratikus értékekkel való fokozatos feltöltődését, a szocializmusfelfogás szabadságelvű és humanisztikus átprogramozódását (benne a sajátos freudomarxista szintéziskísérletet is), mindazonáltal a marxi ihletésű tudományos világkép antikapitalista, rendszerkritikai és emancipációs természetének következetes megőrzését – egészen legutolsó nyilvános szavaiig.

Az elmúlt évtized "talált tárgyai", előkerült szövegei és a körülöttük kibontakozott szakmai viták, illetve a múlt folyamatos újraértelmezését is felgyorsító kortárs világtörténelem drámai tapasztalatai tükrében azonban ma már nem tudom maradéktalan egyetértéssel idézni Tverdota egykori – erkölcsileg rokonszenvesen önerősítő, de – némileg teleologikus, lineáris konklúzióját. 1995-ben így fogalmazott: "Annak az embernek a szellemi odisszeáját bolyongta végig a költő, aki igyekszik végire járni mindennek; aki a szirénhangokat képes meghallgatni anélkül, hogy bántódása esnék; aki fölismeri és kikerüli a csapdákat, amelyek a szocializmushoz vezető útján leselkednek; aki képes kicserélni szocializmusképe romlandónak bizonyult elemeit […]" (id. kötet 186. p.). A helyzet és a fejlődéskép ennél azért mára még bonyolultabbnak, szakadékosabbnak, csapdákkal övezettnek tűnik. Ha valaki, ezt Tverdota György tudja a legjobban – nem utolsósorban saját kutatásainak köszönhetően.

Az Eszméletet elemző mostani könyv – ha nem is témája a szocializmus, illetve ez a folytonosság – nem kerüli meg szemérmesen ezt a dilemmát: bár szűkszavúan, de már finomabb és konkrétabb válaszokat fogalmaz. A lényeget, a pályaképet illetően tovább viszi 10 évvel ezelőtti felfogását. Csípős kiszólással írja a ciklus – jelesül a VII. vers – elemzése kapcsán, hogy "újabban szívesen elfeledkezünk a költő marxista orientációjáról, mintha bizony a ciklus írása során már túllépett volna e manapság nem túlságosan divatos világmagyarázó eszmei irányzaton". Láttuk: a korábbi elemzésekhez képest némileg "depolitizálta" Tverdota a 12 verset, de korántsem lúgozta ki belőle a marxi s más ihleteket. "Az Eszméletből a közvetlen politikai mondandó kiszűrődik, de a harmincas évek eleji versek patetikus atmoszférája fürdeti a törvény és a véletlen összjátékaként felvázolt univerzumot" (190. p.). Nem politikai, nem filozófiai, nem pszichológiai forrás- és tézisgyűjtemény, hanem mindenekelőtt az egyéni megoldáskeresés, az élet alapvető dolgaiban való állásfoglalás kialakításának versciklusa. S ettől örökös a varázsa, számunkra-valósága.

Mire az Eszmélet megjelent (a Pesti Naplóban 1934. augusztus 15-én), politikai tekintetben – írja Tverdota – József Attila már kikínlódta új válaszait, korrigálva folytatván korábbi éveinek baloldali útkereséseit. "Kialakította azt az álláspontot, amely ettől kezdve valamilyen formában mindhalálig jellemezni fogja: a humanista, liberális vonásokkal jellemezhető, demokratikus szocializmus álláspontját, amely a korabeli szociáldemokrata felfogás holdudvarában helyezhető el" (60-61. p.). [Kiemelés T. Gy.-től.] Az Eszmélet előzményei között számon tartott [Díványon fekszem…] is ezt bizonyítja. S ez nem az éppen mai, 2004-2005-ös politikatörténeti pillanat vagy egy világnézeti teleológia diktálta historizálás, hanem sokoldalúan bizonyított tény. A korábbi proletárforradalmi kanonizálást, retusálást persze nem kell fölcserélni egy "szociáldemokratizált" József Attilával, kilúgozva alakjából, küzdelmeiből az MSZDP-vel is megélt konfliktusokat, illetve az egyéb politikai vonzásokat és taszításokat. Mindazonáltal az Eszmélettel nagyjából egyidős, 1934-es – először Horváth Iván által publikált – töredékes vallomása arról, hogy a baloldalon, "ha már választania kell", leginkább szociáldemokratának vallja magát, rezignált iróniájával is egyértelmű.

Az egész szocializmus-problematikának magam az alábbiakban csupán egyetlen metszetét veszem ki. József Attila ebben a töredékében is nekirugaszkodik annak a másutt szintén föltett sorsdöntő kérdésnek, hogy mi az oka a szocialista mozgalom vereségének; ugyanakkor kitér arra: van-e, illetve ha nincs (és szerinte nincs), miért nincs hiteles (s nem proletkultos, nem "tendenciás") művészete a proletariátusnak. Feltűnő e két szempont gyakori és szoros összekapcsolása a költő nyilvános gondolkodásában. Ezt írja: "Mindama okokon kívül, amelyeket a politikusok elmondanak, kifejtenek és rendszereznek is, egy olyan, eddig meg nem fogalmazott és csakis költők által kimondható okra utal, olyan okra, amelynek hatékonyan működő létét az a negatív jel mutatja, hogy a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakk-körökkel és dalárdákkal rendelkezik, nincs költészete, nincs szépirodalma. Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a mun-" – s itt megszakad a kézirat (idézi Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Miért fáj ma is. 1992, 308. p.). S így felel erre egy másik töredék: "Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára" (In: JAÖM III. 1958, 273. p.). Ez az aforisztikus mondat egyébként erősen rokon a fentiekben idézett 1934-es töredékkel, elképzelhető, hogy akár annak egyik változata.

Álljunk meg itt kitérőként egy kis motívum-elemzésre. Értekező pályájának kezdete óta tépelődik e kérdésen, a szocializmus és a szépirodalom viszonyán a költő; egész – több éven keresztül íródó – társadalom- és költészetbölcseletének ez az egyik alapdilemmája. Persze nem igazán szerencsés mondatokat kiragadni különböző időszakok belsőleg koherens, ám változó érvelésű írásaiból, de csak rövid utalásokat tehetek. Már egyik korai könyvkritikájában, 1928-as Nyugat-recenziójában megfogalmaz József Attila egy, a költészetre és a szociáldemokráciára egyaránt vonatkoztatott szigorú igényt, amely megelőlegezi későbbi művészetbölcseleti eszmélkedéseinek egyik alaptételét. "A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval ['igénnyel'] fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania. Ez fontos szocialista szempontból – írja -, mert anélkül még a munkásság osztályharca is válhat szocializmusellenessé, és fontos nem-szocialista szempontból, mert egy tömegmozgalom emberi mélységét méri." (József Attila: Egyszerű énekek. Brichta Cézár versei. In: JAÖM III. 1958, 10-11. p.)

Ugyanez a szempontrendszer az egyik pillére a költő 1931-es – több töredékes változattal kísért – Irodalom és szocializmus című, előadásból lett tanulmányának. Ebben a roppant összetett, vibráló logikájú írásban, amelyet egyébként balos egyoldalúságú, érdes megfogalmazások is jellemeznek, a költészetet szintén egyetemes, ontológiai üggyé emeli József Attila. Bensőségesen érzékletes és vakmerően személyes megfogalmazással teszi egyértelművé a mércét, amelyhez a szocializmus, a világtörténelmivé emelt proletariátus és költészet viszonyát méri: "Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" (id. kötet 81. p.). Paradox módon ugyanakkor – proletárforradalmi indulattól is fűtve s egy sajátos, már-már rabulisztikus érveléssel – 1928-cal szemben nem elméleti igényként, illetve hiányként, hanem realitásként aktualizálja a proletariátus és az egyetemes értékű művészet egymásrautaltságát. Élesen polgárellenes kirohanásokkal tarkított fejtegetése arra fut ki, hogy ma, 1931-ben éppen a "proletár művészet" a "tiszta művészet". Itt is folytatódik a korábbról már ismert érvelés a "tiszta költészet"-ről: az 1928-1929-es József Attilával kapcsolatban Tverdota által emlegetett "szocialista tiszta költészet"-paradigmának egy sajátos, némileg a proletkult hatását is sejtető, mégis attól gyökeresen más koncepciójú esztétikai felfogása érhető tetten.

József Attila egyik oldalról társadalombölcseleti szocializmus-értelmezése, másik oldalról marxista, bergsonista, freudista s egyéb ihletéseket is integráló művészetelmélete tehát szervesen (de radikális belső hangsúlyváltozásokkal) ötvöződik egybe felfogásában 1928-tól haláláig. E koncepció bölcseleti és történeti rekonstrukciója, illetve megítélése aligha ennek a cikknek az illetékessége, de hadd engedjek meg azért magamnak még néhány további reflexiót ezzel a "rövidre zárt" szocializmuselméleti és esztétikai gondolatépítménnyel kapcsolatban. Az 1931-es Irodalom és szocializmusban igen széles ölelésű, egyszerre költészetelméleti és társadalombölcseleti megközelítés, illetve összefüggés-teremtés újra-, sőt fölerősödik a költő gondolkodásában 1933 után. De a proletariátus, a szocializmus, illetve az igazi, a tiszta, az egyetemes értékű művészet közötti ontológiai kapcsolat újra s immár tragikusan felfogott negatívba, a hiány érzékelésébe fordul. A fentiekben már idézett 1934-es "szociáldemokrata" töredék keserű bizonyíték erre, nem véletlen a társadalomfilozófiai és a "szépirodalmi" megközelítés feltűnően szoros összekapcsolása.

József Attila egyrészt megrázó tapasztalatok révén, emberként, baloldaliként és teoretikusként közvetlenül is szembekerült a kommunista mozgalom és az államszocialista rendszer korai, brutális formáival, az önmagát bolsevizmusként definiáló sztálinizmussal. Másrészt őt is sokkolja 1933, a náci hatalomátvétel traumája, s túljutva a talán pillanatnyi, de veszélyes jobboldali kísértést jelentő Rátz Kálmán-epizódon, a Hegel, Marx, Freud című, vélhetőleg 1935-ös, töredékesen fönnmaradt írásában filozofikus argumentációval kísérel meg válaszolni arra, hogyan győzhetett Hitler. "Miért nincs még szocializmus", "hol csúszott hiba a számításba; hogy lehet az, hogy az ún. »tárgyi feltételek« megvannak s az alanyiak hiányoznak? Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak – hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?" (In: JAÖM III. 1958, 263. p.). A válasz keresése során – más tanulmányaiban, meglévő, töredékes s feltételezhetően elveszett írásaiban – a teoretizáló költő élesen bírálja mind a forradalmi radikalizmushoz ragaszkodó bolsevikok, mind a békés átalakulás hívei (azaz a szociáldemokraták) dominálta baloldali mozgalmakat. Ebben a tapasztalatában a sztálini totalitarianizmus és a két német munkáspárt önpusztító harca fölött nevető harmadik, a nemzetiszocializmus diadala is ott munkál.

A 30-as évek közepén tehát József Attila már nem vallja a közvetlen proletárforradalmi perspektívát, túl van a proletár osztálytudat egyetemességének messianisztikus fölfogásán, de "nincs túl" – és sohasem kerül túl – a szocializmuson mint világképen és társadalmi perspektíván. Ellenkezőleg: miként – tanulmányai, szerkesztői tevékenységének dokumentumai mellett – költészetének világnézeti aurája, a szabadság és rend, értelem és játék, szép szó és igazság képeinek ekkori dualizmusa is mutatja: az egyetemes emberi fejlődésbe mintegy visszailleszti a szocializmust; a proletariátust pedig az emberi öntudat elsajátító-fölemelésének képessége s nem a nyers anyagi érdekek, s nem is a puszta osztályharc felől ítéli meg.

József Attila kereső-tépelődő elméleti-kultúrfilozófiai munkásságának különösen izgalmas, sokat vitatott ekkori darabja a Mónus Illés folyóiratában 1934-ben publikált A szocializmus bölcselete. Ebben az írásban – a szociáldemokrata párti ideológiai paradigmaváltással ugyan érintkezve, de azt korántsem "kiszolgálva" – a munkásság osztályöntudatának és az emberiség nembeli fejlődésének viszonyáról, az elidegenedés visszavételének esélyeiről értekezik. Itt is szembetűnik a tudat, a kultúra ontológiai értelmezési kísérlete. József Attila így fogalmaz: "A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi lénynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki" (id. kiadás, 147-153., illetve 183-186. p.). Erre a koncepcióra is rímelhet – bár nem szeretek a prózai és a költői sorok között direkt megfeleléseket keresni – az 1934-es Eszmélet IX. versének 7-8. sora: "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!", de talán még inkább az 1937-es Flóra c. ciklus Már két milliárdjának híres vallomása: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat."

Miközben megjárja az én fölbomlásának stációit, fogalmilag (freudomarxizmus) megkísérli értelmezni, költőileg pedig legyőzni azt a borzalmas örvényt, amelybe ő egyénileg s kora világpolitikailag került. Talán a fiatal Marxnak a 30-as években rekonstruált szövegeiből is ismervén néhányat jut el József Attila ahhoz a "humanizáló" szocializmusértelmezéshez, amely ugyanezekben az években az európai baloldal más filozófiai nagyságainak műhelyeiben is kezdett kikristályosodni – persze nagyon is sokféle hangsúllyal s indirekt vagy direkt vitában a sztálinizmus hivatalos szocializmusfelfogásával (Antonio Gramsci, Mihail Lifsic, Lukács György stb.). Elutasítva a "marxizmus" és az ezt többeknél helyettesítő "proletárszocializmus" kifejezésekkel való kérkedést, a fentebb már idézett Hegel, Marx, Freudban így ír: Marx gondolata szerint "mindenki szocialista, aki tudva munkálkodik azon, hogy az ember méltó legyen önmagához, hogy az emberi lényeg kifejlésre jusson, hogy megszűnjenek azok a társadalmi különbségek, amelyek a termelés fejlettebb fokán szükségesek voltak, ma már azonban mind az anyagi termelésnek, mind az erkölcsi jóérzésnek, mind a teljes emberi öntudat kialakulásának akadályai" (id. kötet 267.). Ebből a távlatból kísérli meg újraértelmezni József Attila Marx proletárság-felfogását, illetve az egyes ember, a személyiség társadalmi, kollektív tudati és egyénlélektani "oldalai"-nak összefüggéseit.

A tanulmányom írása közben megjelent alapos, forráskutató tanulmányában (A szocializmus mint "emberi öntudat") Lengyel András is több ponton hasonlóképp értelmezi ezt a nagy jelentőségű bölcseleti tanulmányt. József Attila élesen "elutasítja, bírálja a bolsevizmust, ezt a bírálatot a szociáldemokrata párt folyóiratában gyakorolja, ám igazában nem optál a szociáldemokrácia mellett. A »bölcselet«, amelyet megfogalmaz, bár önmagát szocialistának tekinti, nem azonosítható a szociáldemokrácia álláspontjával; gondolatilag radikálisabb annál" (Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. 212. p.). Nem térek ki most Lengyel néhány – szerintem problematikus – interpretációjára, csak még azt a felismerését idézem egyetértéssel, amely szerint ez a József Attila-tanulmány tudatosan is a költő, az alkotás nevében minősíti a zsarnokságokat, köztük a számára legkiábrándítóbb "bolsevizmust", de egyértelműen antikapitalista előjelű, marxista platformon. S ha a korábban idézett írásokból azt idéztük, miért nincs a költő szerint "szocialista irodalom", illetve hogy mire vall ez a hiány a munkásosztály ontológiája és valóságos története szempontjából, akkor érdemes utalni a másik oldalra, az olvasókéra is. A töredékekből rekonstruálható ún. negyedik költészetbölcselet egyes szövegei különös nyomatékot adnak annak a gondolatnak, hogy a munkásosztály élményei, mondanivalói miért is hiányoznak az irodalomból: azért, mert többnyire nem aktív befogadók.

Egy rövid ízelítő [A művek alkotóinak és kiadóinak…] c. töredékből: "Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhöz feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység" (JAÖM III. 1958. 254. p.).

Ez a "tudat-ontológiai" összefüggésbe ágyazott és irodalmilag erősen involvált szocializmusértelmezés adja meg a költő 1936-1937-es eszmélkedéseinek is az alapját. A Barta Istvánnal – név nélkül – folytatott nyílt vitában, a Szép Szó hasábjain publikált Szerkesztői üzenetben ezért is kapcsolja össze a bűn és bűntelenség érvényesülését a társadalmi formációkkal: "A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség" (id. kiadás: 185.). Itt mondja ki József Attila, hogy a valódi "rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát", és itt emeli be a szocializmus tradícióját – a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményei révén – az őskereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a francia forradalom progresszív történelmi vonulatába.

Tegyük hozzá: mindez nem tűnik éppen divatosnak, sőt talán szalonképesnek sem a XXI. század elején, főleg nem a posztmodern felfogásnak a történelmi haladás tényét és mértékét vitató, elutasító narratíva-teóriái tükrében. Ma talán utópiának tetszik az írás ama tétele, hogy "az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata". A játék és a racionális gondolkodás József Attila-i összekapcsolása, a szép szó "definíciója" viszont olyan, egyszerre antifasiszta, nemzeti, társadalmi és értelmiségi küldetésnek tekinthető a 30-as évek második felében, amely 70 év múltán is rendelkezik "némi" relevanciával és legitimitással: "A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot" (id. kötet: 186. p.).

Térjünk vissza a költő kiinduló tételéhez, a proletariátus társadalomontológiai és a szocializmus esztétikai-irodalmi megítélésének többszörösen idézett, szinte mechanikus összekapcsolásához. A szocializmus bölcseletének ez az egész emberi öntudat felőli tudati és kulturális újraépítési kísérlete nagy gondolati erőre vall. Abban a vissza-visszatérő állításában ugyanakkor, hogy ti. a munkásságnak nincs hiteles szépirodalma, József Attila téved, s korántsem csak az ő példája cáfol. Nem azért omlott össze a rendszer, nem azért bukott meg a munkásmozgalom, amit ír. Mindazonáltal a magas fokú esztétikai igény, vagyis a művészet mint egy társadalmi képlet, formáció világtörténelmi mértéke, valamint a munkásság olvasottságának, műveltségének lételméleti és szociológiai értelmezése: komoly elméleti tétel és roppant személyes hivatástudatból fakad. A szocializmus, illetve a munkásmozgalom ontológiájának és kultúrájának megfeleltetése, a kettő együttes "nembeli" és tudati funkcionálása valódi és mély kihívásokra keres teoretikus választ. A szocializmus – ahogy ezt Lukács György már az 1923-as Történelem és osztálytudatban kifejtette – csakis a magánvalóból magáértvaló és összemberi küldetést teljesítő, tehát osztályöntudattal és magas fokú kulturáltsággal rendelkező proletariátus révén válhat (válhatott volna) tényleges világtörténelmi realitássá. S ennek lenne mintegy tükre és hitelesítője József Attila szerint a szocialista művészet.

A költői ars poetica, azaz a "saját pozíció" és hivatástudat ilyenféle indirekt filozófiai önkijelölése több mint tiszteletre méltó: teoretikus súlyú és távlatú, ha mechanikusan nem érvényesíthető is. József Attila "megvalósult szépirodalma" mindazonáltal jóval több, mint bizonyíték arra, hogy – legalább – volt szocializmus. Különösen annyiban, amennyiben ő sem zárt politikai rendszerként, hanem mozgalomként, eleven, megújuló társadalmi, világnézeti, politikai és kulturális tradícióként tekintett rá. Ha egyben tanúk is: munkásságának szocialista tematikái, ihletei, fejezetei aligha korlátozódnak pusztán dokumentumértékű szerepre.

Természetesen senki, a baloldal sem sajátíthatja ki József Attilát; de senki ne akarja kétségbe vonni lírájának, írásos örökségének, ennek az egyetemesen nemzeti értékű zseniális életműnek a kreatív (s nem lehúzó, esztétikailag nem fölös terhet jelentő) szocialista természetét. Tíz évvel ezelőtti tanulmányában azt írja Tverdota: "Nagyon jó lenne, ha a történelem a régiek helyébe nem állítana új gátakat! Úgy tűnik azonban, hogy a kor ma sem igazán kedvez az árnyalt elemzéseknek. Olyan szellemi légkörben, amelyben a »szocialista«, »kommunista«, »marxista« jelzők szitokszószámba mennek, József Attila marxizmushoz való viszonyát a vád-védelem, apológia-inkrimináció keretein kívül vizsgálni nem tartozik a legkorszerűbb vállalkozások közé" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 184.). A tíz év alig hozott javulást a szellemi légkör tekintetében. A szitokszavak ma is virulensek és a József Attila-képbe is beivódtak ennek direkt vagy indirekt következményei; nem beszélve néhány durva vádaskodásról, leginkább akként, hogy terjedőben az ilyesféle megítélés: "nagy tehetség volt, zseniális költő, bár szocialista", avagy: "a költői üzenet szempontjából teljesen érdektelen, sőt inkább tehertétel az ő szocializmusa". De a József Attila-tudomány élvonala nem nagyon zavartatta magát ettől, s meggyőző eredményeket, árnyalt elemzéseket és termékeny vitákat produkált az elmúlt évtized során; jelesül Tverdota György műhelyében is.

József Attilától – sem líráját, sem prózáját, sem világnézeti meggyőződését, sem elementáris hatását tekintve – nem lehet elvenni a (mégoly tágan és belsőleg sokhangúan értett) szocializmust. S fordítva: a történelmi, világnézeti és kulturális-értékteremtő jelentésében vett szocializmustól sem lehet elvenni József Attilát. Nem ennek ellenére volt tehetséges, nagy nemzeti költő, hanem ezen – mégoly konfliktusos és veszélyes, de egyúttal röptető, távlatot adó, mobilitást kínáló – kötődés révén. "Ami ingadozásnak tűnt a kortárs szemében – írta Tverdota -, az a kései szemlélő számára lassú tisztázódásként, a korban kialakítható legnemesebb anyagú és legtartósabb szocializmuskép kiküzdésének antitézisekben kibontakozó folyamataként mutatkozik meg" (id. 1995-ös kötet, 186.). Vagy ahogy legújabb, az Eszmélet-könyv óta megjelent 2005-ös tanulmányában fogalmaz a szerző: József Attila költészetében és gondolkodásában – minden belső hangsúlyváltozás, konfliktus ellenére – a kezdetek óta kontinuus a lázadó, a következetesen és radikálisan társadalomkritikus, a felelősségvállaló és szószóló attitűd, "a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája" (Eszmélet, 65. sz. 141-142. p.).

Hasonlóképpen értelmezi a költő baloldaliságát a Tverdotával egyébként több ponton vitatkozó Lengyel András is: "József Attila – időben változó föltételek között, más-más játszmában – ugyan többféle törekvéssel is »harci szövetségre« léphetett, s ez 1934-ben alighanem a szociáldemokrácia volt, ám alkati és gondolkodói radikalitása mindenkor ezeken túlmutató, távolabbi célok felé vitte" (id. kötet 217. p.). Mindehhez hadd tegyem hozzá: a fasizmus európai fenyegetése, illetve egy antifasiszta szellemi és politikai szövetség összekovácsolásának kísérlete idején csak a direkt proletár osztályharcos és pártpolitikai radikalizmust tette zárójelbe a gondolkodó és politizáló költő, de nem a társadalmi perspektíva radikalizmusát. Hiszen az idézett 1934-es bölcseleti tanulmányban sem adja föl az "óhajtott és kikerülhetetlen" "szocialista és társadalmi forradalom" szükségességének tételezését, ha ezt a forradalmat döntően tudati-kulturális forradalomként képzeli is el. A Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című, már idézett 1937-es írásában, amelyben a társadalmi dilemmák megválaszolásában kétszer is a tudományos szocializmus logikája hívének vallja magát, pedig egyenesen szinonimaként kezeli a "forradalmi, vagyis korszerű", illetve a "korszerű, vagyis forradalmi" fogalmakat (JAÖM III. 1958. 192. p.).

A XX. század végén azonban összeomlott a József Attilára is hivatkozó, önmagát a költő proletár utókoraként identifikáló, a forradalmak legitimitását hirdető, magát azokból eredeztető államszocialista rendszer. Hogy ténylegesen milyen rendszer volt amaz, milyen típusai és modelljei voltak, mennyiben valósította meg s mennyiben torzította el s kompromittálta a baloldal emancipációs és rendszerkritikai világképét, gazdasági, politikai vagy tudati értelemben vett forradalmi tradícióját, ehelyütt nem elemezhető volt, van róla vita napjainkban – e folyóirat hasábjain is.

Hetven év telt el József Attila – s a kor más baloldali gondolkodóinak – idézett drámai kérdésfeltevései óta. Világ- és regionális háborúk, éhínségek, rendszerváltozások, környezeti katasztrófák rázták meg az emberiséget s benne a magyarságot. De a kérdés, hogy "hol csúszott hiba a számításba", valamint annak az eltökélt keresése, hogy – még ha finomult is a kín – a tovább polarizálódó és "globalizálódó" társadalmi egyenlőtlenségeket miként lehetne csökkenteni, s a nyomort, a meg­alázottságot, a kizsákmányolást legalább enyhíteni – nos mindez ma is kínzóan időszerű.

Ha ezt felismerjük és be merjük vallani, ha eszerint is olvassuk őt, akkor fog József Attilára pártfogón tekinteni rá e század. S akkor a költő is így tekint majd vissza ránk.

 

Bibliográfia

A hivatkozott szövegkiadások és tanulmányok adatai, továbbá válogatott József Attila-szakirodalom az elmúlt évtizedből

Szövegkiadások

József Attila összes versei. Kritikai kiadás. Szerk.: Stoll Béla. I-II. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1984 [rövidítve: JAÖV 1984].

József Attila összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp., Akadémiai Kiadó, 1958 [rövidítve: JAÖM III. 1958].

József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek – Magyarázatok. Szerkesztette, illetve írta: Horváth Iván és Tverdota György. I-II. kötet. Budapest, Osiris Kiadó, 1995 [rövidítve: JATC I. 1995].

József Attila összes tanulmánya és cikke. Gépeskönyv. [Internetes szövegkiadás.] Főszerk.: Horváth Iván; szerk.: Devescovi Balázs és Golden Dániel. Bp., 1999-2001, ELTE BTK http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/tartalom.htm  [rövidítve: JAÖTC-Int 2001].

Bokor László-Tverdota György (szerk.): Kortársak József Attiláról (1922-1945). I-III. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1987 [rövidítve: Kortársak 1987].

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. [Eredeti szövegközlések is.] Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992 [rövidítve: Miért fáj ma is 1992].

Tverdota György (szerk.): József Attila: Medvetánc -Nagyon fáj. Bp., Raabe Klett Kiadó, 1999.

N. Horváth Béla (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila. [Írások József Attilától és József Attiláról.] Bp., Nap Kiadó, 2004 [rövidítve: In memoriam 2004].

 

Értelmező könyvek, tanulmányok, cikkek

Alföldy Jenő: "Fogj össze, formáló alak." Istenesség és bűntudat József Attila verseiben. =Kortárs, 2005. 1. sz. 8-37. p.

Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetértől. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Bókay Antal: Eszmélet. Tárgyi-poétikai fantázia egy költői életműről. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002.

Bókay Antal: József Attila poétikái. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Farkas János László: Logika, de. =Világosság, 1999. 12. sz. 65-87. p.

Farkas János László: A társadalmi felekezet. József Attila és Mannheim Károly. =Világosság, 2006. 6-7. sz. 61-78. p.

Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Pozsony, Kalligram, 2003.

Fejtő Ferenc: Szép szóval. [Tanulmányok, cikkek a Szép Szó c. folyóiratból; több egykori József Attila-kritikával is.] Szerk.: Széchenyi Ágnes. Bp., Századvég Kiadó, 1992.

Fejtő Ferenc: A népnek a fia volt. [Illyés Gyuláról, de József Attiláról is.] =Tekintet, 2002. 4-5. sz. 5-18. p.

Fejtő Ferenc: József Attila, a Szép és a Jó Szó mestere. [Megjelenés előtt.] Bp., Holnap, 2005.

Fenyő D. György: József Attila tanításának problémái. =Irodalomismeret, 1992. szeptember, 54-57. p.

Földes György: "A hetedik te magad légy!": József Attila és a proletariátus. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 164-179. p.

Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp., T-Twins Kiadó, 1993.

Garai László: Arról a bizonyos versről. [Világosítsd föl.] – Szabolcsi Miklós válaszával. =Élet és Irodalom, 1998. október 2. 8. p.

Gyertyán Ervin: József Attila és a rendszerváltás. =Tekintet, 1991. 4. sz. 21-26. p.

Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992. 297-324. p.

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.

A József Attila-kutatás dilemmái. Tverdota György, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor, Valachi Anna, Szőke György, Beney Zsuzsa, N. Horváth Béla és mások tanulmányai, cikkei. =Forrás, 2003. december.

József Attila – 2003. Kerekasztal-beszélgetés. Résztvevők: Agárdi Péter, Fenyő D. György, Kállai R. Gábor, Kertész Ákos, Mező Ferenc, Szívós Mihály és Tverdota György. =Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 4-33. p.

Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár Szabó Zoltán, Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Bp., Anonymus, 2001.

Kemény István: Húsvét, április 11. =Magyar Narancs, 2005. március 10. 28-29. p.

Kenyeres Zoltán-Gintli Tibor (szerk.): Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. [Több tanulmány József Attiláról is.] Bp., Anonymus, 2002.

Krausz Tamás: Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról. [A folyóiratban egy évig folyt eszmecseréről.] =Eszmélet, 64. sz., 2004. tél, 135-155. p.

Krausz Tamás: Évfordulók. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 8. p.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Bp., Akadémiai Kiadó, 2000.

Kulcsár Szabó Zoltán: A "lírai én" olvashatóságának kérdése a József Attila-recepcióban. =Irodalomtörténet, 2004. 4. sz. 447-496. p.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. Bp., Tekintet, 1996.

Lengyel András: József Attila exisztencia-fogalmáról. =Műhely [Győr], 2000. 1. sz. 50-58. p.

Lengyel András: József Attila önlét terminusáról. =Irodalomtörténet, 2001. 4. sz. 611-623. p.

Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és "A nemzeti szocializmus". =Forrás, 2002. 12. sz. 96-124. p.

Lengyel András: "…s én megkerültem érte a világot". Az abszolútum problémája József Attilánál. =Tiszatáj, 2003. 4. sz. 84-102. p.

Lengyel András: A "narodnyik" József Attila. In: Füzi László, Lengyel András (szerk.): Ilia. Írások 70. születésnapjára. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 259-276. p.

Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005.

Lengyel András: A szocializmus mint "emberi öntudat". József Attila kísérlete a szocializmus filozófiai újrafogalmazására. In: Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005. 207-233. p.

Mészáros István: József Attila és a modern művészet. [Eredetileg olaszul: 1964.] Bp., Argumentum Kiadó – MTA Könyvtár Lukács Archívum, 2004.

Mórocz Zsolt: A legenda oda… Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról. =Hitel, 2004. 9. sz. 3-25. p.

Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegsége(i). Bp., Filum Kiadó, 2000.

Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Bp., Tankönyvkiadó, 1982.

N. Horváth Béla (szerk.): József Attila legszebb sorai. [Tanulmányok, esszék.] =Új Dunatáj, 1997. 4. sz.

N. Horváth Béla: A hetedik. József Attila-tanulmányok. Bp., 1999.

N. Horváth Béla: József Attila. Horpács, Mikszáth Kiadó, 2001.

Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások. Bp., Argumentum Kiadó, 2000.

Petri György: A lumpen család. Kisbali László interjúja József Attila Hazám c. verséről. =Beszélő, 1999. 4. sz. 106-113. p.

Simor András: Észrevételek József Attila verseinek közlési módjáról. =Ezredvég, 2004. 4. sz. 63-69. p.

Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez. Bp., Akadémiai Kiadó, 1968.

Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Bp., Akadémiai Kiadó, 1998.

Szigeti Lajos Sándor: A virrasztó költő. Esszék, tanulmányok, kritikák. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2002.

Szőke György: "Az árnyékvilág árkain." Írások József Attiláról és Kosztolányi Dezsőről. Bp., Gondolat Kiadó, 2003.

Szuromi Lajos: Eszmélet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1977.

Tasi József: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Bp., Ecriture-Galéria, 1995.

Tasi József: József Attila könyvtára. Bp., Ecriture, 1996.

Tasi József (szerk.): "A Dunánál". Tanulmányok József Attiláról. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995.

Tverdota György: József Attila, 1936. május. [A Dunánál és a Szabad-ötletek jegyzéke.] =Kortárs, 1994. 7. sz. 78-86. p.

Tverdota György: József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas (szerk.): Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Bp., Argumentum Kiadó, 1995. 179-195. p.

Tverdota György: Balról balra. József Attila és a nemzeti kommunizmus. In: Halmos Ferenc (szerk.): Száz rejtély a magyar irodalomból. Bp., Gesta Könyvkiadó Bt., 1996, 172-173. p.

Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp., Pannonica Kiadó, 1998.

Tverdota György: József Attila 1933. június. =Irodalomtörténet, 1998. 3. sz. 432-449. p.

Tverdota György: József Attila. Bp., Korona Kiadó, 1999.

Tverdota György: József Attila az Óda és az Eszmélet között. =Literatura, 2001. 1. sz. 97-104. és Irodalomtörténet, 2001. 2. sz. 280-293. p.

Tverdota György: József Attila anti-ars poeticája. =Literatura, 2002. 4. sz. 427-457. p.

Tverdota György: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Tverdota György: József Attila "múlt századi" lírájának elevensége a XXI. század elején. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz 136-147. p.

Tverdota György-Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Bp., Balassi Kiadó, 2002.

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Bp., Papirusz Book, 1998.

Valachi Anna: József Attila. Bp., Elektra Kiadóház, 1999.

Valachi Anna: Lányok, asszonyok József Attila körül. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 148-163. p.

Veres András: Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. =Kritika, 1998. 12. sz. 38-40. p.

Veres András: A referencia védelmében. In: Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye. Irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Gondolat Kiadó, 2004. 152-160. p.

Veres András: Mindenhová és sehová. Eörsi Sarolta interjúja a József Attila-emlékévről. =Magyar Narancs, 2005. január 27. 8-9. p.

Vitányi Iván: A 21. század szocializmusa. In: Ördögh Szilveszter (szerk.): Magyar jelentés-árnyalatok. Bp., Kossuth Könyvkiadó – XXI. Század Társaság, 2004. 202-215. p.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia a 20. században, vagyis: most és itt. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 307-316. p.

 

A tanulmány szerzőjének a tárgykörbe vágó újabb publikációi

Kortársunk, Mónus Illés. Metszet az 1930-as évek magyar szellemi életéből. Bp., Gondolat Kiadó, 1992.  

József Attila és a rendszerváltás. =Pedagógusok Lapja, 1994. 7. sz., április 13. 8-9. p.

Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

"Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…" Jegyzetek Szabolcsi Miklós József Attila-könyvéhez. =Mozgó Világ, 1998. 11. sz. 87-97. p.

Tasi József két könyve József Attiláról. =Irodalomtörténet, 1997. 1-2. sz. 298-305. p.

Alkalmi írás a szocializmus állásáról. =Eszmélet, 55. sz. (2002. ősz) 4-24. p.

A kultúra mint a szociáldemokrácia posztulátuma. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 245-263. p.

[Az] avantgardista pátriárka. [Fejtő Ferenc 95. születésnapjára.] =Népszava, 2004. augusztus 28. Szép Szó-melléklet. 3. p.

Húsvéti üzenet József Attilától. A költő születésének 100. évfordulójára. =Hét Hárs IV. évf. 1. sz. 2005. húsvét [március 26.], 3-4. p.

 

A tanulmány hivatkozásait és a bibliográfiát 2005. április 1-jén zártam le. Köszönöm Lengyel András és Sziklai László kritikai észrevételeit, ajánlásait, melyeket írásom véglegesítése során figyelembe vehettem.

Budapest, 2005. április 12.