A holokauszt emlékével való visszaélésről írott könyv nagy vihart kavart Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. Ennek részletét közöljük itt, a róla szóló recenzió előtt.

Következtetések

Összefoglalásul még meg kell vizsgáljuk, milyen hatást gyakorolt a holokauszt az Egyesült Államokban. Ehhez segítségül veszem Peter Novicknak a tárgyról írott kritikai megjegyzéseit is.

A közvéleményben jelen lévő holokauszt-emlékezeten kívül tizenhét állam törvényben írja elő vagy javasolja, hogy az iskolákban tartsanak holokauszt-programokat, és sok főiskolán és egyetemen hoztak létre a holokauszttal foglalkozó tanszékeket. Alig múlik el hét, hogy a New York Times-ban ne látna napvilágot egy nagy terjedelmű, a holokauszt témájához kapcsolódó cikk. Legszerényebb becslések szerint is a végső megoldással foglalkozó tudományos művek száma 10 000 fölött van. Összehasonlításképpen vegyük a kongói történelem egy pokoli fejezetéről szóló művek számát. 1891 és 1911 között mintegy 10 millió afrikai pusztult el azért, mert az európaiak rávetették magukat a kongói elefántcsont- és gumikészletekre. Mégis, az első és mindmáig egyetlen angolul írott tudományos mű két évvel ezelőtt jelent meg.¹

A holokauszt problémájával foglalkozó számos intézet és szakember érdeme, hogy mára az Egyesült Államokban az élet minden területét áthatja a kérdéskör; Novick azonban kételkedik abban, vajon ez egészében jó dolog-e. Először számtalan példát idéz fel arra, hogyan vulgarizálják a témát. Valóban nehéz egyetlen olyan politikai problémát is említeni, legyen az kapcsolatban az élettel általában, a szabad választással, az állatok vagy az államok jogaival, melyet ne hoznának összfüggésbe a holokauszttal. A holokauszt-jelenséggel való visszélést elítélve Elie Wiesel kijelentette: “Megesküszöm, hogy mindennemű …vulgáris megközelítést elkerülök”.² Mégis, állítja Novick, a “legfantáziadúsabb és legkifinomultabb fotográfiai opusz 1996-ban született, amikor Hillary Clinton, akit számos visszaélés miatt éppen hevesen támadtak, a Fehér Ház galériáján lánya, Chelsie és Elie Wiesel társaságában jelent meg, miközben férje a televízióban is látható üzenetet intézett a nemzethez”.³ Amikor a NATO Szerbiát bombázta, a szerbek által elűzött koszovói menekültek látványa Hillary Clintonnak a Schindler listája holokauszt-jeleneit idézte fel. “Nem azoknak kellene minket az életre tanítani, akik a történelmet Spielberg filmjeiből ismerik” – mondta élesen egy szerb emigráns.⁴

“Ha úgy tesznek, mintha a holokauszt az amerikai történelem része volna” – folytatja Novick –, “az csak erkölcsi fügefalevél”. Oda vezet, “hogy elhomályosul az amerikaiak valódi felelőssége, amikor múltjukkal, jelenükkel és jövőjükkel kell szembenézniük” (kiemelés az eredeti szövegben).⁵ Novick lényeges dologra mutat rá. Sokkal könnyebb mások bűneit elítélni, mint a magunkéval szembenézni. Az is igaz, persze, hogy ha volna bennünk erő, sokat megérthetnénk magunkról is a náci bűnök elemzéséből. A manifeszt végzet Hitler Lebensraum-politikájának szinte minden ideológiai és programatikus elemében jelen volt. Tény és való, hogy Hitler a Kelet meghódításához a Nyugat leigázásának amerikai modelljét használta fel.⁶

A 20. század első felében az amerikai államok többsége sterilizációs törvényeket fogadott el, és több tízezer amerikait erőszakkal sterilizáltak. A nácik kifejezetten erre az amerikai precedensre hivatkoztak, amikor a maguk sterilizációs törvényeit meghozták.⁷ A hírhedt 1935-ös nürnbergi törvények megfosztották a zsidókat a szavazati jogtól, és megtiltották a zsidók és nem zsidók közötti szexuális érintkezést. Az USA déli államaiban élő feketék hasonló jogfosztottságban éltek, és sokkal erősebb spontán és a közvélemény által is támogatott erőszaknak voltak kitéve, mint a zsidók a háború előtti Németországban.⁸ A nagyképű, magára olyan büszke nyugati hagyomány mélységesen áthatotta a nácizmust is. A nyomorékok elpusztításának igazolására – a végső megoldás előjeleként – a náci orvosok kitalálták az “élethez értéktelen élet” (lebensunwertes Leben) fogalmát. A lakomában Platon így írt: “Nem hiszem, hogy érdemes élni annak, aki szörnyű fizikai állapotban van”. A köztársaságban Platon szentesítette a beteg gyerekek megölését. Hasonlóképpen Hitlernek a Mein Kampfban kifejtett elutasító véleménye a születésszabályozással kapcsolatban, mondván, hogy akkor nem érvényesül a természetes kiválasztódás, megtalálható már Rousseaunak Az egyenlőtlenség eredetéről című művében. Röviddel a II. világháború befejezése után Hannah Arendt írta, hogy “a nyugati történelem földalatti áramlatai végül felszínre törtek, és hagyományaink méltóságát sárba tiporták”. (Origins of Totalitarianism)

Hogy elkonspirálja a külföldön elkövetett bűneit, az Egyesült Államok gyakorta foglalja törvénybe a holokauszt emlékét. Sokkal többet mond azonban, mikor utal az Egyesült Államok a holokausztra. A hivatalos ellenségek bűnei, például a vörös kmerek kambodzsai mészárlásai, Afganisztán szovjet megszállása, Kuvait iraki inváziója, a szerbek koszovói etnikai tisztogatásai mind a holokausztot idézik fel, azok a bűnök, amelyek az Egyesült Államok számláját terhelik, viszont nem.

Azzal egyidőben, hogy fény derült a vörös kmerek kambodzsai vérengzése, az Egyesült Államok által támogatott indonéz kormány Kelet-Timor lakosságának egyharmadát lemészárolta. Ám ezt a népirtást nem lehetett a holokauszttal párhuzamba állítani, sőt, az újságok sem tudósítottak az eseményekről.⁹ Miközben a Szovjetunió éppen “újabb genocidiumot” vitt végbe – a Simon Wiesental Központ szerint – Afganisztánban, az Egyesült Államok által támogatott guatemalai kormány éppen olyasmivel volt elfoglalva, amit a Guatemalai Tényfeltáró Bizottság a bennszülött maja lakosság elleni “népirtásnak” nevezett. Reagan elnök a guatemalai kormányt ért vádat “árnyékboxnak” nevezte. A Simon Wiesenthal Központ Jeane Kirkpatricknek Az év humanitáriusa díjat adományozta, amit a kitüntetett azzal érdemelt ki, hogy kiváló apologétája volt a Reagan-kormányzat bűnös közép-amerikai politikájának.¹⁰ A díjátadási ceremónia előtt Simon Wiesenthalt négyszemközt kérték még, hogy gondolja át újra a döntést. Erre nem volt hajlandó. Elie Wieselt ugyancsak négyszemközt megkérték, hogy járjon közben az izraeli kormánynál, a guatemalai gyilkosok fő fegyverszállítójánál. ő is nemet mondott. Az Egyesült Államok arra használta a holokauszt emlékét, hogy országát Paradicsomnak láttassa a kommunista rezsim elől menekülő vietnami “csónaklakóknak”. A Clinton-kormányzat viszont teljesen megfeledkezett a holokausztról, amikor az Egyesült Államok által támogatott halálosztagok elől menekülő haiti “csónaklakókat” visszakényszerítette hazájukba.”¹¹

Végképp elhomályosult az amerikaiak holokauszt-tudata, amikor 1999 tavaszán az USA vezérletével a NATO bombázni kezdte Szerbiát. Mint azt láthattuk, Daniel Goldhagen a szerbek koszovói bűntetteit a végső megoldáshoz hasonlította, és Clinton elnök kíséretében Elie Wiesel is meglátogatta Macedóniában és Albániában a koszovói menekültek táborait. Elie Wiesel már ezt megelőzően is igaz könnyeket hullatott a koszovóiak szenvedései láttán, miközben az Egyesült Államok által továbbra is támogatott indonéziai rezsim ott folytatta, ahol az 1970-es években abbahagyta: újabb ezreket mészárolt le Kelet-Timorban. A holokauszt kieshetett az emlékezetből, mert az Egyesült Államok nem tiltakozott a vérontás ellen. “Indonézia számít” – magyarázta egy nyugati diplomata –, “Kelet-Timor nem”.¹²

Novick rámutat arra, hogy az Egyesült Államok gyakorta cinkostárs olyan szörnyűségek elkövetésében, amelyek méretükben hasonlatosak a náci népírtáshoz. Példaként hozza fel azt, hogy egymillió gyereket öltek meg a végső megoldás során, és hozzáteszi, az amerikai elnökök világszerte csak olcsó ájtatoskodással említették a tényt, hogy számtalan kisgyerek “hal meg éhezés és olyan betegségek következtében, amelyek megelőzhetőek volnának”.¹³ De érdemes végiggondolnunk azokat a súlyos konfliktusokat, amelyekben az Egyesült Államok aktívan közreműködött. Miután az USA vezette koalíció 1991-ben letarolta Irakot, mert meg akarta büntetni “Szaddám-Hitlert”, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia gyilkos ENSZ-szankciókat kényszerített erre a szerencsétlen országra, így remélve, hogy félre tudják majd Szaddámot állítani.¹⁴ Mikor a nemzeti tv-csatornán a külügyminisztert, Madelein Albrightot az iszonyú iraki halálozási adatokról kérdezték, azt válaszolta, hogy “megéri ezt az árat”.

“A holokauszt semmihez sem hasonlítható jelenség” – állítja Novick –, “és ez a tény jelentősen leszűkíti annak lehetőségét, hogy mindennapi világunkra lefordítható legyen”. Mint “az elnyomás és attrocitás non plus ultrája a kisebb mértékű bűnöket trivializálja.”¹⁵ Másfelől azonban a náci holokauszt érzékennyé is tehet bennünket ezen bűnök iránt. Ha Auschwitz lencséjén át nézzük, semmit sem tekinthetünk bizonyosnak és öröknek.¹⁶ Valójában a náci népirtás diszkreditálta azt a tudományos rasszizmust, amely oly meghatározó sajátossága volt az amerikai intellektuális életnek a II. világháború előtt.¹⁷

Akik az emberiség jobblétén fáradoznak, azoknak a gonoszság e megnyilvánulása magától kínálja az összevetést más jelenségekkel. A 19. század végének erkölcsi világképében a rabszolgaság töltötte be azt a szerepet, amit ma a holokauszt játszik. Ennek megfelelően gyakorta felidézték annak érdekében, hogy megvilágosodjanak a nem jól látható bűnök. John Stuart Mill abban a korszakban a nők helyzetét a családban, a szent viktoriánus intézményben a rabszolgákéhoz hasonlította, sőt, odáig merészkedett, hogy bizonyos vonatkozásokban rosszabbnak látta azt. “Távol áll tőlem, hogy azt állítsam, az asszonyokat nem kezelnék általában jobban, mint a rabszolgákat; de nincs egyetlen rabszolga se, aki olyan mértékben és a szó olyan teljes értemében lenne rabszolga, mint a feleség.”¹⁸ Csak akik a gonoszság e viszonyítási pontját idológiai fegyvernek használják, és nem erkölcsi iránytűnek, azok döbbennek meg az ilyen analógiák hallatán. “Ne hasonlíts semmit semmihez” – ez a varázsszava az erkölcsi zsarolóknak.¹⁹

A szervezett amerikai zsidóság arra használja a náci holokausztot, hogy elhárítson minden bírálatot, amely Izraelt és saját, erkölcsileg védhetetlen politikáját éri. E politika következményei hozták az izraeli és amerikai zsidóságot strukturálisan hasonló helyzetbe: mindkét csoport sorsa ma egy cérnaszálon függ, mely az amerikai uralkodó elitek kezében van. Ha egyszer csak ez az elit úgy dönt, hogy Izrael nyűg, vagy hogy az amerikai zsidóság feláldozható, akkor a szál elszakad. Kétségtelen, mindez csak spekuláció – lehet, hogy szükségtelen aggodalom, de lehet, hogy nem.

Gyerekjáték megjósolni, milyen lesz az amerikai zsidóság helyzete, ha ezek az események bekövetkeznek. Ha Izrael kiesne az Egyesült Államok kegyeiből, sok olyan vezető, aki ma szilárdan védelmezi Izraelt, bátran kinyilvánítaná idegenségét a zsidó állam iránt, és azért bírálnák az amerikai zsidóságot, hogy Izraelt vallássá redukálta. S ha az amerikai vezető körök úgy döntenének, hogy a zsidókat teszik meg fekete báránynak, nem lennénk meglepve, ha az amerikai zsidó vezetők pontosan úgy cselekednének, mint elődeik a náci holokauszt idején. “Nem gondoltuk, hogy a németek a zsidó elemet fogják alkalmazni”; vagy ahogy Jichák Zuckerman, a varsói gettófelkelés egyik szervezője fogalmazta, “hogy zsidók vezetik a zsidókat a halálba.”²⁰

***

Az 1980-as években számos nyilvános vitában érveltek kiemelkedő német és nem német tudósok amellett, hogy nem szabadna “normalizálni” a nácik bűntetteit. Az a félelem mozgatta őket, hogy a normalizálás erkölcsi felmentést jelenthet.²¹ Bármennyire érvényesek voltak akkor az érvek, ma már nem meggyőzőek. Hitler végső megoldásának iszonyatos dimenziói mára jól ismertek. És vajon az emberiség “normális” történetének nincsenek rémisztően embertelen fejezetei? Nem kell elfogadhatónak lennie egy bűnnek ahhoz, hogy a jóvátétele kétségtelen legyen. Ma az a feladat, hogy mint a kutatás racionális tárgyát rekonstruáljuk a náci holokausztot. Csak akkor tudunk belőle valóban tanulni. A náci holokauszt abnormitása nemcsak magukból a szörnyű tényekből fakad, hanem a ráépült, belőle hasznot húzó iparból. A holokauszt-ipart mindig a csőd fenyegette. Mára csak az marad, hogy ezt nyíltan is kimondjuk. Rég ideje már, hogy kiemeljük az üzleti világból. Az elpusztítottak iránti legnemesebb gesztus az volna, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és végül, hagynánk őket békében nyugodni.

(Az írás részlet a szerző könyvének utolsó fejezetéből. Fordította: Baráth Katalin.)

Jegyzetek

¹ Adam Hochschild, King Leopold’s Ghost (Boston, 1998).

² Wiesel, Against Silence, v.iii. 190; cf. V. i. 186, v. ii, 82, v. iii, 242, és Wiesel, And the Sea, 18.

³ Novick, The Holocaust, 230–1.

⁴ New York Times, 25 May, 1999.

⁵ Novick, The Holocaust, 15.

⁶ John Toland, Adolf Hitler (New York:1976), 702. Joachim Fest, Hitler (New York, 1975), 214, 650. Lásd még Finkelstein, Image and Reality, chap. 4.

⁷ Lásd például Stefan Kühl, The Nazi Connection (Oxford: 1994).

⁸ Lásd például Leon F. Litwack, Trouble in Mind (New York, 1998), különösen az 5-6. fejezetet.

⁹ Lásd például Edward Herman és Noam Chomsky, The Political Economy of Human Rights, v.i: The Washington Connection and the Third World Fascism (Boston: 1979), 129–204.

¹⁰ Response 1983 márciusa és 1986 januárja.

¹¹ Noam Chomsky, Turning the Tide (Boston:1985), 36 (Wieselt az izraeli sajtóban megjelent interjúból idéztük), Berenbaum, World Must Know, 3.

¹² Financial Times (8 September, 1999).

¹³ Novick, The Holocaust, 255.

¹⁴ Lásd például Geoff Simons, The Scourging of Iraq (New York: 1998).

¹⁵ Novick, The Holocaust, 244, 14.

¹⁶ Erről lásd különösen Chaumont, La concurrence, 316-18.

¹⁷ Lásd például Carl N. Degler, In Search of Human Nature (Oxford: 1991), 202 ff.

¹⁸ John Stuart Mill, On the Subjection of Women (Cambridge: 1991), 148.

¹⁹ Nem kevésbé visszataszító az, ha – mint Michael Berenbaum javasolja – a náci holokausztot csak azért hasonlítják más népirtásokhoz, hogy “demonstrálják a náci holokauszt egyedülálló voltát”. (After Tragedy, 29).

²⁰ Zuckerman, A Surplus of Memory, 210

²¹ Utalok itt most egyaránt a Historikerstreitre és a Saul Friedlander és Martin Broszat között folyt levelezésre. Mindkét vitában főként a náci bűnök abszolút és relatív természetéről esett szó; például a Gulaggal való összevetés érvényességéről. Lásd Peter Baldwin (ed.), Reworking the Past, Richard J. Evans, In Hitler’s Shadow (New York, 1989), James Knowlton és Truett Cates, Forever in the Shadow of Hitler? (Atlantic Highlands, 1993), és Aharon Weiss (ed.), Yad Vashem Studies XIX (Jerusalem, 1988.

A Verso könyvkiadó ismét “botránykönyvvel” állt elő¹, amennyiben botrányos dolognak számít Chomskynak és követőinek rendszerszemlélete, rendszerkritikája a neoliberalizmus által uralt “világközvéleményben” (értsd: meghatározott médiumok korlátozatlan uralma, monopóliuma). Ne legyünk persze naivak. Az igazi botrány az, hogy egy ilyen szemlélet alapján igyekszik a könyv a “zsidókérdést” (antiszemitizmus, palesztin kérdés, genocídiumok a történelemben stb.) egyetlen összefüggésben, a Holocaust-ipar tükrében “helyretenni” az Egyesült Államokban. Lehetséges-e ez? A vállalkozás kevésbé bizarr, mint ahogyan az ember először gondolná.

A könyv szerzője, Mr. Finkelstein, a City University of New York tanára egyebek mellett éppen a történelem egy szeletének medializálására, egyfajta kisajátítására hívja fel a figyelmet az Egyesült Államokban, amit természetesen meghatározott gazdasági és politikai érdekek, érdekcsoportok mozgatnak. Nem csekély intellektuális bátorságra van szükség egy ilyen kötet publikálásához, hiszen sokféle érdeket sért mind tudományos, mind politikai téren. A könyvnek ugyanis az az alaptézise vagy általános szemlélete, hogy a tőke világrendszerében értelmetlen a bűnök minőségi elkülönítése, mert az elmúlt két évszázad bizonyos szempontból semmi egyéb, mint népirtások története, ami kétségtelenül tények tömegével igazolható. Ám a XX. század és különösen a fasizmus még a genocídium problémát is “differenciálta”, még a radikális baloldalon is vitathatóvá teszi a szerző néhány megállapítását, következtetését. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a politikai állapotok a világ különböző részein igen különbözőek, s ennek megfelelően a holokauszthoz való viszonynak is igen eltérő politikai implikációi lehetnek. Aki ilyen téma kutatásába fogott, annak számolnia kell ezekkel az implikációkkal.

Norman G. Finkelstein “rendes” amerikai zsidó családban nőtt fel mint “holokauszt túlélők” gyermeke. Sajátos státus volt ez, bizonyosan több, mint egy érzelmi állapot. Ez az állapot egy “kultúra” és egy “elkötelezettség”. Édesanyja hat esztendőt töltött a Varsói Gettóban, illetve náci haláltáborokban. Más motívumoktól eltekintve is érthető hát, ha Norman G. Finkelsteint indulatba hozza a holokausztra, milliók felmérhetetlen szenvedésére rátelepedő politikai, üzleti, médiaipari vállalkozások profitorientált tevékenysége.² Hogy a média, illetve a mögötte álló különböző érdekcsoportok mit tettek az Egyesült Államokban “a holocaust memoryval”, arra korábban reflektált a Finkelstein által gyakran idézett Peter Novick The Holocaust in American Life (N.Y., 1999.) című könyve, amely rávilágított arra a körülményre, hogyan lett a Holokausztból (is) ideológiai fegyver. Előbb a politika, majd az üzlet tette rá a kezét a holokausztra.

1. A politika és a holokauszt

Mr. Finkelstein pedáns alapossággal tárja fel a Holokauszt-ipar működésének részleteit, funkcionális meghatározottságait. Különösen az a tényállás, az a képmutatás bőszíti fel a szerzőt, ahogyan írók, történészek, politikusok, ügyvédek, nemzetközi zsidó “érdekvédelmi” és vallási szervezetek, oktatási centrumok és múzeumi intézmények egész hálózata tőkésíti a “holocaust memoryt”, miközben a “szükséget szenvedő túlélő áldozatok” érdekeire hivatkoznak. Finkelstein részletekbe menően mutatja be azt a folyamatot, amelyben a “holocaust memory” profittá szublimálódik, miközben a holokauszt valódi áldozatai különböző időkben megdöbbentően alacsony és megalázó összegekhez jutottak. Finkelstein édesanyja mintegy 3500 US $-t kapott kárpótlásként.³ Finkelstein úgy látja, hogy az egész jelenség szellemi megalapozását irodalmi téren nem a holokauszt tagadók provokálják. Úgy látja, hogy azt a néhány “elmebeteget”, aki be akarja bizonyítani a bebizonyíthatatlant, a “hivatalos” liberális sajtó állandó reklámozása nélkül szinte senki sem ismerné.

Megjegyezhetjük, hogy valami ehhez hasonló Kelet-Európában is lejátszódik az utolsó tíz-tizenöt évben, aminek politikai-társadalmi hátterét itt a rendszerváltás hozta létre. A mi országunkban szellemileg-kulturálisan egy igen ritka történelmi amalgám kristályosodott ki, amelybe belefér a horthysta Magyarország, sőt, a nyilas uralom szerecsenmosdatása, a szerény magyar liberális hagyomány és az amerikai reklám- és médiakultúra. E zavaros képletnek megfelelően Magyarországon például az utóbbi tíz évben a holokauszt a szellemi élet egyik centrális kérdésévé vált, intézmények, politikusok, történészek, különböző rendű-rangú írók, tollforgatók “szálltak rá” a Katasztrófa újraértelmezésének “feladataira”.⁴ Egyesek antiszemita alapról közelítenek a dologhoz, mások a témakör kapcsán a fasizmus-kommunizmus identifikálását propagálják egy “antikommunista demokratikus antifasizmus” jegyében.⁵ Ezek a kérdések a 80-as évek Magyarországán még olyan diskurzus részeként merültek föl, amelyben az alapvető frontvonal egy baloldali szocialista (és kommunista) és egy baloldali liberális vagy baloldali népies irányzat között húzódott. Mára ez a diskurzus a magyar médiában jelentősen megváltozott, mert az akkori diskurzus meghatározó irányzatait azóta már periferizálták. Most egy jobboldali, antiszocialista liberalizmus és egy konzervatív-nacionalista-szélsőjobboldali “szellemi koalíció” között húzódik a fő választóvonal. Még a Népszabadságban is lejátszódott ez az átrendeződés.⁶ A vita szellemi hozadéka szinte a nullával egyenlő, mégis vagy éppen ezért e fordulat segített az új rezsimnek, hogy a “holocaust memoryból” új ideológiai fegyvert kovácsoljon a rendszer számára, míg az antiszemita “hivatalosság” éppen a maga szellemi-politikai identitása érdekében vizsgálja fölül a holokauszt régi, hagyományos antifasiszta értékelését.

Természetesen e fordulat intellektuális hátterét az Egyesült Államokban formálták meg. Amint Finkelstein rámutat, a 60-as–70-es évek fel-felemelkedő antiszemita hulláma az USÁ-ban alkalmas eszköz volt arra, hogy ösztönözze az amerikai zsidó szervezeteket a holokauszt instrumentalizálására.

“A szervezett amerikai zsidóság számára – írja Finkelstein – ez az előregyártott hisztéria az új antiszemitizmusról, számos célt szolgál. Növeli Izrael mint az utolsó menedék értékét arra az esetre, ha az amerikai zsidóság erre rászorulna. Mi több, a zsidó szervezetek adománygyűjtő felhívásai is sokkal megértőbb közönségre találnak, ha kijátsszák az antiszemitizmus kártyáját (vagy: ha az antiszemita veszélyre apellálnak). ’Az antiszemita abban a szerencsétlen helyzetben van – mondta egyszer Sartre –, hogy életbevágóan szükséges számára az ellenség, akit el akar pusztítani’. Ezen zsidó szervezetekre nézve éppen az ellenkezője igaz. Mivel az antiszemitizmusra kicsi a kereslet, nemrégiben késhegyre menő küzdelem tört ki a fő ‘zsidóvédő’ szervezetek – különösen az ADL és a Simon Wiesenthal Center – között. Az adománygyűjtés vonatkozásában a történeti véletlennek köszönhetően hasonló szerepet töltenek be az Izrael államot érő fenyegetések. Egyesült államokbeli útjáról hazatérve Danny Rubinstein, az ismert izraeli újságíró a következőképp nyilatkozott: ’A zsidó establishment legtöbb tagjának az a véleménye, hogy újra meg újra hangsúlyozni kell a külső fenyegetéseket, melyekkel Izrael szembenéz… Az amerikai zsidó establishmentnek Izraelre csak úgy van szüksége, mint a kegyetlen arab támadás áldozatára. Ilyen Izrael számára van támogatás, szponzor és pénz… Mindenki előtt ismeretes az amerikai United Jewish Appeal (Egyesült Zsidó Felhívás) keretében összegyűjtött adományok hivatalos összege. Noha Izrael nevében történik a felhívás, mégis, az összeg fele nem Izraelbe, hanem az amerikai zsidó szervezetek kasszájába vándorol. El lehet képzelni ennél nagyobb cinizmust?’

Ahogyan a továbbiakban bizonyítom, a ‘szükséget szenvedő holokauszt áldozatok’ kizsákmányolása a holokauszt ipar ezen cinizmusának legkésőbbi, és legvisszataszítóbb megnyilvánulása.

Mégis, az antiszemitizmus miatti vészharang megkongatásának rejtett fő oka másutt keresendő. Ahogyan az amerikai zsidóság gazdagodott, úgy tolódott egyre inkább jobbra politikailag. Bár még mindig baloldali álláspontot képviselnek olyan kulturális kérdésekben, mint a szexuális erkölcsösség vagy az abortusz, a politikában és a gazdaságban a zsidók egyre konzervatívabbak. A jobboldali fordulatot egy befelé fordulás is kísérte, mivel a zsidók, nem törődve korábbi szövetségeseikkel a nincstelenek között, egyre inkább csak zsidó kérdésekre tartalékolták forrásaikat.”⁷

Tehát a holocaust memory az amerikai-izraeli szövetség és a szervezett amerikai zsidóság jobboldali fordulatának ideologikumává “szublimálódott” az Egyesült Államokban. Finkelstein ugyanakkor sajnálatosan negligálja az európai, különösen a kelet-európai “specifikumokat”, jóllehet főként Magyarországon szintén végbement a zsidó populáció gazdasági differenciálódása, aminek negatív politikai következményeit kár lenne tagadni. Nem fogadható azonban el, hogy Finkelstein nem vesz tudomást arról, hogy Moszkvától Budapestig, Budapesttől Berlinig a “holocaust memory” mégoly “neoliberalizált” változata is a rasszista-antiszemita szélsőjobboldal rendszerváltást követő felemelkedésével szemben ma is rendelkezik bizonyos demokratikus potenciállal. Finkelstein mintha alábecsülné a probléma merőben intellektuális-érzelmi aspektusait is. A holokauszt-ipart részben működtető, történelmileg megszilárdult “zsidó érzékenység”, “emocionális tudattartalom”, amelynek létezéséről Finkelstein igazán jól informált, a rendszerváltó Kelet-Európában megerősítést nyert, mivel az államszocializmus bukása után az antiszemitizmus régen elfelejtett formái törtek felszínre. Ellentétben az USÁ-val, e régióban az antiszemitizmus a jobboldal kulturális és politikai közösségeinek szerves eleme. Éppen az antiszemitizmus kulturális talaján érzékelhető, hogy a jobboldal és a szélsőjobboldal szinte elválaszthatatlanul “összenőtt”. Ezt az állapotot tükrözi az ismert vicc is: “mondja bátyám, maguknál van antiszemitizmus? Azt nem tudom, de igény vóna rá.” Az USÁ-val ellentétben erre a jelenségre bármely magyar vagy román konzervatív kormány rájátszik.

Még a magyar parlament is gyakran fóruma az antiszemita kirohanásoknak, a magyar értelmiség jelentős csoportjai “önként és dalolva” vállalták a magyar antiszemitizmus örökségét.⁸ Miért ne volna – főképpen ilyen közegben – elfogadható szellemi-érzelmi szükséglet, ha a “túlélők” utódai megpróbálják az elődeiket ért sorscsapásokat megérteni és interiorizálni mindenfajta direkt “nagypolitikai” szándék nélkül. E régióban a holokauszt-ipar ilyen szükségleteket is kielégít, még ha igaza van is a könyv írójának, hogy a holokauszt természetesen nem csak “zsidó-ügy”, hanem orosz vagy cigány, lengyel vagy belorusz is.

Talán az itt említett “egyoldalúsággal” függ össze, hogy Finkelstein némi leegyszerűsítéssel ragadja meg az “Auschwitz egyedisége (uniquness)” problémát. Nem reflektál Traverso kitűnő könyvére, amely éppen ezen “egyediségen” keresztül mutatja meg a modern kapitalizmus népirtó természetét.⁹ Finkelstein attól tart, hogy a holokauszt, a náci genocídium “egyediségének” hangsúlyozása “intellektuális terror” (Chaumont), ami más népek szenvedésének alábecsülésére vagy éppenséggel a zsidó vallási tradíció “tudományos” túlbecsülésére vezet. Abban pedig semmi meglepő nincsen, hogy a tőkés profittermelés a holokausztot is a maga szolgálatába állítja. Tán nem csinált profitot hozó szalonzenét a Beatles-együttes zenei hagyatékából?

Mindezzel csak azt kívántam hangsúlyozni, hogy a holocaust-memory mint tematizált problémakör még tisztán politikai aspektusait tekintve is több rétegűnek tetszik, mint ahogyan azt a szerző ábrázolja.

2. A kultúra és a holokauszt

A kis kötet talán legsikerültebb része az, amelyben Finkelstein megmutatja azokat az irodalmi és történetírói visszaéléseket, amelyek a jó konjunktúrát kihasználva a korszellemnek, a posztmodern irodalmi szalonok ízlésvilágának megfelelően “zenésítik meg” a holokauszt témakörét. Így lesz Daniel Goldhagen könyve (Hitler’s Willing Executioners, N.Y.,, 1996.) nemzetközi diskurzus “alapműve”, egyfajta “kötelező olvasmány”, amelyet Finkelstein – okkal – csak a “demagóg”, “komikus” jelzőkkel illet; a mű meg is felel az említett elvárásoknak, hiszen ezért lehetett belőle divatos sikerkönyv. A német és a világtörténelmet egy “éteri antiszemitizmus”, Hitler akarata, illetve a németek ennek való alárendelődése, a németek gonosz szenvedélye magyarázza. A németek gonoszsága mint magyarázó elv ugyan régi és egyszerű képlet, mint maga az egész goldhageni koncepció. Tudományos bírálata nem is okozhat fejtörést, de a mű politikai funkciója valódi problémát tükröz: Goldhagen azt sugallja, hogy a nem-zsidók, “Gentile” (nem csak az arabok) készek Izrael Állam és általában a zsidók elleni “összeesküvésre” egy újabb genocídium végrehajtása érdekében.

A konkrét társadalmi formák vizsgálata nélkül éppen az a történelem tűnik el, amely megszülte a náci fasizmust az Endlösunggal egyetemben.¹⁰ Goldhagen divatos “oknyomozása” azonban a legközönségesebb kávéházi locsogásba torkollik a történelem kifürkészhetetlenségéről, az érzelmek, a gyűlölet tértől és időtől elvonatkoztatott, mindent meghatározó szerepéről, “a nem-zsidók mentalitásának pathologikus voltáról”. Finkelstein joggal tiltakozik az ilyen történelemszemlélet manipulatív és vulgarizáló jellege ellen, melyhez nem kapcsolódhat progresszív politikai funkció.

A nácizmus és a holokauszt magyarázatában az irracionalitás, az emocionalitás túlhajtása főképpen irodalmi művekben jelentkezik, amit a tudomány – úgymond – eleve nem képes megmagyarázni. Az irodalom és az irodalomkritika nem véletlenül tért vissza egy lengyel emigráns, Jerzy Kosisnski 1965-ös regényéhez, a The Painted Bird-höz, mint az önállósult, mindenfajta szociális alapot nélkülöző erőszak orgiájának irodalmi megtestesüléséhez. E könyv mai “megfelelője”, amint azt Finkelstein bemutatja, Binjamin Wilkomirski Fragments című memoárja, amely a holokausztot a szadomazochista téboly és az erőszak, a pszichikai aberráció, a “tudatalatti feltárásának” fényében világítja meg. Wilkomirski könyvét, a giccs és a hamisítvány¹¹ e fúzióját a liberális irodalomkritika a holokauszt klasszikus irodalmi ábrázolásává avatta, jelezve egyúttal azt is, hogy a holokauszt-ipar klasszikus kisiparosai miképpen válnak egy meghatározott történelmi időpontban irodalmi klasszikusokká…

De hát nem ebbe a kategóriába tartozik-e Spielberg Schindler listája című filmje, amely a szentimentális történeten kívül semmit meg nem mutat a holokauszt és a fasizmus valódi okaiból, népirtó lényegéből? Vajon nem egy “oszkárdíjasított” közönséges giccsről, “szappanoperáról” van szó, amely csupán a holokauszt-ipar klasszikus alkotása? Természetesen költői a kérdés, ám mégis elgondolkodtató a film világméretű sikere, ami elválaszthatatlan az amerikai kultúrimperializmus monopolista természetétől, amely csak különös formában nyilvánul meg a filmexport terén.

3. A magyar tapasztalat

E témakörben még a teljesen lerongyolódott magyar filmipar is – külföldi tőkével és nyilvánvalóan a “világpiaci orientáció” vonzásában ugyan, de magyar rendezővel – jobb és hitelesebb filmet produkált, mint az amerikai giccsgyáros. Szabó István A napfény íze című filmje is kénytelen persze követni a hollywoodi filmgyártás piaci szabályait, igazi “közönségfilmet” csinált, ám a zsidók magyarországi tragédiájának legalábbis egyik-másik síkját, összefüggését történeti és szociális mélységében is meg tudta mutatni. Két momentumot érdemes itt a téma szempontjából kiemelni.

Az egyik, hogy a magyar zsidóság kiirtását a magyar hatóságok rendkívül aktív és “sikeres” közreműködése valamint a Vatikán, személyesen XII. Pius profasiszta történelmi szerepvállalása¹² nélkül nem lehetett volna véghezvinni. Ám Szabó István ráirányítja a figyelmet a magyarországi zsidóság történelmi értelemben vett karaktervonásaira, például arra, hogy a gazdagabb zsidó rétegeknek a magyar uralkodóosztályokhoz való alkalmazkodása megkönnyítette a magyar hatóságok dolgát a zsidók náci haláltáborokba deportálását illletően. Ennek az “alkalmazkodásnak” a következtében¹³ lehetetlenné vált a zsidó antifasiszta önvédelem hatékonyabb megszervezése. A film ugyan speciálisan nem szól a Budapesti Zsidó Tanács szégyenteljes történelmi szerepéről, hogy tudiillik még 1944 nyarán sem hozta nyilvánosságra a Vrba-jelentést az auschwitzi haláltábor jellegéről, meggátolva így a vidéki zsidóság esetleges menekülésének csekélyke esélyét is.¹⁴ Mindez összefüggött azzal a ténnyel, hogy a hivatalos zsidó vallási szervezetek 1919 után a zsidó kommunistákat és forradalmárokat – vallási érveléssel – gyakorlatilag kiszolgáltatták a rendszer kényére-kedvére, s ezzel lényegében az antiszemitizmus kezére játszottak, mivel térségünkben – mint jól ismert – az antikommunizmus és antiszemitizmus már 1919-ben is kéz a kézben járt. Mindennek következtében nem meglepő, ha jelentős zsidó csoportok a mukásmozgalom különböző szervezeteiben és pártjaiban találták meg a fasizmussal szembeni védelem egyetlen lehetőségét. Szabó filmje éppen arra a körülményre mutat rá, hogy a zsidó identitás keresése napjainkban egy korábban elmulasztott önvédelmi lehetőség kipróbálásaként is felfogható, miközben a bukott “kommunizmus” helyét újra elfoglalja a vallás a maga egyházi struktúráival. Mivel Szabó filmje történelmi okokat is láttatni kíván, nem szolgálja a holokauszt-ipart, magát a Rendszert mutatja meg, s legalább felveti a nagy kérdéseket, mint például azt, hogy miért maradt el, miért nem szerveződött meg a “zsidó önvédelem”, s elgondolkodtat a magyar uralkodó osztályok történelmi felelősségéről, amitől az utóbbi évtizedben a magyar társadalom szinte már teljesen elszokott.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Magyarországon is létrejött valami, ami hasonlatos a holokauszt-iparhoz. Talán Gulag-iparnak lehetne nevezni e jelenséget. Csupán A kommunizmus fekete könyve című kompilációra és hazugsághalmazra hivatkozom, amelynek népszerűsítését még a Népszabadság című liberális napilap is vállalta számtalan cikkében 2000 nyarán. Amerikával ellentétben nálunk, mint fentebb utaltam rá, a holokauszt téma kevésbé iparosítható, mert élnek még azok a kutatók, akik sok évtizede foglalkoznak a témával, nezebben állíthatók át az új ipar művelésére. Igaz, anyagi érdekeltségük is jóval kisebb, mint az amerikai “iparosoké”. A magyar “iparosok” inkább bekapcsolódtak az amerikai és izraeli vállalkozásokba, ahogyan ők mondják: projectekbe. Az igazság kedvéért tegyük mindehhez hozzá azt is, hogy Magyarországon a zsidó származású magyar állampolgárok jelentékeny csoportjai megmaradtak a politikai baloldal képviselete mellett. Még a zsidó polgárság, pontosabban a zsidó polgárság leszármazottai és az új rendszerhez alkalmazkodó parvenük, újgazdagok sem a jobboldal hagyományos erőihez, a dzsentroid tradíciókat továbbvivő konzervatív-nacionalista (MDF, FIDESZ, Kisgazdapárt, MIÉP) csoportokhoz csatlakoztak, hanem főképpen a liberális SZDSZ támogatóivá váltak, jóllehet politikai szövetségeiket inkább jobbra, mint balra kötik.

4. A kárpótlás – marakodás a pénzért

Finkelstein könyvének legterjedelmesebb és szemléletileg legproblematikusabb része az, amelyben leírja az amerikai zsidóság által ellenőrzött zsidó szervezeteknek a 90-es években a svájci bankokkal és a német tőkés társaságokkal vívott harcát egy új kárpótlás érdekében.

Finkelstein, mielőtt a holokauszt-ipar “üzleti érdekeit” vizsgálná, felveti a nagy kérdést: vajon az amerikaiak délkelet-ázsiai genocídiumának áldozatait nem illeti-e meg kárpótlás, hiszen 4-5 millió ember, köztük gyermekek és nők legyilkolásáról volt szó az 50-es–70-es években, mintegy 25 éven keresztül. Anélkül, hogy tagadnám a jogosságát egy a vietnamiaknak fizetendő kárpótlás szükségességét illetően, ez elvileg semmiképpen nem áll közvetlen kapcsolatban a zsidó szervezetek kárpótlási igényeivel.

A németek, jegyzi meg Finkelstein, több egyezmény alapján, elsőnként egy 1952-es egyezménynek megfelelően fizettek kárpótlást a holokauszt túlélőinek, még amerikai zsidó szervezeteknek is. Az egyezmény szerint Németországnak 12 éven keresztül évente 10 millió dollárt kellett fizetnie a holokauszt-túlélőknek. Ez természetesen akkor is így van, ha e pénzek jó részét Kelet-Európában az állam fölözte le, Amerikában pedig egyes zsidó intézmények. A zsidó követelésekkel foglalkozó konferencia, a Claim Conference a kelet-európai rendszerváltás folyamatában annullálta az egyezményt a Kelet-Németországban elrablott zsidó vagyonokra (is) hivatkozva, s új kompenzációs megoldásokat erőltetett. Ám most már nem annyira a náci genocídium túlélőire hivatkoztak (azok többsége kihalt, hiszen 1945-ben kb. 100-200 ezer élővel lehetett számolni a szovjet zsidóság nélkül), hanem a “zsidó közösségekre”, mint amelyek a holokauszt szenvedőinek autentikus képviselői, s a zsidó közösségi élet rehabilitációjához való hozzájárulásról nyitottak rendkívül intenzív és sikeres kampányt. Ezekbe az amerikai zsidó érdekeket tükröző politikai és gazdasági követelésekbe illeszkedett a svájci bankokkal szembeni támadás is, amely részben az “alvó számlák”-kal, részben pedig e bankok nácikkal való kollaborációjával függött össze. Finkelstein a Zsidó Világkongresszustól a Wiesenthal Központig bezárólag lerántja a leplet a holokauszt-ipar agresszív pénzügyi törekvéseiről, amelyek szerinte nélkülöznek minden morális alapot. A szerző alaposan megbírálja az e kampány során megjelent leleplező tudományos irodalmat is, mondván, funkciójuk tekintetében ez írások nem tesznek egyebet, mint hogy kiszolgálják az amerikai zsidó szervezetek és az izraeli szervezetek, például a Yad Vasem “pénzéhségét”. Az olvasó már ezen a ponton él a gyanúperrel: Finkelstein koncepcióját az USA gátlástlan világuralmi törekvései, Európával szembeni túlsúlya és az amerikai zsidóság politikai jobbratolódása határozza meg. Csak az nem világos az olvasónak, hogy miért kedvesebbek a szerzőnek a svájci-német bankok és nagytőkések érdekei, mint az amerikai zsidószervezeteké, vagy a “zsidó tőkéé”. Ráadásul e valóban gusztustalan “pénzharc” (a kapitalizmus már csak ilyen) folyamán valódi holokauszt-túlélők is kaptak néhány fillért, még ha a zsidó szervezetek ügyvédeinek több millió dolláros honoráriumai tükrében az egész jelenségsor erkölcsileg visszataszító és elutasítandó.

Finkelstein igazságtevését olvasva a nemrég elhunyt jeles magyar-zsidó író, Kardos G. György kis humoreszkje jut eszembe: Siemens úr elfelejtette kifizetni a bérét annak a kényszermunkának a fejében, amelyet az író a bori haláltáborban végzett. Kardos G. György úgy halt meg, hogy Siemens úrék vagy örököseik nem fizették ki a számlát, de ezzel szemben az amerikai zsidó szervezetek néhány ügyvédje, akik se nem holokauszt túlélők, se nem áldozatok, meggazdagodtak. Vajon ez a tény a svájci bankokkal szembeni követelések ellen szól-e? Érdemes-e egy olyan jeles baloldali embernek, mint Finkelstein, szót emelnie egyik vagy másik tőkés csoport érdekében? Nem a politikától idegen moralizálás ez?

Finkelstein a legrészletesebb kritikát Tom Bauer¹⁵ könyvével szemben gyakorolja, mely mű a Svájcról kialakított idilli kép helyett Svájcot a holokauszt haszonélvezőjeként tünteti föl. Finkelstein azonban nem a Tom Bauer által feltárt tényeket cáfolja, csupán “stílusát” (“a náci-svájci összeesküvés ötven éve”, “az emberiség történetének legnagyobb rablása” stb.), a mű funkcióját.¹⁶ Hiszen a dokumentumokkal alátámasztott tények végül is nem tagadhatók. Íme néhány példa: Svájc jelentős mértékben kiszolgálta a nácikat még a “zsidókérdésben” is, amennyiben egy jelentéktelen kontingensen túl nem engedte meg a halálra ítélt zsidók svájci bevándorlását, és a bevándorolt zsidókat is kizsákmányolta, kényszermunkára szorította, a zsidók elrablott vagyonát és az elgázosított tetemek szájából kitépett aranyfogakat egyfajta fizetési eszközként a nácik javára “tisztára” mosta. Finkelstein mégis a zsidó szervezeteket ítéli el, hogy erkölcstelen módon óriási pénzeket zsebeltek be a német és a svájci pénztőke rovására. A svájci és a német tőkével való ilyen típusú konfliktusok morális megközelítése nem tűnik tehát adekvát eljárásnak, ugyanis maga a vizsgált problémakör zár ki mindenfajta moralizálást, mert maga a Rendszer nem védhető morálisan.

5. A holocaust memory az amerikai világhegemónia szolgálatában

 

Finkelstein magát a holokauszt-ipar jelenséget mint történeti kategóriát az 1967-es izraeli-arab háborút követő periódustól eredezteti, amikor is a holokauszt az izraeli-amerikai szövetség ideológiai anyagává, sajátos és kivételes eszközévé vált. Aki ezt a szövetséget bírálta, az szinte automatikusan a holokauszt emlékének meggyalázásával volt vádolható az Egyesült Államokban. A náci népirtás egy dichotom világkép részévé konstruálódott: az “aki nincsen velünk, az ellenünk van” jól ismert logikája tört ismét felszínre, legyen szó akár az arab-izraeli konfliktusról, akár Amerika és más régiók viszonyáról.

Finkelstein – mint fentebb jeleztem – többször is kitér arra, hogy az amerikai holokauszt-iparban milyen szerepet szánnak Izrael Államnak. Az amerikai zsidó szervezetek, üzleti körök Izrael érdekeivel gyakran takaróznak, mintha egyrészt a holokauszt-túlélők mind Izraelben élnének, másrészt mintha az amerikai zsidó szervezetek lennének Izrael autentikus érdekképviselői, holott e szervezetek saját érdekeiken kívül legfeljebb az USA külpolitikai érdekeit tekintik fontosnak. Nekik tulajdonképpen egy állandó fenyegetettségben lévő Izraelre van szükségük, az amerikai külpolitika az izraeli-arab konfliktus, egy állandó feszültségforrás fenntartásában érdekelt, amelyre rátelepedve “igazolja” a térségben való aktív jelenlétét. Tehát a holokauszt-ipar mind a mai napig az amerikai-izraeli külpolitikai szövetség ideologikumához tartozik, de egyáltalán nem csak ahhoz. A 90-es években a holokauszt az amerikai katonai akciók, légi háborúk egyfajta ideológiai hivatkozása lett.

Legutóbb a Jugoszlávia elleni szégyenteljes légi háború során használták fel igazolásképpen a holokauszt emlékét, amelyet a brit külügyminiszter (és nyomában fél Európa) is szemrebbenés nélkül átvett. Mintha Milosevics Hitler lett volna és az albán nép a zsidó néphez hasonlatos genocídiumot élt volna át. Milosevics természetesen felelős a több száz albán legyilkolásáért, ám ezt a felelősséget ki kell vizsgálni, mielőtt a szerbeket a nácikhoz hasonló népirtásban való bűnrészességgel vádolják. Hogy az ember ezt az analógiát komolyan vegye, ahhoz persze vagy nagyon naivnak vagy nagyon cinikusnak kell lennie. Finkelstein bemutatja, hogy Clinton és Clintonné mikor és hogyan kezdte el ezt a “holokausztozást”, jóllehet nem ők találták ki ezt a módit, bár forrása az amerikai reklám-kultúra. Míg Szaddám Huszeint a holocaust-memory segítségével diszkreditálták, az amerikai vagy az amerikai támogatottságú tömeggyilkosságok és genocídiumok esetében “demokratizálják” a rémségeket. Példaképpen említhető, hogy a délkelet-ázsiai népirtás, Pinochet tömeggyilkosságai Chilében vagy a nicaraguai diktatúra tömegmészárlásai, a guatemalai halálbrigádok rémtettei, az ártatlan civilek lebombázása Jugoszláviában, a kelet-timori indonéz népirtás is évtizedekig amerikai támogatással vagy közvetlen amerikai részvétellel folyt. E példaképpen felvetett esetekben nem merült föl az analógia a holokauszttal.

A propagandahazugságokat gyártó “demokratikus” és “pluralista” médiagépezet rendszeresen meggyalázza a holokauszt áldozatainak emlékét, mintha a történelem csupán egy példatár lenne, amelyből szabadon válogathatnánk ki a nekünk tetsző eseményeket, mint egy üzletben az árucikkeket. Kétségtelen: a holokauszt a XX. század történetének mélypontja, amelynek ideológiai kisajátításáért a “fejlett demokráciák” igen sokat tettek, bár elfelejtették tisztázni, hogy ők maguk milyen mértékben voltak felelősek a holokausztért. Finkelstein azt ajánlja a médiát uraló amerikai elitnek, hogy – a fentebb említett amerikai szerepvállaláson kívül – emlékeztetniük kellene arra a szégyenteljes szerepre is, amelyet az USA játszott a nácik elől menekülő zsidó tízezrek amerikai partraszállásának megakadályozásában. Miközben az amerikaiak szeretnek mások genocídiumairól, történelmi bűneiről beszélni, másokat oktatni, általában elfeledkeznek sajátjaikról. Hiába, kényelmesebb igazságot tenni, mint saját bűneinkkel szembenézni. Ez érvényes persze a kis országokra és a nagyokra egyaránt. Az Egyesült Államok azonban rossz példát mutat. Sajnálatos, hogy Kelet-Európában, így hazánkban is előrehaladott állapotban van az amerikai modell megvalósítása: a politikusok, a propagandisták itt is megkezdték a történelem kisajátítását, “privatizálását”, ami a nemzetek emlékezetének – ha nem is a történelemnek – a végét jelzik. A mindent relativizáló politika megfosztja az emberi cselekvést mindenfajta erkölcsi alapzattól.

Jegyzetek

¹ Norman G. Finkelstein: The Holocaust Industry. Reflections on the expolitation of Jewish suffering. Verso, London-N.Y., 2000. 150 p.

² Az amerikai televízióműsorok – és nyomában szinte az egyetemes reklám- és médiavilág – tele van olyan programokkal, amelyek az emberi szenvedéseket alakítják át profittá. Az emberi szenvedés, az erőszak tobzódása nap mint nap árucikké válik. Az Eszmélet korábbi számaiban számos adalékot találhat az olvasó a média ilyen irányú tevékenységéről Magyarországon is.

³ Ezt az egyébként különböző időkből származó összeget jelen sorok írójának édesanyja is tanúsíthatná Magyarországon, ha értelmét látná bármiféle tanúsítványnak.

⁴ Részletesebben kitértem e problémakörre az Eszmélet 45. számában: Krausz T.: Gulag és Auschwitz avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. 101–121.o.

⁵ Itt mindenekelőtt Schmidt Mária, intézetigazgatóvá előléptetett – akkor még – doktorandus játszik szerepet mint miniszterelnöki tanácsadó (!), másfelől utalhatunk egy olyan, szinte mindenütt fellelhető (Népszabadság, Élet és Irodalom stb.) liberális interpretációra, amely a holokauszt új értelmezését a “kommunista antifasizmus” kriminalizálásával kívánja megoldani. Bár ez utóbbi értelmezés nem jut messzire, de “jó” divatot teremt legalább egy időre. E gondolat egyik apostola Litván György. Mindennek megfelelően az oktatási miniszter a liberálisok és a konzervatívok együttes támogatásával az iskolákban a “holokauszt nap” mellett elrendelte a “kommunizmus áldozatainak” napját is. Következtetéseik tekintetében a liberalizmus és a konzervativizmus e téren is közeli vagy azonos platformra kerül.

⁶ 1999-ben országos értelmiségi botrány vált a Népszabadság főszerkesztőjének ama döntéséből, hogy vitacikként lehozza az “Auschwitz-ot” relativizáló, kendőzetlenül szélsőjobboldali írást egy Lovas nevű profasiszta újságíró tollából. Az akkori rovatvezető, az utóbb öngyilkosságot elkövetett tehetséges szerkesztő és újságíró, Bossányi Katalin egész “mozgalmat” szervezett, hogy megakadályozza a cikk publikálását legalább az ő rovatában. És bár sok liberális értelmiségi is aláírta a tiltakozási nyilatkozatot, az írás megjelent, amire csak egyetlen válasz jöhetett, Révész Sándoré, aki később Bossányit követte a rovatvezetői sátusban. Az ő nevéhez fűződik 2000 nyarán A kommunizmus fekete könyve c. propagandamunka népszerűsítése (a magyar kiadás szerkesztői a korábbi évtizedekben Kun Béla emlékét ápoló Kun Miklós és Zinner Tibor), hónapokon keresztüli “megvitattatása”, melynek során a baloldali értelmezések már a Népszabadságban is a perifériára szorultak. Más lapok ennek megfelelően még jobboldalibb irányba vitték el e diskurzust.

⁷ Finkelstein id. m.: 34–35.o.

⁸ L. erről Komoróczy Géza kis kötetét: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris zsebkönyvtár, Budapest, 2000. 60–71.o., 103–106.o., 114–136.o.

⁹ E. Traverso: A marxizmus Auschwitz után. Eszmélet 45. sz. 56–100.o.

¹⁰ Goldhagen módszertani kiindulópontjai, amelyekkel az “Endlösung” problémáját magyarázza, számunkra itt Kelet-Európában nagyon ismerősek, méghozzá elsősorban a szovjet történelem megközelítésében tipikusak: a konjunkturális történelemmagyarázatok Sztálinból mint ősgonoszból valamint a kommunizmus eszméiből vezetik le a Történelmet.

¹¹ Wilkomirski magát egy holocaust túlélőként ábrázolta szenvedéseinek autenticitását hangsúlyozva, utóbb azonban kiderült, hogy nem zsidó, hanem Auschwitz helyett kényelmes svájci otthonában töltötte el a háborús éveket Bruno Doesekker néven. 1999 októberében a német kiadó “Wilkomirski” könyvét szép csendben kivonta a forgalomból. Finkelstein 58–61.o.

¹² E kérdéskörrel összefüggésben ajánlom az olvasó figyelmébe John Cornwell könyvét, aki számos dokumentum tükrében bizonyítja, hogy a pápa a holokausztot illetően teljes körűen tájékozott volt, de a cselekvés helyett csak imádkozni volt hajlandó: Hitler’s Pope. The Secret History of Pius XII. Viking, New York, 1999.

¹³ Egyébként a történeti irodalom e jelenség okait és körülményeit alapjában feltárta, elegendő, ha példaképpen Bibó István, Ránki György akadémikus vagy a nem régiben elhunyt Hanák Péter munkásságára gondolunk.

¹⁴ Jelen sorok szerzőjének édesanyja még napokkal Birkenauba érkezése után sem tudta, hogy a távoli magas kémények füstje emberi testek elégetésének terméke, nem tudta, hogy szülei, testvérei váltak ott légnemű anyaggá. A Vrba-jelentés sorsáról l. az Eszmélet 46. számában Kovács–Eichner György: Miért nem bombázták Auschwitz–Birkenaut? című cikkét. Megjegyzendő, hogy a budapesti Zsidó Tanács háború alatti története – archív anyagok alapján – gyakorlatilag máig megíratlan, amit csak rendkívüli fantáziával lehet a véletlenek közé sorolni.

¹⁵ Tom Bauer: The Nazi Gold. A Fifty Years of the Swiss-German Conspiracy. London, 1999.

¹⁶ Vö. Finkelstein 94.o.

"A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta el:" Immanuel Wallerstein Eszmélet 8. szám

"A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is." Feiler József Eszmélet 44. szám

"Az a gyermekvédelem, amely nem családvédelem is egyben, leginkább késői tűzoltáshoz hasonlítható. De félő, hogy attól, ha ma unos-untalan hangoztatjuk a család fontosságát, valódi változás. valódi családpolitika még nem alakul ki." B. Aczél Anna Eszmélet 21-22. szám

(A címlapon Käthe Kollwitz grafikája)

Tartalomjegyzék

1. Hegyi Gyula : Gyermekszegénység a gazdag országokban
2. Siomos Angéla, Hotzer Gábor : Készül a második munkanélküli generáció
3. Vijay Prashad : A kiiktatott lelkiismeret
4. Darvas Ágnes, Tausz Katalin : Gyermekszegénység és családtámogatások
5. Susan Zimmermann : A világ gyermekei – tények, tényezők
6. Z. Karvalics László : Gyermekek a digitális szakadék szélén
7. Krausz Tamás : Az „összeesküvés elmélet” sztálini iskolája
8. Gertje R. Utley : Picasso a pártvonal bepiszkítója
9. Janine R. Wedel : A Harvard, a Csujbasz-klán és Oroszország elveszejtése
10. Edward Herman, David Peterson : Koszovó egy évvel később – A szerb elnyomástól a NATO támogatta etnikai tisztogatásig
11. Perczel István : Humanitárius háború
12. Háborús Bűnök Népbírósága : A bűnös NATO – Népbírósági döntés Jugoszlávia bombázása ügyében
13. Norman Finkelstein : A holokauszt ipar (következtetések)
14. Krausz Tamás : Norman Finkelstein: A holokauszt ipar c. könyvéről

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született, és a szegények egyszerû életét élte diadalmas feltámadásáig…

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született és a szegények egyszerű életét élte diadalmas feltámadásáig. Egyes bibliatörténészek szerint ugyan Jézus a korabeli középosztályból származott, de ez esetben a hagyomány mindenképp fontosabb az esetleges történeti igazságnál. Az európai szellem mélyáramlataiban mindig jelen volt az emberek egyenlőségének ősi eszménye, s az osztálytársadalmak társadalmi elfogadtatását is segítette a tehetséges szegény gyerekek kitörésének hite. E hit alapvetően csak illúzió volt, hiszen a szegény sorból fényes egyházi, katonai vagy tudósi pályát befutók száma elenyészett az életük végéig szolgasorra ítélt milliók mellett. Mégis, a sikeres emberré váló szegény gyerek legendája azt jelzi, hogy az esélyegyenlőség indirekt reménye sohasem szűnt meg, s az osztálytársadalmak zárt kasztrendszerré merevedése ellentétes lett volna az európai szellem lényegével.

A történelmi legendákkal és az egyediségükben látványos sikertörténetekkel szemben a szociológiai igazság szürke és szomorú. Aki szegénynek születik, az nagy valószínűséggel szegényként fog meghalni is, s a gyermekeire is leginkább a maga szegénységét örökíti át. Ma, a harmadik évezred elején is elmondható, hogy a szegény családba születettek többségének tanulási problémái vannak, alap- vagy középfokon abbahagyják az iskolát, s közülük kerül ki a kábítószerezők, a bűnelkövetők és a fiatalkorban terhességet kihordók többsége is. A generációk láncolatában gyorsan bezáródó körről van szó, hiszen az iskolából hamar kikerülő, szegénysorú gyerekek szerencsésebb társaiknál jóval előbb válnak felnőtté – mind az önpusztító szenvedélyeket, mind a munkát és munkanélküliséget, mind a korai gyermekszülést tekintve. (Ez utóbbi révén gyorsan meg is teremtik a maguk utánpótlását.) Az “álmodó ifjúság”, a ráérő és látszólag csapongó készülődés a felnőtt életkorra jobbára csak a középosztálytól felfelé jár ki a gyermekeknek. Holott a tartalmas és sikeres élethez szükséges készségek ezekben a végtelennek látszó években halmozódnak fel az emberben. A gyermekkori szegénység kifelé elsősorban társadalompolitikai veszélyként jelenik meg: a képzetlenség, a kábítószer-fogyasztás, a bűnözés, a nagyvárosok elgettósodásának és a szociális segélyek feneketlen kútba ömlésének első számú eredőjeként. De befelé sem kevésbé pusztító hatású: a teljes emberré válástól fosztja meg azt, aki anyagi és környezeti okok miatt nem építheti ki a maga összetett emberi személyiségét.

Az anyagi szűkösség a kapitalizmusban, ahol a tudás és a kultúra is áru, szükségszerűen együtt jár a szellemi szűkösséggel és nélkülözéssel. Ez alól legfeljebb azok az idős emberek jelentenek kivételt, akik aktív életükben megfelelő tudást, szellemi tőkét és tapasztalatot gyűjtöttek össze maguknak. A szegénységbe születő gyermeknek azonban kevés esélye van arra, hogy felülemelkedjék az anyagi nélkülözések motiválta egydimenziós szegénysorson. (Csekély vigaszt jelent a szegényeknek, hogy a pénz egyoldalú hajszolása sok gazdag ember életét is sivárrá és tartalmatlanná teszi – de ez utóbbiak gyerekei legalább látványosan szakíthatnak a rémisztő szülői mintákkal.) Világszerte elterjedt angol kifejezéssel “social exclusion”-ként írják le azt az állapotot, mely lényegében teljes jogfosztottságot és másodrendű állampolgárságot jelent. E kifejezést magyarul általában szociális kirekesztésnek fordítják, holott minden tekintetben társadalmi kirekesztésről van szó.

A társadalmi kirekesztés áldozata nem részesül minőségi oktatásban, nem férhet hozzá a magasabb osztályok kultúrájához, kevés esélye van az egészséges életmódra és környezetre, aligha talál magának tartalmas munkát, s bezáródnak előtte a közéleti szereplés kapui. A szegénységben talán az a legszörnyűbb, hogy nagy igény van rá a modern kapitalizmusban. A szegény ember fogyasztóként piacot jelent a selejtes és egészségtelen, úgynevezett “leértékelt” termékeknek, amelyek szegény vásárlók híján eladhatatlanok lennének. Negatív példaként serkentő figyelmeztetés a középosztálynak, így jár, aki nem dolgozik és takarékoskodik elég szorgalmasan. Munkahelyteremtő szektorként foglalkoztatási lehetőséget biztosít a középosztálybeli értelmiség kevésbé rámenős vagy tehetséges tagjainak – a szegények intézményeiben dolgozó orvosoknak, pedagógusoknak, tisztviselőknek, szociális munkásoknak. Közéleti villámhárítóként behatárolt, de legális működési terepet kínál a jobbára a középosztályból származó radikális politikusoknak, akik a rendszerrel való profitábilis kiegyezésig a szegények szószólóiként szerepelnek. A szegények jelenléte passzív témaként örök gumicsont a liberálisok és konzervatívok ideológiai vitájában, mely természetesen csak a hatalomért és a húsosfazékért vívott harcot fedezi. A szegény ember a “demokratikusnak” nevezett kapitalizmusban úgy is jellemezhető, mint közéletileg abszolút passzív ember, aki nem részese és alkotója, csak tárgya vagy eszköze a politikának. (A modern szociáldemokrácia elsősorban az alsó középosztály érdekeit képviseli, a kulturális és gyakran vallási gettóban élő mély szegénységgel ő sem igen ért szót.)

Napjainkban a kapitalista társadalom konszenzusai és konfliktusai egyaránt a nagytőke és a középosztály között alakulnak ki, erről szólnak a választások, a pártkoalíciók és többnyire a szervezett dolgozók bérharcai is. (Amúgy így volt ez már Werbőczy korában is, amikor a nagytőke szerepét a világi és egyházi arisztokrácia, a középosztályét pedig a köznemesség játszotta.) A szegények mindebből kirekesztődnek. Forradalmi helyzet híján legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a középosztály elszegényedéssel fenyegetett része az eddiginél keményebb konfliktusokat vállal a nagytőkével, s az így megszerzett forrásokból a szegénység mérséklésére is csuppan-cseppen valami kevés pénzecske.

A világ leggazdagabb huszonkilenc nemzetét tömörítő OECD (Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) a világban előállított javak és szolgáltatások kétharmadát állítja elő. Tagjai közül kerülnek ki – Kína és Oroszország kivételével – a Biztonsági Tanács és a G7 csoport vezető hatalmai. Az OECD tagországai meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi intézményekben, zömében állampolgáraik tulajdonában állnak a multinacionális vállalatbirodalmak. A gazdasági fejlődést és a pénzügyi szabályozókat illetően – olykor bombatámadásokkal megerősített – “tanácsokat” osztogatnak az egész világnak, s önmagukat előszeretettel tömjénezik körül a “welfare” és “development” szavakkal. Nem érdektelen tudni, hogy a “jólét és fejlődés” honában, a világkapitalizmus evilági mennyországában 47 millió gyermek él szegénységben. Negyvenhét millió! A világ huszonkilenc leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény családba születik és a jelenlegi tendenciák szerint maga is szegény családot alapít majd. Az emberi jogokat más országokba különös buzgósággal exportáló Egyesült Államokban a gyermekek közel egynegyede, 22,4 százaléka szegénynek számít. Charity begins at home, a jótékonyságot és az emberi jogok tiszteletét talán otthon kellene kezdeni…

Az OECD-országok gyermekszegénységi mutatója keserű és tanulságos olvasmány. Feketén-fehéren jelzi, hogy a világ fejlődésében magukat szakértőnek tekintő országok otthon a legelemibb társadalmi feszültségeket sem tudják megoldani. Ha a szegénységi küszöbök eltérő volta miatt az éhhalál nem is fenyegeti az OECD-országok nélkülöző tízmillióit, a fejlett társadalmak lényegét tekintő szellemi és anyagi fejlődésből reménytelenül kirekesztődnek, ideértve a normális egészségügyi ellátást, az egészséges táplálkozást, környezetet és életmódot, melyek biztosításáért egyébként a középosztály alsóbb rétegei is önkizsákmányoló hajszát folytatnak. A leggazdagabb országokban a szegény gyerek olykor – több évezredes beidegződéseket megcáfolva – egészségtelenül kövér az olcsó tömegeledeltől. De Mexikótól Magyarországon át Törökországig klasszikusan éhező (bár az éhhaláltól néhány segélydollárra álló) gyermekek is millió­szám élnek az OECD büszke birodalmában. Sorsukról az irántuk érzett szolidaritás mellett azért is érdemes beszélni, mert az OECD hangadó államai ma az egész világ számára diktálják az “ésszerű gazdasági fejlődést” és a mértékadó demokrácia-modellt.

Az ENSZ gyermekszervezete, az UNICEF Firenzében, a világ talán legrégibb árvaházában működteti az Innocenti Research Center nevű kutatóközpontját. Magam is jártam e reneszánsz palotában, ahol nagy élmény volt látni a névtelen csecsemőkkel együtt beadott fél-amuletteket, amelyek másik felét a gyermek majdani kiváltása reményében egy életen át őrizte a leányanya vagy a szerencsétlen sorsú család. Évszázadokra visszamenőleg megvannak a precízen vezetett könyvelések is. Ma is ellenőrizhetjük, hogy 1526-ban, a mohácsi csata napján a firenzei árvaházban mennyit költöttek kenyérre és tejre. Az európai szociálpolitikának ebben az ősi műhelyében született meg a Gyermekszegénység a gazdag országokban (Child Poverty In Rich Nations, Firenze, 2000. június) című kiadvány. Készítői szemében a fejlett tőkés országok gyermekeinek szegénysége egyrészt önmagában is súlyos emberi és társadalmi probléma, másrészt arra is alkalmas, hogy megértsük a kapitalista rendszer működését és az esetleges korrekciók mechanizmusát. A huszonkilenc OECD-országon belül ugyanis rendkívül eltérő a gyermekszegénység mérete és elterjedése. A legszerencsésebb (bár nem feltétlenül a leggazdagabb) országokban a gyerekek kevesebb mint öt százaléka számít szegénynek, míg néhány dúsgazdag országban háromszor-négyszer ennyi a szegény gyermekek aránya. A kiadvány legfontosabb tanulsága azt az ősi igazságot erősíti meg, hogy a gazdagság önmagától nem “csorog” le a szegények közé, aktív politikai beavatkozás nélkül a szédítő gazdagság együtt él a Negyedik Világ emberalatti nyomorával. A jólét lecsorgásának (trickle down) neoliberális hazugságát negyvenhét millió kis ember sorsa cáfolja.

Ha nem is könnyű megszoknunk, mégis tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország a világ egészéhez képest már gazdag országnak számít. Ha az OECD-tagság elnyerése mögött voltak politikai okok is, gazdasági fejlődését tekintve Magyarország kétségkívül közelebb áll a szervezet képzeletbeli második vonalához, mint a klasszikus Kelet-Európához és a Harmadik Világhoz. Mivel valamennyi EU-tagállam egyben az OECD-nek is tagja, így számunkra e gazdasági szervezet az unió előszobájának tekinthető. Tíz évvel a rendszerváltozás után a firenzei tanulmány az egyik első dokumentum, amely a magyar társadalmat a kívánt cél, a legfejlettebb országok közegében, azok részeként ítéli meg. Mindenféle “közép-kelet-európaizás” és “posztkommunistázás” nélkül, a mai magyarországi realitások tükrében. Ez akkor is örvendetes, ha a vizsgálat eredménye felemás: abszolút számokban lesújtó, relatív adatokban közepes és néhány részletében kifejezetten kellemes számunkra. Az adatsorok nagy többségükben 1999-ben készültek, de vannak köztük egészen friss, 2000-es számsorok is.

A gyermekszegénység mértékének megállapításánál a tanulmány megkülönbözteti az abszolút és a relatív szegénységi küszöböt. Az abszolút szegénységi küszöböt aszerint állapítja meg, hogy a gyerekek hány százaléka él a helyi valutára átszámított amerikai szegénységi küszöb alatt. A különböző árrendszerek miatt ez némiképp torz képet ad, de ha elfogadjuk, hogy világunkban a dollár a legfőbb úr, akkor logikusnak kell tartanunk ezt a mércét.

A fejlettebb országok között (az ugyancsak OECD-tag Mexikó és Törökország nem szerepel e táblázatban) a három visegrádi állam negatív értelemben abszolút listavezető. Lengyelországban a gyermekek 93,1%-a, Magyarországon 90,6%-a és Cseh­országban 83,1%-a az Egyesült Államok-beli szegénységi küszöb alatt él! Ez akkor is sokkoló, ha valamelyes mentséget kínál az eltérő árrendszer, a múlt öröksége és több más tényező. Tudnunk kell, hogy az Európai Unió bővítésétől aggódó, jó szándékú nyugat-európai szakértőket is elsősorban az ilyen adatok késztetik számunkra kellemetlen gondolatokra. Figyelemre méltó a 42,8%-os spanyol, a 36,1%-os olasz és a 29,1%-os brit adat is. Maga az Egyesült Államok 13,9%-os abszolút gyermekszegénységet produkál, ami az amerikai társadalom súlyos szociális feszültségeit jelzi.

A lista másik, pozitív végén három és hét százalék között szóródik négy észak-európai jóléti, szociáldemokrata hagyományú ország, Norvégia (3,0%), Dánia (5,1%), Svédország (5,3%) és Finnország (6,9%). Nem kétséges, hogy a magyarországi rendszerváltozás társadalmi támogatását az a remény – és a rendszerváltó elitnek azon ígérete – biztosította, hogy az ország a szociáldemokrata jellegű, jóléti fejlődés irányába halad majd. Ennek az ígéretnek folyamatos számonkérése azóta is minden baloldali politizálás alapja. Az északi államokhoz hasonlóan jó eredményeket produkál a kicsiny és dúsgazdag Luxemburg (1,2%), valamint a szociáldemokrata-keresztényszociális koalíció hazájának számító Belgium (7,5%). Figyelemre méltó a harmadik Benelux-állam, Hollandia viszonylag magas (11,1%) gyermekszegénységi mutatója, amelyet sajnos a relatív index is visszaigazol.

A relatív szegénységi index (2. táblázat) az adott ország jövedelmi viszonyain belül rögzíti a szegény gyerekek arányát. Egészen pontosan azt, hogy a gyerekek hány százaléka él az országos jövedelmi átlag felénél kevesebb összegből. (Természetesen mind az abszolút, mind a relatív index esetében a gyerekeket felnevelő háztartásokra vonatkoznak a számítások.) Ez a jövedelmi szint esetenként magasabb lehet a hivatalos szegénységi küszöbnél, az Egyesült Államok így produkálhat döbbenetesen magas, 19,8%-os relatív gyermekszegénységi mutatót. A legjobb eredménnyel ezúttal is ugyanaz a hat ország büszkélkedhet, mint az abszolút szegénységi index esetében. Svédország (2,6%), Norvégia (3,9%), Finnország (4,3%), Belgium (4,4%), Luxemburg (4,5%) és Dánia (5,1%) adatai azt jelzik, hogy az úgynevezett skandináv (noha Finnország nem része a földrajzi Skandináviának) és a Benelux modell (legkevésbé Hollandia a maga 7,7%-val) látványosan mérsékli a szegénységet és a jövedelmi különbségeket.

Megrendítő látni, hogy tíz esztendővel a rendszerváltozás után a relatív (tehát az országon belüli társadalmi különbségeket tekintő) magyarországi gyermekszegénységi index (10,3%) négyszerese a svédországinak és két és félszerese az észak-európai átlagnak. Ha az abszolút mutató a múlt terhes örökségéről szólt, akkor ez utóbbi már az elmúlt tíz esztendő eltorzult hazai fejlődéséről, a jövedelmi különbségek és a tömeges szegénység növekedéséről tudósít. Különösen annak fényében, hogy a Cseh Köztársaság – legalábbis az alacsony gyermekszegénység tekintetében – továbbra is közel maradt a skandináv, szociáldemokrata jellegű modellhez. A firenzei jelentés készítői ezt – Magyarországon példátlan politikai érveléssel – azzal magyarázzák, hogy a volt Csehszlovákiában még más kommunista országokhoz képest is kiegyenlítettek voltak a jövedelmi viszonyok, “s ennek az örökségnek a pozitív hatása mindmáig látszik a relatív gyermekszegénységi adatokon”. Különös ezeket a sorokat olvasni egy angol nyelvű ENSZ-kiadványban!

A legrosszabb eredmények néhány “gazdasági csodájáról” elhíresült országot jellemeznek, amelyek részben legalábbis a gyermekek és a felnőttek tömeges elszegényedésével teremtették meg a gazdagok és a multinacionális cégek további gyarapodásának feltételeit. Kanada (15,5%), Írország (16,8%), Nagy-Britannia (19,8), Olaszország (20,5%) és az Egyesült Államok (22,4%) impozáns gazdasági sikereiből a lakosság ötöde-hatoda csak a szegénységet érzékelheti, minden tekintetben kirekesztődve a sikeresek társadalmából. A neoliberális Balczerowicz-terv miatt annyi dicséretet kapott Lengyelországnak “sikerült” elérnie, hogy a gyermekszegénységi mutatói háromszor rosszabbak a csehországinál, s vészesen közelítenek az angolszász szinthez. A gyermekszegénységi mutató nem olyan harsány, mint a tőzsdeindex vagy a vámszabadterületi export fejlődése, de arra kiválóan alkalmas, hogy érzékeny képet adjon egy-egy rendszerváltó ország elmúlt tíz esztendejének valódi társadalmi folyamatairól.

Finomabb bontásban is megállapítható, hogy a gyermekszegénység alakulása nagyrészt az alkalmazott szociálpolitikán, tágabb értelemben a kormányok és a politikai elit szándékán múlik. A modern szociálpolitikai irodalom – elsősorban angolszász hatásra – az egyszülős családmodellt (praktikusan a gyermekét egyedül nevelő fiatal, sokszor munkanélküli és olykor kábítószerező anyát) tartja felelősnek a gyermekszegénységért. Az UNICEF adataiból nyilvánvaló, hogy ez csak néhány “jólétinek” nevezett, de igen rossz szociálpolitikát folytató országra igaz. Az egyszülős háztartásban felnövekvő gyerekek közül (3. táblázat) Nagy-Britanniában 45,6%, Németországban 51,2%, az Egyesült Államokban 55,4% él a szegénységi küszöb alatt. Ezek az országok így szinte automatikusan termelik ki a munkanélküliség, a bűnözés és a kábítószerezés utánpótlását a családi kötés nélkül, nyomorban és kiszolgáltatottságban felnövekvő gyermekek személyében. Az ezer főre jutó börtönnépesség az Egyesült Államokban sokszorosa az észak-európainak, de az annyit bírált kínait is meghaladja! Másfelől a jól megcélzott gyermeknevelési támogatások és a magas női foglalkoztatás révén Svédországban (6,7%) és Finnországban (7,1%) az “egyszülős gyermekek” nagy többsége sem kényszerül megalázó szegénységben élni. Az egyszülős háztartásban élő gyermekek kevesebb mint 15%-a él a szegénységi küszöb alatt Norvégiában (13,1%) és Dániában (13,8%) is, ami ismét e négy észak-európai ország szociáldemokrata hagyományú jóléti rendszerét dicséri. A tanulmány megállapítása szerint a családközpontú szociálpolitika mélyen gyökerezik az észak-európai társadalmakban, végrehajtása magas fokon intézményesült és széles körű választói támogatásnak örvend. Dánia, Finnország és Svédország esetében az állami újraelosztás aránya meghaladja az ötven százalékot (a Járai-terv Magyarországon 40% alá vinné ugyanezt), s a kisebb baloldali pártokkal együtt kormányzó szociáldemokraták ragaszkodnak e sikeres (bár a neoliberális sajtóban sokat ostorozott) modell fenntartásához.

3. táblázat: Gyermekszegénység különböző családtípusok esetében
	Az egyszülős családokban élő gyerekek aránya (%)	A gyerekek szegénységi aránya az:		Egyszülős családban élő gyerekek szegénységi kilátásai más családban élőkhöz viszonyítva
		egyszülős családokban (%)	más családokban (%)
Törökország	0,7	29,2	19,6	1,5
Spanyolország	2,3	31,6	11,8	2,7
Olaszország	2,8	22,2	20,4	1,1
Görögország	3,7	24,9	11,8	2,1
Mexikó	4,3	27,6	26,1	1,1
Lengyelország	5,6	19,9	15,1	1,3
Luxemburg	5,8	30,4	2,9	10,5
Magyarország	7,4	10,4	10,3	1,0
Hollandia	7,4	23,6	6,5	3,6
Franciaország	7,7	26,1	6,4	4,1
Írország	8,0	46,4	14,2	3,3
Belgium	8,2	13,5	3,6	3,8
Csehország	8,3	30,9	3,6	8,6
Németország	9,8	51,2	6,2	8,3
Finnország	11,8	7,1	3,9	1,8
Kanada	12,2	51,6	10,4	5,0
Ausztrália	14,1	35,6	8,8	4,0
Norvégia	15,0	13,1	2,2	6,0
Dánia	15,2	13,8	3,6	3,8
Egyesült Államok	16,6	55,4	15,8	3,5
Egyesült Királyság	20,0	45,6	13,3	3,4
Svédország	21,3	6,7	1,5	4,5

Figyelemre méltó, hogy Magyarországon az egyszülős és normális háztartásokban felnövekvő gyerekek között gyakorlatilag azonos arányban (10,4% és 10,3%) vannak a szegénysorúak. Ez azt jelzi, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülők (többnyire anyák) a gyermeknevelési támogatás, a tartásdíj, a női foglalkoztatás és más eszközök révén még állják a versenyt a “normális” családokkal. Emlékeznünk kell persze arra, hogy az egész adatsor csak a jövedelmi átlag fele alatt élőkre vonatkozik. Arról nincs felmérés, hogy az egyszülős háztartások között milyen arányban vannak a kiugróan magas jövedelműek. Más adatsorok azt jelzik, hogy a munkanélküliség és a gyermekszegénység között nem mutatható ki világos összefüggés. A hasonlóan jó foglalkoztatási adatokat produkáló Egyesült Államokat és Norvégiát, illetve a magas munkanélküliséggel leírható Spanyolországot és Finnországot gyökeresen eltérő gyermekszegénységi mutatók jellemzik. Ez is azt mutatja, hogy a gyermekszegénységet elsősorban jól célzott állami szociálpolitikával, s nem úgy általában “munkahelyteremtéssel” lehet csökkenteni.

Mennyibe kerülne a relatív gyermekszegénység megszüntetése, annak biztosítása tehát, hogy egyetlen gyerek se kényszerüljön a nemzeti átlagjövedelem fele alatt élő háztartásban felnevelkedni? Valamennyi adatsor közül talán ez a leginkább sokkoló.

4. táblázat: A GDP hány százalékát kellene a gyermekszegénység megszüntetésére fordítani.
	A GNP százalékában
Svédország	0,07
Finnország	0,08
Belgium	0,09
Luxemburg	0,09
Norvégia	0,12
Dánia	0,12
Franciaország	0,14
Magyarország	0,24
Németország	0,26
Spanyolország	0,31
Hollandia	0,31
Ausztrália	0,39
Kanada	0,46
Egyesült Királyság	0,48
Olaszország	0,50
Lengyelország	0,56
Egyesült Államok	0,66

Szinte semmibe! Sok család ugyanis egyelőre nem a mély szegénységben, hanem alig valamivel a relatív szegénységi küszöb alatt él. Ha viszont a beavatkozás elmarad és sorsuk tovább nehezedik, akkor idővel a szinte megválthatatlan szegénységbe csúszhatnak le. Az OECD-országok között két szélső pontként a nettó nemzeti össztermék (GNP) 0,06%-a (kevesebb mint fél ezreléke) kellene Svédországban és 0,68%-a (alig fél százaléka) az Egyesült Államokban a relatív gyermekszegénység teljes felszámolásához. A legtöbb gazdag ország esetében (ideértve Magyarországot is) a GNP egy-két ezreléke elég lenne ehhez. Hosszabb távon persze ennél merészebb álmaink is lehetnek, megfontolandó például, hogy a relatív szegénységet idővel nem kellene-e az átlagjövedelem kétharmadától-négyötödétől lefelé számolni.

Itt és most azonban elmondható: kellő politikai akarat esetén valamennyi fejlett OECD-ország, így Magyarország is lényegében azonnal felszámolhatná a jövedelemkülönbségekből eredő gyermekszegénységet a katonai kiadások vagy a multik extraprofitjának töredékéből. Ha ez mégsem történik meg, akkor ebből a kormányzó elit rossz szándékán túl a rendszer beépített igazságtalanságára, a neoliberális kapitalizmus működéséhez szükséges “elrettentő szegénység” antihumánus gyakorlatára is joggal következtethetünk. A gyermekszegénység mindennapi gyakorlata aláássa az esélyegyenlőség legendáját, megkérdőjelezi az “emberi jogok” hangzatos kultuszát és hosszabb távon olyan társadalmi feszültségeket termel, amelyek a középosztály és a gazdagok biztonságát is fenyegetik. A fejlett országok tömeges gyermekszegénységének felszámolása bizonyos értelemben a kapitalizmus életképességi tesztje is. Ha a gazdag országok a nemzeti jövedelmük elenyészően kis részét sem hajlandóak erre a célra feláldozni, akkor meg is érdemlik azt a közelgő társadalmi megrázkódtatást, amelynek első morajlásai már jól hallhatóak OECD-szerte. Az észak-európai ellenpélda azt bizonyítja, hogy a magas szintű és a társadalmi különbségeket tudatosan “kisimító” szociálpolitika alapvetően nem veszélyezteti az ország versenyképességét. A kapitalizmuson belül a magas újraelosztásra épülő szociáldemokráciánál humánusabb és sikeresebb társadalmi modellt még senki sem talált ki. Ez akkor is igaz, ha a neoliberalizmus hatására a skandináv modell is fájdalmas korrekciókra szorult.

Mit mondhatunk summázatképpen? Negyvenhét millió szegény gyermek él a világ leggazdagabb huszonkilenc országában. Ugyanazon a kapitalistának mondott rendszeren belül három és huszonhat százalék között szóródik a saját országukon belül szegénynek számító gyermekek aránya. Az egész OECD-n belül ugyanakkor 1,2% és 93,1% között leng ki az abszolút gyermekszegénységi mutató, ami azt jelzi, hogy a szervezet egyelőre inkább csak mesterséges egység, mintsem valóban a “gazdagok klubja”. A gyermekszegénységet – éppúgy, mint általában a szegénységet – a gazdasági fejlődés és a magas foglalkoztatottság önmagában nem mérsékli. Erre csak a magas állami újraelosztással dolgozó, jól intézményesült és társadalmilag elfogadott szociálpolitika képes. Negyven esztendővel ezelőtt Kennedy és Johnson elnökök meghirdették a szegénység elleni háborút (War on Poverty), melynek hatására a szegénységi küszöb alatt élők aránya a felére csökkent. Később a neoliberális teóriák hatására ismét drámaian emelkedett az amerikai szegények száma. Hasonló mondható el több nyugat-európai országról is.

Bármilyen meglepően hangzik egyesek számára, igenis számítanak a politikai döntések. Igenis a politikusokon, a közgazdászokon és persze a választók érettségén múlik, van-e tömeges szegénység az adott országban. A társadalmi gondokra érzéketlen gazdaságpolitika primátusa és a szociálpolitika elhanyagolása közvetlenül felelős tíz- és százmilliók szegénységéért. A fejlett országokban addig van szegénység, amíg a tömegek hagyják, hogy legyen.

Felhasznált irodalom:

Innocenti Report Card

Issue No.1 June 2000

A League Table Of Child Poverty In Rich Nations

UNICEF, Innocenti Research Center

Florence, Italy

Veszélyeztetett gyermekek száma Magyarországon
A veszélyeztetettség oka	1990	1996	1997	1998
Nyilvántartott veszélyeztetett kiskorú	174 755	331 923	420 158	380 341
Anyagi okokból	103 540	249 976	339 843	315 023
Egészségi okokból	2 832	4 579	4 699	5 258
Környezeti okokból	45 490	48 556	48 735	38 886
Családok száma, amelyben veszélyeztetett kiskorúak élnek	76 144	137 609	156 133	166 165
Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Évkönyv, 1998

A jobbik esetben objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó „polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi „vörös farkat”, ám állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában alulmúlja az ötvenes évek Szikra-kiadványait is.

“Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként.” (Guy Debord)

Az 1989-es “rendszerváltás” idején sokan gondolhatták úgy, hogy nemcsak egy adott politikai-gazdasági struktúra vált visszavonhatatlanul múlttá, hanem a központi ideológia – bármilyen központi ideológia – is a történelem lomtárába került. Ezt a vélekedést lelkesen igyekeztek megerősíteni a különféle politikai irányzatok képviselői is: vége-hossza nem volt a pluralizmusról, ideológiai sokszínűségről, gondolati szabadságról való ihletett szónoklatoknak. A kialakuló szellemi pezsgés azonban rövid életűnek bizonyult: ismét beigazolódott, hogy semmiféle (osztály)társadalom nem lehet meg uralkodó ideológia nélkül, vagyis az uralkodó osztály ideológiája nélkül. Ez érvényes – sőt, a jelenlegi historizáló, új-neobarokk korszakban fokozottan érvényes – a történettudományra, a történelemoktatásra és a történeti publicisztikára is. Jobb esetben a korrekt és lehetőségek szerint objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó “polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi “vörös farkat” (legjobb esetben persze ez sem), ám megjelent és állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában és hamisításaiban (a hamisítás nem feltétlenül színvonaltalan) az ötvenes évek Szikra-kiadványainak szintjével vetekszik. Ez utóbbi vélhetőleg a kisebbség, ám messze nagyobb hatása van, mint a csendes többségnek, a szaktudományos munkáknak. Mindenesetre a nagyszabású történelemhamisítások kronológiailag egyre közelednek hozzánk, elég, ha a szuperfilmeket nézzük: a honfoglalás és az Árpád-kor fideszizált verziója után jelen írás elkészülte idején már a reformkornál tartanak (a hírek szerint egy olyan Széchenyivel, aki nem lesz öngyilkos, hiszen ez rossz fényt vethetne a róla elnevezett nagyálmodó tervcsokorra), és részemről szorongva várom a Bethlen Istvánról szóló történelmi játékot. Ez persze csak a bombasztikus felszín: sajnos azonban lejjebb sem “hallgat a mély”.

Nem célom itt a “létezett szocializmus” osztálystruktúrájának vizsgálata. Ez önmagában köteteket tölthetne meg – egyébként a konszenzus leghalványabb esélye nélkül. Tény azonban, hogy a leváltott társadalmi rend legitimációs alapzatát a munkásosztályban, a szocializmusban, illetve távlatilag a kommunizmusban vélte megtalálni. Hogy ez mennyiben felelt meg a valóságnak – véleményem szerint egyáltalán nem –, közömbös abból a szempontból, hogy az “új” rendszer éppen úgy elfogadta, mint a korábbi: csupán az előjel változott pozitívról negatívra. A nyugatról átkontinuizált piacgazdasággal járó liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. ideológiák ugyanazt állították, amit a korábbi “monopolszocializmus”: a “kommunizmus bukásának” eufóriájában folytatták a hét évtizeddel korábban megkezdődött diszkreditációs munkát, amely szerint a kommunizmus nem más, mint az elidegenedett munka társadalmának menedzselése más eszközökkel, az állami centralizáció, a tervgazdálkodás… – egy vörösre mázolt, modernizációs államgazdaság. Valójában éppen itt ragadható meg a “polgári” történettudomány és történelemoktatás fő célja: alátámasztani és terjeszteni – lehetőleg minél ifjabb korban – azt a “tudományosan megalapozott” vélekedést, miszerint a “termelők”, a “nép”, a “proletariátus” stb. képtelen önmaga igazgatására. Leegyszerűsítve: a gyáraknak nem csak gépekre és munkásokra, hanem mindenekelőtt tulajdonosra van szükségük a működéshez. (Hogy ez a tulajdonos kicsoda, az ebből a szempontból lényegtelen. Korábban – éppily “tudományosan alátámasztva” – úgy tanultuk, hogy ez lehet a “dolgozók állama” is. Ma ez csak polgári magántulajdon lehet, vagy az úgynevezett “demokratikus állam”.¹) Az alaptétel nem változott, míg a szemlélet látszólag 180 fokos fordulatot vett. Kétségtelen paradigmaváltásnak lehettünk tanúi, ám az új paradigma nem tagadta a régit, hanem csupán elítélte azt; a lényegükben azonos rendszerek lényegében azonos ideológiái egymás morális versenytársaivá lettek. A változás elsőként a termelés területén jelentkezett – jóval a misztikus 1989-es évet megelőzően –, hogy aztán általános érvényre emelje saját ideológiai igazolását. A korábbi rendszer bizonyos történelmi csomópontokat és személyiségeket – illetve az azokról kialakított képét – mint saját előképeit határozta meg. Az új ideológusok ezt elfogadták vagy elvetették, aszerint, hogy az adott események vagy személyek beleillettek-e ama hagyományok közé, amelyeket ők magukénak tekintettek, illetve hogy azokat – némi változtatás árán – képesek voltak-e saját legitimációjuk alátámasztására felhasználni. Ha igen, akkor igyekeztek ezeket áthangszerelni, így lett Petőfiből a polgári kormány előfutára, József Attila “istenes költő”…, akiket a korábbi ideológia – úgymond – eltorzított. (Kétségtelenül így volt, ezt azonban az új torzítások nem ellensúlyozzák.) Más hagyományokat az új rend nem vállalt – nem vállalhatott – fel. A diszkreditált szobrok tömött sorokban vonultak a Szoborpark történelmi gettójába. Korábban ünnepelt események nemzeti sorscsapássá váltak, és viszont. Ilyennek bizonyult az 1919-es Tanácsköztársaság, majd – némi hezitálás után – az 1918-as polgári demokratikus forradalom is². Pedig a magyar történetírás a hatvanas-hetvenes évekre végre leküzdötte a rákényszerített sematizmust, és nekiláthatott 1918–1919 valódi feldolgozásának. Komoly összefoglalások és részmunkák sora született meg ekkor. A “rendszerváltás”, és különösképpen a fiatal polgárok hegemóniájának beköszönte óta azonban úgy tűnik: hiába. Ha az érdeklődő a forradalmak történetét az 1990 óta megjelent publikációkból igyekszik megismerni, jobbára az a nyomasztó érzése támad, hogy a múlt század húszas-harmincas éveibe csöppent. Nem elsősorban a politikai értékelésről van itt szó (elvileg a jobboldaliság is lehet színvonalas), hanem a történelemszemlélet végtelen elsivárosodásáról. Az okok és összefüggések keresését felváltja a primitív összeesküvés-elmélet, az antiszemitizmus, a sótlan moralizálás és a jelzőkbe sűrített, leegyszerűsített véleményalkot(tat)ás. Ha úgy tetszik, beszélhetünk történelemhamisításról: én mégis inkább a történelmietlen gondolkodást tartom a nagyobb problémának. A historizálás ugyanis mindig és szükségszerűen történelmietlen.

Komolyabb összefoglalás, monográfia az elmúlt tíz évben nemigen jelent meg a Tanácsköztársaság történetéről.³ Igen kevés önálló kötet foglalkozik egészében az 1919-es eseményekkel. Egyet fontos kiemelni, azonban ez is reprintkiadás: annak a Váry Albertnek a könyve, aki az októberi forradalom előtt és 1919 augusztusa után budapesti főügyész volt. Váry 1922-ben jelentette meg adatgyűjteményét A vörös uralom áldozatai Magyarországon címen. A szerző közel hatszáz áldozatot sorol fel, adatai azonban igencsak kétségesek. Kocsmai verekedések és személyes bosszúállások áldozatai éppúgy szerepelnek köztük, mint vadorzók által lelőtt vadőrök, véletlenül elsült fegyverek áldozatai. Váry ezeket is az Előszóban említett “hazafias fellángolások, halálmegvető, bátor megnyilatkozások” közé sorolja – “melyek büszkeséggel tölthetnek el bennünket” –, akárcsak pl. Herczeg Géza banktisztviselő esetét, aki “Budapesten 1919. június hó 22-én a Bazilika templomban a törvényes állapot visszaállítása érdekében zsidóellenes röpcédulákat osztogatott”… Ugyanebbe a kategóriába tartozik a két ukrán összeesküvő tiszt kivégzése is, akik Kun és társai elleni baloldali puccsra készültek. A könyvet egy szegedi kiadó 1993-ban reprintben újra megjelentette, kibővítve a szerző gépírásos önéletrajzával. Ebből kiderül, hogy Váry éppen azért gyűjtötte egybe adatait, hogy túlzásoktól mentes képet adjon a “diktatúra áldozatairól”. Hasonló kötetet tervezett kiadni a fehérterror garázdálkodásáról is, ám ezt a hatalom leállította. (Engedtessék meg egy kaján gondolat: ha meg is született volna ez a mű, a mai kiadó vélhetőleg nem tartotta volna szükségesnek újra megjelentetni…) Váry nem volt történész: hevenyészett és megbízhatatlan adathalmaza – amelynek szinte egyedüli forrásai a fehérterror légkörében végzett kihallgatások szóbeli közlései – ma mégis a politikai célú történeti publicisztika Szent Számaivá avanzsáltak (kis ország – kis Szent Számok…), amelyeket persze mindig össze lehet vetni a fehérterror (valójában nagyobb) számaival. Anélkül azonban, hogy mélyebben belemerülnék a számokkal való bűvészkedésbe, fontos látni, hogy amennyiben a fehérterror a vörösterror “rémtetteivel” igazolható (igazolandó), úgy – ugyanezen logika szerint – a vörösterrort viszont a háborús pusztítások legitimálják. Mindennek persze nem sok értelme van.

A vörösterror (túl)hangsúlyozása általános vonás a kommunizmus diszkreditálásán dolgozó történészek között. A Courtois-féle Fekete könyv, amely teljes imponáló tömegét ennek a témának szenteli, három oldalban foglalja össze a Tanácsköztársaság történetét.⁴ Az innen-onnan összeszedett adatok elsősorban Szamuely és Cserny József vérengzéseit taglalják, teljes zűrzavart teremtve egyébként abban, hogy kinek a hatáskörébe tartoztak a Lenin-fiúk, kik voltak Cserny emberei (akik valójában Korvin Ottó alá tartoztak) és kik tartoztak Szamuely különítményéhez. Persze nem is ez a legfontosabb. Courtois, aki pedig láthatóan ismeri a Tanácsköztársaság belső hatalmi viszonyait – információi alapján vélhetőleg radikális baloldali forrásokból is – nem fárad azzal, hogy a vörösterror okait és mozgatórugóit is feltárja olvasói előtt. Néhány esetet kiragadva illusztrálja az eseményeket, amelyeket egyébként leginkább a Kun-Szamuely rivalizálás kísérőjelenségeinek tartott. A felsorolt események önmagukban nem hamisak (bár felületesek), csoportosításuk és tálalásuk mégis mélyen az.

Külön kategóriát képez az iskolai történelemoktatás. A publicisztika mellett – és itt most hadd ne foglalkozzam a Vasárnapi Újság és a Magyar Fórum “új demokratáinak” profasiszta frázisaival – itt találhatjuk – sajnálatosan, ám logikusan – a legelvadultabb nézeteket⁵. Ez természetesen nem minden tankönyvre igaz, sőt: a szerzők általában igyekeznek röviden és tényszerűen beszámolni az eseményekről. Önmagában persze ez a rövidség is figyelemre méltó. Az 1918–1919-es forradalmak pusztán különlegességük, a magyar történeti fejlődésben elfoglalt sajátos helyzetük miatt (e történelem egyedüli olyan eseményeiként, amelyeket társadalmi forradalomként értékelhetünk) is nagyobb figyelmet érdemelnének – a politikai szimpátiáktól függetlenül. Kiválóan alkalmasak lennének arra, hogy a történelmi alternatívák lehetőségeit, az okok és okozatok egymásra hatását, a régi és új harcát – a történelem dialektikáját – bemutassák a kényszerű olvasóknak. A tankönyv mint műfaj persze szükségszerűen tömör és lényegretörő. Éppen ezért feltűnő, ha a szerzők a rövid terjedelem keretei között is az ideológiai véleményformálást helyezik előtérbe a tények és összefüggések bemutatása helyett. Másrészt tagadhatatlan, hogy a tankönyvek történelemtudat-formáló szerepe messze a legnagyobb: életének egy hosszabb-rövidebb időszakában mindenki akaratlanul is olvasójukká válik, és sokan soha nem is értékelik át többé az akkor megismert eseményeket és véleményeket. Éppen ezért – a tömör tárgyalás és a nagy hatóerő miatt – úgy vélem, egy tankönyv lehet a legalkalmasabb kalauz annak követéséhez, hogy miként értelmezik (át) a történelmet mint olyant, és közelebbről a magyarországi 1919-es események történetét az ezredforduló Magyarországának bizonyos szellemi műhelyeiben. Választásom meglehetősen esetleges, és semmiképpen sem a mai magyar történetírás (vagy akár történelemoktatás) teljességét jellemzi, csupán egy olyan irányultságot, amelyet jellemzőnek látok, és amely felé a hatalom reményei szerint a történelemfelfogás konvergálni fog. E történelemfelfogás nem elsősorban a tényeket igyekszik megváltoztatni: így mondjuk a Kun Béla orgiáiról szóló történeteket meghagyja a szélsőjobb zavaros publicistáinak. “Kiegyensúlyozottságában” sajátos objektivitást követ: a jelenhez (a történelem végéhez?) vezető utat két antagonisztikusan ábrázolt félre osztja. Voltak hátramozdítók (fekete) és a mai rend előfutárai (fehér). Ez a gondolkodás önmaga feltételezett eredményét (a jelent) alapvető pozitívumként ábrázolja, amelynek kialakulásában csupán a fehér oldalnak volt szerepe. A fekete oldal öröksége viszont minden zavaró tényező: 1918–1919 forradalmai (és véletlenül sem a korábbi hatalom) tehetnek arról, hogy miniszterelnökeink csak lélekben regnálhatnak 16 millió magyar fölött, hogy a “negyven év” állandó felemlegetéséről ne is beszéljünk. Csupán a nyilasok tehettek a magyarországi zsidóság nagyrészének elpusztításáról, az “úri” Magyarországnak ahhoz semmi köze. A sor tetszés szerint folytatható.

A tankönyvtermés egyik leginkább átideologizált, legsematikusabb terméke a Salamon Konrád által írt negyedikes gimnáziumi tankönyv⁶. A könyv megfelel a modern pedagógiai szempontoknak, és formájában is a korábbi gimnáziumi tankönyvek örököse: a gimnáziumi tankönyv, amennyiben létezik még ilyen. Nem színvonaltalan munka: óvakodik a tények konkrét elferdítésétől, hiteltelen források használatától. Ideologizáltsága pedagógiailag igen ügyes: szinte észrevétlenül teremti meg az azonosulás légkörét az olvasóban. Szemlélete koherens, bár céljai miatt időnként ellentmondásba kerül a tényekkel – ezek felett nagyvonalúan átsiklik. A könyv presztízsét emeli, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg (először 1993-ban), így vélhetőleg bizonyos központi elvárásokat is leképez. Leginkább ezért és nem különös érdemeiért vagy hiányosságaiért választottam rövid és esetleges – semmiképpen sem tudományos igényű – elemzésem tárgyául.

A szerző sokat felhasznál a két világháború közti ellenforradalmi korszak ideológiai toposzaiból, időnként aktualizálva azokat. A könyv egy-egy félmondattal utal az összeesküvés-elméletre, a külföldiek (oroszok) aknamunkájára, a kommunista “puccsra” stb. A Károlyi-kormánnyal szemben álló “szélsőségesek” közül Salamon kizárólag a kommunisták számára tartja fenn dehonesztáló jelzőit (nem tagadja ugyanakkor a szélsőjobboldal létét sem, ám szerepét nem elemzi):

“Észrevették ezt (ti. hogy a kormány fegyveres likvidálásukra törekszik – K. P.) a szélsőségesek is, akik a Moszkvából hazatért Kun Béla és társai vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját (november 24.). A megszerveződött szélsőbal egyre fenyegetőbbé vált. A kommunisták az orosz bolsevikoktól kapott anyagi támogatás segítségével megteremtették annak lehetőségét, hogy felelőtlen ígéreteiket nagy példányszámú újságokban és röplapok tömegével terjesszék, tovább heccelve ezzel a nyomorgó és amúgy is elégedetlen tömegeket. E lelkiismeretlen propaganda hatására egyre több szűkölködő kezdett hinni abban, hogy minden jóra fordul, ha a kommunisták kerülnek hatalomra” (a szerző kiemelése) – olvashatjuk a Nemzeti összefogás – kommunista szervezkedés című alfejezetben.⁷ A “nemzeti összefogás” – ismerős szófordulat szinte minden párt választási retorikájából – az ellentétpár pozitív oldala. Az “összefogással” szemben a kommunisták (fekete) ugye “szervezkednek”, sunyin szembeszállnak a nemzetiekkel, akik – mint a szövegből egyértelműen kiderül – arra fogtak össze, hogy a kommunistákat eltegyék láb alól. De vizsgáljuk meg jobban a szöveget!

A legfontosabb szempont a forradalom legitimitásának tagadása. A későbbi fordulatot – amely de jure valóban államcsínynek tekinthető – Salamon szerint csak az tette lehetővé, hogy a kommunisták felheccelték az “amúgy is elégedetlen” tömegeket. Hogy ezek a tömegek mitől voltak “amúgy is elégedetlenek”? Hogy egy háború állt mögöttük, amelyben jórészt ezek a “tömegek” véreztek el, nyomorodtak meg, hogy ezek a tömegek nyomorogtak a hátországban? Semmiség. A “tömegeknek” – Salamon és a kurzus véleménye szerint – csöndben és bizakodva kellett volna tűrniük sorsukat, és forradalom helyett a szavazófülkében kellett volna politizálniuk, ahol is a “demokratikus és alkotmányos erőkre”, nevezetesen a Bethlen–Lovászy féle csoportosulásra (fehér), a korábbi, háborút és nyomort hozó politika egyenes folytatóira kellett volna szavazniuk. A “tömeg” azonban azért “tömeg” (és nem “nép”), hogy ne hallgasson az ilyen intelmekre. A “szűkölködők” ugyanis valóban megvonták bizalmukat – ha volt még mit megvonniuk – az uralkodó osztálytól, és inkább a “lelkiismeretlen propagandára” hallgattak, amely emberibb életkörülményeket, de mindenekelőtt gyökeres változást ígért. Ebben, és nem a moszkvai pénzben, vagy néhány száz agitátor fanatizmusában rejlett az események valódi oka. 1919 elején csupán a politikai elit vélte úgy Magyarországon, hogy nincs szükség forradalmi változásokra. Persze ha már a politikai elit sem vélte volna így, akkor nem is lett volna szükség rájuk.

Salamon egyébként rövid szemelvényt is közöl a “lelkiismeretlen propaganda” fő orgánumából, a Vörös Újságból: “Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztályöntudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt s a háború bűnével megfertőzött magyar uralkodó osztályoktól… szervezni akarjuk őt a harcra, s fel akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerűen elhomályosított érzését…” – vajon ezek a szavak valóban olyan szörnyű perspektívát jelentettek az egykorú “szűkölködők” számára? És vajon lehetett volna-e bármiféle mozgósító hatásuk a háború sokkja nélkül? A könyvet használó gimnazisták mindenesetre megkapták a tananyagba ágyazott erkölcsi útravalót, anélkül, hogy a szerző igyekezett volna rávilágítani az események valódi okaira. A továbbiakban a szerző – némiképpen ellentmondva saját korábbi véleményének – megállapítja, hogy “a magyarországi proletárdiktatúra a győztesek mohóságának következtében jött létre”. Kétségtelen, ez egy szempont. Kizárólagos szempontnak azonban nehéz lenne elfogadni. Még a Károlyi-kormány bukása is sokkal összetettebb volt, mint hogy csupán a Vyx-jegyzék benyújtásának legyen tulajdonítható, ám az, hogy ezután lényegében a radikális baloldal vette át a hatalmat, sokkal több körülménynek köszönhető. Hiszen ha Károlyi nem is, sok burzsoá politikus kész lett volna aláírni bármilyen fegyverszünetet és demarkációs egyezményt a hatalomért cserébe: Trianont sem a kommunisták írták alá. Olyan burzsoá politikai erő is került volna, amelyik az utolsó csepp vérig – mármint a közkatonák utolsó csepp véréig – hajlandó lett volna védeni az ország területét. Ám mindezek az erők, az egész kapitalizmus átmenetileg diszkreditálta magát: ellenforradalmi volt, és a közvélemény forradalmat akart. Nem igazán azt, amit a kommunisták igyekeztek a gyakorlatba 133 napig átültetni, de semmiképpen sem ellenforradalmat. Többet akartak, mint amit 1918 októberétől kaptak, és nem kevesebbet.

A könyv a Károlyi-kormány bukásának okát leginkább a kommunista propagandában látja, a kommunista hatalomátvételt pedig az antant mohóságában. Történelemszemlélete sematizált, fekete-fehér marad: a “kommunista propaganda a polgári kormány mindenáron való lejáratására törekedett. Ezért olyan követelésekkel és jelszavakkal hívta tüntetésre az amúgy is joggal elégedetlenkedő tömegeket, amelyek teljesítése eleve lehetetlen volt. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hatalomra jutva ígéreteiket számon kérhetik. Céljuk ugyanis az volt, hogy az elégedetlenség ébrentartásával megakadályozzák a polgári rendszer megerősödését, és kikényszerítsék a ‘forradalom továbbvitelét szocialista forradalommá’. (A szerző kiemelései).”

Az elképzelés, amely szerint a mindenkori ellenzék csupán a mindenkori kormány “lejáratására” törekszik, állandóan és rendszertől függetlenül visszatérő politikai közhely. Általában a különféle politikai erők ezt valóban oly módon teszik, hogy teljesíthetetlen, sőt, általuk sem komolyan gondolt ígéretekkel bombázzák potenciális (szavazó)bázisukat. Ha a vizsgált korszak kommunistáit valami megkülönbözteti általában a politikusoktól, akkor éppen az, hogy esetükben ez egyáltalán nem volt így. A polgári politika valóságos ideáljai – magántulajdon, nemzet stb. – azonban nem kerülnek antagonisztikus ellentétbe valóságos lehetőségeivel. Mivel célja alapvetően a rendszer fenntartása, ezért ígéretei ezen a szinten csupán barokkosan túlzók, de nem rendszeridegenek. A kommunisták célja azonban – akkor még – éppen ezeknek az alapértékeknek a totális meghaladása volt. ők maguk tudták a legjobban, hogy bukásuk elkerülhetetlen, amennyiben nemzetközi méretekben nem képesek a “forradalom továbbvitelére”. Ígéreteiket a fennálló rendszerrel szemben tették meg, és ezen ígéretek sine qua non-ja maga a győztes forradalom lett volna. A “semmik vagyunk, s minden leszünk” étoszában ezek a követelések nem egy választási kampány elemeit képezték, hanem egy feltételezett történelmi folyamat logikus lépcsőfokait – amely folyamat nem azon bukott el, hogy a kommunisták “felelőtlen ígéreteket tettek”, hanem azon, hogy a meghaladni vélt kapitalizmus még óriási integratív erőforrásokkal rendelkezett. A kommunisták – akik természetesen a hatalomra törtek – ezt a teljes folyamatot időszerűnek látták és felvállalták, ezáltal ígéreteiket is “komolyan vették”. Éppen ebben rejlett gyengeségük is: számukra bármiféle kompromisszum éppen saját rendszerük bukását hordozta, ahelyett, hogy megerősíthette volna. Enélkül a kommunista mozgalom saját belső dinamikája, egész története nem érthető meg, és a kommunizmus a kapitalista viszonyok logikus történelmi terméke helyett – ízlés szerint – jóakaratú fantaszták és/vagy fanatikus szörnyetegek tévtanává degradálódik.⁸

Salamon két oldallal később önnön tézisével is ellentmondásba keveredik: A proletárhatalom intézkedései című alfejezetben szemére veti a diktatúrának a túlhajtott béremeléseket, a lakásrekvirálásokat, a mezőgazdaság szocializálását. Mindezek persze az államrezon és a reálpolitika szempontjából valóban lehetetlen intézkedések voltak, ám éppen azt mutatták, hogy a kommunisták komolyan vették korábbi ígéreteiket. Ez természetesen nem morális kérdés – és semmit sem változtat a felelősség kérdésén sem –, hanem éppen azt mutatja, hogy a kommunisták más struktúrákban gondolkodtak.

Salamon meglepő módon nem hangsúlyozza túl a vörösterror jelentőségét. Nem idézi a Váry-féle adatokat, sőt, a korábban agyonhallgatott, manapság előtérbe tolt Cserny József nevét meg sem említi. Azt talán vitatnám, hogy a tanácshatalom a lázadó ludovikásokkal szemben – úgymond – “kegyetlenül” járt el, bár kétségtelen, hogy büntetésük – a lázadó ifjakat Sinkó Ervin kezére adták, aki, horribile dictu, Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott fel nekik – nem mindennapi megterhelést jelentett a büszke tisztnövendékeknek. A vörösterrorral szemben a szerző inkább az ideológiai “túlkapásokra” összpontosít A diktatúra csak torz lehet című alfejezetben. Itt a különféle agitátorok tetteiről olvashatunk, akik közül az egyik “arra ragadtatta magát, hogy az úrnapi szertartáson leköpje az oltáriszentséget”. Mindez a törzsanyagban kicsit súlytalannak látszik. Nyersebben fogalmazva olyan ívű aránytévesztés (kevésbé jóhiszeműen: célzatos ferdítés), mint túlharsogni néhány középiskolás akcióját, akik elfűrészeltek egy fakeresztet, és közben elnézően mosolyogni az utcákon romákat és külföldieket megtámadó újfasiszta hordák akciói fölött. Azt azonban mindenképpen illett volna példákkal alátámasztva is megemlíteni – hamár, hangsúlyozom, gimnáziumi törzsanyagról van szó –, hogy a Tanácsköztársaság szigorúan fellépett az ilyen “túlkapások” ellen, és bár valóban terjengtek rémhírek például a nők “köztulajdonba vételéről”, ám ezeket inkább az ellenforradalmi félelmek, mint a forradalmi várakozások gerjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság igyekezett elejét venni a hasonló mendemondáknak: így születtek meg olyan történelmi unikumok, mint például a Kommunizáljuk-e Zsófit? című népszerű brosúra. Ehelyett arról informálódhatunk, hogy bár az ilyen megnyilatkozások a diktatúra vezetői számára is tűrhetetlenek voltak, “de e szélsőséges esetek hosszú sora jól mutatja, hogy a társadalom mely elemei voltak azok, amelyek úgy érezték, hogy a proletárdiktatúrával elérkezett az ő idejük”. Akinek van szeme, láthatja.

Mindez persze csupán a mai magyar történelemszemlélet egyik – véleményem szerint legárnyékosabb – oldala. Az is a teljesség minden igénye nélkül és még csak nem is objektíven bemutatva: a fenti példák is azt sejtetik, hogy objektív történetírás nincsen, csupán objektív történelem. A történész saját osztályszempontjai szerint osztályoz, kiemel, kapcsolatba hoz, elemez és véleményt alkot. Ha mindezt tudományos tisztességgel teszi, akkor – tartozzon bármely történetírói iskolához és legyen bármilyen személyes politikai meggyőződése – műve többet árul el tárgyáról, mint magáról a történészről. Ellenkező esetben sokkal inkább a szerző saját korának lesz lenyomata. A fentebb idézetteknek, úgy gondolom, vajmi kevés köze van az 1919-es Magyarországhoz. Sokkal többet elárul arról, hogy napjainkban mi folyik a magyar közgondolkodásban. És ez utóbbi – saját, abszolút szubjektív véleményem szerint – sokkal csúnyább látvány.

Jegyzetek

¹ Az állam mai “demokratizmusának” hangsúlyozása, a “semleges” állam meghirdetése, másrészről pl. a szovjet és a náci állam mostanában divatos összemosása (“totalitárius állam”, mintha létezne “partikuláris állam” is…) véleményem szerint nem más, mint a polgári demokrácia önigazolási-elhatárolódási törekvése saját termékeivel szemben: a jólnevelt polgár számára az evés lehet társasági téma, még az emésztés problémáiról is beszélhet, az ürítés azonban tabu marad…

² Mint azt Sasváry Szilárd, kulturális államtitkár egy interjúban nemrég kifejtette, a kormány azért Bethlen Istvánról és nem Károlyi Mihályról készít monstre játékfilmet, mert “Károlyi személye jobban megosztja a közvéleményt”.

³ Ezt természetesen az is magyarázza, hogy korábban számtalan – gyakran igen színvonalas – kötet foglalkozott ezzel a témával. Újat mondani, új szempontokat találni persze mindig lehet és érdemes is. A régieket újra felmelegíteni már kevésbé.

⁴ Courtois, Werth, Panné és mások: A kommunizmus fekete könyve. Bp., 2000.

⁵ A Tanácsköztársaság és az 1918-as polgári forradalom tankönyvi értékeléseiről lásd Szabolcs Ottó munkáját: Iskolai tankönyvek az 1918–19-es magyar forradalmakról (1920–1984). (Valójában 1994-ig dolgoz fel tankönyveket). Eszmélet, 25. sz., 83–103. old.

⁶ Salamon Konrád: Történelem IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993.

⁷ Salamon: id. mű, 38. old. Érdemes az idézetet összevetni az ellenforradalmi korszakban megjelent egyik történelem tankönyv, az 1926-ban kiadott ötödikes elemi iskolai történelemkönyv idevágó soraival: “Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Felizgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket.” (idézi: Szabolcs: id. mű, 84. old.)

⁸ Éppen így nem érthetjük meg a fasizmust sem az azt szülő körülmények – végeredményben a kapitalizmus – megértése nélkül. Míg a fasizmus lényegében felfokozott kapitalizmus, a tőkés rendszer racionális irracionalitása, addig a kommunizmus ezen rend antitézise. A fasizmus primer ellenforradalom, amely önmagát éppen ezért tekinti forradalminak, de nem rendszeridegen jelenség. A kommunizmus ezzel szemben – kapitalista integrációjáig, vagyis a sztálinizmusig – a kapitalista rendszer antagonizmusa, majd sajátos kapitalista ideológiaként (ekkor viszont már nem kommunizmus) a forradalommal legitimált ellenforradalom.