A baloldali gondolkodás kulcskérdése a kapitalizmussal szembeni kritikai magatartás. A szocializmushoz a szerző szerint a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Egy walesi barátom, egy munkáspárti képviselő néhány pohár rajnai bor mellett elmesélte nekem kedvenc regényötletét. Tony Blair a konzervatívoktól örökölt, de a New Labour által büszkén átvállalt Millennium Dómban köszönti az ezredfordulót. Hirtelen egy merénylő keveredik mellé, aki egyetlen lövéssel meggyilkolja a miniszterelnököt. Általános gyászba borul az ország. Óriási nyomás nehezedik a Munkáspártra annak érdekében, hogy megfelelő formában emlékezzenek meg a párt diadalmas megújítójáról. A Munkáspárt vezetői ezért úgy határoznak, hogy új vallást alapítanak, a blairizmust, amellyel egyben fel is váltják az idejétmúlt kereszténységet. Valaki azonban megkockáztatja azt a megjegyzést, hogy a kereszténységnek azért volt bibliája, evangéliuma, tízparancsolatban letisztult tanítása. Mi sem egyszerűbb, feleli az Új Munkáspárt egyik PR-főnöke, korszerűtlenebb szóval ideológusa, természetesen a blairizmusnak is lesz evangéliuma. De mivel modern időket élünk, ahol csak a rövid és frappáns üzenetekkel lehet boldogulni, a blairizmus tanítása egyetlen mondatból áll majd. “Minden nap azt kell gondolnod, amit az aznapi bulvársajtó ír.”

Amíg magyar nyelven a szövegszerkesztőbe ütöttem ezt a történetet, mindvégig magam körül éreztem lebegni az öncenzúra kísértetét. Nem fenyegető volt ez a szellem, inkább csak cinkos mosollyal incselkedő. A magyar baloldal számára a nyugati szociáldemokrácia sikerei jelentik a legnagyobb reményt ama sokat emlegetett “megújuláshoz”. Szabad-e hát megcsipkedni annak a Tony Blairnek feltétlen kultuszát, akibe Magyarországon még a jobboldali sajtó sem mer belekötni? De másfelől annyi évtized cenzúrája és öncenzúrája után, s a jelenlegi jobboldali rezsim alig átfestett agit-propja láttán érdemes-e megfosztani magunkat az árnyalt és kritikus gondolkodás örömétől? A hagyományos brit baloldal erős gyanakvással fogadja a New Labour középutas politikáját, s ez Nyugat-Európában közismert ténynek számít. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat veszthetünk azzal, ha a keleti testvérpártok után ezúttal a nyugati testvérpártokra terjesztjük ki a bírálhatatlanság dogmáját. A hazai baloldali és szociálliberális sajtóban Tony Blair már-már egyfajta Új Totemként kezd feltűnni, melynek áhítatos körüllihegése automatikusan jelzi, hogy a szerző a “megújultak”, az “európai módon gondolkodók” közé sorolja magát.

Mivel a megújuláshoz szerintem nem a bálványimádáson, hanem a kritikus gondolkodáson keresztül vezet az út, walesi barátom példázatát – mely a brit anekdoták átlagánál nem durvább és nem morbidabb – a magyar baloldal számára tanulságosnak érzem. Tony Blair “Harmadik útja” és a Gerhard Schröder-féle “Új Közép” a választásokon jól eladható jelszónak bizonyult, de egyelőre semmilyen válasz sincs arra, hogy a valóságban is a szocialista társadalmi elmélet és gyakorlat megújulását jelenti-e. A munkáspárti kormány, ha talán nem is Thatcher asszony erőszakosságával, de megkérdőjelezi az 1945 után létrejött jóléti rendszert, a munkanélküliséget pedig csak alkalmi és rosszul fizetett munkahelyek kampányszerű létesítésével tudja úgy-ahogy mérsékelni. Lafontaine drámai távozása és a vörös-zöld német koalíció első fél esztendejének mérlege azt jelzi, hogy a centrum felé sodródó SPD sem képes valóra váltani baloldali szavazói reményeit. Mindkét kormányzat felelősségét fokozza, hogy tehetetlenné vált és elszürkült jobboldalt váltott le. Olyan jobbközépet, amely belátható időn belül képtelen lesz sikeres és a nacionalizmus irányában zárt erőt alkotni.

A demokratikus baloldal a kilencvenes évek végén talán soha vissza nem térő esélyt kapott a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok sorozatos győzelmével és kormányra kerülésével. E győzelem súlyát csak növeli, hogy a liberális kapitalizmus gőzhengerszerű előrenyomulása idején, a demokratikus intézményekbe vetett hit megingása közepette, fáradt és kiábrándult közhangulat mellett következett be. A győzelemben bizonyosan egyszerre volt része az amerikai ízű kampánynak és a hagyományos baloldali értékekbe vetett hitnek. Az “igazság pillanata”, tehát a kormányzás megkezdése után azonban a világgazdasági realitásokhoz kellett igazítani a szolidaritás és a jóléti társadalom értékrendjét. A “világgazdasági realitások” esetünkben természetesen a globalizált tőkésosztály önző és rövidlátó érdekeit, a Nagy Zabálás lázasan nyeldeklő bacchanáliáját jelentik.

A szocialista pártok akkor aratnának igazi győzelmet, ha egyszer ezeket az úgynevezett “világgazdasági realitásokat” igazíthatnák a társadalom, a környezet és a józan reálgazdaság igényeihez. A globalizáció versenyfutásában, Amerika és az ázsiai térség könyörtelen kihívásával szembekerülve azonban erre gondolni sem mernek. Legjobb szándékuk is arra korlátozódik, hogy a második világháború után létrejött jóléti államból minél többet megőrizzenek (ezt csinálja a hagyományos baloldal), illetve arra, hogy annak leépítése közben lehetőleg mérsékeljék a vesztesek szenvedését (ez az “új közép” harmadik útja). Legrokonszenvesebbnek még a franciaországi baloldali koalíció látszik, amely a szociális biztonságot továbbra is a “gondoskodó állam” eszközeivel igyekszik garantálni, nem is rossz hatásfokon. Ha a szociálpolitikában az etatizmus és a neoliberalizmus között kell választanunk, akkor kisebbik rosszként feltétlenül az előbbi mellé kell állnunk: noha az igazi baloldali értékrendnek az autonóm közösségekre épülő rendszer talán jobban megfelelne. (Talán, mondom, mert az elmúlt évtized itthoni és nyugat-európai tapasztalatai arra intenek, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási szférában lényegében minden államtalanítás a társadalmi igazságtalanság rohamos növekedésével jár.)

Igaz lenne a “költekező szociáldemokrácia” vádja?

Gyökeresen új koncepció azonban a neoliberalizmus meghaladására és a rossz globalizáció jó globális együttműködéssé alakítására nem jelenik meg a baloldali kormányprogramokban. Márpedig a baloldali szociálpolitikának a neoliberális gazdaságpolitika egészéből való kiemelése szükségszerűen a “költekező szociáldemokrácia” jelenségének fennmaradásához vezet. Igazságosabb gazdasági rendben radikálisan csökkenne a szociális ellátásra szorulók száma, s a “szociálpolitika” mellett létezne “társadalompolitika” is, amely a gazdasági folyamatok és a nagy társadalmi célok között teremtene összhangot. Ami azt illeti, a magukat kommunistának nevező pártok sem képesek eredeti és reálisnak látszó társadalompolitikai kezdeményezésekkel előállni. Miközben egyre több nyugati kommunista párt kerül kormányzati koalícióba, az is világossá válik, hogy már nem a radikális antikapitalizmust, hanem a szociáldemokrácia tegnapi, “jóléti államos” értékeit képviselik gyakorlati politikájukban. Eközben a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek és ráadásul egyre többen lesznek, amihez a helyi kultúrák szétrombolása és a környezeti katasztrófa teremt sajátosan komor hangulatot.

Hogy is mondta egykor Rosa Luxemburg? Németország számára csak egy alternatíva van, a szocializmus vagy a barbárság. (ő még ismerte az “alternatíva” kifejezés helyes használatának titkát.) Ha a szocialista pártok lemondanak a kapitalizmus meghaladásának és a demokratikus szocializmus megteremtésének reményéről, akkor félő, hogy a neoliberalizmus portásaként előbb a hitelüket, majd az állásukat is elveszítik. Ezt a veszélyt persze a Szocialista Internacionálé vezetői is látják. (Amint azt is, amit e dolgozat talán túlságosan könnyedén intézett el: a világgazdasági realitások valódi súlyát.) A neoliberalizmus kihívásával szemben így született meg az Európai Unió baloldali kormányainak programjában a “szociális Európa” gondolata.

Üres jelszó ez vagy tartalmas program? Erre a kérdésre még nem kaptunk választ, de mérsékelt optimizmusra azért van okunk. Önmagában az is figyelemre méltó, hogy a globális gazdasági verseny játékszabályait elfogadva és az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetségben gondolkodva az európai baloldal a szociális értékek hangsúlyozásával kívánja újrafogalmazni a kontinenst. Európa eszerint annyiban különbözik versenytársaitól, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan is sikeres szeretne lenni. (Vagy maradni.) Ha a szociális értékekhez a nemzeti szokások és kulturális értékek sokszínűségét is hozzávesszük, akkor egy rokonszenves “európai manifesztó” gondolata rajzolódik ki előttünk. Örvendetes, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártok élen járnak ebben a kezdeményezésben, bár azt is tudni kell, hogy az esetleges bukás is rajtuk (és persze az egész baloldalon) csattanna majd.

De a jövőbe vetett rózsaszín remény mellett határozottabb okunk is van az optimizmusra. A szociális Európa tartóvázának számító Európai Szociális Charta kiállta az idők próbáját, s ha nem is magas, de értékelhető színvonalon évtizedeken át biztosítani tudta a nyugat-európai állampolgárok munkavállalói és szociális jogait. Az 1961. október 18-án Torinóban az Európa Tanács akkori nyugati tagjai által aláírt Charta igazi sikertörténet lett. Folyamatosan újabb kiegészítésekkel bővült, kiépült az ellenőrzési mechanizmusa és egyre több ország ratifikálta. Ma már az Európai Unió is jogrendjébe iktatta és csatlakozási alapfeltételnek tekinti a tagjelölt országok számára. A Charta közel négy évtizedes története kitűnő leckével szolgálhat a szociális Európa gyakorlati kivitelezéséhez. Ratifikálási folyamatának sajátos filozófiája, a különböző fejlettségű országok azonos és eltérő kötelezettségének meghatározása, a nemzetközi ellenőrzés lehetősége, a munkavállalói és szociális jogok bővítésének egyirányú utcája a II. világháború utáni Európa egyik legsikeresebb vállalkozásává teszi. Bár az Eszmélet egy korábbi számában már kitért a Szociális Charta ismertetésére, magam az Európa Tanács szociális bizottsága tagjaként új összefüggésben szeretném bemutatni és értékelni e dokumentumot.

Szociális jogok – étlapból szabadon választva

A Charta 1961-es megszületését a II. világháború utáni gazdasági fejlődés, az állandónak hitt növekedés, a szovjet kommunizmus kihívása, a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közös értékeinek felismerése tette lehetővé. Az Európa Tanács 1949-ben az emberi jogok képviseletére jött létre, erősen antikommunista és Amerika-barát szellemben, természetesen csak válogatott nyugat-európai tagállamokból. (Még Finnország is csak 1989-ben lett a tagja!) A hatvanas évek elejére érett meg a felismerés, hogy az emberi jogok után a szociális jogok minimumát is garantálni kell. A Charta nyelvéből és szelleméből ugyanaz a dinamikus optimizmus sugárzik, mint Kennedy elnök akkori fellépéséből, a hatvanas évek első felének divatos filmjeiből és a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból. (Ez a zsinat ismerte el a szakszervezetek fontosságát, külön megemlítette a sztrájkok jogosultságát, célul tűzte ki a teljes foglalkoztatottságot, és a magántulajdon kötelességének nevezte bizonyos közcélok szolgálatát.)

A Charta preambuluma megállapítja, hogy a szociális jogokat mindenki számára biztosítani kell, s az Európa Tanács tagállamai számára előírja a “gazdasági és szociális haladás” előmozdítását. Ezt követi tizenkilenc alapvető szociális és munkavállalói (illetve egy pontban vállalkozói) jog rövid deklarálása, majd részletesebb meghatározása. Ennek a kettős felsorolásnak külön jelentősége van. A Chartát ugyanis “étlapszerűen” is ratifikálni lehet, tehát az egyes tagállamok fejlettségük és belső szokásaik szerint néhány részletező cikk elfogadását kitolhatják a bizonytalan jövőbe. Ám deklaráció-szinten valamennyi céllal egyet kell érteniük. A tizenkilenc részletesen kifejtett cikk közül hét számít úgynevezett “kemény” előírásnak. A hét kemény cikk közül szabad választás alapján legalább ötöt kell elfogadni ahhoz, hogy a ratifikálás érvényes legyen, és az illető ország a Szociális Charta részes tagállammá váljon. (Összesen pedig legalább tíz cikk és negyvenöt bekezdés szükséges a ratifikációhoz.) Érdemes röviden ismertetni a hét kemény cikket, hiszen belőlük jól kiolvasható az “alapító atyák” szociális gondolkodása.

Az első cikk a munkához való jogot rögzíti, az államok céljaként nevezve meg a teljes foglalkoztatás elérését. Az ötödik cikk a dolgozók és munkaadók szervezetalakítási jogait határozza meg. A hatodik a kollektív alkuhoz és megállapodáshoz való jogról szól. A tizenkettedik (amelynek ratifikálását az Orbán-kormány megtagadta) a társadalombiztosításhoz való jogot garantálja. A tizenharmadik szociális és egészségügyi segítséget (alapellátást) biztosít mindenkinek, beleértve a részes országok polgárait is egymás területén baleset vagy betegség esetén. A tizenhatodik cikk a családok szociális, jogi és gazdasági védelmét biztosítja. Végül az utolsó kemény cikk a bevándorló munkások és családjaik védelemhez és segítséghez való jogát fogalmazza meg. (Ez a másik, amit a magyar kormány nem óhajtott elfogadni, így vállalva a kötelezően fennmaradt öt másik cikket.) A többi cikk is különböző munkavállalói és szociális jogokat rögzít, kivéve a tizennyolcadikat, amely a “Más Szerződő Fél”, tehát a többi ország területén történő vállalkozás jogát biztosítja, bár az Európai Unió későbbi szabályozásánál sokkal óvatosabban.

Csodát nem ígér e tizenkilenc cikk, hiszen egyetlen kiragadott példát említve a fizetett szabadság időtartamának minimumát a számunkra barátságtalanul rövidnek hangzó évi két hétben határozza meg. De a munkavállalói, szakképzési, szociális és egészségügyi szféra igen széles területén kiszámítható alapjogokat ígér, s azok betartására nemzetközi ellenőrzést is garantál. (Szélsőséges esetben ki is lehet zárni a ratifikációban részes országok közül azt, amelyik sorozatosan megszegi az általa elfogadott cikkeket – ezért is van nagy jelentősége annak, hogy melyik ország mennyit vállal az előírásokból.)

Az országok egyéni vállalásaira épülő ratifikáció lehetővé teszi, hogy bizonyos határok között ki-ki maga választhasson a juttatások és a jogok között. A tisztességes díjazáshoz és a tisztességes életszínvonalhoz való jog (4. cikk) például szegényebb országokban aligha biztosítható minden munkavállaló és családja számára, annál is inkább, mert valószínű, hogy a “tisztességes fizetést” ott is a leggazdagabb országok nívójával azonosítanák. A dolgozó nők fizetett szülési szabadsága vagy a pályaválasztáshoz nyújtott ingyenes tájékoztatás viszont a szegényebb országokban sem elérhetetlen cél, s így kiválthatja az előbbi cikk elfogadását. A felnőtt dolgozók átképzésének ingyenessé tételét vagy a szervezett szociális tanácsadás kiépítését az egyes országok nyilván nemcsak gazdasági helyzetük, hanem politikai szándékuk alapján is mérlegelhetik. Egészében azonban a Charta fontos munkavállalói és szociális alapjogokat rögzít, előírva azt is, hogy a tagországok “munkaügyi ellenőrzési rendszert kötelesek fenntartani”.

A Szociális Chartát az idők folyamán valamennyi mai EU-tagállam ratifikálta, s ma is ez számít az unió legfontosabb szociális “sorvezetőjének”. Svájcot és néhány miniállamot leszámítva a többi nyugat-európai ország is elfogadta, s az elmúlt egy-két évben került sor a lengyel és a szlovák ratifikációra. (Márciusban annak tudatában írom ezt a tanulmányt, hogy májusra végre megszületik a magyar ratifikáció is a már említett fenntartásokkal.) A többszintű, független szakértőkre és politikusokra épülő ellenőrzési rendszer alapvetően az angolszász esetjog alapján működik, s évente több tucat állásfoglalást hoz. Az egyik legutóbbi Hollandiát figyelmeztette arra, hogy az egészségbiztosításban meg kell őrizni a szolidaritási rendszer dominanciáját, s az önkéntes egyéni járulékokra épülő magánbiztosításnak csak másodlagos szerepe lehet az egységes társadalombiztosításhoz képest. Állásfoglalások sora hívta fel a nyugati országok figyelmét arra, hogy a nem EU-tag, de a Chartát elfogadó Ciprus állampolgárainak biztosítani kell a részes tagállamokból érkezetteknek járó jogokat. (A magyar ratifikáció után ezek a jogok természetesen hazánk legálisan Nyugat-Európában tartózkodó állampolgárait is megilleti majd.)

A Charta-család gyermekei

Az Európa Tanács az elmúlt bő évtizedben három újabb dokumentummal gazdagította az immár Charta-családnak is nevezhető joganyagot. Érdemes hangsúlyozni, hogy e dokumentumok a neoliberális gazdaságpolitika és a velejáró antiszociális keresztes hadjárat fénykorában is kiterjesztették, s nem korlátozták a szociális jogokat. Mindezt azt tette lehetővé, hogy az Európa Tanács baloldali pártjai számos esetben meg tudták nyerni a kereszténydemokratának vagy néppártinak nevezett jobbközép erők támogatását is újabb szociális jogok becikkelyezéséhez. 1988. május 5-én Strasbourgban fogadták el a nemzetközi irodalomban “Additional Protocol to the European Social Charter” néven emlegetett Kiegészítő Jegyzőkönyvet. Ez négy új joggal – a nemek közti esélyegyenlőséggel, a dolgozói tájékozódással és véleménynyilvánítással, a munkafeltételek meghatározásában való részvétellel és az idősek szociális védelmével – egészíti ki a Charta tizenkilenc cikkét. Ennek ratifikálásához a négy közül egy cikk elfogadása is elég.

Ez az igen alacsony küszöb nyilvánvalóan azt kívánja serkenteni, hogy minél több európai ország vállalkozzon a Charta-család teljes elfogadására – és arra, hogy a szociális jogok folyamatos kiterjesztését egyirányú utcaként értelmezze. A második és a harmadik cikk – bár igen óvatosan – a munkahelyi demokrácia és a beleszólási jog alapelemeit is rögzíti. A gyakorlatban a fokozódó munkanélküliség és az egyik hamburger-siló által elhíresült akciós munkahelyek korában egyre kevesebb munkavállaló élhet ezekkel a szépen hangzó jogokkal. De erről a dokumentumról is elmondható, ami az egész Charta-család esetére áll: ha minden részes ország valamennyi pontját elfogadná és betartatná, akkor a szociális Európa jelszóból valósággá válna. Még nem az igazságos társadalom, de mindenképp a szociális méltányosság szigetévé emelvén kontinensünket, vagy annak szerencsésebb részeit.

A magyar nyelven Módosító Jegyzőkönyvként ismert dokumentumot (Protocol Amending the European Social Charter) 1991. október 21-én, tehát az eredeti Charta születésének harmincadik évfordulóján írták alá, szintén Torinóban. Ez a jegyzőkönyv a nemzetközi ellenőrzést kívánja szigorítani többek között azzal, hogy a munkáltatói, a munkavállalói és más nem-kormányzati szerveket (NGO-kat) is bevonja a független szakértői csoport munkájába. Nem érdektelen megemlíteni, hogy míg az angol nyelvű szövegben “trade union organizations”, vagyis egyértelműen szakszervezetek állnak, addig az MDF-időkben készült magyar fordítás némiképp az orwelli nyelvpolitika szellemében még a “szakszervezet” szót is száműzi a hivatalos kormánydokumentumból. Mivel ez a jegyzőkönyv az előző “Kiegészítővel” szemben az eredeti Chartát módosítja, értelemszerűen csak akkor lép hatályba, ha az 1961-es alapokmány valamennyi aláírója szignálni fogja. Ez szakértők szerint még sok évet jelenthet, hiszen a leggazdagabb országok kormányai sem szívesen adják át jogosítványaik egy részét szakszervezetek és NGO-k részére.

Már az “én időmben”, szociális bizottsági tagságom idején fogadta el 1996. május 3-án, Strasbourgban a közép- és kelet-európai országokkal kibővített Európa Tanács a Módosított Európai Szociális Chartát (The Revised European Social Charter). A jogok további kiterjesztését és az ellenőrzési rendszer további bővítését garantáló dokumentumot egyelőre csak Svédország ratifikálta. A szociális bizottság legújabb célja a Charta-család teljes és minden országra kiterjedő ratifikálása mellett a szociális jogok nemzetközi bíróságon történő kikényszeríthetőségének elérése. Mint ismeretes, az emberi jogok esetleges megsértése peresíthető az emberi jogok strasbourgi nemzetközi bíróságon. Ma már a magyar köznyelvben is bevett fordulatnak számít, hogy valaki – legalábbis szavakban és indulatokban – a strasbourgi bíróságtól várja itthon hiába keresett igazának elismerését. Bár az esetek nagy többségében erre semmi esélye sincs, a jogtudat fejlődése szempontjából igen jelentős, hogy a közvélemény kezdi megismerni a nemzetközi fellebbezés, a “van apelláta a magyar jogrenden kívül is” perspektíváját.

A strasbourgi emberi jogi bíróság a kialakult gyakorlat szerint elég széles körben fogad el beadványokat: első “befogadott” magyar ügyként így került Strasbourgba a rendőrszakszervezet panasza a rendőrök politikai jogainak korlátozása miatt. A szakszervezetek szerepének nemzetközi súlyát is jelzi, hogy igen “delikát” kérdésnek számító panaszuk a nemzetközi emberi bíróság előtt először tette alperessé a magyar államot. (Delikát, mert a rendőrök esetleges párttagsága kérdésében számos jogi és történelmi érv feszül egymásnak.) Igen nagy előrelépés lenne, ha a szociális jogokat az emberi jogokhoz hasonlóan nemzetközi bíróságon kérhetné számon mindenki, aki elégedetlen hazája vagy az őt befogadó ország joggyakorlatával. Ennek biztosítására két megoldás is elképzelhetőnek látszik. Az egyik szerint az emberi jogokat ki kellene bővíteni néhány szociális alapjoggal, amelyek így a jelenlegi emberi jogi bíróságon is peresíthetők lennének. A másik szerint viszont fel kellene állítani a Szociális Jogok Európai Bíróságát, mely kifejezetten e jogok garantálását tekintené feladatának. Mindkét megoldásnak lennének előnyei és hátrányai. A jelenlegi bíróság jól bejáratott és tekintélyes intézmény, amely kellő bővítés esetén az új feladatokat is el tudná látni. Másfelől valószínű, hogy egy új és tiszta profilú bíróság szélesebb körben vállalkozna szociális ügyek feldolgozására.

Kapitalista körülmények között a szociálpolitika végeredményben mindig csak az uralkodó osztályok rossz lelkiismeretének és a forradalomtól való szorongásának lecsapódása. A szociálpolitika pótcselekvés a tőke igazságtalanságait nagymértékben korrigáló egységes társadalompolitika, illetve az azokat gyökerestül megszüntető új társadalom helyett. Ha a szocialisták elfogadnák, hogy csak a szociálpolitika területén van a polgári pártokétól eltérő programjuk, egyébként viszont nagyjából hasonló kapitalizmust kívánnak, akkor névhasználatuk a megtévesztő reklám kategóriájába tartozna. Két dologra azonban alkalmas lehet a jó szociálpolitika. Először – s természetesen messze ez a legfontosabb – arra, hogy enyhítse a szegények, a betegek, az öregek, a rászoruló milliók kínját a humánum szellemében és a legalapvetőbb társadalmi béke szellemében. Másfelől azonban megteremtheti a társadalmi igazságosság olyan “kis köreit” is, amelyekből “tükör által homályosan” és alig felismerhetően, de kibontakozhatnak egy majdani, igazságosabb társadalom körvonalai. Nyugat-Európában máris több millióan dolgoznak a “social economy”-nak is nevezett harmadik, tehát nem állami és nem privát szektorban. Szövetkezetekben, helyi szociális programokban, önkéntes társulásokban és dolgozói tulajdonban levő munkahelyeken. Olyan emberi közösségekben, ahol a vállalkozás célja nem az egyéni profitszerzés, hanem – természetesen a megélhetéshez szükséges jövedelmen túl – mások és a közösség segítése, veszélyeztetett életek és életformák megmentése, s nem utolsósorban a munkahely megtartása.

Szocialista az, aki szocializmust akar

J. M. Keynes, aki pedig legkevésbé sem tartozott a holdkóros utópisták közé, a húszas évek végén egy ritkán idézett szövegében így fogalmazott: “Ha a felhalmozásnak többé majd nem lesz olyan nagy társadalmi jelentősége… akkor végre megszabadulhatunk sok hamis erkölcsi elvtől, amelyet kétszáz éven át hordoznunk kellett”. S így folytatja: a pénztulajdon szeretete “kóros és kellemetlen”, sőt, “egyike azon hajlamoknak és félpatologikus állapotoknak, amelyeket mentális betegségek specialistáinak kell kezelniük”.

Hetven évvel később viszont Enrique Iglesias, az Amerikai Fejlesztési Bank elnöke már úgy látja, hogy a XXI. század “elbűvölő és kegyetlen” évszázad lesz. A magas társadalmi státuszú és a technika összes áldását élvező kiválasztottak számára elbűvölő lesz az egyetlen játékteremmé összesűrűsödött földgolyó. Az egyre gyarapodó számú szegények viszont annál kegyetlenebb jövőre számíthatnak. Jelentéktelenné válnak és kiszorulnak a globális történelemből. Számukra – s ezt már én teszem hozzá – a neoliberális próféta nevezetes ígéretéhez híven valóban véget ér az emberi történelem, s marad az emberalatti vegetálás, a gazdagok elhullott szemetét fogyasztó kuka-lét. A szociális Európa enyhítheti a jövő század európai szegényeinek nyomorát és kegyetlen kiszolgáltatottságát. A kapitalizmus “félpatologikus” betegségeit azonban csak a szocialista Európa – a demokratikus, európai szocializmus társadalma – szüntetheti meg. Gyökeresen új rendszerként, vagy a jelenlegi rendszer teljes és alapvető reformjaként? Számomra ez a baloldali gondolkodás kulcskérdése: s nem az, hogy ütemes taps mellett vagy csak karunkat széttárva építsük-e a kapitalizmust.

Szocialista az, mondja az angol nyelv értelmező szótára a “common sense” józanságával, aki “a szocializmus támogatója vagy hirdetője”. A józan észnek mondana ellent minden olyan “szocialista kiáltvány”, amely ezzel ellentétes következtetésre jutna. A szocializmushoz természetesen a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Az Európai Únióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetúnió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Erről nyújt közelképet a Le Monde Diplomatique-ban megjelent riport.

Az Európai Unióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetunió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben, a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Belgiumban a leánykereskedelem központja Antwerpen. Ezzel az OIM (Office Internationale pour les migrations – Nemzetközi Bevándorlási Iroda) is tisztában van, s a kérdés már régóta nyugtalanítja. 1998 decemberében az Európai Bizottság riadót fújt: akkor úgy tűnt, hogy sikerül megoldást találni a problémára. Ám a keleti országok a csapás leküzdésére a Tizenötöktől mind ez ideig csak szerény segítséget kaptak.

Antwerpen, forró negyed

D., albán lány, ablakban kínálja magát. Szembetűnő fiatalsága még a rendőröket is megdöbbenti. Tizenkilenc éves: ez áll a hamis útlevélben. Kórházba szállítják, és tetőtől talpig megröntgenezik. Az orvosi szakvélemény szerint legfeljebb tizenöt éves. D. eleinte még azt mondja a rendőröknek, hogy jószántából tartózkodik Antwerpenbenben. Később összeomlik. Kiderül, hogy a családnak létkérdés volt a pénz; hogy az anyja élettársa javasolta neki a belgiumi munkát, amivel “sok-sok pénzt lehet keresni” – így mondta a férfi. D.-t három hete adták el leánykereskedőknek, azóta van Antwerpenben. Az első kliens előtt még soha nem volt szexuális kapcsolata. A meggyötört lány úgy dönt, hogy hazatér. A rendőrök kérésére beleegyezik és feljelentést tesz. A belga hatóságok engedélyezik, hogy hazatérjen Albániába, az édesanyjához. Ettől a ponttól ügyét már az OIM kezeli.

Két hét leforgása alatt a rendőrök több albán lányt is kiszabadítottak a maffia hálójából. “Egy év óta az albán leánykereskedők a D.-hez hasonló fiatalok egész csapatait szállítják hozzánk” – mondja Véronique Grossi asszony, a holland Payoke Szövetség munkatársa. A keleti leánykereskedelem egyik fő célpontja pontosan Antwerpen. Az 1500 prostituált közül, akik a város utcáin és ablakaiban árulják magukat, a többség vagy afrikai vagy valamelyik kelet-európai országból való. “Legtöbbjüket éjjel-nappal testőrök felügyelik, és kötelesek minden keresetüket a futtatónak adni.” – teszi még hozzá Grossi asszony.

A határ után: maga a pokol

A kelet-európai leánykereskedők alaposan kihasználták Belgium és Hollandia prostitúcióval szembeni liberális hozzáállását. Ám a hálózatok terjedése végre riadóztatta Belgiumot. 1995-ben új törvényt léptettek életbe, véget vetve ezzel a futtatók aranyéletének. Ezt a lépést Hollandia már két évvel korábban megtette. A törvény értelmében az áldozatok, amennyiben feljelentést tesznek, rendőri védelmet és tartózkodási engedélyt kapnak, amit később korlátlan időre meghosszabbíttathatnak. A törvény alkalmazásának köszönhetően 1997-ben Antwerpenben 57 afrikai, illetve kelet-európai nő tett feljelentést. A Payoke Szövetség a helyzet kialakulásáért egyaránt felelőssé teszi a berozsdásodott belga igazságszolgáltatást és a túl enyhe büntetéseket.“A legtöbb leánykereskedőt két évtől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélik, de a büntetés letöltése után nem toloncolják ki őket.” Valóban 1998-ig kellett várni, ekkor ítélt az antwerpeni bíróság először leánykereskedőket – nyolc albánt – a maximálisan kiróható legmagasabb büntetésre, öt év börtönben letöltendő szabadságvesztésre – érvel a Payoke.

De a bűnözők nem adják fel. Rendszeresen megfenyegetik a szociális munkásokat, így akarják őket elriasztani a prostituáltak segítésétől. 1995 júliusában Antwerpenben rálőttek a Payoke két állandó munkatársára, akik épp a gyorsforgalmi úton hajtottak egy furgonban. 1998-ban az igazságügyi palota lépcsőjén egy albán bűnöző életveszélyesen megfenyegette a Payoke két tagját.

A helyszín Varsó. Teresa Oleszczuk asszony, a lengyel La Strada Szövetség keretein belül működő, leánykereskedelem-ellenes program felelőse, dossziét vesz elő; benne tizenegy­néhány lány fényképe, legtöbbjük nagyon fiatal. “ő például négy éve tűnt el. A nyugati hivatalos szervek és a lengyel rendőrség együttes nyomozása sem járt eredménnyel” – magyarázza. Ezeknek a lányoknak a nagy részét nyilván elrabolták, Németországba vagy máshova hurcolták. 1997 áprilisa és 1998 májusa között az érintett családoktól a La Strada harminchét eltűnésről kapott értesítést. S ez a szám a valóságnak csak a töredéke. A lengyel fiatalok gyakran önszántukból indulnak neki. Megszédülnek a rokonok, meg a “barátom barátja” típusú távoli ismerősök ígéreteitől, akik jól fizető nyugati munkákat, felszolgálást, gyermekfelügyeletet, vagy takarítást kínálnak nekik. Esetleg valami fűt-fát ígérő apróhirdetésnek dőlnek be.

S még csak nem is sejtik, hogy ami rájuk vár, az maga a pokol: amint átlépték a határt, újabb kereskedőnek adják át őket. “A forgatókönyv mindig ugyanaz: a vállalat megszűnt, az ígért álláslehetőség már nem él. A nemi erőszak áldozatául esett lányok azután hamar valami masszázsszalonban, vagy a utcán találják magukat. Az emberkereskedők prostitúcióra kényszerítik őket, hogy visszefizettessék velük állítólagos tartozásaikat: útiköltség, útlevél, szállás, ellátás” – folytatja Oleszczuk asszony. Ami azokat a lengyel lányokat illeti, akik pontosan tudják, hogy prostituáltként kell majd dolgozniuk, ők azt hiszik, hogy néhány hónap alatt rengeteget keresnek, s azután hazatérnek. De a mókuskerékből nem lehet kiszállni: “Napi tizenkét óra gyilkos meló, s a keresményük 70%-át leveszi a tulaj, aki 1500 és 5000 német márka között fizetett a lányokért” – foglalja össze Isabelle Styczynska asszony, a La Strada másik állandó munkatársa.

Mivel ezek a fiatal nők a feljelentésnek még a gondolatától is félnek, szabadulásukat legtöbbször csak a rendőri razziáknak köszönhetik. Az is előfordul, hogy keresetükből egy fillért se kapnak, futtatójuk épp csak élelmet és tisztálkodási szereket juttat nekik. Így működik ez a Varsóban dolgozó ezerkétszáz bolgár prostituált majd mindegyikének esetében is. Lengyelország különben nem csak a leánykereskedők egyik vadászterülete, de jelentős felvevőpiac is. “Egyre több és több nő sodródik ide a még szegényebb országokból, Oroszországból, Ukrajnából és Belaruszból” – emeli ki Stana Buchowska asszony, a La Strada megelőzési programjának koordinátora. – A call-girl-szolgálatoknál, bárokban meg masszázsszalonokban alkalmazott lányokat folyamatosan egyik városból a másikba szállítják, hogy “a bártulajdonosok rendszeresen friss lányokat kínálhassanak a vendégeiknek.”

Három évvel ezelőtt a La Strada információs telefonvonalat létesített: Nyugatra készülő fiataloktól, az eltűnt lányok szüleitől, de még az áldozatoktól is érkeznek hívások, tíznél is több naponta. Az emberkereskedelem megfékezésére 1998-ban a La Strada figyelemfelkeltő kampányt kezdeményezett. A bemutatkozó akcióra – amit az EU finanszírozott – az egyik kelet-európai országban került sor. A július végéig tartó kampány tagadhatatlanul hatásos volt.

Az Egyesült Államok támogatásával, ugyanebben az időben, Ukrajnában is hasonló akciókat szerveztek, mivel Ukrajna kiemelten veszélyeztetett területnek számít. A munkanélküliek 72%-a nő. “Sokan közülük bármilyen munkát elvállalnának” – hívta fel rá a figyelmet egy nemzetközi szeminárium alkalmával Irene Kurolenko asszony, az 50 + 50 elnevezésű ukrán NGO tagja. A Strassbourgban, 1998. június 29–30-án megrendezett szeminárium témája az emberkereskedelem elleni küzdelem volt. Okkal, hiszen Kijevben a manökeni, táncosi meg felszolgálói állásajánlatokat közismert utazási irodák hirdetik.

Lengyelország, Ukrajna, Oroszország, Belorusszia, Magyarország, a Cseh Köztársaság, Albánia: mindegyik keleti országban létezik a leánykereskedelem. Az egész 1989-ben kezdődött. A kommunista blokk összeomlását követően a szervezett bűnözés rohamléptekben kezdte kiépíteni hálózatait. Egyszerű és olcsó: elég egy turistavízum, a szállítási költségek az EU közelsége miatt úgysem számottevők. És ma, kilenc év elteltével, vajon hány prostitúcióra kényszerrített, kihasznált nő élhet az Európai Unió országaiban? Frank Laczko úr, az emberkereskedelem elleni küzdelem szakértője, az OIM bécsi irodájánk munkatársa úgy véli, hogy a közel 500 000 kelet-európai prostituált között (beleértve a Szovjetunió utódállamaiból származókat is) az elraboltak jelentős csoportot képviselnek.

Melyik ország az elsődleges célpont? Az OIM szerint Németország; a prostituáltak 75%-a itt külföldi. Azután Ausztria; Bécsben a szex-klubok “hosstessei” 80%-ban keleti lányok. Majd Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország, Görögország… Az Európai Parlamentnek készült 1995. évi beszámoló szerint a prostitúcióra kényszerített áldozatok száma Németországban legkevesebb 10 000, Hollandiában 1000, míg Belgiumban 500. Az OIM szerint az utóbbi években “jelentősen felerősödött” a keletről jövő leánykereskedelem. Ez a szállítás elképesztő gazdaságosságával magyarázható. Az Interpol kiszámította, hogy az az európai bűnöző, aki csak egyetlen prostituáltat futtat, évi közel 110 000 eurós jövedelemre tehet szert.

Ehhez képest meglehetősen szánalmas az a támogatás, amit az EU tizenöt tagállama nyújt a Keletnek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. Jelenleg évi 1,3 millió eurót kapnak az 1996-tól 2000-ig futó STOP-program finanszírozására; s ezen kívül jut még néhány millió a közép-, illetve kelet-európai országokat, valamint a Szovjetunió utódállamait segítő programokra is.

A Tizenötök csak 1997-ben voltak végre hajlandók elfogadni a leánykereskedelem felszámolását célzó akciótervet. Alapkövei a rendőri és bírói együttműködés előmozdítása, a büntető törvények egységesítése és egy bizonyos “emberkereskedelmi egyezmény” aláírása voltak. Ez az egyezmény kilátásba helyezte a tett súlyával arányos, az EU-ban egységesen érvényes büntetéshatárok kialakítását. De mert az akció pusztán az uniós országok céljainak kijelölésére szorítkozott, semmiféle elrettentő hatást nem gyakorolt a bűnözőkre.

Az Európai Parlament belga képviselője, Anne Van Lancker úgy véli, hogy az uniós országok egy éve mind kevésbé törődnek ezzel a problémával; az egyezmény is csak 1999 végére készül el. “Ami pedig a szigorúbb büntetések kirovását illeti, attól még igencsak messze vagyunk” – állapítja meg Susan Wad­ding­ton asszony, aki szintén az Európai Parlament képviselője és a fentebb már említett beszámoló szerzője. “A bűnözőket legtöbbször csak nevetségesen kicsi pénzbüntetésre ítélik; ennek végképp semmi visszatartó ereje sincs.” És a rendőri együttműködést hasonló apátia jellemzi. Jóllehet a maastrichti egyezményben már 1991-ben elhatározták az Europol, egy összeurópai rendőri szervezet létrehozását, az emberkereskedelem csak 1997 óta tartozik a hatáskörébe. Az Europol bűnügyi részlege pedig csupán 1998 óta rendelkezik a szükséges eszközökkel, minthogy az uniós országok több évet vesztegettek el az Europolt érintő egyezmény ratifikálására.

Akkor hát az Unió is vétkes? Marie-Victoire Louis francia szociológus, a CADIS (Centre d’analyse et d’intervention sociolo­gique) munkatársa felelőssé teszi az Uniót – különös tekintettel a holland és belga törvényekre –, mert “legitimizálja a futtatókat, tápot adva ezzel a leánykereskedelemnek”. És számos európai ország továbbra is közönséges illegális bevándorlóként kezeli a leánykereskedelem áldozatait; kiutasítják őket az országból, nevük pedig felkerül a nemkívánatos személyek listájára.

Lássunk egy példát, tanulságos lesz. A tizenhét éves Tatianát, Mariekát, Joannát és Isabellát 1996. június 1-én, egy lengyel szórakozóhelyről rabolták el. A kábítószer hatása alatt álló lányok másnap már Németországban, a Musla Palace nevű bordélyházban találták magukat. A nyolcezer márkáért eladott fiatalokat bezárták és prostitúcóra kényszerítették. A német rendőrség közbelépésének köszönhetően három nap elteltével kiszabadultak. Hazatelepítették őket Lengyelországba. A két leánykereskedőt, a lányok elrablóit és fogvatartóit két év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, majd büntetésük egy részét elengedték, így 1998 elején szabadultak. Ami a négy áldozatot illeti, őket a rendőrség azzal gyanúsítja, hogy önszántukból kíséreltek meg illegálisan bejutni Németországba azért, hogy fotómodellként dolgozzanak. A német rendőrség nyilvántartásba vette őket, nevük ott szerepel a nemkívánatos személyek feketelistáján. A folytatás: a shengeni egyezmény értelmében, valamint az európai rendőri szervek informatikai adatcseréje folytán a négy lány többé nem lépheti át az egyezményhez csatlakozott uniós országok határát (csak az Egyesült Királyság és Írország kivétel). 1997 tavaszán Tatiana, akit erről az intézkedésről nem értesítettek, egy színésztársulat tagjaként szeretett volna Németországba utazni; a csapat az Európa Tanács támogatásával, épp egy rasszizmus elleni programmal turnézott Európában; Tatianát nem engedték át a határon. A La Strada hónapok óta csatázik a lengyel, a holland, a belga, a német és az európai hatóságokkal, hogy szüntessék be ezt a tilalmat. Egyelőre eredménytelenül.

A bolgár és albán maffia

1997-ben Franciaországba is behetoltak a keleti lánykereskedők. Az OCRETH (Office central pour la répression de la traite des etres humains – Központi Hivatal az Emberkereskedelem Visszaszorítására) egyik magasrangú felelőse szerint az emberkereskedők szállítmányaik nagy részével Párizst és a vidéki nagyvárosokat veszik célba. Utóbbiak közül elsősorban Nizzát. Itt az idegen prostituáltak 70%-a keleti. Az Ocreth 1997-ben tapasztalta először, hogy egész bűnszövetkezetek érkeznek az ország területére, amelyek “saját kerületeikben teljesen kézben tartják a prostitúciót”.

1997 szeptemberében a rendőrség egy bolgár csoportot számolt fel: ezek a leánykereskedők huszonegynehány bolgár lányt futtattak Párizsban, a sugárutakon. Nancyban ugyanez a helyzet. Itt az albán maffia felügyelte a lányokat, kb. húsz fiatalt. A rendőrség nemrég egy kisebb csoport litván prostituáltat fedezett fel. A fiatal nőket Párizson keresztül szállították Guadeloupe-ra, ahol felkapott éjszakai mulatókba kerültek.

Mindezek ellenére Franciaországban nem olyan súlyos a helyzet, mint Hollandiában vagy Belgiumban. A rendőrök szerint a francia törvények szigora riasztja el a bűnözőket. Érthető, hiszen a bűncselekményre való szövetkezés 20, a kitartás 5, a prostitúcióra való kényszerítés pedig 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. A francia belügyminisztérium igen szomorúnak találja, hogy néhány európai ország nem hajlandó az együttműködésre. Egyik magasrangú tisztviselő nyilatkozta nekünk: “Látva, hogy egyes uniós tagállamokban milyen nehézségekbe ütközik a rendőri együttműködés, nem egyszer az az érzésünk támad, hogy ezekben az országokban az emberkereskedelem problémáját nem tartják lényeges kérdésnek.”

(Fordította: Mihályi Patrícia)

A századelő jellegzetes politikai irányzatai, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia vagy a katolicizmus a nőmozgalomban is megjelentek. A maguk sajátos módján foglaltak állást olyan kérdésekben, mint a családon belüli viszonyok vagy a prostitúció.

A századfordulón a magyar nőmozgalmat a társadalmi és politikai kérdések széles köre foglalkoztatta. A nők ekkor még nem választhattak, és a polgári jogban is lényegesen kedvezőtlenebb volt a helyzetük, mint a férfiaké. Munkavállalóként számos hátrányos megkülönböztetéssel kellett megküzdeniük, és a társadalmi szokások vagy akár a jogi tiltások következtében bizonyos foglalkozásokat nem gyakorolhattak. A felsőfokú képzésben csak néhány kar állt nyitva előttük, azok is részlegesen, a leányiskolai oktatás által közvetített ismeretek pedig alkalmatlanok voltak arra, hogy felkészítsék a nőket a magasabb minőségű kenyérkereső munkára.

Kevésbé ismert azonban, hogy a hazai nőmozgalom legkülönfélébb irányzatai a "szexuális kérdéssel" – tehát a prostitúcióval, a "leánykereskedelemmel" és a "szexuális reformmal", valamint általában véve a nemek közti szexuális kapcsolattal – is behatóan foglalkoztak. E területen a fennálló viszonyokat érintő bírálataikat, illetve reformtörekvéseiket egyrészt a magyar társadalom állapotáról szerzett tapasztalatok, másrészt az ekkoriban virágkorát élő nemzetközi nőmozgalomban zajló viták, az ottani merész elképzelések alakították.

A magyar nőmozgalom két nagy táborra tagolódott, egyrészt a hierarchikus társadalmi struktúrákban gondolkodó integracionistákra, másrészt az individualista modernistákra. Az utóbbiakhoz tartozott a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘radikális’ szárnya – többek között a Feministák Egyesülete, akiket a köznyelv csak ‘feministáknak’ nevezett – és a szociáldemokrata tábor, az előbbihez pedig a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘mérsékelt’ szárnya – legfontosabb képviselője a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége volt – és a katolikus irányzat. A "szexuális kérdést" az integracionisták elsősorban erkölcsi problémának tekintették, ezzel szemben a modernisták elemzése azoknak a társadalmi-gazdasági viszonyoknak a szerepét hangsúlyozta, amelyek hatást gyakoroltak a nemek közti viszonyok alakulására. Más országokkal összehasonlítva azonban a magyar nőmozgalomban a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos nyilvános és direkt állásfoglalás csupán szerény szerepet játszott.

Szexuális viszonyok és reformtörekvések

A hazai nőmozgalomnak az integracionista és a modernista irányzata egyaránt foglalkozott a magyar társadalomban uralkodó szexuális viszonyokkal, ám ezt gyökeresen eltérő módon tette. A modernista tábor ún. polgári szárnyát képviselő Feministák Egyesülete szemében a "szexuális kérdés" elvileg a nőmozgalom legfontosabb témái közé tartozott. Ennek ellenére ez az egyesület jobbnak látta, hogy ezekben az ügyekben, legalábbis kifelé, a legnagyobb óvatossággal járjon el. Ez a nagyfokú elővigyázatosság részint speciális tapasztalatoknak, részint stratégiai-taktikai megfontolásoknak volt a következménye. Az egyesület vezető személyiségei reménytelenül nőellenesnek találták ugyanis a hazai szexuális viszonyokat, a nemi kapcsolatok kultúráját (vagy inkább kulturálatlanságát): a ‘machizmus’ uralma ezen a területen kikezdhetetlennek látszott. A Feministák Egyesületének havilapjában rendszeresen jelentek meg kommentár nélküli rövid hírek, amelyek ezeket a viszonyokat voltak hivatva illusztrálni. A lap például tudósított egy vidéki földbirtokosról, akinek örökségét 58 általa nemzett gyermek között kellett felosztani, vagy az illetékes miniszter rendkívüli engedélyéről, amely egyik ismert gróf számára lehetővé tette, hogy feleségül vegyen egy 13 éves lányt.¹ Egy alkalommal maga Schwimmer Rózsa háborgott egy államilag támogatott magyar utazási ügynökség brosúráján. A füzetecske egyebek közt ott hevert a vasúti fülkékben is, és egyik fejezete a Budapesti éjjel címet viselte. A brosúra – Schwimmer szerint – nyíltan dícsérte azokat a magyar nőket, akik az éjszakai mulatókban és a főváros utcáin évszaktól függetlenül a férfilátogatók rendelkezésére álltak. Így azután nem csoda, fűzte hozzá, ha a magyar nők nem örvendenek nagy tekintélynek külföldön. "Mert amíg itthon nincsen becsülete a magyar asszonynak, addig másfelé sem lehet. Itthon pedig nincs becsülete." Szerinte a magyar férfiak kimondott megelégedettséggel szemlélték, és afféle nemzeti vívmánynak tekintették a magyar prostituáltak (az ún. "hungárák") exportját, és ugyanez vonatkozott a szintén híres-hírhedt budapesti éjszakai életre: "A gazda büszke: felesége tetszett a vendégnek." Másfelől – Schwimmer állítása szerint – ugyanezek a viszonyok tükröződtek a magyar hivatalos életben és a nyilvános szférában is, ahol teljességgel hiányzott a női elem. Ilyen körülmények közt a külföld nem is következtethetett másra, mint hogy "a kultúra és civilizáció Magyarországon tisztán férfidolog, míg a nők csak a kicsapongás óráiban társaik a férfiaknak".²

A fenti bíráló elemzést támasztja alá, hogy a Feministák Egyesülete keserű tapasztalatokra tett szert, valahányszor a "szexuális kérdésekről" nyilvánosan foglalt állást. A szexuális felvilágosítás témájának felvetése, vagy a női egészség és higiénia kérdéseiről szervezett felvilágosító jellegű előadássorozatuk a budapesti, illetve magyar nyilvánosság viharos felháborodását és "a feministák durva szidalmazását" váltotta ki.³

Ilyen és más hasonló tapasztalatok után a Feministák Egyesülete a "szexuális kérdés" nyilvános feszegetésében csakhamar az egyesületi tevékenység egyetlen más területét sem jellemző visszafogottságot tanúsított. Ez eltérést jelentett attól a sok tekintetben meglepő következetességgel alkalmazott stratégiától is, melynek értelmében a Feministák Egyesülete teret biztosított Magyarországon a nemzetközi nőmozgalom ‘radikális’ irányzataiban jelen lévő valamennyi témának és politizálási mintának. Mindazonáltal a "szexuális kérdésben" – legalábbis a Feministák Egyesületének vezető személyiségei – tartalmilag ugyanazokat a nézeteket képviselték, mint a nemzetközi nőmozgalom ‘radikálisabb’ szárnya. E megközelítés kiindulópontja az volt, hogy a nőmozgalom központi törekvése a szexuális viszonyoknak a gazdasági szempontokról történő leválasztása legyen.⁴ Eszerint mindaddig, amíg a házasságban a nő gazdaságilag függ a férfitól, mert a gyerekek ellátása miatt vagy más okból nem végezhet kereső munkát, nem lehetséges a két házastárs között egyenjogú és őszinte kapcsolat. Érvelésük szerint ilyen körülmények között nem találhatjuk meglepőnek, ha partnerükben maguk a nők is a ház urát, a családfőt látják, "de férjükről, az emberről, nem tudnak semmit".⁵ Csak a gazdasági és az érzelmi szféra, másfelől pedig a testi szerelem és a szaporodás szétválasztása után válhatnak a nemek közti viszonyok a szó tulajdonképpeni értelmében vett emberi kapcsolatokká. Az így létrejövő, "nemesebb és tisztább ideálokon felépülő házasság[ot]" és szerelmet már csak annak "belső értéke" alapján szabad megítélni.⁶ A Feministák Egyesületének álláspontja szerint az ilyen – két ember belső vonzalmán és kölcsönös megbecsülésén alapuló – szerelmi kapcsolatoknak alapjában véve nincs szükségük a formális házasságkötés jogi kereteire. Ezért az ún. "szabad házasságnak" mindaddig, amíg az a fenti alapelveken nyugszik, a hivatalosan megkötött házassággal egyenrangúnak kellene lennie. Ám az uralkodó szexuális erkölcs, ezzel szöges ellentétben, nem támaszt azonos követelményeket férfiakkal és nőkkel szemben. Míg a nőnek minden "félrelépése" a társadalom megvetését vonja maga után, a férfiaknak a bordélyok látogatását és a házasságon kívüli kapcsolatot is elnézik.⁷

Mindezzel a nemek közötti személyes és szexuális érintkezésnek egy speciális, modernista-individualista ideálját vázolták fel. Ennek alapjául végső soron az a megközelítés szolgált, amely kívánatosnak tartja a "gazdasági elem" kiküszöbölését minden nem gazdasági jellegű társadalmi viszonyból. A ‘feministák’ álláspontja szerint a korabeli nemek közötti kapcsolatokban a nők helyzetét alapvetően az határozta meg, hogy sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem jogilag nem volt biztosított a nők egyéni szabadsága és egyenlősége sem a társadalom ‘modernebb’, sem ‘tradícionálisabb’ területein. A szexuális reform által megcélzott ideál szerint a nemek közötti kapcsolatok tisztán eszmei-lelki (és persze testi), tehát minden társadalmi-gazdasági kötöttségtől mentes viszonyok lennének. A szaporodást viszont az egyéni és a társadalmi igényekhez kell igazítani, tehát tervezendő és irányítandó, azaz lényegében elengedhetetlen, hogy hozzáférhetővé váljanak a fogamzásgátló eszközök.

A munkásnők mozgalma elvileg hasonló ideálokban látta a "szexuális kérdés" megoldását, ám e célok mellett csakis legkorábbi, radikális korszakában állt ki a nyilvánosság előtt. A szociáldemokrata nőmozgalom ekkoriban még határozottan állást foglalt a "szabad szerelem" és a házassági anyakönyvi kivonat nélküli együttélés mellett.⁸ Gárdos Mariska "nyíltan és bátran" hirdette a szociáldemokrata nőmunkások 1905. évi országos értekezletén, valamint újságcikkeiben "a szabad szerelem létjogosultságát, sőt fölényét a házasság örve alatt, szemünk előtt folyó erkölcstelenségekkel szemben".⁹ A korabeli társadalom szexuális viszonyainak napirendre tűzését valószínűleg leginkább az ösztönözte, hogy az általános munkavállalói függőségen túlmenően a munkásnők kiszolgáltatottsága határozottan szexuális színezetű is volt. A szociáldemokrata nők képviselői azonban – legalábbis nyilvános állásfoglalásaikban – többnyire kínosan ügyeltek arra, hogy a szexuális zaklatások súlyosabb formáit a munkásnők gazdasági függőségére való hivatkozással a munkaadók, de semmi esetre sem saját elvtársaik számlájára írják.¹⁰ Ezzel szemben a korai idők egyik aktivistája – 1945 után írt visszaemlékezéseiben behatóan – tudósít arról, hogy a szexuális zaklatás a kollégák és elvtársak között is igen elterjedt volt. Eszerint még a szervezett munkások körében is "az érdeklődés középpontjában a lóverseny, a kártya, az ivászat, s a nőtleneknél ezenfelül az utcalányok álltak. És hogy zavarba hozzák a közelükben dolgozó fiatal lányokat, hangosan mesélték a szombat esti meg vasárnapi kiruccanásaikat, olyan szavakkal, amelyek sértették a fiatal leányfüleket, és hangosan nevettek, amikor ezek elpirultak." A korabeli szociáldemokrata női sajtóban ezzel szemben legfeljebb a szexuális férfiuralom ártalmatlanabb oldalaként ábrázolták a férfi munkatársak "durva tréfáit", melyeket a munkásnőknek a gyárakban el kellett viselniük. Egy helyütt például az az érvelés jelent meg, hogy ahol a munkásnőket megrémítik az elvtársaik efféle tréfái, ott nem csoda, ha képtelenek ellenállni a gyárosok kedves szavainak és ígéreteinek, és íly módon lesznek megesett nőkké. A szociáldemokratáknál még az is ritka volt, hogy a "polgári" férfiak vétségei mellett a munkásférfiakéit is megemlítsék. Ezzel szemben a "polgári" Nőalkalmazottak Országos Egyesületénél olyan feketelistákat vezettek, ahol a kollégák és a felettesek vétségeit egyformán szigorúan vették. Ezek a listák arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék az üzembe belépni szándékozó munkatársnőket, bemutatva az akadálytalan "vadorzást" és "betyárkodást", amelyet a férfi munkatársak a női alkalmazottak tisztessége ellen folytattak, illetve azt, hogyan használják ki a főnökök és kisfőnökök női beosztottjaik gazdasági függőségét.¹¹

A nőmozgalom integracionista szárnya, amelyet elsősorban a nőmozgalom csúcsszervezete, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, valamint a katolikus nőmozgalom képviselt, óvakodott attól, hogy a "szexuális kérdést" nyílt formában a nőmozgalmi viták témájává tegye. Az integracionisták táborában ugyanis az uralkodó erkölcsfelfogás egyszerűen elképzelhetetlenné tette, hogy a szó szorosabb értelmében vett szexuális ügyeket nyíltan szóba hozzák. A házasság intézményét, annak eredeti formáját, valamint az ezzel szorosan összefüggő, hivatalosan nagyra értékelt szigorú erkölcsi normákat semmiképpen sem akarták megkérdőjelezni. Az integracionisták ezért elméleti-ideológiai téren roppant burkoltan megfogalmazott állásfoglalásokra, valamint az ‘általános erkölcsiség’ hangoztatására szorítkoztak. Gyakorlati-politikai tevékenységükben viszont a legszélesebb értelemben vett "szexuális kérdés" igen fontos szerepet játszott, sokkal fontosabbat, mint a modernisták esetében. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy az integracionisták azokat a problémákat is erkölcsi kérdésként kezelték, amelyeket a modernisták felfogása szerint gazdasági, társadalmi és jogi reformok útján kellett volna megoldani.

Ez a különbség az ún. "patronage" keretein belül mutatkozott meg legszembetűnőbben. A patronage a munkásnők, cselédek és kiskorú leányok körében végzett védő-gondozó tevékenységet jelentette. Ez a szociális munka, illetve erkölcsi gondozás egyebek között egyértelműen arra irányult, hogy az alsóbb rétegek lányait és asszonyait rávegye: a másik nemhez fűződő viszonyukat igazítsák bizonyos, az integracionisták számára is elfogadható szigorú morális normákhoz és formákhoz. Mindeközben magáról a szexualitásról legtöbbször csak utalások formájában esett szó. Így például az integracionista irányultságú gondozómunkában igen fontos szerephez jutó nőotthonok arra szolgáltak, hogy azokat a "gyári és üzleti leányokat", akik nem lakhattak szüleiknél, "távol tarts[á]k (…) az albérletben való lakással járó erkölcsi veszélyektől", illetve kimentsék az őket "erkölcsileg is megront[ó] (…) kvártélyadó asszonyok körme köz[ül]". Az integracionisták az általuk vezetett otthonokban olyan családias légkört akartak kialakítani, "hogy az a tánczért, orpheumért stb. kárpótlást nyújtson".¹² A katolikus nőmozgalom csak a háború utolsó éveiben lépett fel azokkal a patronage kiterjesztésére vonatkozó elképzelésekkel, amelyek az addigiaknál nyíltabban kapcsolódtak a "szexuális kérdéshez". A Szociális Missziótársulat például azt mérlegelte, hogy saját otthont hoz létre állapotos, "megesett lányok" számára, akiknek a testi nyugalom és gondozás mellett arra is időt akartak biztosítani, hogy lelki sebeikkel foglalkozhassanak és azzal, miként éljenek a jövőben tisztességes életet.¹³

Míg tehát a szexuális reform hívei a szexuális normák mindkét nemre kiterjedő alapvető megváltoztatásával akarták felszabadítani a nőket a nemi alávetettség alól, addig a patronage-nak az volt a célja, hogy lehetőleg minél több nőt sikerüljön ‘átmenekíteni’ a hagyományos módon értelmezett tisztességes asszonyi létbe. ők ezzel akarták megvédeni a lányokat és asszonyokat a szexuális kizsákmányolástól és alávetettségtől. Ugyanakkor a "patronesszek", azaz a gondozók és klienseik kapcsolatát hierarchia jellemezte. Az előbbieket erkölcsi és vallási értelemben különbnek, és – mindet kétséget kizáróan – az utóbbiak nevelésére jogosultnak tekintették. A gondozottakat "meg kell (…) győzni a becsületes életnek szép és hasznos voltáról. Haragudni soha sem szabad. Ezzel leromboljuk tekintélyünket. Ha ők azt látják, hogy a patronesse is rabja az indulatoknak, akkor vége annak a fölénynek, amelyet eddig a nyugodt önuralom, a fegyelmezett lélek fölénye gyakorolt."¹⁴

Tehát a nőmozgalom integracionista szárnya – és ezen belül legerőteljesebben alighanem a katolikus nőmozgalom – gyakorlati tevékenysége során végeredményében igen intenzíven foglalkozott a "szexuális kérdéssel", miközben elutasította a problémának a szexuális reform mintájára történő mindennemű tárgyalását. A Feministák Egyesületének modernistái a "szexuális kérdéshez" éppen ellenkezőképpen viszonyultak. Miközben az egyesület a gyökeres szexuális reform melletti elkötelezettségét a hazai nyilvánosság előtt bár visszafogottan, tartalmilag azonban teljes egészében vállalta, a "szexuális kérdést" érintő gyakorlati tevékenysége szerény keretek között maradt. Kevés akcióinak zöme is az egyesület megalapítását követő kezdeti időszakra esett, még azt megelőzően, hogy az egyesület az e téren szerzett rossz tapasztalatok miatt taktikai visszavonulót fújt volna. A korábban már említett, a női test egészségéről és higiéniájáról 1905/1906 telén tartott és a nagyközönség szemében azonnal botránykővé lett előadás-sorozatot hosszú évekig nem ismételték meg.¹⁵ Nem ilyen egyértelműen és nem ilyen gyorsan, de a szexuális felvilágosítás ügye is lekerült a napirendről.¹⁶ És amikor a Feministák Egyesülete 1907-ben saját lapjában pályázatot írt ki egy szexuális felvilágosításról szóló pedagógiai vezérfonal megírására, mindössze két írás érkezett be, s egyiket sem találták megfelelőnek.¹⁷ 1907 után a Feministák Egyesülete nyilvánosan már csak érintőlegesen foglalkozott a "szexuális kérdés" általánosabb összefüggéseivel, és a továbbiakban teljes mértékben a prostitúció sokkal kézzelfoghatóbb problémája felé fordult.

Prostitúció és leánykereskedelem

A prostitúció a "szexuális kérdés" széles témakörén belül a nőmozgalom valamennyi áramlata számára kiemelt fontossággal bírt, mind elméleti-ideológiai szinten, mind a gyakorlatibb tevékenységek szempontjából. Az integracionisták szemében emellett döntő jelentősége volt a prostitúcióval szorosan összefüggő "leánykereskedelemnek" is.

A prostitúcióval foglalkozó viták gyújtópontjában a korabeli rendőrségi-adminisztratív rendszer állt, amely e társadalmi jelenség szervezeti kereteit biztosította. Ez volt az ún. "reglementáció" intézménye. E rendszer keretében nem tiltották, hanem megtűrték a prostitúciót. Azoknak a nőknek, akik az ‘iparban’ kívántak tevékenykedni, be kellett jegyeztetniük magukat a hatóságnál – Budapesten a rendőrségnél -, ezenkívül, nemi betegségeket vizsgálandó, rendszeres orvosi ellenőrzésre is jelentkezniük kellett. A rendőrség ugynakkor Budapesten évről-évre egyre határozottabb célul tűzte ki, hogy felszámolja az ún. "titkos", vagyis nem regisztrált prostitúciót. Ennek érdekében rendszeresen ellenőrizte az utcákat és a "kétes helyeket", hogy nem tartózkodnak-e ott "gyanús nőszemélyek", ezeket pedig igazoltatta, illetve a rendőrkapitányságra kísérte. Ott arra igyekeztek rávenni az őrizetbe vett nőket, hogy vessék alá magukat nőgyógyászati vizsgálatnak. Ez az eljárás volt hivatva megállapítani, hogy vajon szexuálisan érintetlenek-e. Amennyiben nem ez volt a helyzet, az gyakorlatilag elégséges bizonyítékul szolgált arra, hogy prostituáltakról van szó, akiknek regisztráltatniuk kell magukat. Túlnyomó részt azonban prostituáltaknak tekintették azokat az őrizetbe vett nőket is, akik megtagadták a nőgyógyászati vizsgálatot, és ennek megfelelően kezelték őket.¹⁸

Bár természetesen ez is ‘kényes kérdésnek’ számított, a prostitúcióval való foglalkozás a nőmozgalom és a széles nyilvánosság számára is kevésbé tűnt provokatívnak, mint mondjuk a minden népiskolai tanulóra kiterjedő szexuális felvilágosítás szorgalmazása, miközben bizonyos okokból ennek a problémának a megoldása nagyon is sürgetőnek látszott. A prostituáltak ugyanis egy többé-kevésbé jól körülhatárolható csoportot jelentettek, amely világosan elkülönült a nőmozgalomtól, annak közönségétől és általában a tisztességes nőktől. Amikor a német feminista, Käthe Schirmacher 1906-ban a Magyar Nőegyesületek Szövetségének meghívására előadást tartott e témakörben, egy hölgy a közönség soraiban ritka világos formában adott hangot távolságtartásának. "Nagyságos asszony, ön ékesszólóan és részletesen festette le nekünk e lányok és asszonyok nyomorúságát. Könnyen elképzelheti, hogy mi mindannyian, itt jelenlévő asszonyok, e nyomort csak könyvekből és színdarabokból ismerjük…"¹⁹ Amikor botrányosnak minősítették az erkölcsrendészetnek a tisztességes, sőt ártatlan és naiv lányok és asszonyok elleni támadásait – amelyeket mind a szociáldemokrata, mind a ‘polgári’ nőmozgalom a reglementáció elkerülhetetlen következményének tekintett²⁰ -, úgy az is azon a soha meg nem kérdőjelezett különbségtételen alapult, amely világos határt húzott saját társadalmi státuszuk és a prostituáltaké között. Így például egy fiatal szabászlány esetében, akit szintén előállított a rendőrség, nem csak azon háborodtak fel, hogy a kicsikének megalázó procedúrákat követően el kellett viselnie a rendőrorvos általi hüvelyvizsgálatot. Ugyanilyen botrányosnak számított az is, hogy a lány a rendőrörsön kénytelen-kelletlen kapcsolatba került bizonyos társadalmi rétegek képviselőivel. "Beviszik egy szobába és rázárják az ajtót. Húsz nő társaságába került; kifestett, lompos, czifra, szomorú alakok. Ha valamelyikükkel eddig szóba állt volna, az anyja otthon biztosan véresre veri. Most bizalmasan, sokszor érthetetlen tolvaj-nyelven szólnak hozzá, ő félelmében, irtózatában, szégyenében egy sarokba kuporog és keservesen zokog. Erre kitör a húsz leány szenvedélye, gúnyja, kicsúfolják, tanítgatják, szidják vegyesen; hát minek is jutott ide ez a kényes nebántsvirág, ha annyira külömbnek érzi magát nálunknál?"²¹

A prostituáltként számon tartott nők olyan személyek voltak, akiknek életmódját sem a hagyományos szigorú erkölcsi normákkal, sem a szexuális reform híveinek az eljövendő, új etikáról szóló elképzeléseivel nem tudták összhangba hozni. A nőmozgalom különböző áramlatainak szemében ezek a nők jelképezték, illetve testesítették meg saját férjeik és fiúgyermekeik szexualitásának másik, a polgári tisztességen túli, fenyegető oldalát. "Percekig tartó taps[ot]" váltott ki például Käthe Schirmacher előadásának következő passzusa: "milyen undorító a tisztességes asszony helyzete a mocsárból jövő férfivel szemben és milyen kínosan hat az anyára az a tudat, hogy a fia oda készül."²²

Bizonyára mindkét tényező – tehát egyfelől a ‘mi’ és az ‘azok’ ebből a szempontból világos megkülönböztetése, másfelől pedig a prostituáltak személyében megtestesített fenyegető másság – fontos hajtóerejét képezte a nőmozgalmak prostitúcióval kapcsolatos reformtörekvéseinek. Azonban a prostituáltaknak (és a "veszélyeztetetteknek") felkínált ilyen vagy olyan szociális és erkölcsi segítség, illetve a reglementáció reformjára, esetleg eltörlésére irányuló erőfeszítések hátterében újra meg újra felbukkant egyfajta megvédendő, jobban mondva először még kiharcolandó kollektív "női méltóság"²³ képzete. E méltóság megsértése a nőmozgalmak képviselőinek szemében végső soron minden nő közös ügye volt, azoké, akiknek férjei és fiai aláereszkedtek a mocsárba, de ugyanígy azoké a rikítóan kimázolt alakoké is, akik a mocsárban fogadták őket. Ez a megközelítés korántsem állt ellentétben a prostituáltaktól való elhatárolódással. Ebből következően a nőmozgalmi törekvésekben nagyon jól megfértek egymással a prostituáltakkal való szolidaritás bizonyos formái és e társadalmi csoport erkölcsi megvetése.²⁴

Az elérendő, és minden esetben mindenki – tehát férfiak és nők, továbbá valamennyi társadalmi réteg – számára egyaránt érvényes erkölcs mibenlétéről megoszlottak a vélemények a nőmozgalmon belül. Egység volt és maradt azonban egy cél tekintetében: a prostitúció által képviselt másságnak és a rá jellemző életformáknak el kell tűnniük a társadalom térképéről. Az integracionisták lényegében azért harcoltak, hogy az eddig csak a nőkre vonatkozó szigorú erkölcsi normák a jövőben a férfiakra is érvényesek legyenek. A modernisták ezzel szemben "új etikáért" küzdöttek, amely megszüntetné a "kettős erkölcsöt", hogy annak helyébe egy mindkét nemre érvényes, nem lazább, de plurálisabb, individualistább és liberálisabb morál lépjen.

Magyarországon a nőmozgalmisták gyakorlati cselekvéseikben 1906 után kezdtek nagyobb figyelmet fordítani a prostitúcióval kapcsolatos társadalmi problémákra. A katolikus nőmozgalom azonban sem ezt megelőzően, sem ezután nem foglalkozott expressis verbis a prostitúció reglementációjával, a "leánykereskedelem" visszaszorításának jogi lehetőségeivel vagy hasonló kérdésekkel. Tagjai, aktivistái megmaradtak a már bemutatott patronage tevékenységnél, amely ebben az időszakban élte virágkorát.

1906-ban két tényező késztette a magyarországi nőmozgalmat arra, hogy politikai szinten intenzívebben kezdjen foglalkozni a megvásárolható szexualitás jelenségével. A budapesti prostitúciós rendelet hatósági reformtervezetei ez idő tájt jutottak abba a stádiumba, hogy a vonatkozó előkészületek témája nyilvános viták tárgyát (is) képezhette. Ezért a Feministák Egyesülete és részben a Magyar Nőegyesületek Szövetsége is elérkezettnek látta az időt – s itt megint csak fontos szerepet játszottak a Feministák Egyesületének nemzetközi nőmozgalmi kapcsolatai -, hogy nagyon konkrétan mérlegelje, miként lehetne politikailag is fellépni a prostitúció ellen.²⁵ Amikor aztán Käthe Schirmacher Belgrád felé, illetve onnan visszafelé megállt vendégként Budapesten, a Magyar Nőegyesületek Szövetsége némi huzavona után elhatározta, hogy nyilvános előadásra hívja meg az abolicionista, azaz a prostitúció szabályozásának eltörlésére irányuló politika német képviselőnőjét.²⁶ Ezzel párhuzamosan a nőmozgalom képviselői arról értesültek, hogy Budapest székesfőváros tanácsának védnöksége alatt nyilvános szakmai ankétot szerveznek a tervezett új budapesti prostitúciós szabályrendeletről.²⁷ E rendezvényre a főváros és a rendőrség hivatalos képviselői mellett végül a nőmozgalom valamennyi irányzatának képviselőit is meghívták, ami feltétlenül történelmi újdonságnak számított. Annak ellenére, hogy férfioldalról is több határozott ellenvetés hangzott el, összességében mégis a reglementáció híveinek falanxa uralta a vitát. Még a nőmozgalom integracionista szárnyának képviselői is kínosan kerülték az egyértelmű állásfoglalást a ‘pro vagy kontra reglementáció’ döntő kérdésében. Észrevételeiket egyes részterületekre irányuló konkrét reformjavaslatokra korlátozták, amelyek nem érintették a hatóságilag megtűrt és felügyelt prostitúció rendszerének lényegét. A jelenlévő nők közül egyedül a Feministák Egyesületének két képviselője foglalt nyíltan állást a reglementációval szemben. ők kiálltak az abolíció elve, vagyis a reglementáció teljes eltörlése mellett. Álláspontjuk szerint amíg az érintetteknek regisztráltatniuk kell magukat, addig nincs esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a prostituáltlétből és visszatérjenek a tisztességes kenyérkereső munkához. Az pedig, hogy a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat a prostituáltaknak semmiféle védelmet nem nyújt a nemi fertőzések ellen, állításuk szerint régóta bizonyított.

Az ankéton a nők konkrét érvei mögött mindvégig érezhető volt, hogy a prostitúció bírálata tulajdonképpen és végső soron lázadás a megaláztatás ellen, amelyet a prostitúció a női nem mint olyan számára jelentett. Nem esett viszont szó azokról a társadalmi következményekről, amelyekkel a reglementáció ellenőrzési rendszerének eltörlése után a korabeli feltételek között reálisan számolni kellett. A századforduló Budapestjén ugyanis ez a lépés önmagában aligha lett volna alkalmas a szexuális kizsákmányolás és a nők megalázásának megszüntésére. Hiszen a reglementáció eltörlése semmit sem változtatott volna azon a helyzeten, hogy a nők szexuális és társadalmi viselkedését más közösségi elvárások szabályozták, mint a férfiakét, hogy a nemek közötti kapcsolatokat erős hierarchia jellemezte, vagy hogy a szexualitás területén fontos szerepet játszottak a piaci és csereviszonyok.²⁸ Hogy az abolíció önmagában nem jelent megoldást a prostitúció problémájára, illetve nem vezet el automatikusan a prostitúció megszűnéséhez, azt alapjában véve a ‘feministák’ is tudták. Ezért, érvelésük szerint, az abolíció mellett további fontos feltételként lehetővé kell(ene) tenni a nők gazdasági függetlenségét, ami a gyakorlatban megfelelő számú, megfelelően fizetett munkahelyet jelentett volna. Ezenkívül szerintük hozzá kell kezdeni egy olyan "új nemi erkölcs" alapjainak lerakásához, amely mindkét nemre egyformán érvényes.

Persze ezek a szűk értelemben vett abolíción túlmutató elképzelések nagyon messze álltak a valóságtól, sőt a reálpolitika lehetőségeitől is. Ezért a nőmozgalom modernista szárnyának ‘radikális’ képviselői, az integracionistákhoz hasonlóan, nagyon is konkrét javaslatokkal igyekeztek elősegíteni a fennálló rendszer humanizálását. Így például az említett ankéton a nőmozgalom valamennyi képviselője egyetértett abban, hogy támogatni kell a prostituáltak kötelező rendszeres nőgyógyászati vizsgálatáért szedett díj eltörlését. Megegyezés mutatkozott abban is, hogy a nőknek különösen ki kell venniük részüket a prostitúció visszaszorítását szolgáló megelőző munkából. Ez lényegében közvetlen meggyőző és ‘megmentő’ tevékenységet jelentett: például plakátokkal akarták felhívni az "elhagyott lányok" figyelmét arra, hogy milyen segélynyújtási lehetőségeket vehetnek igénybe. Másik javaslatuk szerint a rendőrfőkapitánnyal együttműködve meg kell próbálni eltéríteni szándékuktól a regisztrációra jelentkező kiskorúakat. A megelőzés szélesebb látókörű felfogásának csupán a Feministák Egyesületének egyik képviselője adta tanújelét. Szerinte alapvetően mindkét nem nevelésének őszintébbnek és igazságosabbnak kellene lennie, a lányokat pedig több önállóságra és saját sorsukért viselt felelősségre kellene buzdítani. Kapcsolódva Feministák Egyesületének ahhoz a rendszeresen és nyilvánosan képviselt álláspontjához, melyszerint a szexuális önmegtartóztatás a fiatal férfiak számára sem káros, a képviselőnő úgy vélte: meg kellene értetni velük, "hogy lehet ösztönüknek… kielégítést nyerni ugyis, hogy másokat tönkre nem tesznek". Az ankétról készült jegyzőkönyv szerint e helyen "mozgás" támadt a teremben.

Az 1906-os prostitúciós ankét valamint ugyanabban az évben Käthe Schirmacher előadása összességében joggal tekinthető egy olyan időszak nyitányának, amikor a magyar nőmozgalom erőteljesebben foglalkozott a prostitúció és a "leánykereskedelem" ügyével. Mindazonáltal a két esemény nem vált egy valóban folyamatos, erőteljes és következetes reglementációellenes politikai küzdelem vagy netán harcosabb nyilvános akciók kiindulópontjává. És amikor végül 1909-ben életbe lépett az új budapesti prostitúciós rendelet, a Feministák Egyesülete úgy látta, részben még rosszabbodott is a helyzet. A rendelet ugyanis "megvédi a gyenge ‘erősebb nemet’ a [prostituáltak általi – S. Z.] tolakodó kínálgatástól, de viszont biztosítja, hogy ha vágya támad, kielégíthesse".²⁹ A ‘feministák’ értékelése szerint még a bejegyzett prostituáltak kötelező nőgyógyászati vizsgálati díjának eltörlése is balul ütött ki az érintettek szempontjából. A rendőrség nagyszabású propagandahadjárat keretében vezette be ezt az újítást ugyanis, minek következtében az erkölcsrendészet épületének bejárata előtt újságírók egész hada, és ezzel "a pellengér összes kínjai" vártak a vizsgálatra jelentkező nőkre.³⁰

Az új budapesti prostitúciós rendelet 1909-es életbelépése után a prostitúciós politika terén a nőmozgalom integracionista szárnyához került a kezdeményezés, aminek eredményeként megváltoztak a tartalmi hangsúlyok. Ez nem volt véletlen, hiszen az új rendelet egy olyan kérdésben teljesítette a nőmozgalom követeléseit, amely inkább az integracionisták számára bírt központi jelentőséggel. Hivatalosan lehetővé tette ugyanis, hogy a nőegyletek és más társadalmi erők ezt követően a rendőrséggel szorosan együttműködve végezzék mentőmunkájukat a szakadék szélére sodródott nők érdekében.³¹ Ennek értelmében 1912 februárja után hölgyek egy kis csoportja megkezdte működését a budapesti rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályán. A hölgyek többnyire nőmozgalmi aktivisták voltak, akik azt kapták feladatul, hogy lebeszéljék szándékukról a már regisztráltakat, illetve a regisztrációra jelentkezőket. Rábeszélőképességük mellett az anyagi segítségnyújtás bizonyos eszközei is rendelkezésükre álltak: a "veszélyeztetett" nőket mindenekelőtt megpróbálták a számukra fenntartott otthonokban vagy rokonoknál elhelyezni, és megkíséreltek "tisztességes" munkát szerezni számukra.³² Egy másik, már 1911 óta folytatott akció a kórházban ápolt, nemi betegségben szenvedő nők látogatása volt, szintén azzal a céllal, hogy a lelkükre beszélve megpróbálják visszavezetni őket a rendes polgári életbe.³³ Végül pedig a rendőrfőkapitánysággal együttműködő nőegyleti tagokat a budapesti gyámhatóság, az ún. "árvaszék" is megbízta a fiatalkorú prostituáltak, illetve regisztrációra jelentkezők hivatalos meghallgatásával, valamint lakás- és életkörülményeik vizsgálatával. Ha a regisztrációra jelentkező kiskorú, az árvaszék ítélete szerint, szülei vagy törvényes képviselője hibájából került ebbe a helyzetbe, vagy nem volt (fellelhető) törvényes képviselője, akkor a kiskorú mellé lehetőség szerint hivatásos gyámot jelöltek ki. Emellett az árvaszék a már említett otthonokban történő elhelyezési lehetőséget is igénybe vette.³⁴

Amíg az különböző egyletek a gyakorlati ‘mentőmunka’ ilyen vagy olyan területein tevékenykedtek, maga a Magyar Nőegyesületek Szövetsége elsősorban a nemzetközi "leánykereskedelem" visszaszorítására és az ifjúságvédelem ügyére összpontosította figyelmét. Így például hoztak egy olyan határozatot, amely szerint a Szövetség küzdeni fog egy a "leánykereskedelmet" és a bordélyok működtetését szigorúan büntető nemzetközi törvény megalkotásáért. Egy másik elképzelés szerint a Szövetségnek követelnie kell, hogy fiatalkorú nők esetében a hatóságok az útlevél vagy a hajóokmányok kiállítását szigorúan munkaszerződés felmutatásához vagy az utazás más céljának igazolásához kössék. Végül egy 1913 végén született közgyűlési határozat alapján a Magyar Nőegyesületek Szövetsége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, melyben számos más ország gyakorlatára hivatkozva követelte a bordélyok betiltását Magyarországon. Érvelésük szerint a bordélyok a leánykereskedelem fellegvárai, azonkívül roppant módon kizsákmányolják és egyfajta adósrabszolgaságban tartják a prostituáltakat, ami ismét csak hozzájárul a prostitúció fokozott terjedéséhez.³⁵

A ‘mentőmunkának’ e sokféle formájával foglalatoskodó erők – köztük olyanok is, amelyek nem tartoztak a nőmozgalomhoz – elhatárolódtak a korszakra jellemző, az "elesetteket" morálisan keményen elítélő magatartástól. A hagyományos erkölcsfelfogást azonban nem kérdőjelezték meg. Azt akarták elérni, hogy az érintetteknek nyújtsanak anyagi segítséget, akár drasztikus eszközökkel is térítsék vissza őket a "helyes útra", és győzzék meg őket arról, hogy nekik is az a legjobb, ha betartják a "tisztességes" lányokra és asszonyokra vonatkozó viselkedési szabályokat.³⁶

A prostitúció kérdését illetően a Monarchia létezésének végéig fennmaradtak a magyar nőmozgalmon belüli eltérő felfogások. A Feministák Egyesülete, amely a prostitúció ügyében 1909 óta nem lépett fel önálló kezdeményezéssel, újra meg újra elégedetlenségének adott hangot a korra jellemző "leánykereskedelem"-ellenes és patronage tevékenységekkel szemben. Véleményük szerint ugyanis mindaddig, amíg fennáll a reglementáció intézménye, és nem biztosított a nők gazdasági önállósága, ezek nem jelentenek többet tüneti kezelésnél.³⁷ 1912 végén, a Magyar Nőegyesületek Szövetségének közgyűlésén került első ízben sor nyílt vitára a reglementáció kérdéséről. Erre az a beadvány adott alkalmat, amelyet a Szövetség vezető testülete nyújtott be a Belügyminisztériumnak, azt követelve, hogy a regisztráció alsó korhatárát az ország valamennyi megyéjében és városában egységesen 18 évben határozzák meg. Ezen a ponton azonban a Feministák Egyesületének képviselője jegyzőkönyvbe vétette az Egyesület ettől eltérő, abolicionista álláspontját. Ez a megnyilvánulás "kipattant[otta] a delegátusok a prostitúció rendszabályozása elleni álláspontját", írja a Magyar Nőegyesületek Szövetségének lapja az így kirobbant vita összefoglalójában. Ennek a vitának persze nem lettek gyakorlati következményei, már ami a reglementáció rendszerének nyilvános elutasítását illeti.³⁸ A Magyar Nőegyesületek Szövetségében (vagy legalábbis ennek vezető testületében) majd csak a háború idején jelentkezett némi hajlandóság a reglementáció eltörlése melletti nyilvános állásfoglalásra.³⁹

Összegezve a nőmozgalom itt bemutatott álláspontjait és törekvéseit, meg kell állapítanunk, hogy azok az ideológikus és gyakorlati tevékenységekben megnyilvánuló vakfoltok, amelyek a ‘polgári’ modernisták és az integracionisták táborának a prostitúcióval és a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos tevékenységet egyaránt jellemezték, a Monarchia legvégéig alig változtak. Valójában a modernisták "univerzális szolidaritása" is csak azokra a nőkre szorítkozott, akik megítélésük szerint önhibájukon kívül kerültek rossz (anyagi) helyzetbe, és ennek következtében tértek le a "jó útról". Azokra azonban, akiknek életvitele mind a régi polgári erkölcsfelfogásnak, mind az "új nemi erkölcs" modernista ideáljának ellentmondott, ez a szolidaritás már nem terjedt ki. Az "új nemi erkölcs" hirdetése azonban nem mutatott túl a nemi élet és a partnerkapcsolatok csereérték-szempontúságának és mindennemű anyagi vonatkozásának elvont tagadásán. A ‘feministák’ gyakorlati tevékenysége leginkább a nők gazdasági függőségének bírálatára és a jogi értelemben vett abolíció követelésére korlátozódott. A másik oldalon, az integracionisták tevékenységében viszont mindvégig meghatározó volt és maradt az a kétértelműség, ami egyfelől a mindennap gyakorolt testvériség, másfelől a saját életvitelük magasabbrendűségéről és értékesebb voltáról való magátólértetődő meggyőződés között feszült. Ez ugyanúgy igaz volt a prostituáltak és regisztrációra jelentkezők körében végzett szociális munkára, mint a csupán "veszélyeztetettekkel" való, patronage-jellegű foglalkozásra. Időnként az integracionistákban is felmerült az a modernisták által többnyire bírálatként megfogalmazott kétely, hogy "a védelmi munka jóformán hiábavaló". Ennek okát viszont kizárólag jogi-igazgatási területen keresték, olyan tényezőkben mint például a bordélyok léte, vagy esetleg magában a reglementációs rendszerben.⁴⁰ Az integracionistáknak a prostitúcióval szemben gyakorolt kritikája ezzel elmaradt a modernistáké mögött, akik legalább a nemek közötti és a társadalmi egyenlőtlenséget is elemzésük tárgyává tették.

Jegyzetek

¹ Vö. A nő és a társadalom. A Feministák Egyesülete [és más, változó egyesületek] hivatalos közlönye (továbbiakban NT). 1912. 161.

² NT, 1907.

³ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P987/III/6/2, fol. 4.; vö. NT, 1907. 56., 67., 153.; 1908. 68.

⁴ Vö. MOL P987/III/6/2, fol. 3.

⁵ NT, 1912., 59.

⁶ NT, 1908. 186.; 1913., 12.; New York Public Library, MSS. & Archives Section. Schwimmer-Lloyd Collection (továbbiakban NYPL SLC) M45-Frauenzeitung, 1905. 09. 17.

⁷ Vö. Tájékoztatás a Feministák Egyesületének czéljairól és munkatervéről. Budapest 1905. 7.; NT, 1911. 94.; 1913. 12.; MOL P987/II, fol. 512.

⁸ Vö. Nőmunkás (továbbiakban NM) 1905. 4., 1., 5.; 9., 1.; 16., 1-2.

⁹ Gárdos alig fogott bele beszédének ebbe a szakaszába, az országos értekezletre kirendelt hivatali biztos a témába vágó minden további megnyilvánulást megakadályozott. Politikatörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban PIL) 940 f. 4. ő. e. – Kolozsvári Friss Újság, 1905. 07. 20.; vö. A magyarországi szociálisztikus munkásmozgalmak. 1905. 313.

¹⁰ Vö. PIL 940. f. 24. ő. e. – Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak lapja, 1902. április; Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975. 60-61., 68.

¹¹ PIL 867. f. M, 34, 90; NM, (1913) 6. sz. 4; NT, (1913) 158.

¹² Mi a patronage? Kiadja a Patronage elnöksége. Budapest, 1907. 14. 62-63.; Az országos katholikus nővédő egyesület jelentése 1907/08. évi működéséről. 5-6.

¹³ Vö. Értesítő. A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus női egyesületek lapja. 1917. 4. sz. 4-5.

¹⁴ A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos Patronáge Kongresszus iratai. 1. füzet, Budapest, 1909. 59-60. 63.

¹⁵ Vö. Feminista Értesítő. 1906. 1. sz. 4.

¹⁶ Vö. NT, 1907. 56., 67.

¹⁷ Vö. NT, 1907. 113., 191.

¹⁸ Pesten már az 1873. évi városegyesítést megelőzően is működött a reglementáció rendszere. Más nagyvárosokkal ellentétben Budapesten elvileg nem volt érvényben regisztrációs kényszer. Ennek ellenére a századforduló óta lehetőség volt rá, hogy a gyanús személyeket hüvelyvizsgálatra kényszerítsék, amit egy 1909-ben hatályba lépő prostitúciós rendelet formálisan is megerősített. A többi magyar megyében és városban ugyancsak az 1848/49-et követő időszakban vezették be a reglementációt. Sok városban részben szó szerint átvették a budapesti szabályozást.

¹⁹ Írja a jónevű napilap, a Pester Lloyd egyik hölgyolvasója az előadáshoz kapcsolódó olvasói levelében. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁰ Vö. pl. NT, 1912. 142. NM, 1906. 22. sz. 5.

²¹ NT, 1907. 136-137; vö. NM, 1907. 6. 1-2., 5-6.

²² MOL P999/XX/40, fol. 67.

²³ Pl. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁴ A nőmozgalmak képviselői tökéletesen tudatában voltak annak, hogy a mozgalmak törekvéseit mindkét meglátás befolyásolta. "És ha nem tudnánk még egymással solidárisak lenni, ha nem fájna a társunkkal szemben elkövetett brutálitás, [legalább – S. Z.] az önzés, saját gyermekeink féltése egyesítsen bennünket az erkölcsrendészet elleni harcban." NT, 1907. 137.

²⁵ Vö. NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 09. 14.; Käthe Schirmacher írásai, 1906. 09. 17.; MOL P999/XX/40, fol. 67.

²⁶ Vö. MOL P999/XX/40, fol. 67.; NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 10. 30. és 1906. 08. 11.; NT 1907., p. 67.

²⁷ Az ankétra vonatkozó fejtegetések az arról készült jegyzőkönyvön alapulnak. Nyomtatásban megjelent: Fővárosi Közlöny. Budapest székesfőváros hivatalos lapja. 1907. 3. sz. melléklet

²⁸ Hogy a ‘polgári‘ nőmozgalom ‘mérsékelt‘ erőinek nem sikerült keresztülvinniük a reglementáció eltörlésére irányuló követeléseiket, az bizonyára nem csak szigorú erkölcsfelfogásuknak, hanem a fent említett viszonyoknak is köszönhető volt.

²⁹ NT, 1909. 150-152.

³⁰ NT, 1909. 6.

³¹ Vö. Szabályrendelet a prostitucióról. Budapest, 1909., 4.

³² Vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1912 évről, 174-177; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége 1910-1921 (MS., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár), fol. 91-92.

³³ A nővédelmi egyesületek ilyen jellegű tevékenységére a háború előtti utolsó pár évben már néhány vidéki városban is volt példa, pl. Kassán. Ugyanakkor a Kassai Katolikus Nővédelmi Egyesület – legalábbis hivatalos jelentésében – nem merte néven nevezni e tevékenységét. V. ö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról (1909-1934), Budapest o.J., 57-59.; vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1913. évről, 264.

³⁴ Vö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról, 59.; A patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve 1912., 175-176; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége, fol. 35-36., 46-48.

³⁵ Vö. Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivatalos közlönyük (továbbiakban EE) (1914), 40-41; (1909/1910) 1909. szeptember-október, p. 5; (1911/1912), pp. 18, 58.

³⁶ Vö. Magyar Nőegyesületek Lapja. Társadalmi folyóirat. 1910. 15.,12., 8-9.

³⁷ Vö. NT, 1909. 198.; 1911. 50., 83.

³⁸ EE, 1911/1912. 130.

³⁹ Vö. MOL P999/II/6, fol. 775; NT, 1916. 190.

⁴⁰ EE, 1914. 40..