A századelő jellegzetes politikai irányzatai, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia vagy a katolicizmus a nőmozgalomban is megjelentek. A maguk sajátos módján foglaltak állást olyan kérdésekben, mint a családon belüli viszonyok vagy a prostitúció.

A századfordulón a magyar nőmozgalmat a társadalmi és politikai kérdések széles köre foglalkoztatta. A nők ekkor még nem választhattak, és a polgári jogban is lényegesen kedvezőtlenebb volt a helyzetük, mint a férfiaké. Munkavállalóként számos hátrányos megkülönböztetéssel kellett megküzdeniük, és a társadalmi szokások vagy akár a jogi tiltások következtében bizonyos foglalkozásokat nem gyakorolhattak. A felsőfokú képzésben csak néhány kar állt nyitva előttük, azok is részlegesen, a leányiskolai oktatás által közvetített ismeretek pedig alkalmatlanok voltak arra, hogy felkészítsék a nőket a magasabb minőségű kenyérkereső munkára.

Kevésbé ismert azonban, hogy a hazai nőmozgalom legkülönfélébb irányzatai a "szexuális kérdéssel" – tehát a prostitúcióval, a "leánykereskedelemmel" és a "szexuális reformmal", valamint általában véve a nemek közti szexuális kapcsolattal – is behatóan foglalkoztak. E területen a fennálló viszonyokat érintő bírálataikat, illetve reformtörekvéseiket egyrészt a magyar társadalom állapotáról szerzett tapasztalatok, másrészt az ekkoriban virágkorát élő nemzetközi nőmozgalomban zajló viták, az ottani merész elképzelések alakították.

A magyar nőmozgalom két nagy táborra tagolódott, egyrészt a hierarchikus társadalmi struktúrákban gondolkodó integracionistákra, másrészt az individualista modernistákra. Az utóbbiakhoz tartozott a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘radikális’ szárnya – többek között a Feministák Egyesülete, akiket a köznyelv csak ‘feministáknak’ nevezett – és a szociáldemokrata tábor, az előbbihez pedig a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘mérsékelt’ szárnya – legfontosabb képviselője a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége volt – és a katolikus irányzat. A "szexuális kérdést" az integracionisták elsősorban erkölcsi problémának tekintették, ezzel szemben a modernisták elemzése azoknak a társadalmi-gazdasági viszonyoknak a szerepét hangsúlyozta, amelyek hatást gyakoroltak a nemek közti viszonyok alakulására. Más országokkal összehasonlítva azonban a magyar nőmozgalomban a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos nyilvános és direkt állásfoglalás csupán szerény szerepet játszott.

Szexuális viszonyok és reformtörekvések

A hazai nőmozgalomnak az integracionista és a modernista irányzata egyaránt foglalkozott a magyar társadalomban uralkodó szexuális viszonyokkal, ám ezt gyökeresen eltérő módon tette. A modernista tábor ún. polgári szárnyát képviselő Feministák Egyesülete szemében a "szexuális kérdés" elvileg a nőmozgalom legfontosabb témái közé tartozott. Ennek ellenére ez az egyesület jobbnak látta, hogy ezekben az ügyekben, legalábbis kifelé, a legnagyobb óvatossággal járjon el. Ez a nagyfokú elővigyázatosság részint speciális tapasztalatoknak, részint stratégiai-taktikai megfontolásoknak volt a következménye. Az egyesület vezető személyiségei reménytelenül nőellenesnek találták ugyanis a hazai szexuális viszonyokat, a nemi kapcsolatok kultúráját (vagy inkább kulturálatlanságát): a ‘machizmus’ uralma ezen a területen kikezdhetetlennek látszott. A Feministák Egyesületének havilapjában rendszeresen jelentek meg kommentár nélküli rövid hírek, amelyek ezeket a viszonyokat voltak hivatva illusztrálni. A lap például tudósított egy vidéki földbirtokosról, akinek örökségét 58 általa nemzett gyermek között kellett felosztani, vagy az illetékes miniszter rendkívüli engedélyéről, amely egyik ismert gróf számára lehetővé tette, hogy feleségül vegyen egy 13 éves lányt.¹ Egy alkalommal maga Schwimmer Rózsa háborgott egy államilag támogatott magyar utazási ügynökség brosúráján. A füzetecske egyebek közt ott hevert a vasúti fülkékben is, és egyik fejezete a Budapesti éjjel címet viselte. A brosúra – Schwimmer szerint – nyíltan dícsérte azokat a magyar nőket, akik az éjszakai mulatókban és a főváros utcáin évszaktól függetlenül a férfilátogatók rendelkezésére álltak. Így azután nem csoda, fűzte hozzá, ha a magyar nők nem örvendenek nagy tekintélynek külföldön. "Mert amíg itthon nincsen becsülete a magyar asszonynak, addig másfelé sem lehet. Itthon pedig nincs becsülete." Szerinte a magyar férfiak kimondott megelégedettséggel szemlélték, és afféle nemzeti vívmánynak tekintették a magyar prostituáltak (az ún. "hungárák") exportját, és ugyanez vonatkozott a szintén híres-hírhedt budapesti éjszakai életre: "A gazda büszke: felesége tetszett a vendégnek." Másfelől – Schwimmer állítása szerint – ugyanezek a viszonyok tükröződtek a magyar hivatalos életben és a nyilvános szférában is, ahol teljességgel hiányzott a női elem. Ilyen körülmények közt a külföld nem is következtethetett másra, mint hogy "a kultúra és civilizáció Magyarországon tisztán férfidolog, míg a nők csak a kicsapongás óráiban társaik a férfiaknak".²

A fenti bíráló elemzést támasztja alá, hogy a Feministák Egyesülete keserű tapasztalatokra tett szert, valahányszor a "szexuális kérdésekről" nyilvánosan foglalt állást. A szexuális felvilágosítás témájának felvetése, vagy a női egészség és higiénia kérdéseiről szervezett felvilágosító jellegű előadássorozatuk a budapesti, illetve magyar nyilvánosság viharos felháborodását és "a feministák durva szidalmazását" váltotta ki.³

Ilyen és más hasonló tapasztalatok után a Feministák Egyesülete a "szexuális kérdés" nyilvános feszegetésében csakhamar az egyesületi tevékenység egyetlen más területét sem jellemző visszafogottságot tanúsított. Ez eltérést jelentett attól a sok tekintetben meglepő következetességgel alkalmazott stratégiától is, melynek értelmében a Feministák Egyesülete teret biztosított Magyarországon a nemzetközi nőmozgalom ‘radikális’ irányzataiban jelen lévő valamennyi témának és politizálási mintának. Mindazonáltal a "szexuális kérdésben" – legalábbis a Feministák Egyesületének vezető személyiségei – tartalmilag ugyanazokat a nézeteket képviselték, mint a nemzetközi nőmozgalom ‘radikálisabb’ szárnya. E megközelítés kiindulópontja az volt, hogy a nőmozgalom központi törekvése a szexuális viszonyoknak a gazdasági szempontokról történő leválasztása legyen.⁴ Eszerint mindaddig, amíg a házasságban a nő gazdaságilag függ a férfitól, mert a gyerekek ellátása miatt vagy más okból nem végezhet kereső munkát, nem lehetséges a két házastárs között egyenjogú és őszinte kapcsolat. Érvelésük szerint ilyen körülmények között nem találhatjuk meglepőnek, ha partnerükben maguk a nők is a ház urát, a családfőt látják, "de férjükről, az emberről, nem tudnak semmit".⁵ Csak a gazdasági és az érzelmi szféra, másfelől pedig a testi szerelem és a szaporodás szétválasztása után válhatnak a nemek közti viszonyok a szó tulajdonképpeni értelmében vett emberi kapcsolatokká. Az így létrejövő, "nemesebb és tisztább ideálokon felépülő házasság[ot]" és szerelmet már csak annak "belső értéke" alapján szabad megítélni.⁶ A Feministák Egyesületének álláspontja szerint az ilyen – két ember belső vonzalmán és kölcsönös megbecsülésén alapuló – szerelmi kapcsolatoknak alapjában véve nincs szükségük a formális házasságkötés jogi kereteire. Ezért az ún. "szabad házasságnak" mindaddig, amíg az a fenti alapelveken nyugszik, a hivatalosan megkötött házassággal egyenrangúnak kellene lennie. Ám az uralkodó szexuális erkölcs, ezzel szöges ellentétben, nem támaszt azonos követelményeket férfiakkal és nőkkel szemben. Míg a nőnek minden "félrelépése" a társadalom megvetését vonja maga után, a férfiaknak a bordélyok látogatását és a házasságon kívüli kapcsolatot is elnézik.⁷

Mindezzel a nemek közötti személyes és szexuális érintkezésnek egy speciális, modernista-individualista ideálját vázolták fel. Ennek alapjául végső soron az a megközelítés szolgált, amely kívánatosnak tartja a "gazdasági elem" kiküszöbölését minden nem gazdasági jellegű társadalmi viszonyból. A ‘feministák’ álláspontja szerint a korabeli nemek közötti kapcsolatokban a nők helyzetét alapvetően az határozta meg, hogy sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem jogilag nem volt biztosított a nők egyéni szabadsága és egyenlősége sem a társadalom ‘modernebb’, sem ‘tradícionálisabb’ területein. A szexuális reform által megcélzott ideál szerint a nemek közötti kapcsolatok tisztán eszmei-lelki (és persze testi), tehát minden társadalmi-gazdasági kötöttségtől mentes viszonyok lennének. A szaporodást viszont az egyéni és a társadalmi igényekhez kell igazítani, tehát tervezendő és irányítandó, azaz lényegében elengedhetetlen, hogy hozzáférhetővé váljanak a fogamzásgátló eszközök.

A munkásnők mozgalma elvileg hasonló ideálokban látta a "szexuális kérdés" megoldását, ám e célok mellett csakis legkorábbi, radikális korszakában állt ki a nyilvánosság előtt. A szociáldemokrata nőmozgalom ekkoriban még határozottan állást foglalt a "szabad szerelem" és a házassági anyakönyvi kivonat nélküli együttélés mellett.⁸ Gárdos Mariska "nyíltan és bátran" hirdette a szociáldemokrata nőmunkások 1905. évi országos értekezletén, valamint újságcikkeiben "a szabad szerelem létjogosultságát, sőt fölényét a házasság örve alatt, szemünk előtt folyó erkölcstelenségekkel szemben".⁹ A korabeli társadalom szexuális viszonyainak napirendre tűzését valószínűleg leginkább az ösztönözte, hogy az általános munkavállalói függőségen túlmenően a munkásnők kiszolgáltatottsága határozottan szexuális színezetű is volt. A szociáldemokrata nők képviselői azonban – legalábbis nyilvános állásfoglalásaikban – többnyire kínosan ügyeltek arra, hogy a szexuális zaklatások súlyosabb formáit a munkásnők gazdasági függőségére való hivatkozással a munkaadók, de semmi esetre sem saját elvtársaik számlájára írják.¹⁰ Ezzel szemben a korai idők egyik aktivistája – 1945 után írt visszaemlékezéseiben behatóan – tudósít arról, hogy a szexuális zaklatás a kollégák és elvtársak között is igen elterjedt volt. Eszerint még a szervezett munkások körében is "az érdeklődés középpontjában a lóverseny, a kártya, az ivászat, s a nőtleneknél ezenfelül az utcalányok álltak. És hogy zavarba hozzák a közelükben dolgozó fiatal lányokat, hangosan mesélték a szombat esti meg vasárnapi kiruccanásaikat, olyan szavakkal, amelyek sértették a fiatal leányfüleket, és hangosan nevettek, amikor ezek elpirultak." A korabeli szociáldemokrata női sajtóban ezzel szemben legfeljebb a szexuális férfiuralom ártalmatlanabb oldalaként ábrázolták a férfi munkatársak "durva tréfáit", melyeket a munkásnőknek a gyárakban el kellett viselniük. Egy helyütt például az az érvelés jelent meg, hogy ahol a munkásnőket megrémítik az elvtársaik efféle tréfái, ott nem csoda, ha képtelenek ellenállni a gyárosok kedves szavainak és ígéreteinek, és íly módon lesznek megesett nőkké. A szociáldemokratáknál még az is ritka volt, hogy a "polgári" férfiak vétségei mellett a munkásférfiakéit is megemlítsék. Ezzel szemben a "polgári" Nőalkalmazottak Országos Egyesületénél olyan feketelistákat vezettek, ahol a kollégák és a felettesek vétségeit egyformán szigorúan vették. Ezek a listák arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék az üzembe belépni szándékozó munkatársnőket, bemutatva az akadálytalan "vadorzást" és "betyárkodást", amelyet a férfi munkatársak a női alkalmazottak tisztessége ellen folytattak, illetve azt, hogyan használják ki a főnökök és kisfőnökök női beosztottjaik gazdasági függőségét.¹¹

A nőmozgalom integracionista szárnya, amelyet elsősorban a nőmozgalom csúcsszervezete, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, valamint a katolikus nőmozgalom képviselt, óvakodott attól, hogy a "szexuális kérdést" nyílt formában a nőmozgalmi viták témájává tegye. Az integracionisták táborában ugyanis az uralkodó erkölcsfelfogás egyszerűen elképzelhetetlenné tette, hogy a szó szorosabb értelmében vett szexuális ügyeket nyíltan szóba hozzák. A házasság intézményét, annak eredeti formáját, valamint az ezzel szorosan összefüggő, hivatalosan nagyra értékelt szigorú erkölcsi normákat semmiképpen sem akarták megkérdőjelezni. Az integracionisták ezért elméleti-ideológiai téren roppant burkoltan megfogalmazott állásfoglalásokra, valamint az ‘általános erkölcsiség’ hangoztatására szorítkoztak. Gyakorlati-politikai tevékenységükben viszont a legszélesebb értelemben vett "szexuális kérdés" igen fontos szerepet játszott, sokkal fontosabbat, mint a modernisták esetében. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy az integracionisták azokat a problémákat is erkölcsi kérdésként kezelték, amelyeket a modernisták felfogása szerint gazdasági, társadalmi és jogi reformok útján kellett volna megoldani.

Ez a különbség az ún. "patronage" keretein belül mutatkozott meg legszembetűnőbben. A patronage a munkásnők, cselédek és kiskorú leányok körében végzett védő-gondozó tevékenységet jelentette. Ez a szociális munka, illetve erkölcsi gondozás egyebek között egyértelműen arra irányult, hogy az alsóbb rétegek lányait és asszonyait rávegye: a másik nemhez fűződő viszonyukat igazítsák bizonyos, az integracionisták számára is elfogadható szigorú morális normákhoz és formákhoz. Mindeközben magáról a szexualitásról legtöbbször csak utalások formájában esett szó. Így például az integracionista irányultságú gondozómunkában igen fontos szerephez jutó nőotthonok arra szolgáltak, hogy azokat a "gyári és üzleti leányokat", akik nem lakhattak szüleiknél, "távol tarts[á]k (…) az albérletben való lakással járó erkölcsi veszélyektől", illetve kimentsék az őket "erkölcsileg is megront[ó] (…) kvártélyadó asszonyok körme köz[ül]". Az integracionisták az általuk vezetett otthonokban olyan családias légkört akartak kialakítani, "hogy az a tánczért, orpheumért stb. kárpótlást nyújtson".¹² A katolikus nőmozgalom csak a háború utolsó éveiben lépett fel azokkal a patronage kiterjesztésére vonatkozó elképzelésekkel, amelyek az addigiaknál nyíltabban kapcsolódtak a "szexuális kérdéshez". A Szociális Missziótársulat például azt mérlegelte, hogy saját otthont hoz létre állapotos, "megesett lányok" számára, akiknek a testi nyugalom és gondozás mellett arra is időt akartak biztosítani, hogy lelki sebeikkel foglalkozhassanak és azzal, miként éljenek a jövőben tisztességes életet.¹³

Míg tehát a szexuális reform hívei a szexuális normák mindkét nemre kiterjedő alapvető megváltoztatásával akarták felszabadítani a nőket a nemi alávetettség alól, addig a patronage-nak az volt a célja, hogy lehetőleg minél több nőt sikerüljön ‘átmenekíteni’ a hagyományos módon értelmezett tisztességes asszonyi létbe. ők ezzel akarták megvédeni a lányokat és asszonyokat a szexuális kizsákmányolástól és alávetettségtől. Ugyanakkor a "patronesszek", azaz a gondozók és klienseik kapcsolatát hierarchia jellemezte. Az előbbieket erkölcsi és vallási értelemben különbnek, és – mindet kétséget kizáróan – az utóbbiak nevelésére jogosultnak tekintették. A gondozottakat "meg kell (…) győzni a becsületes életnek szép és hasznos voltáról. Haragudni soha sem szabad. Ezzel leromboljuk tekintélyünket. Ha ők azt látják, hogy a patronesse is rabja az indulatoknak, akkor vége annak a fölénynek, amelyet eddig a nyugodt önuralom, a fegyelmezett lélek fölénye gyakorolt."¹⁴

Tehát a nőmozgalom integracionista szárnya – és ezen belül legerőteljesebben alighanem a katolikus nőmozgalom – gyakorlati tevékenysége során végeredményében igen intenzíven foglalkozott a "szexuális kérdéssel", miközben elutasította a problémának a szexuális reform mintájára történő mindennemű tárgyalását. A Feministák Egyesületének modernistái a "szexuális kérdéshez" éppen ellenkezőképpen viszonyultak. Miközben az egyesület a gyökeres szexuális reform melletti elkötelezettségét a hazai nyilvánosság előtt bár visszafogottan, tartalmilag azonban teljes egészében vállalta, a "szexuális kérdést" érintő gyakorlati tevékenysége szerény keretek között maradt. Kevés akcióinak zöme is az egyesület megalapítását követő kezdeti időszakra esett, még azt megelőzően, hogy az egyesület az e téren szerzett rossz tapasztalatok miatt taktikai visszavonulót fújt volna. A korábban már említett, a női test egészségéről és higiéniájáról 1905/1906 telén tartott és a nagyközönség szemében azonnal botránykővé lett előadás-sorozatot hosszú évekig nem ismételték meg.¹⁵ Nem ilyen egyértelműen és nem ilyen gyorsan, de a szexuális felvilágosítás ügye is lekerült a napirendről.¹⁶ És amikor a Feministák Egyesülete 1907-ben saját lapjában pályázatot írt ki egy szexuális felvilágosításról szóló pedagógiai vezérfonal megírására, mindössze két írás érkezett be, s egyiket sem találták megfelelőnek.¹⁷ 1907 után a Feministák Egyesülete nyilvánosan már csak érintőlegesen foglalkozott a "szexuális kérdés" általánosabb összefüggéseivel, és a továbbiakban teljes mértékben a prostitúció sokkal kézzelfoghatóbb problémája felé fordult.

Prostitúció és leánykereskedelem

A prostitúció a "szexuális kérdés" széles témakörén belül a nőmozgalom valamennyi áramlata számára kiemelt fontossággal bírt, mind elméleti-ideológiai szinten, mind a gyakorlatibb tevékenységek szempontjából. Az integracionisták szemében emellett döntő jelentősége volt a prostitúcióval szorosan összefüggő "leánykereskedelemnek" is.

A prostitúcióval foglalkozó viták gyújtópontjában a korabeli rendőrségi-adminisztratív rendszer állt, amely e társadalmi jelenség szervezeti kereteit biztosította. Ez volt az ún. "reglementáció" intézménye. E rendszer keretében nem tiltották, hanem megtűrték a prostitúciót. Azoknak a nőknek, akik az ‘iparban’ kívántak tevékenykedni, be kellett jegyeztetniük magukat a hatóságnál – Budapesten a rendőrségnél -, ezenkívül, nemi betegségeket vizsgálandó, rendszeres orvosi ellenőrzésre is jelentkezniük kellett. A rendőrség ugynakkor Budapesten évről-évre egyre határozottabb célul tűzte ki, hogy felszámolja az ún. "titkos", vagyis nem regisztrált prostitúciót. Ennek érdekében rendszeresen ellenőrizte az utcákat és a "kétes helyeket", hogy nem tartózkodnak-e ott "gyanús nőszemélyek", ezeket pedig igazoltatta, illetve a rendőrkapitányságra kísérte. Ott arra igyekeztek rávenni az őrizetbe vett nőket, hogy vessék alá magukat nőgyógyászati vizsgálatnak. Ez az eljárás volt hivatva megállapítani, hogy vajon szexuálisan érintetlenek-e. Amennyiben nem ez volt a helyzet, az gyakorlatilag elégséges bizonyítékul szolgált arra, hogy prostituáltakról van szó, akiknek regisztráltatniuk kell magukat. Túlnyomó részt azonban prostituáltaknak tekintették azokat az őrizetbe vett nőket is, akik megtagadták a nőgyógyászati vizsgálatot, és ennek megfelelően kezelték őket.¹⁸

Bár természetesen ez is ‘kényes kérdésnek’ számított, a prostitúcióval való foglalkozás a nőmozgalom és a széles nyilvánosság számára is kevésbé tűnt provokatívnak, mint mondjuk a minden népiskolai tanulóra kiterjedő szexuális felvilágosítás szorgalmazása, miközben bizonyos okokból ennek a problémának a megoldása nagyon is sürgetőnek látszott. A prostituáltak ugyanis egy többé-kevésbé jól körülhatárolható csoportot jelentettek, amely világosan elkülönült a nőmozgalomtól, annak közönségétől és általában a tisztességes nőktől. Amikor a német feminista, Käthe Schirmacher 1906-ban a Magyar Nőegyesületek Szövetségének meghívására előadást tartott e témakörben, egy hölgy a közönség soraiban ritka világos formában adott hangot távolságtartásának. "Nagyságos asszony, ön ékesszólóan és részletesen festette le nekünk e lányok és asszonyok nyomorúságát. Könnyen elképzelheti, hogy mi mindannyian, itt jelenlévő asszonyok, e nyomort csak könyvekből és színdarabokból ismerjük…"¹⁹ Amikor botrányosnak minősítették az erkölcsrendészetnek a tisztességes, sőt ártatlan és naiv lányok és asszonyok elleni támadásait – amelyeket mind a szociáldemokrata, mind a ‘polgári’ nőmozgalom a reglementáció elkerülhetetlen következményének tekintett²⁰ -, úgy az is azon a soha meg nem kérdőjelezett különbségtételen alapult, amely világos határt húzott saját társadalmi státuszuk és a prostituáltaké között. Így például egy fiatal szabászlány esetében, akit szintén előállított a rendőrség, nem csak azon háborodtak fel, hogy a kicsikének megalázó procedúrákat követően el kellett viselnie a rendőrorvos általi hüvelyvizsgálatot. Ugyanilyen botrányosnak számított az is, hogy a lány a rendőrörsön kénytelen-kelletlen kapcsolatba került bizonyos társadalmi rétegek képviselőivel. "Beviszik egy szobába és rázárják az ajtót. Húsz nő társaságába került; kifestett, lompos, czifra, szomorú alakok. Ha valamelyikükkel eddig szóba állt volna, az anyja otthon biztosan véresre veri. Most bizalmasan, sokszor érthetetlen tolvaj-nyelven szólnak hozzá, ő félelmében, irtózatában, szégyenében egy sarokba kuporog és keservesen zokog. Erre kitör a húsz leány szenvedélye, gúnyja, kicsúfolják, tanítgatják, szidják vegyesen; hát minek is jutott ide ez a kényes nebántsvirág, ha annyira külömbnek érzi magát nálunknál?"²¹

A prostituáltként számon tartott nők olyan személyek voltak, akiknek életmódját sem a hagyományos szigorú erkölcsi normákkal, sem a szexuális reform híveinek az eljövendő, új etikáról szóló elképzeléseivel nem tudták összhangba hozni. A nőmozgalom különböző áramlatainak szemében ezek a nők jelképezték, illetve testesítették meg saját férjeik és fiúgyermekeik szexualitásának másik, a polgári tisztességen túli, fenyegető oldalát. "Percekig tartó taps[ot]" váltott ki például Käthe Schirmacher előadásának következő passzusa: "milyen undorító a tisztességes asszony helyzete a mocsárból jövő férfivel szemben és milyen kínosan hat az anyára az a tudat, hogy a fia oda készül."²²

Bizonyára mindkét tényező – tehát egyfelől a ‘mi’ és az ‘azok’ ebből a szempontból világos megkülönböztetése, másfelől pedig a prostituáltak személyében megtestesített fenyegető másság – fontos hajtóerejét képezte a nőmozgalmak prostitúcióval kapcsolatos reformtörekvéseinek. Azonban a prostituáltaknak (és a "veszélyeztetetteknek") felkínált ilyen vagy olyan szociális és erkölcsi segítség, illetve a reglementáció reformjára, esetleg eltörlésére irányuló erőfeszítések hátterében újra meg újra felbukkant egyfajta megvédendő, jobban mondva először még kiharcolandó kollektív "női méltóság"²³ képzete. E méltóság megsértése a nőmozgalmak képviselőinek szemében végső soron minden nő közös ügye volt, azoké, akiknek férjei és fiai aláereszkedtek a mocsárba, de ugyanígy azoké a rikítóan kimázolt alakoké is, akik a mocsárban fogadták őket. Ez a megközelítés korántsem állt ellentétben a prostituáltaktól való elhatárolódással. Ebből következően a nőmozgalmi törekvésekben nagyon jól megfértek egymással a prostituáltakkal való szolidaritás bizonyos formái és e társadalmi csoport erkölcsi megvetése.²⁴

Az elérendő, és minden esetben mindenki – tehát férfiak és nők, továbbá valamennyi társadalmi réteg – számára egyaránt érvényes erkölcs mibenlétéről megoszlottak a vélemények a nőmozgalmon belül. Egység volt és maradt azonban egy cél tekintetében: a prostitúció által képviselt másságnak és a rá jellemző életformáknak el kell tűnniük a társadalom térképéről. Az integracionisták lényegében azért harcoltak, hogy az eddig csak a nőkre vonatkozó szigorú erkölcsi normák a jövőben a férfiakra is érvényesek legyenek. A modernisták ezzel szemben "új etikáért" küzdöttek, amely megszüntetné a "kettős erkölcsöt", hogy annak helyébe egy mindkét nemre érvényes, nem lazább, de plurálisabb, individualistább és liberálisabb morál lépjen.

Magyarországon a nőmozgalmisták gyakorlati cselekvéseikben 1906 után kezdtek nagyobb figyelmet fordítani a prostitúcióval kapcsolatos társadalmi problémákra. A katolikus nőmozgalom azonban sem ezt megelőzően, sem ezután nem foglalkozott expressis verbis a prostitúció reglementációjával, a "leánykereskedelem" visszaszorításának jogi lehetőségeivel vagy hasonló kérdésekkel. Tagjai, aktivistái megmaradtak a már bemutatott patronage tevékenységnél, amely ebben az időszakban élte virágkorát.

1906-ban két tényező késztette a magyarországi nőmozgalmat arra, hogy politikai szinten intenzívebben kezdjen foglalkozni a megvásárolható szexualitás jelenségével. A budapesti prostitúciós rendelet hatósági reformtervezetei ez idő tájt jutottak abba a stádiumba, hogy a vonatkozó előkészületek témája nyilvános viták tárgyát (is) képezhette. Ezért a Feministák Egyesülete és részben a Magyar Nőegyesületek Szövetsége is elérkezettnek látta az időt – s itt megint csak fontos szerepet játszottak a Feministák Egyesületének nemzetközi nőmozgalmi kapcsolatai -, hogy nagyon konkrétan mérlegelje, miként lehetne politikailag is fellépni a prostitúció ellen.²⁵ Amikor aztán Käthe Schirmacher Belgrád felé, illetve onnan visszafelé megállt vendégként Budapesten, a Magyar Nőegyesületek Szövetsége némi huzavona után elhatározta, hogy nyilvános előadásra hívja meg az abolicionista, azaz a prostitúció szabályozásának eltörlésére irányuló politika német képviselőnőjét.²⁶ Ezzel párhuzamosan a nőmozgalom képviselői arról értesültek, hogy Budapest székesfőváros tanácsának védnöksége alatt nyilvános szakmai ankétot szerveznek a tervezett új budapesti prostitúciós szabályrendeletről.²⁷ E rendezvényre a főváros és a rendőrség hivatalos képviselői mellett végül a nőmozgalom valamennyi irányzatának képviselőit is meghívták, ami feltétlenül történelmi újdonságnak számított. Annak ellenére, hogy férfioldalról is több határozott ellenvetés hangzott el, összességében mégis a reglementáció híveinek falanxa uralta a vitát. Még a nőmozgalom integracionista szárnyának képviselői is kínosan kerülték az egyértelmű állásfoglalást a ‘pro vagy kontra reglementáció’ döntő kérdésében. Észrevételeiket egyes részterületekre irányuló konkrét reformjavaslatokra korlátozták, amelyek nem érintették a hatóságilag megtűrt és felügyelt prostitúció rendszerének lényegét. A jelenlévő nők közül egyedül a Feministák Egyesületének két képviselője foglalt nyíltan állást a reglementációval szemben. ők kiálltak az abolíció elve, vagyis a reglementáció teljes eltörlése mellett. Álláspontjuk szerint amíg az érintetteknek regisztráltatniuk kell magukat, addig nincs esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a prostituáltlétből és visszatérjenek a tisztességes kenyérkereső munkához. Az pedig, hogy a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat a prostituáltaknak semmiféle védelmet nem nyújt a nemi fertőzések ellen, állításuk szerint régóta bizonyított.

Az ankéton a nők konkrét érvei mögött mindvégig érezhető volt, hogy a prostitúció bírálata tulajdonképpen és végső soron lázadás a megaláztatás ellen, amelyet a prostitúció a női nem mint olyan számára jelentett. Nem esett viszont szó azokról a társadalmi következményekről, amelyekkel a reglementáció ellenőrzési rendszerének eltörlése után a korabeli feltételek között reálisan számolni kellett. A századforduló Budapestjén ugyanis ez a lépés önmagában aligha lett volna alkalmas a szexuális kizsákmányolás és a nők megalázásának megszüntésére. Hiszen a reglementáció eltörlése semmit sem változtatott volna azon a helyzeten, hogy a nők szexuális és társadalmi viselkedését más közösségi elvárások szabályozták, mint a férfiakét, hogy a nemek közötti kapcsolatokat erős hierarchia jellemezte, vagy hogy a szexualitás területén fontos szerepet játszottak a piaci és csereviszonyok.²⁸ Hogy az abolíció önmagában nem jelent megoldást a prostitúció problémájára, illetve nem vezet el automatikusan a prostitúció megszűnéséhez, azt alapjában véve a ‘feministák’ is tudták. Ezért, érvelésük szerint, az abolíció mellett további fontos feltételként lehetővé kell(ene) tenni a nők gazdasági függetlenségét, ami a gyakorlatban megfelelő számú, megfelelően fizetett munkahelyet jelentett volna. Ezenkívül szerintük hozzá kell kezdeni egy olyan "új nemi erkölcs" alapjainak lerakásához, amely mindkét nemre egyformán érvényes.

Persze ezek a szűk értelemben vett abolíción túlmutató elképzelések nagyon messze álltak a valóságtól, sőt a reálpolitika lehetőségeitől is. Ezért a nőmozgalom modernista szárnyának ‘radikális’ képviselői, az integracionistákhoz hasonlóan, nagyon is konkrét javaslatokkal igyekeztek elősegíteni a fennálló rendszer humanizálását. Így például az említett ankéton a nőmozgalom valamennyi képviselője egyetértett abban, hogy támogatni kell a prostituáltak kötelező rendszeres nőgyógyászati vizsgálatáért szedett díj eltörlését. Megegyezés mutatkozott abban is, hogy a nőknek különösen ki kell venniük részüket a prostitúció visszaszorítását szolgáló megelőző munkából. Ez lényegében közvetlen meggyőző és ‘megmentő’ tevékenységet jelentett: például plakátokkal akarták felhívni az "elhagyott lányok" figyelmét arra, hogy milyen segélynyújtási lehetőségeket vehetnek igénybe. Másik javaslatuk szerint a rendőrfőkapitánnyal együttműködve meg kell próbálni eltéríteni szándékuktól a regisztrációra jelentkező kiskorúakat. A megelőzés szélesebb látókörű felfogásának csupán a Feministák Egyesületének egyik képviselője adta tanújelét. Szerinte alapvetően mindkét nem nevelésének őszintébbnek és igazságosabbnak kellene lennie, a lányokat pedig több önállóságra és saját sorsukért viselt felelősségre kellene buzdítani. Kapcsolódva Feministák Egyesületének ahhoz a rendszeresen és nyilvánosan képviselt álláspontjához, melyszerint a szexuális önmegtartóztatás a fiatal férfiak számára sem káros, a képviselőnő úgy vélte: meg kellene értetni velük, "hogy lehet ösztönüknek… kielégítést nyerni ugyis, hogy másokat tönkre nem tesznek". Az ankétról készült jegyzőkönyv szerint e helyen "mozgás" támadt a teremben.

Az 1906-os prostitúciós ankét valamint ugyanabban az évben Käthe Schirmacher előadása összességében joggal tekinthető egy olyan időszak nyitányának, amikor a magyar nőmozgalom erőteljesebben foglalkozott a prostitúció és a "leánykereskedelem" ügyével. Mindazonáltal a két esemény nem vált egy valóban folyamatos, erőteljes és következetes reglementációellenes politikai küzdelem vagy netán harcosabb nyilvános akciók kiindulópontjává. És amikor végül 1909-ben életbe lépett az új budapesti prostitúciós rendelet, a Feministák Egyesülete úgy látta, részben még rosszabbodott is a helyzet. A rendelet ugyanis "megvédi a gyenge ‘erősebb nemet’ a [prostituáltak általi – S. Z.] tolakodó kínálgatástól, de viszont biztosítja, hogy ha vágya támad, kielégíthesse".²⁹ A ‘feministák’ értékelése szerint még a bejegyzett prostituáltak kötelező nőgyógyászati vizsgálati díjának eltörlése is balul ütött ki az érintettek szempontjából. A rendőrség nagyszabású propagandahadjárat keretében vezette be ezt az újítást ugyanis, minek következtében az erkölcsrendészet épületének bejárata előtt újságírók egész hada, és ezzel "a pellengér összes kínjai" vártak a vizsgálatra jelentkező nőkre.³⁰

Az új budapesti prostitúciós rendelet 1909-es életbelépése után a prostitúciós politika terén a nőmozgalom integracionista szárnyához került a kezdeményezés, aminek eredményeként megváltoztak a tartalmi hangsúlyok. Ez nem volt véletlen, hiszen az új rendelet egy olyan kérdésben teljesítette a nőmozgalom követeléseit, amely inkább az integracionisták számára bírt központi jelentőséggel. Hivatalosan lehetővé tette ugyanis, hogy a nőegyletek és más társadalmi erők ezt követően a rendőrséggel szorosan együttműködve végezzék mentőmunkájukat a szakadék szélére sodródott nők érdekében.³¹ Ennek értelmében 1912 februárja után hölgyek egy kis csoportja megkezdte működését a budapesti rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályán. A hölgyek többnyire nőmozgalmi aktivisták voltak, akik azt kapták feladatul, hogy lebeszéljék szándékukról a már regisztráltakat, illetve a regisztrációra jelentkezőket. Rábeszélőképességük mellett az anyagi segítségnyújtás bizonyos eszközei is rendelkezésükre álltak: a "veszélyeztetett" nőket mindenekelőtt megpróbálták a számukra fenntartott otthonokban vagy rokonoknál elhelyezni, és megkíséreltek "tisztességes" munkát szerezni számukra.³² Egy másik, már 1911 óta folytatott akció a kórházban ápolt, nemi betegségben szenvedő nők látogatása volt, szintén azzal a céllal, hogy a lelkükre beszélve megpróbálják visszavezetni őket a rendes polgári életbe.³³ Végül pedig a rendőrfőkapitánysággal együttműködő nőegyleti tagokat a budapesti gyámhatóság, az ún. "árvaszék" is megbízta a fiatalkorú prostituáltak, illetve regisztrációra jelentkezők hivatalos meghallgatásával, valamint lakás- és életkörülményeik vizsgálatával. Ha a regisztrációra jelentkező kiskorú, az árvaszék ítélete szerint, szülei vagy törvényes képviselője hibájából került ebbe a helyzetbe, vagy nem volt (fellelhető) törvényes képviselője, akkor a kiskorú mellé lehetőség szerint hivatásos gyámot jelöltek ki. Emellett az árvaszék a már említett otthonokban történő elhelyezési lehetőséget is igénybe vette.³⁴

Amíg az különböző egyletek a gyakorlati ‘mentőmunka’ ilyen vagy olyan területein tevékenykedtek, maga a Magyar Nőegyesületek Szövetsége elsősorban a nemzetközi "leánykereskedelem" visszaszorítására és az ifjúságvédelem ügyére összpontosította figyelmét. Így például hoztak egy olyan határozatot, amely szerint a Szövetség küzdeni fog egy a "leánykereskedelmet" és a bordélyok működtetését szigorúan büntető nemzetközi törvény megalkotásáért. Egy másik elképzelés szerint a Szövetségnek követelnie kell, hogy fiatalkorú nők esetében a hatóságok az útlevél vagy a hajóokmányok kiállítását szigorúan munkaszerződés felmutatásához vagy az utazás más céljának igazolásához kössék. Végül egy 1913 végén született közgyűlési határozat alapján a Magyar Nőegyesületek Szövetsége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, melyben számos más ország gyakorlatára hivatkozva követelte a bordélyok betiltását Magyarországon. Érvelésük szerint a bordélyok a leánykereskedelem fellegvárai, azonkívül roppant módon kizsákmányolják és egyfajta adósrabszolgaságban tartják a prostituáltakat, ami ismét csak hozzájárul a prostitúció fokozott terjedéséhez.³⁵

A ‘mentőmunkának’ e sokféle formájával foglalatoskodó erők – köztük olyanok is, amelyek nem tartoztak a nőmozgalomhoz – elhatárolódtak a korszakra jellemző, az "elesetteket" morálisan keményen elítélő magatartástól. A hagyományos erkölcsfelfogást azonban nem kérdőjelezték meg. Azt akarták elérni, hogy az érintetteknek nyújtsanak anyagi segítséget, akár drasztikus eszközökkel is térítsék vissza őket a "helyes útra", és győzzék meg őket arról, hogy nekik is az a legjobb, ha betartják a "tisztességes" lányokra és asszonyokra vonatkozó viselkedési szabályokat.³⁶

A prostitúció kérdését illetően a Monarchia létezésének végéig fennmaradtak a magyar nőmozgalmon belüli eltérő felfogások. A Feministák Egyesülete, amely a prostitúció ügyében 1909 óta nem lépett fel önálló kezdeményezéssel, újra meg újra elégedetlenségének adott hangot a korra jellemző "leánykereskedelem"-ellenes és patronage tevékenységekkel szemben. Véleményük szerint ugyanis mindaddig, amíg fennáll a reglementáció intézménye, és nem biztosított a nők gazdasági önállósága, ezek nem jelentenek többet tüneti kezelésnél.³⁷ 1912 végén, a Magyar Nőegyesületek Szövetségének közgyűlésén került első ízben sor nyílt vitára a reglementáció kérdéséről. Erre az a beadvány adott alkalmat, amelyet a Szövetség vezető testülete nyújtott be a Belügyminisztériumnak, azt követelve, hogy a regisztráció alsó korhatárát az ország valamennyi megyéjében és városában egységesen 18 évben határozzák meg. Ezen a ponton azonban a Feministák Egyesületének képviselője jegyzőkönyvbe vétette az Egyesület ettől eltérő, abolicionista álláspontját. Ez a megnyilvánulás "kipattant[otta] a delegátusok a prostitúció rendszabályozása elleni álláspontját", írja a Magyar Nőegyesületek Szövetségének lapja az így kirobbant vita összefoglalójában. Ennek a vitának persze nem lettek gyakorlati következményei, már ami a reglementáció rendszerének nyilvános elutasítását illeti.³⁸ A Magyar Nőegyesületek Szövetségében (vagy legalábbis ennek vezető testületében) majd csak a háború idején jelentkezett némi hajlandóság a reglementáció eltörlése melletti nyilvános állásfoglalásra.³⁹

Összegezve a nőmozgalom itt bemutatott álláspontjait és törekvéseit, meg kell állapítanunk, hogy azok az ideológikus és gyakorlati tevékenységekben megnyilvánuló vakfoltok, amelyek a ‘polgári’ modernisták és az integracionisták táborának a prostitúcióval és a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos tevékenységet egyaránt jellemezték, a Monarchia legvégéig alig változtak. Valójában a modernisták "univerzális szolidaritása" is csak azokra a nőkre szorítkozott, akik megítélésük szerint önhibájukon kívül kerültek rossz (anyagi) helyzetbe, és ennek következtében tértek le a "jó útról". Azokra azonban, akiknek életvitele mind a régi polgári erkölcsfelfogásnak, mind az "új nemi erkölcs" modernista ideáljának ellentmondott, ez a szolidaritás már nem terjedt ki. Az "új nemi erkölcs" hirdetése azonban nem mutatott túl a nemi élet és a partnerkapcsolatok csereérték-szempontúságának és mindennemű anyagi vonatkozásának elvont tagadásán. A ‘feministák’ gyakorlati tevékenysége leginkább a nők gazdasági függőségének bírálatára és a jogi értelemben vett abolíció követelésére korlátozódott. A másik oldalon, az integracionisták tevékenységében viszont mindvégig meghatározó volt és maradt az a kétértelműség, ami egyfelől a mindennap gyakorolt testvériség, másfelől a saját életvitelük magasabbrendűségéről és értékesebb voltáról való magátólértetődő meggyőződés között feszült. Ez ugyanúgy igaz volt a prostituáltak és regisztrációra jelentkezők körében végzett szociális munkára, mint a csupán "veszélyeztetettekkel" való, patronage-jellegű foglalkozásra. Időnként az integracionistákban is felmerült az a modernisták által többnyire bírálatként megfogalmazott kétely, hogy "a védelmi munka jóformán hiábavaló". Ennek okát viszont kizárólag jogi-igazgatási területen keresték, olyan tényezőkben mint például a bordélyok léte, vagy esetleg magában a reglementációs rendszerben.⁴⁰ Az integracionistáknak a prostitúcióval szemben gyakorolt kritikája ezzel elmaradt a modernistáké mögött, akik legalább a nemek közötti és a társadalmi egyenlőtlenséget is elemzésük tárgyává tették.

Jegyzetek

¹ Vö. A nő és a társadalom. A Feministák Egyesülete [és más, változó egyesületek] hivatalos közlönye (továbbiakban NT). 1912. 161.

² NT, 1907.

³ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P987/III/6/2, fol. 4.; vö. NT, 1907. 56., 67., 153.; 1908. 68.

⁴ Vö. MOL P987/III/6/2, fol. 3.

⁵ NT, 1912., 59.

⁶ NT, 1908. 186.; 1913., 12.; New York Public Library, MSS. & Archives Section. Schwimmer-Lloyd Collection (továbbiakban NYPL SLC) M45-Frauenzeitung, 1905. 09. 17.

⁷ Vö. Tájékoztatás a Feministák Egyesületének czéljairól és munkatervéről. Budapest 1905. 7.; NT, 1911. 94.; 1913. 12.; MOL P987/II, fol. 512.

⁸ Vö. Nőmunkás (továbbiakban NM) 1905. 4., 1., 5.; 9., 1.; 16., 1-2.

⁹ Gárdos alig fogott bele beszédének ebbe a szakaszába, az országos értekezletre kirendelt hivatali biztos a témába vágó minden további megnyilvánulást megakadályozott. Politikatörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban PIL) 940 f. 4. ő. e. – Kolozsvári Friss Újság, 1905. 07. 20.; vö. A magyarországi szociálisztikus munkásmozgalmak. 1905. 313.

¹⁰ Vö. PIL 940. f. 24. ő. e. – Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak lapja, 1902. április; Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975. 60-61., 68.

¹¹ PIL 867. f. M, 34, 90; NM, (1913) 6. sz. 4; NT, (1913) 158.

¹² Mi a patronage? Kiadja a Patronage elnöksége. Budapest, 1907. 14. 62-63.; Az országos katholikus nővédő egyesület jelentése 1907/08. évi működéséről. 5-6.

¹³ Vö. Értesítő. A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus női egyesületek lapja. 1917. 4. sz. 4-5.

¹⁴ A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos Patronáge Kongresszus iratai. 1. füzet, Budapest, 1909. 59-60. 63.

¹⁵ Vö. Feminista Értesítő. 1906. 1. sz. 4.

¹⁶ Vö. NT, 1907. 56., 67.

¹⁷ Vö. NT, 1907. 113., 191.

¹⁸ Pesten már az 1873. évi városegyesítést megelőzően is működött a reglementáció rendszere. Más nagyvárosokkal ellentétben Budapesten elvileg nem volt érvényben regisztrációs kényszer. Ennek ellenére a századforduló óta lehetőség volt rá, hogy a gyanús személyeket hüvelyvizsgálatra kényszerítsék, amit egy 1909-ben hatályba lépő prostitúciós rendelet formálisan is megerősített. A többi magyar megyében és városban ugyancsak az 1848/49-et követő időszakban vezették be a reglementációt. Sok városban részben szó szerint átvették a budapesti szabályozást.

¹⁹ Írja a jónevű napilap, a Pester Lloyd egyik hölgyolvasója az előadáshoz kapcsolódó olvasói levelében. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁰ Vö. pl. NT, 1912. 142. NM, 1906. 22. sz. 5.

²¹ NT, 1907. 136-137; vö. NM, 1907. 6. 1-2., 5-6.

²² MOL P999/XX/40, fol. 67.

²³ Pl. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁴ A nőmozgalmak képviselői tökéletesen tudatában voltak annak, hogy a mozgalmak törekvéseit mindkét meglátás befolyásolta. "És ha nem tudnánk még egymással solidárisak lenni, ha nem fájna a társunkkal szemben elkövetett brutálitás, [legalább – S. Z.] az önzés, saját gyermekeink féltése egyesítsen bennünket az erkölcsrendészet elleni harcban." NT, 1907. 137.

²⁵ Vö. NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 09. 14.; Käthe Schirmacher írásai, 1906. 09. 17.; MOL P999/XX/40, fol. 67.

²⁶ Vö. MOL P999/XX/40, fol. 67.; NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 10. 30. és 1906. 08. 11.; NT 1907., p. 67.

²⁷ Az ankétra vonatkozó fejtegetések az arról készült jegyzőkönyvön alapulnak. Nyomtatásban megjelent: Fővárosi Közlöny. Budapest székesfőváros hivatalos lapja. 1907. 3. sz. melléklet

²⁸ Hogy a ‘polgári‘ nőmozgalom ‘mérsékelt‘ erőinek nem sikerült keresztülvinniük a reglementáció eltörlésére irányuló követeléseiket, az bizonyára nem csak szigorú erkölcsfelfogásuknak, hanem a fent említett viszonyoknak is köszönhető volt.

²⁹ NT, 1909. 150-152.

³⁰ NT, 1909. 6.

³¹ Vö. Szabályrendelet a prostitucióról. Budapest, 1909., 4.

³² Vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1912 évről, 174-177; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége 1910-1921 (MS., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár), fol. 91-92.

³³ A nővédelmi egyesületek ilyen jellegű tevékenységére a háború előtti utolsó pár évben már néhány vidéki városban is volt példa, pl. Kassán. Ugyanakkor a Kassai Katolikus Nővédelmi Egyesület – legalábbis hivatalos jelentésében – nem merte néven nevezni e tevékenységét. V. ö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról (1909-1934), Budapest o.J., 57-59.; vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1913. évről, 264.

³⁴ Vö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról, 59.; A patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve 1912., 175-176; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége, fol. 35-36., 46-48.

³⁵ Vö. Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivatalos közlönyük (továbbiakban EE) (1914), 40-41; (1909/1910) 1909. szeptember-október, p. 5; (1911/1912), pp. 18, 58.

³⁶ Vö. Magyar Nőegyesületek Lapja. Társadalmi folyóirat. 1910. 15.,12., 8-9.

³⁷ Vö. NT, 1909. 198.; 1911. 50., 83.

³⁸ EE, 1911/1912. 130.

³⁹ Vö. MOL P999/II/6, fol. 775; NT, 1916. 190.

⁴⁰ EE, 1914. 40..