A hatalom valamilyen módon minden történelmi korszakban szeretné orientálni állampolgárait, felvilágosítani őket döntéseiről és ezek irányáról. Ez nemcsak a törvények elvont propagálását jelenti, sőt elsősorban nem azt. Hiszen ezek inkább csak a jogilag művelt közönségnek szólnak, márpedig a hatalom mindenkit irányítani kíván. Így tehát a hatékony vezetéshez meg kell találnia azokat a csatornákat, médiákat, amelyekkel a középosztálynak vagy az alsó középosztálynak világossá teszi célkitűzéseit. Az ókorban ez az eszköz a színház, illetve a cirkusz volt, a középkorban a prédikáció, a XIX. században az újságokban megjelenő folytatásos regények, később a rádiójátékok, illetve a karrierfilmek, manapság pedig a tévés sorozatok.

Ezek a formák nem a komoly politikai mondanivaló elbagatellizálását célozzák, nem arról van szó, hogy manipulálják a közönséget – vagy legalábbis nem jobban, mint a tudományos folyóiratok egyes cikkei -, hanem arról, hogy más formában közlik a fejlődés várható irányát. Természetesen ezt a formát is lehet jól és rosszul művelni, a forma nem eleve határozza meg a tartalmat. Gondoljunk csak Pázmány Péter prédikációira vagy Orson Welles hangjátékára.¹ Ilyen szempontból a magas és az alacsony kultúra szétválasztása voltaképpen a magasan kulturáltak kulturálatlanságát fejezi ki. Emiatt érdemes már esztétikai szempontból is elemezni a sorozatokat, ami azonban túlvezetne e cikk keretein. Külön elemzésre méltó, hogy nálunk miért nem történt ez meg. Mi azonban nem erre vállalkozunk: a tartalom felől próbáljuk közelíteni a sorozatokat. Hiszen ha ebben a formában is hatalmi irányításról van szó, akkor a fordított út is járható – az adott korszak világpolitikáját megérthetjük a tv-sorozatokból is.

Ez csak első látásra tűnik meghökkentőnek. Gondoljunk azonban arra, hogy az ókori görög gondolkodók milyen gyakran nyúltak elemzéseikben a mítoszhoz vagy a drámához, sőt egész filozófiák épültek ezekre vagy ezek tagadására. Ám ez a tartalom felőli közelítés megköveteli, hogy ne általában a sorozatokat elemezzük, hanem mindegyiket külön-külön arra való tekintettel, hogy mi a sorozat társadalomelméleti mondanivalója, milyen rétegeket céloz meg és milyen magatartást sugall nekik. Arra nincs módunk, hogy ezt itt most megtegyük, csak egy sorozat elemzésére vállalkozunk, arra, amelyik már jó pár éve meghatározza a televíziózási szokásokat nemcsak nálunk, hanem az Egyesült Államokban is: a Dallasra. De ilyen módszerrel lehetne elemezni például a Vészhelyzetet is.

Ismert, hogy a 80-as években Dallas vetítésekor az USA szinte minden állampolgára a képernyő előtt ült, és egyetlen más sorozat sem tudta azóta megközelíteni sikerét. Így a Dallast a legkiválóbb kordokumentumnak is tekinthetjük, aminek elemzése már csak amiatt is érdekes, mert “a történelem vége” tétel értelmében nálunk most tart a Dallas üzenetének kódolása.² Azt a korszakot, amit társadalomelméleti szempontból a Dallas fémjelez, neokonzervatív forradalomnak szoktak nevezni, és ennek jellegzetességeit kívánjuk feltárni a sorozaton keresztül. Arra nincs most lehetőségünk, hogy a Dallas minden egyes részletét vizsgáljuk, csak a főbb motívumokra szorítkozunk.

1. Az olaj és a tőke-munka-viszony

Politikai gazdaságtani szempontból az olaj szerepe a legfontosabb a sorozatban. Ezt nem tekinthetjük véletlennek, hiszen az olaj egy egész történelmi korszak meghatározó ágazatának az alapja; a 30-as évektől kezdődően a biztonság- és gazdaságpolitikai kérdések nagy része az olajtermeléshez és felhasználáshoz kötődik. Ezt a korszakot nevezhetjük a jóléti állam korszakának is, bár az olaj egy kicsivel hosszabb időszakot fog át, hiszen a 30-as évek még nem tekinthetők jóléti állam korszakának.³ A Dallas korszaka azonban éppen ennek a jóléti államnak a vége, az olajszakma tündöklése és bukása. (Emlékezzünk csak, a Barnes-Ewing viszály eredete a II. világháború előtti korszakra nyúlik vissza, mint ahogy szinte minden fontosabb titok erre a korszakra datálódik.)

Mi a fő jellemzője az olajkorszaknak, illetve a jóléti államnak? Ebben az időszakban úgy tűnt, hogy egy sajátos korporációs rendszerben megoldódik a munkás-tőkés-probléma. A munkások érdekeit a szakszervezetek képviselik, a tőkések pedig szintén megtalálják érdekeik kifejezésének megfelelő formáját. Európában ez a munkaadói oldal az érdekegyeztetési mechanizmusban, míg az USA-ban ez a sajátos lobby-rendszer, ami szintén megjelent a sorozatban (és persze ne feledkezzünk el az olajvállalkozók klubjáról és báljáról).⁴ A munkás-tőkés-konfliktus feloldása tehát nem azt jelenti, hogy a munkások megszüntetnék munkás létüket, ahogyan az a klasszikus marxizmusban megjelent, de nem is azt, hogy mindenki tőkéssé válik, ahogy azt a neokonzervatív forradalom szeretné, hanem ebben az osztálybéke-koncepcióban.⁵

Ezt kiválóan illusztrálta Dendrich szerepeltetése,⁶ aki bár megtalálja a földgázmezőt (megérezte az orra – az olajat), mégis eltűnik a sorozatból, nem lesz része az olajvállalkozók körének – bár a vagyona alapján lehetne. Ez egyrészt Cliff Barnes “gonoszságának” köszönhető, aki persze öntudatlanul gonosz és semmizi ki társát. Másrészt ez Dendrich kulturálatlanságának is az eredménye, hiszen semmibe veszi a geodéziai jelentéseket, nem is akarja elsajátítani a tőke működtetésének szakmáját. Ennek persze konfliktus a következménye, hiszen nem is értheti meg Cliff Barnes munkájának értelmét, emiatt állandóan lázad ellene. Ugyanez a motívum alkotja a Barnes-Ewing viszály kezdetét is. Tintás megtalálta az olajat, az öreg Jock azonban olyan szerződést kötött vele, aminek eredményeképpen a Ewingoké lett a vagyon. Azaz az öreg Barnes itt is csak Jock gonoszságát látja anélkül, hogy megértené a jog jelentőségét. Fiáról ugyanez már nem mondható el – és ettől válik olajvállalkozóvá. Ez pedig ugyanaz a helyzet, mint egyrészt nálunk az állandósuló szakszervezeti támadások a reform ellen a Kádár-korszak egészében, illetve a szovjet mentalitás az USA termelési kultúrája ellen.⁷

Mindezek azt mutatják, hogy a jóléti államban hiányzik vagy legalábbis nagyon szűkre szabott a mobilitás lehetősége, hiányoznak azok a társadalmi oktatási mechanizmusok, amelyek éppen a munkásosztály megszüntetését céloznák. Ennek nem mond ellent a felsőoktatás tömegesedése a II. világháborút követő korszakban, hiszen azok, akik akkor tanultak, hajtják végre ma a neokonzervatív forradalmat, szüntetik meg a jóléti államot. Akkor a felsőoktatás csak a munkanélküliség elleni küzdelem sajátos formája volt. A tömeges megszüntetés olyan mechanizmusaira gondolunk itt, mint például a kisvállalkozás jelszava, amelyek ha másra nem is, arra megtanítanak, hogy tudatosan alkalmazzuk az adótörvényeket.

Ez a tőkés-munkás-viszony feltételezi azt is, hogy a termelés szervezeti formája változatlan marad, azaz fennmarad a gyárrendszer, illetve a gyár logikájának megfelelő hierarchia. Ezzel szemben a munkás – éppen kulturálatlanságánál fogva – nem tehet mást, csak lázadhat. Ennek a lázadásnak bemutatása a másik olyan elem a sorozatban, amelyben megjelenik a munkás. Ez például az olajkút felrobbantása és az ehhez kapcsolódó terrorizmus-botrány kipattanása.⁸ A rendszeren belül található feszültség tehát állandóan felszínre kerül. Feszültség ez, hiszen a munkás (illetve a beosztott) nem tudhatja, hogy ténylegesen mennyivel járul hozzá az intézmény munkájához, és mindig igazságtalannak érzi az így kapott bért és elismerést. (Nagyon jellemző, hogy a 80-as évek Amerikájának karrierfilmjei arról szólnak: a beosztott szaktudásában hogyan kerül a főnök fölé.)⁹

Ezt az állandó lázadási hajlamot valahogyan kezelni kell, és ennek csak egyik – és igen korlátozott – lehetősége az erőszak, ahogy ez kiderül a Ewingok magatartásából az olajkutat felrobbantó munkás ügyében. A másik lehetőség a munkásság kifizetése – e lázadási hajlam megvásárlása. Ez történik a terrorista-botrány kapcsán, hiszen Jeremy Wendell nem csak a Ewingokkal szemben használta fel az információt, hanem önmagát is védte a nekik felajánlott állásajánlattal, illetve Cally szerepeltetésével, ami a kiegyezést mutatja Texas és a Közép-Nyugat között.¹⁰

Ez a “kifizetés” azonban nem csak ilyen elszigetelt epizódokra igaz, hanem a sorozat egészére. A Dallas olyan fogyasztási kultúrát közvetít, amelynek lényege, hogy mindenkit megtart saját pozíciójában. A nagyobb autó, nagyobb lakás, háztartási gépek stb., azaz az úgynevezett fogyasztói társadalom lényege egyrészt valóban a szabadidő bővülése, másrészt azonban ennek a szabadidőnek nem a munkához kapcsolódó eltöltése. Az autók, gépek fogyasztása nem követeli meg a fogyasztók szellemi gyarapodását, szemben például a számítógéppel, melynek használata eleve feltételezi a kulturálódást. A televízió és a rádió csak a tanulás lehetőségét jelenti és nem szükségességét. Ebből a fogyasztásból nem következik a szabadidő értelmes eltöltése. A háziasszonyok nőegyletet szerveznek, jótékonykodnak, amit természetesen a férfiak unnak és fiatalabb hölgyek társaságát keresik. Nem a termelés egyesíti a családot (mint mostanság a papa-mama-vegyeskereskedésekben), hanem a fogyasztás. A szabadidő deklaráltan arra szolgál, hogy a termelésben a hierarchiából keletkező feszültségeket levezesse, hogy elviseljük a főnök egész heti packázásait.

Ezt a korszakot véleményünk szerint az olaj fogja össze, ami nem egyszerűen a véletlen műve. Az olaj az az erőforrás, amelynek kitermelése és az ehhez kapcsolódó iparágak még a hagyományos gyáripari szerkezetet őrzik, ugyanakkor az erőforrás bősége lehetővé teszi a fent elemzett fogyasztás finanszírozását. A korábbi korszak alapvető energiaforrása a szén volt, amelyik szintén meghatározott gyárszerkezetet követelt meg, de korántsem állt olyan bőségesen rendelkezésre – emiatt a szegénység is fokozott mértékben jelentkezett.

Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk a tárgytól, annyit érdemes megjegyezni, hogy nem csak ez a hierarchia-logika létezik, hanem olyan is, amikor az alullévők törekvéseit a hatalom mindig beépíti, ezáltal kiküszöbölve a forradalom, illetve a lázadás lehetőségét.

2. Konkurrencia és racionalitás

Sajátos közgazdasági jelenségként írható le, hogy az olajvállalkozó a szűken vett profitmotívum mellett azért vásárol gyakran pl. földet, olajipari tőkét, részvényeket vagy ügynököket, hogy zsaroljon, sakkban tartson, a kívánt magatartásra kényszerítsen, vagy éppen tönkretegyen üzlettársakat, ellenfeleket. A sorozatban végighúzódó Ewing-Barnes-viszály, vagy az újabb keletű harc a főszereplők és a Weststar között nem egyszerűen a piaci pozíciókért való verseny kifejeződései: itt arra áldoznak pénzt, tőkét, hogy az ellenfelet magát győzzék le, semmisítsék meg, vagy jobbik esetben rontsák a pozícióját. – Köztes eset, amikor közvetlen anyagi előnyhöz a partner becsapása, félrevezetése révén kívánnak jutni.

Ez nem a jóléti állam tisztességes versenye! Nem is egyszerűen a klasszikus kapitalizmus “mindenki mindenkinek farkasa” szellemében megvalósuló szabadversenyének jelenkori folytatása, bár van ilyen vonatkozása is. Ez valójában a jelenkorban a földért, a földtulajdonért, a földtulajdon megtartásáért való harc – tőkés viszonyok között. A föld létéért, a földbirtok fenntartásáért folyó élethalálharc kényszeríti ki egyes törvények és íratlan erkölcsi szabályok folytonos megsértését. A cél a földtulajdon fenyegetettségének az elhárítása, visszaszorítása. Ebben a vonatkozásban az írott és íratlan szabályok megsértése nem mindig szükségképpen bűn, hanem büntetés is – az igazságszolgáltatás külön intézményrendszere nélkül. A tőke eszközeit használják fel a föld védelmére! – Ez így egyben az amerikai szabadságeszme fenntartásáért folytatott harc is. A Dallas a jelenkor szabadságharcáról is szól, amit mi sem példáz jobban, mint Jockey és Bobby moszkvai utazása.¹¹ Ebben az esetben látszólag ellentmondásba kerül egymással a profitérdek és a hazafiság, valójában azonban a hosszú és rövid táv ellentmondásáról van szó. Ha fenn akarják tartani a vállalkozást, akkor gátat kell vetniük saját profitéhségüknek – és ebből is kiviláglik, hogy a Dallas nem a kapitalizmusról szól, hanem az átmenet korszakáról, amikor kapitalista ideológiával vezetik át a világot egy új korszakba.

A földtulajdon lényege ugyanis az adott területen élők fennmaradása, létük egészének újratermelése, illetve ezen újratermelés feltételeinek biztosítása. A földbirtokos, a király nem csak a középkorban volt felelős alattvalói boldogságának biztosításáért. Az újkor története is értelmezhető oly módon, hogy a földbirtokosok a kapitalizmust éppen az újratermelés biztosítása érdekében engedélyezik. A közgazdaságtan születése nagyon jól példázza ezt, hiszen Smith, amikor leírja a láthatatlan kéz elvét, akkor ezt nem a tőkések számára írja, nem apologetika ez – akkor nem is lenne tudományos súlya az állításnak -, hanem a fennálló arisztokráciát szólítja fel arra, hogy mondjon le előjogai egy részéről – hatalma fenntartása érdekében. A példa, amire Smith hivatkozik 1776-ban, világos. Az Egyesült Államok arisztokrácia nélkül is képes fennmaradni, és ez riasztó példa lehet az angol földbirtokosokra nézve. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az Újvilágban ne létezne földtulajdon (ezt legfeljebb a francia forradalmárok gondolták így), csak azt, hogy más szerkezetben működtetik. A földtulajdon olyan szerkezete és formája alakul ki, amely a szabadságeszme hordozására képes – szemben a feudális földtulajdonnal, amelyik egyoldalúan a gondoskodásra, a jobbágyság védelmére szakosodott.

Azt, hogy az USA-ban mennyire fontos az államért való felelősség, ami a földtulajdon lényege, mi sem bizonyítja jobban, mint az elnöki intézmény körül kialakuló szinte személyi kultusz – bár egy intézmény körül kialakuló kultusz fogalma már önmagában ellentmondás, egy olyan ellentmondás, amelyik az USA politikai rendszerének belső problémáit jelzi. Minden amerikai leghőbb vágya, hogy kezet fogjon az elnökkel, személyesen is eggyé váljon az amerikai államisággal. Ezt fejezi ki az amerikai alkotmány is, amikor kimondja: mindenkinek joga van a boldogság kereséséhez és ezt biztosítania kell az alkotmánynak, mindenkire nézve külön-külön is.¹² Hannah Arendt elemzéséből¹³ az is világos, hogy ez pozitív jog: csak azt szabad, amit az alkotmány, illetve a törvények tételesen állítanak. Az alkotmány lényege tehát a szabadság pozitív integrálása, ami egyébként szöges ellentéte a laissez faire elvének. A földtulajdon ilyen felfogása nem valamiféle misztikumból származik, hanem az USA politikai rendszerének sajátos szerkezetéből, Észak és Dél ellentétéből. A hazai szakirodalom jó ideig csak Észak felsőbbrendűségét vette észre, hiszen ezzel lehetett bizonyítani, hogy az USA a kapitalizmus országa és Dél funkciójáról teljesen elfeledkezett. Pedig az amerikai konzervatív történészek már régen felfedezték, hogy Délen az európai feudális hagyomány éled újra – arisztokrácia és ehhez tartozó jogrend nélkül.¹⁴ Ez a paternalista gazdálkodás olyan földbirtokost feltételez, aki felelősséget érez a földjén élőkért és akinek minden cselekedetét ez hatja át. Ezt a tételt nagyon szépen illusztrálta az Elfújta a szél, hiszen a film végkicsengése a föld fontosságának megértése volt.¹⁵

Ugyanakkor ez a déli paternalizmus mégiscsak az európai feudalizmusból nőtt ki, annak nemcsak pozitív, hanem negatív hagyományait is megőrizve. Ez pedig feltételezte, hogy az alattvalóról saját akarata ellenére is lehet és kell gondoskodni. Azaz a gondoskodás nem feltételezi az alattvaló szellemi egyenrangúságát vagy legalábbis a szellemi felemelés mozzanatát. Emiatt fért meg békésen egymás mellett a rabszolgaság és a gondoskodás Délen, és a rabszolga-felszabadítás emiatt is indult el Északról. (Ez egyébként ugyanaz a probléma, ami miatt nálunk nosztalgia van a Kádár-rendszer iránt.) Észak ezt az elemet szeretné megszüntetni, de ezzel felmerül a veszélye a gondoskodás megszüntetésének is, ami az instabilitást, az USA közvetlen veszélyeztetését jelenti. Ez az ellentmondás az, ami végigkíséri az amerikai, és ennek következtében a világtörténelmet is. A Dallas arról is szól, hogy milyen sajátos munkamegosztás és konfliktusos harmónia van az USA-ban Észak és Dél között. Észak összességében inkább a dinamizmust, az újat, az ipar újdonságait, a demokratikus igazságot képviselte, Dél így az alapvető stabilizáló szerepet tölti be a II. világháború után, mintegy jóvátéve a múlt századig tartó rabszolgaság szégyenét.

Az olajágazat tehát tényleg két módon tölt be stabilizáló szerepet: a termékével, működése tartalmával, amennyiben az olaj széles körű társadalmi jólét kiterjesztésének és fenntartásának meghatározó forrása az adott korban; és működési módjával, üzletmenete formájával, amennyiben dinamikusan stabilizálja a földmagántulajdon és ezáltal a nyugati (amerikai) szabadságeszme folyamatos érvényre jutását, fennmaradását. Elnyomja az uralkodó eszmét fenyegető veszélyek hordozóit.¹⁶

A Dallas nem a jóléti államról szól, hanem a jóléti állam modelljének a neokonzervatív fordulat (és így egyben a világméretű rendszerváltás) modelljébe való átfordulásáról. Azt mutatja be, hogy milyen módon stabilizálja, katalizálja az amerikai olajágazat ezt a folyamatot, és természetesen azt, hogy ezt a stabilizáló funkciót éppen jellegzetesen az olajszakma tölti be – a maga szükségképpen korlátolt és ideiglenes módján. A jóléti állam uralkodó ágazata az olajágazat, a neokonzervatív fordulaté a számítástechnika és az űrtechnika, de ez a sokéves ún. szappanopera arról is szól, ami a két gazdaságtörténeti korszakban mégis közös, folytonos.

Így nem véletlen, hogy ez a hosszú sorozat nem például a számítástechnika, a szórakoztató elektronika vagy éppen az autóipar területén működők életéről szól, és ugyanígy nem véletlen, hogy nem a mezőgazdaság a főszereplő, bár alárendelten a farm éppen sajátos szerepe miatt, és a család folytonosságát reprezentáló Southfork Ranch mégis végig jelen van. A család ugyanis a földtulajdon tényleges intézménye a Dallasban is, hiszen ez az egyetlen olyan erő, amelyik az összetartást képviseli a széthúzással szemben, a stabilitás végső biztosítékát. A Dallas korszaka azonban nem a 30-as éveké; család és vállalat szétválása elkezdődik, és ez a jóléti állam szerkezetének felbomlását is mutatja. Nem az olajtársaság tartja össze a családot, bármennyire is szeretné ezt Jockey. Az üzlet csak a család fennmaradásának anyagi forrása – és ez Jockey és Ellie konfliktusának lényege. Az öreg Jock még közvetlenül Ford mentalitását képviselte¹⁷ és halála már előrevetítette az olajtársaság pusztulását is. (Nagyon jellemző, hogy a sorozat készítői soha nem próbálták pótolni Jockot, szemben Ellie-vel, amikor a színésznő időleges kiesésekor azonnal újról gondoskodtak.)

Ez a felbomlás persze nem egyoldalúan a gyár leértékelődését, illetve felbomlását jelenti, hanem a földtulajdon intézményének átalakulását is. A családban ugyanis a stabilitás nem a családtagok eszmei, hanem érzelmi közösségén alapul, márpedig ez a közösségiség ellentmondhat és a jóléti államban ellent is mond a racionalitásnak. Jockey és Bobby, Samantha és Jockey, Pamela és Cliff konfliktusai ezen alapulnak, egyrészt a hatalomért folytatott harc szétvetné a családot, másrészt azt mégis össze kell tartani, ami ideológiai alapon nem lehetséges. Semmiféle eszközzel sem bizonyítható Jockey-nek, hogy neki szükséges az együttműködés Bobbyval, számára a testvére végül is nyűg – és ez persze fordítva is igaz. Ami összetartja őket, az kizárólag Ellie és a család szentsége. Emiatt a föld feletti uralom, a stabilitás biztosítása a jóléti állam korszakában végig irracionális elem marad. Ez egyébként szükségszerű, és a II. világháború utáni egész korszakból megérthető, hiszen az atomfegyver időszakában azért kellett fegyverkezni, hogy a béke fennmaradjon – és ez ép ésszel nem volt felfogható. A hidegháborút követő korszakban tehát átalakul a földtulajdon szerkezete, a család szerepét az ideológia, illetve annak anyagi formája veszi át. Mindez azzal jár, hogy a család leértékelődik a stabilitás tekintetében, illetve a racionalitás ismét összhangba kerül az érzelmekkel és az erkölccsel. Ez pedig nem a tőke, hanem a föld racionalitása, a közösségiség eszméjének megfogalmazása és alkalmazása. A mezőgazdaság, az ültetvény nem lehet úgy főszereplő, mint az Elfújta a szél idején, hiszen a közösségiség gazdasági formája nem egyszerűen a család. Nem beszélhetünk részletesen arról, amiről a sorozat nem szól, az amerikai Kelet és Nyugat viszonyáról, és az USA világban betöltött szerepéről. Szintén apró morzsa a terrorista-epizód, ahol mégis megjelenik a szabadság és a zsarnokság konfliktusa az olajágazaton belül. Ám a CIA a Ewing társaság mellé áll. A Weststar monopolista érdekein keresztül a független olajvállakozás létét, tehát a szabadságot fenyegeti.¹⁸

A Dallas története egy korlátozott lehetőségekről szóló, nagyon is részleges igazságokat tartalmazó, mégiscsak tisztességtelen történet. Nem igaz, hogy a kisebb bűnök örökre megbocsáthatók, ha nagyobbak elkerülése érdekében követik el azokat. Nincs mindig tőkére szükség ahhoz, hogy a földet meg lehessen védeni. A tőke és a földtulajdon összenövése, összefonódása a neokonzervatív fordulatnak azt a jellegzetességét fejezi ki, hogy nem beszélhetett nyíltan arról az irányítási rendszerről, amelynek a megvalósítására a gyakorlatban már áttért. Nem a tőke uralkodik a föld fölött, hanem a föld a tőke fölött. De ez az a világ, amelyikről a Dallas nem szól.

3. Ki az erkölcsös: Jockey vagy Bobby?

Mindezek után felmerül a kérdés, ha a tőkés racionalitás a jóléti állam időszakában végül is a földtulajdon stabilitását szolgálja, akkor tekinthető-e erkölcstelennek Jockey? Hiszen minden lépése arra irányul, hogy nyerjen a Ewing olajtársaság, ezáltal a legkiválóbb emelkedjen ki, a kiválóságra való törekvés pedig erény. Ha viszont ez így van, akkor mi a funkciója Bobbynak, a látszólag erkölcsös fivérnek? Egyáltalán milyen erkölcsöt képvisel Bobby?

Nem kétséges, hogy Jockey zsarolásai, az embereken való átgázolása erkölcstelen, mégis, ez szükségszerű része a szerkezetváltás stabilitásának. A kapitalizmus körülményei között ugyanis nem lehet más módon fenntartani a stabilitást, csak a bűnön keresztül. A földtulajdon védelme, a nemzet fennmaradása megköveteli az ágazatok állandó átrendeződését, illetve a gazdasági elitek folyamatos cseréjét. Ez azonban a tulajdoni szerkezet állandó átrendeződésével is jár. Azok, aki ma jól működtetik vállalkozásaikat, holnap nem biztos, hogy így fogják tenni, le kell őket cserélni, és általában nincs idő megvárni, amíg annyira elszegényednek, hogy harmonikusan megtörténjék a szerkezetváltás. A világgazdasági versenyben való helytállás vagy a közvetlen katonai veszély miatt alkalmanként azonnal és erőszakosan le kell cserélni az elitet. A jogrend és az uralkodó ideológia persze mindig a magántulajdon szerkezetének stabilitása mellett van, azaz ezt az átrendeződést csak a fenti elv csorbításával lehet keresztülvinni. Ez pedig a bűn problémája.

Ez az átrendeződés nyilvánvaló a forradalmak idején, ekkor azonban a jogrend egésze válik kérdésessé, és a bűn átcsap erénybe, mint nálunk akár 1848-ban, akár az államosítás idején. Olyan országokban azonban, ahol nem vagy csak ritkán voltak forradalmak, a szerkezetváltás mindig közvetlenül a bűnözésen keresztül játszódott le. Az eredeti tőkefelhalmozás korszaka, a bekerítések szintén ennek a bűnözésnek az illusztrációi, és Marx elemzéséhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy ezt nemcsak a nemesek kapzsisága okozta, hanem az is, hogy a király szemet hunyt ezen kapzsiság fölött.¹⁹ A modern korban a feketegazdaság állhat itt példának, annak is egyik legjellemzőbb vonása, az illegális szoftverkereskedelem. Nyilvánvaló, hogy ennek célja a számítástechnikán belül az egyes pozíciók átrendeződése.

Az az állításunk tehát, hogy a kapitalizmus időszakában a bűn az egyik eszköze a szerkezetváltásnak, azaz a bűn központilag van megszervezve.²⁰ Ez jelentheti a maffia és a politika közvetlen összefonódását, de lehet csak olyan kiskapuk létezése a jogrendszerben, amelyik a tőkéket a kívánatos irányba tereli. A magántulajdon szabadságát az állam megsérti, hogy létét fenn tudja tartani. Ily módon állam és szabadság állandóan ellentmondásba kerül egymással. Ennek elméleti feloldása vagy az állam tagadása, vagy a szabadság elvetése – a vulgáris felfogás szerint. A tényleges fejlődés azonban az újfajta szabadságfelfogás felé mutat, ami állam és magántulajdon egységbe hozását jelenti. Ez a szintézis “a szabadság: felismert szükségszerűség” tétele alapján foglalható össze, és egy olyan állami szerkezetet takar, amelyben a szerkezetváltáshoz nem szükséges a lopás, mert a volt tulajdonosok felismerik, hogy éppen fennmaradásuk érdekében le kell mondaniuk a tulajdonról. Ez azonban már a szocializmus korszaka. Mindaddig azonban megmarad a bűn szerepe a gazdaságirányításban.

Ettől persze még Jockey bűnös és erkölcstelen. De ez az erkölcstelenség előremutató elemeket is tartalmaz éppen úgy, ahogy a terrorista-epizódban felhasználja a CIA-t, vagy az őt, de a büntetés lehet haladásellenes is, hiszen végül is az Igazságügy-minisztérium veszi el a Ewing nevet. Persze ez a büntetés szükségképpen képmutatás is.

Ha viszont helyes az elemzésünk, akkor mi Bobby szerepe? Semmi esetre sem képviselheti a szocializmus erkölcsét, mert ő is használja Jockey erkölcstelenségét, mellé áll, ha a család egységét veszélyezteti valami. Nem az erkölcstelenség alapját kívánja megszüntetni, hanem helyette a szemeit forgatja – amikor azt már elkövették. Azaz Bobby funkciója Jockey tetteinek leplezése, a képmutatás – és ettől lesz sokkal erkölcstelenebb, mint fivére. Ezt az is nagyon jól illusztrálja, hogy amikor Bobby a fél vállalat élére kerül, akkor ő is ugyanolyan erkölcstelenné válik, mint bátyja.²¹ A képmutatás szerves része tehát a jóléti állam felbomlásának, mert nem egyszerűen a szerkezetváltást kell végrehajtani, hanem mindezt nem szabad a szocializmus ideológiájával megtenni. A probléma ugyanis az, hogyan lehet túllépni az olaj ideológiáján, azaz miként lehet a munkásosztályt kiemelni munkás helyzetéből anélkül, hogy ez közvetlenül a szovjet birodalom győzelméhez vezetne. Másképpen megfogalmazva, hogyan lehet a föld- és a tőketulajdont elválasztani egymástól anélkül, hogy ez a marxi filozófia explicit felvállalását jelentené. Ehhez paradox módon éppen az olajágazat ideológiáját kell felhasználni az olajágazat hatalmi szerkezetének meghaladásához. El kell leplezni, hogy Jockey mesterkedései végső soron saját hatalmának megszüntetését szolgálják, azt a célt, amiről az egész sorozat szól. Ehhez kell Bobby figurája, ami a valóságos folyamatokban a szociáldemokrata szerepkörnek felel meg.²² Hiszen nagyon furcsa, hogy az európai államok jó részében a szerkezetváltást szociáldemokrata kormány hajtotta végre, és ahol nem, ott is komoly szerepe volt-van a szociáldemokráciának. Ez a szerep éppen a katalizálásé és az elleplezésé, annak a részben illúziónak keltése a középosztályban, hogy a szerkezetváltás nem érinti az ő helyzetét, miközben valójában persze éppen alóluk húzzák ki a talajt. Ha azonban nem lenne ez az illúziókeltés, akkor a szerkezetváltásnak meg kellene mutatnia igazi arculatát, ami az adott biztonságpolitikai keretek között lehetetlen. Éppen ezért Bobby eltűnése a sorozatból ezt a helyzetet mutatta be, hiszen Jockey-nak kellett integrálnia azt, ami csak a szocializmus keretei között integrálható, “a szabadság: felismert szükségszerűség” tételének alkalmazását. Ez azonban a sorozat végét jelentette volna – az olajágazat keretei között, amit nem lehetett felvállalni. Emiatt kellett visszahozni Bobbyt, és nem a tömegnyomás miatt, ez inkább csak a figyelemelterelést szolgálta.²³ – A katalizálás szerepe fontosabb a hamis illúziók keltésénél, ezt a rendszerváltás eddigi története is bizonyítja számunkra. A lényeg ugyanis nem a középosztály megszüntetése, hanem megszüntetve megőrzése, azaz annak a társadalmi mechanizmusnak a kiépítése, amelyben ez a középosztály ismeri fel a helyzet megváltoztatásának szükségességét.

A fenti gondolatmenetre alkalmazható Marxnak a Tőke III. kötetében bevezetett fogalma, az egyéni tőkés és össztőkés ellentmondása is, amit aztán a későbbi marxista közgazdasági irodalom alaposan ki is dolgozott. Ennek értelmében az egyéni tőkés profitmaximalizálása veszélyezteti a tőkés rend egészének fennállását a munkások kizsákmányolása miatt, ezért szükségessé válik egy olyan intézmény bevezetése a kapitalizmuson belül, amelyik korlátozza az egyéni tőkést. Ez azonban nem veszélyeztetheti a tőkés rend egészét. Ilyen intézménynek tekinthető a jóléti állam. – A mi álláspontunk csak annyiban bővíti ezt, hogy az egyéni tőke és az össztőke ellentmondása a szocializmus és a kapitalizmus szembenállása is. Az össztőke úgy védi az egyéni tőkét, hogy korlátozza modernizálódását, mert minden modernizálódás a munka kiváltását és ezzel a munkásosztály elnyomorodását szolgálja. Csakhogy a munka kiváltása végül is a marxi életmű egyik központi eleme, az osztályharc megszüntetésének előfeltétele. A folyamat dialektikája abban rejlik, hogy az össztőkés kényszeríti rá az egyéni tőkést a modernizálódásra, ami napjainkban például a globalizálódást jelenti, és ez összhangban van a Német ideológia szellemével.

A fenti elemzést illusztrálja a Dallasról szóló irodalom egyik legszellemesebb alkotása, Ien Ang cikke.²⁴ Ang egy nyilvános hirdetést tett közzé egy ismert holland hetilapban arról, hogy ő nagyon szereti a Dallast, de időnként furcsa reakciók érik. A válaszlevelek alapján a következő kategóriákat állította fel: van, aki gyűlöli, manipulációnak tartja, de mégis nézi. Van, aki ironikusan nézi és igyekszik távol tartani magát tőle. És végül van, aki szereti, de ezt magának is nagyon nehezen meri bevallani. Ang mindezt a tömegkultúra ideológiája és a tömegkultúra lényege közötti ellentmondásból vezette le. Azt állította, hogy az értelmiségiek utálkozása a Dallas iránt olyan erősen hat, hogy a nézők éppen ezen ideológiával szembeni kritikai érzéküket vesztették el. Ezzel mi teljes mértékben egyetértünk, és csak annyit tennénk hozzá, hogy mindkettőnek megvan a maga funkciója. Ez az értelmiségi attitűd ahhoz kellett, hogy el lehessen leplezni az olajágazat tényleges tartalmát, hogy az emberek ne kedveljék meg túlságosan a kapitalizmust. Ugyanakkor azzal, hogy a jelenlegi értelmiség lesöpörte az asztalról a Dallast, lemondott arról is, hogy a szerkezetváltás tényleges irányát mélyebb elemzés alá vegye, önmagát hozta/hozza lehetetlen helyzetbe. Ezt támasztja alá a hazai filozófia egyik legkiválóbb alakjának, Nyíri Kristófnak a Világosság 1996/6-os számában megjelent tanulmánya,²⁵ amelyben azt fejtegeti, hogy új kommunikációs korszak köszöntött be, amelyik nem a könyvön, hanem az új információhordozó eszközökön alapul. Ilyen eszköz lehet a sorozat. De ebből még nem következik az, hogy ez szükségképpen a tudás elvesztését jelentené, ahogy ezt Nyíri állítja. Az információs eszközökből ugyanis nem következtethető ki az információk feletti szint, az eszme hiánya. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy a szerkezetváltás, filozófiai nyelven az eszme, minden társadalmi csoportnak a maga sajátos információs formájában jelenik meg; ha az értelmiség lemond ezek elemzéséről, akkor önmaga létalapját veszti el.

Egyszer az ókori görög filozófust, Arisztipposzt megkérdezték, hogy miért érdemes filozófiát tanulni. Azt válaszolta, hogy azért, hogy az illető ne úgy üljön a színházban, mint kövön a kő. Ha elfogadjuk kiinduló tételünket, hogy ma az ókori színház funkcióját a sorozat tölti be, akkor azt mondhatjuk, hogy emiatt érdemes elemezni a Dallast. És ez azt is jelenti, hogy erről a képmutatásról le lehet rántani a leplet. A helyzet ellentmondása, hogy ezt nem amerikaiak, hanem közép-kelet-európaiak teszik meg, de ez olyan probléma, amely a már tárgyalt biztonságpolitikai szerkezetből következik. Ma napirenden már a marxizmus elmélete és a Nyugat gyakorlatának összeegyeztetése van, ezt azonban csak azok kezdhetik el, akik mindkettőt ismerik. Ezzel pedig egy újabb – remélhetőleg nagysikerű – sorozat felé teszünk egy lépést.

Jegyzetek

¹ Orson Welles Támadás a Marsról című rádiójátékának közvetítése halálos áldozatokkal járó tömegpánikot váltott ki 1939-ben.

² Itt Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember (Európa, 1993.) című munkájára gondolunk, amely szerint minden ország ugyanazon cél, a liberális demokrácia felé halad. Ebből mi az első állítást elfogadjuk, mármint a történelem végét, azt azonban nem, hogy ez a liberális demokráciát jelentené. L. részletesebben: Gervai Pál: Széljegyzetek Fukuyamához. Fordulat, 1995. 1. sz.

³ L.: Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.

⁴ Ennek pontos mechanizmusát nagyon jól feltárta az amerikai institucionalista közgazdaságtan. L.: Adolf A. Berle: The American Economic Republic. New York McGraw-Hill, 1967. vagy George Stigler: Piaci vagy állami szabályozás, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁵ Itt arra az alapvetően szociáldemokrata indíttatású tradícióra gondolunk, amelynek értelmében a két osztály ki tud egyezni egymással és lehetséges a megbékélés, a hosszú távú együttélés. Ennek a klasszikus irodalma: Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia taktikája. Kossuth Könyvkiadó, 1989.

⁶ Dendrich az öreg Tintás Barnes barátja volt, akire Cliff rátalált egy eldugott kocsmában és felkarolta. Dendrich azt állította, hogy képes megtalálni az olajat és emiatt az általa kiválasztott földön elkezdtek fúrni. Hosszú és költséges kutatás után valóban találtak földgázt. Később azonban kiderült, hogy Dendrich képtelen a kitermelés lebonyolítására, ezért Cliff gyakorlatilag kisemmizte.

⁷ A szakszervetei támadások természetrajzának gazdag irodalma van, például Soós Károly Attila: Béralku vagy sérelmi politika. Medvetánc, 1986. 2. sz., de a klasszikus irodalom ebből a szempontból az MSZMP KB 1972-es határozata a munkásosztály helyzetéről (Az MSZMP KB dokumentumai és határozatai 1970-75. Kossuth, 1980.).

⁸ A sorozat közepe táján egy munkás elkeseredésében felrobbantja a Ewingok egyik olajkútját (ez egyébként elég sokáig szerepelt a főcímben is). A munkást emiatt börtönbe csukták. Később a Ewingok az olajárak esése miatt terrorista-akcióra szánták el magukat a Közel-Keleten és ehhez felbéreltek egy kommandó-osztagot. Ez, ami a CIA tudtával történt, bár törvényellenes volt, s később kipattant, éppen a munkás családjának segítségével. Emiatt az Igazságügy-minisztérium nyomozást rendelt el, és ez vezetett el a Ewing olajtársaság megszűnéséhez és a névhasználat megtiltásához. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt a Weststarnak, amelynek az akkori elnöke Jeremy Wendell volt. ő volt az, aki felajánlotta védelmét a munkáscsaládnak, és ezzel ellensúlyozta a Ewingok haragját.

⁹ Lásd (szó szerint): A dolgozó nő, vagy a klasszikus alkotás, a Pretty Woman, ahol az utcalány figyelmezteti kedvesét az újfajta üzletpolitikára. Ennek mechanizmusa pontosan megtalálható a Megperzselt szívekben, az 1996 második felében vetített tv-sorozatban.

¹⁰ Cally, Jockey második felesége a Közép-Nyugatról származik és ártatlan románcként indul. Jockey egy vadászat alkalmával elcsábítja Callyt, akit testvérei úgy védenek meg, hogy Jockey-t kényszermunkára fogják. Ebből Jockey csak úgy tud kimászni, ha feleségül veszi Callyt.

¹¹ Az olajválság egy meghatározott szakszában egy svéd üzletember fel akarja vásárolni a Ewing olajtársaságot. Az üzlet lebonyolításához Jockey és Bobby Európába mennek, ahol figyelmeztetik őket (konkrétan Moszkvában), hogy a svéd üzletember valójában a közel-keleti olajországok ügynöke, és céljuk az amerikai olajipar tönkretétele. Ekkor úgy döntenek a Ewingok, hogy elállnak a csábító ajánlattól.

¹² Az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya.

¹³ Hannah Arendt: A forradalom. Európa, 1993.

¹⁴ Daniel Boorstin: Az amerikaiak. A gyarmatosítás kora. Európa, 1992.

¹⁵ Meg kell jegyeznünk, hogy az Elfújta a szél ebből a szempontból a New Deal legjobb értelemben vett propagandafilmje, és ebből következően nagyon jól tükrözi a jóléti állam szerkezetét. L. Trautmann László: A kisember geneziséhez. Fordulat, 1996. tavasz.

¹⁶ Jellemző, hogy a világtörténelem meseszerűen előadott lényegében, a Superman harmadik részében a számítógép fenyegető hatalmával szemben Superman az olajhajó hatalmát használja fel – és így védi meg a világ biztonságát. Ugyancsak jellemző ebből a szempontból, hogy a harmadik világ fenyegető fegyverkezésével szemben a fejlettek az olajárrobbanással reagáltak, és ez tette lehetővé annak az erőforrásnak a kivonását, amelyik egy lehetséges atombomba finanszírozását szolgálta volna.

¹⁷ L. Henry Ford: Életem. Budapest 1926.; Gramsci: Amerikanizmus, fordizmus. In: Filozófiai írások. Kossuth, 1977.

¹⁸ Ennek a konfliktusnak a mélyebb, közgazdasági elemzéséhez tartozik a modern monopólium-elméletek számos vonása, pl: George Stigler: Piaci vagy állami szabályozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991. vagy más, ágazati közgazdaságtannal foglalkozó munkák.

¹⁹ Marx: A tőke. Kossuth, 1967. 24. fejezet.

²⁰ Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kormány ismeri a bűnözőket, hanem tisztában van a bűnözés kialakulásának lehetőségével és esetenként szükségszerűségével is. L. Sárközy Tamás: Lehetőség a sajátos magyar eredeti tőkefelhalmozás lezárására. Mozgó Világ,1996. 8. sz.

²¹ Az öreg Jock végrendelete értelmében a két fiúnak meg kell feleznie a vállalatot és egy meghatározatlan ideig tartó versenyben kell bizonyítaniuk, hogy ki a jobb. Ennek során állandóan becsapják egymást, és a verseny végül a család fennmaradását fenyegeti. Emiatt Ellie véget vet neki.

²² Természetesen az Egyesült Államokban nincs hagyománya a szociáldemokrata címkének, éppen ezért amerikai politikai nyelvre úgy fordíthatnánk le ezt, hogy Jockey republikánus, Bobby pedig demokrata. Azt azonban állítjuk, hogy ez a kettős kifejezés az európai jobboldal-baloldal párnak felel meg a nyugat-európai országokban.

²³ A sorozat egyik leglényegesebb epizódja volt, amikor Bobby egy robbanás áldozata lesz. Ezzel hosszú időre eltűnik a sorozatból, később úgy tér vissza, mintha az egész epizód egy rossz álom lett volna Pamela számára. Ma már nekünk is csak rossz álom.

²⁴ Ien Ang: A Dallas és a tömegkultúra ideológiája. Replika, 1995. 17-18. sz.

²⁵ Nyíri Kristóf: A bölcsészettudomány jelenlegi állásáról. Világosság, 1996. 6. sz.

A XX. századi magyar történelem ellentmondásos személyisége volt Mindszenty (Pehm) József, aki negyed századon át zalaegerszegi apátplébánosként, majd rövid ideig veszprémi püspökként, azután – ez volt pályája csúcsa – esztergomi érsekként, végül pedig száműzöttként próbálta útját állni a társadalmi haladásnak.

Mindszenty József 1945. október 7-én foglalta el az esztergomi érseki széket. Az új hercegprímás a beiktatási ünnepségen elmondott beszédében homo regiusként, vagyis a király megbízottjaként – annak távollétében vagy hiányában – lényegében önmagát nyilvánította az ország legfőbb közjogi méltóságának. Mindszenty az emlékiratában is azt a véleményét fejti ki, hogy az esztergomi érsek személyéhez kötött prímási méltóság az egyetlen hivatal Magyarországon, melyben egyházi és állami jogkör egyesül. A fentiek igazolására idézi elődjét, Serédi Jusztiniánt: “A hercegprímásnak, mint első zászlós úrnak, közvetlen a király, illetve az államfő után következő, tehát legelső közjogi méltósága Szent István király óta alkotott törvényeinkben van biztosítva….”¹ Ezzel minden kétséget eloszlatott afelől, hogy ő nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban a magyar katolikusság lelkipásztora és feje kívánt lenni, hanem az ország első embere, a nemzet vezetője is. Ezt beiktatási beszédében úgy fogalmazta meg, hogy az országnak még nem egy alkotmányos tényezője hiányzik, de “az elődök helyén van már az ország prímása”. Ekkor még nagyon kevesen tudhattak arról, hogy az új esztergomi érsek már 1945. szeptember 22-i levelében hűségét és hódolatát fejezte ki Habsburg Ottónak, az “örökös király”-nak: “Felséges Uram! Mély hódolatomat jelentem örökös királyomnak, mint a Szentséges Atyától legkegyelmesebben kinevezett esztergomi érsek, mint az ország prímása és ezzel a ténylegesen államfőtlen ország első közjogi méltósága.”²

Mindszenty 1892. március 29-én Pehm Józsefként látta meg a napvilágot – és csak 1941-ben magyarosította nevét Mindszenty-re – a Vas megyei Csehimindszenten, ahol szülei 20 kat. hold földön gazdálkodtak. Ekkor már másutt is gyakori volt az országban, hogy a tehetősebb földműves családok, főleg több gyermek esetén, valamelyik fiúgyermeküket iskoláztatták, általában papot vagy tanítót neveltek belőle. Pehm József a szombathelyi premontrei főgimnáziumban érettségizett és innen vezetett egyenesen az útja a katolikus papnevelő intézetbe, amelynek az elvégzése után, 1915. június 12-én pappá szentelték. A sárvári járásban lévő Felsőpátyra nevezték ki segédlelkésznek, ahol azonnal bekapcsolódott a helyi hitel- és fogyasztási szövetkezet tevékenységébe. Közéleti érdeklődésének ilyen megnyilvánulásában annak is szerepe lehetett, hogy az édesapja, legalábbis helyi viszonylatban, aktívan politizált, községi bíró, iskolaszéki elnök stb. volt.

A felsőpátyi segédlelkész nagyon rövid időn belül, pontosan 1917. febuár 1-ével a zalaegerszegi állami főgimnázium hittanára lett. Itt bontakozott ki igazában közéleti-politikai tevékenysége: tagja lett a városi képviselőtestületnek, a hitelszövetkezet igazgatótanácsának, szerkesztette a vármegyei hetilapot, 1918 decemberében pedig megjelent saját hetilapja, a Zalamegyei Újság is. 1918-1919-ben kétségtelenül ő volt a zalai ellenforradalom egyik vezéralakja. A polgári demokratikus kormány letartóztatta, a tanácsköztársaság idején pedig internálták.³ Mindszenty emlékiratában így vall korabeli politikai szerepéről: “Mi is szervezkedtünk barátaimmal és munkatársaimmal Zalában. Az általam szerkesztett lapban bíráltuk a forradalmi túlkapásokat és igyekeztünk felkészülni a tavaszra kilátásba helyezett új választásokra. Barátaim és a megyei papság felkérésére vállaltam a keresztény meggyőződésű nép választási harcának a vezetését a megyében.

Nemcsak a sajtóban, de népgyűléseken, városházán és a megyei gyűléseken is megindokoltam pártunk álláspontját. A Károlyi-párt hívei a mi tevékenységünk következtében igen megfogytak Zalaegerszegen és a megyében.”⁴

Minden bizonnyal egyházi felettesei is nagyra értékelték a gimnáziumi hittanár aktív politikai szereplését a demokratikus köztársaság és a tanácsköztársaság idején, mert már 1919. október 1-én átveheti a zalaegerszegi plébánia vezetését. Politikai karierje szintén határozottan felfelé ívelt. ő lett a keresztény párt megyei elnöke, valamint tagja a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek. Emellett vezetője vagy közreműködője volt a városban – és a megyében – tevékenykedő hitbuzgalmi egyesületek és társaságok, valamint a katolikus egyházhoz közelálló más társadalmi szervezetek munkájának. Később Mindszenty József azzal magyarázta politikai aktivitását, hogy ő eredetileg csupán lelkipásztor akart maradni, de mivel a politika “ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a lelkeket”, a lelkipásztor kötelező feladata a szavazópolgárok alaposabb tájékozottságát és felvilágosítását még a “pártpolitika vonalán is” elősegíteni.

“Arra azonban – írja -, hogy az országrontók ellen tollal és szóval küzdjek és a keresztény politikusokat híveimnek adott határozott és világos eligazításával támogassam, mindig készen álltam.”⁵

De Mindszenty valójában még az előbb említetteknél is többre, nagyobb szerepre vágyott a politikában. Az 1930-as évek elején – a kormánypárt és a Független Kisgazdappárt ellensúlyozására – legitimista néppárt szervezését kezdeményezte. Az 1930-as évek második felében pedig olyan párt létrehozására gondolt, amely köztes helyet foglalt volna el a keresztény párt és a nemzeti szocialisták között. 1938-ban papi értekezletet hívott össze a fővárosban és a nyilasokkal való modus vivendi lehetőségének a megteremtését kereste, állítólag ez utóbbiak politikai befolyásának a korlátozása céljából.⁶

Az 1940-es évek elejétől viszont Mindszenty József már határozottan nyilasellenes és szembefordul a volksbundista törekvésekkel is. Ezzel összhangban Teleki Pál miniszterelnök felkérésre elvállalja a Nemzetpolitikai Szolgálat nevű mozgalom dunántúli vezetését, amely a Volksbundot próbálta ellensúlyozni a német nemzetiségű lakosság körében.⁷

Mindszenty közéleti-politikai szerepvállalásához minden bizonnyal ösztönzést merített a Prohászka Ottokár által ajánlott katolikus “népbarát” politikából és magatartásból, de erre ösztönözhette őt a Klebelsberg Kunó nevéhez fűződő iskola- és templomépítő akció is. A nehézségektől vissza nem riadó, erélyessége miatt “Zalai Lámának” becézett és kétségtelenül jó szervezőnek bizonyult Mindszenty József azonban a politika iránti nagyfokú affinitása ellenére sem tudott a keresztény nemzeti kurzus egyik vezéralakjává, országosan meghatározó személyiségévé válni. Mindszenty nemcsak a demokráciától idegenkedett, hanem attól is, hogy közelebb kerüljön az emberekhez. De ezeknél is döntőbb jelentőségű volt az a tény, hogy ő 1918 őszétől töretlenül és szilárdan legitimista meggyőződésű. Mikes János püspöke környezetéből a Habsburgok iránti tiszteletet és hűséget hozta magával, ami tulajdonképpen megegyezett a családi hagyományokkal is. Legitimizmusának mélységére – és politikai felfogásának a korlátaira is – jellemző, hogy 1943-1944 fordulóján a katolikus plébániákon aláírásgyűjtést kezdeményezett a magyar trón újbóli betöltése érdekében.

Mindszenty József 1944. március 4-én bizonyos fokig váratlanul lépett elő veszprémi megyés püspökké. Horthy Miklós kormányzó és a Kállay-kormány ugyanis legitimizmusa miatt ellenezte kinevezését. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímásnak ugyancsak több kifogása volt ezzel kapcsolatban: hiányolta az egyházkormányzati felelőséghez szükséges rugalmasságát, valamint műveltségbeli fogyatékosságait, kifogásolta ridegségét és türelmetlenségét. Ilyen körülmények között a kinevezés minden bizonnyal elsősorban Angelo Rotta budapesti pápai nuncius támogatásának volt köszönhető.⁸

Az új veszprémi megyéspüspök első figyelemre méltó akciója az 1944. október 31-i memorandum volt, melyet más dunántúli püspöktársaival együtt intézett a nyilas kormány elnökhelyetteséhez. A memorandum többek között azt tartalmazta, hogy a háború további folytatása értelmetlen, s ezért a Dunántúlt ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékául.⁹

Mindszenty azzal is kifejezte nyilas- és náciellenességét, hogy megtiltotta, hogy Te Deum-os misével emlékezzenek meg a zsidóság Veszprémből történő elhurcolásáról. A viszontválasz természetesen nem sokáig késett. 1944. november 27-én a nyilasok a letartóztatták püspököt, valamint azokat a papokat és papnövendékeket is, akik vele közösséget vállaltak. A letartóztatás indoka az volt, hogy Mindszenty megtagadta a püspöki palota nagy részének átadását katonai beszállásolás céljára. Állítólag a püspöki palota szóban forgó helyiségeit szemelték ki Szálasi Ferenc “nemzetvezető” számára. A püspök maga így emlékezik meg emlékiratában letartóztatásáról: “A letartóztatott egyháziak száma 26-ra emelkedett s hogy elhelyezésünk könnyebben menjen, este a sötétség leple alatt átvittek bennünket a törvényszéki fogházba… Csak ezután állították ki a letartóztatási végzést, mely szerint engem azért vettek őrizetbe, mivel 1944. november 27-én a katonai beszállásolás érdekében lefolytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedtem, hatósági közeg elleni erőszakot követtem el, továbbá társaimmal együtt tüntető felvonulás rendezésével a lakosság fellázítását kíséreltem meg. Ezzel a cselekménnyel a közrendet, a közbiztonságot és így a hadműveleti érdeket nagy mértékben veszélyeztettem.”¹⁰

Mindszenty Józsefet és társait 1944. december 23-án Sopronkőhidára szállították, de nem a börtönben, hanem végülis az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaegyházában helyezték el őket. Vádirat viszont nem készült ellenük, sem Veszprémben, sem Sopronban. A püspök soproni kényszertartózkodása idején több ízben tárgyalt a nyilas adminisztáció megbízottaival. 1945. március 19-én pedig tiltakozó beadványt intézett a nyilas “országgyűlés” elnökéhez és abban kifejtette, hogy ő sokkal előbb volt antibolsevista, mint a nyilasok. “Ami általában a múltamat illeti: csak egészen szerényen, de önérzettel utalnom kell arra – írta -, milyen irodalmi és hitszónoki működést fejtettem ki évtizedeken keresztül éppen a bolsevizmus istentelen és nemzetgyilkos működésével szemben.”¹¹

A szovjet csapatok 1945. április 1-én vették a birtokukba Sopront. Mindszenty azonban csak április 20-án indult el innen székhelyére, Veszprémbe. Az antibolsevista püspök a szovjet csapatokat kizárólag barbár hódítóként, illetőleg megszállóként volt hajlandó látni és láttatni. De még náluknál is gyűlöletesebbek voltak számára a “magyar moszkoviták”, akik a szovjet hadsereg nyomában érkeztek meg. A püspök különösen azt kifogásolta, hogy az oroszok a vallásszabadságot a templomi istentisztelet szabad gyakorlására korlátozzák. Ezen túlmenően “három csapás”-sal jellemezte az akkor Magyarországon bekövetkezett változásokat: az “idegen megszállóktól ránk parancsolt” földosztással kihúzták az egyházi intézmények alól az anyagi alapot; a katolikusoknak mindössze két hetilapot és egy folyóiratot engedélyeztek; Debrecenben nem lehetett jelen keresztény párt.

A fentebbi véleményének, illetőleg kifogásainak Mindszenty igyekezett hangot adni az 1945. május 24-i püspökkari értekezleten is, amelyről a kibocsátandó körlevél megfogalmazásával Grősz József kalocsai érsek őt bízta meg. (Serédi Jusztinián 1945. március 29-én meghalt.) A veszprémi megyéspüspök azt indítványozta az értekezleten, hogy erélyes hangú memorandumban tiltakozzanak a kormánynál az egyházat ért sérelmek miatt. A püspöki kar – Czapik Gyula egri érsek felszólalása után – ezt megakadályozta.¹²

Ezután a püspöki kar állásfoglalásában elsősorban a lebonyolítás módját bírálta. Ezzel szemben Mindszenty a demokratikus földreformot változatlanul – és minden kertelés nélkül – rablásnak minősítette. A katolikus egyháznak 95 000 kat. hold földet hagytak meg. Mindszenty Józsefnek elismerték a nyilasokkal szembeni ellenállását és ennek köszönhetően a veszprémi püspökség 300 kat. holdat tarthatott meg magának.

Mindszenty József a püspökkari értekezlet eredményeit mintegy összegezve úgy fogalmazott az ország helyzetét és a közállapotokat jellemezve, hogy az anyagi romoknál is szomorúbbak a lelkekben jelentkező erkölcsi romok: megingott közöttünk isten törvényeinek tisztelete és meggyengült a nemzeti lét egyik legfontosabb pillére, a tekintély elve.

XII. Pius pápa 1945. augusztus 16-án nevezte ki Mindszenty Józsefet esztergomi érsekké; beiktatására október 7-én került sor. Az új esztergomi érsek és hercegprímás székfoglaló beszédében azt hangsúlyozta, hogy “történelmünk legnagyobb erkölcsi, közjogi és gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország”.¹³ De ehhez mintegy biztatásként azt is hozzáfűzte, hogy ő, a hercegprímás, az ország első zászlósura, majd részt vesz a közjogi élet helyreállításában és továbbvitelében. Ez a felfogása jutott kifejezésre az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnökéhez intézett választáviratában is: “Meleg gratulációját hálásan köszönöm, az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.”¹⁴ Mindszenty tehát nem keltett meglepetést, nem okozott csalódást híveinek beiktatásakor, hiszen új minőségében is tulajdonképpen a korábbi nézeteit hirdette.

Az új esztergomi érsek és hercegprímás első hazai, sőt külföldi visszhangot is kiváltó politikai akciója volt az 1945. október 18-i “választási pásztorlevele”.¹⁵ “Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetésétől” – szólt a hívekhez a körlevél. A megrettenésre a hercegprímás annál kevésbé látott okot, mert az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokat csupán az első és a viszonylag enyhébb “próbatételek” közé sorolta, amelyeket annál súlyosabbak követnek, minél kisebb lesz az ellenállás a hívők részéről. “Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelősséget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások előtt. Csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, aki emberileg szólva kezességet nyújt, hogy ilyen válság, ilyen szellemiség, ilyen eltévelyedések többé nem ismétlődnek a magyar földön.” Mellesleg Mindszenty egyetértett Ernest Bevin brit külügyminiszter korabeli nyilatkozatával, mely szerint Magyarországon is az egyik totális zsarnokságot a másik váltotta volna fel. A körlevelet az ország katolikus templomaiban már a választások előtti héten felolvasták. De a papság sok helyütt gondoskodott a november 4-én történő felolvasásáról is. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a hívők – az ország számos helyén – egyenesen a templomból járultak a szavazó urnákhoz úgy, ahogy Lentikápolnán: itt “négyes sorokban mentek az emberek, mint a katonák, szavazni”.¹⁶ Mindszentynek ez a lépése olyan elfogult és durva politikai megnyilvánulás volt, hogy az a független Kisgazdapárt számára sem hagyott más választást a hivatalos tiltakozásnál. A koalíciós pártok tiltakozó nyilatkozatához a Magyar Radikális Párt is csatlakozott. Sőt, még egyes protestáns körök is helytelenítették a körlevelet.

Mindszenty József emlékiratában előbb azt írja, hogy a körlevél “döntően befolyásolta a választásokat”, majd később arról a képtelenségről igyekszik meggyőzni az utókort, hogy körlevelével nem akart illetéktelenül beavatkozni sem a napi politikába, sem pedig a választások menetébe.¹⁷ A hercegprímás, amikor ezeket a sorokat írta, már minden bizonnyal elfeledkezett 1945. szeptember 16-i pápai beszédéről: “Az egyház kívánja és követeli… minden keresztény hívőtől, hogy állampolgári jogait semmiféle megfélemlítéssel sem törődve, hite szerint gyakorolja. Minden keresztény magyart a lelkiismeret meg a hit vezessen e jogok gyakorlásában.”¹⁸ Mindszenty az előbbieket a hónapokon át “fondorlatokkal előkészített választások miatt” tartotta szükségesnek elmondani.

Még el sem ültek a választási körlevél nyomán keletkezett viharok, a hercegprímás teljes erkölcsi súlyával belevetette magát a köztársaság bevezetése elleni politikai küzdelembe. 1945. november 16-án Tildy Zoltán, az előző napon hivatalba lépett miniszterelnök és Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke Esztergomba látogatott. A hercegprímás mindenekelőtt arról igyekezett meggyőzni a vendégeit, hogy akadályozzák meg a köztársaság bevezetését. A püspökkari értekezlet 1945. december 20-án tudomásul vette a hercegprímás tiltakozását a köztársaság bevezetése ellen, de az állásfoglalás halasztó jellege miatt Mindszenty elégedetlen volt vele.¹⁹ Ezzel magyarázható, hogy az egyházfő nem sokkal a Rómából történt hazaérkezése után erélyes hangú levelet intézett a miniszterelnökhöz a köztársaság ügyében: “Úgy értesülök, hogy a nemzetgyűlés a közeljövőben napirendre szándékozik tűzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak s ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen.”²⁰

A püspöki kar 1945 decemberében kezdeményezte a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségének létrehozását, amelynek feladatául szabták a kötelező iskolai vallásoktatás és a felekezeti iskolák státuszának védelmét.

A hercegprímás 1946 januárjában is változatlan energiával küzdött a köztársaság bevezetése ellen. De végülis keserűen kellett csalódnia, mert sem a koalíciós pártok, sem az ellenzék körében nem akadt senki, az egyetlen Slachta Margitot kivéve, aki nyíltan szembehelyezkedett volna a köztársaság bevezetésével. Slachta a törvényjavaslat vitájában nem csak a királyságot, hanem a Habsburgokat is védelmébe vette. Ugyanitt Eckhardt Sándor a Demokrata Néppárt nevében arról szólt, hogy magából az államforma milyenségéből “pártunk nem óhajt pártkérdést csinálni”.²¹ 1946. január 31-én a nemzetgyűlés elfogadta az 1946:I. törvénycikket, február 1-én pedig közfelkiáltással Tildy Zoltánt választotta meg a Magyar Köztársaság elnökévé. Ezzel a legitimizmus magyarországi hívei, a hercegprímással egyetemben, látványos vereséget szenvedtek az államforma kérdésében.

A hercegprímás legitimizmusával Rómában sem aratott osztatlan sikert. XII. Pius pápa 1945. október 21-én a magyar főpap legitimizmusára célozva mondta a következőket: “Ne higgyék egyesek, hogy ismét visszatér a régi világ. Talán sohasem voltunk olyan messze a restaurációtól, mint ma”.²² Apor Gábor, Horthy Miklós utolsó vatikáni követe szintén teljesen kilátástalannak tartott egy Habsburg restaurációt, s ehhez még azt fűzte hozzá, hogy csakis az őszintén népi irányzat nyerhetne teret a magyar katolicizmusnak, nem pedig az arisztokráciának nyújtott támogatás.²³ A vatikáni tisztségviselők közül is többen vélekedtek hasonlóan erről a kérdésről. De ez sem késztette a magyar katolikus főpapot legitimizmusának felülvizsgálatára.

A köztársaság megteremtése után Mindszenty változatlanul merev, intranzigens magatartást tanúsított a magyar állammal szemben. S azokat az egyházi személyeket sem kedvelte, akik a modus vivendi-t keresték az állammal. A hercegprímás sajátos műfajt teremtett azzal, hogy az egyházi rendezvényeken és más nyilvános szereplésein vallási frazeológiában nyilatkozott politikai kérdésekről. Ez esetenként indokolt volt az egyház védelmében, míg több alkalommal a hatalom tudatos provokálását jelentette, és az akkori törvények szerint ezek a megnyilvánulások kimerítették az izgatás fogalmát. Szemléletes példája volt ennek az Üllői úti Örökimádás templomában elmondott prédikációja, amit azután utcai tömegtüntetés követett. Erre reagált a szociáldemokrata Révész Ferenc, aki nemzetgyűlési felszólalásában a következőket mondotta: “A hercegprímás úr egymás után veszi védelmébe előbb a nagybirtokot, azután a királyságot, később a háborús bűnösöket. Ez már nem magánügy, hanem közügy, a demokráciának az ügye.”²⁴

Ezekben a hetekben-hónapokban a hercegprímásnak azok az erőfeszítései voltak méltók a magyar katolikus egyház fejéhez, amelyeket a magyarországi németek, illetőleg a csehszlovákiai magyarság érdekében kifejtett. Ezek az akciók megérdemlik, hogy az utókor számon tartsa őket, még akkor is, ha a maguk idejében nem jártak – és nem is járhattak – kézzelfogható eredménnyel. A nyugati hivatalos körök és közvélemény ugyanis majd csak a hidegháborús légkörben szentelt több-kevesebb figyelmet a hercegprímás megnyilatkozásainak.

Mindszenty József esztergomi érsek addigi munkássága elismerésének is tekinthette, hogy XII. Pius pápa 1946. február 21-én az ő fejére is feltette a bíbornoki süveget. Az újabb római látogatás arra is alkalmat nyújtott neki, hogy tovább építse nemzetközi kapcsolatait, ami leginkább az USA-beli főpapokkal sikerült. Ezt annál is fontosabbnak tartotta a hercegprímás – és most már bíboros is -, mert azt a meggyőződést érlelte magában, hogy a szövetséges nagyhatalmak együttműködését belátható időn belül a nyugati hatalmak és a Szovjetunió konfrontációja váltja fel. A bíboros a magyar demokrácia bukását olyannyira közelinek gondolhatta, hogy Rómában titokban találkozott Kállay Miklós volt miniszterelnökkel, akit arra próbált rábeszélni, hogy alakítson emigráns kormányt. Kállay azonban az általa naivnak minősített kezdeményezést elhárította magától.²⁵

A bíboros hercegprímás az 1946. áprilisi püspökkari értekezleten ismertette a kormányhoz intézendő memorandumot és a nyilvánosságnak szánt nyilatkozatot, amelyekben utólag is a köztársasági államforma bevezetését marasztalta volna el. A püspöki kar többsége azonban nem támogatta ezt az akciót, s így a szóban forgó tervezetek lekerültek a napirendről.

A Szabad Nép 1946. július 7-i közleménye adta hírül, hogy a belügyminiszter a demokratikus államrend hatályosabb védelme érdekében a fegyverszüneti egyezmény 15. pontjának megfelelően 1946. július 4-én, 5-én és 6-án 220 jobboldali egyesület feloszlatását rendelte el; a belügyminiszter – a SZEB követelésére – számos katolikus társadalmi és ifjúsági egyesületet is feloszlatott. A katolikus egyesületek, mindenekelőtt a KALOT és a Cserkész Szövetség feloszlatása miatt komoly nézeteltérések és ellentétek támadtak a koalíción belül. Ezek feloldására hívták össze július 8-ra a pártközi értekezletet, ahol Varga Béla – a miniszterelnök véleményéhez kapcsolódva – “katasztrofálisnak” minősítette a KALOT feloszlatásának következményeit, mégpedig arra való hivatkozással, hogy “ez az egész katolicizmust Mindszenty karjába kergeti”. Holott szerinte a KALOT-ot esetleg maga a hercegprímás oszlatta volna fel a közöttük lévő éles ellentétek miatt.²⁶ A nemzetgyűlés elnöke ebben a kérdésben kitűnő “jósnak” bizonyult. A bíboros hercegprímás a püspöki kar értekezletén valóban amellett volt, hogy a KALOT-ot ne állítsák helyre, a többi püspök viszont egyhangúlag kérte a visszaállítást.²⁷ A pártközi megállapodás ellenére a katolikus egyesületek sorsa nem rendeződött, s így a jövőre vonatkozólag is az ellentétek forrása maradt.

1947 tavaszán a katolikus egyház és az állam a fakultatív vallásoktatás ügyében is élesen megütközött egymással. A koalíciós pártok 1947. március 11-én kormányprogramként fogadták el a fakultatív vallásoktatás bevezetését. Ennek előzményeként Nagy Ferenc miniszterelnök és pártelnök március 10-én arról tájékoztatta az FKGP Politikai Bizottságát – Bánáss László püspökkel folytatott személyes beszélgetésére hivatkozva -, hogy az akkor éppen ülésező püspökkari értekezlet a fakultatív vallásoktatás bevezetésének felvetését nem tartja sérelmesnek a katolikus egyházra nézve, nem lát benne a hitélet rovására olyan intézkedést, amely annak elmélyítését akadályozná.²⁸ De azt kívánja, hogy ezt a kérdést is az állam és az egyház viszonyának általános rendezése keretében oldják meg.

Mindszenty József emlékirataiban némileg másként látja az előzményeket. Szerinte a pártközi értekezleten Varga Béla és Balogh István, a két katolikus pap megígérte, hogy majd a püspöki karral is elfogadtatják a fakultatív hitoktatás bevezetését. A hercegprímás itt azt is megemlíti, hogy Bánáss László veszprémi püspök szintén arról tájékoztatta a kisgazdapárti vezetőket, hogy a püspöki kar “megértést” tanúsít a tervvel kapcsolatban.²⁹ Mindszenty azt is elismerte, hogy Nagy Ferenc ezekre az “ígéretekre” építette a véleményét.

A püspökkari értekezleten elfogadott március 12-i nyilatkozat azonban már minden kétséget eloszlatott a katolikus klérus hivatalos álláspontját illetően. A nyilatkozat ugyanis azt tartalmazta: “a püspöki karnak és minden katolikus embernek változatlan álláspontja, hogy a hitoktatást egyetlen gyermektől sem lehet elvenni, mert az ellenkeznék a természeti és isteni joggal, a magyar törvénnyel és a szülők ismételten megnyilatkozott, népszavazásszerű állásfoglalásával”.³⁰

Másnap, március 13-án a bíboros hercegprímás felszólított minden katolikus püspököt, főapátot, apostoli kormányzót, illetőleg helynököt, hogy a legközelebbi hétköznap leglátogatottabb miséjén és a következő vasárnap főistentiszteletén olvassák fel minden templomban a körlevelét. Ugyanakkor utasította az említett egyházi vezetőket, hogy azokon a helyeken, ahol még nem volt tiltakozás a fakultatív hitoktatás ellen, szervezzék azt meg: az összes egyházközség és a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségének helyi szervezetei a nemzetgyűlés elnökének küldött táviratokban fejtsék ki, hogy ragaszkodnak a kötelező iskolai hitoktatáshoz. Ezután a bíboros hercegprímás arra hívta fel a híveket, hogy ne hagyják senki által megtéveszteni magukat, hanem maradjanak szilárdak: “Tartsatok ki igazunk mellett; várjátok és kövessétek majd további utasításainkat.”³¹

A plébániákról, az egyházi iskolákból, a szülők szövetségének szervezeteitől napokon belül tömegesen érkeztek a tiltakozó táviratok és levelek a köztársasági elnökhöz, a miniszterelnökhöz és a pártok vezetőihez, illetőleg a táviratok és levelek másolatai, valamint a hűségnyilatkozatok Esztergomba. A tiltakozások és rokonszenv-tüntetések színhelyeivé váltak az iskolák, sőt a katolikus templomok is, ahol nem ritkán a politikai gyűlések szokásos hangulata – közbekiáltások, hangos tetszésnyilvánítás, taps stb. – uralkodott el. A legnagyobb demonstrációra 1947. március 21-én Szegeden került sor, ahol a minden korosztályhoz tartozó tanulóifjúság – iskolánkénti csoportokba tömörülve-verődve – kivonult az utcára és “Kötelező hitoktatást”, “Hittant akarunk” jelszavakat kiáltozva járta be a várost.

A legfelső katolikus egyházi köröket, a hercegprímást is beleértve, szemmel láthatóan örömmel és megnyugvással töltötték el a fakultatív vallásoktatás elleni akciók, különösen a kibontakozóban lévő tömegmozgalom sikere. Emellett az is megnyugtatóan hatott a katolikus egyházi körökre, hogy többnyire élvezték a protestáns egyházi vezetők szolidaritását, valamint a pártonkívüli, a szabadságpárti és a demokrata néppárti nemzetgyűlési képviselők támogatását.

A katolikus főpapság a fentebb említettek ellenére sem volt azonban teljesen és maradéktalanul elégedett. A fakultatív vallásoktatás elleni akciónak ugyanis lényegében egyetlen közölni valója volt: a “nem”. Kiderült, a katolikus egyház nem igazán készült fel szellemileg erre a küzdelemre. Igaz, hiányzott a vezetéséből a Prohászka Ottokárhoz hasonlítható nagy formátumú, tudós és művelt katolikus egyházi személyiség is. Arról már nem is beszélve, hogy ezúttal a nyugati példa sem segített, amelyre oly sűrűn hivatkoztak katolikus egyházi körökben, ha a magyarországi viszonyok bírálatáról volt szó. “Mi – hangzott ezúttal az 1947. április 12-i körlevélben – nem tartjuk a külföldet mindenben utánzandó példának. Nem tartunk minden szellemi irányzatot és állásfoglalást importálandónak, csak azért, mert külföldi.”³²

Problémát jelentett katolikus egyházi vezetőknek a tankönyvek ügye is. A közvélemény előtt azzal vádolták a kormányzatot, hogy az egységes állami tankönyvek bevezetése újabb, komoly anyagi terhek vállalására kényszeríti a szülőket. Másfelől azonban tisztában voltak vele, hogy a Szent István Társulat sem tud az államinál olcsóbb tankönyvet a tanulóifjúság kezébe adni. De a legnagyobb veszélynek mind inkább az tűnt a katolikus egyházi vezetőknek, hogy a kormány majd nem viszi a fakultatív vallásoktatás kérdését a nemzetgyűlés elé, hanem – a rendkívüli felhatalmazás alapján kibocsátott – rendelettel szünteti meg az iskolákban a kötelező vallásoktatást. A püspöki kar emiatt 1947. április 12-i állásfoglalásában nem csupán törvénysértéssel vádolta a kultuszminisztert és a fakultatív vallásoktatás szorgalmazóit, hanem most már a legszigorúbb egyházi szankciókat – többek között a kiközösítést – is kilátásba helyezte. Ezzel egyidejűleg a püspöki kar minden tagjának aláírásával ellátott levélben követelte Nagy Ferenc miniszterelnöktől a Vatikánnal való kapcsolatok felvételét és a fakultatív vallásoktatásnak a napirendről való levételét. Ezt a dokumentumot a hercegprímás megbízottai március 15-én nyújtották át a miniszterelnöknek.

1947. április 28-án a hercegprímás újabb levelet küldött a miniszterelnöknek. Ez a levél azonban már nem helyezett kilátásba egyházi megtorló intézkedéseket, hanem csupán a Vatikánnal való kapcsolatok felvételét sürgette. Ennek a levélnek az előzményeként is felfogható, hogy Nagy Ferenc megígérte Bánáss püspöknek, a katolikus egyház változatlanul megkapja a kormánytól az igényelt tankönyvhitelt, továbbá az egyházak iskolafenntartó joga “csorbítatlan” marad.

A fakultatív vallásoktatás bevezetése május végén-június elején hivatalosan is lekerült a napirendről anélkül, hogy a március 11-i pártközi egyezmény idevonatkozó pontjait a koalíciós partnerek végrehajtották volna.

Mindszenty József bíboros hercegprímás 1947-1948-at, az ottawai Mária-világkongresszus hatásától is ösztönözve, amelynek résztvevője volt, Boldogasszony Évének nyilvánította. Ennek jegyében hatalmas tömegek zarándokoltak a Mária-kegyhelyekre,³³ ahol a bíboros hercegprímás és más főpapok prédikáltak. Ezekből a – bibliai idézetekkel és példálózásokkal teli – szentbeszédekből nem volt nehéz “kihallani” az időszerű politikai mondanivalót. 1947. szeptember 14-én Mindszenty a máriaremetei ünnepen arról beszélt, hogy az emberiség Krisztus keresztje körül a világ végéig két táborra oszlik, s ezután így folyatatta: “Aki eddig Isten trónjától függetlenül akart magának emberi méltóságot és hatalmat, az mindig lebukott a rabszolgaság színvonalára. Aki meghajol Isten hatalma és fensége előtt, az emberi méltósággal magasodott mindig. Inkább féltem az embert magától az embertől, mert írva vagyon a Szentírásban: Átkozott, aki emberben bízik.”³⁴

Az ilyen és ehhez hasonló prédikációk hatására a zarándoklatok nem egy helyen tüntetéssé változtak, s ez a helyzet úgyszólván robbanásig “felforrósította” a levegőt, a katolikus egyház és az állam, közvetlenül pedig a bíboros hercegprímás és a kormányzat viszonyát. Vidéken több helyütt zavargásokra, sőt tragikus kimenetelű összecsapásokra is sor került – különösen azután, hogy az iskolák államosítása napirenden volt – az államosítás ellenzői és hívei között.

1947. december 4-én a törvényhozás – a kormányprogram szellemében – megszüntette a “bevett” és az “elismert” vallásfelekezetek jogállása közötti különbségeket; konkrétan felszámolta a “bevett” egyházak, köztük a katolikus egyház által is addig élvezett előnyöket, aminek logikus következményeként Magyarországon is megszűnt az egyházi adók kényszerjellege. Nyilvánvaló volt, hogy a kormányzat ezt a törvényt csupán az első lépésnek tekinti az állami és az egyházi, illetőleg vallási funkciók elválasztása vonatkozásában, és végre kívánja hajtani az állam és az egyházak – történelmi jelentőségű – szétválasztását. Ezzel összefüggésben került napirendre 1948 tavaszán nálunk is az iskolák államosítása. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948. május 15-i sajtókonferenciáján jelentette be, hogy a kormány törvényjavaslatot nyújt be az országgyűlésben az iskolák államosításáról.

A kormány kezdeményezésére 1948 februárjában Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes Czapik Gyula egri érsekkel és Barankovics Istvánnal, a Demokrata Néppárt vezetőjével tárgyalt az állam és az egyház viszonyáról, az esetleges megegyezés feltételeiről. Itt merült fel, hogy a katolikus egyház vezetői valamilyen formában ismerjék el a Magyar Köztársaság kormányát. Április közepén újabb találkozóra került sor, amelyen Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesek, illetőleg Czapik érsek és Papp Kálmán győri püspök vettek részt. Ezt követően Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi püspök nyilatkozatot tett a köztársaság mellett, amiért azután Mindszenty bíboros hercegprímás meg is róta őket.³⁵

A bíboros hercegprímás 1948. május 11-i körlevelében kilátásba helyezte az exkommunikációt: “Amikor a halhatatlan lelkek üdvösségéről van szó, minden hívőnek meg kell értenie, hogy esetleg keményebb eszközöktől sem szabad az egyháznak visszariadnia.”³⁶ A püspöki kar június 7-én úgy foglalt állást, hogy egyházmegyei pap, szerzetes és szerzetesnő az államosított iskolában tanári és tanítói állást nem vállalhat. Ez a rendelkezés a hitoktatókra természetesen nem vonatkozott. A püspöki kar 1948. június 12-i nyilatkozatában azokra is kiterjesztette az exkommunikációt, akik az államosítási törvényre szavaznak, vagy annak végrehajtásában közreműködnek.³⁷

1948. június 16-án az országgyűlés 230 : 63 arányban elfogadta az 1948:XXXIII. törvénycikket a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba való vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában. A vita befejezésekor az országgyűlés elnöke – 66 ellenzéki képviselő írásbeli indítványára – név szerinti nyílt szavazást rendelt el. Erre minden bizonnyal azért volt szükség, hogy a törvényhozásban helyet foglaló katolikus papokat – parlamenti szereplésük okán – a későbbiekben ne lehessen egyházilag felelősségre vonni. A “nem”-mel szavazók között a Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor, s részben a Független Magyar Demokrata Párt parlamenti tagjai voltak. A törvény változatlanul hagyta a kötelező iskolai vallásoktatás rendszerét, és egyáltalán nem érintette azokat az intézményeket, ahol az egyházak vallásos tevékenysége és a papi utánpótlás biztosítása folyt.

Az iskolák államosításáról szóló törvény megszületése után mit sem változott a bíboros hercegprímás véleménye a katolikus egyház és az állam viszonyáról. Változatlanul úgy vélekedett, hogy az illegitim állammal nem lehet megegyezni: “Minden megegyezés bizonyos mérvig elismerés és lemondás a jogokról, de a rendszer minden tette négy éven át abszolút törvénytelenséget jelentett, amit a püspöki kar nem ismerhetett el törvényesnek.”³⁸ Szerinte az iskolaállamosítást is egy törvénytelenül megválasztott parlament szavazta meg. “S mivel a vasfüggöny még nem záródott le egészen, tudomást szerzett a történtekről a szabad világ közvéleménye is. Mi magunk is gondoskodtunk arról – írja Mindszenty az emlékiratában -, hogy a szükségesnek látszó dokumentációs anyaggal a nyugati sajtót ellássuk. Számos esetben fogadtam magam is nyugati újságírókat, hogy tájékoztassam őket az Egyház ellen folytatott romboló támadásokról.”³⁹ Ezek után a bíboros hercegprímás előtt tulajdonképpen már csak egy út állt: vállalni a következményeket…

Mindszenty József bíboros hercegprímást 1948. december 26-án az államvédelmi hatóságok letartóztatták. Erről a Belügyminisztérium sajtóosztálya a következőket jelentette: “Mindszenty József esztergomi érseket hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrség őrizetbe vette.”⁴⁰

A letartóztatás híre itthon és külföldön egyaránt nagy visszhangot keltett. A vele együtt járó propaganda sértette a hívők lelkiismereti szabadságát, erős túlzásai pedig inkább bizonytalanságot, sőt félelmet ébresztettek az emberekben.

Az USA és több nyugat-európai állam kormánya mellett elsősorban a Vatikán és a különböző katolikus társadalmi szervezetek tiltakoztak az őrizetbe vétel miatt, és követelték a bíboros szabadon bocsátását. 1949. január 10-én a Magyar Püspöki Kar körlevelében arra hívta fel a hívők figyelmét, hogy a megpróbáltatások idején is őrizzék meg keresztény nyugalmukat és ragaszkodásukat egyházukhoz. A tiltakozások a nyilvános főtárgyalás idején, vagyis 1949. február 3-5-én még csak fokozódtak.

A népbíróság különtanácsa 1949. február 8-án életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte Mindszenty Józsefet. A hercegprímás koncepciós pere – és életfogytiglani elítélése – a hatalmat kisajátító Rákosi-csoport bűnös és hibás akciója volt. Az ily módon elítélt mártír lett, s korábbi politikai megnyilvánulásait és rendszerkritikáját mintegy igazolták a törvénysértő lépések. Az 1946:VII. törvénycikk alapján – amelyet a Független Kisgazdapárt abszolút többsége mellett fogadott el a magyar törvényhozás, és amelyet a hercegprímás minden további nélkül hóhértörvénynek nevezett – a hatalom kétségtelenül kezdeményezhette a bírósági eljárást. De nem a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény vádjával, hanem esetleg az izgatás vétsége miatt, ami öt évig terjedhető fogházbüntetéssel járt.⁴¹ Hasonlóan rövidlátó politika volt a hercegprímást valutaüzérkedéssel vádolni, illetőleg megrágalmazni akkor, amikor a bejelentés elmulasztását is szigorúan büntette a korabeli jogszabály. Hiszen aki a külföldi fizetőeszköz behozatalát vagy birtoklását nyolc napon belül nem jelentette be és ezt a mulasztását “csak” gondatlanságból követte el, három évig terjedhető fogházzal volt büntethető a 8400/1946. M. E. sz. rendelet értelmében. Más kérdés, hogy a politikai bölcsesség ilyen megoldást is választott volna-e.

Mindszenty József bíboros hercegprímás közéleti-politikai pályája elítélésével valójában véget ért.

Az USA kormánya kezdeményezte a bíboros ügyének az ENSZ közgyűlésének napirendjére való tűzését.⁴² A magyar kormány tiltakozása után az ENSZ különleges politikai bizottsága olyan döntést hozott, hogy Magyarország képviselőjét is meghívja az ügy tárgyalására, amit viszont a magyar kormány a belügyekbe való illetéktelen beavatkozás címén szintén elutasított. Ezután az ENSZ Bolívia indítványát fogadta el, amely lényegében azt tartalmazta, hogy az érdekeltek a “békeszerződések értelmében foganatosítsanak intézkedéseket”.⁴³ Ezzel a Mindszenty-ügy átmenetileg lekerült a nemzetközi fórumok napirendjéről.

A bíboros hercegprímás az 1948. december 26. és 1956. október 30. közötti időszakot börtönben, illetőleg házi őrizetben töltötte. 1956. október 30-án szabadult a Nagy Imre kormány utasítására, és másnap Budán már számos magyar és külföldi küldöttséget fogadott, egyháziakat és világiakat egyarány. 1956-os szereplése vitathatatlanul nem egyházi, hanem politikai funkciójú volt. 1956. november 3-án rádiószózatot intézett a nemzethez. Igaz, nem az egyház nagybirtokait, hanem csupán intézményeit követelte vissza, kulturnacionalizmust hirdetett és kilátásba helyezte a “bukott rendszer örököseinek” felelősségre vonását. A hercegprímás 1956. november 3-i beszédének értelmezése évtizedek óta vita tárgya. De ez a kijelentése egészen bizonyosan nem lehet az: “Isten kegyelméből ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.”⁴⁴

A bíboros hercegprímás másfél évtizedet töltött kényszerűen a budapesti amerikai nagykövetségen. Az ott eltöltött évek már a “hanyatló” korszaka, nincs kapcsolata sem a magyar társadalommal, sem a hazai és a világegyházzal. 1971. szeptember 28-án – a Vatikán, Washington és Budapest megállapodása alapján – kegyelemben részesült, elhagyhatta az országot. 1973. december 18-án VI. Pál pápa egyházjogilag üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, miután Mindszenty nem volt hajlandó az önkéntes visszavonulásra.

Mindszenty József 1975. május 6-án Bécsben hunyt el. Május 15-én Mariazellben temették el. 1991. május 4-én kívánságára Esztergomban helyezték örök nyugalomra.

***

Antall József miniszterelnök Mindszenty József esztergomi újratemetése alkalmából elmondott búcsúztatójában a volt bíboros hercegprímást “a magyar történelem egyik legnagyobb erkölcsi erőt adó példaképeként” jellemezte, aki “a közjó megvalósításában acélakaratú katona, mások szenvedéseinek átérzésében szelídlelkű pap”.⁴⁵

Ez a jellemzés – és az ilyenkor szokásos elfogultság is – persze csupán akkor értelmezhető, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Mindszenty József egész életében – és megingathatatlanul – konzervatív, legitimista és harcos antikommunista volt. Politikai eszmevilága valójában a polgári fejlődést megelőző időkből táplálkozott, ezért már a polgári demokrácia jelentős eszményeivel sem tudott mit kezdeni. Elveihez való rendíthetetlen ragaszkodása, töretlen elszántsága és helytállása is akkor jelentettek volna tényleges értéket, ha ezeket az erőforrásait és tulajdonságait a nemzeti felemelkedés és a társadalmi haladás szolgálatába állítja. Jellemzően, ez a “szelídlelkű pap” a pápai elhatározással szemben is rendíthetetlennek mutatkozott, amikor nem volt hajlandó lemondani az esztergomi érseki székről. Mindszenty József mindig öntudatosan vallotta és vállalta konzervativizmusát és legitimizmusát, amit az utókornak nincsen joga tudomásul nem venni.

Jegyzetek

¹ Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, Vörösváry István kiadása, 1974. 81.

² Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Buenos Aires, a szerző saját kiadása. 1965. 157-158.

³ Gergely Jenő: Mindszenty József. In: Sánta Ilona (szerk.): Politikus pályák. Kossuth Könyvkiadó, 1984. 131.

⁴ Mindszenty József: I. m. 20.

⁵ Uo. 28-29.

⁶ A Mindszenty-per. (A dokumentumkötetet összeállította, az előszót, Mindszenty József életrajzát írta, jegyzetekkel és annotált névmutatóval ellátta: Gergely Jenő és Izsák Lajos.) Reform, 1989. 14.

⁷ Gergely Jenő: I. m. 132.

⁸ A Mindszenty-per. I. m. 16.

⁹ A memorandumot Mindszenty József veszprémi, Apor Vilmos győri, Shwoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát írta alá.

¹⁰ Mindszenty József: I. m. 44-45.

¹¹ A Mindszenty-per. I. m. 17.

¹² Uo. 18.

¹³ Mindszenty József: I. m. 84.

¹⁴ Uo. 82.

¹⁵ A pásztorlevél kelte: Esztergom, 1945. október 18. A püspöki kar nevében Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek írta alá.

¹⁶ Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 98.

¹⁷ Mindszenty József: I. m. 103.

¹⁸ Uo. 75.

¹⁹ Gergely Jenő: I. m. 136.

²⁰ Mindszenty József: I. m. 106.

²¹ Balogh Sándor: I. m. 165.

²² Nagy Töhötöm: I. m. 161.

²³ Uo. 164.

²⁴ Balogh Sándor: I. m. 174.

²⁵ Nagy Töhötöm: I. m. 172-173.

²⁶ Balogh Sándor: I. m. 244.

²⁷ Nagy Töhötöm: I. m. 199.

²⁸ A kisgazdapárt Politikai Bizottságának 1947. március 19-i ülésén Nagy Ferenc megerősítette, hogy Gyöngyösi Jánossal együtt fogadta Bánáss Lászlót, aki a püspökkari értekezletről jött, és közölte, hogy a püspöki kar nem fog nehézséget támasztani a fakultatív vallásoktatással kapcsolatban.

²⁹ Mindszenty József: I. m. 170.

³⁰ Balogh Sándor: A fakultatív vallásoktatás kérdése és az egyházak (1947 tavasza). Századok, 1973. 4. sz. 915.

³¹ Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon. I. m. 441.

³² Mindszenty József: I. m. 174.

³³ 1948. decemberi összesítés szerint a Mária-év ünnepségein és zarándoklatain 4 600 000 személy vett részt.

³⁴ Mindszenty József: I. m. 197-198.

³⁵ Orbán Sándor: Egyház és állam. Kossuth Könyvkiadó, 1962. 147-154.

³⁶ Uo. 158.

³⁷ A Mindszenty-per. I. m. 27.

³⁸ Mindszenty József: I. m. 220.

³⁹ Uo. 210.

⁴⁰ Szabad Nép, 1948. december 28.

⁴¹ ”4. par. (1) Vétséget követ el, aki két vagy több személy jelenlétében olyan valótlan tényt vagy valós tényt olyan módon állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy az 1. Par. (1) bekezdésében meghatározott államrend vagy köztársaság iránt megvetést keltsen vagy nemzetközi megbecsülését csorbítja a 4. Par. (1) bekezdésében… meghatározott vétség büntetése öt évig terjedhető fogház.”

⁴² Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. (Szerkesztette és a bevezetést írta Balogh Sándor.) Gondolat Könyvkiadó, 1986. 62.

⁴³ Szabad Nép, 1949. május 10.

⁴⁴ Mindszenty József: I. m. 437.

⁴⁵ Új Ember, 1991. május 5.

Irodalom

A Mindszenty-per. A dokumentumkötetet összeállította, az előszót, Mindszenty József életrajzát írta, jegyzetekkel és annotált névmutatóval elláta: Gergely Jenő és Izsák Lajos. Reform, 1989.

Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, 1975.

Földet, köztársaságot, állami iskolát. Viták a magyar parlamentben 1944-1948. Válogatta és a bevezetést írta: Balogh Sándor. A szövegmagyarázó jegyzeteket készítette és a függeléket összeállította: Izsák Lajos. Gondolat Kiadó, 1980.

Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon 1944-1971. Kossuth Könyvkiadó, 1985.

Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom 1890-1986. Tankönyvkiadó, 1989.

Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Pannonia könyvek, 1994.

Mészáros István: A hazai történettudomány 1948-1992 közötti Mindszenty képe. Esztergom, 1992.

Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, Vörösváry István kiadása, 1974.

Mindszenty és a hatalom. Tizenöt év az USA-követségen. A dokumentumokat válogatta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Ólmosi Zoltán. Lex KFT, 1991.

Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Buenos Aires, a szerző saját kiadása, 1965.

Orbán Sándor: Egyház és állam. Kossuth Könyvkiadó, 1962.

(Pécs, 1932. március 21. – Budapest, 1977. november 17.)

A néhány oldallal később olvasható írás szerzőjének születési és halálozási adataiból nem derül ki, hogy valójában kolozsvári filozófusról van szó. A pécsi születésű gondolkodó Szatmárnémetiben nőtt föl, majd Kolozsvárott tanult filozófiát a Bolyai Tudományegyetemen (1950-54). Ettől kezdve csaknem egész életét Kolozsvárott töltötte, eltekintve halála előtti budapesti kórházi ápolásától.

Bretter az egyetem elvégzése után néhány évig újságíró volt az Igazságnál (1954-1957), majd tanársegéd az egyetemen. Ezután tanít majd filozófiát a kolozsvári zeneművészeti és képzőművészeti főiskolákon (1959-1977), ellentétben a Magyar Nagylexikon szócikkében közölt adatokkal. (Mivel a Bolyai Egyetem önállóságát éppen 59-ben számolják föl, a sorrend és az időpont egyáltalán nem mindegy).

A kolozsvári gondolkodó nevét azok az általa parabolának nevezett, tárgyukat a görög mitológiából vett írások tették ismertté és elismertté, melyeknek első darabja az 1966-ban írott és egy évvel később megjelent Ikarosz legendája.¹ Ezekben a szövegekben még szimbólumokban körvonalazódnak azok, a szekunder irodalomban általában “etikai-ontológiai kérdések”-ként emlegetett gondolatok, amelyeket később fogalmibb módon ragad meg a “nyelvfilozófiai esszékként” aposztrofált szövegekben. Valójában írásai mindkét csokrában ugyanazt a cselekvéselméletet járja körül különböző aspektusokból. Ennek főbb elemei: az ember saját múltbeli cselekedeteiből összeálló világához való viszonya; az autentikus, nem-tautologikus tett puszta lehetőségének a megteremtése ezzel szemben; mindez összeszövődve a nemzedéki kérdéssel. Az Ikarosz legendájában a Labürinthosz nem más, mint Daidalosznak, a régi nemzedéknek a tetteiből összeállt világ; építőjének szökése ebből más Labürinthoszokba a tautologikus cselekvésnek, Ikarosz tragikus lépése viszont az autentikus tettre való kísérletnek a szimbóluma. Ezeket a gondolatokat a nyelv elemzésének kapcsán adja elő későbbi írásaiban.² Az atyák múltbeli tettei a labirintus képe helyett a nyelv útvesztőjében öltenek testet, az ebből való kitörési kísérlet pedig a nem-tautologikus, racionális és tartalmas beszéd, az autentikus (nyelvi) tett lesz. A szövegekben nem nehéz fölismerni az erdélyi magyar baloldali értelmiség háború utáni években pozícióban lévő nemzedékének konfliktusait részint a későbbi nemzedékekkel, részint önmagával. Ez a nemzedék egyszerre hozott létre egy hatalmi rendszert és kötötte meg a maga szerződéseit ugyanezzel a rendszerrel. Ez a helyzet hozta létre azt a Bretter föntebb említett szövegeinek korára már tulajdonképpen csődbe jutott, de még igen hosszú ideig létező cselevés- és beszédmódot, amelyet éppen ezek a szövegek elemeznek.

Bretter írásainak forrásai és párhuzamai sokfelé vezetnek. A hatvanas évek végének és a hetvenes éveknek az erdélyi magyar kultúrájában nagy szerepe van az iménti módon értelmezett nemzedéki kérdésnek, illetve nemzedéki önvizsgálatnak, mint ezt a korszak drámairodalmának kapcsán kifejtette Bíró Béla.³ A cselekvési tautológiákból való kitörési kísérleteknek hasonló szerkezetét Szilágyi István epikájában és Bretter filozófiájában jómagam próbáltam igazolni.⁴ Talán termékeny gondolat, hogy az ebben az időben, azonos helyen keletkezett drámai, epikai és filozófiai szövegek jórészében a közös helyzetre való reagálásból származó különböző, de azonos kategóriarendszerben értelmezhető válaszokat lássunk, egyben a filozófiai és irodalmi munkálkodás kultúránkban ritka szinkronjának pillanatát ragadva meg.

A Brettert ért hatások közül érthető okokból, talán túl gyakran is Camus-t szokás említeni: a Sziszüphosz mítosza nem sokkal előbb jelent meg magyarul, mint az Ikarosz legendája. Később fontos lesz a kapcsolat a Lukács-iskolával, de fontos, bár kevéssé elemzett hatás a Rezek Román Brazíliában élő magyar szerzetessel, Teilhard de Chardin fordítójával és kommentátorával való levelezése is.

Kevéssé hangsúlyozott vonása viszont az életműnek, hogy mindezek a hatások mindig valamilyen irodalmias formában jelennek meg Bretternél. Jól illusztrálja ezt a nyelvvel foglalkozó írások közül időrendben az első és az utolsó. Az első Eugen Ionescu ifjúkori töredékének fordítása és kommentárja,⁵ az utolsó a szintetizáló munkának szánt, halála miatt azonban befejezetlen A “sellő” mint alany⁶ című nyelvfenomenológiai töredék, amely jellemző módon nem közvetlenül Husserlből, hanem Roman Ingarden Az irodalmi műalkotás című munkájának néhány gondolatából indul ki, mint arra Egyed Péter is utal.⁷

írásainak több jellegzetessége a megszületésüket övező nyilvánosság szerkezetéből és szerzőjük publikálási lehetőségeiből ered. Ilyen a cenzurális okokból kötelező enigmatikusság, vagy az elsősorban nem filozófiát közlő lapok szövegkörnyezetének és olvasótáborának figyelembevétele a fogalmazásban. A következő oldalakon olvasható szöveg alkalmi cikk, 1973-ban írta, Marx halálának kilencvenedik évfordulójára. Az időpont magyarázza a Gunnar Myrdal-idézetet is: a svéd társadalomtudós ebben az évben kapott Nobel-díjat. Bretter Marxból azt a praxisfilozófiát és a konvencionális világképnek azt a kritikáját emeli ki egy évfordulós megemlékezés kapcsán is, amely problémák egyébként is foglalkoztatják, mindebben nem lehet eltagadni a korabeli heterodox Marx-olvasatok hatását.

Jegyzetek

¹ A következő írásokról van szó: Ikarosz legendája, 1967.; Laokoón, a néma, 1969.; Kentaurok dilemmája, 1969:; Apollón, nimfa, szerelem, 1971.; Valamikor Silenus őrizte a forrásokat, 1972.; újraközlés: Párbeszéd a jelennel, Bukarest, 1973. – a Hérakleitosz, Hermodórosz barátja és a Kronosz, a kegyetlen címűekkel együtt in: Párbeszéd a vágyakkal, Budapest, 1979. és Itt és mást, Bukarest, 1979.

² Főként a következő három tanulmányra szokás hivatkozni: A nyelv és az erkölcs. Korunk, 1971. 2. sz. (1970-es dátumozású kézirat). Az itt és most logikája és erkölcse. Korunk, 1972. 2. sz. (1971-es dátumozású kézirat). Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről. Korunk, 1973. 6. sz. újraközlések (mindhárom) in: Bretter György: Párbeszéd a jelennel. Bukarest, 1973. (Az itt és most… Adalék egy hely- és egy időhatározó sajátosságaihoz címmel.) Bretter György: Párbeszéd a vágyakkal. Budapest, 1979. (Említett címváltozat az előző kötetbeli formájában.) Bretter György: Itt és mást. Bukarest, 1979. (Adalékok egy hely- és időhatározó sajátosságaihoz címváltozattal.)

³ A tragikum tragédiája. Bukarest, 1984.

⁴ Hatalom, ember, technika, avagy Hová “vitte el” Derest a katana? In: Jelen-Lét 3. Szeged, 1994.

⁵ Szándékos a romános írásmód, hiszen a szerző egyetlen, még anyanyelvén írott szövegéről van szó, amely A kopasz énekesnő ősfogalmazványának tekinthető. Bretter fordítása Eugen Ionescu: Tanuljunk könnyen, gyorsan angolul címmel jelent meg. Korunk, 1967. 5. sz.

⁶ Tamás Gáspár Miklós gondozásában in: Párbeszéd a vágyakkal. Budapest, 1979. Más közlések: Vázlat a “kijelentő mondat” filozófiájához. Korunk, 1978. 10. sz. Ugyanezen a címen Molnár Gusztáv gondozásában in: Itt és mást. Bukarest, 1979.

⁷ Egyed Péter: A demokratikus mondat szerelmese. In: Bretter György: Itt és mást. Bukarest, 1979.

Marx a polgári közgazdaságtan tanulmányozásakor ama a következtetésre jutott, hogy a tények jelentésének elfedésére éppen a tényeket lehet felhasználni. A tényekre hivatkozó frázisok mögött tehát fel kell fedni a reális állapotokat. Ehhez pedig átfogó társadalomelméletre van szükség.

Egyre világosabbnak tetszik, hogy Marx¹ gondolkodói teljesítménye – kérdésföltevésének eredménye. Elméletét (hipotézisét) óriási tényanyag rendezésére használhatta fel, és miután úgy találta, hogy kategóriarendszere eléggé rugalmas az ismert tények értelmezésére, társadalmi modelljét aktivitás-modellé fejlesztette. A hármas aktus az elmélet, a tények rendezése és a cselekvésmodell kialakítása nyilván párhuzamosan ment végbe, ám a kérdésfeltevés mindhármat megelőzte. (Gunnar Myrdal e problémákkal kapcsolatban írja: “Az elméletnek a priorinak kell lennie az empirikus tény-megfigyelésekhez képest. A tények csak akkor kezdenek jelenteni valamit, ha elméleti keretben megmagyarázzuk és csoportosítjuk őket. A tudományos ismeret részeként a tények nem létezhetnek ezen kívül. Még mielőtt válaszokat kaphatnánk, fel kell tennünk a kérdéseket, a kérdéseknek viszont, hogy értelmük legyen, a társadalmi valóságnak mint egésznek megértésére törekvő, logikailag koordinált kísérlet részét kell alkotniok. Szigorú logikai értelemben egy nem elméleti megközelítés elgondolhatatlan.”)²

Marx a polgári nemzetgazdaságtan tanulmányozásakor arra a következtetésre jutott, hogy a tények jelentésének elfedésére éppen a tényeket lehet felhasználni – a tényekre hivatkozó frázisok mögött tehát fel kell fedni a reális állapotokat. Ám, mint láttuk, ehhez egy átfogó társadalomelméletre van szükség, még akkor is, ha a teóriaellenesség manipulációi az elméletnek kedvezőtlen, sőt az elméletalkotókra ellenséges légkört teremtenek, nyilván ismét azért, hogy az empíria abszolút tekintélyére hivatkozhassanak a tények átfogó értelmezési kísérletei ellen. Ebben az az ideológia-kritika feladata Marx szerint, hogy leleplezze a tényeket reális jelentésük kidolgozásával, és leleplezze a tények elfedésére szolgáló ideológiai talaj meghatározottságait, a részleges teóriák álradikalitását.

Elméleti álláspontjának kidolgozása jól nyomon követhető a Párizsi kéziratokban (1844) és az Engels közreműködésével írt munkában, A német ideológiában (1845-46). Ez utóbbiból származó, emlékezetes megfogalmazások egész sorában figyelhetők meg az ideologikus nyomás alól való felszabadulás részletei is. Így ír: “Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve. Az uralkodó gondolatok nem egyebek, mint az uralkodó anyagi viszonyok eszmei kifejeződése.”

Az elmélet felé haladás erkölcsi-meggyőződésbeli hajtóereje a fennálló viszonyokkal való elégedetlenség, logikai hajtóereje pedig a helyes kérdésföltevés kidolgozásának kényszere. Az előbbi nyilván nem elegendő, de belső, intim volta a második erőt táplálja. Marx fiatalkori cikkei felháborodásból születnek: igazságérzete tiltakozik a társadalmi elnyomás konkrét formái és az elnyomást leplező jogi formák ellen. A tiltakozás azonban önmagában, teória nélkül csak moralizálás: a valóság leleplezésének egyedül lehetséges módja az átfogó elmélet, amely képes a tényeket – kivétel nélkül az összes tényeket – értelmezni. Marx egy ilyen átfogó elmélet konstrukciójához keresett kiindulást, ehhez viszont a kérdést, a logikai építkezés számára kielégítő kérdését kellett megfogalmaznia.

Látszatra egyszerű probléma: azt kell kérdezni, mi a társadalom. De az eredmény tautológia, hiszen a társadalom társadalom. Ismét csak általánosság, ismét csak frázis. Az általánosságot konkrétságában, a totalitást a kategóriák gazdagságában megmutatni – talán ez volna a kiút? A jelenségek (tények) halmazát számtalan kapocs fűzi más halmazokhoz, a kategóriák gazdagsága, a kategóriákat egymáshoz fűző viszonyok kategoriális kidolgozása határtalanná tágítja ugyan az értelmezés lehetőségeit, csakhogy a totalitás extenzitásában határokkal rendelkezik. Határok vannak, mondja Arisztotelész, mondja Hegel, és tudja Marx is.

Az intenzív végtelent kell felépíteni: modellt kell létrehozni. A konstrukcióhoz kiindulópont szükséges: a kérdés, ismét a kérdés feltevésének szükségessége. Vajon a történelem maga a kiindulás? Azt kellene kérdezni, hogy mi a történelem? Marx 1857-58-as gazdasági kézirataiban (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai) olvassuk: “Képtelen és hibás dolog volna tehát a gazdasági kategóriákat abban a sorrendben felsorakoztatni, amelyben történelmileg meghatározóak voltak. Sorrendjüket éppenséggel az a vonatkozás határozza meg, amelyben a modern polgári társadalomban egymással állanak és amely pontosan fordítottja annak, amely természetszerű sorrendjükként jelenik meg, illetve a történelmi fejlődés sorrendjének megfelel.” Tehát a történelemmel elfedni a jelent “képtelen és hibás dolog” a jelent önmagából kell megérteni.

Tudjuk, hogy Marx végül is egy empirikus történelmileg változó, de minden korban szükségszerű meghatározottságból indult ki. Az emberek alapvető élettevékenységéből, a termelőtevékenységből. Ennek megragadása lehetővé tette számára a társadalmi totalitás-modell kidolgozását. Kevésbé ismert kérdésfeltevése, amelyre csak válasz az említett kiindulás. Marx ugyanis a tényekből indult ki, de azokból, amelyeket nem volt képes megmagyarázni kora egyetlen elmélete sem. Számára ez a tény azt bizonyította, hogy – mint A német ideológiában írta – az “emberek eddig mindig hamis képzeteket alkottak saját magukról, arról, amik, vagy amiknek lenniök kellene… Fejük szüleményei a fejük fölé nőttek. A teremtők meghajoltak teremtményeik előtt.” Az eldologiasodás tényének felismerése egész teoretikus teljesítményét meghatározza: erre a tényre kérdezett rá akkor, amikor úgy tette fel a kérdést: mi veti alá az embereket saját teremtményeiknek, miért nem olyan a világ, amilyennek az emberek nagy többsége szeretné.

A kérdésfeltevés (“ha ilyen a világ, miért éppen ilyen”) gyümölcsözik A tőke a gazdasági főmű kategóriáiban, melyekben ott működik a korabeli kapitalizmus kategóriáinak gazdagsága nem határ nélküli, a logikai rend az intenzív totalitás képzetét kelti, és ezt csak fokozza az a mód, ahogyan Marx minden jelenségben kimutatja az eldologiasodás tényét. A gazdagság-termelés problémájának megoldása ebben a teoretikus perspektívában már csak azért is jelentős, mert az ideológia-kritika fontos példáját nyújtja. Az 1857-58-as Kéziratokban írja: “Mármost a gazdagság egyrészt olyan dolog, amely dolgokban, anyagi termékekben valósul meg, amelyekkel az ember mint szubjektum áll szemben másrészt mint érték a gazdagság idegen munka feletti puszta parancsnoklás, amelynek célja nem az uralom, hanem a magánélvezet stb. Minden formában dologi alakban jelenik meg… ilyen módon a régi szemlélet, amelyben az ember jelenik meg a termelés céljaként – bármilyen korlátolt nemzeti, vallási, politikai meghatározásban is – igen magasztosnak látszik a modern világhoz képest, amelyben a termelés jelenik meg az ember céljaként és a gazdagság a termelés céljaként.”

Az ideológiai formák teszik, hogy az emberek a tényeket nem valóságukban, hanem illuzórikus megjelenésükben élik át, s a reálisban való mozgásukat, kapcsolataikat, közösségi formáikat illúzióik szerint alakítva, közösségeiket, kapcsolataikat is képzeletbelivé fokozzák le. A közösségeket szervező, a közösség aktivitását tervező intézmények így maguk is a képmutatás és önáltatás eszközei, amelyek éppen ebben a szerepben önállósulva a közösség reális igényeinek védelme nevében a közösséget alkotó egyének ellen lépnek fel. Az eszme uralmára hivatkozva az intézmény elfedi a reális viszonyok uralmát: “a dologi függési viszonyok – mondja Marx az 1857-58-as Kéziratokban – a személyiekkel ellentétben úgy is megjelennek (a dologi függés nem egyéb, mint a látszólag független egyénekkel önállóan szembelépő társadalmi vonatkozások, azaz a velük magukkal szemben önállósult kölcsönös termelési vonatkozásaik), hogy az egyéneken most elvonatkoztatások uralkodnak… Az elvonatkoztatás vagy eszme azonban nem egyéb, mint azon anyagi viszonyok elméleti kifejezése, amelyek urak felettük… a viszonyoknak ez az uralma (ez a dologi függőség, amely egyébként megint átcsap meghatározott csakhogy minden illúziótól megfosztott személyi függőségi viszonyokba) maguknak az egyéneknek a tudatában eszmék uralkodásaként jelenik meg, és az uralkodó osztályok persze minden módon erősítik, táplálják, sulykolják ezen eszmék, azaz ezen dologi függőségi viszonyok örökkévalóságába vetett hitet.”

Az illúziók termelése objektív folyamat, a dologiság részlegessége önmagát az eszmék egyetemességével fedi el, s az intézmények ennek az egyetemességnek nevében biztosítják a gazdasági realitásból következő uralmukat. A kör zárt: teoretikusan a mindent átfogó struktúrát nem lehet felbontani. Ismét egy empirikus tényhez kell fordulni: a történelemben a gyakorlati tevékenység, a forradalmi tevékenység mindig felbontotta az adottat, Marx tehát a teoretikus modellt aktivitás-modellé változtatja. Ez nem valósítható meg ellentmondás nélkül: a teória ellenáll a meghatározatlan ténynek, tehát meg kell szüntetni, és a tényeket értelmező hipotézis helyén a változás hipotézisét, ezt a hit-hipotézist kell létrehozni.

A felháborodás most dominál, de Marxnál nem marad az egyediség elvontságának formájában, hanem teoretikus alapokat keres. A teória eddig tényeket értelmezett, most a (megfelelő, az óhajokkal egyező) tények hiányának elméletévé lesz. A mozgósító célzat nyilvánvaló: új tényeket kell létrehozni, tevékenység révén meghaladni a fennállót: “a kommunista tudat tömeges létrehozásához és magának a dolognak – a szocialista forradalomnak – a keresztülviteléhez egyaránt az emberek tömeges megváltozása szükséges, ami csakis gyakorlati mozgalomban, forradalomban mehet végbe a forradalom tehát nemcsak azért szükséges, mert az uralkodó osztályt nem lehet más módon megdönteni, hanem azért is, mert a megdöntő osztály csak a forradalomban juthat el odáig, hogy lerázza nyakáról a múlt egész szennyét és képessé váljék a társadalom új megalapozására” (A német ideológia).

A forradalom mindig a dologi struktúra leleplezése, az illúziók, az illuzórikus viszonyok, a hatalmi intézmények radikális felszámolása. Az emberiség nevében a partikularitás ellen fellépő mozgalom azonban, célkitűzésein túl, maga is objektíve meghatározott történelmi szerepet tölt be: létrehozza azt, amit egyáltalán létrehozhat. A német ideológiában Marx (és Engels) a dologiság (elidegenülés) végleges felszámolásának feltételeit éppen azért kutatja, mert a társadalom “igazi” történelmét azonosítja egy olyan struktúrával, amely nem szüli többé objektíven, szándékok és jelszavak ellenében is az eldologiasodást. Itt olvassuk: “Ez az elidegenülés …természetesen csak két gyakorlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy elviselhetetlen hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá, amely ellen forradalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen ‘tulajdonnélküliként’ hozza létre, s egyszersmind ellentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meglévő világával… másrészt pedig a termelőerők egyetemes fejlődése… Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség létezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fejlődhettek volna ki mint egyetemes s ezért elviselhetetlen hatalmak, hazai sütetű babonás – körülmények maradtak volna.”

Az aktivitás-modell és az elméleti-modell sajátos marxi egysége, amint kitűnik életművéből, kérdésfeltevésének eredménye. A kérdésben potenciálisan jelen van a válasz is, Marx kérdésében Marx válasza. Miért olyan a világ, amilyen, kérdezte, de a kérdést erkölcsi felháborodása azonnal megfordíttatja vele: ha olyan, amilyen, miképpen lehetne mássá? Válaszait műveiben találhatjuk meg.

Jegyzetek

¹ Az először A Hét 1973. március 16-i számában, Marxról való évfordulós megemlékezésként megjelent szöveg később csak az Itt és mást című posztumusz kötetben látott napvilágot (Kolozsvár, 1979. 302-307.), az ezzel párhuzamosan Budapesten megjelent válogatásba, a szintén több, azelőtt kiadatlan, vagy kötetben még meg nem jelent írást közlő Párbeszéd a vágyakkal címűbe nem került bele. (Megjegyzendő, hogy Bretternek 1973-tól haláláig nem jelent meg kötete.)

² Myrdal, Gunnar: Érték a társadalomtudományban. Válogatott módszertani tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972. 373.

Karl Marx korszakalkotó munkássága hosszú évtizedeken át kívül rekedt a hivatalos tudomány falain. A harmincas évek világgazdasági válsága azonban fordulatot hozott; Marxról pozitívan nyilatkoztak olyan kiemelkedő közgazdászok, mint Robinson és Schumpeter; Keynes közgazdaságtana számos hasonlóságot mutatott a marxi tézisekkel; sőt a közgazdaságtan főáramában is tovább élnek a marxi elmélet egyes mozzanatai.

A modern közgazdaságtan és a marxi elmélet kapcsolatáról Az elmúlt évtizedekben a magyar szakirodalomban csak keveset olvashattunk az egykor “polgárinak” (nem-marxistának) nevezett közgazdaságtan és a marxi elmélet bonyolult kapcsolatáról. Pedig a rendszerváltás előtt is igen fontos kérdésekre adhatott volna választ a marxi gazdaságelmélet és a modern közgazdaságtan viszonyának a felvetése. Sajnálatos, hogy még Marx és Keynes elméletének a kapcsolatát is meglehetősen óvatosan kezelték.¹ Veszélyes lett volna, ha Keynesnél, a XX. század egyik leghatásosabb “polgári” közgazdászánál “marxista” mondanivalót keresnek, vagy ha Marxot keynesiánus módon interpretálják. Kivételt ebben a vonatkozásban talán csak a marxista politikai gazdaságtan továbbfejlesztésén dolgozó Erdős Péter jelentett.² Mára azonban a marxista politikai gazdaságtan és Marx elmélete mellett Erdős Péter művei is teljesen mellőzötté váltak.

A marxista politikai gazdaságtan szerepét Magyarországon is átvette a modern közgazdaságtan, pontosabban a mainstream mikro- és makroökonómia. A nyugati közgazdaságtanhoz való “felzárkózásnak” azonban nem szükségszerű velejárója a marxi gazdaságelmélet nálunk kialakult teljes mellőzése. Különösen nem szükségszerű Marx tudománytörténeti jelentőségének a megkérdőjelezése. A marxi elmélet teljesen negatív megítélése nagyon távol áll attól, ahogyan Marxot a modern közgazdaságtan jeles képviselőinek széles köre ma értékeli.

Igaz, hogy a marxi gazdaságelmélet nagyon hosszú ideig (az 1930-as évekig) teljesen kívülrekedt a modern közgazdaságtan területén, annak fejlődésére semmilyen hatást nem gyakorolt. De ahogy a közgazdaságtan történetében “elméleti válságok” és “elméleti forradalmak” mentek végbe, úgy került sor a Marxhoz való viszonyban is radikális irányváltásokra. Az 1960-as évek végétől (100 évvel A tőke I. kötetének megjelenését követően) a sokféle Marx-értékelés ellenére a modern közgazdászok körében egyre többen fogadták el azt a véleményt, amelyet néhányan már évtizedekkel korábban felismertek. Eszerint Marxnak azon közgazdászok között kell helyet kapnia, akik megalapozták a modern közgazdaságtudományt. Ez az értékelés persze sem akkor, sem napjainkban nem tekinthető általánosnak.³

A továbbiakban elsősorban azt szeretném bemutatni, hogy miért a keynesi forradalom idején változott meg a modern közgazdaságtan képviselőinek a Marx-szal szembeni, addig teljesen ellenséges magatartása. úgy gondolom, hogy e témára nemcsak az elmélettörténet iránt érdeklődő olvasóknak érdemes odafigyelni. A kérdés végiggondolása segítséget nyújthat azoknak is, akik a mai közgazdaságtan sokféle irányzata⁴ között próbálnak eligazodni. Végső soron ez hozzájárulhat ahhoz is, hogy erőteljesebben ösztönözzük annak a kedvezőtlen Marx-értékelésnek az újragondolását, amely nálunk ma még általánosan jellemző.

A közgazdaságtan “családfájának” kettéágazása

A közgazdaságtan családfájának Samuelson-féle, nálunk is jól ismert ábrázolása szerint a XIX. század második felében az addig nagyjából egységesen fejlődő közgazdasági elmélet “családfája” kettéágazott. Az egyik ágon megjelent a klasszikus hagyományokat kritikailag feldolgozó, de attól teljesen eltérő marxi elmélet. A másik ágon az 1870-es években végbement marginális forradalom, szakítva a klasszikusok alapvető elméletével, megteremtette a neoklasszikus irányzat alapjait. A közgazdaságtan marxi és neoklasszikus ágának a korabeli képviselői figyelemre sem méltatták egymás elméletét. Ez a kölcsönös távolságtartás önmagában is jelzi azt a tényt, hogy a közgazdasági elmélet “családfája” valójában kettéágazott. A két ág képviselői közötti különbség olyan mértékűvé vált, hogy a későbbiekben már egymás nyelvezetét sem értették meg. A közgazdaságtan történetének egyik izgalmas kérdése, hogy miért nem vettek tudomást egymásról a klasszikus közgazdaságtantól egyaránt elrugaszkodó Marx és a korabeli marginális forradalom képviselői.

Néhány jel utal arra, hogy Marx olvasott Jevonsról,⁵ de érdektelennek találta őt. Nem érzékelte nála a “forradalmi” változást a korabeli, Marx által lebecsült és sokszor “vulgárisnak” nevezett közgazdaságtanhoz képest. Valószínűleg nem jutott el Marxhoz a németekhez közelebb álló osztrák iskola és Walras általános egyensúlyi elméletének a hatása sem.⁶ Marx halála után Engels sem foglalkozott érdemben ezzel az irányzattal, pedig ő már az új elmélet térhódítását is tapasztalta Angliában.

A marginális forradalom követői már az 1890-es évektől háttérbe szorították a közgazdaságtan addigi hagyományos iskoláit, és ezzel a neoklasszikus elmélet a közgazdaságtan uralkodó irányzatává vált. Az egyre inkább megerősödő és a közgazdaságtan főáramává fejlődő neoklasszikus irányzatra a marxi elmélet hosszú évtizedekig nem gyakorolt semmilyen hatást.⁷ Marx gazdaságelmélete szinte teljesen elszigetelődött, és az uralkodó tudományos közgazdaságtanon kívül rekedt. Egy-két szimpatizánst kivéve, Marx ekkor csak a szociáldemokrata mozgalom képviselőire és később Lenin elméletére gyakorolt hatást.

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulását több tényező együttes hatása váltotta ki. A legfontosabb e tényezők között a gazdasági elmélet jellegének alapvetően új, neoklasszikus felfogása. Az 1890-es évektől a gazdaságelmélet addigi elnevezését, a politikai gazdaságtant (vagy nemzetgazdaságtant) kiszorította a Marshall által bevezetett Economics elnevezés. Ez a névváltoztatás egyértelműen kifejezi azt az irányváltást, ami a gazdaságelméletben az 1870-es évek marginális forradalma óta lezajlott. A Economics művelői a természettudományokhoz hasonló tudományos rangra törekedve “értékmentes”, tiszta tudomány megteremtését tűzték ki célul. A “tiszta” gazdaság elvont szintjén számukra érdektelennek bizonyultak a gazdaság aktuális társadalmi, intézményi keretei, a szociológiai, a politológiai stb. problémák. Ezért adottságként előfeltételezték a társadalmi, gazdasági környezet változatlanságát. Az elemzéseikhez alkalmazott modellek a tökéletes verseny érvényességét attól függetlenül feltételezték, hogy az a valóságos gazdasági viszonyoknak megfelel-e vagy sem. A tökéletes verseny feltételei között racionálisan cselekvő egyén optimalizáló magatartásának a törvényszerűségeit kutatták. Az egyes piaci szereplők álláspontjáról elemezve a gazdaságot, tulajdonképpen mikroökonómiát dolgoztak ki. A kereslet és a kínálat elemzéséhez alkalmazott módszereik segítségével egy összefüggő, logikailag zárt elméleti építményt hoztak létre, amely tulajdonképpen egy árelméletnek felel meg. Ennek keretében bizonyították, hogy a piaci automatizmusok érvényesülése (az árarányok változása) révén az általuk leírt gazdaság hatékonyan működik. A neoklasszikus árelmélet szerint tehát a gazdaságban olyan önszabályozó mechanizmus létezik, amely minden külső beavatkozás nélkül megteremti az egyéni optimumok mellett a társadalmi optimumot is. Ebből következően a gazdasági bajok létezésével tartósan nem is kell számolni, a gazdasági rendszer stabil.

A marxi gazdaságelmélet szinte minden lényeges vonatkozásban – az elemzés tárgya, fő célkitűzése és elemzési technikája szerint is – különbözik nemcsak a klasszikus, de a neoklasszikus elmélettől is. Ezekre a különbségekre alapozva értelmezhető a közgazdaságtan marxi paradigmája. Marx fő műve A tőke,⁸ amelynek alcíme A politikai gazdaságtan bírálata. Ez jelzi, hogy Marx a korabeli politikai gazdaságtanra irányuló átfogó kritikai elméletként értelmezte a maga művét. Marx elmélete azonban nagyon távol állt a tiszta gazdaságtanról szóló neoklasszikus felfogástól. A korabeli politikai gazdaságtanhoz (főként a klasszikus politikai gazdaságtanhoz) képest Marx egészen más értelemben hozott elméleti “forradalmat”. A klasszikusok elméletéhez hasonlóan a marxi elmélet is a munkaérték-elméleten alapult, de ebben a rendszerben a klasszikus gazdaságtantól eltérően az érték nem a priori kiindulópontként szolgált. Marx a modern polgári társadalom gazdasági mozgástörvényeit a történelmileg meghatározott társadalmi rendszer belső struktúrája alapján kívánta bemutatni. A gazdasági élet valamennyi problémakörét egy átfogó elméleti rendszer keretében tárgyalta, és teljesen instabilnak mutatta be a tőkés gazdasági rendszer egészét. Elméleti rendszerében a dialektikus kifejtési rend alapján a gazdasági élet legegyszerűbb sejtformájából, a munkatermékek áruformájából illetve az áru értékformájából indult ki, és nem az érték fogalmából. Marx az áru értékét is éppúgy, mint a többi gazdasági kategóriát, történelmi forma-meghatározottságként fogta föl. Marxnál a klasszikusoktól eltérően a munkatermékek áruformája (a tőkés árutermelés legalapvetőbb és általános jellegzetessége) a társadalmi termelésnek nem örök természeti vagy általános társadalmi formája, hanem egy történelmileg meghatározott formája. A gazdasági viszonyokat Marx a társadalmi környezettel való kölcsönhatásban értelmezte és elemzéseiben levezette azok átmeneti jellegét is.

A neoklasszikus közgazdászok határozottan különböző elmélet képviselőiként alakították ki a teljesen ellenséges Marx-értékelésüket. A neoklasszikus árelmélet tiszta gazdaságtani álláspontjáról Marx elméleti rendszere teljesen elhanyagolhatónak, hiábavalónak bizonyult. Az árelméleten kívüli marxi problémafelvetésekre tulajdonképpen figyelmet sem fordítottak. A kapitalizmus súlyos problémáiról, a munkanélküliségről, a válságról szóló marxi elemzést és különösen a kapitalizmus bukására vonatkozó végkövetkeztetést egyáltalán nem kezelték tudományos problémafelvetésen alapuló elemzésnek. Mivel a valós gazdaság tényei egy ideig inkább igazolták a neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működéséről kialakított felfogását, mint a marxi állításokat, ez a megítélés széleskörűen elfogadott volt.

A marxi elméletnek a neoklasszikus árelmélet szempontjából való interpretálása azonban újabb okot is eredményezett a marxi elmélet elvetéséhez. Az ilyenfajta interpretáció ugyanis Marx elméleti rendszerének módszertantani félreértelmezéséhez vezetett. Marx elméletét ezért nemcsak a problémafelvetései, hanem az elavult, hegeliánus misztifikációnak minősített “nem-tudományos” módszertana miatt is teljesen elvetették. Az ilyen álláspont megalapozásához valójában szükség sem volt tudományos bírálatokra. Ezért a neoklasszikus közgazdászok nem fordítottak figyelmet a marxi elmélet megismerésére sem, illetve nem bonyolódtak bele annak a tudományos bírálatába sem. Az egyetlen kivétel Böhm-Bawerk,⁹ aki az első és sokáig egyetlen olyan neoklasszikus közgazdász, aki érdemben foglalkozott Marx elméletével.

Böhm-Bawerk az árelméletre koncentrálva főként azért érdeklődött Marx munkái iránt, hogy végleg megcáfolja a klasszikus közgazdaságtan alapját jelentő munkaérték-elméletet. A klasszikus hagyományokra építő marxi elemzés ugyanis a ricardói gazdaságtan ellentmondásainak feloldására tett ígéretet a munkaérték-elmélet újraértelmezésével. A marginális forradalom követői viszont épp a szubjektív értékelmélet alapján szakítottak a hanyatlás jeleit évtizedek óta felmutató (azaz elméleti válsággal küszködő), “elavult” klasszikus közgazdaságtannal. Böhm-Bawerk Marx-kritikája közvetlenül azt kívánta igazolni, hogy Marx rosszul oldotta meg az érték és az ár (a termelési ár) közötti transzformációs problémát, sőt szerinte logikailag lehetetlen a transzformációs probléma kielégítő megoldása, mert az egy vég nélküli számítási eljárást igényelne.¹⁰ Böhm-Bawerk Marxnál ellentmondást látott az I. kötet értékfogalma és a III. kötet termelésiár-fogalma között. Erre alapozva azt a következtetést vonta le, hogy Marx végül fel is adta az I. kötet értékelméletét, így Marx rendszere nem alkot egységes egészet, vagyis az tudományosan teljesen hibás. Böhm-Bawerk szerint Marx “úgy hitt a tételében (a munkaérték-elméletben), ahogy a fanatikus hisz a dogmákban. A munkaérték-elméletet mint axiómát Marx sem empirikusan, sem gazdaságpszichológiailag nem tudta igazolni, ezért bonyolódott bele… a logikai-dialektikai spekulációkba. Marxnak az a próbálkozása, hogy dialektikus úton jusson el a tételei bizonyító erejű alátámasztásához… teljesen csődöt mondott.”¹¹ A munkaérték-elmélet a “marxi dialektika révén olyan nyilvánvaló hajótörést szenvedett, hogy emiatt még az abban vakon hívők is ingadozni kezdtek”¹² – írja Böhm-Bawerk.

Böhm-Bawerknek ez utóbbi megállapítása egyáltalában nem alaptalan. A tőke I. kötete még nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon tud-e választ adni Marx a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáira, belső ellentmondásaira. A tőke további kötetei azonban csak sokkal később, Marx halála után jelentek meg. Az 1880-as évektől kezdve már több nem-neoklasszikus szerző is foglalkozott az I. kötethez kapcsolódóan a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáival.¹³ A tőke további köteteinek megjelenését ezért ebben a körben már egyfajta várakozás előzte meg. A tőke III. kötetének¹⁴ a megjelenése (1894) azonban csalódást okozott még a szimpatizánsoknak is, mert egyáltalában nem találták ebben a várt megoldást. Azt, hogy a III. kötetben az értéktől eltérő termelési árra tért át Marx, ők úgy értelmezték, hogy az értéknek Marx nem tulajdonít valóságtartalmat. Például Schmidt az I. és a III. kötet viszonyával kapcsolatban arra az álláspontra jutott, hogy az I. kötetben kifejtett értéktörvény Marxnál pusztán “hipotézisnek”, egy “elméletileg szükséges fikciónak” tekinthető.¹⁵ Ehhez hasonló Sombart felfogása is, szerinte az érték “nem empirikus, hanem gondolati, logikai tény” Marxnál.¹⁶ Lexis már azt hangsúlyozta, hogy Marx Ricardóhoz hasonlóan nem is talált helyes megoldást a legtöbb kérdésre. Szerinte az érték Marxnál csak egy a priori kijelentés.¹⁷

Ezekkel a véleményekkel Marx biztosan nem értett volna egyet. Az ő dialektikus módszere nem igényelte az axiomatikus eljárásokat, az a priori kijelentéseket. Helyette már csak Engels reagálhatott ezekre a téves interpretációkra. Ennek érdekében Engels 1895-ben megírta a Kiegészítés és pótlás a Tőke III. könyvéhez című cikket.¹⁸ Valószínűleg erre azért került sor, mert még Engels is úgy gondolta, hogy e kérdésnek Marxnál található megoldása nem kielégítő.¹⁹

Marx tehát a neoklasszikus irányzaton kívüli olvasóit sem tudta meggyőzni arról, hogy a munkaérték-elmélet újraértelmezésével valóban sikerült meghaladnia a klasszikus közgazdaságtant. Böhm-Bawerknek a munkaérték-elméletre vonatkozó “megsemmisítő” kritikai elemzését ezért nem is igen tudták hatékonyan visszautasítani a közgazdaságtan marxi ágának korabeli képviselői sem.²⁰

Egy rövid megjegyzés erejéig itt feltétlenül meg kell említeni, hogy a transzformációs problémát hangsúlyozó megsemmisítő bírálat ma már nem állja meg teljesen a helyét. Az azóta kialakult matematikai közgazdaságtan eredményei alapján e kérdések ma már részben megoldhatónak tűnnek, részben pedig más megvilágításban merülnek fel.²¹ A probléma matematikai vonatkozásaira viszont már a század elején felhívta a figyelmet Bortkiewicz.²²

Az a tény, hogy sokáig alapvetően nem kérdőjeleződött meg Böhm-Bawerk Marx-kritikája, fontos szerepet játszott abban, hogy Marx a közgazdaságtan korai neoklasszikus korszakában mind a problémafelvetései, mind a módszertana tekintetében a tudományos közgazdaságtanon kívülre kerüljön.

Az előbbi helyzet kialakulásában nyilvánvalóan szerepet játszottak ideológiai tényezők is, amelyek miatt Marxot inkább forradalmárnak, mint tudósnak tekintették. A neoklasszikus közgazdászok elfogadhatatlannak tartották azt a tőkés társadalommal szembeni morális felháborodást, amelyet Marx elmélete elég nagy sikerrel képviselt, különösen az egyre szervezettebb munkásmozgalomra gyakorolt hatásában.

Végül szólni kell még egy fontos tényezőről. A terjedelmes és sokszor nehezen követhető eredeti művek mondanivalójának “népszerűsítésére” gyakran születnek rövid, könnyen követhető és összefoglaló jellegű interpretációk. Ezek a legtöbb esetben az eredeti mű helyére lépnek, és épp ezzel nehezebbé teszik az eredeti mondanivaló elterjedését. A Marxról szóló interpretátor irodalom is háttérbe szorította az eredeti elméletet. Ezért többnyire úgy utasították el Marx elméletét, hogy azt legfeljebb csak az interpretátor irodalom tézisei alapján ismerték tételesen.²³ Még az elmélettörténeti írásokban is, amennyiben Marxot egyáltalán megemlítették, a “kívülállók szokás szerint egyáltalán nem mámorító sorsában” részesítették, vagyis: “Ha nem vetik el őket mindenestől, akkor elmondják róluk elméletük kliséjét, amely a legritkább esetben nyugszik az eredeti anyagon, és többnyire csak az ellenségeik érveiről ad valamiféle képet…”²⁴

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulásának okai tehát csak részben kapcsolódnak az eredeti marxi mondanivalóhoz.²⁵ Ezek az okok szorosan kapcsolódnak a neoklasszikus közgazdaságtanhoz, továbbá a tőkés gazdaság, illetve a közgazdaságtudomány fejlődéséhez is.

A modern közgazdaságtan képviselőinek legszélesebb köre a közgazdaságtan újabb nagy fordulópontján, az 1929-33-as világgazdasági válság idején tulajdonképpen nem is ismerte az eredeti marxi gazdaságelméletet. Marxot mint közgazdászt még a legjobb szándékú interpretációk is legfeljebb Ricardo tanítványának tekintették. A közgazdaságtan önálló marxi paradigmájának létét viszont egyáltalán nem ismerték fel.

A nem-marxistákon kívül is voltak azért néhányan, például az institucionalizmusnak a képviselői, akik már a századforduló idején visszautasították ezt az általános Marx-értékelést. Az institucionalizmus mindig is kritikailag viszonyult a neoklasszikus elmélet tiszta közgazdaságtani felfogásához, ezért tulajdonképpen bizonyos rokon vonásokat mutatott Marx gazdaságelméletével. Az irányzat megalapítója, Veblen határozottan kifejezte szimpátiáját Marx elmélete iránt. Szerinte Marx nem tartozik egyetlen filozófiai iskolához, eszméi nem sorolhatók be egyetlen korábbi szellemi áramlatba sem. Marx éppúgy “egy elméleti iskola megteremtője, mint egy gyakorlati célokra irányuló mozgalom vezetője”.²⁶ Az ellenséges Marx-kritika Veblen szerint nem veszi figyelembe, hogy Marx rendszere, mint egész, eredeti. “Ha a marxi rendszert nem egészként… tekintjük, akkor az nemcsak nem védhető, de nem is érthető meg. A rendszere egy elkülönített sajátosságának (például az értékelméletnek) a megvitatása ezért… hiábavaló” – írja Veblen már 1906-ban.²⁷ Azonban a Marxszal szembeni elutasító magatartás még az ilyen fellépések ellenére sem változott meg hosszú ideig.

Marx A tőke I. kötete 2. kiadásának utószavában, 1873-ban utal azokra a körülményekre, amelyek művét szükségszerűen megkerülhetetlenné teszik majd a “szakemberek” számára is. “A tőkés társadalom ellentmondásos mozgása …a legszembeszökőbben …a periodikus ciklus viszontagságaiban érezteti magát, amelynek csúcspontja – az általános válság.” Ennek hatásai majd beleverik a fejekbe a dialektikát – írja Marx.²⁸ Hasonlóan látja Engels is e kérdést 1886-ban, amikor a korábbi sikertelen próbálkozások után megjelenik A tőke I. kötetének az első angol kiadása. Ennek az előszavában Engels arról ír, hogy közeledik a válság, amikor az egyik súlyos kérdés az lesz, hogy “Mi legyen a munkanélküliekkel?”. “Ilyen pillanatban kétségtelenül érdemes meghallgatni” majd azt, amit Marx írt.²⁹ Az a válság, ami Marxra irányította a figyelmet, azonban csak jóval később jelentkezett.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság és a keynesi forradalom

Ahogy az előbbiekben láttuk, az uralkodó neoklasszikus irányzat képviselői annak ellenére, hogy mikroökonómiai szemléletmódot alkalmaztak, a tételeikből az egész gazdaság működésére vonatkozó következtetéseket is megfogalmaztak. Bizonyítottnak vélték azt, hogy az egyéni optimumhelyzettel egyidejűleg az egyensúlyi árarányok megteremtik a makrogazdasági piacok, az árupiac, a pénzpiac, a munkapiac egyensúlyát is. Ezért szerintük kényszerű munkanélküliség, túltermelési válság vagy egyéb jelentős gazdasági probléma tartósan nem alakulhat ki. Az ő rendszerükben az egyensúly csak valamilyen külső hatás (például technikai változás) következtében, és csak átmenetileg borulhat fel. A tökéletes verseny feltételei mellett a piaci automatizmusok működése révén a gazdaság visszatalál (egy másik) egyensúlyi állapotba. A közgazdaságtanban régóta uralkodó Say-dogma érvényessége tekintetében tehát a neoklasszikus közgazdászok egyáltalán nem szakítottak a hagyományos (klasszikus) közgazdaságtannal.

A Say-dogma eredete a XIX. század elejéig vagy akár Smith-ig nyúlik vissza. Say arra a felismerésre alapozta érvelését, hogy “minden eladás vétel”, és megfordítva, “minden vétel eladás” is egyben. Ebből következően az eladók szükségszerűen potenciális vevők is, ezért az áruforgalomból szükségszerűen következik, hogy az összes keresletben sosem lehet hiány, a túltermelési válság kialakulása elvileg lehetetlen.³⁰ A dogma korai képviselői (Smith, J. Mill, Say) és Ricardo is (aki kritikátlanul elfogadta ezt a dogmát) tulajdonképpen a korlátlan fejlődési lehetőségek előtt álló gazdaságból indultak ki, annak az elméletét kívánták megfogalmazni. Erre a gazdaságra vonatkozóan akarták bizonyítani, hogy a termelés bővülésével, a jövedelmek kifizetésével bővül a piac is, így nincsenek komoly akadályai a fejlődésnek. A tőkés gazdaság valóságos fejlődéstörténete azonban nem mindig igazolta ezt az optimista felfogást. 1825-ben kitört az első jelentős válság, és később bizonyos időszakonként ez megismétlődött, amiből a konjunkturális ingadozások (a ciklusok) létezésére lehetett következtetni. Már a XIX. század elején néhányan (Malthus, Sismondi) felvetették a Say-dogma bírálatát, és később Marx is határozottan szembeszállt ezzel a dogmával.

A marginális forradalom követői viszont egészen a XX. század elejéig fenntartás nélkül hittek a Say-dogma magyarázó erejében. A ciklusok létét feszegető írások, amelyek kétségbe vonták ennek helyességét, sokáig érintetlenül hagyták ezt az uralkodó neoklasszikus alapelvet. Azok, akik a valóság tényeire való hivatkozással támadták a Say-dogmát, komoly bírálatokban részesültek. A neoklasszikus elmélet szigorú, zárt logikájával könnyen rá lehetett mutatni az előző bírálatok logikai hibáira. A bírálatok helyességét sokáig megerősítette az a tény is, hogy a túltermelési válságok általában minden külső beavatkozás nélkül, “maguktól” tényleg meg is oldódtak, azaz inkább átmenetinek, mint tartósnak bizonyultak.

A XX. század elejére ennek ellenére mégis felerősödött a Say-dogma érvényesülésével szembeni kétely. A konjunktúraciklusok létét már tagadni nem lehetett, ezért igyekeztek ezek létezésére olyan elméleti magyarázatot adni, amely összeegyeztethető a Say-dogma fenntarthatóságával. Kétféle olyan neoklasszikus magyarázat jött létre, amely az egész gazdaság működési zavarait időleges, átmeneti problémaként mutatta be, és újra bizonyítani próbálta, hogy a gazdaságban léteznek olyan mechanizmusok, amelyek ezeket az átmeneti zavarokat képesek megszüntetni. A Say-dogma modern megfogalmazásaként két új tétel került ekkor bizonyításra:

1. A kamatmechanizmus biztosítja, hogy az erőforrások teljes felhasználása mellett a beruházás és a megtakarítás egyensúlya, azaz az árupiac egyensúlya kialakul.

2. A munkabérek változása (azaz a munkapiaci automatizmusok) a teljes foglalkoztatás kialakulását eredményezik a reálegyenleg-hatás következtében.

Ezek a tételek tehát inkább megerősítették, mint megkérdőjelezték a neoklasszikus elméletet. A valós gazdaság működése viszont egyre erőteljesebben cáfolta az előző elméleti következtetéseket. A fejlett országok zöme az I. világháború után a tőkés gazdaságok történetének legnagyobb világgazdasági válsága irányába haladt.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság idején a korábban soha nem tapasztalt méretű munkanélküliség és túltermelés megszüntetésére a piaci automatizmusok működésébe vetett hit már egyáltalán nem bizonyult elégségesnek. A korábban kialakult “átmeneti” gazdasági problémákkal ellentétben a 30-as évek válsága kilátástalannak, tartósnak tűnt.

Ekkor erőteljesen és egyértelműen megkérdőjeleződött az uralkodó neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működésére vonatkozó addigi hagyományos (klasszikus/neoklasszikus) elképzelése. óriási szakadék keletkezett a neoklasszikus elmélet makroökonómiai következtetései és a gazdasági valóság tényei között. A közgazdaságtan története “elméleti válságként” írja le ezt a helyzetet. Az elméleti válság lényege, hogy “a közgazdaságtudomány nem képes azokra a problémákra irányítani eszközeit, amelyeket a társadalom többsége jelentősnek tart. …Az 1930-as években az érett tőkés gazdaságot uraló feszítő gond: a mély és elhúzódó válság, amely széles körű és példa nélküli hevességű munkanélküliséggel párosult.”³¹

A tudomány “tiszta” világából kitekintve ezekre a gazdasági problémákra, az uralkodó neoklasszikus elmélet képviselői választás elé kerültek: vagy nem foglalkoznak e “tényekkel” és ragaszkodnak saját elemzéseikhez, vagy tudomásul veszik a valóságos gazdaság kihívásait és kihúzzák saját elméletük alól a talajt. Azonban mindkét lehetőség csak az addigi elmélet használhatatlanságának, a tudományos közgazdaságtan “válságának” a bevallását jelentette. Ebben az elméleti válsághelyzetben egy olyan új elméletre volt szükség, amelyik beépíti elemzéseibe a gazdasági bajok keletkezésének a lehetőségét (elismerve azok tartós létezését is), és amelyik képes ezeket egy általános elméleti rendszer fogalmaival tudományosan leírni. A közgazdaságtudomány megingott tekintélyének visszaszerzése elméleti forradalmat igényelt. Az elméleti forradalom szükségességét Samuelson a következőképp fogalmazza meg: “Az idejétmúlt elméletek képesek dacolni az őket cáfoló tényekkel. új elméletekre van szükség, nem csupán egy makacs tényre, hogy egy régi elmélet megdőljön. Az elméletek akkor rendülnek meg csupán, ha a rendhagyó tényekre egy jól felépített alternatív elméleti struktúra ad magyarázatot.”³² Hasonlóan ír erről Hansen is: “A tények egyedül nem döntenek meg egy elméletet.”³³

Az 1930-as évekre több irányban is megindult az új szemléletmód kialakulása,³⁴ mégis az elméleti forradalom egyetlen szerző nevéhez, Keyneshez kötődött. Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete 1936-ban jelent meg. Az elméleti válságból kivezető utat Keynes azzal találta meg, hogy felismerte: a Say-dogma elvetése a neoklasszikus elmélet bírálatának az alapja. Keynes a neoklasszikus elméletet úgy bírálta, hogy eközben megtartotta annak számos tételét is. A következőket írja a neoklasszikus elméletről: “bírálatunk elsősorban nem az elemzésében található logikai hibákra vonatkozott, hanem azt hangsúlyozta, hogy ennek az elméletnek a hallgatólagos előfeltevései ritkán vagy éppen sohasem valósultak meg, s ezért nem alkalmas a valóságos világ gazdasági problémáinak a megoldására”.³⁵ Ezt felismerve, Keynes szerint szükségessé vált annak a közgazdaságtannak a kidolgozása, amelyik nem bízza az összes gazdasági probléma megoldását a piaci automatizmusok működésére.³⁶ Nem járhatunk el úgy a közgazdaságtanban, mint “ahogyan az Eukleidészt követő mértantudósok járnának el egy nem eukleidészi világban, akik tapasztalva, hogy a valóságban a nyilvánvalóan párhuzamos egyenesek is találkoznak egymással, szemrehányást tennének e vonalaknak, amiért nem haladnak egyenesen… a valóságban nincs más kiút, mint elvetni a párhuzamosok axiómáját és kidolgozni egy nem eukleidészi geometriát. …hasonlóra van szükség a közgazdaságtanban is.”³⁷ Keynes szerint ehhez először a közgazdaságtan addigi szokásos belső tagozódását kell megváltoztatni. A neoklasszikus elméleteknek az árelméletre és pénzelméletre vonatkozó belső tagozódását ezért Keynes elvetette, és ehelyett javasolta a közgazdaságtan – azóta szokásossá vált – mikroökonómiára és makroökonómiára való felosztását.

A neoklasszikus elmélet számos tételét bíráló “keynesi forradalom” lényegében a modern makroökonómiai elemzés alapjait teremtette meg. Keynes kialakította a közgazdaságtani gondolkodás olyan technikáit, amelyekkel a neoklasszikus közgazdászok addig egyáltalán nem is foglalkoztak. A keynesi elmélet egyik újdonsága, hogy a közgazdaságtani elemzés tárgyát kibővítette egy teljesen új dimenzióval, az aggregált kereslet elemzésével. “Az a gondolat, hogy az összes kereslet függvényét nyugodtan elhanyagolhatjuk, a ricardói közgazdaságtan egyik alaptétele, és több mint egy évszázadon keresztül erre támaszkodott a közgazdasági gondolkodás. …a hatékony kereslet nagy rejtélye eltűnt a közgazdasági irodalomból. Említést sem találhatunk róla Marshall, Edgeworth és Pigou professzor összes munkáiban.”³⁸ Keynes nemcsak elvetette a közgazdaságtan addig szokásos ár- és pénzelméletre tagolását, hanem arra is törekedett, hogy makroökonómiai elemzésében meghaladja a pénz gazdasági szerepére vonatkozó korábbi felfogást. A pénz szerepétől szerinte csak akkor lehetne eltekinteni, ha a gazdaságban a jövőre vonatkozó várakozások megbízhatók, kiszámíthatók lennének. A valóságos piacgazdaság viszont Keynes szerint nem ilyen, ezért a pénz sajátosságait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. “Akkor sem szabadulhatnánk meg a pénztől, ha eltörölnénk az aranyat, az ezüstöt és a törvényes fizetési eszközöket. Bármely tartós vagyontárgy szert tehet pénztulajdonságokra, okot adhat tehát a pénzt használó gazdaság jellegzetes problémáinak a felmerülésére” – írja Keynes.³⁹ Annak ellenére, hogy Keynes is elsősorban komparatív statikus vizsgálati módszert alkalmazott, a várakozások figyelembevételéből következően tulajdonképpen dinamikus elemzést is végzett.

Marx újrafelfedezése

A nagy gazdasági válság tényei és a keynesi forradalom újításai új lehetőségeket teremtettek a közgazdasági elméletben. Ebben az időszakban, több mint ötven évvel a marxi elmélet megjelenése után alakultak ki azok a körülmények is, amelyek először tették lehetővé a marxi elmélet megismerése iránti igény megfogalmazódását, az addig szokásos ellenséges magatartás megváltozását.

Joan Robinson⁴⁰ szerint a Marxszal szembeni új magatartás szükségességének az oka a kapitalizmus jelentős mértékben megváltozott körülményeire vezethető vissza. Ezek elemzése “vezetett az ortodox doktrínák (neoklasszikus tételek) megrendítéséhez, és annak a határozottságnak a feldúlásához, ami eddig a közgazdászoknál a ‘laissez faire’-kapitalizmus hatékonyságát illetően megszokott volt. Ezért Marxszal, a kapitalizmus korai kritikusával szembeni magatartás ma már nem olyan visszautasító, mint korábban volt.”⁴¹

A Marx iránti érdeklődés első jelei már a keynesi forradalom előtt is megmutatkoztak. Oskar Lange például az 1930-as évek közepén rámutatott arra, hogy a korabeli közgazdaságtan és a marxi gazdaságtan között kialakult rés oka az, hogy a két elmélet különböző módon közelít a gazdaság problémáihoz. Lange szerint az ortodox neoklasszikus közgazdaságtan a mikroökonómiára és a statikus egyensúly általános elméletére korlátozza elemzéseit, a marxi elmélet pedig a specifikusan tőkés fejlődés makrodinamikai elméleteként került kidolgozásra. Lange szerint, ha a marxi elméletet ezen az alapon interpretáljuk, akkor a hozzá való viszony is eltérhet a szokásos ellenséges magatartástól. Bizonyos ponton szerinte még a marxi elmélet fölényéről is beszélhetünk. Ugyanis Marx a materialista történelemszemléletet összekapcsolta a gazdasági fejlődésre vonatkozó elmélettel, és ezzel “pontosan meghatározta az intézményi keretnek azt a sajátosságát, ami a kapitalizmust elválasztja az általános cseregazdaságtól”.⁴²

Leontief 1937-ben, az Amerikai Közgazdasági Társaság ülésén tartott előadásában már határozottan arról beszélt, hogy a marxi gazdaságelmélet nagy jelentőségű az aktuális gazdaságelmélet számára. Leontief Marxot a valós viszonyok leírása miatt a tőkés rendszer sajátosságait felfedező nagy közgazdászként értékeli. Szerinte a közgazdaságtan fejlődését előmozdítaná a marxi elmélet felhasználása. “A gazdaságelmélet ‘üres doboza’ ma sem telibb, mint 20 évvel ezelőtt volt, de a marxi elmélet erőteljesen kapcsolódik ahhoz az anyaghoz, amellyel a vákuum betölthető”⁴³ – írja Leontief.

A keynesi forradalmat követően a közgazdaságtan tipikus makroökonómiai problémáinak elkülönített tárgyalása tényleg jelentős változásokat tett lehetővé a Marxhoz való viszonyban. Bár a marxi elmélet módszertani és ideológiai jellegzetességeit továbbra is elfogadhatatlannak tartották, ez már nem akadályozta azt, hogy Marx elméletének bizonyos korábban teljesen elhanyagolt részeit figyelemre méltónak tartsák.⁴⁴ Az 1930-as évek végétől kialakult a marxi elmélet “makroökonómiája” iránti érdeklődés.

Erre az érdeklődésre közvetve Keynes elmélete is ösztönzőleg hatott. Keynes nem fordított figyelmet makroökonómiája árelméleti alapjainak végiggondolására. Annak ellenére, hogy élesen támadta a neoklasszikus elmélet irreális feltevéseit, mégis elfogadta a neoklasszikus árelmélet számos tételét. A mikroökonómia területén a keynesi elmélet nem hozott forradalmat. Ehhez hasonló módon, a makroökonómiai problémák Marxnál is önállóan felvethetőnek tűntek, anélkül, hogy az olvasók foglalkoztak volna az addig vitatott árelméleti problémákkal. Ezen kívül többen hasonlóságokat is találtak Keynes és Marx mondanivalója között. Már az 1930-as évek végére több olyan tanulmány jelent meg, amelyik felvetette a marxi és a keynesi elmélet közötti hasonlóságot, illetve megpróbálkozott a marxi elmélet makroökonómiai tételeinek az újratárgyalásával.⁴⁵ E tanulmányok szerint a két elmélet összehasonlítására alapvetően az ad okot, hogy mindkettő eltérő felfogást képvisel a szokásos klasszikus/neoklasszikus elmélettől. Míg a neoklasszikus elmélet olyan gazdasággal foglalkozik, amilyennek a gazdaságnak lennie kellene, addig Marx és Keynes azzal a beteg gazdasággal foglalkozik, amelyik reálisan létezik. A gazdasági problémák okát Marx és Keynes is abban látja, hogy nincsenek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek a gazdaság egészét hatékonyan működtetnék.

A hasonlóságok mellett ugyanakkor elismerik, hogy a két elmélet semmiképpen sem azonos. Fontos pontokon, különösen a módszertan tekintetében óriási a különbség Marx és Keynes között. Rámutatnak arra, hogy Marx értékkategóriákat használt, és megkülönböztette a termelési és a forgalmi folyamatot, ezzel szemben Keynes jövedelemkategóriákat használt, és főként az árupiacra koncentrált. További különbségként hangsúlyozzák azt, hogy a marxi elmélet a gazdaságfejlődés dinamikájára, Keynes pedig a rövidtávú egyensúlyra helyezte a hangsúlyt.

A marxi elmélet makroökonómiai problematikájának e felfedezése mellett néhány szerzőnél megfogalmazódott Marx teljes elméleti rendszerének az újraértékelése is. Ebben fontos szerepe volt a keynesi forradalom utáni mainstream közgazdaságtan fejlődésének is. A mainstream közgazdaságtan szinte azonnal beillesztette a neoklasszikus alapokra épülő mikroökonómia mellé a keynesi alapokra épülő makroökonómiát.⁴⁶ (Ezzel létrejött a közgazdaságtan máig uralkodó főárama.) A keynesi elméletnek az uralkodó irányzatba való beépülését azonban többen igen kritikusan fogadták. Ezen közgazdászok egy része a keynesi elmélettel szembeni fenntartásai miatt, másik része viszont a neoklasszikus elmélettel szembeni fenntartásai miatt határolódott el a mainstream közgazdaságtantól. Az utóbbi közgazdászok különösen nyitottak voltak a közgazdaságtan neoklasszikus hagyományoktól eltérő értékeire. Ezek között fontos helyet kapott Marx elmélete is. A mainstream közgazdaságtan képviselői eközben továbbra is inkább elhatárolódtak Marxtól.

Itt kell kitérni arra is, hogy tulajdonképpen Keynes maga is elhatárolódott Marx elméletétől, és ezzel lényegesen nehezebbé tette a Marxszal szembeni ellenséges magatartás szélesebb körű megváltozását. Az, hogy már Keynes egyes kortársai is, de Keynes halála (1946) után még többen mutattak rá arra, hogy Keynes és Marx elmélete között számos ponton sok a hasonlóság, miközben Keynesnek igen elítélő véleménye volt Marxról, sokáig nem okozott gondot az elmélettörténészek számára. Joan Robinson, aki Keynes közeli munkatársa is volt, ugyanis a következőket állította: “Keynes soha nem tudott kiigazodni Marxon”, mert tulajdonképpen nem is olvasta Marxot.⁴⁷ Fő művében Keynes összesen három helyen tesz jelentéktelen említést Marxról, amelyek egyike sem utal egyértelműen ennek az ellenkezőjére.⁴⁸ Keynes 1927-ből származó, később sokat idézett megjegyzései is kellően alátámasztották az előző véleményt: A tőke “…nemcsak tudományosan hibás, de a modern világ számára érdektelen is”. Továbbá, hogy értetlenül áll azon tény előtt, hogy egy ilyen illogikus és unalmas könyv hogyan tudott hatást gyakorolni még a történelemre is.⁴⁹ Keynes összes műveinek kiadása óta néhányan kétségbe vonták Robinson állítását, hogy tudniillik Keynes nem is olvasta Marxot. Az e témáról megjelent későbbi cikkek⁵⁰ azonban csak valószínűsíteni tudják az állítás ellenkezőjét.

Az előbb idézett Robinson mellett Schumpeter⁵¹ is kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy átfogó Marx-tanulmányaikkal a kortársaik számára új megvilágításba kerülhessen Marx egész elméleti teljesítménye. Mindketten tudatosan törekedtek arra, hogy felkeltsék az érdeklődést Marx iránt. Saját elméletük továbbfejlesztéséhez kerestek új szempontokat a marxi elméletben. írásaikban⁵² rámutattak arra, hogy bizonyos fajta szemléletet Marx elmélete képvisel talán egyedül a közgazdaságtan történetében. A marxi elméletben általuk felfedezett “újszerűség” az a mód, ahogyan Marx a “fennállónak a kritikai elemzését” nyújtja. Robinson és Schumpeter Marxot elsősorban mint a kapitalizmus mozgástörvényeit ábrázoló közgazdászt mutatta be. Ez óriási előrelépés volt, hiszen a korábbiakban éppen e tekintetben becsülték le Marxot a legteljesebben és legegyértelműbben. Ennek oka, mint láttuk, főként az volt, hogy Marx “jóslatai” a kapitalizmus bukásának szükségszerűségéről nem következtek be. Csak a nagy gazdasági válság és az abból kialakuló elméleti forradalom irányította a figyelmet erre a területre.

Robinson közvetítő szerepet is vállalt magára, amikor megpróbálta Marx gondolatmenetét átfordítani a modern közgazdaságtan nyelvezetére. ő sokkal inkább tartotta tudósnak a tőkés rendszer ellentmondásait leíró Marxot, mint a munkaérték-elmélethez ragaszkodó Marxot. Szerinte Marx arra mutatott rá, hogy a tőkés gazdasági rendszerben olyan ellentmondások találhatók, amelyeknek végül a rendszer bukásához kell vezetniük. Ezért, ha a működési zavarokat ténylegesen felmutató gazdasági rendszert működőképessé kívánjuk tenni, akkor nagyon sokat meríthetünk Marx elemzéseiből, különösen a problémafelvetéseiből. “…ha egyáltalában van remény a gazdaságtudományban az előrehaladásra, akkor az csak az lehet, hogy a Marx által felvetett problémák megoldásához felhasználjuk az akadémiai módszereket” – írja Robinson.⁵³

Schumpeter Marxra vonatkozó véleményét a következőképp összegezte: “Még ha Marxnak néha reménytelenül nem volt is igaza, a kritikusainak még kevésbé volt mindig igaza. Azt, hogy ezek között kiemelkedő közgazdászok is találhatók, nyugodtan Marx javára könyvelhetjük. Különösen azért, mert ezek többségével Marx már nem tudott vitába szállni.”⁵⁴ Schumpeter szerint “teoretikus vétségei” (elemzéstechnikái hibái – H. M.) ellenére Marx mégis létrehozott a gazdaságtudomány számára egy alapvető jelentőségű elméleti teljesítményt. “Ez egy olyan elmélet gondolata, amely nem pusztán összeegyeztethetetlen részmodellek korlátlan számán vagy közgazdasági mennyiségek általános összefüggésén nyugszik, hanem a történelmi időben endogén módon fejlődő reális gazdasági folyamatokon.”⁵⁵

Robinson és Schumpeter Marxra vonatkozó írásai a II. világháború idején már egyértelműen Marx újrafelfedezéséről – vagy Schumpeter kifejezésével -, Marx “feltámadásáról” szólnak.

Bár az újra felfedezett marxi elmélet értékelésében a későbbiekben jelentős fordulatra már nem került sor, mégis történt néhány lényeges előrelépés. Ezeket már csak rövid, összefoglaló jelleggel mutatnám be.

1. A Marxhoz kapcsolódó közgazdasági irodalom a II. világháború után egyre terjedelmesebbé vált. Az 1960-as évekre már könyvtárnyi irodalom foglalkozott Marx elméletével, és ez az irodalom egyre bővül, egészen napjainkig. Számos további elemzés készült a marxi és a keynesi elmélet kapcsolatának részletes feltárására, és Marx úgynevezett makroökonómiai elméletének értékelésére. Marx és Keynes elmélete között számos összehasonlítási szempontot találtak. Bár ezek konkrét elemzései eltérő, sőt egymásnak is ellentmondó érvelésekhez vezettek néha, mégis megfigyelhető néhány azonos következtetés. Ezek a következők:

• Keynes és Marx is átfogóan bírálja a korabeli klasszikus/neoklasszikus elméletet.
• Mindketten koruk gazdaságának valóságosan felmerülő problémáira keresnek elsősorban választ.
• Elméletüket nem jellemzi a gazdaság reál- és monetáris szférájára vonatkozó szétszakítottság.
• Mindketten különös szerepet tulajdonítanak a pénznek, hangsúlyozzák, hogy a pénz nem pusztán forgalmi eszköz, hanem önálló gazdasági szerepe is van.
• Mindketten elutasítják a Say-dogmát.
• Mindketten kifejtik a beruházások keresletnövelő szerepét.
• Mindkettőjüknél megtalálható a gazdaság mikro- és makroszemlélete közötti különbség felismerése.
• Elemzéseikben számolnak a gazdasági tényezők időbeli kapcsolatával, a bizonytalansági tényezőkkel, szemléletük dinamikus elemeket is tartalmaz.
• Mindketten számolnak a munkanélküliség szükségszerűségével.

összefoglalva: mindketten állítják, hogy a tőkés gazdaság instabil, vagyis nem működnek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek biztosítanák a gazdaság hatékony működését. Marx ebből a tőkés gazdaság bukásának szükségszerűségét vezeti le, Keynes viszont ettől eltérően lehetőséget lát a bajok enyhítésére, ez a lehetőség pedig a kormányzat aktív gazdasági szerepvállalása.

2. Elsősorban a keynesiánus hagyományokhoz kötődő közgazdászok közül többen “megfogadták” Robinson tanácsát, és kellő figyelmet fordítottak a közgazdász Marx “tudományos” problémafelvetéseire. Ezzel lehetővé vált bizonyos problémák (növekedési elméletek, válságelméletek, jövedelemelosztási elméletek) Marxhoz kapcsolódó továbbfejlesztése is. Sőt a modern közgazdaságtanon belül megerősödtek azok a heterodox irányzatok is, amelyek sokkal inkább támaszkodnak Marxra, mint bármelyik neoklasszikus szerzőre. Ez különösen azért válik napjainkban is fontossá, mert mind a neoklasszikus elméletet, mind a neoklasszikus-keynesiánus szintézist ezek az irányzatok bírálják a legélesebben. így a mainstream képviselői is többször belekényszerültek a marxi elmélethez kapcsolódó vitákba.

3. Marx elmélettörténeti helyének a meghatározására vonatkozóan már az 1960-as években két álláspont alakult ki. Az egyik szerint a marxi elmélet a klasszikus elmélet egyik változata, ami nem feltétlenül jelenti annak elismerését is, hogy a klasszikus elmélet továbbfejlesztett változata. E kérdést elsősorban Marx és Ricardo elméletének összevetése révén próbálják eldönteni. A másik álláspont szerint a marxi elmélet a modern gazdasági elméletek egy korai változata, vagyis Marx tévedései ellenére is számos ponton megelőzte kora közgazdasági elméleteit.

4. Az eltérő Marx-értékelések ellenére az a tendencia biztosan megfigyelhető, hogy egyre szélesebb körben képviselik az utóbbi álláspontot. De mindkét nézet képviselői számára egyaránt gondot okoz a marxi elmélet metodológiai sajátosságainak kezelése. A közgazdaságtudomány eddigi fejlődése során nem igényelte, nem használta a marxi elmélet sajátos metodológiai teljesítményeit. De ebből nem szükségszerűen következik, hogy bizonyította volna ezek elavult voltát. A közgazdaságtan számos problémáját a marxitól eltérő metodológia alapján sem sikerült még megoldani.

Jegyzetek

¹ Ez még inkább meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, amely első kiadásban 1936-ban jelent meg, már 1965 óta magyar nyelven is hozzáférhető. A modern közgazdaságtan teljesítményei közül, leszámítva a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó által a későbbiekben kiadott Nobel-díjas sorozat köteteit, csak igen kevés juthatott el a szélesebb magyar olvasóközönséghez.

² Erdős Péter: Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez (1966) c. könyvében a keynesi elmélet bírálatára készülve először “bizonyos, a keynesizmus által felvetett elméleti problémákra” kereste az addig hiányzó marxista választ, majd a második könyvében (Bér, profit, adóztatás. 1976.) arról ír, hogy az eredeti célkitűzés célból eszközzé vált a számára.

Erdős Péter mellett itt meg kell említenünk Bródy András könyveit is (érték és újratermelés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1969. és Ciklus és szabályozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980.). Bródy András a marxi érték- és újratermelési elmélet matematikai modelljének kidolgozása során kapcsolódott a modern közgazdaságtan más jelentős teljesítményeihez.

³ A közgazdászokon kívül filozófusok, szociológusok, történészek foglalkoznak ma is jelentős terjedelemben Marx életművével. ők Marxot a XX. század társadalomtudományi gondolkodását meghatározó személyek közé sorolják. A társadalomtudósok általában tisztázzák Marxhoz való viszonyukat, még akkor is, ha az elméletét sokan nem fogadják el ma sem.

⁴ A mai közgazdaságtan főárama (mainstream) a marginális forradalomból kifejlődő mikroökonómia és a keynesi forradalomból kialakuló makroökonómia “sajátos keverékeként” jött létre. Az uralkodó irányzat mellett viszont ma léteznek ettől részlegesen vagy teljesen különböző, a fő áramot részben vagy alapjaiban bíráló és egymással is versengő elméleti irányzatok. Ezek között több olyan is található, amelyik többé-kevésbé kapcsolódik a marxi hagyományokhoz. A különböző közgazdasági irányzatok hazai megjelenésének azonban – az elmélettörténeten kívül – még nagyon kevés jelét figyelhetjük meg. A mainstream közgazdaságtan mellett talán csak a gazdasági liberalizmushoz közelálló monetarizmus tekinthető nálunk ma ismert és népszerű irányzatnak. Ezzel szemben ma keveset hallunk Keynesről és a különböző keynesiánus irányzatokról, és még kisebb figyelmet kapnak azok a különböző heterodox irányzatok, amelyek nem a neoklasszikus hagyományokra építik föl elemzéseiket. A mainstream túlsúlya miatt csak kevés szó esik a közgazdaságtan mai “válságáról” is. L.: Balogh T.: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan? Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

⁵ Jevonsnak, a marginális forradalom egyik megalapítójának, 1871-ben Angliában jelent meg a műve.

⁶ A közgazdasági irodalomban széleskörűen tájékozott Marx a marginális forradalom előfutárainak, például a német Gossen 1854-es könyvére, vagy a szintén német Thünen 1826-os könyvére sem figyelt fel. A marginális forradalom másik két megalapítójának, az osztrák Mengernek az 1871-es könyve, és a francia Walrasnak az 1874-es könyve is elkerülte Marx figyelmét.

⁷ A közgazdaságtannak a múlt század közepén kialakult kettéágazását Samuelson véglegesnek tünteti fel, és Marx későbbi elmélettörténeti hatását is csak a Leninhez és a radikális közgazdaságtanhoz való viszonyban ábrázolja. Ebben a tekintetben a Samuelson-féle családfát felül kell vizsgálni.

⁸ Marx műveinek csak kis töredéke jelent meg a szerző életében. Különböző írásainak első kiadására igen sokára került sor, néhány írását máig sem publikálták még. A tőke I. kötetének első kiadása 1867-ben jelent meg Hamburgban. Marx e művet az 1859-es, A politikai gazdaságtan bírálatához c. írás folytatásának nevezi. A tőke további kötetei nem jelentek meg Marx élete során. Engels Marx kéziratai alapján 1885-ben kiadta A tőke II. és 1894-ben a III. kötetét. Az értéktöbblet-elméletek A tőke IV. kötete. Ennek az első, Kautsky-féle kiadása 1905-1910 között jelent meg, az eredeti szöveghű kiadás pedig először 1954-ben Moszkvában, orosz fordításban látott napvilágot, majd 1956-ban Berlinben, német nyelven is megjelent.

⁹ Böhm-Bawerk a régi osztrák iskola egyik legjelentősebb képviselője, aki következetesen építette elemzéseit a szubjektív értékelméletre. Böhm-Bawerk Marx-kritikát tartalmazó írása Zum Abschluss des Marxschen Systems (A marxi rendszer lezárásához) címmel 1896-ban, tehát már Marx (és Engels) halála után jelent meg. Böhm-Bawerk e híres tanulmányán kívül is jelentős terjedelemben foglalkozott Marxszal.

¹⁰ Böhm-Bawerk egyik támadási pontja a marxi munkaérték-elmélet irányába az értékmeghatározás körkörös módjának a felvetése. Szerinte Marx hibát követett el azzal is, hogy a termelési ár kiszámításánál a költségeket jelentő tényezőket értéken és nem termelési áron számította ki.

¹¹ Böhm-Bawerk: Kapital und Kapitalzins. I. k. 1921. 386-387.

¹² Uo. 398.

¹³ Engels A tőke III. kötetének előszavában több olyan szerzőt sorol fel, akiknek írásai ekkor születtek.

¹⁴ A tőke II. kötetének 1885-ös első kiadása ebből a szempontból elhanyagolható, hiszen az tematikusan egészen más problémákkal foglalkozik. Egyébként a II. kötet megjelenése nem is váltott ki különösebb visszhangot.

¹⁵ Marx, K.: A tőke. III. k. 1974. 844.

¹⁶ Uo. 843.

¹⁷ Lexis azt is kifogásolta, hogy Marx igazi hegeliánusként a gazdasági fejlődést dialektikus folyamatként fogta fel. Lexis, W.: The Concluding Volume of Marx’s Capital. (Eredeti megjelenés éve 1895.) In: Wood, J. C.: Karl Marx’s Economics: Critical Assessments. II. k. 1988. 6-24.

¹⁸ Marx, K.: A tőke. III. k.1974. 835-857.

¹⁹ Az engelsi “kiegészítés” azt próbálja bizonyítani, hogy volt olyan időszak a történelmi fejlődés során, amikor közvetlenül az érték volt az árcentrum. Ez a prekapitalizmusbeli időszak az egyszerű árutermelés, ahol az érték valóságosan is létezett. Engels szerint Marxnál az értéknek termelési árrá való átalakulását az a valóságos történelmi átmenet indokolja, amelynek révén az egyszerű árutermelés tőkés termeléssé változott a történelmi fejlődés során. Engels ezzel teljesen nyitva hagyta, illetve elkerülte azt a felvetett kérdést, hogy vajon a kapitalizmus viszonyai között “létezik-e”, “valóságos-e” az érték. Azzal, hogy Engels a történelmi átmenetre próbálta terelni ezt a kérdést, valójában újabb támadási lehetőséget teremtett a marxi elmélet ellen.

Az érték “valóságtartalmának” megítélése, az érték tapasztalatilag igazolható létezésének kérdése későbbi viták forrásává is vált. Vannak, akik e vitában, éppen azért, mert szimpatizálnak a marxi elmélettel, tényleg hiányosnak tartják az eredeti marxi megoldást, hiányolják a Marxtól megszokott ontológiai magyarázatot, az úgynevezett történeti megközelítést. Ebben a meggyőződésükben komoly szerepe van annak az aggályuknak, hogy enélkül Marxot esetleg jogosan támadhatják azzal, hogy az értéknek csak ideológiai jelentősége van. (Talán ez motiválta Engels szándékát is.) Engels nyomán fölvetődött annak a részletes, gazdaságtörténeti anyagokkal is alátámasztható vizsgálata, hogy tényleg létezett-e a kapitalizmust megelőzően olyan egyszerű árutermelés, ahol az árak még az értékekhez igazodtak, ahol nem dominált még az átlagprofit elve. Az ilyen irányú kérdések körül szinte napjainkig tartó vita bontakozott ki, ami az úgynevezett történelmi transzformációs problémaként vált ismeretessé. A történelmi transzformációs vitában viszont az a vélemény vált bizonyíthatóbbá, amelyik Engels álláspontjával ellentétben kétségbe vonja az egyszerű árutermelésre, az érték közvetlen létezésére vonatkozó felfogást. Ezzel egyidejűleg visszatértek a régi Sombart- és Schmidt-féle álláspontok is, tudniillik hogy Marxnál az érték pusztán elemzési eszköz.

²⁰ Böhm-Bawerks Marx-Kritik címmel 1904-ben jelent meg Hilferding ellenkritikája.

²¹ A “matematikai” transzformációs probléma az 1960-as évektől kezdődően tulajdonképpen egy önálló kutatási ág kialakulásához vezetett. L.: Bródy András: érték és újratermelés. KJK 1969. és Marx átvilágítása. Kritika, 1993. 6. sz.

²² Bortkiewicz 1906 és 1907-ben több cikket is írt e témáról. Bortkiewicz szerint Marx elkerülhette volna a rendszerében kimutatott ellentmondásokat, ha több matematikai ismerettel rendelkezett volna. Szerinte ugyanis Marx nem használta egzakt módon az érték és a termelési ár fogalmát. Emiatt viszont Böhm-Bawerkkel ellentétben nem eleve elvetendőnek, hanem először korrigálandónak tekinti Marx művét. Ha ez a korrekció összhangba hozható Marx mondanivalójával, akkor Marx elmélete megvédhető. Bortkiewicz kísérletet tett erre a korrekcióra. Ennek eredményeként azt állította, hogy a marxi mondanivaló kifejtéséhez elégséges csak a termelési ár fogalmát használni, amit végső soron tényleg a munkaráfordítások határoznak meg. Ennek levezetéséhez viszont semmi szükség nincs egy külön értékfogalomra, és az értéknek a termelési árrá való transzformációjára. Bortkiewicz Marx elméletét végső soron Ricardo elméletével megegyezőnek tartotta, szerinte a marxi elmélet helyett akár vissza is térhetünk Ricardohoz.

²³ Elsősorban Kautsky Marx gazdaságtana című népszerűsítő műve alapján.

²⁴ Kühne, K.: ökonomie und Marxizmus. I. k. 1972. 42.

²⁵ …a közgazdaságtan teoretikusai közül alig adatott meg néhánynak, hogy a gondolatai oly erős szembenállást váltottak ki, és oly durva torzulást szenvedtek el, mint ahogyan ez Marxszal megtörtént.” Uo. 53.

²⁶ Veblen, T.: The Socialist Economics of Karl Marx and his Followers. (Eredeti megjelenés éve 1906.) In: Wood, J. C.: I. m. I. k. 1988. 26.

²⁷ Uo.

²⁸ Marx, K.: A tőke. I. k. 1973. 20.

²⁹ Uo. 31.

³⁰ A Say-dogma melletti érvelés során azzal a feltevéssel kell élnünk, hogy a piacon csak a gazdaság reálfolyamatai jelennek meg, mintha a piacgazdaság lényegében nem különbözne a közvetlen termékcserét folytató gazdaságoktól. Továbbá feltételeznünk kell azt is, hogy a pénz nem különbözik lényegileg a többi árutól, mintha egyetlen szerepe az lenne, hogy technikailag közvetíti az árucserét, vagyis forgalmi eszköz. Ez a technikai közvetítő szerep nyugodtan el is hanyagolható a “reális csere” elemzésénél, hiszen a pénz a reálváltozókra úgysem hat. Ez a szemléletmód egyaránt jellemző volt a klasszikus és a neoklasszikus közgazdászokra, de nem jellemző Marx elméletére.

³¹ Deane, Ph.: A közgazdasági gondolatok fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984. 238.

³² Samuelson P. A. – Nordhaus W. D.: Közgazdaságtan I. k. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986. 190-191.

³³ Hansen, A. H.: útmutató Keyneshez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 20.

³⁴ Az elméleti válsághelyzet ugyanakkor Keynes makroökonómiai elmélete mellett más típusú elméleti újításokat is inspirált. Ugyanis az elméleti frissítés erejével hatott minden új problémafelvetés és elemzési eszköz. Ilyen volt például az időtényező bekapcsolása a gazdasági elemzésekbe, vagy a tökéletes versenytől eltérő piaci formák elemzése. L.: Mátyás Antal: A modern közgazdaságtan története. Aula, 1993. 176-179., 205-206., 258-260. és Deane, Ph.: I. m. 201-237.

³⁵ Keynes, J. M.: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 402.

³⁶ Az adott erőforrások felhasználása tekintetében Keynes elfogadta a piaci automatizmusok fontos szerepét. “Nem a tényleges foglalkoztatás irányát, hanem volumenét illetően mondott csődöt mai rendszerünk.” (Keynes, J. M.: I. m. 403.)

³⁷ Uo. 35.

³⁸ Uo. 52.

³⁹ Uo. 319.

⁴⁰ Joan Robinson a cambridge-i közgazdaságtan jeles képviselője, aki Keyneshez hasonlóan élesen bírálta a neoklasszikusok számos tételét. A keynesi forradalom utáni úgynevezett neoklasszikus szintézist követően is következetesen képviselte a hagyományos neoklasszikus szemlélettel szembeni ellentétet. Marx-interpretációja is az újító törekvéseket képviselő felfogásába illeszthető be. Marx-kritikájára ezért egyáltalán nem érvényesek a neoklasszikus közgazdászok Marxszal szembeni előítéletei, ő Marxhoz mint egy jelentős közgazdászhoz viszonyult.

⁴¹ Robinson, J.: Grundprobleme der Marxschen ökonomie. 1951. 9. Angolul: An Essay on Marxian Economics. 1942.

⁴² Lange, O.: Marxian Economics and Modern Economics. 1935. In: Horowitz, D.: Marx and Modern Economics. 1968. 86.

⁴³ Leontief, W.: The Significance of Marxian Economics for Present-day Economic Theory. 1938. In: Horowitz, D.: I. m. 96.

⁴⁴ A marxi gazdaságelmélet felé történő nyitást értékelve érdemes figyelembe venni azt is, hogy a 30-as években jelentek meg először Marx fiatalkori művei, a Gazdasági-filozófiai kéziratok, A német ideológia, a Grundrisse. Ezek a művek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a közgazdaságtanon kívül a többi társadalomtudományi ágban is elindult ebben az időben a Marx felé fordulás folyamata.

⁴⁵ Például Ward, E. E.: Marx és Keynes általános elmélete. 1939.; Fan Hung: Keynes és Marx elmélete a tőkefelhalmozásról, a pénzről és a kamatról. 1939.; Alexander, S. S.: Mr. Keynes és Mr. Marx. 1940.; Joan Robinson: Marx a munkanélküliségről. 1941.

⁴⁶ L.: Deane, Ph.: I. m. 238-254., 273-284.

⁴⁷ Joan Robinsontól idézi Thweatt, W. O.: Note: Keynes on Marx’s Das Kapital. History of Political Economy, 1983. 4. sz. 617.

⁴⁸ L.: Keynes, J. M.: I. m. 21., 52., 380.

⁴⁹ Keynestől idézi Thweatt: I. m. 619.

⁵⁰ Thweatt: I. m.; Behrens, R.: What Keynes knew about Marx. Studi Economici ,1985. 2. sz.

⁵¹ ”Talán ő volt az utolsó azok sorában, akik szuverén mesteri tudással ismerték a gazdaság- és a társadalomtudomány egész területét, és akik történeti, elemző és filozófiai nézőpontból egyaránt képesek voltak felfogni a maga kölcsönös összefüggéseiben és viszonyaiban a gazdaságot és a társadalmat” – írja Schumpeterről tanítványa, Erich Schneider 1970-ben. Timmermann, M.: Die ökonomischen Lehren von Marx, Keynes und Schumpeter. Stuttgart, 1987. 7.

⁵² Joan Robinson Essays on Marxian Economics című könyve 1942-ben jelent meg Londonban. Ugyanekkor jelenik meg New Yorkban Schumpeter nagy sikerű könyve, a Capitalism, Socialism and Democraty, amelyben ő egy százoldalas fejezetet szán a marxi elmélet bemutatására.

⁵³ Robinson, J.: I. m. 152.

⁵⁴ Schumpeter, J. A.: Capitalism, Socialism and Democracy. 1942. Németül: Kapitalismus, Sozialismus und Demokratie. 1946. 75.

⁵⁵ Uo. 77.