Ön nemrég könyvet írt Az emberi szükségletek elmélete címmel Len Doyal nevű kollégájával. (A könyvet nemrég Isaac Deutscher díjjal tüntették ki. A szerk.) Ebben amellett érveltek, hogy az emberi szükségletekről való meg­egyezés szükséges feltétele a szociálpolitika elveiről kialakítandó konszen­zusnak. De meghatározhatók-e abszolút értelemben az emberi szükségletek, és szolgálhat-e ez a szociálpolitika alapjául?

Egyik célunk a könyv megírásával az volt, hogy ne csak fi­lozófiai kérdésekhez szóljunk hozzá, hanem a szociális po­litika és stratégia kérdéseihez is. Amellett érvelünk, hogy az emberi szükségletek léteznek, s mint ilyenek univerzálisak, abszolútak és objektívek. Minden emberre és minden időben vonatkoznak. Ezt kijelentve vitázni kívánunk az emberi szük­ségletek relativista felfogásaival, melyek oly népszerűek let­tek manapság. Az emberek vagy egészében elutasítják a szükséglet fogalmát, vagy azt mondják, hogy a szükségletek csoport-specifikusak, vagyis bizonyos csoportok meghatároz­hatják saját szükségleteiket, de nem létezik közös mérce.

Mi azt mondjuk, hogy a szükségletek az emberi cselekvés univerzális előfeltételei, vagy még pontosabban, a társa­dalmi csoportban való effektív részvétel, vagy ennél is pontosabban, a társadalmi csoportban való kritikus rész­vétel feltételei. Ebből az alapvető célból szármáztatjuk a fi­zikai egészség és az autonómia alapvető szükségleteit. Ezek­ből származtatunk néhány köztes szükségletet, amelyek sze­rintünk megint csak az emberek minden csoportjára vonatkoz­nak. De miközben ezt tesszük, nem gondoljuk, hogy a szük­ségletkielégítők is objektíve előírhatók, mondjuk, szakér­tők egy csoportja által. Élesen megkülönböztetjük a szük­ségletkielégítőket, amelyek relatívak, és a szükségleteket, amelyek nem azok. így amikor a szükségletkielégítők meg­határozásáról van szó, egy sor újabb kérdés vetődik fel.

Ez a megkülönböztetés a történetietlenség vádjának elkerülését szolgálja? Hiszen az könnyen felhozható az abszolút vagy univerzális szükségletek hallatán.

Igen, pontosan így van. Ismereteink a szükségletekről, azok mibenlétéről az idővel változnak, jellemzően bővülnek időről időre. A klasszikus példa a cukorbetegé, akinek inzulinra van szüksége, de ezt ő nem tudhatja, különösen ha az inzulin felfedezése előtt élt. Mindazonáltal szüksége van az inzulin­ra, mert anélkül társadalmi részvételében komoly hátrányokat szenved. De általában azt mondhatjuk, hogy a szükségletki­elégítők történelmileg specifikusak, és más szükségletkielé­gítők egész sorától függenek, beleértve kiegészítő és helyet­tesítő elemeket. Hogy jobban megértsük a szükségletkielégí­tőket, nemcsak a tételes tudás birtoklására van szükség, ha­nem a konkrét szituációban érintett emberek gyakorlatban megalapozott tudására is. Ezért meg kell próbálkozni össze­hozni a kettőt, hogy meghatározhassuk a szükségletkielégí­tőket. De a tapasztalati tudás nem helyettesítheti a tételes tudást a szükségletek mibenlétét illetően.

Jelenti-e az abszolút emberi szükségletek létezése egyúttal a szociális jogok létezését is?

Igen, emellett érvelünk. Azt állítjuk, hogy a jogok logikusan követik a szükségletek létezését és a kötelességek támasz­tását. Minden társadalmi csoport támaszt kötelességeket tag­jaival szemben, és elvárja, hogy azok a tőlük telhető legjob­bat megtegyék. S mivel az emberi szükségleteket úgy defi­niáltuk, mint a csoportbeli cselekvés előfeltételeit, ezért az alapvető szükségleteket ki kell elégíteni annak érdeké­ben, hogy az emberek teljesítsék kötelességeiket. Vagyis logikailag konzisztens azt mondani, hogy az emberi szük­ségletek létezése szociális jogokat eredményez. De mi azt is állítjuk, hogy ezek a szükségletek optimális (és nemcsak minimális) kielégítéséhez való jogot jelentik. Mert ha azt várjuk az emberektől, hogy a tőlük telhető leg­jobbat nyújtsák, bármi is tekintendő a legjobbnak egy bizo­nyos csoportban, akkor mindannyiuknak rendelkezniük kell az eszközökkel is, hogy a legjobbat nyújthassák, ami opti­mális szükséglet kielégítést feltételez.

Itt még tisztázni szeretném a következőt. Nem könnyű az egészséghez és az autonómiához való alapvető jogról be­szelni. Ezek eredmények, amelyek számos tényező függvé­nyei, vagyis a jó egészséghez való jog nem garantálható a jó egészséghez való jog operacionalizálása útján. Beszélhe­tünk a köztes szükségletekhez való jogokról, például a meg­felelő szintű táplálkozáshoz, tisztességes lakáshoz, egész­ségvédelemhez, oktatáshoz, gyermekvédelemhez, fizikai biz­tonsághoz és hasonlókhoz való jogokról. De ez sem jelenti azt, hogy ne adódnának további kérdések arról, hogyan operacionalizálhatók ezek a jogok. Erről nagy vita folyik.

Ön a jogokat és kötelességeket csoportokban értelmezi. Mit ért csoport alatt a társadalmak jelenlegi szintjén? A nemzetállamot?

Ma a társadalmi élet uralkodó kerete a nemzetállam, többek közt azért, mert ez a legfontosabb csoport, amelynek szintjén az emberek kötelességei megfogalmazódnak. Ideálisan az egész világ, a földkerekség lenne az a csoport, amelyben a jogok és kötelességek megfogalmazódnak, hiszen ha a szük­ségletek univerzálisak, nem állhatnak meg a nemzeti hatá­roknál. De igazából roppant nehéz formába önteni a globális jogokat a mai világban.

Nem okoz problémát, hogy a különböző' államok, mondjuk az Egyesült Ki­rályság, Argentína és Bangladesh, egészen különböző képességekkel rendel­keznek a szociális jogok garantálására?

Még abban sem vagyok biztos, hogy ez így van. Ha megnézi az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát az emberi jogokról, az magában foglalja a biztonsághoz, az egészségvédelemhez és egyebekhez való jogokat, amelyek az egész világra vo­natkoznak. Az emberi jogok nyilatkozata hasonló kellene hogy legyen minden országban, és valószínűleg lehetne is. A kérdés ezután az, hogy bizonyos társadalmi rendszerekben milyen konkrét jogok fogalmazhatók meg az egyes szükség­letkielégítőkhöz. Először a bőség és szűkösség különböző szintjei miatt, másodszor pedig amiatt, mert különböző dön­tések születnek arról, melyek azok a szükségletkielégítők, amelyekhez jogok kapcsolhatók. Harmadszor pedig azért, mert e jogokat különbözőképpen lehet operacionalizálni. Jó­léti jogokat a legkülönbözőbb módokon lehet érvényesíteni.

Az Egyesült Nemzetek ezeket a jogokat évtizedekkel ezelőtt deklarálta, de azóta nem sok fejlődést tapasztaltunk. Úgy tűnik, hogy a modern társa­dalom működési mechanizmusa a szükséglet kielégítést alárendeli más, „felsórendűbb" szempontoknak, leginkább a gazdasági „hatékonyság­nak" és növekedésnek. A polgári és politikai jogok többé-kevésbé elfo­gadottak, a szociális jogok viszont a pénzügyi helyzet függvényei.

Ez egy nagyon fontos pont, amit Rawls igazságosságelmé­letének tárgyalásával próbálunk megközelíteni. Az optimu­mot úgy határozzuk meg, mint ami a jelenleg elérhető legjobb gyakorlat, vagy amely a közeli jövőben egy meg­valósítható társadalomban elérhető, vagyis az optimum­nak mindenfajta utópisztikus értelmezését elutasítjuk. A létező társadalom alapvető paramétereit kell számításba ven­ni. A szükségletpolitika, amely papíron a szükséglet kielé­gítés javítását szolgálja, alááshatja a gazdaságot, oly­annyira, hogy a legrosszabb anyagi helyzetben lévők (hogy Rawls kifejezését használjuk) reálpozíciója romlik. Ha ezt tapasztaljuk, akkor az nem tekinthető kívánatos politikának. Úgy gondolom, Rawls lehetőséget nyújt arra, hogy összeegyeztessük az emberi szükségleteket a megva­lósíthatósági szempontokkal.

Változtat-e ez azon, hogy a jelenlegi kapitalizmusban az uralkodó paradigma többnyire fölöslegesnek, pazarlónak tekinti a szociális kiadásokat.

Nos, a nyugati kapitalista országokban a szociálpolitikára és juttatásokra fordított állami kiadások átlagosan a GNP (bruttó nemzeti termék) 20-25 százalékát teszik ki. Ezért meg kell magyarázni, miért nyugszanak bele ebbe a „pazarlásba". Azt hiszem, azért, mert a szociális költekezés nem egyszerűen egyfajta veszteség, hanem produktív kiadás. Kimutatható, hogy azok az országok, amelyek a legtöbbet tették az emberi szükségletek kielégítéséért, sikeres jóléti kapitalista orszá­gok.

De ha ma megnézzük ezeket az országokat, kivétel nélkül azt látjuk, hogy ha növelni kívánják versenyképességüket, akkor automatikusan a béreket és a szociális kiadásokat csökkentik, vagyis mindazt, ami a munkával és az emberi erőforrásokkal kapcsolatos.

Ez lehet, hogy így van, de az az értelmezés, hogy a jóléti államot a legtöbb tőkés országban alapvetően visszafejlesz­tették volna, nem állja meg a helyét. Azt hiszem, Nagy-Bri­tannia itt kivételt képez. Nem vagyok biztos benne, hogy alapvető konfliktus áll fenn a tőkés felhalmozás és a szük­séglet kielégítés között. E konfliktus fennáll a szabályozatlan kapitalizmus esetében, amely szinte minden tekintetben rossz a szükséglet kielégítés szempontjából. De a társadal­milag szabályozott kapitalizmus, azt hiszem, találhat utakat a szükséglet kielégítés és a tőke versenyképessége egyidejű védelmére. Sohasem voltam meggyőződve egy ilyen alapve­tő „trade-off'-ról, mivel a tőkén belül is különböző stratégiák vannak, s ezek némelyike jobban összehangolható az emberi jóléttel, mint a többi.

Visszatérve a szükségletekről írott könyvünkre. Ez abból a meglátásból eredt, hogy a szocializmus utat vesztett, és nin­csenek már világos céljai. Azt szorgalmazzuk, hogy az em­beri szükségletek kielégítése lehet ez az alapvető cél. Persze e cél lefordítása politikai stratégiává egy sor újabb kérdést felvet, amelyekkel könyvünk nem foglalkozhatott.

Hogyan írhatók le a jóléti kiadások produktív jellemzői?

Vissza kell nyúlnunk az 50-es és 60-as évekhez, amikor közhely volt, hogy a kapitalizmus és a jóléti állam összeegyeztethető. Az oktatást és az egészségvédelmet az emberi tőkébe való beruházásnak tekintették, és a jóléti köl­tekezésen keresztül érvényesülő keynesiánus keresletszabá­lyozásnak szintén voltak produktív mellékhatásai. A 70-es évek végén és a 80-as években uralkodó felfogásban e viszony értékelése az ellentétes irányba lendült. Kifejlő­dött az „összeegyeztethetetlenségi paradigma", misze­rint a jóléti állam teher volt a gazdaságon, mert a beru­házások kiszorításához vezetett, a munkaerőpiacon való megjelenés ellen ösztönzött, és csökkentette a hatékony­ságot a munkahelyeken. Úgy látom, hogy nyugaton most ismét egy visszalendülés tanúi vagyunk. Ez a Major-kor­mány egyes intézkedéseiből is látható, ha összevetjük a Thatcher-kormánnyal. Szóval, ez a feszültség mindig létezett. Elméleti érvek találhatók mindkét oldalon. Friedman és a neoliberálisok ellen mindig felhozható Polányi, Myrdal vagy Keynes. S mivel elméletileg létezik az egyensúly, a kérdés inkább empirikus.

És mit mutatnak az empirikus munkák?

Egy másik könyvben, Alfred Pfallerral és Göran Therbornnal közösen végeztünk empirikus elemzést e kérdésekről. Meg­néztük a versenyképesség különböző mércéit, úgymint ex­portrészesedés, a termelékenység növekedési üteme és má­sok, és ezeket összevetettük a „jóléti államiság" különböző mércéivel. Számos korrelációs vizsgálatot végeztünk a 70-es és a 80-as években az OECD-országokból, és végül nem találtunk semmiféle szignifikáns kapcsolatot. Volt néhány ne­gatív kapcsolat a 80-as évekre, vagyis a jobb jóléti állammal rendelkező országok egy kicsivel gyengébb versenyképessé­get mutattak. De e kapcsolatok egyike sem volt jelentős. Te­hát a legjobb következtetés az, hogy nincs szignifikáns vi­szony egyik vagy másik irányban. És ezt alátámasztják más hasonló makroökonómiai tanulmányok is. A bizonyítékok azt mutatják, hogy makroszinten mind az összetartozási, mind az összeegyeztethetetlenségi elméletek hibásak. Vagy nem létezik (ill. elhanyagolható) a kapcsolat a tőkés fejlődés és a jóléti állam között, vagy mindkét tényező működik, csak hatástalanítják egymást. Ennek tisztázásához több mikroszintű kutatásra van szükség.

Például milyen kérdésekről?

Érdekes kutatások folynak például a szakképzési politikák gazdasági teljesítményre gyakorolt hatásairól. Az egyik ilyen kutatás során kiderült, hogy a brit szakképzés és oktatás ala­csony színvonala sújtja bizonyos iparágak versenyeképessé­gét. A brit munkások kevésbé képesek alkalmazni az élenjáró technikát, mint versenytársaik, s ha használják, sokkal könnyebben elrontják, és ilyenkor meg nem tudják megjaví­tani. Ez tipikus példája annak, amikor több jóléti kiadás kife­jezetten produktív lenne. De vannak ellenpéldák is. Néhány évvel ezelőtt Péter Saunders egy figyelemre méltó OECD-ta-nulmányban kimutatta, hogy a nagyarányú állami hitelfel­vétel hátrányosan befolyásolja a kamat- és befektetési felté­teleket.

Az lehet, de a deficit nem feltétlenül jelent szociális kiadásokat, hanem lehet katonai vagy más egyéb is.

Ez igaz. De az is kimutatható, hogy az adók és a juttatások bizonyos fajtái a munkaerőpiacon való megjelenés ellen hat­nak, s ezért károsak. Vagyis a feladat olyan politikák kidol­gozása, amelyek minimalizálják a hátrányos hatásokat és ösztönzik a pozitívakat. De ezen túl, mindenképpen megma­rad egy nagy terület, ahol semmiféle gazdasági megtérülés­sel nem számolhatunk, mint például az öregek és nyugdíja­sok gondozása. De ezt így kell elfogadni.

Ha nincs tiszta korreláció a versenyképesség és a jóléti kiadások között, akkor mi volt a valós tartalma a jóléti állam ellen a gazdasági hatékonyság nevében végrehajtott új jobboldali támadásnak a 80-as években? Egyszerűen csak félreértették a létező gazdasági rendszert, vagy volt valami más a hát­térben?

Itt csak a brit példáról tudok beszélni. Gazdasági volt-e, vagy­is ebben az értelemben „racionális", vagy pedig inkább ideo­lógiai és politikai? Azt hiszem, mind a kettő. A Thatcher-kor­mány 1979-ben került hatalomra, elszánva arra, hogy meg­állítja Nagy-Britannia és a brit gazdaság régóta tartó hanyat­lását. Egyértelműen úgy tekintettek politikájukra, mint amely racionális választ ad arra a zavaros helyzetre, amelybe a brit gazdaság jutott. Bizonyos intézkedéseiket ennek fényében kell értékelni. Másrészt viszont egyértelmű az ideológia sze­repe, annak érdekében, hogy átrendezzék a brit politikai rendszert, különösképpen aláásva a korporatista konszen­zust, amely a megelőző időszakban uralkodott. Megtámadták a brit társadalom azon intézményeit, amelyek a változásokat akadályozták, és kikényszerítettek egy olyan új politikai szö­vetséget, amely marginalizálta a Munkáspártot. Ez három té­nyező, de valószínűleg volt több is.

Na most hogy mennyire voltak összhangban a gazdasági célok a politikai és az ideológiai célokkal, az érdekes kérdés. Bizonyos intézkedéseik nem nélkülözték a tiszta gazdasági racionalitást, ha elfogadjuk a neoliberális gondolkodást. Pél­dául a szakszervezetek gyengítése, vagy a munkanélküli se­gély csökkentése. De a Thatcher-kormány más intézkedése­inek, mint például a fejadó vagy a vízszolgáltatás privatizá­ciója, semmiféle gazdasági racionalitása nem volt. Andrew Gamble segít megérteni ezt, amikor „a szabad piac és az erős állam" kombinációjaként írja le a thatcherista új jobbol­dalt. Vagyis Thatcher egyszerre képviselte a neoliberális köz­gazdasági gondolkodást, és hangsúlyozta a konzervativiz­must a tradicionális értékekkel és az állam tekintélyével. Egy ilyen kombináció nagy valószínűséggel generál olyan politi­kákat, amelyek nem szükségképpen kifizetődőek gazdasági szempontból.

Bonyolítja e képet az, hogy hasonló változások nemcsak az Egyesült Ki­rályságban történtek, de például Franciaországban is. Ott az emberek szo­cialista vezetést választottak 1981-ben, de az rövid időn belül arra kény­szerült, hogy megváltoztassa irányvonalát, és áttérjen a neoliberális politi­kára.

Ezzel nem értek egyet. Franciaországban a neoliberális re­torika jelen volt, de a gyakorlatban igen csekély változások történtek. Öt országot érintő vizsgálatunkban megnéztük Franciaországot és Németországot is, és nem találtunk je­lentős eltolódást a neoliberális gazdaságpolitika vagy szoci­álpolitika irányába. A szignifikáns elmozdulás a jóléti politika szempontjából a munkanélküliség folyamatos növekedésével történt. Vagyis megjelent egy teljesen új szociális probléma, amelynek kezeléséhez a jóléti rendszer nem volt elég fejlett. De ez bizonyos értelemben kívülről jött, és ez nem a jóléti állam elleni tudatos, radikális támadás következménye volt azokban az országokban. Ilyen támadással a fejlett kapita­lista világban csak az angolszász országokban találkoztunk: Új-Zélandon, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államok­ban, és kisebb mértékben Ausztráliában és Kanadában.

Bizonyára nem a nyelv miatt volt ez.

Nem. Inkább a politikai és intézményi örökségre, mint például a hasonló jogrendszerre kell gondolni.

Nem elegendő-e a jóléti rendszer modelljének megváltozásához az, ha meg­jelenik a tömeges munkanélküliség (mondjuk 8 százalék a 2 százalék után)? Hiszen a munkahely és a rendszeres önálló jövedelem hiánya aláássa az autonómiát, amelyet az egyik alapvető szükségletnek tekintettünk. (Még ak­kor is, ha egy minimális jövedelem és egészségügyi ellátás a munkanélkü­liekre is kiterjed.)

Igen, a részvétel a jelentős társadalmi tevékenységek leg­alább egy részében valóban döntő alkotórésze az autonómi­ának, minden társadalmi csoportban. Az ipari társadal­makban ez magában foglalja a fizetett munka vállalásának lehetőségét. Ezért a „teljes foglalkoztatottság melletti jóléti állam" vége valóban alapvető változást jelentene a jóléti rendszerben.

De megint csak meg kell kérdőjeleznem, hogy ez univer­zális trend-e? A tények azt mutatják, hogy az OECD-n belül három országcsoport tartotta alacsonyan a munkanélküliségi rátát, vagy érte el a foglalkoztatás gyors növekedését a gyor­san növekvő munkaerőkínálat ellenére, noha egészen külön­böző politikákkal. Először, olyan országok, mint Svájc vagy Ausztria, ezt a külföldi dolgozók kirekesztésével és a női munkavállalás korlátozásával tették. Másodszor, az Egyesült Államok is sikeresen teremtett új munkahelyeket a munkae­rőpiac deregulálása által, bár ezek főképp rosszul fizetett és társadalombiztosítás nélküli állások voltak. Harmadszor pedig Svédország és Norvégia egészen a legutóbbi évekig folytatta híres aktív munkaerőpiaci politikáját. Japán valószínűleg kombinálja a három említett út elemeit. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy minden ilyen politika kívánatos. Az első láthatóan fajok és nemek szerint diszkriminál, a második pe­dig alacsony fizetéssel, szegénységgel és a gazdasági létbi­zonytalanság más formáival kapcsolja össze az új álláslehe­tőségeket. Az alapvető szükségletek kielégítése szempontjá­ból csak a svéd modell tekinthető kívánatosnak. Vagyis ha a magas munkanélküliség a nyugati gazdaságok állandó jel­lemzőjévé válik, akkor egyetértek azzal, hogy a jóléti rend­szer alapvető változáson ment keresztül. De ez sem egyfor­mán történik a különböző országokban.

Lehet-e mindezek után a jóléti állam egyfajta új modelljének megjelenéséről beszélni?

Erről megint csak különböző nézetek élnek. Még Nagy-Bri­tanniában is lehetséges volt azt mondani a 80-as évek kö­zepéig, hogy a közpolitika nem változott sokat. Volt néhány kiadáscsökkentés, és néhány lényeges változás, mint például a szakszervezetek törvényi szabályozása. Támadás érte a helyi kormányzatokat, centralizálódott a hatalom. Megkezdő­dött a tanácsi lakások eladása. De még ha tovább lehetne is sorolni az akkori változásokat, nem mondanám, hogy ez egy új modellt eredményezett, hiszen a jóléti állam központi intézményeiben, a társadalombiztosításban, az egész­ségügyben, az oktatásban nem történt lényeges átalakulás. A 80-as évek végére azonban valóban megváltoztak a dol­gok. A társadalombiztosítás áttért a maradékelvre („rezidualizálódott"), nagyobb hangsúly került a magánbiztosításra, az önkéntes támogatásra és a munkahelyi juttatásokra. Radiká­lisan átalakult az adórendszer, mely így sokkal kevésbé prog­resszív, így hát mérséklődött az újraelosztás, és nagyon gyorsan nőttek az egyenlőtlenségek, különösen a gazdag csoportok jövedelmei. Gyorsan nőtt a munkanélküliség, mi­közben a juttatások egyre inkább a munkahelyhez kötődtek. Az oktatásban érdekes fordulat ötvözte az erős állam és sza­bad gazdaság elveit: az alaptanterv szigorúbb központi el­lenőrzését kombinálták a szülők nagyobb beleszólási lehető­ségével és a piaci erők felszabadításával. Az új keretek na­gyobb lehetőséget nyújtottak a sok pénzzel rendelkezőknek arra, hogy „kilépjenek" az alternatív és magánjellegű szolgál­tatások szférájába…

Ha mindezek után összevetjük a 70-es évek végének brit társadalmát a 90-es évek elejének társadalmával, találunk-e minőségi különbséget?

Ó, igen. Azt hiszem, ezzel bárki egyetértene. A nyilvánvaló és domináns változás az egyenlőtlenségek és a szegény­ség növekedése, valamint egyes városok és régiók le­pusztulása. És a kollektív éthosz hanyatlása. Megváltozott a helyi kormányzat is, mely most már sokkal inkább szerző­déseket köt a szolgáltatások elvégeztetésére, mintsem elvál­lalná egyes körzetek kollektív irányítását. Az egyetemek kü­lönböző forrásokból próbálnak pénzhez jutni, és kereskedel­mi vállalkozásokba kezdenek. Sokkal vállalkozóibb lett a tár­sadalmi szektor. Mégis, ezek a jellemzők paradox módon kombinálódnak meglehetősen konzervatív attitűdökkel: hogy mást ne mondjak, itt a család példája.

Az Egyesült Államok elnökválasztási kampánya óta úgy tűnik, hogy fel­gyorsult az új jobboldali ideológia hanyatlása. A kampány hathatós kritikát gyakorolt a nemtörődöm gazdaságpolitika és a jólétellenes felfogás fölött. Jelenti-e ez azt. hogy a kapitalizmus egyszer s mindenkorra kifejlesztette jóléti struktúráit, és ezek az intézmények már nem mozdíthatók eV! Megnyir­bálhatok egy évtized erejéig, de előbb vagy utóbb ismét megjelennek.

Igen is, meg nem is. Göran Therborn érvelt emellett néhány évvel ezelőtt. „A visszafordíthatatlan jóléti állam" című írásá­ban. Részben a politikai választóközösségek miatt, amelyek a jóléti állam körül felépültek, részben pedig a funkciók miatt, amelyeket betölt. Azt hiszem, ez megállja a helyét, amennyiben a társadalmi élet állami szabályozásáról van szó. Ezt a funkciót minden tőkés állam betölti, egyik sem adhatja fel. De amit Esping-Andersen kimutat: e mögött az azonosság mögött a különböző jóléti államok igen különböző célokkal rendelkeznek. Például különböznek aszerint, hogy mi­lyen mértékben garantálják a szociális állampolgári jogokat.

Ezek a jóléti célok megváltoztathatók. Vagyis az állam sze­repe a társadalmi élet szabályozásában nem fordítható vissza, de azok a különös célok, amelyeket e szabályozás megvalósítani igyekszik, igenis változhatnak. Valóban, Nagy-Britanniában is sok korábbi cél a visszájára fordult. De nem így Németországban vagy Svédországban. Vagyis kü­lönbséget kell tenni az intézmények, és a mögöttük levő va­lóságos célok és törekvések között.

A Maastrichti Egyezmény baloldali ellenzéke éppen erről beszél. Hogy ez a szerződés a jóléti állam elleni támadást jelent, amennyiben összes priori­tása monetáris jellegű, és az államadósság és deficit előírt csökkentése el­kerülhetetlenül a jóléti kiadások megnyirbálásához vezet.

Én ezt az álláspontot ritkábban hallom mostanában. Éppen a legutóbbi időszak fejleménye volt, hogy a Munkáspárt és a baloldal felsorakozott az Európai Közösség gondolata mö­gé. Ez egy nagy horderejű, történelmi változás. Bár, amikor magához Maastrichthoz érünk, mutatkozik némi nézeteltérés. Sokan arra hivatkoznak, hogy az Egyesült Királyság kivonta magát a szociális fejezet alól. Ez nem Maastricht kritikája, hiszen a szociális fejezet nem vonatkozik Nagy-Britanniára. Én a másik fajta kritikát erősebbnek érzem: úgy mozdulni el a monetáris unió felé, hogy nem létezik erős fiskális erő, amely európai szinten tudná biztosítani az erőforrá­sok újraelosztását, ártalmas lehet a periferikus terü­leteknek, vagyis Nagy-Britannia jelentős részének is. Mindazonáltal az a véleményem, hogy a Maastrichthoz való csatlakozás abszolúte szükséges. Európa még mindig hasz­nos ellenerő és alternatív modell a Nagy-Britanniában to­vábbra is domináns neoliberális áramlathoz képest. És na­gyon aggódnék Európáért, ha Maastricht kudarcot vallana, hiszen komoly visszaesést jelentene, és geopolitikai szem­pontból igen veszélyes lenne. Nagyon mérges voltam, amikor a Munkáspárt a határozati javaslat ellen szavazott novem­berben.

Mit jelent az európai integráció a jóléti állam szempontjából0 Tolerálja-e. vagy integrálja-e a nemzeti keretekben létrejött jóléti államokat?

A jelenlegi helyzetben az EK-nak nincs nagy hatása a szo­ciálpolitikára. A jóléti állam még csaknem teljes egészében a nemzetállam fennhatósága alatt áll. Vannak bizonyos terü­letek, ahol már hatást gyakorol az EK; és ez Anglia szem­pontjából, mely a jóléti politika szempontjából elmaradott, egyértelműen pozitív. Példának hozható a nők, valamint a más EK-országból átvándorlók jogainak szabályozása, bizo­nyos környezetvédelmi és munkavédelmi szabályozás. De ezek igencsak marginálisak. A Szociális Fejezet próbálja meg majd ezt egy kicsit továbbfejleszteni, különösen a munkavál­lalói jogokban.

Ami tiszta, az az, hogy az uralkodó jóléti modell az EK-n belül egészen különbözik a brittől. Amit Esping-Andersen konzervatív modellnek hívott, s amit én inkább keresz­ténydemokrata modellnek neveznék, egyértelműen domináns az EK-ban. Ez bonyodalmat okoz a más jóléti rendszerű or­szágoknak: Dániának, és a lehetséges skandináv csatlako­zóknak egyrészt, Nagy-Britanniának és Írországnak más­részt. Vagyis a brit álláspontnak meg kell változnia, és ebből a szempontból Európa a legnagyobb reménységünk. írjuk alá Maastrichtot, írjuk alá a Szociális Fejezetet, és más szocia­lista erőkkel összefogva változtassuk meg az EK-t.

Amennyiben – ahogy említene – az európai unió legfőbb motorja a másik kél tőkés centrummal való verseny, kérdés, hogy a német és francia tőké­seknek szükségük van-e még a munkásosztállyal a jobb jóléti juttatások útján fenntartott koalícióra?

Azt hiszem, ez ügyben egyértelműek a feszültségek. A mun­kaadók szövetsége további deregulációt szorgalmaz Európá­ban a verseny fokozása érdekében. De másrészt a német munkaadók és mások mindenképpen elleneznék az összeurópai szociális szabályozás gyengülését, mert az a tőke el-áramlását jelentené Spanyolországba és Portugáliába. Más­képp fogalmazva, az EK-t alapvetően kétféleképpen lehet ér­telmezni. Egyrészt úgy, hogy ez egy neoliberális program, és kész. Másrészt úgy, hogy ez egy kísérlet a szabályozott nem­zeti kapitalizmusból a szabályozott európai kapitalizmusba való átmenetre. Azt hiszem, hogy a különböző hatások ere­dője a második irányba mutat. Európa jobban összefonódott a kereszténydemokrata és szociáldemokrata modellekkel, amelyek különböznek a japán és az amerikai modellektől. Korábbi könyvemben, „A jóléti állam politikai gazdaságtaná"-ban amellett érveltem, hogy egyrészt a keynesiánus jóléti ál­lam problémái ki fogják kényszeríteni e rendszer átalakítását. Másrészt viszont ez az átalakítás többféleképpen lehetséges: alapvetően egy neoliberális és egy korporatista irányban. Azt hiszem, ez most is elmondható, és a két irányzat választó­vize a La Manche.

Mindezek a megfontolások a tőkés világrendszer centrumát érintik. Kelet-Európa népei körében igen erős hit élt, hogy a „kommunizmus" elhagyásával könnyen átvehető a nyugati jóléti nívó. Amennyiben ez nem történik meg, és ez a régió egyfajta félperiféria marad, milyenek lehetnek a jóléti juttatá­sok, emberi szükségletek és szociális jogok kilátásai?

Azt hiszem, különbség van Közép-Európa nemzetei: Magyar­ország, Csehország és Lengyelország, valamint a többi or­szág között. Nem sokkal budapesti látogatásom után úgy gondolom, hogy Magyarországon viszonylag sikeres lehet a piacgazdaságra való áttérés, és az EK-val fennálló szoros együttműködés szociális fejlődést is eredményez majd. Le­het, hogy túl optimista vagyok, de azt hiszem, e néhány or­szág esetében ez megtörténhet. De a többieket tekintve, egyetértek, a helyzet nem biztató. Persze az EK-n belül is még különböző variációkkal találkozunk a szociális védelem és jólét terén. Az egységesített piac nyugodtan együtt létez­het a szociális védelem különböző rendszereivel.

A világ sikeresnek mondható periferikus országaiban nem találhatunk az európai jóléti kapitalizmushoz hasonló rend­szert. Tajvannak, Dél-Koreának és a többi „tigrisnek" nincs a mi jóléti államainkhoz hasonló intézményrendszere. Bizonyos mutatók szerint igen jó színvonalú jólét alakult ki, de én nem tudnék megnevezni egyetlen jóléti állammal rendelkező or­szágot sem a periférián. Ugyanakkor, Európa jövője szem­pontjából az EK-t tekintem döntő tényezőnek. Azokban az országokban, amelyek társultak vele, fokozatos elmozdulás lehetséges a nyugati szintű jóléti juttatások felé. Bizonyos elemek már léteznek Kelet-Európában. A magyar munkanél­küli segély például nagyvonalúbb, mint az angol.

Nem jelent-e problémát az, hogy a magyar és más kelet-európai gazdaság­politikákra komoly befolyással van a Nemzetközi Valutaalap (IMF), amely, bárhogyan is nézzük, egy szuper-neoliberális intézmény, és szívbaj nélkül megmondja, hogy például az oktatási vagy egészségügyi kiadásokat ennyivel meg ennyivel „célszerű" megkurtítani.

Ez valóban így lehet. De itt hivatkoznék Bob Deaconra, aki szerint ma a globális intézmények az IMF-től eltérő álláspon­tot kezdenek kialakítani. Például a Világbank nemrég két ta­nulmányt is kibocsátott, figyelmeztetve a neoliberális politika veszélyeire. Szóval, talán lesz valami változás néhány peri­ferikus ország nemzetközi korlátaiban. De itt most egy na­gyon bonyolult területre csúszunk, ugyanis a globális rezsim ma alapvetően valóban neoliberális. Nincs felelős globális kormányzat, nincs globális végrehajtó hatalom. És pillanat­nyilag nagyon nehéz látni, hogy ez hogyan lehetne másképp. [Az interjú 1992. november 12-én készült.]

Irodalom

Deacon, B. (1992) The impact of supranational and global agencies on Central European national social policy – az Első Európai Szociológiai Konferencián (Bécs, augusztus 26-29) előadott tanul­mány.

Doyal, L. és Gough, I. (1991) A Theory of Human Need, Macmillan.

Esping-Andersen, G. (1990) The Three Worlds of Welfare Capitalism, Policy Press.

Gamble, A. (1988) The Free Economy and the Strong State, Macmillan.

Gough, I. (1979) The Political Economy of the Welfare State, Macmillan.

Keynes, J.M. (1960) The General Theory of Employment, Interest and Money, Macmillan.

Pfaller, A., Gough, I. és Therborn, G. (szerk.) (1991) Can the Wel­fare State Compete? A Comparative Study of Five Advanced Capi-talist Countries, Macmillan.

Polányi, K. (1957) The Great Transformation, Beacon Press. Rawls, J. (1972) A Theory of Justice, Oxford University Press.

Saunders, P. és Klau, F. (1985). The Role of the Public Sector. OECD Economic Studies No.4, OECD.

Therborn, G. és Roebroek, J. (1986) The irreversible welfare sta­te. International Journal of Health Services, 16, 3.

Magyarországon manapság a munkanélküliség elemzésénél abból az új helyzetből kell kiindulni, hogy a „munkavi­szony", mint legfőbb jogszerző tényező, sokak számára – minden igyekezetük ellenére – átmenetileg, esetleg hosszabb távon is elérhetetlen és teljesíthetetlen követel­ménnyé válik. Ezzel párhuzamosan reális értékelést kell ad­ni a hazai munkanélküliségről, a kezelésére kialakított esz­közrendszer használhatóságáról és hiányairól, de mindenek­előtt a munkanélküli személyek társadalmi státuszáról. Egyre kevésbé fogadható el, hogy egy ilyen nagyságrendű (a hiva­talos nyilvántartásban is jóval félmillió fölötti) embercsoport – amelynek összetétele már távolról sem homogén – társa­dalmi megítélése még mindig az 1989-90-ben felszínre került marginális munkanélküli-csoportok jellemzői alapján történ­jen. Míg a Foglalkoztatási Törvény elfogadásának időszaká­ban végre úgy tűnt, hogy a munkanélküliek hivatalos meg­ítélése – helyzetüknek megfelelően – differenciálttá és reá­lissá válik, addig az utóbbi időben ismét felerősödtek a ne­gatív értékelések. Megszaporodtak azok a nyilatkozatok, amelyekben nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliek ön­hibája, felelőssége, és háttérbe szorult a társadalmi és kormányzati felelősség. A hivatalos állásfoglalások a munkanélküli-juttatással visszaélő, csaló személyek tö­meges jelenlétét sejtetik, akik a többiek (esetleg a még dolgozók) kárára visszaélnek helyzetükkel, és ezért ér­demtelenek az ellátásra. Természetesen nem lehet kizár­ni, hogy ilyen személyek – valószínűleg elenyésző mér­tékben – terhelik a rendszert, ugyanakkor ez a módszer jól alkalmazható a közhangulat tudatos befolyásolására is, különösen olyan időszakban, amikor a finanszírozási nehézségek miatt az állami ellátásokban jelentős vissza­lépésekre kényszerültünk.

Elméletek a munkanélküliségről

A munkanélküliség viszonylag magas arányának állandósulása új fogalmat szült a foglalkoztatáspolitikai szakemberek körében: egyre gyakrabban találkozhatunk „a munkanélküliség egész­séges színvonala" kifejezés használatával.¹ Ugyanakkor a fejlett államok közgazdászai közül többen az elmúlt évtizedekre jel­lemző kormányzati célkitűzések megvalósítását – mint például az alacsony infláció, a foglalkoztatás színvonalának javítása, a gazdasági növekedés, valamint a fizetési mérleg egyensúlyának megőrzése – egymással összeegyeztethetetlen feladatnak tar­tották. Ezért a munkanélküliség magasabb szintjének toleranci­áját javasolták az infláció mértékének ellenőrzése érdekében. Ezt a politikát követte az 1990 tavaszán hivatalba lépett új ma­gyar kormány is.

Bármilyen legyen is azonban a munkanélküliség megítélé­se, az nem vitatott, hogy a nagyarányú, tartós munkanélkü­liség társadalmi következményei rendkívül kedvezőtlenek, ezért a 80-as évtizedben a fejlett tőkés országok kormányzati politikájában nagy hangsúlyt kapott a munkanélküliség hatá­sainak kezelése. Nem véletlenül, hiszen 1983 végén az OECD országaiban kialakult munkanélküliség már 35 millió embert érintett. A munkanélküliek támogatása, a XIX. sőt a XX. század nagy részében is elenyésző volt, és a „legkevés­bé alkalmas" elvén alapult. Ebben az összefüggésben ez azt jelentette, hogy a munka nélkül maradó ember kevesebbet ér, mint a legmegalázóbb, legrosszabbul fizetett munkát vég­ző ember. A szóban forgó elv alkalmazását három érv tá­masztotta alá. Egyrészt a munkanélkülit valamivel ösztönözni akarták arra, hogy munkát keressen, másrészt a munkások elbocsátástól, illetve a munkanélküliségtől való félelme haté­kony eszköznek bizonyult a munkafegyelem fenntartására, és így a termelés növelésére. A „legkevésbé alkalmas" elve elő­nyös volt abból a szempontból is, hogy minimalizálta a mun­kanélküliek támogatására fordított költségeket, ugyanakkor alacsonyan tartotta a munkanélküliség rátáját is.

A fenti általános attitűd mögött meghúzódó feltételezés az volt, hogy a munkanélküliség nem balszerencse, hanem az egyéni hiányosságok és az erkölcsi kudarc manifesztálódá­sa. Az ilyen nemkívánatos jellemvonásokkal rendelkező em­berek nem alkalmasak a túlélésre, de nem is érdemlik azt meg.² Ez a doktrína kényelmes eszközül szolgált a minimális társadalmi felelősség elutasításához.

A bőkezű kompenzáció elvét tulajdonképpen William H. Beveridge alapozta meg a századfordulón azzal a kulcsfon­tosságú gondolattal, hogy a munkanélküliség – bár mást és mást jelent az egyes emberek esetében – alapvetően nem az egyének viselkedéséből, hanem a gazdaság egé­széből adódik, a munkanélküliség: az ipar problémája.³ (Mindazonáltal Beveridge nem cáfolta azt a dogmát, hogy az emberek egy része saját elhatározásból és önhibájából mun­kanélküli, csak az egyéni felelősség kizárólagosságán lépett túl.)

Ezen elmélet szerint a munkanélküliség az egyetlen olyan jövedelemvesztő kategória, amely állami beavatkozással elő­idézhető vagy megelőzhető. Ha elfogadjuk, hogy egyesek azért válnak munkanélkülivé, mert a kormány intézkedéseket tesz például az inflációs ráta visszaszorítására, vagy azért, mert a gyors technológiai fejlődés eredményeképpen egyes munkakörök gyorsabban szűnnek meg, mint ahogy újak ke­letkeznek, akkor azok bőkezű kárpótlása, akik ilyen okok foly­tán veszítik el keresetüket, erősen indokolt.

A magas kompenzációt különösen három érv támasztja alá:

• az első, hogy ez jobban illeszkedik a társadalmi felelős­ség modern felfogásához;
• a második Keynes gazdasági érvelésén alapul, amely szerint a munkanélküliek bőkezű kompenzálása országos és regionális szinten fenntartja a vásárlóerő szintjét, míg az ala­csony kompenzáció ellenkező hatást vált ki, és így valójában a munkanélküliséget növeli;
• a harmadik érv szerint, a magas kompenzáció – megha­tározott körülmények között – növelheti a termelékenységet. Az átszervezés gyakran okoz munkaerő felesleget, és a dol­gozók természetes vonakodással reagálnak azokra az intéz­kedésekre, amelyek munkájuk és megélhetésük elvesztésé­hez vezethetnek. Minél kedvezőbb a feleslegessé vált dolgo­zók helyzete, annál valószínűbb, hogy nem fogják elutasítani a termelési- és munkaerő gazdálkodási módszerek új alterna­tíváit.

A bőkezű kompenzálás hátrányát „munkanélküli-csapdá­nak"nevezik, feltételezve, hogy a munkanélküli a munkanél­küliségben válik érdekeltté, amikor a jóléti segélyek, juttatá­sok és az elérhető munkáért megkapható bér különbsége csekély. Ennek kivédésére találták ki az Amerikai Egyesült Államokban az ún. „workfare" elvet, melynek lényege, hogy a munkanélküli segély folyósítását kötelező munkavégzés­hez, átképzésben való részvételhez kötik.⁴ Ez a konstrukció a munkanélküli segélyezést elfogadhatóbbá teszi a társada­lom számára azáltal, hogy folyósítását feltételek teljesítésé­hez köti. Igazi megoldást azonban ez sem hozott, hiszen hi­ába a „workfare", a munkára kényszerítés, ha nincs elég munka.

A bőkezű kompenzáció elmélete, valamint a munkaerőpiac és a foglalkoztatottság struktúrájára vonatkozó bizonyos fel­tevések alapján jöttek létre Európában a jóléti államok. Alap­vetően a teljes foglalkoztatottságból indultak ki, továbbá ab­ból, hogy az államnak elsősorban jövedelembiztonságot kell nyújtania a munkavégzés átmeneti akadályoztatása esetére. A nyolcvanas években azonban a munkanélküliség roppant fokozódása nyomán megnőttek az igények és szükségletek, miközben a társadalombiztosítás járulékbevétele csökkent. A jóléti állam pénzügyi válságának fő okozójaként sokan a tár­sadalombiztosítás rendszere és a munkapiac közötti egyen­súly megbomlását tekintik. A tömeges munkanélküliségen alapuló pénzügyi válsághoz demográfiai válság is járult. Az európai lakosság növekvő elöregedése, az eltartottak arányá­nak növekedése miatt mindez egyre nagyobb nehézséget je­lent.

Munkanélküliség Magyarországon

A munkanélküliség problémája – természetesen nagyon el­térő mértékben, hol csak bizonyos szakmákat, társadalmi csoportokat, régiókat, vagy gazdasági ágazatokat érintve; hol nyíltan, hol mélyen eltitkolva – a századfordulót megelőző évtizedek óta létező jelenség Magyarországon is. Még a tel­jes foglalkoztatottság, a korlátlan munkaerő kereslet és az erőforrásokkal való pazarlás időszakában is az aktív korosz­tály 1-3%-a munkavállalási gondokkal küzdött. Kialakult azoknak a társadalmi és szakmai csoportoknak a köre, ame­lyek kiszorultak az anyagi, szellemi és hatalmi javak elsőd­leges, másodlagos (és többszörös) elosztásának rend­szeréből. A gazdaság válságállapota, a szerkezetváltás igé­nye, valamint a munkaerő kereslet és -kínálat régről ismert strukturális feszültségei nyomán kialakult foglalkoztatási ne­hézségek első szakaszában ez a latens munkanélküliség ke­rült felszínre. 1989-90-ben a munkanélküliek összetételét alapvetően a marginalizálódott, nagyon rossz munkaerőpiaci pozícióval rendelkező (alacsony iskolai végzettségű, szak­képzetlen stb.) munkaerő határozta meg. 1991-től strukturális változás következett be a munkanélküliek összetételében, melynek eredményeképpen a még mindig döntő többséget kitevő alacsony képzettségű dolgozók mellett egyre nagyobb arányban jelentek meg a szakképzett, iskolázott állástalanok is.

A munkanélküliség mint gazdaságunk átalakulásának kö­vetkezménye – kényszerűen bár, de – egyre inkább elfoga­dott jelenséggé válik. Ugyanakkor a munkanélküliek közel 700 ezres nagyságrendje és kedvező irányú strukturális át­alakulása sem tudta kiváltani a társadalom elvárható toleran­ciáját e csoporttal szemben. Egy háztartási panelvizsgálat­ban például a megkérdezett munkanélküliek döntő többsége is úgy gondolta, hogy állástalan társaiknak nagy része a „ló­gósok" közül került ki (nyilván a megkérdezetten kívül).⁵ Sőt a TÁRKI által készített 1993. évi felmérés adatai szerint az ország lakosságának 22%-a úgy gondolja, hogy „azok lesz­nek munkanélküliek, akik elisszák a pénzüket". (Vidéken ez az arány 33 százalék!)⁶

Különösen érintett csoportok

A munkanélküliség természetesen nem jelent azonos veszé­lyeztetettséget minden munkavállaló számára. Bizonyos cso­portjukat – konjunkturális és strukturális fejlődésük változá­saitól függetlenül is – a munkaerőpiac kockázata jobban érin­ti, mint más munkavállalói csoportokat. A munkaerőpiac ezen „problémacsoportjaihoz" elsősorban olyan személyek tartoz­nak, akiket „természetes" és „kvázi természetes" tulajdonság­jegyek jellemeznek; nevezetesen életkor, nem, egészségi ál­lapot, nyelvi és etnikai hovatartozás stb. Közös jellemzőjük:

• a társadalmi struktúrában elfoglalt alacsony pozíció,
• a gyenge piacstratégiai védekezési lehetőség,
• mindezek eredményeképpen a hátrányos munkaerőpiaci helyzet.

Magyarországon a munkanélküliség veszélye elsősorban a fiatal pályakezdőket, valamint az idősebbeket, különösen az 50 éven felülieket érinti. Magasabb a munkanélkülivé válás kockázata az eredetileg is gyengébb pozíciójú munkavállalók (a szakképzetlenek, alacsony iskolai végzettségűek, az erős családi kötöttséggel rendelkező nők, a megváltozott munka­képességűek, az etnikai kisebbségek, deviánsok stb.) eseté­ben. Az átlagosnál nagyobb az érintettségük a foglalkoztatási szempontból kedvezőtlen régiókban élőknek, a menekültek­nek és bevándorlóknak is.

Ha ezen munkanélküli-csoportok elhelyezkedési, munkae­rőpiaci esélytelenségének társadalmi okait és következmé­nyeit vizsgáljuk, akkor a pályakezdő fiatalok, a munkanélküli cigányok ós a tartósan munka nélkül lévők helyzete tűnik a legmegoldatlanabbnak, ami hosszú távon beláthatatlan kö­vetkezményekkel járhat.

Ma a gazdasági folyamatokban a leépítés, a visszafogás a meghatározó. Ezeknek a lebontó mozgásoknak jelentős if­júsági munkanélküliséget növelő hatásai vannak. Azáltal, hogy kevés új munkahely jön létre, nincs felvevőpiaca a pá­lyakezdőknek, és a leépítések során elsők között a gyakor­lattal még nem rendelkező dolgozóktól válnak meg a mun­káltatók. Természetesen ehhez hozzájárul e csoport gyenge érdekérvényesítő képessége, és azok a szociális elemek is, amelyek a mérlegeléskor számukra kedvezőtlen döntést eredményeznek.

Míg a legtöbb fejlett európai országban a kilencvenes évek­től kezdődően a demográfiai nyomás számottevő enyhülésé­re lehet számítani, addig hazánkban éppen ez az időszak tűnik kritikusnak. Különösen azért, mert a demográfiai folya­matok kínálatot növelő munkaerőpiaci hatásai egybeesnek az általános gazdasági ós foglalkoztatási feszültségekkel.

A regisztrált pályakezdő munkanélküliek száma 1993 októ­berében 77.000 fő volt. Ebben a számban csak mérsékelten vannak jelen az általános iskolát (vagy annál is kevesebbet) végzett pályakezdők, hiszen – mivel a munkanélküli ellátás­ban ők nem érintettek – többnyire meg sem jelennek a re­gisztrációs helyeken. A pályakezdők esetében nem a mun­ka elvesztése okoz gondot – hiszen nem is volt mit el­veszteniük -, náluk sokkal inkább kilátástalanságról, jö­vővesztésről van szó.

A cigány lakosság fokozott foglalkoztatási veszélyeztetettsé­gének sok magyarázata van. Többek között alacsony iskolai és szakmai képzettségük; gyengébb egészségi és szociális álla­potuk;sajátos munkavállalási és munkavégzési attitűdjük, vala­mint az a tény is, hogy legnagyobb arányban éppen a gazda­ságilag, infrastrukturálisan legelmaradottabb – és most már a munkanélküliségtől is leginkább sújtott – régiókban élnek.

A cigányság elhelyezkedési gondjai nem véletlenül alakul­tak úgy, hogy egyes térségekben már minden cigány család kereső nélkül van, és hogy a cigányságon belül a munkanél­küliségi ráta, illetve a munkanélküliség időtartama többszö­röse az átlagos hazai értékeknek.⁷ Kevés az igazi válaszhoz az, hogy ez alacsony képzettségükön, iskolázatlanságukon múlik. Egyrészt a képzettségük sem pusztán pénz vagy egyéni szorgalom kérdése, másrészt nem vitathatóan létezik a cigány munkaerővel szembeni előítélet, amely megtalálható a munkahelyeken, de sajnos a munkaügyi hivatalokban, ki­rendeltségeken is. Társadalmi gyakorlatunkból még hiány­zik a másság értékeinek fel- és elismerése, nem vagyunk tekintettel a cigányság családi, fogyasztási szokásaira, munkarendjük örökségeire. Mindezeknek csupán a kívülál­ló számára olykor fonák vonásait hangsúlyozzuk, amely szin­te közvetlen alapja a megbélyegzésnek. (Pedig a megbélyeg­zés még egyetlen csoport önerejének mozgósításához, felelősebb önsegítő magatartásának kialakításához sem volt megfelelő eszköz.)

Ezek a régóta megoldatlan problémák most olyan foglal­koztatási nehézségekkel párosulnak, amelyek egyfelől a ci­gányság társadalmi kirekesztettségét tovább erősítik, másfe­lől ennek visszahatásaként az egyre kezelhetetlenebb álta­lános társadalmi veszélyeket súlyosbítják. Végleges leszaka­dásukat erősíti, hogy a cigány munkanélküliek alacsony vég­zettségük, képzetlenségük miatt alig tudnak bekapcsolódni a foglalkoztatáspolitika aktív eszközrendszerébe, és nagy lét­számban kiszorulnak a munkanélküli ellátásokból is. Az ellá­tásra jogosultak viszont – korábbi keresetük színvonala miatt – rendkívül alacsony munkanélküli járadékot kapnak, amely­ből ugyanakkor népes családot kellene eltartaniuk.

E probléma másik vetülete a lézengő, minden értelmes el­foglaltságtól megfosztott aktív emberek egyre bővülő csoport­jai (ez természetesen nemcsak a cigány munkanélküliekre jellemző), amelynek végletes példáját azok a borsodi, nóg­rádi, szabolcsi falvak képviselik, amelyekből lassan már sen­ki sem jár el dolgozni. Ez az egyénekben, a közösségek­ben, de a társadalommal szemben is olyan feszültségeket generálhat, amelyek következményeit ma még kiszámíta­ni nem lehet.

A munkanélküliség nagy vesztesei a hosszú idő óta elhe­lyezkedni nem tudó, tartósan munka nélkül lévők csoportja is. Az egy évnél hosszabb ideje állás nélkül lévők száma 1993-ban elérte a 360.000 főt. Számukra az idő múlásával egyre kilátástalanabbá válik a visszatérés lehetősége a mun­kaerőpiacra, ezért – különösen ha a kitörési kísérleteik rendre kudarcot vallanak – gyakran visszafordíthatatlan lélektani, személyiségváltozási, sőt konkrét fiziológiai károsodást szen­vedhetnek. Magyarországon ezzel a kérdéssel még kevesen foglalkoztak (eleinte azért, mert senki nem hitte, hogy itt em­berek ezrei hónapokig, esetleg évekig nem tudnak majd el­helyezkedni, másrészt, mert a korábbi, viszonylag hosszú el­látási időszak késleltette ezt a hatást), de a nemzetközi szak­irodalom pontos képet rajzolt a tartós munkanélküliség ha­tásmechanizmusainak időbeni alakulásáról, mely a követke­zőképpen vázolható: az elbocsátást követő első nagy meg­rázkódtatást egy nagyon aktív időszak követi (munkahelyke­resés, képzésbe bekapcsolódás, önfejlesztés stb.). Megkö­zelítően fél év sikertelen próbálkozásai után kezdik remény­telennek látni helyzetüket a munkanélküliek, s ha ebben az időszakban nem tudnak elhelyezkedni, vagy perspektívát mu­tató képzésbe lépni, elkezdődik, és az idő múlásával fel­erősödik az önfeladás, a beletörődés, majd a teljes passzivitás folyamata.⁸ Ez az időszak olyan hangulati ele­mekkel, önértékelési- és személyiségzavarokkal terhes, amelyek csökkentik, majd teljesen leépítik a munkanél­küli kapcsolattartási, kapcsolatteremtési készségeit, és ez súlyos családi konfliktusokhoz, a társadalomtól való teljes elszigetelődéshez vezethet. Újabb kutatások szerint a társadalmi presztízs és ezzel az önbecsülés elvesztése mi­att a munkanélküliek jelentős hányada betegségbe, sőt a ha­lálba menekül megoldatlan problémái elől. Norman Bealy wiltshire-i körzeti orvos véleménye szerint azok, akik több éve munkanélküliek, 57%-kal többször fordulnak orvos­hoz, és 13%-kal többfajta betegségben szenvednek, mint egy átlagos polgár. Londoni egyetemi kutatás szerint az 1971-ben munkát kereső férfiak közül 30%-kal többen hal­tak meg, mint az átlag. Még meredekebb az emelkedés a munkanélküli öngyilkosok arányában. Egy finn tanulmány szerint 1990-ben a halálozási arány csaknem kétszer olyan magas volt a munkanélküli férfiak körében, mint azok között, akik rendszeresen dolgoztak.⁹

Ellátórendszerünk „fejlődése" (nemzetközi összehasonlításban)

A munkanélküliség okozta létfenntartási zavarok enyhítése érdekében a különböző országokban és időszakokban sok­színű juttatási, segélyezési rendszereket dolgoztak ki és mű­ködtettek. Az ellátások színvonalát, hatókörét, a bekerülés feltételrendszerét számos tényező befolyásolta, mint például az adott ország politikai irányultsága, demokratizálódási foka, gazdasági fejlettsége, a munkanélküliség mértéke, a munka­nélküliekkel szembeni attitűd stb.

A munkanélküli-ellátások különböző konstrukciói a diszkvalifikáció számos olyan elemét magukban foglalták, amelyek az önkéntes és a kényszerű munkanélküliség megkülönböz­tetésére szolgáltak. A diszkvalifikációs elemek minden or­szágban nagyon hasonlónak bizonyultak, mivel mind az ere­deti brit törvényhozáson alapultak, és felölelték a megfelelő indok nélküli önkéntes kilépést; a felróható magatartás bün­tetését; a felajánlott, megfelelő állás elutasítását; a munka­helyi vita miatti állásvesztést; az átképzés visszautasítását; végül a tisztességtelen magatartást. A felsorolt diszkvalifiká­ciós elemek közül csak az utolsó határozható meg viszonylag egyértelműen, a többi öt csak úgy, mint a „képes és akar dolgozni" terminus, amely számottevő teret hagy szűkebb vagy tágabb interpretációkra.

A hetvenes éveket megelőző gazdasági fellendülés idején, amikor a munkanélküliség nem jelentett komoly problémát, a fejlett országokban bőkezű munkanélküli segélyrendszerek alakultak ki. A segélyek nem terhelték túl a költségvetést, mert kevés volt a munkanélküli; nem is ösztönöztek a mun­kanélküliségre, mert olyan kedvező változások mentek végbe a munkafeltételekben és olyan jelentősen nőttek a bérek, hogy a munkavállalás a legracionálisabb és leginkább kézen­fekvő munkavállalói magatartás volt.

A hetvenes évekre azonban – a gazdasági visszaesés mi­att – a fejlett országok jó részében nehézségeket okozott a kialakult társadalombiztosítási rendszer finanszírozása, ezért a kormányok a munkanélküli-ellátások területén is szigorítá­sokra kényszerültek:

• csökkentették a munkanélküli-segélyek mértékét és az ellátás időtartamát,
• szigorították a jogosultság feltételeit,
• növelték a munkáltatók, munkavállalók kötelezettségeit,
• további állami eszközöket pumpáltak a rendszerbe.

A nyugati munkanélküli-ellátó rendszerek sokszínűségük mellett azonban néhány alapkérdésben nagy hasonlóságot mutatnak. így például abban, hogy a munkanélküli-segélyek, illetve az egyéb juttatások – még tartós munkanélküliség ese­tén is – megbízható segítséget jelentenek a rászorulóknak. A munkanélküli-ellátásokat – rászorultság esetén – különféle szociális juttatások egészítik ki. Ezeket részben azok kapják, akik nem jogosultak munkanélküli-ellátásra, részben azok, akik a járadék (segély) kimerítése után sem tudnak elhelyez­kedni, illetve azok, akiknek biztosítási ellátmánya a létmini­mum alatt van. Számos országban ehhez még különböző kedvezmények kapcsolódnak. Például:

Nagy-Britanniában a munkanélküli-segélyt 1 évig fizetik, ennek leteltével jövedelemkiegészítést kaphat az a 16 éven felüli állandó lakos, aki a létminimum alatti jövedelemmel ren­delkezik. A jövedelemkiegészítés megvalósulhat egyéni se­gély, gyermekek utáni segély, kamatfizetés-átvállalás, lakbér, lakbér-kiegészítés, a szociális alap által nyújtott szülési, te­metési segélyek formájában. Elengedhetik továbbá a nyug­díjjárulék fizetését, de az adót minden esetben vállalni kell.

Ausztriában a munkanélküliségi biztosítás nem része a tár­sadalombiztosításnak, de kötelező biztosítási forma. Szolgál­tatásai: – munkanélküliségi díj (járulékfizetés alapján), – szükséghelyzetben lévők segélyezése (a munkanélküliségi díj lejárta után folyósítják mindaddig, amíg az igényjogosult­ság fennáll. A segély összegének megállapításakor a mun­kanélküli és a vele egy háztartásban élő hozzátartozók anya­gi helyzetét veszik figyelembe), – nyugdíjbiztosítás szolgál­tatásainak előlegezése (azon munkanélküliek részére, akik kérelmet nyújtottak be valamilyen nyugdíja, és annak meg­állapításáig előleget kaphatnak), – különtámogatások {az. el­őre hozott öregségi nyugdíjba való átmenet megkönnyítésé­re), – inszolvencia-biztosítás (ha valamely munkaadó vagyo­na felett csődeljárást kezdeményeznek, a munkavállalóknak inszolvencia-kiesési díjat fizet a biztosító bérre, végkielégí­tésre, kártalanításra stb.¹⁰

Magyarországon a munkanélküliek ellátása – elsősorban az időtartamot illetően – hosszú ideig bőkezűnek minősült, ugyanakkor, mint az alacsony bérekből származtatott minden juttatásé, átlagos értéke ritkán érte el a létminimum szintjét. A munkanélküli-ellátások mai rendszere a következőképpen alakult ki:

A hazai munkanélküliség nyílttá válása után – az anyagi veszteségek pótlására – 1989. január l-jén bevezették a munkanélküli-segélyezés rendszerét, amely a jogosultaknak egy évig biztosított ellátást. A segélyrendszer szigorú feltéte­lei – és a munkanélküliek akkori strukturális sajátosságai – miatt a regisztrált munkanélkülieknek csak mintegy 40-50%-a volt jogosult az ellátásra. A segélyezés lehetőségéből ki­maradtak a pályakezdők, a sikertelenül munkát kereső ház­tartásbeli nők, az egyéni vállalkozók, valamint azok a margi­nális csoportok, akik a korábbi évtizedek alatt nem tudtak beilleszkedni az egyedül hasznosnak minősített, szervezett munka merev világába (ezáltal nem rendelkeztek a segély folyósításához szükséges összefüggő munkaviszonnyal). Ez elsősorban azért volt veszélyes, mert a munkanélküliség mi­att kiesett jövedelem rendszeres pótlására egyedül ez az el­látási forma létezett Magyarországon. (A szociális segélyezés feltételrendszere csak esetenként, illetve a gyermek jogán és rendkívül alacsony szinten biztosított juttatást.) A segély összegét az átlagkereset 50-70%-ában határozták meg. (1989. I. félévében a segélyben részesültek [4625 fő] 61,4%-ának nettó segélyösszege nem érte el a létminimum akkori nagyságát.)

1990. január 1-jén vezették be a munkanélküli-ellátás új elemét, az átmeneti munkanélküli-járadékot. kz új ellátási for­ma bevezetésének hátterében az a kényszer állt, hogy – az elképzelésekkel ellentétben – voltak olyan állástalanok, akik a segélyezés egy éve alatt nem tudtak elhelyezkedni, ugyan­akkor a szociális segélyezés rendszere továbbra sem akart megnyílni a munkanélküliek előtt, s így ezek az emberek a folyósítás időtartamának kimerítése után teljesen ellátatlanok maradtak volna. Ezért a munkaügyi kormányzat – alapvetően szociális megfontolásokból – 1990. január 1-jén bevezette az átmeneti munkanélküli-járadékot, mely a munkanélküli-segély jogosultsági időtartamát kimerített, de elhelyezkedni továbbra sem tudó munkanélküliek részére biztosított további 1 évre – egy alacsonyabb szintű (a munkanélküli segély 75%-ának megfelelő) ellátást. Mivel a járadék egy követő ellátási forma volt, feltételrendszere nagymértékben megegyezett a munka­nélküli-segélyével. Ennek megfelelően a segélyezésből ki­szorultak a járadékra sem voltak jogosultak.

1991 februárjában az Országgyűlés elfogadta A foglalkoz­tatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi 4. sz. törvényt, mely formálisan biztosítási alapokra helyezte az ellátást. A törvény a regisztrált munkanélküliek részére a korábbi járulékfizetési idő függvényében differen­ciált munkanélküli-ellátási időtartamot (minimum fél évet, ma­ximum 2 évet) biztosított. (Az ellátás első felében az átlag­kereset 70, majd a folyósítás második szakaszában 50%-át.) Bár a foglalkoztatási törvény által létrehozott új konstrukció megfelelt a fejlett piacgazdaságokban működő biztosítási rendszerek átlagos paramétereinek, néhány tételében első­sorban szociális indíttatású kompromisszumra kényszerült. Ennek oka az volt, hogy munkanélküli-biztosítási rend­szerünkkel párhuzamosan nem jöttek létre a követő, kiegé­szítő ellátási (segélyezési) formák, s így a korábban kialakult ellátási „norma" teljesítését a járadék vállalta fel. Ez gátolta a tiszta biztosítási szempontok érvényesítését (lásd a pálya­kezdők nagyon szükséges, de itt rendszeridegen segélyezé­sét), és fedezetlen bőkezűségre késztette a törvény alkotóit (pl. az európai átlagnál jóval hosszabb járadékfolyósítási idő megállapításával).

A törvény nem változtatott azon az ellátási hiányon, amely to­vábbra is sújtotta azokat, akik a jogosultság feltételeit még vagy már nem elégítették ki. A másik probléma az volt, hogy legalizálta a minimálbérre vonatkozó előírás megszegését azzal, hogy a tör­vényben előírt járadékminimumot csak abban az esetben kellett érvényesíteni, ha a munkanélküli korábbi keresete elérte a mini­mális bér összegét. Ha a kereset – szabálytalanul – ez alatt volt, akkor a munkanélkülijáradék-minimum garanciája rugalmassá vált és követte az elfogadhatatlan bérek szintjét.

Az Országgyűlés azóta többször módosította a Foglalkoz­tatási Törvényt, ami döntően szigorításokat, visszalépéseket eredményezett. Ennek okai a munkanélküliség arányának kedvezőtlen alakulása, illetve az ebből következő finanszíro­zási gondok voltak. A módosítás szigorította a munkanélkü­li-járadék folyósításának feltételrendszerét, és csökkentette a folyósítás időtartamát is. Ennek alapján a munkanélküli-ellá­tás maximális időtartama 2 évről másfél, majd egy évre csök­kent.

A törvénymódosítások legnagyobb szépséghibája az volt, hogy – ellentétben a nemzetközi gyakorlattal – a munkanél­küliség nagymértékű emelkedésének következményeit kizá­rólag a munkáltatókra és munkavállalókra hárították.

1991-ben a munkanélküliség mutatóinak drasztikus emel­kedése, az ellátás időtartamának csökkentése, valamint egyes területeken a munkaerőpiac teljes beszűkülése olyan helyzetet teremtett, amely végre kikényszerítette a szociális ellátórendszer megnyitását a munkanélküliek bizonyos cso­portjai előtt. 1992. tavaszán a Kormány létrehozta a munka­nélküli-ellátásban nem részesülő egyes munkanélküliek szo­ciális támogatásának átmeneti rendszerét.

Ezt követően kétéves előkészítő és hat hónapon át húzódó törvénykezési munka után 1992. december végén megszü­letett a Szociális Törvény, mely az előzetes koncepciók ígé­retével ellentétben¹¹ már csak a munkanélküliek szűk réte­gére vonatkozott. A munkanélküliek jövedelempótló támoga­tása szociális rászorultságtól függő pénzbeli ellátás, melyre csak az a munkanélküli jogosult, aki kikerül a munkanélküli ellátásból, és családjában az egy főre eső jövedelem nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb össze­gének 80%-át. A jövedelempótló támogatás a mindenkori öregségi nyugdíj 80%-a, ami ma 5.200 Ft-ot ér. E mélyen a megélhetési szint alatt lévő juttatások – ha tartós munkanél­küliséggel párosulnak – az egész család életminőségét, fel­készülési lehetőségeit veszélyeztetik, s ez biztos esélyt ad a következő generáció munkanélküli státuszának újraterme­lődéséhez.

Jegyzetek

1 Feagin, J. R.: Social Problems (A Critical Power-Conflict Pers-pective). Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Jersey. 78-79.

2 Az angol Herbert Spencer és az amerikai William Graham Sum-ner (utóbbi a Yale Egyetem professzora, 1909-ben az American So-ciological Society elnöke) fejlesztette ki ezt a nézetet.

3 Beveridge W. H.: Unemployment: A Problem of Industry. London, 1909.

4 Hasonló javaslata volt Beveridge-nek a negyvenes években, amelynek lényege az időkorlátozás nélküli, de kötelező képzésben, foglalkoztatásban való részvétellel összekötött munkanélküli segé­lyezés volt.

5 Magyar háztartási panelvizsgálat I. felvételének (1992. ápr.) ada­tai. Nagy Gyula előadása a „Munkanélküliség, második gazdaság és szociálpolitika" c. konferencián (1992. dec. 3-4.).

6 Durst Judit: „Olyan, mint a gyász". Figyelő, 1993. január 21.

7 A cigányság foglalkoztatásának korlátai és esélyei. Kutatási zá­rótanulmány. Készítették Eff Lajos, Gere Ilona és Jeney Sarolta. Bu­dapest, 1993.

8 Egy 1992. évi Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsgálat szerint az egy éve munka nélkül lévők már csak elenyésző arányban vesznek részt munkaerőpiaci átképzésben, és lemorzsolódásuk is jóval na­gyobb arányú (akik fél évnél rövidebb idő után vállalkoztak képzés­re, átlagosan 80%-ban sikeresen befejezték a tanfolyamot, míg a hosszabb ideje állástalanok esetében ez az arány 60%-os). (MTA Regiteszt Közvélemény- és Piackutató Kft.)

9 Az adatok a Figyelő 1993. január 21-i számában megjelent „A munkanélküliek korán halnak?" c. cikkből származnak.

10 Szociális biztonság Ausztriában. Bundespressedienst, Wien, 1988. Kézirat.

11 Javaslat a Szociális Törvény főbb koncepcionális elemeire. Bu­dapest, 1991. Kézirat.

„Harangot tehát akkor is Borisz mód­ra, türelmes szenvedéllyel lehet csak önteni, ha tudja az ember, hogy soha nem fogja meghallani kondulását." (Ancsel Éva)

Köztudott, hogy a gyermek- és ifjúságvédelem a veszélyez­tetettség megelőzését, a veszélyeztetett gyermekek felderí­tését, gondozását, családjuk támogatását magába foglaló komplex feladatrendszer. Pótolni igyekszik a családban el­maradt gondozást, nevelést, és helyrehozni, vagy legalább enyhíteni a személyiség fejlődésében esett károkat. Célja le­hetőség szerint elősegíteni a gyermekek eredményes neve­lését a szülői családban, illetve segítséget adni ahhoz, hogy a család képes legyen erre.

Működése aszerint tagolható, hogy a saját családjában élő, vagy a családból valamilyen okból kiemelt gyermek védelmé­re irányul-e tevékenysége. A saját családból kiemelt gyer­mekek esetében más nevelő családokban, vagy gyermekott­honi körülmények között próbálják helyettesíteni a szülői csa­ládot.

Amióta a szervezett gyermekvédelem létezik, a gondozó intézmények örök panasza, hogy igen gyakran túl későn ke­rülnek hozzájuk a veszélybe került vagy súlyosabb károkat szenvedett gyermekek, és ezért sokkal kevesebbet tehetnek már értük, erőfeszítéseik túl gyakran eleve kudarcra vannak kárhoztatva.

Gyermekvédelem az „államszocializmusban"

Magyarország azok közé a gyengén fejlett országok közé tartozik, amelyekben a gyermekvédelem „természetes" álla­pota a végnélküli szélmalomharc. A megkésett, „felzárkózó" típusú történelmi fejlődésnek, mondhatni, „normális" velejárói mind a viharos, alig befolyásolható, nagyléptékű társadalmi átrétegződések – amelyek nemzedékeken keresztül családok óriási tömegének sérülésével és szétesésével járnak -, mind a szociális célú intézmények feltételhiányos és bürokratikus működése és belső zártsága. Igen ritka erény, ha egy „fel­zárkózó" ország képes összekapcsolni a modernizáció és a demokrácia fejlesztésének történelmi feladatait.

Magyarországon a gyermek- és ifjúságvédelemből 1949 után kitiltatott minden korábban létezett társadalmi kezdemé­nyezés. Visszaszorult a családi típusú gondozási forma, a gyermekotthonok pedig a hatvanas évekre a külvilágtól el­zárt, kopott gyermekmegőrző helyekké váltak. Az anyagi gya­rapodás és társadalmi felemelkedés gondjával elfoglalt tár­sadalom pedig teljesen közönyös volt a gyermekvédelem iránt. A reformtörekvéseket képviselő szakemberek kény­szerből vagy kényszerűségből elhagyták ezt a pályát, és csak a legkitartóbb, legnagyobb önfeláldozást vállaló embe­rek maradtak, miközben tragikusan megnőtt a kontraszelek­ció a rendszerbe kerülők kiválasztásánál. Az egész rendszer teljesen elbürokratizálódott, a különböző főhatóságokhoz tar­tozó szakszolgálatok közt lehetetlen volt megteremteni az együttműködést, a gyermekvédelemben közreműködő szak­mák ezen a területen az átlagosnál is sokkal erős ebben őriz­ték saját negatív hagyományaikat.

A hatvanas évek végétől jelentkező reformerőfeszítések – híján a szükséges társadalomkritikai és szakmai tudásnak – szükségszerűen mindig felmorzsolódtak a hatalom érdekte­lenségének és értetlenségének, valamint a szakterület re­formképtelenségének malomkerekei között.

Amikor a hetvenes évekre kimerültek az extenzív gaz­dasági növekedés korábbi forrásai, és láthatóvá vált e mechanizmus valódi természete, a válságba került állam egyszerűen megpróbált kivonulni az általa addig kizáró­lagossággal vállalt szociálpolitikából. Ekkor az is kiderült, hogy a fennálló politikai rendszer keretei közt a különböző szociális traumák kezelésére szolgáló ellátórendszereket csak nagy nehézségek árán lehetne korszerűsíteni, és hogy az adott keretek között semmiféle korszerű társada­lompolitika nem alakítható ki.

Ezekben az években azonban fokozatosan megváltozott a gyermekvédelem iránti közfigyelem. Ebben közrejátszott az is, hogy az erősödő politikai ellenzék a szociális szférát a rendszerkritika kitüntetett területévé tette. A lassan kiépülő gyermek- és ifjúságvédelmi szakmai képzés – gyarlóságai ellenére is – felerősítette az új pályakezdő értelmiségi nem­zedékek magától is növekvő érdeklődését ez iránt a szakte­rület iránt. A nyolcvanas években dinamikus fejlődésnek in­dult szakmai reformkezdeményezések és civil társadalmi mozgalmak ezen a területen is felerősítették az újító törek­véseket. Ha félszegen is, de megnőtt a szakma tájékozódási törekvése külföld felé is. A korántsem kedvező anyagi és szakmai feltételek adta keretek közt számos újító és alterna­tív szakmai kísérlet kezdődött, amelyben már helyet kaptak – bár tisztázatlan és általában igen nehéz feltételekkel, kellő állami támogatás nélkül – az egyházak, egyesületek és ma­gánvállalkozások is. Felmerült újból annak az igénye is, hogy szükség lenne egy országos koordináló szervre, amely komplexitásában együtt kezeli a megelőzést, gondozást, utó­gondozást és nem tárca szemléletű. A nyolcvanas évek vé­gére megszületett a területet átfogó törvénytervezet, amely napjainkig még nem került a parlament elé.

Mai problémák

A rezsimváltás érthetően „megzavarta" a gyermek- és ifjú­ságvédelem elhúzódó reformvajúdását is. Az első zavart az keltette, hogy – egyébként teljesen érthetően – az új hatalom új ideológiai szempontokat kívánt bevinni a reformgondolko­dásba. Ez mindenképpen szükségessé tette volna az egész probléma újragondolását. A zavar azonban sokkal nagyobb­nak bizonyult, mint amit indokolttá tett volna a fenti körül­mény.

Természetesnek lehet venni, hogy az új hatalom legalább részben új vezetők és szakemberek beállítását tartotta szük­ségesnek saját reformelképzeléseinek kialakításában. A fő gondot az okozta, hogy az új politikai rezsim összes részt­vevője felkészületlennek bizonyult (nem is lehetett felkészült) a rendszerváltozásra, saját ideológiai alapjait sem hordta ki még magában, azokból nemigen képes használható társada­lompolitikai elképzeléseket lepárolni. Különösen a választá­sokon győztes koalícióról derült ki elég gyorsan, hogy a va­lóságban zajló társadalmi folyamatokat kevéssé ismeri, nem érti és – legalábbis az első három évben – igen kevés ér­deklődést tanúsított azok iránt.

A jelen helyzetben különösen nehéz megtenni az el nem odázható reformlépéseket, és csak nagyfokú politikai nyitott­sággal, az összes tényleges szereplő egyenrangú partner­szerepének biztosításával kerülhetők el a tévedés, vagy a végnélküli politikai viták várható csapdái. Ez a szakterület különösen hozzászokott ahhoz, hogy csendes szkepszissel figyelje, amint éppen soronlévő bölcsei világmegváltó terve­ket kovácsolnak a feje felett. Nagy hagyománya van a sza­vak bűvöletének és annak, hogy új kategóriák kitalálásával és divatszerű agyoncséplésével teremtik azt a látszatot, hogy új koncepció született.

A mai helyzetben érdemes néhány reformdilemmával fog­lalkozni. Különösen azért, mert a társadalmi történések nem­igen várják meg a törvénykezést, így újból abban a helyzet­ben találhatjuk magunkat, hogy az elképzelt elvárásoknak megfelelni akaró, sok gonddal terhelt szakemberek úgy zúz­nak szét meglévő intézményeket, hogy nincs, ami a helyükbe lépjen. A társadalom nehézségei így is, természetesen, első­sorban a hátrányos helyzetű rétegeket érintik, olyan új ve­szélyeztetettségi formákat is előhívva a régiek felerősödése mellett, amelyekre még sem prevencióval, sem módszerrel, sem intézménnyel nem készültünk fel. (Gondolok itt a mun­kanélküli szülők mellett nevelkedő gyermekekre, a hajlékta­lan családokra, a pályakezdő, illetve éppenhogy pályát kez­deni nem tudó fiatalokra, az állami gondozásból perspektí­vátlanul kikerülő, vagy még a nagykorúság után évekig kike­rülni sem akaró fiatalokra, a fiatalkori bűnözésre, a drogve­szély erősödésére stb.)

Közhely, hogy a gyermekvédelem csak akkor lehet sikeres, ha az egész családot védi, és nemcsak a már veszélyhely­zetbe került gyermekkel foglalkozik. Az a gyermekvédelem, amely nem családvédelem is egyben, leginkább késői tűzol­táshoz hasonlítható. De félő, hogy attól, ha ma unos-untalan hangoztatjuk a család fontosságát, valódi változás, valódi családpolitika még nem alakul ki.

A gyermekvédelmi munkának talán az egyik legnehezebb része a felderítés, a családok életébe való beavatkozás, az időben érkező segítség „eljuttatása" a rászorulóhoz. Ami még nehezebb, a megfelelőt megtalálni a hézagos ellátó hálózat­ban, illetve találni egyáltalán valamit. Nagyon hiányoznak a „köztes" intézmények, az átmeneti megoldások, a nulla ha­tásfokú védő-óvó intézkedések helyett. Az iskolák zömében nincs lehetőség másra, mint a problémás gyerekek nyilván­tartására, esetenkénti segélyezésük lebonyolítására. A ké­szülő közoktatási törvények dzsungelében bolyongó pedagó­gus örül, ha tudja, hogy mit tanítson, és ha tájékozódhat ar­ról, hogy jövőre mit várnak el tőle. Sem energiája, sem le­hetősége nincs a napi munkáját nehezítő, sok esetben nem­csak helyzetében, de viselkedésében is gondot okozó gye­rekekkel való törődésre. A nagy gonddal kiválasztott iskolai gyermekvédelmi felelősök helyzete a pótlék beépítése óta igazán nem olyan kecsegtető, hogy a pedagógusok nagy számban kívánnák ezt a feladatot ellátni. A problémás családi háttér időben jövő segítség hiányában a gyereknél okoz olyan tüneteket, melyek gyakran vezetnek iskolai beilleszke­dési zavarhoz, tanulási kudarchoz. Ahelyett, hogy a korrek­ciós lehetőségek bekerülnének az iskola falai közé, je­lenleg inkább az alapfeladatok is veszélybe kerülnek az átgondolatlan „piacosítási" törekvések miatt. Az iskolai szociális munka nem új gondolat, de hazánkban még soha nem tudott gyakorlattá válni. Nem alakult ki az iskolán, sőt osztályon belüli differenciált képzés rendszere, a szülők be­vonása, a családgondozás. Súlyosabb esetekben a nevelési tanácsadó, családsegítő mellett olyan átmeneti szállás, ott­hon elérhetősége, amelyek mellett nem volna szükség a csa­ládból való kiemelésre, mint „megoldásra". Persze jelenleg azzal kell szembesülnünk, hogy az elszegényedő családok a napközi otthon minimális térítési díját sem képesek megfi­zetni, hogy egy-két ritka kísérleti iskolát kivéve teljesen hi­ányzik a gyermek személyiségfejlesztését is célbavevő pe­dagógiai koncepció. Jelenleg alig néhány helyen teremtődött meg annak a feltétele, igénylése, hogy a gyermekvédelem külön szakemberei, a szociális munkások az iskolán belül legyenek.

A készülő gyermekvédelmi törvény tervezi a gyámhatósá­gok, esetleg gyámszékek tekintélyének, súlyának helyreállí­tását, de ehhez feltétlenül szükséges a szakemberek meg­felelő képzettségének biztosítása, valamint a súlyuknak meg­felelő hely az államigazgatásban. A kliensek szemében je­lenleg a gyámhatóság a segélyezés megtestesítője, ahol régi gond, hogy megfelelő kritériumok hiányában az „érdemes­ség", vagy kellő erőszakosság többet nyom a latban, mint a valódi rászorultság.

A statisztika szerint a gyámhatóságok intézkedéseinek egy része a szülőt részesítette figyelmeztetésben, kötelezte arra, hogy a gyermeket napközi otthonba, bölcsődébe helyezze el, vegye igénybe a nevelési tanácsadót, sőt több mint 1000 esetben kereste fel a gyámhatóság a szülő munkahelyének szakszervezeti bizottságát. Mindezt 1990-ben, amikor már nemhogy a szakszervezeti bizottságok nem működtek, de sok szülőnek munkahelye sem volt. Az intézkedések másik, nagyobb hányada a gyermeknek jelentett figyelmeztetést, pártfogó kirendelését, helyes magatartásra kötelezést. Az „üres" intézkedések többet ártanak, mintha nem történne semmi. Demoralizáló, amikor tudja a szülő is, tudja az intéz­kedő is, hogy a pénzbírságot nincs kitől behajtani, a maga­tartási szabályok „üresek", amikor csak annyi a haszon, hogy az aktán szerepel az intézkedés ténye.

A nevelési tanácsadók hálózata, valamint a családsegítő szolgálatok mellé számos kicsi segítő intézményre lenne szükség, olyanokra, amelyek esetenként munkahely-keresés­ben, máskor jó szabadidő-eltöltésben, megint máskor korrek­cióban segítenek. De ezek csak akkor működhetnek igazán jól, ha egy-egy település, kerület sajátos igényeit elégítik ki. Persze van már számos kísérlet, csak éppen nincs hátte­rük, nincs biztosíték arra, hogy még jó működés esetében se legyenek teljesen kiszolgáltatottak a helyi hatalmi harcok­nak.

Amennyiben az önkormányzatok komolyan veszik ellátási felelősségüket, érdekeltek lesznek abban, hogy helyben old­ják meg a gyermekvédelmi problémák egy részét. Jelenleg csak a kötelezettség van, az anyagi háttér és a lehetőségek felismerése még hiányzik. A hajléktalanság kezelésére már több helyen van átmeneti hajléktalan-szállás, de a kisgyer­mekesek ellátása megoldatlan, illetve alig van lehetőség azoknak a családoknak a segítésére, ahol átmeneti ellátásra lenne szükség. (Legyen ez az egyszülős családokban olyan betegség, baj, ami miatt problémát jelent a gyermek ellátása, vagy a valamelyik szülő alkoholizmusa miatti ideiglenes el­helyezés igénye.) Évente jelentkeznek a gyámhatóságokon kamaszok, akik maguk kérik állami gondozásba vételüket, mert úgy érzik, otthoni helyzetük tűrhetetlen, szüleik, nevelőszüleik valódi vagy vélt meg nem értése miatt. Valójában sok esetben nem intézeti elhelyezést, „csak" segítséget, tá­mogatást igényelnének, lehetőséget a szülői ház gondjainak megbeszélésére, vagy kollégiumszerű elhelyezést kérnének.

Intézményes vagy családi nevelés

Az állami gondozásnak hagyományos útja, hogy a hatóság a beérkezett jelzések, néhány meghiúsult segítő intézkedés után határozatot hoz, majd kiemeli a gyermeket, vagy a szülő maga kéri az intézeti elhelyezést stb. Sorolhatnám a lehetséges uta­kat, melyek mindegyike a megyei, fővárosi GyIVI-be vezet, ahol szakértői csoport vizsgálja meg a gyermeket, majd a pedagó­giai, pszichológiai diagnózis után megszületik a döntés, hova kerüljön a gyermek. Az országban 20 Gyermekvédő Intézet mű­ködik, 123 nevelőotthon 14 ezer férőhellyel. 1990-ben 25.177 gyerek volt állami nevelt, gondozott. Közülük 16.610-en nevel­kedtek intézetben, otthonban. A megyei gyermekvédő intézetek elhelyezési döntése nagyon „nehéz", mert, mondjuk, van egy fiú- és egy lányotthon, vagy van egy óvodás-, egy általános iskolásokat fogadó intézet. De ahol nagyobb a választék, ott sem az a legfontosabb, hogy a gyermek személyiségállapota megfelel-e az adott intézet pedagógiai légkörének, inkább az, hogy az adott osztályfokon van-e hely. Közben a gyermek úgy-ahogy megnyugszik, megszokja az új helyet, némi kapcso­latokat is kiépít, mire mindez megtörténik, elkerül a korántsem végleges intézetébe. Az iskolatípus-váltás gyakran intézetváltást is jelent, ez pedig köztudottan mély károkat okoz a gyermekek kapcsolódási képességében. A legrosszabb személyiségállapot­ba pedig azok a fiatalok kerülhetnek, akiket nemcsak az egyik intézetből a másikba helyeznek át, hanem közben nevelőszü­lőhöz is kerülnek, ahonnan valamilyen ok miatt a nevelőszülő visszaadja a gyermeket. Más jellegű problémák vannak a ne­velőcsaládba kihelyezett gyermekeknél. A háború előtti magyar gyermekvédelem fővonala abból állt, hogy a gondozott gyer­mekeket magáncsaládokhoz helyezték ki, főleg vidékre. Az „ál­lamszocialista" rendszer az e szisztémából adódó visszaélések (Id. Móricz: Árvácska) ellen az intézményes gondozásra tette a főhangsúlyt.

Kétségkívül változást, újabb fordulatot hozott a hivatásos nevelőszülői családok megjelenése. A gyermekeket fő hivatású dolgozóként nevelő anyák, a mellékfoglalkozású apák saját gyermekeik mellett vállalnak 5 vagy több gyermeket. Persze e téren is nagyon sok még a tennivaló, hiányzik a lehetőség és szakértelem ahhoz, hogy a megfelelő család és gyermek kerüljön össze. Nem megoldott országosan a nevelőszülők szakszerű felkészítése. Vannak országok, ahol több hetes felkészítő tanfolyamon kell részt vennie a leendő nevelőszülőnek. (Sokat elárul a hazai mentalitásból, hogy a nevelőszülőket segítő gyermekvédelmi dolgozókat nevelő­szülői felügyelőnek nevezi a hivatal. Sajnálatos módon sokan ezt szó szerint értelmezik és felügyeletüket kiterjesztve a szekrények ellenőrzésére is, az adódó problémákat a gyer­mek elvitelével oldják meg.)

Mára Magyarországon kialakult egy rossz ízű vita, amelynek alapja az, hogy az egyetlen lehetséges, üdvö­zítő út a családba helyezés, az intézmények drágák, rosszak, onnan gyerek jó állapotban nem kerülhet ki. En­nek köszönhetően az intézetek aggódva féltik létüket.

A világ számos országának tapasztalata szerint a hagyo­mányos nagy intézmények valóban alkalmatlanok az elma­radt szocializáció pótlására, a hibás szocializáció korrekció­jára. Természetes a családi nevelés pótolhatatlansága, sőt, azzal sem lehet vitába szállni, hogy az intézményes nevelés jóval költségesebb, mint a nevelő családok gazdálkodása. Különösen nálunk, ahol az intézmények nagyobb része régi, elavult kastélyokban, kúriákban kapott helyet, azok pedig, amelyeket az elmúlt 20 évben építettek, magukon hordozzák korunk építkezéseinek minden hátrányát. De nem lehet nem látni, hogy még jó ideig lesznek olyan gyerekek, akiknek megnyugtató elhelyezéséhez szükségesek az intézetek, csak nem a mai formájukban. A serdülők életkori sajátosságaiknál fogva már nem vágynak újabb családra, nekik az ún. group home-ok, a lakásotthonok a megfelelőek. Vannak olyan krí­zishelyzetben megoldást kereső családok, akik rövid időre igényelnek elhelyezést, és nem akarnak lemondani a gyer­mekről, nem akarják, hogy ezt az időt más családban töltse a gyermek. Számos egyéb oka is lehet annak, amiért egy gyerek elhelyezésére az intézet a legmegfelelőbb az adott időpontban.

A nevelőcsaládoknál viszont manapság nagyon hiányzik az intézményes segítség. Drámai dokumentum tv-film tanúsko­dik annak a nevelőszülői családnak a szétbomlásáról, ahol talán csak az a folyamatos segítség, az időnkénti kilépés le­hetősége hiányzott, ami átlendítette volna a családot a vál­ságon. Egy-egy ilyen családot önkéntes és professzionális segítők hálójának kellene körbe venni, felkészítve, segítve a problémák megoldásában.

Komoly szakmai dilemma a speciális intézmények léte, il­letve a különböző személyiségzavarral küzdő gyermekek el­helyezése. A főváros több mint 20 éve kísérleti céllal hozta létre a maga néhány speciális intézményét, amikor megnőtt az állami gondozásba került gyerekek között a neurotikus, antiszociális, személyiségzavarral küzdő fiatalok száma. Az elképzelt terápiás intézmények a mai napig sem tudták ki­alakítani sajátos gyógyító módszerüket, viszont világossá vált, hogy a cél, miszerint ezek az intézetek csak rövid ideig, terápiás céllal neveljenek megvalósíthatatlan.

Az intézeti nevelés igazi nagy buktatója a kibocsájtás idő­szaka, amikor kiderül, hogy a 18 éves nagykorú fiatal nem­csak hogy nem alkalmas az önálló életre, de esélye sincs a munkaerőpiacon az elhelyezkedésre, a munkásszállások nagyrészt megszűntek, az albérletek, lakásbérletek megfizet­hetetlenek. A jogszabály lehetőséget ad a 24 éves korig tartó utógondozásra, de ennek lehetőségei elég szűkösek. Már évekkel ezelőtt, amikor jól tapinthatóvá vált a probléma, több gyermekvédő intézet pályázott albérlőház, garzonház létesí­tésére. Egyre több helyen jöttek rá, hogy nem megoldás ön­magában az életkezdési segély, hiszen ez a pénz nem elég arra, hogy valóban lakáshoz juttassa a fiatalt, legfeljebb arra, hogy ha már van lakása, akkor az első bútorokat be lehessen szerezni, vagy néhány hónap albérletet ki lehessen fizetni. Természetes, hogy a társadalom gondjai zuhanásszerűen leghamarabb a társadalom legérzékenyebb, legsérüléke­nyebb tagjait érték el. Az állami gondozottak társadalomba való beilleszkedése, visszaillesztése mindig is a legneu­ralgikusabb pontja volt a gyermekvédelemnek, de a jelen helyzetben tragikusnak kell tartani a tendenciát, ahogy éppen ők lehetetlenülnek el, ahogy kicsúszik a lábuk alól a bizton­ság lehetősége is. Elsősorban őket érinti a munkanélküliség, nincs konvertálható tudásuk, sokuknak még minimális vég­zettsége sincs. Nincs tartalékuk, és nincs biztató hátterük. Minthogy ezen írás tárgya a gyermekvédelem intézményrend­szere, így nem volt elegendő tér a gyermekek helyzetét a legsúlyosabban érintő problémák (a családok széthullása, a terjedő gyermekbűnözés, kábítószerezés), ill. ezek okainak taglalása. A gyermekvédelmi intézmények problémáiról adott hevenyészett körkép is inkább csak jelzése mindazon gon­doknak, amelyek a következő rövid időben sürgős megoldás­ra, de már mindannyiunk megoldására várnak.

1. Módszer és fogalomhasználat

A jeles, nemzetközileg elismert közgazdász-teoretikus, a libe­rális közgazdaságtan magyarországi korifeusa, Komái János új összefoglaló szocializmus-kritikával jelentkezett a nemzetközi és hazai tudományos nyilvánosság előtt. Műve, „A szocialista rendszer" nem hagyományos szakközgazdasági munka, s mint ilyen általánosabb figyelmet érdemel. A szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy – a magyar kiadás alcíme szerint – „kri­tikai politikai gazdaságtant" írjon, amely úgymond „a tudo­mányos tárgyilagosság eszményének" jegyében fogant. Az ér­deklődést tovább növeli a szerző alapvető célja: arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mi is volt az a társadalmi képződmény, amelyben oly sokáig éltünk?".

Kornai munkája azzal az igénnyel készült, hogy tankönyv le­gyen a közgazdasági egyetemisták számára itthon és külföl­dön. Mivel a tankönyv a szocializmusnak nevezett jelenség­együttes (mozgalom, eszme, termelési struktúra stb.) történel­mének számos alapproblémáját érinti, jogosult, ha egy inter­diszciplináris munkát a történetírás újabb eredményeinek szempontjából is szemügyre veszünk. A könyv számos fejezete vagy részlete úgyis inkább történeti, mint szigorúan közgaz­dasági jellegű. Végül is a rendszerváltó közgazdaságtan első általános összefoglalását olvashatjuk.

Természetesen Kornai grandiózus kísérletét nem egy szak­történeti munka igényeivel vetjük össze, hanem pusztán azt vizsgáljuk, hogy elméleti konklúziói mennyiben férnek össze a történettudomány konszenzusosnak tekinthető eredményei­vel,¹ illetve mennyire mondanak azoknak ellent. Tisztán ideo­lógiai kérdésekkel nem kívánok foglalkozni, mivel a mű ideo­lógiai funkcióját maga Kornai a magyar kiadás előszavában már előrebocsátotta: „a szerző a történelem zsákutcájának tartja a szocialista rendszert² ", és művében mindvégig ezt az alap­tézist kívánja bizonyítani. Egy 1993. májusi interjújában Kornai úgy vélekedett, hogy tulajdonképpen a szocializmus azért bu­kott meg, mert meg akarta haladni a kapitalizmust: „A tény­legesen létrejött szocializmus azért torzult el és végső soron azért omlott össze, mert ki akart küszöbölni három fundamen­tális társadalmi intézményt: a pluralista demokráciát, a magán­tulajdont és a piacot".³ Ezt a vállalt ideológiai célt az olvasónak természetesen tiszteletben kell tartania, s nem szabad belőle tudományos problémát faragni, névértékén kell kezelni.

Mindjárt a magyar előszóban kiderül, hogy a szerző pusztán „gondolati modelleket ad elő", s az egyes országok tapasz­talatai csak „szemléltetésül szolgálnak⁴ ". Ezek a „modellek" azonban – mint látni fogjuk – az újabb kutatások fényében nem tűnnek meggyőzőeknek. A konkrét történeti alapoktól meg­fosztott steril „modellek" olyan gondolati konstrukciók, ame­lyek többnyire „kipróbált" közhelyeket gyűjtenek össze, igen különböző elméleti és módszertani forrásokból interpretálva azokat.⁵

Kornai János a maga elméleti módszerét az angol kiadás elő­szavában az eklekticizmusban határozza meg, amennyiben olyan radikálisan eltérő tudományos és szemléleti irányzatokat kép­viselő teoretikusok „szintézisével" kísérletezik, mint Marx, Schumpeter, Keynes és Hayek. Ami a történeti metodológiát illeti, ott bizony nincsenek ilyen meghatározó „forrásai" a szer­zőnek. A felhasznált történeti munkákból való idézgetés, amely a tulajdonképpeni történeti megközelítést hivatott pótolni, gyakran önkényes, véletlenszerű.

Történeti szempontból nézve azonban Kornai munkájának legalapvetőbb módszertani fogyatékossága nem technikai jel­legű, hanem az, hogy a világgazdaságot nem mint strukturált egységes egészet szemléli, amelyben történetileg kialakult szer­kezeti meghatározottságok uralkodnak (mint például a cent­rum, a félperiféria és a periféria országainak egymáshoz fűző­dő kapcsolatrendszere, a munkamegosztás szerkezete, a kirekesztettségi és kizsákmányolási viszonyok, az egyenlőtlen cse­re és az egyenlőtlen politikai-uralmi viszonyok stb. Ennek kö­vetkezményeként eltűnnek a világfejlődést „színesítő" történel­mi régiók, a történelmi fejlődés mindenütt mint valami színte­len és alternatívátlan folyamat ábrázolódik.⁶ A nagy ideológiák alászállnak az Eszmék magasából, hogy a földön inkarnálódjanak. A „jó" és a „rossz" birodalma úgy jelenik meg a műben, mint két alapelv harca a világban: egyfelől a gazdasági racio­nalitás, a tiszta piaci logika, másfelől az irracionális állami ki­zsákmányolás. A történelem ismét teleologikus folyamattá transzformálódott. A világszocializmus „megvalósulása" he­lyére bekerül az elérendő kapitalista paradicsom mítosza, a „demokratikus piacgazdaság", amelynek megvalósulása útjá­ban a szocializmus kiküszöbölése után szinte már nincsenek is akadályok.

A tankönyvek általános sajátossága, hogy olyan fogalmakat használnak, amelyek a hivatkozott tudományos iskolák egyi­kében vagy másikában általánosan elfogadottak. Kornai „tan­könyve" ezen a téren elméleti kifinomultságról tesz tanúságot több szempontból is. Maga a könyv a központi kategóriát, a SZOCIALIZMUS fogalmát legalább megpróbálja elmélettörté­neti kontextusba helyezni, amivel a mai elméletellenes világ­ban, a „mikroökonómia" világában egyenesen „premodern" je­lenségnek tűnik. Ebben az értelemben igazán nem „divatos" munka. Más kérdés, hogy a mű lényegét határozza meg, hogy a szocializmus-fogalom strukturálatlan és differenciálatlan ma­rad, puszta „ideológia". Az értékelméleti összefüggések és a fogalom változásainak konkrét történeti szövete ennek megfe­lelően feltáratlan maradt. A fogalom említett dimenziói úgy­szólván eltűntek, egyetlen sík maradt fenn, mégpedig a sztáli­nista hatalmi apparátus propaganda-tézise: a szocializmus az, ami a Szovjetunióban Sztálin alatt létrejött a párt, illetve a párt­apparátus vezetése alatt.

Az elmúlt évek tükrében nem meglepő, hogy egy liberális gon­dolkodó elfogadja a sztálini logikát – persze világnézetileg a visszájára fordítva -, de az meglepő, ahogyan magát a „sztálini szocializmust" egyenesen a „klasszikus szocializmusnak" ne­vezi. Hogy a „klasszikus kapitalizmus" marxi fogalmának ana­lógiája ihlette meg a szerzőt, abban bizonyosak lehetünk, hi­szen magának a SZOCIALIZMUSnak a felbomlását is a visszájára fordított marxi tétel jegyében értelmezi. Marxot és Le­nint parafrazeálva írja a szocializmus történelmi pályájának be-végeztéről: „előbb-utóbb sor kerül valóban forradalmi jellegű változásokra, amelyek felszámolják a szocialista rendszert, és átvezetik a kapitalista piacgazdaságba".⁷ Úgy tenni 199PBen vagy 1993-ban, mintha ez a világ legtermészetesebb következ­tetése lenne, enyhén szólva magának Komáinak a korábbi munkáival sem egyeztethető össze. S bármennyire is kedvelje Kornai a maga képmására átrajzolt Marxot, nem lehet megspó­rolni a történeti elemzést, nem lehet analógiás úton leírni a kapitalizmus kelet-európai restaurációját a nyugati kapitaliz­mus fogalom- és formavilága alapján. Már csak azért sem, mert a mű megszületéséig mindössze kétéves tapasztalati anyag hal­mozódott fel. (A mű első, angol nyelvű kiadásának előszava 1991 áprilisában készült, s a helyzet azóta nem lett kedve­zőbb…) A kelet-európai régióban, amely nem a „demokratikus piacgazdaság" kiterjedésének tényeit hozta felszínre, hanem a félperiferiális sajátosságokat, az elszegényedést, a gazdasági hanyatlást, a munkaerőpiac olyan átstrukturálódását, amely példátlan munkanélküliséget, társadalmi marginalizálódást eredményezett, alapzatán pedig mindenütt a nemzeti populiz­mus, az etnikai háborúk már elfeledettnek hitt jelenségei éled­tek újra.

Kornai analógiás módszere azonban másutt is fogalmi csúsz­tatásokba megy át, amennyiben a szocializmus „tiszta" formá­ban való működését csakis a maga sztálinista, rákosista stb. formáiban értelmezi, és mindenféle reformot a „demokratikus kapitalizmus" előfutáraként, részeként tart számon: megint csak eltűnik az elmélet és a gyakorlat közötti összes közvetítés, mintha csak valóban újra az 50-es években volnánk.⁸ Persze lényeges eltérés, hogy Kornai most abból a tézisből indult ki, hogy a (fejlett) kapitalizmus fölénye az államszocializmussal szemben vitathatatlanul bebizonyosodott. Abszurd „felfede­zés" ez, hiszen ezt a „fölényt" sem Lenin, sem Sztálin, de még Hruscsov sem vonta kétségbe, különben nem hirdették volna meg az „utolérés" – egyébként teljesen utópisztikus és valóban realizálhatatlan – elméletét. Sőt, a rendelkezésünkre álló ta­pasztalati adatok alapján azt kell mondanunk, hogy az elmúlt négy évben semmilyen lényeges gazdasági és szociális mutató tekintetében nem sikerült megközelíteni az 1988-as utolsó „bé­keévet" sem. Ezt az összevetést Kornai nem végzi el, pedig mégiscsak furcsa, hogy a legfejlettebb országokkal – legalábbis egy ökonomista szinten – elvégzi az összevetést, de saját múlt­jukhoz nem viszonyítja az államszocialista országokat. Pedig ha rászánná magát erre a feladatra, kiderülne, hogy sem a 18­19. században, sem a legutóbbi századfordulón nem volt esély a felzárkózásra.⁹

Valami elmozdulás éppen az 50-es-70-es években történt, az­után megint lelepleződött az utópia. De hogy éppen ebben az összefüggésben a szocializmus lenne vétkes, ez tökéletesen bi-zonyítatlan maradt. Mindez természetesen nem szolgálhat érv­ként az államszocialista ideológusok számára a régi rendszer védelmében, mert az összeomlott, s belőle (és persze a világ­rendszer adott állapotából) sarjadt ki a kapitalizmus ezen új, félperiferikus formája, amelynek jövőjéről ma nehéz optimista módon nyilatkozni, ha az oroszországi, az ukrajnai, vagy akár a magyar fejleményekre gondolunk. Úgy tűnik, a kelet-európai formameghatározottság fennmarad. Ezért a szocializmus fo­galmának, illetve a történetileg kifejlődött államszocialista rendszer létviszonyainak összehasonlító történeti elemzése feltételezné a centrum és periféria összevetésének konkré­tabb, történetibb módját.

Kornai teljes mértékben figyelmen kívül hagyta azt a komoly nemzetközi irodalmat – nemcsak a marxista, de a liberális és konzervatív polgári megközelítéseket is -, amelyek a szocializ­mus fogalmának valamelyest is differenciáltabb megközelítését nyújtják. S bár tankönyvről van szó, s az ember hajlik a leegy­szerűsítések elfogadására, egy ponton túl azonban magának a Kornai-féle gondolatnak tudományos hitelességét ássa alá ez a felületes sematizálás. Ezt nem mentesíti az a körülmény, hogy a régebbi tankönyvek is éppen ebben az összefüggésben tar­talmaztak megbocsáthatatlan leegyszerűsítéseket és felületessé­geket. Azok is úgy közelítették meg a szocializmus fogalmát, hogy a mindenkori gyakorlatot a szocializmus teoretikus álta­lánosságának fényével világították meg. E könyvek is azt bi­zonygatták, hogy a praxis lényegében megfelel az elméletnek. Ennyiben tehát Kornai sem tudott szakítani a régi tankönyvek fogalomvilágával és módszerével.

Itt azonban nem arról van szó, hogy Kornai valamiféle „hi­bát" követett volna el. Ennél rosszabb a helyzet: nem rendel­kezik a történeti kutatásokban felhalmozódott elméleti és em­pirikus anyaggal, amely pedig előfeltételül szolgálhatna a szo­cializmus valóban átfogó analíziséhez.

2. Az empirizmus az elmélet ellen

Maga Kornai – igen helyesen – a szocialista eszmekört széles és sokrétű jelenségnek tartja, de „módszeres tárgyalásától"¹⁰ eltekint. Ennek következtében mindazok az elméletek, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a „sztálinizmust" a szocializmus, mint termelési mód fogalmába szuszakolják bele, olyan szerep­körbe kerülnek, mintha nem is léteznének. Kornai az „igazi" szocializmust teoretikus absztrakcióként, utópiaként vonja össze egy kalap alá. Pl. az „új baloldal" szocializmus-felfogá­sát, amelyet néhány összefüggésben Kornai megemlít mint jó-szándékú utópista elméleteket, egyetlen komolyan vehető hi­vatkozással sem illusztrálja, nem találunk e szerzőkre még csak utalást sem. Nem derül ki még az sem, hogy kik azok a gon­dolkodók, akik ebbe a kategóriába tartoznak, s mi a valóságos tudományos jelentőségük. Érvelésüket és kapitalizmus-kritiká­jukat nemhogy nem elemzi, de még csak nem is említi. Abszurd helyzet áll elő: a szocializmus autentikus teoretikusai úgyszólván tel­jesen hiányoznak a feldolgozott irodalomból. Sem Gramsci, sem Mandel, sem Wallerstein, sem Arrighi, sem Andre Gunder Frank, sem a New Left Review, sem a Telos szerzői nem létez­nek e mű számára, Lukács is csak egy mellékes összefüggésben bukkan fel, holott harmadrendű magyar politológusokra és közgazdászokra mint komoly tekintélyekre történik hivatko­zás. Kornai úgy hárítja el magától e feladatot, hogy őt a rend­szer, nem pedig az ideológia, az elmélet érdekli;¹¹ miközben az ideológiai komponenseknek döntő történelmi jelentőséget tulajdonít, magát a Rendszert ideológiai és szervezeti tények­ből vezeti le.

Ha egyszer a Rendszer néhány ideológusa szocialistának deklarálta a maga országát, akkor az Kornai számára szocia­lista országként jön számításba. E kritérium alapján kerül ki a kapitalista világgazdasági rendszerből a „szocialista táborba" minden, „alkalmi" ideológusok által „szocialista orientációjú országnak" nevezett állam. S bár magam is úgy vélem, hogy a „minek nevezzük" kérdése önmagában nem perdöntő, de puszta „szemantikai kérdésként" kezelni, ahogyan Kornai te­szi, aligha felel meg a tudományosság kritériumának.¹² E meg­közelítés a politikai empíriát közvetlenül az elméleti igazság rangjára emeli. Mintha ezek az országok a maguk akaratából „szakadtak" volna ki a világrendszerből, mintha a harmadik világban megtapasztalt „szocializmus" nem következmény, ha­nem ok lenne…

Felmerül azonban egy logikailag is alapvető probléma, ami­kor Kornai megpróbálja „összegyűjteni" azokat a kritériumo­kat, amelyek alapján a szocialista országokat „kinevezi". Az említett ideológiai kritérium mellett egyetlen tényezőt tud fel­hozni, mégpedig a kommunista pártok irányító szerepét: „eb­ben a könyvben a szocialista rendszer kifejezés kizárólag kom­munista pártok által irányított országok rendszerét jelöli".¹³ így kerül Magyarország és Bénin, Jugoszlávia és Afganisztán együttesen a szocialista országok „táborába". De hát ezek után aligha csodálkozunk, hogy Kornai Nicaragua sandinistáit is kommunistáknak kiáltja ki. Kornai e tisztán politikai jellegű csoportosítása ellenére is meglepi az olvasót azzal a szinte hi­hetetlen eljárással, hogy a „szocialista országok" kijelölése so­rán semmiféle gazdasági kritériummal nem szolgál. Nem szá­mít sem a gazdasági struktúra, nem számítanak a tulajdonvi­szonyok. Ezek után már nem lepődünk meg semmin: Kornai szerint Beninben is és Magyarországon is a kommunista párt volt hatalmon… Persze ha minden egypárti hatalmat szocialis­tának minősítünk, s minden gazdasági társadalomalakulatot aszerint írunk le, hogy egyetlen párt van hatalmon, amely vagy Kínát vagy a Szovjetuniót tekinti – évenként változóan – mo­dellnek, akkor Zimbabwe, Dél-Jemen és az NDK valóban egy országcsoportba sorolható. De ha Kornai kritériumát komolyan vennénk, akkor is súlyos bajok állnának elő, miután Zimbabwéban és Dél-Jemenben sem kommunista pártok voltak hatal­mon, legalábbis a vezetése és tagsága nem deklarálta annak. Úgy tűnik, elegendő kritérium, ha maga Kornai János tekinti kommunistáknak őket.

3. A szocializmus „keletkezése" és szakaszolása

Tehát a világrendszer „működésének" specifikumai, a gazda­sági struktúrák és a tulajdoni szerkezetek is mind harmadren­dű kérdések. Sőt, Kornai tulajdonképpen még tovább ment: a kommunista párt maga a deus ex machina és az Első Mozgató egyidejűleg. Kornai értelmezésében a párt megragadta a szo­cialista ideológiát (vagy inkább az ideológia a pártot), amely kezdettől az állami tulajdon és az egypártrendszer alapjaira épült, és a párt e két ideológiai alapvetés szervezeti kereteként létezett és ragadta meg a politikai hatalmat, és került csaknem világuralmi pozícióba.¹⁴ Magából az ideológiából következik az állami tulajdon alapvető jelentősége és az egypártrendszer is, a „proletárdiktatúra" is. Ez a történelemmagyarázat egy po­litikai gazdasági tankönyv számára is képtelenség. Ezzel a ba­jok azonban nem érnek véget.

Két, nézetem szerint alapvető körülmény hiányzik Kornai vizsgálatából, amelyek pedig a tankönyv legalapvetőbb kon­cepcionális részéhez tartoznak. Az egyik annak a történelmi hagyománynak legalább jelzésszerű bemutatása, magyarázata, amely az állami tulajdont a 20. században az „államszocializ­mus" alapvető jelenségévé avatta. Az állami tulajdon nemcsak azért nem vezethető le a szocialista-kommunista ideológiából, mert maga az ideológia anyagi-gazdasági és szociális előfeltételezettségű, de azért sem, mert Marx elméletében a szocializ­mus eredendően éppen nem állami jellegű rendszer, hanem „szabad termelők, szabad társulása".¹⁵ Itt jegyzem meg: Kornai művében gyakran előfordul, hogy nem ott idézi a lényeges gondolatot, ahol az tematikusán felmerül, hanem egészen más összefüggésben. így jár el a marxi elmélet „államellenességé-vel" is. Amikor arra van szüksége, hogy a szocializmust az állami tulajdon doktrínájából vezesse le, akkor egyáltalán nem tesz különbséget, vagy relativizálja a különbséget az állami és közösségi tulajdon között.¹⁶ Ebből következik, vagy legalábbis összefügg ezzel, hogy Kornai a sztálini rendszert tulajdonkép­pen Sztálin nyomán tekinti szocializmusnak. Ezért érthető, hogy a „totalitarianizmus-elmélet" segítségével egyenes vonalú fejlődést tételez fel 1917-től Gorbacsovig, mert csak így tudja kiiktatni a szovjet történelem olyan szakaszait vagy jelenségeit, olyan struktúráit, amelyek nem illeszkednek sémájába.¹⁷

Kornainak arra sincsen válasza, hogy a NEP miért előzte meg az általa „klasszikus szocializmusnak" nevezett szakaszt. A NEP a maga piacgazdasági jellegzetességeivel – Kornai lo­gikája szerint – a „felbomlás" vagy a „reformok" szakasza, az „átmenet". Ismét, ha valami nem illeszkedik a sémába, akkor Kornai János – feledve a történeti valóság elemzését – kreál a jelenségből egy „átmenetet", így lesz ez valahogyan majd a Hruscsov-korszakkal is. Ám a történeti irodalom már régebben meggyőzően kimutatta, hogy a NEP nem egyszerűen Sztálin­nak és körének esett áldozatul, a NEP bukásának történelmi feltételei jóval korábban jöttek létre. (Az sem véletlen, hogy a piacgazdaság igazán korlátozott sztolipini reformját sem kí­sérte szerencse.) A NEP felszámolása már akkor megkezdődött, amikor Sztálin annak még legharciasabb híve volt,¹⁸ akkor tájt, amikor az 1923-as ipari-agrár-olló felszámolását a NEP védel­mében állami árintézkedésekkel próbálták megoldani. Ez tulaj­donképpen már az állami beavatkozás kora. Nem szabad elfe­ledkezni arról sem, hogy nem létezett sem modern bankrend­szer, sem a piacgazdaságra, azaz a kapitalizmusra „dresszírozott" paraszti populáció. Még a szibériai paraszt burzsoá éthoszát sem szabad eltúlozni, nemhogy az európai Oroszorszá­gét.¹⁹

Tehát a „forradalmi rendszer", a „klasszikus rendszer", majd a „reformrendszer", mint a Kornai-féle szakaszolás eredménye, talán megfelel egy utólagos logikai játéknak, de nem feleltethető meg a valóságos történelmi folyamatnak, még kronológiailag sem követik egymást. A Kornai által hivatkozott híres amerikai történész-szovjetológus, Robert C. Tucker két évtizeddel ezelőtt részletesen kifejtette, hogy a forradalom és az 1929-es fordulat között mind gazdasági-strukturális, mind politikai-ideológiai szempontból éles törésvonalak találhatók.²⁰

Teljesen feledésbe merül az a jelentős kérdés, hogy a 20-as évek baloldali ellenzéke és a „demokratikus centralisták" ép­pen az állami tulajdon és a szocializmus azonosítása ellenében fogalmazták meg elméleti és politikai pozícióikat a sztálini ve­zetéssel szemben. 1928-as, már emigrációban lefolyt vitájuk Trockijjal és híveivel jól tükrözi, hogy a sztálinizmussal mint politikai-ideológiai irányzattal szemben, ha esélytelenül is, de reálisan létezett ellenzéki mozgalom, amely megújuló formában a későbbi évtizedekben is alternatív szocialista koncepciókat képviselt – míg a hagyományos „sztálinista" gondolkodásban és praxisban az állami tulajdon mint valóban állami-bürokra­tikus tulajdon szerepelt, jóllehet az alternatív szocialista elkép­zelésekben és rövid életű gyakorlati kísérletekben az állami tu­lajdon a társadalmi tulajdon puszta előfeltétele volt. Az OKP fórumain a 20-as években lezajlott viták a párt különböző cso­portosulásai és irányzatai között igazán hitelesen tükrözik ezt a problémát. Ezek a viták – igaz, a politikai harcokkal szoros összefüggésben – a tulajdon-problematikát már akkoriban összekapcsolták a társadalmi formák elméletével, mindenekelőtt az ázsiai termelési mód kérdésével.²¹ A 20-as évek végéig az OKP-ban a közösségi tulajdon antietatista értelmezése volt a „hivatalos" (bár az ellenzék egyes köreiben, mint például a zinovjevi csoportosulásban, az állami tulajdon egyenesen állam­kapitalista formaként definiálódott). Mindezen szellemi-politi­kai előfeltételek nélkül sem az 56-os magyar munkástanácsok, sem a lengyel Szolidaritás 1980-81-ben nem tudta volna felvet­ni azokat a jelszavakat, amelyek ma már dokumentumokban testet öltve őrzik a történelmi fejlődés alternativitásának bizo­nyítékait. Enélkül nem létezett volna sem Hruscsov, sem a „pi­acszocializmus", melyről maga Kornai János is oly hosszan ér­tekezik.²²

Míg Kornai egy statikus szocializmus-fogalommal dolgozik Lenintől Gorbacsovig, addig a konkrét történelmi valóság egé­szen másképpen fest. Tény az, hogy 1917 és 1923 között ma­gának Leninnek is legalább háromszor jelentősen módosult a szocializmus-felfogása.²³ De itt egyáltalán nemcsak Leninről van szó. A Kornai által alapvető jelentőségűnek tételezett kom­munista párton belül a hét évtized alatt igen jelentékeny, hogy ne mondjam, alapvető átalakulás ment végbe a szocializmusról kialakított képzetekben, ideológiákban, elméletekben és persze a praxis síkján is. Az 1919-es pártprogram, amely az önkor­mányzati társadalom megvalósítását, a munkásönigazgatást tűzte ki célul, teljes egészében lekerül a napirendről a 20-as évek végétől, s a sztálini államszocializmus lesz a determináns ideológia. Az agrárkérdés területén talán még világosabban megnyilvánul ez az alapkülönbség. A mezőgazdasági artyelek és kommunák, amelyek a bolsevik agrárprogram igazi megtes­tesülésének tűntek a 20-as években, 1929 után a pusztulás sor­sára jutottak, s a „sztálini megoldás", azaz a kollektivizálás vet­te át helyüket. Ám a kollektivizálás sohasem szerepelt ebben az állam-bürokratikus formában a bolsevik koncepciók között, amiről Kornai teljes egészében megfeledkezik…, vagy nincs a dologról tudomása.

Miután Kornai a szocializmus keletkezését ideológiai és ha­talmi-politikai tényekből vezeti le, kénytelen megkerülni vagy háttérbe szorítani a történelemben a társadalmi érdekharcok szerepét, az „osztályharc" egész problematikáját, a történelmi alternatívák mögött meghúzódó társadalmi konfliktusokat. Elemzése számos alapvető kérdésben nem megy túl a formá­lis-szervezeti analógiákon. Az NDK-tól Zimbabwéig talál olyan általános fejlődési jegyeket, történelmi okokat, amelyek a társadalom alsó rétegeinek a „kommunista" pártok mögé ál­lását, a gazdagok vagyonának kisajátítását implikálják, de ezeknek a tényeknek az ideológiai motívumokhoz képest alá­rendelt szerepet tulajdonít. Bármily hihetetlen, de Kornai nem vesz tudomást arról a tényről, hogy 1917 februárjában Orosz­országban alig egy falunyi bolsevik párttag létezett. Nem érti, vagy nem akarja megérteni annak a ténynek a jelentőségét, hogy nem a kommunisták vagy a forradalmárok „csinálják" a forradalmat, hanem a forradalom csinálja a forradalmáro­kat, a kommunistákat, az anarchistákat, eszereket stb. így volt ez Oroszországban is. Miként az is súlyos vétek a történetiség ellen, ha azt képzelnénk, hogy a bolsevikok maguk választot­ták az izolálódás perspektíváját.

A „sztálinista ideológiai örökség" maga azonban jórészt ép­pen az izolálódás nemzetközi történelmi feltételeinek terméke. Nem véletlen, hogy az izolálódás enyhülésének periódusában válik kétségessé ez az ideológia. Éppen Hruscsov idején követ­kezik ez be, amikor az 1961-es XXII. kongresszuson visszatérés történik a szocializmus önigazgatói felfogásához. A hruscsovi reformok bukása után, a Brezsnyev-korszakban ismét az állam­szocializmus ideologikuma uralkodik a pártban és a Szovjet­unióban (egyre kevésbé az emberek fejében), majd Gorbacsov első éveiben ismét reneszánszát éli az önigazgatói szocialista hagyomány mindaddig, amíg 1988-89 fordulóján ad acta nem teszik az állami tulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés kísérle­teit, s megtérnek a privatizáció néven ismert „katasztrojka" (A. Zinovjev) -politikához, amelynek szellemi alapzatán azután a szocializmus minden irányzatát utópiának vagy történelmi zsákutcának nevezik.²⁴ Kornai logikájában egyebek között azért sem fontosak ezek a változások, mert – mint általában a liberális gondolkodásban – a demokrácia fogalmát nem képes értelmezni a termelési folyamatban, a gazdasági döntések te­rén. A „piac vagy állam" dichotómiát ebben az összefüggésben sem adja fel.

Az ideológia túldimenzionált felfogásából ered, hogy Kornai észre sem veszi: az SZKP programja és valamely harmadik vi­lágbeli „szocialista orientációjú" ország programja közötti el­térések vagy azonosságok teljesen jelentéktelenek azokhoz a különbségekhez képest, amelyek az általános gazdasági fejlett­ség, a társadalmi szerkezet, a munkaerő iskolázottsága, az élet­mód stb. eltérő fejlődésében mutatkoztak meg. Mivel Kornai nem világrendszerben gondolkodik, fel sem merül számára az a probléma, hogy vajon miért tekintendő „zsákutcának" – mondjuk – a kelet-európai államszocializmus, s miért nem dek­laráltatik annak, mondjuk, a brit stílusú demokratikus intéz­ményeket és a piacgazdaságot meghonosító India fejlődése. Kornai számára egy politikai-hatalmi rendszer bukása egy ter­melési mód bukásával azonos. Mintha a „szocializmus" Beninben az ideológiai és intézményi tényezők, nem pedig a törté­nelmi feltételek inadekvát volta miatt bukott volna meg. Mint­ha csak Bénin vagy Afganisztán valóban a kapitalizmus vagy szocializmus alternatívája előtt állt volna… (Hiábavaló minden­fajta ideológia exportja olyan országokba, ahol „történelem el­őtti állapotok" uralkodnak, ahol a „természetadta" törzsi-kö­zösségi viszonyok határozzák meg a mindennapi élet szerke­zetét. Ami legalább ilyen fontos, hogy ezek az országok – el­lentétben mondjuk az 1917-es év Oroszországával – nem ren­delkeztek olyan belső erőforrásokkal, amelyek lehetővé tették volna számukra, hogy a világrendszeren belül önálló „világ­rendszerré" válhassanak; a tőke számára „érdektelen országok­nak" számítottak és számítanak ma is.)

A különböző létszférák közötti közvetítések ilyen mérvű ki­kapcsolása még egy tankönyv esetében sem engedhető meg. Mivel a szerző nem volt hajlandó figyelembe venni a maga konzekvenciáival egyetemben ezeknek a rendszereknek a vi­lágrendszerbeli beágyazódását, azokat a leszűkült alternatívá­kat, amelyek között „választhattak", kritikája nem talál célba. Ugyanis a történelem egyetlen harmadikvilág-beli, szocialis­tának deklarált országban sem kínálta fel a polgári demok­ratikus piacgazdaság megvalósításának lehetőségét, amely le­hetőségből a szerző kiindul. Kornai János sajnálatos módon pártpolitikai és ideológiai jellegű „megoldásokat" tálal fel ott, ahol gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti problémákról van szó.

A neves szerző munkájában a történetiség mellőzése azon­ban leginkább akkor nyilvánul meg, amikor kísérletet tesz arra, hogy a szocialista rendszerek fejlődését szakaszolja, és a sza­kaszokat történelmi-gazdasági tartalommal töltse meg. Nem derül ki, hogy miért is válthatják egymást ezek a szakaszok anélkül, hogy átcsapnának a kapitalizmusba. Ezek az „átcsapások" a „gondolati modellekkel" nem magyarázhatók meg, mert ebben az összefüggésben is be kellene kapcsolni a ma­gyarázatokba a világrendszer működését, amelynek a vizsgált országok minden izolálódásuk ellenére is részei maradtak. Kornai, ki nem mondva, azon az állásponton van, hogy a vi­lágrendszeren belül az egyes nemzetek számára úgyszólván szabad átjárás létezik a „demokratikus országok" közé. A cent­rumnak a szegényebb régiókkal szembeni kirekesztő „műkö­déséről" a hosszú-hosszú műben komoly formában nem esik szó, pedig ez elsősorban gazdasági és egyáltalán nem ideoló­giai kérdés.²⁵

De nem járunk jobban a „forradalmi korszak" vizsgálatával sem. Miután Kornai főképpen a 70-es évek történeti irodalmá­ból idézgetett a szovjet (és a kínai) fejlődésre vonatkozóan, fi­gyelmen kívül hagyva Rabinovits vagy S. Cohen, egyáltalán a szovjetológia társadalomtörténeti iskolájának munkáit, így e periódusról is sajnálatosan szokványos, sematikus kép, tulaj­donképpen torzkép keletkezik. E periódus lényégét a forra­dalmi terrorban és a gazdagok kifosztásában látni súlyos egyol­dalúság, amelyet a modern történelmi irodalom gondos archív kutatásokra támaszkodva évekkel ezelőtt megcáfolt²⁶ A szerző állításával²⁷ szemben a forradalmi átmeneti időszakot nem me­ríti ki a hadikommunista „redisztribúció". Ez a katonai redisztribúció nem pusztán a forradalmi periódus autentikus követ­kezménye, hanem a világháború „államkapitalista újításának" és az „orosz tradíciónak" a terméke. Itt léteznek olyan forra­dalmi tényezők, amelyek az új termelési mód lényegét érintik: új termelési struktúrák jöttek létre, a társadalmi önszerveződés korábban nem ismert vagy alig ismert formái, amelyekben az akkor még antietatista kommunisták az új, a szocialista terme­lési mód első szigeteit látták.

A korábban említett tudományos művek óriási történelmi anyagot halmoztak fel arra vonatkozóan, hogy miképpen szer­vezték meg a közvetlen termelők tőkések nélkül, vagy a tőké­seket ellenőrizve a termelési folyamatot. Magam úgy vélem, és korábban volt módomban meg is indokolni, hogy ezek a ha­gyományos munkamegosztás szerkezetét átalakító forradal­mi kísérletek megfelelő történelmi feltételek hiányában ve­téltek el, vagy maga a sztálini fordulat tiporta el őket; de úgy tenni, mintha ezek nem is léteztek volna, ezt semmilyen di­daktikai szemponttal és „gondolati modellel" indokolni nem (lenne) szabad.

Ha Kornai valóban megvizsgálta volna a forradalmi perió­dus legalább magyar nyelven hozzáférhető dokumentumait, nyilvánvaló lenne számára, hogy annak a korszaknak a foga­lomvilágában az alapkategóriák ezek voltak: munkástanács, termelési önigazgatás, szövetkezeti társulások, kommunák és artyelek, öntevékenység és közösség, termelési demokrácia és szakszervzetek stb. A Sztálin nevével összekapcsolt „szocializ­mus egy országban"-praxis viszont a maga természete szerint valami egészen másról szólt: állam, tervgazdaság, egyenlőtlen csere, erőltetett iparosítás, kollektivizálás, utolérés stb., mely kategóriák a 20-as évek második felében sem ugyanazt jelen­tették, mint a 30-as években. Immánuel Wallerstein találó meg­fogalmazása szerint ennek a praxisnak a lényegéhez tartozott az „utolérés merkantilista stratégiája", amellyel a hatalomra jutott szocialista vagy kommunista pártok a burzsoázia történelmi feladatait vállalták föl, mint a feudális maradványok elsöpré­sét, az eredeti tőkefelhalmozást, a termelő üzemek totális áru­termelővé való átalakítását. Végül is „a XX. század történelmi ténye, hogy a hatalmon lévő kommunista pártok a szocialista államokban legalább annyit tettek az értéktörvény uralmának kiterjesztése érdekében, mint a transznacionális korporáci­ók"²⁸

Bárhogyan viszonyuljunk is egy ilyen megközelítéshez, ma­gukat a kérdéseket nem hallgathatjuk el, nem kerülhetjük meg. Kornai azonban a problematikát sem tette magáévá, hanem csupán egy teljesen más összefüggésben, mellékesen megemlíti például, hogy létezett valóságos szövetkezeti tulajdon is,²⁹ ezt azonban csak „pozitivista" módon regisztrálja, anélkül hogy valóságos jelentőségét elemezné, vagy beleillesztené a szocia­lizmus elméleti hagyományába és gyakorlati történetébe.

4. A „klasszikus rendszer"

A „klasszikus rendszer" keletkezésének problematikája – mint már fentebb is utaltunk rá – nem igazán érintette meg Komáit. Pedig éppen ez a kérdések kérdése. Kornai gyakorlatilag sem­mi konkrétumot nem tud mondani arról az egyetemes tervről, amely szerinte a „klasszikus szocializmus" bevezetéséről ren­delkezett. Ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, ugyanis ilyen terv nem létezett. Nem véletlen tehát, hogy Kornai erre vonatkozóan semmiféle olyan dokumentumot nem tudott idéz­ni, amely a „sztálini rendszer" létrehozását tűzte volna ki célul. Nem kevés kutató töltött el éveket azzal, hogy valamilyen el­méletnek vagy hivatalos doktrínának a nyomára bukkanjon, amely alapján a sztálini szisztémát bevezették volna. A doku­mentumok, még a Sztálin által szignált dokumentumok is, 1927-ig mind a NEP védelméből indultak ki. Ma már evidencia a történeti irodalomban, hogy Trockij sem kívánta a NEP-et felszámolni…³⁰ Tudomásul kellene hát venni, hogy a sztáliniz­musnak nem volt elmélete.³¹ Ha nincs elmélete, hát nincs, Kornai János – vélhetnénk – majd megalkotja.

Kornai János éppen ennek jegyében a „klasszikus rendszer anatómiáját" is azzal a megállapítással kénytelen kezdeni, hogy „A SZOCIALISTA RENDSZER megértésének kulcsa a hatalmi struktúra vizsgálata". Valamilyen ma­gyarázatra végül is szükség van, s ezt érzi maga a tankönyv­szerző is.³² De sajnálatosan nem a „nagy ugrás" feltételeinek legalább rekapitulálásába fogott a szerző, amely megértethetné a diákokkal az 1927-1929-es sztálini rendszerváltás lényegét. Igaz, ez Kornai számára nem a megfelelő eredményeket hozta volna. Hiszen ez a fordulat helyezte pályára 'a „klasszikus rendszert", nem pedig az októberi forradalom…

Ha a történelem mint tudomány mozgósítása nem jár ered­ménnyel, marad a politológia a maga statikus sémáival és ka­tegóriáival, visszaköszön a régi tud.-szoc.-os „rendszeralko­tás": annál rosszabb a tényeknek. Ha a hatalmi szerkezetből akarjuk levezetni, megérteni a „klasszikus szocializmust", meggondolandó, vajon éppen ilyen módon nem vonatkoztat­hatnánk-e ugyanezt a kapitalista rendszerekre? Hiszen a kapi­talizmus hatalmi intézményének módosulása talán érintetlenül hagyta a gazdasági rendszert? Vagy a helyi-nemzeti kapitaliz­musok létrejöttében az angol és francia politikai forradalmak nem játszottak-e lényegbe vágó szerepet? Valójában Kornai a történelmi fejlődésnek csak a felszíni politikai rétegét hántja le, s miközben azt jól látja, hogy például a kollektivizálás maga valóban, lényegét tekintve, politikai-hatalmi okokból megy végbe, „nem látja" az alternatíva mögött a mélyebben fekvő történelmi okokat és folyamatokat, mert akkor a sztálinizmus versus szocializmus probléma nem hullott volna ki az elemzés rostáján, mint élő történeti problematika.³³

Kornai János elemzéseiben az imént jelzett módszertani zűr­zavar a „szocialista rendszerek" értékelésében különösképpen megnyilatkozik. Hol az immanens értékelést részesíti előnyben, hol pedig a rendszert a kapitalizmus fejlett centrumának érték­rendje alapján minősíti. Nem veszi észre, hogy a szocializmus lényegi előnyei, amelyeket maga is megnevez (létbiztonság, tel­jes foglalkoztatottság, ingyenes oktatás, a társadalom szegé­nyebb rétegei, mindenekelőtt a munkásság számára az oktatás és kultúra eredményeinek elsajátítása során nyújtott előnyök stb.), nem tarthatók fenn a magántulajdon uralmának vissza­állítása után.

Nem a véletlen műve tehát, hogy Kornai nem tudja megma­gyarázni a „klasszikus szocializmus" létrejöttének okát. Mivel e problémakörrel nem birkózik meg, kénytelen újra meg újra az „ideológia és szervezet" létéből levezetni a Szisztémát. A Párt mint valami DNS hordozza magában a „klasszikus szo­cializmust". Még akkor is ragaszkodik Kornai e tételhez, amikor a Párt nyilvánvalóan éppen ennek az ellenkezőjét hordozza.

Kornai a későbbi fejezetekben természetesen szól a lényeges és alapvető problémákról is, de már elszigetelve, kimetszve a reális történelmi kontextusból. így tárgyalja majd a rendszer születésétől elkülönítve a tulajdon problémáját (elhallgatva, hogy a (magán)tulajdon lényegéhez tartozik, hogy idegen munka elsajátításáról van szó). A 99. oldalon azután előkerül végre az érdek fogalma is, persze megint már a rendszer ki­fejlett formájának működési magyarázata során. A tulajdonfor­mák elemzése során Kornai például eljut odáig, hogy a rész­vényesek, vagyis a tulajdonosok tanácsát úgy írja le, mint akik­től függnek a menedzserek. De azt a kérdést már nem teszi fel, amit Marxtól Leninig minden szocialista számára szinte kö­telező volt feltenni éppen az „államszocializmus" elkerülése ér­dekében: ha egyszer a menedzsment függhet a hozzá-nem-értő rész­vényesek tanácsától, akkor miért ne függhetne a vállalati dolgozók, az üzemi munkások, a termelők stb. tanácsaitól? Ez a problematika átvezet a bürokrácia elkülönült hatalmához, vagyis az államszocializ­musban játszott szerepéhez.

Az eredeti válasszal adós marad Kornai, pedig a bürokrácia fogalmának elemzése során igazán felvethetné a munkástulaj­don és munkásellenőrzés kérdését, de ez nem áll érdekében, mert ez egész koncepciójának megkérdőjelezésével fenyegetne. Kornai bürokrácia felfogása igen közel áll Max Weberéhez és Lev Trockijéhoz, amennyiben a bürokráciát a „szocializmusban egységes társadalmi alakulatként" írja le.³⁴ így a bürokráciáról valamelyest is differenciáltabb, tagoltabb kép nem jön létre. A tankönyv koncepciója szerint a Rendszert a bürokrácia önér­dekei mozgatják. A bürokrácia olyannyira önálló érdekekkel rendelkezik, hogy a társadalomban minden más érdek gyakor­latilag artikulálatlan marad. A bürokrácia fogalmát Kornai csak politológiai síkon bontja szét (párt-, szakszervezeti, katonai, rendőri stb. bürokrácia). Ezért sincs válasza arra, hogy ilyen fokú irracionalitás ellenére miképpen lett a Szovjetunió szuper­hatalom, sőt még összeomlott formájában (FÁK) is alapvető tényező, mégpedig nemcsak Európában.

5. A reformszocializmus és a magántulajdon

A történetiség kilúgozódása az elemzésben a társadalmiság, a gazdaság és társadalom, a gazdaság és a politikai rendszer összefüggéseinek eliminálását vagy szervetlen összekapcsolását idézi elő. Ugyanis a statikus szemlélet, miközben – didaktikai szempontból – elválasztja egymástól a problémákat, nem képes azokat a fogalmi elemzés síkján újra összekapcsolni. Példaként említhető a magántulajdon elemzése. Kornai abból a bizonyítatlan tételből indul ki, mely szerint a magántulajdon ab ovo hatékonyabb gazdálkodást tesz lehetővé, mint az állami tulaj­don. Mivel a tétel bizonyítatlan, ezért a szerző állandóan kény­telen újra és újra visszatérni a magántulajdon áldásos szerepé­hez. Pozitív példái természetesen mindig csak a legfejlettebb centrumországokra vonatkoznak, sohasem a világgazdaság más régióira, ahol ugyancsak kapitalista viszonyok uralkodnak. (E. J. Hobsbawm gyakran idézett megállapítása szerint a kapitalista világrendszer ma jóval nagyobb arányban „termeli meg" a lét­minimum alatt élőket, mint a századfordulón. Ma évente kb. 50 millió ember hal éhen a földön, de ezen embertömegnek vi­szonylag elenyésző része él(t) a fejlett centrumokban.)

A szocializmus magántulajdon fölötti győzelmét Kornai azzal a motívummal magyarázza tankönyvében, hogy a magántulaj­don felszámolása eredendően a kommunista párt uralmához és a bürokratikus állami kollektivizmushoz van kötve. És ismét visszajutottunk ugyanazokhoz a módszertani és elmélettörté­neti problémákhoz, amelyeken Kornai egész koncepciója meg­bukik. Pedig az elméleti irodalomban már régóta evidenciának számít, hogy sem Marxnál, sem Leninnél semmiféle pártok és elkülönült bürokratikus elnyomó apparátusok nem szere­pelnek a szocializmusban mint kifejlett termelési módban,³⁵ Kornai mégis fenntartja, hogy ez volna a szocializmus alfája és ómegája.³⁶

Ezt ismerjük. így például láttuk, ahogyan Kornai a magán­tulajdont tisztán gazdasági kategóriaként elemzi, eltekint attól, hogy benne mindig meghatározott egyetemes, regionális és nemzeti szintű uralmi viszonyok rejtőznek. Miként a tőke fo­galma magában rejti a világpiac fogalmát, a tőkés magántulaj­don fogalma magában rejti az egyetemes uralmi viszonyokat. E viszonyok első, gyakorlati bírálata, az államszocializmus kí­sérlete elbukott. Ennek magyarázatához azonban nincs feltét­lenül szükség arra, hogy a magántulajdon valóságos termé­szetét „szublimáljuk". Ennek érdekében Kornai még azt az el­járást is alkalmazza, hogy az államszocializmus egyenlőtlensé­geit – egyébként helyesen és korrekten – megbírálja, azután viszont a kapitalizmus sokkal kiáltóbb és egyetemesebb egyen­lőtlenségeit az államszocializmus egyenlőtlenségeivel szemben végső soron igazolja³⁷ De ha a magántulajdon „szublimálása", „megnemesítése" mellett vagyunk, akkor persze az „államszo­cializmus" minden antietatista és antikapitalista bírálatát vagy elkerülhetetlenül utópiának kell tekinteni, vagy arra az állás­pontra kell jutni, hogy bármilyen gyakorlati bírálat elkerülhe­tetlenül a kapitalizmusba vezet, azt erősíti, s végül is igazolja a kapitalista rendszert.³⁸ Kornai e gondolatok bizonyításának egész fejezeteket szentel, ami az egész mű alapvető funkciójá­nak talán leglényegesebb mozzanata.

Szerzőnk nem teszi fel azt a kérdést, vajon a kapitalizmus miért nem működött úgy Kelet-Európában az államszocializ­must megelőző évtizedekben, ahogyan azt Nyugaton tette. S nem vizsgálja meg komoly formában azt sem: miképpen tör­ténhetett, hogy míg 1913-ban a cári Oroszország az USA ipari termelésének alig 6 százalékát produkálta, addig 1938-ra a Szovjetunió meghaladta az amerikai termelés 45 százalékát. Ez olyan történeti kérdés is, amelyet semmilyen gazdaságelméleti és ideológiai érvekkel nem lehet tudományosan kiiktatni. Leg­főképpen azzal nem, hogy a szisztéma egy átalakult verziója fél évszázaddal később megbukott. Éppen így a rendszer bu­kását sem lehet elválasztani attól, hogy többé nem tudott olyan szükségleteket kielégíteni, amelyeket legitimációs ideológiájá­ban évtizedeken át hirdetett. Ezt Kornai többször is aláhúzza, de nem veszi komolyan vagy fel sem veti a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy a legitimációs ideológiát csak a rendszer ledöntése árán lehet a legális politikai nyilvánosságból kiszo­rítani, ám a lakosság milliói mégsem hajlandók azt elfelejteni. Ha ezt a kérdést felvetné, akkor a „klasszikus rendszer" meg­reformálásának kísérleteit nemcsak abból a szempontból vizs­gálná, hogy mely reformok és mennyiben segítették elő a ka­pitalizmus visszaállítását, hanem azt is, hogy az államszocia­lizmus összeomlásában mekkora szerepet játszottak azon tár­sadalmi erők érdekei és tevékenysége, amelyek a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, politikai elitekkel és nagy multinaci­onális társaságokkal működtek együtt.

S kik voltak azok a társadalmi erők, akik nemzeti keretek között végrehajtották ezt az átalakulást? Miután kapitalizmust követelő népmozgalmak sehol nem játszottak szerepet az át­alakulásban, mégiscsak fel kell vetni azt a problémát, hogy a Kornai által leginkább bírált társadalmi csoport, a BÜROKRÁ­CIA játszotta az alapvető szerepet. Egyszer csak elfelejtette a kommunista ideológiát, és áttért a kapitalizmusra? Nyilván másról van szó, amiről Kornai nem beszél. Az általa oly gyak­ran elmarasztalt privilegizált rétegek (részben értelmiségiek, részben bürokraták a régi és új elitek köreiből) privilégiumaikat megőrizni vagy újakat szerezni kívántak, amihez a nemzetközi gazdasági és politikai háttér a 70-es évek közepétől (adósság­válság stb.) egyre kedvezőbb volt, viszont a rendszer számára egyre kedvezőtlenebb, s már azok is megvonták a rendszertől támogatásukat, akik egyébként nem hittek a magántulajdon visszaállításának kedvező hatásaiban. A régi privilegizált réte­gek nem voltak érdekeltek abban, hogy saját létfeltételeiket a társadalom ellenőrzésének rendeljék alá. A dolgozó emberek milliói, akik valami jobb lehetőségben hittek, nem is nagyon látták át, hogy pl. a privatizáció nem az elitek és privilegizált csoportok kiebrudalásának eszköze, hanem éppenséggel egy ellenőrizetlen, vadkapitalista restauráció új formájú hatalmi-politikai intézményrendszerrel való „elősegítése", végigvitele. Ez a restauráció persze jelentős mértékben a régi rendszer mé­hében született, de ez a folyamat nem ment volna végig a „ked­vező" nemzetközi beágyazottság nélkül. Mire a lakosság nagy tömegei ennek tudatára ébredtek, már nem fordulhattak vissza vagy előre az „államtalan szocializmus" felé.

Persze 1989 perspektívájából az összeomlásnak már nem volt szocialista alternatívája, de sem a jugoszláv önigazgatás buká­sa, sem 1956, sem 1968, sem 1980-81 szempontjából nem állít­ható, hogy kizárólag a kapitalista restauráció útja létezett, mert ezzel 1917 februárjának nézőpontjából is elkerülhetetlennek, s mint ilyen, igazolhatónak látszik a sztálinista fordulat is a ma­ga ismert konzekvenciáival. Visszamenőleg kiküszöbölni az al­ternatívákat a történelemből nem „ártalmatlan gondolati mo­dellek előadása", hanem a történelmi folyamat meghatározott alternatíváinak elzárása, ugyanakkor mások erősítése. Ez a tör­ténelem szomorú tapasztalata, amit azonban Kornai János már nem véletlenül nem idéz Lukács Györgytől, azon kevés gon­dolkodók egyikétől, akiket idéz, csak éppen azt mulasztotta el megjegyezni, hogy a történelem alternativitásának problémáját a marxizmuson belül éppen ő vetette fel. Egyidejűleg Lukács volt az, aki „1968" egy meghatározott alternatívájaként előre látta egy polgári restauráció lehetőségét is… (ami 1989 után be­következett).³⁹ Van abban valami szimbolikus, hogy Lukács e műve már csak akkor jelenhetett meg, amikor az általa még megmenthetőnek tartott szocializmus kapitalista elkorcsosulása a végső stádiumba ért. De ez a tény aligha teszi ad acta Lukács György elméleti hagyatékát, a tertium datur gondola­tát, amely ellen Kornai János csaknem 700 oldalon oly szenve­délyesen érvel…

A rendszerváltás a legkitűnőbb bizonyítéka annak, hogy a szocializmus nem reformálható tovább polgári-piaci irányba, mert kapitalizmus lesz belőle. Most már nem marad más el­méleti perspektíva, mint vagy új utakat keresni az önkormány­zás és a szabad szövetkezés szocializmusa felé, vagy a fennálló világrendszer, a kapitalizmus apológiája…

Jegyzetek

1 A szovjet fejlődés historiográfiájáról pl. igen jó áttekintést nyújt egy Japánban kiadott kötet: Facing Up to the Past. Soviet Historiography under Perestroika. Sapporo, 1989., de egy külön tanulmányt szentel­hetnénk csak azoknak a historiográfiai vizsgálódásoknak, amelyek 1989 után jelentek meg a Szovjetunióban, illetve utódállamaiban.

2 Kornai János (1993) A szocialista rendszer… 20. o.

3 HVG, 1993. május 22. 39. o.

4 Kornai (1993) 20. o.

5 Más kérdés természetesen a könyv szakközgazdaságilag kimunkált része, amelynek méltatásával a közgazdász szakembernek kell foglal­koznia. E feladatnak egy későbbi számunkban tesz eleget Wiener György. (A szerk.)

6 Ez a beállítódás a 60-as éveket megelőző állapotba visz vissza ben­nünket, hiszen a magyar történetírásban a világrendszer-szemlélet már a 60-as évek végétől jelen van. Elegendő, ha Pach Zsigmond Pál, Berend T. Iván és Ránki György munkásságára utalok e helyen.

7 Kornai (1993) 29. o.

8 Pedig még a rendszerváltás előtt egy speciális tanulmánykötet jelent meg több mint egy tucat szerző tollából a szocializmus fogalmának, Marx és Lenin „szakaszolási" elméletének tárgyában: „Válaszúton. Lé­tező szocializmus – Politikai átmeneti időszak? szocializmus? kapita­lizmus?" ELTE ÁJTK, Bp., 1988. Pol.tud. füzetek 7. (Szerk: Krausz T.~ Tütő L.)

9 Ennek már régóta komoly történeti irodalma van, amely egyébként tükröződik a magyar történetírásban, mindenekelőtt Niederhauser E., Berend T.I. és Ránki Gy., Katus L. és mások munkásságára utalhatunk, eredetileg 1. erről pl: Paul Bairoch: Europe's gross national product, 1800-1975. In: The Journal of European Economic History, 1976, Vol.5. No. 2. Az „utolérés", „elmaradottság" elmélettörténeti hátteréről l. Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Viták az „oroszországi történelmi fejlődés sajátosságairól" a 20-as években. Bp., Akadémiai Kiadó, Érte­kezések a történettudomány köréből, 113. 1990. és vö: Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójáról. In: Krausz T.: Megélt rend­szerváltás. Cégér kiadó, 1994. 177-199. o.

10 L. Kornai (1993) 41. o.

11 Vö. uo. 42. o.

12 Vö. uo. 42. o.

13 Vö. uo. 43. o.

14 Vö. uo. 72-73. o. skk.

15 Magyar nyelven is rendelkezésre áll e témakörben Tütő László re­konstrukciója, amely a marxi szocializmus-koncepció antietatista ka­rakteréről tanúskodik. A „kommunista társadalom első szakasza" Marx elméletében. In: Egy remény változatai. I. Elmélet és realizáció. Mag­vető, Bp., 1990. 56-99. o. Szerk.:Kapitány Á.-Kapitány &

16 L. például Kornai i. m. 59. o.

17 A politológiai irodalomban is számos munka kimutatta már, hogy a szovjet intézményrendszer a 20-as és 30-as években igen radikális változásokat szenvedett el; a fejlődési szakaszok jól elkülöníthetők pél­dául a 20-as és a 30-as évek között. L. olyan kitűnő liberális szerző munkáját, mint Graeme Gill: The Origins of the Stalinist political System. Soviet and East-European Studies: 71. Cambridge University Press, 1990.

18 Érdemes ebből a szempontból áttekinteni Sztálinnak Molotovhoz írt magánleveleit. L. ezeket J. V. Sztálin levelei V. M. Molotovhoz, Iz­vesztyija CK KPSZSZ 1990. 9. sz. 184. skk.

19 L. erről a megfelelő történeti konkrétsággal James Hughes: Stalin, Siberia and the crisis of the New Economic Policy. Cambridge Univ. Press, Soviet and East-European Studies: 81. 1991.

20 L. R. Tucker: Stalin as a revolutionary 1879-1929. A Study in His-tory and Personality. W. W. Norton and Co. N. Y„ 1973., 330-395. o., oroszul javított kiadásban 1990-ben jelent meg Moszkvában; e problé­makör irodalmi vitájához fűztünk néhány megjegyzést a korábbi évek­ben, 1. Krausz T.: Szocializmus egy országban, Megjegyzések egy tör­ténelmi vitához, Medvetánc, 1981. 2-3.sz. 55-78. o., uő: A szovjet 20-as évek történelmi elhelyezéséről. Világtörténet, 1983. 3. sz. 56-75. o. és nő: Adalékok egy rendszerváltás anatómiájához. Kritika, 1989. 11. sz. 2-6.0. De az említett politológusi munka (Gill) is ezen a vonalon épít­kezett.

21 L. erről részletesebben Krausz X: Pártviták és történettudomány c. könyvünket, Akadémiai Kiadó, Bp., 1991.

22 Már magyar nyelven is olvasható erről a kérdéskörről Alec Nove igencsak jelentős munkája, amelyet Kornai annak ellenére nem vizsgál, hogy magát a szerzőt megemlíti. L. Alec Nove: A megvalósítható szo­cializmus, KJK.

23 L. erről: Tütő László-Krausz Tamás: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. sz., 109­116. o., de érinti ezt a kérdést a Kornai által idézett Szamuely László is, ám Kornai ebből a szempontból nem említi a munkát: Az első szo­cialista gazdasági mechanizmusok. Bp., 1971. és Marcel Liebman: Leninism under Lenin. Jonathan Cape, London, 1975.

24 Részletesen megvizsgáltuk ezt a problémakört történeti szempont­ból. L.: K. X: Történeti adalékok a szocializmus politikai és elméleti értelmezéséhez. Politika-tudomány, 1987.3. sz. 3-28.0. és A jelCINIZ­MUS c. írást, in: Poszt-Szovjet Füzetek, XI. Bp., Magyar Ruszisztikai Intézet, 67-92. o.

25 Ennek a problémának egyik legfrissebb és igen alapos kifejtését 1. G. Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet, 15-16. sz. 145-180. o.

26 ,Vö.: pl. R. Daniels: Red October: The Bolshevik Revolution of 1917. New York, 1967., A. Smith: Red Petrograd – Revolution in the factories 1917-1918. Cambridge Univ. Press, 1985. stb.

27 Vö. Kornai i. m. 58-61. o.

28 Vö.: Immanuel Wallerstein: The Politics of the World-Economy. New York, Cambridge Univ. Press, 1984. 93. o.

29 Vö. Kornai í. m. 109. o.

30 L. erről Judith Shapiro tanulmányát: Trockij o NEP-e. Előadás az 1989-es moszkvai nemzetközi szovjetológiai konferencián.Gépirat.

31 Ez a tény – hihetnénk – olyannyira evidens, hogy Hermann István Lukács György nyomán már 1970-ben hangsúlyozta A szocialista kul­túra problémái c. művében.

32 Vö. Kornai i. m. 65. o.

33 Ez a csúsztatás az előfeltétele alaptézisének: sztálinizmus EGYEN­LŐ szocializmussal. Az a körülmény, hogy a „klasszikus szocializmus" Marx és Lenin felfogása alapján egyáltalán nem ábrázolható a „szocia­lista termelési mód" alapelvei szerint csak legfeljebb „államszocializ­musnak" vagy „politikai szocializmusnak" (1. erről az idézett munká­kon kívül Szabó A. Gy.: Marx és az államszocializmus. Eszmélet, 4. sz. 103-114. o. és Szigeti R: A szociáldemokráciáról. Eszmélet 20-21. sz.), nem zavarja Komáit abban, hogy a sztálini szakaszt a „klasszicitás fo­kára" emelje.

34 L. Kornai i. m. 107. o.

35 L. erről a Kornai által nem idézett Kis János Bence Györggyel írt kitűnő munkáját, amit még Rakovsky néven magyarul publikáltak Pá­rizsban: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Magyar Füze­tek könyvei 5. Párizs, 1983.

36 Vö. pl. Kornai i. m. 120-121. o.

37 Vö. pl. Kornai i. m. 583-584. o.

38 Hruscsov és Gorbacsov periódusainak reformjait megítélni mint tisztán gondolati konstrukciókat (elszakítva a konkrét történelmi alter­natíváktól) tudományos szempontból igen kétséges vállalkozás.

39 Vö.: Lukács György: A demokratizálódás jelene és jövője. Magvető, 1988. (Ford. Heller Ágnes.)