Történelmi háttér

Az önkormányzat és az önigazgatás elméleti vonatkozásai a két világháború közötti tőkés Európában igen szerteágazók. Elemeik szinte minden baloldali irányzat eszmevilágában megtalálhatók, rövidebb vagy hosszabb történelmi távlatra vonatkoztatva. Jóval szűkebb, bár még mindig a véltnél jóval sokrétűbb az önkormányzat gyakorlata. Itt is beszélhetnénk 1919-1920 torinói gyárfoglalásairól és az ottani üzemi bizott­ságokról; baloldali francia, belga, csehszlovák községtaná­csok tevékenységéről; a „vörös Bécs" városi önkormányzatá­nak nagyarányú szociális programjairól, de még a szociálde­mokrata vezetésű magyarországi Általános Fogyasztási Szö­vetkezet törekvéseiről is. Ám önkormányzó termelőegységek tartós tevékenységéről csak igen korlátozott értelemben szól­hatunk. Ez teszi nagyon jelentőssé a Spanyol Köztársaság­ban az 1936. július 18-i ellenforradalmi lázadás után kibonta­kozott, igen kiterjedt, alulról, spontán módon létrehozott ön­kormányzó gazdasági szektort. Ehhez hasonlót a második világháború után sem igen találunk Európában.

A polgárháború hatalmas irodalmában az önkormányzat problémája aránylag szerény megvilágítást nyer, különösen a hadtörténethez és a politikatörténethez képest. Ennek egyik oka, hogy az „autogestión" főszereplői a spanyol anarcho-szindikalisták voltak, ők pedig nem álltak közel a leggazda­gabb irodalmi termést produkáló polgári, illetve kommunista történetírás szívéhez. Maguk az anarchisták viszont a polgár­háború után többé nem játszottak számottevő szerepet a spa­nyol munkásmozgalomban. Az egyéb okok között a legfőbb, hogy 1936-1939 között a nemzetközi és a belpolitikai körül­mények igen rossz környezetet teremtettek az önkormányzat szabad és sikeres kibontakozásához.

Röviden a keletkezés pillanatáról. A júliusi lázadás után, szeptember 4-ig még polgári köztársasági kormány (José Giralé) vezette az országot. Elődeitől abban különbözik, hogy hajlandó volt felfegyverezni a felkelőkkel harcba szállt mun­kásokat, illetve tudomásul venni, ha önmagukat fegyverezték föl. Szeptember 4-én az Általános Munkásszövetség (UGT) veterán szocialista vezetője, Francisco Largo Caballero ala­kított kormányt – immár szocialista és. kommunista miniszte­rek bevonásával. Ehhez a kormányhoz november 4-én – ál­lam- és politikaellenes doktrínáik szögre akasztásával – az anarchisták és az anarcho-szindikalisták is csatlakoztak négy miniszterrel, átmenetileg alárendelve a kormányrészvételt tiltó doktrínájukat a fasizmus elleni egységes harc követelmé­nyének.

A lázadás szétzilálta a kormányzat és a gazdálkodás ad­digi szövetét. A végletesen kiélezett osztálykonfliktus során a nagy földbirtokosok és a nagyobb gyárak tulajdonosai túlnyo­mórészt vagy a lázadók mellé álltak, vagy – megrémülve a felfegyverkezett nép elementáris megmozdulásaitól – kül­földre távoztak. Ennek nyomán támadt az az új szükséglet, hogy a köztársaságiak birtokában maradt területen az igazga­tást és a termelést saját erőik vegyék a kezükbe. Ám a polgári republikánus kormánynak nem volt olyan apparátusa, amely ezt országos méretekben megoldhatta volna; komoly kísérle­tet sem tettek rá. Egyetlen erő volt, amely ezt a feladatot – a maga módján – megoldhatta: a harcra kelt nép, s ezt nem is habozott megtenni. Az országban több ezer mezőgazdasági kollektíva keletkezett, amelyek a lázadóktól megtisztított terü­leten a művelhető földterület reálisan mintegy egyharmadát (különböző számítások szerint 17-47%-át) művelték. Eredeti formájukban ezek nem voltak teljesen egységesek. Erre (azon túl, hogy különböző irányzatok képviselői domináltak bennük) elégséges magyarázat az, hogy hamarabb alakultak, mintsem bárki rendeleti úton közös mederbe terelhette volna őket. Mindenesetre a dolgozók nagyfokú találékonyságról tet­tek tanúbizonyságot. Nélkülük a lázadás utáni első hetekben nagy valószínűséggel összeomlott volna a termelés és a köz­ellátás, amint a nép által létrehozott új önkormányzati szervek nélkül a közigazgatás is. Egyszersmind az iparban is létrejöt­tek a különböző szakszervezetek képviselőiből álló munkás­ellenőrző bizottságok, illetve – ahol a tulajdonos árulóvá lett, vagy magára hagyta az üzemet – a Vállalati Tanácsok.

A kollektívák aránya és jellege országrészenként nagyon eltért. A baszk tartományokban szinte teljesen fennmaradt a hegemón republikánus burzsoázia magángazdálkodása. Az anarchista többségű Katalóniában és Aragóniában viszont túlnyomórészt kollektív termelőegységek működtek, jól tagolt önkormányzattal.

Az irodalom gyakran hangsúlyozza a kollektivizálás és a kollektív termelés spontán népi jellegét. Ezt azonban csak jelentős megszorításokkal fogadhatjuk el. A kollektív termelő­egységek és a vállalati önkormányzatok ugyanis nem valami­féle, a lázadás után kibontakozó új társadalmi erők vezetésé­vel jöttek létre és tevékenykedtek. Nagyon kevés kivétellel a

Spanyolországban akkor létező két nagy, milliós taglétszámú szakszervezeti szövetség emberei vették kezükbe az esemé­nyek irányítását. Az Országos Munkakonföderáció (CNT) anarcho-szindikalistái és a szocialista vezetésű, de 1935 óta a kommunistákat is felölelő Általános Munkásszövetség (UGT) osztozott a pozíciókon, helyi befolyásuk mértékében.

Talán különös, hogy éppen Katalóniában és Aragóniá­ban, ahol az anarchisták domináltak, került sor először a kol­lektivizálás rendeleti szabályozására. Az agrárviszonyokra vonatkozó határozatok itt a CNT 1936 szeptemberében összehívott parasztkongresszusának javaslatán alapultak;¹ ok­tóberben viszont, a katalán tartományi kormány, a Generalitat adott ki rendeletet az iparvállalatok köztulajdonba vételéről, illetve munkásellenőrzéséről.

A talány csupán látszólagos. Egy országban, ahol a kol­lektív termelői társulások és a rájuk épülő szabad társadalom ideológiájának akkor már legalább 70 éves mozgalmi háttere volt, s ahol milliós taglétszámú anarcho-szindikalista szak­szervezetek működtek, szükségképpen olyanok irányították a helyszínen is a kollektivizálást, akiknek több-kevesebb fo­galma volt a libertáris kommunizmus anarchista teóriáiról, a termelőközösségekre vonatkozó elképzeléseikről. Az imént említett katalán dokumentum is eléggé pontosan szabályozza a kollektivizálás formáit, mértékét és a társadalmasított ter­melőegységek működésének módját. Ám magából a híres október 28-i dekrétumból és az irodalomból is tudjuk, hogy a szabályozást jóval megelőzték a jogilag nem rendezett töme­ges kisajátítások. Ezek esetenként a későbbi szabályozástól eltérő normákat alkalmaztak (elsősorban többet, mást és más módon kollektivizáltak). A lázadással szembefordult tömegek kezdetben láthatóan elvonatkoztattak azoktól a külső körül­ményektől, amelyek később engedményekre, a doktrína la­zább kezelésére kényszerítették magukat az anarcho-szindikalistákat is. (A republikánus burzsoázia vagyonának leg­alább elvi tiszteletben tartása, a középrétegek érdekeinek vala­melyes figyelembevétele; a nem fasiszta tőkés államok polgá­rai anyagi érdekeltségeinek szem előtt tartása, a hadviselés érdekei stb. stb.)

A kollektív gazdálkodó egységek jellege

Ismét utalva a háborút kísérő társadalmi folyamatok bonyo­lultságára, meg kell jegyeznünk, hogy a libertárisok (anarchis­ták) döntő befolyása alatt álló területen a társadalmi átalak ítás jóval messzebb ment, mint más területeken, ahol a népfront pártjai „új típusú demokratikus köztársaság" kialakítására vettek irányt. Éppen emiatt azonban az anarchisták vezette területen alakultak ki a legjellegzetesebb önigazgató képződ­mények, egészen az Aragónia egy részét önállóan irányító, Fraga székhelyű Aragóniái Tanácsig, amely egy éven keresz­tül (1937 augusztusáig) szinte köztársaság volt a köztársasá­gon belül.

Bár a kollektivizálás történetének még jócskán vannak elégtelenül tisztázott vonatkozásai, az 1970-es évek óta e téren sok új eredmény született. Ehelyütt két alapmunkát emelnék ki, a veterán anarcho-szindikalista átélő, Zafón Bayo írását és a hatalmas kutatómunkát végzett német szaktörté­nész, Bernecker monográfiáját.²

A túlságos elvontság elkerülése végett ezúttal nem a kö­zösségek viszonyainak összegezett leírását adnám, hanem egy adott, jellegzetes közösség konkrét képét rajzolnám meg.

Alcorisa 400 lakosú község volt az Aragóniái Tanács igazgatta területen, jó földekkel, és – ami Spanyolországban igen fontos – elegendő vízzel. Határa zömmel nagybirtokok­ból állt, de sok kistulajdonos is volt. A falu lakóinak csak 5%-a végzett ipari tevékenységet egy kis olajütőben, a malomban, egy szappanfőzőben és a szódavíz-"gyárban". A földmunká­sok és az ipari bérmunkások főleg anarcho-szindikalista szer­vezetekhez kötődtek. Volt bizonyos befolyása a köztársasági polgári pártoknak. Azana köztársasági elnök Baloldali Köztár­sasági Pártjának (IR) és a Köztársasági Egyesülésnek (AR) is. Működött a libertáris káderszervezet, az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) egy kis csoportja is.

A felkelés után a község 8 napig a lázadók kezén volt. Mivel azonban távol esett a támadás fő irányaitól, néhány nap elteltével visszafoglalta a lázadók elől a hegyekbe vonult, va­dászpuskákkal és öreg pisztolyokkal fölszerelt munkás-pa­raszt milícia.

Ennek nyomán a faluban Védelmi Bizottság alakult. Tíz taggal képviseltette magát a CNT, 22 taggal az IR és az AR, illetve a FAI. Ugyanebben az arányban épült föl a község 5 tagú központi Intézőbizottsága (CCA). Elhatározták, hogy egységes szakszervezetet hoznak létre (vagyis a szórványo­san jelenlevő l/G7-tagokat is a CNT keretében és elvei alap­ján szervezik).

A bizottságokban heves vita folyt arról, hogy maradjon-e fenn egyelőre a magántulajdon és a magánkereskedelem, vagy vegyenek azonnal mindent a saját kezükbe, a minimális önellátás biztosítása érdekében. Mindez „élesben" vetődött föl, mivel beállt az aratásidő és 500 ember a hadsereg(ek)ben a fronton volt.

Első lépésként – a gépek szűkében lévő gazdaság érdeké­re tekintettel – a CCA elkobozta a nagybirtokosok mezőgazda­sági gépeit és hozzá értő dolgozókból csoportot szervezett a kezelésükre. A falu határát körzetekre osztották, amelyeket a dolgozók meghatározott csoportjai műveltek. Egy-egy képvi­selőjükből bizottság alakult, amely döntött a munkálatok sor­rendjéről. Ez volt a létrejövő termelési közösség magva.

A közösségbe az 1936 júliusa előtti szakszervezeti tagok külön felvételi eljárás nélkül léphettek be, a többiek belépését a közgyűlés hagyta jóvá. A kilépést elvileg lehetővé tették, de a közgyűlés joga volt eldönteni, hogy indokolt-e; ha nem, a kilépő nem vihette ki a javait.

Az Intéző Bizottság (CCA) élén „főtitkár" állt. Többi tagja szakterületeket irányított (mezőgazdaság, ellátás, munka­ügyek, oktatás). A közgyűlés jelölte ki őket, kizárólag szak­szervezeti tagokból (a kivételhez a CNT jóváhagyása kellett). A közgyűlés havonta ült össze, ez volt a néphatalom élő szer­ve. Szabályzatát két haladó, republikánus ügyvéd készítette. Döntéseit egyszerű többséggel hozta; esetleges rendkívüli üléseit a CCA hívhatta össze. A vezetők elvben visszahívha­tók voltak.

A pénzt eltörölték – bonokkal helyettesítették. Ezek nem kapcsolódtak szorosan a munkateljesítményekhez, hanem az életkori szükségletekhez és a család méreteihez igazod­tak. A közgyűlésen minden alkalommal tájékoztatták a lako­sokat a falu anyagi helyzetéről.

Az egyházi javakat elkobozták. A templomot filmvetítő-helyiséggé, egy kisebb kolostort iskolává alakítottak. A két magántulajdonú garázs egyikéből cipészműhely lett, a ked­velt régi főnök vezetésével. Javítómunkákra állandó építőbri­gádot szerveztek. Új létesítmények is születtek. Kolbász­gyártó műhelyt hoztak létre, amely (egyéb termékek fejében) az egész körzetet ellátta. Szállodát és közös tehénistállót épí­tettek. Ennek azért volt jelentősége, mert a nagybirtokosok külterjes állattenyésztése sok kárt okozott a kisparasztok és bérlők parcelláin. A szakszervezeti házat is kibővítették. Egé­szében elmondható, hogy abban a nyomorúságos helyzet­ben, melyben létrehozták, az önkormányzat működött, a falu lakóinak fennmaradását sikerrel biztosította. Legfőbb ered­ményüknek az tekinthető, hogy megszüntették a javak szélső­séges egyenlőtlenségét, a szegények számára is létfeltétele­ket teremtettek; a szolgáltatásokra a közösség minden tagjá­nak eredendően joga volt.

Aragónia, különösen pedig Katalónia más részein a CNT túlsúlya nem volt ennyire elsöprő. Sokhelyütt az UG7-val, vagy a négy munkáspárt egyesüléséből létrejött kommunista PSUC (Katalónia Egyesült Szocialista Pártja) szervezeteivel kellett egyezkedni, megállapodni. Sok községben nem vált el egymástól a községi igazgatás és a létrehozott kollektív ter­melő közösség vezetése. Noha a kisparasztok birtokai elvileg megmaradhattak (és gyakran meg is maradtak), a bizottságok egyetlen közösségként kezelték a lakosságot, egységesen intézték termelési, politikai, művelődési, egészségügyi, ellá­tási ügyeit.

Sokhelyütt kiütköztek a primitív egyenlősdi nyomai. Egyes mezőgazdasági birtokokon a brigádok hetenként vál­tották egymást a kijelölt földdarabokon, nehogy a föld minősé­gének kisebb-nagyobb különbségeiből jövedelmi, majd pedig vagyoni eltérések keletkezzenek.

A városi kommunák kísérletei döcögve haladtak előre. Itt a bér általában fennmaradt, de szélsőséges egyenlősítő ten­denciákkal. Feljegyezték pl., hogy Valenciában 1936 augusz­tusában egy fodrász és a város vezető mérnöke azonos fize­tést kapott. (E primitív egyenlősdi gyökerei az aragóniai föld­munkások nagy többségének földhöz ragadt szegénységére nyúlnak vissza. Amikor fegyveres osztagaikat a nagy váro­sokba vezényelték, egy fürdőszoba látványa elegendő volt ahhoz, hogy valakit a burzsoáziához soroljanak… Spa­nyolország nagy része valóban kevéssé volt érett arra, hogy az önigazgatás kapitalizmus utáni formációként verjen gyöke­ret benne.)

Az Aragóniai Tanácsban és bizottságaiban nem csupán anarchisták hanem szocialisták, kommunisták, a trockista szí­nezetű POUM és a kis Szindikalista Párt hívei is működtek. Mindazonáltal az anarcho-szindikalisták túlsúlya egyértelmű volt. Az összetűzések általában nem a helyszínen keletkez­tek, hanem az országos politika súrlódásainak az áttevődései voltak. A Tanács, amelyet tagjai – és nemcsak a kommunista közreműködők – olykor Aragóniai Szovjetnek neveztek, ér­deklődött a szovjet tapasztalatok iránt is. így került sor arra, hogy 1937 elején küldöttséget menesztettek a Szovjetunióba, két anarcho-szindikalista és egy kommunista részvételével. Moszkvában nagy előzékenységgel fogadták őket, ám első­sorban új nagyüzemeket, szociális intézményeket, kultúrhá­zakat mutattak nekik, igen szoros – szabad tájékozódásra alkalmat nem adó – program keretében. Így hát a delegáció libertáris tagjai elégedetlenül tértek haza, míg a kommunisták jóval pozitívabban ítélték meg a látottakat.

Az önigazgató közösségek „röppályája" a népfront éveiben

Önigazgató termelői és szolgáltató társulások Spanyolor­szágban egészen a polgárháború végéig működtek, bár a hadi helyzetnek megfelelően fokozódó állami-hatósági szabá­lyozás közepette. Az anarchisták vezette kollektívák fénykora 1936 júliusa és 1937 augusztusa közé tehető. Az utóbbi dá­tum – az Aragóniai Tanács feloszlatása – cezúra: ezután újabb közösségek általában már nem alakultak, s a régiek is lassan az országos helyzethez idomultak. Magában véve az is harci tereppé változtatta őket, hogy a köztársaság egyes erői a magántulajdont, mások a központilag erősen szabályo­zott köztulajdont, ismét mások az autonóm önigazgató egysé­gek laza hálózatát tekintették a gazdálkodás kívánatos kere­tének. Ennek megfelelően, ami pl. az anarchisták számára mesebeli vívmány volt, azt a kommunisták vagy a centrista szocialisták anakronisztikus ostobaságnak tekintették. Mind­ez a köztársaság doktrínákkal túlságosan is átitatott politikai életében nagy feszültségeket, olykor gyilkos indulatokat is szült. Erre a talajra telepedett rá azután a köztársaságot jelen­tős támogatásban részesítő, eleinte óriási tekintélynek ör­vendő Szovjetunió akkor kiéleződő politikai deformációinak az áttevődő hatása: a trockisták elleni hajsza, az NKVD titkos spanyolországi tevékenysége, az erőszakos egységesítő tö­rekvések ellentétükbe forduló, megosztó hatása.

Franco uralma egyszeriben „feloldotta" a dilemmát. A közösségek vezetőit súlyos büntetésekkel sújtották. Tisztsé­get nem viselő tagjaikat – ha önként lemondtak a földkisajátí­tás során kapott földekről – nem büntették, de kizárták a föld­bérlés lehetőségéből. Különösen durván büntették a dolgozók oldalára állt értelmiségieket: tanítókat, ügyvédeket, papokat. Az északi vidékeken külön börtönt létesítettek papok és más egyházi személyek számára.

Némi összegzésféle

Ha összegzésül megpróbáljuk a magunk számára értelmezni az 1936-1939 közötti spanyolországi önigazgatási kísérletek (olykor nem is csak kísérletek) tanulságait, a helyzetüket be­folyásoló, sorsukat meghatározó tényezőket két nagy cso­portba sorolhatjuk. Az egyikbe azok a mozzanatok kívánkoz­nak, amelyek szorosan az adott történeti helyzethez kötőd­nek, s így nem is vetíthetők ki más korokra, más színterekre. A másikba azokat a momentumokat sorolhatjuk, amelyek ma­guknak az önigazgató társulásoknak a természetes és el nem hárítható problémái, legalábbis mindaddig, amíg nem olyan gazdasági rendszerben (sőt: világrendszerben) működnek, amely maradéktalanul az önigazgatás logikája szerint épül föl.

1. Az első csoportba sorolhatjuk azt a körülményt, hogy a spanyolországi termelő és szolgáltató kollektívák egy véres és pusztító belháború menetében jöttek létre és fejtették ki a tevékenységüket. Ha mindez a XIX. század valamely polgár­háborújában zajlik, a végletes decentralizáció akár a prog­resszív erők hasznára is válhatott volna. Lehetőséget adha­tott ugyanis arra, hogy az egymástól elvágott termelő és szol­gáltató egységek gazdaságilag és önvédelmi szempontból is életképesek maradjanak. Ám 1936-ban a helyzet más volt. Míg a közösségek saját léte és munkájuk logikája a maximális decentralizációt kívánta volna meg, a háború, a katonai ellá­tás szükségletei az eszközök lehető legnagyobb központosí­tását, bizonyos ágazatok erős kormányzati szintű kézbentar­tását igényelték. A kétféle – egyaránt objektív – szükséglet ta­lálkozása törvényszerűen konfliktusok sorozatának a forrá­sává lett; az összeütközések pedig áttevődtek a politika teré­re, kiélezett szituációkat szültek. Ezeket az anarchizmus és a szocializmus korábbi történeti összeütközései is motiválták. A háború tehát igen ellentmondásos szerepet játszott a kollek­tívák sorsában. Egyrészt egészében neki köszönhették a lé­tüket: ha a lázadás következményei a köztársasági területen nem zilálják szét a termelés magántulajdonon alapuló szerke­zetét, az önigazgató egységek létre sem jöhettek volna. Más­részt a hadviselés mint önigazgató közösségeket kétségtele­nül deformálta őket.

2. Egy másik, erősen korhoz kötött tényező, hogy a kora­beli szocializmus legtöbb szektora idegenkedett az önigaz­gatás decentralizációt sugalló elvétől. A centralizáció háború sugallta szempontja jól illeszkedett a kommunisták, a cent­rista és a jobbszárnyhoz tartozó szocialisták egész jövőképé­be, a központilag tervszerűen irányított szocialista gazdaság hipotézisébe. Az önigazgatás szorgalmazása szemükben a háború szempontjaitól függetlenül is tévútnak, kisiklásnak tűnt. Ami pedig a polgárság republikánus és nemzetiségi párt­jait illeti, ők éppen a kisebb és a közepes magánvállalkozá­sokhoz képest (amelyeknek érdekeit képviselték) vélték törté­neti visszakanyarodásnak az önigazgatást.

3. Végül nem feledkezhetünk meg a korabeli önigazga­tás ideológiájának leegyszerűsítő vonásairól sem, ami abból is fakadt, hogy a kollektívák egy része csak a legszegényeb­bek számára volt vonzó lehetőség. Elsősorban a kezdetleges egalitarizmus ötlik szembe. A közösségektől idegenek voltak nemcsak a számottevőbb jövedelemkülönbségek, hanem az egyéni érdekeltség ennél szelídebb formái is, pl. hogy egy-egy dolgozó tartósan ugyanazt a földdarabot munkálja meg. Külön ütközéseket okozott, hogy ezt a merev egalitarizmust sok közösségben egyeztetni kellett az UGT, vagy a kommu­nisták elképzeléseivel. Tény, hogy a közösségek, legalább 1937 tavaszáig, erősen ideológiai motivációjúak voltak. Ez a praktikum szempontjából hátráltató tényezőnek bizonyult: a bonyolultabb fizikai és a kifejezetten szellemi tevékenység aláértékeléséhez vezetett, ennek minden következményével.

Ha figyelembe vesszük a felsorolt gyengítő tényezőket, ezek elkerülhetők, vagy kiküszöbölhetők. A háborús környe­zet többé-kevésbé kizárható kísérője a mai önigazgatási kí­sérleteknek. A modern kiutat kereső marxista ihletésű szocia­lista ideológiákban előrehaladt az ultracentralizált gazdasági építmény súlyos fogyatékosságainak az erőteljes bírálata, valamiféle önkormányzat fontosságának a felismerése. Az sem szükségszerű, hogy az autodetermináció hívei primitív egalitárius, vagy izolációs elképzelésekre építsék önigazgató közösségeiket. így tehát – mondhatnók – az önigazgatás mai perspektívái jobbak az ötven év előttieknél.

Az önigazgatás bizonyos kérdőjelei azonban már Spa­nyolországban is túlmutattak ezeken a korhoz és helyhez kö­tött mozzanatokon és ma is fennállnak, részben a pillanatnyi szituáció által determinált, részben azonban elvi akadályként.

Minden olyan önigazgatási kísérletnek, amely nem a dol­gozók önkormányzatán alapuló társadalomban (még ke­vésbé önkormányzó társadalmakra épülő világgazdasági rendben) működik, talán leglényegesebb ellentmondása, hogy ilyen ideális helyzet híján a kollektívák külső kapcso­latai elvileg különböznek belső viszonyaik természetétől. A termelő egységen belül jó esetben a kollektív döntések, a nagyfokú egyenlőség, a szolidaritás jegyében folyik a munka.³ Mihelyt azonban a kollektív gazdaság kilép a gazdasági cselekvés nemzeti vagy nemzetközi terepére, ott ettől idegen elvű közegben kell helytállnia. Ez lehet a tőkés piac dzsungele, vagy a szocialista államnak az önigazgatás szempontjaival összhangba nem hozott preferenciarendszere, ezen alapuló szabályozó eljárásai. Ez a környezet könyörtelenül szorít­ja a közösséget vagy arra, hogy belső viszonyait a na­gyobb hatékonyság érdekében hozzáidomítsa a környe­zethez (s ebben az esetben az egyenlőség elvét a teljesít­mény szempontja gyűri maga alá), vagy arra, hogy elszi­getelődjék, begubózzék. Spanyolországban ez abban tük­röződött, hogy azok a közösségek maradtak tovább működő­képesek, amelyek zömmel a helyi ön- és közellátás feladatait látták el. Azok viszont, amelyek korábban szerteágazó áru-és pénzkapcsolatokat tartottak fenn, nagyon hamar kormány­segítségre szorultak (forgótőkehitel, anyagbeszerzés, értéke­sítés dolgában) és ezzel erős állami kontroll alá kerültek, még ha ez nem mindig öltött is tetten érhető jogi formát.

Mai önigazgatók számára viszont ez annyit jelent, hogy először hatékony tőkés (vagy félállami) vállalatként kell bizo­nyítaniuk életképességüket. Ezután kísérelhetik meg, hogy a társadalmat és a termelést a maguk képére formálják, akár csak egy ország méreteiben is.

Összes kérdőjelei ellenére az 1936 és 1939 közötti Spa­nyolország önigazgató törekvései – az egészen más jellegű jugoszláv kísérlettől eltekintve – a legnagyobb tömegeket mozgató és leghosszabb ideig fennálló önigazgató szektor tapasztalatát hagyták ránk, amelyet kár lenne az „anarchis­táknak" szóló szokásos kézlegyintéssel elintézni.

A katalóniai és aragóniai kollektivizálás dokumentumaiból (1936)

Az alább közölt dokumentumok további részleteket világíthat­nak meg ezen önigazgató szektor működésével, a termelő kollektívák életével kapcsolatban.

Az első dokumentum, a CNT által összehívott 1936. szeptemberi katalóniai parasztkongresszus tervezete a földek kol­lektív tulajdonba vételéről, olyan időpontban született, amikor Katalóniában a tényleges hatalom még szinte teljesen az anarchista milíciák kezében volt, bár az autonóm katalán kor­mányt a republikánusok tartották kézben. Ennek megfelelően itt az anarchista doktrínát enyhébben korlátozzák a más szer­vezetekkel folytatott egyezkedésnek a szövegben egyébként külön megemlített szempontjai. A másik két dokumentum (a kongresszus 5., ill. 7. napirendi pontjának vitáját lezáró hatá­rozatok) ugyancsak az anarchisták mezőgazdasági és falusi politikáját tárgyalja.

*

1. Az 1936. szeptemberi katalóniai tartományi parasztkongresszus határozata a föld kollektivizálásáról és a szakszervezeti egységről.

A Bizottság, miután behatóan tanulmányozta azokat a többrétű jelleg­zetességeket, amelyek közepette a katalán mezőgazdaság működik, mélyen elemezve a tartomány parasztjainak lelki beállítottságát, le­hetségesnek látja, hogy felvázolja az alábbi irányelveket. Reméli, hogy ezek normaként szolgálnak, vagy szolgálhatnak majd annak az útnak a kijelölésében, amelyen haladnunk kell, és amely el fog vezetni bennünket a föld teljes kollektivizálásához, amely cél a CNT elveiből következik.

A katalán kisbirtok jellegzetességei a függetlenségnek abból a szellemiségéből erednek, amely mély gyökeret vert parasztjainkban. Miután szenvedélyes vágyuk, hogy megszabaduljanak a bérrabszol­gaságtól vagy attól a kizsigereléstől, amely a részes-, vagy haszon­bérlet révén sújtotta őket, a függetlenséget egyetlen gondolatban, illetve célban sűrítették össze: FÖLDET! Legmesszebb menő törek­vésük pedig az volt, hogy e föld tulajdonosaivá váljanak.

Miként a szerelmes, akinek a szenvedélye elemi önzéssel páro­sul, hajtja magát a paraszt, hogy elérje és megragadja célját. Nem kíméli erejét, éjjel-nappal dolgozik, egyfolytában és pihenés nélkül, éppúgy, mint családtagjai. Elégtelenül táplálkozik, tönkreteszi egész­ségét, valójában csak tengődik, silányabbal, mint az állatai.

Ekkora lemondás és áldozat láttán meg kell értenünk, hogy ha azonnal az összes földek kötelező kollektivizálására törekednénk, azokéra is, amelyekre a munka és az önmegtagadás említett mártírjai már szert tettek, számos akadályba ütköznénk, amelyek meggátolnák a normális haladást céljaink felé!

A kistulajdonos annyira kötődik a nagy nehezen megszerzett földdarabkához, hogy az számára hovatovább életének egy darab­jává lesz. Meggyőződésünk, hogy gyanakodva tekintene bárkire, ha azt hiszi róla, hogy el akarja ragadni tőle, még ha azzal a céllal is, hogy nagyobb jóléthez juttassa őt.

Ezt a bizalmatlanságot számos tényező igazolja. A paraszt ugyanis tapasztalta, hogy mindazok, akik azt ígérték neki, hogy fel­szabadítják, mindig nyomorultul becsapták, hogy az ő rovására jussa­nak előnyhöz. A politikusok bőségesen hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon ez az egoista észjárás, amely inkább illik egy kispolgárhoz, mint a proletárhoz, és létrejöjjön a tökéletes bizonytalanság hangula­ta, amelynek áldozatai a falu dolgozói.

Mindezeknek a megfontolásoknak az alapján a Bizottság úgy véli, hogy a plénum elé terjesztheti döntés céljából az alábbiakat:

Ebben a következő irányelvek vezes­sék őket:

A)     Ha a faluban lehetséges a kollektivizálás, anélkül, hogy ezzel kiváltanák a már jelzett nehézségeket, hozzá kell látniuk, hogy ezt maradéktalanul és azonnal megvalósítsák.

B)     Ha a helység parasztjainak a többsége ezeket az elveket nem osztja, vagy vannak, akik nem osztják őket, akkor a szakszervezetek tiszteletben tartják a kistulajdonosok művelési módját, és elkezdik a nagybirtokok és a lázadó elemek földbirtokainak a kisajátítását, amely utóbbiakat szintén kollektivizálni kell.

C)     A szakszervezeteket fel kell jogosítani arra, hogy ha a falvak követelményei ezt teszik tanácsossá, függesszék fel a végleges kol­lektivizálás végrehajtását arra a legrövidebb időre, amely ennek az előkészítéséhez szükséges. Tegyék lehetővé a kisbérlőknek, hogy a művelést a kistulajdonosok esetében már említett módon folytassák, fenntartva, hogy az említett földek kollektivizálásra várnak, mihelyt ennek a feltételei előállnak.

A parasztság felszabadítását kiteljesíti kollektív gazdaságok lé­tesítése, ahol mindazok a vívmányok rendelkezésre állnak, amelye­ket a modern földművelés nyújt a merész megvalósítóknak: villamosí­tás, urbanizáció, az elhanyagolt falvak rendbehozatala, öntözés, talaj-egyengetés, mocsárlecsapolás. Végtelen a javító intézkedések sora, amelyek végeredményükben növelik a siker esélyét az új létesítmé­nyekben. Ez a legélőbb ösztönzés arra, hogy az összes parasztot a CNT követeléseiben található nemes törekvések oldalára állítsák.

A határozat záróaktusaként, mint a legszélesebbre nyitott födera­lizmus hű értelmezését (amelyet a CNT mindig képviselt), a Bizottság szükségesnek tartja, hogy minden paraszti településnek a legna­gyobb szabadságot biztosítsák az előbbiekben ismertetett döntések véghezvitelében és formájuk megválasztásában.

A Bizottság⁴

A határozatot egyhangúlag jóváhagyják.

2 Határozat

a napirend ötödik pontjához

Széles körű vita után, amelyben a Bizottság⁵ minden tagja részt vett, a plénum elé terjesztjük a következőket.

Mivel a fasizmus elleni harcot nem egyedül a CNT folytatja, ha­nem részt vesznek benne az összes forradalmi szervezetek; mivel drágán megfizetendő ostobaságnak bizonyulna, ha meg­határozott társadalmi rendszert vezetnénk be; figyelembe véve, hogy híven ki kell tartanunk a forradalmi szövet­ség egyezménye mellett, és tiszteletben tartanunk más proletár cso­portosulások véleményeit, javasoljuk:

(Közli, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Harsányi Iván)

Jegyzetek

1 Maria Carmen Garcia-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. kötet. (La guerra de España 1936-1939). Guadia­na, Madrid, 1974. 153-157., ill. 67-75. old. L. a cikk mellékletét.

2 Juan Zafón Bayo: El consejo Revolucionario de Aragón. Planeta, Barcelona, 1979.; Walter L. Bernecker: Colectividades y revolución social. El anarquismo en la guerra civil española, 1936-1939. Critica, Barcelona, 1982.

3 A „jó esetben" megszorítást azért alkalmazom, mert a kollektívák létrehozása körül nem kevés kényszerítő eljárásról tudunk.

4 Itt a Bizottság tagjainak névsora következik, 23 név, amelyeket, minthogy a mai magyar olvasónak keveset mondanak, mellőzhetőnek tartunk; mindegyi­kük egy-egy járás CNT-szervezeteit képviselte.

5 Ez a Bizottság Katalónia négy megyéje (Barcelona, Tarragona, Lérida, Gero­na) CNT-szervezetének és a barcelonai rádiónak a képviselőiből állt.

6 Consejo de Economía – a katalán regionális kormány gazdasági csúcsszerve.

1919 és 1945 után az alulról jövő spontán önkormányzati mozgalom Magyarországon 1956-ban vált országos méretű­vé. A helyzet rendkívüliségét nem kell bizonyítani. Az 1956. október 23-i felkelés sodrában létrejött munkástanácsok na­pok alatt a termelő üzemek irányítóivá váltak, majd november elejére, miután egyre több közülük elhatárolta magát nemcsak a rákosista, de a polgári visszarendezéstől is, a forradalmi átalakulás meghatározó erőivé nőtték ki ma­gukat. November 4-ét követően pedig e törekvések fóku­szába kerültek. Ez egyrészt annak tudható be, hogy igen ko­moly tömegerőt vonultattak föl maguk mögött Budapesten és vidéken egyaránt. Kezükben tartották az általános sztrájk fegyverét. Másrészt annak ellenére, hogy közvetlenül semmi­lyen tömegkommunikációs eszközzel nem rendelkeztek, szervezettségük igen gyorsan nőtt. November 14-én meg­alakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács, és küszö­bön állt az országos munkástanács létrehozása. A szovjet csapatokkal ugyan szétverették a hatalmi intézményeket és a fegyveres ellenállást, a Kádár-kormány a munkások sztrájk­mozgalmával szemben a nyers erőszak alkalmazását nem vállalta. Ez ugyanis óriási anyagi áldozatok árán sem kecseg­tetett feltétlen sikerrel, arra azonban elég lett volna, hogy a kormány „munkás-paraszt" jellegével kapcsolatos reménye­ket és illúziókat szétfoszlassa. A kormány kül-, és belpolitikai szempontból október 23-ával és az ezt követő időszak célkitű­zéseinek mindegyikével nem kívánt frontálisan szembehe­lyezkedni, ez december közepéig tetten érhető magatartásá­ban. A munkástanácsok a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács révén így valódi hatalommal rendelkező politikai té­nyezőként kezdték meg a tárgyalásokat a kormánnyal, jólle­het akkora erejük nem volt, hogy hatalmát megtörjék, hiszen annak bázisát, az idegen csapatok aktív jelenlétét, nem lehe­tett felszámolni.

Az önigazgatás irányába induló társadalmi átalakulás 1956-ban tehát egy rendkívül labilis és polarizált hatalmi hely­zetben indult meg, s ez eleve kérdésessé tette tartósságát. A

munkástanácsokkal megjelent lehetőség mindazonáltal igen „jelentős volt.

Az önigazgatási kísérletek ugyanis akkor válnak iga­zán érdekessé, amikor túllépnek a vállalat, a termelőegy­ségek keretein, átlépik a társadalmi szektorok közötti vá­lasztóvonalat, hatalmi aspirációik keletkeznek, és ezáltal megindulnak a társadalmi rendszerré szerveződés útján. Ekkor dőlhet el ugyanis, hogy adott feltételek mellett megvaló­sítható-e a polgári demokratikus elképzelésektől eltérő, de mégis demokratikus társadalomirányítási szisztéma. Olyan fejlett társadalmi alakulat, amely a közvetlen demokrácia intézményei, a gazdasági önigazgatás és egyéb képvise­leti szervek által tömeges részvételt teremt a döntési fo­lyamatokban, és megakadályozza a gazdasági monopol­helyzetek és az igazságtalan szociális és emberi egyen­lőtlenségek elterjedését. Ma, a polgári demokratikus intéz­mények vitalitásának korában sokan és részben joggal táplál­nak az ilyen kísérletek történelmi létjogosultságával szemben fenntartásokat. Lassan két évszázad történelmére pillantva kétségtelennek tűnik, hogy e kísérleteknek többnyire háborús (polgárháborús) vagy más rendkívüli, például forradalmi vagy katasztrófahelyzet, gazdasági válság teremtette meg létalap­ját, majd ezek elmúltával először csökkent a létrejöttükkor megmutatkozó magas fokú emberi áldozatkészség, végül belső ellentétek vagy még inkább külső vereség következté­ben sorsuk megpecsételődött. Tömegbázisukban gyakran az elemi emberi együvé tartozás mutatkozott meg, amely önma­gában nem tartósíthatott érintkezési formákat tömegméretek­ben. De éppen ezért szinte minden esetben megmutatkozott e radikális átalakítási törekvések humánus tartalma, a társa­dalmi lét fenntartásáért és megújításáért vívott küzdelmük heroizmusa. És – visszatérve az 1956-os valósághoz – no­vember közepétől a helyzet egy ideig kétségkívül kedvezett az önigazgatási törekvések képviseletének. Mindenekelőtt azért, mert az élesen szemben álló, de tárgyalni kényszerülő felek között kisebb kérdésektől eltekintve ez volt az egyetlen megegyezési lehetőséggel kecsegtető kérdéskör. A kor­mány gyorsan legalizálta az üzemi munkástanácsokat, majd tárgyalófélként fogadta él a Nagybudapesti Központi Munkás­tanácsot. A szakszervezetek bevonásával megindult a mun­kástanácsok feladatát szabályozó törvényerejű rendelet szö­vegezése, ami a munkahelyi szintű önigazgatási rendszer kérdésében közös megegyezés reményét villantotta fel. Bár az Elnöki Tanács november 22-én napvilágot látott tör­vényerejű rendelete a munkástanácsok szándéka elle­nére az önigazgatást a termelő üzemekre korlátozta, és az állami irányító szerveknek jelentős hatáskört biztosított az üzemek vezetésébe való beleszólásra, a Nagybudapesti Köz­ponti Munkástanács hajlandónak mutatkozott a rendelet kor­rekciója érdekében a tárgyalások felújítására. Ez meg is tör­tént, és a szakszervezetek közvetítésével bizonyos előrelé­pés volt érzékelhető a november végi konzultációkon.¹ A mindkét fél részéről megmutatkozó elkötelezettség az önigaz­gatási rendszer valamilyen változatának bevezetése mellett így az egyébként egyáltalán nem enyhülő szembenállás elle­nére asztalhoz ültette, munkára serkentette és eredményekre ösztökélte a feleket.

Megkerülhetetlen volt természetesen a termelő egysége­ken, a munkahelyen kívüli irányítási rendszer átalakításának kérdése is. Az ezzel kapcsolatos megoldásokat azonban erő­sebben behatárolták a közvetlen hatalmi érdekek. A kormány, tartva a munkástanácsok erejének növekedésétől, kezdettől fogva kategorikusan elzárkózott az országos munkástanács, tehát egyfajta munkásparlament megalakításától. Kádár Já­nos a példaképre, Jugoszláviára hivatkozott, ahol szintén nem volt ilyen hatalmi intézmény. A kormánynak szüksége volt a régi parlamentre, amelytől joggal várhatta hatalma meg­erősítését. Az 1. számú dokumentum kétkamarás rendszere ezért olyan kompromisszumos kísérletnek tekinthető, amely mind a régi parlament fenntartásának, mind az önigazgatási rendszer országos kiépítésének elképzelését ötvözni kí­vánta.

A másik behatároló tényező a szakszervezetek szerepe körüli vitával függött össze. A Magyar Szabad Szakszerveze­tek Országos Szövetségének Gáspár Sándor által irányított vezetése november 4-e után a Kádár-féle vezetés mögé sora­kozott fel, amit a kormány igyekezett úgy kihasználni, hogy a munkástanácsok szakszervezeti vezetés alá kerüljenek. Ez azonban éles visszautasításra talált, mi több, a Nagybuda­pesti Központi Munkástanács teljes újjáválasztás nélkül még legitim tárgyalópartnernek sem ismerte el a szakszervezeti vezetést. Miután azonban mind a munkástanácsok, mind a szakszervezetek újjáválasztásáról megállapodás született, nem volt akadálya annak, hogy a Szakszervezeti Tanács és a Nagybudapesti Központi Munkástanács között kapcsolat és tárgyalások jöjjenek létre. Ezek főleg az önigazgatás kérdésé­vel foglalkoztak. A szakszervezet megpróbált közvetítő és kezdeményező szerepet betölteni a kormány és a munkásta­nács között. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy olyan önigaz­gatási elképzelés esélyt kapjon, amelyben a szakszerveze­teknek – 1919 mintájára – számottevő hatalmi szerepe alakul­hatott volna ki. A Nagybudapesti Központi Munkástanács ettől elzárkózott, és következetesen olyan koncepcióhoz ragasz­kodott, amely valamilyen módon biztosította volna a munkás­tanácsok megalapozó szerepét a konstrukció kiépítésében.

A harmadik politikai tényező az önigazgatási koncepció formálódását illetően a munkástanácsi vezetők bizalmatlan­sága volt az újjászerveződő államigazgatási intézményekkel, konkrétan a minisztériummal szemben, annak ellenére, hogy azokban megvolt az ellenállás az új főhatalom kiszolgálásával szemben is. Ez a rezisztencia azonban az ottani forradalmi bizottságok likvidálása után nem lehetett tartós, és joggal le­hetett arra számítani, hogy rövid időn belül a főhatóságok a kormány meghosszabbított kezeiként működnek majd. Nem véletlen tehát, hogy a 2. számú dokumentum a minisztériu­mokkal szembeni éles, bár nem teljesen indokolt kirohanással kezdődik. Politikai averzióikat ugyanakkor a tervezet készítői a továbbiakban mintegy elvi rangra emelik, amikor a képvise­leti, döntéshozó funkciók mellé a végrehajtási feladatok egy részét is az önkormányzati kamarákra ruházzák, szembehe­lyezkedve a hatalmi ágak elválasztását hirdető polgári politi­kaelméleti felfogással. A szakszervezeti előterjesztés itt is kompromisszumos javaslatra törekedett, nemcsak annyi­ban, hogy radikálisan le akarta építeni az állami bürokráciát, de abban is, hogy kilátásba helyezte a tervezés decentralizá­cióját.

Az önigazgatás országos kiépítésével kapcsolatos tár­gyalásokban november 22-e jelentett fordulatot. Az Elnöki Ta­nács törvényerejű rendelete okozta felháborodás leszerelése érdekében Kádár János az éjszakai megbeszélésen lemon­dott korábbi, a szakszervezetek hegemóniájára épülő elkép­zeléséről és kerületi, illetve parlamenti termelők tanácsának kiépítéséről beszélt a munkástanácsok küldötteinek.² Néhány nappal később, november 27-én került sor a szakszervezet és a központi munkástanácsiak egyeztető tárgyalására e tárgyban, ahol megállapodtak abban, hogy november 30-ig elkészítik terveiket, amelyeket újabb egyeztető tárgyalásokon igyekeznek egységesíteni.³ A szakszervezet november 29-én, a határidő előtt egy nappal a Népakaratban hozta nyilvá­nosságra elképzelését (1. sz. dokumentum). Hasonló, de már az iparkamarákat is megemlítő koncepcióról számolt be a Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. november 30-án megjelent 2. számú tájékoztatója. A november 30-ai és december 1-i hétvégi tárgyalások ennek ellenére nem hoztak megegyezést. Amennyire a december 4-i munkástanács ülé­sének jegyzőkönyvéből rekonstruálni lehet, a kudarcot első­sorban az okozta, hogy a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács képviselői nem fogadták el az országos önigazgatási szervezet jogkörének korlátozását, tehát azt, hogy a Terme­lők Tanácsának csak gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdé­sekben lehessen kizárólagos döntési jogköre. Ez ugyanis le­hetetlenné tette, hogy az ország szuverenitását, politikai be­rendezését érintő kérdésekben érvényesítse elképzelését.

Nézeteltérés lehetett a minisztériumok és munkástaná­csok, azaz az alulról és felülről építkező szervek viszonyát illetően is. A szakszervezeti javaslat ugyanis sem kamarák­ban, sem területi munkástanácsokban nem gondolkodott. Fel­tehetően az elsejei vitával összefüggésben december 2-án a szakszervezeti vezetés – kompromisszumkészségének han­got adva – már az ipari munkástanácsok szoros együttműkö­désének természetes szükségéről íratott cikket a Népakarat­ban. Ez azonban a kamarák megalakítása mellett magukat végleg elkötelezett munkástanácsiaknak kevés volt.

A sikertelen tárgyalások után a Nagybudapesti Központi Munkástanács december 2-án három szakbizottságot hozott létre (politikait, gazdaságpolitikait és szervezésit). A Ringl István vezetése alatt álló gazdaságpolitikai szakbizottság hozzá is látott az önigazgatással és a népgazdaság irányítá­sával kapcsolatos elképzelések részletesebb kidolgozásá­hoz. A Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. decem­ber 4-i 3. számú tájékoztatójában már az országos forradalmi paraszttanács megalakításának elképzelését is szellőztették a szerkesztők. Végül 1956. december 7-i dátummal került sokszorosításra a munkástanács javaslata az ország gazda­sági életének kibontakoztatására (2. sz. dokumentum), amely az önigazgatás országos kiépítését illetően egy parlamenti törvényhozásba beépülő gazdasági képviseleti és irányító szervezetrendszerben körvonalazta elképzelését. Ezt egé­szítette ki Kársai Sándor, a X. kerületi munkástanács elnöke az 1956. december 8-i utolsó központi munkástanácsülésen azzal a követeléssel, hogy a „karhatalmat is a munkás- és paraszttanácsokra kell építeni. A karhatalomba csakis a mun­kás- és paraszttanácsok ajánlása és felelősségvállalása mel­lett lehessen bejutni…"⁴

Az elgondolás nem juthatott ennél tovább, itt kell hát összegzést végeznünk. Igazán újszerűnek és figyelemre mél­tónak a 2. sz. dokumentumot kell tekintenünk.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata a munkásönigazgatás korporatista politikai intézménye­sülését kívánta megvalósítani, amely a társadalom érdek­tagoltságai közül mindenekelőtt a gazdasági ágazatok közötti különbségek kifejezésére lehetett volna alkalmas.

Bizonyos mértékig egyik előfutára ezzel a Nyugat-Európában más körülmények között a hatvanas, majd a hetvenes évek­ben reneszánszukat élő neokorporatista törekvéseknek.⁵ A hagyományos munkás-tőkés ellentétből eredő munkavál­laló-munkáltató ellentét kifejezése ebben a rendszerben ugyanúgy érdektelen marad, mint a sztálini felfogásban, a különbség csupán az, hogy itt a problémát a munkástanács révén megvalósuló kollektív tulajdonlás útján vélték megold­hatónak. A szakszervezet ennek következtében nem része a korporációs hatalmi rendszernek, hanem a mégis fel­merülő súrlódások – a javaslatban nem kifejtett módon való – elsimításának külső garanciarendszeréhez tartozik.

A tervezet fontos sajátossága, hogy a korporatista ele­mek nem uralják a politikai intézményrendszert, hanem annak egyik meghatározó faktorát képezik. Az önigazgatás nem falja fel szőröstül-bőröstül a parlamentális rendszert, nem kíván visszatérni a bolsevizmus totális tanácshatalmi, még kevésbé a sztálinizmus bürokratikus tanácshivatali meg­oldásaihoz. Egyfajta szimbiózisban kívánja működtetni az önigazgatási és a polgári demokratikus hatalomgyakor­lási mechanizmust. A parlamentarizmus és a kollektív tulaj­donlásra épülő korporatizmus az 1956 végi kettős hatalmi helyzet meghosszabbításaként egymásnak valamiféle ki­egyensúlyozói.

A terv részletes kidolgozására nem maradt idő és a kor­mánnyal való tárgyalások sem kezdődhettek meg. Megkoc­káztatható mégis az az állítás, hogy ha a terv konkrét formát ölt és a munkástanács-mozgalom mögé áll, bevezetésének megteremtődött volna a történelmi realitása. Ebben az eset­ben egyedülálló kísérletnek lehetett volna tanúja a világ. Tör­ténelmi példák mutatnak arra, hogy azokban az országokban, ahol etatista eszközökkel, felülről irányított módon zajlott le a modernizáció, a korporatív megoldások bővítették a társada­lom demokratikus csatornáit, serkentően hatottak a fejlettebb társadalmi és politikai viszonyok elterjedésére. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén Magyarországon is voltak, akik az átmenet neokorporatív eszközrendszerre történő megvalósítása irányában gondolkodtak.⁶ 1956 Magyarorszá­gán, a bürokratikus sztálini diktatúra viszonyait követően a munkástanács elképzeléseinek bevezetése forradalmi előre­lépést jelentett volna. A javaslatok ugyanis mind a helyi ön­igazgatás, mind a vállalati önállóság, mind az irányítás szférá­ját illetően óvatos elmozdulást tartalmaztak a piaci viszonyok kiteljesítése, a szabályozott piac megteremtése felé. Ezek az elképzelések tehát nemcsak a politikai intézményrendszer re­formja, hanem a tervutasításos gazdaságirányítási modell le­cserélése felé is vezettek. A magyar társadalom ezzel újra arra a pályára kerülhetett volna, amelyről a negyvenes évek második felében letért és amelyen értelmes módon volt felte­hető az a kérdés, hogy polgári demokratikus vagy önkormányzati-szocialisztikus irányba haladjunk-e tovább.

Jegyzetek

1 . L. ezt részletesebben Feitl István: Törvényerőre emelt önigazgatás – Ma­gyarország, 1956. Kritika, 1989. október.

2 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

3 . L. Népakarat, 1956. november 28, 3, Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

4 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

5 . Bruszt László: Korporatizmus-elméletek, Medvetánc, 1983/4.-1984/1.

6 . L: erre Pokol Béla és Bruszt László vitáját. Pokol Béla: Alternatív utak a politikai rendszer reformjára, Valóság, 1986/12., Bruszt László: A több szólamú politikai rendszer felé, Valóság, 1987/5.

1. SZ. DOKUMENTUM

Hozzuk létre a Termelők Tanácsát!

(…)¹

Kétkamarás parlamentet

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szer­vezetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosz­tály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhatalom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó pa­rasztok természetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parla­ment egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne. Eddigi egyka­marás államhatalmi szervünket, az országgyűlést tehát kétkamarás rendszerré kellene kiépíteni: a lakóterületi elv szerint titkosan válasz­tott Képviselők Házára – ez a parlament vezető testülete maradna – és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan megválasztott küldöttekből álló Termelők Tanácsára. Alkotmányunk elég világosan rögzíti a Képviselők Háza működésének elveit. A Rá­kosi-klikk uralma idején azonban ezek gyakorlatilag nem érvényesül­hettek. Az Alkotmány módosításával a Termelők Tanácsának alap­vető funkcióját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irányítása, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó határozatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit.

A Termelők Tanácsában a nemzeti jövedelem létrehozásában való részvétel aránya szabná meg az egyes termelő rétegek, szekto­rok képviselőinek a számát. Mivel a Termelők Tanácsa – mint a par­lament egyik háza – nem az egész lakosság képviseleti szerve, kizá­rólagos joggal csak a gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdésekben dönthetne. Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kel­lene biztosítani számára a parlament másik háza, a Képviselők Háza felé. A parlament két háza külön-külön is tanácskozhatna és törvénye­ket hozhatna – az Alkotmány által megjelölt területeken. A gyakorlat által megkívánt esetekben pedig csak a parlament két házának együttes ülése, vagy külön-külön adott hozzájárulása dönthetne bizo­nyos törvényjavaslatok, határozatok törvényerőre emelésében.

A szakszervezetek előbb említett javaslatával kapcsolatban fel kell vetnünk, hogy a termelő munka megindításával számos olyan probléma jelentkezik, amelyet a munkástanácsok- bármilyen jogkö­rük legyen is – önmaguk nem képesek helyileg megoldani. Ilyen prob­lémák elsősorban az energiaelosztás, az anyagellátás, a készáru­készletek ésszerű értékesítése stb.

A terveket az üzemek dolgozzák ki

Sok olyan vállalatunk is van, amelynek folyamatos üzemeltetése több más üzemtől – sokszor 10-15 vállalat tevékenységétől – illetve a velük való együttműködéstől függ. Éppen ezért szükséges, hogy a minisztériumok haladéktalanul és a tőlük telhető legteljesebb mérték­ben nyújtsanak segítséget a vállalatoknak, illetve munkástanácsaik­nak, igazgatóiknak. Hiszen a minisztériumok tevékenységére to­vábbra is szükség lesz, mert a gazdasági élet egészének irányítása, összehangolása az üzemek, vállalatok munkástanácsainak erejét, hatáskörét meghaladó feladat. Ez azonban nem jelenti a régi túlmére­tezett, bürokratikus államapparátusra való visszatérést.

A magyar szabad szakszervezetek véleménye, hogy a munkás­tanácsok létrehozásával kialakult új helyzetnek megfelelően – az üzemi önállóság teljes biztosítása érdekében – csökkenteni kell a minisztériumok és egyéb állami szervek apparátusát. Minisztériumo­kat kell összevonni, és feladatukat úgy meghatározni, hogy az üzemek önállóságai a legkisebb mértékben se csökkentsék. Ezért a többi közt meg kell szüntetni a tervezés eddigi bürokratikus, túlzottan központosított módszereit. Biztosítani kell, hogy a terveket az üzemek saját maguk dolgozzák ki. Csak a népgazdaság érdekében legfonto­sabb arányokat és irányszámokat határozza meg a központi felső állami szerv.

Mindennek megoldása, vagyis az államigazgatási szervezet gyökeres reformja sorrendileg tulajdonképpen még előbbre való fel­adat, mint az első részben felvezetett javaslat államhatalmi szerveze­tünk megváltoztatására.

Az iparágak munkástanácsai tartsanak közös megbeszéléseket

Az egy iparágon belül előforduló problémák megoldása érdeké­ben javasoljuk, hogy ugyanazon iparág munkástanácsai tartsanak egymással szoros kapcsolatot, időnként közös tanácskozást, terme­lési tapasztalataik kicserélése és a felvetődő közös problémák megol­dása érdekében.

Az említett problémák megoldását szolgáló időnkénti tanácsko­zásra, értekezletre a munkástanácsok a legmegfelelőbb szakembe­reket delegálnák, hogy ily módon hozzáértő, szakszerű testület dönt­sön az iparág közös problémáiban.

Szükséges, hogy a kormány megfelelő intézkedéseket tegyen erre vonatkozólag, és ezzel is elősegítse a munkástanácsok tényle­ges önállóságát. Egyidejűleg a kormányban tisztázni kell a miniszte­riális szervek és a munkástestületek egymáshoz való viszonyát.

A szakszervezet a dolgozók hivatott érdekvédelmi szerve

A Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének egyértelmű álláspontja az, hogy a dolgozók érdekvédelmi szerve vál­tozatlanul a szakszervezet. Éppen ezért a szakszervezeteknek a jö­vőben a dolgozók érdekeit – eltérően az elmúlt időktől – hathatósan, megalkuvás nélkül kell képviselniük mind a kormány, mind a terme­lést irányító munkástanácsok és egyéb szervek előtt.

A szakszervezetek ugyanakkor nyújtsanak sokoldalú segítséget a munkástanácsoknak, hogy azok sikerrel oldhassák meg felelősség­teljes feladatukat. A munkástanácsokat a szakszervezetek egész dol­gozó népünk fontos demokratikus vívmányának tekintik, és ha kell meg is védik. Előfordult, hogy nem odavaló elemek is fórumot kaptak a munkástanácsokban. Meggyőződésünk, hogy ez csupán a rendkí­vüli helyzet következménye, és amikor minden területen visszaáll a normális helyzet, a munkások csak az arra érdemeseket, a legbecsü­letesebbeket, a legjobb szakembereket tüntetik ki bizalmukkal. így a munkástanácsok minden bizonnyal sikerrel töltik be hivatásukat.

A munkástanácsoknak viszont – ha sikeresen akarnak működni – elsősorban a szakszervezetekre kell támaszkodniuk. Forduljanak bizalommal a túlnyomó többségben becsületes, áldozatkész, eddig is fáradhatatlanul a dolgozók érdekeiért küzdő szakszervezeti aktivis­tákhoz, akik maguk is kárvallottjai voltak a Rákosi-rezsimnek. Hasz­nosítsák a szakszervezeti vezetők és aktivisták gazdag tapasztalata­it. A munkástanácsok teljes bizalommal forduljanak a szakszervezeti szervekhez, mint ahogy azok is teljes erejükkel támogatják és támo­gatni akarják a jövőben is a munkástanácsokat.

Népakarat, 1956. november 29. 3. p.

Jegyzet

1 . A cikknek az általános elveket deklaráló bevezető része leszögezi: az „igazi magyar és szocialista demokrácia" megvalósításának legfőbb biztosítéka a dolgozók tényleges bevonása a közügyek intézésébe. Ennek első lépése a munkástanácsok megszületése és törvényessé tétele volt. Teljes kibonta­kozása az ellenforradalom megsemmisítése és függetlenségünk helyreállí­tása után várható volt. Addig is hozzá kell látni azonban az államhatalom olyan átalakításához, amelyben érvényesül a munkásosztály vezető szere­pe. A szakszervezeti javaslat ennek érdekében született.

2. SZ. DOKUMENTUM¹

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata az ország gazdasági életének kibontakozására

Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakul­tak az üzemi munkástanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását.

Ezeknek a munkástanácsoknak központi szerve: a Központi Munkástanács, az üzemi munkástanácsokkal egyetértésben meg­tette az első lépést a gazdasági kibontakozás felé akkor, amikor 1956. november 17-én elrendelte az általános sztrájk beszüntetését és a munka megkezdését.

Több hét telt el azóta, és az üzemi munkástanácsok magukra hagyva próbáltak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezek­ben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátu­sok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.

Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi mun­kástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük – semmivel! Sőt, közü­lük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel – lejáratják magukat.

A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlensé­gén, ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében – alulról jövő kezdeményezés eredményeként – az alábbiakat java­soljuk:

Az egyes gazdasági minisztériumok feladata tehát közigazgatás­ra, gazdasági felügyeletre, gazdaságjogi kérdésekre, találmányi ügyekre stb. terjed ki. Foglalkozik az elvi, műszaki fejlesztési kérdé­sekkel, a tudományos iparfejlesztés elvi problémáival. (…)

A Központi Munkástanács ugyancsak alulról jövő kezdeménye­zés alapján rövidesen ismertetni fogja az egyes kamarák, az Orszá­gos Iparkamara, a Gazdasági Tervbizottság és az Országos Gazda­sági Tanács részletes feladatait, azoknak a kapcsolatait a minisztéri­umokkal, a minisztertanáccsal és az országgyűléssel.

(1956. december 7.)

Sokszorosítvány – Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

Jegyzet

1 . A dokumentum Magyarországon itt jelenik meg először nyomtatásban. L. Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. Sajtó alá rend.: Ke­mény István-Bill Lomax, Párizs, Magyar Füzetek (1986.)

A szocialista országokban ma már elfogadott nézet az, hogy nem a rendszer hibáit és hiányosságait kell kijavítani, hanem magát a rendszert. A nekilendülő reform-elképzelések az öni­gazgatást jelölik meg a változások végcéljaként. Ez azt jelenti tehát, hogy a két társadalmi rendszer kérdései egymáshoz közelednének? Nem egészen így van: a kapitalista orszá­gokban az önkormányzatot propagálók figyelmének kö­zéppontjában az egyén-közösség kérdése állott, s így van ez most is, míg a szocialista rendszerekben az állam-tár­sadalom kérdésére koncentrálnak. Az önigazgatás problé­májának e kétféle megközelítése a két társadalomtípus kü­lönböző történeti fejlődéséből következik. (…)

A szocialista országokban a reformelképzelések lényegi­leg gazdasági jellegűek. Elsősorban a piacra és a vállalkozói tevékenységekre vonatkoznak. A legfőbb cél az állam vissza­vonulása a gazdaságból; megszüntetni az árak és a termelési szabályo(zó)k adminisztratív befolyását; tehát „bevezetni" a vállalatok közötti versenyt, megadni ezeknek a működési au­tonómiát.

És itt jelenik meg az önigazgatás képzete, a reformok két, egymással összefüggő dimenziójával kapcsolatosan: a válla­latok önállósága és a vállalati vezetőknek az alkalmazottak által történő kiválasztása. Magától értetődően ez az önigazga­tás maga is a piaci verseny (ki)fejlődésének velejárója, a ver­senynek, s az ezzel kapcsolatos jelenségeknek, melyek az árak és a foglalkoztatás területén megjelennek.

(…)

Önigazgatási perspektívák a szocializmusban

Az átalakítás mellett szóló legfőbb érv az, hogy ezáltal a szocialista társadalmak vitálisabbá válhatnak, elkerülhetik a tragikus regressziót, sőt a szocializmus történelmi kudarcát.

A szovjet reformerek valódi problémákat vetnek fel, s bátran közelítik meg e kérdéseket.

De azért ez még önmagában nem elég. E problémának marxista vizsgálata elvezet a szovjet társadalom osztályvi­szonyainak és erőviszonyainak tanulmányozásához. Legtisz­tábban az ellenerők látszanak: nemcsak a bürokratikus appa­rátus számít annak, hanem a fennálló rendszer egésze. Né­hány momentum rávilágított arra, hogy a munkásosztály álta­lában várakozó álláspontot foglal el, és hogy ennek legalábbis egy részét a konzervatív erők könnyen manipulálhatják. Ezzel kapcsolatban hivatkozhatunk Maurice Descaillot azon tanul­mányára, melyben a szovjet társadalom osztályviszonyainak kérdéseit tárgyalja. (A Szovjetunió és mi, Éditions sociales, 1978.) De túl a szovjet munkásosztály esetleges politikai „gyengeségén", a kérdés az, hogy lehet-e őket olyan terv végrehajtására mozgósítani, amely a következőkön alapul: piacgazdaság, (szabad) vezetőségválasztás, áremelés(ek). Ez a legkevésbé sem evidens. A peresztrojka e pillanatban egy olyan szép karosszériához hasonlít, amelyhez még nem találtak motort. A munkásosztályból még hiányzik az az erős motiváció, mely az átalakítás hívévé tenné.

Az alapkérdés az, hogy van-e értelme egy olyan vegyes szabályozásnak (piac-tervezés), ahol az önigazgatás csak valamiféle „kenőolaj" lenne a gépezetben? Ahogy a dolgok most állnak, az önigazgatás eszméje ma még nem olyan szi­lárd, hogy „hitelesítse" az átalakítást, hogy az ellenállás erő­ivel szemben hasonló erejű mozgalommá növekedjék. A perspektívák világosak: vagy sikerül a bürokráciának még azelőtt leszerelni a mozgalmat, mielőtt az meggyökeresedne a társadalomban, vagy az ellentmondások olyannyira kiéle­ződnek, az önigazgatás eszméje annyira tért hódít, hogy szé­les körű mozgósító erővé válik (ebben áll a glasznoszty jelen­tősége is).

A Szovjetunióban (és máshol) sem hiányoznak azok az emberek, akik tapsolnak a peresztrojkának, s közben azt vár­ják, hogy zátonyra fusson. Legfőbb ütőkártyájuk az, hogy az átalakítási tervnek súlyos hiányossága a társadalmi szabá­lyozórendszer tisztázatlansága; még mindig nem született meg a dinamikus szocializmus globális koncepciója, egy olyan modell, amelyik nem vész el a Terv(ezés)-Piac di­lemmájának útvesztőjében. Az önigazgatás nem egy kész recept, hanem egy (kísérleti) műhely, ahol a „lényeget" még most kell kidolgozni. Mindent összevetve ez a hiány egyál­talán nem meglepő: a marxista gondolkodás történeti hiá­nyosságaiból következik. Az „alapító atya" elképzeléseivel, szándékával ellentétesen, a marxizmus „marxista-leninista" variánsát jelentősen megcsonkították. Leegyszerűsödött a gazdaság és a politika színterére. A politika szorosan hozzákapcsolódott a gazdasághoz, miközben a társa­dalmi formációkról s azok működési szabályairól szóló gondolatok háttérbe szorultak. A marxizmus „közgazda­sági" redukciója – mely különösen a sztálini évtizedek alatt „virult" – súlyos teherként jelentkezik ma: sterilizálta a mai szocializmus fejlődéséhez leginkább szükséges területet. És ez nemcsak a Szovjetunióra vonatkozik – mi is hasonló cipő­ben járunk.

Szabályozás

Az önigazgatás fogalmát könnyen manipulálhatják, át­alakíthatják, mintegy mágikus eszközzé bűvölhetik. Különö­sen az az utópia lett károssá, melyet „társadalmi irenizmusnak" nevezhetünk. Volt egy olyan elképzelés, hit, hogy a tár­sadalom szabályozása biztosítható azzal, hogy egyszerűen összekombinálják, szintetizálják a különböző érdekeket, tö­rekvéseket, és ezzel kényelmesen el lehet jutni a (társadalom­fejlődési) csúcsra. Ez az irenikus koncepció egy ideális, el­lentmondásoktól és feszültségektől mentes társadalom képét rajzolja meg.

Veszélyes az effajta utópia. Magával a fejlődés fogalmá­val áll ellentétben. Nincs haladás – és különösen nem tech­nológiai haladás – a társadalmi formáción belül ható haj­tóerők, feszültségek nélkül. Emlékezzük csak Marxnak az angliai ipari forradalom kezdeteiről és a technikai fejlődés lo­gikájáról szóló elemzéseire: ennek „kifutása" a gőzgép – s ez ugyancsak a feszültség logikájára épül. Minden társadalom csak akkor fejlődhet, ha annak minden alkotórészére – termelékenységének növelése érdekében – nyomást gya­korol a közösség; különben a társadalom „önkonzerválásba", stagnálásba, általános hanyatlásba süllyed.

A kapitalizmus bizonyította, hogy elég félelmetes haté­konyságra képes abban a tekintetben, hogy a társadalmat a termelékenység növekedéséhez szükséges feszültségben tartsa – másfelől ma megmutatja, hogy képes ugyanezt a feladatot továbbra is ellátni a technológiai fejlődéssel kapcso­latban. S mindezt a piac közvetítésével teszi, melynek műkö­dési törvényei közül a maximális profitra való törekvés a leg­főbb – az állam csak akkor avatkozik be a folyamatokba, Ha feltétlenül szükséges. Ez a szabályozás a fenyegetés és az erőszak alapján működik: a munkanélküliség veszélye, az elidegenedés és a kizsákmányolás erőszakossága jellemzi. Mindez jelentős mértékű társadalmi zűrzavarral jár együtt: a válságperiódusok a szélsőségességig fokozzák ezt a zűrza­vart és erőszakot.

A szocialista gondolat az ember „felszabadításának" eszméjén alapul. A szocializmus nem más, mint egy, a tőkelogikával együtt járó erőszaktól, a maximális profit el­véből következő zűrzavartól megszabadított és – minde­nekelőtt – humánus társadalom.

De az erőszak felszámolását (mint célt) gyakran azonosí­tották a társadalmi szerkezetben létező (pozitív) feszültségek eltüntetésével. És így az államszocializmus (az elméletben) olyan rendszerként jelent meg, mely lehetővé teszi az összes társadalmi feszültségek megszüntetését, a tervezésnek és a szocialista demokráciának „köszönhetően". A valóságban minden létező feszültséget igyekeztek elfojtani vagy az állam gondjaira bízni, s ez az erőszak egy új formájának kialakulá­sához vezetett. Ezen erőszak sztálini formája semmiben sem maradt el a kapitalizmus legvadabb időszakától, a sztálini idő­szak utáni formái pedig – köztudomásúlag – csődbe jutottak: a zűrzavar hihetetlen méreteket öltött ebben a (fejlődéshez nélkülözhetetlen belső hajtóerőktől megfosztott) rendszer­ben; egy kisebbség privilégiumainak fenntartását szolgálva általános szabállyá lett a konzervativizmus.

Az államszocializmus eme. válsága nyomán – keleten és nyugaton egyaránt – előtérbe került az önigazgató szocializ­mus eszméje – de úgy tűnik, túl sok utópisztikus vonás keve­redik ezekbe az elképzelésekbe. Az önigazgatás francia hir­detői az önigazgatás „irenikus" („békevágyó") változatának hívei; a nagyobb társadalmi feszültségek kiküszöbölésére irá­nyul programjuk, míg a szovjet reformerek – úgy látszik – abban a hitben élnek, hogy a rendszer hibáit lehetséges pusztán azzal korrigálni, ha a piacnak nagyobb teret, sze­repet adnak. És (mi lenne) ha az önigazgatást nem csupán úgy tekintenék, mint a problémák kezelésének „békés" esz­közét, hanem egy olyan gyakorlórendszernek, mely a fejlő­déshez szükséges feszültségek „megtanulásának" iskolája lenne?

A tőke-logikában gondolkodók az effajta feszültséget nem tudják másképpen elképzelni, csak erőszakkal; ahhoz, hogy el tudjanak képzelni egy hatékony társadalmat, szüksé­gük van olyan fogalmakra, mint a fenyegetés és az alkalma­zással való zsarolás. Elegendő meghallgatni ez ügyben Minc urat és társait, amint az alkalmazáshoz (munkához) való jogot támadják, hogy megérthessük e primitív gondolkodás műkö­dési mechanizmusát. A szükséges társadalmi feszültséget számukra az emberekkel szembeni erőszak egy bizonyos mennyisége testesíti meg. Pedig nem éppen az-e a probléma, hogy miképpen lehetne egy új szabályozó rendszert létrehoz­ni? A feszültség alatt tartás úgy is megvalósulhatna, hogy ezt a gazdasági közeg folyamatos hatékonysági kontrollja szolgáltatná, kiegészítve a minden termelőegységen be­lül működő önellenőrzéssel. A kockázat fogalmát csak egy olyan társadalom tudja integrálni, melyet fejlődés s az ezzel járó változatosság jellemez, s ezt a kockázatot kollektíván kell vállalni, a társadalom egészét, az alrendszereket is átható szolidaritás eszméje alapján.

A varázsos csodaszerként elképzelt – minden problémát egy csapásra megszüntető – önigazgatás, illetve a másik, a „kenőolaj" funkciót betöltő, a terv(ezés) és a piac összehan­golására szánt önigazgatás képzete helyett, azt hiszem, fel­vázolhatunk egy reálisabb fejlődési utat, mely hármas szabá­lyozásra alapulna: terv-önigazgatás-piac, ahol az öni­gazgatás központi helyet foglalna el.

Két dimenzió

Kétdimenziós vetületben lehetne elképzelni ezt az ön­igazgatást: szakmai (ágazati) és regionális (területi) vonatko­zásban, a hangsúlyt arra helyezve, hogy elsődleges funkciója a földrajzi és a (piaci) versenylogika szükségszerű ellentmon­dásainak egyidejű megjelenítése lenne. Az alapegységeknek elégséges autonómiával kell rendelkezniük ahhoz, hogy e két logika között manőverezhessenek. Az általános terv és a piac közé ékelődve, az önigazgatás működésének az a feltétele, hogy a termelő- és szolgáltatóegységek ne legyenek be­zárva egy kizárólagosan vertikális logikába; ez csak ugyanazokat a hatásokat (eredményeket) tudná produkálni, mint a központi irányítás vagy a lobbyk. Épp ellenkezőleg, egy olyan nyitott, szerződéses kapcsolatrendszert kell kiala­kítani, amelyben a különféle társadalmi „logikák" szaba­don konfrontálódhatnak. Másfelől ügyelni kell arra is, ne­hogy a rendszer csak a következő két (alap)logikának érvé­nyesülésére szorítkozzon: a gazdasági hatékonyság szűrő­jére és az ágazati keretekben megjelenő társadalmi szükség­letekre gondolok. Épp ellenkezőleg, keresztezni kell e terüle­teket oly módon, hogy a versenyben megjelenjék a társadalmi felelősség, az egyes régiók és közösségek esetében pedig a gazdasági kompetencia.

A szerződéses forma azonban önmagában még nem je­lenti az önigazgatást. Szükséges még az is, hogy a vállalat­közi megállapodások egy olyan egyezkedési folyamat vége­redményeként szülessenek meg, melynek keretében az érin­tett felek az anyagi és emberi kapacitások felhasználásának megfelelő módozatait meghatározzák. És ez már valódi plu­ralitást feltételez. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan ország, mint a Szovjetunió, lemondjon az egypártrendszerről. Viszont akkor a szakszervezeti rendszer alapvető átalakítását, új szervezeti formák megjelenését kell elképzelni: az alkalma­zottak olyan munkahelyi egyesületeket hozhatnak létre, me­lyek egy valódi önigazgatás egyezkedési folyamatainak adná­nak színteret, mivel ezek nélkül az önigazgatás nem lenne más, csak egy újabb haszontalan fogaskerék a gépezetben. Az átalakítás csak akkor lehet sikeres, ha a demokrácia és az áttekinthetőség a termelési rendszer alapjait is áthatja, motiválja és kompetenciával ruházza fel a tömegeket – e nélkül nem születhet semmi más, csak konzervativizmus és erőszak.

Még néhány szó erejéig visszatérnék a kapitalizmusra. Közhelynek számít az a megállapítás, hogy ezek a társadal­mak a profit törvényeinek érvényesülése miatt képesek „ter­mékeny" feszültségben működni. Innen csak egy (gondolati) lépést kell tenni ahhoz – és sokan meg is teszik -, hogy tech­nikai és gazdasági hatékonyságáról kiállítsák a diplomát – megjegyezve ugyanakkor, hogy igen magas társadalmi árat kell fizetni ezért. Ugyanilyen természetességgel következik az újabb „lépés", miszerint a fejlődés érdekében ezt az árat óhatatlanul meg kell fizetni. A japánok példája mutatja legjobban a kapitalizmus hatékonyságát a technikai fejődés terén, sőt megvilágítja a társadalmon belüli feszültségek és a gazdasági eredmények közötti összefüggést is.

Érdemes ezt egy kissé közelebbről is megvizsgálni. A japán eset egészen különleges abban a tekintetben, hogy az ottani kapitalizmus sikeresen használja fel azokat a magatar­tásformákat, értékeket és szabályokat, melyek egy prekapitalista társadalmi formációból öröklődtek át. A japán kapitaliz­mus hatalmas profitra tett szert azáltal, hogy a közösségi szel­lem drákói rendszabályait „vállalati szellemmé" tudta transz­ponálni.

Az igazán szignifikáns példát az Egyesült Államok esete adja, ahol a kapitalizmus valóban a társadalom egészét áthat­ja; az individuális és közösségi értékeket is ez közvetíti. Érde­mes lenne megvizsgálni az amerikai válság jellegét, a külke­reskedelmi és költségvetési deficit rekordméretűvé növeke­désének okait. Vajon csak egyszerű ipari visszaesésről van itt szó, melyet a reagani politika okozott? Nem inkább egy olyan társadalom hanyatlásának vagyunk tanúi, mely a legszélsőségesebb individualizmusra alapul, s mely mára addig jutott, hogy a közösségi elv legelemibb meg­nyilvánulását, az adózást is elutasítja? Nem arról van-e szó, hogy a rendszer megközelítette, elérte saját kiterjedési (terjeszkedési) határait? Elgondolkodtató az a tény, hogy a kapitalizmus eme „tiszta" formája komoly gazdasági nehézségekkel szembesül éppen azon fiatalabb konkuren­seknek köszönhetően, „akik" a társadalmi szabályozás múlt­ból örökölt formáira alapozták rendszereiket. Arra gondolha­tunk mindezek alapján, hogy az amerikai deficitet nem pusz­tán gazdasági okokkal kell magyarázni: inkább annak a jele ez, hogy a kapitalista szabályozórendszerrel van gond. És a reaganizmust nem lehet felelőssé tenni a gazdasági válsá­gért; a reaganizmus inkább az amerikai társadalom strukturá­lis válságának kifejeződése, magának a társadalomszabályo­zásnak a válságába kerülése.

Az amerikai imperializmus azonban rendelkezik azokkal az eszközökkel, melyek lehetővé teszik, hogy a válságot ex­portálva annak hatásait másokra hárítsa – elsősorban a har­madik világ országaira, másrészt az olyan országokra, mint amilyen például Franciaország – de ez már egy másik történet.

MMM – 1988. február, pp. 36-39.

(Ford.: Takács József)

Az alábbi cikket azzal a céllal közöljük, hogy az olvasó világosabb képet alkothasson arról, hol is tart Magyarországon a termelési önkor­mányzat. Bár ez az írás némileg szebbnek tünteti fel a nyugatnémet menyasszonyt, mint amilyen az valójában, s a bemutatott önkormány­zati jogok korántsem jelentik a lehetőségek netovábbját, az egyértel­műen kiderül belőle, hogy az NSZK-ban a dolgozói kollektívának jóval nagyobb befolyása van a termelésre, mint Magyarországon, a tőkéssel szemben lényegesen jobb tárgyalási pozícióval rendelkezik, mint a magyar munkás a bürokráciával szemben.

A magyar kormány mégsem ebből tanul, hanem a kapitalista gazdaság és társadalomszerveződés XIX. századi „modelljében" gon­dolkodik. A magyar bürokráciának – úgy tűnik – semmi sem drága, ha a dolgozói kollektíva érdekeiről van szó… Bezzeg ha a saját érdekeit kell védenie… Ajánljuk megfontolásra a német tapasztala­tokat is.

*

A XIX. században Németországban végbement az agrártársadalom­ból az ipari társadalomba való átmenet. Az ipari munkásság új, gyorsan növekvő rétege kezdetben nagy nyomorban élt és szinte teljesen védtelen és jogfosztott volt. Szervezeteik segítségével azu­tán lassan javítani tudtak anyagi helyzetükön, megteremtve a szociá­lis biztonságot. Az üzemekben viszont a munkavállalók századunk­ban nagyobb függőségben maradtak; a tulajdonos rendelkezési jogát alig korlátozták.

Áttörés a munkásönkormányzat irányába

Ezen a téren csak az utolsó évtizedekben indult el változás. Társa­dalmi rendszerünk alapjának kétségtelenül az emberek önrendelke­zése számít. Adódik ez már a személyiség szabad fejlődésének az alkotmány által szavatolt jogából. Az önrendelkező emberek esz­ményképének viszont ellentmond az, ha a munkavállalót csupán a termelési folyamat egyik alkotórészének tekintik, aki egyedül a kapitalista érdekeknek van alávetve. Ebből az alapgondolatból származik, hogy manapság messzemenő az egyetértés abban, hogy a dolgozók érdekében a vállalati célokat ismertetni kell, és hogy azon vállalkozói döntéseknél, melyek a munkavállaló létérdekét érintik, számára demokratikus beleszólási jogokat kell biztosítani. Az NSZK-ban ezeket a követelményeket a munkavállalók jelentős részét meg­illető, törvényesen biztosított üzemi önkormányzat segítségével pró­bálják igazságosan megvalósítani.

E fejlődés kezdetén keletkezett az 1920. évi üzemi bizottságokról szóló törvény, mely első ízben teremtett arra lehetőséget, hogy a munkások és alkalmazottak megválasztott képviseleteit minden üzemben kialakítsák. A fiatal NSZK 1951-ben a munkavállalói önkor­mányzat irányába komoly lépést tett, mikor az ún. bányász-munkás­önkormányzati törvényt életbe léptette, a bányászat nagy vállalatainál dolgozó munkavállaló számára jelentős munkásönkormányzati jogo­kat nyújtott. Az 1952. évi üzemi alkotmánytörvény csaknem minden üzem munkavállalóinak biztosította a szociális és személyi ügyekben az önkormányzat jogát és a gazdasági döntéseknél a beleszólás lehe­tőségét. Az 1972. évi második üzemi alkotmánytörvény további lénye­ges javulást hozott, mindenekelőtt a munkavállalói képviseletek szá­mára. Az 1976. évi általános munkásönkormányzati törvény végül is egy jelentős reformfolyamat eredménye volt. Az NSZK-ban mind­ezekkel a törvényekkel az „alkotmányos gyár" gondolatát fogalmaz­ták meg. Valósággá vált az, ami néhány évtizeddel ezelőtt utópikus álomnak tűnt. Az alkotmány „szociális állam" elve az élet fontos terü­leteire kiterjedt.

Az üzemi tanács

Az üzemi munkavállalói érdekképviselet legfontosabb intézménye az üzemi tanács. Valamennyi 18. évét betöltött munkavállaló választja meg; a külföldi munkavállaló is választásra jogosult és választható. Valamennyi választásra jogosult jelöltetheti magát, mindegy, hogy szakszervezeti tag-e vagy sem. A gyakorlatban viszont, mindenek­előtt a nagyobb üzemekben, a szakszervezetnek jelentős befolyása van a jelöltek listájának összeállításánál.

Az üzemi tanács taglétszámát a vállalat nagysága szabja meg. Hivatali időszaka 3 évig tart. Mivel a munkaadó megpróbálkozhat azzal, hogy a „kényelmetlenné" vált üzemi tanácstagnak felmondjon, az üzemi tanács tagjai munkaidejük alatt és még egy évig a felmon­dással szemben megerősített védelmet élveznek.

Az üzemi tanács tagjai hivatalukat rendszerint szakmájuk mellett gyakorolják, csak a nagyobb üzemekben kell az üzemi tanács egy vagy több tagját függetlenített állásban tartani.

A közszolgálat hivatalnokainak, alkalmazottainak és munkásai­nak szintén van érdekképviselete, feladatuk és jogkörük hasonló az üzemi tanácsokéhoz.

Az üzemi tanács jogköre

Az üzemi tanácsnak sokrétű jogosultsága van, mindenekelőtt szociá­lis és személyi ügyekben. Némely dolgokba beleszólása van, mások­ban közreműködhet és egyes esetekben végül is valódi önkormány­zati joggal rendelkezik. A „valódi" önkormányzat azt jelenti, hogy a munkaadó az üzemi tanács beleegyezése nélkül nem dönthet. Nem egyezhetnek meg, vagyis üzemi egyeztető bizottság dönt, mely a munkaadó és az üzemi tanács azonos számú képviselőjéből, vala­mint pártatlan elnökből áll. Az üzemi tanács egyetértése nélkül az üzemi vezetés például túlórát és csökkentett munkaidőt nem rendel­het el, nem vezethet be bélyegzőórát vagy egyéb ellenőrző intéz­ményt, nem adhat jutalmat és nem mondhatja fel az üzemi lakásokat. Az üzemi tanács kivívhatja azt is, hogy a be nem töltött vagy újonnan kialakított munkahelyeket az üzemen belül kihirdessék.

Jóllehet egy munkatárs elbocsátását az üzemi tanács nem aka­dályozhatja meg; de minden felmondás előtt ki kell kérni a vélemé­nyét, és bizonyos határok között joga van tiltakozni. Ha tiltakozik és ezen kívül maga az érintett személy keresetet indít a munkaügyi bíró­ságnál, a bírósági döntésig az illetőt tovább foglalkoztatják. Ha a munkaadó nagyobb számú munkatárs elbocsátását tervezi, az üzemi tanácsot idejében értesíteni kell. Ennek alapján joga van olyan „szo­ciális terv" kidolgozását követelni, amely az érintettek számára nem jelent hátrányt, amelyben pl. kártalanítást fizetnek számukra vagy megtérítik az átképzési segélyt.

Az üzemi tanács ott is, ahol csak meghallgatási joga van, ügyes tárgyalásokkal nagyon gyakran könnyítéseket érhet el munkatársai számára. A gyakorlatban az üzemi tanács és a munkaadó csak ritkán áll kibékíthetetlen ellentétben egymással, különben együtt dolgoznak – ahogy ezt a törvény nyomatékosan meg is követeli – és kölcsönösen fáradoznak az értelmes kompromisszumok megkötésén.

Az egyes munkavállalónak – választójoga mellett, amellyel az üzemi tanács tagjait választhatja – joga van arra, hogy meghatározza az üzem „belső szabályait". Így mindenekelőtt joga van tevékenységi módjáról és a munkafolyamatba való besorolásáról információkat kapni, munkabérének kiszámítási módjáról és összetevőiről tudo­mást szerezni, személyi lapjaiba bepillantást nyerni; panaszt emelni, ha megkárosítják vagy jogtalanul bánnak vele. A legtöbb ilyen ügyben a munkavállaló az üzemi bizottság tagjaihoz fordulhat.

Önkormányzat a nagyüzemekben

A vállalat gazdasági ügyvitelére az üzemi tanácsnak nincs befolyása; erről csak bizonyos mértékben kap információt, és csak azokban az üzemekben, ahol a munkavállalók száma 100 fölött van.

A gazdasági önkormányzat azonban különböző formákban majd minden nagyobb üzemben megvan. Az NSZK-ban a nagyvállalatok több mint fele részvénytársaság. A német részvénytársaságnak két vezetősége van; a felügyelő tanács, mint felügyeleti szerv és az igaz­gatóság, mely a folyó ügyeket viszi. Már 1952 óta minden Rt.-nál a felügyelő tanács tagjai harmadának a munkások és alkalmazottak választott képviselőinek kellett lennie. Ez a szabályozás a kis és kö­zép Rt.-ra is érvényes (2.000 foglalkoztatottig) és manapság még más jogi formában működő vállalatokra is, melyek 500-2.000 munkavál­lalót foglalkoztatnak.

A nagyvállalatok számára azonban két külön önkormányzati sza­bályozás van életben; az 1.000 foglalkoztatott fölötti bányászati nagy­üzemekben és a vas- és acéltermelés területén már 1951 óta alkal­mazzák az ún. bányász-önkormányzati törvényt. Ezen törvény értel­mében a felügyelő tanács felét a tőkés és a munkavállaló képviselői alkotják; mindkét oldalon azután további, semleges tagokat kell be­vonni. Az igazgatóságnak a személyzeti és munkaügyi igazgatót, mint teljes jogú tagot kell meghallgatnia különböző kérdésekben, aki vi­szont a felügyelő tanácsban lévő munkavállalók képviselőjének sza­vazatával szemben nem választható meg.

A több mint 2.000 főt foglalkoztató többi ipari nagyvállalatra az 1976-os általános önkormányzati törvény érvényes. Ebben a törvény­ben, mely a bányászat és a nyomdászat kivételével valamennyi gaz­dasági ágazat mintegy 500 vállalatára terjed ki, eléggé bonyolult a szabályozórendszer. Bár a felügyelő tanácsban teljes paritás uralko­dik a tőkés és a munkavállalói oldal között, de szavazategyenlőség esetén az elnök szavazata dönt, aki nem választható meg a tőkés akarata ellenére. A felügyelő tanácshoz a munkavállalók részéről a „vezető alkalmazottak" legalább egy képviselőjének, azaz egy me­nedzserfunkcióban lévő alkalmazottnak is tartoznia kell.

A szakszervezetek szívesen vették volna, ha a bányász-önren­delkezési törvény, melyről 3 évtizede folyik a szó, egyszerűen a többi nagyüzemekre is kiterjedt volna, bár a törvényhozásban az a kétely kerekedett felül, mely ebben a törvényben az alapvető alkotmányos jogok további korlátozását látta a tulajdon területén. A munkaadói szövetségek úgy vélték, hogy a törvény ebben a formában is túlságo­san erősen korlátozza a tulajdonjogokat és panaszt tettek. A szövet­ségi alkotmánybíróság ezt a panaszt elutasította és megállapította, hogy az önkormányzati törvény az alkotmánnyal összeegyeztethető.

A munkavállalói önkormányzat az NSZK gazdasági és társa­dalmi rendszere stabil elemének bizonyult. Ebben a rendszerben vé­gül is nem minden érdekelt volt kész a korrekt együttműködésre, de az aktív együttműködés lehetősége fokozza a munkások és alkalma­zottak munkamotivációját, és ezzel erősíti a német gazdaság teljesí­tőképességét.

Az üzemi tanács jogai

(Fordította: Kádár Zsuzsa)

Szerkesztőségi cikk a „Gesellschaft und Bürger" című kötetben, pp. 256-262, München, 1988.

Az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek, északi szomszé­djaink akkori politikai elképzeléseinek hiteles bemutatásával és feltárásával mindmáig adós a kelet-európai történettudo­mány. Míg az 1956-os lengyel és magyar válságok, az ehhez kapcsolódó reformelképzelések körvonalai lassan kirajzo­lódni látszanak, s megkezdődött – immár a hivatalos politiká­tól is zöld jelzést kapva – az 1945 utáni lengyel történelem ciklikusan ismétlődő válságainak feltérképezése is, hogy a glasznoszty által felszínre hozott hasonló jellegű szovjet prob­lémákról ne is beszéljünk – a Prágai Tavasznak továbbra is konokul hátat fordítunk (hacsak a felületes politikai publicisz­tikának nem tulajdonítunk jelentőséget).

Reménytelen kísérlet lenne az 1968-as csehszlovákiai események akárcsak vázlatos formában történő bemutatása is e rövid bevezetőben, de szükségtelen is. Szinte bizonyosra vehető ugyanis, hogy az eseményeket tárgyaló irodalom egy – remélhetőleg színvonalas – része a hazai szabad könyv­piacon is megjelenik, így itt és most csak oly mértékben térünk ki az akkor történtek körvonalazására, hogy hozzásegítsük az olvasót az CSKP Akcióprogramjának elhelyezésére a Prá­gai Tavasz forgatagában.

A reformer kommunisták szerint a csehszlovák megúju­lási folyamat azzal a beszéddel kezdődött, amelyet A. Dubček a CSKP KB 1967 októberi ülésén mondott. Az események nálunk kevésbé ismert szereplői, vagy akár a csehszlovák ellenzék egyes képviselői a kezdőpontot máshová helyezik. Egyesek az igen éles kritikákat megfogalmazó írókongresszusra, mások a strahovi diákok tüntetésére, megint mások talán még korábbra. Míg e kérdésben erősen megoszlanak a vélemények, az bizonyosnak látszik, hogy az események fel­gyorsulásához – legalábbis a párton belül – a CSKP KB 1968 januári ülése ( A. Novotný főtitkár elmozdítása, ill. Dubček elsőtitkárrá választása) adta a döntő lökést. Ezt követően ugyanis a KB – már említett – októberi plénumának téziseiről (ezek képezték az Akcióprogram kezdeti alapjait) már az al­sóbb pártszervekben is igen élénk, nem egy helyen éles vita kezdődött, s felgyorsult az Akcióprogram kidolgozásának üte­me. Az általunk közrebocsátott szöveg már február végére elkészült.

Márciusban, részben a párton belüli reformszárny meg­erősödése következtében, részben a pártközvélemény nyo­másának hatására, de leginkább talán a pártvezetésen belüli hatalmi harcok és személyes ellentétek eredményeként, a volt főtitkár a köztársaság elnöki posztjáról is távozni kénysze­rült, átadva helyét az akkor már 73 éves Ludvík Svobodának. Bár a párt és az állam élén bekövetkezett változások kétség­telenül gyorsították a reformra való felkészülés folyamatát, a CSKP Központi Bizottságának személyi összetételét sem az említett, sem a társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális élet vezető posztjain később bekövetkező személyi változá­sok nem módosították jelentősen.

Fontosnak tűnik azt is jelezni, hogy 1968 januárjáig, vagy még inkább márciusáig, a reformokért vívott küzdelem épp­úgy a csehszlovák kommunisták belső ügye maradt, mint az 50-es évek politikai elítéltjeinek, illetve a 60-as évek- elsősor­ban értelmiségi – meghurcoltjainak rehabilitálásáért folytatott harc. Az említett időszakban a párt, bár kétségtelenül felvállal­ta, de tulajdonképpen ki is sajátította a reformok előkészíté­sét. Az, hogy a CSKP a megújulás ilyen korlátozott formáját részesítette előnyben, a korabeli kommunisták számára ter­mészetes dolognak tűnt. A hatalomról alkotott felfogásuk, az 1956-os események általuk levont tapasztalatai, az irányítás hagyományos beidegződései, az ország helyzetéről kialakí­tott – erősen retusált – képük mind-mind ezt erősítették. De az „irányított megújulást" diktálták a pártvezetésen belüli irányzatok különböző érdekei is. A „megújulás" felvállalásá­nak egysége mögött ugyanis a változások tartalmára és mély­ségére vonatkozóan igen eltérő értelmezések születtek.

A CSKP Központi Bizottságának közel egyharmadát ki­tevő „Novotný-hívek" vezérük feláldozásával és néhány elke­rülhetetlennek mutatkozó kisebb korrekcióval lényegében megoldottnak látták a megújulást, s erejük nagy részét a belső hatalmi harcok, a „megújulásnak" más tartalmat tulajdonító mérsékeltebb, vagy progresszívebb reformerők visszatartása és korlátozása kötötte le. Számukra, akik az eseményeket tulajdonképpen a politikai „felhőrégióban" lejátszódó – a ha­gyományosnál valamivel talán bonyolultabbnak tűnő – „őr­ségváltásként", vagy még inkább személyes hatalmi harcok­ként fogták fel, már az is túl soknak tűnt, hogy az Akcióprog­ram téziseinek vitájába a KB az alsóbb szintű pártszerveket is bevonta. A múltra visszatekintve mindössze „hiányosságo­kat", esetenként „hibákat" emlegettek, s valószínűleg ez is volt szubjektív meggyőződésük, noha a KB jelentős része (most nem is beszélve a közvéleményről) e kifejezéseket eu­femizmusnak tekintette. Bár a csehszlovák hatvannyolccal foglalkozó nyugati és emigráns irodalom e csoportot – mely­nek sajátos „csehszlovák" dogmatizmusára itt nincs módunk részletesen kitérni – „sztálinistaként", „konzervatívként" és „moszkvabarátként" is emlegeti, legismertebb képviselőit szinte egységesen Vasil Biľakban, Alois Indrában és Miloš Jakešben jelöli meg.

A pártvezetés „centrista" (máshol: „mérsékelt konzerva­tív", „mérsékelt reformer", „nacionalista") csoportjának néze­teit és személyi összetételét már jóval nehezebb határozottan körvonalazni. Az irodalom is rendkívül bizonytalan e kérdés­ben; a szerzők nem egyszer egymásnak homlokegyenest el­lentmondóan nyilatkoznak e csoportosulásról, melynek képvi­selői közé éppúgy besorolják az Akcióprogram kidolgozásá­ban és megszövegezésében résztvevő Zdeněk Mlynářt, mint Oldřich Černík miniszterelnököt, vagy Drahomír Koldert, a CSKP KB egyik titkárát. Az efféle „beskatulyázás" persze erősen vitatható, miként az az álláspont is, amely a „centrista" táborhoz sorolja a CSKP KB „mocsarát", azt a szürke, középszerű többséget, amely 1968 januárjában éppoly lelkesen emelte Dubčeket az első titkári székbe, mint amilyennel 1969 áprilisában letaszí­totta onnan. A „centristákkal" kapcsolatos bizonytalanság leginkább abból fakad, hogy a Prágai Tavasz eseményei e csoport képviselőinek nézeteit és magatartását módosították a legnagyobb mértékben, így egyesek a Dubček-vezette re­formszárny támogatói lettek, mások még augusztus előtt eltá­volodtak a reformtörekvésektől, megint mások a megszállás után tagadták meg „reformmúltjukat".

Úgy tűnik, e rendkívül képlékeny politikai csoportosulás legkarakterisztikusabb képviselői valóban elkötelezték magu­kat a „múltbéli torzulások" felszámolása, és egy hosszan el­nyúló (10-15 éves) reformfolyamat mellett; megértőbben vi­szonyultak a reformerek számos elképzeléséhez és belátták a változtatások szükségességét is. A „reformokat" azonban a hatalmi struktúra alapelemeinek érintetlenségével, a társa­dalom aktív támogatását nélkülözve, s mindenekelőtt zökke­nőktől mentesen kívánták végrehajtani. Az elvek és a politikai retorika szintjén kétségtelenül „reformereknek" mutatkoztak, a gyakorlatban azonban megelégedtek a „liberalizálással" és a dömpingszerűen sokasodó vitákkal. „Önmérsékletük", és „óvatosságuk" jogosságát igazolandó, minden alkalmat ki­használtak arra, hogy vitapartnereiket emlékeztessék a hata­lom destabilizálódásának és a társadalmi-politikai folyamatok irányíthatatlanságának lehetséges veszélyeire. Igazságtala­nok lennénk, ha korabeli magatartásuk fő indítékait egyedül és kizárólag hatalmi pozícióik védelmében láttatnánk – jól­lehet ennek nem lebecsülendő a szerepe -, arra hivatkozva, hogy képviselőik egy része – pl. Kolder és Černík – 1968 augusztusát követően a „normalizálási politika" többé-ke­vésbé aktív támogatója lett. A „centristák" augusztus előtti „önmérsékletét" ugyanis jelentős mértékben meghatározta az a tudat is, hogy a prágai reformpolitikának meg kell állnia a Kreml ítélőszéke előtt.

Ami a Dubček nevével fémjelzett, párton belüli „reform­szárny" (máshol: „progresszívek", „demokrata kommunis­ták") helyzetét illeti, ez sem volt ellentmondásmentes. Egyfe­lől kétségtelennek tűnik, hogy képviselői (František Kriegel, Josef Smrkovský, Radovan Richta, Josef Špaček) őszintén és határozottan elkötelezték magukat a demokratizálás és a reformok megva­lósítása mellett; felismerték, és nyíltan beszéltek az ország­ban kialakult társadalmi-politikai válságról, s eltökélt szándé­kuk volt ennek felszámolása. Másfelől viszont ugyanilyen tény, hogy taktikailag nem voltak felkészülve a fordulatra: a kezdeti hónapokban (1967. október-1968. március) ők is této­váztak, nem ismerték fel az országot sújtó válság tényleges mélységét, s belenyugodva a „Novotný-hívek" és a „centris­ták" halogató taktikájába, maguk sem ösztönözték reformter­veik tömegtámogatásának evolutív kibontakoztatását. Bármi­vel magyarázzuk is magatartásukat (a párton belüli küzdelem erővonalainak szüntelen hullámzásával; a vezetésen belüli pozícióik kezdeti gyengeségével; a reformok elfogadtatásá­nak érdekében tanúsított óvatossággal; a hagyományos kom­munista beidegződésekkel, melyektől ők sem voltak teljes­séggel mentesek stb.), a tétovázással járó időveszteség olyan tényezőnek tűnik, amely döntő fontosságúvá vált az esemé­nyek további menetében.

1968 tavaszán ugyanis – egyfelől az elmélyülő társa­dalmi-politikai válság következtében, másfelől épp a pártpoli­tikától ösztönözve – felszabadultak és aktivizálódtak a párton kívüli erők is, s a társadalom nem elégedett meg a vitákkal: a reformokat meg is akarta valósítani. Úgy látszott, hogy a rob­banásszerűen megerősödő társadalmi aktivitás a párton be­lüli reformerők teljes győzelméhez vezet. A CSKP KB április eleji teljes ülésén a hosszú hónapok óta vitatott (s már február végén véglegesített szövegű) Akcióprogram, amely a reform­szárny szinte valamennyi követelését és elképzelését tartal­mazta, mint a Prágai Tavasz hivatalos politikai programja ke­rült elfogadásra. A KB kinyilvánította azt is, hogy a program rövid időre, a legközelebbi – előrehozott – pártkongresszusig szól, ahol – figyelembe véve az addigi tapasztalatokat és az egyes társadalmi intézmények, szervezetek, kollektívák aján­lásait – pontosabbá és részletesebbé kell tenni a cselekvési tervet. A dokumentum nyitottsága és lezáratlansága tehát nem kizárólag a párton belüli politikai irányzatok kompromisszumának eredménye, hanem annak a törekvésnek a kifeje­ződése is, hogy a társadalom maga alakítsa a demokratizáló­dás folyamatát. A Központi Bizottság ülésén alakult ki végle­gesen a Dubček-féle pártvezetés is, bár – s ez nem elhanya­golható szempont – a csehszlovák vezetés reformerei to­vábbra is a párton kívül (pl. a kormányban) rendelkeztek több pozícióval. Ugyancsak a reformerők győzelmét sejtette az Akcióprogramban foglaltak konkrét megvalósításának kez­deti lendülete. Nemcsak a korábbi ideológia radikális átérté­kelésére került sor, hanem szabad utat kapott a társadalmi önszerveződés, a cenzúra eltörlése pedig biztosította a korlá­tozásoktól és ellenőrzéstől mentes véleménynyilvánítás lehe­tőségét is.

A soha nem tapasztalt mértékben felpezsdülő közélet láttán a párt reformpolitikusai is elégedettek lehettek. A gomba módra szaporodó egyesületek, klubok, a korábbiak­ban formális szerepre kárhoztatott – s most újra aktivizálódó – politikai pártok, a kialakulóban lévő új, politikai szervezetek, mind-mind a reformok támogatóinak bizonyultak és – ami a párt reformerei számára még fontosabb volt – elismerték a CSKP „megújulásban" betöltött vezető szerepét. Az Elkötele­zett Pártonkívüliek Klubjának vezetője –  Ivan Sviták – a követke­zőket jelentette ki: „Illúzió lenne azt hinni, hogy ennek az országnak a lakossága kommunistaellenes. Jómagam sem vagyok az. Végső soron a KB-n belüli erőknek köszönhetjük, hogy egy olyan illegális klub, mint a mienk, akadálytalanul megalakulhat és gyülekezhet. Húszévi kommunista uralom után ebben az országban forradalmi átalakulások a kommu­nista párt nélkül elképzelhetetlenek. A kommunistaellenesség politikai katasztrófához vezethetne." Még a nagy vihart ka­varó Vaculík-levél – a „Kétezer szó" – is leszögezte, hogy „mindenekelőtt el fogunk utasítani minden olyan nézetet, amennyiben felmerül, hogy lehetséges bármiféle demokra­tikus megújhodás kommunisták nélkül, sőt, esetleg ellenük. Ez igazságtalan, de ésszerűtlen is lenne … Senki más nem rendelkezik hasonló konkrét programmal."

A még napjainkban is oly sokszor emlegetett „antiszoci­alista" és „szovjetellenes" megnyilvánulások komolytalanul periférikus jelenségek voltak, noha utólag visszatekintve, a Dubček-vezetésnek – épp a konzervatívok miatt – talán még ezektől is határozottabban el kellett volna határolódnia.

Tény, hogy a „Kétezer szó" igen élesen bírálta a CSKP 1948 óta folytatott politikáját, mint ahogy tény az is, hogy a kompromittálódott funkcionáriusok eltávolítását követelve említést tett „bojkottról", „sztrájkról", „tüntetésről", mint olyan lehetséges eszközökről, melyekkel a társadalom kikénysze­rítheti távozásukat. Ugyanakkor az is tény, hogy az egész dokumentumot a reformokért való aggodalom, a régi rendszer visszatérésétől való félelem hatotta át, s határozottan kiállt a párton belüli reformszárny és személy szerint Dubček politi­kája mellett. Általánosságban elmondható, hogy a párton kí­vüli csehszlovák reformmozgalom igen szoros szálakkal kötő­dött az ország 1945-1948 közötti, valamint a világháború előt­ti haladó, demokratikus hagyományaihoz, mindenekelőtt a pluralista társadalmi és politikai berendezkedés értékeihez, de ez nem volt idegen a CSKP Akcióprogramjának szellemé­től sem, hiszen maga a párt is olyan társadalom megteremté­sét tűzte ki célul, amelyben „egyetlen politikai párt sem mono­polizálhatja a szocialista államhatalmat, a politikai pártok koa­líciója sem", s ahol „közvetlen utat kell biztosítani a nép vala­mennyi politikai szervezete számára". Ha valami elmarasz­talót mondhatunk a „Kétezer szó"-ról, az az, hogy igen rossz időpontban került nyilvánosságra.

A pártvezetés többségét ugyanis – minden látszat elle­nére – megdöbbentette, de legalábbis váratlanul érte a refor­mok mellett kirobbanó tömegmozgalom. A vezetés zavartan, sőt idegesen reagált a társadalmi törekvésekre, s április végé­től kiéleződtek belső ellentétei.

A „Novotný-vonal" híveit elrettentette a társadalom el­lenük irányuló, igen éles kritikája, a felelősségre vonás köve­telése ugyanis elsősorban az ő pozícióikat fenyegette. A re­formokról a továbbiakban hallani sem akartak, s egyes képvi­selőik már ekkor úgy ítélték meg a Dubček-vezetés helyzetét, hogy igen közel került ahhoz a veszélyhez, hogy „szocialista­ellenes erők áldozatává váljon". De jelentősen csökkent a „centristák" egy részének is a reformok iránti megértése és bizalma, akik a társadalom spontán mozgalmai által min­denekelőtt az „irányított demokratizálást" látták veszélyeztet­ve, s aggódva tekintettek a párton belüli ellentétekre éppúgy, mint az időközben napirendre került politikai pluralizmus (vá­lasztások, többpártrendszer stb.) problémájára. A vélemé­nyek most már nemcsak a reformok ütemének és határozott­ságának kérdésében ütköztek, hanem éles polémia indult a csehszlovák „megújulás" egész jellegéről is. E vita tétje nem kevesebb volt, mint hogy a reformok megrekednek-e a „libe­ralizálás" és a „racionalizálás" szintjén, vagy valóban átfogó, strukturális változásokat hoznak a csehszlovák társadalmi­-politikai rendszerben.

Az önerőből való belső tisztázódást – bármilyen kellemet­lennek tűnik is szembenézni ezzel – lényegében a „szövetsé­gesek" akadályozták meg, akiknek az év elejétől folytonosan növekvő nyomása, a nyár elejére pedig már fenyegetővé váló kritikája a CSKP reformereire mérsékeltebb hangnemet kényszerített, a konzervatívok egy részében átmenetileg fel­erősítette a nacionalizmust, egy szűk csoport számára pedig jeladás volt az augusztusi megszállás titkos előkészítésére. A külső nyomásra létrejött „egység" – bár átmenetileg növelte a párt népszerűségét (a közvélemény-kutatás július végi adata szerint már csak 7% volt azok aránya, akik nem bíztak a CSKP-ben, holott egy hónappal korábban 48% volt ez az arány) – csak látszólag oldotta meg a problémákat, ténylege­sen a reformerek visszaszorulását és a konzervatívok előre­törését erősítette meg. Mindenekelőtt azzal, hogy megakadá­lyozta a „megújulás" párton belüli híveinek összefogását a társadalmi reformmozgalommal. A nyár folyamán a „megúju­lás" megvalósításának programját egyre inkább háttérbe szo­rította a „nemzeti egység" – tiszteletre méltó, de számos vo­natkozásban problematikus – jelszava. Miközben ugyanis az irányzatok összebékítése és a „szövetségesek" követelései­nek (a CSKP varsói tanácskozáson való részvételének és az „öt szocialista ország" CSKP KB-hez intézett levelének) visszautasítása új támogatókat és új népszerűséget szerzett a pártnak, egyre inkább háttérbe szorult a politikai rendszer demokratizálásának kérdése (mivel a reformokkal való előhozakodás az irányzatok közötti „szövetséget" veszélyeztette), s ami talán ennél is súlyosabb következményekkel járt, a csehszlovák vezetés sajnálatosan elszigetelődött Kelet-Euró­pában. Ez az elszigetelődés szinte előrevetítette egy draszti­kus beavatkozás árnyékát, de legalábbis ürügyül szolgálha­tott mindazon erőknek, akik az országon belül és kívül, a „megoldásnak" e formáját szorgalmazták.

Miközben a „megújulást" követelő társadalmi tömeg­mozgalom – most már a „nemzeti egységtől" is megerősödve – tovább fokozódott, a pártvezetés reformlendülete megtor­pant, lefékeződött. A CSKP KB Elnökségének június végi ha­tározata a „Kétezer szót" mint „felelőtlen politikai felhívást", amely „a párt új politikája és személy szerint Dubček ellen irányul", igen élesen utasította el. A dokumentum elítélésére a január előtti viszonyok híveinek egyre erősödő támadása közepette került sor. A pártvezetés tagjai körében a legna­gyobb felháborodást a dokumentum azon része váltotta ki, amely a külföldi fegyveres beavatkozás lehetséges veszé­lyére hívta fel a társadalom figyelmét. Arra a reális veszélyre, amelyre 1968 januárja és augusztus között a vezetés tagjai közül senkinek sem volt bátorsága figyelmeztetni…

Az 1968-as csehszlovák reformpolitika sorsa az augusz­tusi katonai megszállást követően véglegesen megpecsételő­dött. Az, hogy az áprilisban elfogadott Akcióprogram látszólag továbbra is érvényben maradt; hogy a Dubček-vezetés a moszkvai tárgyalások jegyzőkönyvének aláírása után (au­gusztus 26.) rövid időre még visszatért – már csak kellékei, epizódjai voltak egy megalázó és tragikus színjátéknak, mely­nek során a régi vezetés átadta helyét egy „újnak", amely nem téved többé konfliktusokkal, ellentmondásokkal, sőt oly­kor megrázkódtatásokkal is teli reformtörekvések sűrűjébe.

Abban a reményben bocsátjuk közre a Prágai Tavasz egyik legfontosabb dokumentumának legtanulságosabb részleteit (a teljes szöveg közlése – bármennyire is indokolt lenne – terjedelmi korlátok miatt nem áll módunkban), hogy újraolvasásuk talán ösztönzően hathat egy olyan kor kiútkere­sésére is, melynek pártjai, szervezetei és politikai vezetése nem kényeztetnek el bennünket hasonlóan átgondolt, való­ban demokratikus programokkal.

Az Akcióprogram eredetileg öt nagyobb részből, s eze­ken belül több kisebb fejezetből áll. A nagyobb egységek cí­mei a következők: I. Csehszlovákia útja a szocializmushoz

(írta: Jan Fojtík, Karel Kaplan és Radovan Richta), II. A szoci­alista demokrácia fejlesztéséért, a társadalom politikai irányí­tásának új rendszeréért (Zdeněk Mlynář), III. Népgazdaság és életszínvonal (Bohumil Simon és Karel Konba), IV. A tudo­mány, a műveltség és a kultúra fejlesztése (Radovan Richta és S. Provazník), V. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nem­zetközi szerepe és külpolitikája (Pavel Auersperg). Az álta­lunk közzétett részletek az Akcióprogram II., III., és IV. részé­ből származnak, de e részeken belül is tömöríteni voltunk kénytelenek.

(Szocializmus igen – megszállás nem!!! – Ismert 68-as plakát. Forrás: wikipédia)

Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja

Most olyan időszakban vagyunk, amikor a kommunisták fordulathoz érkeztek a párt életében, az új társadalom építésében. Meggyőződé­sünk, hogy mozgalmunk ereje – ma talán még inkább, mint bármikor máskor – abban rejlik, hogy minden kommunista és szocialista, ha­zánk minden polgára felismeri, miről van szó e mozgalmas, nehéz pillanatokban, és megérti, hol a helye, hová kell az erőket tömöríteni, hol vannak az akadályok és melyik az előre vezető út.

* * *

A mai politika értelme az, hogy minden különbség nélkül létre kell hoznunk, s állandóan fel kell újítanunk a társadalmi csoportok kölcsö­nös bizalmán alapuló demokratikus kapcsolatokat és együttműkö­dést, lehetővé téve fejlett progresszív erőink összefogását. (…)

Tekintettel azonban az egységre és egész társadalmunk érde­keire, nem lehet szem elől tévesztenünk, vagy lepleznünk a külön­böző munkabeosztású, minősítésű, korosztályú, különböző nemű, nemzetiségű stb. egyének és szociális csoportok igényeit, s érdekeit. A múltban ezt a hibát gyakran elkövettük. (…)

A múltban a munkásoknak nem volt mindig lehetőségük, hogy érvényesítsék közvetlen és sajátos érdekeiket. A párt ezért arra fog törekedni, hogy aktivizálja a munkások társadalmi életét, teret nyisson valamennyi politikai és szociális jogai érvényesítése számára, külö­nösen a politikai szervezetek és a szakszervezetek közvetítésével, továbbá azáltal, hogy megerősíti a dolgozók kollektíváinak a termelés irányítására való demokratikus befolyását. A fáradságos munka meg­könnyítésére, a munka humanizálására és a munkások munkafeltéte­leinek javítására fog törekedni. (…)

Pártunk támogatni fogja az értelmiségiek és a többi dolgozó mind szorosabb egységét, harcosan fog fellépni az ellen, hogy lebecsüljék az értelmiségieknek társadalmunkban betöltött szerepét, mint aho­gyan az a legutóbbi időben előfordult. Fel fog lépni minden ellen, ami megbonthatja az értelmiségiek és a munkások kapcsolatait. Az is törekvéseinek célja lesz, hogy a nehéz és alkotó jellegű szellemi munkát igazságosan jutalmazzák. (…)

… Sokkal maradtunk adósak a fiataloknak. Politikai, gazdasági s kulturális életünk fogyatékosságai, s az e téren, valamint az emberi kapcsolatok terén elkövetett hibák súlya különösen a fiatal emberekre nehezedik: a szavak és a tettek közti ellentmondás, a nyíltság hiánya, a szópuffogtatás, a bürokrácia, valamint az a törekvés, hogy mindent hatalmi pozícióból kell megoldani szocialista életünk torzulásai min­den bizonnyal fájdalmasan érintették a diákokat, az ifjú munkásokat s a fiatal parasztokat. Azt kellett érezniök, hogy nem ők, nem a mun­kájuk, nem az ő törekvéseik döntik el saját jövőjüket. Sürgős felada­tunk tehát, hogy mindenütt felújítsuk kapcsolatainkat a fiatalokkal. (…)

Nem szabad megfeledkeznünk az idős emberek anyagi feltéte­leiről, társadalmi megbecsüléséről, tiszteletben tartásáról és olyan társadalmi érvényesülésükről, amely lehetővé teszi számukra a méltó s megérdemelt pihenést. (…)

Társadalmunk további fejlődésében számolnunk kell lakossá­gunk valamennyi rétegének aktivitásával, valamint a közéletben és a szocializmus építésében való részvételével. Nyíltan kijelentjük: a hívő emberekkel is számolunk; mindazokkal, akik hitük alapján, mint a szocialista társadalom egyenrangú és teljes jogú építői, részt akar­nak venni igényes feladataink teljesítésében. (…)

A szociális csoportok s egyének különböző érdekeinek érvényre juttatása, valamint egyesítése megköveteli, hogy kidolgozzuk és ér­vényre juttassuk életünk új politikai rendszerét – a szocialista demok­rácia új modelljét. Pártunk törekvéseinek célja olyan állami és társa­dalmi rendszer, amely megfelel társadalmunk egyes rétegei, s cso­portjai érdekeinek, s lehetővé teszi, hogy szervezeteikben érdekeiket kifejezésre juttathassák és szavuknak közéletünkben is súlya legyen. Elvárjuk, hogy a lakosság s intézményei kölcsönös bizalmának légkö­rében mind nagyobb súlya lesz az állampolgári felelősségnek, és mindenütt tiszteletben fogják tartani az emberek közötti kapcsolatok normáit.

Pártunk ezzel egyidejűleg arra törekszik, hogy a társadalomirá­nyítás demokratikus elvei szorosan összefüggjenek a szakszerű s tudományos irányítással és döntésekkel. Ha felelősségteljesen akar­juk felmérni, hogy mi egész társadalmunk érdeke, úgy mindenkor több, szakszerűen megindokolt javaslat s lehetőség elbírálásával kell megoldanunk minden vitás kérdést, és biztosítanunk kell a lakosság eddiginél sokkal részletesebb és nyíltabb tájékoztatását.

Ma, amikor már elmosódnak az osztálykülönbségek, az emberek társadalomban betöltött szerepének legfontosabb értékmérője az, hogy milyen mértékben járulnak hozzá társadalmunk felvirágoztatá­sához. Pártunk nagyon sokszor bírálta az egyenlősdit, de az gyakor­latilag ennek ellenére sohasem tapasztalt módon tért hódít, úgyhogy végül is fékezi lendületes gazdasági fejlődésünket s az életszínvonal emelését is. (…)

Ha most az egyenlősdi kiküszöbölésére s arra törekszünk, hogy a dolgozókat teljesítményeik alapján bírálják, nem szándékunk holmi új kiváltságos réteg létrehozása. Azt akarjuk, hogy az emberek jutal­mazása társadalmi életünk minden területén munkájuk társadalmi jelentőségétől és hatékonyságától, munkakezdeményezésük kibon­takozásától, felelősségük és kockázatuk fokától függjön. Ez egész társadalmunk fejlődésének érdekét szolgálja.

A párt vezető szerepét a múltban gyakran úgy értelmezték, mint a hatalom monopol összpontosítását a pártszervek kezében. Ez an­nak a hamis tézisnek felelt meg, hogy a párt a proletárdiktatúra eszkö­ze. (…)

A párt politikájának nem szabad odavezetnie, hogy a nem kom­munista polgároknak az legyen az érzésük, hogy a párt vezető sze­repe korlátozza őket jogaikban és szabadságukban, hanem ellenke­zőleg, hogy a párt tevékenységében jogaik, szabadságuk és érdekeik biztosítékát lássák. (…)

A párt az elmúlt évtizedben gyakran hangsúlyozta a szocialista demokrácia fejlesztésének követelményét. A párt intézkedéseinek célja az állam választott képviseleti szervei szerepének fokozása, az önkéntes társadalmi szervezetek jelentőségének és a nép aktivitása valamennyi formájának kiemelése volt. (…)

Ennek ellenére politikai rendszerünkben mindmáig megtaláljuk a centralista-direktív döntés és irányítás káros vonásait. (…)

Az emberek direktív irányításában előre nem látható különféle érdekeit és szükségleteit nem kívánatos, gátló körülményként kezel­ték, nem pedig a nép életének olyan szükségleteként, amellyel a politikának számolnia kell. Ezért a helyzeten nem segítettek a gyak­ran elhangzó jó szándékú jelszavak sem, arról, hogy „növeljük a nép részvételét az irányításban", mivel a „nép részvétele" éveken át főleg az irányelvek teljesítésében való részvételt jelentette, s nem azt, hogy a nép megvitassa a döntések helyességét. (…)

Célunk az egész politikai rendszer átalakítása úgy, hogy lehe­tővé váljon a szocialista társadalmi viszonyok dinamikus kibontakozá­sa, a széles körű demokrácia összeegyeztetése a tudományosan megalapozott, szakmailag hozzáértő irányítással, a társadalmi rend megerősítése, a szocialista viszonyok állandósítása, a társadalmi fegyelem erősítése.

(…) Demokráciánk biztosítson nagyobb teret minden egyén, minden kollektíva, az alacsonyabb és a magasabb fokú, valamint a központi irányítás minden láncszeme alkotó tevékenységének. (…)

* * *

A helyes irányú fejlődés alapvető feltétele szerintünk az, hogy a jövő­ben egész irányítási rendszerünkben világossá váljék, ki, melyik szerv és melyik dolgozó miért felel, milyen jogkörrel rendelkezik és milyen kötelességei vannak. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy min­den szerv önálló legyen. A jövőben véget kell vetnünk annak, hogy a pártszervek helyettesítik az állami szerveket, a gazdaságirányítás és a társadalmi szervezetek szerveit. (…)

A dolgozók önkéntes, társadalmi érdekszervezeteit nem helyet­tesíthetik a politikai pártok, és ellenkezőleg: a politikai pártok sem zárhatják ki nálunk, hogy a munkások és a többi dolgozó érdekszerve­zetei közvetlenül befolyásolják az állam politikáját és részt vegyenek ennek az állami politikának a kidolgozásában és végrehajtásában. Egyik párt sem monopolizálhatja a szocialista államhatalmat, a politi­kai pártok koalíciója sem, ezért közvetlen utat kell biztosítani a nép valamennyi politikai szervezete számára. Csehszlovákia Kommu­nista Pártja minden eszközzel a politikai élet olyan formáit fejleszti ki, amelyek biztosíthatják a munkásosztály és az összes dolgozó közvet­len szavának és akaratának megnyilvánulását hazánk politikai dönté­seiben. (…)

Az önkéntes társadalmi szervezetek valóban épüljenek önkéntes tagságra és aktivitásra. Az emberek azért lépnek soraikba, hogy érde­keik érvényesüljenek. Joguk van a funkcionáriusok, képviselőik kivá­lasztására is. Ezeket nem szabad a társadalmi szervezetekre kívülről rákényszeríteni. Egységes tömegszervezeteinknek-melyeknek mű­ködése továbbra is szükséges, de amelyeknek felépítésüket, munka­módszereiket és a tagsággal való kapcsolatukat tekintve összhang­ban kell állniuk az új társadalmi feltételekkel – következetesen ezek­ből az elvekből kell kiindulniuk.

Ugyanakkor még az idén szükséges az alkotmányos gyülekezési és egyesülési szabadságjogok érvényesülésének olyan biztosítása, hogy törvény tegye lehetővé önkéntes szervezetek, érdekvédelmi tár­sulások, egyletek stb. létrejöttét, a lakosság különböző rétegei és csoportjai adott érdekeivel és szükségleteivel összhangban, bürokra­tikus korlátozások s anélkül, hogy bármely szervezet monopóliumra tenne szert. Ezen a téren a korlátokat csak a törvény szabhatja meg, csak az állapíthatja meg, hogy mi társadalomellenes, mi tiltott és mi jár büntetőjogi felelőséggel. A törvény által biztosított szabadságjo­gok ebben az értelemben, az alkotmánynak megfelelően, vonatkoz­nak a különböző vallású, felekezetű állampolgárokra is.

Dolgozóink véleménye és nézete hatásosan nem befolyásol­hatná politikánkat, a nép kritikájának és kezdeményezésének elnyo­mására irányuló törekvésekkel nem tudnánk szembeszegülni, ha minden állampolgárunk számára-következetesen megvalósított jogi normák közvetítésével – nem biztosítanánk az alkotmányban rögzí­tett szólásszabadságot, és általában a polgárok valamennyi politikai és személyi jogát. A szocializmus nem jelentheti csupán azt, hogy a dolgozó embereket felszabadítjuk a kizsákmányoló osztályviszonyok uralma alól. A szocializmusnak a személyiség teljes mérvű érvényre jutása érdekében többet kell nyújtania, mint a burzsoá demokrácia bármely típusának. A kizsákmányoló osztály uralma alól felszabadult dolgozó embereknek önkényesen, hatalmi szóval nem írhatjuk elő, hogy miről lehet és miről nem lehet őket tájékoztatni, melyik nézetüket hozhatják nyilvánosságra és melyiket nem. Ehhez hasonló korlátozá­sokat csak a törvény alapján lehet alkalmazni, amely megállapítja, hogy mi társadalomellenes. (…) Fontos döntések előkészítésében tekintetbe kell venni a közvélemény-kutatás eredményeit, amelyeket nyilvánosságra kell hozni.

A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja, hogy a sajtó­törvény minél előbb és az eddiginél pontosabban rögzítse, hogy az állami szerv mikor tilthatja le bizonyos tájékoztatás terjesztését (a sajtóban, a rádióban, a televízióban stb.). Szükségesnek tartjuk a tényleges előzetes cenzúra megszüntetését. Véget kell vetnünk a tájékoztatás késésének, eltorzításának és hézagosságának, meg kell szüntetnünk a politikai, valamint gazdasági tények indokolatlan eltit­kolását. Nyilvánosságra kell hoznunk a különféle intézkedések és megoldások alternatív javaslatait is, bővítenünk a külföldi sajtó beho­zatalát és eladását. Az állami, a társadalmi és kulturális szervezetek vezető tényezőinek kötelessége rendszeresen sajtótájékoztatókat tartani, és az újságoknak az időszerű kérdésekről tájékoztatót adni. Rendszeressé kell tenni a vállalatok évi gazdálkodási eredményeinek publikálását. A sajtóban szükséges különbséget tenni állami és párt-szerveink hivatalos állásfoglalása, valamint a publicisták állásfogla­lása között. Különösen a pártsajtó tükrözze a pártéletet, a fejlődést, a kommunisták eltérő nézeteinek a bírálat szellemétől áthatott szem­besítését stb. Mindez teljes egészében nem azonosítható az állam hivatalos állásfoglalásával. (…)

Az embereket a párt eszméinek és politikájának csak olyan harc­cal nyerjük meg, amely a kommunistáknak a nép érdekében végzett gyakorlati tevékenységére, az igazságnak megfelelő teljes tájékozta­tásra, a tudományos elemzésre támaszkodik.

Jogi normákkal pontosabban biztosítsuk a kisebbségben ma­radó érdekek és nézetek megnyilvánulási szabadságát (ismét a szo­cialista törvények keretében és összhangban azzal az elvvel, hogy a döntés a többség akaratához igazodik). (…)

Jogrendszerünkben fokozatosan meg kell oldanunk az állampol­gárok személyi jogainak és tulajdonjogának jobb, következetesebb védelmét. Elsősorban hatálytalanítanunk kell az olyan normákat, amelyek az állampolgárokat a gyakorlatban hátrányos helyzetbe hoz­zák az állammal és más intézményekkel szemben. (…) A közeljövő­ben szükséges elfogadni a már hosszabb ideje előkészített törvényt arról, hogy az állampolgároknak és szervezeteknek megtérítik azokat a károkat, amelyeket az állami szervek törvénytelen intézkedése okozott.

Fontos körülmény továbbá, hogy mind ez ideig politikai és jogi síkon következetesen nem rehabilitálták az olyan embereket – kom­munistákat és nem kommunistákat -, akik az elmúlt években törvény­telenségek áldozatai lettek. (…)

Sem azokban a politikai szervekben, amelyeknek feladata a múltbeli törvénytelenségeket helyrehozni, sem pedig a biztonsági, az ügyészi és a bírói apparátusban nem szabd ülnie olyanoknak, akiknek múltbeli tevékenységük folytán a legcsekélyebb személyes érdekük fűződik ahhoz, hogy a hibák helyrehozását fékezzék. A párt tudatában van annak, hogy az ártatlanul elítélt és üldözött embereknek senki sem adhatja vissza életük elveszített éveit. Törekedni fog azonban arra, hogy még az árnyéka is eltűnjön annak a bizalmatlanságnak és megalázásnak, amely a törvénytelenségek következtében gyakran az áldozatok családját és rokonságát is sújtotta. (…) A szocializmus­nak éppen a demokrácia és a polgári szabadságjogok elmélyítésével keli igazolnia, hogy túltesz a korlátozott burzsoá demokrácián. így vonzó példaképévé válhat a demokratikus hagyományokkal rendel­kező fejlett ipari országok haladó mozgalmainak is. (…)

(…) A párt a nemzeti bizottságokban olyan szerveket lát, ame­lyeknek feladata továbbfejleszteni a helyi önigazgatás és a népi köz­igazgatás haladó hagyományait. A nemzeti bizottságok alapvető po­litikai küldetése védelmezni az állampolgárok jogait és szükségleteit, egyszerűbbé tenni az olyan ügyek intézését, amelyekkel a lakosság felkeresi a nemzeti bizottságokat, érvényesíteni a közérdeket, har­colni a különféle intézmények olyan törekvései ellen, amelyek egyet jelentenek az emberek becsapásával, és szükségleteik semmibevé­telével. (…)

A párt a Nemzetgyűlésben szocialista parlamentet lát, amely egy demokratikus köztársaság parlamentjének minden funkcióját gyako­rolja. (…) A Nemzetgyűlésnek olyan szervvé kell átalakulnia, amely valóban eldönti a törvényeket és a fontos politikai kérdéseket, és nemcsak jóváhagyja az előterjesztett javaslatokat. A párt támogatja a Nemzetgyűlés ellenőrző szerepének elmélyítését egész közéle­tünkben és konkrétan a kormány iránti viszonyában. Ebből a szem­pontból szükségesnek tartja az ellenőrzés apparátusának teljes alá­rendelését a Nemzetgyűlésnek, hogy az szerveként működjön. (…)

* * *

A párt politikája abból a követelményből indul ki, hogy az állami me­chanizmusban ne kerüljön sor a hatalom túlságos összpontosítására egy láncszemben, az apparátusban, vagy egyénnél. Gondoskodnunk kell tehát a jogkörök olyan megosztásáról és az egyes láncszemek kölcsönös ellenőrzésének olyan rendszeréről, hogy az egyik lánc­szem esetleges hibáit és túlkapásait idejében helyrehozhassa a má­sik láncszem tevékenysége. Ennek a követelménynek feleljen meg, ne csak a választott és végrehajtó szervek viszonya, hanem az állam­hatalom és az igazgatás végrehajtási mechanizmusán belüli viszony és a bíróságok helyzete, valamint működése is. (…)

A párt rendkívül fontos politikai kérdésnek tartja a biztonsági apparátus helyes állami beosztását. (…) A biztonsági apparátusra a törvényesség múltban való megszegésének és annak szemszögéből tekintett [a párt], hogy a biztonsági szolgálat a múltban a poli­tikai szervek és így a párt fölé kerekedett. (…) A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja a biztonsági szolgálat szervezeti át­építését, az egységes Nemzetbiztonsági Testület kettéosztását két különböző, egymástól független szervre, az Állambiztonságra, és a Közbiztonságra. (…) Minden állampolgárnak bizonyosnak kell lennie abban, hogy politikai meggyőződéséért és nézeteiért, személyi hitval­lásáért és tevékenységéért nem válhat az állambiztonsági szervek figyelmének tárgyává. A párt világosan kijelenti, hogy ezt az appará­tust nem irányíthatják, és nem használhatják fel a szocialista társa­dalom belpolitikai kérdéseinek és ellentmondásainak megoldására. A Közbiztonság harcol a bűnözés ellen, és védi a közrendet. (…) Jogi­lag pontosan körvonalaznunk kell a közrend védelmének egyes olyan feladatait, amelyeknek teljesítésében a közbiztonság alá lesz ren­delve a nemzeti bizottságoknak. Jogi normákkal szükséges tisztáz­nunk a biztonsági szolgálatnak a kormány és a Nemzetgyűlés általi ellenőrzését. (…)

A párt jogi politikája abból az elvből indul ki, hogy a jogügyletek­ben (beleértve az állami szervek közigazgatási döntéseit) a törvé­nyesség alapvető záloga a politikai tényezőktől független és csak a törvényhez igazodó bírósági eljárás. Ennek az elvnek alkalmazása megkívánja a bíróságok társadalmi és politikai szerepének, valamint tekintélyének elmélyítését. (…) Ennek megfelelően párhuzamosan rendezni kell az ügyészség helyzetét és feladatait is, nehogy a bírósá­gok fölé kerekedjen. Biztosítanunk kell egyben azt is, hogy az ügyvé­dek teljes mértékben függetlenek legyenek az állami szervektől. (…)

* * *

A gazdasági élet demokratizálódása a gazdasági reformot szoro­sabbra fűzi a politikában és a társadalom irányításában előttünk álló folyamatokkal, és olyan új elemek megválasztására és érvényesíté­sére ösztönöz, amelyek továbbfejlesztik a gazdasági reformot. A gaz­dasági élet demokratizálása jelenti a vállalatok és a vállalati tömörülé­sek önállóságát, viszonylagos függetlenségüket az állam szerveitől, a fogyasztó ama jogának teljes és tényleges érvényesítését, hogy szükségleteit és életstílusát maga határozza meg, munkaterületét szabadon választja; jelenti továbbá a dolgozó rétegek, a különböző szociális csoportok jogát és igazi lehetőségét gazdasági érdekeik alakítására és megvédésére a gazdaságpolitika megalkotásában.

A gazdasági demokrácia fejlesztésében pillanatnyilag a legfonto­sabbnak a vállalatok gazdasági helyzetének, jogkörének és felelőssé­gének rendezését tartjuk.

A gazdasági reform hovatovább odavezet, hogy a szocialista vállalatok dolgozó kollektívái fogják viselni a vállalat jó vagy rossz irányításának következményeit. A vállalkozó tehát a vállalati kollek­tíva lenne, amelyet a vállalat vezetősége irányít. A vállalatvezetést (igazgatót, esetleg kollegiális vezető szervet) olyan jogkörrel kell felru­házni, hogy szabadon dönthessen és megfelelő vállalkozói kockázat­tal oldhassa meg a mindennapi problémákat és a vállalat hosszú távú fejlődésének kérdéseit. A vállalkozói tevékenységet a vállalatveze­tésnek a dolgozói kollektíva érdekében kell végeznie, amit a dolgozók és a társadalom demokratikus keretek között ellenőriz.

Az ellenőrzés végett kollektív szervet (képviseleti, felügyelő taná­csot) kell létrehozni, amely nem avatkozik bele a vállalatvezetés intéz­kedéseibe, hanem a társadalom általános érdekei szempontjából el­lenőrizné a vállalat fejlődését, és meghatározott esetekben beavat­kozhatna, illetve be kellene avatkoznia (érvényteleníteni egyes dönté­seket, javasolni az igazgató visszahívását stb.). Ebben a kollektív szervben a vállalat dolgozói képviseltetnék magukat, többségben azonban a vállalaton kívüli tényezők lennének. Olyan emberekről van szó, akik az adott vállalkozói szakmában szaktekintélynek számíta­nak, vagy akik munkabeosztásukból eredően érdekeltek a vállalat optimális fejlődésében; bankszakemberek, a vállalat alapítói, a köz­ponti gazdasági szervek dolgozói stb. E szervek összetételét és be­avatkozásaik módját (beavatkozásra sor kerülhet például a társa­dalmi tulajdon elfecsérlése, a vállalat stagnálása esetén) a vállalatok jellegéhez, nagyságához és társadalmi jelentőségéhez kell idomítani. Egyben meg kell határozni a felügyelő szerv tagjainak érdekeltségét, felelősségét, leválthatóságát.

Ezzel kapcsolatban felül kell vizsgálni a szakszervezetek szere­pét is. (…) A szocialista gazdaságban is szükség van arra, hogy a munkások, a dolgozók szervezetten védelmezzék emberi, szociális és egyéb érdekeiket, s így partnerként szerepeljenek a gazdasági vezetés valamennyi kérdésének megoldásában. (…) A szakszerve­zetek kommunistái ezekből az elvekből kiindulva fogják kezdeményezni, hogy a szakszervezet mint önálló demokratikus alakulat a párt akcióprogramja alapján maga elemezze eddigi helyzetét, belső életét, a központi és szövetségi szervek tevékenységét, és saját politikai vonalat dolgozzon ki e kérdések megoldására.

A vállalatnak meg kell adni a hovatartozás jogát. A vállalatok felettes szerveit nem szabad felruházni állami adminisztratív hatalom­mal (ilyenek a mai vezérigazgatóságok). Lehetővé kell tenni számuk­ra, hogy a vállalatok gazdasági érdekei és szükségletei alapján az adott szakágazat feltételeit figyelembe véve a jövőben önkéntes tár­sulásokká alakuljanak. A vállalatoknak jogukban álljon dönteni a tár­sulások tevékenységének tartalmáról, legyen joguk kilépni, önállósul­ni, s belépni olyan társulásokba, amelyek jobban biztosítják a terme­lés koncentrációjából és szakosításából valamint az integrációs fo­lyamatokból eredő funkciójukat. Az új integrációs csoportosulás első­sorban gazdasági érdekek szerint és társadalmi szabályozással tör­ténjen. (…)

Elvetjük ama korábbi leegyszerűsített, sematikus eljárást, amely­nek alapján történt a termelés és a kereskedelem szerkezeti felépíté­se. A vállalatok szerkezete legyen sokrétű, mint ahogyan sokrétűek a piac igényei is. Ezért számolnunk kell kis és közepes nagyságú szocialista vállalatok fejlesztésével is. Ezek jelentősége elsősorban abban van, hogy komplettálják a termelést, újdonságaikkal gyorsan gazdagítják a piacot, rugalmasan reagálnak a megrendelők különféle igényeire. A termelés és a kereskedelem szerkezeti struktúrájának fejlesztésében teret kell adni a gazdasági versengésnek, tekintet nél­kül a vállalkozás fajtájára és formájára. Erre a versengésre elsősor­ban a közszükségleti és élelmiszercikkek termelésében és értékesí­tésében van szükség. (…)

Támogatjuk a különböző formában történő hitelnyújtást a mező­gazdasági vállalkozásnak. Tanácsoljuk a mezőgazdaság hitelrend­szerének felülvizsgálatát. A Központi Bizottság egyben ajánlja, hogy a termőföld jobb kihasználása érdekében a mezőgazdasági és a többi állami irányító szervek keressék és támogassák a vállalkozás más formáit is a hegyvidéki, hegyaljai és határmenti területeken, beleértve a parlagon heverő termőföld bérletbe vételét magángazdálkodó csa­ládok által. (…) A magángazdálkodók termelése aránylag kis há­nyada az össztermelésnek, de szükség van rájuk, s ezért munkájukat a gazdálkodási feltételek javításával meg kell könnyíteni. Lehetővé kell tenni számukra az együttműködést a szövetkezeti és az állami vállalatokkal. (…)

(…) Célszerű lesz egyes szövetkezeteket önállósítani, meg­szüntetni a szövetkezetek adminisztratív centralizációját, és a szövet­kezeti vállalatok felett csak olyan szerveket tanácsos létrehozni, ame­lyek gazdaságilag hasznos tevékenységet végeznek. A szövetkezeti vállalkozás fejlesztésével kapcsolatban célszerűnek tűnik alaposan átdolgozni a tagok tulajdonjogi viszonyait a szövetkezeti vagyonhoz.(…)

* * *

A tervezés és az állam gazdaságpolitikája egyrészt a különböző – vállalkozói, fogyasztói, foglalkoztatási, nemzeti stb. – érdekek egybe­hangolására, másrészt a gazdaság távlati és közvetlen prosperitá­sára épüljön. Az állam gazdasági tevékenysége elválaszthatatlan ré­szének kell tekinteni az olyan hathatós intézkedéseket, amelyek meg­védenék a fogyasztót, ha a termelő és kereskedelmi vállalatok vissza­élnének monopolhelyzetükkel és gazdasági hatalmukkal.

A gazdaságirányítás fontos része az átgondolt műszaki politika, amely a világ műszaki haladásának elemzésére és a hazai gazdaság­fejlesztési koncepcióra támaszkodik. Célja a termelési bázis műszaki színvonalának irányítása, és olyan közgazdasági feltételek teremté­se, amelyek érdekeltséget biztosítanak a legkorszerűbb technika ér­vényesítésében. (…)

Sok reményt fűzünk a piac pozitív funkcióinak felújításához. A piac a szocialista gazdaság működési mechanizmusa, amely ellenőr­zi, hogy a munkaráfordítás a vállalatokban társadalmilag célszerűen történt-e. Nem tőkés piacra gondolunk, hanem szabályozott és nem ösztönös – szocialista piacra. A tervnek és a gazdaságpolitikának pozitív erővel kell hatnia a piac normalizálására. A társadalomnak kellő körültekintéssel, perspektívával, a lehetőségek tudományos fel­tárásával, a fejlődés legjobb irányának megválasztásával kell tervez­nie jövőjét. Ezt azonban nem lehet elérni a piaci tényező (a vállalatok és a lakosság) önállóságának elnyomásával, mert így egyfelől aláás­suk a gazdasági ésszerűségre irányuló érdekeket, másfelől deformál­juk az információs és döntési folyamatokat, amelyek nélkül a gazda­ság nem működhet.

* * *

Tekintettel gazdaságunk korlátozott nyersanyagbázisaira és a hazai piac szűk méretére, gazdaságunk széles körű bekapcsolódása a fej­lődő nemzetközi munkamegosztásba elkerülhetetlen ahhoz, hogy a termelés anyagi bázisában a tudományos-műszaki forradalomra jel­lemző változásokra kerüljön sor.

Nemzetközi gazdasági kapcsolataink fejlesztésének alapja to­vábbra is a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, főleg a KGST-országokkal való gazdasági együttműködés. A jövőben ez az együttműködés egyre inkább termékeink versenyképességétől fog függni. (…) Kapcsolatainkban a KGST-országokkal arra fogunk töre­kedni, hogy jobban érvényesüljön a gazdasági számvetés és a köl­csönösen előnyös csere.

Az egyenjogúság, a kölcsönös előnyösség és a megkülönbözte­tés kizárása alapján aktívan támogatni fogjuk gazdasági kapcsolata­ink fejlesztését a világ többi országával, amelyek érdeklődést tanúsí­tanak eziránt. Támogatjuk a nemzetközi együttműködés progresszív formáinak fejlesztését, főleg a termelési kooperációt, a tudományos-­műszaki ismeretek cseréjét, a licenckereskedelmet, és a megfelelő hitel- és tőkekapcsolatokat az érdekelt országokkal.

A világpiac hatásának kitett gazdaság megköveteli az adminiszt­ratív értelemben vett külkereskedelmi monopólium megszüntetését és a külkereskedelmi ügyletek direktív irányításának felszámolását. A Központi Bizottság szükségesnek tartja a közgazdasági szabály­zókra és a közvetett irányítás eszközeire épülő hatékony állami keres­kedelmi és devizapolitikát.

* * *

A gazdaságpolitika fejlesztésében a párt az életszínvonal tartós emel­kedését tartja az alapvető célnak. A múltban a gazdaság fejlődését – a beruházások hosszú ideig tartó megtérülésével – egyoldalúan a nehézipar fejlesztésére irányították, ami jelentős mértékben a mező­gazdaság és a közszükségleti ipar, a kereskedelem, a közszolgáltatá­sok és a nem termelő bázis, különösen a lakásépítés fejlesztésének rovására ment. A gazdaság fejlődésének ezt az egyoldalúságát nem lehet megszüntetni egyik napról a másikra. Ha azonban kihasználjuk a termelés- és munkaszervezésben, valamint a termelés és a termé­kek műszaki és közgazdasági színvonalában meglévő nagy tartalé­kokat, ha tekintettel leszünk az új irányítási rendszer kellő kihasználá­sának lehetőségeire, akkor alapvetően meggyorsíthatjuk a források kialakítását és ezen az alapon a nominálbérek és az életszínvonal emelését minden vonatkozásban. (…)

A jelenlegi időben a lakásépítés megoldását az egész életszín­vonal döntő kérdésének tartjuk.

* * *

A jelenlegi szakaszban társadalmunk fejlesztését sokkal nagyobb mértékben kell a tudomány, a műveltség és a kultúra fejlesztésére és érvényesítésére alapoznunk. (…)

A szocializmus a munkásmozgalom és a tudomány szövetkezé­sével jött létre. Ezen erők között nincs alárendelt viszony és kompro­misszum. (…) A szocializmus a tudományon áll és bukik, éppúgy, mint ahogy a dolgozók hatalmán áll és bukik. (…)

Ma, amikor világszerte tért hódít a tudományos-műszaki forra­dalom, erősen megváltozik a tudomány társadalmi helyzete. (…) Törekedni fogunk arra, hogy eltávolítsuk a tudomány és a társadalmi gyakorlat közé tornyosuló akadályokat. (…)

A szocialista társadalom további fejlődése a nép műveltségének növekedésétől függ. Ezért elsődleges feladatnak tekintjük iskolarend­szerünk továbbfejlesztését. (…)

Gazdaságunk és egész társadalmunk dinamikus fejlődése meg­kívánja, hogy véget vessünk a műveltség, az iskola és a tanítók lebe­csülésének, és biztosítanunk kell, hogy iskolarendszerünk sokkal na­gyobb mértékben részesedjék a társadalmi forrásokból. (…)

A nevelő- és oktatómunka országos, társadalmi jelentőségű. (…)

A párt őrizni és biztosítani fogja mind a művészi alkotás szabad­ságát, mind pedig a művészi alkotásokhoz való hozzáférhetés jogát. A kultúra és a művészet szükséges autonómiáját kifejezésre kell jut­tatniuk a szakterületükön dolgozó kulturális önigazgatási szervek döntéseinek is. (…)

A kultúra egész területét – tekintettel annak jelentőségére – mél­tóképpen és felelősségteljesen kell gazdaságilag biztosítani, meg kell védeni a piac és a kereskedelem ösztönösségétől. A kulturális célokra szánt eszközöket stabilizálni kell és a nemzeti jövedelem fejlődésével összhangban progresszíven növelni is. (…)

* * *

A fentebb vázolt intézkedéseket nem azért tesszük, mintha bármiben is lemondanánk eszményeinkről – még kevésbé azért, mintha ellenfe­leinknek engedményeket tennénk. Ellenkezőleg: meggyőződésünk, hogy ezek az intézkedések segítségünkre lesznek abban, hogy meg­szabaduljunk attól a ballaszttól, amely az ellenségnek hosszú éveken át sok előnyt biztosított azáltal, hogy fékezte, eltompította és megbé­nította a szocialista eszmék hatékonyságát, a szocialista példa vonz­erejét.

(…) A szocialista társadalom új, mélyen demokratikus és a cseh­szlovák feltételeknek megfelelő modelljét akarjuk megvalósítani. Ta­pasztalataink éppúgy, mint a marxista tudományos ismeretek arra az egyértelmű következtetésre vezettek bennünket, hogy célunkat nem érhetjük el a régi utakon, a már régen elavult eszközökkel és a ben­nünket állandóan visszavető durva módszerekkel. Felelősségünk tel­jes tudatában kijelentjük, hogy társadalmunk nehéz időszakba lépett, amikor már nem bízhatunk a hagyományos sémákban. Nem szorít­hatjuk az életet szabványok közé, még a legjobb szándékkal felállított sablonok közé sem. Most az a feladatunk, hogy ismeretlen feltételek között egyengessük utunkat, kísérletezzünk, s az alkotó szellemű marxista gondolkodás és a nemzetközi munkásmozgalom ismeretei alapján a szocializmus fejlődésének új formát adjunk. (…) Senki sem bocsáthatná meg nekünk, ha ezt elmulasztanánk, ha lehetőségeink­ről lemondanánk. (…)

(Az Új Szó melléklete, 1968. április 10.)