E számunk első témaköre a globális kapitalista válság természete, mely egyre meggyőzőbben mutatja a tőkerendszer szerkezeti betegségeit, amelyek szerkezeti változtatások nélkül nem gyógyíthatók. Fontos témakör, másodszor, a 2010-es magyarországi „rendszerváltozás" nyomán kiépült orbáni – neokonzervatív és neohorthysta – államrend vizsgálata, amely a globális válságnak az európai félperifériára gyakorolt paradigmatikus következményeként jelenik meg. Számunk – harmadsorban – górcső alá veszi a 2011-es esztendő egyik jelentős rendszerellenes, radikális antikapitalista társadalmi mozgalmát, a főként az USA-t megrázó Occupy Wall Street! mozgalmat, amelynek jelentősége főként abban áll, hogy a baloldali közbeszéd és cselekvés végre magáról a rendszerről, a kapitalizmus válságáról kezd szólni – világméretekben. Végül önálló, nagyívű tanulmány elemzi egy, a piaci viszonyokon túli, demokratikus tervezésen alapuló szocialista társadalom lehetőségeit.

A baloldal számára 2011 – politikai értelemben – világszerte jó év volt. Sikerült ugyanis változtatni a közbeszéden, elmozdítva azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek, s amelyet immár nem vesznek természetesnek.

Akár szűken, akár tágan határozzuk meg a baloldalt, világszerte jó éve volt 2011. Ennek alapvető oka a negatív gazdasági körülményekben rejlett, ezeket megsínylette a világ nagyobbik része. A munkanélküliség magas volt, és tovább emelkedett. A legtöbb kormány tetemes adósság­szinttel és csökkent bevétellel szembesült. Válaszul megpróbálták taka­rékossági intézkedésekkel terhelni országuk népességét, ugyanakkor viszont bankjaikat igyekeztek gyámolítani.

Az eredmény világméretű lázadása volt annak, amit a „Szálljuk meg a Wall Street-et!” [Occupy Wall Street (OWS)] megmozdulások úgy hívtak: „a 99%”. A lázadás a gazdagság túlzott polarizálódása, a korrupt kormányzatok és e kormányzatok lényegileg nem-demokratikus termé­szete ellen irányult, akár többpárti rendszert képviseltek ezek, akár nem. Szó sincs arról, hogy az OWS, az „arab tavasz” vagy az indignados [a „fölháborodottak”] mindent elértek volna, amit reméltek. Sikerült azonban világszerte változtatniuk a diskurzuson, vagyis a megbeszélnivalón, elmozdították azt a neoliberalizmus ideológiai mantrájától olyan témák felé, mint az egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyarmatmentesítés. A közemberek hosszú idő óta első ízben vitatkoztak magáról a rendszer természetéről, amelyben élnek; immár nem vették természetesnek.

Most az a kérdés a világ baloldala számára, hogyan tovább előre, hogyan lehet ezt a kezdeti szóbeli sikert politikai átalakulásban kama­toztatni. A probléma fölvetése roppant egyszerű. Még ha, röviden szólva, világos is, hogy mekkora táguló szakadék húzódik egy nagyon kicsi (az 1%) és egy nagyon nagy csoport (a 99%) között, ebből nem következik, hogy ez a politikai megoszlás. A jobbközép erők a világ népességének – vagy legalábbis azoknak az embereknek, akik politikailag valamiképpen aktívak – még világszerte mintegy a fele fölött parancsnokolnak.

A világ átalakításához ennélfogva a világ baloldalának olyan fokú politi­kai egységre lesz szüksége, amilyennel még nem rendelkezik. Valójában mélységes egyet nem értés tapasztalható mind a hosszú távú célkitűzé­sek, mind a rövid távú taktika dolgában. Nem mintha nem folynának viták ezekről. Ellenkezőleg, hevesen vitatkoznak róluk, s némi előrehaladás is történt a többrendbeli megosztottság leküzdésében.

Nem új keletű megosztottságok ezek, de ettől még nem könnyebb megoldani őket. Közülük kettő nagy jelentőségű. Az első a választá­sokkal kapcsolatos. A választásokat illetőn nem kétféle, hanem három­féle álláspont van. Van egy csoport, amelyik mélységesen gyanakvó a választásokkal szemben, úgy érvel, hogy ezeken részt venni nemcsak hogy politikailag hatástalan, de erősíti a létező világrendszer legitimá­cióját.

A többiek úgy gondolják, hogy döntő fontosságú részt venni a válasz­tási folyamatban. Ám ez a csoport kétfelé oszlik. Egyfelől vannak azok, akik úgy vélik, hogy pragmatikusan kell gondolkodni. Ők belülről akarnak munkálkodni – a nagyobbik balközép párton belül, ha működő többpárt­rendszer van, vagy ahol nem engedélyeznek parlamenti váltógazdaságot, ott a de facto egyetlen párton belül.

És persze vannak azok, akik az úgynevezett kisebbik rossz választá­sának politikáját hirdetik. Ezek az állítják, hogy nincs jelentős különbség a fő alternatív pártok között, és amellett vannak, hogy olyan pártra kell szavazni, amelyik „hitelesen” baloldali.

Mindnyájunknak ismerős ez a vita, és mindnyájunknak már a könyö­künkön jönnek ki ezek az érvek. De világos – nekem legalábbis -, hogy ha a három csoport nem jut közös nevezőre a választási taktikát illetőn, a világ baloldalának nem lesz sok esélye arra, hogy érvényesüljön, sem rövid, sem hosszabb távon.

Hiszem, hogy van mód a kibékülésre. Mégpedig úgy, hogy különbséget kell tenni rövid távú taktika és hosszú távú stratégia között. Nagyon is egyetértek azokkal, akik szerint a világrendszer hosszú távú átalakítá­sához irreleváns az államhatalom megszerzése, és meglehet, veszé­lyezteti ennek az átalakításnak a lehetőségét. Sokszor megkísérelték már átalakítási stratégia gyanánt alkalmazni, és mindannyiszor kudarcot vallottak vele.

Nem következik ebből, hogy a rövid távú választási részvétel el­vesztegetett idő. Tény, hogy a 99% nagyon nagy része súlyos károkat szenved rövid távon. És ez a rövid távú sínylődés a fő gondja-baja. Ezek az emberek túlélni próbálnak, és segíteni szeretnék a családjukat és a barátaikat a túlélésben. Ha a kormányzatokra nem úgy gondolunk, mint a társadalmi átalakulás potenciális tényezőire, hanem mint olyan struk­túrákra, amelyek rövid távú szenvedéseket képesek okozni közvetlen politikai döntéseikkel, akkor a világ baloldalának az a kötelessége, hogy minden lehetőt megtegyen, hogy olyan döntéseket csikarjon ki ezektől, amelyek a lehető legkisebbre csökkentik a szenvedést.

Ha a szenvedés lehető legkisebbre csökkentésén dolgozunk, ez meg­követeli a választási részvételt. S mi a helyzet azokkal, akik a kisebbik rosszat és akik hitelesen baloldali pártok támogatását javasolják? Ez helyi taktikai döntés kérdése, ami temérdek tényezőtől függ – országméret, politikai szerkezet formája, országos demográfiai mutatók, geopolitikai elhelyezkedés, politikatörténet -, s ezért változatos. Nincs rá szabvá­nyos válasz, nem is lehet. A 2012-es válasz sem szükségképp érvényes 2014-re vagy 2016-ra. Ez, szerintem legalábbis, nem elvi kérdés, hanem inkább a taktikai helyzet fejlődésének kérdése országonként.

A második alapvető vita, amellyel a nemzetközi baloldal emészti magát, aközött folyik, amit „developmentalizmusnak” nevezek, meg amit úgy lehetne megnevezni, hogy a civilizációs változás elsőbbsége. A világ számos részén tanúi lehetünk ennek a vitának. Némelyek ezt látják Latin-Amerikában a kormányok és az őshonos népek mozgalmai közt folyó, elmérgesedő vitákban – például Bolíviában, Ecuadorban, Venezuelában. Némelyek ezt látják Észak-Amerikában és Európában a környezetvédők/zöldek és a szakszervezetek közti vitákban, amikor is az utóbbiak az elérhető foglalkoztatás fönntartásának és bővítésének adnak elsőbbséget.

Egyfelől van a „developmentalista” opció, akár baloldali kormányok, akár szakszervezetek állnak ki mellette, vagyis hogy gazdasági növeke­dés nélkül nincs mód helyesbíteni a jelenlegi világ gazdasági kiegyen­súlyozatlanságát, akár az országokon belüli, akár az országok közti polarizálódásról beszélünk. Ez a csoport azt hányja ellenfelei szemére, hogy legalábbis objektíve, de lehet, hogy szubjektíve is a jobboldali erők érdekeit támogatják.

Az „antidevelopmentalista” opció támogatói azt mondják, hogy a gaz­dasági növekedés elsőbbségére összpontosítani két okból téves. Ez olyan politika, amely a kapitalista rendszer legrosszabb tulajdonságait viszi tovább. És olyan politika, amely helyrehozhatatlan károkat okoz – ökológiai és társadalmi károkat. Ez a megosztottság, ha lehet, még szenvedélyesebb, mint amelyik a választási részvétel kérdéséből fakad. A megoldás csakis eseti alapon kötött kompromisszumokkal lehetséges. Hogy ez lehetővé váljék, mindkét csoportnak el kell fogadnia a másik jóhiszeműségét. Nem lesz könnyű.

Leküzdhetők-e a baloldalnak ezek a megosztottságai a következő öt vagy tíz évben? Nem vagyok biztos benne. De ha nem, akkor nem hiszem, hogy a világ baloldala megnyerheti a következő húsz vagy negyven év csatáját az ügyben, hogy milyen is legyen az elkövetkező rendszerünk, mihelyt a tőkés rendszer véglegesen összeroppan.

(Fordította: Csala Károly)

(Eredeti megjelenés: The World Left After 2011 Commentary No 320, 2012. január 1. Copyright Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global)

A tanulmány a világkapitalizmus egyre mélyülő szerkezeti válságával foglalkozik, amely, hogy tartós megoldásra jusson a világ, messzeható szerkezeti orvoslást igényel. A szerkezeti válság nem 2007-ben kezdődött az amerikai lakásépítéshitelezési buborék kipukkanásával, hanem négy évtizeddel korábban (aminek a szerző már a 60-as évek végén hangot is adott elemzéseiben). A tőkerendszer válságának típusai között lényeges különbséget kell tenni, amennyiben egy társadalmi szférában lejátszódó válság időszakos-konjunkturális válságnak számít-e, vagy sokkal alapvetőbbnek. A sarkalatos különbség az, hogy az időszakos válság lezajlik és többé-kevésbé sikeresen megoldódik a fönnálló szerkezet keretében, míg az alapvető válság egészében kezdi ki magát a keretet. „Természetesen az elvontan vett történelmi dialektika nem nyújthat semmilyen garanciát a pozitív kimenetelre. Erre számítani annyi volna, mint lemondani a magunk szerepéről a társadalmi tudat fejlesztésében, ami elengedhetetlen része a történelmi dialektikának. Fölszabadító szellemben radikalizálni a társadalmi tudatot, ez az, amire szükségünk van a jövő érdekében, méghozzá mihamar."

­Amikor gyökeres szerkezetváltás szükségét hangsúlyozzuk, világossá kell tennünk mindjárt az elején, hogy ez nem valami megvalósíthatatlan Utópia igénye. Ellenkezőleg, pontosan a modern utópikus elméletek fő jellemzője volt az az elképzelés, hogy a munkások életfeltételeinek tervezett javítása elérhető a bírált társadalmak meglevő szerkezetének keretei közt. Így a New Lanark-i Robert Owen, például, aki végképp tarthatatlan üzleti kapcsolatban állt az utilitárius liberális filozófus Jeremy Benthammel, ebben a szellemben kísérelte meg fölvilágosult társadalmi és nevelési reformjainak általános megvalósítását. Lehetetlenre vállalko­zott. Amiként azt is tudjuk, a „legnagyobb szám legnagyobb boldogsága” fellengzős „utilitárius” erkölcsi elvéből sem sült ki semmi azóta sem, hogy Bentham meghirdette. Számunkra az a probléma, hogy korunk gazda­sági és társadalmi válsága – amelyet ma már a tőkés rend védelmezői sem tagadhatnak, még ha kizárt dolognak tartják is, hogy nagyszabású változtatásra volna szükség – természetének helyes értékelése nélkül a szerkezetváltás sikerének esélye elhanyagolható. A „jóléti állam” kimúlá­sa még abban a maroknyi privilegizált országban is, ahol egykor fönnállt, kijózanító tanulsággal szolgál e téren.

Hadd kezdjem azzal, hogy a nemzetközi burzsoázia tekintélyes napi­lapja, a Financial Times nemrégiben megjelent szerkesztőségi cikkéből idézek (2011. június 2.). A veszedelmes pénzügyi válságról szólva – most már a szerkesztők maguk is elismerik, hogy ez bizony veszedelmes -, e szavakkal fejezik be cikküket: „Mindkét fél [az amerikai demokraták és republikánusok] hibáztatható a vezetési vákuumért és a felelős megfon­tolás hiányáért. A kormányzás komoly hiányossága ez, és veszélyesebb, mint Washington hiszi.” Ez minden, amit vezércikk-bölcsesség gyanánt kapunk a „szuverén adósság” és az emelkedő költségvetési deficit lényegbevágó tárgyában. Ami a Financial Times vezércikkét még a lap által fölpanaszolt „vezetési vákuum”-nál is semmitmondóbb gondolati űrbe helyezi, az e cikk hangzatos alcíme: „Washington hagyjon föl a komédiázással, és kezdjen el kormányozni”. Mintha az efféle vezércikkek többre vihetnék a „kormányzás” nevében előadott komédiázásnál. Hiszen a szóban forgó súlyos ügy a globális kapitalizmus „központi erőművének”, az Amerikai Egyesült Államoknak a katasztrofális eladósodása, amiből egyedül a kormány adóssága (más szóval, a vállalatokat és a magán­személyeket terhelő adósság nélkül számítva) már jócskán meghaladja – ahogy világító számjegyekkel fel-felvillan az egyik New York-i középület homlokzatán, jelezve az egyre emelkedő adósság megállíthatatlan föl­ívelését – a 14 billió dollárt.

A lényeg, amit szeretnék hangsúlyozni, az, hogy a válság, amellyel szembe kell néznünk, mély és egyre mélyülő szerkezeti válság, s ez messze ható szerkezeti orvoslást igényel ahhoz, hogy tartós megoldásra jussunk. Azt is hangsúlyozni kell, hogy korunk szerkezeti válsága nem 2007-ben kezdődött az „amerikai lakásépítés-hitelezési buborék kipuk­kanásával”, hanem legalább négy évtizeddel korábban. Ezt a kifejezést használva szóltam erről már 1967-ben, jóval az 1968. májusi franciaor­szági robbanás előtt*; azt írtam 1971-ben a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a kibontakozó események és fejlemények „drámai nyomatékot adnak a tőke globális szerkezeti válsága fölerősödésének”.

Evvel kapcsolatban tisztázni szükséges a válság világosan azonosít­ható típusai vagy módozatai közti lényeges különbséget. Hiszen nem mindegy, hogy egy társadalmi szférában lejátszódó válság időszakos-­konjunkturális válságnak számít-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Nyilvánvaló, hogy egy alapvető szerkezeti válsággal nem lehet akként foglalkozni, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriájá­ba gyömöszöljük. A sarkalatos különbség a válság két, élesen ellentétes típusa között az, hogy az időszakos vagy konjunkturális válság lezajlik és több-kevésbé sikeresen megoldódik a fönnálló szerkezet keretében, míg az alapvető válság egészében kezdi ki magát ezt a keretet.

Általánosságban szólva, itt nem az a kérdés, hogy az ellentétes tí­pusú válságok mennyire súlyosak. Egy időszakos vagy konjunkturális válság ugyanis lehet drámaian súlyos – amilyen a „nagy világgazdasági válság” volt 1929-33-ban -, mégis képes megoldódni az adott rendszer paraméterei között. Ugyanakkor viszont, evvel ellentétben, az elhúzódó szerkezeti válság „nem robbanásos” jellege – szemben a „nagy zivatarok­kal” (Marx szavával szólva), amelyek révén az időszakos-konjunkturális válságok kirobbanhatnak és megoldódhatnak – félreértésre alapozott stratégiákhoz vezethet annak következtében, hogy tévesen értelmezik a „zivatarok” elmaradását, mintha ezek hiánya mindenekfölött való bizonyí­ték volna a „szervezett kapitalizmus” és a „munkásosztály integrálódása” korlátlan ideig tartó, rendíthetetlen előrehaladása mellett.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni: korunkban a válság megmagyaráz­hatatlan anélkül, hogy tágabb, általános társadalmi keretbe helyeznénk. Ez azt jelenti, hogy a makacs és elmélyülő, az egész világra kiterjedő mai válság természetének tisztázásához az egész tőkerendszer vál­ságára kell összpontosítanunk figyelmünket. Ugyanis a tőkének az a válsága, amelyet most megtapasztalunk, mindenre kiterjedő szerkezeti válság.

Lássuk, a lehető legrövidebbre fogva, az itt tárgyalt szerkezeti válság meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő aspektusában nyilvánul meg:

1. jellege egyetemes, nem pedig egy-egy különös körre szorítko­zik (pl. pénzügyi vagy kereskedelmi vagy a termelés egyik-másik ágát érintő, vagy a munka egyik típusát jobban, a másikat kevésbé sújtó, ezek sajátos szakterületeitől függőn vagy termelékenységi fokai szerint, stb.);
2. tere csakugyan globális (a szó legfenyegetőbb, betűszerinti ér­telmében), nem pedig országok valamely csoportjára korlátozódik (mint minden nagyobb válság a múltban);
3. időbeli kiterjedése elhúzódó, folyamatos – ha úgy tetszik: per­manens -, nem pedig korlátozott s ciklikus, mint amilyen a tőke minden korábbi válsága volt;
4. lefolyásának módját tekintve kúszónak nevezhetjük – ellentét­ben a múltbeli látványosabb és drámaibb robbanásokkal és össze­omlásokkal -, olyan megszorítással, hogy még a legvehemensebb vagy erőszakosabb konvulziók sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha kifullad a „válságmenedzselésben” ma tevékeny részt vállaló bonyolult gépezet, és leáll a növekvő ellentmondások többé-ke­vésbé ideiglenes „kitelepítése”. […]

[Itt] néhány általános megállapítást kell tennünk a strukturális válság kritériumaival, valamint azokkal a formákkal kapcsolatban, amelyekben megoldása elképzelhető.

A legegyszerűbben és a legáltalánosabban megfogalmazva, egy strukturális válság a társadalmi komplexum egészét sújtja, minden viszonylatában, alkotórészeivel vagy alkomplexumaival, valamint más ilyen komplexumokkal egyetemben, amelyekkel kapcsolatban áll. Egy nem-strukturális válság viszont a kérdéses komplexumnak csupán néhány részét érinti, s így aztán akármilyen súlyos is az érintett részekre nézve, nem veszélyeztetheti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ezért aztán az ellentmondások kitelepítése csak addig folytatható, ameddig a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által ke­zelhető, s nem követel egyebet, mint eltolódásokat – még ha jókora nagyokat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. A struk­turális válság azonban kérdésessé teszi magát az érintett általános komplexum létét is, posztulálja meghaladását s fölváltását valamely alternatív komplexummal.

Ugyanez az ellentét kifejezhető az olyan korlátok kategóriájában is, amilyenek minden egyes társadalmi komplexumban megvannak a maguk közvetlenségében, minden adott időben, szemben az olya­nokkal, amelyeken túllépni elgondolhatatlan. A strukturális válság tehát nem a közvetlen korlátokra, hanem a globális struktúra végső határaira vonatkozik. (Mészáros 2010a, 246-7)

Ennek megfelelőn, tökéletesen nyilvánvaló, hogy mi sem lehet ko­molyabb, mint a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának szerkezeti válsága, amely rávilágít a fönnálló rend végső korlátaira. De ha mégannyira mélységesen komoly, és általános mutatóit tekintve rendkívül fontos is a szerkezeti válság, ránézésre nem biztos, hogy csakugyan dön­tő fontosságúnak látszik egy-egy nagyobb konjunkturális válság drámai viszontagságaival összevetve. Hiszen a „zivatarok”, tehát a kirobbanó konjunkturális válságok meglehetősen paradox módon zajlanak le, mi­vel feszültségük nem csupán kisül (és lecsapódik), hanem el is oszlik, amennyire a körülmények ezt lehetővé teszik. Pontosan azért tehetik ezt, mert részleges jellegűek, amiből kifolyólag nem teszik kérdésessé a fönn­álló globális szerkezet végső határait. Ugyanakkor azonban, ugyanezen okból, a mélyen fekvő szerkezeti problémákat – amelyek szükségszerűn újra meg újra előbukkannak a sajátos konjunkturális válságok alakjában – szigorún csak részlegesen és időlegesen s a legkorlátozottabb módon képesek „megoldani”. Vagyis: amíg a következő konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalom szemhatárán.

Ellenben, tekintettel a szerkezeti válság óhatatlanul bonyolult és elhúzódó természetére, hiszen ez korszakos, nem pedig epizodikus/ pillanatnyi jelleggel folyik le a történelmi időben, az egésznek a halmo­zódó kölcsönhatásai bizonyulnak döntőnek, még a „normalitás” hamis látszata alatt is. Merthogy a szerkezeti válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is, és itt már nem lehet semmilyen „szimbolikus/paradigmatikus” partikuláris eseményről beszélni. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszer-összefüggéseit és rejtett következményeit, tehát a dolog horderejét, akkor szem elől tévesztjük a csakugyan jelentős változásokat és a pozitív befolyásolásukra irányuló – a szükséges rendszer-átalakítás érdekében végrehajtandó – potenciális stratégiai beavatkozás megfelelő eszközeit. Társadalmi felelősségünk ennélfogva a bekövetkező kumulatív kölcsönhatások megalkuvás nélküli kritikus tudatát követeli meg tőlünk, ahelyett hogy kényelmes ön­megnyugtatá­sunk bizonyítékait keresgélnénk a látszólagos normalitás világában, mígnem a fejünkre omlik a ház.

Hangsúlyozni kell itt, hogy a második világháború után mintegy három évtizedig a vezető tőkés országokban tapasztalt sikeres gazdasági ter­jeszkedés azt az illúziót keltette itt-ott még a kimagasló baloldali értel­miségiek körében is, hogy leküzdötték a „válságkapitalizmus” történelmi szakaszát, s helyére az úgynevezett „fejlett, szervezett kapitalizmus” lépett. E probléma szemléltetéséhez szeretnék idézni néhány szöveg­részletet a huszadik század egyik legnagyobb harcos értelmiségi szemé­lyiségének, Jean-Paul Sartre-nak az írásaiból, akit – ismeretes lehet ez Sartre-ról szóló könyvemből – roppant nagyra becsülök. Tény azonban, hogy annak a vélekedésnek az elfogadása, miszerint a fönnálló rend a „válságkapitalizmus” leküzdésével a „fejlett kapitalizmusba” fordult, súlyos dilemmák elé állította Sartre-ot. Ez annál is nagyobb jelentőségű, mivel tagadhatatlan, hogy Sartre maradéktalan elkötelezettséggel kutatott valaminő életképes emancipatorikus megoldás után, és hogy ő maga kimagasló, feddhetetlen személyiség volt. Problémánkkal kapcsolatban emlékeztetnünk kell rá, hogy az olasz Manifesto csoportnak adott fontos nyilatkozatában – miután vázolta fölfogását arról, hogy milyen óhatatlan negatívumokkal jár az elkerülhetetlenül káros intézményesülése annak, amit ő (értelmező kategóriaként saját használatra) „fuzionált csoportnak” nevez A dialektikus ész kritikájában -, arra a kínos következtetésre kellett jutnia: „Miközben belátom egy szervezet szükségességét, be kell vallanom, nem tudom, miként lehetne megoldani azokat a problémákat, amelyekkel valamennyi megszilárdult struktúra szembekerül.” (Sartre 1970, 245)

Az okozza itt a nehézséget, hogy társadalomelemzése során olyan terminusokban fejezi ki magát Sartre, amelyekkel a valóságban egy­máshoz tartozó, egyazon társadalmi komplexum különböző szemszögeit képező, különféle tényezőket és kölcsönös összefüggéseket roppant problematikusan dichotómiák és oppozíciók formájában ábrázolja, ezáltal föloldhatatlan dilemmák elé állítja a fölszabadító társadalmi erőket, és elkerülhetetlen vereség képét festi elébük. Világosan megmutatkozott ez a Manifesto csoport és Sartre szóváltása során:

Manifesto: Pontosan mire alapozva lehet kidolgozni valamilyen forradalmi alternatívát?

Sartre: Ismétlem, inkább az „elidegenedésre”, semmint a „szükség­letekre” alapozva. Röviden szólva, az egyéniség és a szabadság helyreállítására – ezek iránt akkora és olyan sürgető szükséglet nyilvánul meg, hogy azt még a legkifinomultabb integrációs technikák sem hagyhatják számításon kívül. (Sartre 1970, 242)

így tehát Sartre, amikor stratégiailag azt mérlegelte, miként lehetne le­küzdeni a tőkés valóság elnyomó jellegét, teljességgel tarthatatlan módon szembeállította egymással a munkások „elidegenedését” és állítólagosan kielégített „szükségleteit”, s ezzel végképp megnehezítette, hogy bárki is gyakorlatilag megvalósítható pozitív kimenetelre számíthasson. És itt nem egyszerűen csak az a probléma, hogy túlságosan is hitelt ad a munkásokkal kapcsolatban a divatos, ám rendkívül felületes szociológiai okfejtésnek az úgynevezett „kifinomult integrációs technikákról”.

Sajnálatos módon ennél sokkal komolyabb a baj. Valójában a megol­datlan és csakugyan zavaró probléma itt magának a „fejlett kapitalizmus” életképességének az értékelése, és ehhez kapcsolódva a munkásosztály „integrálódásának” a posztulátuma, amiben Sartre akkor történetesen nagyrészt egyetértett Herbert Marcuséval. Hiszen a valóságban az az igazság, hogy ellentétben egyes munkások kétségtelenül megvalósítható beilleszkedésével a tőkés rendbe, a munkásosztályt – a tőke strukturális antagonistáját, amely az egyedüli történetileg megalapozható hege­monikus alternatívát képviseli a tőkerendszerrel szemben – nem lehet integrálni a tőke elidegenítő és kizsákmányoló társadalom-újratermelési kereteibe. Ami ezt lehetetlenné teszi: a tőke és munka közti mély szerke­zeti antagonizmus, amely leküzdhetetlen szükségszerűséggel következik az antagonisztikus uralom és alárendeltség osztályvalóságából.

Ebben a gondolatmenetben még az is félrevezető, ami valamelyes részben elfogadhatóvá teszi a Marcuse/Sartre típusú, folyamatos el­idegenedés és a „kielégített szükséglet” közti hamis alternatívát, mert a tőke öngyilkossággal határos, tarthatatlan, globálisan körülsáncolt meghatározatlanságainak külön rekeszekbe osztása „alapozza meg” – ehhez szükséges előfeltételként szerepel a tőke egyedül való és kizá­rólagosan uralkodó társadalmi anyagcsere-rendjének elementáris rend­szerbeli működőképessége – a „fejlett kapitalizmusnak” az úgynevezett „peremövezetektől” s a „harmadik világtól” való rendkívül problematikus különválasztása formájában. Mintha a posztulált „fejlett kapitalizmus” újratermelési rendje a legcsekélyebb ideig is – hát még a jövőbeni végtelenségig! – képes volna fönntartani magát a (hibásan értelmezett) „peremövezetek” és az imperialista módra leigázott „harmadik világ” folyamatos kizsákmányolása nélkül.

Szükséges itt csonkítatlanul idézni azt a lényeges részt, amelyikben ezeket a problémákat fejtegeti Sartre. A szóban forgó Manifesto-interjúnak ez a sokatmondó része a következőképp hangzik:

A fejlett kapitalizmus, ahhoz képest, mennyire van tudatában saját helyzetének, s dacára annak, hogy milyen egyenlőtlenségek vannak a jövedelmek megoszlásában, szerét ejti, hogy kielégítse a mun­kásosztály többségének elemi szükségleteit – kimaradnak ebből, persze, a peremövezetek, a munkások 15%-a az Egyesült Államokban, a feketék és a bevándorlók; kimaradnak az idősebbek; kimarad globális léptékben a harmadik világ. De a kapitalizmus kielégít bizonyos elsőrendű szükségleteket, és kielégít bizonyos mesterségesen teremtett szükségleteket is: például egy autó iránti szükségletet. Ez a helyzet késztetett engem „szükséglet-elméletem” fölülvizsgálatára, mivel ezek a szükségletek a fejlett kapitalizmus körülményei közt már nem képezik az „ellenzékét” a rendszernek. Ellenkezőleg, a rendszer ellenőrzése alatt részben a proletariátus bizonyos olyan folyamatokba való integrálásának eszközévé válnak, amelyeket a profit gerjeszt és irányít. A munkás kimerül abban, hogy megtermeljen egy autót, és megkeresse a rávalót; ennek az autónak a beszerzése azt a benyomást kelti benne, hogy kielégítette egyik „szükségletét”. A rendszer, amelyik kizsákmányolja, egyidejűleg célt tűz ki eléje, és gondoskodik a lehetőségről, hogy ezt el is érhesse. A rendszer elviselhetetlenségének tudatát ezért már nem abból kell eredeztetni, hogy itt nem lehetséges az elemi szükségletek kielégí­tése, hanem mindenekelőtt az elidegenedés tudatában keresendő a gyökere – más szóval, abban a tényben, hogy ez az élet nem érdemleges élet s nincs semmi értelme, hogy ez a működés látszat­működés, hogy ezeket a szükségleteket mesterségesen gerjesztet­ték, hogy ezek hamisak, hogy ezek kizsigerelik az embereket, és csak a profitot szolgálják. Csak hát ezen az alapon osztályegységet létrehozni még nehezebb. (Sartre 1970, 238-9)

Ha „névértéken” elfogadjuk a „fejlett kapitalizmusnak” ezt a jellemzését, az esetben a fölszabadulásra irányuló tudatosság kialakításának fölada­ta nem csupán „nehezebb”, hanem egyenest lehetetlen. A kétes talaj, persze, amelyen eljuthatunk egy ilyen apriorisztikusan vitathatatlan és pesszimista-defetista végkövetkeztetéshez – amely az értelmiségi ember „új szükséglet-elméletének” magasából írja elő a munkások számára „vásárlói mesterséges szükségleteik” elhagyását, példa gyanánt hozva föl a személygépkocsit, s ezek helyébe egy ízig-vérig elvont sarktétel elfogadását, amelyik azt sulykolja, hogy „ez az élet nem érdemleges élet s nincs semmi értelme” (eme nemes szándékú, ámde meglehetősen elvonatkoztatott, ellentmondást nem tűrő posztulátumnak a valóságban ténylegesen ellentmond a munkásosztály tagjainak az a kézzelfogható szükséglete, hogy biztosítaniuk kell gazdaságilag fönntartható létezésük föltételeit) -, e kétes talaj nem más, mint az elfogadása részint egy sor tarthatatlan kijelentésnek,, részint meg az éppily tarthatatlan kifelejtésnek, vagyis a történetileg visszafordíthatatlan szerkezeti válságához érkezett, valóságosan létező tőkerendszer egynémely létfontosságú, meghatározó jegye figyelmen kívül hagyásának.

Kezdjük azzal, hogy „fejlett kapitalizmusról” beszélni – amikor a tő­kerendszer mint társadalmi anyagcsere-újratermelési mód történelmi fejlődésének leszálló ágában van, és ennélfogva csakis tőkés módra fejlett, de más egyéb értelemben egyáltalában nem az, így hát csakis egyre inkább pusztító és ezért végső soron egyben önpusztító módon képes fönntartani magát – rendkívül problematikus. Egy másik kijelentés: akként való jellemzése az emberiség túlnyomó többségének – a sze­génység kategóriájában, idesorolva a „feketéket és a bevándorlókat”, az „idősebbeket” és „globális léptékben a harmadik világot” -, mint amelyik a „peremövezetekhez” tartozik (a Marcuse-féle „kívülállók” rokonaként), szintén nem kevésbé tarthatatlan. Valójában ugyanis a „fejlett tőkés világ” az, amelyik az általános rendszernek hosszú távon teljességgel tarthatatlan privilegizált peremét alkotja, amely könyörtelenül „megta­gadja az elemi szükségletek kielégítését” a világ nagyobb részétől, nem pedig amelyiket „peremövezetként” határoz meg a Manifestónak adott interjújában Sartre. Még az Amerikai Egyesült Államok viszonylatában is jócskán alábecsüli a szegénységben élők sávszélességét, mindössze 15%-osra. Mellesleg, a munkások személyautóinak akként való jellemzése, mint ami merőben csak „mesterséges szükséglet”, ami „csak a profitot szolgálja”, már nem is lehetne egyoldalúbb. Hiszen ellentétben számos értelmiségivel, még a viszonylagos jólétben élő egyes munkásoknak – még kevésbé az egészében vett dolgozó osztály tagjainak – sem adatik meg az a luxus, hogy munkahelyük közvetlenül a hálószobájuk mellett legyen található.

Ugyanakkor a meghökkentő „kifelejtések” oldalán néhány olyan, rop­pant súlyú szerkezeti ellentmondás és hiányosság marad említetlenül a „fejlett kapitalizmus” Sartre vázolta leírásában, amelyek valósággal tartalmatlanul üressé teszik egész koncepcióját. Ebben az értelemben az egyik legfontosabb lényegi szükséglet, amely nélkül semmilyen tár­sadalom – sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben – nem képes fönnmaradni: a munka szükséglete, a termelésben tevékeny egyének számára – egy teljesen emancipált társadalmi rendben mindannyiuk számára – éppúgy, mint általában a társadalom számára, ennek ter­mészethez fűződő, történelmileg megalapozott kapcsolatában. A szük­ségszerű kudarc, amelyet ez a mostani rendszer vall ennek az alapvető strukturális problémának a megoldásában – s ami kihat a munka összes kategóriájára, nemcsak a „harmadik világban”, hanem a „fejlett kapitaliz­mus” leginkább privilegizált országaiban is, lásd az itt vészesen növekvő munkanélküliséget -, ez alkotja az egészben vett tőkerendszer egyik abszolút korlátját. Egy másik súlyos probléma, amely nyomatékosítja, hogy a tőke történelmileg járhatatlan utat követ a jelenben és ezért élet­képtelenné lesz a jövőben, a gazdaság végzetes eltolódása az élősködő szektorok felé – mint amilyen a válság-előidéző kalandor spekuláció, amely (objektív szükségszerűséggel, bár ezt gyakran a rendszer szem­pontjából tekintve lényeget nem érintő személyes eltévelyedésnek állítják be) a pénzügyi szektort sújtja, valamint a szorosan hozzá kapcsolódó intézményesült, jogilag megtámogatott hűtlen kezelés -, szemben a tár­sadalmi-gazdasági élet termelő ágazataival, amilyeneket az igazi emberi szükséglet kielégítése igényel. Olyan eltolódás ez, amely fenyegető éles ellentétben áll a tőke történeti fejlődése emelkedő szakaszával, amikor a bámulatosan terjeszkedő rendszer dinamizmusa (ennek része­ként az ipari forradalom lendülete) túlnyomórészt társadalmilag életké­pes és tovább fokozható termelési teljesítményeknek volt köszönhető. Mindehhez hozzá kell adnunk még annak a tömegméretű tékozlásnak a gazdasági terhét, amelyet az állam és a katonai-ipari komplexum kény­szerít tekintélyuralmi eszközökkel a társadalomra – az állandó fegyver­kezéssel és a megfelelő háborúkkal – a „fejlett, szervezett kapitalizmus” fonák „gazdasági növekedésének” szerves részeként. S hogy csupán még egyet említsünk a „fejlett” tőke rendszerfejlődésének katasztrofális velejáró következményeiből, nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a tovább már tarthatatlan társadalmi anyagcsere-újratermelési mód milyen megengedhetetlen tékozlással avatkozik be ökológiailag, globális szin­ten, bolygónk véges világába,¹ rablógazdálkodást folytatva aknázza ki a nem-megújuló anyagi erőforrásokat, s fokozott, egyre veszedelmesebb mértékben rombolja a természetet.

Ennek kimondása nem „utólagos bölcselkedés”. Ugyanabban az idő-ben² , amikor Sartre a Manifesto-nyilatkozatot adta, azt írtam: „A tőkés ellenőrzési rendszer másik alapellentmondása az, hogy nem képes elvá­lasztani a »fejlesztést« a rombolástól, sem pedig a »haladást« a tékoz­lástól – akármilyen katasztrofális eredményekkel jár is ez. Minél inkább szabad tér nyílik a termelékenység erői előtt, annál inkább szabadjára kell engedni a romboló erőket; s minél nagyobbra növekszik a termelés volumene, annál inkább mindent betemetnek a fojtogató hulladékhegyek. A takarékos gazdálkodás fogalma alapjában összeegyeztethetetlen a tőketermelés »gazdálkodásával«, ami szükségképpen halmozottan tetézi a károkozást, amikor előbb rablógazdálkodással elpocsékolja bolygónk korlátozott erőforrásait, majd tovább súlyosbítja a helyzetet azzal, hogy tömegesen termelt hulladékával és szennyvizével elszennyezi és meg­mérgezi az emberi környezetet.” (Mészáros 2010b, 44)

Tehát a „fejlett kapitalizmus” Sartre adta jellemzésének problema­tikus kijelentései és lényeget illető kifelejtései roppant mód gyöngítik emancipatorikus gondolatmenetében kifejezett tagadásának erejét. Dichotomikus elve azt sulykolja, hogy „a kulturális rend nem vezethető vissza a természeti rendre”; folyton azt kutatja, hol lelhetők föl megoldá­sok a „kulturális rend” jegyében, az egyéni tudat szintjén, az elkötelezett értelmiségi „tudatosító munkája” révén. Arra hivatkozik, hogy a kívánatos megoldás az „elidegenedés tudatának” fokozásában rejlik – vagyis az ő „kulturális rendje” kategóriájában található -, s ugyanakkor tagadja, hogy járható út volna a „természeti rendhez” tartozó szükségletre ala­pozni a forradalmi stratégiát. Olyan anyagi szükségletre tehát, amelyről azt állítja, hogy a munkások többségét illetőn immár ki van elégítve, s mindenképpen „csalóka és hamis mechanizmus” és a „proletariátus integrálásának eszköze”.

Persze, Sartre mélységesen érdekelt abban, hogy fölvegye a kesz­tyűt abban a kihívást jelentő ügyben: miként lehet erősíteni „a rendszer elviselhetetlenségének tudatát”. De óhatatlanul fölvetődik az a kérdés, hogy a siker létfontosságú föltételként megjelölt eszközlő erejének – a Sartre által hangsúlyozott „elidegenedés tudata” hatalmának – nem vol­na-e magának is égető szüksége némi objektív alátámasztásra. Enélkül ugyanis, a megjelölt eszközlő erő magába forduló körkörösségének gyöngeségén túl, az erre az eszközlésre tett állításnak – „érvényre képes jutni a rendszer elviselhetetlen jellegével szemben” – az ellentmondást nem tűrő noszogatás-szerűsége marad hangsúlyos, ami bár nemes, ámde hatástalan kulturális igyekezetre vall. Ez igencsak problematikus még Sartre saját föladat-meghatározásához, követelményrendszeréhez képest is, amennyiben – az ő meglehetősen pesszimista szavaival szólva – a szükséglet előbb-utóbb vereséget mér „ennek a nyomorult ensemble-nak, ami a földtekénk” mind anyagilag, mind kulturálisan romboló és szerkezetileg körülbástyázott valóságára, ennek minden „szörnyű, rút, rossz és reménytelen meghatározottságával” egyetemben.

Így hát a legelső kérdés az volna: bizonyítható-e így, vagy sem, a rend­szer objektíve elviselhetetlen jellege. Ha ugyanis a rendszer bizonyítható elviselhetetlensége tartalmilag-lényegileg elesik, ahogy ez következik abból az elgondolásból, miszerint a „fejlett kapitalizmus” képes kielé­gíteni az anyagi szükségleteket, kivéve a „peremövezetekben”, akkor bizony „a tudatépítés hosszú és türelmes munkája” (Sartre 1970, 239), amelyet szorgalmaz, a lehetetlennel lesz határos. Arra a bizonyos tárgyi megalapozásra szüksége volna (s valójában lehetősége is) az ő saját átfogó föladat-meghatározásának, amely megköveteli a „fejlett kapita­lizmus” növekvő destruktivitásának radikális leleplezését. A „rendszer elviselhetetlenségének tudatát” csakis erre az objektív alapzatra lehet építeni – ebbe beletartozik az a szenvedés, amelyet a „fejlett” tőke okoz azáltal, hogy nem képes kielégíteni még az élelem iránti elemi szükség­letet sem, s nem csupán a „peremövezetekben”, hanem sok-sok millió emberre vonatkozólag, amit világosan bizonyítanak az éhséglázadások számos országban -, hogy le lehessen küzdeni a kulturális rend és a természeti rend posztulált dichotómiáját.

Emelkedő szakaszában sikeresen bebizonyította a tőkerendszer, milyen termelési teljesítményekre képes a maga belhoni terjeszkedési lendületé­vel, vagyis még a tőkés módra fejlettebb országok katonailag bebiztosított monopolista-imperialista világuralomra törése nélkül. Csakhogy, abból a történelmileg visszafordíthatatlan körülményből következőleg, hogy be­lépett a produktivitását tekintve leszálló szakaszába, elválaszthatatlanul hozzátartozik immár a tőkerendszerhez egy folyton-folyvást fokozódó szükséglet: a militarista/monopolisztikus terjeszkedésé, ami szerkezeti kereteinek túlfeszítéséhez vezet, belföldi termelésében a „permanens fegyvergyártás” kialakításával és bűnösen tékozló működtetésével, s aztán az ehhez szükségszerűn hozzátartozó háborúskodással.

Tény, hogy Rosa Luxemburg már jóval az első világháború kitörése előtt világosan fölismerte ennek a romboló termelés síkján bekövetkezett végzetes monopolista-imperialista fejleménynek a természetét, amikor azt írta A tőkefelhalmozás című könyvében a militarista tömegtermelés szerepéről:

[…] a tőketermelés automatikus és ritmikus mozgásának ez az emelője magának a tőkének a kezében van – a parlamenti törvény­hozás és az úgynevezett közvélemény formáló sajtó apparátusa révén. Emiatt először úgy látszik, hogy a tőkefelhalmozásnak ez a sajátos területe határtalan terjeszkedőképességgel bír. (Luxemburg 1979, 384)

Egy másik vonatkozásban az energia és a létfontosságú anyagi stratégiai erőforrások fokozottan pazarló fölhasználása nem csupán azt vonta maga után, hogy a tőke mindinkább a maga szerkezeti megha­tározóinak destruktív tagozódásával bizonyítja a maga számára is az erejét, vagyis – a törvényhozástól manipulált „közvélemény” által soha még csak kérdésessé sem tett, nemhogy megregulázott – katonai téren, hanem éppígy az egyre inkább természetromboló tőketerjeszkedéssel is. Ironikus, bár egy csöppet sem meglepő módon, a tőkerendszernek mint olyannak ez a regresszív történelmi fejlődési fordulata keserves negatív következményekben csapódott le a munka nemzetközi szerveződésére nézve is.

Merthogy a tőkerendszernek ez az új tagozódása – a tizenkilencedik század utolsó harmadában megkezdődött monopolista-imperialista szakaszával, elválaszthatatlanul a teljes terjedelmében kibontakozott globális fölívelésétől, ami a (fölötte antagonisztikus és végképp tarthatat­lan) terjeszkedési lendület új módozatát indította be – elsöprő arányban egy maroknyi privilegizált imperialista országnak kedvezett, ezzel pedig elodázta az „igazság pillanatának” eljövetelét, amely a rendszer elfojt­hatatlan szerkezeti válságával érkezik el korunkban. Ez a monopolista-­imperialista típusú fejlődés óhatatlanul nagy lökést adott a lehetséges militarista tőketerjeszkedésnek és felhalmozásnak, akármilyen nagy árat kellett is utóbb fizetni az új expanziós nekilendülés egyre erősbödő destruktivitásáért. Tény, hogy a katonailag alátámasztott monopolista lendület, óhatatlanul két pusztító globális háborúban öltött alakot, de még egy potenciális harmadik világháborúban is, amelynek velejárója lehet az emberiség teljes megsemmisülése, ráadásként a huszadik század második felétől nyilvánvalóvá lett folyamatos, veszedelmes természet­romboláshoz.

Korunkban megtapasztaljuk a tőkerendszer mélyülő szerkezeti válsá­gát. Pusztítása mindenütt látható, és nincs jele csillapodásának. A jövőre nézve kulcsfontosságú, miként kell fölfognunk a válság természetét, s következésképp milyen megoldására kell számítanunk. Ugyanez okból szükséges újra szemügyre vennünk a múltban elképzelt néhány meg­oldást. Itt nincs lehetőség többre, mint szinte csak rövid címszavakban fölemlegetni az ellentétes megközelítéseket, s egyben jelezni további sorsukat.

Először is, emlékezzünk rá, a liberális filozófus John Stuart Mill érde­me, hogy elsőként eltöprengett azon, mennyire problematikus lehet a vég nélküli tőkés növekedés, s úgy vélte, e probléma megoldása „a gaz­daság stacionárius állapota” volna. Természetesen az efféle „stacionárius állapot” a tőkerendszer alatt semmi egyéb nem lehet, mint vágyálom, mert teljességgel összeférhetetlen a tőketerjeszkedés és felhalmozás parancsolatával. Még ma is, amikor oly sok pusztítást okoz a nyakló nélküli növekedés és a számunkra létfontosságú energia és a stratégiai anyagi erőforrások elpazarlása, állandóan sulykolják a növekedés mito­lógiáját, azzal az ábrándos tervezgetéssel párosítva, hogy 2050-re majd „lecsökkentjük széndioxid-kibocsátásunkat” (zsugorítva ezáltal „ökoló­giai lábnyomunkat”), miközben a valóságban épp az ellenkező irányba tartunk. A liberalizmus válságából ugyanis a neoliberalizmus agresszív destruktivitása jött elő.

Hasonló végzet sújtotta a szociáldemokrata jövőképet. Marx vilá­gosan megfogalmazta erre a veszélyre irányuló figyelmeztetéseit A gothai program kritikájában, ám ezeket teljes mértékben semmibe vették. Itt is szembeszökő az ellentmondás a bernsteini ígéret, az „evolúciós szocializmus” és ennek megvalósulása között világszerte. Nem csupán mert a szociáldemokrata pártok és kormányok engedtek az imperialista háborúk csábításának, hanem mert általában a szociál­demokrácia – beleértve a brit „New Labour”-t – többé-kevésbé nyíltan áttért a neoliberalizmus valamelyik változatára, elhagyva nemcsak az „evolúciós szocializmus útját”, de még a hajdan ígért jelentős társadalmi reformok bevezetését is.

A tőkerendszer szörnyű egyenlőtlenségeinek sokat propagált megol­dása volt még emellett a „jóléti állam” beígért világméretű elterjesztése a második világháború után. Ám e vélt történelmi teljesítmény prózai valóságával kapcsolatosan nemcsak az derült ki, hogy a jóléti állam bevezetése teljesen csődöt mondott szerte az ún. „harmadik világban”, hanem az is, hogy folyamatosan fölszámolják a háború utáni jóléti állam viszonylagos eredményeit – a társadalombiztosítás, az egészségügyi szolgáltatások és az oktatás terén – még abban a maroknyi privilegizált tőkés országban is, ahol korábban elérték ezeket.

És persze nem tekinthetünk el a szocializmus legfölső fokának a ka­pitalizmus megdöntése és eltörlése révén történő megvalósítására tett ígérettől (Sztálin és mások). Hiszen, tragikus módon, hét évtizeddel az októberi forradalom után a valóság a kapitalizmus regresszív neoliberális formájú restaurációjának bizonyult a korábbi Szovjetunió és Kelet-Európa országaiban.

Mindezeknek a kudarcot vallott próbálkozásoknak a közös nevezője az – néhány nagyobb különbség ellenére is -, hogy valamennyi a fönnálló társadalmi anyagcsere-rend szerkezeti kereteiben kísérelte megvalósí­tani céljait. De amiként a keserves történelmi tapasztalat tanítja, a mi dolgunk nem egyszerűen „a kapitalizmus megdöntése”. Hiszen még amennyiben objektíve végrehajtható is ez a célkitűzés, óhatatlanul csak nagyon ingatag eredményt hoz, mert amit meg lehet dönteni, azt vissza is lehet állítani. A valódi – és sokkal nehezebb – teendő abból következik, hogy gyökeres szerkezetváltásra van szükség.

Az ilyen szerkezetváltás kézzelfogható jelentése: magának a tőkének a teljes kitörlése a társadalmi anyagcsere-folyamatból. Más szóval, a tőke eltüntetése a társadalmi újratermelés anyagcsere-folyamatából.

A tőke maga: mindent átfogó ellenőrzési mód; ami annyit jelent, hogy vagy mindent ellenőriz, vagy összeomlik, mint a társadalom-újraterme­lésnek ellenőrző rendszere. Következésképp, a tőke mint olyan nem ellenőrizhető csupán egyik-másik aspektusában, a többit változatlanul hagyva. A tőke különféle tartós „ellenőrzési” módozatára kipróbált mindenfajta intézkedés kudarcot vallott a múltban. Tekintve, hogy ellen­őrizhetetlensége szerkezetileg van körülbástyázva – ami annyit jelent, hogy nincs elképzelhető eszköz a tőkerendszer szerkezeti keretein belül, amelynek révén magát a rendszert tartós ellenőrzés alá lehetne vonni -, ezért a tőkét gyökerestül ki kell irtani. Ez Marx életművének központi gondolata.

Korunkban az ellenőrzés kérdése – a szerkezetváltás megvalósításá­nak kérdéséhez kapcsolódva, válaszul egyre mélyülő szerkezeti válsá­gunkra – sürgetővé vált nemcsak a pénzügyi szektorban, az eltékozolt dollár billiók miatt, hanem mindenütt. A vezető tőkés pénzügyi lapok azon siránkoznak, hogy „Három billiós kasszán ül Kína”, ábrándos megoldási terveket szövögetve „annak a pénznek jobb fölhasználásáról”. De a kijózanító igazság az, hogy a kapitalizmus teljes – egyre romló arányú – eladósodottsága tízszer többre rúg, mint Kína „kihasználatlan dollár-vagyona”. Mellesleg, még ha valamiképpen föl lehetne is számolni az óriási eladósodást, bár senki sem tudja megmondani, miképpen, a valódi kérdés akkor is fönnmaradna: először is, mitől keletkezett, s másodszor meg, miképpen biztosítható, hogy a jövőben ne keletkezzék újra? Ez az oka, hogy a rendszer termelési vetületét – nevezetesen a tőkeviszonyt magát – kell alapvetőn megváltoztatni ahhoz, hogy leküzdhessük a szerkezeti válságot egy megfelelő szerkezetváltással.

A drámai pénzügyi válság, amelyet az utóbbi három évben megta­pasztaltunk, csupán az egyik oldalnézete a tőkerendszer háromágú destruktivitásának, ami megnyilvánul:

(1) katonai téren, a tőke véget nem érő háborúival a monopolista imperializmus kezdete, a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta, és egyre nagyobb romboló erejű tömegpusztító fegyvereivel az utóbbi hatvan évben;

(2) a tőke nyilvánvaló pusztító hatásának fölerősödésében, amely közvetlenül sújtja az ökológiai környezetet, és immár magának az emberlétnek az elemi természeti alapját veszélyezteti; és végül

(3) az anyagi termelés és egyben egyre növekvő hulladéktermelés terén, annak következtében, hogy előretört a „romboló termelés” az egykor fölmagasztalt „termelő rombolás” helyén.

Ezek a mi szerkezeti válságunk súlyos rendszerproblémái, amelyeket csakis átfogó szerkezetváltással lehet megoldani.

Végezetül engedtessék meg, hogy idézzem magamtól A szerkezet és a történelem dialektikája záró sorait. A következőképpen hangzik:

Természetesen az elvontan vett történelmi dialektika nem nyújthat semmilyen garanciát a pozitív kimenetelre. Erre számítani annyi volna, mint lemondani a magunk szerepéről a társadalmi tudat fejlesztésében, ami elengedhetetlen része a történelmi dialektiká­nak. Fölszabadító szellemben radikalizálni a társadalmi tudatot, ez az, amire szükségünk van a jövő érdekében, méghozzá mihamar. (Mészáros 2011, 483)

(Fordította: Csala Károly)

 

(A cikk eredeti, angol nyelvű változata egyidejűleg megjelenik a Monthly Review 2012. márciusi számában.)

Jegyzetek

* A São Paulo-i Debate Socialista című folyóirat „As tarefas á nossa frente" címmel közölt – elektronikus levélváltással készült – interjút a szerzővel 2009 májusában. Ebben Mészáros István fölidézte 1967 végén Lucien Goldmann-nal folytatott baráti vitáját a kapitalizmus természetéről; erre vonatkozik itteni hivatkozása. (A ford.)

¹ E probléma súlyossága immár nem tagadható. Hogy fogalmat alkossunk ennek nagyságáról, elég, ha idézünk egy részletet egy remek könyvből, amely átfogó leírást ad a bolygóméretű pusztítás zajló folyamatáról, ami annak eredménye, hogy tilalmas küszöböket és határokat lépnek át. Nem győzi hangsúlyozni a környezettudomány: „ezeket a küszöböket némely esetben már áthágták, más esetekben pedig hamarosan áthágják a szokásos üzleti tevékenység folytatásával. Méghozzá minden egyes esetben egyazon okból: a globális társadalmi-gazdasági fejlődés bevett mintájának, vagyis a kapitalista termelési módnak és terjeszkedési tendenciának köszönhetőn. Az egész problémát »glo­bális ökológiai repedésnek« nevezhetjük, utalva a vég nélküli tőkefölhalmozás elidegenedett rendszeréből fakadó általános törésre, amely a természet és az ember viszonyában következett be. Mindez arra vall, hogy az »antropocén« terminus használata egy új földtörténeti kor megjelölésére a »holocén« helyett egyszerre szól az emberiség nyakába szakadt új teherről, és a ráismerésről egy mérhetetlenül nagy válságra – egy potenciális végeseményre a földtör­téneti fejlődésben, amely elpusztíthatja az általunk ismert világot. Egyrészt nagyon fölgyorsult az ember hatása a bolygó rendszerére az ipari forradalom után, különösen 1945 óta – olyannyira, hogy a biokémiai ciklusokat, a légkört, az óceánt és a földet mint rendszeregészt immár nem tekinthetjük a humán ökológiától átjárhatatlannak. Másrészt a jelenlegi irányt, amelyben a világ halad, már-már úgy lehet meghatározni, hogy egy állandósuló új geológiai korszak alakul a szemünk láttára (az antropocén), mint egyfajta holocénvég, vagy még súlyosabban fogalmazva, negyedkorvég, afféle záróesemény, s ez a megnevezési mód azokra a tömeges kihalásokra utal, amelyek a földtörténeti korszakokat gyakran elválasztják egymástól. Hamarosan, állítják a tudósok, elérkezhetünk bolygónk határaihoz, »átbillenési pontjaihoz«, amelyeken túl a földi élet föltételeinek visszavonhatatlan lecsökkenése következik be, amennyiben változatlanul folytatódik ez a megszokott »üzletmenet«. Az antropocén lehet talán a legkurtább percenet a fogyatkozóban levő földtörténeti időben.” (Foster – Clark – York 2010, 18-19)

² Lásd az Isaac Deutscher Emlékülésen elhangzott előadásomat: A társadalom­ellenőrzés szükségessége. London School of Economics, 1971. január 26. Kiemelés az eredetiben. (Magyarul: Mészáros 2010b, 11-45)

Hivatkozott irodalom

Foster, John Bellamy – Clark, Brett – York, Richard 2010: The Ecological Rift: Capitalism's War on the Earth. New York, Monthly Review Press

Luxemburg, Rosa 1979 (1913): A tőkefelhalmozás. Budapest, Kossuth

Mészáros, István 1971: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin Press

Mészáros István 2010a (1995): A tőkén túl. III. rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros István 2010b (1995): A tőkén túl. IV. rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros, István 2011: Social Structure andForms of Consciousness. Vol. 2: The Dialectic of Structure and History. New York, Monthly Review Press

Sartre, Jean-Paul 1970: Interjú az olasz Manifesto csoportnak. The Socialist Register

US budget impasse. The Financial Times, 2011. június 2.

A szerző szerint az új, neohorthysta jellegű honi politikai berendezkedés az alkotmányjogi rendszerváltás lezárulása és 2011 telén tetőző első válsága után – liberális bírálói reményeit megcáfolva – megszilárdul, s nagy valószínűséggel tartósan fennmarad. Főként nemzetközi nyomásra természetesen korrekciókra is sor kerül majd, de e politikai rendszert csak a többség akarata válthatja le, ami viszont csakis akkor következhet be, ha az új kurzus a társadalmi lét valamennyi szférájában tartósan kudarcot vall.

I.

A tanulmány I. része 2010. december 28. – 2011. január 8. közt íródott. Az akkori szövegen nem változtattunk. (A szerk.)

 

1. A politikai rendszerváltás folyamata

A napjainkban zajló politikai rendszerváltás, az 1989-1990-es megha­tározó jelentőségű történelmi fordulathoz hasonlóan, olyan folyamat, amelyet nem köthetünk egyetlen időponthoz. A két évtizeddel korábban végbement változás előkészületi szakaszát a modellváltási kísérlet alkot­ta, mely az 1988. májusi pártértekezlettől a nemzeti kerekasztal-tárgyalá­sok befejezéséig, illetőleg az MSZMP átalakulásáig tartott. A következő periódus az 1989. október 23-án hatályba lépett alkotmányrevízióval kezdődött, s az új, többpárti választásokon nyugvó parlament 1990. május 2-i alakuló ülésével zárult. Ez utóbbi dátumot a rendszerváltás csúcspontjának tekinthetjük, ám a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmusba való átmenet folyamata az MDF-SZDSZ paktum nyomán végrehajtott újabb alkotmánymódosításokkal, majd az őszi ön­kormányzati választásokkal fejeződött be.

Napjaink többlépcsős politikai rendszerváltásának előtörténete a 2006. őszi utcai zavargásokkal kezdődött, melyek résztvevői nemcsak az őszödi beszéd és a költségvetési megszorítások ellen tiltakoztak, hanem radikális nemzeti követeléseket is megfogalmaztak. A Kossuth tériek egyik jelszava, mely szerint „62 éve nincs alkotmányunk”, jelezte először a gyökeres változás iránti tömeges igényt, melyet korábban nyíltan csak az „Alkotmányossági Műhely” erősen jobboldali beállítottságú jogászai hirdettek. Az előtörténet további állomásait az egymást követő fideszes nagygyűlések és a három igenes népszavazás alkották, melyek az új többség létrehozását és megszilárdítását szolgálták. A politikai rendszer­váltás folyamata aztán a 2009. júniusi európai parlamenti választáson kezdődött, melyen a Fidesz-KDNP szövetség fölényes győzelmet ara­tott, s a Jobbik, néhány hónappal korábbi szavazótáborát hétszeresére növelve, megközelítette az MSZP támogatottságát. Fontos mozzanata volt e voksolásnak a kormányból 2008. május 1-jén távozott SZDSZ összeomlása is, melyet a pártok rangsorában a 2009 februárjában szer­veződött LMP is megelőzött.

A politikai rendszerváltás folyamata tehát a pártstruktúra átalakulá­sával, s ezzel összefüggésben a szavazótáborok átrendeződésével indult meg. E változások során a liberális bázis három részre szakadt; a centrum híveinek voksai az ideológiát váltó MDF, az LMP és az SZDSZ között oszlottak meg, ami egyben a konzervatív- és a szociálliberális beállítottságú választók szétválását is jelentette. A másik meghatáro­zó súlyú mozzanat az MSZP szavazótáborának megrendülése volt; a szocialisták nem csupán az ezredforduló után megnyert új támogatóikat vesztették el, hanem részben azokat is, akik 1994-es fölényes sikerüket biztosították.

Az európai parlamenti választások eredményei összességükben a „felelős pártok” kudarcát jelentették, azokét a politikai szervezetekét, amelyek felsorakoztak a kilenc munkáltatói érdekképviselet által létre­hozott Reformszövetség radikális gazdaságpolitikai koncepciója mögött. A társadalom meghatározó többsége ily módon is érzékeltette, hogy elutasítja a fiskális szigort és a jóléti rendszereket megbontó strukturális reformokat, amelyeket nemcsak a hazai nagytőkések és a mértékadónak tartott közgazdászok, hanem az Európai Unió, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a külföldi befektetők is követeltek. A szavazótáborok átrendeződése egyben azt is jelezte, hogy a közvélemény elsődlegesen a kormány gazdaságpolitikáját, s nem a világméretű recessziót teszi felelőssé a kialakult helyzetért.

A politikai rendszerváltás programját a Fidesz elnöke a hívei számára 2009. szeptemberi kötcsei beszédében hirdette meg. Ennek lényegét egy olyan centrális politikai erőtér megteremtésében látta, mely akár 15-20 éven keresztül kormányon maradhat, lezárva az elmúlt két évtized meddő ideológiai és értékvitáit. A hegemón hatalomgyakorlás igényének bejelentése azonban ekkor még nem foglalta magába az alkotmányos berendezkedés megváltoztatását, amely a nyilvánosság előtt november­ben sem fogalmazódott meg, amikor Orbán Viktor a hatályos alaptörvényt technokrata szabálygyűjteménynek nevezte. A választási kampányban sem történt konkrét utalás a Fidesz-KDNP szövetség alkotmányozási szándékára; csupán az hangzott el, hogy kis győzelem kis változást, nagy győzelem nagy változást jelent.

A korábbi parlamenti voksolásoktól eltérően a 2010. áprilisi szava­zást egyébként sem előzte meg éles politikai harc. A küzdelmet szinte mindenki előre lefutottként értékelte, csupán az volt kérdéses, hogy a Fidesz-KDNP szövetség megszerzi-e a kétharmados többséget avagy sem. Ilyen körülmények között a legnagyobb ellenzéki párt az egymillió új munkahely 10 év alatt történő megteremtésén, s az egyszeri, nagy arányú adócsökkentésen kívül nem fogalmazott meg konkrét ígéreteket, s a többi politikai formációval folytatott programvitáktól is határozottan elzárkózott. Érdemi, bár rejtett választási küzdelem egyfelől az MSZP és a Jobbik, másfelől az LMP és az MDF-SZDSZ koalíció között zajlott, a második hely megszerzéséért, illetőleg a liberális szavazók megnyeré­séért. A kampány utolsó heteiben azonban a nemzeti radikálisok meg­erősödése már a Fidesz felső vezetését is nyugtalanította, mely lejárató kampányainak szokásos eszköztárát most a Jobbik ellen vetette be.

A 2010. áprilisi országgyűlési választáson, a voksok 52,73%-ával a Fidesz-KDNP szövetség kétharmadosnál nagyobb többséget szerzett, ami egyben az újabb politikai rendszerváltás csúcspontját is jelentette. A győztesek most már egyértelműen kinyilvánították, hogy törvényhozási túlsúlyukat és kormányzati hatalmukat egy új berendezkedés megterem­tésére kívánják felhasználni. Választási sikerüket szavazófülkés forrada­lomnak nevezték, mely lezárta az elmúlt két évtized zavaros átmenetének időszakát, s megalapozta a nemzeti együttműködés rendszerét. Kéthar­mados győzelmüket egyben úgy értékelték, hogy felhatalmazást kaptak egy új alaptörvény megalkotására, mely preambulumában és általános rendelkezéseiben a nemzet alapvető értékeit foglalja össze. Eleinte az új alkotmány elfogadásának dátumát 2012-re tervezték, Orbán Viktor azonban rövidesen bejelentette, hogy 2011 első felében, a magyar uniós elnökség ideje alatt megalkotják az ország új, hosszú távra szóló alaptör­vényét. A Fidesz-KDNP pártszövetség e jogi aktussal kívánja a politikai rendszerváltást lezárni, megteremtve az új berendezkedés legális alapját. E történelmi sorsfordulónak tekintett esemény súlyának növelését szol­gálta Orbán Viktor 2010. december 24-ei interjújának azon bejelentése is, hogy 2011. március 15-én a parlament alkotmányozó nemzetgyűléssé alakul át, s e minőségében ad új alaptörvényt a nemzetnek.

Az Országgyűlés alakuló ülését követően azonnal megkezdődött a hatályos alkotmány delegitimálása. A hét hónap alatt végrehajtott tíz mó­dosítás nemcsak a pillanatnyi hatalmi érdekek érvényesítését szolgálta, hanem azt is jelezte, hogy a fülkeforradalom győztesei értéktelennek tartják a polgári demokratikus alaptörvényt. Közben megkezdődött a hatalommegosztás két évtized alatt kialakított rendszerének átalakítása, illetőleg lebontása, mely első közelítésben a parlament ellensúlyok nélkü­li, kamarai modelljét kívánja létrehozni. Ez azonban csak látszat; miként 2006-2008 között a Fidesz-KDNP szövetség nem a közvetlen demokrá­cia megerősítéséért harcolt, most sem az országgyűlés korlátlan hatalmát akarja megalapozni, hanem e lépéseket csak közbenső állomásoknak tekinti a tradicionális államiság helyreállítása felé vezető úton.

2. Az új politikai rendszer alapvető sajátosságai

A politikai rendszerváltás legfontosabb elemét, mint erre már utaltunk, a Fidesz elnöke a centrális hatalmi erőtér kialakításában jelölte meg.

Felületes megközelítésben e struktúra egypártrendszert jelent, amely formájában és céljaiban is hasonlít az államszocialista berendezkedésre. Valójában azonban Orbán Viktor nem az 1949-1989 közötti időszakot kívánja feléleszteni, hanem az 1945 előtti hegemón pártszerkezet hely­reállítását tartja kívánatosnak. Sem a dualizmus, sem a két világháború közötti időszak – az 1906-1910-es koalíciós kormányzás kivételével – nem ismerte a politikai váltógazdálkodást. Előbb egy fokozatosan konzervatívvá váló liberális, majd egy különféle áramlatokat összefogó keresztény nemzeti párt gyakorolta a végrehajtó hatalmat, melynek tevé­kenységét a parlamentbe bekerült, esetenként jelentős számú ellenzéki erők csak minimális mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolhatták. A Fidesz elnöke közismerten e két korszak kormányzati technikáját és hivatalos ideológiáját látja mintaértékűnek; politikai elődeinek Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt és Teleki Pált tekinti, akik nem engedtek az ellenzék nyomásának, ám elismerték létének jogosultságát. Emellett a Fidesz-KDNP szövetségnek, már csak külpolitikai okok miatt is, fenn kell tartania a formális többpártrendszert, mely egyébként az uniós tagság egyik előfeltételét képezi. E kettős feladat, a hegemónia biztosítása és a pluralizmus megőrzése érdekében a fiatal demokraták a háttérben az LMP-vel illetőleg a Jobbikkal egyaránt együttműködhetnek, hiszen jelenleg e politikai erők nem veszélyeztetik hatalmukat, s minden látszat ellenére a létrejövő új berendezkedést is elfogadják, vagy legalábbis a változás ellen nem tesznek hatékony lépéseket. Néha a színfalak mögötti kapcsolat a nyilvánosság számára is láthatóvá válik. Ez történt a költségvetési módosító javaslatokról való szavazás során is, amikor a kormányzati többség LMP-s, illetőleg jobbikos indítványokat fogadott be. Ilyen körülmények között tényleges ellenzéki pártnak csak az MSZP-t tekinthetjük, mely rendszerellenes formáció is, hiszen egyértelműen védi a névlegesen még létező polgári demokratikus berendezkedést.

Bár a Fidesz-KDNP szövetség a szocialisták meggyengítésére és elszigetelésére törekszik, a baloldal létjogosultságát kénytelen elismerni. Egy ilyen jellegű formációnak a hegemón pártszerkezetben alárendelt szerepet szán, mely a nemzeti célok érdekében együttműködik a kor­mányzó jobboldallal, ám részkérdésekben saját értékeit is megfogal­mazhatja. E pozíciót álláspontjuk szerint akár az MSZP is betöltheti, ha lemond váltópárti igényéről, s elfogadja a politikai rendszerváltást, kívánatosabbnak látják azonban egy újabb szociáldemokrata párt létreho­zását, melyről egyébként nemrég a Fideszhez közel álló nagyvállalkozó, Demján Sándor beszélt. A baloldallal való együttműködés történelmi min­tájának feltehetően a Bethlen-Peyer paktumot tekintik, amely elismerte ugyan az MSZDP létjogosultságát, ám tevékenységét az ipari munkásság politikai képviseletére korlátozta.

Az új politikai rendszer másik meghatározó elemét a készülő alaptör­vény képezi, mely némiképp modernizált formában a tradicionális magyar államiságot kívánja helyreállítani. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciójának preambuluma az új berendezkedés alapvető értékeinek az ezeréves múltat, a ke­reszténységet és a történeti alkotmányt tekinti. Ennek megfelelően úgy fogalmaz, hogy a magyar államiságot a Szent Korona fejezi ki, ami aztán az általános rendelkezések között, tehát a majdani normaszövegben oly módon konkretizálódik, hogy e szimbólum Magyarország alkotmányos állami folytonosságát testesíti meg. Ugyanakkor e dokumentumot is a Fidesz sajátos kettős beszéde jellemzi, mivel az – a misztikus tárgy mellett – nem hivatkozik a Szent Korona-tanra, mely a tradicionális közfelfogás szerint a történeti alkotmány alapját képezi. Ez az elmélet, mint közismert, a rendi társadalom duális tagoltságát tükrözi, melyben a Szent Korona teljes testét a király és a nemesség organikus egysége alkotja. Werbőczy híres megfogalmazása szerint a királyi hatalom a nemességtől származik, míg a nemességet az uralkodó adományozza. A Szent Korona-tan fontos eleme a misztikus tárgyhoz tartozó terület, s annak integritása is, ezért a doktrínára való hivatkozás szükségszerűen magában foglalja a Trianon előtti Nagy-Magyarország helyreállítására irányuló politikai szándékot. Elválaszthatatlanul kötődik e közjogi elmé­lethez a Szent Korona-birtoktan, mely alapján földtulajdont csak azok szerezhetnek, akik a Szent Korona teljes testéhez tartoznak. Bár 1848-tól formálisan, Kossuth kifejezését használva a népet beemelték a nemzet sáncaiba, s így a Szent Korona már a király és valamennyi magyar állam­polgár organikus egységét fejezi ki, a nemesség kitüntetett alkotmányos szerepe egészen 1944 decemberéig, a tradicionális államiság akkori felszámolásáig fennmaradt.

E sajátos kettősség természetesen nem véletlen; ha a Fidesz-KDNP pártszövetség számára a későbbi körülmények kedvezően alakulnak, s ennek nyomán az új politikai rendszer megszilárdul, az alkotmány­értelmezés során a misztikus tárgyhoz kötődő tan is feléledhet, meg­alapozva a tradicionális államiság szinte teljes körű restaurálását. Ellenkező esetben viszont arra is lehetőség nyílik, hogy a Szent Koronát csupán történeti tárgyként, ereklyeként, a hagyomány szimbólumaként értékeljék, mely ténylegesen nem befolyásolja az alkotmányos beren­dezkedést.

Hasonló megközelítés jellemzi a hatalom forrásának deklarálását is. Az alapvető rendelkezések szerint Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép, melynek egymásért felelősséggel rendel­kező tagjai egyenlő és elidegeníthetetlen méltósággal rendelkeznek. E megfogalmazás egyszerre tartalmazza a nemzet- és a népszuverenitás elvét, elmosva a határt e két, egymástól jelentősen különböző alkot­mányjogi és politikai felfogás között. A nemzetszuverenitás klasszikus kategóriája kizárja a közvetlen demokrácia intézményeit, s eredeti formá­jában a politikai jogokat egy szűkebb csoportra, a „törvényes országra” korlátozza, míg a népszuverenitás elve az általános választójogot, a népszavazást és népi kezdeményezést, valamint az alkotmányos be­rendezkedés megváltoztatásának jogát is magában foglalja. E tan tehát a változást tekinti normalitásnak, ami egyben a történelmi alkotmányos­sággal, s ezzel összefüggésben a hagyományos tekintélyekkel való gyökeres szakítást is jelent.

A sajátos kettősség abban is megnyilvánul, hogy a koncepció nem de­finiálja a politikai nemzet fogalmát. Klasszikus értelmezésben e kategória egy adott állam területén élő állampolgárok összességét jelenti, szemben a kulturális nemzettel, mely egy azonos etnikum különböző országokban lévő tagjait foglalja magába. Mivel a Fidesz-KDNP szövetség egyik alap­vető célja az ún. kettős állampolgárság tömeges megadása, a politikai nemzet kategóriájának bizonytalan körvonalazása valószínűleg a külhoni magyarok választójogának alkotmányos megalapozását szolgálja.

Nem foglal állást a dokumentum abban a kérdésben sem, hogy az állam folytonosságát töretlennek tekinti-e. Az 1944-2010 közötti alkotmá­nyos berendezkedések ugyanis egyértelműen szakítottak a tradicionális államisággal, s az azt szimbolizáló Szent Korona-tannal. A preambulum, illetőleg az általános rendelkezések előbb idézett megfogalmazásaiból úgy tűnik, hogy a kormánypártok elvi alapot kívánnak teremteni a folyto­nosság megszakadásának deklarálásához, amit azonban jelenleg még nem akarnak egyértelműen kinyilvánítani.

Az újabb rendszerváltás jegyében az alaptörvény koncepciója bizo­nyos fokig a kormányformát is módosítja, amikor úgy fogalmaz, hogy a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg politikai válság esetén is feloszlathatja az országgyűlést. Ilyen jogosítvánnyal az államfőt az Unió egyetlen parlamentáris monarchiá­jában vagy köztársaságában sem ruházzák fel, ami arra utal, hogy a dokumentum a kormányzati rendszert a félprezidenciális berendezkedés felé mozdítja el. Az elnöki hatalom megerősítésének célja feltehetően az, hogy a zökkenőmentes kormányváltást megakadályozza. A Fideszhez kötődő államfő ugyanis utcai megmozdulásokra vagy a szavazatok új­raszámlálásának követelésére hivatkozva deklarálhatja a bizalomvesz­tésből fakadó alkotmányos, illetőleg politikai válságot, s így önkényesen, akár összeülését követően azonnal feloszlathatja a törvényhozást. Ily módon a mostani többség – esetleges későbbi választási veresége esetén – megakadályozhatja politikai ellenfeleinek kormányra kerülését, ami az alkotmányozási eljárás erőteljes szigorításával együtt azt sugallja, hogy baloldali vagy liberális párt csak újabb politikai rendszerváltás után szerezheti meg a hatalmat.

Az új berendezkedés harmadik elemét a hagyományos, elsősorban a két világháború közötti időszakra jellemző nacionalizmus hivatalos felélesztése alkotja. A Fidesz-KDNP pártszövetség ezt az ideológiát nemcsak a határon túli magyarok esetében képviseli, hanem kül- és gaz­daságpolitikájának egészében érvényesíti. Bár az első Orbán-kormány periódusától eltérően nem fogalmazzák meg a regionális középhatalmi státus koncepcióját, a szomszédos országokhoz fűződő viszonyt egyol­dalúan a nemzetpolitikai céloknak rendelik alá, ami egyébként speciális okok miatt eddig sikeresnek bizonyult. Ezt elsősorban a kettős állampol­gárság romániai és szerbiai fogadtatása jelzi. Románia nem tiltakozhat e megoldás ellen, hiszen hasonló irányvonalat követ Moldávia esetében, Szerbia pedig uniós csatlakozási szándéka miatt egyetlen tagállammal sem kíván konfliktusos kapcsolatokat. Ilyen külpolitikai körülmények kö­zött Semjén Zsolt kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes 2010 végén még azt a kijelentést is megkockáztathatta, hogy a határon túli magyarok kettős állampolgársága közjogi értelemben felfogott nemzet­egyesítést is jelent.

Jóval nagyobb nehézséget okoz a nacionalista színezetű kül- és gazdaságpolitika az euro-atlanti integrációs rendszer keretein belül, ám a negatív értékítéletek eddig egyáltalán nem, vagy alig befolyásolták a kormány tevékenységét. Ennek oka feltehetően az, hogy Orbán Viktor álláspontja szerint a globalizált liberálkapitalizmus világméretekben megbukott, s így az uniós tagállamok is fokozatosan visszatérnek a hagyományos nemzetcentrikus irányvonalhoz. Az elmúlt két év európai jobboldali választási sikereiből is feltehetően azt a következtetést vonta le, hogy mind a szocialisták, mind a klasszikus liberálisok egyértelműen meggyengültek, s így a kontinensen ismét uralkodóvá válnak a tradicio­nális értékek. E vélekedés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az uniós tagállamokban elsősorban nem keresztény nemzeti, hanem konzervatív liberális erők győztek a parlamenti voksolásokon, melyek éppen arra törekednek, hogy Európát a jelenleginél erőteljesebben integrálják a globálissá vált világgazdaságba.

Az általános tendenciákkal való szembefordulás, a gazdasági szabad­ságharc természetesen nem azt jelenti, hogy a Fidesz-KDNP szövetség a magyar állam jelenlegi potenciálját megfelelőnek tekinti e politikai küz­delmek megvívásához. Miként évszázadok tapasztalatait összegezve Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet legjelentősebb képviselője is hangsúlyozza, „a nacionalista motívumok nyilvános népszerűsítését az állami vezetők részéről úgy kell felfognunk, mint törekvést az állam meg­erősítésére, nem pedig annak jeleként, hogy az adott állam már eleve erős” (Wallerstein 2010, 115). A Fidesz felső vezetése, mint ezt rendsze­resen hangsúlyozza is, egyik eszményképének az erős, a nemzetközi kapcsolatokban is meghatározó súlyú nemzetállamot tekinti, s úgy véli, a kormányzat jelenlegi politikája akár már középtávon visszaállíthatja az ország egykori (a dualizmus időszakában valóban betöltött) európai középhatalmi státusát.

A politikai rendszerváltás három eleme – a hegemón pártszerkezet, a történelmi jogfolytonosságra építő alkotmányos rend és a nacionalista jellegű politika – szerves egységet alkot. Mindezen mozzanatok azt jelzik, hogy a második Orbán-kormány a 20 évvel ezelőtt bevezetett polgári demokratikus rendszert egy autoritárius, neo-horthysta berendezkedéssel kívánja felváltatni, annyit változtatva csupán a korabeli struktúrán, amennyit a tradicionális államiság akkori képviselői napjainkban megtennének. Ezt legpontosabban talán Boross Péter egykori miniszterelnök, a jelenlegi kormányfő héttagú alkotmányos tanácsadó testületének tagja fogalmazta meg, aki szerint úgy kell visszatérni a hagyományos intézményekhez, hogy azok ne tűnjenek korszerűtlennek.

3. Legitimációs bizonytalanság és politikai rendszerváltás

A 2009-2011-es politikai rendszerváltás – mint erre korábban már utal­tunk – többlépcsős jellege folytán hasonlít az 1989-1990-ben végbement fordulathoz. E két történelmi esemény ugyanakkor más szempontok alap­ján jelentősen különbözik is egymástól. Két évtizeddel ezelőtt társadalmi formaváltás, a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmus világába való átmenet zajlott le, s a pártszerkezet, illetőleg az alkotmá­nyos berendezkedés e folyamat keretében alakult át. Napjainkban viszont csak a politikai rendszer változik meg, s a társadalmi-gazdasági alakulat csupán annyiban módosul, hogy a végrehajtó hatalom, mint ezt majd részletesebben tárgyaljuk, a polgári viszonyok között kitüntetett szerepet szán a nemzeti burzsoáziának. Meghatározó jelentőségű különbség az is, hogy 1989-1991 között a térség valamennyi államában rendszerváltás ment végbe, most viszont e folyamat Magyarországra korlátozódik, bár korábban Lengyelországban és Szlovákiában is találkozhattunk hasonló jelenségekkel. E második eltérés döntő oka az, hogy két évtizeddel ko­rábban a világrendszer egészét érintő változásokat egy szovjet-amerikai megállapodás alapozta meg, míg a mostani hazai eseményeket jórészt a helyi tényezők és a 2008 őszén kezdődött világgazdasági recesszió kölcsönhatásai idézték elő.

Mivel a most zajló politikai rendszerváltás lényegét a tradicionális ál­lamiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása alkotja, e folyamatot nem magyarázhatjuk pusztán az elmúlt nyolc év kormányzati hibáival, illetőleg rövid távon ható más fejleményekkel. Az átfogó jellegű múltba fordulást, s ennek nem jelentéktelen támogatottságát alapvetően mélyebb strukturális összefüggések idézik elő, amelyek a hosszú időtar­tam keretében érvényesülnek. Bár eredetileg e társadalmi időlépték egy adott történelmi rendszer, mint például az immár ötszáz éves kapitalista világgazdaság vizsgálatát szolgálta, e kategóriát az egyes szisztémákon belüli szakaszok, illetőleg részterületek hosszabb távon ható jellegzetes­ségeinek feltárására is felhasználhatjuk.

E megközelítés esetén úgy látjuk, hogy a 2009-2011-es rendszerváltás hátterében elsődlegesen egy csaknem száz éve fennálló legitimációs bizonytalanság húzódik meg. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan államberen­dezkedés, melyet a túlnyomó többség egyértelműen támogat, hanem a társadalom különféle csoportjai más-más politikai és kormányzati szisz­témát tartanak kívánatosnak. Ilyen megosztottság mellett egy politikai rendszer csak addig maradhat fenn, ameddig hatékony működésével legalább hívei számára igazolja létjogosultságát. E képességének meg­szűnése, sőt csupán gyengülése esetén a bizonytalanság legitimációs válsággá alakul át, mely utat nyithat egy újabb rendszerváltáshoz.

Széleskörűen elterjedt vélekedésekkel ellentétben e megosztottság nemcsak hazánkat, illetőleg a kelet-közép-európai nagyrégiót jellemzi, hanem korábban a kontinens más térségeiben is megjelent. A legitimáci­ós bizonytalanság kiindulópontját mindenhol a tradicionális államisággal történő hirtelen szakítás képezte, amit politikai forradalom vagy katonai megszállás idézett elő. Az előbbire Franciaország, az utóbbira Spanyol­ország a legismertebb példa, ám az angol polgári forradalom is több mint száz évig tartó legitimációs bizonytalanságot teremtett.

Az 1789-től az V. Köztársaság megszilárdulásáig terjedő időszak francia politikatörténetét rendszerváltások sorozata jellemzi, melyeket forradalmak, államcsínyek és háborús események idéztek elő. E periódus alatt három királyság, két császárság és öt köztársaság váltotta egymást, s tizenöt alkotmány született. Az 1958-ban létrehozott félprezidenciális berendezkedés is csak De Gaulle távozását követően, 1970 körül szilár­dult meg, s így a legitimációs bizonytalanság kora több mint száznyolcvan évig tartott.

Hasonlóan hosszú időszakot vett igénybe Spanyolország stabil, a túlnyomó többség által támogatott politikai rendszerének kialakulása is. Ebben az államban a rendszerváltások sorozata az 1808-as francia meg­szállással kezdődött, s a Franco utáni demokratikus alkotmány elfoga­dásával, illetőleg az 1981. februári katonai- és csendőrpuccs kudarcával zárult. Közben három polgárháború zajlott le, abszolút, alkotmányos és demokratikus monarchiák váltották egymást, kétszer kikiáltották a köz­társaságot, s 1923-1930, majd 1939-1975 között jobboldali autoriter (prefasiszta, illetőleg falangista) kormányzat működött.

E két állammal ellentétben hazánkban a tradicionális államisággal való első szakítás csak jóval később, 1918 novemberében következett be. Az 1848-as áprilisi, illetőleg az azokat módosító 1867-es kiegye­zési törvények ugyanis a történeti alkotmány rendszerébe épültek be, melynek érvényességét a dualizmus időszakában egyetlen mértékadó politikai irányzat sem kérdőjelezte meg. Az éles közjogi viták csupán a monarchia két tagállamának kapcsolatáról folytak, arról, hogy a közös és a közös érdekű ügyek is, vagy pusztán az uralkodó személye fűzze-e a két országot egymáshoz.

A hirtelen változást – mint közismert – az I. világháborús vereség nyo­mán kitört őszirózsás forradalom idézte elő, mely csaknem egy évszázad távlatából nézve a hazai társadalom- és politikatörténet igazi fordulópont­jának tűnik. Nem véletlen, hogy az akkori események megítélése ma is politikai viták tárgyát képezi, jelezve, hogy a nemzeti hagyományok, illetőleg a modernizáció híveit e tematika is élesen elválasztja egymástól. Mind a Népköztársaság, mind az azt felváltó Tanácsköztársaság ugyanis hatalmi berendezkedését a Max Weber-i értelemben felfogott forradalmi jogbitorlásra alapozta, mely teljesen idegen volt az uralkodó és a nemzet dualitására épülő történeti alkotmányosságtól.

1918 őszének meghatározó szerepe abban is megnyilvánul, hogy a később felülkerekedő ellenforradalmi erők, jórészt az Antant nyomására, nem az „ősi alaptörvénynek” megfelelő módon állították helyre a jogfoly­tonosságot, amit a korszak keresztény nemzeti politikusai is elismertek. Ennek következtében nemcsak a polgári demokratikus, illetőleg a szo­cialista átalakulás hívei álltak szemben az államhatalommal, hanem a restaurációs többség is megosztottá vált. A legitimizmus a két világháború közötti korszak egészét végigkísérte, s valamelyest hozzájárult ahhoz, hogy a közjogi provizórium nem válhatott egy új dinasztia létrejöttének kiindulópontjává.

Az újabb világháborús vereség aztán véglegesnek tűnő szakítást eredményezett a tradicionális államisággal. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a hatalom szétesésére hivatkozva, ám a forradalmi jogbitorlás eszközével élve önmagát a szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította, az 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság pedig formálisan is intézmé­nyesítette a történeti alkotmány eltörlését. (Ugyanakkor, egyes korabeli közjogászok szerint, a folytonosság nem szakadt meg, mivel az államfor­ma-váltást nem charta, hanem egyszerű törvény alapozta meg.) E nagy horderejű változás azonban, más európai köztársaságok létrejöttének időszakához hasonlóan, feltehetően nem élvezte a társadalom többsé­gének támogatását. Ezt a korabeli politikusok is felismerték, elutasítva Mindszenty József hercegprímás követelését, hogy népszavazás dönt­sön az államformáról. Még határozottabban elhatárolódott a történeti al­kotmánytól a fordulat évében bevezetett államszocialista berendezkedés (proletárdiktatúra szovjet forma nélkül), amelyet az ipari munkásság és az agrárproletariátus egy részén, valamint a kommunista értelmiségieken kívül a társadalom szinte valamennyi csoportja elutasított. Az 1960-as évek elejétől kezdve a kádári konszolidáció időszakában ugyan a rend­szer bázisa érzékelhetően kiszélesedett, a „csendes többség” azonban csak elfogadta, ám nem támogatta az államszocialista berendezkedést. E változásban közrejátszott a hatékonynak tűnő működés, a gyors ütemű gazdasági növekedés, a folyamatos életszínvonal emelkedés és egyfajta jogbiztonság megteremtése is. Mindez azonban nem helyettesíthette az egyértelmű legitimációt, melynek folytán a kádári konszolidáció, a bethlenihez hasonlóan, látszólagosnak bizonyult. A hatékony működés megszűnése után ugyanis a legitimációs bizonytalanság általános po­litikai válsággá változott át, melynek következtében a rendszer, addigi híveinek többsége szerint is, elvesztette létjogosultságát. Ily módon a radikális változások követelése, szorosan összefonódva a nemzetközi erőviszonyok átrendeződésével, felgyorsította az államszocialista beren­dezkedés bukásának folyamatát.

Az átalakulás, mint közismert, modellváltásként kezdődött, mely a szocialista piacgazdaság és a demokratikus szocializmus megterem­tésére irányult. Hamarosan azonban a rendszerváltó erők kerekedtek felül, amelyek az állampárt reformpolitikusaitól is támogatást kaptak. Ugyanakkor nem alakult ki egyértelmű konszenzus abban a kérdésben, hogy a változás eredményeként a hagyományos magyar vagy a legfej­lettebb tőkés berendezkedést – s ezen belül a német vagy az angolszász modellt – tekintsék-e alapvető mintának. Az ekkor még harmadik utat hirdető keresztény nemzeti és a polgári liberális erők küzdelmét a rend­szerváltás nemzetközi háttere az utóbbiak javára döntötte el, amihez a történelmi alkotmányosság híveinek az 1956-os tapasztalatokon nyugvó óvatossága is hozzájárult. E konfliktus egyben azt is jelentette, hogy az újjászerveződő hazai jobboldal túlnyomó része nem a modern nyugati konzervatív vagy kereszténydemokrata irányvonalat kívánja követni, hanem a két világháború közötti időszak keresztény nemzeti kurzusát.

Ily módon a rendszerváltás, a várakozásokkal ellentétben, nem szün­tette meg a legitimációs bizonytalanságot, s így nem teremthette meg a többség republikánus ethoszát. Az elmúlt húsz év egész időszakát végig­kísérte a két irányzat (rejtett) küzdelme, melynek keretében a különféle nemzeti radikális szerveződések második forradalmat követeltek, míg a mérsékeltebb keresztény nemzeti erők a legalitás, a procedurális jogálla­miság talaján törekedtek céljaik elérésére. A polgári demokratikus beren­dezkedés mögött elsősorban az SZDSZ és a mérsékelt szociáldemokrata párttá váló MSZP sorakozott fel, miközben ez utóbbi formációból – eltérő időpontokban – távoztak a nemzeti baloldalnak nevezett áramlat képvi­selői. A szociálliberális koalíciók létrejötte aztán tovább erősítette a poli­tikai polarizációt. Az 1990-es évek második felében a jobbközép mezőt újjászervező Fidesz széles társadalmi koalíciót hozott létre az MSZP-vel szemben, mely a tradicionalitás és a modernitás sajátos ötvözeteként a két világháború közötti keresztény középosztály leszármazottait, a birto­kos parasztságot, a másodgazdaságból kinőtt hazai vállalkozók jelentős részét és a fiatal menedzsereket fogta össze. Orbán Viktor pártja foko­zatosan kiterjesztette befolyását a háztartásbeli nők, a munkanélküliek, a romák és az egyetemi-főiskolai hallgatók többségére is.

E széles bázisra támaszkodva jött létre az első Fidesz-kormány, amely a korábbi jobbközép kabinetnél sokkal nyíltabban törekedett a történel­mi alkotmányosság egyes elemeinek helyreállítására. Az 1999 végén beterjesztett alkotmánymódosítás preambuluma már úgy fogalmazott, hogy a magyar államiságot napjainkban is a Szent Korona fejezi ki, s e deklaráció a Szent Koronáról szóló törvényjavaslatban is megjelent. A kétharmados többség hiánya és Göncz Árpád akkori köztársasági elnök határozott fellépése azonban e szándék érvényesítését megakadályozta, mely így csak az országzászló-adományozásokban, a Szent Korona parlamentbe történő bevitelében és másolatának dunai úsztatásában fejeződhetett ki. Kudarca után egyébként a Fidesz elzárkózott az alkot­mányozás folytatásától, amit az 1994-1998 közötti előkészítő munkála­tokra hivatkozva az MSZP indítványozott.

A fennálló alkotmányos renddel való egyértelmű szakítás gondolata a Fidesz felső vezetésében a 2002-es választási vereség után erősödhe­tett fel. Nagyobb nyilvánosság előtt egy új alaptörvény megalkotásának szükségességét először – 2004 októberében – Stumpf István vetette fel, aki a félprezidenciális kormányforma bevezetését is elképzelhető megol­dásnak tekintette. Ezt követően alkalmanként kiszivárogtak információk a Fidesz alkotmányozási elképzeléseiről, melyek a harmadik köztársaság felszámolásáról, s egy új berendezkedés megteremtéséről szóltak. A szocialista, illetőleg a liberális politikusokat és politikai elemzőket tehát nem érhette váratlanul a jobboldal vezető erejének rendszerváltási szán­déka, melyet aztán Orbán Viktor, korábban említett kötcsei beszédében, hallgatósága számára egyértelművé tett.

4. A félperifériás státusz szerepe a rendszerváltásban

A hosszútávon fennálló legitimációs bizonytalanság és a stabil politikai berendezkedés ebből fakadó hiánya azonban önmagában most sem vezetett rendszerváltáshoz. A lehetőség realizálása, akárcsak az állam­szocializmus utolsó időszakában, a hatékony működés megszűnését, vagy legalábbis az abba vetett hit megrendülését is feltételezte. Az 1989-1990-ben bevezetett polgári demokratikus rendszertől a társa­dalom túlnyomó többsége azt várta, hogy viszonylag rövid időn belül biztosítja a nyugat-európai gazdasági fejlettségi szinthez és az ottani életszínvonalhoz való felzárkózást. E teljesítmény elmaradását eleinte csak a hatalmon levők rossz kormányzásával magyarázták; mostanra viszont a keresztény nemzeti beállítottságú választók mellett a politikailag közömbösek is mindinkább elfogadják azt a vélekedést, hogy a jelenlegi alkotmányos rend is akadályozhatja a két évtizeddel korábbi rendszer­váltás alapvető ígéreteinek megvalósulását. Ismét helytállónak bizonyult az az állítás, hogy amennyiben „egy új társadalmi struktúra létrejötte után az új rendszer nem képes kellően hosszú időn át igazolni (»hatékonysága« alapján) a főbb csoportok várakozását ahhoz, hogy időközben a legitimáció új alapokon bontakozhasson ki, akkor új válsághelyzet állhat elő” (Lipset 1995, 81). A polgári demokráciából való kiábrándulás nyil­vánvalóan meghatározó szerepet játszik abban, hogy a Fidesz-KDNP szövetség antidemokratikus, jogállamot leépítő döntései eddig viszonylag csekély ellenállásba ütköztek.

Az elmúlt húsz év félperifériás hazai kapitalizmusának teljesítménye felemás képet mutat. A fejlettségi szintet mérő GDP a rendszerváltást követő három esztendőben csaknem 20%-kal esett vissza, jóval na­gyobb mértékben, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság alatt, s az 1989-es szintet csak 1999-ben érte el. E mutató leggyorsabb ütemben 2000-ben, az akkori nyugat-európai konjunktúra csúcspontján növekedett, ezután 2003-ig lassulás következett be, majd az ezt követő három éves időszakot 4% feletti emelkedés jellemezte. A 2006 nyarától kezdődő költségvetési kiigazító politika lényegében stagnáláshoz veze­tett, 2009-ben pedig, a világgazdasági recesszió és a három megszorító csomag hatására a GDP 6,3%-kal csökkent. Ennél nagyobb visszaesés csak 1991-ben következett be, amikor a keleti piacok elvesztése és a Kupa-program nyomán a gazdaság teljesítménye 11,9%-kal zuhant. 2009 tehát a fejlődés ütemét tekintve a rendszerváltás utáni időszak második legrosszabb évének bizonyult, s e tény jelentős mértékben hozzájárult a demokratikus berendezkedés leértékelődéséhez, a Fidesz-KDNP szövetség elsöprő győzelméhez.

2009 gazdasági szempontból a térség többi országa számára is ked­vezőtlenül alakult. Litvániában 14,7, Észtországban 13,9, Szlovéniában pedig 8,1%-kal csökkent a GDP, és a hazainál nagyobb volt a visszaesés Lettországban, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában is. Az Európai Unió egészében viszont a gazdaság fejlettségi szintje csupán 4,2%-kal mérséklődött, míg a nemzetközi pénzügyi válságért és a recesszióért elsősorban felelősnek tartott USA-ban – jórészt az élénkítő intézkedé­sek hatására – e mutató értéke mindössze 2,3%-kal maradt el az előző évitől. A vártnál kisebb mértékű nyugat-európai és amerikai hanyatlás is közrejátszott abban, hogy a hazai közvélemény a kialakult súlyos hely­zetért elsősorban a szocialistákat, és nem a világméretű dekonjunktúrát tette felelőssé.

Az egyik legfontosabb életszínvonal-mutató, az egy főre jutó reálkere­set, az elmúlt húsz éves időszakban a GDP-nél kedvezőtlenebbül alakult. Csökkenése egyébként már az 1970-es évek végén elkezdődött és e folyamat a rendszerváltást követően felgyorsult. E mutató mélypontját 1996-ban, a Bokros-csomag hatására érte el, amikor az 1966. évi szintre esett vissza. Ezt követően a reálkeresetek emelkedni kezdtek, ám a rend­szerváltás előtti legmagasabb értéket csupán 2003-ban, a Medgyessy-kormány 100 napos programjának hatására haladták meg. A növekedés 2006 végéig folytatódott, majd a költségvetési egyensúlyteremtés és a világgazdasági recesszió hatására 2009-ben a 2004-2005 közötti „virtuális” szintre mérséklődött. Mivel ez alig haladta meg az 1978-as mértéket, a reálkereset-emelkedés szempontjából három évtized kiesett a hazai gazdaság- és társadalomtörténetből. E tény már önmagában magyarázza a fennálló berendezkedésből való tömeges kiábrándulást; a polgári demokrácia és a piacgazdaság rendszere nem indította el a várt felzárkózást, sőt viszonylag hosszú időn keresztül az államszocializmus nyomottnak tartott bérszínvonalát sem biztosította.

Ráadásul a Medgyessy-kormány előbb említett 100 napos programja, majd az első Gyurcsány-kormány intézkedései azt üzenték a társadalom­nak, hogy az ország túljutott a restrikciós politika periódusán s az uniós tagság elnyerésével már valóban megkezdődött a felemelkedés idősza­ka. Többek között ezért is okozott hatalmas csalódást a 2006 júniusában bejelentett költségvetési kiigazítás, majd a nemzetközi pénzügyi válság nyomán bevezetett három megszorító csomag, hiszen ezek azt jelezték, hogy átmeneti javulás után az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája vég nélkül folytatódhat.

A felzárkózás elmaradását azonban nemcsak a hibás kormányzati döntések idézték elő. A háttérben e téren is egy hosszú távú folyamat húzódik meg, melynek alapját az a már többször említett tény alkotja, hogy az ország félperifériaként tagozódott be a kapitalista világgazdaság hierarchikus és aszimmetrikus rendszerébe. E pozíció kialakulása óta a magyar állam is „hatalmát meglehetősen tudatosan használja arra, hogy javítsa az ország státuszát a termelésszerkezet szempontjából, a felhalmozás dinamikája szempontjából és [korábban – W. Gy.] a katonai erő szempontjából” (Wallerstein 2010, 199). A hosszú távú gazdasági adatok azonban azt mutatják, hogy e pozíción eddig a társadalmi és politikai rendszerváltások sorozata sem tudott változtatni.

1860-ban, hét évvel a polgári fejlődést felgyorsító kiegyezés előtt, hazánkban az egy főre jutó GNP a nyugat-európai átlag 60%-át tet­te ki, s ezzel a középmezőnyben foglalt helyet. Félévszázad múlva, 1913-ban a dualizmus időszakának jelentős mértékű modernizációja ellenére Magyarország csak ezen átlag 55%-át érte el, vagyis valamivel lassabban fejlődött a centrum államainál. (Ez utóbbi adat már a Trianon utáni országterületre vonatkozik.) 1938-ban, a II. világháború előest­éjén Nyugat-Európához viszonyítva ez az arány 54% volt, ami azt jelzi, hogy a felzárkózás a Horthy-korszakban sem bizonyult sikeresnek. Az államszocialista rendszer kádári konszolidációs szakaszában viszont az utolérési stratégia átmenetileg jelentős eredményt ért el; 1973-ban, még az eladósodás előtt, Magyarország a nyugat-európai átlag 82%-ára emelkedett fel. Hosszabb távon azonban ez a fellendülés is látszatnak bizonyult, mivel a rendszerváltásig terjedő periódusban a fejlődési pálya visszatért a szekuláris trendhez. E téren, miként ezt a korábban ismer­tetett adatok is mutatják, az 1989-1990-es fordulat sem hozott változást. 2009-ben hazánk az egy főre jutó GDP-t tekintve az Unió átlagos szintjé­nek 63%-án állt, s az újonnan csatlakozott államok közül Ciprus, Málta, Szlovénia, Csehország és Szlovákia is megelőzte. Mindezen adatok azt bizonyítják, hogy a különféle színezetű pártok és kormányok felzárkózási kísérletei megalapozatlanoknak tűnnek; a modernizáció reálisan csupán azt jelentheti, hogy az ország lépést tart a centrum államok fejlődésével. (Bairoch 1976, 279, 299, 301 és 307; A KSH jelenti 2010/9, 91)

E másfél évszázados folyamatot természetesen nem értékelhetjük egyértelműen kudarcként, hiszen a kapitalista világgazdaság hierarchi­ájában a fel- és lefelé történő mozgás kivételnek számít. Mindazonáltal a félperifériás státusz fennmaradása is jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy húsz év után újabb rendszerváltás megy végbe. Tartós pol­gári demokratikus berendezkedések ugyanis az eddigi történelmi tapasz­talatok szerint főként a centrum államokat jellemzik, míg a félperiférián a parlamentáris kormányforma hosszú időn keresztül csak kivételesen marad fenn. Bár az 1970-es évek közepétől az autoriter rezsimek fokozatosan eltűntek, az új intézmények csak azokban az országokban szilárdultak meg, melyekben a gazdasági fejlődés érzékelhető életszín­vonal-emelkedéssel járt együtt s így általánosan elfogadottá váltak a „demokratikus osztályharc” játékszabályai.

A politikai rendszerváltás hátterében, paradox módon, a globalizáció is meghúzódik. A korabeli vélekedésekkel ellentétben a kelet-közép­-európai régió nem a jóléti államok rendszerébe, hanem a globalizált liberálkapitalizmus világába tagozódott be, melyet a transznacionális vállalatok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek uralma s ezzel összefüggésben a nemzeti kormányok gazdaság- és társadalompolitikai funkcióinak szűkülése jellemez. Ellenhatásként nemcsak a periférián és a félperiférián, hanem a centrumban is erősödik a nacionalista és a vallási fundamentalizmus, mely a hagyományos értékekre hivatkozva próbálja útját állni az újabb radikális változásoknak. Fejletlenebb tér­ségekben bázisát elsősorban a nemzeti burzsoázia alkotja, mely egyre kevésbé képes versenyezni a rendkívül tőkeerős és csúcstechnológiát alkalmazó transznacionális vállalatokkal. E társadalmi osztály, gyengébb pozíciója folytán, szemben áll a szabad verseny ideológiájával s pro­tekcionista gazdaságpolitikát, rendkívül alacsony adókat és rendszeres állami megrendeléseket igényel. Emellett a külföldi tőkével s azok hazai képviselőivel szemben olyan nemzeti összefogást követel, mely áthidalja a fennálló konfliktusokat, hangsúlyozva, hogy a hazai vállalkozók sikere a közérdek érvényesülését jelenti.

A második Orbán-kormány is lényegében ezt az irányvonalat követi. E kabinet tevékenységét nem egyszerűen a „felső-középosztály”, a tehetős rétegek támogatása jellemzi, hanem az is, hogy a számukra juttatott kedvezményeket, legalábbis rövid távon, a multinacionális vállalatokra kívánja terhelni. A társasági adóból és a személyi jövedelemadóból származó bevétel 2011-re tervezett 40, illetőleg 28%-os csökkentését a bankadó, valamint az energia- és távközlési szektor, továbbá az áruház­láncok különadója ellentételezi. Emellett a kormány a hazai vállalkozások 3000 milliárd forintos támogatását is kilátásba helyezte, jórészt európai uniós forrásokból.

A nemzeti burzsoázia preferálása két területen, a kiskereskedelem és az agrárium szférájában az átlagosnál is erőteljesebben érvényesülhet. Bár a KDNP elsősorban a családok érdekeire és a templomba járás szükségletére hivatkozva követeli a vasárnapi nyitva tartás tilalmát, a 280 négyzetméternél kisebb alapterületű üzleteket e korlátozás alól mentesítené. A kivétel egyértelműen jelzi, hogy javaslata valójában a multinacionális cégek áruházláncai ellen irányul, a hét legalább egy nap­ján kikapcsolva a tőkeerősebb vállalkozások konkurenciáját. Gazdasági megfontolások húzódnak meg a Fidesz ettől részben eltérő álláspontja mögött is; a vezető kormánypárt e szféra hazai nagytőkései nyomására ellenzi a vasárnapi nyitva tartás általános tilalmát.

Az agrárium területén a kabinet elsődlegesen a gazdakörök által kép­viselt családi gazdaságok pozícióját kívánja erősíteni. Ennek érdekében az elmúlt években kötött földbérleti szerződések felülvizsgálatára készül s az osztatlan, még mindig közös tulajdonban lévő földek kimérését is tervezi. E lépései az egykori kisgazda törekvésekhez hasonlóan a társas vállalkozások ellen irányulnak, feltételezve, hogy azokat napjainkban is főként a pártállami eredetű, ún. nomenklatúra-burzsoázia tagjai irányítják. A vállalkozók e frakciója ellen a Fidesz-KDNP pártszövetség egyébként más területeken is radikálisnak tűnő intézkedéseket tervez, amelyek akár a privatizációs szerződések átfogó felülvizsgálatát is magukba foglalhatják.

A második Orbán-kormány tehát nem egyszerűen klientúrát épít, hanem a nemzeti burzsoáziát képviseli a multinacionális cégekkel és a baloldali hátterűnek vélt vállalkozói körökkel szemben. Hatalmának hosszú távú megszilárdítása érdekében emellett arra törekszik, hogy (hallgatólagos) szövetséget hozzon létre a hazai tőke és a társadalom többi csoportja között, s ezért eddig tartózkodott a megszorításoktól és a strukturális reformok meghirdetésétől. E politikai stratégia a harmadik világ számos országának egykori nemzeti forradalmaira és néhány kormány jelenlegi globalizáció-ellenes fellépésére emlékeztet, melyek a centrum államokkal és a külföldi nagyvállalatokkal szemben vívták gaz­dasági szabadságharcukat, többnyire a hazai és a nemzetközi baloldal támogatásával. (Példaként említhetjük a Szuezi csatorna államosítását és az 1952-es bolíviai forradalmat az ónbárókkal szemben.) Egy ilyen irányvonal ugyanakkor annak elismerését is jelenti, hogy hazánk napja­inkban is a fejletlenebb országok körébe tartozik.

A mostani politikai rendszerváltás és ennek keretében a tradicionális államiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása tehát – a liberális gondolkodók vélekedésével ellentétben – nem a rendiség visszatérését, vagy fennmaradását jelenti. A Fidesz-KDNP szövetség által támogatott csoportok ugyanis, akárcsak az egykori keresztény középosz­tály az 1930-as évek végén, a piaci szféra teljes körű birtokbavételére törekszik; alapvetően már nem járadékosként, hanem profitszerzőként kívánja monopolizálni gazdasági uralmát. A második Orbán-kormány ezért nem oly módon cselekszik, mint egykor a két világháború közötti korszak vezető politikusai, hanem úgy, ahogy azok napjainkban, a globalizált liberálkapitalizmus világában tevékenykednének.

 

II.

A tanulmány II. része 2012. január 31. – február 6. közt készült. (A szerk.)

 

Az új politikai rendszer megszilárdulása

Már az új politikai rendszer kialakulásának folyamatában felmerült az a kérdés, hogy egy ilyen anakronisztikus, a tradicionális államiságot némiképp modernizált formában helyreállító, és a nemzeti burzsoázia, illetőleg más társadalmi csoportok szövetségére épülő berendezkedés a XXI. század elején tartósan fennmaradhat-e. Az egyoldalúan a hazai tőkét preferáló kormányzat ugyanis rövid időn belül szembekerülhet a multi- és transznacionális vállalatokkal, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, melyek érdekeit közvetlenül sérti a nacionalista jellegű gazdaságpolitika. Emellett az ország, uniós tagsága következtében, a brüsszeli intézményekkel is rendszeresen konfliktusba kerülhet, hiszen azok egyik alapvető jelentőségű feladatuknak tekintik a polgári demokra­tikus értékek megőrzését. Végezetül, az új berendezkedés megszilárdu­lásával szemben azt az ellenérvet is felvethetjük, hogy 2010 áprilisában a Fidesz szavazóinak egy része kormány-, s nem rendszerváltásra voksolt, és így hosszabb távon nyilvánvalóan elutasítja az autoriter, neo-horthysta jellegű politikai szisztémát.

Az ellenérvek egyértelmű igazságtartalma dacára a választások óta eltelt egy- és háromnegyed évet inkább az új politikai rendszer megszi­lárdulása jellemezte. Ebben meghatározó szerepet játszott a 2011. április 18-án elfogadott alaptörvény, mely gyökeresen átalakította az alkotmá­nyos jogrendet. E dokumentum preambuluma, a Nemzeti hitvallás, az alkotmány-előkészítő bizottság koncepciójához hasonlóan úgy fogalmaz, hogy Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét a Szent Korona testesíti meg. Bár ezzel összefüggésben nem hivatkozik a misztikus tárgyhoz fűződő tanra, egyértelműen deklarálja, hogy nem ismeri el a történeti alkotmány idegen megszállások miatti felfüggesztését, s érvénytelennek nyilvánítja az 1949-ben elfogadott pártállami (tévesen kommunistának nevezett) alkotmányt. Burkoltan a jogfolytonosság megszakadását is kimondja, hangsúlyozva, hogy 1944. március 19-én az ország elvesztette állami önrendelkezését, mely csak 1990. május 2-án, az első szabadon választott országgyűlés megalakulá­sakor állt helyre. Ily módon ezt az időszakot lényegében kizárja a nemzet történelméből, s a politikai szocializmus alkotmányának érvényteleníté­sével e korszak jogrendjének létezését is megkérdőjelezi.

E felfogás következtében a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP szövetség nem új alkotmányt, hanem első egységes alaptörvényt fogadott el, hierarchizálva e két kategória egymáshoz való viszonyát. Míg az előbbi a szerves fejlődés során jött létre, s az állami­ság időtlen bázisává vált, az utóbbi az alapelveket konkrét történelmi időszakokra alkalmazza. Ennek megfelelően az alaptörvény deklarálja, hogy „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Alapvetés R) cikk (3) bekezdés). Elvileg tehát a nem nevesített vívmányok az előző, polgári demokratikus periódus „láthatatlan” alkotmányának funkcióját veszik át, esetenként biztosítva a tradicionális államiság elsődlegességét a norma­szöveg modern elemeivel szemben.

Múlt és jelen sajátos ütközése leginkább a republikanizmus értékelésé­ben fejeződik ki. Egyfelől az állam elnevezésének megváltoztatása jelzi, hogy az új politikai többség elhatárolódik a demokratikus köztársaság eszmeiségétől, s a történeti alkotmánnyal szembenálló korábbi köztár­saságoktól, másfelől az államforma változatlan marad, s a kormányzati szisztéma is alig módosul. Noha a jogfolytonosság megteremtése elvileg a monarchia restaurálását feltételezi, e lehetőség az alkotmányozás során fel sem merült, hasonlóan az 1934-es osztrák és az 1940-es fran­cia rendszerváltáshoz, melyek során az állam nevéből a „köztársaság” megjelölést eltávolították, a császárságot, illetőleg a királyságot azonban nem állították vissza. Ezt csak részben magyarázza, hogy a legitimisták és a szabad királyválasztók szembenállása a Horthy-korszakban is meg­akadályozta a trón betöltését. Ennél jóval jelentősebb az, hogy a jelenlegi politikai realitások éppúgy kizárják a hazai monarchia restaurálását, mint a balkáni posztszocialista országok dinasztiáinak visszatérését. Ráadásul a modern nyugat-európai parlamentáris királyságokban az uralkodók többnyire csak protokolláris funkciókkal rendelkeznek; a tényleges hatalom a kormányfők kezében összpontosul, ami az Európai Tanács összetételében is kifejeződik.

A realitások kényszere a hatalom forrásának megjelölésében is megnyilvánul. Míg az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciója egyszerre deklarálta a nemzet- és népszuverenitás elvét, az alaptörvény egyértelműen az utóbbi mellett foglal állást, mellőzve a politikai nemzet kategóriáját. A történeti alkotmányosság azonban kizárja, hogy a hatalom forrásának a népet jelöljék meg, mint ahogy a királyság köztársasággal való felváltását sem teszi lehetővé. Ugyanakkor az alaptörvény egyér­telműen megteremti a jogi alapokat az ún. kettős állampolgárság meg­adásához, illetőleg a külhoni magyarság választójogának biztosításához; e téren a politikai nemzet kategóriájának mellőzése a Fidesz-KDNP szövetség alapvető érdekeinek érvényesítésével társul.

A restaurációs szándék a közjogi nemzetegyesítésen kívül leginkább a szocialista kísérlet politikusainak felelősségre vonására irányuló tö­rekvésben jelenik meg. A Nemzeti hitvallás elévülhetetlennek nyilvánítja a „kommunista” diktatúrák uralma alatt elkövetett bűnöket, s ezen elv alapján a normaszöveg „nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását és elítélését olyan cselekményért, amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Szabadság és felelősség XXVIII. cikk (6) bekezdés). E rendelkezés tehát lehetővé teszi a visszamenőleges hatályú felelősségre vonást, megkerülve azt az alapvető jelentőségű jogállami követelményt, amely szerint „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. A 2011. december 30-án elfogadott át­meneti törvény aztán az MSZMP-t és jogelődeit bűnöző szervezeteknek nyilvánítja, hangsúlyozva azt is, hogy e pártok tevékenységéért az MSZP is felelősséggel tartozik. Ily módon az új alkotmányos rend a kollektív bűnösség elvét is magába foglalja, követve a Horthy-kori jogfelfogást, amely a Tanácsköztársaság szervezésében és felépítésében részt vevő egyének cselekedeteit eleve bűnténynek tekintette.

A politikai realitások jegyében egyébként az alaptörvény nemcsak az államformát, hanem lényegében a kormányzati rendszert is érintetlenül hagyja. Míg az előkészítő bizottság koncepciója szerint a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg po­litikai válság esetén feloszlathatja az országgyűlést, az alaptörvény az államfőt ilyen hatáskörrel nem ruházza fel. Az új szabályozás azonban mégis lehetőséget biztosít arra, hogy egy Fideszhez kötődő elnök eltá­volítson a hatalomból egy más színezetű kormányt. Az államfő ugyanis feloszlathatja az országgyűlést, ha az az adott év központi költségvetését március 31-ig nem fogadja el, miközben a pénzügyi terv megszavazása a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulását feltételezi. Első közelí­tésben e szabályozás új elemmel bővíti a hatalommegosztás rendszerét, erőteljesen korlátozva a törvényhozás budget-jogát, tényleges funkciója azonban az, hogy akadályozza, netán ellehetetlenítse egy későbbi kormány tevékenységét. A Fidesz ugyanis 2011 elején átalakította a Költségvetési Tanács szervezeti felépítését és összetételét, amiként más független intézmények élére is pártpolitikust, illetőleg hozzá közel álló szakembert állított. Ily módon a jelenlegi időszakban a hatalmi ágak elválasztása csupán az alaptörvényi deklaráció szintjén, formálisan áll fenn, ám a fékek és ellensúlyok rendszere azonnal működésbe lép, mi­helyt a jelenlegi kormányt más színezetű kabinet váltja fel.

Az alaptörvény tehát, a történelmi restaurációk szokásos logikáját követve, felemás módon állítja helyre a hagyományos államiságot, miközben a normaszöveg átértelmezési lehetősége a két világháború közötti időszak további elemeinek visszatérését is biztosíthatja. Múlt és jelen, tradíció és modernitás ellentmondása leginkább az alkotmányozó hatalom legalitásának indoklásában fejeződik ki. Egyfelől a Nemzeti hitvallás érvényteleníti az 1949-es alkotmányt, másfelől viszont a záró rendelkezések szerint „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Záró rendel­kezések 2. pont). E jogszabályhelyek a kétharmados többségen nyugvó alkotmányozó hatalmat deklarálják, amit a történeti alkotmányosság nem ismer, sőt egyik jellegzetessége éppen az, hogy továbbépítése egyszerű törvényekkel ment végbe. Az új jogrend megalapozása tehát érvényte­lennek nyilvánított rendelkezéseken nyugszik, vagyis a folytonosság helyreállításának deklarálása a megszakítottságra épül.

Az alkotmányjogi rendszerváltás 2012. január 1-jén az alap- és az átmeneti törvény, valamint az addig elfogadott sarkalatos törvények ha­tálybalépésével lényegében befejeződött, formálisan is lezárva a III. Köz­társaság történetét. Ez utóbbiak közül a választási törvény – egyfordulós és a győztest is kompenzáló szisztémájával – jelentős mértékben erősíti a Fidesz pozícióját a következő voksolásokon, a pénzügyi stabilitási törvény bebetonozza a magas keresetűeknek kedvező személyi jövede­lemadó-rendszert, az egyházügyi törvény pedig az új kurzus ideológiai igényeinek megfelelően különbséget tesz elismert felekezetek és vallási egyesületek között. Állam és egyház viszonyának rendezésekor egyéb­ként nyíltan is megjelenik a tradicionalitás, hiszen a szabályozás alapelve a kormány szerint is az 1894-es egyházpolitikai reform koncepciójából származik. E sarkalatos törvény egyben azt is jelzi, miként értelmezhetik a modern normaszöveget a történeti alkotmány vívmányaival összhang­ban. Az alaptörvény ugyanis állam és egyház különválasztását deklarálva nem tesz különbséget a vallásfelekezetek között, a sarkalatos törvény viszont – a kategória leszűkítő felfogásával – a modern jogállamisággal szembenálló hierarchiát állít fel.

Az elmúlt egy- és háromnegyed évben az új berendezkedés legfonto­sabb alkotóeleme, a centrális hatalmi erőtér is bizonyos fokig megszilár­dult. Bár 2011 februárjától, a Széll Kálmánt-terv egyes intézkedéseinek kiszivárogtatásától megkezdődött a Fidesz szavazótáborának lassú, ám folyamatos eróziója, a politikai erőviszonyok alig módosultak. A Szonda Ipsos felvételei szerint ugyan az összes megkérdezett között a párt híveinek aránya egy év alatt 34%-ról 16%-ra esett vissza, a többi formáció bázisának terjedelme lényegében változatlan maradt, s így a fiatal demokraták megőrizték előnyüket az ellenzékkel szemben. Az MSZP nem tudott kitörni a 10-14, a Jobbik pedig a 6-10%-os sávból, s az LMP támogatottsága sem lépte át az 5%-ot. A politikai rendszer­váltás tehát nemcsak a pártstruktúra átalakulását, majd az új szerkezet érzékelhető stabilizálódását jelenti, hanem a preferenciák rögzülését, a választói magatartás változékonyságának csaknem teljes megszűnését is. Jelentősebb mérvű átáramlást csak a Fidesz és a Jobbik tábora között figyelhetünk meg, miközben a kormánypárt bázisából távozók túlnyomórészt a bizonytalanok és a passzívak egyre szélesedő körét gyarapítják. Ezért a pártot választó biztos szavazók között a jobboldali pólus támogatottsága jóval kisebb mértékben csökken, mint az összes megkérdezett esetében. Az európai parlamenti, az országgyűlési és az önkormányzati választáson a résztvevők 69-71%-a voksolt a Fidesz-KDNP szövetségre, illetőleg a Jobbikra, és ez az arány 2012 januárjában is csak 61%-ra esett vissza. Emellett, az új szabályozás következtében, a kormánypárt jelenlegi 39%-os támogatottságával is elnyerné a képviselői helyek kétharmadát, amit csupán a demokratikus ellenzéki formációk széles körű összefogása akadályozhatna meg.

Az elmúlt félévben ugyanakkor a pártszerkezet valamelyest módosult, jelezve, hogy az új berendezkedés nem zárja ki a politikai erőtér bizonyos fokú változását. Október 22-én a Gyurcsány Ferenc vezette Demok­ratikus Koalíció platform kivált az MSZP-ből és önálló formációként a mérsékelt szociáldemokraták, a liberálisok és a konzervatív demokra­ták összefogására törekszik. Nyáron bejelentette párttá alakulásának szándékát a 4K! mozgalom, mely új köztársaságot kíván létrehozni, és határozott szociáldemokrata programot hirdet. 2012. január közepén a médiában megjelent az a hír, hogy Bajnai Gordon, a korábbi szakértői kormány miniszterelnöke a Haza és Haladás Alapítvány bázisán pártot alapít, amit azonban az érintett azonnal cáfolt. Január végén Kónya Péter, a Szolidaritás mozgalom egyik társelnöke is felvetette egy új for­máció megalakításának lehetőségét, február 6-án azonban e lépéstől már egyértelműen elzárkózott.

E kezdeményezések azonban eddig nem változtattak azon, hogy az újabb rendszerváltás során létrejött politikai szerkezet jelentősen külön­bözik a nyugat-európai modelltől. Az SZDSZ széthullása, illetőleg Dávid Ibolya kísérletének kudarca óta mind a liberalizmus, mind a modern konzervativizmus hiányzik a hazai politikai spektrumból, míg a szociálde­mokráciától balra álló alakzatok már az 1989-90-es fordulat óta teljesen elszigetelődtek. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy a modern kon­zervatív liberalizmus elvei szemben állnak az állam támogatását igénylő nemzeti burzsoázia érdekeivel, a radikális baloldaliság pedig a politikai szocializmus bukása miatt nem jelent perspektívát a munkásság és a rendszerkritikai értelmiség számára. Ilyen strukturális feltételek mellett a Demokratikus Koalíció csak gyenge polgári bázisra támaszkodhat, és a 4K! sem számíthat jelentős nagyságú szavazótáborra.

Érdemi változások az ellenzéki erők összefogása terén sem történtek. 2011 decemberében ugyan az LMP parlamenti frakciójában felerősödött a Fidesz-ellenes szárny, amit jórészt a gyorsított törvényalkotást lehetővé tevő házszabály-módosítás és az egykulcsos személyi jövedelemadó bebetonozása idézett elő, a 2012. január 28-29-ei kongresszus azon­ban nem módosította a párt korábbi irányvonalát. Ily módon a december 23-ai polgári engedetlenségi akció és az aznap meghirdetett „Új ellen­állás” csupán politikai epizódnak bizonyult, s egyedüli következménye a frakcióvezető-váltás volt. E kudarcot jórészt az magyarázza, hogy az LMP tagjai és szavazói között továbbra is többséggel rendelkeznek azok, akik elutasítják az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval történő együttműködést, feltételezve, hogy hosszabb távon önálló pólusképző erőként léphetnek fel. Az LMP kongresszusi határozata megnehezítheti, sőt ellehetetlenítheti a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét, amit egyébként a Szolidaritás mozgalom éppen a párt december 23-ai tüntetésén hirdetett meg.

Az elmúlt egy évben ugyanakkor a civil szféra gyökeresen átalakult. Még 2011 januárjában létrejött az Egymillióan a Sajtószabadságért (ké­sőbb Egymillióan a Demokráciáért) elnevezésű mozgalom, amit ősszel a szakszervezeti hátterű, többször említett Szolidaritás, decemberben pedig a Tiszta Kezek megszerveződése követett. Ily módon a civil szfé­rában megszűnt a Fidesz-közeli hálózatok túlsúlya, s az intézményesü­lés jellege is módosult; a formális szervezetek mellett a tagság nélküli, ám folyamatosan működő mozgalmak is megjelentek. 2011. március 15-től az új alakzatok jelentős tömegtüntetéseket szerveztek, elhódítva az utcát az azt korábban uraló jobb- és szélsőjobboldaltól. A sorozatos megmozdulások, s különösen a 2012. január 2-ai, az alaptörvény ün­neplése ellen az Operaháznál tartott rendezvény azt a látszatot keltet­ték, hogy a kormánnyal és az új politikai rendszerrel szemben tömeges elégedetlenség alakult ki. Az egymást követő tüntetések résztvevőinek többsége azonban minden alkalommal egy sajátos szubkultúrához, a fővárosi (bal)liberális értelmiséghez tartozott, melynek megmozdulásai a társadalom túlnyomó hányadát nem, vagy alig érintették meg. Mindazo­náltal a Fidesz szükségét érezte annak, hogy visszahódítsa az utcát, a szimbolikus politizálás egyik meghatározó terepét. A 2012. január 21-i, névleg civilek által szervezett legalább 100.000-es (a belügyminisztérium szerint 400.000-es) Békemenet azt sugallta, hogy a többség változatlanul a kormány és az új berendezkedés mögött áll, üzenve a külföldnek is a keresztény nemzeti kurzus szilárdságát. Az esemény fontosságát az is mutatta, hogy a felvonulók a Hősök teréről indultak s a Kossuth térre érkeztek, jelezve a főváros két legfontosabb szimbolikus helyszínének megőrzését, illetőleg visszahódítását.

Az új rendszer harmadik meghatározó eleme, a nacionalista jellegű gazdaság- és külpolitika az elmúlt évben sajátos hullámzáson ment keresztül. A 2011. március 1-én meghirdetett Széll Kálmán-terv tőke- és piacbarát intézkedési javaslatai nemcsak a nemzeti burzsoázia, hanem a multi-és transznacionális vállalatok érdekeit is szolgálták, miközben a csomag a tradíciókra utalva az 1877-78. évi költségvetési kiigazítást előkészítő pénzügyminiszter nevét viselte. A kiadáscsökkentő lépé­sek strukturális reformokat is tartalmaztak, melyeket az országgyűlés 2011 késő őszén fogadott el. Ezek közül legjelentősebbnek a köz- és felsőoktatás rendszerének szerkezeti átalakítását tekinthetjük, melyek egyszerre irányultak a költségvetési egyensúly megteremtésére és egy új keresztény nemzeti középosztály megteremtésére. Az előbbi szfé­rában 16 éves korra szállították le a tankötelezettséget, elhatározták a gimnáziumba járók számának 40%-os csökkentését, s a szakképzésben a kora kapitalista tanoncrendszerhez hasonló szisztémát vezettek be. A felsőoktatás terén 53.000-ről 34.000-re mérsékelték az államilag finan­szírozott helyekre felvehető (új elnevezéssel a teljes állami ösztöndíjban részesülő) hallgatók számát, 15.500 főben jelölték meg a részösztöndí­jasok körét, míg a többiek csak önköltséges képzés keretében végezhetik tanulmányaikat. Ennek összegét radikálisan növelték, aminek negatív hatásait a Diákhitel II. intézményének megteremtésével kívánják ellen­súlyozni. Ily módon valójában széleskörű tandíjrendszert vezettek be, ám e kifejezést, a „megszorításhoz” hasonlóan, nem használják. Emellett a Fidesz kormányzat az oktatásban kiemelt szerepet szán a keresztény nemzeti szellemiségű hazafias, illetőleg családi életre nevelésnek, a tradicionális értékrendre történő szocializációnak, amit az is szimbolizál, hogy nem közoktatási, hanem köznevelési törvényt fogadtak el. E célok megvalósítását is szolgálja az iskolarendszer államosítása, valamint a tanszabadság törvényi korlátok közé szorítása.

Strukturális reformnak tekinthetjük az önkormányzati rendszer gyöke­res átalakítását, az integrált megyei kormányhivatalok létrehozását és az azoknak alárendelt járási hivatalok hálózatának kiépítését is. E téren a tradicionális államiságtól teljesen eltérő intézményrendszert alakítanak ki, mivel a települési önkormányzatoktól teljes mértékben elvonják az államigazgatási feladatokat, a megyék funkciókörét pedig a területfej­lesztésre korlátozzák. Ily módon a hagyományos államberendezkedés egyik legfontosabb elemét, a megyét éppen a múltba forduló Fidesz kormányzat üresíti ki, feltehetően azért, mert a néhai megyék bázisát képező középbirtokos nemesség restaurálását megvalósíthatatlan és vállalhatatlan lépésnek tekinti. Ezt Orbán Viktor szimbolikusan is jelezte, amikor elzárkózott a vármegye megjelölés visszaállításától, hangsú­lyozva, hogy e kategória a társadalom jelentős része számára negatív értéktartalmat hordozhat. Az új önkormányzati és területi államigazgatási struktúra egyébként a magyar történelem egyik legcentralizáltabb szisz­témája, mely a hatósági igazgatás szférájában szinte teljesen kizárja a helyi befolyásolás lehetőségét.

A Széll Kálmán-terv végrehajtása keretében megkezdődött a nyugdíj­rendszer reformja is. 2011 őszén megszüntették a korkedvezményes és korengedményes nyugdíjazást, a már folyósított járadékokat szociális ellátásokká alakították át, elrendelték a rokkantnyugdíjasok jogosultsá­gának felülvizsgálatát, s e lépésekkel összhangban egységes korhatárt vezettek be. A háttérben elindultak az öregségi nyugdíjrendszer megvál­toztatására irányuló munkálatok is, melyek az ún. svéd modell átvételével zárulhatnak. Emellett strukturális reformjellegű lépésként értékelhetjük az egykulcsos személyi jövedelemadó már többször említett bebetonozását, valamint az áfa és a jövedéki adók növelését is, melyek egyaránt azt célozzák, hogy a terheket minél nagyobb mértékben a jövedelmekről a fogyasztásra helyezzék át.

A tőke- és piacbarát intézkedések sorozata átmenetileg megnyugtatta a külföldi befektetőket, akik ezek hatására már kevésbé negatívan ítél­ték meg a kabinet unortodox lépéseit. Növelte a Fidesz-kormány iránti bizalmat az államadósság ellen meghirdetett küzdelem, valamint az az ígéret is, hogy a GDP-arányos költségvetési hiányt tartósan 3% alatt tartják, miközben 2013-ban a különadókat kivezetik, a bankadót pedig megfelezik. E hangulatváltás jelentős mértékben hozzájárult a forint erő­södéséhez és az állampapír-piaci hozam csökkenéséhez, miközben az alaptörvény és a médiaszabályozás miatti külföldi kritikák is mérsékeltebb hangvételűvé váltak. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter 2011. június végi budapesti látogatásán ugyan a demokratikus intézményrendszer védelmére hívta fel a kormány figyelmét, bírálva a média-, és az egyház­ügyi törvényt, illetőleg az igazságszolgáltatás átalakításának módját, éles kritikát azonban a nyilvánosság előtt nem fogalmazott meg.

Ebben az időszakban tehát átmenetileg visszaszorult a nemzeti bur­zsoázia kiemelt támogatása, mely csak 2011 őszén az ún. pláza-törvény elfogadásával folytatódott. E jogszabály öt évig a nemzetgazdasági mi­niszter engedélyéhez köti új szuper- vagy hipermarket építését, kísérletet téve a hazai kereskedők versenyhelyzetének adminisztratív úton történő javítására. Ugyanakkor e törvény az építőipari vállalkozásokat is hátrá­nyosan érinti, melyek termelési értéke már amúgy is radikálisan csökkent az állami és önkormányzati megrendelések tartós visszaesése miatt.

2011 ősze egyébként fordulópontot jelentett az új berendezkedés megszilárdulásának folyamatában. Ez év november elejétől 2012. január közepéig az autoritárius, neo-horthysta politikai rendszer első jelentősebb válságát élte át, amit elsősorban a devizahitelesek helyze­tén könnyítő, ám a bankoknak súlyos veszteséget okozó végtörlesztés intézményének szeptember végén történt bevezetése idézett elő. Míg a bankadó és a különadók kivetését, majd a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítását az Európai Unió még tudomásul vette, a deviza­hitelek rögzített árfolyamon, egy összegben való törlesztését már nem fogadta el. Az Unió vezetői, a hitelminősítők és a külföldi befektetők nemcsak a közvetlen (2012. január végéig 210 milliárd Ft-nyi) veszte­ség miatt reagáltak élesen, hanem azért is, mert ezt az intézkedést a kormány kiszámíthatatlanságának jeleként értékelték. A bizalomvesztés következtében zuhant a forint árfolyama, emelkedtek az állampapír­-piaci hozamok, s radikálisan nőtt az államcsőd elleni biztosítási díj összegét jelző CDS-mutató. Ilyen körülmények között 2011. november 17-én Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, Orbán Viktor előző napi döntésének megfelelően, bejelentette, hogy a kormány elővigyá­zatossági hitelért az IMF-hez fordul. Ezt követően azonban a hivatalos tárgyalások megkezdése kétségessé vált; a december 13-án hazánkba érkezett valutaalapi delegáció ugyanis a megbeszélések befejezése előtt elutazott az országból, jórészt Olli Rehn uniós pénzügyi biztos fellépésének hatására. Brüsszel elsősorban azért kezdeményezte az előzetes tárgyalások félbeszakítását, mert december 14-én kiderült, hogy a kormány az MNB és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügye­letének összevonására készül, annak érdekében, hogy Simor Andrást, a jegybank elnökét az új szuperszervezet vezetőjének rendelje alá. Az Unió határozott álláspontját feltehetően az is motiválta, hogy a december 8-9-ei csúcstalálkozón Orbán Viktor először elutasította a közös európai fiskális szerződés tervét, majd valószínűleg Angela Merkel német kan­cellár nyomására „talán”-ra módosította álláspontját, hangsúlyozva, hogy e szuverenitáskorlátozó kérdésben csak az országgyűlés dönthet.

December utolsó napjaiban a válságot jelző politikai események fel­gyorsultak. Először Jose Manuel Durao Barroso EB-elnök intézett ma­gánlevelet Orbán Viktorhoz, melyben az átmeneti törvényjavaslat MNB-re vonatkozó rendelkezéseinek visszavonását kérte. Ezt a kormányfő akkor még határozottan elutasította, akárcsak Hillary Clinton üzenetét, mely a média-, az egyházügyi és a bírósági szervezeti törvény felülvizsgálatát kezdeményezte. Közben a mértékadó nyugati sajtó, beleértve a kon­zervatív irányultságú újságokat is, élesen bírálta a kormány politikáját, hangsúlyozva, hogy az a demokrácia és a jogállamiság gyengítésére, netán felszámolására irányul.

Az új berendezkedés gazdasági és politikai válsága 2012 első napjai­ban érte el mélypontját. Január 4-én a bankközi devizapiacon egy euróért már 324 forintot kértek, jóval többet, mint 2009 márciusában, Gyurcsány Ferenc lemondása előtt. Közben Brüsszelben, az Európai Parlament liberális és zöld frakcióinak kezdeményezései alapján, Magyarország uniós szavazati jogának felfüggesztését fontolgatták, amit azonban a néppárti képviselőcsoport elutasított, és rövid habozás után a szocialista és demokrata frakció is elvetett. Bár a csoport helyettes vezetője, Hannes Swoboda január 4-én úgy fogalmazott, hogy „Komolyan meg kell fontol­nunk az EU-ról szóló szerződés 7. cikkelyének [az Európai Tanácsban való szavazati jog felfüggesztésének – W. Gy.] alkalmazását, amennyiben az Orbán-kormány továbbra is semmibe veszi az európai jogszabályokat és alapértékeket”. Egy héttel később a szocialista képviselők „nem tar­tották időszerűnek az Európai Unió alapszerződésének 7. cikke szerinti eljárás megindítását” (S&D 2012, 11-12) Ez utóbbi álláspont felül­kerekedésében meghatározó szerepet játszott az MSZP felső vezetése, mely az LMP-hez hasonlóan elutasította az ország szankcionálását. A széleskörűen elterjedt jobboldali vélekedésekkel ellentétben tehát a hazai ellenzék nem szervezte, hanem inkább tompította a kormányra nehezedő uniós nyomást.

Az árfolyam zuhanását látva a Fidesz azonnal módosította magatar­tását. Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter bejelentette, hogy a kormány az IMF-fel és az EU-val gyors megállapodásra törekszik, Orbán Viktor pedig Simor Andrással egyeztetett arról, hogy a jegybank és a kabinet szorosan együttműködik a forint védelme érdekében. E lépések hatására az árfolyam a néhány nappal korábbi szintre erősödött, s a sorozatos le-minősítések ellenére az ország állampapír-piaci pozíciója is javult. Követ­kező állomásként, a várható kötelezettségszegési eljárásokra reagálva, január 17-én Orbán Viktor levelet küldött Barrosonak, melyben jelezte, hogy a kormány kész módosítani a vitatott jogszabályokat. Az EB elnöke egyébként még aznap közölte, hogy a testület három kötelezettség­szegési eljárást indít a jegybank és az adatvédelmi hatóság függetlenségének megsértése, valamint a bírák 62 éves korban történő nyugdíjaztatása miatt. Január 18-án, az Európai Parlament Magyarországgal foglalkozó ülésén Orbán Viktor is felszólalt, s miközben készségesnek mutatkozott a brüsszeli követelések teljesítésére, visszafogott hangvétele ellenére határozottan megvédte az alaptörvényt, s az azon alapuló új berendez­kedést. Bár e tanácskozáson a kormányfő nemcsak a vitatott törvények, hanem az azok mögött meghúzódó szellemiség miatt is éles bírálatokat kapott, bizonyos fokig mégis győztesen került ki a politikai összecsapás­ból. Viszonylagos sikeréhez jelentős mértékben hozzájárultak a néppárti képviselők felszólalásai, s különösen Joseph Daul frakcióvezető beszéde, aki szerint a Fidesz kormány elsöprő sikereket ért el.

Csaknem egy héttel később, január 24-én Barroso és Orbán Viktor brüsszeli tárgyalásán a vitás kérdések egy részében megegyezés szüle­tett. A miniszterelnök elállt az MNB és a PSZÁF összevonásának szándé­kától, s lemondott arról, hogy a kormány tagja a monetáris tanács ülésén részt vehessen, ragaszkodott azonban a jegybanki vezetők eskütételéhez és fizetésük kétmillió forintban történő maximálásához. Ugyanakkor a bírák kötelező nyugdíjba vonulását nem igazságszolgáltatási, hanem a nyugdíjrendszerhez kötődő kérdésnek minősítette, hangsúlyozva, hogy ebben az ügyben a brüsszeli bizottságnak kell kimutatnia a diszkriminatív elemet, s ha ezt megteszi, korrigálják a szabályozást. Hasonló álláspontot foglalt el az adatvédelmi hivatal vezetője esetében is, jelezve, hogy e téren is elfogadják majd Brüsszel javaslatát. Mindezek alapján úgy látta, hogy elhárultak az akadályok az IMF-fel és az EU-val való hiteltárgyalá­sok megkezdése előtt, Barrosoval folytatott megbeszélését pedig nem politikai, hanem jogi eszmecserének ítélte.

Lényegében hasonlóan értékelték az Unió és a kormány kapcsolatfel­vételét, majd álláspontjaik közeledését a külföldi befektetők is. Január 16-án még 312 forintot kértek egy euróért, Orbán Viktor brüsszeli felszó­lalásának napján viszont az árfolyam már 304 forintra javult, a Barrosoval folytatott tárgyalásokat követően pedig lefelé áttörte a 300 forintos határt. A bizalom részleges visszatérését az magyarázza, hogy a befektetők reálisnak, sőt közelinek ítélik a hitel-megállapodást, s ennek alapján ki­zárják az államcsőd lehetőségét. Ezzel egyidejűleg a mértékadó nyugati politikusok és sajtóorgánumok nyomása is enyhült, amihez a sikeres Békemenet is hozzájárult.

Az új berendezkedés első válságából a (bal)liberális média egy része, sőt néhány szocialista politikus is azt a következtetést vonta le, hogy 2012. március végére, április elejére államcsőd következhet be, figyel­men kívül hagyva a csaknem 36 milliárd eurós valutatartalékot. E nézetek képviselői azt sem zárták ki, hogy előrehozott választásokat írnak ki (ennek feltételezett időpontjaként 2012. március 18-át jelölték meg) és/ vagy Orbán Viktort a miniszterelnöki tisztségben Varga Mihály vagy más fiatal demokrata politikus váltja fel, netán szakértői kormány alakul. E vé­lekedések azon alapultak, hogy az Unió kétségtelenül szerepet játszott a Papandreu, illetőleg a Berlusconi kabinet megbuktatásában, feltételezve, hogy e megoldást Magyarország esetében is alkalmazhatják. Az Unió azonban nem kívánja a jelenleg is erős támogatottsággal rendelkező Orbán-kormányt eltávolítani, hanem csupán arra törekszik, hogy az tartsa be az uniós jogszabályokat, illetőleg politikai tevékenysége során az európai értékeket kövesse. E magatartást egyrészt az magyarázza, hogy az Európai Parlamentben relatív többséggel rendelkező Néppárt kritikai megjegyzései ellenére szolidáris tagszervezetével, másrészt Görögországgal és Olaszországgal ellentétben hazánkban a különböző politikai oldalak közötti minimális konszenzus is hiányzik, s emellett kifelé a Fidesz-KDNP pártszövetség teljesen egységesnek mutatkozik. Óvakodnak a határozottabb fellépéstől a brüsszeli intézmények azért is, mert tartanak attól, hogy folyamatos nyomásgyakorlásukkal tovább erősítik a nacionalizmust és az euro-szkepticizmust, elősegítve a Jobbik hatalomra kerülését.

A történelmi tapasztalatok szerint az új politikai rendszer által túlélt első válság jelentős mértékben hozzájárul annak megszilárdulásához. A ki­egyezést követően a dualizmus akkor stabilizálódott, amikor 1871-ben az osztrák Hohenwart-kormány cseh orientációjú trialista kísérlete kudarcot vallott. Horthy Miklós keresztény nemzeti berendezkedésének életképes­ségét az 1921-ben lezajlott két királypuccs meghiúsulása bizonyította, ami aztán utat nyitott a bethleni konszolidáció számára. Ugyanakkor az új berendezkedések politikai ellenfelei e válságokat szükségszerűen a közeli bukás előjeleként értékelik, csak a krízis elmúltát követően ismerik fel a szisztéma stabilizálódását.

Az alkotmányjogi rendszerváltás lezárulása, a politikai spektrum vi­szonylagos mozdulatlansága és az első válság túlélése egyaránt azt jelzi, hogy a neo-horthysta jellegű politikai berendezkedés megszilárdul, s 2014-ig, esetleg 2018-ig nagy valószínűséggel fennmarad. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerül sor korrekciókra, vagy miként Lázár János fideszes frakcióvezető február 6.-án a berlini nagykövetségen tartott előadásában fogalmazott, a hibák kijavítására, amely hibák, véleménye szerint, fő­ként a nemzetközi erőtér jelentőségének alábecsülésében nyilvánultak meg. Az elmúlt hónapok eseményei egyben azt is megmutatták, hogy e politikai rendszert csak a magyar társadalom többségének akarata vált­hatja le. Az államszocializmusból, majd a polgári demokráciából történő tömeges kiábrándulás után azonban ez csak akkor következhet be, ha az új berendezkedés a társadalmi lét valamennyi szférájában tartósan kudarcot vall.

Hivatkozott irodalom

A KSH jelenti, 2010/9

Bairoch, Paul 1976: Europe's Gross National Product. Journal of European Economic History, No 2.

Lipset, Seymour Martin 1995: Homo politicus. A politika társadalmi alapjai. Bu­dapest, Osiris Kiadó

Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.)

S&D 2012: S&D Magyar Szocialista Párt Európai Parlamenti Delegáció, Hírlevél 2012. január 9. – január 22.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány

Zűrzavaros helyzetben élünk. A kapitalista világgazdaság strukturális válsága miatt a gazdaság csökkenésének kezelésére bejáratott sztenderd megoldások nem működnek, akárhány politikus és szakértő bizonygatja is, hogy az új fellendülés fénye már beragyog az alagút végén. A kilengések mindenütt nagyok és hirtelenek, s ez vonatkozik a társadalmi tiltakozásokra is. Ezt látjuk úgy, mint a tiltakozások geográfiájának folyamatos változását.

Ám ha a világgazdaság stagnál, és észrevehetően nő a tényleges munkanélküliség, akkor ezek hatására a nagy, közös torta is zsugorodni kezd. Ekkor az válik a fő kérdéssé, hogy ki viselje e zsugorodás terheit – az egyes országokon belül, illetve az országok között. Az osztályharc fokozódik, és előbb-utóbb utcai, nyílt konfliktusokban robban ki. Ez törté­nik a világrendszerben az 1970-es évektől, és még drámaibb mértékben 2007 óta. Ez idáig a legfelső 1% tovább tudta növelni a részesedését. Ez persze szükségszerűen azt is jelenti, hogy a fennmaradó 99% része­sedése tovább csökkent.

Az elosztás körüli viták a globális büdzsé két tétele körül kavarognak: az adók (mennyit és kik fizessenek), illetve a népesség tömegeit védő háló (az oktatásra, egészségügyre, az életfogytig tartó jövedelmek garanciáira fordított költségek) körül. Nincs olyan ország, ahol ne foly­nának efféle küzdelmek. Ám a világgazdaságban elfoglalt helyük, belső demográfiai mutatóik, politikai történetük miatt a harc egyes országokban hevesebb, mint másutt.

A heves osztályharc mindenki számára azt a kérdést veti fel, hogy miként lehet rá politikai megoldást találni. A hatalmon lévő csoportok erőszakkal is elnyomhatják a népi elégedetlenséget, és sokszor ezt teszik. Vagy, ha az elégedetlenség már túl nagy falatot jelentene az el­nyomó mechanizmusok számára, megpróbálhatják kooptálni, befogni a tiltakozókat, színleg hozzájuk csatlakozva korlátozni a valódi változások lehetőségét. Vagy megtehetik akár mindkettőt, először az elnyomással próbálkozva, majd – amennyiben az sikertelennek bizonyult – a beol­vasztással próbálkozva.

A tiltakozók maguk is egy dilemmával szembesülnek. A tiltakozók min­dig egy relatíve kicsi, de elszánt csoportként kezdik. Egy jóval szélesebb (és politikusan természetesen sokkal kevésbé bátor) csoportot kell meg­győzniük a csatlakozásról, ha valóban hatást akarnak gyakorolni a hatal­mon lévő csoportokra. Ez nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ez történt 2011-ben az egyiptomi Tahrir-téren. Ez történt az Occupy-mozgalommal az USA-ban és Kanadában. Ez történt Görögországban a legutóbbi vá­lasztások idején. Ez történt Chilében, a hosszú ideje tartó diáksztrájkok esetében. És pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ez történik – meglehetősen szembeötlően – Québecben is.

De mi legyen, ha egyszer ez megtörtént? Egyes tiltakozók a kezdeti szűkebb követeléseket átfogóbb, alapvető követelésekké akarják kitá­gítani, hogy így újraszervezzék a társadalmi rendet. Mások – és ezek a mások mindig ott vannak – készek tárgyalóasztalhoz ülni a hatalmon lévőkkel, hogy valamiféle kompromisszumra jussanak.

Ha a hatalmon lévő csoportok az elnyomáshoz fordulnak, gyakran csak felszítják a tiltakozás lángjait. De az elnyomás ugyanakkor sokszor működik is. Ha mégsem, és a hatalmon lévők kompromisszumra és kooptálásra kényszerülnek, akkor sokszor sikerül diszkreditálniuk a til­takozókat. Úgy tűnik, ez történt Egyiptomban is. A legutóbbi választások második fordulójában két olyan jelölt csapott össze, akik egyike sem támogatta a Tahrir-tér forradalmát – egyikük a leváltott Hoszni Mubarak elnök utolsó miniszterelnöke, míg a másik a Muzulmán Testvériség egyik vezetője, akinek legfőbb célja a sária bevezetése az egyiptomi igazságszolgáltatásban, és nem a Tahrir-tériek követeléseinek teljesí­tése. Ez igen nehéz dilemmát jelent a választók azon mintegy 50%-a számára, akik nem erre a két jelöltre adták szavazatukat az első forduló során. Ez a szomorú helyzet abból adódott, hogy a Tahrir-téri forrada­lom támogatóinak szavazatai két, némileg eltérő hátterű jelölt között oszlottak meg.

Mit jelent akkor most számunkra mindez? Úgy tűnik, hogy a tiltakozás geográfiájában igen gyorsak és egyben folyamatosak is az elmozdulá­sok. Egyik helyen hirtelen kirobbannak a lázongások, elnyomják vagy befogják őket, vagy éppen kifulladnak. És amint ez megtörténik, már valahol máshol üti fel fejét az elégedetlenség, ahol azután szintén leverik, beolvasztják vagy elhal – hogy egy harmadik helyen újra megjelenjen, mintha világméretekben egyszerűen nem lehetne elfojtani.

Zűrzavaros helyzetben élünk. A kilengések mindenütt nagyok és hirte­lenek. Ez vonatkozik a társadalmi tiltakozásokra is. Ezt látjuk úgy, mint a tiltakozások geográfiájának folyamatos változását. Tegnap a kairói Tahrir-tér, ma lábasokkal csörömpölő, be nem jelentett tüntetők tömegei

Montrealban, holnap pedig másutt (valószínűleg valami meglepő helyen) kirobbanó tiltakozás.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: The World Class Struggle: The Geography of Protest , Commentary No 243. 2012. június 1. Copyright: Immanuel Wallerstein, distributed by Agence Global