Amikor a neves történész, Eric Hobsbawm 91 éves korában megkapta Bécs városának díszpolgára címét, visszatekintett életútjára, s ezt az észrevételt fűzte hozzá:

„Szerencsém volt, mert a történészeknek ahhoz a világszerte fellelhető generációjához tartoztam, amelyik az 1930-as évek és a historiográfiai fordulatot hozó 1970-es évek között forradalmasította a történetírást, elsősorban azáltal, hogy új kapcsolatokat teremtett a történelem és tár­sadalomtudományok között. Ez nem csupán egyetlen ideológiai iskolára szorítkozott. A történeti modernitás harcáról volt itt szó a Ranke-féle régi, konvencionális történetírással, akár a gazdaságtörténet, az Annales-ban közölt francia szociológia és földrajz, a marxizmus, akár Max Weber zászlaja alatt vívták.” (Idézi Botz et al. 2008: 74)

Hobsbawm véleményével és értékelésével talán nem mindenki ért egyet. Ám kétségtelenül sok igazság van abban a megfigyelésében, hogy a történészek és a társadalomtudósok között kialakult újfajta együttműkö­dési formák elősegítették a történeti kutatásokat Nyugaton a két háború közötti időszakban és az 1970-es években. Az is igaz, hogy a huszadik század utolsó negyedében újra csak nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudományok között. E tanulmány azt a véleményt fogalmazza meg, hogy azóta már a harmadik periódusba léptünk, amikor is újfajta kooperáció lehetősége sejlik fel a történelem és a társadalomtudományok között, ami egyre inkább gyakorlattá is válik.

Eltávolodás

Amikor Hobsbawm a történelem és a társadalomtudományok közötti újszerű kapcsolatokra tekintett vissza, akkor különféle, kisebbségben létrejött fejleményekre utalt, amelyek kölcsönösen erősítették egymást, annak ellenére, hogy különböző országokban jelentkeztek. Ezek között jelen voltak azok az interdiszciplináris megközelítések, amelyekkel a franciaországi Annales lapjain kísérleteztek, illetve amelyeket a brit Past & Present című folyóirathoz közel álló marxista történészek munkái reprezentáltak. Hobsbawm az Egyesült Államok-beli történeti szociológia művelőire utalt, másfelől pedig az 1950-es és 60-as évek „új gazda­ságtörténetére”, valamint a társadalomtörténetre [a szűkebbre szabott feladatokkal foglalkozó „social history” meg a tágabb értelmű „history of society” irányzataira], és a Historische Sozialwissenschaftra, amely az 1960-as években Nyugat-Németországban – Max Weber erőteljes hatására – alakult ki.

Noha ezek s néhány más áramlat meglehetősen különböztek egy­mástól, ám mégis akadt egynéhány közös vonásuk is. Először is, kuta­tási dimenzióként mindegyik irányzat a struktúrákra és a folyamatokra helyezte a hangsúlyt, nem pedig az egyes cselekvésekre, személyekre és eseményekre. A történészek csupán kis csoportja lépett fel nyíltan a Strukturgeschichte (struktúratörténet) mellett. De nagyon sokuk többé-ke­vésbé meggyőződéssel vallotta, hogy ha valaki valóban meg akar magya­rázni valamilyen változást, akkor alaposan meg kell vizsgálnia azokat a – gazdasági, társadalmi, politikai vagy eszmei – struktúrákat és folyama­tokat, amelyek a megfigyelések, a cselekvések és az egyes események „alapjául szolgálnak”, miközben egyidejűleg állandóan vissza is hatnak rájuk. Másodszor, a historiográfia ezen egymástól különböző áramlata­in belül a történészek olyan analitikus megközelítéseket alkalmaztak, amelyek jóval túlmentek a jelentések hermeneutikai rekonstrukcióján. Az 1960-as és 1970-es években ez annyit jelentett, hogy a történész a fogalmak explicit meghatározását kereste, elméleti alátámasztással kísérletezett, időnként kvantitatív módszereket is igénybe vett, és össze­hasonlító elemzéseket végzett. A történetírás ekkor jóval analitikusabbá vált. Harmadszor, a történészek mind a munka eltervezésében, mind a végrehajtásában a rokon diszciplínákkal, különösképpen a szociológi­ával, a politikatudománnyal és a közgazdasággal való szoros együtt­működésre törekedtek. E törekvést a Historische Sozialwissenschaft programja fejtette ki a legnyíltabban. Negyedszer, nagy hangsúlyt kaptak a társadalmi-gazdasági dimenziók, úgy is, mint az elemzés tárgyai és úgy is, mint általában a történelem jobb megértésének vezérfonalai. Felvirág­zott a társadalomtörténet egyik változata, a social history, amely néha a societal history (avagy history of society) tágabb formáivá fejlődött. Ötödször pedig, ezek a historiográfiai irányzatok gyakran annak a politikai és szellemi légkörnek alkották részét, amely bírálta a hagyományokat, és alapvető változásokat követelt mind a történelemtudomány terén, mind pedig általában a társadalom vonatkozásában.¹

Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől a trend megválto­zott: a történelem és a társadalomtudományok viszonya ismét meglazult. Ez elsődlegesen a történeti kutatások terén lezajlott alapvető irányváltás következménye volt. A társadalomtudomány social historynak nevezett iskolája elvesztette korábbi vonzerejét mint ellenzéki és újító szellemű irányzat. Különösen marxista szemléletű változatai okoztak csalódást: nem váltották be azokat a nagy reményeket, amelyeket korábban tápláltak irántuk. Az 1980-as években az Alltagsgeschichte (a minden­napok története) szószólói erősen bírálták a korábbi social history és gazdaságtörténet struktúrakutató preferenciáit. Azt követelték, hogy kapjon nagyobb hangsúlyt a cselekvések, a megfigyelés és a tapaszta­lat, azaz a történelem megannyi szubjektív dimenziója. E törekvéseket támogatták a nő- és gendertörténet adta impulzusok, amelyek a korábbi évtizedekben elhanyagolható jelentőségűek voltak. A történészeket egyre inkább érdekelte a szimbolikus formák rekonstrukciója és a kulturális szokások magyarázata. A kultúratörténet különböző formái – nem egy napra, hanem évtizedre szóló – csatát nyertek. Míg az 1960-as és az 1970-es években a hangsúly gyakorta a széles, nagyívű struktúrákra és folyamatokra esett, most felfedezték a mikrotörténeti megközelítés báját. Néha ezt a szemléletváltást a nagy elméletek és az analitikus megköze­lítések iránt tanúsított elsöprő erejű bizalmatlanság kísérte. A „miért”-re kérdezést a „hogyan”-ra kérdezés váltotta fel. Újra nagy hangsúlyt kapott a narrativitás. A nyelv egyre fontosabbá lett mind a kutatás tárgyaként, mind pedig a kutatás és a bemutatás eszközeként. A fogalmak története (Begriffsgeschichte) hídként szolgált a társadalom- és a kultúratörténet között, egyre inkább konstruktivista szellemben, jelentős érzékenységgel az eszmék, a fogalmak és kategóriák alakító ereje iránt – mind magában a múltban, mind pedig a feltárás aktusában. Mindez nem jelentette azon­ban azt, hogy a korábbi paradigmákat egyszerűen félretették volna.

Sokkal inkább arról volt szó, hogy a kialakult helyzetből számtalan konfliktus adódott és újfajta kombinációk keltek életre. Míg a múltban Marx, Weber, Durkheim, Parsons és Habermas kölcsönzött tudományos hátteret a történeti kutatásoknak, mostanra gyakorta felváltotta őket Geertz és Simmel, Foucault és Derrida s más posztmodern gondolkodók. De gyakran megvoltak minden elméleti iránymutatás nélkül.

Ám annyi bizonyos, hogy a társadalomtörténet (social history) nem tűnt el. Áthatotta és átalakította az általános történettudományt, újfajta kombinációkban élt tovább – különösen érvényes ez a kultúrtörténetre. Ezzel egyidejűleg sokkal gyakoribbá és vonzóbbá vált a tapasztalatok és várakozások, a beállítódások, az eszmék és a diskurzusok, a cse­lekvések és a reakciók tanulmányozása anélkül, hogy azok (társadalmi, intézményi, strukturális) feltételeit, következményeit és kontextusát is vizsgálat tárgyává tették volna – vagyis mindazt, amit a social history oly buzgón elemzett.

Ezek a változások szervesen kapcsolódtak az alapvető paradigmatikus átalakuláshoz: elmozdulás volt megfigyelhető abban a tekintetben, hogy melyek a történelem kutatásának legfőbb mozgatórugói. Valaha a meg­határozó motiváció az volt, hogy „tanuljunk a történelemből”. Mostanra a történettudomány érdekességét viszont az adta, hogy az identitás kialakí­tásának alapja, illetve egyfajta irányjelző lehet a tekintetben, hogyan kell egy másik emberhez viszonyulni. A történeti kutatások nemcsak kevésbé struktúra-orientáltak lettek (és néha sokkal voluntarisztikusabbak is), hanem analitikus jellegükből is sokat veszítettek. A történészek körében jelentősen csökkent a társadalomtudományi fogalmak és módszerek iránti érdeklődés. Ismét nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudo­mányok között. (Kocka 2003, 21-28; Kocka 2010b, 99-115, 152-157)²

Míg a történelemtudományban végbement változásoknak döntő szerepük volt a növekvő távolság kialakulásában, addig alig történt bármiféle változás a társadalomtudományok terén, legalábbis olyan, amely e tendenciának útját állta volna. Bizonyos, hogy a közgazdaság­tan mint tudományág az utóbbi évtizedek során nem vált történetibbé. Inkább egyfajta cselekvéselméleti és mikroökonómiai fordulat [an action and micro-theoretical turn] mehetett végbe e téren. A közgazdaságtan figyelmét az emberi természet ahistorikus elméletének igényeire és eredményeire összpontosította, s változatlanul erős maradt a formali­zált modellek terén. E tudományág saját elméleti produktivitását annak tulajdonítja, hogy elvonatkoztat a kulturális tényezőktől és a történeti kontextusoktól, és közben az ember időtlen fogalmával dolgozik. Ebből adódik, hogy e tudományág éles ellentmondásban áll a történeti és kultúratudományokkal, amelyek az emberi „természetet” nem tekintik antropológiailag állandónak, hanem a történelmi folyamatok termékének. A történész szemszögéből a közgazdaságtan művelőinek ahistorikus emberszemlélete elképesztően leegyszerűsítő és sematikus – annak ellenére, hogy kifinomult elméleti apparátusukat a kívülálló nehezen érti meg. A szabálynak ellentmondó kivételeket majd később említem. (Hodgson 2001; Tanner 2004, 69-98)

A politikatudomány különböző irányokban fejlődött. Néhány politológus szélesen megalapozott, történeti mélységű összehasonlító kutatásokkal foglalkozik, így például Theda Skocpol, Peter Hall vagy Kathleen Thelen. Az Amerikai Politikatudományi Egyesület [American Political Science Association] által 1990-ben alapított Történelmi és Politikatudományi Bizottságnak [Committee on History and Political Science] rövid idő alatt több száz tagja lett. Befolyásos német politológusok érdeklődésének fó­kuszában is a történeti megközelítés áll, példa erre Klaus von Beyme és Manfred Schmidt munkássága. Másfelől, Peter Hall mostanában bírálta az amerikai politikatudomány egyre erősödő dehistorizálását, és kiemelte az amerikai kutatók fokozódó érdeklődését a racionális döntés paradig­mája iránt, ami előszeretettel koncentrál a preferenciák hatásaira, és csak kevéssé foglalkozik azok eredetével, változásaival és illékonyságával. „Az elmúlt huszonöt évben a társadalomtudományok drámai változáson estek át. A legszembetűnőbb fejlemény, különösen Amerikában: egyfajta kettéválás ment végbe a kultúrával foglalkozó tudósok, illetve az anyagi erőket vizsgáló kutatók között. A pálya egyik felén a történettudomány és az antropológia közelebb húzódott a kritikai kultúrakutatáshoz [cultural studies]. A másikon a politikatudomány a közgazdaságtudomány felé oldalgott. Mint magára hagyott, egyedül játszadozó gyermek, az ameri­kai szociológia próbálta megkörnyékezni a többieket, de nem volt képes bevonni őket a maga játékába.” (Hall 2007, 121-141, 127. jegyzet)

Ami pedig a szociológiában lezajlott fejleményeket illeti, itt még ne­hezebb az általánosítás. Kétségtelen, számos szociológus jelentősen hozzájárult Németországban a Historische Sozialwissenschaft prog­ramjának kialakításához. Köztük volt Max Weber és C. Wright Mills, Ralf Dahrendorf és Charles Tilly, M. Rainer Lepsius és Wolfgang Schluchter, hogy csak néhány nevet említsünk. A történészek továbbra is jó hasznát vették azon szociológusok munkáinak, akik érdeklődést tanúsítanak a történelem iránt, vagy legalábbis nyitottak a történelemre, kezdve az összehasonlító történeti szociológiával a társadalomtudományok köréből (lásd például Shmuel Eisenstadt, Björn Wittrock, Dietrich Rueschemeier munkásságát), folytatva a sort a történeti szociológia hatásos hozzájá­rulásaival (Michael Mann és kissé különböző módon, de Hans Joas is), továbbá olyan nagy hatású teoretikusok munkáival, mint Pierre Bourdieu és Anthony Giddens, akiket a társadalomtörténészek előszeretettel és sűrűn idéznek. Nemrégiben Wolfgang Streeck német szociológus a kapi­talizmussal foglalkozó tanulmányt publikált Németországban, amelyben a társadalomtudományok és a történettudomány szorosan összefonó­dó, egységes szemléletét támogatja és egyben gyakorolja is. Másfelől viszont elhanyagolható azoknak a helyeknek a száma, ahol a történé­szek és a szociológusok nem csupán szórványosan dolgoznak együtt;³ együttműködésük sokkal ritkább, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Kétségtelen, hogy a szociológia általában vett historizálása nem tapasztalható. A történészek és a társadalomtudósok, nem utolsósorban a szociológusok, továbbra is jócskán eltérnek egymástól érdeklődésüket, nyelvezetüket, lábjegyzetelési módszereiket és közlési módjaikat illető­en. A történeti társadalomtudomány vízióját, amely egybeolvasztaná a résztvevő tudományágak elemeit, még nem sikerült valóra váltani sem a történelem, sem a szociológia terén.⁴

Persze, a fentebb tárgyalt trendek alól vannak kivételek. Akadnak újfaj­ta interdiszciplináris szövetségek, amelyek a régiek helyébe léptek, így például egyfelől a társadalom- és a kultúratörténet, másfelől a kulturális antropológia és a néprajz alkot ilyen szövetséget. Jelentős a tudomány­ágak közötti együttműködés az olyan specifikus problémákra irányuló területeken, mint amilyen az erőszak, az elöregedés vagy a migráció kér­désének vizsgálata. Ám ami a történettudomány és a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia diszciplínáit illeti, köztük a határok nem lettek átjárhatóbbak az elmúlt három évtized során. Éppen ellenkezőleg. Jóval ellenállóbb szerkezeteknek bizonyultak, mintsem az 1970-es évek­ben a Historische Sozialwissenschaft szószólói képzelték.

Gazdaságtörténet és közgazdaságtan

Ugyanakkor az utóbbi időben mégis az együttműködés új lehetőségei nyíltak meg a történettudomány és a társadalomtudományok között.

Ennek a folyamatnak az illusztrálására a gazdaságtörténet, a közgaz­daságtan és a gazdaságszociológia közötti viszonyt mutatom be kissé részletesebben.

Először is, roppant érdekes, a közgazdaságtan alapjait illető vita folyik már jó ideje a közgazdászok és a tudományelmélet művelői körében.⁵ A játékelmélet előtérbe helyeződése következtében az elmélet hatása alatt dolgozó közgazdászok már régóta feladták az individuum mint haszonmaximalizáló monász (oszthatatlan szubsztancia) fogalmát. Ehelyett a kölcsönhatásos viszonyok és a döntéshozatali eljárások fog­lalkoztatják őket, valamint ebből következően – legalábbis elvileg – az a változó világ, amelyben a kölcsönhatások lezajlanak és a döntéseket meghozzák. E mozgalom túllép a metodológiai individualizmuson, ami a hagyományos közgazdaságtant jellemezte. Hasonló irányban halad a korlátozott racionalitás [bounded rationality] kérdésében folyó vita is, amelyik radikálisabb megnyilatkozásaiban közel került ahhoz, hogy tagadja a haszon-optimalizáló egyén konstrukcióját. Amikor közelebbről vizsgálat alá vették az individuumnak azt az általában erősen korlátozott képességét, hogy az információk teljes ismeretében tudja mérlegelni az alternatívákat, és képes racionálisan választani ezen alternatívák illetve az alternatív költségek között, a vizsgálat rávilágított a „stopszabályok” [stop rules] és a döntésben felhasználható „kiskapuk” fontosságára, ez utóbbiaknak viszont a szokásokkal, a közös hagyományokkal, a mentális modellekkel és a megértés és tanulás folyamataival van szoros kapcso­latuk. Ezek pedig ismét csak pályafüggőek, és saját történetük van. A neurobiológiai kutatások igazolni látszanak ezt az elképzelést. Elvben, és bizonyos közgazdászok és teoretikusok ismeretelméleti megfonto­lásaiban – legalábbis a szakterületükön egy elgondolkodó kisebbséget képviselők között – ezt a megközelítést úgy tekintik, mint ami széles csapást vág a történelem és a kultúratudomány [cultural sciences], illetve egyfajta reflektív gazdaságtörténet felé.

Másodszor, meg kívánok említeni egy másik fejleményt a közgazda­ságtan terén, ami a gazdaságtörténettel való együttműködést támogatja: nevezetesen az intézményi közgazdaságtan szívós folytonosságát és további fejlődését. Amikor Douglas North és szerzőtársai 1970 körül új lendületet adtak e fejleménynek, különösen azzal, hogy a tulajdonjogi paradigmákkal kezdtek foglalkozni, akkor Knut Borchardt egyértelműen kimutatta, mennyire pontosan jelezték előre ezt a tendenciát az olyan tudósok, mint Gustav Schmoller és Werner Sombart, a német gazdaság­történeti iskola képviselői a XIX. század végén és a XX. század elején. Az „új intézményi közgazdaságtan” a gazdasági folyamatok történelmi fogla­latát vizsgálja, a piacok szabályait és normáit elemzi. Felteszi a kérdést: ki állapítja meg e szabályokat és normákat, és ki ellenőrzi betartásukat? Mibe kerül a szabályok megszegésének szankcionálása? Mikor és miért megy végbe a társadalom intézményi berendezkedésének változása? Milyen következménnyel jár, mondjuk, a rendelkezési jogoknak a közös­ségtől az egyénhez való áthelyezése? Az intézménynek tág fogalma van használatban, és mindenféle szabályozó rendszereket értenek alatta a jogtól a konvenciókig, a normáktól a szokásokig.

Ez viszont szélesre tárja az ajtót a történészekkel való együttműködés előtt, akik – mint például Werner Abelshauser és Volker Berghahn – szé­les körben vitatják a kapitalizmus német („rajnai”) modelljének korlátait és teljesítményét. E modell magasan szervezett koordinációt mutat, ha összehasonlítjuk más, sokkal inkább piaci alapú „kapitalizmus-változa­tokkal” Angliában vagy az Egyesült Államokban. A business history [vállalkozástörténet: a gazdaságtörténet része az Egyesült Államokban bevett közgazdaságtanban – a ford.], például amelyik a műveleti költsé­gekkel vagy a vállalkozói hálózatokkal foglalkozik, szintén az intézményi közgazdaságtan tárgyát műveli.⁶

Harmadsorban, a gazdaságszociológia az intézményen túlra is kitágítja és kiterjeszti azokat a témaköröket, amelyekkel az intézményi közgazda­ságtan foglalkozik. Jens Becker és Richard Swedberg, két jelentős szerző e téren, rámutatnak arra, hogy az a kérdés, milyen szerepet játszanak a gazdaság csererendszereinek működésében a társadalmi, kulturális és politikai feltételek, klasszikus szociológiai kérdés, amelyet 1945 után hosszú időre, egészen a problémának az 1980-as években bekövetkezett újrafelfedezéséig a háttérbe száműztek. E kutatók találgatásokba bocsát­koznak arról, mi az oka a gazdaságszociológia iránt ismételten feltámadt érdeklődésnek: „A fordista szabályozás jóval rugalmasabb szervezeti struktúrákkal való felváltása, a kelet-európai gazdaságok átalakulása és a globalizáció folyamata, úgy látszik, olyan drámai változásokba sodorták a gazdaságot, amelyek végkimenetele, velejáró következményei, sőt, időn­ként még az iránya is homályos. Ezeknek a gazdasági fejleményeknek a társadalom egészére döntő hatásuk lesz. Meg fogják változtatni az állam szerepét, és bizonyos nem-gazdasági változókat, mint amilyenek a tár­sadalmi tőke, fontos gazdasági erőforrásokká léptetnek elő, és hatással lesznek a családra is a foglalkoztatási formák radikális átalakulása révén. De vajon milyen elmélet alapján lehet ezeket a változásokat megérteni?”⁷ Válaszuk az, hogy rámutatnak a közgazdaságtan és a szociológia közötti új kapcsolat szükségességére, és érvelésük a jelenlegi pénzügyi és gaz­dasági válság közepette még aktuálisabb, mint valaha. Hozzá kell tenni, hogy e helyzet alkalmat ad arra, hogy bekapcsoljuk ide a történeti és gazdaságtörténeti kutatásokat, ha az érintett gazdaságtörténészek nem vesznek fel túlságosan szűk perspektívát, hanem széles fronton vitatják meg a dolgokat: vizsgálják például a bizalom, a vallás, a családstruktúrák, a hálózatok és az állam kérdéseit.

Negyedszer, a történészek vizsgálódásainak körében is voltak és vannak olyan változások, amelyekre érdemes egy pillantást vetni. A kutatás területén történt kulturális fordulatok gyakran arra ösztönözték a történészeket, hogy hagyják figyelmen kívül a gazdaságtörténetet és általában a gazdasági kérdéseket. Ám ugyanezek a kulturális fordulatok a gazdaságtörténeti megközelítések újfajta módszerei előtt is utat nyi­tottak, amelyek felkeltették a közgazdászok és más társadalomtudósok érdeklődését. Álljon itt néhány példa. (Berghoff – Vogel 2004)

Egyes tudósok, így például Adam Tooze és Robert Salais, akik meg vannak győződve a nyelv formatív erejéről, a fogalmak történetét elem­zik, és azokat a társadalomtörténészek és statisztikusok által használt kategóriákat vizsgálják, amelyeket a múlt társadalmainak feltérképezé­sére használnak; olyasfajta fogalmakról van szó, mint „munkások” és „alkalmazottak”, „munka” és „munkanélküliség”. Nemcsak azt szeretnék megállapítani, mely társadalmi valóságelemek tükröződtek az efféle fo­galmak kialakulásában és elterjedésében. Azt is feltárják, hogy az ilyen, gyakorta használt fogalmak miképpen segítették a múltbeli társadalmak strukturálódását és formálódását, azaz, hogyan szolgálták a társadalmi valóság szemantikai feltérképezését, vagyis hogyan járultak hozzá a társadalmi identitás, a csoportok és az osztályok kialakulásához.⁸ Ezt a megközelítést a civil társadalom történetének feltárására is alkalmazták már. (Wagner 2006, itt kiemelendő Hallberg és Wittrock tanulmánya, 28-51).

Léteznek már tanulmányok a „munka” [mind a labour, mind a work jelentésében vett „munka”] fogalmának történetéről, illetve arról, hogy ezt a fogalmat [illetve ezeket a fogalmakat] egyes országokban és egyes nyelveken miért és hogyan határozták meg egészen eltérő módokon az elméleti tanulmányokban is, meg a kollektív tárgyalások vagy a szociál­politika (avagy szociális ellátórendszer) nyelvezetében. E tanulmányok feltárják a munkatapasztalatok és a munkakapcsolatok jellegét a ha­gyomány, a piacok és a kormányzati beavatkozás közötti kölcsönhatás­ban. (Biernacki 1995; Zimmermann 2001) Létezik és szépen virágzik a fogyasztás történetének feltárása, ami többek között azzal foglalkozik, hogy elemzi a kulturális orientáció, a nemek és a piaci viselkedés közötti kapcsolatokat, és kiterjed a kereskedelmi és szolgáltató vállalatok törté­netére is, ami – legalábbis Németországban – hagyományosan sokkal kevésbé kutatott terület, mint a termelő vállalatok története. (Haupt – Torp 2009; Hartmann 2010)

Megjelent továbbá egy észak-olasz falu késő XVII. századi életének mikrotörténeti elemzése Giovanni Levi tollából. Kifinomult módszereket használva a szerző bemutatja, milyen sok ügylet, adásvételi döntés ágyazódott bele a faluban az egyéni szint fölött szövődött kapcsolati hálóba, ahol hosszú távon a becsület, a kölcsönös támogatás és az ön­érdek összekapcsolódott, és ilyenformán egyfajta „kultúra” részét alkotta. Christoph Conrad szerint „Levi rekonstrukciójának kritikus pontja az, hogy illúzióként mutatja be az egyéni tranzakciók és a cselekvők atomizációját. Még egy olyan banális lépés is, mint egy jószág vagy egy kis darab föld megvétele, kizárólag a társadalmi, családi és szimbolikus meghatározók hálózatában magyarázható. A mikroelemzés ilyenformán rekonstruál egyfajta rejtett kollektív valóságot, amelyet a polgári jogi kategóriáknak és ezek forrásainak atomizálódása eltakar. Levi hatásosan mutatja meg, hogy az egyéni gazdasági szereplő mennyire függött a társadalmi gya­korlattól, jóval azelőtt, hogy a liberális gazdaságelméletek gyújtópontjába került volna.” (Conrad 2004, 43-67; Levi 2001)

Végül pedig megemlítem a Pierre Bourdieu vezette csoport kutatásait abban a témakörben, hogy a párizsi külvárosokban a szakképzett munká­sok és az irodai dolgozók körében milyen volt a lakások tulajdonlásának aránya. A tanulmány „a gazdaság szociális struktúráit” elemzi. Különösen azt vizsgálja, „hogyan alakulnak ki a preferenciák, és hogyan terjednek el aztán egy olyan társadalomban, amelyben érthetőnek tekintik az olyan fogalmakat, mint »tulajdon iránti érzék«, »kertes külváros«, »a magam ura lenni«. Vizsgálják a kormányzati tőkeképzési programokat, továbbá a reklámozásban használt képeket és visszatérő motívumokat, az egyéni lakáseladáshoz kapcsolódó tárgyalásokat és a bérleti megállapodáso­kat.” Christoph Conrad erre a következtetésre jut: „A gazdaság kultúrtör­ténetének ebben az összefüggésében nem az a cél, hogy a preferencia kialakulásának társadalmi feltételteremtését (kondicionálását) nyomon kövessük – ezt minden közgazdász elfogadná -, hanem az, hogy magát a gazdasági szereplő modelljét mint a társadalmi és kulturális előtörténet eredményét megértsük.”⁹

Ezek a példák talán kielégítően demonstrálják, hogy az elmúlt bő két évtizedben a történettudományban bekövetkezett „kulturalista” irányvál­tások nemcsak kockázatokat jelentenek, hanem lehetőségeket is arra, hogy a gazdaságtörténet megújulhasson, ha és amennyiben teljesül két feltétel: (a) A diskurzusnak és a fogalomtörténetnek kapcsolódnia kell a gyakorlat történetéhez, ami sajnos nem mindig sikerül. (b) A gazdaságtör­ténet csak akkor jár jól, ha feladatait képes tágabban értelmezni, és nem korlátozódik pusztán a szűkebb értelemben vett gazdasági kérdésekre. Akkor majd képes lesz olyan eredményeket felmutatni, amelyek már fel­keltik a közgazdászok és a társadalomtudósok érdeklődését egyaránt, ha mondjuk éppen a piacok előfeltételei és következményei foglalkoztatják őket. Úgy tűnik, hogy napjaink pénzügyi és gazdasági válsága egyes közgazdászokat arra a felismerésre vezetett, hogy a korábbinál jóval intenzívebben foglalkozzanak a piaci magatartás és a piaci kudarcok történeti dimenzióival. (Reinhart – Rogoff 2009)

Egymástól tanulni

Vannak újabb változások is, amelyek láthatólag a történészek és (más) társadalomtudósok közötti szorosabb együttműködést segítik elő. Bernhard Bailyn nemrég így írta le ezt a jelenséget: ez „a huszadik szá­zad végi historiográfia egyik legmélyebb tendenciája: az a késztetés, hogy a kutatások határait kiszélesítsék, hogy a nagyobb összefüggések­be beállítva újramérlegeljenek jelentős eseményeket és tendenciákat, és hogy egy jóval tágasabb és általánosabb síkon magasabb fokú megér­téshez jussanak el. A történeti kutatás minden – intellektuális, kulturális és politikai – szférájában kitágult a látókör. Feltárulnak a nagyszabású hasonlóságok és párhuzamok, nemzeti történetek regionális történetekké válnak, míg a regionális kutatások globális mértékűvé tágulnak.” (The New York Review of Books 2009. november 19. 44.)

Való igaz, a nemzetek feletti, a régiók közötti és a globális megköze­lítések gyorsan teret nyernek: jelenleg ez a tudományágban tapasztal­ható kiemelkedően legjelentősebb tendencia. Ez a tendencia bizonyos szükségszerűséggel eleveníti fel a „Historische Sozialwissenschaft” néhány alapvető elvét: a nagyszabású struktúrák és a széleskörű folyamatok iránt tanúsított figyelmet, a fogalmak szabatos, élesen kör­vonalazott meghatározását és az analitikus szigort, explicit reflexiót a fogalmak kiválasztására, a kutatás terének és idejének eldöntésére és az episztemológiai velejárókra. Az összehasonlító történetírás és az összekapcsolt [entangled] történetírás közötti viszony beható viták tárgya. Az Európa-központúságot és a Nyugat előítéleteit produktívan kell túlhaladnunk. Mindezek a folyamatok elvezetnek a történelemtudomány gyakorlatában az elméleti megfontolások újjászületéséhez is. Ez pedig a történészek módszereiben a társadalomtudományos megközelítésekkel kapcsolatos új nyitottságot eredményezhet.¹⁰

Mindez különösképpen is igaz a globális történet egyre táguló terén belül alakuló gazdaság- és társadalomtörténetre. Jó példa erre a XVII., XVIII. és XIX. századi Kína (egyes részeinek) és Északnyugat-Európa (egyes részeinek) gazdasági fejlődéséről folytatott, a „nagy divergencia” néven emlegetett vita. A munka [labour] globális történetével foglalkozó új tanulmányok sokat köszönhetnek a társadalomtudományi fogalmaknak és modelleknek (kapitalizmus, osztályformáció) még ha ez utóbbiakat azzal a céllal használják is, hogy a nyugati világon kívül eső területek sajátosságaihoz igazítsák őket. Mindenesetre, úgy tűnik, a történészek érdeklődése egyre inkább újra a kapitalizmus világtörténelmi jelensége felé fordul, beleértve a fokozódó figyelmet a klasszikus teoretikusok iránt – Adam Smith-től és Karl Marxtól Joseph Schumpeterig és Polányi Károlyig.¹¹ Másfelől, a történelemre érzékeny társadalomtudósok úttörő munkát végeztek a széleskörű, globális történelmi változások kutatása te­rén. Björk Wittrock vezető szerepet játszik e téren. (Arnason – Eisenstadt – Wittrock 2004; Wagner – Weiss – Wittrock – Wollmann 2008)

Kétségtelenül sok olyan történész akad, akik munkájuk során nem merítenek a társadalomtudományok forrásaiból. Másfelől, sok az olyan közgazdász, továbbá szociológus és politikatudománnyal foglalkozó ku­tató, akik témájuk meghatározásában és vizsgálódásaik során nélkülöz­nek mindenféle történelmi orientációt. Ám létezik az együttműködésnek és e tudományterületeknek olyan közös terepe, ahol a történészek és a társadalomtudósok egyaránt kölcsönösen hasznosítani tudják eredmé­nyeiket. Ez a terep ma újra szélesedik.

A történészek jó hasznát vehetik a társadalomtudósok által használt találó fogalmaknak, modelleknek és elméleteknek akkor, ha kérdéseiket pontosítani akarják és kutatásaik tárgyát pontosan kívánják meghatá­rozni, ha magyarázó hipotéziseket akarnak kidolgozni, és kellőképpen strukturálni szeretnék „narratíváikat” (jobban mondva: érvelésüket). A történészek időnként hasznosnak találhatnak olyan módszereket, amelyeket a társadalomtudományok fejlesztettek ki, például hatalmas mennyiségű adat kezelését. A társadalomtudósokkal folytatott eszme­cserék elősegíthetik, hogy a történészek elgondolkodjanak eljárásaik feltételein, különös sajátosságain és következményein. Gyakori, hogy a történészek a társadalomtudományok eszméit, fogalmait és módszereit meglehetősen szelektíven használják fel, és aztán e válogatott elemeket saját érvelésükbe ágyazzák be. Minél több történész hajlandó ismét az események, tapasztalatok, diskurzusok és cselekvések feltételeivel és következményeivel, azaz a történelmi struktúrákkal és folyamatokkal foglalkozni, annál sürgetőbbé válik számukra a társadalomtudományos források kiaknázása a történelmi kutatásban.¹² A történészek csak profitálhatnak a társadalomtudósokkal való együttműködésből. Másfelől, ebben a tanulmányban számos példán mutattuk meg, hogyan tudnak a társadalomtudósok hasznot húzni a történelmi megközelítésekből és in­tuíciókból. Jóval általánosabb szinten két olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekkel a történettudomány a társadalomtudományos kutatásokat és az eredmények bemutatását kiteljesíti. (Sewell 2005)

Az első az, hogy a történészek a kontextust nagyon komolyan veszik. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a kontextusokat rekonstruálják, és meglehetősen szkeptikusak a változók gyors izolációjával és szelektív összefüggéseivel szemben. A történészek segítséget tudnak nyújtani a kontextualizálás feladatában. Be tudják mutatni, hogyan működnek és hatnak együtt a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális dimenziók. A történészek a „beágyazottság” szakértői. Ebben látta a közgazdász Robert Solow a gazdaságtörténészek által a gazdaságteo­retikusoknak nyújtható legfontosabb szolgálatot: „Kevés dolog érdekelhet jobban egy kiművelt elméleti közgazdászt, mint az, ha alkalma nyílik megfigyelni a társadalmi intézmények és a gazdasági viselkedés kölcsön­hatását időben és térben […] Legyen tehát egy gazdaságtörténész »megfigyelője és újraalkotója azoknak a szabályoknak, kötődéseknek és szerveződéseknek, amelyeket az emberek hoznak létre, s amelyek éppoly valóságosak az ő számukra, mint a fizikai föltételek«. Végy hozzá még egy »kétlépcsős legkisebb négyzetek« [becslési] módszerével való bánni tudást, és előtted áll egy olyan gazdaságtörténész, akitől a teoreti­kusok nagyon sokat tanulhatnak, már hogyha hajlandók megpróbálkozni vele.” (Solow 1985, 239-245, 241, 242)

Másodszor, a történészeket az idők során végbemenő változások foglalkoztatják. Hajlamosak arra, hogy érveiket az „előtt” és az „után” fogalmai alapján vezessék elő (az egyidejűség hangsúlyozása ugyanan­nak az időbeli logikának csak egy másik aspektusa). A történészek jól tudják, hogy új dolgok formálódnak meg, de azt is tudják, hogy ezeket a megelőző konstellációk befolyásolják. A történészek tudatában van­nak annak, hogy a jelen vizsgálható struktúrái meg fognak változni, és a jövőben egészen mások lesznek. Az emberi valóság mint folyamat megértésének ez az időleges jellege az, ami éppolyan erősen befolyá­solja a történészek leírásait, magyarázatait és interpretációit, mint ahogy azok más tekintetben is különbözhetnek egymástól. Az is fokozhatja a társadalomtudósok analitikai erejét és retorikai hatékonyságát, ha érvelésük egy részében ilyenfajta perspektívákat vesznek fel. Ez ugyanis azt jelentené, hogy társadalmi folyamatokként elemzik a társadalmi rend­szereket. Azt jelentené, hogy a jelen korszak jelenségeit a megelőző kon­stellációk, folyamatok és cselekedetek termékeiként fognák fel (azon túl, hogy az empirikus társadalomtudományok szabályai szerint elemeznék e jelenségeket). De azt is jelentené, hogy nem szabad arra számítaniuk, hogy a jövő majd a jelen puszta meghosszabbítása lesz, hanem tudniuk kell, hogy az valami egészen más lesz, amit persze a jelen is befolyásol, noha a variabilitás korlátait is meg lehet előre állapítani. Az effajta gon­dolkodásmódban ugyanis elengedhetetlenül központi szerep jut az idő dimenziójának, vagyis a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolatnak, és meghatározza azt a módot, ahogyan a valóságot felfogjuk. A történészek a társadalomtudósoknak azt tudják megmutatni, hogy a kutatott társadal­mi valóságokat hogyan lehet temporalizálni. (Streeck 2008, 12-30)

Ez az érvelés a diszciplináris határvonalakon átívelő kapcsolatok népszerűsítése mellett szól, de nem támogatja a tudományágak közötti különbségek elmosását. A történészek ilyen ösztönzéseket akkor tud­nak adni a közgazdászoknak és más társadalomtudósoknak, ha és amennyiben nem rendelik alá magukat teljesen partnereik módszertani szabályainak és szokásainak. Újra Robert Solow szavait idézem: „Ha áttekintem a gazdaságtörténettel foglalkozó legújabb munkákat, az a bizonytalan érzésem támad, hogy jókora részük pontosan ugyanolyan, mint az a fajta gazdaságelemzés, amelyet éppen most figuráztam ki: ugyanazok az integrálok, ugyanazok a regressziók, a gondolatnak ugyanolyan t-ratio-val való behelyettesítései. Minden mástól eltekintve cseppet sem mulatságos már az ilyen anyagok olvasgatása. Ahelyett, hogy a gazdaságteoretikusnak az észrevételek, megfigyelések széles skáláját kínálná, az ilyen gazdaságtörténet a teoretikusnak ugyanazt a rutinszerűen összerittyentett ízetlen zabkását adja vissza, amit a gazdaságteoretikus kínál a történésznek. Miért kellene hinnem benne akkor, amikor a soványka tizennyolcadik századi adatokra alkalmazzák, hiszen nem áll mögötte semmi meggyőződés akkor sem, amikor a jóval bőségesebb huszadik századi adatokat elemzik?” (Solow 1985, 243)

Meglehet, túl erős a megfogalmazás, de alapvetően meggyőzőnek találom az érvelést. A lényeg az, hogy a történettudomány a tár­sadalomtudósok számára nemcsak – és nem elsődlegesen – akkor fontos, amikor az ő megközelítésüket veszi át és azokat a múlt jelensé­geire alkalmazza, hanem amikor eléggé magabiztos ahhoz, hogy kitart­son történeti tudományága alapvető elvei mellett. Az interdiszciplináris együttműködés a tudományágak közötti differenciálódást tételezi fel.

(Fordította: Baráth Katalin; a fordítást az eredetivel egybevetette: Csala Károly)

A cikk a Hans Joas és Barbro Klein által szerkesztett The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science c. kötetben [Leiden-Boston, Brill, 2010, 53-67.] megjelent tanulmány alapján, 2011. február 25-én a Chicago-i Egyetemen elhang­zott előadás írásos változata.

Jegyzetek

¹ E historiográfiai változásokat Iggers (1984) írta le és maga is erősítette. Rövi­debb és távolságtartóbb beszámoló erről: Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 250-270); és Torstendahl (2000, 9-30).

² Ebből a sajátos perspektívából rekonstruálta Geoff Eley (2005) e változások némelyikét mint szellemi önéletrajzának sarkalatos pontjait. Vö. Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 270-316, 368-380); Conrad (2001, 14299-14306).

³ A Swedish Collegium of Advanced Study minden bizonnyal ilyen hely. Ez egyike Björn Wittrock sokrétű teljesítményének, aki lehetővé tette az intézmény mű­ködését és ellátta a működéshez szükséges irányelvekkel. Németországban a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet érdemel említést, mivel ez olyan intézmény, ahol a társadalomtudósok fontos munkákat produkálnak, amelyek érzékenyen veszik számba és alkalmazzák is a történeti megközelítéseket. Egy időben a berlini Társadalomtudományi Kutató Intézet (WZB) is termékeny műhely volt a társadalomtudósok és a történészek közötti együttműködés elősegítésére. Meg kell még említenünk a bielefeldi egyetem Történelem- és Szociológiatudományi Továbbképző Intézetét. Itt arra készülnek, hogy új elekt­ronikus kiadvánnyal jelentkeznek, ez az Inter Disciplines. Journal of History and Sociology. (Jelen tanulmányunk egy korábbi változata ennek a folyóiratnak az első számában jelent meg 2010 nyarán.)

⁴ Vö.: Wehler (2000, 113-122); Ellrich (2000, 123-144); Welskopp (2005, 103-128); Mahoney – Rueschemeyer (2003); Adams (2005); Streeck (2009).

⁵ Lásd ehhez: Siegenthaler (1999, 276-301); Tanner (2004, 69-98). Lásd még Gigerenzer – Selten (2001); Siegenthaler (2005).

⁶ Vö.: Borchardt (1977, 140-160); North (1992); Richter – Furubotn (1996); Hall – Soskice (2001); Thelen (2004); Streeck – Thelen (2005); Abelshauser (2005); Abelshauser (1999); Berghahn – Vitols (2006); Berghoff – Sydow (2007); Berghoff – Vogel (2004, 9-41).

⁷ Beckert – Swedberg (2001, 379-386, idézet a 381. oldalról); Beckert (2002); Beckert et al. (2007); Beckert (2007, 295-309). Polányi Károly (2004) klasszi­kus tanulmánya a kapitalista gazdaságok beágyazottságáról újra a figyelem középpontjába kerül. Polányinak az Economic Origins of Our Time című írása eredetileg 1944-ben jelent meg. Lásd továbbá: Karl Polanyi (1957).

⁸ Vö.: Tooze (2004, 325-352); Tooze (2001); Salais et al. (1986); lásd továbbá az „Arbeiter” és „Angestellte” témakörével foglalkozó cikkeket in: Brunner – Conze – Koselleck (1972, 110-128, 216-242).

⁹ Conrad (2004, 59); Bourdieu (2000); vö. még Nolte (1997, 329-360); Haskell -Teichgraeber (1994). Legújabban Joyce Appleby (2010) demonstrálta, hogyan lehet a lényegileg kultúrtörténeti szempontot a kapitalizmus tágabban vett történetének megírásában használni.

¹⁰ Vö.: Haupt – Kocka (2010), ebben különösen Kocka – Haupt (2010, 1-30); Osterhammel (2009); Conrad et al. (2007).

¹¹ Pomeranz (2000); Vries (2003); O'Brien (2006, 3-39); Linden (2008); Kocka (2010a, 146-151).

¹² Vö.: Tilly (1982); Kocka (1986, 83-89); Kocka (1977); Meran (1985); Welskopp (2008, 138-157).

Irodalomjegyzék

Abelshauser, Werner (Ed.) 1999: Politische Ökonomie. (Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft 15), Göttingen

Abelshauser, Werner 2005: The Dynamics of German Industry. Germany's Path Toward the New Economy and the American Challenge. New York – Oxford Adams, Julie et al. (Eds.) 2005: Remaking Modernity: Politics, History and Sociology. Durham

Appleby, Joyce 2010: The Relentless Revolution. A History of Capitalism. New York

Arnason, P. – Eisenstadt, S. N. – Wittrock, B. 2004: Axial Civilisations and World History. Jerusalem

Beckertt, Jens – Swedberg, Richard 2001: The return of economic sociology in Europe, introduction. In: European Journal of Social Theory 4 (2001), 379-386.

Beckert, Jens 2002: Beyond the Market: The Social Foundations of Economic

Efficiency. Princeton, N.J. Beckert, Jens et al. (Eds.) 2007: Märkte als soziale Strukture. Frankfurt – New York

Beckert, Jens 2007: Die Abenteuer der Kalkulation. Zur sozialen Einbettung ökonomischer Rationalität. In: Leviathan 35 (2007), 295-309.

Berghahn, Volker R. – Vitols, Sigurt (Eds.) 2006: Gibt es einen deutschen Kapitalismus? Tradition und globale Perspektiven der sozialen Marktwirtschaft. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Vogel, Jakob (Eds) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Sydow, Jörg (Eds.) 2007: Unternehmerische Netzwerke. Eine historische Organisationsform mit Zukunft? Stuttgart

Biernacki, Richard 1995: The Fabrication of Labor. Germany and Britain, 1640­1914. Berkeley

Borchardt, Knut 1977: Der „Property Rights-Ansatz” in der Wirtschaftsgeschichte – Zeichen für eine systematische Neuorientierung des Faches? In: Jürgen Kocka (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen, 1977, 140-160.

Botz, Gerhard et al. 2008: Geschichte: Möglichkeit für Erkenntnis und Gestaltung der Welt. Zu Leben und Werk von Eric J. Hobsbawm. Vienna

Bourdieu, Pierre 2000: Les structures sociales de l'économie. Paris

Brunner, O. – Conze, W. – Koselleck, R. (Eds.) 1972: Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, vol. 1, Stutt­gart, 110-128, 216-242.

Conrad, Christoph 2001: Social History. In: International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. vol. 21, London (2001), 14299-14306.

Conrad, Christoph 2004: „How much, schatzi?” In: Berghoff – Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. 43-67.

Conrad, Sebastian et al. (Eds.) 2007: Globalgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Eley, Geoff 2005: A Crooked Line. From Cultural History to the History of Society. Chs. I-IV. Ann Arbor

Ellrich, Lutz 2000: Unterlaufen, überbieten, Kooperieren. Zum Verhältnis von Soziologie und Geschichtswissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschaften. Opladen

Gigerenzer, Gerd – Selten, Reinhard (Eds.) 2001: Bounded Rationality: The Adaptive Toolbox. Cambridge, Massachusetts

Hall, Peter A. – Soskice, David (Eds.) 2001: Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford

Hall, Peter A. 2007: The Dilemmas of Contemporary Social Science. In: Boundary 2, vol. 34, No. 3 (Fall 2007), 121-141.

Haskell, Thomas L. – Teichgraeber, Richard F. (Eds.) 1994: The Culture of the Market. Historical Essays. Cambridge

Haupt, Heinz Gerhard – Torp, Claudius (Eds.) 2009: Die Konsumgesellschaft in Deutschland 1890-1990. Ein Handbuch, Frankfurt am Main

Hartmann, Heinrich 2010: Organisation und Geschäft. Unternehmensorganisation in Frankreich und Deutschland 1890-1914. Göttingen

Hodgson, Geoffrey M. 2001: How Economics Forgot History. The Problem of Historical Specificity in Social Science. London

Iggers, Georg G. 1984: New Directions in European Historiography. Revised edition, Middletown, Connecticut

Iggers, Georg G. – Wang, Q. Edward -Mukherjee, Supriya 2008: A Global History of Modern Historiography. Harlow

Joas, Hans – Klein, Barbro (Eds.) 2010: The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science. Leiden – Boston, Brill, 53-67.

Kocka, Jürgen (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen

Kocka, Jürgen 1986: Sozialgeschichte. Begriff – Entwicklung – Probleme. 2^nd ed. Göttingen

Kocka, Jürgen 2003: Losses, Gains and Opportunities: Social History Today. In: Journal of Social History 37, 2003 Fall, 21-28.

Kocka, Jürgen 2008: Geschichte als Wissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin

Kocka, Jürgen 2010a: Die Historische Sozialwissenschaft und der Kapitalismus. In: Merkur 64, 2010, 146-151.

Kocka, Jürgen 2010b: Civil Society and Dictatorship in Modern German History. Hannover – London

Kocka, Jürgen – Haupt, Heinz Gerhard 2010: Comparison and Beyond: Traditions, Scope, and Perspectives of Comparative History. In: Heinz Gerhard Haupt -Jürgen Kocka (Eds.) 2010: Comparative and Transnational History. Central European Approaches and New Perspectives. Oxford – New York, 1-30.

Levi, Giovanni 2001: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris

Linden, Marcel van der 2008: Workers of the World. Essays toward a Global Labor History. Leiden

Mahoney, James – Rueschemeyer, Dietrich (Eds.) 2003: Comparative Historical Analysis in the Social Sciences. Cambridge

Meran, J. 1985: Theorien in der Geschichtswissenschaft. Die Diskussion über die Wissenschaftlichkeit der Geschichte. Göttingen

The New York Review of Books. Nov 19th, 2009. 44.

Nolte, Paul 1997: Der Markt und seine Kultur – ein neues Paradigma der amerikanischen Geschichte. In: Historische Zeitschrift 264 (1997), 329-360.

North, Douglas C. 1992: Institutionen, institutioneller Wandel und Wirtschaft­sleistung. Tübingen

O'Brien, Patrick K. 2006: Historiographical Traditions and Modern Imperatives for the Restoration of Global History. In: Journal of Global History 1, 2006, 3-39.

Osterhammel, Jürgen 2009: Die Verwandlung der Welt. Eine Geschichte des 19. Jahrhunderts. Munich

Polanyi, Karl 1957: The Economy as Instituted Process. In: Granovetter, Mark – Swedberg, Richard (Eds.) 1957: The Sociology of Economic Life. Boulder, CO, 29-51.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest, Napvilág

Pomeranz, Kenneth 2000: The Great Divergence. Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton

Reinhart, Carmen – Rogoff, Kenneth S. 2009: This Time is Different. Eight Centuries of Financial Folly. Princeton

Richter, Rudolf – Furubotn, Eirik 1996: Neue Institutionenökonomie. Eine Einführung und kritische Würdigung. Tübingen

Salais, Robert et al. 1986: L’invention du chômage. Paris

Sewell, Jr. William H. 2005: Logics of History. Social Theory and Social Transformation. Chicago

Siegenthaler, Hansjörg 1999: Geschichte und Ökonomie nach der kulturalistischen Wende. In: Geschichte und Gesellschaft 25 (1999), 276-301.

Siegenthaler, Hansjörg (Ed.) 2005: Rationalität im Prozess kultureller Evolution. Rationalitätsunterstellungen als eine Bedingung der Möglichkeit substantieller Rationalität des Handelns. Tübingen

Solow, Robert 1985: Economic History and Economics. In: John A. Hall – Joseph M. Bryant (Eds.) 2006: Historical Methods in the Social Sciences. vol. 1. Lon­don

Streeck, Wolfgang – Thelen, Kathleen (Eds.) 2005: Beyond Continuity: Institutional Change in Advanced Political Economies. Oxford

Streeck, Wolfgang 2009: Re-Forming Capitalism. Institutional Change in the German Political Economy. Oxford

Tanner, Jakob 2004: Die ökonomische Handlungstheorie vor der „kulturalistischen Wende”? Perspektiven und Probleme einer interdisziplinären Diskussion. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 69-98.

Thelen, Kathleen 2004: How Institutions Evolve: The Political Economy of Skills in Germany, Britain, the United States and Japan. Cambridge, Massachusetts

Tilly, Charles 1982: As Sociology Meets History: Studies in Social Discontinuity. New York

Tooze, J. Adam 2001: Statistics and the German State 1900-1945. Cambridge

Tooze, J. Adam 2004: Die Vermessung der Welt. Ansätze zu einer Kultur­geschichte der Wirtschaftsstatistik. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 325-352.

Torstendahl, Rolf 2000: Assessing Professional Developments. Historiography in a Comparative Perspective. In: Rolf Torstendahl (Ed.) 2000: An Assessment of Twentieth-Century Historiography. Stockholm, 9-30.

Vries, Peer 2003: Via Peking back to Manchester. Britain, the Industrial Revolution, and China. Leiden

Wagner, Peter (Ed.) 2006: The Language of Civile Society. New York – Oxford Wagner, P. – Weiss, C. H. – Wittrock, B. – Wollmann, H. 2008: Social Sciences and Modern States: National Experiences and Theoretical Crossroads. Camb­ridge

Wehler, Hans-Ulrich 2000: Soziologie und Geschichte als Nachbarwissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschafte. Opladen, 113-122.

Welskopp, Thomas 2005: Alien Allies. The Relations between History, Sociology, and Economics in Germany, 19th-20th Centuries. In: Ignacio Olábarri – Fran­cisco J. Caspistegui (Eds.) 2005: The Strength of History at the Doors of the New Millennium. History and the Other Social and Human Sciences along XXth Century. Baranáin (Navarra), 2005, 103-128.

Welskopp, Thomas 2008: Theorien in der Geschichtswissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin, 138-157.

Zimmermann, Bénédicte 2001: La constitution du chômage en Allemagne: entre professions et territoires. Paris

Tőlünk, zsidóktól, zsidó történészektől gyakran kérdezik: hogy értitek azt, hogy a tragédia, amely a zsidókat érte a II. világháború éveiben, egye­dülálló volt? Több millió más nemzetiségű ember is odaveszett. Csak a Szovjetunió harmincmillió embert veszített.

Csakugyan, miért is beszélünk mi a Katasztrófa sajátos voltáról? Azért, mert csak a zsidókra vonatkozóan létezett olyan konkrét terv, melynek alapján politikai nézetre, társadalmi helyzetre, életkorra való tekintet nélkül – a gyermektől az aggastyánig – az összes európai zsidót meg kellett volna semmisíteni.

A Katasztrófa sajátossága abban áll, hogy a náci hozzáállás semmi esélyt nem adott a zsidóknak a túlélésre, még abban az esetben sem, ha kollaboráltak volna a nácikkal.

A zsidók fizikai kiirtásának szükségességét soha nem deklaráló, vallá­sos antiszemitizmus elemei ekkorra eltűntek. Márpedig korábbi időkben a zsidók számára a megkeresztelkedés afféle „menlevelet” biztosított. A nácik által megszállt országok lakossága dönthetett a megszállás el­fogadása, a gazdasági, közigazgatási, politikai, katonai együttműködés mellett, és ebben az esetben életüket biztonságban tudhatták. A meg­szállt területeken, a nácik ellenőrzése alatt ugyan, de tovább működtek a vallási és kulturális intézmények, tanítás folyt az iskolákban, megjelentek az újságok.

A Szovjetunió megszállt területein sem deklarálták soha a népes­ség teljes megsemmisítését. A háború első napjaitól kezdve szó volt a szovjet népek felszabadításáról a „judeobolsevikok” uralma alól. A Szovjetunió megszállt területein minden társadalmi-politikai elnyomást, diszkriminációt, terrort elszenvedő népnek hagytak lehetőséget a puszta létezésre, még akkor is, ha csak alsóbbrendű állampolgárként, vagy akár rabszolgaként élhettek. Ugyanakkor kollaboráció esetén kaptak bizonyos privilégiumokat, jogokat, s életük viszonylagos biztonságban telt.

„Az európai zsidóság katasztrófája a II. világháború éveiben az em­beriség történetének legszörnyűbb bűntette. Kategorikusan elítéljük az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet minden megnyil­vánulását. Kötelességünknek tartjuk, hogy minden lehetséges lépést megtegyünk a jövőbeni népirtások és tömeggyilkosságok megakadályo­zására” – ezt a nyilatkozatot adta ki Törökország Külügyminisztériuma Auschwitz felszabadításának 65. évfordulóján. (Törökország Külügymi­nisztériuma 2010)

Vannak kutatók, akik a Katasztrófa egyedülállóságát hangsúlyozzák. Jehuda Bauer izraeli történész szerint nem nevezhetjük a Katasztrófát egyedülállónak, helyesebb precedensnélküliségről beszélni. S mivel egyszer már megtörtént, precedenssé vált és meg is ismétlődhet. Ez jelentős pontosítás. Tömeggyilkosságok történtek a Katasztrófa előtt is, utána is, és ma is előfordulnak. Egyes tudósítások szerint Kongóban az utóbbi néhány év alatt több mint hatmillió emberrel végeztek.

Akkor mi is különbözteti meg a Katasztrófát attól, ami Kongóban tör­ténik, s ami Ruandában, Kambodzsában, Örményországban történt? Hiszen az eredmény azonos. Minden tömeggyilkosság különbözik a többitől. Kambodzsában a politikai motívumok domináltak. Szerbiában és Boszniában az etnikai tisztogatás, melynek célja, hogy az újonnan alakuló államok egynemzetiségűek legyenek. Az afrikai országokban a törzsi és vallási konfliktusok. Törökországban gazdasági, nemzetpolitikai, vallási és katonai motívumok. Bár az örmény tragédia eredményeit és végrehajtásának egyes módszereit illetően hasonló a Katasztrófához, céljait tekintve alapvetően különbözik tőle. A török hatóságok szándéka a törökországi örmények megsemmisítése volt, de nem törekedtek arra, hogy az egész világon kiirtsák az örmény népet. Kizárólag a Törökor­szágban élő örmények érdekelték őket. Ezért, amikor Törökországnak az örményekkel szemben tanúsított politikáját említjük, le kell szögeznünk a következőket: „A török kormányzat népirtó politikája alapvetően három formában valósult meg: 1, asszimiláció, 2, kitelepítés, 3, megsemmisítés. Az asszimilációs politika egyik fő metódusa az erőszakos iszlamizáció és törökösítés volt.” (Barszegov 2000) S bár „az örmények egy része iszlám hitre tért, és idővel eltörökösödött, ez a folyamat mégsem bizonyult döntően sikeresnek. Ezért a hatóságok egyre inkább kitelepítéssel és egyre tömegesebb örménygyilkosságokkal igyekeztek fokozni a hatást.” (Barszegov 2000)

Németországban a zsidókérdés megoldásában a nácik a fent említett formák közül eleve csak a másodikat és a harmadikat alkalmazták. Az első fázisban a zsidókat elűzték a német területekről, beleértve az Anschluss utáni Ausztriát is. 1939. január 24-én Göring kiadott egy rendeletet, melyben elhangzott: „Minden intézkedést meg kell tenni a zsidók Németországból való emigrációjának felgyorsítására.” (Arad 1990, 17)

A nácik soha nem feltételezték, hogy a zsidók asszimilációja lehetsé­ges. Attól függetlenül, hogy – ellentétben az örményekkel, akik évezredek óta éltek szülőföldjükön, s ez alatt nem közeledtek az iszlám és török kultúrához – a zsidók, akik Németországban jövevények voltak, erős kötődést éreztek az ország és kultúrája iránt. Olyannyira mély volt ez a kapcsolat, hogy a zsidók magukat „Mózes-hitű német”-ként határozták meg. A németországi zsidók német hazafiak voltak.

A nácik számára a kereszténység ellenségnek számított. Hitler, aki keresztényellenes és ateista volt, gyakran hangoztatta: „az egyik hit olyan, mint a másik. Engem semmi nem fog megakadályozni abban, hogy gyökerestől kiirtsam Németországban a kereszténységet. Elegem van abból, hogy azon tanakodjunk, Ószövetség-e vagy Újszövetség, vagy csak Krisztus igéje […] Ez az egész ugyanaz a zsidó szélhámosság.” (Rauschning 1993, 5)

Míg a muzulmánná vált örményeknek semmitől nem kellett tartaniuk, a zsidó-keresztényekre, függetlenül attól, mikor keresztelkedtek ki, meg­semmisítés várt. 1941. október 29-én a Szovjetunió megszállt területein a német hatóságok kiadtak egy rendeletet, amelyben megtiltották a pa­poknak, hogy zsidókat részesítsenek a keresztség szentségében. Más intézkedések is megerősítették, hogy minden korábban kikeresztelkedett zsidót zsidónak kell tekinteni, „ugyanúgy, mint a kereszteletleneket”. (Altman, 2002, 422) Egy másik dokumentumban ez szerepel: „A zsidó származású személyek kategóriájába tartoznak a következők: zsidó­-keresztények (pravoszlávok, katolikusok, protestánsok), tekintet nélkül arra, mikor tértek át az illetők az említett hitekre” (A zsidók megsemmi­sítése… 1991, 156).

Ebből tehát látható, hogy a nácik nem számoltak a zsidók kereszténnyé tételének lehetőségével. Csak teljes megsemmisítésüket tervezték.

Meg kell kísérelnünk megérteni ezeknek a cselekményeknek a motivá­cióját, s akkor felismerjük a különbségeket. A törökökkel ellentétben, akik csak egyetlen állam keretei között akarták megvalósítani céljaikat, a ná­cikon úrrá lett eszme a világ teljes zsidó lakosságának megsemmisítését célozta. A zsidó a legveszélyesebb ellenség, „aki valaha is fenyegette az emberiség életét, szabadságát és méltóságát. Itt nincs helye kíméletnek.” (Novoje szlovo 1943. május 12.) Hasonló megfogalmazással egyetlen más nép esetében sem találkozhatunk. 1942. szeptember 3-án Hitler a sportpalotában tartott beszédében kijelentette: „Ez a mostani háború az európai népek keresztes hadjárata a bolsevizmus ellen […] S nem az árja népek kiirtásával fog végződni, hanem […] a zsidóságéval.” (Hitler 1942)

A nácik csak a zsidók esetében tettek egyenlőségjelet a megsemmisí­tendők konkrét funkcionális tevékenysége és származása közé, vagyis itt nem a népet képviselők valamely cselekedete számított, hanem pusztán a nemzetiség. Erre mutat rá a Wehrmacht főparancsnokának 1. számú különleges végrehajtási utasítása, melyet az 1941. május 19-i 21. számú direktívához adtak ki: „a bolsevizmus elleni küzdelemben kemény, hatá­rozott intézkedésekre van szükség a bolsevista agitátorok, partizánok, szabotőrök és zsidók ellen”. (A zsidók megsemmisítése… 1991, 37)

Az Állambiztonsági Főparancsnokság 1941. június 2-i direktívájában, melyet a Szovjetunió megszállt területeire vezényelt SS parancsnokok és rendőrök számára bocsátottak ki, a negyedik rész, mely az „Egzekúció” címet viseli, kimondja, hogy egzekúciónak kell alávetni „azokat akik zsidók, akik párttagok és köztisztviselők, és más radikális elemeket (diverzánsok, szabotőrök, propagandisták, orvlövészek, gyilkosok, gyújtogatók)” (A zsidók megsemmisítése… 1991, 40). Ily módon megint csak a nemzetiségi hovatartozás és a konkrét tevékenység közé kerül egyenlőségjel. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy a más nemzetiségű kommunistákat és köztisztviselőket nem szükségszerűen sújtották halálbüntetéssel. A megszállt területeken a közigazgatási szer­veket – a falu sztarosztájától a városi polgármesterig, rendőrkapitányig és a városi, területi és körzeti kormányzat más vezetőiig – a helyi lakosság képviselőiből verbuválták.

A szovjet felderítés adatai, dokumentumai arról tanúskodnak, hogy a megszállt területeken „a városi önkormányzatok állományában és ve­zetésében a legtöbbször a helyi értelmiségiek – tanárok, agronómusok, mérnökök és technikusok – vannak túlsúlyban. […] A falvakban […] a sztaroszta tisztségére gyakran a falusi tanácselnököt vagy a kolhoz el­nökét nevezik ki. […] A helyi szovjet apparátus egy bizonyos része aktív együttműködést alakított ki a megszállókkal.” (Popov 2003, 73) E vezetők közül sokan korábban kommunisták voltak.

A rendőrség kerületi és városi szintű parancsnokai, kapitányai és közrendőrei körében „jelentős réteget képviseltek a Vörös Hadsereg volt tisztjei és közkatonái, akik a körülzárt területen rekedtek” (Popov 2003, 233). Jellemző módon a rendőrök között sokan voltak a régi milícia tagjai. Így például Harkovban a rendőrség közigazgatási rész­legének parancsnoka a milícia 17. számú, harkovi parancsnokságának egykori parancsnokhelyettese, Szolovcsenko lett. Vele együtt szolgáltak volt beosztottjai, Piszkunov és Luskan volt körzeti megbízottak, illetve Dubinszkij, Toscsenko és Vlaszenko volt milicisták. (A partizánmozga­lom ukrán főhadiszállása felderítési osztályának 1942.08.07-i állapotra vonatkozó jelentéséből [Сообщения разведотдела Украинского штаба партизанского движения по состоянию на 7.08.1942.]) (YVA, M-37/419, 42) A tanácsok és a párt volt káderei közül is voltak, akik a nácik szolgálatába álltak, és múltjuk nem hátráltatta őket felelős beosztás elfoglalásában. Így például a Belorusz Szövetségi Köztársaság szovjet népi komisszariátusának vezetőjéből Belorusszia Főkomisszariátusának tagja lett bizonyos Kandibovics. Róla azt írják egy partizánjelentésben: „Túlságos odaadóan szolgálja a németeket” (Szokolov 2002, 71).

Sok tényszerű adatot idézhetünk fel annak a mítosznak a megcáfolásá­ra, hogy a németek egész népek kiirtására törekedtek volna. Ezek közül a legfontosabbnak a következőt tekinthetjük: a megszállt területeken min­den nemzetiség képviselőinek megengedett volt házasságot kötni akár a megszállókkal is, és gyermeket szülni. Kalugában például, a megszállás 2 és fél hónapja alatt „52 olyan hivatalos, egyházi házasságot jegyeztek be, amit a németek kötöttek a mi leányainkkal” (A háborús Moszkva… 1995, 591). E. A. Szkrjabina naplót vezetett a megszállt Pjatyigorszkban. 1942. november 15-én ezt jegyezte fel: „a templomokban […] esküvők és keresztelők folynak” (Szokolov 2002, 23). Lettország őslakossága körében a demográfiai folyamatokat 1935 és 1945 között leginkább a „tehetetlenségi faktor” érvényre jutása jellemezte (a születések száma, a természetes népességnövekedés különösen stabil folyamatoknak szá­mítanak), tehát éppen olyanok voltak, mint a háborút megelőző években – írja G. Lempert (1946) lett kutató.

És mi a helyzet a zsidókkal? Mint kutatandó célcsoport, egyszerűen eltűntek. Ugyanakkor a megszállt területeken voltak vegyes házassá­gok is. Rigában a megszállás első hónapjaiban a Gebitskomissariat beidézte azokat a férfiakat (letteket, németeket és oroszokat), akiknek zsidó felesége volt. Felajánlották nekik, hogy felbonthatják a házassá­got, máskülönben egész családjuk a gettóba kerül. A férjek többsége ezt elutasította, ekkor újabb döntés elé állították őket: sterilizáltassák feleségeiket, különben a nőket agyonlövik. Így aztán a családok, kilátás­talan helyzetbe kerülve, kénytelenek voltak elfogadni az operációt. (YVA M-33/997, 15-16) A férjek a következő értesítést kapták:

„Konstantin Jaholkovskis úrnak, Riga, Vilip u. 10. Az ön felesége 1942. május 9-én, szombaton, 9 órakor köteles megjelenni a Jorkstrasse 5. szám alatti Egyetemi Klinikán, gyógykezelés céljából. A klinikán való 10 napos tartózkodáshoz szükséges dolgokat kéretik magával hozni. E behívólevelet a regisztrációnál fel kell mutatni.” (YVA M-33/997, 30)

Az 1. számú Rigai Kórház mellett működő Egyetemi Klinikán 1942 tavaszától 1943 végéig folyt a vegyes házasságban élő zsidó nők steri­lizációja. Az ezt végző orvosok: Krastins, Eiken, Legzdins, Peterson és Olof. (YVA M-33/997, 6) Az operáció során eltávolították a nők petefész­keit, ezáltal lehetetlenné vált a megtermékenyülés. Az operáció és az ezt követő felépülési folyamat 10 napot vett igénybe. Körülbelül 250, 18 és 45 év közötti nőt vetettek alá a sterilizációs műtétnek. Ezután a nők különleges igazolást kaptak:

„Igazolás – Jagolskovskis Esfir asszony, szül. 1915. május 11., lakó­helye: Riga, Vilipastr 10., 3. lakás, jogosult férjével a városban élni, és nyilvános helyen zsidó csillag nélkül megjelenni.” (YVA M-33/997, 31)

Minszkben is folyt az oroszokkal és beloruszokkal vegyes házasságban élő nők sterilizációja. (Szokolov 2002, 123) Ha egy házaspárból a férj volt zsidó, őt gettóba zárták, és később agyonlőtték.

1941. december végén a vilniusi gettóba „eljutott az a rendelkezés, mely szerint a zsidó nőknek tilos szülni”. (A legfőbb német háborús bűnösök… 1959, 4:731) Ezek a parancsok minden zsidó nőt érintettek. Dr. Aaron Perec, Eichmann perében tanúskodva, a következőt mondta: „1942 júliusában kibocsátották azt a parancsot, amely megtiltotta a nők­nek a teherbe esést és a szülést […] A németek csak azoknak a nőknek engedélyezték a szülést, akik már a terhesség nyolcadik vagy kilencedik hónapjában voltak. Komoly probléma előtt álltunk, hiszen a terhesség megszakítása a hatodik és a hetedik hónapban nehéz és veszélyes […] Az operációk nehéz körülmények között, konyhákban, szörnyű zsúfolt­ságban zajlottak, és áldozatokat is követeltek […] Minden terhességet megszakítottunk. Voltak nők, akik hősiességről tettek tanúbizonyságot, és megtagadták az abortuszt” (Élet a halál árnyékában… 1992, 22).

A Szovjetunió megszállt területein, a nácik által elfoglalt európai or­szágoktól eltérően, azokat a gyermekeket is megsemmisítették, akiknek egyik szülőjük zsidó volt. Csak Lettországban fordultak elő ritka kivételek, ahol, amint már említettük, a megsemmisítéssel párhuzamosan a vegyes házasságban élő feleségek sterilizációja is elterjedt.

Az egész megszállt területen működtek különböző szintű iskolák (Oroszországban, a falvakban négyosztályos elemik, a városokban pedig hétosztályosak, s ezekben az oktatás ingyenes volt), az egyetemek és fő­iskolák újra vettek fel hallgatókat, és az oktatás továbbra is anyanyelven folyt. (Kovaljov 2004, 401) Például Lettországban már 1941. szeptember 1-től működtek az iskolák és gimnáziumok, s 1941 novemberében újra megkezdődtek az előadások az egyetem orvosi, állatorvosi karán, majd a műszakin és a teológiain is. A Művészeti Akadémia a háború alatt meg­szakítás nélkül működött. (Lettország története… 2005, 282, 302)

Juzovkában (Sztalino), 1941. november 16-án öt iskola és egy fel­cserképző szakiskola nyitott meg. (YVA M-53/94, 25) A csernyigovi területen található Nyezsinben hét népiskolában 1053 tanulót oktattak. Nyezsinben működött még egy műszaki szakiskola agronómiai és me­chanikai tagozattal, és egy egészségügyi szakiskola gyógyszerészeti és fogorvosi tagozattal, valamint egy zeneiskola zongora, hegedű, bandura és balett osztályokkal. Mindezekben az intézményekben összesen 1237 diák tanult. (Davidenko 2007, 197) Zsidó gyermekek nem voltak köztük. Őket és szüleiket 1941. november 7-én a téglagyár telepén agyonlőtték a helyi rendőrök a több mint 500 zsidóval együtt.

A megszállt területeken szabad vallásgyakorlás volt érvényben. „A német parancsnokság sok faluban már helyreállította a templomokat” – jelentette egy szovjet felderítő. S csakugyan, a megszállt területeken több ezer ortodox plébánia és templom nyitotta meg kapuit. Oroszország megszállt területein 1941-1943-ban összesen 2150 ortodox templom nyílt meg. Csak a novgorodi területen a megszállás alatt 40 új templom nyílt, a pszkovi területen pedig több mint 60. (Kovaljov 2004, 437, 474) Az Észak-Kaukázusban és a Krímben figyelembe vették az „iszlám faktort”, s a helyi hatóságok minden tekintetben közreműködtek az iszlám újjáéle­désében: mecseteket nyitottak, és segítséget nyújtottak az egyházi sze­mélyzet felkészítésében. Ezenkívül 1942. december 16-án a rendőrség és az SD parancsnoka engedélyt adott 25 ezer lettországi, belorussziai és romániai tatár áttelepítésére. Hatszázan közülük mezőgazdasági és technikai szakemberek voltak. (Romanko 2007, 102-103; Kovaljov 2004, 464-465) Ezzel egy időben az összes, a megszállt területeken álló zsi­nagógát lerombolták, felégették, néha a benne meghúzódó emberekkel együtt. Mint Rigában, a Gogol utcában 1941. július 4-én, amikor a lett kollaboránsok úgy gyújtották fel a zsinagógát, hogy 400 zsidó bennégett. Hasonló sorsra jutott a Stabu utcai zsinagóga, ahol Kilov rabbi is meghalt a tűzben; július 8-án pedig a zsidó temető imaháza Smerlben. (Lettország története… 2005, 262) Lvovban 1941 őszén „bezártak minden olyan zsinagógát, amelyet még nem értek rá lerombolni. Senki nem merte megszegni a tilalmat, és istentiszteletet tartani a zsinagógában. A zsidók titokban imádkoztak, magánlakásokban összegyűlve, szívük megtört, akaraterejük elhagyta őket.” (Kovba 2007, 143)

A megszállt területeken a megszállók és a kollaboránsok újságok és könyvek százait adták ki, megszervezték és támogatták a népek kulturá­lis életét, fenntartották a színházakat, színházi társulatokat , művészeti társulásokat, sőt, még újakat is alapítottak, segítették a népművészeti közösségek, műhelyek munkáját.

Szmolenszk például a megszállt Oroszország irodalmi fővárosa lett. Különböző folyóiratok jelentek meg ott: a művészeti-publicisztikai jellegű Határon [Na perelome], a szatirikus Ostor [Bics], a pedagógiai Iskola és nevelés [Skola i voszpitanyie], a gyermekeknek szóló Iskolás [Skolnyik]. A jó néhány kiadott napilap példányszáma elérte a 150-200 ezret. (Kovaljov 2004, 340)

Brjanszkban, Vjazmában, Pszkovban, Pjatyigorszkban, Orlban, Szmolenszkben, Jaltán, Kijevben, Lvovban, Harkovban, Odesszában és Vorosilovszkban már 1941 őszén újra megnyitottak a színházak, a megszállók támogatását élvezve. Gatcsina város színházában dolgozott az Orosz Szövetségi Köztársaság érdemes művésze, Galina Ulanova volt partnere, Mihail Dudko. Dudko balettmester volt, és a balett-társulat művészeti vezetője. A színház Rigában, Tallinban, Pszkovban, Lugában és más városokban vendégszerepelt. Nyikolaj Pecskovszkij, az Orosz Szövetségi Köztársaság Lenin-renddel kitüntetett népi művésze szintén fellépett a gatcsinai színházzal, s részt vett a berlini, prágai, bécsi turnén. Minden művész kapott fizetést és élelmiszercsomagot. (Kovaljov 2004, 335, 358-359)

Lettországban a német megszállás évei alatt megjelent több mint húsz lett nyelvű regény s több mint harminc egyéb könyv lett írók és költők tollából, és kiadtak egy költészeti antológiát, mely több mint ötven lett költő műveit tartalmazta. Már július 29-én kezdetét vette az új színházi évad a rigai „Dajles” színházban, 1941 decemberében megnyitott a Népi Színház, 1942 januárjában a Rigai Drámai Színház is megkezdte működését, akárcsak az Operaszínház. Megnyitottak a tartományi szín­házak Elgavban, Liepában, Valmierában és Daugavpilsben. Ezekben a városokban, akárcsak Jekabpilsben, Talsi, Cesis és más helyeken, mű­vészeti szalonok is működtek. (Lettország… 2007, 307-311; Lettország története. 2005, 299-303)

Ugyanez volt a helyzet a németek által megszállt Ukrajnában és Belorussziában. A csernyigovi területen például 1941 őszétől az ukrán

„Proszviti” kulturális társaság klubokat, színházi társulatokat, könyvtá­rakat alapított. Hasonlóképpen, „a Kropivnickijről elnevezett Nyezsini Ukrán Nemzeti Színház művészeti tevékenysége 1941. október 26-án vette kezdetét” (Davidenko 2007, 196-197). A megszállás két éve alatt a színházban közel száz darabot adtak elő. (Davidenko 2007, 197)

A Juzovka város színházában, a német katonák számára november 15-én előadott darabról ezt jegyezték fel a 240. számú német parancs­nokság operatív jelentésében: „A koncert, melyet a színház művészei a német katonák előtt prezentáltak, minőségi szempontból igen figyelem­reméltó volt.” (YVA M-53/94, 7)

A mozi különleges szerepet töltött be a nácik propagandatevékenysé­gében. Ezt a szerepet jól megvilágítja az imént idézett dokumentum: „A jelen pillanatig nem volt lehetőségünk arra, hogy mozgóképszínházat nyissunk, mivel nem rendelkeztünk az ehhez szükséges filmekkel. Építészeti szempontból ennek a célnak megfelelne egy katonai klub, és két mozi, ahová a polgári lakosság is bebocsátást nyerne.” (YVA M-53/94, 7) A számos, már korábban is működő, illetve a megszállók által frissen megnyitott moziban bemutatták a Harmadik Birodalom min­den fontosabb filmalkotását, az ideológiailag semlegeseket is, és azokat is, melyeket áthatott a náci, antiszemita ideológia. Szovjet filmeket is vetítettek, mint a Grant kapitány gyermekei, a Volga-Volga vagy a Dubrovszkij. Igaz, minden vetítés a Napi német katonai híradó [Die Deutsche Wochenschau] megtekintésével kezdődött. (Kovaljov 2004, 364-369)

Eltekintve attól, hogy a nácik ignorálták a megszállt országok népeinek általános és politikai érdekeit (mint például Ukrajna, Lettország, Litvánia és Észtország függetlenségét), ennek a sokoldalú kulturális tevékeny­ségnek világos célja volt: a helyi lakosság németpárti, náci szellemiségű átnevelése.

A megszállt országok népeinek fiai szolgáltak a kisegítő rendőrsé­geknél, a karhatalmi osztagokban, az ő kezeik által hajtották végre a népirtást, melynek a zsidók, és a saját népükből kikerülő ellenállók áldo­zatul estek. Az észtországi birodalmi komisszariátus területén 1942-ben a rendőrség kötelékében 4428 német és 60 255 helyi lakos szolgált, az ukrajnai birodalmi komisszariátuson ezek a számok 10 194 és 70 759. (Lettország. 2007, 261) Más értesülések szerint az „Ostland” területén 55 562 ember szolgált. (Szokolov 2002, 117) Közülük Ukraj­nában, Jaroszlav Gricak professzor adatai szerint, körülbelül 11 ezren segédkeztek a zsidók megsemmisítésében. (Podolszkij 2007, 385) Az ukrán rendőrzászlóaljakban összesen 35 ezer ember szolgált. Ezen felül az Ukrán Népi Önvédelem 1942 közepén 180 ezer emberből állt, igaz, ezeknek csak egy része rendelkezett fegyverrel. Az SS „Galitcsina” hadosztályának megalakításakor 70 ezer ember jelentkezett önkéntes­nek, közülük 13-14 ezret vettek fel a hadosztályba, a többieket a német rendőrséghez osztották be. (Drobjazko – Karascsuk 2000, 42-43) A pogromokban, melyek végigsöpörtek az ukrán falvakon és városokon, több ezer ukrán vett részt.

Minden hadifogoly, bármely nemzetiséghez tartozott is, választhatott élet és halál között: a kollaboráció lehetett a lágerrendőrségben való szol­gálat, vagy akár az SS védelmi és katonai alakulataiban való részvétel, szolgálat a Wehrmachtnál, vagy később Vlaszov hadseregének keleti zászlóaljaiban. A zsidók hiába működtek együtt önként vagy kényszerből a nácikkal, csak egy választásuk volt, a halál. A zsidók kártékonyságának eszméjét és megsemmisítésük szükségességét, mely más népekre nem vonatkozott, a nácik a propaganda minden eszközét bevetve sulykolták a többi nép tudatába.

A német propaganda következményei messzire vezettek. Nagyon is elképzelhető, hogy a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben a Szov­jetunióban megfigyelhető új antiszemita hullám egyik oka az volt, hogy az akkori munkásosztály nagy része, az állami és pártvezetők alsó és középső rétege olyan emberekből állt, akik a megszállt területeken nőttek fel, és elérte, megfertőzte őket a náci propaganda.

Sajnos, a volt Szovjetunió területén ma működő nacionalista-fasiszta szervezetek is felhasználják a náci háborús propaganda elemeit, gúny­verseket, rajzokat. Tele vannak ilyenekkel az úgynevezett hazafias és antiszemita internetes site-ok, könyvek, szónoklatok és filmek, például J. Muhin, K. Dusonov és B. Mironov művei. (Muhin 2004; Mironov 2007)

A nácik csak a zsidók irányában gyakoroltak egyetlen megközelítést és megoldást: a minden előzetes színjátékot nélkülöző totális megsem­misítést.

S mit kezdjünk akkor azokkal a cáfolhatatlan tényekkel, melyek a megszállt területeken elkövetett borzalmas náci bűnökről tanúskodnak? Amikor a németek betörtek Minszkbe, Lvovba, Rigába, Orjolba és más városokba, a helyi lakosok közül csak a zsidókat, valamint a szovjetek és a párt tisztviselőit lőtték agyon. Az utóbbi két csoport tagjaira nem mindig várt kivégzés. Az egyszerű párttagokat nem ölték meg, sokan közülük együttműködésre léptek a náci rezsimmel. Az ilyen kollaboránsok sorában megtaláljuk a Komszomol és a párt területi, sőt, központi bizottságainak titkárait, például Észtországban és Ukrajnában.

Emellett az is nyilvánvaló, hogy minden háború háborús bűnökkel jár mindkét oldalon, hiszen ilyenkor felszínre törnek a legalantasabb ösztönök. Ám a náci vezetés szabad kezet adott katonáinak a bűncse­lekmények elkövetésére. Az 1941. május 13-án kiadott parancsban – „A Barbarossa-terv megvalósulási területén érvényben lévő különleges büntetőjogi felelősségről” – felmenti a német katonákat az elkövetett bűncselekmények büntetőjogi felelőssége alól: „A katonai személyek által az ellenséges polgári személyek ellen elkövetett cselekmények üldözése még akkor sem kötelező, ha ezek egyúttal kimerítik a katonai bűncselekmény vagy kihágás fogalmát” (A zsidók megsemmisítése. 1991, 37). Ilyen rendelkezést csak a Szovjetunió elleni háború küszöbén hoztak. A Nyugaton vívott háború másfél éve során hasonló még csak fel sem merült.

Természetesen nincs jogunk ahhoz, hogy összehasonlítsuk különböző népek szenvedéseinek és áldozatainak mértékét. Minden ember – egy egész világ, meggyilkolása pedig egy egész világ megsemmisítése. Az összehasonlítás morálisan nem vállalható. Itt ugyanakkor nem a szenve­dések mérték szerinti besorolásáról van szó. A különböző tömeggyilkos­ságok, különböző népirtások, különböző megvalósulási formák okairól kell szót ejtenünk.

Ezek tanulmányozása révén látókörünk kiszélesedhet, átértékelhetjük nézeteinket, s levonhatjuk a tanulságot a történtekből. Ahogyan egyre több idő telik el e tragédiák után, úgy nő a lehetőség is ezek objektív értékelésére. Egy idő után már nem tekinthetünk a tragédiára az áldozat szemével. Az érzelmi megnyilvánulásokat hagyjuk meg az újságíróknak, íróknak. Próbáljunk meg elhatárolódni a probléma politizálásától és ideologizálásától. Emlékezzünk Tacitus szavaira: „Harag és elfogultság nélkül írom a történetet”. A történelmi igazság szenvedélymentes értekezést igényel. Ennek hiányával magyarázható, hogy a II. világháború valódi története mind ez idáig megíratlan.

A többi nép esetében lehetetlen totális népirtásról beszélni. Csupán a népirtás egyes elemeiről beszélhetünk, amelyek ellenük irányultak. A nácik nem tervezték az összes lengyel, orosz, ukrán, belorusz meg­semmisítését, ugyanez vonatkozott a Kaukázus népeire, s még inkább a nyugat-európai népekre. Itt a népesség nagy részét puszta munkaerővé, a Reich rabszolgáivá kívánták transzformálni, a különböző népek faji szempontból megfelelő képviselőit pedig germanizálni, elnémetesíteni. A náci hatalom éveiben még Németországban is laktak oroszok, s éle­tüket, mindennapjaikat, kultúrájukat nem fenyegette semmi. Berlinben működtek az ortodox templomok és az orosz könyvtárak. A Moszkvai Művész Színház társulatai 1943. május 15-én 18 órakor Moszkvában, május 16-án pedig Berlinben bemutatták Gogol „Menyegző” című három felvonásos komédiáját, P. Pavlov és V. Grecs rendezésében. 1943. má­jus 20-án 19 órakor a Schubert Sallban rendezték Jevgenyija Grekova koncertjét, melyben L. Szahnovszkaja balettiskolájának egy tizenkét éves növendéke is közreműködött. Zenei esteket is rendeztek: „Az utca dalai”, románcok, ukrán és kozák dalok voltak a repertoárban. (Novoje Szlovo 1943. május 12.)

Miben láthatjuk annak a tömegterrornak az okát, ami a nácik tevékeny­ségét Keleten jellemezte? Amikor a náci represszióról beszélünk, ki kell emelni, hogy ez az ellenállók ellen irányult, az ellenállás váltotta ki, annak következményének tekinthető. Ezért szükséges néhány szót szólnunk a partizánmozgalomról is. Bár elismerem a partizánok tevékenységének abszolút legitimitását és szükségszerűségét, a résztvevők hősiességét, meg kell jegyeznem, hogy a háborús cselekményekre gyakorolt hatását a szovjet ideológiában és történetírásban túlértékelik.

A szovjet pártszervezet és az NKVD a háború első napjaitól kezdve szervezte az ellenállást, folyt a partizánegységek és -osztagok kiképzé­se, melyeket nagy létszámban juttattak el a megszállt területekre. 1941 augusztusa és 1942 júniusa között Ukrajnában 778 partizánegységet és 662 diverzáns osztagot hagytak hátra, vagy juttattak vissza az ellenséges hátországba, ezek összlétszáma 28 ezer 754 fő volt. (Popov 2003, 41) 1941 utolsó öt hónapjában a leningrádi terület megszállt részére 287 partizánegységet és osztagot irányítottak, melyek összesen 11 ezer 683 főből álltak. (Popov 2003, 44) Ennek alapján elmondható, hogy a nép háborúját a hírszerző és elhárító szervezetek készítették elő, ők vezet­ték a támadásokat és a szökéseket, melyeket a nácik a vétlen polgári lakosságot sújtó tömeges represszióval toroltak meg, tekintet nélkül az áldozatok nemzetiségére. A megszállt területeken a nácik túszrendszert vezettek be: egy német katona megölése 10-100 túsz kivégzését vonta maga után, s valójában ez az eljárás győzte meg a helyi lakosságot, de magukat a nácikat is a kölcsönösen előnyös együttélés lehetetlenségé­ről.

Az eddig elmondottakat tekintetbe véve feltehetjük a kérdést: vajon nem a partizánmozgalom megléte volt-e az egyik legfőbb érv és indok a nácik számára a békés lakosság elleni tömeggyilkosságokhoz, nem ez volt-e a náci népirtás-politika egyik legfőbb kiváltó oka?

A hatás-ellenhatás fizikai törvénye a történelemben is érvényesülni lát­szik. A partizánmozgalom léte szabad kezet adott a náciknak. Hitler már 1941. július 16-án, egy tanácskozáson kijelentette: „A partizánháború […] számunkra szolgál bizonyos előnyökkel. Lehetővé teszi, hogy kiirtsunk mindenkit, aki ellenáll.” (Dickson 1957, 12) Felhívnám figyelmüket erre a fordulatra: „mindenkit, aki ellenáll”. Eszerint azoknak, akik nem vesznek részt az ellenállásban, ha formálisan is, de mégis csak joguk van életben maradni. Ismét kiemelném, hogy a zsidóknak nem volt ilyen esélyük. A német represszió a szovjet vezetésnek is kapóra jött, hiszen minden propagandánál jobban szolgálta céljaikat: olyan háborút robbantani ki a megszállt területek lakossága és a megszállók között, melyet a bosszú­vágy és a személyes gyűlölet motivál. S ezt természetesen a németek is tudták. „Rendőri eszközökkel soha nem leszünk képesek megoldani a banditizmus kérdését. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy két falu lakosságának likvidálása nemhogy nem fog ártani a partizánoknak, hanem éppen ellenkezőleg: ez az intézkedés a lakosság széles rétegét egyenesen a partizánok közé hajtja,” – írja Ludwig Erenleiter területi pa­rancsnok (Gebitskomissar) Wilhelm Kubénak, Belorusszia helytartójának írott levelében 1943. március 21-én. (YVA M-53/89, 2) Ugyanakkor ez a véres körforgás minkét fél számára megfelelt – a megszállt területeken élő emberek csupán eszközt és nyersanyagot szolgáltattak az állami célok eléréséhez.

Azért, mert a lakosság támogatást nyújtott a partizánoknak vagy a ha­difoglyoknak, a nácik több ezer falut égettek fel a Szovjetunió megszállt területein, lakóikat agyonlőtték vagy koncentrációs táborba küldték. (Pl. Audrini falut Lettországban, amelyet 1942-ben felgyújtottak, lakóit pedig agyonlőtték, mert szovjet hadifoglyokat rejtegettek.) Ezeket a bűnöket általában a németeknek tulajdonítják, ám valójában legtöbbször a kollaboránsok követték el őket. („Minél többet megsemmisíteni…” 2009) Igaz, ez utóbbi tényt a szovjet időkben szándékosan elhallgatták. Vegyük például a legismertebb példát, a belorussziai Hatiny falu tragédiáját, mely a faluirtás jelképévé vált. (Hatiny… 2009) Ezzel kapcsolatban számos tény nem került nyilvánosságra. A falut, 149 lakosával együtt, a volt szovjet hadifoglyokból, jórészt ukránokból alakított 118. rendőrzászlóalj megtorló különítménye égette fel. A szovjet történészek azt jegyezték fel, hogy Hatinyt egy német megtorló zászlóalj égette fel, elhallgatva az ukrán gyilkosok nemzetiségét, nehogy nemzetiségi gyűlölködést szítson az információ.

Lettországban hadifoglyok és kommunisták rejtegetése miatt felégették Audrini és Barsuki falvakat, lakóikat pedig, akik orosz óhitűek voltak, agyonlőtték. Az akciót – a lakosok megsemmisítését és a falvak lerom­bolását – nem németek hajtották végre, hanem helyi rendőrök, A. Eihelis, B. Maikovskis és B. Puntulis vezényletével. (YVA TR-10/597, II:1-13)

Azokat a falvakat is megsemmisítették, amelyek a partizánok elleni megtorló akciók intézkedési zónájába estek, mivel ott éltek a partizánok hozzátartozói. (Megjegyzendő, hogy a tömeges deportálások Ukraj­nában, Litvániában, Lettországban és Észtországban a háború utáni években szinte ugyanezt a célt szolgálták: megfosztani a támogatástól a működő szovjetellenes erőket, és megbüntetni a szovjetellenes ellenállási mozgalom résztvevőinek rokonait.) Ezek a falvak szolgáltak mobilizációs, anyagi és felderítési bázisul a partizánalakulatok számára. Más falvakban azonban jelentős helyi rendőri erők működtek a lakosok támogatása mellett, ez esetben pedig előfordult, hogy a partizánok égették fel őket az itt állomásozó rendőrök elleni akcióik során, s megölték a rendőröket, a sztarosztát, a falubírót és ezek rokonait. Ezek az akciók néha semmivel sem voltak kíméletesebbek, mint a megszállók által végrehajtottak.

Ebből leszűrhető, hogy a nem-zsidók elleni repressziót alapjában véve az ellenállás váltotta ki, s hogy tömeges áldozatokkal járt; ez azoknak a kíméletlen intézkedéseknek az eredménye, amelyekkel csírájában próbáltak elfojtani minden lehetséges ellenállást.

A partizánok elleni harc német dokumentumaiban szerepel a követke­ző: „Csak maguk a banditák és cinkosaik érdemelnek halált. Az ártatlan öregeket, nőket és gyermekeket meg kell kímélni, még a bandák elleni harci cselekmények helyszínén is.” (Altman 2002, 34) Bár ezt a parancsot az esetek többségében figyelmen kívül hagyták, mindenesetre létezett. A zsidók irányában a náciknak soha nem voltak hasonló dilemmáik.

Vajon Közép-Európában miért nem volt olyan nyilvánvalóan töme­ges, szadista és kegyetlen a náci terror, mint a Szovjetunió megszállt területein? A nácik számára Európa egységes szociokulturális térnek számított, melynek a németek elidegeníthetetlen részét képezték. Ezért itt a németek visszafogottabban viselkedtek, igyekeztek megőrizni a „kultúrnemzet” arculatát. Ugyanakkor Lengyelországban, Jugoszláviában (elsősorban Szerbiában) a helyzet éppen ellenkező volt. A gyilkosságokat a helyi lakosság szeme láttára követték el. Miért van ez így? Ezek szláv országok. Az ellenállási mozgalom itt erőteljes, így a leverésére irányuló tevékenység formái itt a legkegyetlenebbek. S ezen kívül, ami a legfőbb ok: a náci „tudósok” fajelmélete szerint a szlávok – Untermenschek, alacsonyabb rendű faj, akik csak egy szinttel állnak a zsidók felett. Ezért egy részüket ki kell irtani, a többieket pedig meg kell félemlíteni, egy­más ellen uszítva a különböző népeket, az „oszd meg és uralkodj” elvét gyakorolva. Ezért hát az ukrán rendőrzászlóaljak Oroszországban, Belo­russziában és Lengyelországban tevékenykednek, az észt, lett és litván zászlóaljak pedig Belorussziában, Oroszországban, Lengyelországban és Ukrajnában.

Manapság a balti országokban egyes történészek igyekeznek párhu­zamot vonni a szovjet megtorlás, a Katasztrófa és a náci politika között. Ukrajnában az 1930-as évek éhínségét hasonlítják a Katasztrófához.

Én magam ellenzem az ilyen összehasonlítást. Tisztelt kollégák, vála­szoljanak tárgyilagosan az alábbi kérdésekre:

1. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha fiai és leányai számára meg­engedett a házasság, s mi több, a nők hivatalosan házasságra léphetnek a megszállókkal?

2. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha nincs érvényben rájuk vonat­kozó gyermekszülési tilalom, vagyis megengedett a szaporodás?

3. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha tiszteletben tartják annak val­lási igényeit – több ezer templomuk működik, s anyanyelvükön adhatnak ki vallásos irodalmat?

4. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha közben fenntartják és támo­gatják annak kulturális tevékenységét, vagyis játszanak a már meglévő színházak, mozik, és újak is nyitnak, az előadások anyanyelven folynak, művészi közösségek jönnek létre, s nyilvános könyvtárakban olvasható e nép nyelvén az irodalom?

5. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha támogatják az anyanyelven folyó oktatást gyermekei számára?

6. Vezethet-e egy nép kiirtásához, ha tagjaiból közigazgatási és rendőri megtorló apparátust szerveznek, s ezek közreműködésével hajtják végre a repressziót az adott néppel, s más népekkel szemben?

7. Törekszenek-e arra a megszállók, hogy kiirtsanak egy népet, mely­nek tagjai a megszállók hadseregében és más katonai alakulatokban szolgálnak, melyeket – közlegénytől a tábornokig – a megszállt területek népeiből toboroztak?

S most, kollégák, lássuk az utolsó kérdést: ezen tevékenységek közül vajon volt-e akár egyetlen egy is, amelyet a nácik a megszállt területeken a zsidók számára lehetővé tettek?

(Fordította: Iván Ildikó)

(Eredeti megjelenés: Война на уничтожение. Нацистская политика геноцида на территории Восточной Европы. Материалы междуна­родной научной конференции, Москва, 26-28 апреля 2010. [A népirtás náci politikája Kelet-Európa területén. A 2010. április 26-28-án Moszkvá­ban rendezett nemzetközi tudományos konferencia anyagaiból.] Kiadó: Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”, Moszkva, 2010)

Irodalomjegyzék

A háborús Moszkva. Memoárok és levéltári dokumentumok. (1995) (Москва военная. Мемуары и архивные документы.) Moszkva, Moszgorarhiv

A legfőbb német háborús bűnösök nürnbergi pere. Dokumentumok 7 kötet­ben. (1959) (Нюрбергский процесс над главными немецкими военными преступниками. Сб. материалов в 7-ми томах.) Moszkva, Izdatyelsztvo Jurigyicseszkoj Lityeraturi

A zsidók megsemmisítése a Szovjetunió német megszállása alatt 1941-1944. (1991) (Уничтожение евреев СССР в годы немецкой оккупации 1941­1944.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Altman, I. 2002: A gyűlölet áldozatai. Holokauszt a Szovjetunióban, 1941-1945. (Альтман, И.: Жертвы ненависти: Холокост в СССР 1941-1945 гг.) Moszkva

Arad, I. 1990: Az európai zsidóság katasztrófája 1933-1945. Tanulmányok. (Арад, И.: Катастрофа европейского еврейства 1933-1945. Сборник статей.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Barszegov, J. G. 2000: „Az örmény népirtás mint nemzetközi jogi bűncselekmény”. (Барсегов, Ю. Г.: „Геноцид армян – преступление по межлународному праву”.) Moszkva, http://www.armenianhouse.org/barsegov/genocide-ru/crime.html  letöltés 2012. április 7. (http://www.hayastan.com/armenia/genocide/ru/content/index.php, letöltés: 2010.08.02.)

Davidenko, J. 2007: Társadalmi, politikai és kulturális élet Csernyigov környékén a német megszállás alatt, 1941-1943. (Ю. Давиденко: Соціально-політичне та культурне життя на Чернігівщині в період німецької окупації. 1941–1943 рр.) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete. – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Dickson, Ch. O. – Heilbrunn, O. 1957: Kommunista partizánmozgalmak. (Диксон, Ч. О. – Нейлбрунн, О.: Коммунистические партизанские действия.) Moszkva, Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi

Drobjazko, Sz. – Karascsuk, A. 2000: Keleti önkéntesek a Wehrmacht-ban, a rendőrségben és az SS-ben. (Дробязко, С. – Каращук, А.: Восточные добровольцы в вермахте, полиции и СС.) Moszkva, Aszt

Élet a halál árnyékában. A kaunasi gettó és a kilencedik erőd. (1992) (Жизнь в тени смерти. Каунасское гетто и девятый форт.) Tel-Itzhak

Hatiny. Tragédia és emlékezet. Dokumentumok és háttéranyagok. (2009) (Хатынь. Трагедия и память. Документы и материалы.) Minszk, NARB

Hitler, Adolf 1942. szeptember 30-án elhangzott beszédéből. Berlin, Sportpalast, Szevernoje szlovo, 56. sz. 1942. október 2.

Kovaljov, B. N. 2004: Náci megszállás és kollaboracionizmus Oroszországban, 1941-1944. (Ковалев, Б. Н.: Нацистская оккупация и коллаборационизм в России 1941-1944.) Moszkva

Kovba, Zs. 2007: Az alsó-galíciai zsidók vallási élete a II. világháború alatt. (Ковба Ж.: Рєлігйнє життя єврєів Східної Галичини в період Другої світової війни) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Lettország a második világháborúban, 1939-1945. (Latvija Otraja pasaules kara 1939-1945 (2007), Riga, Jumava

Lempert, G. L. 1946: A Lett SZSZK német megszállása (1941-1945) következ­ményeinek demográfiai elemzése. (Лемперт Г. Л.: Демографический анализ последствий немецкой оккупации в 1941-1945 гг. по Латвийской ССР.) Riga

Lettország története a 20. században (2005) (ИсторияЛатвии ХХ. Век.), Riga, Jumava

„Minél többet megsemmisíteni…” Lett kollaboráns alakulatok Belorusszia területén 1942-1944. (2009) (Dokumentumkötet.) („Уничтожить как можно больше…” Латвийские коллаборационистские формирования на территории Белоруссии 1942-1944 гг.) Moszkva, Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”

Mironov, B. 2007: A zsidó iga. (Миронов, Б.: Иго иудейское.) Moszva, Algoritm

Muhin, J. 2004: A zsidó rasszisták titkai. (Мухин, Ю.: Тайны еврейских расиситов.) Moszkva, Ekszmo

Novoje Szlovo (1943), 38. sz. 1943. május 12. Berlin

Podolszkij, A. 2007: A kollaboráció problémája Ukrajnában a Holokauszt idején. (Подольский, А.: Проблема коллаборации на Украине в период Холокоста: некоторые аспекты исследования и историографии.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Popov, A. 2003: Az NKVD és a partizánmozgalom. Tények és dokumentumok. (Попов, А.: НКВД и партизанское движение. Факты и документы.) Moszk­va, Olma-Pressz

Rauschning, H. 1993: Itt Hitler beszél. Fenevad a mélyből. (Раушнинг, Г.: Говорит Гитлер. Зверь из бездны.) Moszkva, Mif

Romanko, O. 2007: A krími tatár emigráció a II. Világháborúban és együttműködé­se a Harmadik Birodalom katonai-politikai vezetésével. (Романко, О.: Крымско­татарская эмиграция в годы Второй мировой войны и ее сотрудничество с военно-полтитическим руководством третьего рейха.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Szokolov, B. V. 2002: A megszállás. Valóság és mítoszok. (Соколов, Б. В.: Оккупация. Правда и мифы.) Moszkva, Asztpressz knyiga

Törökország Külügyminisztériumának nyilatkozata. (2010) http://cursorinfo.co.il/news/novosti/2010/01/27/article , letöltés: 2010.08.02.

Yad-Vashem Archívum (YVA), M-33/99, M-33/997, M-37/419, M-37/569, M-53/89, M-53/94, TR-10/597

Tartalomjegyzék

1. Mészáros István : Társadalomszerkezet és tudatformák
2. Slavoj Žižek : Permanens gazdasági szükségállapot
3. Minqi Li : Kapitalizmus, klímaváltozás és fenntarthatóság – Alternatív forgatókönyvek az Egyesült Államok, Kína és a világ számára
4. Szigeti Péter : A magyarországi újkapitalizmus természete és helye a világrendszerben
5. Krausz Tamás : Tézisek a rendszerváltás történeti értelmezéséhez
6. Agárdi Péter : Kulturális trendek és műveltségfelfogások az évtizedfordulón
7. Viktor G. Arszlanov : A Mester és Margarita újraértelmezéséhez – Az arisztophanészi derű
8. Tütő László : Környezetvédő-e a gyermekgyilkos?
9. Varga Zsuzsa : Honnan hová jutottunk?
10. Fábry Ádám : Politikai gazdaságtan „osztály” nélkül
11. Krausz Tamás : 2000 szó a fociról. A globális kapitalizmus és a futball négy tételben
12. Gerald Hödl : Futball és globalizáció
13. Rákóczi István : Vitorino Magalhães Godinho életpályája
14. Immanuel Wallerstein : A világgazdaság felfedezése
15. Magalhães Godinho Vitorino : A tegnapból a mába – és mi lesz holnap?