Portugáliában tótágast állt az idő – mondhatnánk -, nem halnak ki a Kultúra dinoszauruszai; miközben az őket felváltani hivatottak egyre csak hullnak, emezek megújulnak. A ren­dező Manoel de Oliveira például több mint százéves, és még filmet forgat, a portugál historiográfia doyenje, Vitorino Magalhães Godinho pedig kilencvenen túl is friss, gondolkozása fiatal maradt, sőt, újabb kötetekkel jelentkezik. A legutolsó ebben a sorban az Esszék és tanulmányok, ami­nek első kötete „Egy gondolkodásmód", míg a második „Megérteni a mai világot" alcímmel jelent meg a Sá da Costa könyvkiadónál Lisszabonban, 2009-ben. Ez korántsem csak eddigi Ensaios („Esszék") néven kiadott (1­2. kötet, 2. kiadás, Sá da Costa, 1978) régi gyűjteményes kötetében is már szerepelt írásainak „bővített" újrakiadása. A kötet tanulmányait szerzője ugyanúgy átdolgozta, mint egyik első korai monográfiája (A economia dos descobrimentos Henriquinos, „Tengerész Henrik kora felfedezéseinek gaz­daságtörténete", 1962) esetében is tette. E mű nemcsak címet váltott (ma már A economia dos descobrimentos portugueses quatrocentistas, „A XV. századi portugál felfedezések gazdaságtörténete", 2004), hanem szerzője jócskán át is írta. No persze, nem úgy, mint azt a mifelénk gondolnánk, ahol ilyen alkalmakkal inkább csak retusálnak a fényképről néhány már nem annyira odaillőnek vélt „arcot", azaz gondolatot, hanem beemelve azokat az újabbakat, amelyek még nem lehettek rajta a régebbi „felvéte­len". Elvégre nem csak a kor, de mi és műveink is változhatunk… Godinho történészi mentalitásának másik jellegzetessége is ezzel függ össze: nem vindikálja saját maga szemléletét az egyetlennek s igaznak, hanem az maga is, dinamikusan bővülve, meghaladhatja saját régebbi önmagát. Ez mégsem jelent relativizmust, egyfajta „szituációs etikát", hiszen van egy nagyon is következetesen képviselt elv, amihez ragaszkodik, s amit hosszú pályája során sohasem adott fel: a gazdaságtörténet primátusát. Ezért bíbelődik árakkal és bérekkel, flottákkal és haszonkulcsokkal; vagyis a kvantifikálható tények forrásvidékéről merít, miközben szélesebb szűrőn folyatja át és értelmezi a társadalom és a kultúra történetének fogalmait.

Ilyeneket, persze, ő maga is alkotott. Közülük talán a legismertebb kate­gória, a „történeti-földrajzi komplexumok" árulkodik leginkább arról a kö­tődésről és egyben iskoláról, ahová végül is tartozik: az Annales Fernand Braudel nevével fémjelzett köréhez. De haladjunk sorjában.

Vitorino Magalhães Godinho „szerelemgyerek" – igaz nem a kifeje­zés köznapi értelemben, hiszen egy konzervatív értékeket valló család negyedik gyermeke. Édesanyja, Maria José Vilhena 1917-ben úgy dönt – amire egy asszonyt nyilván csak férje iránti szerelme vezetheti -, hogy meglátogatja katonatiszt férjét, Vitorino Henriques Godinhot, az első vi­lágháborús franciaországi fronton. A férj a Portugál Expedíciós Hadtest egyik csapattisztje, La Lya¹ hőse, aki majd a gyermek születése után másfél évvel visszatér családjával Párizsba, már mint a Portugál Köztár­saság katonai attaséja. Az 1918. június 9-én született fiúgyermek négy éves korában, amikor visszatérnek Portugáliába, meg kell tanuljon előbb portugálul, hogy iskoláit elkezdhesse. Vitorino Magalhães Godinho nem csak kétnyelvű, de két kultúrájú is, akinek művei nem egyszer franciául születtek meg előbb, s csak később fordította vagy fordították le mások portugálra. Mindez természetesen korántsem intellektuális póz, hanem olyan nem lényegtelen életrajzi elemekkel függ össze, mint 1947-től 1974-ig tartó, közel negyedszázados francia emigrációja, ami sok min­dent megmagyaráz róla (is). Egy két éves, rövid, otthoni tartózkodás után, 1960 és 1962 között, amikor is a Sorbonne frissen doktorált kutatóját az akkor alakult Tengerentúli Tanulmányok Központja hazahívja a szocioló­gia professzorának – igen hamar kiderül, hogy délibáb volt Portugáliában igazi tanszabadságot remélnie -, még az is felmerül benne, hogy feladja portugál állampolgárságát. Ekkor már nem a legelső csalódásán van túl. A lisszaboni egyetemen bölcsészetet tanult fiatalember – aki filozófiai tanulmányokat folytat – tanársegédként mint a régészet és az ókori tör­ténelem előadója „friss szellőként hozott újat a lisszaboni egyetem avítt szellemiségébe", ahogy erre később nagy hírnévre szert tett tanítványa, Mario Soares miniszter- és köztársasági elnök emlékezett. 1942-ben nem is hosszabbítják meg állásszerződését a lisszaboni egyetemen, amit részben Magalhães Godinho családi háttere is magyaráz. Apja, akiről szerzőnk 87 éves korában remek életrajzot jelentetett meg Vitorino Henriques Godinho: Pátria e república („Vitorino Henriques Godinho: Haza és Köztársaság", A. R. Dom Quixote, Lisszabon, 2005) címmel, nem csak holmi „tizenkettő egy tucat" katonatiszt volt, hanem a Portugál Első Köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlésének tagja, sőt miniszter is. Anyai nagybátyja, Barbosa de Magalhães ugyancsak a fiatal respub­lika külügyminisztere, tehát volt kiktől örökölnie meg nem alkuvó politikai jellemét, a szabadgondolkodásra való hajlamát és a diáksztrájkok idején mindig kimutatott szolidaritást. A komoly republikánus hagyományokkal rendelkező Vitorino Magalhães Godinho egyébként maga is a haladó Seara Nova („Új Vetés") nevű értelmiségi csoport tagja, a Demokrati­kus Unió Mozgalom, majd az União Socialista – a mai Szocialista Párt jogelődje – egyik alapítója volt, akit a salazari rendszer adminisztratív úton kívánt mellőzni. Csalódott hallgatói erre aláírásgyűjtésbe fogtak, de nem csak azért, hogy ezzel is kifejezzék felháborodásukat, hanem, hogy százhetvennyolcan egyúttal pénzgyűjtésbe kezdjenek. Termet bérelnek, ahol folytatódnak a szuggesztív tanáregyéniség immár tényleg „szabad­egyetemi" előadásai. Gyakorlatilag ezzel egyidős Vitorino Magalhães Godinho első, a portugál historiográfiával kapcsolatos egyéni kutatói terve és egyben kiadói projektuma is, az, hogy elérhetővé tegye a korai portugál terjeszkedés forrásait.

E sorok írója különösen hálás ezért, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár polcain a hetvenes években felfedezhette ezt a sorozatot (Documentos para a história da expansão Portuguesa, 1-3. kötet, Cosmos, Lisszabon, 1943-1945-1956), ami máig tartó, döntő lökést adott ekkor kezdődő kutatásainak. Magalhães Godinho 1940-ben „Ész és Történelem. Bevezetés egy probléma elé" címen született bölcsészdokto­ri disszertációja mintegy előrevetíti a szerzőt később is jellemző elméleti alapokat, és bizonyítja teoretikus hajlamát – ami minden bizonnyal még filozófiai stúdiumainak az öröksége -, de ekkor még nincs felvértezve szaktörténészi ismérvekkel. Mint állítja, autodidakta csupán, akinek a világháborút követő „második iskolaévei" Párizsban kezdődnek el, ahol nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne csak önképzés, hanem rendszeres posztgraduális képzés révén is megszerezze jártasságát a történeti tudományokban. Hála Istennek, nem csak az utóbbiakban. Bejár a Sor­bonne pszichológiai és szociológiai előadásaira is, s mint fő művének első előszavában írja: „még megadatott gazdagodnunk Lucien Febvre utolsó tanéveiből a Collége de France-on. Itt, az École des Hautes Études en Science Sociales-on – követve annak VI. Szekcióba szervezését – és a Centre d'Études Sociologiques-on Marcel Bataillon, Fernand Braudel, Émile Coornaert, C. E. Labrousse, Georges Gurvitch előadásait és szemináriumait hallgattuk." Azt állítja, kutatni is ekkor tanult meg igazán, bár nem tagadja meg portugál elődeit és művének olyan „matematizált szemléletű", nagy portugál előfutárait sem, mint Duarte Leite vagy Jaime Cortesão. Ekkor a nála éppen egy nemzedékkel idősebbek mellett „nem rúg még labdába" (az általa is szeretett, de sohasem művelt sport nyelvén szólva) azon a Salazar rendszere által nagyon is ideologisztikus módon kisajátított megemlékezés-sorozaton, amely a portugál felfedezések mentora, Tengerész Henrik infáns halálának 500. évfordulóján – bizarr egybevetéssel – egy egyre inkább magára a diktátorra hasonlító hősre fókuszál. Magalhães Godinho már úgy indul el Párizsba, hogy a kor gazdaság- és társadalomtörténetét, nem pedig egy legenda, „egy kato­likus szuperhős" személyiségét kutatja (História económica e social da expansão Portuguesa, „A portugál terjeszkedés gazdaság- és társada­lomtörténete", Lisszabon 1947), ami miatt Salazar ideje alatt hazájában csak mint „vegytisztán" szociológiai és csakis szociológiai művek – mint például az Introdução às Ciências Sociais (Bevezetés a társadalomtudo­mányokba, 1964) – szerzőjét voltak hajlandók befogadni. Életének „fran­ciás" szakaszát azok a személyes barátságok, pl. Le Gentil támogatása, Albert Silbert felkarolása, Fernand Braudel bábáskodása alapozzák meg, ami ahhoz vezetett, hogy anyagi szempontból is stabilizálódjon a fiatal tudós-kutató – és családjának – helyzete. Szerzőnk ui. ekkor már nős – felesége maga is nagy áldozatot vállal: Maria Antonieta Cordeiro, kiváló végzős hallgatója volt a Lisszaboni Egyetemnek, amikor kivándorolnak. Tanulmányait Párizsban kénytelen befejezni, miközben fordításból élnek, és időközben már megszületett két leánygyermekük. A CNRS (Centre Nationale de Recherches Scientifiques) évtizedes kutatói ösztöndíja, a Revue des Annales publikálási lehetősége francia tudóssá fogadja, an­nál is inkább, mert mint egy nemrégiben megjelent interjújában kiemeli, nem azért ment Franciaországba, hogy „portugál emigráns politikával" foglalkozzon. Ez akkor is igaz, ha alkatilag interventív értelmiségi, s mint ugyanitt fanyar öngúnnyal mondja: „én már csak ellenzéke maradok még önmagamnak is".

A kisebb tanulmányok mellett sorra jelennek meg azok az alapvetések (pl. O "Mediterrâneo saariano" e as caravanas do ouro – séculos XI ao século XVI, „»A Földközi-tenger-melléki Szahara« és az aranykaravánok a XI-XVI. század között", 1956), amelyek arra utalnak, hogy Vitorino Magalhães Godinho ekkor már nem csak a portugál gyarmati történe­lemmel foglalkozik, hanem annak sokszálú hatásmechanizmusaival is, mégpedig egy tág – és egyre táguló -, de egymásra nyíló idősíkon és térbeli skálán. Igaz, érez még vonzalmat – talán elsősorban Silbert hatására – a tisztán portugál gazdaságtörténeti kutatási témák iránt is (Prix et monnaies au Portugal: 1750-1850 [1955], „Árak és pénzek Portu­gáliában"), de a tíz évre rá a Sorbonne-on védett L' économie de l'empire portugais aux XVe et XVIe siècles („A portugál birodalom gazdasága a XV-XVI. században") c. doktori disszertációja már a gyarmatosítás-történetírás új nemzedékének úttörőjévé emeli. Az élete fő műveként számon tartott monografia két kötetét portugálul első kiadásban 1963 és 1971 között már a rendszerszemléletet tükröző Os descobrimentos e a economia mundial („A felfedezések és a világgazdaság") címen jelenteti meg, de annak csak a források kiadásával is kibővített második kiadását (Editorial Presenca, Lisszabon, 1983-1984) tekinti immár vég­legesnek. A magam részéről ezzel a mesterművel már csak azért sem foglalkozom – ezt nálam sokkal avatottabban megteszi az ugyancsak itt közölt történészóriás, Immanuel Wallerstein -, mert kénytelen lennék belebonyolódni abba, hogy a portugál szerző egyfajta palimpszesztként kezeli saját szövegeit, amit annak függvényében, hogy azt éppen milyen olvasói rétegnek szánja, egyfajta saját „vendégszövegként" időnként egyik művéből a másikba képes átemelni. Műve ugyanakkor kétség kívül iskolateremtő volt például abban a vonatkozásban, ahogyan elméleti és historiográfiai műveinek konstrukcióit – pl. A crise da história e as suas novas directrizes („A Történelem válsága és új irányzatai", 1947) vagy Teoria da História e historiográfia („Történelemelmélet és történetírás", 1971) – és elveit a saját gyakorlatába ülteti át. A hatalmas vállalkozást természetesen megalapozta egy olyan alapkutatás, amely a portugálok indiai államának pénzügyeit dolgozta fel még 1958-ban (Les finances de l'État Portugais des Indes Orientales (1516-1636), „A Kelet-indiai Portugál Állam pénzügyei"), de ennek csak 1982-ben közzé tett párizsi kiadása alcíme árulkodik igazán a szerző ezzel kapcsolatos szándékairól: célja valójá­ban nem volt más, mint a Jóreménység-fokon keresztül megvalósított portugál fűszerkereskedelem strukturális és konjunkturális jegyeinek vizs­gálata 1517 és 1635 között. Vizsgálataiból mégsem csak a gazdasági források kezelésének magabiztos közgazdaságtani alapokon álló, vagy éppen komparatív szemléletét emelném ki, hanem például olyan társa­dalomtörténeti következtetéseit, mint hogy egy kettős lovag/kereskedő réteg alkotja e kereskedelem helyi hierarchiájának csúcsát, amely éppen társadalmi diszfunkciója miatt veszíti el kereskedelmi hálóként szőtt ha­talmi terét az Indikumban a hollandok betörésekor. A jórészt gazdaság­történészként ismert szerző, persze, itt sem bontja ketté vizsgálatának tárgyát, figyelme mégis inkább a 70-es és 80-as évektől fordul a portugál társadalom története felé, olyan munkáival, mint A estrutura da antiga sociedade portuguesa („A portugál ancien régime szerkezete", 1971), Identité Culturelle et Humanisme Universalisant („Kulturális identitás és egyetemesülő humanizmus", 1982), vagy a Mito e mercadoria, utopia e prática de navegar, séculos XIII-XVIII („Mítosz és árucikk, utópia és tengerjárás a XIII-XVIII. század között," 1990). Ez utóbbi nagyjából úgy aránylik A felfedezések és a világgazdasághoz, mint a barát és mintakép Fernand Braudel klasszikussá vált, a Földközi-tenger medencéjéről írt nagy monográfiája a Grammaire des Civilisations-hoz: ugyanarról ír az elvonatkoztatás egy másik szintjén, és ugyanazt mondja el, mégis más, egyetemes érvénnyel immár. Noha a recenzens nem titkolja, hogy rá a legnagyobb hatást az Ensaios vol. II Sobre a história de Portugal („Esszék – II, Portugália történelméről") már 1978-ban kiadott tanulmányai jelen­tették, mégis leginkább és mihamarabb a szerző O papel de Portugal nos séculos XV-XVI. Que significa descobrir? Os novos mundos e um mundo novo („Portugália szerepe a XV-XVI. században. Mit jelent felfedezni? Új világok és egy Új Világ", 1994) című, szinte csupán kutatási vázlatát szeretné magyarul is olvasni. E jámbor óhaj tán azért sem pusztába kiáltott szó, mert ha van arra szellemi (és anyagi) kapacitás, hogy egy olyan szintén még élő portugál történészmatuzsálemnek, mint a dikta­túra idején miniszter José Hermano Saraiva Portugália rövid története (Lisszabon, 1976) c., már megírásakor is túlhaladott és elévült művét ma Magyarországon lefordítsák, talán arra is lehet, hogy a valódi értékek ne hulljanak ki az idő rostáján, pusztán azért, mert szemléletük kevésbé ba­rátja magyar kiadóinak. Az pedig már eddig is szinte megbocsáthatatlan, hogy Magalhães Godinho ezredfordulós, francia nyelvű szintézise – Le devisement du monde: de la pluralité des espaces à l'espace global de l'humanité (Xv^ème-XVI^ème siècles), „A világ elbeszélése: a többféle terek­ből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század", Lisszabon, 2000), ami egyben Marco Polo művének címével is játszik – nem került a magyar olvasó kezébe, hiszen arról szól, hogyan lett egy, egyetemes és egész a felfedezés és az utazások révén a földgolyó, az addigi világrészek és rész-világok halmaza.

Van azonban Vitorino Magalhães Godinho munkásságának olyan réte­ge, amellyel már most, ebben a mellékletben is megismerkedhet az olva­só. Ez a politikus, oktatáspolitikus, „megmondó ember"-citoyen Godinho, aki mögött ugyanúgy ott van egy pálya, mint a történészé mögött, és életének ezt a fonalát sem érdektelen tovább gombolyítanunk. Sőt.

1970-ben szerzőnk akadémiai élete révbe ér, amikor katedrát kap Clermont Ferrand-ban. S mégis már ez évben kiadja a Socialismo e o futuro da Península („A szocializmus és az Ibér-félsziget jövője") c. mun­káját, amely az 1968 – a XX. századi „népek tavasza" – óta erodálódó spanyol és portugál diktatúrák utáni jövőbe néz. Talán ennek köszönhető, hogy az 1974-es áprilisi forradalmat követően Vasco Goncalves meghívja az. ún. második ideiglenes kormány oktatási és kulturális miniszterének. Pár hetes politikusi pályája azonban hamar zátonyra fut. Önkéntes, elvi okok miatt történt lemondása után a szocialisták még kisebbségbe is kerülnek a minisztertanácsban. Ez azonban éppen tíz évre rá nem tántorította el Mario Soarest attól, hogy harmadik, ún. „alkotmányos" kormányának ugyancsak „franciás" kulturális minisztere, dr. António Coimbra Martins kinevezze Magalhães Godinhot a lisszaboni Nemzeti Könyvtár élére. Nem tudni, hogy pár hetes miniszteri, vagy pár hónapos könyvtárigazgatói kinevezése szerzett-e neki több ellenséget 1984-ben, de „megosztónak" bélyegzett személyisége barátainak számát azóta sem gyarapította. „Miért borítja keserű harmat, minden álmunk virágát?" – idézi még egy 1971-es műve előszavában Carlos de Oliveirát, de az „új demokrácia" évtizedének végére már szinte dézsába lehet szedni azt a keserűséget, amelyet a közben iskolaalapítóvá lett professzor érez – és áraszt magából. Legyen szabad ezzel kapcsolatban egy saját, anek­dotikus élményemet felidéznem. 1979-ben jártam először ösztöndíjjal Lisszabonban, és akkor még António Henrique Oliveira Marquesen kívül, akinek History of Portugal című munkáját ismertem, nem is tudtam más történészről, mint Vitorino Magalhães Godinhoról. Ők ekkor már „kivonul­tak" az engem fogadó Lisszaboni Egyetemről, hogy Universidade Nova („Új Egyetem") néven megalapítsák azt a Társadalomtudományi Kart, amelynek üde szellemi pezsgése, mint órájukra bejáró külföldi vendég­hallgatót, engem is magával ragadott. Egy alkalommal, nagy félszegen bekopogtam a professzor ajtaján, és előadtam: van nekem egy jó bará­tom, aki XVIII. századi portugál gazdaságtörténettel szeretne foglalkozni, és ezért ösztöndíjat kér, amihez ajánlóra lenne szüksége. Magalhães Godinho egy pillanatra felnézett a papírjaiból és nekem szögezte a kér­dést: „Mennyire barátja maga a barátjának?" Azt válaszoltam neki, hogy annyira biztosan, hogy vettem a bátorságot arra, hogy őt megzavarjam. Mire tovább firtatta: „Ha a barátja, azt is akarja, hogy megkapja azt az ösztöndíjat, nem igaz? De ha nem, és ha csak a nevem számít, egy ajánlást akár még én is adhatok. De tudja mit, menjen el Coimbrába vagy Portóba, van ott is egy pár Oliveira nevű gazdaságtörténész, és fogad­junk, hogy összejön a barátjának a dolog" – állította. Igaza lett. Vitorino Magalhães Godinhot nem szerették akkortájt Portugáliában, és bizony ma is többen rajonganak érte hazáján kívül, ami igaz még legszűkebb, történészi szakmájának művelőire is: életműve megkerülhetetlen, de személye ki- vagy elkerülhető. Ne higgyük, hogy valaki, aki pontokba s számos alpontba szedve jó előre összegezi, hogy mivel kellene majd fog­lalkoznia a felálló Portugál Felfedezések Emlékbizottságának, és annak megszüntetése után, húsz év múlva, ugyancsak felsorolja pontokba és számos alpontba rendszerezve, hogy mi az, amit e szervezet bűnösen elmulasztott, nos ne higgyük, hogy az ilyen jellem különösen szerethető volna. Ha csak nem éppen konzekvens állampolgári bátorsága miatt, amelynek sarkkövei az ezzel kapcsolatos „közírások". Ezek az olyan op­timista kötetekben láttak napvilágot, mint az Um rumo para a educação („Az oktatás egy új iránya", 1974), a Pensar a democracia em Portugal („Találjuk ki a demokráciát Portugáliában", 1977) vagy egy pesszimistáb­ban: A Pátria bloqueada e a responsabilidade da cidadania („A blokád alá vett haza és az állampolgári felelősség", 1985), illetve újabban a Do ofício e da cidadania: combates por uma civilização da dignidade („Szakma és Állampolgárság – küzdelem a méltóság civilizációjáért", 1989) címűben, de mondhatni, tovább bővülnek azóta is.

Nos, az olvasó egy ilyen friss engagement-tanulmányt vehet most kezébe, egy bölcs és hajthatatlan férfiú reflexióit a jelen nem csak pénzügyinek hitt válsága kapcsán, két korszak: saját élete idősíkjában felsorolva mindazt, amit a jövőre hagy mint a jelen, a régvolt és a kortárs történelem örökségét.

A portugálok és más európaiak földrajzi felfedezései nem pusztán távoli vidékek elérését és megismerését, hanem egy új, másfajta társadalmi berendezkedés létrejöttét is jelentették. A felfedezők az óceán átszelés, a tengeri utazások és a kereskedelmi ügyletek révén megteremtették a kapitalista világgazdaság kereteit, amelyben ma is mindannyian élünk. Ennek elemzését kutatók – vagy inkább eretnekek – egy csoportja végez­te el a XX. század közepén. Az általuk közreadott formabontó tanulmá­nyok közé tartozik Vitorino Magalhães Godinho, Os Descobrimentos e a Economia Mundial [A felfedezések és a világgazdaság] című, 1963-ban kiadott munkája is.

Magalhães Godinho már a bevezetőben előrevetíti a több mint ezer oldalas könyv végkövetkeztetését – amelyet érdemes figyelmesen el­olvasni:

Modern- vagy középkorias-e a XV. és a XVI. század? Túlzott álta­lánosítás lenne e két nyilvánvalóan pontatlan minősítés bármelyike mellett dönteni. Ezek a kategóriák alkalmatlanok a későbbi európai expanzió elemzéséhez. Akárhogyan is vélekedünk eme örök ellent­mondásról, bizonyos tények tagadhatatlanok: ahogyan legombolyít­juk az évek fonalát, úgy rajzolódik ki a Föld térképe; az ember meg­tanulja elhelyezni magát a térben, emberi kapcsolatainak érzékelési és tanulási módját egyszerre hatja át a változás tudata és mértéke. Lassan meg tudja különböztetni a fantasztikumot a realitástól, a le­hetetlent a lehetségestől; ellentmondásos összetettségében okokat és elméleteket gyárt; megsokszorozódik a javak termelése, a piac világszinten a gazdasági élet meghatározó, domináns tényezőjévé válik, s merkantilista alapokon megalakul a bürokratikus, központo­sított állam. (Godinho, 1963, I. 11)

„A piac világszinten a gazdasági életet meghatározó, domináns té­nyezővé válik" – ez tehát Magalhães Godinho írásának első felvetése.

A könyv folytatása mindazonáltal nem a piacot elemzi, hanem az euró­pai világtérkép alakulását vázolja fel; egyfajta utazást a fantasztikumból a realitásba, amíg a tér és az idő keretei ki nem terjednek a mindennapi élet valamennyi aspektusára. (Godinho, 1963, I. 25). Majd Godinho a bevezetőt Tomé Pires XVI. század eleji írására való emlékeztetéssel zárja:

Az áruk kereskedelme pedig oly fontos, hogy nélküle a világ nem létezhetne; ez az, ami nemessé teszi a királyokat, naggyá az embert és gazdaggá a városokat, s ez teremt háborút és békét a világban. Ez a tiszta kereskedelem. Nem a kalmárkodásról, hanem a kereske­désről beszélek, ami felette becses tevékenység: mely dolog lehetne jobb, mint amely magában hordozza eme alapigazságot? (Suma Oriental, Proémio, II, 325, idézi Godinho, 1963, I. 63)

Magalhães Godinho tehát a kereskedést tartja „kulcsfogalomnak". De ez nála nem csupán a javak cseréjét jelenti; egy egész rendszer épül fel belőle. A Dicionário de História de Portugal [A portugál történelem szótára] 2. kötetébe írt szócikkében („Történelmi-földrajzi komplexu­mok") kifejti, hogy a gazdaság egy átfogó, strukturált komplexum részét alkotja, azaz rendszert jelent (ezt megelőzően nem használja ezt a kifejezést). Hangsúlyozza továbbá, hogy „ez a struktúrafogalom mind a globális társadalomra, mind az azt alkotó valamennyi cselekvési típusra és szektorra, mind pedig valamennyi régióra és területre kiterjed, s ezzel egy totális társadalmi tény* megismerésének elemzési-rendszerezési módja." (Godinho, 1961: 131).

S íme! A totális történelem alapvető látomásként mutatkozik meg. Képesek vagyunk-e vajon ezzel a feladattal megküzdeni? Kérdéses. Godinho egyik kifejezésével fogok elsőként élni, amelyet Le devisement du monde [A világ elbeszélése; 2000] című könyvében használt, s amely A többféle terekből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század) alcí­met viseli. Az első fejezet címében „a világ feltalálásáról" [invenção] ír (Godinho, 2000:19), míg magában a szövegben „Európa kiformálódásá­ról" [formação] (Godinho, 2000:39). Ezek szerint a „világ" nem is létezett a XV. századot megelőzően? S Európa ne lett volna már meglehetősen agg realitás akkor is? Nem, nem volt az, mert ezzel tárgyiasítanánk az imént használt kifejezéseket (feltalálás, kiformálódás), amelyeket meg kell őrizni az emberi lélek és élet szubsztanciáinak ábrázolásához. Igen, a világot ekkor „találták fel", mert amit ma Európának hívunk, a történelem során először ekkor került valódi, szisztematikus és tartós kapcsolatba Ázsiával és az Amerikákkal. S ez jelentős hatást gyakorolt az emberek életére. A világ „feltalálása" szükségszerűen alakította Európát, amely megszűnt a kereszténység – egyébként is ritkán használt – szinonimája lenni. Magalhães Godinho nem véletlenül adja az ötödik fejezetnek A kereszténységtől Európáig címet. Európa igen gyorsan, a keresztény­séggel való nehézkes szakítás után, egyfajta világ-gazdasági központtá alakul át, amelynek érdekei a periféria irányába egyre csak fokozódnak, s oly mértéket öltenek, hogy a teljes rendszer (mind a centrum, mind a periféria) fejlődését meghatározzák és formálják. Ennek megértéséhez szükséges eme újonnan kialakult s máig tartó történelmi rendszer teljes történetének áttekintése.

Magalhães Godinho felteszi a kérdést, mit jelent a „felfedezni" szó, s két igen különböző választ ad rá. Egyfelől:

Felfedezni annyit tesz, mint feltárni a világ távoli vidékeit, összekap­csolni a Keletet a Nyugattal, új utakat, megállókat, népeket keresni, s ennek csúcspontját az új világok módszeres felkutatása (a „feltárás", „felfedezés"), az újdonság csodájának életre keltése jelenti (uo.: 50).

Míg másfelől:

Felfedezni egyet jelent az operatív tér megalkotásával – így magában foglalja az olyan tárgyi eszközökkel való tényleges cselekvést is, mint az iránytű, az asztrolábium, a vízszintmérő, a tengeri csomó, a körző, illetve a referencia- és koordinátarendszerként, a távolságmérés és a pontos helymeghatározás eszközeként is szolgáló trigonometria-el­mélet alkalmazása. Az idő megalkotásához kötött tér megteremtését hordja magában – az utazás állomásait, a tengeri órákat, az oda- és visszautakat, az üzletelés, a kifizetések és megállapodások okozta megelégedést; a távoli vidékekről érkező hírek veszélyes utakon történő továbbítását Indiából Portugáliába, Hormuzon, Kairón, Da­maszkuszon vagy a Földközi-tengeren keresztül.

E két definícióban, amelyeket a könyvben csupán négy oldal választ el egymástól, Magalhães Godinho következetesen rámutat a felfedezések konkrét alapjaira és annak – a találkozásban résztvevő mindkét félre gyakorolt – szocio-kulturális következményeire. Hiszen ne feledjük, itt olyan találkozásról van szó, amelynek felfedezettjei nem kérték, hogy rájuk leljenek, olyan találkozásról, amely a pozitívumok mellett megannyi negatív következményt is magával hozott, olyanról, amit egészen napja­inkig nem értékeltünk és dolgoztunk fel a maga teljességében.

Három, Magalhães Godinho által ajánlott témára kívánok kitérni, melyeket a Sobre teoria da história e historiografia [A történelem és a historiográfia elméletéről] c. esszégyűjteményében említ: 1. a törté­nelem földrajzi jellegű; 2. a történelem egy többdimenziós cselekményt mesél el, amely ugyanakkor egységes is; 3. a jelen a múltat viszony­lagossá teszi.

A történelem földrajzi jellege

A történelem napjainkban földrajzi jelleget ölt. Már nem beszélhe­tünk a régi értelemben vett történelemről és földrajzról. A történelem földrajzi jelleget ölt azáltal, hogy a múltra vetíti azt a problémát, amellyel ma kell szembesülnünk: a fizikai-biológiai környezet és emberi társadalmak között feszülő konfliktust. A historiográfia szá­mára felbomlanak a gigantikus és statikus tér-idő-blokkok – mint az egyiptomi, a hellén vagy a középkori civilizáció -; szétmarja őket a fejlődés. Megrepednek e civilizációk keretei is. Nincs, ami a múlt számára közvetítse a jelen földrajzi valóságát. Egymástól elkülönülve létezik a fizikai-biológiai környezet története és a különböző népek közötti viszony története. (Godinho, 1971: 131)

A fizikai-biológiai realitások és az emberi történelem közötti kapcsolat kiépítése az Annales-iskola fő törekvése, s egyúttal része a tisztán poli­tikai-diplomáciai történéseken alapuló régi (értelemben vett) történelem és az emberi-társadalmi élet bolygónkra gyakorolt alapvető hatását figyelmen kívül hagyó régi (értelemben vett) földrajz leegyszerűsítő logikája elleni harcnak. A XXI. század elején, midőn virágzik az öko-történelem, egy ilyen megállapítás banalitásnak tűnhet. Ugyanakkor még ma is folyik a küzdelem eme szimbiózis megvalósításáért. 30-­40 évvel ezelőtt meglehetősen kevés olyan folyóirat és történész volt, amely és aki e törekvést képviselte volna. Ma már világosan látszik, hogy az ökológia nem valamiféle alkotóelem (esszencia), hanem maga a létező (egzisztencia). Valamennyi az univerzumban – különösen a Földön – létező különböző elem állandó interakciójának eredménye. Minden, ami alapvető volt az emberi történelem során – az eszközök megalkotása, a mezőgazdaság, a gépesítés, az energiaforrások feletti uralom – átformálta a Földet; gyarapítja és/vagy ellehetetleníti/elpusz­títja az állati és növényi élet formáit, újrastrukturálja a földrajzot és a geológiát, használja és kiaknázza az ásványi forrásokat. Tehát egyetlen emberi ténykedés sem tekinthető semlegesnek és következmények nélkülinek.

Emlékezzünk csak, mennyire hangsúlyozza Magalhães Godinho an­nak a törésnek [ruptura] a jelentőségét az emberiség számára, amely a XV-XVI. század során ment végbe. Milyen hatása volt ennek a törésnek a fizikai-biológiai világ és az emberi világ kapcsolatára? Bekövetkezett-e egyfajta ökológiai szakadás is? Kiderül. Ez a törés két szempontból is átalakította a Föld ökológiai struktúráját: maga után vonta az elsődle­ges termelés térbeli újraszervezését és a Föld termelési tényezőinek [elementos produtivos] jelentős mértékű pusztulását. Ezek közül egyik sem a modern világ találmánya. Ugyanakkor valamennyi elemzőt ko­molyan foglalkoztatja az átalakulások térbeli kiterjedése és sebessége, és azok egy részének visszafordíthatatlan jellege – mely átalakulások mindennemű kollektív – a pozitív és negatív hatásokat mérlegelő – dis­kurzust mellőzve mennek végbe.

Az első lépés az újjászervezés. Ahhoz, hogy a termelést optimalizáljuk, szükséges szakosodni – ez mindenki számára ismeretes. A klasszikus közgazdaságtan számára a specializálódás a munkaadó és a dolgozó közös döntéseként meghozott választás, mely mindenki számára igyek­szik az előnyöket maximalizálni. A valóságban – mint azt mindenki jól tudja, még akkor is, ha sokan nem ismerik el – a választás kényszeres és sokak számára szenvedésekkel teli.

Lehetséges, hogy a felfedezések hajnalán a kereskedelem célja – és a valóság is – a már mindkét fél által termelt áruk cseréje volt: egyfajta többé-kevésbé egyenlő csere, többé-kevésbé természetes mértékű felesleggel. Ám a kereskedelem belső szerkezete hamarosan teljesen átalakult. Azok, akik erősebbek voltak – s ezek a felfedezések kezdetétől fogva majdnem mindig az európaiak voltak – rákényszerítették a primer termelést a velük cserét lebonyolító népekre. Azután Európa, hol előbb, hol később, kezdte kikényszeríteni az egyes régióknak megfelelően kü­lön-külön szakosodott primer termelést – a kereskedelmi kultúrák terme­lését (cash crops – ahogy a történészek mondják), vagy az exportorientált termelést (ahogy ma a közgazdászok mondják).

Szükséges, hogy mindent számba vegyünk, ami szerepet játszhat az effajta primer termelés kialakításában. Mindenekelőtt területet kell keresni a termeléshez, továbbá szükségképpen fel kell hagyjunk minden egyéb ezen a területen űzött tevékenységgel. Az egyéb tevékenységek sok – talán minden – esetben a helyi élelmiszerfogyasztás kielégítésére irányultak. Ezt követően viszont szükségessé válik az élelem-előállítás behozatallal (importtal) való helyettesítése – ezt hol a szomszédos terü­letekről, hol távoli vidékekről oldották meg. És lévén, hogy ez az új cash crops termelés többnyire állandó munkaerőt kíván, felvetődik az után­pótlás problémája is. Az a fajta probléma, amit sok esetben – legalábbis néhány évszázadon keresztül – kényszermunka meghonosításával oldottak meg.

Mivel a helyi lakosok sokszor ellenszegültek, szükségessé vált elköltö­zésük megtiltása, vagy a munkaerő más területekről történő importálása, ami a kereskedelem újabb formáit hívta életre: rabszolga-megállapodá­sok, -szerződések révén.

A kényszermunkát és elnyomást alkalmazó területek perifériára sod­ródásának folyamata a centrum területeinek átalakulását is maga után vonta. Nem akarom itt taglalni sem az iparosítás világfolyamatait, sem a piaci viszonyok mindenoldalú kiterjeszkedését. Ez a kapitalizmus története – egészen pontosan: rendszere. Csupán azt a következményt emelném ki 500 év elteltével, hogy gazdasági, társadalmi és politikai té­ren polarizáció ment végbe, amely napjainkra sem mérséklődik. Kulturális szempontból már nem léteznek stabil, állandó területek. Az identitások eltűnnek egy hatalmas és zavaros forgatag mélyén. Az etnikumok közötti gyűlölködések hátteréül ingatag történeti képzetek/képzelgések szolgál­nak. Ami földrajzi elhelyezkedésüket illeti, az emberek ma korántsem ott élnek a Földön, ahol 500 évvel ezelőtt éltek. A migráció nyomán háttérbe szorult a származás, az eredet kérdése.

A második tényező: a pusztítás. A modern világrendszer 500 éve alatt az élet olyan sebességgel alakult át, mint soha előtte. Ez az átalakulás súlyos, az emberiség történetében korábban ismeretlen veszélyek sorát idézte elő az emberi társadalom fennmaradására nézve. Csak hogy néhány példát említsek: az ózonréteg folyamatos eróziója, a biodiverzitás visszaszorulása, a Föld regenerálódásához nélkülözhe­tetlen élő (biotikus) tényezők élettartamának lerövidülése, a globális felmelegedés stb.

A modern világ-rendszer fel tudja és fel is akarja ölelni az egész vi­lágot, hogy minden részét egyazon berendezkedés, történelmi-földrajzi komplexum uralma alá vonja. Ahogy Magalhães Godinho mondaná, nincs egyetlen terület sem, amely kibújhatna e globális következmények alól. A társadalmi megrázkódtatás a kapitalista rendszer létrejöttében öltött tes­tet, amely nem képes a túlélésre és a konszolidációra a világ-gazdaság mai keretei között. A kapitalizmus hajtóereje a folyamatos tőkefelhalmo­zás. Ennek eredménye, hogy azok, akik a versenyben felülkerekednek, általában megtagadják társadalmi kötelezettségeik teljesítését, mégpedig azért, hogy közvetlen bevételüket maximalizálják. A profitmaximalizálás központi eleme a termelés költségeinek externalizálása, azaz a lehető legnagyobb mértékű áthárítása másokra. A költségek externalizálására három alapvető mód kínálkozik: a termelés során keletkezett hulladé­koktól, mindenekelőtt a mérgező anyagoktól való megszabadulás; az (újra)termeléshez szükséges nyersanyagok akadályoktól mentes elő­teremtése; a szállítást és a kommunikációt lehetővé tévő infrastruktúra kiépítésének másokra (elsősorban a közhatalomra) hárítása.

A haszon nagysága annak mértékétől függ, hogy a tőkések a ter­melés imént említett költségei alól mennyire tudják kivonni magukat. Kezdetben mindez egyszerűnek bizonyult. Először is, a visszaélések korlátozására képes bürokratikus (közhatalmi) szervek még igen gyengék és dezorientáltak voltak. Másodszor, az említett cselekedetek legitimeknek tűnhettek, s a termelők és a közhatalmi szervek közötti megállapodás minden esetben elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ne merüljenek fel kétségek ennek ellenkezőjét illetően. Harmadrészt pedig a hulladékok befogadásában szerepet vállaló területek és a nyersanyagban gazdag régiók úgy kapcsolódtak be a folyamatokba, hogy nem voltak tudatában az ezzel járó esetleges veszélyeknek. Vé­gül a legalapvetőbb magyarázat, hogy általában a termelés költségeit a szegények és „mások" fizették meg – aminek nem volt közvetlen hatása az elit életére. Négy évszázad volt szükséges ahhoz, hogy a hátrányok, a negatív hatások olyan mértékben felhalmozódjanak, hogy jelentős politikai reakciót váltsanak ki – mint ami az elmúlt harminc évet jellemzi. Olyan pillanathoz érkeztünk, amikor komoly félnivalónk van az elkövetett hibák súlyos következményeitől. S ezek a következmények az elitet és a társadalom marginális rétegeit egyaránt érintik. Azt kell mondanunk, sajnos, hogy a fizikai-földrajzi világ és a társadalom közötti viszony szebb napokat is látott már.

A történelem egységessége

A valódi ember nem pusztán elkülönülten a politikatörténet vagy a gazdaságtörténet stb. főszereplője, hanem teljességében részese az egységes történelemnek, annak a történelemnek, amely az ember sokoldalúságának története, s amely mégis egyetlen cselekvést alkot. (Godinho 1971. 39)

Ami engem leginkább megfogott ebben az idézetben, az az, hogy Magalhães Godinho a konkrét, valódi emberről [homem real] beszél, mely egyértelmű ellentéte az absztrakt embernek, melyet megannyi elemző konstruál. S Godinho erről az alapzatról jut el addig a követ­keztetésig, hogy az ember cselekvését számos tényező összessége alkotja, mégis ettől függetlenül egységes és egy marad – s ezt nevezi a történelem egységességének. Mind fő műve, mind pedig számos esszéje hűen tükrözi a teljességgel [totalidade] kötött eme megállapodását, amely egyúttal a megélt, konkrét realitással kötött kompromisszum is.

Godinho megközelítése nem multidiszciplináris, hanem egységes megközelítés. Itt ugyanis nem különböző, egymástól független kutatók külön-külön gyűjtött adatainak összesítéséről van szó, hanem olyan té­nyekről/nézőpontokról/alkotóelemekről, melyek a maguk teljességében részei az egységes történelemnek. Godinho olyan törekvést képvisel, mely kevés kutatót jellemez, s melyet eme kisebbségen belül is kevesen valósítanak meg – minthogy a feladat különösen nehéz.

A nehézség nem a kutatás „terebélyességében", nem is a szintetikus írásmódban rejlik (ami mindenki számára érthető, aki megpróbálja meg­érteni), hanem magában a konceptualizálásban, a szemléletalkotásban. Mégpedig azért, mert ez szembemegy a megszokottal, s mert azt követeli meg tőlünk, hogy levetkőzzük intellektuális szocializációnkat, s megsza­badítsuk magunkat a belsővé tett – bár nem tudatosított – előfeltétele­zésektől. Ahhoz, hogy túllépjünk az ártalmas előítéleteken, szükséges, hogy tudásunkat újragondoljuk [des-pensar].

Godinho könyvének célkitűzését szemügyre véve, nem mondhatjuk, hogy az ne lenne „gazdaságos" – már a mű címében s a három nagy rész és számos fejezet címében is előfordul a gazdaság szó, vagy egy másik, ehhez szorosan kapcsolódó kifejezés. S mégis a művet olvasva nem érezni ennek a fojtó kötöttségét. A világot a maga teljességében mutatja meg nekünk.

Miért is oly nehéz megszabadulni a bennünk gyökeret vert gazdasági, politikai, szocio-kulturális triásztól? Miért ragaszkodunk e kategóriákhoz mint sajátos hatalmakhoz, majdhogynem mint szuverén államokhoz? Ez is részét képezi a modern világ meghasonlásának, megkülönböztetve és elválasztva azt a történelem többi szakaszától. Ez a szemlélet lassan, fokozatosan alakult ki a XVI. századtól kezdve, de csak a XIX. századra lett szentesítve és intézményesítve az ekkor létrehozott egyetemes struktúrák formájában. Miért pont ekkor?

Nem olyan ördöngösen nehéz elkülöníteni eme hármasság gyökereit. A liberális közép ideológiája, amely ebben az időben a geokultúra teljes alávetésére törekedett, kitartott álláspontja mellett, hogy a modernitás – és ezáltal a tudományos fejlődés – legfontosabb értéke éppen a tár­sadalmi cselekvés három részre – piacra, államra és civil társadalomra – való felosztásában rejlik. Mindez modern és új volt annyiban, hogy a három terület jelentős falakat emelt maguk közé, s mindhárom terület kiépítette a maga szabályait, és egy, a többitől független, saját logikát honosított meg. Mindegyik igyekezett elhatárolódni a másik kettőtől. Ezért evidensnek tűnt, hogy mind a kutatók, mind a gondolati struktúrák arra hivatottak, hogy biztosítsák az egyes területek jellemzőinek sértetlensé­gét és zavartalanságát.

Így jutunk el azokhoz az aktuális, egyetemes érvényűnek mondott igazságokhoz, amelyek ellen – a történelem egységességét hirdetve – az Annales-iskola és Vitorino Magalhães Godinho is szót emelt. De ha a megélt történelem egy és egységes, akkor logikusan jutunk el a tudományköziséghez [interciência] és ahhoz a megállapításhoz, hogy a társadalomtudományok szükségszerűen történetiek, s hogy a történelem szükségképpen társadalomtudomány. Amiből logikusan következik, hogy mindezen tudományágakat egyetlen tudományterületbe összevonva alapozzuk meg, amit én historizált társadalomtudománynak keresztelnék el. Magalhães Godinho is ezt a megoldást és utat javasolja a „történelem válságát" tárgyaló írásaiban. Olvassuk érvelését:

A XVI. század gazdaságai nem egy ritmusban eveztek […], ami az egyiknek szerencsét hozott, a másiknak balsorsot […]. Az ilyen egyenlőtlenségek sokszor gazdaságon kívüli okokkal voltak magyarázhatók, s itt a gazdaság tiszta, eredeti – vagy talán helyesebb azt mondani, klasszikus – értelmére gondolok. Így a fenti jelenség értelmezése új elméletekért kiáltott: technikai elméletért (az innovációk egyúttal a schumpeteri gazdaságelmélet alapját is képezték), illetve történeti pszichológiáért (aminek Lucien Febvre volt a patrónusa). Az elméletgyártás szükségessége, továbbgyűrűzve, minden területre kiterjedt. A történelemnek szükségképpen feladata a további elméletek befogadása. Ugyanakkor ki kell ismernie magát a valóság viszonyai, így annak változásai között is. Ez pedig egyedül a sokféle (technikai, pszichológiai, szociológiai és gazdasági) elmélet historizálása által lehetséges. (Godinho, 1971:166)

A fenti, Godinho által 1951-ben felvázolt programot a legtöbb világ­elemző a mai napig nem alkalmazza. Vannak elszórva dicsérendő pró­bálkozások, de széleskörű elterjedésről nem beszélhetünk.

A jelen a múltat viszonylagossá teszi

A világ megszelídítésre vár. Amikor a múltat tanulmányozzuk, nem feledkezhetünk meg a jelenről, és a kritikus szemlélet biztosítása érdekében le kell tudnunk mondani mindent eltorzító s meglehetősen kategorikus, szenvedélyes érdekeinkről, akárcsak léha, esetleges hanyagságunkról, amely mindent összekuszálva akadályozza a dolgok tiszta megértését. (Godinho, 1971: 123)

Ez, véleményem szerint, Godinho valamennyi felvetése közül a leg­fontosabb és legalapvetőbb. Micsoda kulturális háborúkat képes szítani már maga a relativizálás kifejezés is. S mily sértés a történész állítólagos pártatlan távolságtartásával szemben, amikor azt halljuk, hogy a törté­nelem igazából a jelen leírása és nem a múlt Ranke-módjára történő bemutatása, „mint ahogy az valójában volt".

A jelen, mint tudjuk, a legmúlékonyabb jelenség – előbb véget ér, mint hogy észrevennénk.

A történész nem kronológiát épít fel az eseményekből (legalábbis nem ezt kellene tennie), amikor kitart amellett – mint ahogy kötelességéből és feladatából adódóan ki is kell tartania, a többi társadalomtudóssal egye­temben -, hogy a megfigyelések historizálására van szükség (azoknak a megfigyeléseknek és megállapításoknak az elhelyezésére történeti kontextusban, amelyek nagy része – talán mind – jelenbeli). A történész­nek képviselnie kell, hogy a jelen felöleli a múltat, s hogy a múlt része a jelennek. S ezt minden esetben figyelembe kell vennie. Ugyanakkor nem szabad arra következtetni, hogy a jelen könnyed elméleti megállapításai minden esetben alkalmazhatók a múltra. Magalhães Godinho ennek kapcsán megemlíti azokat a történészeket, akik hanyag könnyedséggel nem törekednek választékosságra, és mindent összezavarva valójában semmit sem magyaráznak meg.

Létezik azonban egy szűk ösvény, amin el lehet indulni. Értelmiséginek kell lenni, ami sokkalta nehezebb, mint csupán pedáns műveltségre szert tenni. Az értelmiségi minden esetben szükségszerűen „köz"-értelmiségit jelent, még akkor is, ha ezt tagadjuk. Sőt, akkor csak igazán. A tagadás sok esetben – amennyiben nem képmutatás – hasznos tulajdonság.

De hogyan lehet ezen a szűk ösvényen haladni? Úgy vélem, a gon­dolkodásnak három lehetséges mozzanata van: 1. a szisztematikus, történeti elemzés, 2. az erkölcsi választás és döntés, 3. a politikai el­köteleződés. Három különböző feladat, amelyek ugyanakkor szorosan össze is függenek, s tulajdonképpen szétválaszthatatlanok. Minden esetben, amikor gondolkodunk, mindhárom mozzanatot megvalósítjuk. Mindez – tudatosan végezve – pedig egyre megfontoltabb gondolkodás­hoz vezet. Számomra Magalhães Godinho pályafutása azt példázza, hogyan lehet egy koherens gondolkodású értelmiségi elkötelezett s a köz szolgálatában álló.

A gondolkodás a három mozzanat folyamataként követi egymást, és mindegyiknek megvannak a saját szabályai. Minden esetben az elem­zéssel kell kezdeni. Amennyiben nem ezt tesszük, számos lehetséges ostoba hibának tesszük ki magunkat. Az analízis valójában sosem ér véget. Valamennyiünknek korlátozottak az ismereteink, a világ pedig folyton változik. Mindig van mit tanulni, mindig van mit vizsgálni, ele­mezni, újragondolni, és mindenekelőtt át-gondolni [des-pensar]. Szük­ségszerűen és ebből adódóan nem kell halogatnunk annak felfedését sem, amit vélhetően már elsajátítottunk. A biztosra várni olyan, mint a nem létezőre várni.

Hogyan iktathatjuk ki erkölcsi döntéseinket, választásainkat az elemzés során? Hiszen annak dacára, hogy magától értetődően az elfogultság minimalizálására, egy olyan álláspont kialakítására törekedtünk, amely kellően meggyőző, s kiállja a legalapvetőbb kritikák próbáját is, morális döntéseink már magát a témaválasztást, a változók, az adatok és metó­dusok kiválasztását is befolyásolják. Mindennek ellenére szükséges fel­vállalnunk mind pozitív megítéléseinket, mind negatív kritikáinkat. Hogyan is mondhatnánk, hogy ami nem alkalmazható az elemzés esetében, alkal­mazható a morális döntéseknél, amikor az utóbbit az előbbiből vezetjük le? Senki sem kerülheti ki a morális döntéseket és választásokat, senki, még az értelmiségi gondolkodó sem. Ugyanakkor az intellektuel mint egy utcán elhelyezett időzített bomba várja, hogy „mások" hatástalanítsák.

Nem azt mondom, hogy az értelmiségi gondolkodó által meghozott morális döntések az egyedül lehetségesek vagy helyesek. Messze nem erről van szó. Az analízist követően mindenki levonhat és le is kell vonjon következtetéseket. Amire itt utalni próbáltam, az csupán annyi, hogy az értelmiségi nem vonhatja ki magát abbeli kötelessége alól, hogy ő köz­értelmiségi. Soha, de soha nem vonhatja ki magát ez alól. Ha ezt színleli, az mások döntései, elsősorban a hatalom birtokosai által hozott döntések elfogadását, illetve támogatását jelenti.

Mindezzel korántsem merítettük ki az értelmiségi gondolkodó közéletbe való megkerülhetetlen bevonódásának minden aspektusát. Az értelmi­ségi, természetéből fakadóan, arra is kötelezi magát, hogy elemezze, miként ment végbe a vizsgálódásából levezetett morális választások gyakorlatba történő átültetése. Ez pedig politikai feladat, a „politikai" tágan vett jelentését értve ezen. Számos mód kínálkozik eme politikai elemzés elvégzésére – lehet a közpolitika útján, a sajtó útján, vagy tanúságtétellel.

Valójában nincs jelentősége annak, hogy melyik módot alkalmazzuk, a megvalósítás és kivitelezés minden esetben a különböző helyi viszonyok és a kínálkozó lehetőségek függvénye.

Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni: nincs más alternatíva. Az értelmiségi, aki megpróbálja elodázni eme társadalmi szerepét, akar­va-akaratlanul másokra ruházza át kötelességét. Nem lehet elégszer kiemelni, hogy állampolgárként és értelmiségiként kell fellépnie. Hiszen mások a már megkonstruált, történelmiesített és szisztematikus elem­zéseket alkalmazzák saját politikájuk igazolására. így az értelmiséginek ringbe kell szállnia annak védelmében, hogy amit ő maga vagy kollégái – különösen, akik maguk ezt már nem tudják megtenni – papírra vetet­tek, helyes interpretációja találjon. Az értelmiségi mindörökre értelmiségi honpolgár marad, akinek örökös feladata a döntéseket segítő világosság és tisztánlátás elősegítése.

A jövő látképe

Vitorino Magalhães Godinho példáját és könyvét vettem alapul a száza­dunkra váró feladat felvázolásához. Mindez a már jól ismert totális törté­nelem kifejezésben foglalható össze, amelynek feltárására Magalhães Godinho és számos más kutató nem kevés időt áldozott. Ám ők mégis csupán egy kisebbség a kutatói világban, mégpedig egy igencsak ost­romolt kisebbség. De mit jelent a gyakorlatban a totális történelem? Úgy gondolom, négy vitapont mentén indulhatunk el.

Az első az arra vonatkozó tudás, hogy mi a hasznos, eredményes és ésszerű elemzés alapegysége. Amikor a világgazdaság felfedezéséről beszélünk, akkor az egyik lehetséges választ adjuk erre e kérdésre. Szeretném hangsúlyozni, hogy pusztán azzal, hogy elfogadjuk és ma­gunkévá tesszük magát a megnevezést, nem oldódnak meg a problémák. Az elmélet hívei között is jelentős nézeteltérések vannak a tér-idő-ke­reteket illetően. Emögött számos kisebb, marginális vita is meghúzódik a háttérben a részletekkel kapcsolatban, a valóság – a századok fo­lyamatai – elméletté formálása során éppúgy, mint politikai és morális ellentmondások mentén. Hogy az idő mennyiben hatja át és formálja a teret, illetve a tér az időt, alapvető eleme a vitának. Az emberi történelem egyenes vonalú fejlődésével kapcsolatos vita is látens probléma marad az elemzés alapegységének meghatározása során, amely tehát az első lépés a totális történelem koncepciójának megírása során.

A második megkerülhetetlen vitaponttal akkor szembesülünk, amikor az elemzés alapegységét elhelyezni próbáljuk, s felmerül a kérdés, hogy azt a teoretikus-szisztematikus tudás, vagy a történelmi tudás mentén tegyük-e. Véleményem szerint nem vagyunk arra kötelezve, hogy e két „szirén" között vergődjünk, s közülük válasszunk. Találnunk kell egy harmadik utat, egy arisztotelészi lehetetlent, amely egyúttal az egyetlen lehetséges módja a történelmi totalitás megértésének. Hiszen bármely történelmi leíráshoz, amely történéseket beszél el, kategorikus szóhasz­nálat szükséges, ami mögött egy egész elmélet rejtőzik. A világ azonban nagyon gyorsan változik, és egyetlen elmélet sem képes örökké fenn­maradni, s nem alkalmazható valamennyi tér-idő-vonatkozásban. Így szükséges, hogy egyszerre próbáljunk historizálni és elméletet gyártani. Ez valamelyest párhuzamba állítható Heisenberg dilemmájával: a kutatás formálja alakítja annak tárgyát, ami így nem lesz sem hamis, sem igaz. Az emberi társadalom vonatkozásában ez azt jelenti, hogy a történések elbeszélésén alapuló történelem, sem nem igaz, sem nem hamis, s ez érvényes az elemző történelemre is. Amire törekedhetünk, az az, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljunk a valóságról, ésszerűbbel, mint amit bármely más alternatíva nyújthat.

A harmadik vitapontot abban áll, hogy mit is kezdjük a valóság felosz­tásával. Azzal a felosztással, amely ma már evidencia, hiszen belénk lett plántálva, és szüntelenül szembesülünk vele a kutatók elemzésében és a közéletben. A gazdasági, politikai és szocio-kulturális tagolásra gon­dolok. E felosztás azt sugallja, hogy három meglehetősen különböző, elkülönült területről van szó, amelyeknek megvannak a saját szabályaik. Illetve legalábbis azt, hogy mindez igaz a modern világra. De nem. Va­lójában ugyanannak az összetett realitásnak a három aspektusáról van szó, amelyek közül egyik sem érthető meg az egésszel való kapcsolata nélkül. Valamennyi gazdasági döntés függ annak politikai és szocio-kulturális következményeitől, mint ahogyan a gazdasági döntések is a politikai-társadalmi tényezők összhatásának eredményei – és így tovább, folytathatnánk a sort vég nélkül.

A problémát az jelenti, hogy nem alakult ki megfelelő, adekvát szó­használat ennek az egybefonódásnak, a modern társadalmi élet ezen egyedülállóságának a leírására. Emiatt a XIX. századi liberalizmustól megörökölt szóhasználattal kell beérnünk, s ebből kifolyólag folyama­tosan újra és újra fogalmazzuk ezt a téves felosztást. Sem Magalhães Godinho, sem pedig Braudel vagy jómagam nem tudtuk ezt a csapdát teljesen kikerülni. Úgy vélem, hogy egy új valósághűbb fogalomkészlet megalkotása egyike a XXI. század alapvető feladatainak.

És végül ne feledkezzünk meg a két különböző kultúra szembenállásá­ról sem. Mindössze két-három évszázada beszélhetünk a gondolkodás struktúráit meghatározó, a tudomány és filozófia között bekövetkezett válásáról. Az ismeretelméleti újragondolás a legtöbb kutató alapvető szán­déka, legyen akár természettudós vagy a humán tudományok művelője. Két terület, két vallás, amelyek olykor szembetalálkoznak, és amelyek találkozásai sokszor ellenségesek. Ugyanakkor e megosztás is ugyan­olyan elhibázott és tarthatatlan, mint a már tárgyalt másik fajta elkülönítés.

Az egyetemes struktúrákban bekövetkezett törést – először harminc évvel ezelőtt – két eltérő gyökerekkel rendelkező elméleti irányzat kérdőjelezte meg. Az egyik a természettudósok körében ma erősödő­ben lévő irányzat, amelyet a komplexitás tudományainak [ciências da complexidade] hívnak, s amely elutasítja az egyoldalú szemléletet, a „klasszikusnak" nevezett (newtoni, einsteini) tudomány determinizmusát és redukcionizmusát, és azt az álláspontot vallja, miszerint lehetetlen előre jelezni azt a tényt, hogy a görbe az egyensúlyból való kilépés felé tendál, illetve elveti az idő visszafordíthatóságát és egyenes vonalú elő­rehaladását. Egyidejűleg a társadalomtudósok körében az ún. kulturális tanulmányok [estudos culturais] szemlélete van elterjedőben, amely elutasítja a szépség egyetemes kánonját, s rámutat a szocio-kulturális tevékenység társadalmi beágyazottságára.

Amit mindebben látnunk kell, az az, hogy mindkét nézet egy, a törté­netiség által átitatott társadalomtudomány uralta centrum, vagyis a tudás egységes ismeretelméletének helyreállítása irányába mutat. Ez pedig nem pusztán a valóság feltárására lesz hatással, hanem valamennyi ma ismert egyetemes intézményre is. Bár még nem következett be a két említett centripetális irányú mozgás egyesülése, mégis sejteni lehet, hogy itt – a világról alkotott ismeretek jövőbeli fejlődése szempontjából – lényegi területhez érkeztünk el.

Eme négy fontos vitapont mentén egyengethetjük az utat az elmúlt két évszázad által képviselt tudásnál sokkalta termékenyebb, historizáló társadalomtudomány kiformálódásához. S ezért köszönettel tartozunk – mások mellett – Vitorino Magalhães Godinho-nak is, mint az egyik élenjáró tudósnak e törekvés kiteljesítésében.

(Fordította: Racs Marianna Katalin)

A cikk alapjául a szerzőnek a „Le Portugal et le Monde. Lectures de l'Oeuvre de Vitorino Magalhães Godinho" [Portugália és a világ: elő­adások Vitorio Magalhães Godinhóról] c. konferencián [Párizs, 2003. december 12-13. ] tartott előadása szolgált.

Eredeti megjelenés: Revista Crítica de Ciéncias Sociais, 69 sz., 2004. október, 3-16.

Jegyzet

* Totális társadalmi tény [fait social total]: Marcel Mauss által megalkotott heurisztikus módszertani-elemzési fogalom az antropológiában, illetve tágabban a durkheimi társadalomtudományban. A fogalom használatát később (U. Beck, A. Giddens stb.) pl. a globalizáció/mondializáció értelmezésére is kiterjesztették. (A szerk.)

Irodalom:

Godinho, Vitorino Magalhães (1961): „Complexo histórico-geográfico", in Joel Serráo (szerk.): Dicionário de História de Portugal. Porto: Livraria Figueirinhas, II, 130-135.

Godinho, Vitorino Magalhães (1963): Os Descobrimentos e a Economia Mundial, 2 vols. Lisboa: Editora Arcádia.

Godinho, Vitorino Magalhães (1971): Ensaios, III: Sobre teoria da história e his­toriográfia. Lisboa: Sá da Costa.

Godinho, Vitorino Magalhães (2000): Le devisement du monde: De la pluralité des espaces á l'espace global de la humanité, XV^éme – XVIII^éme siécles. Lisboa: Instituto Camões.

Az Eszmélet 20 éves. Az évfordulót Moszkvában ünnepeltük meg a lap orosz nyelvű különszámának kiadásával és nagy sikerű bemutatójával. Hűségesek maradtunk a szocializmus: a közösségi gazdálkodás és társadalomszerveződés eredeti elméletéhez. A sztálini eredetű, államosított „régi szocializmus", bukására a tőkeviszony restaurált uralma semmilyen tekintetben sem ad(hat)ott humanista választ. Az Eszmélet oldalain gazdag elemzés bontakozik ki az „emberarcú kapitalizmus" embertelen viszonyairól. Feltártuk, hogy a nemzetközi tőke Kelet-Európát nem a Nyugat utolérésének pályájára állította; ellenkezőleg, uralma a kapitalizmus „második kiadásának" félperifériás formájához vezetett. Ma már bizonyított tézis, hogy a „jó kapitalizmus" nem egyéb utópiánál, s hogy a valóságos tőkerendszer inkább egy negatív utópiára emlékeztet.
És bár eredeti szándékainkkal ellentétben egy széles tömegtámogatásra épülő, alternatív antikapitalista mozgalmat a társadalmi felhajtóerők hiánya következtében egyelőre nem sikerült „megihletnünk", azt azonban látjuk, hogy milyen zsákutcákat kell(ene) elkerülnünk. A szocialista színekben „feltámadó" parlamenti baloldal szerte a régióban és a világrendszer egészében a globális tőke játékszerévé vált, a (neo)liberalizmus formaváltozatává züllött. Ez az út végéhez ért. De nyilvánvalóan nem folytatható az gondolkodás- és cselekvésmód sem, amely az antikapitalista baloldalt szektává, politikai szubkultúrává degradálja, s önként – a hatalom érdekeit szolgálva – kivonja a politikai erőtérből. Az olyan politikai mozgalmak, amelyeknek nincs a fennálló rendszerrel szembeni, konkrét alternatívákat felmutató társadalmi-gazdasági programjuk, bukásra vannak ítélve. Az Eszmélet az eltelt 20 évben megmutatta azt is, hogy Magyarországon is megszilárdult az az elméleti-gyakorlati és intellektuális irányzat, amely nem oldódott fel az „exportkapitalizmus" viszonyrendszerében, hanem – elméleti és kulturális ellenhatalomként – életben maradt, s kisugárzása, ha most még nem is széles körökben, határainkon túl is megfigyelhető.
Mindennek szellemében jelenik meg 84. számunk, amelynek középpontjában a kapitalista válság sajátszerűségeinek (további) elemzése áll. Mészáros István, A tőkén túl szerzője elemzi a válság természetét, aminek elkerülhetetlenségét már sok évvel ezelőtt felvázolta. Más szerzők feltárják, hogy a neoliberális állam a válságból vezető kiút során fő ellenségét a szegényekben, az elesettekben ragadja meg, s a szociális krízist kriminalizálja. A közölt írások bizonyára elgondolkodtatják az olvasót az új társadalmi alternatívák felbukkanásának feltételeiről is – itt, a tőkerendszer európai félperifériáján, aminek esélyeit, a gyakorlati mozgalom, a közösségi termelés lehetőségeit a közelmúltban elhunyt Giovanni Arrighi és Peter Gowan utolsó interjúi segítenek feltérképezni.

 

Melléklet:

Kristó Nagy István: Az ám, Hazám! Örökségünk, Trikolor Könyvkiadó Kft., Budapest, 2008.

„Jól tudom, hogy minden szavam, jelzőm vitatható, de nem irodalomtörténetet írok, hanem esszét, tehát kísérletet teszek az igazabb, őszintébb, teljesebb megközelítésre, s ha külön-külön mindenben tévednék is, annak egészében, amit mondok, mindenképpen – van valami."

Ördögh Szilveszter írta a szerzőről, a szerkesztőségi íróasztalnál ülő kéziratolvasóról: „Arra gondolok, hogy Kristó Nagy István meg akarta adni […] a vidéki középosztálynak, a középosztályi értelmiségnek a becsületét. S ez sem tipikusnak, sem hivatalnokinak nem mondható." E mondat mögött ott van a magyar XX. század ismerete és az egész életmű nagyságának mélységes elismerése, megbecsülése, a szerző iránti tisztelete és – leírom, mert megtapasztaltam – szeretete. Ördögh Szilveszter szemében Kristó Nagy István „a sajnálni valóan szerethető – vagy szeretni valóan sajnálható […] középosztályból" jövő sokoldalú humanista tudós, gyógyszerész, az irodalom és a művészet történeté­nek ismerője, ismeretterjesztő, jelentős művek fordítója, az induló fiatal tehetségek segítője, vagy egyszerűen: a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő mai ember. Nagy és példa értékű mind az eddigi, immáron gazdag életművé érett, reánk hagyott örökség, mind a szerző élete, munkássága.

Kristó Nagy István lakásában értékes festmények, rajzok, szobrok, könyvek tekintenek le évtizedek óta arra a sok barátra és látogatóra, akik otthon érzik magukat e gazdag érzéki, érzelmi, és gondolatgyűjtemény­ben, amely egyben óriási nyitott ablak is a magyar, az európai és a világ­kultúrára. Ebben a légkörben mintha minden korlátjától megszabadulna a gondolat és a képzelet. A könyvekből más-más nézőpontok, világ- és emberképek lépnek elő. Összetartozva is küzdenek egymással, s küzdve is összetartoznak, mint az egész részei. Itt vannak a jóság képviselői, de a gonoszságéi is, akikről kiderül, hogy ők is csak emberek; nem született jók vagy gonoszok, hanem azzá lettek: „jó emberekké" vagy „bukott an­gyalokká". Az ember pozitív vagy negatív teljesítménye egy humanista értékrend alapján elismerendő és tudomásul veendő akkor is, ha az ember egész életére a negatív, vagy éppen a pozitív a jellemző. Egyik sem oltja ki a másikat. Ezért idegen Kristó Nagy István számára az akár pozitív, akár negatív előítéletes általánosítás. Nem írja le, hogy milyen az ember, a nép, milyenek a németek, olaszok, románok, szlovákok, zsidók, cigányok, magyarok. Nem zárja be az egyes embert valamilyen végleges kategóriabörtönbe, amely mód a tekintélyelvű ideológiák és diktatúrák sa­játja. A szavak is tettek: „szótettek" (a nyelvészet és a lélektan használja is ezt a kifejezést), alkalmasak a bántásra, megsemmisítésre, rossz hírbe keverésre, sőt a valóságos megsemmisítés előkészítésére, ahogy ez a történelemben, a mi közelmúltunkban is nemegyszer megtörtént.

Kristó Nagy István válogatása sokszínűségében és a ritka kordoku­mentumok, tanulmányok lelkiismeretes összegyűjtésében otthonának hangulatát idézi. Ott vannak a megmentett, megtalált, megírt, de meg nem jelent, megszerkesztett dokumentumok is, amelyek a magyar közelmúlt nagy kincsei, forrásai. Például „A lillafüredi írói értekezlet (1942. november) jegyzőkönyve", amelynek „jó része elveszett […] 1945 elején, […] jó barátom, Jászberényi Károly, a romok között ismerte fel a jegyzőkönyv szétszórt lapjait" – írja a szerző. Nagy érték a tanú és a „szemtanú" élő hitelességével és páratlan dokumentáltságával megírt, patikamérlegen nem mérhető „A nyilasok" c. tanulmánya is, amely nem csupán a nyilasokról szól, hanem az akkori magyar társadalom egészéről, arculatáról. Nyomon követi benne mind a magyar, mind a világirodalom legnagyobbjainak mai munkásságát. A válogatásban ott van „A népi írók és híveik", (a népi fogalmának, történelmi értelmének tisztázásával); a „Krúdy régi Pest-Budája", „Az igazi Németh László," és a „Kertész és a gyilkosok" című tanulmánya is. Megjelennek a magyar írók nevei, akiket Kristó Nagy 22 éves kora óta (a lillafüredi írói értekezlettől kezdve) szinte egytől egyig személyesen is ismert. Megjelennek a korabeli események, írói teljesítmények, vállalt szerepek, összeütközések – a változások szövedékében.

Kristó Nagy István számtalan fontos esemény tanúja volt.

„[…] a zsidóság kiirtását 1944 előtt ép ésszel senki elképzelni nem tudta" – vallja egy helyütt. „(A BBC adásait rendszeresen hallgattam, s azokban szó sem volt a később holokausztnak nevezett népirtásról. 1943 elején kíváncsiságból egy ifjúsági csoporttal együtt magam is találkoztam Szálasival, aki a zsidóellenes intézkedések maximumaként a kitelepítést nevezte meg; igaz, én viszont szemébe mondtam, hogy ha netán – Isten őrizzen! – hatalomra jut, fel fogják akasztani.)" Így működött a 23 éves Kristó Nagy kategorikus imperatívusza.

Kristó Nagy úgy tanítja a vele kapcsolatba kerülőket, hogy nem tanít, hanem inkább mutat, felmutat, kérdez. Az első vagy második mondata: „Most min dolgozol?" „Mert dolgozni kell!" Igazi tanáregyéniség. Ezért volt bennem mindig boldog szégyenkezés, amikor egy-egy új munkáját évtizedeken át változatlan tartalmú, de kissé más szöveggel, finom, megfoghatatlan iróniával így dedikálta nekem: „Örök tanáromnak, Kristó Nagy István." Kíméletlen szeretettel szigorú. Kíméletlen a hibák, a pon­tatlanság, az egyoldalúság, a lustaság, a tudatlanság, a hamisítás, az aránytévesztés, az érzéketlenség bírálatában, s szeretettel szigorú az igazi munkát végző, küszködő emberhez.

A válogatás

Kristó Nagy István tudja és tanítja, hirdeti, hogy „Historia est magistra vitae." Végül is mindent a történelemből tudunk, mindennek van története, s mindennek a lényege saját történetéből ismerhető, sejthető meg; az ember maga is történelmi jelenség.

A megismerés számára nélkülözhetetlen az elvont gondolkodás, az elvont fogalmak használata. A megismerés kiindulópontja azonban a konkrét történelmi jelenségek vizsgálata.

Ezért is fontos módszertanilag a könyv első tanulmánya, amelynek címe: „Töri".

„Amit a történész tehet: beleéli magát a múlt lelkiségébe, s ezt, mintegy belülről kibontva, racionálisan magyarázza" – idézi Kerényitől egyetértőleg Kristó Nagy, amit azonnal ki is bont, megmutat a külön­böző korok, emberi sorsok, gazdasági, politikai, szociológiai, kulturális elemzésével. A mítoszt nem kell és nem lehet eldobni, de összekeverni és helyettesíteni sem lehet és szabad a tudománnyal, a racionalitással. Mindegyik létezik a másik nélkül is, csak az ember nem létezik – a mai napig – a kettő nélkül. A mítoszok egy részéből a művészet táplálkozott, s ez a fajta tudás a racionalitás és az érzéki megjelenítés mestersége révén az ember önmegismerésének fontos eszközévé vált. Ezután az embert már nem mitizálni kell, hanem a mítoszokat kell emberiesíteni, a humánum szolgálatába állítani. Egyébként sincs nagyobb rejtély, csoda mint az ember és a világ.

„Nemcsak a többé-kevésbé egzakt tények, […] hanem a közösségi történetek vagy a művészettörténet is segíthetik a történelmi tudást. És […] nemcsak pl. Mátyás király és a róla író Vasvári, hanem a bűnözők is érdekesek egy társadalom múltjára nézve." De az ember „miként szóljon igazi felháborodással a közelmúlt történel­mének fasiszta megítéléséről, ami – sajtószabadságunk nagyobb dicsőségére – egy virtigli náci kiadványban olvasható, s tudtommal mindeddig visszhangtalanul: »Budapest száznyolc napon keresztül védte Európát […] egy nyugat felé hömpölygő bolsevista rablóbanda áradatával szemben«. Józsa Béla sorai ezek, abból az emlékkönyv­ből, amelyben az 1945-ös rózsadombi harcok során kiképzetlenül harcba vetett, kisszámú életben maradt diák számol be arról az iszonyatról, amibe belekerültek. Mintha nem is a magyar honvédség támadta volna meg teljesen fölöslegesen a Szovjetuniót! […] Ugyan­akkor szinte hőskölteményt ír egy Ausztráliában talán még mindig élő volksbundistáról, Elischer Gyuluskáról (jól ismertem), aki vágóhídra vitte szegény egyetemista társait stb. Ez is egyfajta történetiség." (Egyetemisták az ostromgyűrűben. A Történelmi Hagyományőrző és Hadisírgondozó Alapítvány kiadása, Budapest, 1999.)

Kristó Nagy rámutat a szemrebbenés nélküli hamisításokra is. Veres Péter A paraszti jövendő című, újra megjelentetett könyvének kiadói megjegyzése szerint:

„Veres Péter ezt a művet azért írta, hogy a kolhoz ellen tiltakozzék. Éppoly jól ismertem Péter bácsit, mint Püski, ezért állíthatom, hogy mindig baloldali, radikális és szocialista volt, és épp a szocializmus helyes útját kereste ebben a művében […] Itt jegyzem meg, hogy, a Szépirodalmi Könyvkiadónak Veres Péter általam szerkesztett életműsorozatában már szerződése volt erre a könyvre is, de aztán Püski elkérte Veres Péter jóhiszemű fiától, és több mint tíz évig fektette […] A paraszti jövendő nagyszerű szocialista agrárprogram, amely az önkéntes szövetkezést állította középpontba […] Rákosi klikkje ellenségesen fogadta: ők jobbnak látták a kényszert. De végül a Kádár-féle kényszerből jó lett: Erdei Ferenc, Fehér Lajos, Márton János és megannyi mezőgazdasági szakértőtársuk jóvoltából fel­virágzott a magyar föld ügye, és megvalósult az, amit Veres Péter 1948-ban javasolt. Ezt a rendszerváltással tették tönkre. Ám Veres Péter programja ma is hasznos lehet, és nemcsak történelmi ada­lékként, hanem konkrét termelési tanácsaival […] egy valóban alulról jött népi zseni látomásaként, amely azonban mindig következetesen racionalista (és nem nacionalista)."

A történelemmel kezdi tehát Kristó Nagy a gyűjteményes kötetet, s ebben benne van az a módszer és szemlélet, amellyel a szerző dolgozik, amellyel a világhoz, az emberhez, az igazsághoz, a humanizmushoz közelít – az emberi tisztesség, a humánum értékeinek védelmében. Az is kiderül, hogy a magyar irodalomnak és a kutatónak van folytatható vonulata, miközben a nem folytatható, a konkrét ismeretekre, tudo­mányra fittyet hányó is része saját történelmünknek, s a folytatható is – akarva nem akarva – reflexiója a nem folytathatónak, tehát ismerete fontos. Mindezek történelmietlen számbavétele, vagy megkerülésük félreértésekkel, hamisításokkal, mindent egybemosó általánosításokkal, hajbókoló tekintélytisztelettel, előítéletekkel jár (ez utóbbiakhoz kiváltképp nem szükséges semmiféle munka, erőfeszítés), s a történelem szinte rázuhan az emberekre, mielőtt kezdenék azt megérteni. Kristó Nagy munkája abban segít, hogy egyre inkább valóságos, eredeti arányaiban-aránytalanságaiban, fényeiben-árnyaiban láthassuk mi, olvasók az örökségünket, önmagunkat. Időről-időre újra kell írnunk, vizsgálnunk, értelmeznünk történelmünket, miként újra és újra le kell fordítanunk az egykor már jól lefordított értékes műveket is, mert a világ, a történelem, a nyelv, az értelmezés határai és lehetőségei változnak, a kutatások új összefüggéseket hoznak napvilágra. Ha ezt tesszük, akkor kiderülhet, hogy a jó hagyományaink is sokkal gazdagabbak, mint hittük. Ezzel azonban az is kiderül, hogy tudatlanságunk, előítéleteink, lustaságunk, korlátaink, s mindezek nem-ismerete erősebb, mint gondoltuk. S talán az is világosabb lesz, hogy mi, és miért nem jut el a tananyagokba, az iskolákba.

E kitűnő válogatásból az olvasó tetszése szerint választhat – magam is ezt teszem, előrebocsátva, hogy ez nem értékítélet. Három esszét tartok kiemelendőnek: „Klebelsberg és kora", „Az igazi Német László", „Kertész és a gyilkosok".

„Klebelsberg és kora"

Kristó Nagy sokat idéz Klebelsbergtől, akinek szövege a kor, az ural­kodó magyar korszellem, az uralkodó politika sűrítménye.

„A húszas évek kormánypolitikájának egyik fő motívuma volt a »kultúrfölény« jelszava. Ezen az alapon követelték vissza Nagy-Magyar­országot […] A »kultúrfölény« legfőbb apostola Klebelsberg Kuno miniszter volt." A neonacionalizmus című kötetben (Athenaeum, Budapest, 1928) Klebelsberg „elsőként próbálja megfogalmazni a korai magyar fasizmus ideológiáját. Ellenforradalmi gyakorlat ugyan előtte is volt, s ennek »eszmei alátámasztásáról« s gondoskodtak a bajtársi szövetségek, titkos társaságok, fajvédő lapok, sőt némely egyházi körök – a Bethlen-féle »konszolidáció« azonban szükségét érezte, hogy ebből a zavaros […] konglomerátumból egységes »nemzeti ideált« alakítson ki. Hogy erre mennyire szükség volt, azt éppen Klebelsberg állapította meg: »Napirenden volt egymás sivár okolása és a kiegyezés korának szigorú elítélése, anélkül, hogy egyenértékű pozitívumokat tudtak volna vele szembehelyezni. A Bethlen-kabinetnek jutott azután feladatul, hogy úgy a forradalmat, mint az ellenforradalmat likvidálja […] Sem a forradalomból, sem az ellenforradalomból nem maradt meg egyetlen alkotás sem.«"

„Érdekes, hogy Klebelsberg elismeri az ellenforradalom eszmei csőd­jét" – jegyzi meg Kristó Nagy.

„Az ellenforradalom annyira csak gátlástalan, nyílt terror volt, hogy nem is törekedett […] elvi-eszmei igazolásra. Ezért Klebelsberg, a »kiművelt emberfő«, jobbnak látta kereken elutasítani; az ellenforra­dalom nacionalizmusát azonban »neonacionalizmus« néven mégis menteni igyekszik. Az ellenforradalom látszólagos megtagadására azért is szükség volt, mert az a feudális-klerikális és tőkés világ (melytől a Bethlen-kormányzat nagymértékben függött), nem nézte fenntartás nélküli rokonszenvvel. A feudális és klerikális szemlélet visszacsempészése jellemző Horthy-Bethlen-Klebelsberg ideo­lógiájára. Ezért kell megvédeni a kiegyezés korát, helyreállítani a felsőházat, elvben megmaradni a királyság mellett, s így tovább. Az »új« szellemet viszont a fasizmus felbukkanása jelenti."

Ennek az „új-magyar" ideológiának a megformálására azután Gömbös vállalkozott.

Az alábbiakat érdemes hosszan idézni a szerzőtől:

„Klebelsberg »neonacionalizmusa« nemcsak a Horthy-rezsim elvi alapjait rakja le, de a művelődés, nevelésügy, oktatás, propaganda, sőt, a testnevelés teljes gyakorlati programját megadja. A Horthy-kor­szak egész szellemisége ezen a nyomon haladt tovább. Klebelsberg elvontan, okosan fogalmazott; egyszerre volt európai és »fajmagyar« – konzervatív, de bizonyos mértékig liberális is. Voltak, különösen Bethlen miniszterelnöksége idején, akik ugyanezen pallérozott módon fejezték ki lényegében reakciós és ellenforradalmi eszmevilágukat. Két igényes folyóirat: a Magyar Szemle és a Napkelet fogta össze ezt a tevékenységet. […] ugyanebben a szellemben dolgozott […] Gratz Gusztáv, Herczeg Ferenc, Korniss Gyula, Prohászka Ottokár és Ravasz László. Mellettük azonban a húszas években is jelen voltak a harcos jobboldaliak: Bangha Béla és Zadravetz István […] Milotay István […] Mindennek az elemei megtalálhatók már Klebelsberg elegánsan konzervatív, magyartalan mondataiban is – de ő még mit sem tud Hitlerről […] A példa […]: Mussolini fasizmusa."

A kultúra területén is voltak megkötések: „A magasabb műveltség természetesen továbbra is az úri osztály előjoga lehet." Klebelsberg ezt is kimondja: „Vannak, akik a népoktatás fejlesztése érdekében tett intézkedéseinket helyeslik, csak a magyar műveltség fejlesztését ellenzik. Pedig csak így nevelhető fel az a szellemi elit, amire a nemzet vezeté­se szempontjából szükségünk van, ha nem akarjuk, hogy egy politikai demokrácia a tömegeket demagóg vezetése alá hajtsa." Ez volt a célja Klebelsberg ösztöndíj-javaslatának is, a „magyar középosztály kiváló gyermekeinek neveltetése" céljából.

És Klebelsberg még kiemelkedett a Horthy-korszak politikusai és ideo­lógusai közül! ő legalább az iskolák ezreit építette. Persze, kinek a pén­zén? Az iskolák épületei, felszereltsége szomorú volt, szociológiája még inkább. Az iskolaköteles gyermekek csaknem egynegyede a négy elemit sem végezte el. A lakosság több mint felét kitevő szegényparasztság és munkásság gyermekei a középiskolákban tanulóknak csak huszad részét tették ki. A szegényparasztság tíz-tizenhét éves gyermekei közül csak minden ötszázadik juthatott középiskolába, minden ezerháromszázadik került főiskolára. (Most veszem észre, hogy nem használtam idézőjelet Kristó Nagy szövegének idézésekor, mert annyira magaménak éreztem, én is ebből az „alvilágból" érkeztem.)

A legmagasabb szintű oktatás színvonaláról Klebelsberg azt mond­ja: „Azok jó kétharmad részének, akik diplomához jutnak, minimális a tudásuk" […] az elégségesek és a gyenge közepesek óriási tömegeket tesznek ki, akiknek diplomája érdemi tudást nem takar, csak a minősítés látszatát kelti […] Látjuk azt is, hogy amikor egyesek az egyetemi katedrát elérik, megszűnik tudományos működésük. […] Az előadások sokszor sztereotip ismétlésekké válnak […] a főiskolai diploma sem ad jogot semmiféle alkalmazásra." „Pedig e nyilatkozat idején (1927) még nem is volt olyan súlyos a helyzet, mint pár év múlva a gazdasági válság alatt, amikor is az állástalan diplomások szégyenteljes ellátatlanságánál csak a szegényparasztság és a munkásosztály nyomora volt nagyobb" – fűzi hozzá Kristó Nagy István.

„A nevelés második központi gondolata: »Vesszen Trianon!« […] A miniszter erről csak burkoltan beszél, mert nem akar külpolitikai bonyodalmakat – annál több szó esik erről a sajtóban, könyvekben, gyűléseken és főként az iskolákban. Minden gyerek megtanulta, hogy kiváló, hős nemzet tagja, mely igazságos háborúját csak a túlerő és a baloldal árulása miatt veszítette el. S hogy a nagyszerű magyar népet egészen elpusztítsák, ellenségei Trianonban megfosztották ősi birtokától; az ország javarészét odaadták a tótnak, szerbnek, bocskoros oláhnak, akik alacsonyabb rendű népek s ráadásul sanyar­gatják rabságban élő magyar véreinket. De van Isten és eljön még a leszámolás órája."

Ezt a nevelést szolgálta a katonai nevelés, a leventeoktatás. (E so­rok írója életkoránál fogva is részese volt ennek.) Talán sokat idéztem, de azért tettem, mert a történelmi tévhitek még élnek, sőt, erősödnek. Felmérések tanúsítják, hogy ennek több oka is van: a magyar jobboldal egy részének tudatos politikai munkája, s az is, hogy munka, erőfeszítés nélkül egyszerűbb az önállóság látszatát keltő véleményt nyilvánítani. A „ködevők" és a gátlástalan, a hazugságot a politizálás tudatos módsze­révé tevő „habzó szájúak" pedig egyaránt szembefordulnak a realista humanistákkal.

„Az igazi Németh László"

Ennek az írásnak a címe nem csupán „provokatívnak tetsző" – amint Kristó Nagy írja -, hanem valóban az is: vitát vált ki s új megközelítési utakat kínál Németh László munkásságáról, életének árnyaltabb, ponto­sabb megértéséhez. „Mi az, ami az »igazi« Némethtel kapcsolatosan más hangsúlyt kívánhat? […] egészen rendkívüli tehetsége […] szemé­lyisége, végletes (mondhatni végzetes) szubjektivitása." Nem hagyható ki a vizsgálódásból „személyiségének még a »készülődést« is megelőző szakasza sem. E sorok írója meri állítani, hogy mindenkinél jobban ismeri őt" – írja Kristó Nagy.

Németh László apjától tanulta el a „szakadatlan munkát, ám ötven percenként (mint egy tanóra után) tíz perc szünet beiktatásával. »író, ha ábrázolhat is új, később megismert világot, az ősképet, melyen az életet megérti, a maga ifjúságában szerzi« – idézi a szerző Németh-et.

Németh másik jellegzetes vonása a „dacos következetesség." Ez vi­láglik ki saját „kommunista kaland"-jából, gondosan megírt és elmondott 1919. május 1-jei beszédjéből, pedig „április legvégén már úgy festett, hogy a proletárdiktatúra összeomlik." (A beszéd „kéziratát szinte csodával határos módon találtam meg 1945 február végén a Törökvész úti Németh villa romhalmazában, melynek közlését 1981-ben engedélyezte.") A felelősségre vonást nem is kerülhette el.

„Ekkoriban a döntő szellemi hatás, mely e beszéd elején is feltűnik, Adyé, ami korántsem annyira magától értetődő, mint ma hinnők. Ady gyakorlatilag a harmincas évek második feléig feketelistán volt […] baloldalinak, dekadensnek számított, s ezt az elbírálást Makkai Sándor, erdélyi református püspök úttörő könyve, a Magyar fa sorsa szüntette meg. Tankönyvekbe is csak ezután került be. De a fiatal Németh már a háború alatt Ady hívévé lett, s ebben határozottabban polgári liberális gondolkodású, felvilágosultabb középiskolai osz­tálytársainak hatása is közrejátszott. Ám e jórészt zsidó diáktársak kedvező befolyását megrendítette, hogy egyikük elárulta: mintegy »összeszövetkeztek« ellene, mert nyomasztó fölényét, amely a tanári kar értékelésében is tükröződött, ellensúlyozni akarták. Ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők."

Ezt a „traumát" az 1943-ban írt Homályból homályba c. kötetében „rögtön helyére is teszi…" – írja Kristó Nagy.

Ady költészete mellett hatott rá Móricz és Szabó Dezső prózája is. Az olvasónak azonban az is feltűnik, hogy József Attiláról furcsán hallgat, vagy ha nem, akkor idegenkedik el- vagy felismerni szellemi teljesít­ményét. Mintha egy másik „Ady-sorsú" költő lenne. Ez a vita máig tart. Miként is lehet valaki egyidejűleg Ady híve és József Attila elutasítója?! Miféle rejtély ez? Vagy inkább merev fogalmaink, netán előítéleteink áldo­zatai vagyunk? Nem arról van-e szó, hogy a személyes negatív élmény és az általánosítás között nincs feltétlenül közvetlen összefüggés, hogy a tudományos, a józan gondolkodás az elveket, a törvényeket nem keveri össze a benyomásokkal, s a benyomásokat nem tekinti az általánosítás szükségképpen elégséges alapjának? És ezt a hibát nem csupán azok követhetik el, akik antiszemitizmust látnak Németh László egy-egy zsi­dókra vonatkozó megfogalmazásában, hanem Németh is elkövetheti, s egyszer-egyszer el is követi, amikor ugyan tapasztalatokra támaszkodva, impressziói hatására indulatait fogalmazza meg, s ragyogó értelmét szegre akasztja. A hétköznapok pongyola nyelvezetében is gyakori ez a jelenség. Rövid turistaút után is hallani olyan mondatokat, amelyek kerek-perec jellemzik, hogy milyenek a kínaiak, olaszok stb. Az ilyen kijelentések gyakran még a benyomásoknak sem felelnek meg, hanem sokkal inkább az elterjedt vélekedéseknek, előítéleteknek.

Ebből a „bűnből" a körültekintő, vagy hivatásánál fogva is a tudomá­nyos gondolkodást gyakorló ember ki tud lépni, amikor munkája fogalmi gondolkodásra készteti. így azután az indulatból pongyolán fogalmazó ember és e pongyolaságát meghaladó ember szembe is kerülhet ön­magával (ha erre képes), ezt tudatosíthatja is, be is vallhatja, de erre képtelen is lehet. Az elemzőnek azonban mindezzel számolnia kell.

Feltételezhető, hogy emiatt nem jelent meg például Akasztófavirág című munkája, amelyet Az elsodort falu hatása alatt írt, s máig nincs tel­jes kiadása. („Megjelentetését magam javasoltam, ám a zsidó értelmiség 1919-es szerepét érintő némely részletét a kötet szerkesztője a család beleegyezésével elhagyta.") – fűzi hozzá zárójelben Kristó Nagy.

E szöveg írója pedig úgy gondolja, hogy a hiba fegyelmezetlen szó­használatunkban van, ahol összekeverednek a fogalomként használt és valamely konkrét eseményre vonatkozó, hétköznapi jelzőként, meg­szokásból használt szavak. Ezt az összemosódást, a megkülönböztetés hiányát találtam Kristó Nagy idézett szövegében is, midőn azt írja: Né­meth zsidó diáktársai összeszövetkeztek ellene, s „ezt az árulást sose bocsátotta meg, s a zsidó értelmiség (kiemelés tőlem – K. E.) irányában való ambivalens érzelmei részben innen eredeztethetők." Valóban az egész zsidó értelmiségről lenne szó?!

Ellene lehet vetni: honnan is veszem a bátorságot annak feltéte­lezésére, hogy Németh vagy Kristó Nagy ne ismerné a hétköznapi, konkrét eseményekkel kapcsolatos és a fogalmi pontosságot igénylő szóhasználat közötti lehetséges különbözőséget?! Ezt nem is állítom, de az általuk írt szövegekben mégis létezik ez az ellentmondás. Kristó Nagy írja: „[… ] a valóban ízig-vérig liberális és »európai« Kerényi – magam is tanúsíthatom szegedi előadásai vagy akár a baráti körében elmondottak alapján – sose került szembe Németh gondolatvilágával, sose tekintette őt magyarkodónak, népiesnek, antiszemitának […], mint annyian, még az egykori barátok közül is." A „sokak által fölemlegetett állítólagos antiszemitizmusának" összefüggésében pedig „hadd emeljem ki a halálig tartó barátságok közül Pap Károllyal és Sárközi Györggyel való kapcsolatokat. Pap Károlyról [Némethnek] több írása is megjelent. A legelső írásban például ez áll: »megdöbbentő élmény volt, hogy ez a más sorsból és más úton jött ember mennyire az én gondolataimat hozza […] Illyés Gyula után megint egy író, akiben nekem annyira ismerős igények munkálkodnak?« (Két nemzedék, 341.)"

Kristó Nagy rámutat, hogy Németh mindig együtt tárgyalja a különféle nemzetiségek, kisebbségek, etnikumok, kultúrkörök és vallások proble­matikáját. Ezért írja „Faji hibáink" kapcsán: „Beolvadni csak ott lehet, ahol van mibe. Nálunk azonban zárt kötelékben álltak át […] Nekik csak egy­máshoz és újságjaikhoz kellett igazodniuk. A magyarságba viszont nem is forrtak be igazán […] Ezeket a vívódások nélkül asszimilált magyarokat s ami (ott ahol nagy többségben vannak) a színmagyarságból is hozzájuk kopott, neveztem én híg-magyarságnak […] Vagy vaktában imádja a magyart, vagy ismeretlenül veti meg [.] Harmincmilliós sovénség […] éppúgy ennek a híg-magyar érzéketlenségnek a fattya, mint a Párizst járt európaiság." Némethnél, „akárcsak Adynál, a »faj« az etnikumot, a nemzet egészét jelentette […], s mint Ady, legkegyetlenebbül (lusta, megalkuvó, maradi stb.) a magyar népről szólt." Kristó Nagy idézi Némethet: „Mindig testvérként hallgattam azokat, akik a magyart szépen szidták."

Az értékmentő Kristó Nagy István azt is feladatul adja a kutatóknak, hogy ne feledkezzenek meg a létező, de meg nem jelent, s még meg sem talált Németh-írásokról, s ez egyben felveti más szerzők hasonló sorsú munkáinak felkutatását és megjelentetését, köztük Kristó Nagy 1944-es, a Híd számára már elfogadott, kiszedett munkáját is. Megvizsgálandók az erősödő cenzúra idején megjelent munkák is, mert szerkesztők, cen­zorok – sokszor félelemből – beavatkoztak a szövegbe, kihagytak abból, eredeti címét megváltoztatták stb., tehát van még dolga a kutatásnak: az „ultima manus" filológiai szabályai szerint tovább kell dolgozni.

„Kertész és a gyilkosok"

A Sorstalanságról – kissé másként

„Nem igaz, hogy nem volt kritikai figyelem Kertész munkássága iránt, viszont valóban nem volt számottevő" – írja Kristó Nagy. „(Magam is szerepeltettem már vagy tíz éve a Bölcsességek könyve című antoló­giám III. – huszadik századi – idézetgyűjteményében.) A tartózkodás fő oka lehetett, hogy a keresztény magyarság és a magyar zsidóság együttélésének időnként megújuló ellentmondásos megítélése (mint például Szekfű Három nemzedékében), majd a német parancsot (és annak kiszolgálását) követő tragikus fordulat máig szinte »tabu« téma, s hasonlóképpen az német földön és Ausztriában is. Egyre kevesebb a túlélő, a középkorúak számára pedig mindez egyre el­vontabb »történelem« lesz, ami még igazi tanulsággal sem szolgál. Ezért fontos a tanúság."

Kertész szinte az utolsó pillanatban írta meg nem-heroizáló, visszafo­gott művét a zsidó lét kérdéséről,

„beleszámítva a mesterségesen generált gyűlöletet (ami ma többé-kevésbé »rejtve« jelentkezik) […] Kertész regényének fiatal hőse (regényről van szó, s csak áttételesen önéletírásról) családtalan, hazátlan, iskolázatlan […] ezért sorstalan. Sose kapott szeretetet, nem csoda, hogy maga sem szeret, se iskolát, se igazi barátokat. Ki­bontakozó szerelme is semmibe hull. Hol kap végül, meglepő módon, szeretetet? Buchenwaldban, a kórházban, ahol ápolók s orvosok em­ber-módra bánnak vele – tán ezért is vágyik vissza a felszabadulás utáni Pestről a Lágerba […] Kertész ábrázolásában van valami lassú fokozás, helyesebben a fokozatos süllyedés érzékeltetése. Vallás, haza, emlékezés értelmét veszti, csökkennek a fejadagok, nincsenek tervek, ambíciók – ez a sorstalanság állapota."

Vagy, az én olvasatomban, a regénynek ez a szála már-már a nem­lét jóságának a filozófiája, hiszen a lét rossz, a rosszal való szakítás már csak a nem léttől várható, a remény és a halál egybeesik, s nem a remény hal meg utoljára, hanem a halál reménye nyugtat, „éltet". Kristó Nagy szerint e sorstalanságra nincs kielégítő, „megnyugtató" válasz a regényben sem, de van benne erre kísérlet.

„Valami olyan értelmezés körvonalazódik, mely szerint a zsidóság helyzetének a kulcsa a »másság«. De mi lehet ez? […] a válasz a mű végén csattan, mikor is a főhős (miután minden poklot végigjárt) végül fölszabadulva, mindezt azzal summázza, hogy mindent, min­denkit gyűlöl! E két pólus között játszódik le a fokozatosan kibonta­kozó, elmélyülten ábrázolt iszonyat, s mindvégig ott az érzékenység és a racionalizmus. Ez emeli föl ezt a valóban világirodalmi rangú remeklést."

Kertész Imre filozófiájával fejeződik be a kötet, amely egyben Kristó Nagy filozófiai összegzése is. Talán – részben legalábbis – Kristó Nagy István filozófiája is. Ez jól kiviláglik abból, amit kiemel, s most már nem csupán a Sorstalanságból, hanem Kertész egész eddigi munkásságából. Az írói munkát Kertész a gályarabsághoz hasonlítja: „Alighanem korsze­rűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem." Kristó Nagy hozzáfűzi – és ez már az ő filozófiája: „Akár érdeklődik iránta, érti a világ, akár nem érti: írni kell. Írni és gondolatokat közvetíteni". Mert: „ne hódolj a hazugság szellemének: / akinek viszket, az csak hadd vakarja! / és minden látást mondjon el az ének!"