Az izraeli hadsereg és a palesztin Hamasz osztagai között a Gázai-övezetben 2008. november 29-én kitört, majd (hivatalosan) 2009. január 18-án lezárult fegyveres összecsapás eseményei a háború bő másfél hónapja alatt nem csak a tömegmédiában szorították hátrébb az egyidejűleg kibontakozó globális pénzügyi-gazdasági válság híreit, de megkerülhetetlen és sokszor szenvedélyes állásfoglalásra késztették a világ – különösen pedig Európa országainak – politikailag aktív (bal- és jobboldali) közvéleményét is. Annak okai, hogy a közel-keleti s különösen a szentföldi válság – amelynek legutolsó fejezete a gázai háború volt – ennyire középponti helyre juthatott mind a nemzetközi, mind az egyes országokon belüli eszmei-politikai vitákban, aligha vezethetők le maradéktalanul abból, ami tényszerűen a tágabb vagy szűkebb térségben történt/történik. A közel-keleti s benne az izraeli-palesztin viszály euro-amerikai percepciójában a világrendszer egészének jövőjéről alkotott ítéletek, hitek és réges-régi, ám változatlanul virulens balítéletek, balhitek sűrűsödnek. Az alábbi összeállítás szerzői – egyfajta virtuális „kiskonferencia" előadói – között is jól érzékelhető különbségek mutatkoznak a konfliktus mérvadó politikai, nemzetközi jogi, társadalomlélektani, morális stb. tanulságairól. A gázai válság kapcsán (is) terítékre kerülő, heves vitákat kiváltó, kiváltképpen érzékeny kérdést, a politikai iszlám/iszlamizmus megítélését következő lapszámunkban önálló tematikus blokk keretében elemezzük. (szerk.)
2008. november 21-e és 2009. január 18-a között zajlott le a Gázai-övezetben az 1989-1991-től datálható (posztkommunistának is nevezett) korszak egyik legvéresebb fegyveres konfliktusa. Az összecsapás nem csupán a rövid idő alatt elesett áldozatok nagy számával (kivált a Gázai-övezetben élő palesztin-arabok részéről) jellemezhető, hanem ama hatás révén is, amelyet a közel-keleti fejleményekre gyakorolt. Annak ellenére, hogy e fegyveres konfliktus nemzetközi nyomásra1 félbeszakadt, az összecsapás összetevőinek elemzése lehetővé teszi számunkra, hogy szétszálazzuk mindazokat a tényezőket, amelyek rányomják bélyegüket a földgolyó eme viszontagságos régiójának helyzetére.
A gázai háború legfontosabb oldala kétségkívül az a negatív hatás, amelyet az arab-izraeli konfliktust lezáró igazságos béke perspektívájára kifejtett. Egyfelől a Gázai-övezetből indított provokatív, és palesztin részről gyengén ellenőrzött támadássorozat némely izraeli város és település ellen kedvező terepet teremtett az izraeliek körében egy valódi „jobboldali fordulat" számára (ld. alább a „Jobboldali fordulat Izraelben" c. fejezetet). Másfelől nehéz lenne a Gázai-övezet ellen intézett izraeli fegyveres támadás bármiféle pozitív eredményét felmutatni; épp ellenkezőleg: a palesztin emberveszteségek és a gázai városokban bekövetkezett jelentős anyagi pusztítás csak még tovább fogja növelni a szélsőségesek befolyását a palesztinok körében.
Következésképpen, a gázai háború tovább fogja késleltetni egy életképes és nemzetközileg elismert palesztin állam megteremtését, vagyis ama eszme megvalósítását, amely az amerikai Annapolisban 2007-ben megkötött szerződés alapjául szolgált, s amely napjainkban is teljes mértékben őrzi érvényét.
1. A konfliktus izraeli szemmel
Az Izrael Államban honos uralkodó felfogás szerint (amelyet számos, Izraelen kívül élő zsidó körökben is osztanak) ez az esemény csupán a palesztinai Hamasz szervezet szélsőséges elemei által provokált fegyveres összecsapás volt. Közelebbről: e szervezet, miután 2006 januárjában a palesztin lakosság szavazatainak kb. 54%-át megszerezte, 2007 nyarán megkaparintotta a hatalmat a Gázai-övezetben. Konkrétabban, izraeli olvasatban: a Gázai-övezetben indított izraeli támadás kiváltó oka a dél-izraeli városokra és falvakra mintegy nyolc éven át zúdított (főként Kasszam típusú) rakétalövedékek volnának. A Hamasz, állítják izraeli körökben, csupán úgy volt/lehetett képes e támadásokat végrehajtani (és újabb, nagyobb horderejűeket előkészíteni), hogy módszeresen, tengeri úton, de főleg a Philadelphiának keresztelt, Gázát Egyiptomtól elválasztó határszakaszon fúrt alagutakon át tekintélyes mennyiségű fegyvert (köztük különféle típusú rakétákat), csempészett be az övezetbe, amelyeket különben az iráni hatóságok szállítottak. Ily módon, hangoztatja az izraeli fél, a Hamasz a Gázai-övezetet de facto az „ajatollahok rezsimjének" előretolt helyőrségévé változtatta a Közel-Keleten – Izrael Állam tőszomszédságában.
Az Izraelt Irán felől „létében fenyegető", lényegében rögeszmés jellegű2 prekoncepció szellemében izraeli politikai és katonai körök fölvetették a Hamasz akciói fokozódásának lehetőségét, amelyek hatása az ország többi részére is kiterjedne, beleértve Tel-Aviv városát is. E felfogás védelmében azokat a palesztin rakétatámadásokat hozták szóba, amelyek ugyan a múltban csupán Szderot városra és környékére korlátozódtak, ám az izraeli hadsereg támadásának napjaiban Askelonra, Beersevára és Asdotra is kiterjedtek, illetve elérték Kiriat Gat és Kiriat Malahi városok határát.
Tagadhatatlan, hogy az izraeli körök jó néhány érvét jogosnak tarthatjuk. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a palesztin rakétatámadások […] valóban traumatikus hatással jártak jelentős számú izraeli lakosra nézve […] Azt a tényt sem lehet nem létezőnek tekinteni, miszerint a Hamasz vezetése tekintélyes részének kétértelmű, néha egyenesen káros magatartása ténylegesen megakadályozta Egyiptom építő szándékú javaslatait; e javaslatok a (Jordántól nyugatra lévő területeket birtokló) palesztin Fatah és (a Gázai-övezetet hatalmában tartó) Hamasz kibékülését célozták volna, ily módon gátolván meg az Izrael ellen folyó háború kiterjesztését is.
Ám a Gázai-övezetben kitört konfliktusban eme helytálló, az izraeli vezető körök nézeteit alátámasztó érvek mellett léteztek (s részben továbbra is léteznek) olyan megfontolások is, amelyeket az izraeli propaganda vagy teljesen mellőzött, vagy jelentőségüket jóval csekélyebbnek állította be, bagatellizálta, s amelyeket szemügyre kell vennünk.
2. Arról, ami izraeli szemszögből nem látszik
a) Izrael kétségbevonhatatlan katonai fölénye
A Közel-Kelet eseményeinek valamennyi megfigyelője (az izraelieket is beleértve) kommentárjaiban elismeri az izraeli haderő elsöprő fölényét az egész arab- és muzulmán világgal szemben, hogy ne is említsük a palesztin (beleértve a Gázai-övezetben lévő) erőkkel szembeni nyomasztó túlsúlyát. Ebben az összefüggésben nem lehet számításon kívül hagyni azt a tényt, hogy a Gázai-övezetben lezajlott összecsapásban egy határozottan egyenlőtlen küzdelemmel volt dolgunk: fejlett haditechnikával felszerelt csapatok harcoltak sokkal gyöngébb, modern fegyvereket nélkülöző palesztin egységekkel. Maga a hadszíntér egyébként rendkívül sűrűn lakott […], nem rendelkezik fegyveres ellenállásra alkalmas természeti adottságokkal, előnyös terepviszonyokkal (hegyek, erdőségek), ennél fogva elkerülhetetlen volt, hogy minden ottani ellenállás a városi gerilla harcmodort alkalmazza, vagyis az emberektől túlzsúfolt épületeket használja. Hiszen nyilvánvaló, amennyiben a Hamasz adott domborzati feltételek mellett nyílt mezőn bocsátkozik harcba, haderejét gyors pusztulásnak, megsemmisítő csapásnak teszi ki.
Ennek alapján legalábbis vitatható az izraeli propaganda érve, miszerint a Hamasz, a sűrűn lakott területen bocsátkozván harcba, a civil lakosságot „pajzs gyanánt" használta volna, figyelmen kívül hagyva, hogy ilyen körülmények között rengeteg ember pusztul el.
Ám a Hamasz-egységekkel szembeni nyilvánvaló izraeli katonai fölény arra sarkall bennünket, hogy más következtetéseket is levonjunk. Mekkora meggyőző erővel bírhatnak ilyen körülmények között azok a hírmagyarázatok, amelyek az Irán által állítólag „létében fenyegetett" Izraelt hasonlítja össze azzal a veszéllyel, amelyet 1938-1939-ben a hitleri Németország jelentett a civilizált világ számára.3 Vajon van-e komoly összehasonlítási alap a jelentős katonai hagyományokkal rendelkező Németország, amely (legalábbis az atomfegyver bevezetése előtt) a világ egyik legerősebb haderejével bírt, és Perzsia között, amely egy német iszlámkutató újságíró4 szerint mintegy ezer esztendeje nem indított támadó szándékú háborút, s olyan ország, amely, jóllehet természeti kincsekben szerfölött gazdag, egyelőre mégis a gazdaságilag gyöngén fejlett államok közé tartozik.
b) Lényegében mi volt az izraeli hadművelet célja?
A Gázai-övezet ellen indított háború kirobbanása után (a támadás katonai fedőneve „Öntött ólom" volt) az izraeli hivatalos körök, egy sor tömegtájékoztatási eszközzel karöltve szünet nélkül azt harsogták, hogy a támadás célja az izraeli városok és falvak ellen indított provokatív rakétatámadások megelőzése lett volna. De már a katonai akció napjaiban még Izraelben is kétségek merültek föl e fegyveres támadás valódi célkitűzéseit illetően. Mert nem csupán az izraeli vezetés olyan felelős személyiségei, mint Haim Ramon, a Minisztertanács alelnöke, vagy Daniel Friedmann igazságügy miniszter, hanem Benjamin Netanjahu, az ellenzék akkori vezére, valamint Efraim Snee, a Munkapárt disszidens politikusa is a katonai akció célját a Hamasz Gáza-övezeti hatalmának felszámolásában jelölték meg. Márpedig az utóbbi esetben hányadán is állunk a nemzetközi jog tiszteletben tartásával, amely bármiféle katonai beavatkozást megtilt egy másik ország belügyeibe? Az a tény, hogy a Hamasz Gáza-övezetbeli hatalmát állami entitásként nemzetközi szinten senki sem ismeri el, még nem kérdőjelezi meg a nemzetközi jog rendelkezéseinek érvényét a Gázai-övezet esetében.
c) Miért vezették be a Gázai-övezet bojkottját?
Ez a probléma szervesen kapcsolódik az előzőhöz, vagyis a Gázai-övezetben indított katonai akció valódi célkitűzéseihez. Mert hogyan is lehetne indokolni a hadműveleteket megelőző hetek, hónapok bevett gyakorlatát, miszerint minden egyes rakétatámadást, legyen bár az mégoly korlátozott is, az Izrael és a Gázai-övezet közötti áruszállításra szolgáló átkelőhelyek lezárása követte? Ily módon valódi erőszakspirál keletkezett, amelynek során akár egyetlen rakéta kilövése Izrael irányába az összes átkelő pont teljes lezárását eredményezte, s ez valójában az övezet tökéletes bojkottját jelentette. Ez a gyakorlat csupán a némely izraeli körök által követett, föntebb megállapított célkitűzéssel magyarázható – a Hamasz Gázai-övezeti hatalmának megsemmisítéséhez. Konkrétabban, bizonyos körök úgy számoltak, hogy az élelmiszerellátásban és a lakosság mindennapi igényeinek kielégítéséhez szükséges alapvető fogyasztási javak terén fellépő általános hiánynak állandó elégedetlenséghez kellett volna vezetnie a Gázai-övezet mintegy másfél milliós népessége körében, amely végső soron konfliktust eredményezett volna a szóban forgó lakosság és az uralmon lévő politikai szervezet között.
Jóllehet időközben, nemzetközi nyomásra, az izraeli hatóságok némiképp korlátozták az átkelő pontokon bevezetett megszorításokat, a szállítások volumenének cirka 30%-ra való, jelenleg is érvényben lévő csökkentése nehezen indokolható politikai szándékot takar. Amaz állítás, amely még néha most is elhangzik, miszerint az ezeken a határátkelőkön keresztül folyó, a Gázai-övezetben történt pusztítások felszámolásához szükséges acél- és betonszállítmányok a Hamasz újrafelfegyverzésére szolgálhatnak, merő koholmány.
d) Aránytalan megtorlás
Nehéz lenne tagadni, hogy a Gázai-övezet felőli palesztin rakétatámadásokra adott izraeli válasz kirívóan aránytalan volt. Ez az aránytalan különbség már a két tábor emberveszteségének összehasonlításakor szemet szúr. Míg a Gázai-övezetben a bombázások és más izraeli harci cselekmények – bizonyos, eddig nem cáfolt összesítések szerint – ötezernél is több áldozattal (köztük körülbelül 1.400 halottal) jártak, az anyagi kár felmérése pedig a bombázások után5 keletkezett mintegy hatszáz tonna törmelék és sitt becslésével kezdődhet, addig az izraeli áldozatok száma nem haladja meg a tizenhármat (beleszámítva a harcokban elesett katonákat is); ami pedig az izraeli anyagi veszteségeket illeti, azok nagyságrendekkel kisebbek, mint amelyeket a Gázai-övezet elszenvedett.
Ezzel összefüggésben meg kell állapítanunk, hogy a „masszív megtorlás eszméjét" – miként azt egy angol megfigyelő, a Közel-Kelet egyik jó ismerője6 rögzítette – az izraeli katonai körök már a múlt század ötvenes éveitől alkalmazták. E tekintetben különben egy olyan tekintélyes cionista vezető, mint Moshe Sharet véleménye is ismert, aki nyíltan szembeszegült ezzel a felfogással.
Egyfelől igaz, hogy a Kasszam rakétákkal (akárcsak még újabban a Grant típusúakkal) hosszú időn át végrehajtott palesztin támadások traumatikus hatással voltak egész sor izraeli város és település lakosaira. Ám jó néhány izraeli sajtótermék könnyedén fölülemelkedik azon a tényen, hogy az izraeli repülőgépek és helikopterek által kilőtt precíz és pusztító erejű rakétákkal összevetve a Kasszam és Grant rakéták jóval kisebb találati pontosságúak (a rakéták 80%-a egyébként lakatlan területekre hullott), a srapnelek (ivritül pazmarimok) hatósugara pedig nagyon csekély; e lövedékek döntő többsége kézműipari termék [… ] Teljesen megalapozatlan tehát egyes izraeli tömegtájékoztatási eszközök (köztük a Tel Aviv-ban megjelenő román nyelvű Minimum című lap) elfogultsága, amelyek egész egyszerűen tagadják, hogy bármiféle „látszólagos" aránytalanság lett volna a felek harcmodora között. A Minimum hasábjain például Derkovits amerikai katonai szakértő cikkét is idézték, aki szerint nem a rakétákat bevető hadműveletek konkrét következményeit, hanem a két fél által használt fegyverek7 „megfélemlítő hatását" (?) kellene tekintetbe venni. Ugyanez a lap sietett néhány, a román politikai paletta jobboldaláról származó szerző tanúságtételét is igénybe venni, mint a liberális demokrata Sever Voinescu országgyűlési képviselőét s leginkább a Iasi-ban tevékenykedő Traian Radu Ungureanuét, valamint Liviu Antonesi közíróét, hogy megvitassa ezt az „állítólagos" aránytalanságot. Ily módon, amennyiben Sever Voinescu mégiscsak elismeri a fegyveres válaszadás tekintetében elvárható arányosság szükségességére vonatkozó nemzetközi jog hatályát, azt állítván (teljesen alaptalanul), hogy e tekintetben nincsenek ellenőrizhető adatok a Gázai-övezetben lezajlott konfliktus8 esetében; Traian Radu Ungureanu sajtómunkás még az arányosság elvének érvényességét is kétségbe vonja, az ugyancsak jászvásári illetőségű Liviu Antonesi az izraeli fél elenyésző emberveszteségét pedig kizárólag a Tel Aviv-i hatóságoknak a polgári lakosság védelmében foganatosított hatékony intézkedéseinek tulajdonítja (ez az érv csupán a szerző gyatra helyismeretével magyarázható, ha figyelembe vesszük, hogy az izraeli sajtóban is számos bírálat jelent meg a lakosság által igénybe vehető, megfelelő védelmet biztosító óvóhelyek hiányáról). Egyébként ugyanezt a minden alapot nélkülöző érvet Bernard Henri-Lévi filozófus is átvette a párizsi Le Point című folyóiratban publikált írásában.9
A romániai jobboldali értelmiség néhány tagja részéről megnyilvánuló váratlan „filoszemitizmus" legalábbis különösnek nevezhető, amikor ismeretes, hogy ugyanezek a körök nem riadnak vissza attól, hogy a múlt század harmincas éveinek néhány profasiszta képviselőjét tisztára mossák, miként az Mircea Eliade író-filozófus, vagy nemrégiben Vintilá Horia író-publicista esetében10 történt.
e) Minden egyenruhás fiatal – „hamasznyik"?
Azon igyekezvén, hogy mégiscsak csökkentse az izraeli hadsereg megtorló harci cselekményeinek hatását, az izraeli hivatalos körök és a tömegtájékoztatás egy része azt a (mint majd látni fogjuk) légből kapott tényt is megkísérelte kihasználni, miszerint a gázai bombázások áldozatainak körülbelül 30-40%-a „hamasznyik" lett volna, ennélfogva nem tartozik a polgári lakossághoz.
Holott ez az önmagában véve is silány érv (a Hamasz aktivistái, legyenek bár akár „terroristák" is, okvetlenül a halál fiai?), nem állja ki az aprólékosabb elemzés próbáját. Az igaz ugyan, hogy a támadás első napján elrendelt izraeli légibombázás meglepetésszerű hatása következményeként az áldozatok között a Gázai-övezet rendőrsége által szervezett káderképző tanfolyam mintegy 300-400 végzős hallgatójának holttestét számolták össze. Az elesettek között nem csak a rendőrfőnököt, hanem a Hamasz belső rendfenntartó egységeinek jó néhány vezetőségi tagját (parancsnokát) is lajstromba vették. Ám a három és négyszáz közötti egyenruhás tetem zöme fiatalember volt, a gázai rendőrség utánpótlására indított szakmai tanfolyam11 utolsó éves növendékei közül került ki. Bizonyára akadt közöttük a Hamasz elkötelezett híve is, de vajon e szerencsétlenül járt ifjú embereket minősíthetjük-e tömegesen vezető beosztású hamasznyikoknak?
f) A hadviselésre vonatkozó nemzetközi törvények léteznek és tiszteletben tartandók
Némely politikusok szónoklataikban a Gázai-övezetben indított izraeli hadjárat jellemzésére „a háború az háború" szólásmondást használták (amelyet francia gyarmati körök annak idején bizonyára helyénvalónak tartottak).
Holott már a XX. század kezdetétől a világ közvéleménye elvetette azt az érvelést, amely szerint a háborúban bármilyen, akár a legembertelenebb módszer is megengedhető volna a civil lakossággal, vagy a hadifoglyokkal szemben. Ebben az értelemben már a XX. század elején kötött – s időközben a világ államainak nagy többsége által aláírt – Hágai Egyezmény leszögezte, hogy tilos a polgári lakossággal és a hadifoglyokkal szembeni embertelen bánásmód. Ezeket az előírásokat a XX. század húszas éveinek közepén született Genfi Egyezmény kibővítette.12 A hadviselő feleknek még az a tény sem engedi meg, hogy a nemzetközi szerződések által tiltott embertelen cselekedetekre ragadtassák magukat, hogy bizonyos országok (a legkülönfélébb indokokból) még nem írták alá ezt az egyezményt. Ez az oka annak, hogy a világ közvéleménye a második világháború folyamán nem fogadta el a hitleri Németország kormányszerveinek érvét, miszerint a német hadigépezet és szövetségesei azért nem lettek volna kötelesek a Genfi Egyezmény elvárásait betartani, mert a Szovjetunió nem szerepelt annak aláírói között (az, hogy a német fél fittyet hányt ezekre, nem csupán a civil lakosság sérelmére elkövetett háborús büntettek tükrözik, hanem a szovjet hadifoglyok millióinak kivégzés útján, de főleg kiéheztetés révén történt megsemmisítése is). A nemzetközi közösség ezt az elvi állásfoglalását a német háborús főbűnösök 1945-46-ban lefolytatott nürnbergi perében is megerősítette. Eme történelmi előzmények fényében világosan látszik, hogy a nemzetközi szerződések által elítélt módszerek alkalmazásának nincs törvényi alapja, még egy államjogilag el nem ismert politikai szervezet estében sem, mint amilyen a Gázai-övezetet uraló Hamasz-kormányzat.
A fönt említett tények tükrében nem állják meg a helyüket azok a próbálkozások sem, amelyek a Gázai-övezet elleni fegyveres támadás során alkalmazott embertelen módszereket „igazolnák" oly módon, hogy a földgolyó más részein a múltban vagy a jelenben elkövetett nagyarányú háborús bűncselekményeket emlegetnek föl. Az az állítás (miként némely politikusi szónoklatban, de még az izraeli tömegtájékoztatásban is gyakran megesik), miszerint a bizonyos izraeli harci cselekményeket bíráló nemzetközi megnyilatkozások csupán a véleménynyilvánítók „cinizmusát" példázzák, minden alapot nélkülöz. Mert az ilyesféle elmarasztalás alternatívája csupán a „kölcsönös engedmény" lényegében erkölcstelen aktusa lehetne. Tehát tökéletesen igazságtalan a holokauszt során az európai zsidók sérelmére13 elkövetett törvénytelenségek szóba hozatala – összehasonlítás céljából, ne adj Isten, a világ más sarkaiban jelenleg elkövetett bűntetteké -, miként azt nemrégiben egy izraeli tábornok engedte meg magának török politikusok emlékezetébe idézve (akik nem átallották a Gázában megtörtént izraeli túlkapásokat elítélni) „az 1915-1917 közötti törökországi örmény holokausztot, illetve a Törökország által újabban végrehajtott kétes akciókat Ciprus szigetén vagy a kurd kisebbség ellen."14
A föntebb említett elvi magatartás szellemében az Amnesty International nevű szervezet nyilatkozata is megemlíthető, amely hivatalosan tilt bármiféle különbségtételt a Gázai-övezet lakosságának az utóbbi időben átélt megpróbáltatásai, s azok között, amelyeken az elmúlt években Dél-Izrael népe ment keresztül.15
g) Az erőpolitika nem célravezető
A Gázai-övezetben indított izraeli hadművelet krónikájának margójára egy kérdőjel tehető: mi lehet a legésszerűbb izraeli politika a Hamasszal kapcsolatban?
Úgy hisszük, nem lehet figyelmen kívül hagyni egy olyan kiváló tudós és közíró álláspontját, mint Michael Lüders,16 aki éveken át a hamburgi Die Zeit című német folyóirat szerkesztője volt, s aki az iszlám, valamint a Közel-Kelet szakértőjeként (szerintünk tényszerűen) úgy véli, hogy Izraelnek a Hamasszal kapcsolatos jelenlegi politikája nem a legmegfelelőbb. Annak ellenére, hogy a német publicista megállapítja: a Hamasz 1988-as Chartájában Izrael Állam elpusztítása célként fogalmazódik meg, az azóta eltelt időszakban a Hamaszban egy pragmatikusabb irányzat kerekedett felül. Egy olyan szándék, amely az 1967-ben Izrael által elfoglalt területek felszabadítását és egy palesztin állam itteni létrehozását irányozza elő. A német közíró értékelése szerint, nem lehet kicsikarni Izrael Állam elismerését a Hamasz által anélkül, hogy Izrael ne ismerné el a Hamaszt a palesztin világ legitim politikai szervezetének. Michael Luders úgy vélekedik, hogy Izraelnek és a nyugati hatalmaknak választaniuk kell a Hamasszal kötött megegyezés vagy pedig egy állandó háború között, amely semmi jóra sem vezet.17 Az a jelenleg Izraelben dívó indoklás, miszerint egy ilyen „terrorista" szervezet ellen csupán megtorló intézkedéseket lehet foganatosítani, a nemrégiben leköszönt amerikai Bush-adminisztráció elméleti és gyakorlati eszköztárából nyer ihletet, s ilyeténképpen értéke nagyon is kétséges. Mi, épp ellenkezőleg, úgy gondoljuk, Izrael minden miniszterelnöke bármely olyan szervezettel tárgyalni köteles, amely a palesztin lakosság legalább egy részét képviseli.
Ennek folytán nem hisszük, hogy célravezető lenne az a jó néhány izraeli politikus által megfogalmazott nézet, amely úgy tartja: a hamasznyikok „nem emberek", hanem olyan lények csupán, akikből „minden emberi érzés kiveszett".
Egyébként jellemző mozzanat, hogy még olyan mérsékeltnek tekintett arab államokban is, mint Egyiptomban, a Fatah és a Hamasz kibékülését szorgalmazzák, s azt szeretnék, hogy ezek megbékélésük után együtt alakítsanak nemzeti egységkormányt, amelynek hatalma kiterjedjen a Jordán nyugati partjára és a Gázai-övezetre. S jóllehet mind a jelenlegi USA-adminisztráció, mind az európai államok csupán a Fatah létezését részesítik előnyben (amelyet nem tekintenek terrorista szervezetnek), nyilvánvaló, hogy mindezek az országok a Gázai-övezet gazdaságának újjáépítésében és a közelmúltban bekövetkezett pusztítás nyomainak eltüntetésében érdekeltek. Ám a legutóbbi események, valamint a közel-keleti kilátások mélyebb elemzése nem történhet meg anélkül, hogy nem vesszük számba ama jobbratolódás hatását, amely a közelmúltban Izraelben végbement.
3. Jobboldali fordulat Izraelben
A Minimum a minap diadalittasan adta hírül, hogy egy friss közvélemény-kutatás szerint Izrael zsidó népességének nagyjában-egészében 94%-a helyeselte a közelmúltban lezajlott hadjáratot a Gázai-övezetben.18
Még ha ezt az arányszámot túlzottnak tartjuk is, nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy az utóbbi időben tényleges jobbratolódás tanúi lehettünk az izraeli politikai színtéren.
Ez a fordulat a 2009. február 10-i parlamenti választások formájában öltött testet, amely az izraeli jobboldali pártok sikerét hozta; e pártok a Knesszet 120 képviselői helyéből együttesen 65 mandátumot birtokolnak. A jobboldali pártok végeredményben diadalmas politikája két fő érvre támaszkodott:
- a palesztinokkal folytatott békefolyamat végleges kudarcára; tudniillik az 1993-as oslói egyezménnyel kezdődő tárgyalássorozatéra, amely a jobboldali körök érvelésében a palesztinoknak nyújtott állandó engedményeken alapult volna;
- az Ehud Olmert által vezetett kormány habozó, gyenge kezű tevékenysége, amely szemmel láthatóan képtelennek bizonyult az Izrael előtt tornyosuló problémák megoldására.
Megítélésünk szerint a politikai jobboldal mindkét érvének van igazság magva.
Kétségkívül, az izraeliek és a palesztinok közötti békefolyamat jelenleg, mindkét fél hibájából, haldoklik. Az a tény sem tagadható, hogy a többségében hajdani Likud-párti politikusokat19 tömörítő volt Olmert-kabinetnek nem sikerült számottevő eredményeket felmutatnia sem békés úton, sem háborúban.
A jobboldal érvrendszerével kapcsolatban azonban joggal merül fel a kérdés: van-e vajon a „jobboldalnak" valaminő konkrét, kézzelfogható és világos programja a más népekkel (elsősorban a palesztinokkal) való együttélés problémáinak megoldására és általában Izrael külkapcsolatainak alakítására? Egy ilyen jobboldali politikai irányvonal, amelynek szándékaiból csupán azt ismerjük, hogy meg akarja szüntetni az Irán felől fenyegető veszélyt, és fel akarja számolni a Hamasz Gáza-övezetbeli uralmát, jelen pillanatban vajon milyen mértékben tekinthető reálisnak és ésszerűnek, amikor a jelenlegi Obama-kormányzat a nemzetközi kapcsolatok párbeszéd útján történő kezelésének irányába mozdult el?
Persze, Benjamin Netanjahu, a mostani kormányfő álmodozhat arról, hogy „második Beginként" az arabokkal kötött egyezségek révén korszakalkotó eredményeket érhet el. Csakhogy erősen kétséges, hogy ilyesféle álmok valóra válhassanak egy olyan helyzetben, amikor a Likud ereje 27 mandátumra fogyatkozott a Knesszetben, míg a többi jobboldali párt (Avigdor Lieberman Beitenu nevű csoportosulása és a Sasz) súlya elsöprő, és ez jelentősen csökkenti az új miniszterelnök manőverezési lehetőségét, politikai mozgásterét.
A jobbratolódás nem érthető meg ugyanakkor a jelenkor fejleményeinek és a zsidóság közelmúltjának tüzetesebb számbavétele nélkül; közelebbről egyaránt szemügyre kell venni egy ilyen fajta irányváltás szellemi forrásait és a politikai szféra befolyását, valamint nem utolsó sorban a tömegtájékoztatási eszközök hatását.
4. Milyen elemek befolyásolták a zsidóság jelenlegi történelmét és Izrael közelmúltját?
a) Az európai zsidóság körében kialakult felvilágosodási-egyenjogúsító hagyomány
Mindenekelőtt megfigyelhető, hogy az Európában (és Észak-Amerikában) a XVIII-XIX. század folyamán lezajlott és részlegesen a XX. században is folytatódott nagy társadalompolitikai változások antifeudális és demokratikus jellegűek voltak, s ezek alapjaiban befolyásolták a zsidóság létfeltételeit, egyáltalán: létezését. E változások a zsidóság emancipálódásának útját is megnyitották, vagyis lehetővé tették a diszkriminatív rezsimek uralma alóli felszabadulásukat (a faji megkülönböztetés akár üldözésüket is kiváltotta, sőt tömeges legyilkolásukig fajulhatott); ez a több évszázadon át tartó időszak jellemezte a zsidóság helyzetét majd' minden „keresztény" országban. Nem megy tehát csodaszámba, hogy a zsidó közösségeken belüli klerikális-tradicionalista „elitek" állandó ellenállásán túl, egyre több zsidó vett tevékenyen részt a század demokratikus mozgalmaiban, magáévá téve a német klasszikus író-óriás, Friedrich Schiller által megfogalmazott eszmét, miszerint „minden ember testvér lesz"; ezt az eszmét azután a XIX. században Ludwig van Beethoven is beemelte sodró erejű IX. szimfóniájába. E magukkal ragadó, felvilágosult eszmék jegyében a zsidóság jelentős tömegei szívvel-lélekkel támogatták az 1789-es, 1830-as és 1848-as forradalmakat Nyugat- és Közép-Európa országaiban. E felvilágosodott-demokratikus ideálok jegyében az akkortájt osztrák fennhatóság alatt élő budai zsidóság támogatta az 1848-as magyar forradalmat és szabadságharcot, aminek következményeként a hitközséget óriási pénzbüntetéssel sújtották; s egyáltalán nem a puszta véletlen műve, hogy a Havasalföldi Fejedelemség kicsiny zsidó gyülekezetéből az 1848-as román forradalom olyan lelkes támogatói nőttek ki, mint Rosentahl Konstantin, a nagy romantikus festő.
Nem kellett azonban hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a zsidóság eme tömeges és odaadó részvétele a demokratikus forradalmakban kiváltsa bizonyos reakciós körök ellenszenvét, sőt, olykor gyűlöletét; e rétegek és egyének a zsidóságban az általuk eszményített patriarchális társadalom és közélet „bomlasztó elemeit" kezdték látni. És megint csak nem tekinthető véletlennek, hogy a demokrácia ezen ellenségei sorából emelkedett ki később Adolf Hitler, aki 1933-ban hatalomra jutva, az általa kirobbantott II. világháború során, 1944-1945 között az európai zsidóságra zúduljon a történelem legvéresebb holokausztja.
De még ilyen körülmények között is, amelyek sodrában a burzsoázia jelentős rétegei tagadták meg a demokratikus alapelveket (jóllehet az antifeudális forradalmak legfőbb haszonélvezői voltak), s e pálfordulást egy Karl Marx határozottan jelezte,20 számos zsidó továbbra is támogatta a demokrácia, a társadalmi igazságosság és a népek közötti testvériség nemes eszméit. Elegendő, ha felsoroljuk a (reformista vagy forradalmi) szocialista mozgalmak olyan zsidó személyiségeit, mint Ferdinand Lasalle és Eduard Bernstein Németországban, Victor Adler Ausztriában, Leo(n) Bronstein (Trockij) és Jakov Szverdlov Oroszországban, vagy például Constantin Dobrodgeanu-Gherea az Egyesült Dunai Fejedelemségekben, a későbbi Romániában.
Ám ha a felvilágosodásnak a zsidók körében kifejtett globális hatását elemezzük, különbséget kell tennünk a Föld különféle régiói között. Hiszen eme tényezők hatása sokkal erősebb (vagy egyenesen domináns) volt Nyugat- és Közép-Európában, és jóval gyöngébb (mondhatni nem is létező) a harmadik világ országaiban, kivált az arab államokban; ezekben az országokban ugyanis a társadalmi-politikai fejlődés jóval lassúbb, vontatottabb volt, másrészt viszont a szóban forgó kormányzatok a múltban – a „keresztény" országokkal összehasonlítva – jóval toleránsabb magatartást tanúsítottak az ottani (többségében szefárd) zsidóság irányába. Ezek az élethelyzetek nem vonják kétségbe a harmadik világ országaiból származó zsidók emberi értékét, csupán a történelmi tapasztalatok terén létező különbségeket tükrözi. Az ezekben az országokban létező körülmények között a zsidóság, a hithű hagyomány pajzsa védelmében, európai testvéreinél erőteljesebben fordult a nemzeti identitás/ önazonosság kinyilvánítása felé.
b) Visszatérés a nemzeti érvényesüléshez, de változatlanul a demokrácia és a társadalmi igazságosság jegyében
Ám már a XIX. század vége felé a zsidóság soraiban fölmerült a saját zsidó állam szükségességének problémája, vagyis az a törekvés, hogy a zsidók ne legyenek többé a legkülönfélébb idegen országokban életre kelő reakciós irányzatok „pofozógépei", netán bűnbakjai. Mert ha a XIX. században a zsidókat a különféle országokban a kapitalista rend igazságtalanságaiért tekintették vétkesnek, az 1917-es oroszországi bolsevista forradalom után ugyanazoknak a zsidóknak a kommunizmus erkölcstelenségét és a polgárháború rémségeit rótták fel.
A nemzeti érvényesülés, a saját nemzetállam megteremtésének eszméje a modern cionizmus formájában nyert konkrét formát, amely a Palesztina ősi földjén megteremtendő zsidó nemzeti entitás, a szuverén zsidó állam létrehozására irányuló törekvést testesítette meg.
De már a „modern cionizmus atyjának" tekintett Herzl Tivadar azt hangsúlyozta alapművében21 – tudatában lévén a zsidóságra leselkedő veszélyeknek, amennyiben elszigetelődik a világ haladó eszmeáramlataitól -, hogy a zsidóság jövőbeni államát demokratikus alapokra kell felépíteni, s annak a dolgozó emberek országává kell válnia. A modern cionizmus másik élharcosa, Max Nordau (Herzl közeli barátja) ugyancsak felemelte szavát a „vallási hazugság" és az „arisztokratikus-monarchista maszlag"22 ellen, amelyek tévútra sodorják a széles néptömegeket. A modern cionizmus ezen úttörőinek olyan követői azután, mint David Ben Gurion és harcostársai igyekeztek a demokratikus alapelveket és a társadalmi egyenlőség eszméjét a gyakorlatba átültetni, mind a lelkes fiatalok által szervezett mezőgazdasági kolóniák (kibucok), mind pedig az 1948 májusában kikiáltott Izrael Állam keretében. Jóllehet az új államban érvényesülő tőkés társadalmi rend törvényszerűségei következtében a demokratikus és szocialista alapelvek valamelyest vesztettek vonzerejükből, Ben Gurion és munkatársai egész életük során igyekeztek elkerülni, hogy a cionizmus a populista nacionalizmus kelepcéjébe sodródjon.
c) Az izraeli-arab konfliktus, valamint a hidegháború hatása világszinten
Ha a Ben Gurion által irányított és 1977-ig a hatalmat birtokló párt, a Mapai23 belpolitikai téren jó néhány pozitív eredményt tudott is felmutatni, nem állíthatjuk ugyanezt az arab lakossággal kialakítandó egészséges viszony tekintetében, amely rokonságban állt az Izraelt körülvevő valamennyi állam népével. A drúz lakossággal kiépített, jól megalapozott és intézményessé vált kapcsolatok kivételével (a drúzok, noha szintén arabok és muszlimok, egy olyan vallási szekta tagjai, amelyet annak idején a török hatóságok rossz szemmel néztek, s emiatt hegyvidéki falvakban kerestek menedéket), az új izraeli állam vezető köreinek nem sikerült az 1948/1949-ben lezajlott „függetlenségi" háború idején részben elűzött és földjeitől megfosztott arab lakossághoz közelebb kerülniük.
De még erőteljesebb volt a Közel-Keleten a hidegháború hatása, amely 1946/47-től bontakozott ki az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak (a „szabad világ"), illetve a szovjet blokk (a „béketábor") között. Ebben az izgatott hidegháborús légkörben az izraeli politika 1950-től határozottan Amerika-barát lett, az USA pedig egyre inkább élvezte a fiatal, de erőteljes Izrael Állammal ápolt dinamikus együttműködés stratégiai előnyeit.
Csakhogy az arabokkal vívott diadalmas háborúkban elért sikerektől megrészegülve, az Egyesült Államok pártfogását (legalábbis hallgatólagos vagy feltételezett gyámkodását) élvező izraeli jobboldali körök 1974-től a háborúkban elfoglalt területek intenzív gyarmatosításába kezdtek, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a palesztinai arabok nemzeti törekvéseit és érzéseit. Ugyanakkor az általánossá vált Amerika-barátság, anélkül, hogy különbséget tett volna az USA-adminisztrációk megnyilvánulásainak igazságos, avagy igazságtalan volta között, kétes értékű eredményeket hozott, különösen a szovjet tábor 1989-1991 közötti összeomlása után.
d) A nemrég volt Bush-kormányzat által terjesztett „erőpolitika" káros hatása
A 2001 elején hivatalba lépett Bush-adminisztráció, különösen a 2001. szeptember 11-én végrehajtott látványos terrormerényletek után, Ronald Reagan elnök 1980-as években folytatott politikájához – annak módosított változatához – tért vissza: vagyis a „gonosz birodalmának" – a Reagan-adminisztráció által a kommunizmussal azonosított – szimbolikus terébe az olyan ún. „lator államok"24 , mint az észak-koreai sztálinista rezsim, beemeltek egyes muszlim országokat is, mint (az akkortájt Szaddám Husszein diktátor uralmát nyögő) Irakot és Iránt, valamint közvetve, a Perzsiával szövetséges Szíriát is.
A Bush-kormányzat annak érdekében, hogy biztosítsa, sőt, megszilárdítsa az USA vezető szerepét az (amerikai gazdaság számára rendkívül fontos, kőolajban szerfölött gazdag) Közel-Kelet ellenőrzéséért folyó stratégiai játszmában két fő célt követett:
- az „ellenséges" rezsimek (Irak, Irán, Szíria) megdöntése, ha kell katonai erővel is;
- érvényes megállapodások létrehozása Izrael és az arab országok között, különös tekintettel a palesztinokra.
Végső soron azonban a Bush-adminisztráció a felsorolt két cél közül egyiket sem volt képes megvalósítani. Még ha 2003-ban az Egyesült Államoknak egy általa létrehozott koalíció révén sikerült is katonai úton a Szaddám-rendszert megdöntenie, az amerikai politika uralma ebben az országban törékenynek bizonyult. Az iraki kudarccal párhuzamosan a terrorizmus elleni harcban tett amerikai erőfeszítések, kivált Afganisztánban, sem bizonyultak eléggé meggyőzőknek, még csak az Al Kaida terrorszervezet vezetőjét, Oszama bin Ladent sem sikerült kézre keríteni vagy megsemmisíteni.
Ugyanakkor a Bush-kormányzat által sugallt „erőpolitika" tökéletesen alkalmatlannak bizonyult az izraeliek és a palesztinok közötti megegyezés létrehozására. Az annapolisi konferencián, amelyet Bush 2007-ben hívott össze, s amelynek célja két állam létrehozása lett volna két nép számára Palesztinában – ti. Izrael mellett a Palesztin Államé -, amelyeknek baráti viszonyt kellett volna létesíteniük egymással, holt betű maradt. Főként azért, mert a kialakult helyzetben az arab politikusok csak akkor hajlandók ebben az irányban haladni, ha az USA részrehajlás nélküli közvetítővé válik, s nem ad többé „kitöltetlen csekket" az izraeli félnek. Ugyanakkor a Bush-adminisztrációnak Szíriával szembeni politikája erősen megterhelte az Izrael és Szíria között török közvetítéssel megindult tárgyalásokat, kétségessé téve sikeres, megegyezéssel végződő befejezésüket.
Végeredményben a Bush-féle erőpolitika csupán a szélsőségeket erősítette Izraelben és a palesztinoknál egyaránt. Izraelben ez a politika, amely úgy hirdette a béke eszméjét, hogy e tekintetben a szükséges nyomást kifejtette volna, csak a jobboldali erőket, s közvetve a nemrég leköszönt Olmert-kabinet politikáját bátorította. A palesztinoknál a tárgyalások sikertelensége tovább mélyítette a leginkább a Hamasz által képviselt szélsőséges szervezetek befolyását.
E kudarcokkal szembesülve, a Bush-adminisztráción belül egy mérsékeltebb és pragmatikusabb irányzat kezdett kibontakozni, amelyet a volt külügyi államtitkár, Condoleeza Rice és az egykori (de hivatalban maradó) Robert Gates védelmi miniszter képviselt. Ám a pragmatikusabb irányvonallal szemben változatlanul fellépett a hajthatatlanabb szárny, élén Dick Cheney alelnökkel.
A Bush-kormány téves politikai irányvonala továbbra is negatív hatással van az izraeli politika alakulására. A „gonosz erői ellen folytatott harc" jelszavát, amelyet az Ehud Olmert vezette, gyönge kezű kormány is magáévá tett, Izrael elnöke, Simon Peresz ma is hangoztatja. Annak dacára, hogy egy ilyesféle irányzat, amely a 2009. február 10-i választásokon hatalomra került jobboldali erők szóhasználatában is uralkodóvá vált, kiiktatván a felvilágosodás hagyománya és a nemzeti-demokratikus államépítés jótékony hatását, csak tovább távolítja a közel-keleti konfliktus békés rendezésének perspektíváját.
5. Az izraeli jobboldali fordulat történeti-politikai forrásai
a) A vallás és a hagyomány szerepe
Az izraeli vezető politikai körök által (legalábbis jelenleg) irány- és mérvadónak tekintett judaizmust a nemzeti eszme részének tekintik. Mint minden hit, amelynek előírásait a hívők istentől származtatják, a zsidó vallás is tartalmaz olyan téziseket, amelyeket egyaránt lehet humanista és kirekesztő értelemben is magyarázni. E sarkalatos tézisek között szerepel az a felfogás is, amely szerint a zsidóság „Isten választott népe", amelynek ebből következően szembe kell szállnia a többi nép (a goimok) ellenségességével. Ám az ebből a sarktételből kirekesztő értelemben eredeztethető logikát számos zsidó tudós vitatta, akik valamennyien egy olyan nagy, középkori elődre hivatkozhatnak, mint Moses Maimonides (Rambam25 ); arra a hittudósra, aki egyebek közt azt tanítja, hogy Mózest, a judaizmus legnagyobb prófétáját Isten az egész emberiségből választotta ki; ugyancsak hivatkozni lehet Rambam egyik tanítványa, Menahem Hameiri rabbi nézeteire, aki azt hirdette, hogy csupán a pogány népek tartoznak a Bibliában szereplő úgynevezett „népek" (goimok) közé (vagyis a keresztények és a muszlimok nem), vagy újabban Moses Mendelssohnra, a német judaizmus berkeiben kibontakozott reformirányzat szellemi atyjára. Ilyesféle szövegmagyarázatokra hivatkozott a romániai zsidók egyik ismert publicistája26 is. De még ezek a felvilágosultabban gondolkozó tudósok és közírók sem tagadhatják ama tényt, hogy a humanista interpretációkat állandóan támadták a kirekesztő nézetek képviselői, miként már Maimonides tanait is a középkorban olyan tudósok vetették el, mint Moses Nahmanides (Ramban27 ) katalán rabbi és bibliamagyarázó, néhány újabb keletű reformista nézetet pedig az ortodox judaizmus képviselői támadták. Úgy véljük, ebben az értelemben kell értékelnünk az elfoglalt területeken élő rabbiktól származó, s az izraeli csapatokhoz intézett egyik kirekesztő jellegű írást is, amelyet az izraeli hadvezetés visszautasított.28
b) Az „ostromlott vár" érzése
E mentalitás kialakulása kétségtelenül azokhoz a félelmekhez köthető, amelyek az elmúlt évszázadok során óhatatlanul megjelentek a zsidóság körében a legkülönfélébb, főként „keresztény" országokban elszenvedett üldöztetések hatására. Ha létezik is magyarázat egy ilyesfajta gondolkodásmód megjelenésére, ez nem jelenti egyszersmind e szellemi jelenség igazolását is.
Az „ostromlott vár" kényszerképzete leglátványosabban abban a sokak által hallgatólagosan elfogadott szlogenben fogalmazódott meg, hogy „mindenki ellenünk van". Márpedig a mai világban még némely antiszemita maradványok fennmaradása (többnyire a „keresztény" országokban) és a néhány muzulmán államban kimutatható judaizmus-ellenesség dacára sem állítható, hogy ez a jelszó a valóságot tükrözné. Ellenben zsidó részről vezethet szélsőséges magatartásra, miként az Barcelonában is megesett, midőn a helyi zsidó közösség képviselői megtagadták részvételüket az Auschwitz felszabadulásának emlékére (2009. január 27-re) szervezett nagygyűlésen, azzal indokolván távolmaradásukat, hogy a megemlékezésen a helyi katalán kormány egyik tagja is megjelent, aki korábban az izraeli hadseregnek a Gázai-övezetben indított támadása ellen tiltakozó összejövetelen is részt vett.29 Az efféle szélsőséges megnyilvánulások fényében az a manicheus eszme30 is felüti fejét, amely szerint az Izrael jelenlegi politikáját érintő bármiféle bírálat innentől kezdve az antiszemitizmus megnyilvánulása.
c) Az arab szomszédokkal vívott 1967-es háborúban elért könnyű győzelemben gyökerező felsőbbségtudat
Az izraeli csapatok által, s rendkívül rövid idő alatt több arab ország hadserege ellen kivívott aránylag könnyű győzelem Izrael népének tudatában jól tetten érhető hatást váltott ki. Kétségtelenül pozitív elemnek lehet tekinteni ama „kisebbségi érzés" leküzdését, amely a szétszóratásban (golut) megtapasztalt létbizonytalanság és kiszolgáltatottság öröksége volt; ám jóval kevésbé üdvös következménynek kell tartanunk, hogy e kisebbségi komplexus egy másik, szintúgy igazolhatatlan érzésbe csapott át: a térség más népeivel (kivált a palesztinokkal) szembeni fölénytudatba, lekezelő attitűdbe.
Ezzel kapcsolatban ama hangok felbukkanását is jeleznünk kell, amelyek félreérthetetlenül lebecsülik az egyes nemzetközi szervezetek és intézmények jelentőségét, befolyását – de főként objektivitását. E vonatkozásban gyakran emlegetik David Ben Gurion kijelentését, aki – állítólag – egy ízben „smafunak" (magyarán, súlytalan gittegyletnek) minősítette az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Az izraeli közvéleményben a hadsereg (Cahal) képességeibe vetett túlzott bizalom is elterjedt, s egyes jobboldali körök kedvenc jelszava lett a „hagyjátok győzni a hadsereget" mondás. Ezt a jelszót a legkülönfélébb alkalommal szajkózták, noha már az első libanoni háborúban (1982-83) Izrael leckét kapott az idegen lakosság által benépesített területeken indított hadműveletek korlátaiból; a „második libanoni háború" során, 2006 nyarán azután felszínre került az ellenfelek (ebben az esetben a libanoni Hezbollah katonái) ezentúl számba veendő harci elszántsága is.
d) „Kint is vagyok, bent is vagyok"
A zsidóság jelenkori történelmében fölmerülő problémák, csakúgy, mint az Izrael Állam által napjainkig elért eredmények az izraeliekben (és általában a zsidóságban) kérdéseket vetnek föl a zsidó nép rendeltetéséről, létének értelméről. Konkrétabban, azokra a fölvetésekre keresnek választ: miféle célokat kell(ene) követnie a zsidóság és Izrael Állam tevékenységének. Izrael népének követendő célja két követelményt kellene tartalmazzon:
- békés egyezségre kéne jutni a palesztinai arab lakossággal, és
- meg kellene teremteni a tökéletes biztonságot Izrael Állam és lakossága számára.
Ez utóbbi célkitűzés konkrét megvalósítását sokan úgy képzelik, hogy az izraeli fennhatóságot minél nagyobb területre terjesszék ki, de legalábbis érjék el, hogy az izraeliek ellenőrizhessék a Földközi-tenger és a Jordán folyó között elterülő térséget.
Mármost Izrael Állam több mint hatvan éves fennállásának tapasztalatai bebizonyították, hogy e két cél egyidejű megvalósítása nem lehetséges. Ezek esetleg olyan körülmények között lehettek volna legitimek, amikor az arab országok még nem ismerték el Izrael létét; ám a múlt század nyolcvanas éveitől, de főként amióta az Arab Liga elfogadta a kölcsönös elismerésen és Izraelnek az 1967 júniusa előtti határok közé visszavonulásán alapuló arab béketervet31 , világossá vált, hogy új utakat kell keresni a kölcsönös engedmények révén megvalósítandó tartós közel-keleti béke megteremtéséhez. Márpedig egy ilyen, kölcsönös engedményekre alapozott béketerv nem tartalmazhat olyan, az arab fél számára elfogadhatatlan feltételeket, mint a Jeruzsálem körüli, csaknem kizárólag arabok által lakott városok és települések Izrael általi bekebelezését, Kelet-Jeruzsálemet is beleértve. Az ilyen feltételek ultimátumszerű követelése azt eredményezheti, hogy Izrael zsidó népessége könnyen abba a helyzetbe kerülhet, amelyet a „két szék között a pad alá" magyar szólásmondás tükröz.
Az izraeli közvéleményben a fönti alternatívához hasonló dilemma tapintható ki az izraeli börtönökben őrzött mintegy tizenegyezer palesztin politikai fogoly kérdésében is. E tárgyban két megközelítés ismeretes:
- a) egy racionális-pragmatikus nézet, amely a földgolyó különféle pontjain kipróbált előzményekre alapozva úgy dönt, hogy a konfliktus végleges lezárásával egy időben valamennyi fogoly szabadon bocsátandó, oly módon, hogy a részleges (és lépcsőzetes) kiszabadításra a béketárgyalások különféle szakaszaiban kerüljön sor (mint ahogy az egykoron a ma baráti országnak minősített Kenyában történt a Mau Mau „terrorszervezet" bebörtönzött harcosaival);
- b) egy igazságszolgáltatási (bírói) vízió, amely a törvényszékek által kiszabott büntetések pontosítását/súlyozását igényli, függetlenül attól, hogy maga a politikai konfliktus milyen szakaszban van, főként azon foglyok esetében, akik emberi életeket oltottak ki (izraeli mondással: „vér tapad a kezükhöz").
E két párhuzamosan létező megközelítés okozta egyfelől azt, hogy a Hamasszal kötött fogolycsere-egyezmény végrehajtása legalább három évig elhúzódott, s ez vezetett oda is, hogy Gilad Shalit izraeli katona több mint ezer napja sínylődik a Hamasz fogságában. Nem járul hozzá a probléma rendezéséhez az egyes tömegtájékoztatási eszközökben kibontakozó – a „hamasznyikok" börtönviszonyainak lerontását előirányzó32 – sajtókampány sem, amelybe némely izraeli politikai szervezetek is beszállnak, azt állítván, hogy a palesztin foglyok olyan körülmények között múlatják az időt, akárha „ötcsillagos szállodában" dőzsölnének.
e) Az egyetemes-humanista etika fölcserélése manicheus-nacionalista etikára
Az a) és b) pontokban az imént fölsorolt tényezők hatására az izraeli társadalomban (a diaszpórára is kisugárzóan) egy olyan fejlemény tapasztalható, amelyet károsnak vélünk – nevezetesen az egyetemes-humanista erkölcs elvetését egy manicheus-nacionalista szempontokat érvényesítő erkölcs javára.
A föntebbi rövid történelmi áttekintésből láthattuk, hogy a demokratikusfelvilágosodott eszmék hatására sok zsidó kapcsolódott be e fennkölt alapelvek gyakorlatba való átültetéséért folytatott küzdelembe; akadtak olyan esetek is, hogy a mozgalmi munka során némelyek utópisztikus elképzeléseket dédelgettek, mint például az orosz-zsidó származású Leon Bronstein (Trockij), aki a „világméretű szocialista forradalom" ábrándját kergette, jóllehet ennek kivitelezése még az első világháború utáni zűrzavaros viszonyok közepette sem volt lehetséges. Napjainkban viszont, éppen ellenkezőleg, annak lehetünk tanúi, hogy sok zsidó az antiszemitizmus elleni harc égisze alatt reakciós s alapjában véve megvalósíthatatlan utópiák hirdetőjévé válik, amilyen például a muzulmán eredetű lakosság eltávolítása Nyugat-Európából.
Ebben az összefüggésben igen sajnálatos, hogy az utóbbi időben gyöngül Franciaországban a zsidó és muszlim szervezeteknek a faji megkülönböztetést elítélő szövetsége a rasszizmusellenes szervezetek keretei között. Ugyanebbe a szellembe illeszthető Asa Asernak, a Haifai Egyetem professzorának megállapítása is arról a tényről, miszerint az izraeli katonák életéért érzett aggodalom jelenleg fölülmúlja a (megszállt) területek lakosságának jólétéért tanúsított törődés mértékét.33 Ugyanez az alapjában véve káros lelki folyamat figyelhető meg némely zsidó családban is, amelynek tagjai fontos tisztségeket töltöttek be az izraeli államapparátusban és/vagy közéletben. Erre igen jó példa a Németországból bevándorolt Snee-család esete. Míg a família idősebb korosztályait képviselő (időközben elhunyt) Mose Snee az izraeli dolgozók érdekeinek következetes védelmezőjeként hallatta szavát mind a Kommunista Párt, mind pedig a szocialista Mapam keretében, addig fia, Efraim Snee nyugállományú tábornok, az orvostudomány doktora, jelenleg jobbára azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy az Izraelt Iránból létében fenyegető veszély rémképét festi a falra.34
A humanista eszmék sutba vágása a fontosabb izraeli politikai pártok ideológiájában és politikai tevékenységében is tetten érhető. A Likud esetében, amelynek frontembere, Benjamin Netanjahu kormányfővé lépett elő, egy ilyesféle nacionalista tendencia léte mondhatni régi hagyományt követ, míg a centrista Kadima párt, amely főként szintén hajdani Likud-aktivistákból verbuválódott, igen határozatlannak mutatkozik a béke, valamint az arab lakossággal való együttélés központi kérdésében. Negatív fejlemények tapasztalhatók a legnagyobb történelmi múltú politikai formációnál, a Ben Gurion Mapai pártja örökösének tekinthető Munkapárt háza táján is. A Munkapárt jelenlegi vezetője, Ehud Barak nyugalmazott tábornok minden jel szerint sokkal közelebb áll a katonai megoldás eszméjéhez, mint a pártja programjában tételesen szereplő politikai elgondolásokhoz. Még a Netanjahu-kabinet Stratégiai Kérdések Minisztériumának mostani tárcavezetője – Mose (Bugi) Alon35 nyugalmazott hadseregtábornok – egyik nyilatkozatából az hüvelyezhető ki, hogy Ehud Barak általánosan vett elképzelései igencsak közel állnak a hivatalban lévő miniszterelnök koncepciójához. Ezzel magyarázható, hogy a Munkapárt miért éppen most jutott egyezségre a Likuddal, és lépett be egy jobboldali túlsúlyú kormányba, noha igen kevéssé valószínű, hogy ez az öt miniszteri tárcát biztosító párt (a harminc lehetségesből) a kabineten belül bármiféle befolyással rendelkezne. Jellemző különben az Ehud Barak hívének számító, jelenleg földművelésügyi miniszter, Saul Simon nyilatkozata, aki Benjamin Netanjahuról azt mondta: ha nevezett nem támogatja is a „két államot két népnek" alapelvre épülő annapolisi egyezmény elfogadását, de nem is fogalmaz meg olyasmit, ami ennek az elvnek az elvetését jelentené. Ilyen módon azonban a béke kérdésében a jelenlegi kormánytól legfeljebb a renyheség politikájára számíthatunk, minthogy a tárgyalások során az arab fél számára teljességgel elfogadhatatlan feltételeket támaszt.
Azt is észre kell vennünk azonban, hogy az izraeli politikai porondon még a béke kérdésében mindez ideig következetes álláspontot képviselő baloldali cionista párt, a Meretz is – legalábbis a 2009. február 10-i választásokat közvetlenül megelőző napok szavazatszerző kampányában – csupán hangfogóval állt ki emez eszmék mellett; a hangsúlyt inkább a közegészségügy fejlesztésére és az oktatási rendszerre helyezve.
Persze, az Izraelben tapasztalható manicheista-nacionalista szempontok erősödésével szembesülve az antiszemitizmus újjászületésének réme is szóba hozható, amely a zsidó tömegeket fenyegetné. És semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy Izrael kétes értékű akcióit a legkülönfélébb országok némely antiszemita szerzői kiaknázhatják; miként az a (fentebb többször idézett) Viata Noastrá idén márciusban közölt cikksorozatából is kihámozható: Hanan Wassermann mérnök, a lap munkatársa egész sor friss, nyilvánvalóan antiszemita beállítottságú megnyilvánulás tartalmát tette közzé.36
Ám valamennyi, az izraeli akciókat elítélő bírálat antiszemita jelenségként való megbélyegzése nem állja meg a helyét; ellentétes a valósággal. Jelenleg (úgy véljük, igazságosan) a közvélemény úgy tartja, hogy ama vád, miszerint a világban tapasztalható minden rosszért a zsidókat terheli a felelősség, egész egyszerűen abszurd. Ellenben némelyeknek elkerüli a figyelmét, hogy napjainkban egy másik, teljesen hibás nézet is erőre kapott – közelebbről az a következtetés, hogy mindaz, amit Izrael cselekszik igazságos és jogos volna, ennélfogva minden rossz Izrael ellenségeitől származik.
6. A politikai körök és némely izraeli tömegtájékoztatási eszköz hatása
Az utóbbi időben lezajlott események kétségkívül hozzájárultak ahhoz a „jobboldali fordulathoz", amelynek Izraelben tanúi vagyunk. De miként azt a nagy német filozófus, Immanuel Kant tanította: a leglényegesebb nem a valóság maga, hanem az a mód, ahogy ezt a valóságot megértjük. Márpedig e vonatkozásban eddig is igen nagy szerep hárult, s vár változatlanul az izraeli tömegtájékoztatásra.
Lehetséges, hogy a nacionalizmus irányába való elmozdulás, amely számos tömegtájékoztatási fórum és sajtótermék hangvételében megfigyelhető, csupán sok szerkesztő abbeli vágyából fakad, hogy cáfolják egyes jobboldali körök vádjait, amelyek azért marasztalják el a médiát, mivel az állítólag jobban kötődne az askenáz „elit", úgymond, „balos" hagyományaihoz, s elszakadt volna a széles néptömegek napi gondjaitól. Bárhogyan áll is a dolog, az utóbbi időben több tömegtájékoztatási eszköz (köztük a Kol Israel nevű rádióállomás) esetében egyoldalú állásfoglalás/véleménynyilvánítás érhető tetten, főleg az Izrael és az arab s általában a muzulmán lakosság kapcsolatait firtató kérdésekben.
Az alábbiakban arra törekszünk, hogy bemutassuk e magatartásmód legfontosabb aspektusait, aminek jelentős hatása van a közvéleményre.
a) A múlt történeti valóságának hamis bemutatása
Számos izraeli sajtótermék, de különféle más politikai, sőt egyetemi körök is, az iszlámot, mint a zsidóságra leselkedő, veszélyes erőt igyekeznek bemutatni, s ehhez főként iszlám vallási textusokat használnak fel. Példaként említhető Robert Schwartz némely eszmefuttatásának a Minimum c. román nyelvű lapban való publikálása, aki a Korán egyik szöveghelyéről megállapítja, hogy az a zsidók legyilkolását igazolná. E sajtótermékekben éppen azt hagyják figyelmen kívül, hogy különbség van az írott (kanonikus) szövegek kategorikussága és a muszlim hódítóknak az ázsiai, afrikai területeken, sőt az Ibériai-félszigeten tanúsított viszonylag toleráns gyakorlata között. Márpedig tény, hogy a történelem folyamán a különféle muszlim rezsimek összehasonlíthatatlanul türelmesebbeknek bizonyultak, mint a „keresztény" rendszerek. Ha nem így lenne, mivel magyarázhatnánk azt a tényt, hogy míg a „keresztény" országokban a XX. századig tilos volt mecsetet építeni, addig Egyiptomban mindmáig egy több mint nyolcmilliós keresztény (kopt) közösség él. Ugyancsak napjainkig léteznek kisebb keresztény felekezetek Irakban és Szíriában is, mi több, az egyik iraki közösségből Tarik Aziz alelnök lehetett Szaddám Husszein uralma idején. Ugyanebben a gondolatmenetben említhetjük a zsidók ezreinek biztosított kivételes bánásmódot az Oszmán Birodalomban, miközben olyan „keresztény" országokból, mint Spanyolország és Portugália, már a XV. században tömegével üldözték ki a zsidókat, s ezt száz évvel később az Ibériai-félszigeten élő muszlimok (mórok) exodusa követte.
b) Az arab és muzulmán országokból származó értesülések tendenciózus beállítása
Az olyan nagy példányszámú izraeli lapokban, mint a Jerusalem Post, manapság is megtalálhatjuk egy Caroline Glick nevű újságírónő cikkeit (ezeket a Minimum c. folyóirat is szorgalmasan átveszi), amelyekben csupán a szélsőséges iszlámizmusról olvashatunk; a szerző bármiféle közeledést kipellengérez, lett légyen szó akár Egyiptomról, akár Mahmud Abbasz palesztin vezetőről. Más újságok szíves örömest veszik át Juval Steinitz képviselő (és jelenlegi pénzügyminiszter) kijelentéseit, aki nem átall az egyiptomi vezetőkkel szembeni bizalmatlanságáról fecsegni, sutba dobva az ezzel az országgal megkötött békeszerződést.
De még olyan sajtótermékekben is, amelyek nem osztják ezen ultranacionalista és agresszív nézeteket, görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy minden történést a Bush-adminisztrációtól átvett dichotóm szemlélet alapján magyarázzanak, s abból indulnak ki, hogy a „terroristának" nyilvánított szervezetekkel szemben csak a kemény kéz módszere alkalmazható.
c) Önkritikának híre-pora – a Gázai-övezetben lezajlott események távlatairól
A Gázai-övezetben lezajlott történések visszatükrözése, pontosabban torzítása, miként láthattuk, csupán ama „manicheus" irányzat folytatását jelenti, amely az izraeli tömegtájékoztatás számos fórumán változatlanul létezik.
Már a Hamasz ellen indított hadjáratot közvetlenül megelőző napokban egyes újságok, rádióállomások és televíziócsatornák tudósításai nagy teret szenteltek a Gázai-övezettel szomszédos területeken élő zsidó lakosság szenvedéseinek (mint Szderot népének viszontagságai), amelyeket a Gázából kilőtt rakéták okoztak. Ellenben csupán futólag említették, hogy már egy-két rakéta becsapódása után az Izrael és Gáza közötti átkelőket lezárták, a legkülönfélébb áruk és más anyagok, ideiglenesen még a bankoknak szánt pénz szállítását teljesen leállították; következésképpen, a szóban forgó médiumok állítólagos „puhasága" miatt bírálták a kormányt, és arra ösztökélték, hogy drasztikus intézkedéseket léptessen életbe a Gázai-övezetben élő palesztinok ellen.
A Gázai-övezetben és környékén zajló események egyoldalú bemutatása a katonai akció idején vált még nyilvánvalóbbá. Egymást követték az övezetből kilőtt rakétákról szóló riportok (a rakétatámadások folytatódtak, immár Dél-Izrael nagyobb területeire csapódtak be); a palesztinok nélkülözéseit viszont nem létezőnek tekintették, vagy jelentőségüket csökkenteni igyekeztek, azzal a felkiáltással, hogy „senki sem hal éhen Gázában" (kivált azután, hogy az izraeli hatóságok, nemzetközi nyomásra, megengedték legalább a humanitárius segélyek beszállítását, majd később a hadműveletek szüneteltetését is elrendelték, hogy a segélyek eljussanak rendeltetési helyükre). Ugyanezek a tudósítások minimalizálták a bombázások súlyos pusztításait, s úgy állították be (mint láthattuk) a rendőrségbe besorozott egyenruhás fiatalok százait, mintha mindannyian „hamasznyikok" lettek volna.
Nincs miért csodálkoznunk ezek után azon, hogy a média a Gázai-övezetben történt események egyik olyannyira fontos aspektusát, nevezetesen a nemzetközi egyezmények háború idején való tiszteletben tartását tökéletesen mellőzte, sőt bagatellizálta.
Ennélfogva hiába is vártuk volna az izraeli tömegtájékoztatás részéről, hogy a Gázai-övezetben történtekről szóló beszámolókban az önkritika akárcsak fölcsillanjon. Ellenben az egyre erőteljesebb (és az arab országokban megnyilvánuló) nemzetközi tiltakozással szembesülve, az izraeli tömegtájékoztatás beérte egy pofonegyszerű magyarázattal – minden a világ különféle országaiban újra feltámadt antiszemitizmus számlájára írandó. Odáig mentek el, hogy neofasiszta pártokról (mint a Fini vezette olasz párt) állították, hogy „minden rendben van" velük, mivel jóváhagyták az izraeli hadműveleteket, míg különféle baloldali mozgalmak, amelyek pár nappal korábban még szövetségesnek minősültek bizonyos fasiszta mozgolódásokkal szembeni küzdelemben, rögvest megkapták az „antiszemita" bélyeget, mivel elmarasztalták a Gázai-övezetben végrehajtott katonai akciót.
Ha egyes politikai megfigyelők, rádióbemondók vagy tévékommentátorok esetleg „arra vetemedtek", hogy az eseményeket némileg kevésbé egyoldalú szemszögből (legalábbis humanista módon) mutassák be, mint ahogy az a Haaretz c. lapnál dolgozó Gideon Levi37 politikai elemzővel, vagy Jofit Levivel, a TV 2 bemondójával történt, valóságos boszorkányüldözés indult meg ellenük, amelynek során az olyan minősítések, mint „palesztinbérenc", vagy „kápó"38 a legenyhébbeknek számítottak.
d) Az események folytatólagos elferdítése
Meg kell állapítsuk, hogy az izraeli tömegtájékoztatás a 2009. január 18-án bekövetkezett fegyvernyugvás után sem tért el az események egyoldalú bemutatásának gyakorlatától. Ennek megfelelően folytatódtak a Gázai-övezetből indított rakétákkal kapcsolatos híradások (noha igen csekély számú eset történt a háború utáni időszakban), az Izrael és Gáza közötti átkelőhelyeken folyó áruszállítások megszigorítását viszont jelentéktelennek tüntették föl. Nem hiányoztak időnként a gázai katonai beavatkozás újrakezdésének szükségességét taglaló javaslatok és sugalmazások sem.
De az arabellenes magatartás hangsúlyozása más eseményekkel összefüggésben is érződik a tömegtájékoztatásban közzétett vagy sugárzott anyagokban. […]
Általánosságban leszögezhető, hogy az izraeli tömegtájékoztatásban, ahelyett, hogy a szempontok közeledését elősegítő megoldásokat népszerűsítenének, inkább az erőpolitika alkalmazására hívnak fel. Ebbe a kategóriába tartoznak az ugyanezekben a médiumokban közölt felszólítások is, amelyek a fogságba vetett Hamasz-aktivisták börtönviszonyait kívánják „egy szintre hozni" Ghilad Shalit izraeli katonáéval; e felszólítások lényegében azt sugallják, hogy le kell rontani az arab őrizetesek börtönviszonyainak színvonalát, hogy a palesztin foglyok, úgymond, „ne élvezzék többé az ötcsillagos szállodák kényelmét"39 -mellőzve azt a tényt, hogy a Gázai-övezet körülményei között a hamasznyikok feje fölött állandóan ott lebeg annak kockázata, hogy az izraeliek bármikor erőszakkal kiszabadíthatják Ghilad Shalitot, míg az izraeli börtönökben fogva tartott palesztin harcosok normális esetben nemigen reménykedhetnek idő előtti szabadulásukban.
e) Mesterkedések a jobboldali kormány kiszélesítésére
Már az új izraeli kormány összeállításának idején Benjamin Netanjahu […], aki mégiscsak rendelkezik némi, az Egyesült Államokban szerzett politikai tapasztalattal (édesapja jó néhány éve ott él családjával), rájött, hogy egy „szűk" (túlságosan egyöntetű) kormány, amely csak jobboldali pártokat tömörít, óhatatlanul ellentmondásba fog kerülni az Obama-adminisztrációval. Ezért 2009. február/márciusban a Likud és személy szerint Benjamin Netanjahu részéről nem is volt hiány kezdeményezésben, mármint azért, hogy a kabinetben ne csupán jobboldali pártok legyenek, hanem olyan közép- vagy balközép formációk is, mint a Kadima és a Munkapárt. Ebben az időszakban a tömegtájékoztatás számos elemzője […] minden erejét latba vetette, hogy erre Tzipi Livni asszonyt, a Kadima elnökét és Ehud Barak nyugállományú tábornokot, a Munkapárt első emberét rávegyék.
Benjamin Netanjahu ez irányú próbálkozásai súlyos kudarcot vallottak, mivel a Kadima elnökasszonya átlátott a szitán: fölfogta a béketörekvések és egy jobboldali kormányprogram közötti ellentmondást. Ennek következtében Tzipi Livni elengedte a füle mellett a Jediot Aharonot c. lapban Sima Cadmon40 által jegyzett, ultimátumszerű felkérést is. […] Ugyanebben az időben a Likud nagy erőbedobással igyekezett meggyőzni Ehud Barakot, hogy lépjen be a jobboldali kormányba, egyebek között azzal érvelve, hogy a Munkapárt részvétele meggátolná a jobboldali kabinetet, hogy fittyet hányjon az igazságszolgáltatásra (mintha csak az izraeli politika Achilles-sarka nem az arab államokkal s kivált a palesztinokkal fenntartott viszony volna). E javaslat indoklásául előrángatták Mose Dajan példáját, aki annak idején (1977-ben) inkább kilépett a Munkapártból, csak hogy a Likud-kormány külügyminisztere lehessen, aminek feje Menahem Begin volt. Az érvelők azonban megfeledkeztek arról, hogy az általuk felidézett történetben Mose Dajan előbb titokban kicsikarta Begin ígéretét, hogy békeszerződést kötnek Egyiptommal. A jelenlegi helyzetben viszont a Benjamin Netanjahu és Ehud Barak közötti megegyezés alapja az Irán s különösen a Gázai-övezetet uraló Hamász ellen folytatott agresszív politika lehetne.
Az izraeli rádió más munkatársai sem takarékoskodtak energiájukkal, hogy Netanjahu jobboldali kormányának kiszélesítéséhez hozzájáruljanak. örömük nem ismert határt, midőn március 24-én ünnepélyes keretek között aláírták a Likud és a Munkapárt közötti egyezséget. Joav Krakowski kommentátor sietett interjút kérni Baiga Shoattól, a Munkapárt régi aktivistájától; ám az interjúalany, valószínűleg az elemző várakozásaira alaposan rácáfolva, úgy nyilatkozott, hogy a tető alá hozott szerződés csupán kárt fog okozni mind a pártnak, mind pedig az országnak.41
7. A jövőbeni perspektívákkal (a politikai kibontakozás távlataival) kapcsolatos megfontolások
2009. január 20-án Washingtonban hatalomváltás történt: a G. W. Bush elnök által vezetett kormányzat átadta helyét a választások fölényes győztese, a demokrata párti Barack Obama új adminisztrációjának.
Az új kormány berendezkedésének politikai üzenetéről a legkülönfélébb spekulációk láttak napvilágot; ilyen volt pl. a Minimum amerikai tudósítója, Radu Hervian eszmefuttatása, aki „deus ex machina" gyanánt jellemezte Obama győzelmét az amerikai politikában,42 vagy Leon Volovici izraeli egyetemi professzor némi bizonytalanságot tükröző elemzése.43
Persze, a jövőben bekövetkező események távlatában korai lenne még részleteiben meghatározni az új amerikai adminisztráció irányvonalát. Le kell szögeznünk, hogy a most hivatalba lépett kormányzat bizonyos személyiségeiből nem hiányzik az új politika, és a leköszönő Bush-rezsimtől örökölt régi irányzat közötti szintézis megteremtésére törekvő igyekezet. Az is említésre méltó, hogy az USA különféle városaiban máris tüntetésekre került sor, tiltakozásul az ellen, hogy az új elnök eltért a választási kampány során hangoztatott pacifista jellegű ígéreteitől. Ám az Obama-kormányzat politikai irányvonalának megszilárdulását övező lehetséges ingadozások ellenére világos: az obamai politika fő jellemzője abban ragadható meg, hogy elveti a Bush-adminisztráció ideológiai bázisát, nevezetesen felhagy a „gonosz erői" ellen folytatott küzdelemmel, amely főként abban öltött testet, hogy ezek közé egyes iszlám államokat is besoroltak.
Márpedig a jobboldali tendenciáknak az utóbbi időben Izraelben tapasztalható térnyerése nem járul hozzá az Obama-kormány politikai célkitűzéseinek megvalósításához. Mert miként is lehetne közös nevezőre hozni az amerikai elnöknek egy életképes palesztin állam létrehozására vonatkozó határozott álláspontját (amely a 2007-es annapolisi egyezmény értelmében érvényben van) Benjamin Netanjahunak a palesztin állam megteremtésével kapcsolatos általában negatív megítélésével? Vagy mi módon lehetne összhangba hozni Obama elnök látható hajlandóságát az iráni vezetéssel folytatandó párbeszédre az ugyanazon állam címére elhangzott (igaz, burkolt) izraeli fenyegetésekkel – beleértve Simon Peresz elnök markáns perzsaellenességét is. Márpedig napnál világosabb: az új amerikai politikai vonalvezetés előbb-utóbb ellentmondásba fog kerülni, ütközni fog az izraeli politikai osztály többségének irányvonalával, beleértve az új kormányét is.
E gondolatmenetben igen sajnálatos, hogy az izraeli televízió által sugárzott végeérhetetlen politikai vitaműsorok keretében olyan neves politikai elemzők, mint Ayala Hason-Nesher, vagy különösen Joram Deckel (utóbbi nemzetközi tapasztalatokkal is bír) nem tartották ildomosnak, hogy felhívják a figyelmet az új izraeli kormány törekvései és az új amerikai kormány általános politika irányvonala közötti ellentmondásokra. Érthető persze, hogy bármiféle, Izrael szuverenitásának lehetséges csorbulására, külpolitikájának meghatározására irányuló célzás nem kelthet rokonszenvet a közvéleményben. De ettől még a realitások realitások maradnak, s ezeket nem lehet lesöpörni az asztalról […]
Az új izraeli kormány hivatalba lépése (2009. március 31.) óta bekövetkezett események […] egyelőre nem teszik lehetővé végleges következtetések levonását; mindazonáltal mostantól fogva bizonyos események jelzésértékűek; ilyen például Barack Obama rendkívüli közel-keleti megbízottja, George Mitchell nyilatkozata, aki világossá tette: a palesztin területek gazdasági megerősítésének (rendbetételének) – Benjamin Netanjahu által is sugalmazott – terve diplomáciai megoldás nélkül nem segítheti elő a palesztin kérdés megoldását. Szintén újdonságnak számít […] az USA külügyminisztériuma két főtisztviselőjének Damaszkuszba menesztése, valamint az Egyesült Államok kedvező álláspontja a Szíria és Izrael között török közvetítéssel elkezdődött, de utóbb megszakadt tárgyalások folytatásáról. Jellemző az amerikai közvélemény lelkiállapotára, hogy egy, az amerikai zsidó közvélemény soraiban végzett kutatás szerint a megkérdezettek 59%-a vélte úgy, hogy az Obama-kormánynak nyomást kellene gyakorolnia Izraelre.44
Ám függetlenül a jövőben bekövetkezhető fejleményektől, nyilvánvaló, hogy az új amerikai kormányzat követelményrendszerének és elvárásainak az izraeli kormánykörök általi esetleges figyelmen kívül hagyása nemzetközi téren Izrael fokozódó elszigetelődéséhez vezethet.
(Fordította: Váraljai Ferenc)
Jegyzetek
1 Ld. az izraeli hírszerzés főnökének, Iuval Diskinnek (2003. márciusi keltezésű) nyilatkozatát a Kol Israel rádióállomás 2009. március 15-i adásában; az állítást később Daniel Friedman egykori igazságügy miniszter is megerősítette.
2 Lásd bővebben Omenirea între realităţi si speculaţii [Az emberiség a realitások és spekulációk között] c. munkám (h. n., 2008) „Despre speculaţii ajunând până la obsesii" [A spekulációktól a rémlátomásig] c. fejezetét, 20-33.
3 Ilyesféle nyilatkozatok már 2003 folyamán elhangzottak Izraelben; ilyen volt Saul Mofaz egykori miniszter, valamint Efraim Snee, a Munkapárt egykori országgyűlési képviselőjének 2006-os megnyilvánulása.
4 V.ö. Michael Lüders: Allahs langer Schatten. Warum wir keine Angst vor dem Islam haben müssen. Freiburg, 2007, Herder GmbH & Co.
5 A számadatot a Televizunea Română Internaţional (Román Televízió Nemzetközi adása) tette közé 2009. február 6-án.
6 Ld. Peter Snow: A Biography (Washington D.C., 1972, Robewrt B. Luce) c. művének „Mr King of Jordan" c. fejezetét. – A szerző Snow eredetileg angol nyelvű könyvének 1973-ban a Dideriks Kiadó Düsseldorfban és Kölnben publikált, németre fordított változatát használta. (A ford.)
7 Ld. a Minimum vizsgálatát a 2009. február elsejei szám borítóján.
8 Ld. ugyanazon szám „30 nap" c. rovatában.
9 Minimum, 2009. április 1.; a cikket a Le Point c. francia hetilap január 29-i számából vették át.
10 Mirel Horodi: „Cazul Vintilă Horia" [V. Horia esete], Viaţa Noastră (Tel Aviv), 2009. január 29/30.
11 A Kol Israel rádióállomás tudósítása szerint.
12 A hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó Harmadik Genfi Egyezményt (Third Geneva Convention) 1929-ben fogadták el, majd 1949-ben kibővítették. A civil lakosság védelmével foglalkozó Negyedik Genfi Egyezmény, amely részben az 1907-es Hágai Egyezményen alapszik, 1949-ben született. (A szerk.)
13 Ld. Leo Ben Salo egykori transznisztrai deportált nyílt levelét a Tel Avivi Viaţa Noastră 2009. január 29-i számában.
14 Ld. ehhez Avi Mizrahi izraeli tábornoknak egy katonai hallgatóság előtt tartott beszámolóját, amelyre a Minimum 2009/2-es száma hivatkozik.
15 Ld. az Amnesty International 2009. márciusi jelentésében.
16 Ld. fentebb, 4. sz. jegyzet. Itt jegyezzük meg, hogy e munka egy – ugyanazon kiadó által közzétett – hat darabból álló könyvsorozat része, amely a multikulturalizmus eszméjének tiszteletben tartására hív föl Németországban.
17 Uo. az „Izrael és Palesztina meg a Hamasz" c. fejezetben.
18 Lásd a Minimum 2009. március elsejei számában.
19 Az Olmert-kormány és a Kadima Párt politikájának elemzését lásd bővebben Gânduri despre actualitate II. [Gondolatok az aktualitásról II.] c. munkámban, Cluj, 2006, 44-45.
20 Ld. Karl Marx elemzéseit az 1848-as Franciaország és a francia második császárság politikai küzdelmeiről (Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig; Louis Bonaparte Brümaire tizennyolcadikája, MEM 7. és 8. kötet, Bp., 1962, Kossuth Kiadó).
21 Thodor Herzl lényegében a felvilágosodás szellemében fogant gondolatait az Altneuland c. könyvében fejtette ki. A dolgozatban a munka 2004-es, német eredetiben megjelent kiadását használtuk: AltNeuLand. Ein utopischer Roman, ha.Galil.com, 239-240.; 258. – Magyarul: Ősújország. Budapest, 1993, Bethlen. (A szerk.)
22 M. Nordau: Die konventionellen Lügen der Kulturmenschheit. Leipzig, 1883, Verlag von B. Elisher.
23 A Mapai (Izrael Földje Munkásainak Pártja) ezen a néven 1968. januárig létezett, amikor is a Mapai, az Ahdut HaAvoda (Munkás Egység) és Rafi (Izraeli Munkás Lista) fúziójából megalakult az Izraeli Munkapárt (Mai). (A szerk.)
24 Rogue states; ivritül: shir haresha.
25 Akronima: Rabbi Mose ben Majmon.
26 Boris Marian Mehr: „Talmudul pe înţelesul tuturor" [A Talmud – közérthetően], Viaţa Noastră (Tel-Aviv), 2009. január 29/30. A cikk eredetileg a Revista Evreiasca c. romániai lapban jelent meg.
27 Akronima: Rabbi Moses ben Nachman; katalán nevén: Bonastruc ça Porta, röviden: Saporta.
28 Az információ forrása: Viaţa Noastră, 2009. január 29/30. amelyet a megszállt területeken élő Shlomo Avineri rabbi egyik írásából vettek át.
29 Az információ a Kol Israel rádió „A nemzetközi sajtó órája" c., 2009. január 27-én elhangzott barcelonai tudósításából való.
30 A manicheizmus kifejezés Mani i. sz. szerinti III. századi perzsa vallásalapító nevéből származik, s tág értelemben azt a magatartást jelöli, amely a világban zajló eseményeket a jó és a rossz küzdelmeként fogja fel. Napjainkban manicheizmuson azt a törekvést értik, amely minden történést kizárólag abból a szemszögből ítél meg, hogy előnyös-e az érintett személy (dolog, mozgalom stb.) számára.
31 Az Arab Liga 2002. bejrúti csúcsértekezletén elfogadott béketerv az 1967-es háború előtti határok szerinti palesztin állam izraeli elfogadásáért cserébe a zsidó állam teljes körű arab elismerését helyezte kilátásba. A tervezet szövegét ld. The Arab Peace Initiative, 2002, http://www.al-bab.com/arab/docs/league/peace02.htm (a szerk.).
32 Lásd Shaul Carmel, az Izraeli Román Nyelvű Írók Szövetsége elnökének cikkét: Viaţa Noastră, 2009. március 26/27.
33 Asa Aser filozófus nyilatkozatát a Kol Israel rádió a Haaretz 2009. február 6-i számában megjelent tartalmi ismertetés alapján kommentálta.
34 Efraim Snee nyugalmazott tábornok. aki ezt a véleményét az izraeli TV 1-es csatornájának 2006. augusztus 15-i egyik adásában fejtette ki, igyekezett „átsiklani" a témán a Lia Gutman újságírónőnek adott interjújában, ld. Viaţa Noastră, 2009. január 29/30.
35 A tábornok rádiónyilatkozata 2009. március 23-án hangzott el.
36 H. Wassermann hivatkozott cikkeit lásd a Viaţa Noastră 2009. március 5/6-i és 2009. március 12/13-i számaiban.
37 A Gideon Levit „elítélő" cikk szerzője Gideon Alon hírlapíró; az írást a Haaretz egyik márciusi számában tették közzé. Ld. még a Minimum 2009. március 1-jei számában közölt, sértő megjegyzéssel ellátott gúnyrajzot is, amelynek címzettje Jofit Levi bemondónő volt.
38 Kápónak nevezték a nácik a koncentrációs és megsemmisítő táborokban a vezetői feladatokkal megbízott foglyokat. A Minimum c. folyóirat szerkesztősége a szót „nemzetáruló" értelemben használta.
39 Vö. a Kol Israel rádió 2009. március 23-i, valamint az izraeli TV 1-es csatornájának 2009. március 26-i adásait, amelyek keretében Dan Margalit műsorvezető a „Ghilad Shalit kiszabadítására alakult bizottság" egyik kibuclakó képviselőjének magatartására hivatkozott.
40 Ld. Sima Cadmon: „Deschide bine ochii Tzipi Livni" [Tzipi Livni, jól nyisd ki a szemed]. c. írását, Jediot Aharonot, 2009. február 16.
41 Az interjú az Izraeli TV 1-es csatornáján volt látható, 2009. március 14-én.
42 Minimum, 2009. február 1.
43 Leon Volovici: „Orientul Mijlociu la actul II" [A Közép-Kelet a második felvonásban], Viaţa Noastră, 2009. február 5/6; a cikk eredeti megjelenési helye: 22 – Revista Grupului Pentru Dialog Social (Bukarest), 2009. január 20.
44 Az izraeli rádióállomások 2009. március 25-én sugározták a szóban forgó közvélemény-kutatás eredményét.