Korábbi számok

Néhány adalék Magyarország külgazdasági sebezhetőségének okaihoz

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerkezeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam. A hazai politikai rendszer működése adekvát az ország „banánköztársasági" státuszával. A politikai döntések provincializmusa sokban hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen támadható valuta legyen.

Manapság sok szó esik arról, hogy az átalakuló országok közül Magyar­ország a reformok és a fejlődés éllovasából sereghajtó szerepbe került. Erre rímel az az interpretáció, amely a magyar gazdaság sebezhetőségét döntően belső gazdaságpolitikai okokkal, a „strukturális reformok" elma­radásával magyarázza. A jelenségek értelmezéséről sokféle vélemény látott napvilágot.1 A történelem nemcsak az élet tanítómestere, hanem bennünk, intézményeinkben, szokásainkban, reflexeinkben is velünk él. A közelmúlt történéseivel különösen így van ez. Véleményem kialaku­lásához az 1980-as évek elejétől 1995-ig végzett levéltári kutatásaim is jelentős mértékben hozzájárultak, ezek eredményeimet is felhasználtam.2 A történetírás gyakran esik a „holnaptól kezdve minden másképp volt" hibájába, magam törekszem e csapdát elkerülni.

A magyarországi rendszerváltás sajátos gazdasági és társadalmi környezetét az ország súlyos külső eladósodása és az ebből fakadó kényszerek jellemezték. E kényszerek nélkül a mai problémák megértése szinte lehetetlen. Ezek közül is kiemelkedik az ország gazdaságszerke­zeti adottsága és az ebből adódó eladósodási hajlam.

A történet a trianoni békeszerződéssel kezdődött, amikor is az ország nem csupán hatalmas terület- és népességveszteséget szenvedett, de szétzilálódtak azok a szervesen kiépült termelési, logisztikai és piaci hálózatok, amelyek a Monarchia keretei közötti gyors gazdasági fejlődés következményei és feltételei is voltak egyben. Trianonig az ország egy regionális gazdasági integráció és ezen belül egy valutaövezet részeként működött. Az érdekesség kedvéért érdemes jelezni, hogy 1909-ben történt – rosszul értelmezett magyar függetlenségi meggondolásokból – kísérlet az ebből való kilépésre, de Wekerle Sándor miniszterelnök egyben pénzügyminiszter ezt megakadályozta. Az 1920-as évektől a ma­gyar gazdaság olyan kis és nyitott gazdasággá vált, amely, mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából jelentős módon függött kereskedelmi partnereitől. A két világháború között ez a német „nagytérgazdaságtól", az 1945 utáni időszakban formailag a KGST-től de lényegében Szovjet­uniótól való egyoldalú függést eredményezte.

A Kádár-féle politikai vezetés az 1960-as évek elején, az SZKP XXI. kongresszusa után jelentős gazdaságpolitikai váltásra szánta el magát. Az időzítés annak szólt, hogy az említett 1962-ben tartott kongresszu­son a szovjet vezetés az USA rövid időn belüli gazdasági utolérésének és a kommunista bőség társadalmának néhány évtizeden belüli meg­teremtésének erősen voluntarista és utópisztikus programját hirdette meg. A magyar vezetés a helyzetet úgy értékelte, hogy szükséges a Szovjetuniótól való egyoldalú gazdasági függésen lazítani, meg kell va­lósítani a gazdaság „két lábra állítását". A levéltári források és a korabeli szereplőkkel 1989 és 1991 között készített interjúk alapján kirajzolódó kép azt mutatja, hogy e cél megvalósítása érdekében az illetékes állami szervek a nyugat-európai országokba szakembereket küldtek, és ezzel megkezdődött a fejlett nyugati technológia különböző formákban történő átvételének előkészületei. Ezt a folyamatot felgyorsította az időközben bekövetkezett enyhülés, amely döntően az Európán belüli kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat élénkítette. A KSH adatai szerint az 1970-es években a magyar iparvállalatok által vásárolt licenceken belül a fejlett tőkésországokból származók aránya egyik évben sem süllyedt 70% alá. Ez a folyamat az ország külgazdasági szerkezetének nyitottságát erősítette, de a külkereskedelmi forgalom tekintetében kiegyensúlyozta a KGST-reláció és az ún. keményvalutás reláció arányát. Ez a helyzet minden érdekelt félnek tartogatott előnyöket. Magyarország a fejlett technológia tranzitországa volt a KGST felé3 ; Nyugat-Európa kelet felé bővítette felvevőpiacait; Magyarország pedig a KGST-ből olcsón impor­tált anyagok feldolgozásán alapuló kivitelért tudott fejlett technikát és korszerű fogyasztási cikkeket importálni. Ez a sajátos konstelláció volt a kádári aranykor gazdasági alapja. A szocialista országokon belüli kiugró­nak tekinthető fogyasztási színvonal (gulyáskommunizmus) biztosította a rendszer legitimitását. A külgazdasági nyitás következtében azonban jelentősen nőtt az ország importfüggősége. Amíg adott volt az olcsó szovjet olaj által működtetett magyar konvertibilis áruexportalap, addig a tőkés importfüggőség nem látszott aggasztónak. Az első olajárrobbanás azonban felborította ezt a status quo-t.

Új gazdasági mechanizmus

A gazdasági irányváltásnak látványosabb eleme volt az idén 40 éves „új gazdasági mechanizmus" bevezetése. A külgazdasági két lábon állás – amely egyben a szövetségi kötelékek lazítását is szolgálta – megerő­sítése felgyorsult akkor, amikor a magyar vezetés számára is meglepő módon eltávolították a Szovjetunió éléről Hruscsovot, aki belpolitikailag a desztalinizálás, külpolitikai értelemben pedig az enyhülés előkészítője volt. 1964 őszén felgyorsultak a folyamatok, az MSZMP Központi Bi­zottsága határozott a reform előkészítésének megindításáról. A reform koncepcióját lényegében másfél éves munkával készítette el Nyers Rezső vezetésével egy szakpolitikusi kör, amely vezető tudósokra és közigazgatási szakemberek szakmai segítségével működött. A mechaniz­musreform elvi koncepciója nem volt eredeti, jelentős mértékben támasz­kodott a tervezési vitához, a szovjet NEP ideológiájához és különösen a lengyel Lange és Brus írásaira. Könnyítette a helyzetet, hogy ezzel szinte párhuzamos a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Lengyelországban is megkezdődött a gazdaságirányítás korszerűsítése. A formálódó hazai elképzelések ugyan kizárólag a csehszlovák törekvésekkel mutattak rokon vonást, mint hivatkozási alap mégis „jól jött" a többi változás is. A koncepciót 1966 májusában a Központi Bizottság határozattal szentesí­tette. Ekkor kezdődött a bevezetéshez tartozó „aprómunka". A koncepció és a modell végül is egy szabályosan működő és a szabályozást jól tűrő piaci mechanizmust képzelt el. A központi tervezés, a tervlebontás he­lyére a Nyugat-Európában elterjedt indikatív tervezés került. A magyar reformkoncepció számos erőssége mellett azzal a tehertétellel született, hogy kidolgozói a piac működését doktriner módon kezelték, mintegy fetisizálták. Nagyon érdekes, hogy Péter György – aki akkoriban a KSH elnöke volt és egyben a reformok egyik szürke eminenciása – Nyers Rezső kérésére 1968 szeptemberében írt feljegyzésében óvta a vezetést attól, hogy minden folyamatot a piaci mechanizmusra hagyatkozva kezel­jenek. Péter szerint ahhoz, hogy megmaradjon a külgazdasági egyensúly és hogy ne romoljon a külkereskedelmi mérleg, szükség van a bevezetett szabályozórendszer által veszteségesnek mutatkozó vállalati szektor export termelésére. Az ország a nyugati technológia alkalmazása miatt nyersanyagok de főleg félkész termékek vonatkozásában egyre inkább függővé vált a nyugati importtól. Az ehhez szükséges ellentételezésre szükség volt a veszteségesnek látszó termelésre és/vagy radikális szer­kezeti átalakításokra. Tudjuk, hogy ez utóbbit a piac csak lassan végzi el. A mélyben tehát, az 1970-es évek elején, már érzékelhetők voltak az alkalmazott új irányítási módszerek gyenge pontjai. A hivatalos fogyasz­tásra szánt adatok még az 1970-es évek elején a folyó fizetési mérleg javulását jelezték, csak arról az „apróságról" feledkeztek meg, hogy ez a nyugatnémet kormány által a magyar zsidó közösségnek nyújtott kárpót­lásából származott. Az 1968-as hazai reform legnagyobb hiányossága az volt, hogy kidolgozói nem számoltak eléggé azzal, hogy a magyar gazdaság sajátos szerkezete jelenti a politikai stabilitás alapját és ezt a túlságosan is a piaci önszabályozás vélt működésére bízta. E folyamatok éppen e stabilitási tényezőt ásták alá.

Az 1968 nyarán lezajlott csehszlovákiai invázió tovább erősítette a vezetésben a Szovjetuniótól való távolodás szándékát. Ezt a szovjet kap­csolatokat preferáló politikusok is érzékelték, és a reformok kedvezőtlen tapasztalatait felnagyítva, a reformok munkásellenességének ürügyén a két lábon állás politikája ellen támadtak. Tették ezt azért is, mert 1968-ban az ország megpróbált belépni az IMF-be és a Világbankba, amely a két lábon állást intézményesítette volna. Erre a legjobb ürügyet az amúgy is diszfunkcionálisan működő új mechanizmus adta, felhasználva, sőt manipulálva a kialakuló jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Rendszerváltó reformok

Az 1968-ban elindult gazdaságirányítási reformok az 1972-1979 közötti intermezzo után új lendületet kaptak és az 1980-as évekre új szaka­szukhoz érkeztek. A háttérben az húzódott meg, hogy az első4 , majd a második olajárrobbanás a KGST-n belüli – a magyar gazdaság számára kedvező – viszonyokat is felborította, továbbá az eladósodás kiterjedt a közepesen fejlett országok széles körére. Az olajárak növekedése és a szovjet fegyverkezés újbóli erősödése új helyzetet teremtett a szocialista táboron belül. Megjelent a KGST-n kívüli dollár elszámolású kereskede­lem. Nagyjából ezen a ponton vált fenntarthatatlanná az az ipari struktú­ra, amely a szocialista iparosítás eredményeként alakult ki, és amelyet jelentős részben az 1960-70-es évek nyugati technológiájával korsze­rűsítettek. A világpiaci túlkínálat és az eladósodott országokra nehezedő exportnyomás súlyos eredményekhez vezetett. összességében tehát megszűnt az a gazdasági konstelláció, amely a rendszer fennmaradását erősíthette volna. A gazdaság felén tátongó lyukakat külföldi kölcsönök­kel tömködték be. Ezek a nemzetközi hitelkínálat miatt olcsók voltak, azonban az első nehézségek után nemzetközi méretekben megnőtt a kockázati felár, drágább lett a hitel. Szinte „észrevétlenül" 1979-re már tarthatatlan és nehezen menedzselhető adósságállomány halmozódott fel. A színfalak mögött a szakemberek között és szakmai és politikai vita zajlott. A hitelfelvételt pártolók ebben az előre menekülés lehetőségét látták, a további eladósodás leállítását és radikális szerkezetváltást kö­vetelők az eladósodást súlyos veszélynek gondolták.

Az MSZMP KB. 1979-ben drákói stabilizációs intézkedéseket ho­zott, a gazdasági vezetésben megjelent „új technokraták" tanácsára a még régi generációs politikai elit lázasan kereste a helyzetből kivezető utat.5 Az adósságcsapdában vergődő ország vezetése a társadalmi ellentmondások kiéleződésének megelőzését – ma már nyugodtan mondhatjuk – rendszerváltó reformokkal igyekezett kezelni. 1984-ben az „önkormányzó" vállalatirányítás bevezetésével és a „második gazdaság" legalizálásával nemcsak a külső hitelezői elvárásoknak való megfelelést biztosították, hanem elvetették egy új magántulajdonosi osztály magját. Ugyanakkor mindenféle kényszer nélkül sikerült növelni az emberek munkaidejét. A reform második hulláma során, 1987-99-ban létrehozták a piacgazdaság alapvető intézményeit (adórendszer, kétszintű bankrend­szer) és liberalizálták a gazdaságot. A „békés átmenet" miatt a gazdasági elitváltás döntően erőszakmentesen, éppen a privatizációnak is nevezett folyamatok révén zajlott.

Egy kitérő – a továbbélő hatások

A magyar gazdasági rendszer az 1979-es gazdaságpolitikai fordulat után – az adósságszolgálati terhek teljesítése érdekében – jelentősen átalakult. Megváltoztak az erőviszonyok a különböző gazdaságirányí­tó hatóságok (az ágazati minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank) között. A fiskális szempontok uralták el a gazdaságirányítást. A jövedelem kivonásét a tervgazdaság keretei között a költségvetés végezte el. A magas adók és járulékok, a sávosan progresszív személyi jövedelemadók sávhatá­rainak változatlanul tartása a magas infláció körülményei között jelentős jövedelem kivonást eredményeztek. Az 1980-as években alakult ki a költségvetési szektorban az a gyakorlat, amely nem adott elég pénzt e szervezetek feladatainak ellátására, de „cserébe" e szervezetek vállalko­zási tevékenységre (értsd saját bevételszerzésre) kaptak felhatalmazást. Az 1980-as évek végén az akkori helyhatósági tanácsok megkapták azt a jogot, hogy a korábban külön működési és felhalmozási pénzalappal egységesen gazdálkodjanak. Ez a látszólagos szabadság oda vezetett, hogy az alulfinanszírozott tanácsok – majd helyi önkormányzatok – fel­élték, felélhették vagyonukat.

Fontos további „örökség", hogy a mindenkori kormányzat, amely lé­nyegében az 1970-es évek végétől a külső adósság kezelésével és a pénzügyi egyensúly megteremtésével volt elfoglalva mind a mai napig nem a gazdaság stabilizálója, hanem kényszerű és/vagy átgondolatlan intézkedéseivel (adópolitika, kamatpolitika, rosszul megalkotott törvények és folytathatnánk a sort) a gazdasági szereplők bizonytalanságát növelő tényező. Az állam maga is számtalanszor szegi meg a maga által alkotott törvényeket, akaratlanul is azt üzenve a magánszektor szereplőinek, hogy ezeket nem feltétlenül szükséges betartani.

Szintén a rendszerváltó reformok nyomasztó öröksége a „második" gazdaság, benne az illegális foglalkoztatás. Az 1980-as évek vállalati gazdasági munkaközösségei elvileg a sikeres magyar háztáji gazdál­kodás mintáját kívánta követni. Ám ameddig a háztájiban világosabbak voltak a viszonyok, addig az iparban és a szolgáltatásokban ingyen használt vállalati eszközök jelentették a plusz jövedelem forrását. A vállalkozások ilyetén genezise szinte észrevétlenül intézményesítette a szürkegazdaságot.

Visszatérve az írás elején feltett alapkérdésre, a mai gazdasági problémák jelentős része a rendszerváltás konkrét megvalósulásának egyenes következményei. Ezek közül kiemelten fontos kérdésnek tartom a privatizációként6 ismertté vált folyamatot, valamint a mezőgazdaság kérdését.

A rendszerváltás

A rendszerváltáshoz a magyar gazdaság – szemben más, körülöttünk lévő országokkal – a piacgazdaság intézményrendszerének viszonylagos kialakultságával (ebben voltunk éllovasok), de rendkívül súlyos külső adósságállománnyal érkeztünk. A bruttó mintegy 20 milliárd dollárnyi konvertibilis adósságállomány nyomán évi 3,5 milliárdot tett ki az adós­ságszolgálat, amin belül kiemelkedően magas (1,5 milliárd dolláros, a GDP 5%-át kitevő) volt a kamatteher. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy 1990-ben volt olyan nap, amikor az ország devizatartalékai az utol­só dollárig kiapadtak. A nemzetközi bankok és más tőkepiaci szereplők válságosnak ítélték az ország gazdasági helyzetét és 1990 közepén meg­kezdték a tőkekivonást. A kormány egyszerre volt kénytelen megoldani a gazdasági válságkezelést, a fizetőképesség fenntartását és folytatni a korábban már elkezdődött átalakítási és intézményépítési folyamatokat. A gazdaságpolitikának több dilemmával kellett szembenéznie. Egyfelől az a kérdés merült föl, hogy ősrobbanásszerűen (Big Bang) sokkterápiát alkalmazzon a vezetés vagy a meglévő intézményekre építve teremtsék meg a most már tisztán tőkés gazdaságot. A másik kérdés az volt, hogy a rendszerváltás végrehajtásának „jutalmaként" el lehet-e érni valamilyen adósságkönnyítést. Az első kérdésre – helyesen – a fokozatosság volt a válasz. Az adósságkönnyítéssel kapcsolatos tervek illúziónak bizonyul­tak, azzal együtt, hogy az első szabadon választott kormány és tekin­télyes magyar származású pénzemberek is latba vették tekintélyüket. Soros György, majd Andrew Sarlós tettek javaslatot a kormánynak egy vállalati részvényátadáson alapuló adósságkiváltó konstrukcióra, amely a nyugati pénzvilág teljes elutasításával találkozott. Az ország akkori geopolitikai jelentősége pedig kizárta, hogy e törekvéseket a nagyhatal­mak vezetői támogassák. E helyett – az ország kiélezett fizetési helyzete miatt – kénytelenek voltunk azt a gazdaságpolitikai irányt követni, ame­lyet washingtoni konszenzusnak neveznek, és amely iránykövetése az „életet jelentő" IMF hitelek folyósításának feltétele volt. A rendszerváltást megelőző két esztendő utolsó két kormánya már lényegében a washing­toni konszenzus elveit alkalmazták a gyakorlatban, és ezzel megtették a rendszerváltás első lépéseit. A társasági törvény, a befektetésvédelmi törvény, a vámkorlátozások megszüntetése a gazdaság nyugati export és befektetések előtti teljes megnyitását szolgálták. Az itt nem tárgyalan­dó politikai engedményeknél, amelyek a médiában megfelelő figyelmet kaptak, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy az ország gazdaságának átalakítását döntően a fejlett országok piacbővítési szándékai vezérelték. Az akkor már jócskán globalizált világgazdaságban nyilvánvalóan nem volt lehetséges, sőt nem is lett volna ésszerű magatartás bezárkózni. Az eladósodás azonban nem biztosított megfelelő mozgásteret a hazai érde­kek érvényesítéséhez. Jól mutatta ezt a külkereskedelem reorientálása is. A rendszerváltó hevület és a magyarországi állami vállalatok pénzügyi nehézségei azt eredményezték, hogy a magyar gazdaság szinte teljesen feladta a KGST-piacokat, helyette a külgazdasági egy lábon állás követ­kezett be. A gazdaságban nincs légüres tér, a feladott piacokra zömmel nyugat-európai szállítók nyomultak be.

Az állami vállalati szektor átalakítása és kivásárlása az átalakulás talán leglátványosabb mozzanata volt. A privatizációnak nevezett folyamat komplex és korszakos érvényű változásokat eredményezett nemcsak a gazdaságban, hanem a társadalmi szerkezetben és politikai rendszerben is. A tulajdoni és gazdasági szerkezet átalakítása mellett ez biztosította a hazai új tulajdonosi osztály létrejöttét, az új „eredeti tőkefelhalmozást". En­nek köszönhető, hogy a privatizáció hazai megvalósulása is fordulatokban bővelkedett. 1990-ben az állam vállalkozói vagyona körébe sorolt 1.859 cég, akkori nyilvántartási értéken közel 1.700 milliárdos, számításaink sze­rint akkor körülbelül 2.600 milliárdos nagyságrendű vállalkozásokban mű­ködő vagyonát értékesítették jellemzően az ún. készpénzes privatizáció technikájával külföldi tulajdonosoknak. (Báger – Kovács, 2004.) E folyamat pénzügyi szempontból egy adósság-vagyon csere volt, ami azt jelentette, hogy a külső adósságtörlesztésének forrása az állami vállalatok értéke­sítése volt. A magyar állam számára az aktuális kormányoktól független első számú célfüggvény a privatizációban a devizakészpénz bevételek maximalizálása volt. A privatizáció másik célja – ez már kormányfüggő, sőt kormányzati ciklusokon belüli erőviszony-változásoktól függő eljárásokat is eredményezett – az adott politikai erőhöz lojális gazdasági elit létre­hozása, másképpen a különböző politikai táborok gazdasági hátterének megteremtése volt. A politikai és gazdasági elit születési körülményei, szocializációja mind a mai napig velünk élő történelem.

Az állam szerepéről másképpen

A hazai közgazdasági közbeszédben gyakran elhangzó sztereotípia az egészséges, az államtól fojtogatott magángazdaság és a túlterjeszkedő, potenciazavarokkal küszködő állam dichotómiája. Nos ez a kép igen tetszetős de nem felel meg a valóságnak, és a lehetséges terápia vo­natkozásában is tévútra visz. Az előzőekben említett okok miatt a hazai versenyszektor szerkezete minden vonatkozásban súlyos szerkezeti anomáliákkal küzd. Jól mutatja ezt az EU-ban legalacsonyabb aktivitási rátától kezdve a gazdaság duális szerkezetén át a fekte gazdaság nagy súlya és a kkv-szektor sajátosságán keresztül számtalan tény. A hazai tradíciónak megfelelő termelési vertikumok (pl. élelmiszergazdaság) eltű­nése, az enklávészerűen működő ún. multinacionális ipari szektor (amely az export húzóereje), az adóterheléssel vetekedő pénzügyi-szolgáltatási költségek fontos szimptómái annak, hogy az egészséges és csak a magas adóterhekkel sújtott versenyszférát versenyképesnek, de főleg a felzárkózást segítő minőségűnek gondolhassuk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hazai magánszektor hány ponton és milyen arányban függ a kormányzati megrendelésektől, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy a kormányzati szektor (ezáltal a politika) erős gazdasági érdekcsoportok foglya. A mindenkori kormányok kiadási preferenciáit jelentős mértékben befolyásolják a gazdasági érdekcsoportok. Gon­doljunk a Gripen-vásárlásokra, a költségvetésből támogatott lakossági informatikai akciókra, a lakáshitelek állami kamattámogatására, a méreg­drága autópálya építésekre, a tömeges és átgondolatlan orvosi gép- és műszerbeszerzések támogatására vagy újabban a PPP konstrukciókra. Ezzel eljutunk a nagy és gyenge állam paradoxonához. A nem igazán eredményesen, hatékonyan és gazdaságosan működő közigazgatás és jóléti rendszerek mellett az államháztartási kiadások járadékvadász érdekcsoportok általi erős befolyásolása okozza a magas GDP-arányos állami kiadásokat. A helyzet bája, hogy ugyanezek az érdekcsoportok egyben az adócsökkentések élharcosai is.

A sikeresen felzárkózó országok (pl. Finnország, Spanyolország, de mondhatnánk Írországot is) példája azt mutatja, hogy a versenyképes­séghez tartozó gazdasági szerkezet kialakulását igencsak látható és szakszerű kezek segítették.

Eközben a magyarországi rendszerváltás intézményi és államháztar­tási reformjai béna kacsává tették az államot. Még az 1960-as évektől szakmai körökben is uralkodó előítéletté vált a piaci fundamentalizmus7 . Kétségtelen tény, hogy a közszektort érintő reformok terén az 1980-as évek uralkodó irányzata a New Public Management (NPM) volt, amelytől nem idegen a piaci fundamentalizmus. Az NPM-irányzaton és a DPM-paradigmán8 alapuló közszektor-reformokat jó néhány fejlett ország nem követte, a követők pedig jelentős korrekciókra kényszerültek. Ezzel szem­ben itthon a közszektor-reformok vonatkozásában a hangadó szakértői körökben továbbra is az NPM-irányzat az uralkodó.

A pénzügyi válság magyarországi hatásai

2007-től tanúi vagyunk annak, hogy a Bretton Woods-i rendszer szétesé­se után indult „korai globalizáció"9 átéli első komoly válságát. A mostani helyzet a globalizáció korábbi pénzügyi válságaitól10 abban különbözik, hogy a pénzügyi válság epicentruma a centrum, és a pénzügyi válság megrendíti a reálgazdaságot is. A tercier és kvaterner szektor súlyának növekedése és a keynesi anticiklikus gazdaságpolitikáknak eredménye­ként a beruházásokon alapuló „klasszikus" ciklus visszatérését nem tar­tom lehetségesnek, de a profitrealizálás korlátján alapuló túltermelési vál­ságot igen. A globalizáció ezen (talán lezáruló) első szakasza – Bauman szavaival – a „totális piacként" értelmezhető. Az a gazdasági rend, amely felváltani látszik a „vegyes gazdaságot" a következő pillérekre épül:

  • A gazdaságra, ezen belül is döntően a pénzügyi rendszer teljes liberalizációjára és deregulációjára. A teljes konvertibilitás lehetővé teszi, hogy a spekuláció tárgyai legyenek a nemzeti valuták, a dere­guláció korábban elszigetelt pénzügyi piacok (bankpiac, biztosítási piac, értékpapír piac) összekapcsolódjanak, megsokszorozva ezzel a pénzzel együtt járó kockázatokat. Marx A tőke I. kötetében, az első szakaszban, a pénzről szóló fejezetben világossá teszi, hogy a pénz csak mozgásformát ad az árutermelés belső ellentmondásá­nak, ezzel magasabb szinten újratermeli ezt. A liberalizáció emellett kinyitotta az országok belső piacait, lehetetlenné téve azok védelmét. A dereguláció a pénzügyi piacok átjárhatósága mellett számos kol­lektív jószág (közjavak, természetes monopóliumok) előállításának lehetőségét kinyitotta a tőke előtt, ezzel a járadék realizálását és/ vagy ezen javak hozzáférhetőségének romlását idézve elő.
  • A mikroelektronika és a telematika fejlődése valóságos forradalmat idézett elő az élet minden színterén. A távolságok leküzdhetővé vál­tak, a tér összezsugorodott, az idő felgyorsult. E változás megszün­tetett bizonyos klasszikus közjavakat és számos, hagyományosan természetes monopóliumnak számító területen lehetővé tette az alternatív szolgáltatásszervezést. Gondoljunk az éterbe történő mű­sorsugárzás és a kábeles hálózatok különbségére, a mobiltelefónia megjelenésére.
  • Az előbbi két tényező a korábbi transz- és multinacionális vállalatokat globális vállalatokká tette. Az utóbbi sajátossága, hogy profitmaxi­malizáló tevékenységének színtere az egész földgolyó, tulajdonosi szerkezete (elaprózott részvénytulajdon miatt) áttekinthetetlen, a tényleges tulajdonosi jogokat a top management gyakorolja. Nagy­mértékben emlékeztet az államszocializmus politikai elitje által be­töltött szerepre. E globális vállalatok méretei meghaladják a kis- és közepes nemzetállamok gazdasági potenciálját.
  • A verseny globálissá válásával verseny tárgyává válik a hagyo­mányos állam és a jóléti állam terrénuma is. Egyfelől erős nyomás nehezedik a nemzetállamokra a jóléti rendszerek lebontására, az adóztatás is a globális verseny részévé válik. Másfelől a tőke szá­mára nemcsak vonzó piac11 , hanem egyre fontosabb beruházási terep a tág értelemben vett közszektor12 . A PPP konstrukciók, a nyugdíj- és egészségügyi rendszerek privatizációjának kísérletei er­ről tanúskodnak. Harmadrészt a „kis, olcsó állam" szlogenje az üzleti folyamatokat egyre kevésbé akadályozó állam ideálja rejtőzik.

A magyar rendszerváltás körülményeiből egyértelműen következik, hogy mint a globális világ „félperifériájának" és az EU „külső körének" része, gazdaságunk e globális válság szükségszerű konfliktuskonté­ner-rendszerének része. Bankrendszerünk 80%-a külföldi nagybankok holdingjának a része, feldolgozóiparunk döntő része a globális vállalati hálózat egy-egy láncszeme, inputja és outputja a magyar gazdaság szempontjából „átfutó tétel".

Nem tagadható az sem, hogy a hazai politikai rendszer működése tel­jesen megfelel ennek a „banán-köztársasági" státusznak. A hazai politikai erők marakodása, döntéseik provincializmusa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forint sikeresen megtámadható valuta legyen.

A főáram közgazdaságtanának félperifériás helyzetben lévő országok fogyasztásra szánt változata – követve az angolszász rövidítési szokáso­kat nevezzük ezt emergonomicsnek13 -, amely a hazai közgazdaságtani diskurzust uralja. A már említett piaci fundamentalizmus „népi előítélet­ként" beleivódott a közgondolkodásba.

Úgy gondolom, hogy a magyar gazdaság modernizációjának és a fejlett országokkal szembeni leszakadásának megakadályozása, az elemzett több évtizedes folyamatoktól és több mint félévszázados meghatáro­zottságoktól való megszabadulás évtizedekre szóló program. Mindez pragmatikus, a társadalmi integrációra és nem a kirekesztésre irányuló politika és a hazai adottságokat figyelembe vevő, valamint a tőke ér­dekérvényesítését korlátozni képes gazdaságpolitika eredménye lehet.

Irodalom

Ágh Attila – Tamás Pál – Vértes András (szerk.): Fehér könyv: Magyarország 2015. Jövőképek. Budapest, 2006, MTA Szociológiai Kutatóintézet.

Andor László (szerk.): 21. századi enciklopédia: Magyar gazdaság. Budapest, 2008, Pannonica Kiadó.

Andor László (szerk.): Magyar gazdaság. Budapest, 2008, Pannonica Kiadó.

Antal László: Hol volt, hol nem volt – Egyensúly, stabilitás a magyar gazdaságban az ezredforduló után. Mozgó Világ, (2004) 8.

Báger Gusztáv: A tervezés mint célkeresés: európai példák, magyar feladatok. In: Csík Ágnes – Stecz Mária (szerk.): Sorsfordító esztendő: a 42. közgazdász­vándorgyűlés előadásai. Budapest, 2005, TAS-11:MKT.

Báger Gusztáv – Kovács Árpád: Privatizáció Magyarországon I-II. Budapest, 2004, ÁSZ FEMI.

Bauman, Zygmunt: Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, 2002, Szukits Könyvkiadó.

George, Suzan: A WTO. Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció?

Budapest, 2003, Napvilág Kiadó. Marx, Karl: A tőke I. MEM 23., 1-48. kötet, Budapest, 1957-1985, Kossuth Könyvkiadó.

Muraközy László (szerk.): Fecseg a felszín és hallgat a mély: tudatok és tudat­alattik a gazdaságpolitikában. Budapest, 2007, Akadémiai.

Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, 2001, Aula Könyvkiadó.

Stiglitz, Joseph E.: A globalizáció és visszásságai. Budapest, 2003, Napvilág Kiadó.

Stiglitz, Joseph E.: A viharos kilencvenes évek. Budapest, 2005, Napvilág Ki­adó.

Szigeti Péter : Világrendszernézőben. Globális verseny – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, 2005, Napvilág Kiadó.

Várhegyi Éva: Rendszerváltás a gazdaságban. Mozgó Világ (2004) 1.

Vigvári András: Közpénzügyeink. Budapest, 2005, KJK-Kerszöv.

Vigvári András: Pénzügy(rendszer)tan. 2. kiadás, Budapest, 2008, Akadémiai Kiadó.

Went, Robert: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Budapest, 2002, Perfekt Könyvkiadó.

Jegyzetek

1 Lásd pl. Andor L. – Muraközy (szerk.) köteteket, Várhegyi cikkét.

2 E kutatások eredményeit lényegében még nem publikáltam, az anyag meg­írása nagyrészt még előttem álló feladat.

3 Hasonló szerepet töltött be a „vasfüggöny" másik oldalán Ausztria, amely semleges státuszának és piacgazdasági intézményrendszerének köszönhetően e státuszt saját felvirágoztatására használta fel.

4 Bognár József ezt a szakaszváltást „világgazdasági korszakváltásnak" nevez­te, utólag tudjuk, igaza volt. Ekkor kezdődött a globalizáció.

5 A rendszerváltás szociológiai vonatkozásának kitűnő elemzését adja Szalai (2001) műve.

6 A témakör irodalma rendkívül kiterjedt, itt Báger – Kovács (2004) írására hívjuk fel az Olvasó figyelmét.

7 A piaci fundamentalizmus alatt azt értem, amikor a versenyt, a piaci allokációt akkor is érvényesíteni akarják, amikor annak hatékony működésének a közgaz­daságtanból jól ismert feltételei hiányoznak. A piaci fundamentalizmus de facto a járadékvadász csoportok érdekeinek megfelelő ideológia.

8 A decentralizáció, a privatizáció és a piacosítás angol kifejezésekből kelet­kezett mozaikszó.

9 Ennek pénzügyi vonatkozásait lásd Vigvári (2008).

10 Az 1980-as évek döntően latin-amerikai adósságválsága, az 1990-es évek közepének mexikói válsága, a 90-es évek végének ázsiai és orosz válsága.

11 A kormányzati megrendelésektől számos (nemcsak hadiipari) ágazat léte közvetlenül is függ.

12 Lásd Vigvári (2005)

13 A félperifériás helyzetű országok eufemisztikus elnevezése az emerging és az economics szavak kontaminációjából keletkezett.

Korábbi számok

A globális gazdasági válság: történelmi lehetőség a változásra

Egyének, társadalmi mozgalmak és civil szervezetek első válaszkísérlete a válságra, egy radikális gazdasági átalakuláshoz vezető program megalkotása érdekében; Peking, 2008. október 15.

Előszó

Kihasználva az alkalmat, hogy az Ázsiai-Európai Népek Fórumára (Asia-Europe People's Forum) négy földrészről különböző mozgalmakhoz tartozó emberek érkeztek nagy számban Pekingbe, a Transnational Institute (Transznacionális Intézet) és a Focus on the Global South (Fó­kuszban a Globális Dél) informális összejöveteleket tartott október 13. és 15. között. Ezeken megpróbáltunk számot vetni a kibontakozóban lévő globális gazdasági válsággal és azzal a lehetőséggel, amit a válság nyújt számunkra, hogy megismertessünk a közvéleménnyel néhány olyan ígéretes és megvalósítható alternatívát, amelyek kidolgozásán sokan közülünk már évtizedek óta munkálkodnak.

Az alábbi szöveg az éjszakába nyúló pekingi gyűlések közös munkájá­nak eredménye. Mi, az első aláírók, ezzel a nyilatkozattal kívánunk hoz­zájárulni ahhoz, hogy megfogalmazódjanak azok a javaslatok, amelyek mentén megszerveződve, mozgalmaink előmozdíthatják egy, a maitól radikálisan különböző politikai és gazdasági rendszer kialakulását.

A nyilatkozat aláíróihoz az alábbi webcímen, a szöveg angol nyel­vű verziójának Comment menüpontjánál lehet csatlakozni: http://casinocrash.org/?=235

A válság

A globális pénzügyi rendszer óriási sebességgel hullik darabjaira. Ez számos további krízisjelenség közepette zajlik, amelyek az élelmiszer­ellátással, a klímával, illetve az energiaforrásokkal kapcsolatosak. A válság jelentősen gyengíti az USA, az EU és az általuk uralt nemzetközi szervezetek, különösen az IMF, a Világbank és a WTO hatalmát.

Nem csupán a neoliberális paradigma kérdőjeleződött meg, hanem magának a kapitalizmusnak a közvetlen jövője is.

A nemzetközi pénzügyi rendszeren belül akkora káosz uralkodik, hogy az Észak kormányzatai olyan lépésekre szánták el magukat – ilyen például a bankok államosítása -, amelyeket hosszú idő óta a haladó mozgalmak javasoltak. Ezeket az intézkedéseket azonban rövid távú stabilizációs intézkedéseknek szánják, s ha a vihar elült, valószínű, hogy a bankokat újra privatizálni fogják. Nincs sok időnk a cselekvésre, arra, hogy ezt megakadályozzuk.

Kihívás és lehetőség

A válság következtében föltáratlan területre lépünk, s a bukás súlyosnak ígérkezik. Sokak zuhannak teljes létbizonytalanságba és nyomorba, és a legszegényebbek nélkülözése várhatóan fokozódni fog.

Szembe kell szállnunk a fasizmussal, a jobboldali populizmussal és az idegengyűlölő szirénhangokkal, amelyek valószínűleg reakciós céljaik elérésére próbálják majd fölhasználni az emberek félelmét és haragját.

Az utóbbi évtizedekben erős mozgalmak szerveződtek a neoliberaliz­mussal szemben. Ez folytatódni fog, amint a jelen válság kritikus elem­zése egyre több ember tudatához jut el. Sokan már most is kifejezésre juttatják haragjukat amiatt, hogy közpénzeket fordítanak olyan számlák kifizetésére, amelyekért ők nem viselnek felelősséget, s eközben szembe kell nézzenek az ökológiai válság és az áremelkedések – különösen az élelmiszer- és energiaárak elviselhetetlen megugrásának – következ­ményeivel. A tiltakozások majd tovább erősödnek, amikor a recesszió hatásai közvetlenül érezhetők lesznek, s az egyes nemzetgazdaságok válsága elmélyül.

Mindez számunkra új lehetőséget ad az általunk képviselt alternatívák fölmutatására. Ám ahhoz, hogy ezek megragadják az emberek figyelmét s megnyerjék támogatásukat, konkrétaknak és azonnal végrehajthatók-nak kell lenniük. Léteznek már megvalósult alternatívák, s van számos olyan gondolat, amely korábban kipróbálásra került, ám később elbukott. Az általunk kínált alternatívák az emberek és bolygónk jólétét helyezik a középpontba. Megvalósulásukhoz azonban a pénzügyi és gazdasági intézmények fölötti demokratikus ellenőrzésre van szükség. Ez az a „vörös fonál", amely végighalad az alábbi javaslatokon.

Megvitatásra, kidolgozásra és megvalósításra váró feladatok

Pénzügyek

  • A bankok társadalmi tulajdonba vétele az elértéktelenedett pénzügyi eszközök állami felvásárlása helyett;
  • A nép szükségletein és igényein alapuló bankok létrehozása, a már meglévő, szolidaritáson és kölcsönösségen alapuló népi hitelformák megerősítése mellett;
  • A pénzügyi rendszer teljes átláthatóságának intézményes kiépítése, a bankok üzleti könyveinek nyilvánossá tételével, az állampolgári szervezetek és a szakszervezetek támogatásával;
  • A bankrendszer parlamenti és lakossági felügyeletének bevezeté­se;
  • Szociális (főként a munkakörülményeket figyelembe vevő) és kör­nyezetvédelmi szempontok érvényesítése a hiteligények elbírálása során, különösen forprofit hitelezés esetén;
  • Elsőbbség biztosítása az alacsony kamatozású, szociális és környe­zetvédelmi szükségletek kielégítését célzó hitelezéseknek, illetve a szociális gazdaság hatókörének kierjesztése;
  • A központi bankok átalakítása demokratikus úton elfogadott szociális, környezetvédelmi és – a recesszió elkerülése érdekében – növeke­dési célok figyelembe vételével; nyilvános elszámolásra kötelezett intézményekké változtatásuk;
  • A bevándorlók hazautalásainak biztosítása olyan jogszabályok törvénybe iktatásával, amelyek mérséklik az efféle tranzakciókra kivetett díjakat és adókat.

Adózás

  • Az adóparadicsomok felszámolása;
  • A fosszilis tüzelőanyagok és az atomenergetika ágazatában működő vállalkozásoknak juttatott adókedvezmények megszüntetése;
  • Ténylegesen progresszív adórendszer érvényre juttatása;
  • Globális pénzügyi rendszer kifejlesztése a belső elszámolási árak alkalmazása és az adóelkerülés megelőzése érdekében;
  • Az államosított bankok profitjának megadóztatása, ami lehetővé teszi az állampolgári befektetési alapok létrehozását;
  • A széndioxid-kibocsátás és a környezetet leginkább károsító gazda­sági szereplők progresszív megadóztatása;
  • A spekulatív célú tőkemozgások ellenőrzésére hivatott mechanizmu­sok, pl. a Tobin-adó bevezetése;
  • A vámkivetés jogának visszaállítása a luxustermékek importjára és egyéb, helyben is előállítható termékekre, ami javíthatja az államok fiskális egyensúlyát, segítheti a helyi termelőket, s ezáltal csökkent­heti a globális széndioxid-kibocsátást.

Közkiadások és beruházások

  • A katonai kiadások radikális csökkentése;
  • Az állami kiadások átcsoportosítása: a bankok szanálása helyett a minimáljövedelem és a társadalombiztosítás garantálása, valamint az olyan alapvető szolgáltatások megteremtése, mint a lakhatás, az ivóvízellátás, a villamosítás, az egészségügy, az oktatás, a gyermek­neveléshez nyújtott támogatás vagy az internet-hozzáférés;
  • Az állampolgári befektetési alapok felhasználása a legszegényebb rétegek segélyezésére;
  • Segítségnyújtás a lakóingatlanokra fölvett jelzálogkölcsönök törlesz­tésére nem képes, kilakoltatással fenyegetett embereknek a fizetési feltételek újratárgyalásával;
  • A közszolgáltatások privatizációjának leállítása;
  • A foglalkoztatás növelése érdekében köztulajdonú vállalatok létreho­zása parlamenti, önkormányzati és/vagy munkavállalói ellenőrzés­sel;
  • A köztulajdonban lévő vállalatok eredményességének növelése a vezetés demokratizálásával; a vállalati vezetők, az alkalmazottak és a szakszervezetek közötti együttműködésen alapuló irányítás elterjesztése;
  • Az állampolgári részvételen alapuló költségvetési tervezés beveze­tése a közkiadások minden szintjén;
  • Nagy volumenű beruházások eszközlése a hatékony energiafelhasz­nálás, az alacsony széndioxid-kibocsátást lehetővé tevő tömegközle­kedés, a megújuló energiaforrások, valamint a környezeti egyensúly helyreállítása területén;
  • Az alapvető élelmiszerek árainak költségvetési támogatása vagy ellenőrzése.

Nemzetközi kereskedelem és pénzügyek

  • A rövid távú (árfolyamesésre játszó, a részvények birtoklása nélküli) részvénykereskedés (short-selling) állandó és globális tilalma;
  • A származtatott értékpapírok (derivatívok) kereskedelmének betiltá­sa;
  • Az alapvető élelmiszerekkel kapcsolatos spekuláció betiltása;
  • A fejlődő országok adósságának eltörlése – miközben adósságállo­mányuk növekszik, a válság következtében a Dél államainak devizái leértékelődnek;
  • A válság megoldására irányuló vitákban való részvételre fölhívó ENSZ-nyilatkozat támogatása, tekintettel arra, hogy a krízis hatása jóval nagyobb lesz a fejlődő/harmadik világ gazdaságaira;
  • A Világbank, az IMF és a WTO fokozatos megszüntetése;
  • Az amerikai dollár nemzetközi tartalékvaluta-státuszának fokozatos felszámolása;
  • Társadalmi bizottság (people's inquiry) felállítása egy igazságos nemzetközi pénzügyi rendszer létrehozásához szükséges mecha­nizmusok kialakítása céljából;
  • Garancia arra, hogy a válság miatt a nemzetközi segélyezés mértéke nem csökken;
  • A kapcsolt segélyek megszüntetése;
  • A segélyek neoliberális feltételrendszerének megszüntetése;
  • A nemzetközi cserén alapuló fejlődés paradigmájának felváltása a helyi és regionális piacokra termelést középpontba állító, fenntartható fejlődéssel;
  • A helyi piacokra való termelést szolgáló ösztönzők bevezetése;
  • A kétoldalú szabad kereskedelmi egyezmények megkötésére és a gazdasági partnerségre irányuló tárgyalások felfüggesztése;
  • Regionális gazdasági együttműködés támogatása olyan szerve­zeteken keresztül, mint az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas1 – Dél-amerikai Nemzetek Szövetsége – Union of South American Nations), az ALBA (Alternativa Bolivariana para América2 – Bolivári Alternatíva Amerikának – Bolivarian Alternative for the Americas), a TCP (Tratado de Comercio de los Pueblos3 – Népek Kereskedelmi Egyezménye – Trade Treaty of the Peoples) és egyéb, a valódi fejlődést és a szegénység felszámolását célzó kezdemé­nyezések.

Környezet

  • Globális kompenzációs rendszer létrehozása azon országok szá­mára, amelyek nem termelik ki fosszilisenergia-kincseiket, hogy csökkentsék ezek káros hatását a klímára – ahogyan ezt Ecuador javasolta;
  • Jóvátétel fizetése a Dél országai számára az Észak által elkövetett környezeti pusztításért, segítve ezzel a Dél népeit a klímaváltozással és a környezeti válsággal való küzdelmükben;
  • A fejlődéshez való jogról szóló ENSZ-nyilatkozatban (UN Declaration on the Right to Development) megfogalmazott elővigyázatossági elv következetes alkalmazása valamennyi fejlesztési vagy környezeti jellegű projektumoknál;
  • A kiotói egyezményben megfogalmazott Tiszta Fejlesztési Mecha­nizmus (Clean Development Mechanism) keretében megvalósuló, környezetvédelmi szempontból káros projektumok – pl. monokultúrás eukaliptusz-, szója- vagy pálmaolaj-ültetvények – részére nyújtott hitelek felfüggesztése;
  • Az emissziókereskedelem és olyan egyéb, ökológiai szempontból nem kívánatos eredményre vezető technológiák felszámolása, mint a szénlekötés (carbon sequestration), a bioüzemanyagok, az atom­energia, a „tiszta szén"-technológia stb.;
  • A fogyasztás radikális csökkentésére irányuló stratégiák kifejleszté­se a gazdag országokban és a fenntartható fejlődés elősegítése a legszegényebb országokban;
  • Demokratikus irányítás bevezetése a klímaváltozás mérséklésére hivatott valamennyi nemzetközi finanszírozási mechanizmus eseté­ben, a déli országok és a civil társadalom erőteljes részvételével.

Mezőgazdaság és ipar

  • Az iparcentrikus fejlődés kártékony paradigmájának felváltása, amelyben a vidéki szektort arra kényszerítik, hogy az urbanizációhoz és az iparosításhoz szükséges forrásokat biztosítsa;
  • Az élelmiszer-biztonságot, az élelmiszer-szuverenitást és a fenn­tartható gazdálkodást szolgáló mezőgazdasági stratégiák támoga­tása;
  • Földreformok és minden olyan intézkedés ösztönzése, amely támogatja a családi gazdálkodást és segíti a paraszti és őslakos közösségeket;
  • A szociális és környezetvédelmi szempontból káros monokultúrás termesztés térhódításának megakadályozása;
  • A munkaidő meghosszabbítását célzó, illetve a dolgozók elbocsátá­sát megkönnyítő munkajogi „reformok" leállítása;
  • A munkahelyek megvédése a „prekarizált" és alulfizetett munkavi­szonyok betiltásával;
  • Az „azonos munkáért azonos fizetési elv" garantálása a nők szá­mára – egyrészt alapelvként, másrészt (a dolgozók vásárlóerejének növelésével) a recesszió egyik ellenszereként;
  • A vendégmunkások jogainak biztosítása a munkahely-megszün­tetésekkel szemben, szavatolva biztonságos hazatérésüket és reintegrációjukat. Azokat, akik nem mehetnek vissza hazájukba, nem lehet kényszeríteni a hazatérésre; garantálni kell biztonságukat, és állást vagy valamilyen alapellátást kell nyújtani számukra.

Következtetések

Mindezek gyakorlatias és ésszerű javaslatok. Némelyik már kipróbált kezdeményezésekhez kapcsolódik, s bizonyítottan megvalósítható. Hogy elterjedhessenek, sikerüket nyilvánossá kell tenni, és népszerűsíteni kell. Más javaslatok esetében viszont nem valószínű, hogy pusztán objektív érdemük alapján be fogják vezetni őket. Ehhez politikai akaratra van szükség. Következésképpen valamennyi itt megfogalmazott javaslat, felhívás a cselekvésre.

Arra törekedtünk, hogy olyan eleven dokumentumot alkossunk, ame­lyet együtt fejlesztenünk majd tovább és teszünk még gazdagabbá.

Kérjük, írd alá te is a nyilatkozatot!

A következő alkalom a találkozásra, hogy tovább dolgozzunk az ezen (és más) gondolatok konkrétabbá tételéhez szükséges akciókon, a 2009. január végén Belem városában, Brazíliában sorra kerülő Társadalmi Világfórumon lesz.

Megvannak a kellő tapasztalataink és gondolataink – fogadjuk hát el a kihívást, amelyet a mostani fölfordulás intéz hozzánk, s adjunk lendületet az alternatíva beindításához!

A Nyilatkozatot aláíró szervezetek és egyének listáját lásd: http://casinocrash.org/?p=235 .

(Az indy.media. hu független média központ oldalán: http://hungary.indymedia.org/node10133 megjelent magyar nyelvű változatot felhasz­nálva fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

1 Lásd: http://es.wikipedia.org/wiki/Comunidad_Sudamericana_de_Naciones

2 Teljes nevén: Alternatíva Bolivariana para los Pueblos de Nuestra América (Bolivári Alternatíva /a Mi/ Amerikánk Népeinek), lásd: http://www.alternativabolivariana.org

3 Lásd: http://es.wikisource.org/wiki/Tratado_de_Comercio_de_Pueblos

Korábbi számok

76. szám | (2007 Tél)

E számunkkal nagy fába vágtuk azt a bizonyos fejszét: a nemzetközi méretekben folyó marxista reneszánsz fő irányait igyekszünk felmérni, amit persze az Eszmélet programjának is tekint, de most kifejezetten a számbavétel ideje érkezett el. Mi történt a marxizmussal a rendszerváltás, a Szovjetunió összeomlása óta? A hazai exmarxisták előbb arról siránkoztak, hogy a marxizmus azért hanyatlott, mert államfenntartó ideológiává vedlett át. Amikor megszűnt legitimációs ideológiaként funkcionálni, ugyanazok az értelmiségiek kihátráltak mögüle, mondván, többé nincs mit várni a marxi tanoktól. Valójában bebizonyosodott, hogy a marxizmus mint a fennálló világrenddel szembeni elmélet és módszer mind a mai napig megszüntethetetlen kritikai eszköz a forradalmi gondolkodás számára. Végső soron persze a marxizmus válsága és megújulása is a tőkerendszert elutasító, a közösségi értékeket és a kapitalizmussal szemben gazdasági alternatívát kereső mozgalmak sorsától függ. Felmerülnek a vitapontok, hogy vajon az államszocializmus összeomlásával a marxista dialektika omlott-e össze, avagy azért omlott az államszocializmus, mert a marxista dialektika puszta elméleti „csontvázzá" csupaszodott?

Az okok és okozatok sűrűjében a marxizmus történeti számbavétele nem kerülheti meg az orosz forradalom és Lenin örökségének tárgyszerű vizsgálatát sem. E számunkban ez utóbbi összefüggésben is számos adalékra lelhet az érdeklődő olvasó. Mindenekelőtt Lenin történelmi teljesítményének kritikai és értékelő feltárása van napirenden. Szerzőink a régi, konzervatív apologetika és a tőkés rendszer apológiája között keresik a megoldást.

Tartalomjegyzék
  1. Göran Therborn : A dialektika után – Radikális társadalomelmélet a posztkommunista világban
  2. Krausz Tamás : Lenin marxizmusa – összefoglaló tézisek
  3. Marcello Musto : Korunknak címzett bírálat – Karl Marx újrafelfedezéséhez
  4. Pankovits József : Gramsci újra. Jegyzetek az újabb Gramsci-kutatásokról
  5. Balázs Gábor : Egy francia szenvedély: a trockizmus (I. rész)
  6. Michael Kelly : A marxizmus Franciaországban
  7. Bartha Eszter : Serdületlen fiatalok? Életutak a posztindusztriális társadalmakban
  8. Eszmélet : In memoriam Kovacsek Sándor (1926-2007)
  9. Szarka Klára : Tabák Lajos (1904- 2007)
  10. Tütő László : Kinek tejel a tehén? avagy Kiszakadhat-e a tejeszsacskó? – Mikroökonómia nagyra nőtt gyermekeknek
  11. Nyina A. Dmitrijeva : Lenin és az orosz értelmiség: 1922 – A „filozófusok hajó”-jának áttekintő története
  12. orosz értelmiségiek : Október jelentősége nekünk oroszoknak és az egész világnak
  13. BAL : Az 1957-ben és 1990-ben levert ’56
Korábbi számok

A tagadás nem program

A kapitalizmus permanens válsága ellenére „válságrezisztensebbnek" bizonyult, mint az ismert szocializmusmodell. A baloldal mindeddig nem találta meg azt a hangot, tartalmat, amellyel meg lehetne szólítani az embereket – olyan körülmények között, amikor legalább a kapitalizmus viszonylag „civilizált" működése is kétséges.

A tagadás nem program. Politikai téren erre nagy nyomatékkal Thomas Mann hívta fel amerikai hallgatósága figyelmét a harmincas évek végén a hitleri náci térhódítás legnehezebb perceiben, amikor Roosevelt ki akarta ragadni az Egyesült Államokat kényelmes, de veszélyes önelszigeteltségéből, megértve, hogy a fasizmus globális felülkerekedésének megakadályozása Amerika nélkül aligha sikerülhet. A kelet-közép-európai szocialista baloldal mai helyzetéről gondolkodván azért idézem ezt fel, mert a helyzetben hasonlóságot vélek felfedezhetni. A legjobb, legigényesebb kapitalizmuselemzések és -kritikák mondanivalója is csak nyomokban jut el olyan következtetésekig, melyek arról szólnának, hogy ha kapitalizmust nem, akkor helyette és nyomában mit kellene és főként mit lehetne az emberiség mai termelőerőinek, mentális és tudományos felkészültségének tényeit szem előtt tartva, csinálni.

Jómagam – pályám kínálta ismeretek és tapasztalatok birtokában – a hetvenes évektől tudatában voltam annak, hogy a szovjet típusú szocialista kísérlet Európában végzetes válságba juthat, ha nem sikerül nagyon mélyreható strukturális reformokkal visszavezetni korábbi növekedési pályákra. Azt is beépítettem gondolkodásomba, hogy az alapvetően gazdasági természetű verseny nem lesz megnyerhető a társadalom működési szabályainak, tehát a politikai felépítménynek plurális irányba való elmozdítása nélkül. Ma sem látok okot annak a meggyőződésemnek a revíziójára, miszerint az 1917-ben elindult forradalmi kísérlet a kapitalizmus meghaladására az emberi haladás, az önfelszabadítás kategorikus imperatívusza. E kísérlet – ma tényleges, világtörténelmileg mindazonáltal átmeneti kudarca ellenére – létezésének és hatásainak évtizedeiben olyan progresszív változásokat kényszerített ki, indukált és provokált a kapitalizmus térfelén is, melyek, és ez tényleg botrányos paradoxon, Ugandától Kínáig és Bolíviától Polinéziáig korszakosan vitték előbbre az emberiséget, miközben nekünk mára a kiégett katalizátor sorsa jutott.

Fölöttébb érthető tehát, hogy azok a szocialista baloldaliak, akik rendszerük bukását követően nem vállalták fel a komprádor hajcsár szerepét a kapitalista restauráció kiteljesítésében, haragosan és szenvedéllyel tagadnak mindent, ami azóta történt és ma is történik; tiltakoznak és reklamálnak, átkozódnak és keseregnek. Most bocsánatot kérek kényesebb ízlésű olvasóimtól, mert ideírok egy kissé vaskos népi bölcsességet: szart ér a harag hatalom nélkül!

Mire lehet és mire érdemes ma a világnak ezen a részén törekedni, ha az ember elérhető célokat akar önmaga és politikai szerepvállalásával kizsákmányolt és kiszolgáltatott embertársai elé állítani?

A termelési viszonyokat, tehát a mind globálisabban működő kapitalizmust leváltani csak akkor sikerül majd, ha a centrum-országokban mutatkoznak alternatív modellek. Aki ma is Marx szellemében gondolkodik, az nem tagadhatja, hogy a kapitalizmus – noha iszonyatos árakon – válságrezisztensebbnek bizonyult, mint a szocializmus. (Ez utóbbinak átélt változatairól beszélek.) Addig arra kell és lehet törekedni, hogy a kapitalizmus viszonylag civilizált változata működjék, egy olyan pluralitás, mely politikai eszközökkel ír elő és kényszerít ki szabályokat a mással ma le nem váltható piacon. A társadalmat olyan politikai követelmények mentén kell megszólítani, melyek reálisak és érthetőek. Tehát és konkrétan: az emberi létfeltételeket biztosító gazdasági ágazatokat, az energiagazdaságot, a különböző közszolgáltatókat, az egészségügyi rendszert, a környezetgazdálkodást is a piac törvényei szerint működtetjük, mert jobbat ennél ma nem tudunk, de szigorúan alárendelve a társadalom nem csak gazdasági érdekeinek és céljainak. A profit ezekből az ágazatokból csak ugyanezekbe áramoltatható vissza, ha szükséges, akkor a keresztfinanszírozás lehetőségét is megnyitva. Éppen ez utóbbi két alapvető feltétel okán nem engedhető meg a magángazdasági túlsúly. Ezért kezdődött meg már tőlünk nyugatra is a küzdelem e területeken a politika primátusának visszaállításáért, ami nem feltétlenül jelenti a szocialista elvű köztulajdon újbóli bevezetését, de az olyan törvényi szabályozást feltétlenül, amely garantálja a társadalmak gazdasági és szociális önrendelkezését.

A 20. század legnagyobb vívmányai közt emlegetjük az emberi élettartam általános növekedését. Az olyan, pillanatnyilag szomorú helyzetű országokban is, mint a miénk, eme általános növekedésen belül, illetve ehhez képest mutatkozik a visszaesés. Azt a szociális biztosítékrendszert tehát, amit az általános nyugdíj megteremtésével a szocialista rendszerek évtizedekkel ezelőtt intézményesítettek, nem privatizálni és nem visszafejleszteni kell, hanem az elosztási rend – ha kell, drasztikus – újraértelmezésével hozzáigazítani a mai és a holnapi demográfiai közállapotokhoz. Ez pedig, könnyű belátni, korántsem csupán gazdaságpolitikai szemléletet kívánó feladat. E feladat megoldását a tőketulajdonosok (akiknek kisajátítása belátható időn belül nem kerül napirendre) maguktól soha sem fogják finanszírozni. Ehhez politikai koncepció, akarat és nem utolsósorban demokratikusan legitimált hatalom kell.

A globális kapitalizmus viszonyai között semmiféle olyan elv érvényesítésére nincs lehetőség, ami hazai és külföldi tőke között különbséget tenne ezen az alapon. Nagyon megnehezíti a társadalmak legitim önrendelkezésének érvényesítését is az a körülmény, hogy a nemzeti vagy tömbhatárokat a tőke sokkal akadálytalanabbul lépi át, mint ahogy a nemzeti államok vagy azok szupranacionális intézményei (például az Európai Unió) határaikon belül szabályozni, szükség esetén védekezni tudnak. Ebből következően alapvető baloldali feladat a szabályozási szükségletek meghatározása és olyan politikai befolyás megszerzése, mely a felismert szükségszerűségek gyakorlati érvényesítését lehetővé teszi.

Nekünk itt, Magyarországon szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az MSZP gyakorlatilag meg sem próbálkozott a kapitalizmuson belül olyan szabályozó rendszerek kialakításával, mint amelyekről fentebb – a teljesség igénye nélkül – jelzésszerűen szóltam. Magyarázat erre található, mentség aligha. Azok a kilencvenes években még fellelhető remények, hogy az MSZP-n belül sikerül olyan embereknek is befolyáshoz jutniuk, akik politikai eszközökkel állják útját annak a teljesen torz fejlődésnek, amelynek a lényege, hogy a nacionalista, mára mind szembetűnőbben fasisztoid jobboldal baloldali követeléseket hangoztathat, önmagát öntudatos antikapitalista erőnek adhatja ki, a választóknak immár ijesztően nagy többségét állítva éppen ezzel maga mögé, szóval ezek a remények elpárologtak. Az MSZP, nyilvánvaló belső meghasonlásának keserves útján, eljutott odáig, hogy magára húzott egy embert, akinek szocialista értékekhez és célkitűzésekhez – saját, nyilvánosan hangoztatott nézetei, vélekedése és persze megannyi kormányzati intézkedése szerint – semmi köze.

Balról tekintve a mai magyar politikai viszonyokra, társadalmunk esélyei egy akárcsak olyan mértékig kiegyensúlyozott fejlődésre, mint – mondjuk – a szlovéniai, a nullával egyenlőek. Én személy szerint tragikusnak tartom azt is, hogy a kezdeteikor egyértelműen a Kádár-kor libertárius és szociális deficitjeit bíráló SZDSZ a létezett szocializmus durva torzulásait támadó, tehát minősíthető antikommunizmusán át előbb, fölöttébb racionális számítások révén, eljutott a Horn-féle MSZP-vel való koalícióig, majd – nyilván nem minden külső hatás nélkül – mára a legreakciósabb neoliberális kapitalizmus primitíven agresszív zászlóvivője. Nap mint nap olyan támadási felületeket mutatva, kínálva a történelmének legirracionálisabb korszakaira emlékeztető jobboldalnak, melyek tragédiához vezethetnek.

Mi tehát a teendő, hogy ne csak ilyen-olyan diagnózisokkal bajmolódjunk?

Ennek az eszmecserének több résztvevője is tudja, mert voltak vitatkozó beszélgetéseink, hogy már a Medgyessyt megbuktató puccsot megelőzően egy új baloldali és jól látható, meg nem kerülhető centrum megteremtését szorgalmaztam. Mert az is nyilvánvaló volt, hogy meg kell indítani a kisiklott rendszerváltás korrekcióját, és azt is tudtuk már akkor is, hogy az MSZMP-ből 1989 őszén balra elindult emberek – különböző szervezeteik működtetése ellenére – képtelennek bizonyultak elfogadtatni magukat a politikai képviselet nélkül maradt széles társadalmi rétegekkel. A felelősséget azért, hogy mára széles rétegek politikai magatartására nem az agresszió, hanem a depresszió a jellemző, ezek a politikai csoportosulások nem háríthatják azokra, akiknek az érdekeit kellene védeniük, képviselniük.

Meggyőződésem, hogy a szocialista baloldaliságnak csak egy, minden korábbit meghaladó új értelmezésével válhatunk politikaformáló erővé – feltéve, hogy ehhez van intellektuális és erkölcsi erőnk. Példa erre Európában már van. A Balpárt Németországban nem egészen két év óriási munkája nyomán a kontinens vezető gazdasági hatalmának harmadik legerősebb politikai pártja, megkerülhetetlen, és az ott is a neoliberális tőkeszolgálat útvesztőjében bolyongó szociáldemokráciának már nemcsak a mumusa, hanem mind több országrészben – és nem csak keleten – a leváltója. Leírt, meghirdetett programja a pártnak a demokratikus szocializmus, mert Németországban, a legtekintélyesebb polgári lapok tudósításai szerint (lásd pl. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2007. július 9.; Die Zeit, 2007. augusztus 9.), a lakosság fele tartja jónak a szocializmust, világosan megkülönböztetve az eszmét annak torzulásaitól. Nincs ok kételkedni abban, hogy a magyar társadalom sem jutna más következtetésre, ha végre hangosan érvelve akadályoznánk meg a sok lezüllött bérfirkászt a folyamatos rágalmazásban. Mert nekem soha sem jutna eszembe a kereszténységet az inkvizícióval vagy a harmincéves háborúval vagy XII. Pius pápával azonosítani… Pedig hát ezek a fejezetek is részei a kereszténység történelmének.

A munkát régen el kellett volna kezdeni. Magunkon kívül senki másnak sem tehetünk szemrehányást, ha Magyarország 2010-ben a Horthy-korszak reinkarnációjaként feketedik majd Európa térképén.

Korábbi számok

Globalizáció alulnézetben – Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Beszélgetés Artner Annamária könyvéről.

Artner Annamária:

Könyvem három részből áll. Az első a társadalmi hatásokat taglalja, amelyek túlnyomórészt a társadalom óriási többségét adó munkavállalókat, a globalizáció munkásosztályát érintik. A második ezeknek a hatásoknak a politikai következményeivel, a globalizációval szembeni ellenállással foglalkozik. A harmadik részben esettanulmányok egészíti ki, konkretizálják az elmondottakat.

A könyv főbb tézisei közül – úgy gondolom – újszerűségével kiemelkedik az áthárítási mechanizmusok leírása, a szolgáltatási szféra térnyerésének indoklása, a globalizációs ipari-szolgáltatási tartaléksereg képződésének értelmezése, korunk nacionalizmusának a kis- és a nagy- (transznacionális) tőkék közti ellentéttel való magyarázata, a nemi emancipálatlanság hármas folyamatának elemzése, s végül az új típusú globalizációkritikai mozgalmak jelenének és jövőjének kritikai tárgyalása.

1. A globalizáció a kapitalizmus ideológusainak kifejezése, amely mentes a társadalmiforma-meghatározottságtól. A termelőerők globálissá válása szükségszerű és kívánatos is. Korunkat azonban elsősorban nem a termelőerők globális fejlettsége jellemzi, hanem az, hogy a magántulajdon-alapú viszonyok váltak bolygószerte uralkodóvá. Ezt a nemzetköziesedést a tőkeáramlás, a tőkeáramlást pedig a transznacionális vállalatok hajtják végre, újratermelve, sőt megerősítve a világgazdaságot jellemző hierarchiákat. A globalizáció előnyei a termelőerők fejlődéséből, hátrányai a tőkeviszony társadalom- és természetellenes hatásaiból erednek. Ezért helyesebb a globalizációt a kapitalizmus egy újabb, a transznacionális vállalatok által uralt szakaszaként, – Rozsnyai Ervin után – transznacionális monopolkapitalizmusként meghatározni. (A könyv ebben az értelemben használja a globalizáció kifejezést.)

2. A globalizáció kibontakozásának objektív feltételét a termelőerők fejlődése (ezen belül az információs technológiák) képezik, szubjektív feltételét pedig a kapitalizmus alternatíváját jelentő kelet-európai rendszerek, mindenekelőtt a Szovjetunió bukása, szétesése. Az előbbi volt a szükséges, az utóbbi az elégséges feltétel.

3. A globalizáció gazdasági alapstruktúrája a korábbiakhoz képest felerősödő hierarchia (amit Szigeti Péter a gazdasági uralmon túlnyúló hegemónia-fogalom alapján tárgyal): a legnagyobb tőkék egész államokra és a kisebb tőkékre, az erősebb gazdaságok/régiók a gyengébbekre, és mindannyian végső soron a munkavállalóra képesek hárítani az általuk fenntartott „rend" terheit, miközben a munkavállaló tömegeken belül is létezik hierarchia. A transznacionális monopolkapitalizmus működésének katalizátora az a hierarchikus viszonyrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a tőke mind tökéletesebb módon érvényesítse nemzeti és nemzetközi áthárítási mechanizmusait.

4. Az egyensúlytalanságok, válságok áthárítása nem új keletű fogalom a kapitalizmusban, de nemzetközi mértékben is jelentőssé csak a tőkemozgások fellendülésével vált. Áthárítás és tőkemozgás szoros egységben fejlődik. A 70-es évek olajárrobbanása, az ennek nyomán a bankokban felhalmozódott tőkék technológiai korszakváltás jeleztek, és a kormányok anticiklikus politikája ellenére is az 1929-33-as válságra emlékeztető válsághoz vezettek volna, ha e fölös tőkéket nem sikerül a fejlődő országokba irányuló hitelkihelyezés formájában újraértékesíteni. Ezzel a fejlődő országokban a tőkék újraértékesülése vált lehetővé, és egyben megerősödött a világgazdasági hierarchia, aminek később a 80-as évek adósságválságában, illetve ennek kezelésében lett jelentősége. Ekkor az eladósodott országoktól éppen termelési szerkezetük, technológiáik világpiaci (értsd: a fejlettekhez viszonyított) elavultsága miatt lehetett a fokozott piacnyitást és deregulációt („államtalanítást") követelni, no és mindenekelőtt valutáik leértékelését. Mindez ismét a fejlett országok tőkéinek kedvező feltételek mellett történő terjeszkedését és felhalmozását segítette elő. Az áthárítás következő körét a kelet-európai rendszer összeomlása tette lehetővé, újabb felvevőpiacokat és termelési kapacitásokat kínálva a tőkefelhalmozás számára.

5. A globalizációban tehát a konjunktúraciklus nemzetközivé válik, de nem abban az értelemben, hogy a termelés mindenütt egyformán hullámzik, hanem úgy, hogy a fejlett országok (tőkéinek) válsága más régiókban csapódik le: az áthárítási mechanizmusoknak köszönhetően a centrum válsága helyi válságok láncolatában jelenik meg. Ennek megfelelően (részben) másutt jelentkeznek a társadalmi hatások is.

6. A fejlett országok jóléti állama nem hozható vissza. Egyrészt, mert a szerves összetétel növekedése miatt csökken a (bruttó) profitráta, illetve (nettó) szintjét csak csökkenő adókkal lehet fenntartani. Másrészt, mert az alternatíva bukása következtében nincs eszköz az alávetettek kezében, amellyel a közteherviselést ki tudnák kényszeríteni.

7. A könyv a munkásosztályt a termelésben elfoglalt hely alapján értelmezi (a csak munkaerejük eladásával megélni képesek csoportja), attól függetlenül, hogy ez a helyzetazonosság tudatosul-e bennük, vagy sem („magánvaló" és „magáért való" osztály kérdése). A tudatosulást nehezíti az egész társadalomra jellemző atomizáltság, amihez nagyban hozzájárulnak a transznacionális vállalatok telephelyeinek szétszórtsága, valamint az atipikus foglalkoztatási formák. Az automatizáció előrehaladásával egyre csökken a fizikai munkák szerepe, ami úgyszintén elhomályosítja az osztályhelyzetet, ám egyben biztatóan fejleszti a kapitalizmust meghaladó társadalom alapzatát nemcsak a termelékenység növelése, hanem a munkamegosztás anyagi alapjainak (a fizikai munka szerepének) csökkenése tekintetében is.

8. A munkásosztály ma nagyrészt a szolgáltatási szférában dolgozik. A tercier szektor térnyerése részben látszólagos (statisztikai, iparszervezeti kérdés), részben pedig kettős funkciót tölt be. Egyfelől az alacsonyabban tartható szerves összetétel (kisebb gépesítettség) miatt a profitráta emelésére irányuló törekvések célpontja, másfelől a társadalmi polarizáció következménye (a szükség, a dezetatizáció és a fogyasztói társadalom terméke).

9. A globalizáció társadalmi hatásainak középpontjában a munkásosztályt elsősorban érintő munkaerő-piaci viszonyok állnak. A könyv a főáramú közgazdaságtan szinte minden e tárgykörbe tartozó állítását cáfolja. Ilyen állítások például, hogy a piacon a minőségi verseny került előtérbe, ezért nőtt a munkaerő képzettsége iránti igény; hogy a bérköltségek versenyképességi szerepe csökken; hogy a fő trend az egy foglalkoztatottra jutó munkaidő csökkenése és a munka minőségének javulása; stb. Valójában a marxi törvényszerűségek hibátlan érvényesülése figyelhető meg. Az ipari-szolgáltatási tartaléksereg egyre duzzad, egyre nő az a „legalsó" része is, amelynek felszívására már a konjunktúra sem képes (pauperizáció, lumpenproletariátus). Ennek nyomán a bizonytalan foglalkoztatási formák terjednek, a munkával töltött idő és a munkaintenzitás nő, a munkaerő értéke és még inkább ára egyre csökken, a munkavégzés éppen a növekvő automatizáció és számítógépesítés miatt igényel egyre kevesebb, illetve egyre könnyebben elsajátítható („betanítható") tudást. Mindennek oka, hogy a magántőke csak a saját kompetenciájába vont erőforrásokkal gazdálkodik, a felesleget kilöki a társadalom holt vizébe: a termelésben a technikai haladásnak vagy munkaszervezésnek köszönhetően felszabaduló munkaidő nem egyenletesen oszlik meg a dolgozók között, hanem elbocsátások révén a munkanélküliek oldalán halmozódik fel. Ennek messze ható negatív következményei vannak a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalap kihasználtsága szempontjából: ami gazdaságos a vállalat szintjén, az a legmesszebbmenőkig gazdaságtalan a társadalom szintjén. A lényeget ragadta meg tehát Marx, amikor a termelőeszközök magántulajdonlásában látta az alapproblémát.

10. A világszegénység korábban megfigyelhető csökkenésének áldásos trendjét a globalizáció megfordította. A szegénység enyhítése csak a piaci viszonyok háttérbe szorításának mértékében következett be, vagyis olyan országokban és olyan mértékben, ahol és amennyire állami intézkedésekkel hatottak oda (pl. India, Kína). A jólét még a sikerországokban sem csorog le a munkavállalókhoz (Írország); általános, hogy a munkásosztály GDP-ből való részesedése csökken. A társadalmakon belüli és az azok közötti jövedelmi különbségek mára olyan nagyok, hogy nem szüntethetők meg radikális újraelosztás nélkül, pusztán a növekedési ütemkülönbségek segítségével. (A növekedési ütemek arányának nagyobbnak kellene lenni, mint a kiinduló jövedelemarányoknak.)

11. A globalizáció egymással és több vonatkozásban a globalizációval is ellentétes ideológiai-kulturális folyamatokat generál, illetve erősít fel. Ilyen a versenytársadalom alapideológiája, az individualizmus, a transznacionális vállalatok termékei által megalapozott homogenizáció és a látszólag mindezek ellentéteként felerősödő nacionalizmus. Ez utóbbi a nemcsak az ember legmélyebb társadalmi természete ellen a „bellum omnium contra omnes"1 végletekig hajtásával intézett támadásra adott válasz, hanem a globalizáció gazdaságpolitikája, a neoliberalizmus elleni tiltakozás csatornája is, melyben a kisebb, „nemzeti" tőkék látszólagos érdekközösségbe kerülnek a munkásosztállyal a nagy transznacionális vállalatokkal szemben. Az individualizmus, homogenizáció és nacionalizmus nem más, mint az egyéniség, az egyetemes emberi kultúra és a közösség kapitalizmus által eltorzított formái.

12. A népek tudatának torzulása és egyben a munkásosztály öntudatra ébredésének gátja a tudatosan terjesztett irracionalizmus. A vallások térnyerése és a legkülönbözőbb médiákban és kulturális csatornákon keresztül gerjesztett miszticizmus nem csak korunk status quóját védi, de a feltörekvő burzsoáziával szemben is remek védőbástya volt a feudális uralkodó osztály számára. Nem véletlen, hogy szellemi síkon a felvilágosodás (az „ész uralma") készítette elő a 18-19. századi rendszerváltást, a polgári forradalmakat.

13. Minden látszólagos (jogi) haladás ellenére a globalizációban megfordultak az emancipációs folyamatok. A nacionalizmus és a nyomában járó újfasizmus a népek, népcsoportok elleni gyűlöletet élesztik, de a munkaerő-piaci helyzetből (a tartaléksereg felduzzadásából) következően visszalépés történt a nemi egyenjogúság terén is. Itt három folyamat zajlik. Egy (látszólag) modern-emancipatorikus: a nők fokozott bevonása a munkaerőpiacra; egy konzervatív-patriarchális: a családeszmény és a női szerep (az anyaság, az otthon melegének védelme) felértékelődése; és egy modern-patriarchális: a felszabadított nemiség és a női emancipáció (önbizalom) a nő(iesség) fokozott kiszolgáltatottságát, a nő áruvá silányítását okozza.

14. A globalizáció kiélezi a tőkésosztályon belüli, a kisebb és a nagyobb tőkék közti ellentéteket is, amely a transznacionális vállalatok túlsúlya miatt országok (sőt kultúrák! – Huntington) közötti ellentétként jelenik meg. Az ilyen ellentétek azonban nem a rendszer megváltoztatására irányulnak. Ezt a célt csak a munkásosztály mozgásai hordozhatják. Ezek azonban mindenütt erőtlenek, perspektívátlanok. A globalizációellenes mozgalmak fellendülését katalizálta, de továbbfejlődésüket egyúttal korlátozza is a fejlett országok munkásosztályának (a világ munkásarisztokráciájának) a globalizáció őket is sújtó hatásaival szembeni elégedetlensége. Ez az osztály – reformtörekvéseivel – végső soron korábbi privilegizált helyzetét sírja vissza. Idővel be kell látnia, hogy ez nem lehetséges.

15. A keleti rendszerek bukásával összefüggésben a szociáldemokrácia elvesztette funkcióját és támaszát, sőt a tőke szolgálatába állt, a kommunista eszme pedig szinte mindenütt a világon diszkreditálódott. Ennek eredményeképpen a tömegek rádöbbentek, hogy nincs aki/ami az uralkodó viszonyokkal szemben ezek helyett őket védené – és elfordultak a politikai pártoktól. Ez a civil jelleg előtérbe állítását eredményezte, ami egyszerre szabadította fel az egyéni kezdeményezést, és vezetett – a globalizáció túlhajtott individualizmusának talaján – a politikai szférában nélkülözhetetlen összeszervezettség hiányához, sőt elutasításához.

16. A reformizmus és a civilkedés tanulóéveknek megteszi, de a globalizációt egyelőre más-más (rész)szempontból ellenző, tematikusan, szervezetileg, a kritika mértékében és a tennivalók irányában is eltérő mozgalmak egyelőre hiányolják az „egyneműség, öntudat és szervezettség" (Gramsci) erejét. A politikai szervezettség legmagasabb foka a párt, ami nélkül az ellenállási mozgalmak anarchikusak, gyengék és a szélsőjobboldalnak kiszolgáltatottak. A sorsfordító erőhöz szükséges „az ösztönösség teljes levetése", amely azonban még várat magára.

 

Mészáros Ádám:

Artner Annamária könyvének két jelentős hazai előzményét emelném ki. Rozsnyai Ervin Az imperializmus korszakváltásai és Farkas Péter A globalizáció és fenyegetései című munkái jelentik a Globalizáció alulnézetben legfontosabb elméleti és közgazdasági alapját. A három mű közül Artner Annamária könyvének nagy érdeme, hogy a transznacionális kapitalizmus társadalmi hatásaival, valamint a globalizációkritikai mozgalmakkal, a globalizációval szembeni ellenállással minden eddiginél részletesebben foglalkozik.

A könyv kiválóan elemzi a mai világgazdasági rendszer olyan mechanizmusait és jelenségeit, amelyek a transznacionális kapitalizmus lényegét jelentik. A globalizáció társadalmi hatásainak, többek között a tartaléksereg képződésének, a munkaidő növelésének, a szegénységnek és a jövedelmi differenciálódásnak, a szolgáltatások szerepének vizsgálata igen komplex látásmódról, a statisztikák értő vizsgálatáról tesz tanúbizonyságot, s mind elméleti, mind gyakorlati szempontból kiválóan sikerült e jelenségek lényegre törő, élvezetes, elméleti és gyakorlati bemutatása. A mai vita szempontjából azonban sokkal érdekesebb lenne azt a három tételt kiemelni, amely a könyv alapján véleményem szerint legalábbis részben vitatható, illetve amelyről itt érdemes lenne részletesebben beszélnünk.

Az első ilyen gondolatkör a profitráta esésének tendenciája. A marxi közgazdaságtan alapvető tételéről van szó, amely nélkül e marxi alapokon álló elemzés elég nehezen érthető meg. A könyvben sajnos mindössze egy alig több, mint egyoldalas rész foglalkozik ezzel a problémával. Azt olvashatjuk, hogy „a profitráta esésére vonatkozó marxi tétel ma is áll" (28. oldal). Az állítás empirikus igazolása viszont igen gyenge lábakon áll. Tudjuk, hogy a profitráta mérése számos módszertani nehézségbe ütközik, s igen kevés közgazdasági munka foglalkozik ezzel az alapvető problémával. A könyvben idézett forrás, amely az Egyesült Államok vállalatainak példáját hozza fel, véleményem szerint igen ellentmondásosan elemzi mindezt. Egy ország vállalatainak profitrátája a transznacionális vállalatok korában többek között a tőkeáramlás és a nagyvállalati működés jellegzetességei miatt nem sokat árul el a rendszer egészéről. A profitráta, a profit nagysága is manipulálható (például a transzferárak segítségével). Az idézett időintervallum (1959-1999) adataiból nem látszik világosan, hogy például a hetvenes években kezdődött struktúraváltás milyen hatást gyakorolt a profitrátára. A profitráta süllyedésének vizsgálata, mivel egy igen lényeges kérdésről van szó, mindenképpen nagyobb szerepet kell hogy kapjon a jövőben.

Második kritikai észrevételem a hierarchia problémaköréhez kötődik. A könyv jól elemzi azokat a hierarchikus viszonyokat, amelyeket a tőke teremt, s amelyek a társadalom, a tőke és a munka, valamint az egyes országok között egyre élesebbé válnak, s amelyek az áthárítási mechanizmusok működését teszik lehetővé. Sajnos hiányzik az elemzésből az, hogy ezen hierarchikus viszonyok – különösen a mai világgazdaságban – változnak. A tőke és a munka szintjén nem, de az országok és régiók között mindenképpen. A fejlett ország – fejlődő ország ellentétpár ebben az esetben (elég csak Kínára, Délkelet-Ázsiára gondolnunk) túlságosan leegyszerűsített. Ami igaz Afrikára, ma már nem feltétlenül igaz a fejlettebb ázsiai országokra. A hierarchia országok, régiók közötti változása mindezt az elemzést kihívás elé állítja.

A globalizáció hatásai közül az egyik legfontosabb a társadalom jövedelmi viszonyainak elemzése. Különösen érdekes a jólét lecsorgásának kérdésköre, azon belül is az esettanulmányokban elemzett Írország. Egyetérthetünk azzal, hogy a társadalmi jólét növekedése nem egyenesen arányos a gazdasági növekedéssel; a GDP szárnyalása nem jelenti feltétlenül azt, hogy a jólét „le is csorog". Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a globalizációnak számos társadalmi csoport, ország, régió volt és lesz is kárvallottja, s épp az ír társadalom nem tartozik ezek közé. Lehet azt állítani, hogy a társadalom sokkal nagyobb mértékben is részesedhetett volna a (valóban sok szempontból látens) gazdasági növekedés jótéteményeiből, azonban az egészségügyi kiadások tíz év alatt akkor is 2,7-szeres növekedést mutattak, még ha Írország pozíciója az egészségügy helyzetét mutató nemzetközi rangsorban néhány szempontból viszonylag rosszabb is lett egy bizonyos időszak alatt. A globalizáció társadalomra gyakorolt hatásait tehát sokkal árnyaltabban kell értékelni. Egyes társadalmi csoportok abszolút vagy relatív helyzetének javulását is el kell ismerni; különösen azért, mert a változásokat más társadalmi csoportok, országok stb. helyzetének változásával együtt kell elemezni, s a jólét mégoly mérsékelt lecsorgásának belátása is súlyos etikai kérdésekre derít fényt, épp a globalizáció kárvallottjaival való összevetés szintjén.

 

Böcskei Balázs:

Artner Annamária könyve illeszkedik a magyarországi baloldalnak – amikor baloldalt mondok, minden esetben kapitalizmus-, illetve globalizációkritikai baloldalt értek rajta – a globalizáció társadalomelméletébe tartozó kutatásaiba. Politológusi képzettségemből adódóan a könyv második részéhez, a globalizációkritikai mozgalmak bemutatásához és problémaköréhez szólnék hozzá, természetesen utalva a könyv első felének megállapításaira. Artner jobbára a marxista társadalomelmélet felől „olvassa" korunk gazdasági, szociológiai és politikai életben zajló folyamatait. Elméleti konzekvenciáit is a marxizmus mint kutatási módszer jegyében vonja le. Az első kérdések adódnak is ebből: vajon milyen új stratégia irányába mutat ez a fajta elméleti horizont, továbbá a megfogalmazott (új) ismeretek mennyiben szerveződnek társadalomátalakító stratégiává a tárgyalt mozgalmak számára?

A globalizációkritikai mozgalmak később ismertetendő belső szociológiai sokszínűsége, illetve ideológiai fragmentáltsága kérdésessé teszi, hogy a marxizmus felől tekintve mennyiben tölthetik be az új történelmi szubjektum szerepét. A kérdésre könnyebben lehetne választ adni, ha létezne a mai szakszervezetekre vagy tömegmozgalmakra vonatkozó marxista politikaelmélet.

A globalizációkritikai mozgalmak maguk is gyakorlati mozgalmak – Artner a civilségben látja egyik fő jellemzőjüket -, s ennyiben reformista orientáció jellemzi őket. A kultúra fogalmának demokratizmusa mellett a mozgalmak fő tipológiája: a nyitottság és az individualizmus. Ezzel azonban az osztályalapokon álló cselekvés válik viszonylagossá. Nem eldöntött, hogy Artner Marx vagy a marxizmus nyelvén szól-e a mozgalmakról. A globalizációval szemben szerveződő vagy azt kritizáló mozgalmakat egyébként is éppannyira sorolhatjuk a baloldali radikalizmus címkéje alá, mint tekinthetjük a posztmodern élménytársadalom keretein belüli, új közösségi formáknak.

Artner Annamária helyesen tárja fel a termelés egyes ágazataiban, szféráiban tevékenykedő csoportokat, illetve ezeknek egymáshoz mért életmódbeli és ideológiai különbségeit. A szerző leírja ezeknek adekvát megjelenési formáit, sajátosságukat és érdekképviseletük módját. Ugyanakkor rátérve a globalizációkritikai mozgalmak tárgyalására, a marxi alapon állva mindinkább elmosódik annak a történelmi szubjektumnak a körvonala, mely érdemben lehetne ellensúlya a transzatlanti uralkodó osztálynak. Ezzel a könyv akaratlanul is elmozdul a marxi álláspontról egyfajta posztmarxista civiltársadalom-felfogás felé. Minden bizonnyal ez nem célja a szerzőnek, de az efféle olvasat nem lehet hátránya a könyvnek. Ezen elmozdulást azért is tartom fontosnak, mert a posztmarxi értelmezéssel egyrészt feloldható a marxizmus permanens problémája, mely szerint korunkban az elmélet és a gyakorlat kölcsönösen egymás gátjává váltak. A forradalmi időszak lecsengése után a marxi elmélet feladata egyelőre nem több, mint a szaktudományos eredmények feldolgozása. A globalizáció perspektívájában vizsgált társadalmak és mozgalmak a marxizmuson belül korántsem magától értetődő elméleti reflexiót indítottak el.

Lehetséges a „mozgalmak mozgalmának" leírása, de nem lehetséges abból egy posztkapitalista társadalom kialakulásának feltételezése. Nemcsak azért, mert a politika maga is kontextuális, hanem mert a globalizációkritikai mozgalmak belső fragmentáltsága lehetetlenné teszi, hogy fel lehessen vázolni jövőre vonatkozó elképzeléseket. Artner is utal rá, hogy a mozgalmakat réteg- vagy részmozgalmak szerint lehet csoportosítani, majd további horizontális és vertikális elkülönülésben. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy közel sem azonos szociológiai csoportok képviselete kerül egymás mellé, ezzel mozgalmon belüli hatalmi tendenciákat indukálva. Ennyiben tehát további kutatás témája lehet, hogy miként ütközik össze az indusztriális és a posztindusztriális társadalom érdekeinek képviselete a mozgalmon belül, s kerül az egyik a másik fölé-alá. Elég, ha csak Balázs Gábornak a társadalomkritikai mozgalmakra vonatkozó leírásaira gondolunk,2 hogy belássuk: a differenciált forma és témafelvetés a mozgalmon belül is konkurens jövőképeket alakít ki. Az eddigiekben még szintén nem alaposan vizsgált kérdés az, hogy miként viszonyulnak az egyes mozgalmak a kulturális, politikai és gazdasági liberalizmushoz. Ez korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy a mozgalmak külső, objektív leírásából következik. Ennek majd a globalizációkritikai mozgalmak belső magjának szociológiai ismertetésénél lesz jelentősége.

A mozgalmak egyik tapasztalata, hogy a horizontális, autonóm, hálózatszerű szerveződés az ideológiai beszédmódot felváltó gyakorlati pragmatizmusba torkollik. Mivel a globalizációkritikai mozgalmak mind eszközrendszerüket, mind a képviseltek körét illetően a munka és a tudástársadalom határán szerveződnek, célszerű lenne értelmezésük során a posztmarxista civiltársadalom-felfogás irányába elmozdulni.

Ennek ismertetését Huszár Ákos tanulmánya3 alapján fogom elvégezni. Mielőtt rátérek erre, előfeltételként világossá tenném, mit értek azon, hogy a globalizációkritikai mozgalmak vizsgálata lehet a megfelelő keret a diskurzusintézményesítés ideájának kibontása felé. Mindennek hátterében rendszer és életvilág Habermas-féle megkülönböztetése áll. A gazdasági-állami szférától elkülönülve szerveződő civil társadalom plurális intézményei ebben a felfogásban nem mások, mint a diskurzus intézményesítésének folyamatos lehetőségei. A Habermastól is „tanulható" diskurzusetika túllép a (neo)marxista megoldásokon: ez annyit jelent, hogy nemcsak elismeri a demokratikus intézményeket, hanem tovább is demokratizálná azokat. Ez a globalizációkritikai mozgalmakon belüli irányzatok szinte mindegyikéről elmondható. Ebben az értelemben a mozgalmak, problémacentrikusságukból adódóan, a modernizáció vívmányaként létrejött rendszer és az életvilág közötti közvetítő mechanizmus szerepét töltik be.

Arató András és Jean L. Cohen – Huszár Ákos által taglalt – munkáiban a szerzők posztmarxi nézőpontból a civil társadalmat mint az önkorlátozó radikalizmus mozgalmait jellemzik. Önkorlátozók abban az értelemben, hogy nem a marcusei „Nagy Megtagadás" jegyében cselekednek, és radikálisak annyiban, hogy az életvilág kolonizációja ellen lépnek fel. További célként jelölik meg a demokratizálódás kiterjesztését az államra, illetve a gazdaság területére. A posztmarxista megközelítés reflektál a dogmatikus marxi előfeltevésekre, és megszabadítja magát ezektől. Ugyanakkor fenntartja a folytonosságot a modern civil társadalom kritikájának programjával. A megértés kulcsa Cohennél az az előfeltételezés, amely szerint a mai civil társadalom logikájának kulcsa nem más, mint a termelési viszonyok, a társadalmi-gazdasági csoportok, a kapitalista újratermelési mechanizmusok elemzése és az osztályharc. Mielőtt szabadon engednénk (neo)marxista gondolati fantáziánkat, mindehhez a következőket tenném hozzá: egyrészt a kapitalizmus ma már korántsem az uralomra, hanem közel ugyanolyan mértékben a koordinációra is épít. Tömegesen „tudja" érdekeltté tenni abban a globalizáció nemzetállami szinten nehezebben beazonosítható veszteseit, hogy törekedjenek a tőkés termelés kínálta szabadidő egyre nagyobb mértékű birtokbavételére. A kapitalizmus történetében soha nem mutatkozott eziránt oly nagy igény, mint manapság. A posztmodern élménytársadalom nem ér véget a Nagykörúton kívül, vagy a Boráros téri HÉV-megállónál, hanem továbbfut a síneken, és egy, de mégis az élménytársadalom vonásait felöltő más minőségnek adja át helyét. Másrészről Tamás Gáspár Miklós helyesen írja május 1-je alkalmából írt cikkében: „Ez a huszadik század munkásosztálya: sok tekintetben dicső múlt, de múlt. Ellentét van tehát történeti intuíciónk, történeti képzetünk és okadatolt tudományos felismerésünk között (ami részben magyarázza azt is, hogy a marxizmus ma – újra elismert, nagyon is virágzó tudományos műfaj vagy diszciplína, ám semmiképpen nem világnézete a tőkés rendszerrel szemben ellenzékben lévő, bármennyire is balos mozgalmaknak)."4

A neomarxista osztályelméletek nem lépnek túl a marxi osztályelméleten, míg a posztmarxi kritikai elmélet felülvizsgálja a civil társadalom afféle gazdasági redukcióját, amelyet ugyebár Marx előfeltételez. Az osztályantagonizmusok melletti más egyenlőtlenségek létrejöttével az osztályok mellett további kollektív cselekvők vagy – Claus Offe után – szituációcsoportok léptek fel. Ezek már nem a Történelemmel kívánnak szakítani, hanem azt kívánják elérni, hogy az állam és a gazdaság mechanizmusai széles társadalmi hozzájárulás mellett működjenek. A globalizációkritikai mozgalmakat sokkal inkább ezek alá sorolom, mintsem a globalizáció problémáira magától értetődő választ adni képes politikai aktorok közé. A globalizációkritikai mozgalmak – hasonlóan egyéb, korábbi kritikai mozgalmakhoz – nem adnak választ arra a kérdésre, hogy miként kívánják megoldani egy funkcionálisan differenciálódott társadalom egyes részrendszereinek problémáit úgy, hogy emellett nem sérül a társadalmi integráció és a modernizáció egy már elért foka. Itt csak utalhatok Luhmann ökológiai problémáról írott könyvére, mely magyarul Karácsony András interpretációjában ismerhető meg.5

Tehát hogy a posztmarxista gondolat végére érjünk: amikor Artner Annamária a „proletár" kifejezést használja, talán annak ismeretében is teszi, hogy mára tudhatjuk: a marxista elmélet „normatív filozófiai igénye az osztályszociológiailag ábrázolt fogalmával tarthatatlan". A mai osztály- és rétegződéselméletek tanulsága, hogy univerzális értékek hordózóiként más, a „proletariátushoz" hasonló partikuláris csoportok is felléphetnek. A posztmarxista kritikai rétegződéselmélet számol a jelen kapitalista társadalom sokféleségével, úgy, hogy közben nem mond le a marxi eredményekről sem. E hosszabb kifejtést azért találtam fontosnak elmondani, hogy ezzel is megvilágítsam a következőt: egy marxista számára – a már fentebb tárgyalt ki nem dolgozott politikaelmélet híján – a globalizációkritikai mozgalmak kínálta megoldás közel sem mutat egy posztkapitalista társadalom irányába.

A globalizációkritikai mozgalmakra vonatkozó történeti optimizmussal kapcsolatban egy további dologra is felhívnám a figyelmet, mégpedig Kiss Viktor elemzését6 felhasználva. Kiss szerint az antiglobalizációs mozgalmak centruma felé haladva a belső magról az alábbiak mondhatóak el: ahhoz, hogy az érdekképviselet és -érvényesítés célba érjen, magas szintű angoltudás és intellektuális kvalitás szükségeltetik. Ezzel eddig nem mondunk újat. Azzal azonban már igen, hogy ez leginkább a jól képzett városi fiatalok azon csoportjára jellemző, amelyek biztos polgári háttérrel rendelkeznek, s így a család nemcsak a későbbi felnőtté válást, hanem ezzel a tanulási idő extrém kitolódását is képes finanszírozni. Ironikusan és nem eredeti jelentésének megfelelően használva az „elidegenedés" kifejezést, azt mondhatnánk: e fiatalok munkába állva a modern elidegenedés oly szintjére és „komfortjára" juthatnak, amelyről az általuk képviseltek még csak álmodni sem mernek. Miként Kiss fogalmaz: az antiglobalizációs mozgalmakban a posztfordizmus gyermekei a hagyományos polgári ellenkultúrák talaján lázadnak a fennálló ellen. Bár ez nem igaz a mozgalom teljes szociológiai összetételére, de azt gondolom, ezzel mégiscsak sikerült rávilágítanunk arra, hogy a mozgalmak aktivistái korántsem csak azok közül rekrutálódnak, akik tudatosan nem állnak be a munkaerőpiacra, vagy nincs ott rájuk szükség – mint azt számos magyar baloldali mozgalomkutató állítja. Jó lenne, de ez így féligazság.

Aminek elemzésre szintén várat magára – Artner is kitér rá röviden -, az új szociáldemokráciával kapcsolatos. Bár a posztmodern szociáldemokrácia ideológiai ereje nem túlságosan nagy, ugyanakkor a posztindusztriális társadalomban annak legeredetibb társadalmi integrációs módját ajánlja fel. Az új szociáldemokrácia kockáztató emberének, „lifestyle"-emberének életpályamodelljei éppen annak az ifjúságnak lehetnek követendő útjai, amelyet az előbb a globalizációkritikai mozgalmak centrumaként azonosítottunk. Ahogy baloldali kritikusai az új szociáldemokráciát a „posztmodern" bélyeggel látják el, úgy a globalizációkritikai mozgalmak (marxi) kritikusa azokat szintén a posztmodern – ez esetben kevésbé sem pozitív – kifejezéssel kell hogy minősítse. A nyitottság, érdeklődés, tolerancia jegyében szerveződő fórumok nemcsak tanakodásra és cselekvésre, hanem fogyasztásra is kondicionálnak.

Végezetül Artner Annamária könyvének tükrében a globalizáció politikaigazdaságtan-szempontú elemzésének féloldalasságára hívnám fel a figyelmet. A Marx és az ő nyomdokain induló társadalomelméleti iskolák bár tudták, hogy a társadalmi viszonyok egészen más logikát is követhetnek, mint a termelés belső törvényei, ezeket mégis a gazdaság logikájának rendelték alá. A gazdaságban valóban az instrumentális cselekvés dominál, és a társadalom egésze tekintetében is hangsúlyos szerepe van, de ez még nem szolgál magyarázóelvként arra nézve, hogy mi az, ami a társadalmat sajátosan társadalmivá teszi. Hogy mit jelent a társadalom társadalmisága. Mert a társadalomban kommunikatív érintkezés is folyik. A globalizáció differenciáltabb elemzésére van szükség. Alapvetően elhibázottnak tartom a tudás (kultúra) gazdasági redukcionizmust alátámasztó instrumentalizálását. Nemcsak a modernitás egydimenziós olvasata következik ebből, hanem a társadalomtudományi párbeszéd rövidre zárása is.

A redukcionizmus elutasítása ugyanakkor vonatkozik az elméleti nézőpont túloldalán lévőkre is – a politikai gazdaságtani értelmezést kerülőkre -, mert különben nem érthetik meg, hogy mit jelent Artner Annamária könyve a transznacionalista monopolkapitalizmussal szembeni (szellemi) ellenállás számára.

Szigeti Péter:

Sokféle válságjelenséget ismertünk meg a kapitalizmus történetéből, és Artner könyve is gyümölcsözően támaszkodik ezeknek elméleti fogalmakkal való tudatosítására (ciklikus, konjunkturális, pénzpiaci, strukturális válságok törvényszerűségei). Az általános válság azonban a marxi elméletben a termelőerőknek és a termelési viszonyoknak azon helyzetét feltételezi, amikor a termelési viszonyok nem engedik továbbfejlődni a termelőerőket, s meggátolják a tartós bővített újratermelést. De ne siessünk – az a teóriában sohasem jó tanácsadó.

Annamária válságáthárítás-elgondolását rokonítanám Wallersteinéhez, aki egykor úgy érvelt, hogy a félperiféria létezése elengedhetetlen a tőkés világgazdaság politikai stabilitása szempontjából. Ugyanis egy kis, elszigetelt centrum, magas életszínvonallal és jövedelemmel, amivel szemben egy kiterjedt periféria alacsony életszínvonala állna, szélsőséges, harcokkal teli polarizációt jelenthetne. „A legfőbb politikai eszköz – írta a félperiféria politikai funkciójáról -, amellyel az ilyen típusú válságok leküzdhetőek, olyan köztes szektorok létrehozása, amelyek afelé tendálnak, hogy inkább az alacsonyabb szektorok jobb állapotú részeinek fogják fel magukat, mint a magasabb szektorok rosszabb állapotú részeinek. Ez magától értetődő mechanizmus, amely mindenféle társadalmi struktúrában használható, s ugyanezt a szerepet játssza a világgazdaságban is." A félperiféria gazdasági funkcióját pedig Wallerstein abban látta, hogy szerepet kap a centrummal közös irányítású tőkeelvonásban. Olyannyira, hogy „az egyéni tőkés számára a tőke-áthelyezés képessége egy hanyatló szektorból egy felfelé ívelőbe az egyetlen lehetőség arra, hogy túlélje a vezető szektorokon belül a ciklikus átfordulások okozta hatásokat. Ezért kellenek az olyan szektorok, amelyek képesek profitálni a vezető szektorokban érvényesülő bér-termelékenység-szorításból. Ezek a szektorok azok, amelyeket félperiférikus országoknak hívunk. Ha ezek nem lennének, a tőkés rendszer hamarosan gazdasági válság és politikai krízis állapotában találná magát."7

Negyedszázad tapasztalatai teljesen semmiképpen sem igazolják a félperiféria gazdasági és politikai funkciójáról fentebb mondottakat. A gazdasági funkció tekintetében ez az álláspont túl közel került a – Rosa Luxemburg-féle – saját alapú felhalmozásra képtelenség empirikusan-történetileg nem igazolódó elgondolásához. Azt a kérdést sem érinti, amely az egyedi tőkék túlélési képessége mellett az össztőke s végül – ami a legfontosabb – a kapitalista tőkeértékesítés által meghatározott politikai, gazdasági és társadalmi összstruktúra túlélési képessége érdekében létrejött állami beavatkozásokat, a válságelhárító mechanizmusok funkcióját jellemezhetné.8 Igaz, ezek az elhárító mechanizmusok korábban a nemzetállami szabályozási formákhoz kötődtek. Mindezek azonban regionális vagy világgazdasági szinten sem elképzelhetetlenek. Ezért figyelemre méltó, rokon törekvés a magyar közgazdasági irodalomban Artner Annamária kísérlete (2001; 2003), aki a tőke túltermelésével, következésképpen értékesülési nehézségeivel összefüggő globális válságáthárító mechanizmusként értelmezte (1) az 1982-ben kirobbant adósságválságot, amely a hitelező centrum-országok és a nemzetközi nagytőke érdekében hárította át 65 (fejlődő és szocialista) országra értékesítési nehézségeit a felesleges petro-dollárok és az olajárrobbanás nyomán; (2) a kelet-európai rendszerváltások jelentették az újabb segítséget a nyugati centrum számára, hogy piacaik megnyitásával, az olcsó, de jól képzett munkaerejükkel és a centrumban már erkölcsileg elkopott, rentábilisan nem működtethető technikák és technológiák révén, azokat újrahasznosítva profitot, sőt extraprofitokat realizálhassanak; (3) értelmezésében a nemzetközi pénz- és valutaválságok (az 1997-es délkelet-ázsiai, az 1998-as mexikói, majd orosz, a 2001-es argentínai), valamint a spekulációs mozgásformák is a fejlődő piacokra való betörés és a válságáthárítás eszközei.

Álláspontom szerint ha mindez igaz – és ez bizony nagyon valószínű -, akkor sem alapozza meg a kapitalizmus általános válságát („talán az eddigi legnagyobb és legutolsó válságát", mint írja). Mindaddig, amíg az képes a termelőerők fejlesztésére, és az emberek elviselik azokat a termelési – és társadalmi – viszonyokat, azokat az osztályszintű egyenlőtlenségeket, amellyel ez a termelési mód jár, addig e társadalmi alakulat nem élte túl önmagát. Artner értékes válságelméleti leírását adja a világgazdaság jelenségeinek és annak, hogy a centrum hogyan jut pótlólagos erőforrásokhoz a félperifériák és a perifériák függése révén. Mindazt azonban, amit maga is leír, mégsem értékeli megfelelően. Tudniillik: hogy a régi technológiák lecserélése az újjal – a válság a tőke elértéktelenedése – a termelékenyebbel való felváltás kényszere nyomán áll elő. Mindaddig, amíg lejátszódik az adott technológiai szinten már nem versenyképes tőkéknek a kiselejtezése (végbemegy egy struktúraváltás), tehát a régi helyére lép az új, addig ez ciklikus válság és „teremtő rombolás", a termelőerők fejlődésének normális kísérőjelensége – a tőkés gazdálkodás alapzatán. Általános válságnak éppen az a helyzet bizonyulna, amikor elmaradna a tőkeállomány megújítása a centrumban, mert akkor az áthárító mechanizmusok valóban csak késleltetni tudnák azt a gazdasági összeomlást, amelyet minden addiginál nagyobb társadalmi és politikai feszültségek jellemeznének – nyomukban a társadalmi formaváltással vagy pedig a barbárság és a pusztulás alternatívájával.

Tehát a tőkés termelési mód általános válságára vonatkozó marxi fogalmi kritérium felől tettem meg ellenvetéseimet, s erre várnék választ.

 

Artner Annamária:

Az elhangzott bírálatokkal kapcsolatban négy kérdésre szeretnék kitérni.

Az egyik a profitráta esése, amelyet Mészáros Ádám hozzászólásában megkérdőjelezett. A könyvben szereplő adatok a profit és az eladás viszonyára vonatkoznak. Ennyiben – mint azt a könyvben is jeleztem már – nem adekvátak. Azóta újabb, pontosabb, (a lekötött tőkére vetített) adatokat is sikerült szereznem. Mégpedig az USA vállalati szférájára vonatkozóan, ami annál is inkább értékes, minthogy az amerikai vállalatok világgazdasági pozíciója lehetővé teszi nemcsak a nagyobb kizsákmányolási rátát (ami köztudottan mérsékli a profitráta esését), hanem azt is, hogy más vállalatoktól (országoktól) szívjanak el profitot, tehát „érdemükön felül" növeljék profitrátájukat (elszámoló árak, cserearányok, monopolpozícióval leszorított felvásárlási és felsrófolt eladási árak stb.).

Az 1. ábra tanúsága szerint az USA feldolgozóiparában a bruttó (tehát adózás előtti) profitráta ugyan a 90-es évek IT-boomja következtében valóban megugrott, de hosszabb távon a ráta csökkenő trendet mutat. A nettó profitráta a 90-es években még a bruttónál is jobban nőtt, így trendvonala enyhe növekedést mutat a vizsgált négy évtizedben.

 

548_Artner1.JPG

 

 

 

Mint a 2. ábrából jól látható, a nettó profitrátának ez a kedvezőbb alakulása a profitot terhelő adók csökkenésének köszönhető. A tőkés állam tehát megtámogatta vállalatait: a törvények megfelelő alakításával elérte, hogy a létrehozott új értékből növekvő arányban részesedjenek még a profitráta csökkenő tendenciája mellett is!

 

548_Artner2.JPG

 

 

 

A másik kérdés, amit Szigeti Péter tett fel, a globális kapitalizmus állapotára vonatkozik: válságban van-e vagy sem. A kérdés jogos, és továbbgondolásra szorul. Itt most csak annyit: igen is meg nem is. Konjunkturális értelemben nem, illetve a válságjegyek az áthárítási mechanizmusok révén máshol és szétterítve, „helyi válságok láncolataként" jelennek meg. E sorok írásakor jelentősebb, a világgazdaságra kihatással lévő válság nincs. Az általános értelemben, a rendszer egészét érintő mechanizmusválság tekintetében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az 1970-es évek óta a centrum-országok válságaikat folyamatosan képesek a perifériákra hárítani, ahol az ellentmondások élesebben jelentek meg. A globalizációval pedig a tőke érvényesülése előtt minden korlát lehullott, ami egyúttal azzal járt, hogy a tőke akadálytalanul élezheti legsajátabb ellentmondásait a centrumban is. A tőke és bérmunka közti ellentét elmélyülése a perifériák egy részén baloldali fordulatokban nyilvánul meg (Latin-Amerika), míg másutt (kiváltképpen a centrum-országokban) nő a szélsőjobboldali, fasiszta eszmék, mozgalmak és vezetők befolyása úgy a pártpolitikai színtéren, mint a „spontán" civil mozgalmakban. Ehhez járulnak a szaporodó és éleződő háborús (vagy ilyen veszélyt hordozó) konfliktusok, nemzetiségi ellentétek, környezeti károk (pl. globális felmelegedés) stb. – csupa olyan, a rendszer által elkerülhetetlenül szült válság, amelyeket ez a rendszer csak fokozni képes, megoldani nem. Ebben az értelemben tehát a kapitalizmus általános válságban van.

Szigeti Péter felvetette, vajon nem lehetséges-e, hogy a kapitalizmus globális szinten is szervezetté váljék – ahogy tette ezt nemzeti szinten a 20. század derekán, és igyekezett tenni regionális szinten is az elmúlt évtizedekben. Természetesen ez a kérdés is megérné, hogy behatóbban foglalkozzunk vele, de erre itt nincs mód. Úgy gondolom, hogy nem lehetséges egy „globálisan szervezett" kapitalizmus, még ha vannak is többé-kevésbé széles, mondhatni világszintű hatókörrel bíró nemzetközi intézmények (pl. IMF, Világbank, WTO stb.). A globális szervezettség azonban ennél sokkal többrétű és kiterjedtebb intézményrendszert jelent, melynek gazdasági alapzata is nagyfokú egységesülést feltételez. A kapitalizmus azonban elkülönültségi viszonyokra épül, éltető eleme a világon fellelhető különbségek rendszere. Nem érdeke, hogy ezek a fejlettségi és az azokból adódó intézményi (adózási, munkaerőpiac-szabályozó stb.) különbségek eltűnjenek. Ezzel ugyanis a többletérték elszívásának, a válságjegyek áthárításának lehetőségeitől esne el, ami pedig mind történetileg, mind működési mechanizmusát tekintve elengedhetetlen velejárója a tőkés gazdálkodásnak. De még ennél is közvetlenebbül hat a globális szervezettség ellen az általános konkurenciaviszonyok törvénye: a globálisan szervezett kapitalizmus kialakulását a globális tőkésosztályon belüli konkurenciaharc gátolja. (A kisebb, helyi tőkék mindig védeni igyekeznek pozíciójukat, s ebben a helyi politika segítségükre van.) Úgy is mondhatnánk, hogy globálisan szervezett kapitalizmus csak akkor lehetséges, ha a világ kapitalistái egyesülnek. Mivel azonban a tőke lételeme a verseny, ez a lépés – a globális egyesülés – önmaga felszámolását jelentené.

Ezzel persze távolról sem merítettük ki azt a kérdést, hogy meddig haladhat előre a tőkemozgások nemzetközi liberalizálása és a beruházási (profittermelési) feltételek javítása a munkaerő-piaci, kereskedelmi szabályozások enyhítése révén. E téren a transznacionális vállalatok, az ő érdekeiket képviselő nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények már eddig is számottevő sikereket értek el, és még fognak a jövőben is. A sikereknek azonban a fent említett általános konkurenciaviszonyok, valamint a könyvben behatóan tárgyalt tőke-bérmunka-ellentét szabnak határt.

Végezetül: igaza van Böcskeinek abban, hogy a globkritikai mozgalmak magjában a jól szituált városi középosztály fiai állnak. Fontosnak tartom azonban, hogy ezt a jelenséget is globális szinten értelmezzük – mint a könyvemben is tettem, amikor felhívtam rá a figyelmet, hogy a globkritikai mozgalmak akkor váltak fajsúlyossá, amikor az átmeneti társadalmak bukása következtében korlátok nélkül maradt tőke jóvoltából a fejlett országok proletariátusának – a világ munkásarisztokráciájának – nyakán is szorosabbra szorult a hurok. (Itt jegyzem meg, hogy a „proletariátus" szóhasználatot és osztályfogalmat továbbra is – a dolgozók előrehaladó rétegződésének és deklasszálódásának figyelembevételével is – megfelelőnek, sőt jónak tartom, mint egy csak munkaereje eladásából megélni képes társadalmi csoport megjelölését.)

 

Jegyzetek

1 Mindenki harca mindenki ellen.

2 Balázs Gábor: Társadalmi mozgalmak és politikai hatásaik az ezredforduló Franciaországában. In: Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Rejtjel, Budapest, 2005.

3 Huszár Ákos: A civil társadalom modern fogalma. In: Némedi Dénes – Szabari Vera (szerk.): Kötő-jelek. ELTE Szociológia Doktori Iskola Évkönyve 2004. ELTE-TÁTK, Budapest, 2005, 9-26.

4 Tamás Gáspár Miklós: Borús május elseje. Népszabadság, 2007. április 28.

5 Karácsony András: Ökológiai problémák a modern társadalomban. In: Bangó Jenő – Karácsony András (szerk.): Luhmann-könyv. Rejtjel, Budapest, 2002.

6 Kiss Viktor: A baloldaliság „kísértetei". Új Mandátum, Budapest, 2005, 115-117.

7 Wallerstein: The Capitalist World-Economy. Cambridge University Press, New York, 70.

8 Claus Offe későkapitalizmus-felfogása részletesen kibontotta ezen elhárító mechanizmusok természetét és jelentőségét. Lásd erről „Kapitalizmus – késő kapitalizmus" című tanulmányunkban (Szigeti, 1995, 321-332.; valamint Eszmélet 4.).

Társadalomkritikai és kulturális folyóirat // A quarterly journal for social critique and culture