Bármennyire lenyűgöző is a globalizáció anyagi vonatkozása, nyilvánvalónak tűnik, hogy annak puha dimenziója, vagyis a kulturális terjeszkedés legalább annyira lényeges Amerika hatalmának fenntartása szemponjából. A képesség, mellyel rá tudunk venni másokat arra, hogy azt akarják, amit mi is akarunk, azáltal, hogy az amerikai életstílus vonzerejét hangsúlyozzuk, sokkal nyerőbb választás, mint a katonai vagy a politikai kényszer.

Bevezetés

 

A hétköznapi referenciapontok manapság egyszerre globálisak és provinciálisak, azaz nagyjából és egészében amerikai referenciapontok: Hollywood, popzene, légitársasági és számítógépes zsargon. (Ian Buruma: Út Bábelbe, New York Review, 2001. május 31. 26. o.)

 

A globalizáció már a kezdetektől hevesen vitatott jelenség volt. Pozitív hatásait, azaz az életszínvonal emelését, a világméretű szabadkereskedelem elősegítését, a befektetések növelését, valamint az információ és a tudás világszerte tapasztalható szabad áramlását ellensúlyozták a különböző területeken érezhető nyilvánvaló visszaesések. A transznacionális hatalom kiterjesztését, a spekulatív tőke destabilizáló működését, a bennszülött kultúrák szétrombolását, a nemzetállamok szuverenitásának megsértését, az ökológiai hanyatlást, valamint a szegények és gazdagok közötti növekvő egyenlőtlenségeket erőteljes kritika érte. A nemzetközi találkozókon előforduló, túlnyomórészt nyugati fiatalok által kezdeményezett és vezetett erőszakos tiltakozások mindennapossá váltak az elmúlt években. Jelenleg a szeptember 11-ei események mindent elhomályosítanak. Bár még sokat változhat ebben a korai szakaszában, a terrorizmus nyíltan fenyegeti a globalizáció melléktermékének mondott fejlődés és demokratizáció feltételeit. A fundamentalista terrorizmus, amely egyrészt visszafejlődést eredményez, másrészt birtokában van a legújabb pusztító fegyvereknek, olyan erőként jelent meg, amellyel számolni kell. Ahhoz, hogy megértsük és megkíséreljük integrálni azt a drámai erőt, amelyet ez a fogalom jelent, a téma elemzésére és a globalizáció puhább elemeinek vizsgálatára van szükség. Ez a cikk szeretne hozzájárulni a fenti elemzések néhány aspektusának vitájához.

 

 

A globalizáció hatása

 

A szovjet és kelet-európai kommunizmus bukása óta a globalizáció exponenciálisan növekedett mind kiterjedésében, mind pedig intenzitásában, s Kína, több mint 15 évig húzódó tárgyalások után, ma már a Világkereskedelmi Szervezet "felnőtt" tagja. A hidegháborús Kelet-Nyugat-megosztottságnak vége. Az alternatív marxista modell feltételezhetően teljes eltűnése az egész világon szabaddá teszi a terepet a neoliberális kapitalizmus számára. A termékek olcsón és bőségesen állnak rendelkezésre, a jövedelmek növekednek, miközben a nyugati értékeket és életstílust terjesztik szerte a világon. Fukuyama kijelentése "a történelem végéről" nyitott fülekre talált. A konfliktusok, akár ideológiai, akár katonai konfliktusok, az ő perspektívájából nézve lényegtelen avíttságoknak tűnnek ebben az új korban. A szabad piacból a modernizáción, kommunikáción és hipertechnológián keresztül haladó fejlődés a demokráciába, szükségszerűen jóléthez, pluralizmushoz, valamint világméretű megállíthatatlan békefolyamathoz vezet. A globalizált szabadpiaci rendszer, amely mentes mindenféle megosztó kényszertől, s amely zabolátlan és diadalittas, mindenkinek kiosztja megérdemelt jussát.¹ Ohmae, hasonló tónusban, "határtalan világról" beszél, ahol még a nemzeti határok is megszűntek működni, mert nagy a világbéke átka.² Ennek nagy része mára megvalósult. A föld szinte egyetlen része sem maradt érintetlen az iparosodás és a városiasodás folyamatától. A jövedelmek megnőttek, a képességek továbbfejlődtek, a táplálkozás és az egészségügy javult, az oktatás sokkal szélesebb rétegek számára elérhető, a gyermekhalandóság a korábbi érték töredéke lett, a várható élettartam pedig növekszik. Az embereket támogatják, hogy megvalósíthassák önmagukat. Könnyebb lett az utazás, és a szabadidő további életmód-fejlesztési lehetőségeket biztosít. A személyautó, a légi közlekedés és a fogyasztási cikkek még a szerényebb jövedelműeknek is rendelkezésére állnak, és végül, de nem utolsósorban, a média, a televízió, valamint az Internet olyan kulturális klímát teremtenek, ahol a szabadság és a demokrácia felvirágozhat.

Tárgyilagosan nézve, ez egyáltalán nem rossz eredmény, és elég ahhoz, hogy súlyt adjon a globalizációt támogató érveknek.³ Az "ellenálló identitások", ahogy Castells nevezi őket, másképp látják, amikor gyakran tout en court elítélik a modernizációt.⁴ Három téma tűnik lényegesnek: a transznacionális vállalatok továbbélése, a spekulatív tőke, és az egyenlőtlenség növekvő mértéke, mind nemzeti, mind pedig az Észak-Dél ellentét szintjén. A transznacionális vállalatok látványosan felvirágoztak a neoliberális szabadpiaci rezsim alatt. Az alig átlátható, komplex identitások bonyolult hálózatát működtető és kényelmi szempontokat követő, egyes esetekben "súlytalan vállalatok" manapság nagyobb költségvetés fölött rendelkeznek, mint egyes nemzetállamok. A hatalmas befektetési és munkalehetőségek kilátása arra ösztönzi a nemzeti kormányokat, hogy jelentős támogatásokat plusz adómentességet kínáljanak a hosszú távú elköteleződés reményében. Összességében azonban ez nem tiszta áldás a kritikusok szemében. Bár elismerten magasabb bért fizetnek, mint a helyi cégek, a munkavállalási feltételek igencsak kemények. Izzasztó munkakörülmények, kötelező kifizetetlen túlórázás, fiatalok alkalmazása és a szakszervezetek tilalma számtalan helyen előfordul. A piaci logika ezenkívül valószínűtlenül esetlegessé teszi a meghosszabbított elköteleződést. Az új és alacsonyabb bérköltségű munkaerőpiacok lehetősége, a csábító befektetési körülmények vagy más, hasonló előnyök korai távozáshoz vezetnek, bomlásnak indult telepeket, fölösleges munkaerőt, környezetszennyezést és zavargásokat hagyva maguk mögött.⁵

A nemzetközi tőke még mozgékonyabb szokott lenni. Azok a hatalmas összegek, amelyek körbe-körbe keringenek a földgolyón, valami jelentősebb hozam után kutatva, komolyan akadályozták a fejlődő országok növekedését. Egy sor, egykor virágzó közösség – Thaiföldtől, Malajziától, Burmától és Dél-Koreától kezdve számos latin-amerikai államig – súlyosan megégette magát a ki-be járkáló "forró" pénzekkel. A fizetésképtelenség keltette félelem miatti elhamarkodott pénzkivétel valutaleértékeléshez, hatalmas külföldi adósságokhoz, nagymértékű munkanélküliséghez és hosszú távú recesszióhoz vezet. Végeredményben a növekvő egyenlőtlenségi szintek a globalizáció elkerülhetetlen melléktermékeinek tűnnek. Mind az egyes államokon belül, mind globális szinten a jövedelmi és vagyoni különbségek drámai módon megnőttek az elmúlt években.

Míg az USA-ban a társadalom legszegényebb tíz százaléka reáljövedelmének csökkenését tapasztalhatta az elmúlt évtizedekben, a leggazdagabb 1% részesedése több, mint megduplázódott. Hasonlóan, míg globális szinten a világ leggazdagabb egyötöde ma a világ jövedelmének több mint 80%-át kapja, az ellenkező oldalon a legszegényebb ötöde nem több, mint 1,4%-át, s az egyenlőtlenségi arány itt is megduplázódott az elmúlt évtizedben.⁶ Akármennyire lenyűgöző is a globalizáció anyagi vonatkozása, nyilvánvalónak tűnik, hogy annak puha dimenziója legalább ennyire fontos, ha nem még lényegesebb. Amit Nye és Owens "puha hatalomnak" nevez, azt nagyban elősegíti Amerika információs technológiai előnye, ami egyben közvetítő csatornaként is funkcionál a kulturális exportjához. Az a képesség, hogy rá tudunk venni másokat arra, azt akarják, amit mi is akarunk, azáltal, hogy az amerikai életstílus vonzerejét hangsúlyozzuk, sokkal nyerőbb választás, mint a katonai vagy politikai kényszer kemény hatalmának az alkalmazása.⁷ Számos vezető globális szabályozó testület amerikai értékeket és elköteleződést tükröz, míg Hollywood kulturális hatásköre szélesre tárja a kapukat a kapcsolt kereskedelem előtt, s ezzel globális szinten a "megszállott fogyasztás" (consumerism) és a "kommodifikáció" (commodification) értékeit támogatja. Az alábbiakban a puha hatalom szerkezetét és hatását több szempontból szemügyre vesszük.

 

 

Globalizáció, Hollywood és az amerikai politika

 

A globalizáció kérdése mind a jobb-, mint a baloldalt megosztja az USA-ban. Patrick Buchanan, aki egykor a Republikánus Párt jobboldalának prominens alakja volt, mára elhagyta azt, és az ultranacionalizmus vezető szószólójaként hangosan tiltakozik a határok megnyitása ellen a külföldi befolyás és termékek előtt. A transznacionális vállalatokat, a spekulatív tőkét és a munkahelyek alacsony bérszínvonalú gazdaságokba történő tömeges exportját összefoglalóan olyan hatalmas költségnek tartják, amit az állítólagos gazdasági fejlődésért meg kell fizetni.⁸ Annak ellenére, hogy Clinton határozottan letette a garast a világ piacgazdaságainak növekedése mellett, számtalan eltérő hang jelent meg a Demokrata Párton belül. A befolyásos AFL-CIO-szárny ellenezte a NAFTA-t és a WTO feltétlen támogatását mint a munkások érdekeinek és biztonságának elárulását, nem elfeledkezve arról, hogy a tagság a teljes munkaerő 14%-ára esett vissza. Az elnök erőfeszítései az oktatás, az újraképzés és az alkalmazhatóság terén részben azt a célt szolgálták, hogy kiengeszteljék a fenti ellenzéket, bár a finanszírozási alapok elégtelennek bizonyultak.

Kisebb mértékben ugyan, de a konzervatív kongresszusi republikánusokban is van hajlam az izolacionizmusra, amely az olyan külső szabályozó testületek, mint az ENSZ és az IMF felé irányuló ellenségességben, illetve a békefenntartó küldetések céljából külföldre küldendő amerikai csapatok felajánlásával kapcsolatos kelletlenségben nyilvánul meg. A wilsoni morál és a "tegyük a világot biztonságossá a demokrácia érdekében" hagyományos fogalmait visszautasítják, kivéve, ha életbevágó államérdekről van szó.⁹ Elnöksége elején George W. Bush hasonlóan elővigyázatos volt a külföldi beavatkozásokkal kapcsolatban, ezt a hozzáállást azonban a terrorista támadás hatására mára már feladta. Az amerikaiak határozott többsége tartósan helyesli a további globalizációt, anélkül, hogy a lehetséges kockázatokat vagy hátrányokat végiggondolná. Hollywood számára is magától értetődő, hogy nyomást gyakorol a kormányzatra: nyissák meg a világ kulturális iparát a korlátlan verseny előtt, tekintve vezető szerepét a szórakoztató iparban, amely ebben a pillanatban nem tűr el vetélytársakat sehol a világon.

Az USA a világ vezető gazdasága, amelynek az OECD-országok közül a legmagasabb a termelékenysége, és az egyedüli szuperhatalomként természetesen kényelmesen érzi magát az Új Gazdaságban, és technológiáival fokozatosan bekeríti a világot. A vezető transznacionális vállalatok többnyire amerikaiak, és az amerikai vállalati érdekek hasonló módon uralják a jövőben felemelkedő iparágakat. A globalizációra nagyrészt ígéretként, nem pedig fenyegetésként tekintenek, mindazon rövid távon esedékes kiigazítások dacára, amelyek a régebbi gazdaságok munkásainak megsegítéséhez szükségesek, akiknek a képességei hirtelen fölöslegessé váltak. AZ IMF adatai szerint az USA részesedése a világ exportjából alacsonyabb, mint az EU-é, ahol a vélemények sokkal inkább megoszlanak a gyorsuló globalizáció érdemeivel kapcsolatban. Az IMF szerint ugyanakkor 1999-ben az USA járulékokból és szerzői jogi díjakból (szellemi tulajdon) származó forgalma, beleértve Hollywood néhány kulturális exporttermékét, 23 milliárd dolláros nettó többletet és olyan domináns helyzetet eredményezett, amelyet sehol a világon meg sem közelítenek.¹⁰

Petras és Morley amerikai kritikusok bírálták a nagyrészt rejtélyes transznacionális vállalatok (TNV-k) által gyakorolt hatalmat, amelyeket hathatósan támogat a külpolitika és a politikai elit, és amelyeket a Wall Street pénzel, s szembeállítják az alulfejlett és zaklatott sorsú Main Streettel.¹¹ Eközben Gowan a NATO katonai fennhatóságát bírálja, összekapcsolva azt az amerikai pénzügyi piacok uralmával, amelyek "Washington fausti kísérletét támogatják a világuralom elérésére".¹² Még súlyosabb azonban az a kritikai kijelentés, amelyet a globalizáció további elősegítését sürgető washingtoni konszenzus képvisel. A világszerte működő szabad piacokra úgy tekintenek, mint a demokratizációt és modernizációt elősegítő olyan erőre, amely az Észak-Dél-megosztottság megszüntetésének egyetlen hatékony eszköze.¹³ Az USA katonai erő alkalmazása nélkül is képes volt ellenőrizni a kereskedelmi feltételeket. Utolsó országértékelő beszédében, 2000 januárjában a Kongresszusban Clinton elnök teljes mellszélességgel kiállt a globalizáció mint Amerika végső határa mellett: "Gazdaságunk minden lehetőségének megvalósításához saját határainkon is túl kell lépnünk, hogy alakíthassuk azt a forradalmat, amely lerombolja az akadályokat és újfajta kapcsolati hálót épít ki a nemzetek, az egyes emberek, a gazdaságok és a kultúrák között: a globalizációt. Ez korunk központi valósága."

E kérdés mellett ugyanúgy síkra szállt Bush elnök is.

Amikor Hollywoodnak a globalizációs folyamatban betöltött szerepét vizsgáljuk, hamar világossá válik, hogy nem egyszerűen anyagi dolgokról szól a vita. Az óriás transznacionális szervezetek hatalma ugyanúgy kiterjed a kulturális területre is. Számos amerikai visszhangozza azokat az aggodalmakat, amelyek a világ más részeiről érkeznek. Az amerikai életstílus hollywoodi megjelenítése, a család, a lobogó és az erkölcsiség gyakran lealacsonyító ábrázolása, valamint a végtelen erőszakáradatnak kitett gyermekek problémája mind össztűz alá került. A bírálat nem egyszerűen az általános "elbutításra" vonatkozik, hanem a befelé forduló perspektívagyártásra is, amelyben a külső világ alacsonyabb rangú és sztereotípiákra épül. Összehasonlításul, Hollywood mitikus aranykora, az 1938-tól az 1960-as évekig terjedő időszak egységes látomást sugallt: hit a demokratikus rendszerben, az osztálynélküli társadalomban, a hősies individualizmusban és a kapitalista munkaetika és vállalkozás nyújtotta lehetőségekben. Azon mámorító napok óta úgy tekintenek Hollywoodra – különösen Robert Bork – mint egy olyan gépezetre, amely az engedékeny nemzedék kultúraellenes értékeit hirdeti – szabad szerelem, kicsapongás, "menetelés Gomorra felé"; eközben egy másik jeles konzervatív kritikus, Michael Medved, könyörtelenül visszautasítja Hollywood liberális, vallásellenes, szekularizáló és lényegében baloldali elhajlású felforgató tevékenységét.¹⁴

Szükségtelen mondani, ezeket a vádakat már sokszor hevesen vitatták, miszerint túlságosan is egyoldalúak, s hogy a filmek többsége családcentrikus és népszerű, illetve hogy az iparág csak teljesíti az elvárásokat, nem pedig teremti azokat.¹⁵ Mark Cousins szerint valójában még az olyan, állítólag avantgárd, kultúraellenes filmek, mint a Taxisofőr és a Kék bársony is lényegében a jobboldali mozgóképes hagyomány képviselői – a hősies individualizmus, a mítoszteremtés, a megtestesítés kifejezői, és nagyrészt képtelenek a strukturális elemzésre. Azt írja: "újszerű látomásuk középpontjában van valami a jobboldali libertariánus szellemiségből és a modernitással szembeni haragból is. Reakciós filmek. És a baloldal ezt láthatóan sosem vette észre, vagy egyszerűen csak nem bánta."¹⁶

A pártok feletti igyekezet, hogy jogi korlátokat szabjanak a hollywoodi gépezettel szemben, amelyet Joseph Lieberman és John McCain is látványosan támogatott az elnökválasztási kampány során, ismételten zátonyra futott. Az első alkotmánymódosítás és a szólásszabadság megsértése miatti beadványok, az iparág pártkasszákba juttatott nagylelkű támogatásai és az a fenyegetése, hogy felhagy az osztályozási rendszerrel, hatékonynak bizonyultak. A vallásos hit szervezeteire támaszkodó ún. "könyörületes konzervativizmus" homályosan célzott arra, hogy "hazai pályán" kell megverni Hollywoodot.¹⁷ Megjósolható, hogy a terrorista támadásokat követően Hollywood valószínűleg ismételten önkorlátozást hajt végre, és "Amerika első számú értékeit" fogja hangoztatni, amint az háborúk idején már megszokott. Bush elnök fel is kérte Hollywoodot, hogy "támogassa a háborús erőfeszítéseket" azáltal, hogy stratégiai propagandával segíti eladni a háborút külföldön. Ezt az a tény is elősegíti, hogy a stúdiók "egy olyan nemzetközi médiakonglomerátum részei, amely megkönnyíti a magas rangú vezetőknek, hogy ellenőrizzék, amit forgalmaznak és terjesztenek".¹⁸

 

 

Hollywood története és bírálói

 

Az amerikai médiaóriások kulturális imperializmusának meghatározó pillanata volt 1983, amikor az aszály sújtotta szubszaharai, nomád tuareg törzs 10 nappal elhalasztotta éves vándorlását a friss legelők felé, hogy megnézhessék a Dallas utolsó részét.¹⁹ Hollywood már egészen korán globális iparággá vált. Filmjeit széles körben exportálták, amit megkönnyített az angol nyelv elterjedése a Brit Birodalom virágkorában, a Madison Avenue által támogatott amerikai kommercializmus, az angol nyelv tudományos világnyelvvé válása, illetve mostanában az Internet. A második világháborút követően más nemzeti iparágak is megerősödtek anélkül, hogy valaha is kritikus tömegre tettek volna szert. Potenciális kulturális irányadókká váltak, mégsem nevezhetjük őket főáramnak. Ezzel szemben az amerikai film kisgyerekkortól kezdve a szocializációs folyamat részévé vált a világon mindenhol, csillagai és kifejezései, alapvető feltételezései és féligazságai mindenki számára ismerősek voltak. Szó szerint a globális öntudat beágyazódott részévé vált, tovább erősítve a világban betöltött szerepét. Jó esetben olyan kulturális értéket hordozhat, amely a megmerevedett idegengyűlölő nacionalizmussal szemben kihívást jelenthet. Rossz esetben hazafias feltételezések mellett újraírja a történelmet, múltbeli eseményeket mitologizálva, a helyi értékeket aláásva, és olyan kultúrát terjesztve, amelyben a nyers materializmus és az erkölcsi relativizmus a legfőbb értékek.

A film és a televízió integráns része Amerika "puha hatalmának", amellyel könnyedén dicsőít olyan erényeket, amelyeket az amerikai életformához kapcsolhatunk, beleértve annak árnyoldalait. Amerika öndefiníciója, miszerint ez az első "univerzális nemzet", amelyet olyan bevándorlók alkotnak, akiknek ismerős a kulturális csere fogalma, azt jelentette, hogy Amerika könnyűszerrel elfogad más hagyományokat.²⁰ A "győztes mindent visz" típusú piaccal korán kialakult azon befolyása és képessége, hogy más kultúrákat átalakítson, s ezt sosem kérdőjelezték meg komolyan. Mostanság Hollywood inkább befelé fordul és ügyel a politikai korrektségre, s igyekszik nem támogatni a kisebbségek nyers sztereotipizálását olyan szinten, ahol csak a fehér angol színészek alakíthatnak biztonsággal negatív figurákat.

A legnagyobb stúdiókat európai zsidó emigránsok alapították, amikor a nyugati parton kerestek új otthont a huszadik század első évtizedében. Később feltalálták az "amerikai álom" ideálját. Az olcsó föld, a tájkép és a napsütés korlátlan lehetőségeket nyújtott a hatalmas filmstúdiók építéséhez, nem is beszélve a New York-i Eastern Trust egykori pénzügyi uralma feletti független irányításról. Bár a tipikus film, nehézkes tartalma miatt eredetileg igencsak kevéssé volt konformista, a húszas évekre az amerikai filmek 90%-a Hollywoodban készült, és elégedett külföldi nézőknek adták el őket. Egyértelműen jelen volt ezekben egyfajta nyájasság és konformitás, a lehetséges sértések elkerülésére, valamint a status quo általános megerősítésére való igyekezet. Ugyanakkor kritikusabb és bátrabb termékek is megjelentek az alacsonyabb költségű külföldi helyszínek mind gyakoribb alkalmazásával. Bár kevesebb filmet termelt, mint az indiai Bollywood manapság, Hollywood piaca sokkal nagyobb és nyereségesebb volt. A húszas évek végére nyereségének 35%-a külföldön keletkezett, és említésre méltóan korán biztosította magának az állami támogatást, miután a kereskedelmi és kulturális terjeszkedésben játszott szerepe nyilvánvalóvá vált.

Az első filmstúdiót 1911-ben alakították meg, majd a vertikumszerű rendszer gyors fejlődése a könnyen hozzáférhető pénzügyi támogatással hamarosan új, invenciózus médiumot hozott létre, amelyet a filmcsillagok, a hatalmas költségvetések és a folytonosan fejlődő technológia uralt. Az iparág villámgyorsan fejlődött, tükrözve a társadalmi fogyasztási és pihenési mintákat, s ezt az is elősegítette, hogy a szinkronizálás alkalmazásával tovább növelték a külföldi fogyasztási arányt. A második világháború utáni tengerentúli bevételek a teljes bevételnek több, mint 50%-át adták, miután Hollywood gyakorlatilag nemzetközivé vált. Ahogy Maltby és Bowles írták: "1960 után fokozatosan egyre nehezebb lett a médiatermékeket nemzeti kategóriákkal leírni, vagy akár csak azt állítani, hogy az amerikai filmek határozottan amerikai ötleteket vagy politikai elveket ábrázolnak."²¹

A filmek gyakran követnek bizonyos narratív szerkezetet, amelyet könnyen lehet ideológiaként értelmezni, a társadalmi és szexuális rendszer kritikátlan elfogadásaként. A "happy end", ami általában az egyéni hős küzdelmén alapult a mindent elsöprő sorssal szemben, szinte teljesen általános volt. Ezen a hagyományon belül azonban kialakultak bizonyos típusú standard módszerek a populáris kultúra különböző témáinak kifejtésére. Elsősorban a western miliő, a horror és a gengszterfilmek, valamint a negyvenes és ötvenes évek film noirjához kapcsolódó kritikusabb áramlat, amely az amerikai álom bújtatott bírálatát is jelentette.²² A feketék kialakuló mozija nagyrészt beleolvadt az amerikai főáramba, bár az olyan rendezők, mint Spike Lee megpróbáltak elérni egyfajta független ellenőrzési szintet. A legtovább élő típus a western volt, amely a hatvanas években látszólag végső, hanyatló fázisába jutott, amikor a cowboy csillagok kiöregedtek és megkoptak, a forgatókönyvek pedig egyformán laposnak tűntek. A világ legvalószínűtlenebb sarkában azonban egy olasz rendező, Sergio Leone feltámasztotta azt, s a Clint Eastwood főszereplésével Spanyolországban forgatott híres és sikeres, nagyopera stílusú "spagetti western" sorozata a filmkészítés világának kozmopolitizmusát bizonyította.

A korai harmincas évek vertikumszerűen szervezett stúdiói (amelyek a gyártást, a forgalmazást és a vetítést is ellenőrizték) éves szinten, tömeggyártásban mintegy 600 filmet készítettek, a Ford detroiti gyáraiban alkalmazott előírásokhoz hasonlóan. A háború után ezzel szemben kihívást jelentett a televízió megjelenése, a külvárosok megnövekedése és szórakozási formái, valamint a Legfelsőbb Bíróság döntése nyomán létrejövő trösztellenes törvények 1948-ban, amelyek megszüntették a vertikális integrációt és az öt nagy stúdió ellenőrzését a filmszínházak többsége felett. Ez végső soron megnyitotta az utat a független producerek és az ún. "csomag-egység" rendszer előtt, plusz még több külföldi import érkezhetett. Míg a nagyobb filmvállalatok a finanszírozás és a forgalmazás ellenőrzésére koncentráltak, a gyártást kiadták független forgatókönyvírókból, filmcsillagokból és rendezőkből álló csapatoknak, akik szabadúszóként működtek. Hollywood belépett a televíziós gyártásba is, hogy ellensúlyozza a mozi csökkenő nézettségét és bevételeit.

A kulturális bírálat manapság posztmodern elemzéssé tágult, amelyben igyekeznek behatolni a kulturális tartalom és jelentés rétegeibe. A korai viták két fajta mozit különböztettek meg: a felsőbbrendű, magas kultúrájú, kísérleti, avantgárd mozit, amelyet a húszas évek híres Moszfilm stúdiójának orosz mozija és Szergej Eizenstein képviselt, illetve az alacsonyabb rendű, iparosított tömegkultúrát, amit Hollywood jelentett, és ezek kapcsolatát elemezték. Dwight Macdonald, a befolyásos kritikus elutasította Hollywoodot szűklátókörűségéért, amely az egységes stúdiórendszerben öltött testet. Azóta pozitívabb értékelések is születtek, amelyek elismerik azt az egyedülálló eredményt, amit néhány kiválasztott művészrendező, mint Ford, Hawkes és Welles kontrasztos látomása jelentett az amerikai film történetében.²³ Az egyik vezető posztmodern filozófus, Frederick Jameson szerint a modern csúcspontját a hatvanas években érte el. Azóta a radikális kemény magot felszívta a vezető TNV-k által meghatározott fogyasztói kultúra, amelyet a magas- és a tömegkultúra keveredése jellemez. Ez a válogatás az uralkodó, mivel a művészeti innováció nehézkessé vált egy olyan világban, ahol a reklámok és szappanoperák ugyanolyan tiszteletet követelnek meg maguknak, és bíráló megjegyzésekre méltónak tekintik őket. Az egyéni identitás a történelemmel együtt erodálódott, felforgatta a bürokratikus kapitalizmus, amely a valóságot képekké alakítja és "az idő töredezettségét folyamatos jelenetek sorozatává transzformálja".²⁴

Hollywood "aranykora" ugyancsak vitatott terület, amely állítólag megerősítette a rasszista-szexista képi világot és bírálat nélkül elfogadta a kapitalizmust. Larry May szerint azonban a kép sokkal bonyolultabb. A harmincas évek moziját a munkásosztály populizmusára alapozták, amely mind a nőket, mind a kisebbségeket magába foglalta, s a legjellegzetesebb képviselője Will Rogers cowboy-filozófus volt, aki lényegében egyfajta házilag barkácsolt demokratikus toleranciát és az alternatív kultúrák elfogadását hirdette. Hollywood erősödő szakszervesítése a Filmszínészek Céhén keresztül, illetve a kisebb, modern, helyi mozik kialakulása szintén erre a demokratikus gondolatra rímelt, ahol a gazdag és óriás üzleti vállalkozást gyakran telhetetlen és érdektelen szereplőként ábrázolták.²⁵ Mindazonáltal, ahogy Gerald Home is rávilágított, a negyvenes évek szakszervezeti sztrájkjai, különösen a forgatókönyvíróké, FBI-ellenőrzést váltottak ki, és olyan gengsztereket fogadtak fel, akik igyekeztek megfélemlítéssel és kizárásokkal megtörni a sztrájkolók kitartását. A szervezett bűnözés felemelkedése egy időszakra esett a baloldal hanyatlásával és a tömegirányítás térnyerésével a legfontosabb szakszervezetekben. Ez, valamint a McCarthy szenátor által keltett, egyre erősödő kommunistaellenes érzelmek és a feketelista alkalmazása a stúdióvezetőket bebetonozta az irányításba.²⁶

Az egyetemes, "időtlen" Hollywood-kép és az általa pozitív módon megjelenített amerikai stílus csak a háborúban erősödött meg igazán azokkal a hazafias, szolidarisztikus üzenetekkel, amelyek kiálltak a haza, a család és az otthon mellett. A háború utáni mccarthyzmus és a hidegháború megerősítette ezt a lényegében konzervatív ábrázolást, ahol John Wayne (és később Sylvester Stallone Rambója) emblematikus figurákká váltak. Az ötvenes években kevesebb kritikus filmet készítettek. Bár a fiatalok megfogalmaztak némi tiltakozást, összességében a filmtermelés nagyban megerősítette a társadalom konszenzusos képét, amelyben a nők helye odahaza volt.²⁷ May megfogalmazása annak a Hollywoodnak a határozott jóváhagyása, amely nagyjából a nemzeti közhangulatot tükrözte, ahol az eltérő véleményeket gyakorlatilag elfojtották. Ehhez hasonlóan az egymás mellett futó hírmédiában egy igen befolyásos tanulmány elutasította azt, amit a szerzők a hírek "propaganda modelljeként" értékeltek. Meglátásuk szerint a producereket jobban érdekli a profit és a reklámbevételek, mint az etika vagy az igazság, és hat rájuk az a jobboldali ideológiai nyomás, amely tömeges kritikátlan konformitást hozott létre.²⁸

Az amerikai "új hullám", amely a hatvanas évek végétől majdnem egy évtizedig tartott, a munkásosztály életéről szóló sorozatokat és problémás témákat is feldolgozott, különösen az olyan filmek, amelyek az amerikai csapatok vietnami beavatkozását vizsgálták. Azóta a "folytatásos" sikerfilmek és eposzok uralták el a globális piacot, amelyeknek első példája a Csillagok háborúja volt és olyan kreatív rendezők/producerek jegyezték, mint George Lucas és Steven Spielberg. De még így is, a kisebb, független filmproducerek vállalhatták s vállalták is a kockázatot, és a kiváló minőségű filmek elérték a tömeges nézettséget. A figyelemreméltó kivételek közt találjuk Scorcese és Coppola filmjeit, és a 2000-es Oscar-díjas Amerikai szépséget. Hollywood legalább annyira vállalati filozófia, mint amennyire fizikai színhely, és bár a pénz az úr, nem pedig a művészet vagy az esztétika, azért nem annyira korlátolt a gondolkodása, mint ahogy azt néhány kritikus véli.

A politikával és politikusokkal kapcsolatos növekvő cinizmus is egy sor olyan filmet segített a világra, amelyek bírálták az intézményes értékeket, amit a nukleáris háborús fenyegetés megszűnése tett lehetővé. Nézzük csak meg, hogyan ábrázolták a filmkészítők a hivatalban lévő elnököket: kezdve az Abraham Lincoln iránti egykori mitikus tisztelettől Oliver Stone Richard Nixon tragikus alakjáról rajzolt kétértelmű és minden részletre kiterjedő portréjáig. Azóta az elnökség ábrázolása összességében derűsebb és pozitívabb lett, ha olyan filmekre gondolunk, mint a Dave és a Szerelem a Fehér Házban, amelyekben idealizált, népieskedő és megnyugtató képeket lehetett bevetni. Az Amikor a farok csóválja című, külpolitikai machinációkat leleplező szatíra, valamint az elképesztően sikeres Az elnök emberei című televíziós szappanopera már szimpatikusabb és az átlagemberhez közelebb álló elnököt mutat. Legyen bár gazember vagy hős, pantomim vagy tragédia, a lényeg, hogy a politika és a politikusok kiapadhatatlan forrásai maradnak Hollywood varázslatos és mítoszteremtő képességének.

Manapság a kulturális bírálat sokkal szélesebb területen vizsgálja a nyugati mozi ábrázolási technikáját, elbeszélő stílusát és más társadalmakra gyakorolt hatásait. Edward Said bírálata szerint számos fejlődő ország társadalmának, idegen "másságának" az ábrázolása, különösen, ahogy a "Keletet" mozifilmen vagy a televízióban bemutatják, egyszerűen csak a nyugati kultúra terméke, durva sztereotipizálás. Ez a fajta kritika elutasítja az amerikai (és más nyugati) típusú kulturális imperializmust s kitér a centrum-periféria kapcsolatokra, amelyeket az egyenlőtlenség jellemez. Kritikai vizsgálatok folynak a reprezentáció meghatározásával, annak működésével kapcsolatban, vagyis arról, ahogy a reprezentáció befolyásolja, alakítja és megrendeli a közízlést. A helyi kultúra gyakran jogfosztottá válik és külső támogatási forrásoktól függ. Lehet persze, hogy némileg eltúlzott a médiának a helyi közönségre gyakorolt állítólagos szerepe. A közönség nem olyan passzív, mint azt általában vélik, sőt, nem is mindig értelmezi úgy a "szöveget" vagy a filmet, ahogy azt eredetileg megjósolták. Ehelyett inkább sajátosan szubjektív és kiegészítő értelmet ad neki maga definiálta közösségi hagyományai alapján.

 

 

Külföldi konkurencia

 

A külföldi filmkészítők, akik igyekeztek megvetni lábukat az ingoványos amerikai piacon, nehezen tudtak elindulni. A kulturális áramlat általában az ellenkező irányba mozdult el, és számos tehetséget csábítottak el a Hollywood által kínált lehetőségek. Az amerikai uralom egyedülálló a világon az audio-vizuális iparban, beleértve a franchisingot és a külföldi vállalatokkal létrehozott közös vállalkozásokat, különösen, ami a televíziós filmgyártást illeti. Ezt csak megkönnyítette a korai dereguláció a korábban állami monopóliumot jelentő iparág esetében, jóllehet a külföldi tulajdonszerzést korlátozták. Az amerikai piac viszonylag nyitott, bár szabályozott, ám olyan erős a verseny, hogy a külföldiek nagyon nehezen tudtak betörni és sikeresen tevékenykedni. A rengeteg csatorna – amelyek elterjedését megkönnyítette a kábeltévé korai megjelenése – bár nem javította a minőséget, hatalmas lökést adott a televíziós filmgyártásnak. A műholdas sugárzás előestéjén a nyolcvanas években, részben a csökkenő költségek miatt, csak az amerikaiaknak volt elég műsoruk (kiterjedt film- és rajzfilmkészletük mellett), hogy megtöltsék a növekvő többcsatornás rendszert, amely a külföldi piacokon is kezdett elterjedni, a kínált programok visszás tartalma ellenére. A digitális televízió még tovább növelheti a rendszer kínálati spektrumát, amihez még több műsor kell.

Csak néhány rivális versenyezhet sikeresen az amerikaiakkal szemben. Pusztán az amerikai piac mérete önmagában elképesztő gazdaságossággal jár, így bármi, amit külföldön adnak el, általában olyan tiszta profit, ahol a költségek magasabbak, mint amit a hazai piac jelentene. Moretti "Hollywood nyers hatalmáról" beszélt a kilencvenes években, és ezzel párhuzamosan az "alulfejlettség morfológiájáról" azokban a periferikus országokban, amelyek ki vannak téve az előbbi befolyásának. 1986 és 1995 között mindössze négy nem amerikai film vált nemzetközileg híressé, mivel az akció- és kalandfilmekben nincs szükség sok párbeszédre, és ezért el is terjedtek. Csak relatív, helyi hiba lehet Délkelet-Ázsiában, hogy Hongkong hasonlóan népszerű helyi hősöket mutatott fel Bruce Lee és Jackie Chan filmjeiben. További sikert jelent a piaci rések kiaknázása, különösen a felnövekvő tizenéves és gyermekközönség esetében Spielberg filmjei segítségével.²⁹

Az Egyesült Királyság (EK) filmgyártása, kiterjedt helyi, gyakorlati ismeretei ellenére csupán néhány neves nemzetközi piaci résre épülő sikert tudhat a magáénak. Az Earling Stúdió egykori fényes napjai mára már távoli emléknek tűnnek csupán. A filmipart nagyrészt a drága amerikai filmek produkciós központjaként tartják életben, mivel a brit filmeknek általában túl szűk a témájuk és túlságosan osztályalapúak ahhoz, hogy jelentős nemzetközi hatással bírjanak. A brit válasz a nyolcvanas évek kommercializálódására és a sokcsatornás televíziós növekedésre arra kényszerítette a nagyobb hálózatokat, hogy legyenek találékonyabbak Murdoch BSkyB-jének felhozatalával szemben, és ajánljanak új, innovatív programokat, amelyekkel megtölthetik a robbanásszerűen növekvő számú csatornákat. Manapság a műsorok több mint 44%-át függetlenek állítják elő és adják el a jelentős méretű exportpiacnak, és nem csak az USA-nak, beleértve az olyan új, nagy sikerű globális slágereket, mint a Legyen Ön is milliomos! vagy a Leggyengébb láncszem, amelyeket a világ minden pontján a helyi közönséghez igazítanak.³⁰ Az európai mozi- és televíziós filmgyártás a nyelvi és kulturális különbségek által szétaprózott piacon működik, ahol a költségek jelentősen nagyobbak, és csak az EK-nak van említésre méltó televíziósprogram-exportja.

A Newsweek szerint Prága lett mostanában Hollywood kedvenc forgatási helyszíne, mert remek városi terepet kínál, a nagyméretű Barrandov Stúdió révén filmes hagyománnyal, és olcsó, de igen képzett helyi munkaerővel rendelkezik. Kanada korábban azzal igyekezett rávenni Hollywoodot a montreali és torontói városi forgatásokra, hogy adókedvezményeket kínált fel, manapság viszont azért került az amerikai stúdiók és szakszervezetek bírálatának kereszttüzébe, mert az amerikai filmiparnak több milliárdos költséget jelentett az elmaradt haszon miatt.³¹ A The Economist úgy tudja, hogy az USA 2000-ben közel 10 milliárd dollárt vesztett azzal, hogy a filmgyártást külföldre telepítette, és "1998-ban az amerikai televízióknak készített 308 filmből közel 139-et Amerikán kívül forgattak, szemben az 1990-es 30 külföldön gyártott filmmel".³² Az amerikai televíziós programok európai behozatala jóval meghaladja a 2 milliárd dolláros éves összeget, és jobbára az olcsó és vidám kategóriába tartozik. A kritikusok arról panaszkodnak, hogy a Disney exportja része a "mcdonaldizációs gyakorlatnak", amely a hatékonyság, kiszámíthatóság, megbízhatóság és ellenőrzés elveire épül, s amely olyan vizuális élményt szállít, ami egy "alig palástolt bevásárló központra" épül.³³ A legnézettebb show-műsorok azonban a legtöbb országban hazai gyártásúak, és az amerikai behozatalt gyakran újracsomagolják, hogy fogyaszthatóbbá tegyék a helyi közönség számára.

Csak kevés európai művészrendező találta meg a sikeres átmenetet Hollywoodba, nagyon sokan, mint például Godard, Antonioni és Bergmann, megbuktak ebben. Az európai filmkészítés egyes fajtáinak túláradó líraiságát nehezen lehetett lefordítani, bár voltak neves, szabályt erősítő kivételek, akik gyümölcsöző együttműködésükkel gazdagították Hollywood művészeti teljesítményét, mint Laing, Renoir, Lester és Forman.³⁴ Hollywood nagysága külföldön felemelkedési lehetőséget jelent a tehetségeknek, a helyi filmipart fenyegető veszélye ellenére. A franciák különösen hajlamosak egyenlőségjelet tenni a globalizáció és az amerikanizáció közé (saját TNV-ik nyilvánvaló sikerei ellenére), és megvetik a kulturális elemek egyre erősödő uniformitását, függetlenül attól a ténytől, hogy az amerikai kultúra maga is rengeteg különböző szubkulturális hatás keveréke. Franciaország a 2000. decemberi Nizzai Csúcson síkra szállt amellett, hogy saját kultúráját és az európait megóvja az amerikai tömegszórakoztatás további rombolásától. Chirac elnök határozottan úgy véli, hogy Franciaország lelkét és identitását fenyegetik, s attól tart, hogy "sterilizálják vagy kipusztítják" a francia kultúrát. Kikényszerítette, hogy fenntartsák azt a kőkemény kvótarendszert, amelyet a Franciaországban bemutatható amerikai mozi- és televíziós filmekre alkalmaznak, miközben a hazai iparág folyamatos támogatásban részesül minden egyes eladott mozijegy adótartalmából.

A Miniszterek Tanácsán belül és az Európai Bizottság kereskedelmi biztosának kifejezett kérése ellenére, aki szerette volna eltávolítani ezeket a kibővített Unióban, Franciaország fenntarthatta magának a vétójogot, szemben azokkal, akik a többségi szavazást sürgették. Sokan "szellemi tulajdon"-szolgáltatásnak tartják a filmet és a televíziót, ami egy közönséges kereskedelmi termék, s amelyet kereskedelmi korlátozások nélkül kellene adni-venni. A franciák számára ez egy művészeti ág. Mindeközben az USA jogi úton megtámadta a "kulturális kivétel"-záradékot, amelyet az európaiak kényszerítettek ki a WTO-tárgyalásokon, s ami a létező kvótákat és filmtámogatásokat igyekszik megvédeni. Jelenleg a franciák ragaszkodnak ahhoz, hogy a Franciaországban vetített televíziós programok 60%-a legyen európai, ennek 40%-a pedig francia eredetű. A nyelv tisztaságának megőrzésére és a nem kívánt angol kifejezések elkerülésére irányuló kampányok, illetve a McDonald's éttermek elleni fizikai erőszak általános megértésre találnak. Martin Walker szerint ezek a támadások egyszerűen az Amerika-ellenesség megjelenései, amelyek Európa második világháborút követő korlátozottan globális státusának a velejárói, és részben az EU és az euró létrehozásának az elősegítői.³⁵

Ugyanakkor pedig a francia viselkedésben erős kétértelműség figyelhető meg, hiszen sokan csodálják az amerikai tapasztalatokat, és versengenek velük. A párizsi Disneylandnek 12,8 millió látogatója volt 1998-ban, ebből 5 millió francia. A filmipar, a filmgyártási rekordok ellenére kevés valódi nyertest produkál, és úgy tűnik, nemcsak az USA ostromolja, hanem a társadalmilag és kritikailag szorosabban kötődő ázsiai mozi is. A valaha létezett minden jegyeladási rekordot megdöntő film Franciaországban a Titanic volt. A francia kritikusok arról panaszkodnak, hogy a hazai piacuk amerikai uralma szinte már teljessé vált, mert az amerikai filmek a 2000-es francia jegyeladások majdnem háromnegyedét jelentik, és ez az új közönség "lebutítására" utal, akikben már nincs meg a korábbi moziba járó nemzedékek kifinomult ízlése. Az új francia filmek, miközben gyakran kulturálisan összetettek, nem jutnak túl sok médiajelenléthez vagy -támogatáshoz. Még a Csokoládé című világsikert is a Miramax pénzelte (ami pedig a Disney tulajdona), és "francia címe, témája és főszereplője ellenére valójában egy amerikai film, Franciaország hollywoodi változata, amelyet közvetlenül a multiplex-ízléshez igazítottak".³⁶ Ugyanennyire fontos az is, hogy az új, kritikus tehetségek hajlanak arra, hogy a jövőt Hollywoodban, ne pedig Franciaországban képzeljék el. A francia aggodalmak ellenére a 2001-es filmévad megnyitása jelentős lökést adott a hazai iparágnak, mivel több népszerű filmet készítettek, amelyek jól szerepeltek a mozikban, tekintve, hogy a művészrendezők befolyása ideiglenesen elhalványult.

Bollywood továbbra is India egyik vezető exportiparága maradt, miközben kétségtelen sikerének nagy része abból származik, hogy olyan családi értékeket bemutató filmeket támogat, amelyeken a közönség "nevet, sír, énekel, táncol", illetve, hogy a filmcsillagokkal és a rendezőkkel együtt nyilvános állásfoglalást tesz erkölcsi értékek mellett. Rengeteg film szándékosan menekül a valóság elől és az indiai társadalom álmait mutatja be, amivel határozottan szembekerült saját, ötvenes évekbeli kezdeteivel, amikor a függetlenség elnyerése után a szocialista realizmus sokkal befolyásosabb volt.³⁷

Burhan Wazir szerint: "Bombay a világ vezető 'menekülő mozijának' előállítójává nőtte ki magát: egy 14 milliárd fontos behemóttá, amely évente közel 900 filmet termel ki magából, és ezzel könnyedén felülmúlja Hollywoodot. Csak Indiában 13000 mozi van, amelyek napi forgalma több, mint 10 millió néző. És a filmek az emigránsok legfőbb szellemi táplálékát jelentik Európában, Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten és az Egyesült Államokban."

Ezt a presztízst fenyegeti jelenleg az a veszély, hogy a rendőrségi nyomozások homályos ügyekre bukkantak a filmfinanszírozás vizsgálata során, nem beszélve a szervezett bűnözés által csempészett filmek forgalmazásáról.³⁸

A hollywoodi "álomgyár" gyors növekedése a Levi's farmerekkel, a CNN-nel, a Coca-Colával és a Disneyworlddel, Amerika legnagyobb exportiparágaival vetekszik, és a Microsofttal, valamint a Boeing óriásrepülőivel együtt a késő huszadik század meghatározó iparágainak egyike. A globálisan népszerű tömegkultúra alakítása hatalmas nyereséget termelt, de egy olyan iparágban, amely hírhedten kiszolgáltatott az ingatag közízlésnek, legalább annyi bukásra volt példa, mint ahány sikertörténetre. A szélesebb közönségre alapozott megnövelt választási lehetőség és a legújabb technológiára épülő szolgáltatások széttöredezték a piacot. A piaci rések meghatározása az egyes korosztályokra és az Internet növekvő használata további lehetőségeket kínál. Bukások persze nem csak abból voltak, amikor valaki a rossz technológiát támogatta – ki emlékszik ma már a Betamaxra a nyertes VHS videórendszerrel szemben. Hanem abból is, amikor az alkalmazottak hagyományos munkájuk leértékelését élték meg az új, általános számítástechnikai és különleges képességek egyre erőteljesebb elterjedésével. A digitális média és a multimédiás erőforrások megjelenése, a világháló egyre nagyobb kiterjedése és a kulturális források bőségszaruja könnyű és viszonylag olcsó globális hozzáférést biztosít mindehhez. Helyi szinten mindez megerősítő hatással lehetne, de a gyakorlatban még mindig nagyrészt a gazdag északi félteke birtokában van, és elsősorban a gazdagokat segíti világszerte.

 

 

Médiakoncentráció és médiaellenőrzés

 

Hollywoodot jelenleg egy maroknyi transznacionális vállalat uralja, amelyek közül néhány külföldi tulajdonban van, s ami felveti a médiakoncentráció, a médiaellenőrzés és a médiabefolyás tágabban értelmezett kérdését. A legfontosabb probléma, hogy a forgalmazás és a finanszírozás ezen hatalmas konglomerátumok égisze alatt működik, amelyek uralják az iparágat. Kereskedelmi keresztügyletek segítségével kapcsolódnak össze, amit a sikeres filmek melléktermékei csak megerősítenek. Egymás termékeinek forgalmazása, az újabb és újabb kiadások, videók, könyvek, ruhák és játékok eladása több bevételt hozhat, mint maguk a filmek. Naomi Klein összegyűjtött néhány fontos vállalati eseményt, azt követően, hogy Reagan szétszedte a korlátozó trösztellenes törvényeket 1983-ban: vállalati összeolvadások, hogy fenntartsák a "védjegy-világot", amely a márkás árukra és image-re épülő életstílust hívatott támogatni szinergia létrehozásán keresztül; a szórakoztatóiparral összefonódó kiskereskedelem; marketing és szponzori támogatás olyan új keletű fejleményekkel, mint a márkás nagyáruházak, márkás falvak és vakációk. Végül a terület erősödő privatizációja korlátozza a független kiskereskedelmet és választékot, amely még vállalati cenzúrát is jelenthet.³⁹ A legjobb példa erre eddig és ezután is, a Disney.

A szórakoztatóiparral kapcsolatos TNV-jelenségek legnevezetesebb példája az a csalóka látszat, amit Disney-nek neveznek. Az eredetileg egészestés rajzfilmek készítésére szakosodott vállalat olyan céggé alakult, amely a filmgyártás minden aspektusával központi kapcsolatban áll, különösen, ami a családi filmeket és a vidámparkok működtetését illeti. Az egyik legnagyobb hálózati televíziós csatorna, az ABC tulajdonosa, amely jelenleg a brit származású Legyen Ön is milliomos! című vetélkedő sikerét lovagolja meg. A Disney 1955-ben nyitotta meg a Los Angeles mellett található anaheimi központját az ABC-Paramount támogatásával, amely 35%-os részesedést kapott. Ezt követte a floridai vidámpark sikeres megnyitása, majd a külföldi terjeszkedés Japánban és Franciaországban, beleértve a számtalan kiskereskedelmi kirendeltséget. A Disney sikerei lehetővé tették, hogy 1995-ben kivásárolja az ABC/Capital Cities részesedését, és ahogy Martin Walker fogalmazott, létrehozta azt a "szótárat, amely megálmodta a világ álmait és meghatározta a vágyait". Ez "más kultúrák példa nélküli fosztogatásává vált azért, hogy a Disney univerzális szótárával újradefiniálják azokat".⁴⁰ Miután létrehozta globális védjegyét, 1994-re teljes bevételeinek a negyede az USA-n kívülről származott, ami három éven belül egyharmados arányra nőtt.

Voltak azonban jelentős csapdák is "Miki Egér házában". Kim Master leírása Michael Eisner Disney-mogulról rámutat a filmiparon belüli hatalmi játszmák árnyoldalaira. Eisner a hetvenes évek sikeres ABC televíziós vezetőjéből a Paramount vállalati főnökévé küzdötte fel magát, míg végül összeállt Jeffrey Katzenberggel a Disney-től, és ugyanakkor az elnökkel, Frank Wells-szel. A nyolcvanas évek végére ő volt Amerika legjobban fizetett üzleti vezetője, bár az EuroDisney átalakítási problémái a kilencvenes években, a vezetői villongások és a csökkenő bevételek megtépázták látszólagos legyőzhetetlenségének image-ét.⁴¹ Miközben a vállalati bevételek továbbra is a részvényárakkal együtt botladoznak (a 2000-es teljes bevétel 25 milliárd dollár volt), a kritikusok, többek közt a Los Angeles Times, elnevezték Eisnert "kerékrugdalónak" – azaz olyasvalakinek, aki lehetséges vásárlásokat fontolgat, de aztán egyet sem hajt végre. Azzal is megvádolták, hogy elpuskázott néhány összeolvadási lehetőséget a multimédiás buliban (mint pl. a Viacomhoz vagy a Yahoo-hoz való csatlakozást), nincs világos, előremutató stratégiája az új, széles sávú és streaming-technológiákkal kapcsolatban, amelyeket a kábeltévés és műholdas fejlesztéseknél használnak, és drága mulatságnak bizonyult a megbukni látszó Internet kezdeményezése is. Az új technológiák teljes mértékben forradalmasítani fogják a közeljövő szórakoztatási csatornáit. A vidámparkok építésére alapozni, akármilyen jól jövedelmez is, korlátozott gondolkodásra vall, ráadásul mostanság nem is megy olyan jól ez az üzletág a szeptember 11-ét követő turistaforgalom-csökkenés miatt.⁴² Azonban az interaktív DVD (amely 1997 óta van forgalomban) szédületes fogyasztói elterjedése félelmetes lehetőségeket kínál a Disney-nek és más médiavállalatoknak, bár eredetileg ellenezték Hollywoodban, mert attól tartottak, hogy a lemez túl könnyen másolható lesz. A Newsweek állítása szerint csak az amerikaiak egyedül 4,2 milliárd dollárt költöttek 2000-ben saját DVD-s filmgyűjteményük összeállítására, lecserélve régi videókazettáikat, és általában ezt tartják Hollywood jelenlegi növekedési forrásának.⁴³

Rupert Murdoch News Corporationje a tulajdonosa a 20th Century Foxnak és más amerikai televíziós társaságoknak, továbbá kábel- és műholdas csatornáknak, magazinoknak, napilapoknak és internetes szolgáltatóknak – s ez csak az amerikai üzleti részt jelenti. Megvetette már a lábát Kínában (ami azzal is járt, hogy a kritikus BBC Világszolgálat híreit rátette az Asian Star TV-re is), s kiterjedt brit és ausztrál érdekeltségei is vannak. A japán Sony birtokolja a Columbiát, miután 1989-ben megvásárolta, akkoriban igencsak magasnak tűnő áron. Amikor túl nagy irányítási szabadságot adtak a helyi vezetésnek, az csak felgyorsította a Sony-n belüli pénzügyi válság kialakulását 1993-ban, miközben a veszteségek aránya egyre nőtt. Az America OnLine összeolvadása Ted Turner Time-Warner cégével, amelyhez a CNN és a Warner Brothers is tartozik, a világ legnagyobb médiacsoportját hozta létre, amelynek a tőkéje jóval meghaladja a 200 milliárd dollárt is, és most alig várja, hogy az európai kábeltévé piacán is terjeszkedhessen, s learassa a digitális forradalom hasznát, felhasználva hatalmas méretű televíziósprogram-készletét. A Viacom konglomerátumé a CBS, az MTV, a Paramount, és a Blockbuster videóhálózat. A The Times nemrégiben azt írta, hogy a kanadai Seagram és a francia Vivendi Universal nevű többszörös konglomerátum, amelyhez a 14 országban jelen lévő francia fizetős csatorna, a Canal Plus és az Universal Studios is tartozik, szintén összeolvadnak. Az így egyesülő csoporté a világ zenei eladásainak 21,8%-a, és tulajdonosa a sikeres USA Networks 43%-ának, ezenkívül van egy közös internetes megállapodása a Vodafone-nal, a világ vezető mobilkommunikációs vállalatával. A stratégia az, hogy ezzel a 60 milliárd fontos egyesüléssel, vertikális integrációra törekedve, összekapcsolják a tartalom előállítását a forgalmazói "platformmal".⁴⁴

A médiakoncentráció ellenére manapság számtalan független filmgyártó vállalat vonzza magához a tehetséges forgatókönyvírókat, rendezőket és színészeket a világ minden részéről, akik mind eltűnnek Hollywood hatalmas, globális bevételeiben a televíziós, hírszolgáltatói, videó- és most már DVD-eladásokból, ahol a stúdiók az exportpiacokról származó nyereségtől függnek. Érdekes helyzet jön létre, mert egyrészről van egy folyamatosan növekvő programmásolás egyre inkább ugyanazokkal a műsorokkal, miközben másrészről elérhetővé válik a szakosodás és szélesítés lehetősége az új technológián keresztül azáltal, hogy kihasználják a piaci réseket a helyi szintű gyártók segítségével.

A gazdasági és jogi szükségszerűségből következő kulturális termelés mára globális méretűvé vált a filmfinanszírozás és -forgalmazás hollywoodi kartelljeinek uralmával. Jonathon Rosenbaum szerint a médiakonglomerátumok még egyes filmjogokat is megvesznek, majd nem hajlandóak forgalmazni a filmeket, ha úgy érzik, hogy saját termékeiknek jelentenének konkurenciát. Ha valaki a közönséget vádolja azzal, hogy kritikátlanul elfogadja, amit adnak neki, az nem érti a lényeget, hiszen a rendezés erős vállalati kezekben van.⁴⁵ Az USA első hat forgalmazó vállalata az amerikai mozik filmbérletének, a házi videókölcsönzéseknek és a kábeltévéknek a 90%-át ellenőrzi.⁴⁶ Az Amerikai Mozgókép Társaság továbbra is kulcsszerepet játszik, mivel (a korábbi Hays-kódrendszerhez hasonlóan) itt osztályozzák a filmeket, és ami még fontosabb, a Társaság kereskedelmi szövetségként is működik a hat médiaóriás nevében, hogy az amerikai kormánynál lobbizzon.⁴⁷ Nincs azonban egyoldalú erőfitogtatás, mivel számos amerikai maga is aggódik kulturális örökségének elvesztése miatt az új nemzetköziség következtében. A legnyereségesebb piac továbbra is Európa marad, ám annak ellenére, hogy Hollywood 65%-os részesedéssel bír a világ jegyeladásaiból, kevés sikerük volt a gyorsan növekvő délkelet-ázsiai piacokon, kivéve Japánt, amely azonban csak második helyen áll Európához képest. Kínában el sem tudják érni a kvótákat, mivel a helyi gyártású termékek még mindig népszerűbbek.⁴⁸ Ang Lee Tigris és Sárkány című, mandarin nyelven beszélő, angol feliratos harcművészeti eposzának Oscar-sikere azonban áttörést jelenthet nem csak az USA-n belül, hanem Délkelet-Ázsiában is. Általánosabban fogalmazva, Moran szerint: "a nemzeti mozik a világ minden táján régóta az amerikai mozi gazdasági és kulturális árnyékában éltek, és az állami filmpolitikák implicite úgy kezelik az amerikai mozit a nemzeti mozihoz képest, mint valami 'mást'."⁴⁹

A kritikusok amellett kardoskodnak, hogy szüntessék meg a hatalmas, egyre növekvő oligopóliumokat és azoknak a helyi, bennszülött kultúra újratermelésére gyakorolt látszólagos negatív hatásait. A globális egységesítés, egyformaság és az egocentrikus fogyasztói értékek csak tovább rontják a helyzetet.⁵⁰ A nyugati életstílust általában szuperlatívuszokban magasztalják a reklámok, amelyek aláaknázzák a "másság" iránti tiszteletet és elismerést. A gazdagok és szegények, illetve a centrum és periféria országai közti szakadék az információs és kulturális cserére is kiterjed. A nemzetközi események testnélküli, virtuális szórakoztatás, látványosság és kedvtelés formájában azonnal elérnek bennünket, fogyasztókat, ám tartalmuk gyakran elcsépelt és jelentésétől megfosztott, vagy pedig a nyugati kulturális jellemzők szűrőjén át megerősíti a már gazdag és hatalmas országok létező világképét. Innét ered az "infotainment", azaz az információ és szórakoztatás keverékének negatív tartalmú és elutasító jellegű gúnyneve, ahogyan a jelenséget elkeresztelték.

Kulturális magyarázatok

 

Az ideológiai összecsapás következtében – amely a hidegháború egyik jellegzetessége volt – elmosódott a Harmadik Út centrista politikai programjának kialakulása. A kulturális magyarázatok a hagyományosabbnak mondható politikai vagy gazdasági, illetve osztályérdekeken alapuló elméletek alternatívájaként, valamint az új gondolatokat és értékeket támogató idealisztikus elméletek manapság egyre népszerűbbek. A kulturális magyarázatokat azonban közismerten nehéz egyértelműen tetten érni. Általános szinten a kultúrát úgy határozhatjuk meg, mint amivel az emberek azonosulnak és ami értelmet ad az életüknek. Vagyis a nemzettel, vallással, szokásokkal, intézményekkel, történelemmel vagy nyelvvel való szubjektív azonosulás nyilván jelentős hatással van az emberi viselkedésre és tudatra, ám ezt egyre jobban befolyásolja a média tömegtájékoztatása, amely válaszokat fogalmaz meg a fenti, elsődleges azonosulási forrásokkal kapcsolatban. Számos mai globális tiltakozás kulturális reakció az újabb keletű globális jelenségekre, amelyeket veszélyesnek tartanak a nemzeti nyelvekre, ételekre sőt, még a kisvárosi kultúrára is.

A médiareprezentációnak alapvető a szerepe a társadalmi identitás megalkotásában. A médiaüzenetek egyértelműen befolyásolnak bennünket, egyéneket, ám a képek közvetítése – ahogyan fogyasztjuk őket és örömet találunk bennük – segít megalkotni nekünk, társas lényeknek identitásunk egy részét. Ahogy Allmendinga írta: "A társadalom hozta létre a médiát, és a jelek túlsúlyának segítségével a média egyre inkább befolyásolja és megteremti a társadalmat."⁵¹ A kulturális identitás egyes elméletek szerint alapvető szerepet játszik azon országok fenntartásában, amelyek képesek kifejleszteni polgári kultúrát, támogatni a társadalmi bizalmat, vagy felfegyverezni az embereket azokkal az értékekkel, amelyek növelik az egyéni és nemzeti gazdasági sikereket. Alig néhány éve még azt mondták a Nyugatnak, hogy versenyezzen az ázsiai kistigrisek sikerével és tanuljon sajátos "ázsiai értékrendszerükből", mivel ebben látták a délkelet-ázsiai gazdasági pezsgés és fegyelmezett irányítás magyarázatát. Most, hogy ezt a hírnevet megtépázták és Japán deflációs recesszióba süllyedt, a véleményeket felülvizsgálták. E fenntartással együtt Japán globális kulturális befolyása még mindig jelentős; elég ha Akira Kurosawa filmjeire, a sushira, a minimalizmusra vagy a Playstation 2-re gondolunk, valamint az üzleti szervezetek innovatív ötleteire, amelyeket lelkesen másoltak Nyugaton. Továbbra is nehéz lenne azonban elkülöníteni egyetlen kulturális tényezőt, mivel ezek rendkívül kétértelműek, mint ahogy általában a kulturális magyarázatok is. A kultúrák igen bonyolultak és általában keverednek, ezért bármely okozati kapcsolat meghatározása bármely viselkedési forma esetén gyakran hiábavaló igyekezet.

A közelmúlt eseményei nagyobb súlyt adnak annak a nézetnek, hogy az éppen csak elkezdődött globális tudás korszaka elkerülhetetlenül össze fog csapni a helyi, törzsi és hagyományos kultúrákkal. Benjamin Barber a Dzsihád és a "McWorld" közötti összecsapást fogalmazta meg, ahol az utóbbi képviseli a demokráciát, a modernitást és a technológiát, míg az előbbi a hagyományt és a parochializmust.⁵² Ez a szembeállítás azonban túlságosan leegyszerűsít komplex adatokat. A kultúrán belüli különböző csoportok könnyen lehetnek haszonélvezői az új, importált gondolatoknak és beáramlásuknak, míg mások státusuk és hatalmuk elvesztését kockáztatják. Nemzetközi szinten ez ugyanúgy lehet súrlódás vagy szolidaritás forrása. Mindenesetre a közönség se nem passzív, se nem kiszámítható a reakcióiban, és egész jól boldogulnak magukban is a szövegek cseréjével és szűrésével. Számos konfliktus nem is annyira a kultúráról szól, mint inkább a gazdasági sikerekhez és a politikához kapcsolódó elsődleges, hagyományos aggályokról. Így például a növekvő kereskedelem és az ehhez kapcsolódó új kulturális gondolatok és mindennapi szokások elkerülhetetlen beáramlása elősegítheti, de meg is oldhatja a konfliktusokat, egyesek nyernek, mások vesztenek vele. Akármilyen elmélettel állnak is elő, a kultúrának mint mindent átfogó magyarázatnak a következtetései nem vetekedhetnek automatikusan a hagyományosabb, politikai és gazdasági alapú magyarázatokkal. Kétségtelen azonban, hogy a kultúra (kultúrák) helyreállítása és a kulturális értékek támogatása mint a kereskedelem, a kormányzat és más intézmények fejlesztésének elsődleges közvetítői egyre jelentősebbek, mivel vonzó alternatívát jelentenek a materializmussal szemben, de legalábbis kiegyensúlyozó szerepet játszanak.⁵³

Hollywood kulturális jelentőségét és szerepét hajlamosak eltúlozni, ami valójában csak egy saját magára figyelő és önmagát támogató iparág. Persze kétségtelenül előnyös volt az amerikai üzleti export számára és a "puha hatalom" fenntartásához. E szerepet megkönnyíti az amerikai állam, amely keményen nyomja a szolgáltatások további globális liberalizációját. Amikor 1999-ben az USA kereskedelmi deficitje meghaladta a GDP 4%-át, és a felhalmozott államadósság összesen 1,5 billió dollár volt, a filmipar exportbevételei némi jelentőséggel bírtak ennek az egyensúlynak a helyreállításában. Miközben Hollywood összességében többnyire sikeres volt, az amerikai sport ezzel szemben globális értelemben csak elhanyagolható befolyást gyakorolt. Ehhez hasonlóan Indiában és Délkelet-Ázsia nagy részében, beleértve Kínát is, Hollywood piaci részesedése ebben a pillanatban jelentéktelen, bár Japán egyre növekvő és fontos piac, miközben számos iszlám ország egyszerűen korlátokat állít a "Nagy Amerikai Sátán" elleni politikai küzdelem részeként. Európa marad túlnyomórészt az első számú piac, ám a franciák igencsak igyekeznek csökkenteni függőségüket. 2001 tavaszán a Cannes-i filmfesztiválon a francia producerek elmondhatták, hogy hazai piacuk feléledt, köszönhetően annak, hogy folyamatosan vigyáztak a minőségre az egyre több tömegfilm mellett. A médiaipar potenciális globális kiterjedése a folyamatosan beáramló új technológiákkal együtt korlátlan lehetőségeket teremt az innovatív vállalatok számára, bárhol is legyenek.

Számos amerikai kritikus továbbra sincs meggyőződve Hollywood művészeti egységéről, és aggályaiknak adnak hangot azzal kapcsolatban, hogy mit készülnek bemutatni és képviselni. Ebbe beletartozik a tényszerű történelmi bizonyítékok eltorzítása is, mint például a japán katonai viselkedés relativizálása a Pearl Harbor című filmben, annak fényében, hogy Japán növekvő és jelentős piac, és könnyen megsértődik. A politikai jobboldal kritikusai továbbra is úgy látják, hogy a deviáns életstílusok lefelé irányuló legitimálása és dicsőítése történik, amely aztán úgy kerül az amerikai és a külföldi piacokra, hogy az amerikai életformát negatív módon jeleníti meg. Eközben mások lenézik majdnem anarchikus sokszínűségét, amellyel az ízlés határait igyekszik kitolni és az elfogadhatóság korlátait meghatározni. Ez ellentétes az alapvető értékekkel, anélkül, hogy valaha is megértenék, a választás és a személyes önkifejezés olyan alapértékek, amelyek mindig együtt járnak a profithajszával. Hasonlóképp fontos megjegyeznünk, hogy alig pár mérföldre Hollywoodtól, a San Fernando-völgyben van egy másik globális üzleti vállalkozás epicentruma, amely 10 000 pornófilmet készít évente, s amelynek forgalma meghaladja Hollywoodét. Ha a puha hatalom fontos eszköz mások kulturális befolyásolásában, akkor Hollywood szerepe ebben az értelemben sokkal bonyolultabb, és végső soron lehet, hogy egyszerűen "a megtérteknek prédikál". Bár más megvilágításban a San Fernandói pornót tekinthetjük a hollywoodi üzleti kihelyezés (outsourcing) termékének is, s így két nyelven beszél egyszerre.

Hollywood mint iparág továbbra is nyitott a világ tehetségei előtt, bárhonnét jönnek is, amennyiben rendelkezik a szükséges erőforrásokkal, és általában hajlandó is megfizetni annak az árát, hogy garantálja a további sikereket. A globális munkaerőpiac lehalászása régóta része a hollywoodi történetnek. Ráadásul azáltal, hogy Los Angeles fekvésére és komparatív gazdasági előnyeire alapozva létrehozott egy "kritikus tömeget", nem is beszélve a helyi szakemberek és forró pénzek támogatásáról, Hollywood rendkívül megnehezítette a konkurens nemzeti filmiparok számára, hogy megkérdőjelezzék vezető helyét. A szűken vett Los Angeles-i gazdaság Hollywoodból nyert hasznát 2000-ben 31 milliárd dollárra becsülték. Ugyanakkor számos külföldi tulajdonú TNV is jelentősen érdekeltté vált vagy a tulajdonláson keresztül, vagy a hollywoodi értékteremtésen keresztül, miközben sok ország kínál adókedvezményeket és gyártási kapacitást, hogy saját partjaikra csábítsák az amerikai filmkészítőket, vagy lépnek együttműködési megállapodásra velük, amellyel implicite elismerik Hollywood tapasztalatait.

A filmipar saját jelenlegi és múltbeli teljesítményeit az évente megrendezett Oscar-díj ünnepséggel ismeri el, amelyet élénk érdeklődés kísér, és az egész világpiacon reklámozzák. Az iparág követi, alakítja a kulturális keresletet, és néha élére áll a formálásának, ám az alapelv az, hogy a nyereség tiszteletet követel. A tömegkultúra és az életstílus-márkák kiválóan terjeszthető áruk a világpiacon, és a siker vagy a bukás a gyorsan változó és bizonytalan közízlés felismerésén alapszik. Ez az akadémiai életben valóságos kiadói iparágat hozott létre, amely szemiotikai elemzésekre és a jelentés létrehozására specializálódott, hiszen Hollywood elsődleges szereplő a konzumerizmus és az arculat-teremtés globalizációjában.

Hollywood látszólagos kulturális befolyását könnyű eltúlozni. Hatalmas pénzügyi kockázatokat rejt a tömegkultúra értelmezése egy "a győztes mindent visz" típusú piacon, hiszen a filmek túlnyomó többsége alig lesz nullszaldós, ám Hollywood multinacionális vállalati tulajdonosi szerkezete töretlen globális uralmát és marketinges erejét bizonyítja. Manapság azonban Hollywood komoly amerikai belpolitikai kihívásoknak néz elébe, amelyek jelentősen megváltoztathatják tevékenységét, ha az ellenőrzést sürgető hangok meghallgatásra találnak. Bevételei még mindig alacsonyak a General Motors vagy a General Electric óriásvállalatokhoz képest, miközben tevékenységét sokkal szigorúbban ellenőrzik, mint talán bármely más iparágat bárhol. Egyszer azt mondták, "éveken át, ami jó volt az országnak, az jó volt a General Motors-nak is, és megfordítva". Hasonló kijelentést tehetnénk Hollywoodról is, és az amerikaiak túlnyomó többsége azonosulna vele. Amikor Amerika éppen újraalakítja saját képét a muszlim világban, az lenne a legironikusabb, ha Bush elnök Hollywood segítségét kérné a terrorizmus elleni harcban, hogy megszüntessen egy olyan fenyegetést, amelyet eredetileg talán akaratlanul is segített előidézni.

 

(Fordította: Gedeon Béla)

 

Jegyzetek

 

1 T. Friedman, The Lexus and the Olive Tree, New York, 1999. Friedman, a New York Times közismert riportere valószínűleg a globalizációpárti oldal legvidámabb hurráoptimistája.

2 K. Ohmae, The Borderless World: Power and Strategy in the Interlinked Economy, New York, 1990.

3 C. Cook, The Economist, "Globalisation and its Critics", Special Survey, 29 September 2001, 3-34.o.

4 M. Castells, The Rise of the Network Society, 1. kötet, The Information Age: Economy, Society and Culture, Oxford, 1996.

5 Lásd, például, D. Coyle, The Weightless World: Strategies for Managing the Digital Economy, Cambridge, MA, 1998; David K. Korten, When Corporations Rule the World, Bloomfield, CT, 2001; J. McMurty, The Cancer Stage of Capitalism, London, 1999; J. Petras és M. Morley, Empire or Republic? American Global Power and Domestic Decay, London, 1995.

6 Lásd J. Brecher és T. Costello, Global village or Global pillage: Economic Reconstruction from th Bottom Up, Cambridge, MA, 1998, 29. o.; J. Beatty, Against Inequality, The Atlantic Monthly, 1999. április, 105-108. o.

7 J. S. Nye és W. A. Owens, "America's Information Edge", Foreign Affairs, 75. évf., 2. sz., 1996. március/április, 20-35.o.

8 P. J. Buchanan, The Great Betrayal: How American Sovereignty and Social Justice are being Sacrificed to the Gods of the Global Economy, New York, 1998.

9 J. B. Judis, Beyond National Interest: GOP Isolationism Reborn, New Republic, 1999. június 21., 22-25. o.; és "Independents Day", New Republic, 2000. március 13., 22-24. o.

10 H. McRae, "So How Much Did Harry Potter Make for the Rest of Us?", Independent Business Review, 2001. február 7., 2. o.

11 J. Petras and M. Morley, Empire or Republic? American Global Power and Domestic Decay, London, 1995.

12 P. Gowan, The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance, London, 1999.

13 F. Bergsten, American Politics, Global Trade, The Economist, London, 1997. szeptember 27., 25-28. o.; D. Yergin és J. Stanislaw, The Commanding Heights, New York, 1998.

14 Lásd a visszautasított Legfelsőbb Bírósági jelöltnek, Robert Borknak az engedékenység elleni gáncsoskodó támadását, Slouching Towards Gomorrah, New York, 1996 és M. Medved könyvét, Hollywood as America: Popular Culture and the War on Traditional Values, New York, 1992.

15 O. Newman és R. de Zoysa, The American Dream in the Information Age, Houndmills, 1999.

16 M. Cousins, "Hollywood is Right", Prospect, London, 2001. április, 28-32. o.

17 Lásd D. Campbell, "Strong Cast, Good Book, Big Hit, The Guardian, 2001. február 8., 19. o.; és "The People versus Hollywood", The Economist, 2000. szeptember 16., 57-58. o

18 A. Gumbel, "Bush Enlists Hollywood to Help the War Effort", The Independent, 2001. november 12., 3. o.

19 R. McRum, "They're Talking our Language", The Observer Review, 2001. március 18., 2. o.

20 Lásd például A. G. Valladao, The Twenty First Century will be American, London, 1996; J. Purdy, "Universal Nation", Prospect, 2001. november, 34-37. o.

21 R. Maltby és K. Bowles, "Hollywood: The Economics of Utopia", in: J. Mitchell és R. Maidment (szerk.) The United States in the Twentieth Century: Culture, 124. o.

22 D. Strinati, An Introduction to Studying Popular Culture, London és New York, 2000.

23 C. Brookeman, American Culture and Society Since the 1930s, London, 1984.

24 F. Jameson, "Post Modernism and Consumer Society", in: H. Foster (szerk.) Postmodern Culture, London, 1985, 125. o.

25 L. May, The Big Tomorrow: Hollywood and the Politics of the American Way, Chicago, 2000.

26 G. Horne, Class Struggle in Hollywood 1930-1950; Moguls, Mobsters, Stars, Reds and Trade Unionists, Texas, 2001.

27 May, i.m.

28 E. S. Herman and N. Chomsky, Manufacturing Consent: The Political Economy of the Mass Media, London, 1994.

29 F. Moretti, "Planet Hollywood", New Left Review, 9.sz. (második folyam), 2001. május/június, 90-101.o.

30 R. Faroohar, "Hello, Good Bye", Newsweek, 2001. május 7., 48-49. o.

31 K. Krosnar, "Take One: Prague", Newsweek, 2001. március 19., 42-43. o.

32 The Economist, 2001. március 24., 90.

33 G. Ritzer, The McDonaldisation Thesis, London, 1998, 141. o.

34 J. Morrison, Passport to Hollywood: Hollywood Films, European Directors, New York, 1998.

35 M. Walker, "What Europeans Think of America", World Policy Journal, 17. évf., 2. sz., 2000 Nyár, 26. o.

36 S. F. Said, "French Resistence", The Daily Telegraph, Arts and Books, 2001. március 24., 1. o.

37 N. M. Kabir, Bollywood: The Indian Cinema Story, London, 2001.

38 B. Wazir, "Killer's Trial Exposes Bollywood Gangsters", The Observer, 2001. február 11., 26. o.

39 N. Klein, No Logo, London, 2001.

40 M. Walker, Makers of the American Century: A Narrative in Twenty-six Lives, London, 2000, 286-287. o.

41 K. Masters, The Keys to the Kingdom: How Michael Eisner Lost his Grip, New York, 2000

42 A. Gumbel, "Disney Struggles to Rediscover its Old Magic in the Net Age", The Independent, 2001. február 6.

43 J. L. Roberts, "The Disc that Saved Hollywood", Newsweek, 2001. augusztus 20., 36-39. o.

44 R. Snoddy, "Stage Set for the Rise of a New Empire", The Times, 2000. december 6., 31.o.

45 J. Rosenbaum, Movie Wars: How Hollywood and the Media Conspire to Limit What Films We Can See, Chicago, 2000.

46 J. Wasko, Hollywood in the Information Age, Cambridge, 1994.

47 D. Gomery, "Hollywood as Industry", in: J. Hill és P. Church Gibson (szerk.) The Oxford Guide to Film Studies, Oxford, 1998, 245-254. o.

48 T. Miller, "Hollywood and the World", in: Hill and Gibson (szerk.) i.m., 371-382. o.

49 A. Moran, "Film Policy: Hollywood and Beyond", in: Hill and Gibson (szerk.) i.m., 366. o.

50 Lásd például M. Waters, Globalisation: Key Idea, London, 1995; J. Gray, False Dawn: The Delusions of Global Capitalism, London, 1998.

51 P. Allmendinga, Planning in Postmodern Times, New York, 2001, 52. o.

52 B. Barber, Jihad versus McWorld, New York, 1995.

53 J. Rifkin, "Worlds Apart", The Guardian, Comment & Analysis, 2001. július 3., 15. o.