1. Bevezetés és téma meghatározás. Hol tévedett Orwell?

A tudományos szakirodalomban két szélsőséges álláspont alakult ki a demokráciának az információs társadalomban való megvalósíthatóságáról. Számos szerző véleménye szerint a széles körben proklamált „elektronikus forradalom" elkerülhe­tetlenül „közvetlen demokráciához" fog vezetni. Az egyetlen kérdés, melyben ezek a „komputópisták" különböző álláspon­tot képviselnek az, hogy a közvetlen demokrácia elérése ér­dekében a technológiák további bevezetését milyen mérték­ben szükséges aktívan irányítani. Néhányuknak az a vélemé­nye, hogy a szabadság technológiáiról van szó, melyek majd­nem automatikusan egy demokratikusabb társadalmat fognak eredményezni, feltéve, hogy a szabadpiacot hagyják saját tör­vényei szerint működni. Más szerzők úgy gondolják, hogy az új technológia lehetővé teszi a politikai kultúra és struktúra drasztikus megújítását, feltéve annak praktikusan és értelme­sen való tudatos felhasználását.

Másfelől sok szerző úgy véli, hogy az elektronikus forrada­lom elsősorban egy technokratikus forradalom, mely a polgá­rok felügyeletének és kontrolljának orwelli formáit fogja ered­ményezni. Az uralkodó a felügyeletet és kontrollt jósoló nézet, melynek végső soron jogi háttere van. Egy mélyreható tanul­mány alapján, amely rendőrségi és bírósági területen készült az amerikai nemzeti információs rendszerekről, Laudon (1986) kimutatja, hogy a központi kormányzati bürokrácia érdekei (akár politikailag legitimizáltak, akár nem) milyen mélyreható­an determinálják az ilyen rendszerek szervezését és tervezé­sét, s így egyre nagyobb mértékben erősítik ugyanennek e kormánynak a hatalmát. Laudon határozottan rámutat, hogy a (jóléti állam fenntartásához szükséges) elégséges álkontrollhoz és a túlzottan részletekbe menő döntéshozatalhoz kö­tődő politikai érdekekben az információs technológia által tá­mogatott központi kormányzat hatalmi pozíciójának fontos legitimizációja mutatható ki. Egy vezetékesített társadalomban a felügyelet „ (…) az adórendszer automatizálásának logikus kiterjesztése". (Martin, 1978)

Ha átnézzük a szakirodalmat, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy rendkívül sok figyelmet szenteltek az Orwell vagy Athén? kérdésnek. Ugyanakkor azt is észre kell ven­nünk, hogy ez a probléma elvonta a figyelmet más fontos, az információ és demokrácia közötti kapcsolatról feltehető kérdé­sekről.

A két említett szélsőséges álláspont között nagyszámú kö­zéputas vélemény is van, melyek gyakran vonatkoznak vala­mely részterületre vagy a demokrácia működésének egyetlen aspektusára, mint pl. a parlament szerepére. Frantzich (1982) írt egy könyvet a számítógép megjelenéséről az amerikai kép­viselőházban. Elau (1977) megjelentetett egy tanulmányt ar­ról, hogy az informatizálás milyen hatással lesz a hagyomá­nyos politikai szakmára és arra – az ő véleménye szerint meg­lehetősen szűk látókörű – demokráciaszemléletre, amely a közvetlen demokráciát védő érvek alapját képezi. McLean (1989) az informatizálás témáját összekapcsolta a „pub­lic choice" demokrácia teóriáival. Winner (1988) kritikusan tár­gyalja azokat a technológiával kapcsolatos álláspontokat, me­lyek alapjait képezik az olyan véleményeknek, miszerint az informatizálás elősegíti a demokratizálást. Arterton (1987) és Abramson, Arterton és Orrén (1988) sok olyan projektet vizs­gált meg, melyekben a polgárokat az új média eszközeivel próbálták meg gyakrabban bevonni a politikai döntéshozatal­ba. Barber (1988) amellett érvel, hogy az új technológia le­hetőségeket kínál egy „erős demokráciára". Kraemer és King (1987) azt vizsgálták, hogy az informatizálás milyen kapcso­latban van az Amerikai Alkotmány doktrínáival. Ugyanebben a témában a Technológiaértékelés Amerikai Hivatala szintén közreadott egy érdekes jelentést.

E mostani tanulmányunkban a demokrácia és információs társadalom témakörének szakirodalmát tekintjük át. Ez az át­tekintés azokra az irodalmakra koncentrál, amelyek – elemzés vagy kutatás leírásával – a politika, a demokrácia és a szá­mítógépes, illetve kommunikációs technológiák közötti kap­csolattal foglakozó nézeteket tartalmaznak.

Az elsősorban a privát szféra jogi aspektusaira koncentráló és a közszolgálati média demokratikus társadalomban való felhasználását vizsgáló szakirodalommal nem foglakozunk. Ez vonatkozik arra a szakirodalomra is, mely főként az informatizálásnak a polgárok mint vásárlók és a kormányzat közötti kapcsolatára való hatását vizsgálja. A következő témák kerülnek sorra.

A második részben az új technológiák két jellemzőit írjuk le: mitől lesz az új média új média? A harmadik, negyedik és ötödik rész azzal a szakirodalommal foglalkozik, mely azáltal teremt kapcsolatot az infomiatizálás és a demokrácia között, hogy a demokrácia különböző nézeteinek fényében (közvetlen demokrácia, képviseleti demokrácia, tevékeny állampolgári lét) vizsgálja az informatizálás jelentőségét. Az ezt követő ré­szekben (6-9) a demokrácia és informatizálás kapcsolatát úgy tekintjük át, hogy ismételten figyelmet szentelünk az informa­tizálás jelentőségének, a demokratikus folyamat legfontosabb szereplőire, vagyis politikai pártokra, akciócsoportokra, politi­kusokra, állampolgárokra, parlamentre nézve. Végül a tízedik fejezetben néhány összefoglaló megállapítást teszünk.

2. Számítógépes, információs és kommunikációs technológia; mi az új benne?

írásunk a számítógépes, információs ós kommunikációs tech­nológia új formáit hangsúlyozza. Ezen nemcsak komputere­ket, műholdvevőket és kábelhálózatokat értünk, hanem videomagnókat és üvegszálas kábeleket is. E technológiák tették lehetségessé pl. a közvetlen posta, az elektronikus posta, a videó-, számítógépes és telefonos konferenciák, az azonnali szavazás, a számítógép által támogatott telefonos interjúk, a teletext, a számítógép segítségével hozzáférhető adatbankok és az interaktív televízió létrehozását.

Néhány szerző ICT-nek, információs és kommunikációs technológiának hívja. Mások „com-com technológiának", vagy­is komputer- és kommunikációs technológiának, megint má­sok „új médiának" nevezik. Ezek a leírások minden esetben az információ gyűjtésének, feldolgozásának, továbbításának és tárolásának új módszereit jelzik. Ezek alapvetően befolyá­solják a különböző szereplők közötti kommunikációs folyama­tokat. Van Dijk (1991:243) szerint egy új médium „(…) olyan médium, mely formát ad az infrastruktúra, a szállítás, a me­nedzsment, a szolgáltatások és/vagy a tele-, adat- és tömeg­kommunikáció területén adódó adatválaszték integrációjának, s ezen felül olyan médium, mely bizonyos fokig interaktív". Ebben a tanulmányban a továbbiakban nem foglalkozunk pon­tos definíciókkal. Az új technológiák specifikus tulajdonságai­nak legtömörebb leírása az Abramson, Arterton és Orren-műben (1988) olvasható. A szerzők véleménye szerint az új médiumokak legalább hat olyan különleges ismertető jegye van, mely különösen értékessé teszi őket a politika és a demok­rácia számára.

Először: az új médiumok rendkívüli mértékben megnövelik a politikusok és állampolgárok által elérhető információ mennyiségét. Ez nemcsak a létező információ mennyiségi növe­kedését jelenti, hanem a hozzáférhetőség könnyebbé válását is.

Másodszor: az új médiumok felgyorsítják az információ gyűj­tésének, elosztásának és tárolásának folyamatait. Az idő és tér (a távolság) valójában nem jelentenek korlátozó tényezőt. A politikai eseményekről szóló információ lényegében azonnal elérhető bármekkora távolságból, bárki számára, akinek szük­sége van rá. Az aktuális események és a róluk szóló híradá­sok közötti időbeli különbség egyre inkább csökken. A politi­kusoknak egyre kevesebb idő alatt kell reagálniuk az esemé­nyekre. Ugyanakkor a nagyközönség véleményei és reakciói szintén egyre könnyebben hozzáférhetők.

A harmadik jellemző az, hogy az új médiumok (nagy számú szelekciós lehetőség segítségével) a vevők számára lehetővé teszik, hogy jobban irányításuk alatt tartsák az információt. A médiumok (a tévé-állomások, video-felvevők) számának növe­kedésével a felhasználó egyre inkább önmaga határozhatja meg, hogy mikor akar információhoz jutni. így az információ nézője vagy keresője egyre függetlenedik mások elképzelé­seitől, például az adásidőre vonatkozó döntésektől. Ekképpen beszélhetünk a felhasználói szuverenitás növekedéséről (mely azonban nem terjed ki a műsorok tartalmára).

A negyedik jellemző szerint az új technológiák az informá­ciót küldő számára lehetővé teszik az információ célzott to­vábbítását; az információt egy az eddigieknél is pontosabban definiált célcsoporthoz adaptálhatják. A széles körű műsor­szórás mellett egyre inkább beszélhetünk szűk körű műsor­szórásról is. A politikusok például felhasználhatják az új mé­diumokat úgy, hogy szavazók csoportjairól részletes képet al­kotnak, majd pedig minden csoportot specifikus információk­kal, más-más úton igyekeznek elérni (direct mail, videoszala­gok). Az olyan lehetséges előnyök mellett, mint az információ mennyiségének növekedése és az emberek igényeinek jobb kielégítése, vannak lehetséges hátrányok is, mint pl. a szeg­mentálódás felerősödése és lehetőségek a manipulációra.

Az ötödik jellemző a decentralizálásra való törekvés, mely az új technológiákban testesülne meg. Ez a jellemző azonban nem teljesen egyértelmű, célszerű lenne különbséget tenni az új média tulajdonlása és felhasználása között. Az új média tulajdonlása egyre inkább néhány médiaóriás kezében kon­centrálódik, azonban a használatról hozott döntések, vagyis annak kérdése, hogy mit rögzítenek és sugároznak az új mé­diumok segítségével, egyre inkább decentralizált szinten dől­nek el. Több műszaki fejlesztés is hozzájárul ehhez a decent­ralizáló tendenciához. A mikrokamerák feltalálása például drasztikusan lecsökkentette a professzionális tévé-programok előállítási költségeit. Ennek következtében az Egyesült Álla­mokban a helyi tévé-adók egyre erősebb versenytársai lettek a nemzeti hálózatoknak. (Hollandiában ez a fejlődés egyen­lőre csak a regionális rádióadóknál található meg.) Minden­esetre, ami a számítógépes hálózatok felhasználását illeti, ez a decentralizálásra irányuló tendencia vitatható. Ebben az esetben a decentralizáció alapvetően a centralizálás keretei között zajlik, s az effajta hálózatok átláthatóságának köszön­hetően a decentralizált folyamatok feletti központi ellenőrzés lehetséges marad.

Az új médiumok hatodik és egyben utolsó jellemzője a küldő és fogadó közötti interakció létrehozására való képesség. Ez az interaktivitás az, melynek mentén legélesebben szembeállít­ják a régi médiumokat (mint pl. tv, rádió, újságok) az új médiu­mokkal. Lehetővé teszi a nézők és más információ-fogadók szá­mára, hogy azonnal reagáljanak a nekik bemutatott dolgokra. Többé már nem passzív befogadói a mások által készített mű­soroknak, hanem aktív résztvevők, akik hatást gyakorolhatnak a program tartalmára. Az interaktivitás még mindig a legkevésbé fejlett jellemzője az új technológiáknak. Ez magyarázható a vele járó költségekkel, de azzal is, hogy a médiumok felhasználására vonatkozó szokások megváltoztatását igényli. Mindenesetre el­sősorban ez az interaktivitásra való lehetőség eredményezte a széles körű spekulációkat az új médiumoknak a működő de­mokráciára való lehetséges befolyásáról. A lényeg az az elkép­zelés, mely szerint a közvetlen demokrácia régóta dédelgetett ideájába új életet lehet lehelni az interaktív média eszközeivel. Ebben – mint később majd kiderül -, úgy tűnik, fontos szerepet játszanak a demokráciáról alkotott igen különös nézetek.

3. Régi ideálok és új technológiák; közvetlen demokrácia

Mint sok szerző sugallja, a közvetlen demokrácia ideája végül talán megvalósítható az új technológiák segítségével. Különö­sen a futurológusoknak – mint Naisbitt vagy Toffler – vannak magas elvárásaik a személyes reprezentációt illetően, melyet az új médiumok lehetővé tennének. Ezek a médiumok az egyes polgár számára megteremtenék a műszaki és szerve­zeti lehetőségét annak, hogy közvetlenül vegyenek részt a politikai döntéshozatalban. Emiatt – egyesek érvelése szerint – megszűnik a képviseleti intézmények létjogosultsága, mely eddig abból a feladatukból adódott, hogy a demokráciát a nagyméretű társadalmakban szervezeti úton lehetségessé te­gyék. A technológia lehetővé teszi az egyes állampolgárok véleményének rövid idő alatt történő és alacsony költségekkel járó összeírását. Ennek következtében a közvetítő szerveze­tek, mint pl. a politikai pártok és nyomásgyakorló csoportok, el fogják veszteni funkciójukat, és a képviseleti intézmények eltűnhetnek. Az állampolgárok önkormányzóvá válhatnak, és többé már nem lesz szükségük arra, hogy döntéshozatali ha­talmukat politikai képviselőkre ruházzák át. Igy aztán valóság­gá válna egy közvetlen, népszavazásokon alapuló demokrá­cia.

Egy ilyen, népszavazásokon alapuló demokráciát konkrétan olyan rendszerként lehetne leírni, melyben vitás kérdéseket ismertetnek az állampolgárokkal, mondjuk, televízión keresz­tül, majd ők is ezen keresztül jelezhetik álláspontjaikat, elekt­ronikus voksolással. Egy ilyen szavazás történhet telefonon vagy a televízióhoz kapcsolt speciális billentyűzet segítségé­vel. Ilyen módon kellő gyakorisággal, és a polgárok számára viszonylag alacsony részvételi költségekkel lehetne népsza­vazásokat tartani.

Legjobb tudomásunk szerint hivatalos döntéshozatali hata­lommal felruházott elektronikus népszavazás még sehol nem történt. A hetvenes és nyolcavanas években az Egyesült Ál­lamokban sor került néhány kísérleti jellegű projektre, melyet a demokráciának ez a fajta koncepciója ösztönzött, de ezek­nek nem volt hivatalos döntéshozatali hatalmuk. Híres példák erre a Hawaii Televoksok és a Columbus Cube Tube.

A Hawaii Televoksokat Ted Becker, a Hawaii Egyetem pro­fesszora szervezte, s a következőképpen zajlott le. Az állam­polgárok egy csoportját, akik együttesen egy reprezentatív mintát alkottak, fölkérték, hogy vegyenek részt a televokso­lásban. A szavazásra kerül témákban információkat küldtek azoknak, akik megígérték, hogy részt vesznek a projektben. A vállalkozóknak telefonon kellett szavazataikat eljuttatni az egyetemi projekt-irodához. Ha egy bizonyos időn belül nem jelentkeztek, a projekt-iroda felhívta őket (Becker, 1981).

A columbusi (Ohio) Cube Tűbe egy kétirányú kábelrendszer volt, melyet a Warner-Amex, egy amerikai médiaóriás fekte­tett le és használt. A vállalat az előfizetők számára hozzáfér­hetővé tett egy billentyűzetet, melynek segítségével választ adhattak a televíziós adás ideje alatt bemutatott kérdésekre. Egy központi számítógép feldolgozta az eredményeket, így mind a nézők, mind más érdeklődők hamar értesültek az azonnali szavazás eredményeiről. Ilyen módon konzultált a lakosság többek között egy várostervező bizottsággal, olyan alternatívák soráról, melyet ez a bizottság dolgozott ki. Ezek­hez az amerikai kísérletekhez hasonlítható az a rádiós sza­vazás, melyet a Rijnmond rádió, együttműködve a rotterdami önkormányzattal, többször megtartott, aktuális regionális kér­désekről. A rádióműsorba betelefonálókkal néhány kérdést kö­zöl a közvélemény-kutató. Az egyórás műsor végén, melyben a tárgyalt témával kapcsolatban részletes információkat kö­zölnek, a szavazás végeredményét közreadják. A műsor ké­szítői állítják, hogy ez a végeredmény reprezentatív.

Az Egyesült Államok-beli tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen jellegű közvéleménykutatásokban való részvételi arány viszonylag alacsony. Hawaiin a felkért emberek 50%-át készítették fel elvben a projektben való részvételre. 72%-uk adta le ténylegesen „televoksát", ez 36%-a azoknak az em­bereknek, akik eredetileg a mintába tartoztak. A columbusi várostervező bizottság által szervezett Cube Tube-adás-nak 32 000 előfizetőből álló potenciális közönsége volt. Ennek ellenére nem többen, mint 2500-an vettek ténylegesen részt a közvéleménykutatásban. Bár a részvételi arány még mindig magasabb, mint a hagyományos kikérdezéses vagy kérdőíves formákban, azt a feltételezést, hogy az új médiumok új életet fognak lehelni a közvetlen demokrácia ideájába, semmi sem igazolja. Mindenesetre nem úgy tűnik, hogy az azonnali sza­vazás az a praktikus és időkímélő alternatívája a politikai élet­ben való részvételnek, melyben Állampolgár János – beleunva a baseballba és videós szerencsejátékhoz túlságosan leégve – részt kívánna venni. McLean (1989) ebben a kérdésben is relativizál: „Lehet, hogy a mikrohullámú sütő és a mosogató­gép éppen olyan fontosak a demokrácia számára, mint a mo­dem és a munkaállomás (…)" . Az emberek több szabadidő­höz jutnak. Azonban azt jelenti-e ez, hogy ezt az időt egy terminál vagy egy billentyűzet mögött fogják tölteni, hogy gya­korolják a közvetlen demokrácia adta jogaikat és köteles­ségeiket? Mint Elau már megállapította: „Bár a gombnyomó demokrácia technikailag megvalósítható, valószínűtlen, hogy az átlagos polgárnak több haszna lesz belőle, mint amennyi ma van a szavazócédulákból – azon egyszerű oknál fogva, hogy az új technológia inkább emelni, mint csökkenteni fogja információs kiadásait." (Elau, 1977)

Az imént említett „azonnali szavazások" mellett a közvéle­ménykutatásokat és ezeknek a politikusok viselkedésére gya­korolt hatását néhány szerző az elektronikus népszavazáson alapuló demokrácia egy formájának is nevezi. Abramson, Ar­terton és Orrén szerint például a jelen pillanatban a közvetlen demokrácia eszményképének legnagyobb diadala az amerikai politikában a közvéleménykutatások hatása a politikusok vi­selkedésére (1988, I. még Roll, 1982). McLean állítja, hogy eredendő kapcsolat létezik a közvetlen demokrácia és a vé­letlen kiválasztás (a sors által determinált kiválasztás) között, mint ahogy azt már az ókori Athénban is felismerték. Manap­ság a véletlen kiválasztásnak ezt a formáját a közvélemény­kutatások végzésével újra bevezették; végeredményben a pol­gárok véleményének összeírása véletlenen alapuló mintavétel alapján történik. A felmérések minőségi és gyorsasági javulá­sának eredményeként ezeknek a közvéleménykutatásoknak a politikusokra gyakorolt hatása egyre növekszik, mondja Mc­Lean, aki ezt a közvetlen demokrácia elemének tekinti egy egyébként indirekt demokratikus döntéshozatali rendszerben. Burnheimet követve „demarchikus" rendszerről beszél-, mely a (statisztikai) demokráciának és az anarchiának egyfajta kombinációja (McLean, 1989).

Az elektronikus népszavazáson alapuló demokrácia-kon­cepcióit a szakirodalom kritikusan fogadta. A politikus állam­polgárt egy passzív személy szerepkörébe kényszeríteni, aki megnyom egy gombot vagy kitölt egy kérdőívet? Ez a gomb­nyomó demokrácia aláássa a polgárok aktív részvételét a po­litikacsinálásban és a végrehajtásban. A népszavazásos vál­tozatban a demokrácia a vélemények passzív rögzítésére re­dukálódik. Emiatt megjelenik az azonnali döntéshozatal ve­szélye, holott a demokratikus rendszer egyik fő érdeme, hogy egy relatíve hosszú folyamatban az előnyöket és hátrányokat egyaránt megvizsgálják, és minden érdekelt fél hozzászólhat a vitához. Ráadásul az elektronikus szavazások (termé­szetesen abban az esetben, ha egy egyszerű konzultáció ke­retei között zajlanak, nem pedig egy szélesebb társadalmi vita részeként szervezik őket) az állampolgárok politikai viselke­désére atomizáló hatással lennének. Az elmélet képviselői azt feltételezik, hogy a politikai vélemények privát szituációkban (otthon a tv előtt), izoláltan alakulnak ki. Ugyanakkor kutatá­sok azt bizonyítják, hogy a politikai nézetek gyakran azokon a szervezeteken belüli kapcsolatokban formálódnak, melyek­nek az emberek tagjai (munkahely, szomszédság, klub). Ha a politikai nézetek kialakítása a csoportos helyszínekről átte­vődik az elszigetelt egyénhez, az ilyen csoportok védő és sta­bilizáló funkciója eltűnik. Következésképpen az ilyen csopor­tok által játszott közvetítő és informáló szerep is el fog tűnni. Ez többek között azt is eredményezheti, hogy az egyes ál­lampolgárok sokkal befolyásolhatóbbak és a politikai bürokra­tikus elit által mozgathatóbbak lesznek. A társadalom atomizálása és a közvetítő szervezetek megszüntetése a tömege­ket a politikusok és tanácsadóik által irányított manipuláció eszközévé tehetik. Az állampolgárok nagyon nehezen fognak tudni hatékonyan szerveződni, ha a felelős döntéshozók nem veszik figyelembe a népszavazások eredményeit. Ha ilyen módon használják, az információs és kommunikációs techno­lógia kevéssé fog hozzájárulni a polgárok szervezeti és poli­tikai kompetenciájához.

Mindenesetre az elektronikus szavazások nemcsak a pol­gároknak a döntéshozók feletti ellenőrzését fogják erősíteni, hanem a döntéshozókét is a polgárok felett; a (politikai bü­rokratikus) elit dönt a kérdésekről, határozza meg az informá­ciós csatornát, és dönti el, hogy mi történjék a végeredménnyel. Az információt fel lehet használni olyan módon, hogy az elit addig manipulálja az állampolgárokat, míg többségük egyet nem ért a terveivel.

4. Felelősebb közvetett demokrácia

Sok szerző számára a képviseleti demokrácia nem „silány má­sa a valóságnak", azaz a közvetlen demokráciának, hanem egy autentikus, sőt felsőbbrendű formája a demokratikus dön­téshozatalnak. A közvetlen demokráciával szemben, állítják, nem csak tisztán praktikus ellenvetések hozhatók fel. A leg­fontosabb ellenvélemények elviek, és mindig azzal a tapasz­talattal kapcsolatosak, hogy a közvetlen demokrácia rend­szerében túl könnyen születnek döntések a többségi elv alap­ján. Tehát olyan funkciók, melyek szintén alapvető jelentősé­gűek egy jó demokráciában (mint pl. a kisebbségek védelme, különböző „fékező erők" és egyensúlyok korrigáló hatásai, a közvetítő szervezetek tárgyalásra és kompromisszumkötésre való hajlamának hatása a döntéshozókra ill. a tájékoztatásra stb.) a közvetlen demokráciában nem érvényesülnek kellőkép­pen.

Természetesen a képviseleti demokráciának is megvannak a saját problémái. Ezek közül a problémák közül sok azzal van kapcsolatban, hogy milyen mértékben egyeznek a képvi­selők és a választók nézetei. Ennek a kérdésnek van egy szabályozói jellegű és egy gyakorlati összetevője. A szabá­lyozói komponens arra a kérdésre vonatkozik, hogy milyen mértékben kell megegyezésnek lennie. Kötelező-e a képvise­lőnek mindenben a választó véleményéhez igazodnia, vagy van helye személyes megfontolásoknak is? Ha igen, milyen mértékben? A gyakorlati momentum azt a kérdést érinti, hogy milyen módon lehet a képviselők és az általuk képviselt em­berek nézetei közti megegyezést kialakítani. Mely intézmé­nyek, eljárások és viselkedéskódexek segíthetik elő ennek ki­alakítását? Ez az a pont, ahol belépnek a modern információs és kommunikációs technológiák. Ezek először is lehetővé te­szik a képviselő számára, hogy viszonylag könnyen és pon­tosan informálódjék választóinak véleményéről és álláspont­járól, például rendszeresen megtartott közvéleménykutatások révén. Ezek a kutatások, bármilyen formában történnek is (a politikai preferenciákat mérő országos felmérésektől a városi vitákig, amilyeneket sok holland járásban is tartanak), fontos kiegészítői lehetnek a képviselők rendelkezésére álló viszony­lag primitív információs csatornáknak, amelyeket gyakran párt­aktivisták uralnak.

Ugyanakkor felmerül egy szabályozási probléma is. Vajon az azonnali szavazások nem ássák-e alá több módon is a képviselő autonóm pozícióját? Valójában mi marad meg abból az alkotmányos kötelezettségéből, hogy mindenféle „ráhatás" nélkül hozza meg döntéseit? A szavazások eredményei egyre erőteljesebb hatást kényszerítenek a politikusokra. Egyre ne­hezebb következmények nélkül figyelmen kívül hagyni a köz­véleménykutatások eredményeit. Lesz-e egy olyan pont, me­lyen ez a technológiailag indukált demokrácia-fogalom többé már nem lesz összeegyeztethető a képviselő alkotmányos jogállásával? Ami mégis a közvetlen demokrácia elmélete ja­vára írható, az a képviseleti demokrácia perspektívájában leg­alábbis egy ponton túl veszteségként látszik jelentkezni.

Az új médiumok hozzájárulása a felelősebb képviseleti de­mokrácia kialakulásához abban a tényben is megmutatkozik, hogy közvetlenebb kapcsolatformákat tesznek lehetővé a kép­viselő és az általa képviselt emberek között. Erre mutatnak példát a telefonos és televíziós konzultációk, melyek során bármely parlamenti képviselő kommunikálhat az állampolgárokkal, ha szükséges, egyszerre több helyszínnel is. Az Egye­sült Államokban a választók és a választott képviselők közötti ilyen jellegű kapcsolattartás meglehetősen népszerű. Emellett a direct mail (cím alapján szétküldött „körlevél") és a videós lehetőségek módot adnak a képviselő számára, hogy a ko­rábbiaknál rendszeresebben és életszerűbben informálja vá­lasztóit parlamenti tevékenységéről és az egyes kérdésekben elfoglalt álláspontjáról. Ráadásul a közvetlen kommunikációs kapcsolatok így a képviselő és a választó között épülnek ki, kiiktatva ezzel a hivatalos média szűrőhatását.

A képviseleti demokrácia működő rendszereit támogató infor­mációs és kommunikációs technológia új formáinak használata a választási kampányok szervezésében terjedt el rendkívüli mó­don. Ezeknek a kampányoknak fontos szerepük van a képvi­seleti demokráciában. Abramson, Arterton és Orrén ennek né­hány figyelemre méltó példáját említi. Ezek közük az egyik arról szól, hogy az 1984-es elnökválasztási kampányban a Republi­kánus Párt hogyan fejlesztette ki adatbázisát, mely a Demokrata Párt jelöltjéről, Walter Mondale-ről tartalmazott információkat. A választási kampány során egy kb. 75000 adatot, köztük 45000 Mondale-idézetet tartalmazó adat-fájlt hoztak létre, melyek egész politikai karrierjét felölelték. A kampány finisében az adat­bázist 24 óránként felfrissítették. Minden alkalommal, amikor Mondale egy bizonyos témában kijelentést tett, visszakeresték a régebben ebben a témában tett kijelentéseit, s így lehetővé vált, hogy bármiféle következetlenséggel azonnal szembesítsék a demokratákat. Az adatbázist olyan módon állították föl, hogy a felhasználó-barát szoftverek segítségével bárki könnyen be tudott lépni a rendszerbe. Ráadásul az adatbázis decentralizált szinten is elérhető volt számítógépes hálózatok felhasználásá­val. Többek között ennek az adatbázisnak köszönhetően tudta a Republikánus Párt megőrizni kezdeményező szerepét, és több ízben aláásni a demokraták kampányát az 1984-es válasz­tási hadjáratban.

5. A demokrácia mint aktív állampolgárság

Az új médiumok és a demokrácia kapcsolatáról szóló egyné­mely vitában egy harmadik demokrácia-koncepció is megjele­nik a népszavazáson alapuló és a képviseleti variáció mellett. Arról van szó, amit Abramson, Arterton és Orrén közösségi demokráciának, Barber erős demokráciának nevez. Ebben a megközelítésben a polgárok aktív állampolgársága és részvé­tele a társadalmi vitákban kulcskérdés. A konzultáció és egy­más meggyőzése vezet el az általános érdekek kollektív meg­határozásához. Ebben az esetben a demokrácia nem csupán a döntéshozatal egy módja, hanem elsősorban „a polgárne­velés egy kurzusa". Az, hogy a döntés végül a közvetlen vagy a közvetett demokrácia valamely rendszerén keresztül törté­nik-e, másodrendű kérdés. Ennek a koncepciónak a lényege az állampolgárok aktív részvétele a közérdeket érintő kérdé­sekről szóló vitákban.

Többek szerint az információs és kommunikációs technoló­gia nem lebecsülendő mértékben járulhat hozzá a demokrácia eme eszményének megvalósításához. Például a kábelteleví­ziók, a modern telefon-, illetve számítógépes hálózatok sok­féle lehetőséget teremtenek az érdekelt polgárok közötti aktív és ineteraktív párbeszédre. Ebben a vonatkozásban néha elektronikus városi gyűléseket vagy elektronikus közössége­ket említenek. Az új médiumok használata elvezethet oda, hogy a politikai ügyeket érintő információk bárki számára el­érhetők, és hogy az információ igazodni fog az adott csopor­tok információszükségletéhez. Ugyanakkor jelentősen kiszéle­sedhet a városi gyűlések által tárgyalt témák skálája, s így a résztvevők száma is megnőhet. A kérdés végül is az, hogy vajon felszámolható-e az a provinciális karakter, melyet né­hányan a demokrácia ilyen típusú közösségi ideájához köt­nek?

Az új médiumok használatának jól ismert Egyesült Államok­beli példái a Berks Community Telvision (BCTV) Readingben (Pennsylvania) és a Public Electronic Network Santa Monica-ban (Kalifornia). Hollandiában működő megfelelőjüket Amsz­terdamban „városi párbeszédnek" nevezik.

A BCTV egy helyi kábeltelevízió-állomás, mely rend­szeresen sugároz adásokat, többek között, a Readinget és vonzáskörzetét (80000 lakos) aktuálisan érint problémákról is, mind a szűken vett politikai kérdésekről, mind az egész helyi közösséget érintő ügyekről. Elvileg mindenki kihasználhatja a közvetítés adta lehetőségeket, feltéve, hogy azt nem keres­kedelmi céllal teszi, és tartja magát néhány alapvető szabály­hoz. A programokat mindig élőben közvetítik, és interaktív mó­don hozzák létre, ami azt jelenti, hogy a nézők lehetőséget kapnak az adásban telefonon keresztül történő aktív részvé­telre. 1990-ben több, mint ezer ilyen program készült, melyek­ben – az éves jelentés szerint – körülbelül 6500 személy vett részt (a stúdióban vagy telefonon keresztül).

A Santa Monica-i (96000 lakos) Public Electronic Network (PEN) egy számítógépes hálózat, melyet többek között helyi témákat tárgyaló különböző számítógépes konferenciák szer­vezésére használnak. Elvileg Santa Monica bármely lakosa, aki rendelkezik számítógéppel, részt vehet a tanácskozások­ban, s ráadásul több közhasználatú gépet is üzembe állítottak. 1991-ben a Santa Monicai Információs Iroda létrehozásának első lépéseként felállított PEN-nek 3000 lakos vált tagjává, de egy kb. ötven fős önkéntes csoport is támogatta (a projekt hátterének részletesebb leírására l. Dutton és Guthrie, 1991). A konferenciák témái között ilyeneket találunk: környezet, ok­tatás, környék-szemle, otthontalanok, város- és vidékterve­zés. A PEN kezdeményezései szerint a számítógépes konfe­renciák nem egyszerűen több Santa Monica-i lakos számára teszik lehetővé, hogy részt vegyenek a közérdekű vitákban (megerőltető munkát végző emberek, gyermekes anyák, nem túl jó egészségi állapotban lévők számára), de a párbeszéd színvonalát is emelik, mivel a retorika és a demagógia kisebb szerepet játszanak, mint egy közönséges tanácskozáson. Az ilyen jellegű projektek pontos szervezésétől függően a cso­portok sikerrel adhatják hozzá saját napirendi pontjaikat (be­épített témák vagy rejtett napirendek) a hivatalos napirendhez.

Az amszterdami „városi párbeszédek" helyi témákról szóló tanácskozások, melyeket televízión keresztül sugároznak. A fel­építés alapvetően a következő. A stúdióban egy bizottság, me­lyet a legkülönbözőbb emberekből állítottak össze, megtárgyal egy bizonyos témát. Ugyanebben a témában telefonon és te­letexten keresztül a nézők megválaszolhatnak bizonyos számú kérdést. A nézők válaszai a televízió képernyőjén láthatóak, és szóba kerülnek a stúdióbeli beszélgetésben is. Ilyen módon a tévés közvetítés interaktív jelleget ölt. Eddig hat „városi vitát" és egy választási vitát közvetített a helyi televízió. A nézők szá­ma, a szervezők becslése szerint adásonként 30.000 és 60.000 között mozgott, míg a nézők által egy programban adott inter­aktív reakciók legmagasabb száma 6.000-re rúg.

Laudon, akitől 1977-ben egy nagyon kritikus hangvételű ta­nulmány jelent meg a kommunikációs technológia és a poli­tikai részvétel közötti kapcsolatról, meglehetősen derűlátó az ICT használatát illetően. Azt állítja, hogy ez a rendszer hasz­nálható a véleményformálás és a részvétel folyamatainak élénkítésére, és a politikai és közvetítő szervezeteken belüli oligarchiák megkerülésére. Részben egy, a New Yersey Állam Női Szavazóinak Ligája (10.000 tag) által szervezett telefonos tanácskozás tapasztalata, részben számos más projekt vizs­gálata alapján véli úgy Laudon, hogy ez lehetséges. Különö­sen jó tapasztalatok születtek lokális környezet és kisebb cso­portok esetén. Fontos feltétel, hogy a technológia a lehető legteljesebb módon kapcsolódjék a létező demokratikus eljá­rásokhoz és intézményekhez (a hozzáadás stratégiája). Sen­kinek sem szabad arra törekednie, hogy az új technológia által indukált intézményeket hozzon létre. Sőt, kizárólag a technológia segítségével csak nagyon szűk korlátok között le­hetséges létrehozni egy olyan politikai közösséget, mely eddig nem létezett. Másfelől viszont olyan csoportok, mint a rok­kantak és az idősek, könnyebben tudnak részt venni a politikai vitákban.

Az elektronikus városi gyűlésekkel kapcsolatos probléma a napirend felügyelete. Ki határozza meg, hogy mi kerül meg­tárgyalásra? A telekonferenciák lobby- és érdekeltségi csopor­tokon keresztül viszonylag könnyen manipulálhatók. Ezért len­ne naivitás azt feltételezni, hogy az elektronikus városi gyű­lések automatikusan nagyobb részvételi lehetőségekhez és egyenlőséghez vezetnek.

6. Közvetítő szervezetek

Az előző részben említettük, hogy az információs technológia a kormány és az állampolgár közötti közvetítő szervezetekre is többféle hatást gyakorolhat. Ezen szervezetek között meg kell említeni mind a társadalmi összeköttetéseket jelentőket (pl. szervezett érdekcsoportok és szociális mozgalmak), mind a politikai pártokat. Az új technológiák e (sok szerző szerint egy stabil demokráciában felbecsülhetetlen értékű) szerveze­teken belüli felhasználásának vizsgálata még gyerekcipőben jár, mivel valamiképpen a háttérbe szorult az informatizálásnak a politikai demokráciára való hatására irányuló túlzott figyelem miatt.

Téma- és akciócsoportok

Egy Egyesült Államok-beli kutatásból, mely az abortusz szo­ciológiai aspektusait vizsgálta, kiderült, hogy a modern tech­nológia sok önkéntes számára tette lehetővé az „életért" (pro­liié) mozgalom tevékenységeibe való bekapcsolódást, s mind­ezt úgy, hogy ki sem tették a lábukat otthonról. Személyi szá­mítógépeken keresztül, melyekben aktuális cím és telefonlis­tákat tároltak, viszonylag rövid idő alatt lehetett rengeteg le­velet elküldeni hazulról a politikusoknak. A szervezet telefon­ján egy kapcsoló rendszer automatikusan továbbította a be­jövő hívásokat az önkéntesek közül egynek az otthoni tele­fonjára. Minden önkéntes elérhetővé tette magát a nap bizo­nyos óráiban. Röviden, a technológia sokak számára lehetővé tette, hogy aktív részesei legyenek a pro-life mozgalomnak (átlagosan heti tíz órában), miközben évente összesen négy gyűlésen vettek részt. Ráadásul a vizsgálat kimutatta, hogy a pro-life aktivisták viszonylag nagy része származott ala­csony szociális státusú csoportokból. Ezért bátran mondhat­juk, hogy az új technológiák elősegítették a pro-life mozgalom „kifelé irányuló demokratizálását". Végeredményben a részvé­tel természete nagyban megváltozott. A tevékenységeket izo­lált és autonóm egyének hajtják végre, akik ritkán kerülnek kapcsolatba egymással, és ritkán cserélnek és ellenőriznek álláspontokat és információkat. A működőképesség érdekében az aktivisták erősen függenek a mozgalom vezetői vagy ad­minisztrációja által nyújtott információktól.

Az elektronikus kommunikáció nagyban különbözik a szem­től szembe jellegű kontaktusoktól: a polgárokat egyenként ke­resik meg, így ők nem szociális környezetben kapják az in­formációt, hiányzik a csoport többi tagjával való direkt kom­munikáció lehetősége, és a politikai vezetőkkel való státus ­vagy hatalmi különbségek gyakran igen nagyok. Ez maga után vonja a részvételi bázis viszonylag radikális megváltozá­sát. Az új technológia többé-kevésbé izolált egyéneket mobi­lizál állampolgárok olyan csoportjai helyett, melyek kollektív identitással rendelkeznek, és osztoznak egy célrendszerben. Végeredményként meglehetősen laza és rugalmas szervezeti minták jönnek létre, melyekben nem ritkán a mobilizált csoport mérete a legfontosabb mutató. Egy ilyen szervezetben való tagság nagyon ideiglenes jellegű. A tagságnak a szervezethez való minél erősebb kötődését célzó tevékenységek helyett a vezetés valószínűleg inkább marketing-technikákat fog alkal­mazni, hogy alkalmanként minél több embert aktivizáljon. Mi­nél több embert tudnak összehozni (egy „virtuális" szervezet­ben), annál nagyobb lesz a politikai befolyásuk.

Laudon (1977) is tett néhány érdekes megjegyzést az ICT-nek témacsoportokon és szociális mozgalmakon belüli hasz­nálatáról. Ezen mozgalmak sokszor rugalmas „struktúrája" megakadályozhatja az ICT rendszeres alkalmazását. De La­udon szerint az igazi akadályok az ideológiai meggyőződésen alapuló kollektív fellépés tradíciójában rejlenek. Azt állítja, hogy különösen az ilyen jellegű politikai mozgalmak bizonyos tevékenységeinek szimbolikáját lesz nehéz számítógéppel va­ló elektronikus interakcióval helyettesíteni. Laudon lehetősé­get lát védőszervezetek létrejöttére. De az ICT használata szükségessé teszi a kapcsolatok és kommunikációk struktu­rálását, így a hatóságok által könnyebben felismerhetővé vál­nak, s ez újabb fenyegetést jelenthet személyazonosságukra nézve.

Politikai pártok

Az Egyesült Államokban történt fejlesztések alapján Abramson, Arterton és Orrén azt állítja, hogy az új médiumok tovább fogják erősíteni a politikai vezetők és az egyéni szavazók kö­zötti kapcsolat erősödésének már létező tendenciáját. „A po­litikusok televízión keresztül érik el az embereket; az emberek közvéleménykutatásokon keresztül érik el a politikusokat." A politikai pártok és más, a kormány és a polgár között álló közvetítő szervezetek befolyása és szerepe egyre inkább visszaszorul. Benjámin (1982) közvetlen kapcsolatot feltételez a technológiai fejlődés és a közvetítő szint háttérbe szorulása (az informatizált politikai rendszerek fontos tendenciája)"" kö­zött. Mint ahogy a helyi bolt eltűnik, s helyét átveszi az elekt­ronikus vásárlás, az új technológia alááshat más közvetítő rendszereket. De természetesen az ICT ellenkező irányban is működhet, új lehetőségeket hozhat létre. Ugyanakkor Bogumil és Lange (1991), akik német politikai pártoknál és szakszer­vezeteknél vizsgálták az ICT használatát, megállapítják, hogy az új lehetőségek (modern telefonközpontok használata egy közvetlen, belső demokrácia érdekében, közvéleménykutató kérdőívek stb.) gyakran holtpontra jutnak a létező strukturális és érdekeltségi rendszerekben. Az angol politikai pártok talá­lékonyabbnak tűnnek (McLean, 1989).

Egy elektronikus demokráciában a politikusoknak elsősor­ban népszerű vezetőként kell megfelelniük, s csak másodsor­ban egy politikai mozgalom képviselőjeként. A szavazókat többnyire különálló, egyéni médiahasználóként szólítják meg, nem pedig állampolgárokként, akik aktív részesei saját orszá­guk vagy lakóhelyük fejlődésének. Ebben a formában, úgy tűnik, különösen tipikus az amerikai politikai rendszer fejlődé­se, de hasonló tendenciák mutatkoznak Hollandiában is, pél­dául a politikai pártok szerepének szempontjából. A médiumok egyre fontosabb szerepet játszanak olyan tevékenységekben, melyek régebben a politikai pártok kizárólagos területei(nek részei) voltak. A politikusok kiválasztása és megítélése pél­dául egyre fontosabb, majdhogynem önálló életet élő kritéri­ummá válik, melyet a politikai pártok csak részben tudnak befolyásolni és kontrollálni. A választók nézeteiről szóló infor­máció elsősorban már nem a pártcsatornák jelentésein ke­resztül jut el a párt vezetéséhez, hanem a média híradásain és a közvéleménykutató intézmények kérdőívein keresztül. Az (új) médiumok bizonyos értelemben a politikai pártok szerve­zeteinek versenytársává válnak, mint közvetítő kapocs a po­litikai pártok és választóik között. Hosszú távon ez kétségte­lenül komoly hatást fog gyakorolni a politikai pártok szerve­zetére és működésére. Az országos pártszervek igénye a he­lyi szervezetek komplex hálózatának létrehozására nagy mér­tékben csökkenhet. Az ezeket a szervezeteket az országos pártvezetés számára oly érdekessé tevő funkciók egy részét (mint pl. információgyűjtés a választók nézeteiről) egyre in­kább átveszik az új médiumok.

7. Az átlátható és elszigetelt polgár

Winner (1986) leírja azt a romantikus képet, mely a PC-knek a háztartásokban való megjelenését kíséri. Majdhogynem mi­tikus tulajdonságokkal ruházzák fel a személyi számítógépet. A PC-k elterjedését szokták a párizsi kommün és a spanyol polgárháború idején osztogatott fegyverekéhez hasonlítani. Winner felhívja a figyelmet ezen metafora félrevezető jellegé­re: egy PC-vel felfegyverezve a polgár semmivel sem fog több hatalommal rendelkezni – az állam közigazgatási intézménye­ivel szemben -, mint egy vitorlázó repülő a légierő ellenében. Aktatársadalom című könyvében Laudon (1986) felhívja a fi­gyelmet az informatizálás és demokrácia közti kapcsolat utó­pisztikus elképzeléseire is.

A sokféle, végletekig részletezett regisztráció következtében az állampolgár könnyebben válik a felügyelet áldozatává, megnyilvánulásának minden formája – még egy adott kor­mányhivatalba való telefonálás is – regisztrálásra kerülhet. Szociális interakciók digitális lábnyomai átláthatóvá teszik a polgárt és a polgárok csoportjait, és kiteszik őket a demog­ráfiai sztereotipizálás kereskedelmi és politikai formáinak. A technológiai fejlődés megintcsak semmibe veszi a magánélet sérthetetlenségét, és észre kell venni, hogy potenciális ve­szély fenyegeti a szabadságjogokat. Sterling rámutat arra, hogy két fontos határkövet hagytunk el azon az úton, mely a közigazgatási felügyelet nagyobb szerepéhez vezet. Ezek egyrészt a nagy kiterjedésű fájlok összekapcsolásának lehe­tősége úgynevezett univerzális azonosítók által, másrészt a felügyelet kétségtelen hatékonysága csalás, vagy épp ellen­kezőleg, problémával küszködő csoportok felkutatásában (Sterling, 1986). Itt jelentkezik egy – a későbbiekben feltehe­tően önmagát erősítő – folyamat veszélye: az információs rendszerek lehetővé teszik a politikusok számára, hogy kö­zelről szemléljék bizonyos társadalmi csoportok problémáit, és sürgősen kérjék szabályok meghozatalának vagy pénzügyi segítség nyújtásának napirendre tűzését. Azok a csoportok, melyek nagymértékben függenek a kormányzati szabályozás­tól és támogatástól, sokkal inkább regisztrálva lesznek, mint más csoportok, és valószínűleg sokkal védtelenebbek a ma­gánéletükbe – és közösségi jogaikba – való bármely lehetsé­ges behatolás ellen, mint bárki más.

(Les Cahiers de l'OIJ)

Több évvel ezelőtt Elau (1977) már kifejtette azt az elkép­zelést, hogy az informatizálás (különösen a kábeltechnológia és az ehhez kapcsolódó közvéleménykutatás fejlett formái) fel fogja erősíteni a választók egyéniesedésének, elszigetelő­désének és pluralizálódásának tendenciáját. A jövőben a po­litikusoknak el kell kötelezniük magukat programjaiknak a pol­gárok politikai preferenciáit mutató napra kész és pontos in­formációk alapján való differenciálása és változatossá tétele mellett. Egy ideológiai elveken alapuló célok csoportjára épülő uniformizált stratégia egyre kevésbé lesz vonzó.

Ezzel kapcsolatban néha azt mondják, hogy az új média alááshatja a stabilitást és az általános konszenzust, melyek szükségesek egy jól működő demokráciában. Azáltal, hogy a felügyelet kiterjedtebbé válik, az információt fogadók választási, illetve az információt küldők „célzási" lehetőségei meg­erősödnek, a közönség egyre precízebben definiálható cso­portokra osztható fel. „Mr. Átlag" társaságot fog kapni, mert kiderül, hogy egy választási stratégia számára túl sok össze­zavarodott kategóriát képvisel.

Különösen az olyan választási rendszerekben, ahol jól el­határolt, területi választókerületek vannak, a politikusok egyre többször vannak birtokában számítógéppel végzett adatösszeírások eredményeinek, melyek lehetővé teszik számukra, hogy megismerjék a politikai preferenciákat és a választók sajátosságainak megfelelő politikai kezdeményezésekre adott valószínű reakciókat. Ráadásul ezek a csoportok majdhogy­nem exkluzív információkhoz fognak jutni (különféle, a szava­zás befolyásolását célzó programokon keresztül), melyek megerősítik saját világnézetüket; kizárólag önmagukkal kom­munikálnak, és csak elvétve csoporton kívüliekkel. Néhányak szerint ez a lakosság „balkanizálásának" problémája. Taylor (1990) felhívja a figyelmet a demográfiai gettók megjelenésé­re. Abramson ezzel kapcsolatban megemlíti, hogy az általá­nos, országos (régi) médiumok az általános „civil kultúra" fon­tos forrásának tekinthetők. Ebben a kultúrában bizonyos ösz­tönző hatások elősegítik egy kollektív politikai szótár, közös politikai napirend kialakítását és a közvélemény homogenizá­lását. Az új médiumok megjelenése ezeket a funkciókat ve­szélyezteti. Egy „nappali szoba"-demokráciában a szavazók figyelme kizárólag saját érdekeik felé fordítható. A politikusok ezt kényelmesen kihasználhatják azáltal, hogy a direct mail segítségével a kérdéses választói csoportnak bemutatják az érdekeikért folytatott harcot, anélkül, hogy más csoportok – akiknek esetleg ellenkező érdekeik vannak – tudomást sze­reznének erről. Sterling itt politikai pártok számára is lát le­hetőséget. Úgy gondolja, hogy a választók különböző rétege­inek politikai preferenciáiba és álláspontjaiba való jobb bete­kintés lehetővé fogja tenni a politikai pártok számára, hogy „(..,) egy párton belül eltérőbb nézeteket koncentráljanak és tartsanak össze." (Sterling, 1986). A politika az ideológia he­lyére lépve válik az intelligens vezetés kérdésévé. Később látni fogjuk, hogy ez az egyéni politikusi képességek szintjén is fontossá válik.

„Az ember csak oda megy kacsára vadászni, ahol vannak kacsák."

Nemcsak a saját választók, de a politikai rivális választói is pontosan bemutathatok az új technológia segítségével. A köz­véleménykutató kérdőívek, különösen azok fejlett változatai, ahogy McLean nevezi őket, átlátható, némi találékonysággal manipulálható választókat eredményezhetnek. Az Egyesült Ál­lamokban a politikai marketing, a kampány-management, a geodemográfia és a lobbyzás már tantárgyak, melyeknek fon­tos helyük van a Politikai Management Továbbképző-Iskolá­ban.

Egyébként a digitális választási stratégiához szükséges eszközöket (címek, profilok stb.) gyakran specializált'"'cégek és direct mail konzultánsok biztosítják (McLean, 1989). Hol­landiában is van egy hasonló direct mail társaság, mely az oktatás területén tevékenykedik. Hasonló jellegű cégek meg­lehetős segítséget nyújtottak amerikai politikusok és szakszer­vezetek választási győzelmeihez. Az Egyesült Államokban a direct mailt költséges választási kampányok finanszírozására is sikerrel használják. Az egyéni szponzorok hozzájárulásait törvény (Szövetségi Választási Kampány Törvény) maximali­zálja. Ezért volt a kampányszervezőknek szükségük egy olyan eszközre, mely nagyobb csoportok elérését teszi számukra lehetővé. A direct mail hatásos eszköznek bizonyult, váratlanul magas válaszgyakorisággal. A korábbi kampányhozzájárulá­sokról szóló információkat és címeket tartalmazó adatbázis segítségével a választóknak személyre szóló levéllel kedves­kednek, melyeket jól megválasztott sablonokból állítanak össze.

A végrehajtó szervek adatbázisaiba való betekintés lehető­sége nemcsak a végrehajtó szerv jobb áttekinthetőségéhez vezet (I. 9. fejezet), de a politikai marketing új lehetőségeit is megteremti az amerikai kongresszus tagjai számára. Amikor – részben egy bizonyos állam bizonyos politikusának kezde­ményezésére adott – finanszírozásra kerül sor, a politikus in­formálhatja a támogatásról a választókörzetében található ér­dekelt feleket: a kormányzati bürokrácia címadatai lehetővé teszik a politikailag nehezebben járható út megkerülését a mé­dián keresztül. Az új technológiák „közvetlenített" médiát te­remtenek. A régi médiumoknak, pl. újságoknak és a tv-nek az a döntőbírói és szűrő hatása, mely a kormány/politikus és az állampolgár közötti adatátvitelben jelentkezett, nagy nyomás­nak van kitéve. Az új médiumok a politikusok számára lehe­tővé teszik, hogy széles körben közvetlen kapcsolatokat tart­sanak fenn választóikkal, és megkerüljék azt, amit nem ritkán az újságírók bosszantó és negatív befolyásaként tapasztalnak. Az Egyesült Államokban a képviselők például saját hírműso­rokat készítenek, melyeket műholdon keresztül közvetítenek saját államaik helyi tévé-adóihoz. Hollandiában a parlamenti üléseket mostantól kábeltévén keresztül, élőben közvetítik.

8. A többség brókere: az elektronikus politikus

Az új médiumok jelentős hatással lehetnek a politikai szakma karakterére is, véli számos szerző. Röviden: az adatelemzés átveheti az empátia helyét, a mennyiségi kalkuláció helyette­sítheti a politikai intuíciót. Elau bemutatja azt a politikakon­cepciót, melyet – néha hallgatólagosan – az elektronikus po­litika „támogatói" képviselnek. Ők a politikát igazságkeresés­nek tartják, a politikusokat pedig az információk befogadóinak tekintik. Szerintük az ICT lehetővé tenné a racionális admi­nisztráció és demokrácia egy formáját, melyben a politikai döntéshozatal irracionális eleme eltűnik. Ebben a koncepció­ban a politika szerepe és közreműködése – az ideológiai je­lentés alapján való döntéshozatal – „információhiányon" alap­szik. Az ICT biztosítja az információhiány megszűnését, így a racionális döntéshozatal „tökéletessé", a politika pedig fölös­legessé válik.

A politikának ez a fajta értelmezése megfeledkezik arról, hogy a politikai döntéshozatal komplex folyamata több mint racionális döntéshozatal és igazságkeresés, és hogy elsősor­ban az adott feladatnak és megbízatásnak kell megfelelni, s ennek érdekében kell a különböző érdekek és vélemények között választani. További információ sokszor egyáltalán nem is kívánatos, minthogy újabb kényelmetlenséget okoz ahelyett, hogy bármiben is elősegítené a továbblépés és gondoskodás politikai folyamatát.

A média politikai eseményekről való tudósításainak gyorsa­sága lerövidítette a politikusok reagálásra és mérvadó állás­pont kialakítására fordítható idejét. Egyre gyakrabban kell azonnal reagálniuk. Az azonnali sajtóvisszhangok nem ritkán felfújják a kisebb eseményeket. Egy nyelvbotlásnak óriási kö­vetkezményei lehetnek. A tárgyalások, mérlegelések, kompro­misszumkötések és tényleges együttműködések kialakításá­nak ideje és helye egyre szűkebb. Ahogy egy amerikai kong­resszusi képviselő megjegyezte: „Kevesebb lehetőség van kompromisszum kialakítására, mérlegelésre, tárgyalásra (…) elsősorban azért, mert a tömegtájékoztatás gyorsasága egy-egy állásfoglaláshoz köti vagy partizánharcra kényszeríti a képviselőket. Nincs elég mozgástér."

Bevan azt a megállapítást teszi, hogy a közvéleménykuta­tások kiűzték a költőiességet a politikából. Emiatt megnőtt an­nak a lehetősége, hogy valaki populista módon, koherens po­litikai program nélkül foglalkozzon politikával. A közvélemény­kutatásokon alapuló politika háttérbe szorítja a politikai veze­tést, és a politikai közösségen belüli konszenzus létrehozá­sának két fontos összetevőjét, a párbeszédet és a döntések mérlegelését (McLean, 1989). Ezzel összefüggésben a távla­tokban való gondolkodás is – mely máris nagy nyomásnak van kitéve – eltűnik (Roll, 1981). Különösen a szélesebb pers­pektívában gondolkodó politikusok, akik megszorító intézke­dések előterjesztésétől sem riadnak vissza, fognak a mosta­ninál kevesebb eséllyel indulni az azonnali szavazási rend­szerben. A politikai döntéshozatalt, részben az új információs technika befolyása miatt, egyre inkább olyan, többé-kevésbé véletlenszerű ad hoc együttműködések uralják, melyekben időről időre megváltozik a politikai többség. A politikus szerepe a „többségen belüli bróker" szerepévé válik. Reagan például nem egy konszenzuson alapuló szavazattöbbséggel került a hatalomba, hanem sok összekapcsolt „egytémájú csoport" – részben számítógépes stratégák által kiagyalt – együttműkö­dése által. Instabil koalíciók között való manőverezés termé­szetesen számítógép nélkül is lehetséges (Roosevelt, Mitterand), de az új médiumok a politikusok és a pártok kezébe adják annak know how-ját, hogy hogyan használják ki az új lehetőségeket. Önmagában ez nem szükségszerűen jelenti a politikai fejlődés alapvető megváltozását, de az új médiumok felerősítik a staccato-jellegű demokrácia, vagyis a rövid lejá­ratú döntések felhalmozódása felé való elmozdulás már jelen­lévő tendenciáját.

9. Az informális agora: informatizálás a parlamentben

Számos publikáció elemzi mélyebben az informatizálás jelen­tőségét a parlament és más képviseleti szervezetek működé­sére nézve. Sok figyelmet fordítanak azokra a lehetőségekre, melyeket az informatizálás kínál a képviseleti szervek pozíci­ójának megerősítésére a végrehajtó szervekkel szemben. Olyan publikációkat is találunk, melyek a parlamenti informatizálásnak a képviseleti szervek belső működésére gyakorolt hatásairól közölnek empirikus kutatási adatokat. Ebben a fe­jezetben beszámolunk a parlamenti informatizálás belső és külső dimenzióihoz kapcsolódó legfontosabb nézetekről, ered­ményekről és konklúziókról. Először a technológia legfonto­sabb alkalmazásait tekintjük át.

Az ICT parlamenten belüli alkalmazásai

Több publikáció bizonyítja, hogy az Amerikai Kongresszus sokkal korábban kezdte használni az információs technológia több formáját, mint az európai parlamentek. Különösen a tör­vényhozói munka (mennyiségének és bonyolultságának) fo­kozódása, a képviselők és helyi támogatóik kapcsolatának fi­gyelemre méltó erősödése és a végrehajtó szervek növekvő informatizáltsága tette indokolttá az információs rendszerbe való beruházásokat. Ezek meglehetősen különböző jellegűek, s a sokféleség oka Frantzich szerint, a Kongresszus hetero­gén információszükséglete. Szükség van egy szisztematiku­san hozzáférhető parlamenti dokumentációra, mely a holland, francia és német parlamentben egyaránt elsőként épült ki. Az olyan rendszerek, melyek betekintést engednek a parlamenti tevékenységek menetébe, általában kapcsolhatók hozzá. Frantzich Számítógépek a Kongresszusban című könyvében (1982) több parlamenti rendszerről ad körültekintő leírást. A rendszerek egyike, melyet önálló irányítással fejlesztettek ki, az úgynevezett „Földrajzi Híradó Rendszer" (GRS), mely a különböző szövetségi alapoknak az egyes államok és kerüle­tek közötti megoszlását mutatja grafikusan és/vagy hozzáfér­hető táblázatokban.

Az Amerikai Kongresszus törvényhozói munkájának folya­mata már a hetvenes években követhető volt elektronikus esz­közök segítségével. Az adatkommunikáció megnövekedett le­hetőségei különösen a közigazgatási szervek átláthatóbbá té­telénél voltak fontosak, de az Amerikai Kongresszus képvise­lői használják belső kommunikációra (elektronikus posta), és a legkülönbözőbb társadalmi csoportok, professzionális szer­vezetek és érdekcsoportok adatbázisaiba való bemenet lehe­tőségének megteremtésére is. A véleményformálás és dön­téshozatal előkészítésére számos (külső) file igénybe vehető.

Mindemellett a parlamenti döntéshozatalban (szavazás) is fontos szerepet játszik az információs technológia. 1973-ban egy olyan működőképes elektronikus szavazó rendszert ve­zettek be (mellesleg heves ellenállásba ütközve), mely gyor­san képes regisztrálni a leadott szavazatokat, és – amint azt a továbbiakban látni fogjuk – azonnali elemzést is végez. Ez az azonnali analízis már a szavazási procedúra ideje alatt beavatkozásokat stimulál, melyeknek az célja, hogy a veze­tésnek való engedelmesség érdekében maximális nyomás alá helyezzék a még nem szavazott képviselőket.

A parlamenti informatizálás külső dimenziói

A parlamenti informatizálásról szóló tanulmányokban nagy fi­gyelmet kap a parlamentnek a hármas tagolású politikában való viszonylagos szerepe. A kongresszusnak a kormányzati szervekkel szembeni informatizációs lemaradásait egyre in­kább információs lemaradásnak tekintik.

Az Egyesült Államokban háromszintű stratégiát választottak a lemaradások behozatalára. A költségvetési viták ideje alatt a parlament akadályozhatta a végrehajtó szervek fontos in­formatizációs projektjeinek végrehajtását. Amikor pedig az akadályozás lehetetlen volt, még mindig több halogató taktika állt rendelkezésre. A stratégia második eleme fontosabb volt. Parlamenti képviselők (vagy parlamenti bizottságok tagjai) sokszor – sikeresen – próbáltak bejutni a végrehajtó szervek adat-fájljaiba (fejlesztési adatok, az államigazgatás különböző területeinek információi). Néhány szerző érdekfeszítő beszá­molót nyújt az ezt kísérő „bemeneti harcokról". A közigazgatási intézmények és a minisztériumok néha elzárkóztak, és a be­lépés lehetőségét csak az „Információ Szabadságáról" rendel­kező törvényre hivatkozással lehetett megszerezni. Máskor a parlamenti információkérelmek meleg fogadtatásra találtak: az intézmények jó lehetőséget láttak arra, hogy programjaikat és politikai elképzeléseiket a figyelem középpontjába állítsák. Egyes szerzők figyelmeztetnek a képviseleti és végrehajtó szervek által elvárhatóan képviselt különböző álláspontok összemosásának lehetőségére.

A harmadik megoldás a parlament informatizálásának szer­kezetével és kiterjesztésével volt kapcsolatban. A képviselők saját információs rendszereinek, analitikai és tervezési mo­delljeinek fejlesztése szükséges lépés volt pozícióik megerő­sítésére. Szép példája ennek a Kongresszusi Költségvetési Hivatal (CBO), amely a kongresszus és Nixon elnök (aki a kongresszus szerint az Amerikai Adóhivatal tervezési modell­jeit használta) összecsapása után felhatalmazást kapott arra, hogy kifejlessze a parlament saját pénzügyi tervezési modell­jeit. Ezek a modellek jobban igazodtak a képviselők igénye­ihez, s ők ettől kezdve képesek voltak „politikailag kalkulálni". A pénzpolitikai előterjesztések következményei (választóke­rületenként ábrázolhatók lettek.

A törvényhozói és végrehajtó hatalom közötti erőegyensúly megbillent a végrehajtó hatalomban megjelenő számítógépek miatt, de ez a harmadik megoldás lehetővé tette hogy a füg­getlen parlamenti automatizálás fejlődése ismét egyensúlyba kerülhessen. A Képviselői Költségvetési Információs Rendszer (MBIS), mely lehetővé teszi a költségvetés folyamatos elem­zését (ós jelezni tudja a túllépéseket és a tartalékok kimerü­lését is), Frantzich szerint jóval erősebb hatalmi pozícióba he­lyezte az amerikai kongresszust.

A kutatások azonban óvatosabb véleményeket is hangoztat­nak. Kraemer és King említ egy olyan, több államban végzett informatizáció-kutatást, melyből kitűnik, hogy a végrehajtó ha­talom ellenőrzésére való lehetőségek kiszélesedése általában a tevékenységnek csupán néhány területére korlátozódik, és soha nem fordul elő, hogy minden ponton javulás történik. Az inkompatibilis adatbázisoktól való félelem sok parlamentet visszatart saját információs rendszereinek fejlesztésétől: látha­tóan attól tartanak, hogy végül mégis elvesztik az „adatháborút" a döntéshozatali folyamatokat lelassító végrehajtó szervekkel szemben. Ráadásul többnyire megbíznak a közigazgatási szer­vek által nyújtott információban, s ez nem segíti elő saját infor­mációs rendszereik fejlesztését. Ennek a kutatásnak egy másik érdekes tanulsága Frantzich korábban említett megállapításaival ellentétben, az, hogy amikor (a költségvetési irányelveknek megfelelően) pénzt fektettek saját információs rendszereikbe, ritkán volt nagyobb változás tapasztalható a politikában. Mint például „(…) a költségvetési beszámoló" esetében, „mely egy egyedülálló, és a leginkább számítógépesített felügyeleti forma (…)", de ugyanakkor „(…) lehet a növekedésközpontúság újabb elegáns tokkátája és fúgája" (Kraemer és King, 1987).

Ha a kongresszus és más képviseleti szervek sikeresen használják az informatizálást a végrehajtó szervek fölötti jobb ellenőrzés („felügyelet") érdekében, ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy a parlament nyeri meg a végrehajtó szervek­kel folytatott harcot. A politikai színtér komplexitása, melyben a végrehajtó és törvényhozói hatalom harcot folytat, megne­hezíti, hogy egyértelmű következtetést vonjunk le az informatizációnak a kölcsönös erőegyensúlyra gyakorolt hatásáról. „(…) Mindaddig, amíg az ágazatok ellenőrizhetik egymást, pl. azáltal, hogy a Legfelsőbb Bíróság dönt arról, hogy mi számít információnak és mi nem, a Kongresszus ad, illetve tagad meg számítógépes beszerzésekre fordítható anyagi támoga­tásokat, vagy az Elnök családias beszélgetést folytat az, amerikai polgárokkal egy bizonyos témával kapcsolatos álláspont kialakítására, a számítógépek nem fognak tartós elmozdulást eredményezni a kormányzati ágazatok közötti hatalmi viszo­nyokban." (Kraemer és King, 1987).

A parlamenti informatizálás belső dimenziója: a parlamentek demokratizálása

A nagyobb átláthatóság, mely – úgy tűnik – mindig az auto­matizált információs rendszerek használatával jár, véget vet azon – rendszerint idősebb – képviselők hagyományosan erős pozícióinak, akik fontos parlamenti bizottsági pozíciókat töltöt­tek be az Amerikai Kongresszusban. A (nem)hivatalos erővi­szonyok az ilyen információs rendszerek megjelenése előtt egyaránt okai és következményei voltak annak, hogy elégte­len volt mind az információhoz való hozzájutás, mind pedig az információ terjedése. Az idősebb képviselők pontosan fel­ismerték ezt a helyzetet, és hosszú ideig vezették a további parlamenti automatizálással szembeni ellenállást. Végül a fia­talabb képviselőknek az ICT felhasználásával végzett politi­kailag sikeres munkája lehetetlenné tette a további ellenállást.

A számítógépes beruházásokat olykor hatékonyan gátolták. Ezt tapasztalták az Amerikai Kongresszus informatizálásért fe­lelős irodájának munkatársai, amikor a bizottsági ülések mun­katervének automatizálását akarták elvégezni (Bizottsági In­formációs és Ütemezési Rendszer). Ezáltal azonban kivettek volna egy fontos stratégiai fegyvert a bizottsági elnökök ke­zéből, nevezetesen, hogy a legmegfelelőbb időben, a legmeg­felelőbb helyekre tervezzék az üléseket (a nyilvánosság kike­rülése, vagy ellenkezőleg, annak elérése érdekében, vagy az­zal a céllal, hogy bizonyos személyek jelen legyenek vagy ne legyenek az ülésen stb.). A bizottsági elnökök igen erősen ellenezték az automatizációs tervet, és el is érték, hogy azt ne valósítsák meg.

A parlamenti demokratizálódás, amely az információs háló­zatok digitalizálásának eredménye volt, maga után vonta az egyéni képviselők emancipációját is. Az új tagok könnyebben be tudnak illeszkedni, mert a számítógépes hálózatokhoz való hozzáférhetőség nagyobbnak bizonyult, mint a korábban használt „Old Boy's" hálózatok esetében. Korábban csak a bizottsági elnökök tudtak megfelelő információval szolgálni a törvényhozói folyamatok előrehaladásáról. Most ez minden képviselő számára automatikusan adott, amennyiben rend­szeres értesítéseket kér a számítógépes rendszertől (Törvény­javaslatok Állása Rendszer) a politika bizonyos területén folyó jogalkotói munka kritikus döntéshozatali pontjairól. A pártszak­értőktől és bizottsági elnököktől való ilyen jellegű információ­függés nagyrészt már a múlté. Indokoltnak tűnik az az elkép­zelés, hogy a parlamenti információs rendszer hagyományos struktúrája, melyet többek között a hierarchia és a bizottsá­gokban és procedúrákban jelentkező tartós időhúzás jellemző, az informatizálás következtében nyomás alá fog kerülni. Úgy tűnik, a parlamenti oroszlánbarlang áttekinthetőbbé vált.

A számítógépes alapokon nyugvó szavazás is elősegíti ezt az átláthatóságot – legalábbis az Egyesült Államokban. Egy szellemes rendszer lehetőséget ad a pártok vezetőinek arra, hogy közvetlenül kövessék egy (15 perces) titkos szavazás eredményeit. A padlóra helyezett készüléket a vezetőség használja, s már a szavazási procedúra ideje alatt kapnak információkat arra vonatkozóan, hogy a képviselők bizonyos csoportjai hogyan foglalnak állást. Például a szavazás kezde­te után tíz perccel a vezetés láthatja, hogy a kaliforniai de­mokraták összességében hogyan szavaztak. Vagy megállapít­hatják, hogy hogyan szavaznak a Tudomány és Technika Bi­zottság republikánus tagjai. Ez különösen azért fontos, mert hagyományos igény van a stratégiáknak a szavazási proce­dúra ideje alatti felülvizsgálatára. A rendszer különféle straté­giai viselkedésformákat eredményezett: szavazatokat változ­tattak meg – nyomásnak engedelmeskedve – az utolsó pilla­natban, néhány képviselő – a nyomás elkerülése érdekében – a terem kijáratánál működő szavazógépnél adta le voksát, hogy a szavazás után hamar elhagyhassa a tárgyalótermet. Az időmegtakarítás célját nem érték el, mert mivel a szavazás gyorsabban és könnyebben zajlik, lényegesen több szava­zatot adnak le, mint korábban. Fontos a rendszer néhány má­sodlagos funkciója is. A pártok és képviselők számára bizo­nyos képviselőcsoportok szavazási viselkedéséről a rendszer által készített elemzések fontos, politikailag stratégiai informá­ciókat tartalmaznak, sőt jelentőségük a parlamenten is túlmu­tat. Fontosak először is a választási kampányokban, ahol a képviselőkről és szenátorokról szóló (nagy mennyiségű és rendszerezett) információ fontos politikai muníció. De a vég­rehajtó hatalom is hasznot húz belőlük. A Carter-kormány ide­jén a Fehér Ház hozzáfért a rendszerhez – mert az Egyesült Államok elnöke egyben a Szenátus elnökségének szava­zatszedő bizottsági elnöke – (különösen a kulcs-szavazások elemzése és a folyamatokról szóló információ bizonyult érde­kesnek), és erre alapozva nagyon hatékony lobbystratégiákat hoztak létre. Később a részletesebb szabályozások korlátoz­ták a Fehér Háznak a parlamenti adatbázisokhoz való hozzá­férési lehetőségeit.

Elektronikus politika

Számos szerző véleménye szerint a parlamenti döntéshozatal következményeinek előrejelzését és feltárását szolgáló növek­vő lehetőségek ádáz harcot fognak eredményezni. A politikai harcok tétje egyre inkább az lesz, hogy sikerül-e betekintést nyerni abba, kik lesznek a nyertesei és vesztesei egy bizo­nyos politikai indítványnak. Kapcsolódva ahhoz, amit a koráb­biakban az átlátható választóval és a politikai kalkulációkkal kapcsolatban említettünk, várható, hogy emiatt elsősorban a juttatások (és azok folyományai) kerülnek előtérbe a politikai vitákban.

A döntések következményeit, még ha a politika más terü­letein mutatkoznak is meg, a döntések ellenzői könnyebben ki tudják mutatni. Frantzich szerint ennek következtében a kompromisszumok megkötése – különösen azokban esetek­ben, ahol a felek hadilábon állnak egymással – nehezebbé fog válni. Ha a „nem-tudás" luxusa megszűnik létezni, a po­litikai döntéshozatal nehezebbé válik, és a kompromisszumok nem mindig tarthatók majd fenn. A vegyes elvárások törékeny kompromisszumai és koalíciói az alulinformált rendszerekben honosak. Nemcsak a győztesek és vesztesek jelezhetők előre nagyobb biztonsággal, hanem a használt modellek feltétele­zései és kiindulási pontjai is világosabban kimutathatók. Frant­zich részletesen leírja, hogy Reagan elnöknek az adórefor­mokra irányuló javaslatai hogyan feneklettek meg egy megle­pően forró hangulatú kongresszusi vitában, amikor az ellen­zék – mely a javaslat következményeit saját kalkulációs mo­delljeit használva számolta ki – a változtatások várt hatásai közül sokat a – reagani gazdaságpolitika alapját képező – ellátási oldal javaslatainak a számlájára tudott írni (Frantzich, 1982).

(Les Chahiers de l'OIJ)

10. Végső konklúziók

A megelőző fejezetek világossá teszik, hogy az orwelli és athéni forgatókönyvek kezdetben uralkodó szerepet játszottak a demokrácia és az információs társadalom kapcsolatát vizs­gáló szakirodalomban. Többek között éppen e „Nagy Forga­tókönyveknek" a dominanciája – ezek összes ideológiai fe­szültségével együtt – akadályozta az empirikusabb kutatáso­kat.

Mostanra – úgy tűnik – ez a helyzet valamennyire megválto­zott. Egyre több olyan tanulmány lát napvilágot, melyek a de­mokrácia és az ICT közötti kapcsolatot elsősorban már nem normatív, hanem tapasztalati nézőpontból vizsgálják. Ezt a fej­lődést nagymértékben elősegítette az a tény, hogy az informá­ciós és kommunikációs technológiának egyre több kézzelfog­ható alkalmazása jelenik meg a politikailag demokratikus dön­téshozatallal összefüggésben. A vizsgált esetek száma roppant mértékben megnövekedett az elmúlt években; számos projekt éveken keresztül is követhető volt (Arterton, 1987). A nagyobb számú empirikus kutatás egyenlőre nem eredményezte az el­mélet szisztematikus fejlődését (Kling, 1986), de több említésre méltó rövidebb életű konklúzió született.

A politikai döntéshozatalnak az ICT segítségével való sike­res modernizálása gyakran a Laudon által „hozzáadási stra­tégiának" nevezett úton történik. Ez egy olyan stratégia, mely működő eljárásokon és intézményeken alapul, s amelyeknek funkcionálását valóban befolyásolhatja az információs techno­lógia, de ritkán okoz radikális változást, különösen nem rövid idő alatt. Az információs technológia önmagában nem képes megszüntetni társadalmunk „demokratikus adósságait". Egy nem létező politikai közösséget az információs és kommuni­kációs technológia nem tud megteremteni. Az új médiumok működő rendszerekbe építhetők be, következésképpen néha várt, de gyakrabban nem várt hatásokat produkálhatnak. Mindezek azonban rövid idő alatt ritkán okoznak alapvető vál­tozásokat a fennálló nézetekben és az irányításban. Úgy tű­nik, még az ICT bevezetése is témát szolgáltat a régi növe­kedésközpontú kormányzati rendszer számára.

Egy másik konklúzió szerint az érintett személyek minden­féle elképzelése és elvárása nagyban befolyásolja az ICT al­kalmazását és sikerét. Ilyen értelemben a technológia társa­dalmi szülemény. Arterton egyik kutatásából (több tucatnyi te­ledemokrácia-projekt vizsgálatából) például az derült ki, hogy a projekt vezetőinek előfeltevései között óriási eltérések vol­tak. Ezek az ellentétek a demokrácia és a részvétel jellegével és intenzitásával voltak kapcsolatosak, és nagymértékben meghatározták a technológia használatának módját a külön­böző projektekben (Arterton, 1987).

Guthrie és Dutton kutatásai megerősítik, hogy nem indulha­tunk ki az egyszerű voluntarizmusból sem. Négy kaliforniai város informatizációs programjának elemzésében azt állítják, hogy a technológia szétsugározza saját erejét. Bizonyos ér­telemben a technológia új technológiát szül, részben azért, mert a létező technológiának nagy befolyása van a problémák és megoldások meghatározásának módjára. A technológia, ahogy Guthrie és Dutton (1991) mondja, uralkodó paradigmát alkot. Ezek a paradigmák nagyon erős strukturáló hatással rendelkeznek az ICT új alkalmazásainak mintájára nézve.

A harmadik konklúzió azokkal a decentralizációs tendenci­ákkal kapcsolatos, melyek állítólag beépültek az új médiába. Ezek a tendenciák igen nagymértékben befolyásolhatják a központi és a helyi adminisztráció közti kapcsolatot. Részben a központi kormányzat roppant méretű megnövekedése és az új média erős centralizációja következtében az országos po­litikai struktúrák egyre dominánsabbá váltak az elmúlt évtize­dekben. Az országos politikusok félresöpörték a helyi politiku­sokat, mint ahogy ez Hollandiában kitűnik például a helyi vá­lasztások országos szintre emeléséből, vagy abból a tényből, hogy az országos politikusok sokkal szélesebb körben ismer­tek, mint a helyi politikusok. Bizonyos értelemben ezek a je­lenségek az országos politikusokat közelebb vitték az állam­polgárokhoz a helyi politikusoknál.

Az új médiának azonban a hangsúlyt ismét a helyi politikára kellene helyeznie. A rájuk igencsak jellemző decentralizációs tendenciák és a közvetítések regionális és helyi „célzásának" lehetőségei nagyban hozzájárulhatnak ehhez. Ezek a tenden­ciák teszik lehetővé, hogy a helyi hírek információérték és az érdeklődés felkeltésének tekintetében versenyezhessenek az országos hírekkel. Az Egyesült Államokban az újságok által végzett piackutatói projektek rendszeresen egyre növekvő igényt mutatnak a helyi és regionális hírek iránt, sokkal in­kább, mint az országos és nemzetközi hírek iránt. A helyi köz­vetítő társaságok egyre növekvő hallgatószám-adatai ugyan­ebbe az irányba mutatnak.

A negyedik konklúzió az, hogy a demokráciáról és az ICT-ről szóló tanulmányokban jelen van mind egy vertikális, mind egy horizontális szemléletmód. Azok a szerzők, akik az infor­matizálás és a demokrácia közti kapcsolatot vertikális pers­pektívából szemlélik, elsősorban az állampolgár (mint szava­zó) és a megválasztott közötti hatalmi kapcsolatot emelik ki. A másik hatalmi erőviszony, melyet ez a nézőpont kiemel, az állampolgárok és a kormány, az egyén és az állam közötti viszony. Az ICT hatásait vizsgáló azon tanulmányok, melyek elsősorban vertikális nézőpontból indulnak ki, az ICT jelentő­ségét az ebben a vertikális relációban az egyik pártot hátrá­nyosan érintő hatalmi elmozdulás formájában írják le. Az ICT többek szerint korlátozza például a polgárok szabadságát, és növeli a kormány hatalmát (fenyegetve a magánéletet), vagy ellenkezőleg, megnöveli a szavazók befolyását a képviselők befolyásának rovására (közvetlen demokrácia).

Ennek a vertikális szakirodalomnak az egyoldalúságát töri meg számos szerző, aki a demokráciát elsősorban horizontá­lis nézőpontból szemléli. Ebben a perspektívában a demok­ráciáról szóló másféle nézetek kerülnek előtérbe. Az ő szem­léletükben a demokrácia elsősorban az állampolgárok (és kapcsolataik) közötti mérlegelések folyamata. Az „érdekek fi­gyelembe vétele", „kompromisszum megkötése", „kisebbségek bevonása" és a „részvétel" kulcsszavak ebben a demokrácia­szemléletben. Az „ellenőrzés", „egyensúly" és „pluralizmus" nézőpontjából is kritikusan szemlélhetjük az első generációs, vertikális szakirodalmat. Ezt a horizontális szemléletet egy sokkal komplexebb demokrácia-definíció jellemzi. Ennek kö­szönhetően a következményeket tekintő egyoldalú optimizmus (közvetlen demokrácia) vagy pesszimizmus (totalitárius állam vagy populista demokrácia) háttérbe szorul. Abramson, Arter­ton és Orrén (1988) felvázolják a demokrácia és az ICT közötti kapcsolat vertikális vagy horizontális hangsúlyú szemléletével kapcsolatos szelekció alapvető problémáját. A technológia ad­ta lehetőségek, állítják, felhasználhatók a demokrácia előmoz­dítására és a közvélemény hatalmának megerősítésére a po­litikai döntéshozatal felett. Ezt a közvéleménykutatás, az elektronikus szavazás és azonnali visszacsatoló mechanizmu­sok teszik lehetővé. A vertikális szemlélet helyett a horizon­tális szemlélet is előtérbe kerülhet. Ebben az esetben az új médiumokat az előzőekkel ellentétben a demokratikus folya­mat lelassítására használják. így a demokratikus tárgyalások, viták és párbeszédek minősége kap hangsúlyt. Mindkét véle­mény, a felgyorsítás és a lelassítás egyaránt elképzelhető. Ki fogja eldönteni a demokrácia vagy technológia kérdését? Or­well vagy Athén a jövő? Egyik sem, mint ahogy kiderülhetett ebből a tanulmányból. Az információs technológia magában hordoz mind lehetőségeket, mind veszélyeket. De vajon elég erős lesz-e ahhoz, hogy önmaga ássa alá vagy tegye töké­letessé demokratikus intézményeinket?

(Fordította: Farkas Gabriella)

Irodalom

(A mintegy 150 hivatkozást tartalmazó eredeti listából szerkesztősé­günk által kiválogatott tételek. A teljes bibliográfia megtalálható az ere­deti tanulmányban: Informatization and democracy: Orwell or Athens? A survey of the literature In: CREIS – Chances et risques de l'informatízation dans l'Europe de demain Paris, 1992.)

Abramson J. B., Arterton, F. C. & Orrén, G. R. 1988: The Electronic Commonwealth. The Impact of New Technologies upon Democratic Politics. New York Basic Books Inc.

Arterton, F. C. 1987: Teledemocracy: Can Technology Protect De­mocracy? Newbury Park CA, Sage.

Barber, B. R. 1988: Pangloss, Pandora or Jefferson? Three sce-narío's for the future of technology and democracy In: Plant-Gregory-Brier: Information technology: The Public Issues (Fullbright Papers vo-lume 5, 177-190) Oxford, Alden Press.

Becker, T. L. 1981: Teledemocracy: Bringing Power Back to the Pe-ople The Futurist, 15, 6-9.

Benjamin, G. 1982: Innovations in Telecommunications and Politics In. Benjámin G.(eds.): The Communication Revolution in Politics (1­12). New York, Academy of Political Science

Bogumil, J.-Lange, H-J. 1991: Computer in Parteien und Verbande Opladen, Westdeutscher Verlag.

Dijk, J. A. G. M. van 1991: Teledemocratie: Mogelijkheden en Beperkingen van Nieuwe Media voor Burgerschap. Beleid en Maatschappij, Nr. 3. 142-149.

Dutton, W. H.-Guthrie, K. 1991: An ecology of games: the political construction of Santa Monica's public electronic network. Informatization and the public sector 1. 279-301.

Elau, H. 1977: Technology and Civility. The Skill Revolution in Politics. Hoover Institution Publ. 167. Stanford, California.

Frantzich, S. E. 1982: Computers in Congress: The Politics of In­formation. Beverly Hills/ London Sage.

Kling, R. 1986: The Struggles for Democracy in an Information So-ciety The Information Society 4. 1-7.

Kraemer, K. L.-King, J. L. 1987: Computers and the Constitution: a Helpful, Harmful of Harmless Relationship? Public Administration Review 47. 93-105.

Laudon, K. C. 1986: The Dossier Society: value choices in the de­sign of national information systems. New York, Columbia University Press.

Martin, J. 1978: The wired society. Englewood Cliffs-Prentice Hall. McLean, I. 1989: Democracy and New Technology. Cambridge, Po-lity Press.

Roll, Ch.1982: Private Opinion Polls In: Benjamin (ed.) The Communicatiion Revolution in Politics.

Sterling, Th. D. 1986: Democracy in an Information Society. The Information Society 4. 9-47.

Taylor, P. 1990: Citizenship Fades Among Disconnected Americans Washington Post, 6 May.

Winner, L. 1986: The Whale and the Reactor. A Search for Limits in an Age of High Technology. Chicago University Press.

Winner, L. 1988: Do Artifacts have Politics? In: M. E. Kraft-N. J. Víg (eds.):Technology and Politics (33-53). Durham/London Duke Uni­versity Press.