A baloldali gondolkodás kulcskérdése a kapitalizmussal szembeni kritikai magatartás. A szocializmushoz a szerző szerint a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Egy walesi barátom, egy munkáspárti képviselő néhány pohár rajnai bor mellett elmesélte nekem kedvenc regényötletét. Tony Blair a konzervatívoktól örökölt, de a New Labour által büszkén átvállalt Millennium Dómban köszönti az ezredfordulót. Hirtelen egy merénylő keveredik mellé, aki egyetlen lövéssel meggyilkolja a miniszterelnököt. Általános gyászba borul az ország. Óriási nyomás nehezedik a Munkáspártra annak érdekében, hogy megfelelő formában emlékezzenek meg a párt diadalmas megújítójáról. A Munkáspárt vezetői ezért úgy határoznak, hogy új vallást alapítanak, a blairizmust, amellyel egyben fel is váltják az idejétmúlt kereszténységet. Valaki azonban megkockáztatja azt a megjegyzést, hogy a kereszténységnek azért volt bibliája, evangéliuma, tízparancsolatban letisztult tanítása. Mi sem egyszerűbb, feleli az Új Munkáspárt egyik PR-főnöke, korszerűtlenebb szóval ideológusa, természetesen a blairizmusnak is lesz evangéliuma. De mivel modern időket élünk, ahol csak a rövid és frappáns üzenetekkel lehet boldogulni, a blairizmus tanítása egyetlen mondatból áll majd. “Minden nap azt kell gondolnod, amit az aznapi bulvársajtó ír.”

Amíg magyar nyelven a szövegszerkesztőbe ütöttem ezt a történetet, mindvégig magam körül éreztem lebegni az öncenzúra kísértetét. Nem fenyegető volt ez a szellem, inkább csak cinkos mosollyal incselkedő. A magyar baloldal számára a nyugati szociáldemokrácia sikerei jelentik a legnagyobb reményt ama sokat emlegetett “megújuláshoz”. Szabad-e hát megcsipkedni annak a Tony Blairnek feltétlen kultuszát, akibe Magyarországon még a jobboldali sajtó sem mer belekötni? De másfelől annyi évtized cenzúrája és öncenzúrája után, s a jelenlegi jobboldali rezsim alig átfestett agit-propja láttán érdemes-e megfosztani magunkat az árnyalt és kritikus gondolkodás örömétől? A hagyományos brit baloldal erős gyanakvással fogadja a New Labour középutas politikáját, s ez Nyugat-Európában közismert ténynek számít. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat veszthetünk azzal, ha a keleti testvérpártok után ezúttal a nyugati testvérpártokra terjesztjük ki a bírálhatatlanság dogmáját. A hazai baloldali és szociálliberális sajtóban Tony Blair már-már egyfajta Új Totemként kezd feltűnni, melynek áhítatos körüllihegése automatikusan jelzi, hogy a szerző a “megújultak”, az “európai módon gondolkodók” közé sorolja magát.

Mivel a megújuláshoz szerintem nem a bálványimádáson, hanem a kritikus gondolkodáson keresztül vezet az út, walesi barátom példázatát – mely a brit anekdoták átlagánál nem durvább és nem morbidabb – a magyar baloldal számára tanulságosnak érzem. Tony Blair “Harmadik útja” és a Gerhard Schröder-féle “Új Közép” a választásokon jól eladható jelszónak bizonyult, de egyelőre semmilyen válasz sincs arra, hogy a valóságban is a szocialista társadalmi elmélet és gyakorlat megújulását jelenti-e. A munkáspárti kormány, ha talán nem is Thatcher asszony erőszakosságával, de megkérdőjelezi az 1945 után létrejött jóléti rendszert, a munkanélküliséget pedig csak alkalmi és rosszul fizetett munkahelyek kampányszerű létesítésével tudja úgy-ahogy mérsékelni. Lafontaine drámai távozása és a vörös-zöld német koalíció első fél esztendejének mérlege azt jelzi, hogy a centrum felé sodródó SPD sem képes valóra váltani baloldali szavazói reményeit. Mindkét kormányzat felelősségét fokozza, hogy tehetetlenné vált és elszürkült jobboldalt váltott le. Olyan jobbközépet, amely belátható időn belül képtelen lesz sikeres és a nacionalizmus irányában zárt erőt alkotni.

A demokratikus baloldal a kilencvenes évek végén talán soha vissza nem térő esélyt kapott a nyugat-európai szocialista-szociáldemokrata pártok sorozatos győzelmével és kormányra kerülésével. E győzelem súlyát csak növeli, hogy a liberális kapitalizmus gőzhengerszerű előrenyomulása idején, a demokratikus intézményekbe vetett hit megingása közepette, fáradt és kiábrándult közhangulat mellett következett be. A győzelemben bizonyosan egyszerre volt része az amerikai ízű kampánynak és a hagyományos baloldali értékekbe vetett hitnek. Az “igazság pillanata”, tehát a kormányzás megkezdése után azonban a világgazdasági realitásokhoz kellett igazítani a szolidaritás és a jóléti társadalom értékrendjét. A “világgazdasági realitások” esetünkben természetesen a globalizált tőkésosztály önző és rövidlátó érdekeit, a Nagy Zabálás lázasan nyeldeklő bacchanáliáját jelentik.

A szocialista pártok akkor aratnának igazi győzelmet, ha egyszer ezeket az úgynevezett “világgazdasági realitásokat” igazíthatnák a társadalom, a környezet és a józan reálgazdaság igényeihez. A globalizáció versenyfutásában, Amerika és az ázsiai térség könyörtelen kihívásával szembekerülve azonban erre gondolni sem mernek. Legjobb szándékuk is arra korlátozódik, hogy a második világháború után létrejött jóléti államból minél többet megőrizzenek (ezt csinálja a hagyományos baloldal), illetve arra, hogy annak leépítése közben lehetőleg mérsékeljék a vesztesek szenvedését (ez az “új közép” harmadik útja). Legrokonszenvesebbnek még a franciaországi baloldali koalíció látszik, amely a szociális biztonságot továbbra is a “gondoskodó állam” eszközeivel igyekszik garantálni, nem is rossz hatásfokon. Ha a szociálpolitikában az etatizmus és a neoliberalizmus között kell választanunk, akkor kisebbik rosszként feltétlenül az előbbi mellé kell állnunk: noha az igazi baloldali értékrendnek az autonóm közösségekre épülő rendszer talán jobban megfelelne. (Talán, mondom, mert az elmúlt évtized itthoni és nyugat-európai tapasztalatai arra intenek, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási szférában lényegében minden államtalanítás a társadalmi igazságtalanság rohamos növekedésével jár.)

Igaz lenne a “költekező szociáldemokrácia” vádja?

Gyökeresen új koncepció azonban a neoliberalizmus meghaladására és a rossz globalizáció jó globális együttműködéssé alakítására nem jelenik meg a baloldali kormányprogramokban. Márpedig a baloldali szociálpolitikának a neoliberális gazdaságpolitika egészéből való kiemelése szükségszerűen a “költekező szociáldemokrácia” jelenségének fennmaradásához vezet. Igazságosabb gazdasági rendben radikálisan csökkenne a szociális ellátásra szorulók száma, s a “szociálpolitika” mellett létezne “társadalompolitika” is, amely a gazdasági folyamatok és a nagy társadalmi célok között teremtene összhangot. Ami azt illeti, a magukat kommunistának nevező pártok sem képesek eredeti és reálisnak látszó társadalompolitikai kezdeményezésekkel előállni. Miközben egyre több nyugati kommunista párt kerül kormányzati koalícióba, az is világossá válik, hogy már nem a radikális antikapitalizmust, hanem a szociáldemokrácia tegnapi, “jóléti államos” értékeit képviselik gyakorlati politikájukban. Eközben a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek és ráadásul egyre többen lesznek, amihez a helyi kultúrák szétrombolása és a környezeti katasztrófa teremt sajátosan komor hangulatot.

Hogy is mondta egykor Rosa Luxemburg? Németország számára csak egy alternatíva van, a szocializmus vagy a barbárság. (ő még ismerte az “alternatíva” kifejezés helyes használatának titkát.) Ha a szocialista pártok lemondanak a kapitalizmus meghaladásának és a demokratikus szocializmus megteremtésének reményéről, akkor félő, hogy a neoliberalizmus portásaként előbb a hitelüket, majd az állásukat is elveszítik. Ezt a veszélyt persze a Szocialista Internacionálé vezetői is látják. (Amint azt is, amit e dolgozat talán túlságosan könnyedén intézett el: a világgazdasági realitások valódi súlyát.) A neoliberalizmus kihívásával szemben így született meg az Európai Unió baloldali kormányainak programjában a “szociális Európa” gondolata.

Üres jelszó ez vagy tartalmas program? Erre a kérdésre még nem kaptunk választ, de mérsékelt optimizmusra azért van okunk. Önmagában az is figyelemre méltó, hogy a globális gazdasági verseny játékszabályait elfogadva és az Egyesült Államokkal való stratégiai szövetségben gondolkodva az európai baloldal a szociális értékek hangsúlyozásával kívánja újrafogalmazni a kontinenst. Európa eszerint annyiban különbözik versenytársaitól, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem szociálisan is sikeres szeretne lenni. (Vagy maradni.) Ha a szociális értékekhez a nemzeti szokások és kulturális értékek sokszínűségét is hozzávesszük, akkor egy rokonszenves “európai manifesztó” gondolata rajzolódik ki előttünk. Örvendetes, hogy a szocialista-szociáldemokrata pártok élen járnak ebben a kezdeményezésben, bár azt is tudni kell, hogy az esetleges bukás is rajtuk (és persze az egész baloldalon) csattanna majd.

De a jövőbe vetett rózsaszín remény mellett határozottabb okunk is van az optimizmusra. A szociális Európa tartóvázának számító Európai Szociális Charta kiállta az idők próbáját, s ha nem is magas, de értékelhető színvonalon évtizedeken át biztosítani tudta a nyugat-európai állampolgárok munkavállalói és szociális jogait. Az 1961. október 18-án Torinóban az Európa Tanács akkori nyugati tagjai által aláírt Charta igazi sikertörténet lett. Folyamatosan újabb kiegészítésekkel bővült, kiépült az ellenőrzési mechanizmusa és egyre több ország ratifikálta. Ma már az Európai Unió is jogrendjébe iktatta és csatlakozási alapfeltételnek tekinti a tagjelölt országok számára. A Charta közel négy évtizedes története kitűnő leckével szolgálhat a szociális Európa gyakorlati kivitelezéséhez. Ratifikálási folyamatának sajátos filozófiája, a különböző fejlettségű országok azonos és eltérő kötelezettségének meghatározása, a nemzetközi ellenőrzés lehetősége, a munkavállalói és szociális jogok bővítésének egyirányú utcája a II. világháború utáni Európa egyik legsikeresebb vállalkozásává teszi. Bár az Eszmélet egy korábbi számában már kitért a Szociális Charta ismertetésére, magam az Európa Tanács szociális bizottsága tagjaként új összefüggésben szeretném bemutatni és értékelni e dokumentumot.

Szociális jogok – étlapból szabadon választva

A Charta 1961-es megszületését a II. világháború utáni gazdasági fejlődés, az állandónak hitt növekedés, a szovjet kommunizmus kihívása, a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia közös értékeinek felismerése tette lehetővé. Az Európa Tanács 1949-ben az emberi jogok képviseletére jött létre, erősen antikommunista és Amerika-barát szellemben, természetesen csak válogatott nyugat-európai tagállamokból. (Még Finnország is csak 1989-ben lett a tagja!) A hatvanas évek elejére érett meg a felismerés, hogy az emberi jogok után a szociális jogok minimumát is garantálni kell. A Charta nyelvéből és szelleméből ugyanaz a dinamikus optimizmus sugárzik, mint Kennedy elnök akkori fellépéséből, a hatvanas évek első felének divatos filmjeiből és a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiból. (Ez a zsinat ismerte el a szakszervezetek fontosságát, külön megemlítette a sztrájkok jogosultságát, célul tűzte ki a teljes foglalkoztatottságot, és a magántulajdon kötelességének nevezte bizonyos közcélok szolgálatát.)

A Charta preambuluma megállapítja, hogy a szociális jogokat mindenki számára biztosítani kell, s az Európa Tanács tagállamai számára előírja a “gazdasági és szociális haladás” előmozdítását. Ezt követi tizenkilenc alapvető szociális és munkavállalói (illetve egy pontban vállalkozói) jog rövid deklarálása, majd részletesebb meghatározása. Ennek a kettős felsorolásnak külön jelentősége van. A Chartát ugyanis “étlapszerűen” is ratifikálni lehet, tehát az egyes tagállamok fejlettségük és belső szokásaik szerint néhány részletező cikk elfogadását kitolhatják a bizonytalan jövőbe. Ám deklaráció-szinten valamennyi céllal egyet kell érteniük. A tizenkilenc részletesen kifejtett cikk közül hét számít úgynevezett “kemény” előírásnak. A hét kemény cikk közül szabad választás alapján legalább ötöt kell elfogadni ahhoz, hogy a ratifikálás érvényes legyen, és az illető ország a Szociális Charta részes tagállammá váljon. (Összesen pedig legalább tíz cikk és negyvenöt bekezdés szükséges a ratifikációhoz.) Érdemes röviden ismertetni a hét kemény cikket, hiszen belőlük jól kiolvasható az “alapító atyák” szociális gondolkodása.

Az első cikk a munkához való jogot rögzíti, az államok céljaként nevezve meg a teljes foglalkoztatás elérését. Az ötödik cikk a dolgozók és munkaadók szervezetalakítási jogait határozza meg. A hatodik a kollektív alkuhoz és megállapodáshoz való jogról szól. A tizenkettedik (amelynek ratifikálását az Orbán-kormány megtagadta) a társadalombiztosításhoz való jogot garantálja. A tizenharmadik szociális és egészségügyi segítséget (alapellátást) biztosít mindenkinek, beleértve a részes országok polgárait is egymás területén baleset vagy betegség esetén. A tizenhatodik cikk a családok szociális, jogi és gazdasági védelmét biztosítja. Végül az utolsó kemény cikk a bevándorló munkások és családjaik védelemhez és segítséghez való jogát fogalmazza meg. (Ez a másik, amit a magyar kormány nem óhajtott elfogadni, így vállalva a kötelezően fennmaradt öt másik cikket.) A többi cikk is különböző munkavállalói és szociális jogokat rögzít, kivéve a tizennyolcadikat, amely a “Más Szerződő Fél”, tehát a többi ország területén történő vállalkozás jogát biztosítja, bár az Európai Unió későbbi szabályozásánál sokkal óvatosabban.

Csodát nem ígér e tizenkilenc cikk, hiszen egyetlen kiragadott példát említve a fizetett szabadság időtartamának minimumát a számunkra barátságtalanul rövidnek hangzó évi két hétben határozza meg. De a munkavállalói, szakképzési, szociális és egészségügyi szféra igen széles területén kiszámítható alapjogokat ígér, s azok betartására nemzetközi ellenőrzést is garantál. (Szélsőséges esetben ki is lehet zárni a ratifikációban részes országok közül azt, amelyik sorozatosan megszegi az általa elfogadott cikkeket – ezért is van nagy jelentősége annak, hogy melyik ország mennyit vállal az előírásokból.)

Az országok egyéni vállalásaira épülő ratifikáció lehetővé teszi, hogy bizonyos határok között ki-ki maga választhasson a juttatások és a jogok között. A tisztességes díjazáshoz és a tisztességes életszínvonalhoz való jog (4. cikk) például szegényebb országokban aligha biztosítható minden munkavállaló és családja számára, annál is inkább, mert valószínű, hogy a “tisztességes fizetést” ott is a leggazdagabb országok nívójával azonosítanák. A dolgozó nők fizetett szülési szabadsága vagy a pályaválasztáshoz nyújtott ingyenes tájékoztatás viszont a szegényebb országokban sem elérhetetlen cél, s így kiválthatja az előbbi cikk elfogadását. A felnőtt dolgozók átképzésének ingyenessé tételét vagy a szervezett szociális tanácsadás kiépítését az egyes országok nyilván nemcsak gazdasági helyzetük, hanem politikai szándékuk alapján is mérlegelhetik. Egészében azonban a Charta fontos munkavállalói és szociális alapjogokat rögzít, előírva azt is, hogy a tagországok “munkaügyi ellenőrzési rendszert kötelesek fenntartani”.

A Szociális Chartát az idők folyamán valamennyi mai EU-tagállam ratifikálta, s ma is ez számít az unió legfontosabb szociális “sorvezetőjének”. Svájcot és néhány miniállamot leszámítva a többi nyugat-európai ország is elfogadta, s az elmúlt egy-két évben került sor a lengyel és a szlovák ratifikációra. (Márciusban annak tudatában írom ezt a tanulmányt, hogy májusra végre megszületik a magyar ratifikáció is a már említett fenntartásokkal.) A többszintű, független szakértőkre és politikusokra épülő ellenőrzési rendszer alapvetően az angolszász esetjog alapján működik, s évente több tucat állásfoglalást hoz. Az egyik legutóbbi Hollandiát figyelmeztette arra, hogy az egészségbiztosításban meg kell őrizni a szolidaritási rendszer dominanciáját, s az önkéntes egyéni járulékokra épülő magánbiztosításnak csak másodlagos szerepe lehet az egységes társadalombiztosításhoz képest. Állásfoglalások sora hívta fel a nyugati országok figyelmét arra, hogy a nem EU-tag, de a Chartát elfogadó Ciprus állampolgárainak biztosítani kell a részes tagállamokból érkezetteknek járó jogokat. (A magyar ratifikáció után ezek a jogok természetesen hazánk legálisan Nyugat-Európában tartózkodó állampolgárait is megilleti majd.)

A Charta-család gyermekei

Az Európa Tanács az elmúlt bő évtizedben három újabb dokumentummal gazdagította az immár Charta-családnak is nevezhető joganyagot. Érdemes hangsúlyozni, hogy e dokumentumok a neoliberális gazdaságpolitika és a velejáró antiszociális keresztes hadjárat fénykorában is kiterjesztették, s nem korlátozták a szociális jogokat. Mindezt azt tette lehetővé, hogy az Európa Tanács baloldali pártjai számos esetben meg tudták nyerni a kereszténydemokratának vagy néppártinak nevezett jobbközép erők támogatását is újabb szociális jogok becikkelyezéséhez. 1988. május 5-én Strasbourgban fogadták el a nemzetközi irodalomban “Additional Protocol to the European Social Charter” néven emlegetett Kiegészítő Jegyzőkönyvet. Ez négy új joggal – a nemek közti esélyegyenlőséggel, a dolgozói tájékozódással és véleménynyilvánítással, a munkafeltételek meghatározásában való részvétellel és az idősek szociális védelmével – egészíti ki a Charta tizenkilenc cikkét. Ennek ratifikálásához a négy közül egy cikk elfogadása is elég.

Ez az igen alacsony küszöb nyilvánvalóan azt kívánja serkenteni, hogy minél több európai ország vállalkozzon a Charta-család teljes elfogadására – és arra, hogy a szociális jogok folyamatos kiterjesztését egyirányú utcaként értelmezze. A második és a harmadik cikk – bár igen óvatosan – a munkahelyi demokrácia és a beleszólási jog alapelemeit is rögzíti. A gyakorlatban a fokozódó munkanélküliség és az egyik hamburger-siló által elhíresült akciós munkahelyek korában egyre kevesebb munkavállaló élhet ezekkel a szépen hangzó jogokkal. De erről a dokumentumról is elmondható, ami az egész Charta-család esetére áll: ha minden részes ország valamennyi pontját elfogadná és betartatná, akkor a szociális Európa jelszóból valósággá válna. Még nem az igazságos társadalom, de mindenképp a szociális méltányosság szigetévé emelvén kontinensünket, vagy annak szerencsésebb részeit.

A magyar nyelven Módosító Jegyzőkönyvként ismert dokumentumot (Protocol Amending the European Social Charter) 1991. október 21-én, tehát az eredeti Charta születésének harmincadik évfordulóján írták alá, szintén Torinóban. Ez a jegyzőkönyv a nemzetközi ellenőrzést kívánja szigorítani többek között azzal, hogy a munkáltatói, a munkavállalói és más nem-kormányzati szerveket (NGO-kat) is bevonja a független szakértői csoport munkájába. Nem érdektelen megemlíteni, hogy míg az angol nyelvű szövegben “trade union organizations”, vagyis egyértelműen szakszervezetek állnak, addig az MDF-időkben készült magyar fordítás némiképp az orwelli nyelvpolitika szellemében még a “szakszervezet” szót is száműzi a hivatalos kormánydokumentumból. Mivel ez a jegyzőkönyv az előző “Kiegészítővel” szemben az eredeti Chartát módosítja, értelemszerűen csak akkor lép hatályba, ha az 1961-es alapokmány valamennyi aláírója szignálni fogja. Ez szakértők szerint még sok évet jelenthet, hiszen a leggazdagabb országok kormányai sem szívesen adják át jogosítványaik egy részét szakszervezetek és NGO-k részére.

Már az “én időmben”, szociális bizottsági tagságom idején fogadta el 1996. május 3-án, Strasbourgban a közép- és kelet-európai országokkal kibővített Európa Tanács a Módosított Európai Szociális Chartát (The Revised European Social Charter). A jogok további kiterjesztését és az ellenőrzési rendszer további bővítését garantáló dokumentumot egyelőre csak Svédország ratifikálta. A szociális bizottság legújabb célja a Charta-család teljes és minden országra kiterjedő ratifikálása mellett a szociális jogok nemzetközi bíróságon történő kikényszeríthetőségének elérése. Mint ismeretes, az emberi jogok esetleges megsértése peresíthető az emberi jogok strasbourgi nemzetközi bíróságon. Ma már a magyar köznyelvben is bevett fordulatnak számít, hogy valaki – legalábbis szavakban és indulatokban – a strasbourgi bíróságtól várja itthon hiába keresett igazának elismerését. Bár az esetek nagy többségében erre semmi esélye sincs, a jogtudat fejlődése szempontjából igen jelentős, hogy a közvélemény kezdi megismerni a nemzetközi fellebbezés, a “van apelláta a magyar jogrenden kívül is” perspektíváját.

A strasbourgi emberi jogi bíróság a kialakult gyakorlat szerint elég széles körben fogad el beadványokat: első “befogadott” magyar ügyként így került Strasbourgba a rendőrszakszervezet panasza a rendőrök politikai jogainak korlátozása miatt. A szakszervezetek szerepének nemzetközi súlyát is jelzi, hogy igen “delikát” kérdésnek számító panaszuk a nemzetközi emberi bíróság előtt először tette alperessé a magyar államot. (Delikát, mert a rendőrök esetleges párttagsága kérdésében számos jogi és történelmi érv feszül egymásnak.) Igen nagy előrelépés lenne, ha a szociális jogokat az emberi jogokhoz hasonlóan nemzetközi bíróságon kérhetné számon mindenki, aki elégedetlen hazája vagy az őt befogadó ország joggyakorlatával. Ennek biztosítására két megoldás is elképzelhetőnek látszik. Az egyik szerint az emberi jogokat ki kellene bővíteni néhány szociális alapjoggal, amelyek így a jelenlegi emberi jogi bíróságon is peresíthetők lennének. A másik szerint viszont fel kellene állítani a Szociális Jogok Európai Bíróságát, mely kifejezetten e jogok garantálását tekintené feladatának. Mindkét megoldásnak lennének előnyei és hátrányai. A jelenlegi bíróság jól bejáratott és tekintélyes intézmény, amely kellő bővítés esetén az új feladatokat is el tudná látni. Másfelől valószínű, hogy egy új és tiszta profilú bíróság szélesebb körben vállalkozna szociális ügyek feldolgozására.

Kapitalista körülmények között a szociálpolitika végeredményben mindig csak az uralkodó osztályok rossz lelkiismeretének és a forradalomtól való szorongásának lecsapódása. A szociálpolitika pótcselekvés a tőke igazságtalanságait nagymértékben korrigáló egységes társadalompolitika, illetve az azokat gyökerestül megszüntető új társadalom helyett. Ha a szocialisták elfogadnák, hogy csak a szociálpolitika területén van a polgári pártokétól eltérő programjuk, egyébként viszont nagyjából hasonló kapitalizmust kívánnak, akkor névhasználatuk a megtévesztő reklám kategóriájába tartozna. Két dologra azonban alkalmas lehet a jó szociálpolitika. Először – s természetesen messze ez a legfontosabb – arra, hogy enyhítse a szegények, a betegek, az öregek, a rászoruló milliók kínját a humánum szellemében és a legalapvetőbb társadalmi béke szellemében. Másfelől azonban megteremtheti a társadalmi igazságosság olyan “kis köreit” is, amelyekből “tükör által homályosan” és alig felismerhetően, de kibontakozhatnak egy majdani, igazságosabb társadalom körvonalai. Nyugat-Európában máris több millióan dolgoznak a “social economy”-nak is nevezett harmadik, tehát nem állami és nem privát szektorban. Szövetkezetekben, helyi szociális programokban, önkéntes társulásokban és dolgozói tulajdonban levő munkahelyeken. Olyan emberi közösségekben, ahol a vállalkozás célja nem az egyéni profitszerzés, hanem – természetesen a megélhetéshez szükséges jövedelmen túl – mások és a közösség segítése, veszélyeztetett életek és életformák megmentése, s nem utolsósorban a munkahely megtartása.

Szocialista az, aki szocializmust akar

J. M. Keynes, aki pedig legkevésbé sem tartozott a holdkóros utópisták közé, a húszas évek végén egy ritkán idézett szövegében így fogalmazott: “Ha a felhalmozásnak többé majd nem lesz olyan nagy társadalmi jelentősége… akkor végre megszabadulhatunk sok hamis erkölcsi elvtől, amelyet kétszáz éven át hordoznunk kellett”. S így folytatja: a pénztulajdon szeretete “kóros és kellemetlen”, sőt, “egyike azon hajlamoknak és félpatologikus állapotoknak, amelyeket mentális betegségek specialistáinak kell kezelniük”.

Hetven évvel később viszont Enrique Iglesias, az Amerikai Fejlesztési Bank elnöke már úgy látja, hogy a XXI. század “elbűvölő és kegyetlen” évszázad lesz. A magas társadalmi státuszú és a technika összes áldását élvező kiválasztottak számára elbűvölő lesz az egyetlen játékteremmé összesűrűsödött földgolyó. Az egyre gyarapodó számú szegények viszont annál kegyetlenebb jövőre számíthatnak. Jelentéktelenné válnak és kiszorulnak a globális történelemből. Számukra – s ezt már én teszem hozzá – a neoliberális próféta nevezetes ígéretéhez híven valóban véget ér az emberi történelem, s marad az emberalatti vegetálás, a gazdagok elhullott szemetét fogyasztó kuka-lét. A szociális Európa enyhítheti a jövő század európai szegényeinek nyomorát és kegyetlen kiszolgáltatottságát. A kapitalizmus “félpatologikus” betegségeit azonban csak a szocialista Európa – a demokratikus, európai szocializmus társadalma – szüntetheti meg. Gyökeresen új rendszerként, vagy a jelenlegi rendszer teljes és alapvető reformjaként? Számomra ez a baloldali gondolkodás kulcskérdése: s nem az, hogy ütemes taps mellett vagy csak karunkat széttárva építsük-e a kapitalizmust.

Szocialista az, mondja az angol nyelv értelmező szótára a “common sense” józanságával, aki “a szocializmus támogatója vagy hirdetője”. A józan észnek mondana ellent minden olyan “szocialista kiáltvány”, amely ezzel ellentétes következtetésre jutna. A szocializmushoz természetesen a szociális jogok folyamatos és átfogó bővítésén keresztül is vezethet út, ezért a szociális Európa programjának támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele egy baloldali programnak.

Az Európai Únióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetúnió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Erről nyújt közelképet a Le Monde Diplomatique-ban megjelent riport.

Az Európai Unióban több ezer kelet-európai és a volt Szovjetunió tagállamaiból származó nőt kényszerítenek prostitúcióra. A vasfüggöny megszűnte után kifejlődött jelenség az utóbbi időben, a népesség elszegényedése miatt igen kiterjedtté vált. Belgiumban a leánykereskedelem központja Antwerpen. Ezzel az OIM (Office Internationale pour les migrations – Nemzetközi Bevándorlási Iroda) is tisztában van, s a kérdés már régóta nyugtalanítja. 1998 decemberében az Európai Bizottság riadót fújt: akkor úgy tűnt, hogy sikerül megoldást találni a problémára. Ám a keleti országok a csapás leküzdésére a Tizenötöktől mind ez ideig csak szerény segítséget kaptak.

Antwerpen, forró negyed

D., albán lány, ablakban kínálja magát. Szembetűnő fiatalsága még a rendőröket is megdöbbenti. Tizenkilenc éves: ez áll a hamis útlevélben. Kórházba szállítják, és tetőtől talpig megröntgenezik. Az orvosi szakvélemény szerint legfeljebb tizenöt éves. D. eleinte még azt mondja a rendőröknek, hogy jószántából tartózkodik Antwerpenbenben. Később összeomlik. Kiderül, hogy a családnak létkérdés volt a pénz; hogy az anyja élettársa javasolta neki a belgiumi munkát, amivel “sok-sok pénzt lehet keresni” – így mondta a férfi. D.-t három hete adták el leánykereskedőknek, azóta van Antwerpenben. Az első kliens előtt még soha nem volt szexuális kapcsolata. A meggyötört lány úgy dönt, hogy hazatér. A rendőrök kérésére beleegyezik és feljelentést tesz. A belga hatóságok engedélyezik, hogy hazatérjen Albániába, az édesanyjához. Ettől a ponttól ügyét már az OIM kezeli.

Két hét leforgása alatt a rendőrök több albán lányt is kiszabadítottak a maffia hálójából. “Egy év óta az albán leánykereskedők a D.-hez hasonló fiatalok egész csapatait szállítják hozzánk” – mondja Véronique Grossi asszony, a holland Payoke Szövetség munkatársa. A keleti leánykereskedelem egyik fő célpontja pontosan Antwerpen. Az 1500 prostituált közül, akik a város utcáin és ablakaiban árulják magukat, a többség vagy afrikai vagy valamelyik kelet-európai országból való. “Legtöbbjüket éjjel-nappal testőrök felügyelik, és kötelesek minden keresetüket a futtatónak adni.” – teszi még hozzá Grossi asszony.

A határ után: maga a pokol

A kelet-európai leánykereskedők alaposan kihasználták Belgium és Hollandia prostitúcióval szembeni liberális hozzáállását. Ám a hálózatok terjedése végre riadóztatta Belgiumot. 1995-ben új törvényt léptettek életbe, véget vetve ezzel a futtatók aranyéletének. Ezt a lépést Hollandia már két évvel korábban megtette. A törvény értelmében az áldozatok, amennyiben feljelentést tesznek, rendőri védelmet és tartózkodási engedélyt kapnak, amit később korlátlan időre meghosszabbíttathatnak. A törvény alkalmazásának köszönhetően 1997-ben Antwerpenben 57 afrikai, illetve kelet-európai nő tett feljelentést. A Payoke Szövetség a helyzet kialakulásáért egyaránt felelőssé teszi a berozsdásodott belga igazságszolgáltatást és a túl enyhe büntetéseket.“A legtöbb leánykereskedőt két évtől három évig terjedő szabadságvesztésre ítélik, de a büntetés letöltése után nem toloncolják ki őket.” Valóban 1998-ig kellett várni, ekkor ítélt az antwerpeni bíróság először leánykereskedőket – nyolc albánt – a maximálisan kiróható legmagasabb büntetésre, öt év börtönben letöltendő szabadságvesztésre – érvel a Payoke.

De a bűnözők nem adják fel. Rendszeresen megfenyegetik a szociális munkásokat, így akarják őket elriasztani a prostituáltak segítésétől. 1995 júliusában Antwerpenben rálőttek a Payoke két állandó munkatársára, akik épp a gyorsforgalmi úton hajtottak egy furgonban. 1998-ban az igazságügyi palota lépcsőjén egy albán bűnöző életveszélyesen megfenyegette a Payoke két tagját.

A helyszín Varsó. Teresa Oleszczuk asszony, a lengyel La Strada Szövetség keretein belül működő, leánykereskedelem-ellenes program felelőse, dossziét vesz elő; benne tizenegy­néhány lány fényképe, legtöbbjük nagyon fiatal. “ő például négy éve tűnt el. A nyugati hivatalos szervek és a lengyel rendőrség együttes nyomozása sem járt eredménnyel” – magyarázza. Ezeknek a lányoknak a nagy részét nyilván elrabolták, Németországba vagy máshova hurcolták. 1997 áprilisa és 1998 májusa között az érintett családoktól a La Strada harminchét eltűnésről kapott értesítést. S ez a szám a valóságnak csak a töredéke. A lengyel fiatalok gyakran önszántukból indulnak neki. Megszédülnek a rokonok, meg a “barátom barátja” típusú távoli ismerősök ígéreteitől, akik jól fizető nyugati munkákat, felszolgálást, gyermekfelügyeletet, vagy takarítást kínálnak nekik. Esetleg valami fűt-fát ígérő apróhirdetésnek dőlnek be.

S még csak nem is sejtik, hogy ami rájuk vár, az maga a pokol: amint átlépték a határt, újabb kereskedőnek adják át őket. “A forgatókönyv mindig ugyanaz: a vállalat megszűnt, az ígért álláslehetőség már nem él. A nemi erőszak áldozatául esett lányok azután hamar valami masszázsszalonban, vagy a utcán találják magukat. Az emberkereskedők prostitúcióra kényszerítik őket, hogy visszefizettessék velük állítólagos tartozásaikat: útiköltség, útlevél, szállás, ellátás” – folytatja Oleszczuk asszony. Ami azokat a lengyel lányokat illeti, akik pontosan tudják, hogy prostituáltként kell majd dolgozniuk, ők azt hiszik, hogy néhány hónap alatt rengeteget keresnek, s azután hazatérnek. De a mókuskerékből nem lehet kiszállni: “Napi tizenkét óra gyilkos meló, s a keresményük 70%-át leveszi a tulaj, aki 1500 és 5000 német márka között fizetett a lányokért” – foglalja össze Isabelle Styczynska asszony, a La Strada másik állandó munkatársa.

Mivel ezek a fiatal nők a feljelentésnek még a gondolatától is félnek, szabadulásukat legtöbbször csak a rendőri razziáknak köszönhetik. Az is előfordul, hogy keresetükből egy fillért se kapnak, futtatójuk épp csak élelmet és tisztálkodási szereket juttat nekik. Így működik ez a Varsóban dolgozó ezerkétszáz bolgár prostituált majd mindegyikének esetében is. Lengyelország különben nem csak a leánykereskedők egyik vadászterülete, de jelentős felvevőpiac is. “Egyre több és több nő sodródik ide a még szegényebb országokból, Oroszországból, Ukrajnából és Belaruszból” – emeli ki Stana Buchowska asszony, a La Strada megelőzési programjának koordinátora. – A call-girl-szolgálatoknál, bárokban meg masszázsszalonokban alkalmazott lányokat folyamatosan egyik városból a másikba szállítják, hogy “a bártulajdonosok rendszeresen friss lányokat kínálhassanak a vendégeiknek.”

Három évvel ezelőtt a La Strada információs telefonvonalat létesített: Nyugatra készülő fiataloktól, az eltűnt lányok szüleitől, de még az áldozatoktól is érkeznek hívások, tíznél is több naponta. Az emberkereskedelem megfékezésére 1998-ban a La Strada figyelemfelkeltő kampányt kezdeményezett. A bemutatkozó akcióra – amit az EU finanszírozott – az egyik kelet-európai országban került sor. A július végéig tartó kampány tagadhatatlanul hatásos volt.

Az Egyesült Államok támogatásával, ugyanebben az időben, Ukrajnában is hasonló akciókat szerveztek, mivel Ukrajna kiemelten veszélyeztetett területnek számít. A munkanélküliek 72%-a nő. “Sokan közülük bármilyen munkát elvállalnának” – hívta fel rá a figyelmet egy nemzetközi szeminárium alkalmával Irene Kurolenko asszony, az 50 + 50 elnevezésű ukrán NGO tagja. A Strassbourgban, 1998. június 29–30-án megrendezett szeminárium témája az emberkereskedelem elleni küzdelem volt. Okkal, hiszen Kijevben a manökeni, táncosi meg felszolgálói állásajánlatokat közismert utazási irodák hirdetik.

Lengyelország, Ukrajna, Oroszország, Belorusszia, Magyarország, a Cseh Köztársaság, Albánia: mindegyik keleti országban létezik a leánykereskedelem. Az egész 1989-ben kezdődött. A kommunista blokk összeomlását követően a szervezett bűnözés rohamléptekben kezdte kiépíteni hálózatait. Egyszerű és olcsó: elég egy turistavízum, a szállítási költségek az EU közelsége miatt úgysem számottevők. És ma, kilenc év elteltével, vajon hány prostitúcióra kényszerrített, kihasznált nő élhet az Európai Unió országaiban? Frank Laczko úr, az emberkereskedelem elleni küzdelem szakértője, az OIM bécsi irodájánk munkatársa úgy véli, hogy a közel 500 000 kelet-európai prostituált között (beleértve a Szovjetunió utódállamaiból származókat is) az elraboltak jelentős csoportot képviselnek.

Melyik ország az elsődleges célpont? Az OIM szerint Németország; a prostituáltak 75%-a itt külföldi. Azután Ausztria; Bécsben a szex-klubok “hosstessei” 80%-ban keleti lányok. Majd Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország, Görögország… Az Európai Parlamentnek készült 1995. évi beszámoló szerint a prostitúcióra kényszerített áldozatok száma Németországban legkevesebb 10 000, Hollandiában 1000, míg Belgiumban 500. Az OIM szerint az utóbbi években “jelentősen felerősödött” a keletről jövő leánykereskedelem. Ez a szállítás elképesztő gazdaságosságával magyarázható. Az Interpol kiszámította, hogy az az európai bűnöző, aki csak egyetlen prostituáltat futtat, évi közel 110 000 eurós jövedelemre tehet szert.

Ehhez képest meglehetősen szánalmas az a támogatás, amit az EU tizenöt tagállama nyújt a Keletnek az emberkereskedelem elleni küzdelemhez. Jelenleg évi 1,3 millió eurót kapnak az 1996-tól 2000-ig futó STOP-program finanszírozására; s ezen kívül jut még néhány millió a közép-, illetve kelet-európai országokat, valamint a Szovjetunió utódállamait segítő programokra is.

A Tizenötök csak 1997-ben voltak végre hajlandók elfogadni a leánykereskedelem felszámolását célzó akciótervet. Alapkövei a rendőri és bírói együttműködés előmozdítása, a büntető törvények egységesítése és egy bizonyos “emberkereskedelmi egyezmény” aláírása voltak. Ez az egyezmény kilátásba helyezte a tett súlyával arányos, az EU-ban egységesen érvényes büntetéshatárok kialakítását. De mert az akció pusztán az uniós országok céljainak kijelölésére szorítkozott, semmiféle elrettentő hatást nem gyakorolt a bűnözőkre.

Az Európai Parlament belga képviselője, Anne Van Lancker úgy véli, hogy az uniós országok egy éve mind kevésbé törődnek ezzel a problémával; az egyezmény is csak 1999 végére készül el. “Ami pedig a szigorúbb büntetések kirovását illeti, attól még igencsak messze vagyunk” – állapítja meg Susan Wad­ding­ton asszony, aki szintén az Európai Parlament képviselője és a fentebb már említett beszámoló szerzője. “A bűnözőket legtöbbször csak nevetségesen kicsi pénzbüntetésre ítélik; ennek végképp semmi visszatartó ereje sincs.” És a rendőri együttműködést hasonló apátia jellemzi. Jóllehet a maastrichti egyezményben már 1991-ben elhatározták az Europol, egy összeurópai rendőri szervezet létrehozását, az emberkereskedelem csak 1997 óta tartozik a hatáskörébe. Az Europol bűnügyi részlege pedig csupán 1998 óta rendelkezik a szükséges eszközökkel, minthogy az uniós országok több évet vesztegettek el az Europolt érintő egyezmény ratifikálására.

Akkor hát az Unió is vétkes? Marie-Victoire Louis francia szociológus, a CADIS (Centre d’analyse et d’intervention sociolo­gique) munkatársa felelőssé teszi az Uniót – különös tekintettel a holland és belga törvényekre –, mert “legitimizálja a futtatókat, tápot adva ezzel a leánykereskedelemnek”. És számos európai ország továbbra is közönséges illegális bevándorlóként kezeli a leánykereskedelem áldozatait; kiutasítják őket az országból, nevük pedig felkerül a nemkívánatos személyek listájára.

Lássunk egy példát, tanulságos lesz. A tizenhét éves Tatianát, Mariekát, Joannát és Isabellát 1996. június 1-én, egy lengyel szórakozóhelyről rabolták el. A kábítószer hatása alatt álló lányok másnap már Németországban, a Musla Palace nevű bordélyházban találták magukat. A nyolcezer márkáért eladott fiatalokat bezárták és prostitúcóra kényszerítették. A német rendőrség közbelépésének köszönhetően három nap elteltével kiszabadultak. Hazatelepítették őket Lengyelországba. A két leánykereskedőt, a lányok elrablóit és fogvatartóit két év börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, majd büntetésük egy részét elengedték, így 1998 elején szabadultak. Ami a négy áldozatot illeti, őket a rendőrség azzal gyanúsítja, hogy önszántukból kíséreltek meg illegálisan bejutni Németországba azért, hogy fotómodellként dolgozzanak. A német rendőrség nyilvántartásba vette őket, nevük ott szerepel a nemkívánatos személyek feketelistáján. A folytatás: a shengeni egyezmény értelmében, valamint az európai rendőri szervek informatikai adatcseréje folytán a négy lány többé nem lépheti át az egyezményhez csatlakozott uniós országok határát (csak az Egyesült Királyság és Írország kivétel). 1997 tavaszán Tatiana, akit erről az intézkedésről nem értesítettek, egy színésztársulat tagjaként szeretett volna Németországba utazni; a csapat az Európa Tanács támogatásával, épp egy rasszizmus elleni programmal turnézott Európában; Tatianát nem engedték át a határon. A La Strada hónapok óta csatázik a lengyel, a holland, a belga, a német és az európai hatóságokkal, hogy szüntessék be ezt a tilalmat. Egyelőre eredménytelenül.

A bolgár és albán maffia

1997-ben Franciaországba is behetoltak a keleti lánykereskedők. Az OCRETH (Office central pour la répression de la traite des etres humains – Központi Hivatal az Emberkereskedelem Visszaszorítására) egyik magasrangú felelőse szerint az emberkereskedők szállítmányaik nagy részével Párizst és a vidéki nagyvárosokat veszik célba. Utóbbiak közül elsősorban Nizzát. Itt az idegen prostituáltak 70%-a keleti. Az Ocreth 1997-ben tapasztalta először, hogy egész bűnszövetkezetek érkeznek az ország területére, amelyek “saját kerületeikben teljesen kézben tartják a prostitúciót”.

1997 szeptemberében a rendőrség egy bolgár csoportot számolt fel: ezek a leánykereskedők huszonegynehány bolgár lányt futtattak Párizsban, a sugárutakon. Nancyban ugyanez a helyzet. Itt az albán maffia felügyelte a lányokat, kb. húsz fiatalt. A rendőrség nemrég egy kisebb csoport litván prostituáltat fedezett fel. A fiatal nőket Párizson keresztül szállították Guadeloupe-ra, ahol felkapott éjszakai mulatókba kerültek.

Mindezek ellenére Franciaországban nem olyan súlyos a helyzet, mint Hollandiában vagy Belgiumban. A rendőrök szerint a francia törvények szigora riasztja el a bűnözőket. Érthető, hiszen a bűncselekményre való szövetkezés 20, a kitartás 5, a prostitúcióra való kényszerítés pedig 10 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható. A francia belügyminisztérium igen szomorúnak találja, hogy néhány európai ország nem hajlandó az együttműködésre. Egyik magasrangú tisztviselő nyilatkozta nekünk: “Látva, hogy egyes uniós tagállamokban milyen nehézségekbe ütközik a rendőri együttműködés, nem egyszer az az érzésünk támad, hogy ezekben az országokban az emberkereskedelem problémáját nem tartják lényeges kérdésnek.”

(Fordította: Mihályi Patrícia)

A századelő jellegzetes politikai irányzatai, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia vagy a katolicizmus a nőmozgalomban is megjelentek. A maguk sajátos módján foglaltak állást olyan kérdésekben, mint a családon belüli viszonyok vagy a prostitúció.

A századfordulón a magyar nőmozgalmat a társadalmi és politikai kérdések széles köre foglalkoztatta. A nők ekkor még nem választhattak, és a polgári jogban is lényegesen kedvezőtlenebb volt a helyzetük, mint a férfiaké. Munkavállalóként számos hátrányos megkülönböztetéssel kellett megküzdeniük, és a társadalmi szokások vagy akár a jogi tiltások következtében bizonyos foglalkozásokat nem gyakorolhattak. A felsőfokú képzésben csak néhány kar állt nyitva előttük, azok is részlegesen, a leányiskolai oktatás által közvetített ismeretek pedig alkalmatlanok voltak arra, hogy felkészítsék a nőket a magasabb minőségű kenyérkereső munkára.

Kevésbé ismert azonban, hogy a hazai nőmozgalom legkülönfélébb irányzatai a "szexuális kérdéssel" – tehát a prostitúcióval, a "leánykereskedelemmel" és a "szexuális reformmal", valamint általában véve a nemek közti szexuális kapcsolattal – is behatóan foglalkoztak. E területen a fennálló viszonyokat érintő bírálataikat, illetve reformtörekvéseiket egyrészt a magyar társadalom állapotáról szerzett tapasztalatok, másrészt az ekkoriban virágkorát élő nemzetközi nőmozgalomban zajló viták, az ottani merész elképzelések alakították.

A magyar nőmozgalom két nagy táborra tagolódott, egyrészt a hierarchikus társadalmi struktúrákban gondolkodó integracionistákra, másrészt az individualista modernistákra. Az utóbbiakhoz tartozott a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘radikális’ szárnya – többek között a Feministák Egyesülete, akiket a köznyelv csak ‘feministáknak’ nevezett – és a szociáldemokrata tábor, az előbbihez pedig a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘mérsékelt’ szárnya – legfontosabb képviselője a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége volt – és a katolikus irányzat. A "szexuális kérdést" az integracionisták elsősorban erkölcsi problémának tekintették, ezzel szemben a modernisták elemzése azoknak a társadalmi-gazdasági viszonyoknak a szerepét hangsúlyozta, amelyek hatást gyakoroltak a nemek közti viszonyok alakulására. Más országokkal összehasonlítva azonban a magyar nőmozgalomban a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos nyilvános és direkt állásfoglalás csupán szerény szerepet játszott.

Szexuális viszonyok és reformtörekvések

A hazai nőmozgalomnak az integracionista és a modernista irányzata egyaránt foglalkozott a magyar társadalomban uralkodó szexuális viszonyokkal, ám ezt gyökeresen eltérő módon tette. A modernista tábor ún. polgári szárnyát képviselő Feministák Egyesülete szemében a "szexuális kérdés" elvileg a nőmozgalom legfontosabb témái közé tartozott. Ennek ellenére ez az egyesület jobbnak látta, hogy ezekben az ügyekben, legalábbis kifelé, a legnagyobb óvatossággal járjon el. Ez a nagyfokú elővigyázatosság részint speciális tapasztalatoknak, részint stratégiai-taktikai megfontolásoknak volt a következménye. Az egyesület vezető személyiségei reménytelenül nőellenesnek találták ugyanis a hazai szexuális viszonyokat, a nemi kapcsolatok kultúráját (vagy inkább kulturálatlanságát): a ‘machizmus’ uralma ezen a területen kikezdhetetlennek látszott. A Feministák Egyesületének havilapjában rendszeresen jelentek meg kommentár nélküli rövid hírek, amelyek ezeket a viszonyokat voltak hivatva illusztrálni. A lap például tudósított egy vidéki földbirtokosról, akinek örökségét 58 általa nemzett gyermek között kellett felosztani, vagy az illetékes miniszter rendkívüli engedélyéről, amely egyik ismert gróf számára lehetővé tette, hogy feleségül vegyen egy 13 éves lányt.¹ Egy alkalommal maga Schwimmer Rózsa háborgott egy államilag támogatott magyar utazási ügynökség brosúráján. A füzetecske egyebek közt ott hevert a vasúti fülkékben is, és egyik fejezete a Budapesti éjjel címet viselte. A brosúra – Schwimmer szerint – nyíltan dícsérte azokat a magyar nőket, akik az éjszakai mulatókban és a főváros utcáin évszaktól függetlenül a férfilátogatók rendelkezésére álltak. Így azután nem csoda, fűzte hozzá, ha a magyar nők nem örvendenek nagy tekintélynek külföldön. "Mert amíg itthon nincsen becsülete a magyar asszonynak, addig másfelé sem lehet. Itthon pedig nincs becsülete." Szerinte a magyar férfiak kimondott megelégedettséggel szemlélték, és afféle nemzeti vívmánynak tekintették a magyar prostituáltak (az ún. "hungárák") exportját, és ugyanez vonatkozott a szintén híres-hírhedt budapesti éjszakai életre: "A gazda büszke: felesége tetszett a vendégnek." Másfelől – Schwimmer állítása szerint – ugyanezek a viszonyok tükröződtek a magyar hivatalos életben és a nyilvános szférában is, ahol teljességgel hiányzott a női elem. Ilyen körülmények közt a külföld nem is következtethetett másra, mint hogy "a kultúra és civilizáció Magyarországon tisztán férfidolog, míg a nők csak a kicsapongás óráiban társaik a férfiaknak".²

A fenti bíráló elemzést támasztja alá, hogy a Feministák Egyesülete keserű tapasztalatokra tett szert, valahányszor a "szexuális kérdésekről" nyilvánosan foglalt állást. A szexuális felvilágosítás témájának felvetése, vagy a női egészség és higiénia kérdéseiről szervezett felvilágosító jellegű előadássorozatuk a budapesti, illetve magyar nyilvánosság viharos felháborodását és "a feministák durva szidalmazását" váltotta ki.³

Ilyen és más hasonló tapasztalatok után a Feministák Egyesülete a "szexuális kérdés" nyilvános feszegetésében csakhamar az egyesületi tevékenység egyetlen más területét sem jellemző visszafogottságot tanúsított. Ez eltérést jelentett attól a sok tekintetben meglepő következetességgel alkalmazott stratégiától is, melynek értelmében a Feministák Egyesülete teret biztosított Magyarországon a nemzetközi nőmozgalom ‘radikális’ irányzataiban jelen lévő valamennyi témának és politizálási mintának. Mindazonáltal a "szexuális kérdésben" – legalábbis a Feministák Egyesületének vezető személyiségei – tartalmilag ugyanazokat a nézeteket képviselték, mint a nemzetközi nőmozgalom ‘radikálisabb’ szárnya. E megközelítés kiindulópontja az volt, hogy a nőmozgalom központi törekvése a szexuális viszonyoknak a gazdasági szempontokról történő leválasztása legyen.⁴ Eszerint mindaddig, amíg a házasságban a nő gazdaságilag függ a férfitól, mert a gyerekek ellátása miatt vagy más okból nem végezhet kereső munkát, nem lehetséges a két házastárs között egyenjogú és őszinte kapcsolat. Érvelésük szerint ilyen körülmények között nem találhatjuk meglepőnek, ha partnerükben maguk a nők is a ház urát, a családfőt látják, "de férjükről, az emberről, nem tudnak semmit".⁵ Csak a gazdasági és az érzelmi szféra, másfelől pedig a testi szerelem és a szaporodás szétválasztása után válhatnak a nemek közti viszonyok a szó tulajdonképpeni értelmében vett emberi kapcsolatokká. Az így létrejövő, "nemesebb és tisztább ideálokon felépülő házasság[ot]" és szerelmet már csak annak "belső értéke" alapján szabad megítélni.⁶ A Feministák Egyesületének álláspontja szerint az ilyen – két ember belső vonzalmán és kölcsönös megbecsülésén alapuló – szerelmi kapcsolatoknak alapjában véve nincs szükségük a formális házasságkötés jogi kereteire. Ezért az ún. "szabad házasságnak" mindaddig, amíg az a fenti alapelveken nyugszik, a hivatalosan megkötött házassággal egyenrangúnak kellene lennie. Ám az uralkodó szexuális erkölcs, ezzel szöges ellentétben, nem támaszt azonos követelményeket férfiakkal és nőkkel szemben. Míg a nőnek minden "félrelépése" a társadalom megvetését vonja maga után, a férfiaknak a bordélyok látogatását és a házasságon kívüli kapcsolatot is elnézik.⁷

Mindezzel a nemek közötti személyes és szexuális érintkezésnek egy speciális, modernista-individualista ideálját vázolták fel. Ennek alapjául végső soron az a megközelítés szolgált, amely kívánatosnak tartja a "gazdasági elem" kiküszöbölését minden nem gazdasági jellegű társadalmi viszonyból. A ‘feministák’ álláspontja szerint a korabeli nemek közötti kapcsolatokban a nők helyzetét alapvetően az határozta meg, hogy sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem jogilag nem volt biztosított a nők egyéni szabadsága és egyenlősége sem a társadalom ‘modernebb’, sem ‘tradícionálisabb’ területein. A szexuális reform által megcélzott ideál szerint a nemek közötti kapcsolatok tisztán eszmei-lelki (és persze testi), tehát minden társadalmi-gazdasági kötöttségtől mentes viszonyok lennének. A szaporodást viszont az egyéni és a társadalmi igényekhez kell igazítani, tehát tervezendő és irányítandó, azaz lényegében elengedhetetlen, hogy hozzáférhetővé váljanak a fogamzásgátló eszközök.

A munkásnők mozgalma elvileg hasonló ideálokban látta a "szexuális kérdés" megoldását, ám e célok mellett csakis legkorábbi, radikális korszakában állt ki a nyilvánosság előtt. A szociáldemokrata nőmozgalom ekkoriban még határozottan állást foglalt a "szabad szerelem" és a házassági anyakönyvi kivonat nélküli együttélés mellett.⁸ Gárdos Mariska "nyíltan és bátran" hirdette a szociáldemokrata nőmunkások 1905. évi országos értekezletén, valamint újságcikkeiben "a szabad szerelem létjogosultságát, sőt fölényét a házasság örve alatt, szemünk előtt folyó erkölcstelenségekkel szemben".⁹ A korabeli társadalom szexuális viszonyainak napirendre tűzését valószínűleg leginkább az ösztönözte, hogy az általános munkavállalói függőségen túlmenően a munkásnők kiszolgáltatottsága határozottan szexuális színezetű is volt. A szociáldemokrata nők képviselői azonban – legalábbis nyilvános állásfoglalásaikban – többnyire kínosan ügyeltek arra, hogy a szexuális zaklatások súlyosabb formáit a munkásnők gazdasági függőségére való hivatkozással a munkaadók, de semmi esetre sem saját elvtársaik számlájára írják.¹⁰ Ezzel szemben a korai idők egyik aktivistája – 1945 után írt visszaemlékezéseiben behatóan – tudósít arról, hogy a szexuális zaklatás a kollégák és elvtársak között is igen elterjedt volt. Eszerint még a szervezett munkások körében is "az érdeklődés középpontjában a lóverseny, a kártya, az ivászat, s a nőtleneknél ezenfelül az utcalányok álltak. És hogy zavarba hozzák a közelükben dolgozó fiatal lányokat, hangosan mesélték a szombat esti meg vasárnapi kiruccanásaikat, olyan szavakkal, amelyek sértették a fiatal leányfüleket, és hangosan nevettek, amikor ezek elpirultak." A korabeli szociáldemokrata női sajtóban ezzel szemben legfeljebb a szexuális férfiuralom ártalmatlanabb oldalaként ábrázolták a férfi munkatársak "durva tréfáit", melyeket a munkásnőknek a gyárakban el kellett viselniük. Egy helyütt például az az érvelés jelent meg, hogy ahol a munkásnőket megrémítik az elvtársaik efféle tréfái, ott nem csoda, ha képtelenek ellenállni a gyárosok kedves szavainak és ígéreteinek, és íly módon lesznek megesett nőkké. A szociáldemokratáknál még az is ritka volt, hogy a "polgári" férfiak vétségei mellett a munkásférfiakéit is megemlítsék. Ezzel szemben a "polgári" Nőalkalmazottak Országos Egyesületénél olyan feketelistákat vezettek, ahol a kollégák és a felettesek vétségeit egyformán szigorúan vették. Ezek a listák arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék az üzembe belépni szándékozó munkatársnőket, bemutatva az akadálytalan "vadorzást" és "betyárkodást", amelyet a férfi munkatársak a női alkalmazottak tisztessége ellen folytattak, illetve azt, hogyan használják ki a főnökök és kisfőnökök női beosztottjaik gazdasági függőségét.¹¹

A nőmozgalom integracionista szárnya, amelyet elsősorban a nőmozgalom csúcsszervezete, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, valamint a katolikus nőmozgalom képviselt, óvakodott attól, hogy a "szexuális kérdést" nyílt formában a nőmozgalmi viták témájává tegye. Az integracionisták táborában ugyanis az uralkodó erkölcsfelfogás egyszerűen elképzelhetetlenné tette, hogy a szó szorosabb értelmében vett szexuális ügyeket nyíltan szóba hozzák. A házasság intézményét, annak eredeti formáját, valamint az ezzel szorosan összefüggő, hivatalosan nagyra értékelt szigorú erkölcsi normákat semmiképpen sem akarták megkérdőjelezni. Az integracionisták ezért elméleti-ideológiai téren roppant burkoltan megfogalmazott állásfoglalásokra, valamint az ‘általános erkölcsiség’ hangoztatására szorítkoztak. Gyakorlati-politikai tevékenységükben viszont a legszélesebb értelemben vett "szexuális kérdés" igen fontos szerepet játszott, sokkal fontosabbat, mint a modernisták esetében. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy az integracionisták azokat a problémákat is erkölcsi kérdésként kezelték, amelyeket a modernisták felfogása szerint gazdasági, társadalmi és jogi reformok útján kellett volna megoldani.

Ez a különbség az ún. "patronage" keretein belül mutatkozott meg legszembetűnőbben. A patronage a munkásnők, cselédek és kiskorú leányok körében végzett védő-gondozó tevékenységet jelentette. Ez a szociális munka, illetve erkölcsi gondozás egyebek között egyértelműen arra irányult, hogy az alsóbb rétegek lányait és asszonyait rávegye: a másik nemhez fűződő viszonyukat igazítsák bizonyos, az integracionisták számára is elfogadható szigorú morális normákhoz és formákhoz. Mindeközben magáról a szexualitásról legtöbbször csak utalások formájában esett szó. Így például az integracionista irányultságú gondozómunkában igen fontos szerephez jutó nőotthonok arra szolgáltak, hogy azokat a "gyári és üzleti leányokat", akik nem lakhattak szüleiknél, "távol tarts[á]k (…) az albérletben való lakással járó erkölcsi veszélyektől", illetve kimentsék az őket "erkölcsileg is megront[ó] (…) kvártélyadó asszonyok körme köz[ül]". Az integracionisták az általuk vezetett otthonokban olyan családias légkört akartak kialakítani, "hogy az a tánczért, orpheumért stb. kárpótlást nyújtson".¹² A katolikus nőmozgalom csak a háború utolsó éveiben lépett fel azokkal a patronage kiterjesztésére vonatkozó elképzelésekkel, amelyek az addigiaknál nyíltabban kapcsolódtak a "szexuális kérdéshez". A Szociális Missziótársulat például azt mérlegelte, hogy saját otthont hoz létre állapotos, "megesett lányok" számára, akiknek a testi nyugalom és gondozás mellett arra is időt akartak biztosítani, hogy lelki sebeikkel foglalkozhassanak és azzal, miként éljenek a jövőben tisztességes életet.¹³

Míg tehát a szexuális reform hívei a szexuális normák mindkét nemre kiterjedő alapvető megváltoztatásával akarták felszabadítani a nőket a nemi alávetettség alól, addig a patronage-nak az volt a célja, hogy lehetőleg minél több nőt sikerüljön ‘átmenekíteni’ a hagyományos módon értelmezett tisztességes asszonyi létbe. ők ezzel akarták megvédeni a lányokat és asszonyokat a szexuális kizsákmányolástól és alávetettségtől. Ugyanakkor a "patronesszek", azaz a gondozók és klienseik kapcsolatát hierarchia jellemezte. Az előbbieket erkölcsi és vallási értelemben különbnek, és – mindet kétséget kizáróan – az utóbbiak nevelésére jogosultnak tekintették. A gondozottakat "meg kell (…) győzni a becsületes életnek szép és hasznos voltáról. Haragudni soha sem szabad. Ezzel leromboljuk tekintélyünket. Ha ők azt látják, hogy a patronesse is rabja az indulatoknak, akkor vége annak a fölénynek, amelyet eddig a nyugodt önuralom, a fegyelmezett lélek fölénye gyakorolt."¹⁴

Tehát a nőmozgalom integracionista szárnya – és ezen belül legerőteljesebben alighanem a katolikus nőmozgalom – gyakorlati tevékenysége során végeredményében igen intenzíven foglalkozott a "szexuális kérdéssel", miközben elutasította a problémának a szexuális reform mintájára történő mindennemű tárgyalását. A Feministák Egyesületének modernistái a "szexuális kérdéshez" éppen ellenkezőképpen viszonyultak. Miközben az egyesület a gyökeres szexuális reform melletti elkötelezettségét a hazai nyilvánosság előtt bár visszafogottan, tartalmilag azonban teljes egészében vállalta, a "szexuális kérdést" érintő gyakorlati tevékenysége szerény keretek között maradt. Kevés akcióinak zöme is az egyesület megalapítását követő kezdeti időszakra esett, még azt megelőzően, hogy az egyesület az e téren szerzett rossz tapasztalatok miatt taktikai visszavonulót fújt volna. A korábban már említett, a női test egészségéről és higiéniájáról 1905/1906 telén tartott és a nagyközönség szemében azonnal botránykővé lett előadás-sorozatot hosszú évekig nem ismételték meg.¹⁵ Nem ilyen egyértelműen és nem ilyen gyorsan, de a szexuális felvilágosítás ügye is lekerült a napirendről.¹⁶ És amikor a Feministák Egyesülete 1907-ben saját lapjában pályázatot írt ki egy szexuális felvilágosításról szóló pedagógiai vezérfonal megírására, mindössze két írás érkezett be, s egyiket sem találták megfelelőnek.¹⁷ 1907 után a Feministák Egyesülete nyilvánosan már csak érintőlegesen foglalkozott a "szexuális kérdés" általánosabb összefüggéseivel, és a továbbiakban teljes mértékben a prostitúció sokkal kézzelfoghatóbb problémája felé fordult.

Prostitúció és leánykereskedelem

A prostitúció a "szexuális kérdés" széles témakörén belül a nőmozgalom valamennyi áramlata számára kiemelt fontossággal bírt, mind elméleti-ideológiai szinten, mind a gyakorlatibb tevékenységek szempontjából. Az integracionisták szemében emellett döntő jelentősége volt a prostitúcióval szorosan összefüggő "leánykereskedelemnek" is.

A prostitúcióval foglalkozó viták gyújtópontjában a korabeli rendőrségi-adminisztratív rendszer állt, amely e társadalmi jelenség szervezeti kereteit biztosította. Ez volt az ún. "reglementáció" intézménye. E rendszer keretében nem tiltották, hanem megtűrték a prostitúciót. Azoknak a nőknek, akik az ‘iparban’ kívántak tevékenykedni, be kellett jegyeztetniük magukat a hatóságnál – Budapesten a rendőrségnél -, ezenkívül, nemi betegségeket vizsgálandó, rendszeres orvosi ellenőrzésre is jelentkezniük kellett. A rendőrség ugynakkor Budapesten évről-évre egyre határozottabb célul tűzte ki, hogy felszámolja az ún. "titkos", vagyis nem regisztrált prostitúciót. Ennek érdekében rendszeresen ellenőrizte az utcákat és a "kétes helyeket", hogy nem tartózkodnak-e ott "gyanús nőszemélyek", ezeket pedig igazoltatta, illetve a rendőrkapitányságra kísérte. Ott arra igyekeztek rávenni az őrizetbe vett nőket, hogy vessék alá magukat nőgyógyászati vizsgálatnak. Ez az eljárás volt hivatva megállapítani, hogy vajon szexuálisan érintetlenek-e. Amennyiben nem ez volt a helyzet, az gyakorlatilag elégséges bizonyítékul szolgált arra, hogy prostituáltakról van szó, akiknek regisztráltatniuk kell magukat. Túlnyomó részt azonban prostituáltaknak tekintették azokat az őrizetbe vett nőket is, akik megtagadták a nőgyógyászati vizsgálatot, és ennek megfelelően kezelték őket.¹⁸

Bár természetesen ez is ‘kényes kérdésnek’ számított, a prostitúcióval való foglalkozás a nőmozgalom és a széles nyilvánosság számára is kevésbé tűnt provokatívnak, mint mondjuk a minden népiskolai tanulóra kiterjedő szexuális felvilágosítás szorgalmazása, miközben bizonyos okokból ennek a problémának a megoldása nagyon is sürgetőnek látszott. A prostituáltak ugyanis egy többé-kevésbé jól körülhatárolható csoportot jelentettek, amely világosan elkülönült a nőmozgalomtól, annak közönségétől és általában a tisztességes nőktől. Amikor a német feminista, Käthe Schirmacher 1906-ban a Magyar Nőegyesületek Szövetségének meghívására előadást tartott e témakörben, egy hölgy a közönség soraiban ritka világos formában adott hangot távolságtartásának. "Nagyságos asszony, ön ékesszólóan és részletesen festette le nekünk e lányok és asszonyok nyomorúságát. Könnyen elképzelheti, hogy mi mindannyian, itt jelenlévő asszonyok, e nyomort csak könyvekből és színdarabokból ismerjük…"¹⁹ Amikor botrányosnak minősítették az erkölcsrendészetnek a tisztességes, sőt ártatlan és naiv lányok és asszonyok elleni támadásait – amelyeket mind a szociáldemokrata, mind a ‘polgári’ nőmozgalom a reglementáció elkerülhetetlen következményének tekintett²⁰ -, úgy az is azon a soha meg nem kérdőjelezett különbségtételen alapult, amely világos határt húzott saját társadalmi státuszuk és a prostituáltaké között. Így például egy fiatal szabászlány esetében, akit szintén előállított a rendőrség, nem csak azon háborodtak fel, hogy a kicsikének megalázó procedúrákat követően el kellett viselnie a rendőrorvos általi hüvelyvizsgálatot. Ugyanilyen botrányosnak számított az is, hogy a lány a rendőrörsön kénytelen-kelletlen kapcsolatba került bizonyos társadalmi rétegek képviselőivel. "Beviszik egy szobába és rázárják az ajtót. Húsz nő társaságába került; kifestett, lompos, czifra, szomorú alakok. Ha valamelyikükkel eddig szóba állt volna, az anyja otthon biztosan véresre veri. Most bizalmasan, sokszor érthetetlen tolvaj-nyelven szólnak hozzá, ő félelmében, irtózatában, szégyenében egy sarokba kuporog és keservesen zokog. Erre kitör a húsz leány szenvedélye, gúnyja, kicsúfolják, tanítgatják, szidják vegyesen; hát minek is jutott ide ez a kényes nebántsvirág, ha annyira külömbnek érzi magát nálunknál?"²¹

A prostituáltként számon tartott nők olyan személyek voltak, akiknek életmódját sem a hagyományos szigorú erkölcsi normákkal, sem a szexuális reform híveinek az eljövendő, új etikáról szóló elképzeléseivel nem tudták összhangba hozni. A nőmozgalom különböző áramlatainak szemében ezek a nők jelképezték, illetve testesítették meg saját férjeik és fiúgyermekeik szexualitásának másik, a polgári tisztességen túli, fenyegető oldalát. "Percekig tartó taps[ot]" váltott ki például Käthe Schirmacher előadásának következő passzusa: "milyen undorító a tisztességes asszony helyzete a mocsárból jövő férfivel szemben és milyen kínosan hat az anyára az a tudat, hogy a fia oda készül."²²

Bizonyára mindkét tényező – tehát egyfelől a ‘mi’ és az ‘azok’ ebből a szempontból világos megkülönböztetése, másfelől pedig a prostituáltak személyében megtestesített fenyegető másság – fontos hajtóerejét képezte a nőmozgalmak prostitúcióval kapcsolatos reformtörekvéseinek. Azonban a prostituáltaknak (és a "veszélyeztetetteknek") felkínált ilyen vagy olyan szociális és erkölcsi segítség, illetve a reglementáció reformjára, esetleg eltörlésére irányuló erőfeszítések hátterében újra meg újra felbukkant egyfajta megvédendő, jobban mondva először még kiharcolandó kollektív "női méltóság"²³ képzete. E méltóság megsértése a nőmozgalmak képviselőinek szemében végső soron minden nő közös ügye volt, azoké, akiknek férjei és fiai aláereszkedtek a mocsárba, de ugyanígy azoké a rikítóan kimázolt alakoké is, akik a mocsárban fogadták őket. Ez a megközelítés korántsem állt ellentétben a prostituáltaktól való elhatárolódással. Ebből következően a nőmozgalmi törekvésekben nagyon jól megfértek egymással a prostituáltakkal való szolidaritás bizonyos formái és e társadalmi csoport erkölcsi megvetése.²⁴

Az elérendő, és minden esetben mindenki – tehát férfiak és nők, továbbá valamennyi társadalmi réteg – számára egyaránt érvényes erkölcs mibenlétéről megoszlottak a vélemények a nőmozgalmon belül. Egység volt és maradt azonban egy cél tekintetében: a prostitúció által képviselt másságnak és a rá jellemző életformáknak el kell tűnniük a társadalom térképéről. Az integracionisták lényegében azért harcoltak, hogy az eddig csak a nőkre vonatkozó szigorú erkölcsi normák a jövőben a férfiakra is érvényesek legyenek. A modernisták ezzel szemben "új etikáért" küzdöttek, amely megszüntetné a "kettős erkölcsöt", hogy annak helyébe egy mindkét nemre érvényes, nem lazább, de plurálisabb, individualistább és liberálisabb morál lépjen.

Magyarországon a nőmozgalmisták gyakorlati cselekvéseikben 1906 után kezdtek nagyobb figyelmet fordítani a prostitúcióval kapcsolatos társadalmi problémákra. A katolikus nőmozgalom azonban sem ezt megelőzően, sem ezután nem foglalkozott expressis verbis a prostitúció reglementációjával, a "leánykereskedelem" visszaszorításának jogi lehetőségeivel vagy hasonló kérdésekkel. Tagjai, aktivistái megmaradtak a már bemutatott patronage tevékenységnél, amely ebben az időszakban élte virágkorát.

1906-ban két tényező késztette a magyarországi nőmozgalmat arra, hogy politikai szinten intenzívebben kezdjen foglalkozni a megvásárolható szexualitás jelenségével. A budapesti prostitúciós rendelet hatósági reformtervezetei ez idő tájt jutottak abba a stádiumba, hogy a vonatkozó előkészületek témája nyilvános viták tárgyát (is) képezhette. Ezért a Feministák Egyesülete és részben a Magyar Nőegyesületek Szövetsége is elérkezettnek látta az időt – s itt megint csak fontos szerepet játszottak a Feministák Egyesületének nemzetközi nőmozgalmi kapcsolatai -, hogy nagyon konkrétan mérlegelje, miként lehetne politikailag is fellépni a prostitúció ellen.²⁵ Amikor aztán Käthe Schirmacher Belgrád felé, illetve onnan visszafelé megállt vendégként Budapesten, a Magyar Nőegyesületek Szövetsége némi huzavona után elhatározta, hogy nyilvános előadásra hívja meg az abolicionista, azaz a prostitúció szabályozásának eltörlésére irányuló politika német képviselőnőjét.²⁶ Ezzel párhuzamosan a nőmozgalom képviselői arról értesültek, hogy Budapest székesfőváros tanácsának védnöksége alatt nyilvános szakmai ankétot szerveznek a tervezett új budapesti prostitúciós szabályrendeletről.²⁷ E rendezvényre a főváros és a rendőrség hivatalos képviselői mellett végül a nőmozgalom valamennyi irányzatának képviselőit is meghívták, ami feltétlenül történelmi újdonságnak számított. Annak ellenére, hogy férfioldalról is több határozott ellenvetés hangzott el, összességében mégis a reglementáció híveinek falanxa uralta a vitát. Még a nőmozgalom integracionista szárnyának képviselői is kínosan kerülték az egyértelmű állásfoglalást a ‘pro vagy kontra reglementáció’ döntő kérdésében. Észrevételeiket egyes részterületekre irányuló konkrét reformjavaslatokra korlátozták, amelyek nem érintették a hatóságilag megtűrt és felügyelt prostitúció rendszerének lényegét. A jelenlévő nők közül egyedül a Feministák Egyesületének két képviselője foglalt nyíltan állást a reglementációval szemben. ők kiálltak az abolíció elve, vagyis a reglementáció teljes eltörlése mellett. Álláspontjuk szerint amíg az érintetteknek regisztráltatniuk kell magukat, addig nincs esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a prostituáltlétből és visszatérjenek a tisztességes kenyérkereső munkához. Az pedig, hogy a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat a prostituáltaknak semmiféle védelmet nem nyújt a nemi fertőzések ellen, állításuk szerint régóta bizonyított.

Az ankéton a nők konkrét érvei mögött mindvégig érezhető volt, hogy a prostitúció bírálata tulajdonképpen és végső soron lázadás a megaláztatás ellen, amelyet a prostitúció a női nem mint olyan számára jelentett. Nem esett viszont szó azokról a társadalmi következményekről, amelyekkel a reglementáció ellenőrzési rendszerének eltörlése után a korabeli feltételek között reálisan számolni kellett. A századforduló Budapestjén ugyanis ez a lépés önmagában aligha lett volna alkalmas a szexuális kizsákmányolás és a nők megalázásának megszüntésére. Hiszen a reglementáció eltörlése semmit sem változtatott volna azon a helyzeten, hogy a nők szexuális és társadalmi viselkedését más közösségi elvárások szabályozták, mint a férfiakét, hogy a nemek közötti kapcsolatokat erős hierarchia jellemezte, vagy hogy a szexualitás területén fontos szerepet játszottak a piaci és csereviszonyok.²⁸ Hogy az abolíció önmagában nem jelent megoldást a prostitúció problémájára, illetve nem vezet el automatikusan a prostitúció megszűnéséhez, azt alapjában véve a ‘feministák’ is tudták. Ezért, érvelésük szerint, az abolíció mellett további fontos feltételként lehetővé kell(ene) tenni a nők gazdasági függetlenségét, ami a gyakorlatban megfelelő számú, megfelelően fizetett munkahelyet jelentett volna. Ezenkívül szerintük hozzá kell kezdeni egy olyan "új nemi erkölcs" alapjainak lerakásához, amely mindkét nemre egyformán érvényes.

Persze ezek a szűk értelemben vett abolíción túlmutató elképzelések nagyon messze álltak a valóságtól, sőt a reálpolitika lehetőségeitől is. Ezért a nőmozgalom modernista szárnyának ‘radikális’ képviselői, az integracionistákhoz hasonlóan, nagyon is konkrét javaslatokkal igyekeztek elősegíteni a fennálló rendszer humanizálását. Így például az említett ankéton a nőmozgalom valamennyi képviselője egyetértett abban, hogy támogatni kell a prostituáltak kötelező rendszeres nőgyógyászati vizsgálatáért szedett díj eltörlését. Megegyezés mutatkozott abban is, hogy a nőknek különösen ki kell venniük részüket a prostitúció visszaszorítását szolgáló megelőző munkából. Ez lényegében közvetlen meggyőző és ‘megmentő’ tevékenységet jelentett: például plakátokkal akarták felhívni az "elhagyott lányok" figyelmét arra, hogy milyen segélynyújtási lehetőségeket vehetnek igénybe. Másik javaslatuk szerint a rendőrfőkapitánnyal együttműködve meg kell próbálni eltéríteni szándékuktól a regisztrációra jelentkező kiskorúakat. A megelőzés szélesebb látókörű felfogásának csupán a Feministák Egyesületének egyik képviselője adta tanújelét. Szerinte alapvetően mindkét nem nevelésének őszintébbnek és igazságosabbnak kellene lennie, a lányokat pedig több önállóságra és saját sorsukért viselt felelősségre kellene buzdítani. Kapcsolódva Feministák Egyesületének ahhoz a rendszeresen és nyilvánosan képviselt álláspontjához, melyszerint a szexuális önmegtartóztatás a fiatal férfiak számára sem káros, a képviselőnő úgy vélte: meg kellene értetni velük, "hogy lehet ösztönüknek… kielégítést nyerni ugyis, hogy másokat tönkre nem tesznek". Az ankétról készült jegyzőkönyv szerint e helyen "mozgás" támadt a teremben.

Az 1906-os prostitúciós ankét valamint ugyanabban az évben Käthe Schirmacher előadása összességében joggal tekinthető egy olyan időszak nyitányának, amikor a magyar nőmozgalom erőteljesebben foglalkozott a prostitúció és a "leánykereskedelem" ügyével. Mindazonáltal a két esemény nem vált egy valóban folyamatos, erőteljes és következetes reglementációellenes politikai küzdelem vagy netán harcosabb nyilvános akciók kiindulópontjává. És amikor végül 1909-ben életbe lépett az új budapesti prostitúciós rendelet, a Feministák Egyesülete úgy látta, részben még rosszabbodott is a helyzet. A rendelet ugyanis "megvédi a gyenge ‘erősebb nemet’ a [prostituáltak általi – S. Z.] tolakodó kínálgatástól, de viszont biztosítja, hogy ha vágya támad, kielégíthesse".²⁹ A ‘feministák’ értékelése szerint még a bejegyzett prostituáltak kötelező nőgyógyászati vizsgálati díjának eltörlése is balul ütött ki az érintettek szempontjából. A rendőrség nagyszabású propagandahadjárat keretében vezette be ezt az újítást ugyanis, minek következtében az erkölcsrendészet épületének bejárata előtt újságírók egész hada, és ezzel "a pellengér összes kínjai" vártak a vizsgálatra jelentkező nőkre.³⁰

Az új budapesti prostitúciós rendelet 1909-es életbelépése után a prostitúciós politika terén a nőmozgalom integracionista szárnyához került a kezdeményezés, aminek eredményeként megváltoztak a tartalmi hangsúlyok. Ez nem volt véletlen, hiszen az új rendelet egy olyan kérdésben teljesítette a nőmozgalom követeléseit, amely inkább az integracionisták számára bírt központi jelentőséggel. Hivatalosan lehetővé tette ugyanis, hogy a nőegyletek és más társadalmi erők ezt követően a rendőrséggel szorosan együttműködve végezzék mentőmunkájukat a szakadék szélére sodródott nők érdekében.³¹ Ennek értelmében 1912 februárja után hölgyek egy kis csoportja megkezdte működését a budapesti rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályán. A hölgyek többnyire nőmozgalmi aktivisták voltak, akik azt kapták feladatul, hogy lebeszéljék szándékukról a már regisztráltakat, illetve a regisztrációra jelentkezőket. Rábeszélőképességük mellett az anyagi segítségnyújtás bizonyos eszközei is rendelkezésükre álltak: a "veszélyeztetett" nőket mindenekelőtt megpróbálták a számukra fenntartott otthonokban vagy rokonoknál elhelyezni, és megkíséreltek "tisztességes" munkát szerezni számukra.³² Egy másik, már 1911 óta folytatott akció a kórházban ápolt, nemi betegségben szenvedő nők látogatása volt, szintén azzal a céllal, hogy a lelkükre beszélve megpróbálják visszavezetni őket a rendes polgári életbe.³³ Végül pedig a rendőrfőkapitánysággal együttműködő nőegyleti tagokat a budapesti gyámhatóság, az ún. "árvaszék" is megbízta a fiatalkorú prostituáltak, illetve regisztrációra jelentkezők hivatalos meghallgatásával, valamint lakás- és életkörülményeik vizsgálatával. Ha a regisztrációra jelentkező kiskorú, az árvaszék ítélete szerint, szülei vagy törvényes képviselője hibájából került ebbe a helyzetbe, vagy nem volt (fellelhető) törvényes képviselője, akkor a kiskorú mellé lehetőség szerint hivatásos gyámot jelöltek ki. Emellett az árvaszék a már említett otthonokban történő elhelyezési lehetőséget is igénybe vette.³⁴

Amíg az különböző egyletek a gyakorlati ‘mentőmunka’ ilyen vagy olyan területein tevékenykedtek, maga a Magyar Nőegyesületek Szövetsége elsősorban a nemzetközi "leánykereskedelem" visszaszorítására és az ifjúságvédelem ügyére összpontosította figyelmét. Így például hoztak egy olyan határozatot, amely szerint a Szövetség küzdeni fog egy a "leánykereskedelmet" és a bordélyok működtetését szigorúan büntető nemzetközi törvény megalkotásáért. Egy másik elképzelés szerint a Szövetségnek követelnie kell, hogy fiatalkorú nők esetében a hatóságok az útlevél vagy a hajóokmányok kiállítását szigorúan munkaszerződés felmutatásához vagy az utazás más céljának igazolásához kössék. Végül egy 1913 végén született közgyűlési határozat alapján a Magyar Nőegyesületek Szövetsége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, melyben számos más ország gyakorlatára hivatkozva követelte a bordélyok betiltását Magyarországon. Érvelésük szerint a bordélyok a leánykereskedelem fellegvárai, azonkívül roppant módon kizsákmányolják és egyfajta adósrabszolgaságban tartják a prostituáltakat, ami ismét csak hozzájárul a prostitúció fokozott terjedéséhez.³⁵

A ‘mentőmunkának’ e sokféle formájával foglalatoskodó erők – köztük olyanok is, amelyek nem tartoztak a nőmozgalomhoz – elhatárolódtak a korszakra jellemző, az "elesetteket" morálisan keményen elítélő magatartástól. A hagyományos erkölcsfelfogást azonban nem kérdőjelezték meg. Azt akarták elérni, hogy az érintetteknek nyújtsanak anyagi segítséget, akár drasztikus eszközökkel is térítsék vissza őket a "helyes útra", és győzzék meg őket arról, hogy nekik is az a legjobb, ha betartják a "tisztességes" lányokra és asszonyokra vonatkozó viselkedési szabályokat.³⁶

A prostitúció kérdését illetően a Monarchia létezésének végéig fennmaradtak a magyar nőmozgalmon belüli eltérő felfogások. A Feministák Egyesülete, amely a prostitúció ügyében 1909 óta nem lépett fel önálló kezdeményezéssel, újra meg újra elégedetlenségének adott hangot a korra jellemző "leánykereskedelem"-ellenes és patronage tevékenységekkel szemben. Véleményük szerint ugyanis mindaddig, amíg fennáll a reglementáció intézménye, és nem biztosított a nők gazdasági önállósága, ezek nem jelentenek többet tüneti kezelésnél.³⁷ 1912 végén, a Magyar Nőegyesületek Szövetségének közgyűlésén került első ízben sor nyílt vitára a reglementáció kérdéséről. Erre az a beadvány adott alkalmat, amelyet a Szövetség vezető testülete nyújtott be a Belügyminisztériumnak, azt követelve, hogy a regisztráció alsó korhatárát az ország valamennyi megyéjében és városában egységesen 18 évben határozzák meg. Ezen a ponton azonban a Feministák Egyesületének képviselője jegyzőkönyvbe vétette az Egyesület ettől eltérő, abolicionista álláspontját. Ez a megnyilvánulás "kipattant[otta] a delegátusok a prostitúció rendszabályozása elleni álláspontját", írja a Magyar Nőegyesületek Szövetségének lapja az így kirobbant vita összefoglalójában. Ennek a vitának persze nem lettek gyakorlati következményei, már ami a reglementáció rendszerének nyilvános elutasítását illeti.³⁸ A Magyar Nőegyesületek Szövetségében (vagy legalábbis ennek vezető testületében) majd csak a háború idején jelentkezett némi hajlandóság a reglementáció eltörlése melletti nyilvános állásfoglalásra.³⁹

Összegezve a nőmozgalom itt bemutatott álláspontjait és törekvéseit, meg kell állapítanunk, hogy azok az ideológikus és gyakorlati tevékenységekben megnyilvánuló vakfoltok, amelyek a ‘polgári’ modernisták és az integracionisták táborának a prostitúcióval és a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos tevékenységet egyaránt jellemezték, a Monarchia legvégéig alig változtak. Valójában a modernisták "univerzális szolidaritása" is csak azokra a nőkre szorítkozott, akik megítélésük szerint önhibájukon kívül kerültek rossz (anyagi) helyzetbe, és ennek következtében tértek le a "jó útról". Azokra azonban, akiknek életvitele mind a régi polgári erkölcsfelfogásnak, mind az "új nemi erkölcs" modernista ideáljának ellentmondott, ez a szolidaritás már nem terjedt ki. Az "új nemi erkölcs" hirdetése azonban nem mutatott túl a nemi élet és a partnerkapcsolatok csereérték-szempontúságának és mindennemű anyagi vonatkozásának elvont tagadásán. A ‘feministák’ gyakorlati tevékenysége leginkább a nők gazdasági függőségének bírálatára és a jogi értelemben vett abolíció követelésére korlátozódott. A másik oldalon, az integracionisták tevékenységében viszont mindvégig meghatározó volt és maradt az a kétértelműség, ami egyfelől a mindennap gyakorolt testvériség, másfelől a saját életvitelük magasabbrendűségéről és értékesebb voltáról való magátólértetődő meggyőződés között feszült. Ez ugyanúgy igaz volt a prostituáltak és regisztrációra jelentkezők körében végzett szociális munkára, mint a csupán "veszélyeztetettekkel" való, patronage-jellegű foglalkozásra. Időnként az integracionistákban is felmerült az a modernisták által többnyire bírálatként megfogalmazott kétely, hogy "a védelmi munka jóformán hiábavaló". Ennek okát viszont kizárólag jogi-igazgatási területen keresték, olyan tényezőkben mint például a bordélyok léte, vagy esetleg magában a reglementációs rendszerben.⁴⁰ Az integracionistáknak a prostitúcióval szemben gyakorolt kritikája ezzel elmaradt a modernistáké mögött, akik legalább a nemek közötti és a társadalmi egyenlőtlenséget is elemzésük tárgyává tették.

Jegyzetek

¹ Vö. A nő és a társadalom. A Feministák Egyesülete [és más, változó egyesületek] hivatalos közlönye (továbbiakban NT). 1912. 161.

² NT, 1907.

³ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P987/III/6/2, fol. 4.; vö. NT, 1907. 56., 67., 153.; 1908. 68.

⁴ Vö. MOL P987/III/6/2, fol. 3.

⁵ NT, 1912., 59.

⁶ NT, 1908. 186.; 1913., 12.; New York Public Library, MSS. & Archives Section. Schwimmer-Lloyd Collection (továbbiakban NYPL SLC) M45-Frauenzeitung, 1905. 09. 17.

⁷ Vö. Tájékoztatás a Feministák Egyesületének czéljairól és munkatervéről. Budapest 1905. 7.; NT, 1911. 94.; 1913. 12.; MOL P987/II, fol. 512.

⁸ Vö. Nőmunkás (továbbiakban NM) 1905. 4., 1., 5.; 9., 1.; 16., 1-2.

⁹ Gárdos alig fogott bele beszédének ebbe a szakaszába, az országos értekezletre kirendelt hivatali biztos a témába vágó minden további megnyilvánulást megakadályozott. Politikatörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban PIL) 940 f. 4. ő. e. – Kolozsvári Friss Újság, 1905. 07. 20.; vö. A magyarországi szociálisztikus munkásmozgalmak. 1905. 313.

¹⁰ Vö. PIL 940. f. 24. ő. e. – Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak lapja, 1902. április; Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975. 60-61., 68.

¹¹ PIL 867. f. M, 34, 90; NM, (1913) 6. sz. 4; NT, (1913) 158.

¹² Mi a patronage? Kiadja a Patronage elnöksége. Budapest, 1907. 14. 62-63.; Az országos katholikus nővédő egyesület jelentése 1907/08. évi működéséről. 5-6.

¹³ Vö. Értesítő. A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus női egyesületek lapja. 1917. 4. sz. 4-5.

¹⁴ A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos Patronáge Kongresszus iratai. 1. füzet, Budapest, 1909. 59-60. 63.

¹⁵ Vö. Feminista Értesítő. 1906. 1. sz. 4.

¹⁶ Vö. NT, 1907. 56., 67.

¹⁷ Vö. NT, 1907. 113., 191.

¹⁸ Pesten már az 1873. évi városegyesítést megelőzően is működött a reglementáció rendszere. Más nagyvárosokkal ellentétben Budapesten elvileg nem volt érvényben regisztrációs kényszer. Ennek ellenére a századforduló óta lehetőség volt rá, hogy a gyanús személyeket hüvelyvizsgálatra kényszerítsék, amit egy 1909-ben hatályba lépő prostitúciós rendelet formálisan is megerősített. A többi magyar megyében és városban ugyancsak az 1848/49-et követő időszakban vezették be a reglementációt. Sok városban részben szó szerint átvették a budapesti szabályozást.

¹⁹ Írja a jónevű napilap, a Pester Lloyd egyik hölgyolvasója az előadáshoz kapcsolódó olvasói levelében. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁰ Vö. pl. NT, 1912. 142. NM, 1906. 22. sz. 5.

²¹ NT, 1907. 136-137; vö. NM, 1907. 6. 1-2., 5-6.

²² MOL P999/XX/40, fol. 67.

²³ Pl. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁴ A nőmozgalmak képviselői tökéletesen tudatában voltak annak, hogy a mozgalmak törekvéseit mindkét meglátás befolyásolta. "És ha nem tudnánk még egymással solidárisak lenni, ha nem fájna a társunkkal szemben elkövetett brutálitás, [legalább – S. Z.] az önzés, saját gyermekeink féltése egyesítsen bennünket az erkölcsrendészet elleni harcban." NT, 1907. 137.

²⁵ Vö. NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 09. 14.; Käthe Schirmacher írásai, 1906. 09. 17.; MOL P999/XX/40, fol. 67.

²⁶ Vö. MOL P999/XX/40, fol. 67.; NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 10. 30. és 1906. 08. 11.; NT 1907., p. 67.

²⁷ Az ankétra vonatkozó fejtegetések az arról készült jegyzőkönyvön alapulnak. Nyomtatásban megjelent: Fővárosi Közlöny. Budapest székesfőváros hivatalos lapja. 1907. 3. sz. melléklet

²⁸ Hogy a ‘polgári‘ nőmozgalom ‘mérsékelt‘ erőinek nem sikerült keresztülvinniük a reglementáció eltörlésére irányuló követeléseiket, az bizonyára nem csak szigorú erkölcsfelfogásuknak, hanem a fent említett viszonyoknak is köszönhető volt.

²⁹ NT, 1909. 150-152.

³⁰ NT, 1909. 6.

³¹ Vö. Szabályrendelet a prostitucióról. Budapest, 1909., 4.

³² Vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1912 évről, 174-177; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége 1910-1921 (MS., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár), fol. 91-92.

³³ A nővédelmi egyesületek ilyen jellegű tevékenységére a háború előtti utolsó pár évben már néhány vidéki városban is volt példa, pl. Kassán. Ugyanakkor a Kassai Katolikus Nővédelmi Egyesület – legalábbis hivatalos jelentésében – nem merte néven nevezni e tevékenységét. V. ö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról (1909-1934), Budapest o.J., 57-59.; vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1913. évről, 264.

³⁴ Vö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról, 59.; A patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve 1912., 175-176; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége, fol. 35-36., 46-48.

³⁵ Vö. Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivatalos közlönyük (továbbiakban EE) (1914), 40-41; (1909/1910) 1909. szeptember-október, p. 5; (1911/1912), pp. 18, 58.

³⁶ Vö. Magyar Nőegyesületek Lapja. Társadalmi folyóirat. 1910. 15.,12., 8-9.

³⁷ Vö. NT, 1909. 198.; 1911. 50., 83.

³⁸ EE, 1911/1912. 130.

³⁹ Vö. MOL P999/II/6, fol. 775; NT, 1916. 190.

⁴⁰ EE, 1914. 40..

A modern látványsportok vonzereje A sport az terület, ahol a kritikai szocialisták versennyel szembeni idegenkedése a legnyilvánvalóbb. Ők sokáig semmibe vették a sportot, de amikor a látványsportok a modern társadalmak legelterjedtebb jelenségeivé váltak, felismerték fontosságát. A Rethinking Marxism folyóiratból átvett írás két szerzője úgy látja: a sport a verseny és együttműködés formáinak megmutatásával mintát szolgáltathat a valódi társadalomnak is.

A szocialista hagyomány a "szabadon társult termelők" társadalmának elképzelésén nyugszik, egy olyan társadalomén, amely kooperatív termelői kapcsolatokon és a társadalmi élet egészére kiterjesztett kooperáción alapul. Ebből következően a szocialista hagyomány a versenyző termelési kapcsolatokat és a versenyt a társadalmi életben negatívan ítélte meg. A társadalmi kapcsolatok fejlődése (fejlődés a szocializmus felé) olyan folyamat, amely a versenytől az együttműködés felé mutat. A szocialisták a társadalmi fejlődést a versenynek a társadalmi életből való kiiktatásaként, "elsorvadásaként" értékelik. A harc szocializmusért küzdelem a versenybéklyók megszüntetéséért az együttműködés érdekében: mindenekelőtt az osztályharc megszüntetéséért.

Mivel a szocialisták ki szeretnék iktatni a versenyt a gyakorlatból (azaz azt szeretnék, hogy ne legyen ott), ezért hajlamosak eltörölni az elméletből is, és a jelenleg létező verseny torz képét vizsgálják. Ez megnehezíti, hogy a versennyel dialektikus formában foglalkozzunk, megvizsgáljuk a kölcsönös kapcsolatokat, a verseny és együttműködés kölcsönös függését a társadalmi élet bármely területén. Sehol sem világosabb a verseny ilyen nem dialektikus kezelése, mint a sportok kritikai elemzésénél, amely a társadalmi élet egy olyan területe, amelyben a verseny a legszembetűnőbben látható, és amelyhez a legszervesebben hozzátartozik a jelenlegi körülmények között. A sport az a terület, ahol a kritikai szocialisták versennyel szembeni idegenkedése a legnyilvánvalóbb. Valójában sokáig a sportok fontosságát is semmibe vették. Azonban mikor a látványsportok a modern társadalmak legelterjedtebb jelenségeivé váltak, a radikális gondolkodók kitüntették kritikai figyelmükkel (habár jobbára azért, hogy lesajnálják/helytelenítsék). A versenyt a sportokban a kapitalista termelési és nemi kapcsolatok visszatükröződésének tekintik. Kulturális szempontból a tömegek által nézett, közvetített professzionális sportok részei a jelenlegi kapitalizmus legitimációs rendszerének. Amint a brit kultúrkritikus, Garry Whannel írja a könyvében (Blowing the Whistle, 27.): "A sport egy világnézetet kínál. Egy olyan gondolati rendszer, amely támogatja, fenntartja és újratermeli a kapitalizmust. Olyan világnézetet kínál, amely a társadalmi szervezetünk különleges formáját természetesnek, tisztességesnek és kikerülhetetlennek mutatja." A látványsportok ezért a jelenlegi társadalmi élet problémájának részei, és, eltekintve néhány korlátozó megjegyzéstől, elemzésük nem szerepel az elsők között a progresszív kultúrpolitika napirendjén.

A progresszív folyóiratok területén belül a ZETA magazin, egy bostoni havilap, kimondottan egyedülálló, mert van egy félig rendszeres oldala, amelyik a sporttal komolyan foglalkozik. Az 1989. júniusi számban Matthew Goodman feltett egy alapvető kérdést nekünk, azoknak a baloldaliaknak, akik szeretik/nézik/követik/élvezik a sportokat: érdemes-e támogatni az amerikai sportokat? A sportot két szempontból vizsgálva, ahol az egyik az együttműködésen és bajtársiasságon alapszik, míg a másik az irigységen, individualizmuson és versenyen, Goodman aggódva jegyzi meg, hogy az amerikai sportokat egyre jobban az utóbbi irányba nyomják, és emiatt (szomorú módon) komoly kétségei vannak saját rajongó voltával kapcsolatban. Ezekkel a fontos kérdésekkel Goodman azt a paradoxont nevezi meg, amelyet Ike Balbus már 1973-ban megfogalmazott (Paul Hoch Rip-off the Big Game c. könyvének ajánlójában), amikor rámutatott "a radikális, mint sportrajongó" jelenségére – arra az emberre, aki kritizálja a kapitalista társadalom minden intézményét, de aki ennek ellenére szereti a sportot.

Bár Goodman fontos dologra tapintott rá, lehet, hogy rossz kérdést tett fel. Nem az a kérdés, hogy valaki támogatja-e a sportot vagy sem, hanem hogy milyen formát öltsön a küzdelem a meghatározására. Hacsak valaki nem akarja elfelejteni, hogy a sport a verseny egyik formája, akkor a kérdés valójában kultúrpolitikai: érdemes-e küzdeni a sportért. Szerintünk igen, mert a sport nemcsak egyszerűen a probléma része, hanem a megoldásé is atekintetben, hogy egy igazságosabb társadalom alakuljon ki. Mostanában minden sport felett ott lebeg a tömeges gyönyörűség birodalma. A vonzerő természetére pillantva választ kaphatunk arra a kérdésre, milyen szerepet játszhat a sport a progresszív kulturális politikában. Mi valójában hisszük, hogy a modern sportok vonzerejének legmélyén ott lapul a szocializmus és a szocialista verseny látomása. A küzdelem arról szól, hogy miként nyerjük meg a jelenleg létező versenysportokat a pozitív szocialista célképzetnek, és hogy megmutassuk, miért központi fontosságú ez az eszme önmagában a sport vonzerejében, az emberek sportszeretetében. Ezért közelebbről is meg kell néznünk, hogyan jelenik meg a verseny különböző és azonos módokon a sportban és a mindennapi életben.

A sport és az élet közötti különbség: a sport mennyországa

Van egy nagyon lényeges különbség a sport és a verseny között. A sport alapvetően a versenyről szól. Bármely próbálkozásnak, amely a sport természetét és hatalmas vonzerejét kívánja megvilágítani, a verseny természetét kell tisztáznia. Ehhez először is félre kell tennünk a versennyel kapcsolatos kispolgári félelmünket, és fel kell tennünk a fontos kérdést: mi módon jelenik meg a verseny a sportban a tömegek számára a mindennapi élethez képest úgy, hogy az emberek menedéket remélhetnek és kereshetnek a sportversenyekben? Az összehasonlításnak három része van.

Először is, a mindennapi életben a verseny nagyon ritkán közvetlen, inkább közvetített formában tapasztalható. Versenyzünk a munkáért, a béremelésért, az előléptetésért, a biztonságért, a státuszért – a versenyzők egy homályos csoportja ellen, akiket nem is ismerünk. Viselkedésünk a piacokon a legtöbbször ilyen helyzetben történik. A sport esetében azonban a verseny leggyakrabban közvetlen és nem közvetített. Látjuk a versenyzőket, látjuk teljesítményük kölcsönös függőségét. A versenyzők és kölcsönös függésük közvetlennek tűnik, szemben a közvetítések zavaros közegével, amely mindennapi életünk versengését takarja.

Másodszor, a mindennapi életben a verseny alapja homályos. Általában a sötétben tapogatózunk avval kapcsolatban, hogy miként legyünk sikeresek, hogyan nyerjünk vagy éljünk túl valamit. Maga a kapitalizmus folyamata állandóan elrejti a siker alapját, és folyamatosan új rejtélyeket teremt. Az emberek nem lehetnek biztosak abban, hogy azzal, amit tesznek, nagyobb esélyük lesz a sikerre. A verseny alapja rejtélyes. A sportban a verseny alapja világosnak, megfigyelhetőnek tűnik. A szabályok tiszták, és úgy tűnik, van egy objektív alap a verseny megítéléséhez. Ez ritka a mindennapi versenyben.

Harmadszor, mivel a mindennapi életben a verseny közvetített és a verseny alapja homályos, érzelmi részvételünk nagyon kellemetlen. Nagyrészt ismeretlen versenyzőkkel kell versenyeznünk, ismeretlen alapon, s kevéssé tudjuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy győzzünk. És versenyeznünk muszáj. Ha nem versenyzünk, vagy versenyzünk, de vesztünk, nagyon kellemetlen dolgok történnek velünk. Presztízst, pénzt, pozíciót, hatalmat veszítünk… még szexuális vonzerőt is (férfiak). A verseny terepe homályos, a büntetések komolyak. Mivel nem látunk tisztán, és mert ez ennyire fontos, érzelmi állapotunk felfokozott és zavart. A sportban ez nincs így. Érzelmi részvételünk kimondottan kellemes. A verseny számunkra világos, és úgy gondoljuk, tudjuk, miről szól. Amikor nézőként belépünk, azonosulunk vele, érzelmeink összpontosulnak és tiszták. S leginkább: úgy "játszhatunk", hogy nem veszíthetünk, hiszen csak nézők vagyunk.

A sport óriási vonzerejének titka tehát az, hogy a verseny tiszta nézetét nyújtja. E körül a kép körül egyesülnek az emberek. A sportban, nem úgy, mint az életben, látjuk, hogyan működik a társadalom, látjuk, kik a versenyzők, látjuk, "mi kell" a győzelemhez. Óriási hatása van ránk, hogy láthatjuk ezeket a dolgokat. Okosnak érezzük magunkat, normálisnak érezzük magunkat. Röviden: boldogok vagyunk. A sport nem mutatja meg, hogyan működik a társadalom igazán. De megmutatja, hogyan szeretnénk, hogy működjön. Tiszta versenyű társadalmat szeretnénk. A sport vonzereje a modern társadalom elidegenített versenykapcsolatainak látszólagos megtisztításán alapul.

Ugyanakkor ez a sport a mindennapi élet tekintetében is toleráns és kitartó versenyre szocializál minket, arra ösztönözve, hogy napi kaotikus, homályos versenyfeltételeinket a sportverseny modelljének megfelelően rendezzük. De mi ez a modell, és honnan jön? Fentebb azt állítottuk, hogy a verseny a sportban tisztának tűnik és "tényleg" tudjuk, hogyan működik. Valóban, a versennyel való mindennapi küzdelmeinkben hol adatik meg a luxus, az azonnali visszajátszás tisztasága, egy olyan visszajátszás, amely alapján ítéletet hozunk – megalapozott ítéletet – nemcsak játékosokról, hanem magukról a hatóságokról, akiknek joguk van megítélni a játékot? Ez hatalmat teremt, az értelem hatalmát. (A vita, hogy engedélyezzék-e az azonnali visszajátszást a sportban, önmagában is nagyon érdekes, )

A Rettenetes Egyszerűsítők "világosabbá teszik az életet", mert úgy írják le, mint a sportot. Ennek jó oka van: a sportverseny valóban világosabb. Emiatt uralkodóink igyekeznek elérni, hogy a valódi versenyt képzeljük el, az igazi sötétséget, azokkal a megtisztított jellemzőkkel, amelyeket a sportversenyben találunk. Azért vonzódunk a sporthoz, mert az a verseny különbözik valós társadalmi életünktől. A sport tiszta, társadalmi életünk sötét. De rá vagyunk kényszerítve, hogy ezt az életet éljük, amelynek uralkodó ideológiája csak sötétebbé teszi. Állandóan azt mondják, hogy életünk sötét versenye olyan tiszta, mint a sport.

A sport és az élet azonossága – a kollektív cselekvés kisajátítása

Eddig a sport és a mindennapi élet versenye közti különbséget hangsúlyoztuk. Persze a sport az élet része. Ahol ez az élet sötét, ott korlátozzák azt a fényt is, amelyet a sport vethet a verseny természetére. Fontos, hogy felfedezzük ezt a korlátot, a "fény sötétből származó határait", mert valójában ez az ellenállás és az engedelmesség közötti határ a társadalmi élet rendszerében a sport területén. E határ felismeréséhez el kell választanunk a munkamegosztást a sportban a kisajátítástól. Fentebb említettük, hogy a sportban a verseny (bármely verseny) kollektív tevékenység, kollektív munka, amelyben a győztes és a vesztes hozzájárulásai függetlenek. A verseny kollektív természete központi fontosságú a sport élményében. Az egyoldalú versenyek, amelyekben a kollektív tevékenység alárendelődik, nem érdekesek. Csak meg kell kérdezni a tv-hálózatokat a nézettség csökkenéséről, amikor az egyik csapat túlerőben van. Amint azt minden profi sportbajnokságban tudják, a kiegyenlített verseny létfontosságú a bajnokság egészséges működéséhez és jövedelmezőségéhez. Kultúránk nagy sporteseményei azok, amelyeknek a legmélyén ilyen kiegyenlített verseny van.

Például a tenisz legújabb történetében az egyik legemlékezetesebb meccs az 1980-as wimbledoni döntő volt, amelyben Björn Borg legyőzte John McEnroe-t. Az a meccs nem azt bizonyította, hogy Björn Borg nagyszerű teniszező, hanem hogy igazából milyen jó volt. Borgnak szüksége volt McEnroe-ra, hogy korábbi teljesítményének túlszárnyalására kényszerítse. Ha Borg rutinosan négy játszmában nyert volna, mint ahogy az egy ponton valószínűnek tűnt, akkor az a meccs nem lenne kiemelkedő kollektív sportemlékezetünkben. De mivel McEnroe a negyedik játszma rövidítését 18:16-ra nyerte, rákényszeríttette Borgot, hogy még jobb legyen. Bármily szépséget találunk is a sport birodalmában, az mindkét versenyzőtől függ. Ken Dryden, a Montréal Canadiens hokicsapatának ex-kapusa arról ír The Game c. fantasztikus önéletrajzában, hogy a legnagyobb pillanatok a bostoni csapat elleni mérkőzéseken fordultak elő, hogy az általuk kifejtett óriási ellenállás nélkül nem tudta volna ezt a teljesítményt nyújtani. Szüksége volt a versenyre saját álmai megvalósításához.

Az embereket tehát a sportban a kollektív tevékenység szépsége vonzza. Inkább a verseny folyamatához, semmint az eredményéhez vonzódnak. A szépséget mint a versenyben lévő személyiség, versenyző tulajdonságát látjuk. Nem külön a versenytől, hanem benne. A szépség ezért a verseny tulajdona, amely a versenyzőkön keresztül jelenik meg. Amikor a szépséget látjuk a sportban, a versenyzők szépsége az alak, a verseny szépsége az alap.

A kapitalista társadalomban azonban a társadalmi munka kisajátítása a meghatározó jelenség, és ezért a kapitalizált sportban a győztesek sajátítják ki a versenyfolyamat eredményeit. A győztesek továbbjutnak és közelebb kerülnek valami jobbhoz. Jövő héten ismét megjelennek. Győztes hírüket átalakíthatják árucikkek szponzorálására és nagyobb előnyöket és még több nyilvánosságot nyernek a kollektív tevékenység eredményeinek kisajátításához. A vesztesek eltűnnek a képből, sorsuk túl reménytelen, hogy foglalkozzanak velük. Ahogy George Allen mondta az amerikai kultúra éthoszára reagálva: "A vereség rosszabb, mint a halál. Együtt kell élni vele." Minél gyakoribb ez a kisajátítás, annál jobban eltusolják ezen alap létezését, nem beszélve a kollektív jellegéről, és annál több szépséget tárnak elénk, de csak mint a versenyzők tulajdonságát. A kisajátítás sajátos vonása, hogy háttérbe szorítja a szépség kollektív jellegét. Elnyomja a versenyfolyamat csodálatosságát, és a szépséget mint a versengő tárgyak "attribútumát" termeli újra.

A kritikus szocialisták azon az alapon utasítják vissza a versenysportokat, hogy képtelenek megkülönböztetni a folyamatot az eredmények kisajátításától. Ha nem tudjuk megkülönböztetni a folyamatot és a versenyzőket, úgy tűnik számunkra, hogy a munkafolyamathoz mint olyanhoz tartozó tulajdonságok csak a versenyzőkhöz tartoznak. A munkafolyamat, az együttműködő-versenyző folyamat ekkor olyan jelenetnek tűnik, amelyben a versenyzők eleve létező tulajdonságai egyszerűen megjelennek. Emiatt, ami valójában társadalmi munka, tisztán individuális munkákra esik szét. Mivel a győztes mindent visz, úgy tűnik, hogy mindent ő tesz, és ezt a folyamatot nevezhetjük a "verseny megszemélyesítésének".

A megszemélyesítést nevezhetjük amerikai védjegynek is, amely olyan koncepció, amely minden fontosabb kulturális koncepció veleje. Ez elkerülhetetlen egy olyan társadalomban, amely gyakorlatilag tagadja, hogy léteznek osztályok. Ez az azonossági pont sportéletünk és társadalmi életünk között. A sport világos és nyitott mindenki számára, a versenytársak megnevezésében, a szabályok megalkotásában, a folyamatok és eredmények rögzítésében valamint mérésében. Mindezekkel "fényessé" teszik a versenyt. De közös bennük a megtévesztés, a verseny megszemélyesítésében újratermelik a verseny "sötétségét".

Az észak-amerikai sportmédia-hálózat egy rettentően kapitalizált sportrendszert testesít meg. Minél kapitalizáltabb a sport, annál nagyobb az ellentmondás a sportbeli versenyfolyamat kooperatív munkája és eredményeinek kisajátítása között. Minél nagyobb az ellentmondás, annál nagyobb a verseny imázsának megszemélyesítése. A megszemélyesítés folyamata fontos: ez alkotja annak az alapját, amelyen a közösség azonosul a sporttal. Különösen szörnyű példa az amatőr ligában játszó gyerekek szüleinek viselkedése, szemben a gyerekek viselkedésével. A gyerekek legalább olyan gyakran a versenyre koncentrálnak, mint amilyen gyakran nem. Játszani szeretnének. Ám a szülők nem ezt akarják. A verseny megszemélyesítése tulajdonképpen a szülő ragaszkodása a gyerekhez, s talán a gyereken keresztül a szülő saját énjéhez is. A gyerek egyedül szeretnek játszani és élvezni a játékot. Az ártatlan a folyamatot akarja, míg szülei az eredményt.

Összefoglalásképp: a verseny képe a sportban a tisztességes verseny képe, szemben bármilyen más képpel. Ez nem egyszerűen egy kép; egy lényeges szintig a sport ezt testesíti meg. Ám ez korlátozott tisztességesség. A sport újratermeli a verseny társadalmi misztifikációját azáltal, hogy megszemélyesít egy társadalmi együttműködési folyamatot. Valójában azt mondhatjuk, hogy ebben az alapvető tekintetben a sport "sötétebb", mint a verseny a mindennapi életben. Pontosan amiatt, hogy a sportverseny "tisztességes", jobban megszemélyesíti a versenyt, mint a mindennapi verseny a maga sötétségével. Emiatt a sport a kapitalista társadalmi élet olyan területe, amely ellentmondásos lehetőségeket nyújt ezen élet megváltoztatására. És csak elkezdhetjük végiggondolni a szocialista sport és szocialista verseny természetének körvonalait. A szocialista verseny a sportban a kapitalizálatlan verseny. Mint ilyen, megjeleníti, láthatóvá teszi azt, amit most a verseny jelenlegi szerkezetéből elemző munkával kell kivonni – a verseny valódi alapját mint kooperatív társadalmi munkát. Az ilyen el nem idegenített, világos verseny valóban versenyképes azzal a ténnyel, hogy a verseny folytatódik a szocializmusban: mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint.

Harc a sport definícióiért

Ebben az írásban a sportban rejlő progresszív lehetőségeket hangsúlyoztuk. A lehetőségek, amelyeket benne látunk, a jellegzetességei, amelyek vonzanak bennünket (és vannak még, amelyeket nem említettünk, mint például a csapatsportokkal járó együttműködés) annak az eszmének az alkotóelemei, ahogyan a progresszív szocialista társadalmat elképzeljük. A szocialistáknak ki kellene használniuk ezen lehetőségeket, mert a tömeges látványosságok legbelsejében, amelyek a tömegek felkeléstől való elkábítására szolgálnak, annak az elemei vannak, amilyenné az átalakult kapitalizmus válhatna. A sport annak az előképét kínálja, ahogyan a verseny és együttműködés létezhetne egy másik társadalmi berendezkedésben. Az ilyen képességekkel rendelkező példaképeket figyelembe kell venni. A sport mibenlétéről szóló definíciókért harcolni és küzdeni kell. Amint Gramsci mondta, a "felépítmények" az osztályharc helyszínei, és figyelnünk kell az olyan intézményre, amely látványos módon mutatja meg egy progresszív társadalom természetét, amely a mostanit követheti. Különösen figyelemre méltó ez a lehetőség, amikor az emberek ilyen erősen azonosulnak az ezt követő világgal. Bárcsak világossá válna a vonzerő természete, és körvonalazódna egy út, ahol az élet igaz módon utánozná a sport utópikus álmát. Ez a politikai küzdelem a sportban. Ez a progresszív kulturális politika egyik legfontosabb területe.

(Fordította: Gedeon Béla)

Irodalom

Balbus, I.: The American Game of Life. The Nation, 1973. május 7.

Dryden, K.: The Game. Toronto, Totem, 1983.

Whannel, G.: Blowing the Whistle. London, Pluto Press. 1983.

Az Egyesült Államok politikai fejlõdése eltér abban az európaitól, hogy mind máig nincs jelen erős munkásmozgalom és ezzel együtt erős szocialista vagy szociáldemokrata párt. "A másik amerikai kivételesség" az, hogy az Egyesült Államokban egészen a közelmúltig nem volt népszerű a labdarúgás, ami pedig Európa első számú sportja. A szerző a két jelenség között kapcsolatot vél felfedezni.

Mint már máskor is: a világ legfontosabb médiaeseménye, amely 1986 júniusában egy teljes hónapon keresztül egészen biztosan magára vonta a világ csaknem teljes férfilakosságának lankadatlan figyelmét, az Egyesült Államokban alig lépte túl az ezoterikus jelenségek körét.¹ Jóllehet a négyévenkénti VB-t éppen Amerika déli szomszédja, Mexikó rendezte, az esemény mégsem ragadta meg az amerikai közönség érdeklődését. Az Egyesült Államok feltűnően csekély kíváncsiságot tanúsított szinte a világ bármely más országával összevetve, ideértve mind a politikailag és gazdaságilag hozzá leginkább hasonlókat, tehát a nyugat-európai liberális kapitalista demokráciákat, mind a tőle igencsak különbözőeket, azaz a kommunista tömb vagy a Harmadik Világ néven emlegetett laza szövetség tagországait.² Igaz, hogy a 86-os Világbajnokságból a tévé a korábbiaknál többet közvetített, mindazonáltal ez a jelentős nemzetközi esemény kívül rekedt az amerikai sportélet főáramlatán, következésképp a közélet falain is.³ Vajon miért viselkedik Amerika olyan gőgösen a világ legnépszerűbb sportjával szemben? Miért jut a labdarúgásnak a köztudatban ilyen marginális szerep ebben a sportrajongó társadalomban? Mik a gyökerei és a megnyilvánulási formái ennek az újabb "amerikai különlegességnek"? Ez az írás ezekre az érdekes és talán nem is lényegtelen kérdésekre igyekszik rávilágítani.⁴

Sombart és Amerika "foci-különcsége": összehasonlító megállapítások

Werner Sombart – akárcsak az Újvilág jóformán minden korábbi és későbbi európai megfigyelője – egyszerre érzett rajongást és fenntartást Amerika iránt. Fenntartást az Egyesült Államok "egyediségén" alapuló negatív és pozitív általánosítások állandó kombinációjával szemben táplált, miszerint Amerika Európa meghosszabbítása volna, bizonyos talányos sajátosságokkal kiegészítve.⁵ Sombart számára ezen "amerikanizmusok" legtalányosabbikának a politikai párt irányítása alatt álló, kiterjedt, szervezett és tömeges bázisú munkásmozgalom hiánya bizonyult. Egy ilyen pártnak a realista céljai között szerepelne, hogy javít a munkásosztályból érkező tagjainak és választóinak életkörülményein, más szóval képviseli minden ipari társadalom népességének többségét, így az Egyesült Államokét is. Hogy célját elérje, a párt a parlamentáris demokrácia eszközei révén először megszerzi, majd gyakorolja az államhatalmat. Sombart gondolatát követve, az általa feltett kérdés – Miért nincs Amerikában szocializmus? – igencsak tévútra visz. Az ő idejében még Európában sem létezett szocializmus, tehát az Egyesült Államok nem bizonyul kivételnek az Óvilág országaival összehasonlítva.⁶ Sokkal helytállóbb, igaz, lényegesen kevésbé elegáns megfogalmazás lett volna, ha Sombart így teszi fel a kérdést: miért nincs az Egyesült Államokban egy szociáldemokrata párt által vezetett, széles körű, szervezett munkásmozgalom? A tanulmány középpontjában álló megfigyelés érvényességét és tényszerűségét mi sem támasztja alá jobban, mint az a folyamatosan érvényesülő hatás, melyet az amerikai történelem- és társadalomtudományok szakirodalmának legérzékenyebb kötetei révén fejt ki.⁷

A párhuzam a labdarúgással kézenfekvő. Ahogy Sombart szóvá tette az általa "szocializmusnak" nevezett jelenség hiányát, mi is a játékosok és nézők számát tekintve egyaránt kiemelkedő csapatjátéknak, a futballnak alapvető hiányáról számolhatunk be, amely végigkísérte Amerika 20. századi történelmét. Ez nem azt jelenti, hogy a foci – akárcsak Sombart "szocializmusa" – ne bukkant volna fel Amerikában. Mindkettő előfordult az országban, szinte egyidejűleg európai megfelelőik "megjelenésével", és mindkettő számos változatban virágzott. Szocialista pártok és mozgalmak mindig is léteztek a 20. században Amerikában, miként focizni is, mondhatni, megszakítás nélkül fociztak a játék 19. századi bevezetése óta ebben a hatalmas országban.⁸ A "szocializmus" esélyei Amerikában a politikai és szellemi élet szélesebb összefüggései szerint hol erősödtek, hol megcsappantak, de a mozgalom közelébe sem került a domináns, pláne hegemón helyzetnek, mint Európában. Hasonlóképpen: a labdarúgás sem jelentett komoly ellenfelet Amerika "nemzeti hármasával", a baseballal, az amerikai futballal és a kissé háttérbe szoruló kosárlabdával szemben. Nem kell nagy bátorság annak előrevetítéséhez, hogy e két Amerika-idegen jelenség meg fog szűnni a jövőben, ami a pluralista amerikai gondolkodás, politizálás és sport további tanúságául szolgál majd. Ugyanilyen biztonsággal jósolhatjuk meg azt is, hogy egyikőjük sem fog országos jelentőségre szert tenni az Egyesült Államokban. A már hagyományosnak nevezhető tűrt, esetleg jó szemmel nézett különcségek tehát tovább élnek.⁹ Nem állítanám, hogy a más ipari demokráciákkal való összehasonlítás nyomán egyenes az összefüggés a futball és a "szocializmus" egyesült államokbeli hiánya között. Inkább arra igyekszem rámutatni, hogy ugyanazok az amerikai sajátosságok, melyek Amerika "kivételességéhez" vezettek a "szocializmus" tekintetében, ugyancsak felelősek a foci alárendelt helyzetéért az amerikai sportéletben.

Azt a tényt, hogy a foci relatíve jelentéktelen az amerikai emberek szemében, jól bizonyítja, hogy míg a világ többi táján ezt a játékot szinte kivétel nélkül futballnak nevezik, addig Amerikában csak "soccerként" ismeretes [ottani ejtése szerint kb. szákör]. A "futball" szó lényegesen találóbb voltát tükrözi, hogy a legtöbb nem angol nyelvű országban, ahol ez a sport előkelő pozícióval büszkélkedhet, vagy magát a futball elnevezést használják, helyesírásában, kiejtésében az adott nyelvhez alkalmazkodva, vagy tükörfordítását, mint amilyen a német "Fussball" vagy a magyar "labdarúgás". Csak az Egyesült Államokhoz hasonló országokban, ahol a futball egy másik labdajáték neve, vagy ahol az angol foci másodlagos, fordulhat elő a "soccer" kifejezés. Ezek közé tartoznak Amerika "unokatestvérei": elsősorban Ausztrália és Kanada, de Új-Zéland és a bonyolult helyzetű Dél-Afrika is, illetve az összes – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – angol nyelvű, egykori brit gyarmat, melyekben a fehér bőrű bevándorlók alkotják a többséget. Vajon ez megcáfolná Amerika különlegességét a futball ügyében, és azt csak a "szocializmus" jelenségére korlátozná?¹⁰

Két okból sem hiszem, hogy ez így volna. Egyrészt, a foci alárendelt szerepét az Egyesült Államok sporthierarchiájában, hasonlóan a többi angol nyelvű országéhoz, nem az amerikai helyzet egyedi jellege befolyásolja, hogy tudniillik a foci tömegsporttá válásának lehetőségét a három őshonos csapatjáték kizárta. A baseball, az amerikai futball és a kosárlabda, amióta csak tömegsportként elterjedt, kétségtelenül változatlan és kikezdhetetlen népszerűséget élvez az amerikaiak körében.¹¹ A jégkorong Kanada nemzeti sportja lett. A délre irányuló sikeres export következtében Kanada újabb, bár területileg kétségtelenül korlátozott, de népszerű csapatjátékkal ajándékozta meg az Egyesült Államokat, miközben az északi félteke számos országának kínálta e közkedvelt téli időtöltést. A hokin kívül Kanadában is az amerikai "nagy hármas" képviseli a népszerű sportágakat: a baseball és a kosárlabda pontosan ugyanolyan, mint Amerikában, és a kanadai futball is csak alig tér el amerikai testvérétől. Igen érdekes, hogy Kanada egyike annak a kevés országnak az Egyesült Államokon kívül, ahol az amerikai "soccer" hagyományáért felelős két tényező – az amerikai futball és a baseball – tekintélyes jelenlétet mondhat a magáénak. A krikett jelentős szerepet tölt be Új-Zéland, Ausztrália és Dél-Afrika sportéletében, ezenkívül Indiában, Sri Lankán, Pakisztánban és a Karib-szigeteken. Ezekben az országokban a sport világának többi részét a gyeplabda (India, Pakisztán és Sri Lanka), a rögbi (Új-Zéland és Dél-Afrika) és az ausztrál futball (Ausztrália) teszi ki. Mindezen országokról közösen elmondható, hogy nemzeti sportjuk a krikett, csekély jelentőségű a labdarúgás, és hódolnak egy másik, eléggé felismerhetetlen és átalakított brit csapatjátéknak. Eltérően az Egyesült Államoktól ezen országok egyike sem fejlesztett ki három, gyakorlatilag új csapatsportot, mely a társadalom szinte teljes sportéletét lefedné, mint az amerikai "három nagy". Meglepő, de ez a "három nagy" – a kosárlabda említésre méltó kivételével¹² – csaknem teljes egészében szülőhazája határai közé szorult, pedig ez az ország kiemelt helyzetet élvez mint a 20. századi globális politikai és gazdasági élet, valamint tömegkultúra megingathatatlan vezére.

Innen juthatunk el a másik magyarázatához annak, hogy Amerika különcsége a foci területén miért más, mint a többieké. Az Egyesült Államoknak a 20. század nagy részében fennálló katonai, politikai, gazdasági és kulturális hegemóniája miatt – emiatt a 20. századot az "Amerika évszázada" névvel is szokás emlegetni – Amerika csaknem valamennyi lépése (vagy tartózkodása) túl mutat önmagán. Az "amerikaisághoz" hasonló fogalmat nem, vagy csak keveset találunk a 20. században, és ebben az Egyesült Államoknak a modern világban elfoglalt egyedülállóan központi helye tükröződik. Az ország hegemóniája meghaladja az ipari kapitalizmus liberális demokráciáinak közvetlen körét, a második és a Harmadik Világ országainak szempontjából ugyanolyan meghatározó.¹³ Kevésbé árnyaltan fogalmazva: az Egyesült Államok szava többet nyom a latban a világ dolgában, mint Kanadáé, Ausztráliáé vagy Új-Zélandé. Ez utóbbi országokban bármilyen lényegbe vágó kérdés merül is fel, a világ többi részét hidegen hagyja, legfeljebb egy-két szakember figyelmét irányítja ezekre az ezoterikus problémákra. Az Egyesült Államokban hírszámba menő ügyek ugyanakkor egyszerre országos és nemzetközi jelentőségűek. Ezért aztán a Szovjetszkij Szport szerkesztői és munkatársai valószínűleg soha nem gondolkoztak el azon, hogy az új-zélandiakat vagy a dél-afrikaiakat miért nem érdekli a foci. A világ többi futballrajongójával együtt leginkább azt a kérdést tették fel maguknak, hogy az Egyesült Államokban hogyan lehet ennyire mellékes a labdarúgás.¹⁴ A kivételes amerikai "futballtalanság", hasonlóan a "szocializmus" egyesült államokbeli hiányához, főként Amerika döntő globális pozíciója miatt érdemelt kitüntetett figyelmet. És miközben a "szocializmus" kérdését övező viták számottevő tudományos gondolatot ébresztettek, addig a "futballtalanság" problematikája a stadionok szócsatáinak és a kocsmai beszélgetéseknek a keretein belül maradt. Természetesen ez a két "különcség" és ezek következményei az Egyesült Államokon belüli emberi élet minőségére nézve nem minősíthetők egyenrangúnak. A foci, ugyan a többi fontosabb sporthoz hasonlóan sok milliárd dolláros biznisz, mégis csak játék. Ezzel szemben a "szocializmus", ha mást nem is, de az amerikai szegények nyomorát egészen biztosan csökkentené vagy legalábbis enyhítené egy jól működő jóléti állam létrehozása és fenntartása révén. Szembetűnő, hogy a Sombart-féle kivétel-tézis szerint Amerika, a világ messze leggazdagabb országa, az egyetlen olyan nagy ipari demokrácia, amelynek nincs kötelező, állami részvételű, átfogó, országos egészségbiztosítási rendszere.

Az amerikai futballtalansághoz semmi hasonlót nem találunk. Ez a különcség elzárja az Egyesült Államokat egy olyan szabadidős és közösségi tevékenységtől, amely e század eleje óta képes volt magára vonni a világ többi részének osztatlan figyelmét. És most hadd térjek rá e két kivételes jelenség közös gyökereire!

 

Amerika – az első új nemzet

Mindkét kivételesség legfőbb közös jellemzője – egyben az amerikai politika és társadalom megértéséhez szükséges legelterjedtebb magyarázó tényező – az ország objektív fejlődésének és szubjektív önigazolásának lényegét tekintve a jelenségek polgári természete az indulástól egészen napjainkig. Az amerikai politikának ez a "természetes", ezért azután annál általánosabban terjedő polgári jellege olyan rendszereket és ezekhez olyan légkört teremtett, amely az országot egyértelműen megkülönböztette az "óvilágbeli" többi országtól és ez utóbbiaknak tengerentúli, tisztán gyarmati nyúlványaitól (ezzel szemben az "újvilág" fogalma árulkodóan szinte kizárólag az Egyesült Államokra vonatkozott).¹⁵ Ennek a polgárosodó "amerikanizmusnak" a középpontjában a szabad egyén állt, aki úgy érhette el saját kiteljesítését, ha független, ésszerű szereplője lett a szabad piacnak, amely mentes a mindenféle kényszert jelentő kollektívák – legyen az az állam vagy egy társadalmi osztály, vallási szervezet vagy a hadsereg – hatásától. Röviden szólva a polgári Amerika új identitást talált, amely abban állt, hogy nyíltan másnak vallotta magát, mint amit az arisztokratikus Európa jelentett. Azáltal, hogy az egyházat és az államot szétválasztotta, ez az új társadalom politikai támadásoktól mentes világiasságot tudott kialakítani, amelyet ugyanakkor a fejlett ipari világ egyik legmélyebben vallásos országának tartanak.¹⁶ A szigorú civil kontroll alá helyezett, általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg létrehozásának, és az "amerikai különlegesség" egy további fontos összetevőjének, a "frontier" állandó jelenlétének következményeként az Egyesült Államok az egyik legjobban felfegyverzett fejlett ipari ország lett.¹⁷ Mivel az egyenlőség tág értelmezése – amely az egyén szabadsága mögött folytonosan a háttérbe kényszerült – nem jelentett többet, mint esélyegyenlőséget, a lakossági részvétel egyedülálló rendszerét eredményezte, amely egyszerre volt közvetett, mégis átfogó. De legfőképpen: kialakította a modern világ egyik legvonzóbb ideológiájává váló tökéletes szabadság és a korlátlan lehetőségek hatalmas mítoszainak kifejlődését megalapozó kereteket. Úgy van, ahogy Leon Samson oly meggyőzően érvelt: az amerikaiság teljes, a szocializmuséhoz vagy más baloldali mozgaloméhoz igencsak hasonló fogalomtárat használ, éppen a fent említett mítoszok miatt. Így tehát a szocializmus kiszorult ennek a polgári Amerikának a tudatából és gyakorlatából (úgy szólván: amerikanizmus = szocializmus).¹⁸ A polgári berendezkedés primátusát tovább erősítik az "amerikai különlegesség" más jól ismert komponensei: a fehér férfiak választójoga; a középosztály két "nem ideológiai alapú", "pragmatikus" és önálló pártja, mely egy kiáltóan centralizált választási rendszerrel a háta mögött eddig minden újonnan érkezőt "kiszorított"; és az "olvasztó tégelyben" megtestesülő integratív nacionalizmus döntő szerepe. Amerika futball-egyedisége ebből a polgári rendből fakad.

A modern sportok és a tömegdemokráciák kibogozhatatlanul egymásba fonódtak. A sport mint a szabályozott szabadidő, így az áruvá vált kultúra szervezett formája kézen fogva jár a "modernizáció" olyan lényeges elemeivel, mint az urbanizáció, az iparosítás, az oktatás, valamint azzal, hogy egyre több és több polgár vállal egyre szélesebb körű szerepet a politikai közéletben, a termelésben és a fogyasztásban. Az újkori sportágak születése és – ami talán ennél is fontosabb – elterjedése tehát a polgári életmód lényegéhez tartozik. Bár a modern sportok zömét a társadalom "magasabb rangú", arisztokrata vagy inkább kvázi-arisztokrata tagjai "vezették be", hamarosan mégis a polgárság és a "tömegek" kedvtelésévé kellett válniuk, ha például a póló vagy a krikett mellett bármi jelentőségre kívántak szert tenni. Következésképpen a 19. század második felének két legpolgáribb társadalma, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok fektette le a szervezett és hivatásszerű csapatjáték alapjait, amit nem csak a két országban folytattak, illetve élveztek tömegek, de az egész világon – már ami Anglia "találmányait", elsősorban a labdarúgást illeti.¹⁹ A két ország nemzeti sportjainak terjedése megfelelt a két ország szerepének a világban. Változatlanul Nagy-Britannia volt a vezető nagyhatalom, és mint ilyen a kor legfőbb véleményformálója és kulturális "egyeduralkodója". Az emberek világszerte az angol módit másolták, főként a testedzés, a pihenés és a sportok terén. Az Egyesült Államok viszont nagy vonalakban még mindig az európai embert ámulatba ejtő, távoli "újvilágot" jelentette, minden különösebb politikai súly nélkül. Ez az elszigeteltség részben Amerika önmeghatározásában gyökerezett, mondván: határozottan nem európai, sőt talán egyenesen Európa-ellenes. Míg Anglia belső legitimációját sokban annak köszönhette, hogy a 19. század második ötven éve alatt egy hatalmas birodalom központja volt, addig Amerika éppen új, önmagában teljes és "frontier"-társadalmából vezette le létjogosultságát, melyhez – eltérően az unokatestvérek, Ausztrália és Kanada helyzetétől – az anyaországtól való függetlenség is hozzájárult. Ez az Angliával szembeni erőteljes ambivalencia, amely megmutatkozott az új közös nyelv iránti vágyban és a régi gyarmattartó megvetésében, jóllehet jelenlétével éppen ez utóbbi fenyegette az "Újvilág" identitásának kialakulását, nagy hatást gyakorolt az amerikai közvéleményre a múlt század második felében. Ez az egyszerre magasztaló és elutasító "sajátos viszony" kiemelt szerephez jutott a sport területén.²⁰ Mint azt hamarosan látni fogjuk, a futball és a baseball Amerikában par excellence jött létre annak az ellentmondásos és voltaképpen egyoldalú párbeszédnek a keretei között, melyet Amerika Angliával folytatott önmagáról. Nagyjából mindkét játék a preindusztriális, elit Anglia csapatjátékainak leszármazottja. A teljes körű polgárosodás következtében alkalmazkodtak az "Újvilág" új, kereskedelmi-ipari természetéhez. Mire Nagy-Britannia saját tömegsportját, a labdarúgást (soccer) sikeresen exportálni tudta a világ minden tájára, addigra Amerika sporttérképét az egykor Angliából behozott importok töltötték ki – immáron mint eredeti amerikaiak. Vajon miért nem jutott hely Amerikában a labdarúgásnak? Először is, mert az amerikai polgárság jól intézményesítette saját nemzeti sportját, a baseballt, és ez időben mondhatni egybeesett a futball Anglián belüli tömegsporttá válásával. Másodszor, mert az amerikai élegyetemek ifjú elitje szívesebben játszott egy korábban "elitté" fejlődött – később módosított – brit játékot (azaz a rögbit), mintsem, hogy kimutassa Anglia iránti rokonszenvét a foci átvételével, amely addigra már olyan fokon vált "vulgárissá", mint a baseball az Egyesült Államokban. A következő részben egyenként röviden összefoglalom az angol és az amerikai futball, valamint a baseball fejlődéstörténetét, külön hangsúlyt fektetve mindhárom tömegsporttá válására.

 

A modern labdarúgás története Angliában: út az elit gyökerektől a világ legnépszerűbb tömegsportjáig

A labdarúgás ősi és földrajzilag szerteágazó előzményei a dokumentumok segítségével jól megismerhetők.²¹ A világ egészen más részein, például Kínában, az ókori Rómában vagy Görögországban, Indiában és az amerikai földrészeken a férfiak rendszeresen egybegyűltek, és valami kerek tárgyat rúgtak egymás felé. Lehetett ez akár egy legyőzött dán katona feje, vagy egy leölt állat kitömött hólyagja. Az emberek megtalálták a módját, hogy a játékhoz "labdát" szerezzenek.²² Ezek a rendszeres játékalkalmak, melyek egy labdaszerű tárgy köré összpontosultak, az egész középkort végigkísérték, gyakorlatilag egész Európában és a Brit Szigeteken is jelen voltak. A római időkből származó calcio 1500 körül Firenze legnépszerűbb csapatjátéka volt.²³ Ez a későbbi évszázadok során Itália-szerte elterjedt, bár – igen árulkodóan és a világ más részeihez hasonlóan – a modern futball olaszországi története egyértelműen az angol futballnak a 19-20. század fordulójára eső bevezetéséig nyúlik vissza.²⁴ A modern futball középkori "elődjében" egy vad, szervezetlen, "aki kapja, marja" küzdelmet kell látnunk, mely gyakran lázadásba torkollott, súlyos sérüléseket, alkalmanként halálos áldozatokat is követelve. Az, hogy a hatóságok inkább tiltották, mint engedélyezték a labdarúgást, ezeknek a lázadásszerű mérkőzéseknek a durvaságát bizonyítja, továbbá hogy súlyosan veszélyeztették a közrendet. Mindemellett ezek az ellenőrizetlen, szabályozatlan "meccsek", melyek során két, egymással szembenálló csapat próbálta a labdát rúgva, kézben, futva vagy dobva irányítani, bizonyos ünnepek rendszeres eseményeivé váltak. Angliában leggyakrabban Húshagyó Kedden futballoztak, így ünnepelte a nép évről évre a szigorú és nyomasztó böjt előtti utolsó szabad napját. Az ashbourne-i és a derby-i versenyek körül legendák szövődtek. Derbyben a Szt. Péter és a Mindenszentek parókiák közötti mérkőzésekből valóságos hagyomány fejlődött, innen ered, hogy a település nevéből a "rangadó" jelentésű köznév lett, ami két tartósan fennálló, rendszerint helyi csapat hivatalos vetélkedését takarja.²⁵ A modern angol labdarúgás exportálása folytán ez az angol kifejezés, számos másikkal egyetemben, mélyen beivódott Európa némely egykorú világi nyelvének szókincsébe, a németbe, a magyarba és a románba. Ezeknek a tömegeket megmozgató eseményeknek ugyanakkor kevés közük volt a későbbi modern angol futballhoz, illetve a soccer-höz. James Walvin kimutatta, hogy a tömegszórakoztatás e premodern formája az ipari forradalom korai szakaszában szinte eltűnt a köznép életéből, hogy azután úgy száz év múlva (az 1880-as években) térjen vissza, és lelkesültségével, hevületével meghódítsa az egész világot – az Egyesült Államokat kivéve.²⁶ A köztes időszak alatt az angliai polgárság felsőbb rétege, háttérben az új ipari korra jellemző számos mélyreható szerkezeti változással, ezt a vad, szervezetlen és veszélyes középkori látványosságot a világ legközkedveltebb modern csapatjátékává szelídítette.

A modern labdarúgás kialakulásának kezdete óta szétválaszthatatlanul összekapcsolódott a "modernizáció" legalapvetőbb tényezőivel: a szabályozott ipari lét megkövetelte fegyelemmel, a szabadidő és a munka szigorú különválasztásával, a tömegek szervezett és szabályozott pihenésének szükségességével, az olcsó és hatékony vasúti (városok közötti), illetve villanyárammal működő (városi) tömegközlekedéssel, az azonnali és széleskörűen hozzáférhető tömegtájékoztatással a sajtó révén (a sportrovat bevezetése), amit később kiegészített a távirat (döntő jelentőségű az országos méretű sportfogadási rendszer kifejlődésében), a rádió, majd a televízió. És ide tartozik, sőt, talán a legfontosabb: a modern iskolarendszer kialakulása és villámgyors térnyerése.

Noha a Wellington csapata valószínűleg egy szóval sem említette Waterloot, miután kikapott az Eton pályáján, az a tény, hogy középosztálybeli angolok egész nemzedékei ezt mégis így tudják, az a 19. századi úgynevezett nyilvános iskoláknak a polgári kultúra terjesztésében játszott központi szerepét igazolja.²⁷ Ezek a nyilvános iskolák, ezek a "kereskedők és arisztokraták képzésére egyaránt ideális intézmények" jelentették a labdarúgás és az amerikai foci elődjének, a rögbinek a bölcsőjét.

Az 1830-as évektől az angol értelmiség és az oktatás szakemberei olyan iskolarendszer kialakításán kezdtek el gondolkozni, amely jól illeszkedik az új ipari rendszerhez. Nem egyszerűen a legeredményesebb, hanem a "legegészebb", más szóval kiteljesedett jogászokat, orvosokat, köztisztviselőket és tanárokat kívánták előállítani. Kövesse ez bár a "jámborság és a jól tanulás" eszményét, miként Charles Kingsley fogalmazott, vagy más idők gondolkodói, például Thomas Carlyle, Herbert Spencer és John Henry Newman hasonló elképzeléseit, lényegét legtökéletesebben a közismert latin mondás foglalja össze: mens sana in corpore sano.²⁸ A szervezett sport hirtelen központi szerepet kapott Nagy-Britannia fiatal férfi polgárelitjének helyesnek tartott nevelésében. Thomas Hughes 1857-ben megjelent híres könyve, a Tom Brown’s Schooldays (T. B. az iskolában) jellemzi legjobban ezt a légkört, amelyben a modern futball a felszínre tört.

Minden, önmagára valamit adó magániskola rendelkezett focicsapattal, a nagy múltra visszatekintő Eton, Harrow, Charterhouse, Rugby, Westminster és Shrewsbury éppúgy, mint az újabb alapítású Cheltenham (1841), Marlborough (1843) vagy Wellington (1853).²⁹

Az 1840-es évtized derekáig tulajdonképpen minden iskola saját futballt játszott: belső csapatokkal és szinte teljesen cseppfolyós szabályokkal. Hogy melyik iskolában milyen futballt játszottak, azt egyes iskolák helyi adottságai szabták meg. A csak szűk "gödrökkel" rendelkező intézményekben, az Etonben, a Charterhouse-ban és a Westminsterben a korlátozott tér az úgynevezett "passzolgatós játéknak" kedvezett, melyből a kéz használatát maradéktalanul kiiktatták. A Harrow-beli labdarúgást nem a szűk tér, hanem a szennyvízárkok nehezítették, ezért a labdát ott is elsősorban passzolással továbbították, bár itt szabad volt kézzel is elkapni a levegőben vagy egy lepattanás után. A winchesteri körülmények az "erőteljes rúgásra és a támadó játékra" serkentettek, melyben a kéz használatát szigorúan korlátozták. Elsőként a rugby-i, majd a cheltenhami és a marlborough-i iskolában fejlődött ki az úgynevezett "futó játék".³⁰ Hogy ez a sport az 1830-as évek során mennyire a rugby-i diákok iskolaélményeinek homlokterébe került, jól tükröződik a Tom Brown’s Schooldays 5. fejezetéből. Ez a "futó játék" 1863-ban lehasadt a "rúgó és passzolgató" játékról, és Rugby-futball néven önállósult. Ennek utódjai a későbbi amerikai és ausztrál futball. A "rúgó és passzolgató" játékból nőtt ki a soccer, azaz az angol labdarúgás (Association Football).³¹

Az országos vasúthálózat fokozatos bővülésével az 1840-es évek második felére a hagyományosan iskolán belüli játék iskolák közötti versengéssé vált, és ekkor a különféle iskolák mérkőzéseiben kezdett valami rendszeresség mutatkozni. Az iskolák diákságának folyamatos részvétele a játékban még kamaszkoron túl is tekintélyt és presztízst kölcsönzött a labdarúgásnak. Amellett, hogy az oxfordi és a cambridge-i egyetem, továbbá a többi tekintélyes iskola folyamatosan futballozott az 1850-es évek során, az első egyesületek is ez idő tájt alakultak. Mindegyiket egykori magániskolai vagy "oxbridge-i" hallgatók hozták létre, tisztán amatőr alapon, főleg Anglia déli területein. A játék azonban az 1850-es években továbbra is szervezetlen, szórványos és rendszertelen maradt. Az átfogó szabályozás szükségessége az 1860-as évek elején fogalmazódott meg, mivel addigra a futball komoly jelentőséget szerzett, és kilépett az angol magániskolák keretei közül.

1862-ben J. C. Thring, uppinghami tanársegéd, aki két végzőssel Shrewsbury-ből 1864-ben megalapította az első cambridge-i futballklubot, "A legegyszerűbb játék" címmel szabálygyűjteményt adott ki.³² Az összes szabály tíz pontba sűrítésével, jóllehet csak "belső használatra" szánta, Thring jelentős lépést tett a labdarúgás egyszerűen "mozgatható", széleskörűen bevezethető játékká tételében. Élénk reakciót és értékelési folyamatot indított el, melynek során 1863-ban megszületett a 14 pontból álló cambridge-i egyetemi szabálygyűjtemény. 1863. október 26-án, hétfőn, a londoni Great Queen Street szabadkőműves kocsmájában megalakult a Football Association (F. A. – Labdarúgó-Szövetség), és azonnal kihirdette a futball 13 "törvényét".³³ Ezek a "törvények" – figyelem, már nem "szabályok"! – szinte a mai napig változatlanul érvényesek a világ legnépszerűbb sportjában. A 9. sz. szabály ("Egyik játékos sem szaladhat kezében a labdával.") és a 10. számú ("Tilos a gáncsolás és az ütés; egy játékos sem foghatja meg vagy lökheti el ellenfelét") határozottan szembeszegült a "futó játék" még mindig tetemes arányú támogatóival. A különbség a futball e két, egyre eltérőbb válfaja között az 1860-as évek folyamán olyan markánssá vált, hogy 1871-re a "futó játék" hívei végül létrehozták saját szövetségüket. Az új keletű Rögbi Unió a rögbit véglegesen törölte az angol futball soraiból, egyúttal indítványozta a "futó játék" önálló, sui generis sportágként való beiktatását.

Ugyanebben az esztendőben az F. A., az angol labdarúgás mindmáig kizárólagos szervező testülete, nekilátott, hogy megszervezze az angliai egyesületek első teljes körű bajnokságát, melynek végén a két legjobb csapat döntő mérkőzést vív az F. A. Kupáért. Az 1872 óta évente sorra kerülő londoni kupadöntő az angol futballszezon egyik fénypontja, melyre Európából is sokan figyelnek, mivel ott élénken tisztelik a sportág szülőhazájában zajló legrégibb mérkőzés-sorozatot. 1882-ig a kupadöntőt mindig két, szigorúan amatőr dél-angliai csapat játszotta. Ráadásul a játékosok többsége magániskolában vagy Oxbridge-ben – esetleg mindkettőben – végzett "gentleman" volt. Ez azután jó irányban változott meg 1882-ben, amikor is az észak-angliai fél-profi Blackburn Rovers és az Old Etonians küzdött egymás ellen a kupáért.³⁴ A déli fiatalurak utolsó győzelme után a kupa 1883-ban északra vándorolt (egy másik blackburni csapat, az Olympic nyerte el), és az elkövetkező 32 év során csak egyszer került vissza, egy londoni klubhoz. Észak- és Közép-Anglia hegemóniája Anglia futball-életében a "gentleman-korszak" letűntét, egyúttal a játék későbbi professzionalizálódását és elüzletiesedését, röviden: demokratizálódását jelezte. "A Blackburn játékosai között három takácsot, egy cérnakészítőt, egy fogorvosi asszisztenst, egy bádogost, egy pamutipari és egy vasgyári munkást találunk." – olvasható erről a folyamatról James Walvin könyvében.³⁵

Az 1870-es évtized alatt és az 1880-as évek elején a foci egykettőre a munkásosztály sportjává vált. Az egyházak, mivel a sportágban a városi gondok sikeres megoldását látták, országszerte egyesületeket alapítottak. Ezt iskolák, lakókörzetek és üzemek egyesületei követték, így a labdarúgás hamarosan Nagy-Britannia legelterjedtebb sportja lett, ami már a Brit Szigetek nem angol részeire is eljutott. Végül némely meglévő krikettegyesület de facto "téli focicsapattá" állt össze, hogy ezáltal tagjai számára egész évre kiterjessze a sportszezont. A futballnak ez a gyors, alig egy évtizedet igénybe vevő felfutása szervesen fakadt a játék természetéből. Az önmagát a "legegyszerűbb játéknak" tituláló labdarúgásnak valóban kevés és világos, a játékosokkal és a nézőkkel egyaránt könnyen megértethető szabályai voltak. Ami a felszerelést illeti, csupán egy labdára és viszonylag sík terepre volt szükség. Minden egyéb – a kapuk, a háló, a pályavonalak és a pálya jeles részei, továbbá a cipő és a mez – nélkülözhetők voltak (bizonyos értelemben most is azok) egy mérkőzés lebonyolításához. A legfőbb "demokratizáló" tényező talán abban a korai felismerésben rejlett, hogy átlagos fizikai adottságokkal nem egyszerűen alkalmas játékos lehet bárkiből, de akár sztár is. Ahogy a legjobb testi kondíciókkal rendelkező játékos(ok) sem, ugyanúgy a legeszesebb, a legravaszabb és a leggazdagabb sem dönthette el előre a végeredményt. Tulajdonképpen hamarosan világossá vált, hogy a sikeres focihoz csapatjátékra van szükség, amelyben egyetlen személynek sem juthat akkora szerep, hogy egymaga irányíthassa a játék kimenetét. A passzolgató játékstílus kifejlődésével az 1880-as években visszafordíthatatlanul kiépült a futball kollektivista jellege.³⁶

Az 1880-as évtized közepére számos tényező következtében hamar elterjed a profizmus, ezzel együtt a brit labdarúgásból kivész az amatőrizmus: a mérkőzésekről rendszeresen tudósít a sajtó; az egyesületek egyre többször rendeznek városok közötti meccseket; több és korszerűbb pálya épül, melyeket fizető szurkolók részére fenntartott nézőterekkel vesznek körül; bevezetik a szabad szombat délutánokat. Az amatőrizmusból a profizmus felé való elmozdulás mind a futballjátékosok, mind a rajongók körében szociológiai változást idézett elő. Ami az előbbieket illeti: a közép-angliai ipari nyomornegyedek munkásfiataljai egyértelműen arra törekedtek, hogy minden lehetőséget megragadjanak, és olyasmivel biztosítsanak jobb életet önmaguk és családjuk számára, ami lényegében a hobbijuk. Ami pedig az utóbbit illeti: az osztályösszetétel tekintetében itt is hasonló "lefelé" nivellálódás ment végbe az 1880-as évtized folyamán, aminek következtében a munkásosztály az angol gentlemaneket "kiszorította" a labdarúgás világának játékos- és szurkolótáborából. Walvin azt állítja, hogy ebben az időben jó néhány polgári származású angol rajongó és játékos elfordult az egyre profibb és "vulgáris" jelleget öltő soccer-től, és amatőr sportolói ambícióit más sportágakban, például rögbiben élte ki.³⁷

Az Angol Labdarúgó Liga 1888-as megalapításával, melyet 1892-ben egy újabb csoportosítás követett, kirajzolódtak az angol hivatásos futball mai szerkezetének legfőbb körvonalai. A ligabajnokságnak ez a formája határozza meg minden olyan ország labdarúgását, ahol ez a sportág áll a nemzeti sportélet középpontjában. A profi csapatokban megtestesülő, egyre dráguló beruházások megkövetelte maximális profitot sem a rendszertelen "barátságos" meccsek, sem az F. A. kupáért folytatott tornában való részvétel egykori lehetősége nem hozta meg. Ezért jött létre a Labdarúgó Liga. Eredetileg 12 tagja – egytől egyig Észak- és Közép-Angliából – folyamatosan körmérkőzéseket és visszavágókat játszott "otthon" és "idegenben" a ligabajnoki cím elnyeréséért. Az 1890-es évekre az angol futball – miként azt a világ megtanulta – végleges formát öltött Nagy-Britanniában. Megvolt az ereje, hogy elinduljon világ körüli hódító útjára, amelyhez foghatóra addig nem volt példa a sporttörténelemben.

Az 1880-as és 90-es évek profi "vulgarizációja" ellenére a múlt század végén Angliában a foci "nemzeti", más szóval osztályok feletti népszerűséget mondhatott magáénak. Ez a tény, valamint az ország széles körű és meghatározó jelenléte a világban magyarázza a soccer külhoni elterjedését. Erről árulkodik az is, hogy a különböző országokba mennyire vegyes csoport vitte el ezt a sportágat: látogatóba érkező angol tengerészek (Franciaország, Spanyolország, Brazília), a brit követség egy munkatársa (Svédország), külföldön dolgozó angolok (Oroszország, Románia, Lengyelország, Uruguay), Angliából az iskola befejezése után hazatérő diákok (Hollandia, Olaszország, Spanyolország, Brazília, Portugália), olyan angliai sportegyesületek tagjai, amelyek a krikett és a lovaglás mellé a futballt is felvették tevékenységeik közé (Osztrák-Magyar Monarchia, Németország, Argentína). Az edzők és az Angliából, Skóciából importált személyzet rendelkezésre bocsátása, valamint az angol egyesületek gyakori "missziós" látogatásai révén – melyek során kirakatmérkőzéseket játszottak az adott ország újdonsült csapatai ellen – a foci az I. világháborút megelőzően hamarosan az európai kontinens és Latin-Amerika uralkodó csapatsportja lett.³⁸ Az Egyesült Államokban mindez másként alakult.

Amerikában a soccert továbbra is a bevándorlókkal hozták szoros kapcsolatba, és ez megbélyegzés végzetesen megakasztotta a sportág népszerű csapatjátékká való fejlődését az "Újvilágban". A játékot számos korábbi változatában űzték a 17-18. századi gyarmatokon, sőt, már egy 1609-es virginiai keltezésű feljegyzés is erről tanúskodik.³⁹ Akárcsak Angliában, futballoztak az utcán, a nyílt tereken, nem egyszer lázadásszerű zavargásokat idézve elő, aminek következtében a hatóságok sok alkalommal nem engedélyezték a játékot. A sportág – ugyancsak Angliához hasonlóan – mindaddig nem ért el semmiféle társadalmi elismertséget, míg a 19. század első felében az ország legmenőbb egyetemei – élükön a Harvarddal, a Yale-lel, a Princetonnal és a Columbiával – el nem kezdtek különféle focikat játszani, egyelőre saját falaikon belül. Minthogy az egyetemek vezetése az erőszakos jelleg és a pályán, illetve körülötte megnyilvánuló durvaság miatt időről időre tiltották, a sportág egészen az 1860-as évekig szervezetlen maradt. Az évtized elején bostoni egyetemi hallgatók és elit gimnáziumok diákjai egyesültek, és létrehozták az Oneida Football Club-ot, amely a veretlen – sőt a legtöbb gólt lövő – címmel dicsekedhetett 1862 és 1865 között. Ennek köszönhette a "bostoni futball" különös megbecsülését Amerika továbbra is kicsiny és korántsem egységes labdarúgásában.⁴⁰ A kéz és a láb használatát egyaránt megengedő "bostoni futball" nemsokára a cambridge-i Charles River túlpartján fekvő Harvard University legkedveltebb sportja lett. Utólag visszatekintve, ebben a szintézisben a bukás előjeleit láthatjuk, azt, hogy az angol futball nem fog tudni idővel népszerű sporttá válni sem Amerika egyetemein, sem a társadalom egészében.

Az évtized végére a játék elérte az egyetemközti egységesség szükséges fokát, és 1896. november 6-án, szombaton, New Brunswickban megtarthatták az amerikai történelem első egyetemek közötti futballmeccsét a Rutgers és a Princeton közreműködésével. Ezt az eseményt a modern amerikai futball és soccer történetében egyformán nyitánynak tekinthetjük, mivel a mérkőzés a két sportág, az angol labdarúgás és a rugby-i futball szabályainak vegyes alkalmazásával zajlott.⁴¹ A Columbia csapata 1870-ben csatlakozott az eredeti kettőhöz, és 1872-ben már ott találjuk a Rutgerst, a Princetont, a Yale-t és a Stevenst. Ezekben az intézményekben az angol jellegű, rúgó játékot folytatták. Bár a szabályokban továbbra is mutatkoztak helyi különbségek, abban minden résztvevő egyetértett, hogy a labdát nem szabad kézzel felemelni, elkapni, dobni vagy vinni. A soccer ebben a kezdetleges formájában biztos és fontos pozíciót tudott kivívni a vezető amerikai egyetemek körében. Ugyanez nem sikerült viszont az ország legrégibb és legtekintélyesebb felsőfokú tanintézményében: a Harvard kitartóan ellenállt a "rúgó játéknak", és erőnek erejével ragaszkodott "bostoni játékstílusához", amelyet időközben tökélyre fejlesztett.⁴² Mikor a többi egyetem 1873-ban egységesen elfogadta az angol futball szabályait, a liga elnevezésről a Harvard távolmaradása miatt lemondtak. És valóban: ennek az egy intézménynek egyedülálló presztízse az 1870-es években kikezdte a "rúgó játék" nyilvánvaló népszerűségét amerikai diákságának köreiben, és 1877-re kizárólagosan és véglegesen a "futó játékkal" váltotta fel. Hogy ellenfelet találjon magának, a Harvard a határtól északra fekvő, abban az időben rögbit játszó McGill Universityt hívta meg. A két egyetem között 1874-ben két mérkőzésre került sor: az elsőt a Harvard "bostoni játékának" szabályai szerint, a másodikat a McGill rögbiszabályai szerint vívták. A várakozásnak megfelelően a Harvard könnyedén nyerte az első találkozót, és készen állt arra, hogy elveszítse a visszavágót. Azonban meglepő eredmény született: gól nélküli döntetlen.⁴³ Az angol labdarúgás jövője szempontjából ennél a váratlan és figyelemreméltó eredménynél fontosabbnak bizonyult a Harvard csapatának egyöntetűen megmutatkozó lelkesedése a rögbi iránt, amit ettől fogva teljes szívvel, sajátjukként játszottak. Felhagytak álmosítónak és unalmasnak minősített "bostoni játékstílusukkal", melyben keveredtek a rögbi és az angol futball elemei, így például a tiszta rögbinél több volt benne a rúgás és a lábbal való labdakezelés. Helyét a "futó játék" vette át, mely igazi formáját a Harvard legfőbb csapatsportjaként nyerte el.⁴⁴ Mindössze egy évvel később, 1875-ben a Yale hagyományos szembenállása a Harvarddal nagyobb erőnek bizonyult annál a laza szövetségnél, melyet az előbbi az az idő tájt "rúgó játékot" űző Columbiával, Princetonnal és néhány más intézménnyel kötött. Abban az esztendőben játszott először a két rivális egyetem egymással, és a Harvard könnyen nyert a Yale ellen abban a sportágban, amelyet ez azelőtt soha sem próbált. Abban az évben a Yale még eleget tett "soccer-kötelességeinek" a Columbiával és a Wesleyannal szemben, de a következő évben már nem angol focit játszott, hanem rögbit. Ezt azután a többi egyetem is követte, utolsóként a Princeton 1877-ben. A rögbi diadala az angol futball felett az amerikai egyetemi ifjúság körében olyan mélyreható volt, hogy az utóbbi sem az egyetemi focipályákon, sem az egyetemközi bajnokságokon elő nem fordult egészen 1902-ig. Ekkorra az amerikai futball – a rögbi "újvilágbeli" leszármazottja – megingathatatlan uralomra tett szert az amerikai egyetemi sportéletben.⁴⁵

A lassúnak, unalmasnak és a "három nagy" amerikai játékhoz viszonyítva gólszegénynek, ezért akciótlannak bélyegzett angol foci egyetemi pályafutásának újraindulása óta az amerikai futball, illetve a kosárlabda árnyékában senyved. Az amerikai egyetemeken, ahogy az amerikai társadalomban is, az angol stílusú labdarúgást általában a külföldiek és az újabb bevándorlók játékának tartják.

Vegyük most szemügyre az amerikai futball és a baseball sorsát, hogy jobban megérthessük, mi képezte Amerika "sportéletét" az angol labdarúgás tengeren túli partraszállásának pillanatában, valamint azt, hogy ez az "eredendő ottlét" miként vezetett a világ legkedveltebb sportjának a "kiszorulásához". Mivel épp most vizsgáltuk meg az amerikai futball kialakulásának és az angol labdarúgás amerikabeli kudarcának összefüggéseit, célszerűnek látszik, ha a futballal folytatjuk, mielőtt áttérnénk a baseballra.

"Kiszorítás a csúcsról": az amerikai futball

Amit a Harvard elkezdett, midőn kitartott a futó játékstílus mellett, a Yale teljesítette ki, felkínálván a futballt karizmatikus "alapító atyjának" és legbefolyásosabb újítójának. Parke Davis, "a korai egyetemi foci Plutarkhosza" nyíltan párhuzamba állította a yale-i Walter Campet és George Washingtont, mikor kijelentette: "Ami Washington az ország számára, ugyanaz Camp az amerikai futball számára – barát, alapító és apa."⁴⁶ Campről, aki a sportág legképlékenyebb időszakában legendás hírű játékos és reformer volt, azt beszélték, hogy "ő szolgáltatta a példát a ‘yale-i Frank Merriwell’ irodalmi alakjához", az első és legnagyobb sporthőshöz, akinek történetén amerikai fiúk egész nemzedéke nevelkedett 1896 után.⁴⁷

Camp fontos és időálló hozzájárulása a kvázi-arisztokrata angol játék legteljesebb mértékben kapitalista, 20. századi amerikai időtöltéssé való átalakításában rejlik. Az amerikai sportélet és kultúra éles szemű kutatói, mint David Riesman és Michael Oriard, világos azonosságot fedeztek fel Walter Camp és Frederick Winslow Taylor között.⁴⁸ Egyidőben, jóllehet feltehetően egymástól függetlenül, mindkettejüket a századfordulós polgárosodás (és amerikanizálódás) messzire ható változásait átélő saját szakáguk – a futball és az ipari termelés – modernizációja, szabályozása és rendszerszerűvé tétele foglalkoztatta. Walter Campet a "taylorizáció" vezéralakjának is nevezhetjük egy olyan sportág területén, mely a folyamat sikeres befejezése végén mint amerikai futball indult útjára.

Camp vezetése alatt a rögbi ad hoc és szabadrabló jellege, melyben a labdát tülekedés révén lehetett megszerezni, a megjósolhatatlan angol "dulakodás", az amerikai futballban már határozottan körvonalazódott: a támadó és a védekező csapatok szálltak szembe egymással. Mindazonáltal a zűrzavar és az ellentmondásos helyzet továbbra is fennállt, valahányszor a kezdéseknél a két csapat egyszerre igyekezett a labdát megkaparintani. Sokszor annyira maguk alá gyűrték a labdát, hogy ezzel megakadályozták, hogy a játék kezdetét vegye. Ezért további szabályt iktattak be, melynek nyomán később kialakult a támadó csapat "középütése". Így tehát törvényesítették az egyoldalú labdabirtoklást. Camp reformpárti híveivel "taylorizálta" a játékteret: vonalakat húztak, ami által a csapat mozgása, haladása és elhelyezkedése a mérkőzés során bármikor pontosan nyomon követhetővé vált. A terület négyzethálós felosztása – önmagában taylorista eljárás – az amerikai futball ezt követően kialakult és tartós dominanciájához a statisztika külsőségeit rendelte (yard per labdatartás, összes megtett yard, összes futott yard stb.). A négyzethálós területen való mozgás szabályozása és elősegítése érdekében, egyúttal a "blokkolás" kiküszöbölésére (ez az, amikor a csapat saját térfelén őrzi a labdát), Camp 1912-ben bevezette azt a szabályt, hogy a csapatoknak öt yardot kell megtenniük három down alatt, és maximum tíz yardot tehetnek meg négy down alatt.⁴⁹ Camp a játékosok számát 15-ről 11-re csökkentette, és mindegyiknek külön posztot jelölt ki, hogy ott szakszerűségével kiemelkedjen. Kidolgozta a felállást, ami később állandósult: hét partjelző, egy negyedpályás, két félpályás, és egy egészpályás hátvéd. Tudományos futballszemléletének részeként, melyben a mérkőzéstervek, a stratégia, a taktika fokozottan a középpontba került, Camp azt a szabályt is bevezette, mely megtiltotta a térdmagasság fölötti gáncsolást. Ez a mozdulat, mely a másikat ugyancsak a földre kényszerítette, eredményesebb, ám egyúttal durvább is volt, mint a korábbi megoldás, a lebirkózás. Megkezdődött a veszélyes "beszorítósdi", amit a harvardosok fejlesztettek tökélyre a még ijesztőbb "repülő beszorításban". Ezzel csak Camp "lökő beszorítósdit" játszó yale-i csapatai voltak képesek megbirkózni. A meccseken elharapódzott az erőszak, a súlyosabb sérülések és a gyakori halálesetek megszokottá váltak. Végül Roosevelt elnök 1905-ben, látván egy, a Swarthmore és a Pennsylvania között különösen elvadult találkozón letiport Swarthmore-játékos fényképét az újságban, személyesen úgy rendelkezett, hogy a sportágat meg kell tisztítani ezektől a túlzott brutalitásoktól. Camp és mások csak ezután léptettek életbe olyan szigorításokat, melyek véget vetettek a nyilvánvaló és szándékos bántalmazásnak. Ám mindezt anélkül tették, hogy csökkentették volna a játék durva jellegét, ami pedig szinte minden pedagógus és a mértékadó körök szerint a legfőbb cél volt. Roosevelt elnök szerepvállalása révén 1905 decemberében megalakult az Intercollegiate Athletic Association (Egyetemközi Sportegyesület), a West Point-i katonai akadémián szolgáló Palmer Pierce százados vezetésével. A szervezet 1910-ben új nevet kapott: National Collegiate Athletic Association (N. C. A. A. – Országos Egyetemi Sportegyesület).⁵⁰ Az Amerikai Futball Szabálybizottsága élén álló Walter Camp irányításával azokra az utolsó lényeges szabálymódosításokra is sor került, melyek az I. világháború előestéjére olyan állapotba hozták a sportágat, melyen sem egyetemi, sem professzionális szinten a mai napig nem történt számottevő változtatás. Az egyik legfontosabb reform az előrepassz volt, mely a "légi támadás" révén további fegyvert adott a csapat támadó stratégiájához. Ez az újítás a ravaszság és a pontosság fejlesztését követelte a puszta fizikai erővel szemben, tehát tovább fokozta a sportág már nagyon is "taylorizált" jellegét.

A baseball – Michael Oriard szavait kölcsönözve – az alacsonyabb társadalmi osztályok sportja volt, a színházzal és a szerencsejátékkal azonos "megbecsültségben". A futball a századforduló idejére az amerikai középosztály legkedveltebb játéka lett, egyidejűleg az angol stílusú labdarúgás európai és latin-amerikai diadalmas hódító körútjával.⁵¹ A kezdetben csak a Keleti-part előkelő iskoláiban főszereplő futball szélsebesen terjedt nyugat felé, és olyan helyeken vert gyökeret, mint a Chicago University (a legendás hírű Amos Alonzo Stagg edzővel), Oberlin, Michigan, a közép-nyugati Notre Dame, Stanford és a University of California a nyugati partvidéki Berkeleyben. Az 1920-as évek az egyetemi futballegyesületek elszaporodásának lehettek tanúi délen és délnyugaton; a 30-as évtized elejére már mindkét régió tekintélyes erőket tudott felvonultatni.

Az a tény, hogy a futballozás történelme első négy évtizede során gyakorlatilag az egyetemi ifjúság kiváltsága volt, megerősítette a sportág középosztályi jellegét. Az őszi szombat délutáni meccsek, különösen a Hálaadás napja körül, a polgári életforma kihagyhatatlan részévé váltak. Az egyetemi futball olyan egyeduralmi helyzetet tudott kiharcolni magának a középosztály szokásrendjében, hogy egészen az Országos Futballszövetség (National Football League) 1920-as alapításáig, egyesek szerint jócskán a II. világháborút követő időkig képes volt "kiszorítani" a sportág professzionális változatát – egyúttal az angol stílusú labdarúgást is.

A profi futball mindazonáltal nem tűnt el az amerikai futball világából. Az amerikai polgárság a "mens sana in corpore sano" igazságát egyfelől az amatőrizmust megtestesítő futballban látta érvényre jutni, még akkor is, ha az egyetemi csapatok a századforduló táján egyértelműen professzionalizálódni kezdtek. A belépődíjakból származó jövedelemnek a legtehetősebb egyetemek is örültek, így a Yale is, ahol az 1903-as "futball-bevétel ugyanannyi volt, mint a jogi, a teológiai és az orvosi kar együttes költségvetése".⁵² A Yale járt az élen az edzői kar profivá tételében, amit vetélytársai az amatőrizmus durva megsértésének minősítettek. (Később ők is áttértek a fizetett edzők alkalmazására.) A versenyképesség megőrzése nélkül szó sem lehetett győzelemről, ami már nem a mindent, hanem az egyetlen feladatot jelentette.

A nyíltan vállalt profi futball Amerika acél- és szénipari régióinak kulturális peremvidékéről indult el, Pittsburgh és Allegheny környékéről. Ohio ipari területeire is átterjedve profi csapatok alakultak Akron és Canton városokban. Az egyesületek többsége futballszerető gazdag üzletemberek tulajdonában állt, akik a helyi lakosságnak (gyakran zömben saját alkalmazottaiknak) kívántak valamiféle szórakozást nyújtani, illetve pénzhez akartak jutni. Kezdetben a csapatok a helyi munkások soraiból verbuválódtak, akikhez "sztárnak" alkalmanként egy-egy fizetett egyetemi játékos társult. Így történt ez a legendás William Walter (a Pufi) Heffelfingerrel, Amos Alonzo Stagg yale-i játékostársával. A profizmus fokozatos szélesedésével és az Amerika hátországából az ország kulturális centrumai felé való húzódásával egyidejűleg a játékosok többségét egyetemi hallgatók tették ki. Az amerikai egyetemek már-már hivatásos futball-gazdaságokká fejlődtek, s ez a funkciójuk máig megmaradt. Az amerikai felsőoktatás – az amerikai polgári élet meghatározó intézménye – örökségéhez híven továbbra is szoros szálakkal kötődik a futballhoz, mint ennek a minden ízében amerikai sportnak szülőanyja és feltalálója.⁵³

Az érintettek mindegyike (játékosok, szurkolók, edzők és csapattulajdonosok) arra az álláspontra jutott, hogy a futball nem csak egyértelműen amerikai, de lényegében modern sport, ha összehasonlítjuk a másik amerikai csapatjátékkal, a baseballal. Ez a meggyőződés azt a téves, jóllehet a mai napig ható mítoszt eredményezte, amely a baseballt tekintélyt érdemlő népi sportként élteti. A baseballból, mely Amerika vidéki tömegeinek "időtöltése" lett, látszólag hiányzik a lendület és a futball "tudományos" aurájához kapcsolódó modernitás hajtóereje. Az "időtöltés" pihenés-jellegének hangsúlyozása helyett a futball az amerikaiság elszánt, célratörő, határozott és végül győzedelmes vonásait hirdeti. A sportág elsősorban az egyesült államokbeli kapitalista életforma meghatározó értékeit testesíti meg: a szükséges történelmi hátteret biztosító előkelő brit gyökerek mellé a "robosztus amerikai férfiasság" társul, amely merőben különbözik a "puha", szervezetlen viktoriánus elődtől;⁵⁴ itt egyéni erőfeszítés ötvöződik kifinomult csapatmunkával, hierarchikus irányítás az egyenlő részvételen alapuló kooperációval, esélyegyenlőség a legjobb formában lévők továbbjutásával.⁵⁵

Miképpen az amerikai kapitalizmust, ugyanúgy a futballt is a "játékszabályok" tették elviselhetővé. Szembetűnő különbség, hogy az amerikai futball – és a baseball – az angol stílusú labdarúgáshoz és a rögbihez viszonyítva rengeteg aprólékos szabályra épül, melyek közvetítő nyelvként szolgáltak egy etnikailag és kulturálisan sokrétű társadalomban, melyet sokkal inkább az individualizmus polgári értékei uraltak, mint az arisztokratikus angol sportéletben a "noblesse oblige" egyöntetű hite. Míg emitt a játékosok – valamint a játékosok és a nézők – közös kultúrája lehetővé tette, hogy a különféle sportágak minimális játékvezetésre támaszkodhassanak, addig egy ehhez hasonló, önszabályozó folyamatot el sem lehetett képzelni egy olyan az országban, melybe bevándorlók szüntelen áradata érkezett, akiket, mihelyst átlépték az országhatárt, megtanítottak, hogy győzni kötelező. A megértéshez szükséges alapozáson túl a szabályok hozzájárultak az amerikai sportok szisztematizálásához és mérhetővé tételéhez is. Egy csapat vagy az egyén teljesítményét ily módon "tárgyilagosabban" lehetett mérni, mint a homályos, kollektivista angol csapatjátékokban. A játékosok javadalmazását, előrejutását vagy visszaesését számokban fejezték ki, hasonlóan a Taylor-féle ipari termelés fizetési rendszeréhez. Az írásban rögzített, és nem a neveltetés során elsajátított szabályok ugyancsak annak a légkörnek a kialakulását erősítették, melyben a prémium a "kicselezés" kidolgozásáért járt, azaz az ellenfél tudatos félrevezetéséért; ezt vagy a szabályok egyoldalú érvényesítésével, vagy kimondott megsértésével tették abban a reményben, hogy a játékvezetők nem veszik észre. Az angol stílusú labdarúgásban, a rögbiben és a krikettben alapjában ismeretlen "kicselezés" az idők folyamán belesimult az amerikai futball és a baseball szövetébe. Végül, akárcsak a politikában, ez az egyértelműen megfogalmazott, írásos és általános érvényű szabály kiegyensúlyozó hatást gyakorolt az amerikai futballra: segített vonzóvá válnia a másként egymástól elkülönülő társadalmi csoportok számára. A szabályok tehát megkönnyítették a részvételt, egyúttal hozzájárultak – ha nem is annyira a sportág demokratizálódásához, de – feltétlen népszerűsödéséhez. És most váltsunk át Amerika legkorábbi tömegsportjára, mely közreműködött "az angol stílusú labdarúgás alulról való kiszorításában".

 

Kiszorítás alulról: a baseball

Jacques Barzun egyszer így fogalmazott: "Aki meg akarja ismerni, hogy mi lakozik Amerika szívében és gondolataiban, tanuljon meg baseballozni!" Az 50-es évekig a baseball Amerika egyedülállóan népszerű sportága volt. Az amerikai tömegek körében való sikeres elterjedését kifejlődésének első pillanatától fogva "amerikai" voltának köszönhette. A futball sosem fordított hátat angliai eredetének, sőt büszkén hivatkozik William Webb Ellis állítólagos 1823-as rugby-futására mint a sportág kezdetére. Ezzel ellentétben a baseball hosszú időn át tagadta, hogy bármi köze volna a brit "rounders" nevű játékhoz, és nem szűnt meg a sportág minden részletének igaz "amerikaiságát" hangoztatni. [A "rounders" métaszerű játék: csapatban, ütővel játszott labdajáték, melyben a labdát elütő játékosnak (métázó) futva kell a célt (méta) elérnie anélkül, hogy megdobnák – A ford.] Így alakulhatott ki az a még manapság is élénken élő mítosz, mely a játék New York állambeli cooperstowni megteremtőjéről, Abner Doubledayról 1839-ben kelt szárnyra. Az átszellemült "Ki a rounderszszel!" kiáltásokra válaszul 1889-ben háromszáz közismert baseballrajongó – köztük Mark Twain és Chauncey M. Depew – gyűlt össze New York City-ben, hogy meghallgassák az Országos Szövetség negyedik elnökének, Abraham G. Millsnek bejelentését, miszerint "a hazafiság és a kutatás" minden kétséget kizáróan megvetette a baseball amerikai alapjait.⁵⁶ Az Abner Doubleday-féle mítosz végleg elejét vette annak az angol vélekedésnek, hogy a baseball a rounders leszármazottja volna. A baseball "híveinek rettenetesen nehezükre esett tudomásul venniük, hogy kedvenc időtöltésük idegen eredetű. Önérzetük és hazafiságuk azt követelte volna, hogy saját édes gyermekük legyen, mentes az angliai előélettől."⁵⁷ Az amerikai eredet hangsúlyozása, mely már a baseball szárnybontogatása idején, az 1850-es években erőteljes volt, kitaposta az ösvényt a végső sikerhez, az "Amerika Nemzeti Sportja" cím elnyeréséhez. A rounder-szel való kapcsolatát szándékosan tagadták, a sportágat "anti-krikettként" tartották számon: gyorsabb, akció-dúsabb, kíméletlenebb volt, több eredetiséget és egyéni kezdeményezést igényelt. Egyszóval a baseball jobban illett az "újvilágbeli" élethez és pontosabban tükrözte azt.

Az itt következő elemzés az egyszerre sport és nemzeti intézmény baseball fejlődésére összpontosít, mely különös időbeli egyezést mutat a labdarúgás angliai pályafutásával. A baseball viharos korszaka – a 19. század végi amerikai társadalom elemi konfliktusait tükrözve – 1903-ra többé-kevésbé nyugvópontra ért. Az angol futball éppen ez idő tájt hódította meg a világot. Miután a polgárháborút követően és a századfordulóval bezárólag a baseball Amerika tömegsportjává és nemzeti időtöltésévé vált, jelentős területet hasított ki magának az amerikai sportélet térképén. Így az angol stílusú labdarúgásnak nem sok hely maradt, hogy nagyobb népszerűségre küzdje fel magát, mint tette azt először Nagy-Britanniában, majd az európai kontinensen, Latin-Amerikában, végül a világ minden más táján.

A baseball előzményei Amerika gyarmati időszakára nyúlnak vissza, amikor is "town-ball" vagy "round-ball", illetve hasonló elnevezésekkel egy sor játékot űztek a falu széli réteken, először New Englandben és New Yorkban. A neveikben is bizonyítottan teljességgel helyi jellegű – "Massachusetts Game", "New England Game" és "New York Game" – baseball-elődök a brit rounderstől származnak, melyben egy ütőjátékos, miután "elütötte" az ellenfél egyik tagja által felé dobott labdát, "megkerüli" a kiindulópontot – vagy kaput -. Érdekes és időtálló párhuzam az angliai labdarúgás és a baseball között, hogy az utóbbi részben ugyancsak annak köszönhette sikerét, hogy a játék élvezetéhez vagy mesterfokú folytatásához nem volt szükség sem különösebb felszerelésre, sem különösebb testi képességekre. Akárcsak az angol futball, ez a sportág is "demokratikusan hozzáférhető" volt: bárki játszhatott, sem ritka kellékeket, sem speciális helyszínt nem igényelt.⁵⁸ Bármely hosszúkás tárgy, legyen az seprűnyél, evező vagy puska alkalmas volt a labda elütéséhez. Minden nagyjából kerek tárgy – mérettől és anyagtól függetlenül – lehetett labda. A játék különféle változatai – a labda ütéssel és/vagy dobással való továbbításától, a mozgó kiindulópontokig – az Egyesült Államok északkeleti részein szaporodtak el az 1830-as, 1840-es évtizedek folyamán.

Miként a futballé (ekkor még nem válik szét egymástól az angol változat és a rögbi), a baseball első és lényegre törő kodifikációja az iskolázott kvázi-arisztokrata fiatalurak körében zajlik. 1845-ben 40 New York-i polgár – mind férfi -, szakmunkások, kereskedők, alkalmazott értelmiségiek és néhány "gentleman" megalakította a világ első szervezett baseballcsapatát New York-i Knickerbockers névvel.⁵⁹ Alexander Cartwright irányítása alatt a Knickerbockers létre hozta a baseball első írásos szabályzatát. Az azóta újra és újra életbe lépő változtatások ellenére ezek a legkorábbi szabályok máig a sportág körvonalát adják: a rombusz alakú pálya, a 90 lábnyi oldalvonalak, a három érvénytelen = mind érvénytelen szabálya, a váltott ütőjátékosok, a futó játékos kidobása vagy megérintése, a meghatározott poszton játszó 9 főből álló csapat és a dobóállásnak a rombuszhoz mint egészhez viszonyított elhelyezkedése, hogy csak a legfontosabbakat említsük.⁶⁰ Cartwright és reformertársai a labda súlyát és az ütő kerületét is megszabták, hogy ezáltal biztosítsák a versenyző felek technikai egyenlőségét. A Knickerbockers első mérkőzését 1846. június 19-én vívta a New York Base Ball Club ellen a New Jersey állambeli Hobokenben az Elysian Fields-en. Pontosan ugyanebben az esztendőben szervezte meg az első futballcsapatot az egyik legfőbb labdarúgás-kodifikátor, J. C. Thring Cambridge-ben. A baseballmeccs mindössze négy körig tartott, "mivel a New York Club addigra elérte a szabályok értelmében a győzelemhez szükséges 21 ‘ászt’ (futam)". A nagy gonddal előkészített társadalmi eseménynek, a mérkőzés utáni étkezésnek csaknem ugyanakkora volt a jelentősége, mint a mérkőzésnek magának. Ez a szokás a következő évtized végéig élt, amíg a Knickerbockers mögött más New York-i (kiemelten a Gothams, az Eagles és az Empires) és brooklyni (The Excelsiors, a Putnams, az Eckfords és az Atlantics) csapatok is felsorakoztak és játszottak rendszeresen városon belüli, illetve városok közti találkozókon. 1858-ban egy csupa hírességekből álló manhattani csapat először szállt szembe brooklyni ellenfelével, és ezzel útnak indította a közöttük éppen száz évig tartó rivalizálást.

Az 1850-es évtized folyamán a baseball minden társadalmi réteg csodálatát kivívta, ezért azután az egyesületek általában foglalkozási ágak szerint születtek meg. Saját csapatuk volt a rendőröknek, a kocsmárosoknak, a tanároknak, az orvosoknak, az ügyvédeknek, sőt még az egyháznak is megvoltak a maga csapatai. Ez a gyors "lefelé" terjeszkedés tette a baseballt először "New York-i", azután "északkeleti", végül "amerikai" sporttá a polgárháború elmúltával. Mivel a baseball New Yorkban volt a legközkedveltebb, és szabályait is zömmel ott fogadták el hivatalosan, a sportág 1860-ra "New York-i játék" néven vált nemzeti sporttá. Akárcsak az angliai labdarúgás esetében ugyanebben az időben, a vasútvonalak kiépülése és bővítése az Egyesült Államokban is ösztönzőleg hatott a városok közötti bajnokságok megrendezésére. Ráadásul az egyre könnyebben hozzáférhető újságok, melyek kezdtek rendszeresen közölni sportoldalakat, szintén növelték a még csak formálódó sportág népszerűségét.

A baseballnak ezt a földrajzi és társadalmi értelemben vett expanzióját alapvető belső változás kísérte. Bár zömmel továbbra is amatőrök játszották, erősödött a sportág versenyjellege. A győzelem, ami a játék történetének "úri" korszakában egyszerűen véletlennek minősült, a létjogosultság alapja lett. Hol volt már az a szemléletmód, mely megengedte, hogy minden ütőjátékosnak legyen egy "találata"? Kialakult a modern baseball központi gondolata, amely alapjában és szerkezetileg antagonista ellentétbe kényszerítette egymással a dobó- és az ütőjátékost. A dobójátékos már nem "elüthető" labdákat "adogatott" az ütőjátékos számára, hanem éppen ellenkezőleg: arra törekedett, hogy az ütőjátékosnak minél nehezebb legyen a labdát eltalálnia. Következésképpen a dobójátékosok villámhajításokat, kanyarokat, nyeséseket és különféle, a labda sima röptét megtörő eljárásokat fejlesztettek ki, hogy megzavarják, becsapják, egyszóval kicselezzék az ütőjátékost, akinek, ha többször rontott, ott kellett hagynia ütőposztját. Hogy a dobójátékost visszatartsák attól, hogy az ütőjátékos számára elérhetetlen labdát dobjon, bevezették a "többes dobás" rendszerét, ami lehetővé tette, hogy az ütőjátékos az 1. számú állásba lépjen, ha a dobójátékos kimerítette a "hibás" dobások szabály szerinti mértékét. A baseball angolellenes és krikettellenes önmeghatározása a sportág fokozatos eltávolodásával amatőr gyökereitől tovább ‘erősödött’. Ez az eredetiségre törekvés mutatkozott meg bizonyos szabályváltoztatásokban, például az "out" eltörlésében, amely korábban a lepattanó labda engedélyezett elkapását jelentette. Azonban úgy tartották, ez való a higgadtabb, lassabb és úriemberhez illőbb kriketthez. "Egészen biztos, hogy amire egy angol képes, azt egy amerikai tovább fogja fejleszteni" – kérkedett az egyik sportújság,⁶¹ tehát ezt az "ősrégi" törvényszerűséget leszállította a baseball-"piskóták" szintjére, ahogy a sportág rohamos profizálódása idején az amatőröket csúfolták. A belépőjegyekből származó bevétel az egyesületek fontos anyagi forrása lett, ami a baseball "bekerítési mozgalmát" vonta maga után. A kifeszített kerítések a pályákat világosan elválasztották a külvilágtól. Másfelől a nézők és a játékosok között is korlátot jelentett, ami hozzájárult a meglehetősen fegyelmezetlen közönség célszerűbb elhelyezéséhez. Végül, de semmi esetre sem utolsó sorban, ezek a "bekerítések" a baseball egyik legizgalmasabb momentumának, a "home run"-nak (kb. az ütőjátékos megállás nélküli célbaérése, azaz vissza kiindulópontjára) az intézményesülését hozták.

A győzelem mindenek feletti jelentőségével a profizmus – a polgárháborút követő korszakban – rövid időn belül elfoglalta az amatőrizmus helyét. Miközben minden baseballcsapatnak megvoltak a maga "rounderei" (futballban "ringerei", azaz vándormadarai), akik egyik csapattól a másikhoz szegődtek aszerint, hogy hol ajánlottak nekik több pénzt, a legkevésbé sem fontolgatva lojalitást vagy morális szempontokat, aközben 1869-ben a cincinnati Red Stockings (a. m. Vörösharisnyások) a baseball, sőt minden újkori sportág tekintetében kiállította az első hivatalosan profi csapatot. Két évvel ezután megalakult az első profi szövetség, a National Association of Professional Base Ball Players (Hivatásos Baseball-Játékosok Országos Szövetsége). A mindössze négy esztendőn át létező és 10 csapatot képviselő szövetségben a Cincinnatiból időközben Bostonba áttelepülő Red Stockings volt a hangadó. A baseballnak ezt a kezdeti időszakát leginkább a szabadversenyes kapitalizmushoz hasonlíthatjuk, miként a karizmatikus vállalkozó alakja is legjobban Albert Goodwill Spaldingban, az immár bostoni Red Stockings dobó sztárjában testesült meg. Spalding, jellemzően Amerika kapitalizálódó polgári társadalmának vállalkozóira, egy személyben volt misszionárius, újító és pénzcsináló. A játékhoz szükséges felszerelés további szabályozásával (labdák, ütők, mez) Spalding egyfelől a modern baseballt fejlesztette, míg másik oldalról saját sportcikk-vállalkozását igyekezett felvirágoztatni. Küldetése, a baseball – egyúttal cége termékei – elterjesztése nem állhatott meg az Egyesült Államok határainál. Miután sikeres kanadai baseball-turnéjáról 1837-ben visszatért, "az az ötlete támadt, hogy egy csapattal Angliába utazzék, hogy bemutassa: mit alkottak az amerikaiak a rounderszel keresztezett krikettből."⁶² Meggyőződése, miszerint a minőségileg magasabb szintű amerikai sportág a számos bemutató mérkőzés nyomán minden kétséget kizáróan magával fogja ragadni az angol közönséget, 1874-ben egyértelműen illuzórikusnak bizonyult. A baseball nem hozta lázba az angolokat: unalmasnak találták, és alig többnek, mint amikor gyerekek játszanak rounderst. Az amerikai vállalkozók ezen sajátos fajtájának töretlen optimizmusáról árulkodik, hogy Spaldingot kudarcba fulladt 1874-es missziója nem tántorította el, mi több, 1888-89 fordulóján egy még nagyobb szabású körutazásra készült, hogy a baseballt a világ más részeivel is megismertesse. Csupa nagy névből álló csapatával, az "All Americans"-zel (a. m. mind amerikaiak) eljutott Hawaiiba, Ausztráliába, Egyiptomba, Olaszországba, Franciaországba és Angliába. Az út eredményessége a baseballra nézve még a korábbinál is kétségesebbnek bizonyult. Ausztrálián kívül, ahol udvarias, de tartózkodó fogadtatásra talált, másutt érdektelenséggel vegyes gúnyolódás, olykor ellenségesség övezte. Az olasz és a francia közönség unalmasnak és ötlettelennek tartotta. Az angolok a rounders amerikai változatát látták benne, ámbár egy-két különösen jóindulatú bíráló hozzátette, hogy a baseball azért gyorsabb és tudományosabb.⁶³

A baseball prófétái ezt követően egészen az 1920-as évtized derekáig nem indultak újabb térítő útra. Ekkori kísérletüknek ismételten leírhatatlan bukás lett a vége – Japán kivételével. Három indoklás tűnik elfogadhatónak abban a kérdésben, hogy vajon a baseball miért csak az amerikai és "környékbeli" sportrajongók képzeletét volt képes megragadni. Először, mert "amerikaisága", amellett, hogy saját kulturális környezetén kívül érthetetlenné tette, – jóllehet indokolatlanul – az éretlenség és a közönségesség benyomását keltette, főként a britek szemében. Másodszor, mert az 1888/89-es útra abban az időben került sor, amikor az érintett országok még nem érték el a polgárosodásnak egy tömegsport befogadásához szükséges szintjét. Amerika (baseball) és Anglia (labdarúgás) már túl volt rajta, de többiek még nem voltak erre felkészülve. Harmadszor, az 1920-as évekbeli kísérlet azért vallott kudarcot, mert az angol stílusú labdarúgás már a világ első tömegsportjának számított, és ezáltal minden komolyabb vetélytársat "kiszorított". Japán jelentette az egyetlen figyelemre méltó kivételt, ahol a baseball-misszió igazi sikerrel zárult.

Visszatérve a baseball szabadversenyes kapitalizmust idéző, 1870-es évekbeli szakaszához, elmondhatjuk, hogy ez a korszak szemtanúja volt annak, ahogy nézők és játékosok gátlás nélkül üzleteltek, kötöttek fogadásokat és italoztak a mérkőzés előtt, alatt és után. A játékosok és a bírók a nyílt színen fogadtak el kenőpénzt a "fix" eredmény érdekében. Az általános zűrzavart csak fokozta a játékos-"rablás" elterjedt gyakorlata. "Rablásról" akkor kell szólni, ha egy egyesület néhány vezető játékosa, aki alig pár hete igazolt át, kihúzza magát a névsorból, és másnap egy rivális csapat mezében lép pályára. Az 1870-es évekre minden érintett belátta, hogy a sportágnak égető szüksége volna valamiféle rendezettségre. Az 1876-tól 1903-ig húzódó folyamat végül a jelenlegi szervezeti forma kialakításával zárult.

A baseball Spalding vezette "megszelídítése" a National League (Országos Szövetség) létrehozásával indult meg 1876-ban. Ez a világ legrégebb óta működő profi sportszövetsége, tizenkét esztendővel előzve meg az Angol Labdarúgó Szövetséget. A National League nyolc tagot számlált. Mindegyikük "területi jogokkal" rendelkezett, azaz kizárólagos képviselője volt egy legalább 75 ezer lakosú városnak. E mellett a fontos monopolhelyzet mellett az úgynevezett "tartózkodási záradékban" az egyesületek beleeegyeztek, hogy felhagynak egymás játékosainak "elrablásával". Ez a kartellszerű egyezség, mely csaknem száz évig élt, teljes körű, kvázi-feudális hatalmat adott az egyesületek kezébe játékosaik felett azáltal, hogy állandó lehetőséget biztosított a játékosok szerződtetésének évenkénti meghosszabbítására, megakadályozván, hogy munkaerejüket a szabadpiac számukra legelőnyösebb ajánlattevőjének adják el.⁶⁴ A játékosok így az egyesület vagyontárgyaivá, hűbéresekké váltak, ami a tömegeket vonzó többi profi sportágra is jellemző volt.

A baseballban, amely az 1880-as évek kezdetére Amerika legnépszerűbb szórakoztatási formája lett, más vállalkozók a kiváló pénzszerzési lehetőséget fedezték fel. Ezért 1882-ben megalakult az American Association ellentábor, melynek nyolc tagja alacsonyabb belépődíjat kért, mint a National League-beliek, ezenkívül mérkőzéseiket vasárnaponként tartották.⁶⁵ A két rivális liga között – a szurkolók és a játékosok örömére – nem maradhattak el a periodikus szakmai háborúskodások. A csatározásokból végül 1891-ben a National League került ki győztesen, mely magába szippantott négyet a vesztes nyolc egyesülete közül, azaz már tizenkét tagot számlált.

A szakmai összecsapásokon túl még valamit találunk, ami alátámasztja a baseball 19. század végi helyzetének és a feudalizmusnak a hasonlóságát. Ahogyan a középkor történetében is szép számmal fordultak elő olyan romboló hatású parasztlázadások, melyek a felkelők szempontjából kevés kitapintható sikert hoztak, ugyanúgy időről időre a baseballjátékosok is csekély eredménnyel kecsegtető, ám annál költségesebb "háborúkba" bocsátkoztak a tulajdonosok ellen. A szakszervezetbe való tömörülésre tett erőfeszítéseiket kivétel nélkül elfojtották, és a tulajdonosok által kikényszerített "tartózkodási záradék" hatékonyan szerelte le a játékosok próbálkozásait, hogy a jobb feltételek, és ami ennél is fontosabb, saját baseball-pályafutásuk kézbevétele érdekében latba vessék önnön piaci erejüket.

Az egyik ilyen belső konfliktus után a századfordulón a National League, mely a folytonos vetélkedés és négy tagjától való kényszerű megválása nyomán meggyengült, békét kötött az újonnan megalakított Amerikai Ligával, a "szervezett baseball" érdekszövetségének csúcsszervezetével. A két szövetség kibékülését a World Series⁶⁶bevezetése követte, és egy olyan rendszeré, melyben 10 nagyváros együttesen 16 nagy ligacsapattal (szövetségenként 8-8) szerepelt. Ez a felállás 50 éven volt érvényben egészen addig, amíg a National League-beli Boston Braves át nem igazolt a Milwaukeehoz, amivel a szövetségi tagság megváltoztatásának és új szövetségek létrehozásának egész korszakát nyitotta meg, amely az 1970-es évtizedig húzódott. A Black Sox (a. m. fekete zoknisok) 1919-es botrányát követő másik szervezeti átalakulás értelmében a "szervezett baseball" 1920-tól egyszemélyi irányítás alá került. Ekkor kezdődött a sportág aranykora, melyet még az I. világháború sem zavart meg. A rádiós közvetítések 20-as évekbeli fokozatos terjedésével, a "Yankee-dinasztia" kitalálásával és az esti mérkőzések szokássá tételével 1935-től a baseball rendíthetetlen hegemóniára tett szert Amerika sportéletében. És ez az egyeduralmi helyzet egészen a 60-as évekig, a profi futball robbanásszerű felíveléséig sértetlen tudott maradni. Az az elsöprő népszerűség, melyet a baseball az amerikai tömegek körében élvezett, elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy "alulról" szorítsa ki az angol stílusú labdarúgást az Egyesült Államokban.

 

Következtetés

Ez az elemzés azt igyekezett bemutatni, hogy Amerika mint "az első új nemzet" fejlődésének sajátos természete nagymértékben hozzájárult a soccer, az angol stílusú labdarúgás "kiszorulásához" az országban sokak által nézett sportok közül. Még pontosabban fogalmazva: a dolgozat azt állítja, hogy ugyanazok a legegyedibb társadalmi és történelmi konstellációk azok, melyek következtében a világ fejlett ipari államai közül egyedül az Egyesült Államokban nem tudott létre jönni nagy munkáspárt, ami az ország politikai életében súlyos hiányosságként értékelendő, segítették elő, hogy a világ legkedveltebb sportága kívül rekedjen az Egyesült Államok határain. Elsősorban Amerika – egyszerre mitikus és valóságos – korai és átfogó kapitalizációjáról van szó. Ez eredményezte azt a két "kivételességet", melyek öröksége a mai napig hat.

Ahogy a szocializmus Amerika-beli hiányáról szóló szakirodalom is főként a polgárháború és az I. világháború közti korszakot állítja a középpontba, túlnyomórészt magam is az 1914 előtti éra tapasztalati tényeire támaszkodtam. A két "kivételesség" bármelyikének szakszerű tanulmányozása történelmi megközelítést követel, hiszen az amerikai társadalom fejlődésének abban a korszakában kell vizsgálódnunk, melyben a jellemző vonások összessége kialakult. A helyzet általános körvonalai azóta is változatlanok. Következésképpen a két amerikai "kivételesség" és az ehhez hasonlók részletes történeti feltárása nem csak abban nyújt eligazodást, hogy eredetüket, hanem hogy máig tartó érvényességüket is megértsük.

Ezzel természetesen nem kívánom azt mondani, hogy az I. világháború előtti korszak egyfajta megértése elegendő magyarázat arra, hogy a szocializmus és/vagy az angol stílusú labdarúgás miért szenvedett kudarcot korunk Amerikájában is. Nem kétséges, a sztálinizmus és a McCarthy-izmus elemzése is hozzátartozik – hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem – a kiterjedt, nagy tömegekre támaszkodó, baloldali munkáspárt napjainkban változatlan hiányának megfelelő értelmezéséhez. Az angol stílusú labdarúgás nézettségét tekintve hasonlóképpen marginális jelenléte a mai Egyesült Államokban valószínűleg sokkal inkább tulajdonítható annak, hogy egyik nagyobb tévétársasággal sem volt képes tető alá hozni egy hosszú távú szerződést, mintsem annak, hogy a baseball és az amerikai futball még a századfordulót megelőzőleg alulról, illetve felülről "kiszorította". Ám az a tény, hogy egyik tévétársaság sem mutatott soha különösebb érdeklődést egy efféle szerződés megkötésére, arra a korszakra vezethető vissza, amikor a későbbiekben igen tartósnak bizonyuló közízlés a sport területén világszerte kialakult. És ebben még az Egyesült Államok sem mondható kivételnek.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Itt kívánnám felhívni az olvasó figyelmét Paul Hoch nagyon találó "nemi apartheid" kifejezésére, amellyel azt a tényt kívánja a nyelv eszközével rögzíteni, hogy a sport gyakran túllépi a legmerevebb választóvonalakat (társadalmi osztályok, egyéni státuszok, etnikumok és vallások között), de csak a férfiak körében, a nőket szinte teljesen kirekeszti. Érdemes megjegyeznünk, hogy a "nemi apartheid" jelensége gyakorlatilag az egész világon elterjedt. Lásd Paul Hoch: Ripp off the Big Game: The Exploitation of Sports by the Power Elite. (New York, Doubleday, 1972.) 147-66.

² Míg egyfelől nagyon nehéz megbízható adatokat szerezni arról, hogy hányan is nézték az 1978-as, 82-es és 86-os Világbajnokság mérkőzéseit, addig aligha lehetnek kétségeink afelől, hogy ezek az események több televíziónézőt vonzottak, mint korábban bármi. Az 1978-as VB-döntőt több mint 2 milliárd néző látta, az 1982-est 3, az 1986-ost 3,5 milliárd. Az egész bajnokságot 5 milliárdnál többen követték figyelemmel 1982-ben, a négy évvel későbbit 8 milliárdnyian. (Mindezeket az adatokat a Federation Internationale de Football Association – a FIFA – zürichi székhelyű Titkársága bocsátotta rendelkezésre.) Véleményének alátámasztására, miszerint az angol típusú labdarúgás a világ kiemelkedően legnézettebb sportja, Janet Lever a brazil futball elemzésének szentelt kiváló könyvében ezt írja az 1978-as világbajnoki döntőről: "Egy szóval a világ népességének mintegy a fele egyazon esemény részese volt. [Kiemelés az eredetiben] …Ezt az adatot alapul véve azt mondhatjuk, hogy az 1976-os Olimpiai Játékok két héten át zajló eseményeit összesen egymilliárd ember nézte." Lásd Janet Lever: Soccer Madness. (Chicago, The University of Chicago Press, 1983.) 20.

³ Íme néhány adat, mely az eseménynek az amerikai televízió műsorszerkezete által sugallt mellékes voltát időbe helyezi. A Nielsen nézettségi mutatói így alakultak a főbb amerikai tévétársaságok által legnagyobb arányban sugárzott három VB-döntő esetében:

 

Ha valaki megnézi az NBC adatait az 1986-os VB általa közvetített hat találkozóról és a döntőről, a számok még többet fognak elárulni. A nyitó mérkőzés a szokásos látványos és pazar ünnepséggel együtt 2,5%-os tetszési indexet és 9%-os nézettséget ért el. A többi öt így szerepelt:

 

Hozzá kell tennünk, hogy ezeknek a mérkőzéseknek mindegyikén az egyik fél biztosan nemzetközi futball-nagyhatalom volt: Olaszország, Brazília, Argentína, Franciaország, Spanyolország, Németország vagy Anglia. Megvizsgáltam az ESPN sportcsatornán közvetített tizenkét meccset is. Miként az várható volt, a számok messze elmaradnak az NBC mutatói mögött. A bruttó nézettség mindössze egy alkalommal – június 3-án – lépte túl az 1%-ot, miközben a nettó nézettség egyszer sem érte el a 2%-os arányt.

Hogy ezt összefüggésbe helyezzem, beszereztem az amerikai sportélet legutóbbi jelentősebb eseményeinek tévés adatait: Superbowl (amerikai futball) 1986-os, World Series (baseball) 1985-ös, NCAA kosárlabda-döntő 1986-os, és az NBA 1986-os bajnoki mérkőzései. Íme a számok:

 

Hogy feltételezésemet alátámasszam, miszerint az angol labdarúgás – legalábbis nézőit tekintve – az Egyesült Államokban változatlanul a bevándorlók szubkultúrájához tartozik, hadd hivatkozzam a Spanyol Nemzetközi Televíziós Társaságnak (SIN) a Világbajnokságra vonatkozó nézettségi adataira. Természetesen ezeket az adatokat nem vethetjük össze a fentiekkel, hiszen a SIN műsorait a Nielsen Intézet nem méri. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a SIN közvetítéseit néző 4,3 millió háztartás körében a 86-os Világbajnokság népszerű eseménynek számított. A nyitó mérkőzést az összes tévékészülékkel rendelkező háztartás 55%-a, a döntőt ugyanezek 65,6%-a látta. A SIN a világbajnoki közvetítések nézettségének mérésére kidolgozott egy hat mérkőzés nézettségi adataiból álló összesítést, amely figyelemreméltó eredményeket tárt fel: a legmagasabb bruttó nézettséget – 77,9% – a 18-34 éves férfi nézők érték el, ezzel szemben a 18 év feletti felnőtt nézők körében a legalacsonyabb volt a nézettség a 25-54 éves nők részéről. A 18 év feletti férfi nézők összesített aránya 67%-ot ért el, míg a nőké 45,7%-ot. Úgy tűnik, a "nemi apartheid" Amerika SIN-nézői között még mindig jelen van, jóllehet a kirekesztett csoport meglepően nagy létszámban vett részt az eseményben, amit Mexikó érdekeltsége magyaráz.

(A Nielsen-féle értékelőrendszer "bruttó nézettség" oszlopa minden televíziókészülékkel felszerelt amerikai háztartást figyelembe vesz, míg a "nettó nézettség"-be csak a mérési idő alatt a készüléküket működtető háztartások számítanak bele. Becslések szerint az amerikai háztartások 99%-ában található tévé, ami 86 millió háztartást jelent.)

⁴ Köszönettel tartozom Michael Oriardnak azért a nagylelkűségéért, hogy betekintést engedett készülő munkájába, és megosztotta velem széleskörű ismereteit. Külön köszönöm Karen Donfried kitűnő és élvezetes segítségét, mellyel hozzájárult e dolgozat megírásához.

⁵ Abban a kérdésben, hogy az Egyesült Államok mint önálló ország a kezdetektől fogva miként gyakorolt sajátos és ellentmondásos vonzerőt az európai – ez esetben főként a német – értelmiségre, lásd Andrei S. Markovits: On Anti-Americanism in West Germany. New German Critique, 1985., 34. sz. 3-27. Amerika csodálata az európai értelmiség, többek között Tocqueville, Martineau, Bryce, Weber és Heine iránt, közismert és nagyszerűen fel van dolgozva.

⁶ Sombart művének eredeti címe, mellyel J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) nagyhírű tübingeni házában 1906-ban megjelent, így hangzott: Warum gibt es in den Vereinigten Staaten keinen Sozialismus? Az angol változatot Why is there no Socialism in the United States? (Miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban?) címmel először a londoni The Macmillan Press és a New York-i International Arts and Sciences Press of White Plains adta ki 1976-ban. Azonban úgy vélem, hogy a cím továbbra is ugyanolyan helytelen, mint amikor Sombart műve napvilágot látott. Mivel a Szovjetunió és Kelet-Európa politikai gazdaságtanának alig volt valami köze a szocializmushoz, és látva, hogy a kapitalista Nyugat jóléti államai is igen távol esnek attól, amit szocializmusnak nevezünk, csakis arra tudok következtetni, hogy Sombart címválasztása változatlanul téves képet sugall. És nem csak az Egyesült Államokról, de a világ minden jelentősebb ipari országáról.

⁷ Hatalmas anyag foglalkozik az "amerikai kivételesség" jelenségével, vagy annak valamely aspektusával. Itt csak azokat a műveket sorolom fel, melyeket több évig tartó tanári és kutatómunkám során kiemelkedően fontosnak találtam. Louis Hartz: The Liberal Tradition in America: An Interpretation of American Political Thought Since the Revolution. (New York, Harcourt, Brace, 1955.); Frederick Jackson Turner: The Frontier in American History. (New York, Holt and Co., 1974.); John M. Laslett-Seymour Martin Lipset (szerk.): Failure of a Dream? Essays in the History of American Socialism. (Garden City: Doubleday, Anchor Books, 1974); Seymour Martin Lipset: Political Man. (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1960.); The First New Nation. (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1967.); Agrarian Socialism (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1968.); Revolution and Counterrevolution. (Garden City, Doubleday, Anchor Books, 1970.); Sean Wilentz és Michael Managan vitájáról lásd International Labor and Working Class History, No. 26; Gwendolyn Mink: Old Labor and New Immigrants in American Political Development: Union, Party, and State 1875-1920. (Ithaca, Cornell University Press, 1986.); végül Jerome Karabel: The Failure of American Socialism Reconsidered. The Socialist Register (1979), 204-227.

⁸ A soccer amerikai sorsának legalaposabb összefoglalását lásd Zander Hollander (szerk.): The American Encyclopedia of Soccer (New York, Everest House Publishers, 1980.)

⁹ Az angol típusú labdarúgás egyesült államokbeli pályafutásáról jól tanúskodik az alábbi két idézet: "Jó néhány kísérletet tettek, de a soccer mégsem vert gyökeret az Egyesült Államokban. Évek óta sokan játssszák alacsonyabb szinten, elsősorban Philadelphiában, ahol régóta alakítanak ligákat, és St. Louisban, ahol az iskolákban nagyon kedvelik." [John Arlott (szerk.): The Oxford Companion to Sports and Games (London, Oxford University Press, 1975), 381.]; és: "A focit az ember játssza, de nem nézi, vagy nem követi figyelemmel." (11 éves kislány válasza a bostoni televíziónak 1986 nyarán.) Ez a második idézet különösen jól világítja meg a soccer sorsának alakulását az Egyesült Államokon belül. Számtalan bizonyítékot találunk arra, hogy a műkedvelő labdarúgók száma növekedett azt követően, hogy az Észak-Amerikai Labdarúgó Liga szégyenteljesen feladta nagy igyekezetét arra, hogy a soccert a jelentősebb amerikai profi sportok közé emelje, egyúttal olyan jövedelmező szórakoztatássá fejlessze, amilyen a világ többi országában, illetve mint amilyen a "három nagy" (esetleg még a jégkorong) az Egyesült Államokban. A kutatások megerősítették azt a hipotézisemet, hogy a labdarúgás Amerikában a testedzés egyik fontos formája, különösen a nagyon fiatalok számára, miközben mint általános kulturális jelenség folyamatosan a peremen vergődik, és a férfi lakosság sem ezt nézi elsősorban. Az Amerikai Egyesült Államok Labdarúgó Szövetségének adatai szerint 1985-ben 1,2 millió 19 év alatti fiatal futballozott rendszeresen. Közülük minden 5. lány volt. A sportág fiatal művelőinek jelentősége akkor válik nyilvánvalóvá, ha számukat a 19 éven felüli focisták 120 ezres létszámához viszonyítjuk, ami szembeszökően kevesebb, mint a korábban említett 1,2 millió fő. Más szóval Amerikában az angol stílusú labdarúgás főként a középosztály, külvárosi fiúk és lányok sportja, akik azután az idő múlásával felhagynak vele anélkül, hogy benne valaha is mást láttak volna, mint kellemes és "igazságos" testmozgást. Ugyanakkor meglepő – és feltűnően eltér szinte minden más, soccer-t játszó országtól a világban -, hogy Amerikában a 19 éven felüli női játékosok aránya még ma is 18% körül mozog, ami igazolja e játék "férfisovinizmustól mentes" jellegét az országban. A legnagyobb népszerűségnek Kaliforniában és Texasban örvendő sportág művelőinek létszáma évente országosan 10%-kal növekszik a 19 év alattiak, és 5%-kal az afölöttiek korosztályában. A különbséget részben a magasabb szintű játékosok számára szükséges megfelelő felszerelések és intézmények hiánya indokolja. Mindkét korcsoport folyamatos szélesedésének hátterében látnunk kell a lányjátékosok arányának emelkedését.

A soccer különleges "amerikai" létformájáról mint viszonylagosan uniszex csapattevékenységről ugyancsak találtam néhány érdekességet, mikor a játék helyzetét kutattam az amerikai egyetemi életmóddal összefüggésben. A National Collegiate Athletic Association (Országos Egyetemi Sportszövetség ), az NCAA szerint több mint 900 tagintézménye közül 1985-ben 549-nek volt férfi futballcsapata, és 200-ban létezett női csapat. Férfi kosárlabdacsapattal 757, nőivel 764 rendelkezett. 507, az NCAA-ba tartozó felsőfokú tanintézet állított ki futballcsapatot; az amerikai futballt "válogatott szinten" már csak férfiak játszották. Érdemes megnéznünk azt is, hogy az angol stílusú labdarúgás miként terjedt az egyetemisták köreiben az 1970-es és 80-as évtized fordulóján. Az NCAA mintegy 750 tagja közül az 1975/76-os tanévben 469-nek volt futballcsapata, és 423 rendelkezett férfi soccer-csapattal. Az 1980/81-es tanévre az arányok az angol stílusú labdarúgás javára változtak: 487 intézményben működött futballválogatott, és már 510 intézmény tartott fenn soccer-csapatot. Hogy a soccer-t inkább játszották, semmint nézték, még iskolai szinten is, hát még a hivatásoson (ami az Egyesült Államokban nem fordul elő), az alábbi számok bizonyítják: az összes négyéves főiskola (és nem csak az NCAA-tagok) között sorra kerülő futballmeccsekre 36 312 022 néző látogatott ki 1985-ben. Az 1985/86-os évad férfi kosárlabda-mérkőzéseit 30 milliónyian látták; ezzel szemben nincs adat a soccer-ről ( már ez önmagáért beszél), de megalapozott becslések szerint a nézők száma nem lehetett 700 ezernél több az 1985-ös főiskolai soccer-szezonban. Egy európai ismerősöm egyszer velősen összegezte az angol labdarúgás egyesült államokbeli gyötrelmes sorsát: "Mindaddig, amíg az amerikai gyerekek futballisták képei helyett baseballjátékosok képeit gyűjtik, nincs remény arra, hogy az a játék, melyet a világ más részein labdarúgásnak neveznek, kikerüljön Amerikában hagyományosan marginális helyzetéből."

¹⁰ Ezek az országok – Dél-Afrika figyelemre méltó kivételével – sombartiánus értelemben véve mind szocialisták: nagy és szervezett munkáspárttal rendelkeznek, ami Kanadában országos szinten mindig is a viszonylag gyenge, harmadik helyen állt, holott az ország nyugati térségeiben sokszor győzött. Ausztráliában és Új-Zélandon pillanatnyilag, azaz 1986 nyarán a helyi munkáspártok vannak kormányon.

¹¹ Rendkívül érdekes, hogy az Egyesült Államokon kívül csak kevés országnak sikerült három, profi szinten országos rangú sportágat kifejlesztenie, ha sikerült egyáltalán. Amerika esetében sem beszélhetünk arról, hogy nézettség dolgában a "három nagy" előkelő helyet foglalna el. Az alábbi számokból kitűnik, hogy a kosárlabda a sportközönség érdeklődését tekintve messze elmarad a futball és a baseball mögött. Sokat elárul, hogy az angol stílusú labdarúgás az egyik felsorolásba nem került bele, a másikban pedig a többi sporttól leszakadva szerepel a 14. helyen.

A Gallup Intézet 1985 júniusában feltett kérdésére: "Milyen sportot néz legszívesebben?", az amerikaiak az alábbi válaszokat adták:

Csak összehasonlításképpen: az 1981-es felmérésben a futball több mint kétszer akkora részesedést mondhatott magáénak, mint a baseball – 38, illetve 16% -, a kosárlabda 9%-ot ért el. Mint látható, a baseball ismét pozíciókhoz jutott a futballal szemben, és talán megindult az úton, hogy visszaszerezze az "Amerika legnézettebb sportja" címet, amelyet az 1960-as évek folyamán veszített el a futball térnyerése következtében.

Bemutatok néhány országos adatot, mely a "három nagy" nézettségi arányait tükrözi 1937 – a Gallup első sportfelmérése – és 1981 között:

 

 

Az 1985-ös kimutatásban a futball aránytalanul kimagasló értéket ért el a férfiak körében, akiknek 34%-a a sportágat kedvencének nevezi; ezzel szemben a baseballért a futballal egyformán lelkesedő nőknek csak 20%-a vallja ugyanezt. A futball némileg nagyobb népszerűségnek örvend a fiatal felnőttek körében, az egyetemi hallgatók, a tehetősebbek, valamint az ország déli, illetve nyugati vidékén élők között. Közép-nyugaton a futball és a baseball egyenlő aránnyal áll az élen, keleten a baseball szerény előnnyel vezet. A feketebőrű lakosság körében a futball-, baseball- és kosárlabda-rajongók aránya nagyjából azonos, jóllehet ez utóbbit lényegesen többen kedvelik közülük (20%-uk vallotta kedvenc sportjának), mint a fehérbőrű lakosság körében (9%).

(A Gallup sportadatai nem tesznek különbséget amatőr (egyetemi) és professzionális sport között. Hasonlóképpen nem választja szét a sporteseményeket a televízión keresztül, illetve a helyszínen szemlélőket. – Forrás: George Gallup: The Gallup Poll: Public Opinion 1985. (Wilmington, Scholarly Resources Inc., 1986.), 223-225.)

Íme a válaszok, melyek a Harris 1984 novemberi kérdésére: "Beszéljünk a sportról! Ön melyeket követi figyelemmel az alábbi sportágak közül?" érkeztek (többet is lehetett említeni):

Az ezt követő kérdésre adott válaszok nagyon érdekes képet mutatnak: "Az alábbi sportágak közül melyik az az egy, amelyet kedvenceként nevezne meg?"

 

Feltűnő, hogy a futball csak az egyetemi futball beszámításával képes a baseballt maga mögé kényszeríteni, mivel a két sport professzionális szinten gyakorlatilag fej-fej mellett vezeti a listát, messze a többiek előtt. Ezenkívül érdemes megjegyezni azt is, hogy a "három nagy" legkisebbikén, azaz a kosárlabdán belül az egyetemisták játéka népszerűségben, még ha csekély mértékben is, de megelőzi a profikét.

(Forrás: The Harris Survey, Index to International Public Opinion 1984-1985. (New York, Greenwood Press, 1986.) 517.)

¹² Továbbra sem igen értem, hogy a "három nagy" közül miért csak a kosárlabda futott be nagy karriert. A sportág sikerét az a tény bizonyítja, hogy az angol stílusú labdarúgás mögött a második legnépszerűbb csapatjáték a világon. Az 1932-ben alapított Nemzetközi Amatőr Kosárlabda Szövetség 1982-ben 133 tagot számlált, míg az 1904-es alapítású FIFA-nak (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség)147 tagja volt (véletlenül éppen 13-mal több, mint a különféle sportágakat tömörítő Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak – NOB – összesen). (Lásd: Janet Lever: Soccer Madness, 27., 33-34.) Részben talán a kosárlabda három alapvető jellemzője lehet a magyarázat arra, hogy – szemben az Amerikára korlátozódó futballal és baseballal – ilyen sikeresen "elnemzetköziesedett". Először is, a kosárlabdának – akárcsak a focinak – nagyon egyszerűek a szabályai. Ez azt jelenti, hogy a játékot könnyen be lehetett vezetni a legkülönbözőbb kultúrákba, mert mindenki rögtön értette, és megszerette. Másodszor: a kosárlabdához mindössze öt játékosra van szükség csapatonként, ami sokkal olcsóbbá teszi a baseballhoz viszonyítva. A kellékek száma is csekély, ha a jóval kellék-, tehát költségigényesebb futballhoz hasonlítjuk. Végül: a baseballtól, a futballtól és az angol labdarúgástól eltérően, a kosárlabda kimondottan téli, azaz teremsportnak volt szánva. Ebben soha sem akadt komoly vetélytársa, amely elterjedését akadályozta volna a II. világháború után az úgynevezett első és második világ jóformán minden országában megépült tágas sportcsarnokokban.

¹³ Nem fér kétség ahhoz, hogy Immanuel Wallerstein és az úgynevezett "kapitalista világgazdaság"-iskola más kutatói nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államokat mint "a mag magját" lássuk magunk előtt. Lásd: Immanuel Wallerstein: The Modern World System: Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-Economy in the Sixteenth Century. (New York, Academic Press, 1974.). Magyarul: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. A tőkés mezőgazdaság és az európai világgazdaság eredete a XVI. században. Budapest, Gondolat, 1983.

¹⁴ Lásd: "A newspaper at the top of its games: Sovietski Sport works hard to keep its readers informed on the NBA, NHL…". The Boston Globe, 1986. július 20.

¹⁵ Például Antonín Dvoøak híres E-moll szimfóniája, op. 95, közismertebb nevén az Újvilág szimfónia is valami "jellegzetesen amerikait" és nem kanadait vagy ausztráliait kívánt megragadni és bemutatni az európai közönségnek. A zeneszerzőt elbűvölte az etnikai és kulturális tekintetben egyaránt sokszínű társadalom, melynek zenei világa Dvoøak szerint olyan eredeti elemeket tartalmazott, melyek az "óvilág" zenéjét csak gazdagíthatták. Lásd Friedrich C. Heller: Antonin Dvoøak: 9. Symphonie "Aus der neuen Welt". In: 1985-ös Salzburgi Fesztivál műsorfüzete. (1985. július 29.)

¹⁶ A legjobb összehasonlító elemzést a témában, bizonyítva, hogy a többi fejlett kapitalista társadalom tagjaihoz viszonyítva az amerikai lakosság vallásossága széleskörűbb és áthatóbb, lásd Walter Dean Burnham kitűnő tanulmányában: "The 1980 Earthquake: Realignment, Reaction, or What?" In: Thomas Ferguson-Joel Rogers (szerk.): The Hidden Election: Politics and Economics in the 1980 Presidental Campaign. (New York, Pantheon Books, 1981.) 98-140. Burnham különösen a "Social Stress and Political Response: Religion and the 1980 Election" című cikkéhez fűzött függelék A részében (132-140.) szolgál bizonyítékokkal arra, hogy az Egyesült Államokban mennyivel több ember számára "nagyon fontos" a vallás, mint Kanadában, Olaszországban (ott is magas az arányuk) a Benelux Államokban, Ausztráliában, Franciaországban, az Egyesült Királyságban (ezekben már jóval alacsonyabb), valamint Nyugat-Németországban, a skandináv országokban és végül Japánban. Ezenkívül nincs még egy fejlett ipari állam, ahol az összes politikus – a centrumtól balra lévők is – a legnagyobb természetességgel mondanák beszédük végén: "Az Ég áldjon benneteket!" Márpedig Amerikában még mindig – esetleg ismételten – ez a bevett szokás a republikánus és a demokrata politikusok között egyaránt.

¹⁷ Azok az adatok, melyek az amerikai társadalom "felfegyverzett" voltáról tanúskodnak, egyáltalán nem alaptalanok. A Washington D. C.-ben működő Handgun (maroklőfegyver) Control Inc.-től kapott információk szerint az USA-ban 1968-ban 102 millió lőfegyver volt lakossági tulajdonban, 1978-ban már 165 millió, 1985-ben már 240 millió. Minden negyedik amerikai háztartás rendelkezik valamiféle lőfegyverrel, melyek fele töltve van. Tegyük egymás mellé az Amerikában engedélyezett 60 millió lőfegyvert és az 50 millió feletti lakost számláló Angliában engedélyezett 250 ezret (1981-es adat)! Ezek után nem meglepő, hogy a véletlenszerű fegyveres halálesetek száma így alakult (Forrás: WHO, World Health Statistics Annual – 1985. [Geneva: WHO, 1985.]):

 

 

¹⁸ Leon Samson: Towards a United Front. (New York: Farrar and Rinehart, 1933.)

¹⁹ Érdemes megjegyeznünk, hogy az I. világháború előtti öt újkori olimpiai játékon (1896, 1900, 1904, 1908, 1912) többnyire brit, illetve amerikai győzelmek születtek. Az összesen megszerezhető 211 aranyéremből (a lehetséges 212-ből egyet töröltek) az Egyesült Államok 82-t, Anglia 36-ot nyert , azaz összesen 118-at, vagyis az öt olimpiai játékon összesen megszerzett aranyérem 55,7%-át. Ha ezekhez még hozzászámítjuk a 4 ausztrál, 3 dél-afrikai és 5 kanadai győzelmet is, az így keletkező 130 "angolszász" aranyérem már 61,3%-át teszi ki az összesen kiosztottaknak. Ez az angol-amerikai túlsúly még nyilvánvalóbbá válik, ha szembeállítjuk a többi 81 aranyérmes országgal, melyek között egyik sem tett szert kiemelkedő helyzetre. E közé a "többi" ország közé tartozik Görögország, Svédország, Franciaország, Kuba, Olaszország, Belgium, Finnország, Magyarország, Németország, Svájc, Hollandia és Ausztria. (Lásd: Encyclopaedia Americana, 1982. 20. sz. 723.) Ebből is kitűnik, hogy a szervezett sportélet bevezetése, kifejlesztése és gyakorlata a századforduló idején nagyon is a legtisztábban tőkés társadalmak – magyarán az USA és Nagy-Britannia – jellegzetessége volt.

²⁰ Michael Oriard kiválóan ragadta meg ennek a "sajátos viszonynak" a lényegét Anglia és Amerika között, mikor a problémát az amerikaiak oldaláról így világította meg: "Mint egykori gyarmatlakók az amerikaiak sportügyekben ugyanúgy az anyaország irányítására kívántak támaszkodni, ahogy azt a 19. század során tették, amikor a művészet, az irodalom és a kulturális önkifejezés más területein is az ottanit másolták. De feltétlenül szólnunk kell arról, hogy az angol sportszokásokat módosítva vettük át. Amerika gyarmatosításának történelmi pillanata, a monarchia és az arisztokrácia elutasítása az egyenlőség nevében, valamint Amerika társadalmi, politikai oktatási intézményeinek mindebből fakadó különbözősége egyértelműen hatással volt az ott kialakuló sportkultúrára." Michael Oriard: In the Land of Merriwell: Fair Play and American Sports Culture, 87. Megjelenés alatt, kézirat.

²¹ A "soccer" szó az Association Football rövidítése. Pontosabban ugyanolyan nyelvi művelettel jön létre, mint a köznyelvi "rugger" a Rugby Football-ból. Brian Glanville, a világ egyik legkiválóbb labdarúgás-szakértője és -krónikása a következő anekdotát jegyezte fel a "soccer" kifejezés eredetéről: "Miért éppen soccer? [Kiemelés az eredetiben.] Az egyetlen hihető elmélet szerint, melyet hallottam, a dicsőség – vagy szégyen – Charles Wreford-Brown, az Old Carthusians és a Corinthians középhátvédjének nevéhez fűződik. Oxfordi egyetemi szobájában üldögélt – beszélik -, mikor egy barátja belépett, és azt kérdezte, megy-e ‘ruggert’, azaz Rugby Football-t játszani. Wreford-Brown erre váratlan ötlettel így válaszolt: ‘Nem, soccert fogok játszani.’ A szó a hivatalos Association Football ‘Association’ tagjának torzítása volt." Lásd: Brian Glanville: A Book of Soccer. (New York, Oxford University Press, 1979.). 4-5.

²² Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 14.

²³ U. o.

²⁴ A Calcio egyetlen fontos öröksége a mai kor számára természetesen abban áll, hogy a labdarúgást – melyet a legtöbb nyelv az angol "football" szó helyi változatával illet – olaszul változatlanul "calcio"-nak hívják.

²⁵ Glanville: A Book of Soccer. 4.; és James Walvin: The People’s Game: A Social History of British Football. (London, Allen Lane, 1975.) 14.

²⁶ Lásd Walvin: The People’s Game, 1. fejezet: "Pre-Industrial Football", 3. fejezet: "The Rise of the Working-Class Football" és 5. fejezet: "England’s Most Durable Export".

²⁷ Michael Oriard: In the Land of Merriwell. 95.

²⁸ U. o. 90.

²⁹ Lásd Percy M. Young: The History of British Football. (London, Stanley Paul, 1968.) 62.

³⁰ Ebben az összefüggésben William Webb Ellis neve sokat mond az amerikai futball rajongóinak. Számos elsőosztályú forrás – The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. (New York, Macmillan Publishing, 1977.) 10. Young The History of British Football. 63; és David Riesman-Reuel Denney: Football in America: A Study in Culture Diffusion. In: American Quarterly, Volume 3., No. 4. (Winter 1951.) 311, 312. – szerint William Webb Ellis, rugby-i diák, 1823-ban egy iskolai mérkőzésen felkapta a labdát, hóna alá szorította, és átfutott vele a gólvonalon. Walvin ezzel szöges ellentétben azt állítja, hogy ez az egész nem igaz, és kitart amellett, hogy ezt a mítoszt a Rugby-szurkolók és iskolatársaik találták ki 1895-ben, hogy post hoc alátámasszák a rögbi iskolájukból való eredetét. (Lásd Walvin: The People’s Game. 34.) Ha Walvinnak igaza van, úgy az amerikai futball eredetét – a röbgi közvetítésével – hasonló mítosz övezi, mint az Abner Doubleday (Cooperstown, New York 1839.) nevével fémjelzett baseballét. Érdekes, hogy a baseball körül ez a Doubleday-Cooperstown mítosz ugyanúgy a 19. század végén keletkezett, mint a futball William Webb Ellis-féle eredeztetése.

³¹ Erről lásd Walvin: The People’s Game. 42-43.; Young: The History of British Football. 89-92; és Ph. Heineken: Das Fussballspiel. Association (ohne Aufname des Balls): Eine Geschichte, Regeln und Spielweise. (Stuttgart, Gustav Weise Verlag, é.n.). 15.

³² Young: The History of British Football. 79.

³³ U. o. 93, 94. A labdarúgás és a kosárlabda sok közös vonása közül – csapatjáték, a helyzetben való állandó rögtönzést követelő közös stratégia szemben az amerikai futball pályán kívül, előre pontosan eltervezett akcióinak az adott meccsen való végrehajtásával – mindkét sportág alapvetően valószínűleg annak köszönheti létét, hogy kitalálásához mindössze 13 szabályra volt szükség. Dr. James Naismith, a kosárlabda-játék kiötlője maga is focilabdával játszott, amikor az új teremsportot 1892-ben a Massachusetts állambeli Springfieldben megalkotta. Mindkét játék "egyszerű", könnyen érthető, és könnyen vezethető be a különféle kultúrákba. Az angol típusú labdarúgás még a kosárlabdánál is "demokratikusabb". Mivel sem gyűrű, sem fedett pálya nem kell hozzá, a foci mindenek előtt sokkal inkább a "normál" emberek játéka, mintsem óriásra nőtt sportolóké, akikből egytől egyig a mai kosárlabda-versenyek divatkellékei váltak. Figyelemre méltó elemzést nyújt egyfelől a kosárlabda és az angol stílusú labdarúgás, valamint másfelől az amerikai futball és a baseball szembeállításával Robert W. Keidel: The soccer-Basketball Connection, The New York Times, 1986. július 17.

³⁴ Young: History of British Football. 113.

³⁵ Walvin: The People’s Game. 74.

³⁶ Lásd újra a 33. lábjegyzetben említett hasonlóságokat a kosárlabdával – és az eltéréseket a baseballtól, valamint az amerikai futballtól!

³⁷ Walvin részletesen elemzi, hogy az angol gentleman miként ábrándult ki a labdarúgásból, midőn a játék az 1880-as évtized során a munkásosztály "tulajdonába" vándorolt.

³⁸ Az angol stílusú labdarúgás egyik legfőbb terjesztője 1939-ig bezárólag a Corinthians híres csapata volt. Az egyesületet N. L. Jackson alapította 1883-ban azzal a nyíltan hirdetett céllal, hogy elsőosztályú amatőr csapatot formáljon belőle, amely egyfelől képes lesz majd továbbvinni az úriemberek elit értékszemléletét, míg másfelől kiválóan fog futballozni. A Corinthians utolsó éves, főként oxfordi és cambridge-i egyetemistákból állt. Olyan remekül játszottak, hogy az 1904-es F. A. kupadöntőn 6:0-s győzelmet arató Buryre még az évben megalázó 10:3-as vereséget mértek. A pályára – vászonsapkás ellenfeleikkel szemben – mindig cilinderben és sétapálcával érkező Corinthians-játékosok anakronizmust jelentettek: az 1860-as, 1870-es évek világát idézték, amikor a labdarúgás tisztán úri sport volt, pedig ez idő tájt vált a sportág a tömegsporttá par excellence világszerte. Tagadhatatlanul abban, hogy a labdarúgás ilyen népszerű lett az egész világon, valami része ezeknek az elszánt amatőröknek is volt. A Corinthians játékosai hittérítők módjára járták a világot, bemutatómeccseket ("barátságos mérkőzések") tartottak helyi csapatok és nagyhírű csapatok ellen Európa sok országában. Brazíliában olyan nagy népszerűséget vívtak ki, hogy az egyik Sao Paolo-i egyesület a nevét is tőlük kölcsönözte. A Corinthians Sao Paolo ma is Brazília egyik legjobb labdarúgó-csapata. Az angliai Corinthians 1911-ben Amerikába is eljutott, ahol mind a hat találkozóján nyert. Ez arra indította a csapat elnökét, az egykori oxfordi diák Charles Wreford-Brownt – a "soccer" elnevezés már említett, hivatalosnak tekintett kiötlőjét – hogy kifejezésre juttassa csalódottságát a labdarúgás egyesült államokbeli állapota felett. A világ legkedveltebb tömegsportjának nemes és figyelemreméltó képviselője, a Corinthians, miután csaknem fél évszázaddal túlélte korát, 1939-ben feloszlott. Róla bővebben lásd Walvin: The People’s Game. 88; és Young: History of British Football. 128-131. A Corinthians 1911-es egyesült államok-beli útjáról lásd Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 35.

³⁹ Hollander, The American Encyclopedia of Soccer. 35.

⁴⁰ U. o. 21.

⁴¹ U. o. 22.

⁴² Nem egészen értem, hogy a Harvard miért zárkózott el olyan mereven a rúgó játéktól, és miért ragaszkodott annyira a bostoni futó játékstílushoz, amiből azután a McGill elleni 1874-es meccseket követően kialakította a rögbit. Az egyik lehetséges magyarázat szerint az egyetem Anglia iránti rokonszenve és erős törekvése, hogy Oxford és Cambridge nyomdokaiba lépjen, odavezetett, hogy végül a rögbiben vélték felfedezni azt a sportágat, mely Amerika legrégibb, egyben legpatinásabb egyetemének hallgatóihoz "illik". Kétségbevonhatatlan, hogy a Harvard egyedülálló tekintélye és az amerikai egyetemek közötti helyzete eredményezte, hogy a többi intézmény is felhagyott az angol stí1usú labdarúgással, és helyette a Harvard-féle futó játékot vezette be. Következésképpen a Harvardnak fontos szerepet tulajdoníthatunk Amerika "labdarúgás-egyediségének" kialakulásában.

⁴³ Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 25.

⁴⁴ Elképesztő, hogy az angol stílusú labdarúgás unalmasnak bélyegzése mennyire elterjedt az amerikaiak körében. Ugyanilyen érdekes azt is megfigyelni, hogy az európaiak viszont a baseballt és egy kissé az amerikai futballt tartják unalmasnak. Ebből arra következtetek, hogy ha egy sportot nem igazán ért vagy szeret a külső szemlélő, azt könnyen "unalmasnak" fogja minősíteni.

⁴⁵ Hollander: The American Encyclopedia of Soccer. 26.

⁴⁶ The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. 10. Max Weber hárompillérű – karizmatikus, tradicionális, legális-racionális – uralomképének remek alkalmazásával Seymour Martin Lipset bemutatja, hogy George Washingtonnak mint az "első új nemzet" elnökének és legfőbb hadvezérének idejekorán intézményesülő karizmája miként segítette elő a legális-racionális hatalomformába való zökkenőmentes átmenetet, illetve annak jogos fenntartását, ami több mint kétszáz évre széleskörűen szabályozta az Egyesült Államok politikai nyelvezetét és viselkedését. Lásd Lipset: The First New Nation. 21-26.

⁴⁷ The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football 10.

⁴⁸ Riesman-Denny: Football in America. 318., 319. és Oriard: In the Land of Merriwell. 112.

⁴⁹ Az eddigi adatok forrásai: Riesman-Denny: Football in America. The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football; John Arlott: The Oxford Companion to Sports and Games. 321-323. Érvelésünk alátámasztására hadd hivatkozzunk a minimális távolság szabályának megfogalmazására, mivel ebben jól megmutatkozik a pihenést szolgáló és úrias tevékenység mítosza és a vérre menően harcias, kizárólag a másik legyőzéséért folyó, kapitalista mérkőzések valósága közötti különbség. Amikor Camp és munkatársai a brit "scrum"-ból (a. m. tömörülés) kifejlesztették az amerikai "scrimmage"-t (kb. ua.), úgy gondolták, hogy "a lovagias Ivy Leaguers szíves örömest átadja majd a labdát, ha a scrimmage ideje alatt nem tud előnyhöz jutni". (The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. 10.) Nem így történt. Attól való félelmében, hogy az ellenfél jobban és eredményesebben fog szerepelni, minden csapat a biztosra ment: a lehető leghosszabb ideig, gyakorlatilag a fele játékidőben, tartogatták a labdát. Az ellenfél becsületes szándéka iránti bizalom és a győztes vagy a vesztes személyétől független jó játék élvezetének egyszerű vágya, ami oly elmaradhatatlan a kvázi-arisztokrata, barátságos és úri légkörből, teljességgel kiveszett az amerikai sportból és társadalomból, még az ország legelőkelőbb egyetemein is.

⁵⁰ Nyilvánvaló, hogy egy katona az ország élsportjának csúcsán egyfelől valamiféle közeledésre engedett következtetni a sport "tudományossá tétele" és szigorú szabályozása között, másfelől az ország katonai szervezetének hasonló az értékszemléletét tükrözte. Sport és harcászat közös jellegét az is erősítette, hogy az elit körök mindkettőt "modernnek" értékelték.

⁵¹ Oriard: In the Land of Merriwell. 107.

⁵² U. o. 114.

⁵³ Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni egy eseményt, mely a gyermekcipőben járó profi futballnak az amerikai sportéletre nézve egyik legmeghatározóbb örökségét képezi. A New York-i Madison Square Garden sportcsarnokban két profi futballcsapat 1902-ben és 1903-ban "World Series"-t játszhatott, ami hasonló sorozatot indított el a későbbiekben sokkal népszerűbbé váló profi baseball számára. Lásd The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football. 12.

⁵⁴ A profi futball előzményeivel összefüggésben a The NFL’s Official Encyclopedia History of Professional Football is hoz egy részt, mely remekül példázza azt a közhangulatot, melyben az amerikai sportágak (különösen a futball) kialakultak. Ez, ha nem is volt nyíltan Anglia-ellenes, egyértelműen abba az irányba tartott, hogy az "Újvilág" sportéletét elhatárolja az ottanitól. "Pittsburgh első sportegyesületei az Allegheny Association és a Pittsburgh Athletic Club voltak. Az ezekhez hasonló egyesületek – állítja Thomas Jable kutató – az affektáló viktoriánus kor ellensúlyozására jöttek létre a polgárháború után. Az amerikaiak az egyesületi versenysporttal ‘hatástalanították a viktoriánus előkelősködést és kifinomultságot’. Az agresszív és olykor erőszakos futball különösen jó szolgálatot tett e célra; ‘a férfierő győzelmét hirdette a gyengéd és törékeny nőiesség felett’." U. o. 11.

⁵⁵ Az amerikai futball és a kapitalizmus között már sokan vontak párhuzamot. A "demokratikus" és "kapitalista" amerikai futballt nemrégiben a következő szavakkal vetette egybe a "szocialista" európai labdarúgással a kongresszusi képviselő Jack Kemp a "The old quarterback doesn’t approve of that other football game" (Az öreg hátvéd nem szimpatizál a másik futballal) című írásában (The Boston Globe, 1983. május 12.) "A vita a körül a megoldás körül, mely az Egyesült Államokat arra késztetné, hogy próbáljon megbarátkozni a Világbajnokság mérkőzéseinek tényével, arra indítja ezt az egykori hátvédet, a profi futball 13 éven át küzdő veteránját, hogy tüzet nyisson a soccer-ra. Először arra gondol, hogy talán még mindig vannak olyan népek, melyek nem képesek felfogni, hogy amit a világ többi része ‘futballnak’ hív, az nem az a futball, amit ő ismer és kedvel… ‘Szerintem minden fiatalnak, aki azt reméli, egy szép napon majd ő is valódi, dobós és rúgós, szaladós és kézbevevős focit fog játszani, fontos, hogy érzékelje a különbséget: az amerikai futball demokratikus kapitalizmus, az angol stílusú labdarúgás viszont európai szocializmus…’ [Jack Kemp] úgy véli, az amerikai futball vállalkozói kapitalizmus, melyben a hátvéd testesíti meg az egyszemélyi felelősséget. Ezzel szemben a soccer inkább az európai szocialista hagyományokra támaszkodik; nincs parancsnok, a felelősség megoszlik, a játék együttműködést kíván.’ … Jack ‘rögtönözve beszélt’ – folytatódik a mentegetőzés, mintha ez legalábbis elegendő magyarázat volna. ‘Országjárásai során mindig ezt mondja a Little League játékosainak, akiknek ettől könnybe lábad a szeme.’"

⁵⁶ Harold Seymour: Baseball: The Early Years. (New York, Oxford University Press, 1960.) 8., 9.

⁵⁷ U. o.

⁵⁸ Az egyik ok, ami a baseballt és az angol stílusú labdarúgást "össznépi sporttá" tette, azzal áll szoros összefüggésben, hogy a két játék szinte bárhol és bármikor akadálytalan lebonyolítható. Ahogy például a pályát a tűzcsapokhoz és a parkírozó autókhoz igazító stickball [a baseballhoz hasonló utcai sport – a ford.] is szervesen hozzátartozott az Amerika városi belterületén lakók életmódjához, ugyanúgy a soccer-nek is megvolt a maga városi változata az európai és a latin-amerikai földrészen. És ilyen körülmények között is jó néhány nagy sztár született. Akad az angol stílusú labdarúgás és a baseball "demokratikus" jellegének egy másik vetülete is. Az amerikai futballhoz és a kosárlabdához képest nagy különbséget jelent, hogy a két előző egyike sem igényel különösebb testi képességeket, rendkívüli magasságot vagy izomerőt. Sőt, a kiemelkedő testi adottságok, melyek az amerikai futball vagy a kosárlabda eredményes játékának elengedhetetlen feltételei, kifejezetten árthatnak egy baseball- vagy egy soccer-játékos pályafutásának. Miközben kiváló sportolók, a futballisták és a baseball-játékosok külső megjelenésükben "átlagosak". Nem is oly rég a két sportág egyike sem volt ennyire "sportos", és "edzettséget követelő", mint napjainkban. Nem egy korosodó és pocakos játékost láthattunk, akik változatlanul egyesületben baseballoztak, illetve fociztak. Erről az amerikai liga-futballban vagy a kosárlabdában szó sem lehetett.

⁵⁹ Seymour: Baseball: The Early Years. 16.; Robert Smith: Illustrated History of Baseball (New York, Grosset & Dunlap, 1973.) 18-22.

⁶⁰ Seymour: Baseball: The Early Years. 19., 20.

⁶¹ Idézve u. o. 65.

⁶² Smith: Illustrated History of Baseball. 44. Spalding részletes életrajzáról és a baseball történetében betöltött szerepéről lásd Peter Levine: A. G. Spalding and the Rise of Baseball. (New York, Oxford University Press, 1985.)

⁶³ David Q. Voigt: Reflections on Diamonds: American Baseball and American Culture. Journal of Sport History 1974. 1. sz. 1. h. 18., 19.

⁶⁴ A Szervezett Baseball "tartózkodási záradékáról", mely a sportág tőkés-munkás (tulajdonos-bérmunkás) viszonyát szabályozta, mígnem a bíróság az 1970-es évek elején alkotmányellenesnek minősítette; lásd John Arlott: The Oxford Companion to Sports. 59.

⁶⁵ U. o.

⁶⁶ A "World Series" (a. m. világbajnokság) kifejezés, melyet – mint már említettük – a liga-baseball a futball 1902-es, illetve 1903-as, hasonló irányú, szerénytelen követelései nyomán vett fel, sokban az amerikai sportvilág "kivételes" jellegéről árulkodik. Egyrészt az amerikai kultúrában alig találunk más, az európai sportrajongók számára ennyire különös, érthetetlen és idegesítő jelenséget, mint a hazai csapatok között meghirdetett találkozók – voltaképpen az Amerikai Nemzeti Bajnokság – "világbajnokságként" való elismerését a baseball, illetve ennek nyomán a profi futball és a kosárlabda esetében. Mi is tükrözhetné jobban az amerikai kultúra csak magába tekintő, beszűkült, ugyanakkor magabiztos, sőt önelégült vonásait, mint hogy önmagát az egész világgal azonosítja, legalábbis ami a sportéletét illeti. Hasonlítsuk össze a három amerikai "világbajnokságot" az angol stílusú labdarúgás világbajnokságával, melyben a FIFA mind a 144 tagja hosszú selejtezőket vív, hogy a negyeddöntőket játszó 24 csapat közé bejuthasson. A végső győztes tehát ezt követőleg joggal viseli a "világbajnok" címet négy éven át. A világbajnokság az amerikai "három nagy" kivételével minden csapatsportban ebben a nemzetállamokból álló világban egy országnak, nem pedig az egyes kluboknak jár ki. Ezért aztán a világbajnokok általában a kiválóságokat játszató, egységes állampolgárságú csapatok közül szoktak kikerülni. (Érdemes megjegyezni, hogy a soha véget nem érő pénzhajhászás jegyében a 60-as évek vége felé nem országok, hanem egyesületek között indították útjára a labdarúgó "világbajnokságot", továbbá az európai bajnokcsapatok és latin-amerikai ellenfeleik évről évre megmérkőztek egymással. Ez a versenyrendszer soha sem ragadta meg egyik földrészen sem igazán a soccer-rajongók érdeklődését, egyértelműen háttérbe szorult a "valódi", azaz a "nemzetek közötti" világbajnokság mögött.)

És mégis, éppen amiatt, mert a baseball, a futball és a kosárlabda Amerika sportja, az a pöffeszkedés, hogy az amerikai bajnokot "világbajnoknak" kiáltják ki, nemcsak hogy logikailag következetesnek mondható, de még valóságalapja is van. Hiszen nem kételkedhetünk abban, hogy a futball, a baseball és a kosárlabda amerikai bajnokai egyúttal az adott sportág világelsői, hiszen szinte nincs is rajtuk kívül más. Minthogy amerikai futball nincs másutt, így az amerikai "Superbowl" bajnok automatikusan világbajnok is egyben. Ami a baseballt illeti: az amerikai "világbajnokság" győztese nyilván a sportág legjobb csapata a világon, bár e csapat pozíciójának rendíthetetlensége nem oly biztos, mint a futballé, mivel számos karibiai országban, Mexikóban és Japánban a baseball ugyancsak versenysport. Mi történne, ha a tokiói Yomiuri Óriások kihívnák és egy mérkőzéssorozat keretében vitán felül legyőznék a mi "világbajnok" baseball-csapatunkat? Akkor a baseball világa Japánra is kiterjedne? Vagy a sportág "nemzetiesedéséhez" vezetne: csak USA állampolgárságú baseball-csillagok csapata állna ki a japán válogatott ellen? A kosárlabda "világbajnoka" cím ugyancsak jogos. Jóllehet ez a sportág a második legnépszerűbb csapatjáték a világon, profi változatban – eltekintve egy-két kisebb kivételtől, mint az olasz és a spanyol liga – csak az Egyesült Államokban létezik, ezért nem is lehet másként, mint hogy az NBA-bajnok egyben a világ legjobbja. Ám a baseballal kapcsolatban felmerülő dilemmák a kosárlabdára hatványozottan érvényesek. Mi történne, ha a moszkvai Dinamo, a Real Madrid vagy a Partisan Beograd egy szép napon legyőzné az NBA-bajnokot? Azt, hogy ez a feltételezés nem teljesen előzmények nélküli, jól bizonyítja a jégkorong robbanásszerű kitörése korábban Észak-Amerikára korlátozódó létformájából az első Szovjetunió-Kanada mérkőzéssorozatot követően 1972-ben, melyben a kanadaiaknak csak kevés győzelem jutott, pedig öntelten és elfogultan előzőleg azt jósolták, hogy megsemmisítő és megalázó vereséget mérnek a szovjetekre. A mérkőzéssorozat óta nincs az a Stanley Kupa-győztes, aki anélkül élvezhetné "világbajnoki" címét, hogy ne kellene rettegett pillantásokat vetnie az Atlanti-óceánon túlra..