Hagyományos felfogás szerint 1991-ben a szocialista gazdaság összeomlása volt az előmozdítója a Szovjetunió látványos bukásának, aminek hatására az állampolgárok békés úton megbuktatták a kommunista vezetést és az elgyengült szocialista rendszert. Mégis, ha valaki a kvázi eltávolított kommunista vezetők hollétét kutatja, azt veszi észre, hogy többségük nem sínylődik számkivetésben, hanem továbbra is tartja magas pozícióját a Szovjetunióból kivált 15 új nemzet élén. Legtöbbjük ráadásul ma jóval tehetősebb, mint a Szovjetunió bukása előtt. Két évvel e sajátságos “forradalom” után ebből a 15 új nemzetből 11 áll egykori kommunista vezető irányítása alatt.

A hagyományos felfogással ellentétben az 1991. évi szovjet átalakulás nem a Szovjetuniót irányító kis számú elit ellen, hanem az elit által ment végbe. Ezt a folyamatot pedig nem a szovjet tervgazdálkodás összeomlása indította el, hiszen ilyen összeomlás nem történt. Jóllehet a szovjet tervgazdálkodás az 1970-es évek második felére komoly gondokkal találta magát szemben, összeomlásról az 1980-as évek végén még korántsem beszélhetünk. Inkább a szovjet elit tagjai rombolták le saját rendszerüket, miközben a személyes gazdagodásuk további lehetőségét keresték.

A valóságnak megfelelően a Szovjetunió bukását az ország rendszerének antidemokratikus vonásai okozták, nem pedig a tervgazdálkodás csődje. Jelen értelmezés azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a szocializmus demokratikus formája lényegesen jobb életfeltételeket és gazdasági stabilitást hozhat a társadalom minden tagjának, nemcsak az elitnek, legyen szó akár kapitalista, akár kommunista elitről.

A szovjet gazdasági tervezés

Az 1917. évi oroszországi forradalom után a bolsevikok egy évtizeden át kísérleteztek gazdasági szerkezetek különböző formáival. Csak az 1920-as évek végén lépett életbe az ún. “szovjet rendszer”. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy a nem mezőgazdasági vállalatok szinte kivétel nélkül köztulajdonban voltak, és az egész hatalmas ország termelő tevékenységét Moszkvából szabályozták. Sok nyugati szocialista élesen bírálta a Szovjetunióban alkalmazott rendkívül központosított, formájában fentről lefelé ható gazdasági tervezést, és elítélte az ezzel együttjáró tekintélyi elven alapuló, elnyomó kormányformát.

A kereseti különbségek sokkal kisebbek voltak, mint a tőkés országokban, és minden dolgozó számára biztosítottak munkahelyet. Azonban a hatalmon levő kommunista pártban és a kormányban a magas rangú tisztviselőkből álló kiváltságos és elszigetelt “pártállami elit” irányította a rendszert és kisajátította a legjobb fogyasztási cikkeket. A szovjet rendszernek voltak ugyan szocialista vonásai, mégis mind gazdaság, mind kormány tekintetében igen messze járt attól a demokratikus rendszerű népi hatalomtól, amelyet hosszú ideje megálmodtak és megvalósítani igyekeztek a világ szocialistái. Joszif Sztálinnak, a szovjet diktátornak 1953-ban bekövetkezett halála után az általa vezetett, az 1930-as évek kezdetétől fennálló embertelen és vérengző rezsimje a tekintélyuralomnak egy mérsékeltebb formájává alakult át, de a rendszer alapvető intézményei egészen az 1980-as évekig, a gorbacsovi reformokig változatlanok maradtak.

A szovjet rendszer, dacára a kezdeti évtizedekben elkövetett bűncselekményeknek és a szocialista eszményektől való állandó elhajlásoknak, gyors gazdasági fejlődést hozott mintegy ötven éven át létrejötte után (az 1920-as évek vége óta). A falusias, agrárjellegű gazdaság városias, ipari jellegű gazdasággá való átalakulása, ami más országokban 30-tól 50 évig terjedő folyamat volt, mindössze 12 év alatt, 1928 és 1940 között ment végbe.

Egyes tudósok úgy gondolják, a parasztság erőszakos kollektivizálása, életszínvonalának rendkívüli mértékű visszaesése és az embertelen, tekintélyi elven alapuló munkaviszonyok az iparban Sztálin idején nagyrészt magyarázatul szolgálnak az 1928 és 1940 közötti gyors iparosodásra. Mi viszont úgy véljük, Sztálin rémtettei ahelyett, hogy felgyorsították volna a gazdasági növekedést, inkább lelassították a fejlődést, passzív ellenállást kiváltva a lakosságból. A Szovjetunió gyors iparosodásában az ország szocialista vonásaié az érdem, nem pedig az elnyomásé.

Leszámítva a nagyrészt szovjet területen vívott II. világháborúhoz kapcsolódó harcokat, illetve a helyreállítás időszakát, a szovjet nemzeti bruttó össztermelés (GNP) nyugati becslések szerint 1928 és 1975 között évente nagy mértékben, átlagosan 5,1%-kal növekedett. Még 1950 és 1975 között is, amikorra lényegében befejeződött az iparosítás, gyorsan fejlődött a szovjet gazdaság – még az Egyesült Államok akkori gazdaságánál is gyorsabban, ahogy azt az 1. számú táblázat mutatja.

A szovjet gazdasági rendszernek volt néhány előnye a kapitalizmussal szemben. Ezek közé tartozik a gazdaságirányítóknak az a lehetősége, hogy a nemzeti kibocsátás nagy részét vissza tudták forgatni a tőkejavak előállításába, az oktatásba és a munkaerő képzésébe; továbbá a tőkés gazdaságot sújtó, periodikusan ismétlődő recesszió hiánya és a folyamatos, teljes körű foglalkoztatottság megvalósítása.

A GNP növekedése nem mutatja pontosan a gazdasági fejlődést egy adott időszakban, de más mérések is megerősítik, hogy a Szovjetunó gyorsan fejlődött. 1975-re a korábban elmaradott Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat nyers- és hengerelt acél, valamint cement termelésében, fémvágó és fémmegmunkálógépek, traktorok, kombájnok gyártásában, búzatermesztésben, sertéstenyésztésben, a tej, valamint a gyapot előállított mennyiségében. 1960-ban a szovjet családok közel felének volt rádiója, tízből egynek volt televíziója, huszonötből egynek pedig hűtőszekrénye; 1985-re átlagosan minden családra jutott egy ezek közül. 1980-ra 20 millió szovjet polgárnak volt felsőfokú végzettsége. Ugyanebben az évben a Szovjetunióban magasabb volt az egy főre jutó orvosok és kórházi ágyak száma, mint az Egyesült Államokban, a várható élettartam pedig 69 évre emelkedett, és ezzel öt évre csökkent a különbség az Egyesült Államokban várható élettartamtól. Az 1970-es évekre a Szovjetunió vívmányai a tudományok, a technológia és a gazdasági növekedés terén aggodalommal töltötték el a nyugati hatalmakat. Sokan attól féltek, hogy a jövő a szovjet modellé lehet gazdasági sikerei alapján, számos nemkívánatos vonása ellenére.

1975 után a szovjet gazdasági növekedés feltűnően lelassult, technológiai fejlődésének mértéke szintén csökkent. 1985-re a szovjet vezetők tudták, hogy probléma van. Az Egyesült Államok gazdasága, a korábbi tendenciával ellentétben, egy évtizede gyorsabban fejlődött a szovjet gazdaságnál. Ráadásul a Reagan-adminisztráció által megkezdett fegyverkezési versengés 1981-ben súlyosan megterhelte a szovjet gazdaságot.

Mihail Gorbacsov 1985-ben került hatalomra, részint a szovjet vezetés azon felismerésének köszönhetően, hogy komoly gazdasági reformokra van szükség. A gorbacsovi reformok azonban nem tudták jelentősen javítani a GNP növekedésének mértékét, amely 1985 és 1989 között mindössze évi 2,2% volt az előző évtized 1,8%-os arányához képest (l. 2. táblázat).

A GNP növekedésének mértéke 1975 és 1989 között elmaradt ugyan a várakozásoktól a szovjet gazdaság korábbi eredményeihez képest, ám a gazdaság az összeomlástól messze volt. A szovjet gazdaság 1975 és 1989 között egyetlen évben sem mutatott csökkenő GNP-t, míg az Egyesült Államokban erre három évben is volt példa.

Az 1980-as évek végén egyes fogyasztási cikkek hiánya fokozódott, ami hosszú sorokat eredményezett a boltok előtt. Nyugati megfigyelők azt feltételezték ebben az időben, hogy ez a termelés összeomlását tükrözte. Pedig a hiányosságokat valójában az okozta, hogy a családi jövedelem gyorsabban emelkedett, mint a fogyasztási cikkek termelése. A “bűnösök” a gazdasági reformok voltak, amelyek decentralizálták az egyéni vállalkozási szintnek megfelelő jövedelem fölötti ellenőrzést.

Ennek megfelelően a családi anyagi jövedelem növekedése, amelynek mértéke az 1980-as évek közepén mindössze 3-4% volt évente, 1988-ban hirtelen 9,1%-ra, 1989-ben pedig 12,8-ra “ugrott”. A központi gazdaságirányítók által rögzített árak mellett a tehetős fogyasztók gyorsan “kifosztották” a boltokat, a valós fogyasztás mégis tovább növekedett. Bár az 1980-as évekbeli gazdasági teljesítmény nem volt igazán fényes, mégsem volt teljesen igaz az az elterjedt nézet, mely szerint a szovjet tervgazdálkodás összeomlott.

1990 és 1991 között azonban a helyzet megváltozott. Ezekben az években Gorbacsov és a szovjet kormány fokozatosan elvesztette a hatalmat a Borisz Jelcin ellenzéki politikus vezette mozgalommal szemben. 1990 májusában Jelcin megszerezte a hatalmat az Orosz Föderáció fölött, amely akkoriban a Szovjetunió egyik köztársasága volt. Az Orosz Köztársaság első embereként Jelcin fokozatosan át tudta venni a politikai és a pénzügyi irányítást a szovjet kormánytól. 1990 júniusában Jelcin rábírta az Orosz Köztársaság törvényhozó testületét, hogy nyilvánítsa ki egyeduralmát minden gazdasági forrás fölött az Orosz Köztársaságban. A gazdasági tervezés e folyamat során összeomlott, a roppant egységes szovjet gazdaság pedig gyorsan romlásnak indult (l. 2. táblázat). Ezt a gyengülést azonban nem a tervgazdálkodás szükségszerű megvalósíthatatlansága okozta; a visszaesés azért következett be, mert a tervgazdálkodás megszűnt, s ezzel a gazdaság hatékony koordináló eszközök nélkül maradt.

Az elit a kapitalizmust választja

Hogyan volt képes egy ellenzéki politikai mozgalom békés úton eltörölni a szovjet rendszert, amely egészen az 1920-as évek óta nem ütközött komoly belső ellenállásba? Erre a kérdésre a válasz Gorbacsovnak a szovjet rendszer megreformálására irányuló erőfeszítéseiben és ezeknek a szovjet társadalomra gyakorolt váratlan hatásaiban rejlik.

Gorbacsov és hívei úgy gondolták, a szovjet rendszer fő fogyatékossága a demokrácia hiánya. A szovjet rendszert az 1920-as évek óta sújtó komoly társadalmi és gazdasági problémák, valamint az 1975 után kezdődött viszonylagos gazdasági stagnálás okait ebben látták. Azzal érveltek, hogy a szovjet rendszernek a nép tényleges részvételével történő átalakítása mind a kormányban, mind a gazdasági döntéshozatalban valóban képes lenne kihozni a szovjet rendszerből a benne rejlő lehetőségeket.

Ennek megfelelően a peresztrojka (átalakítás) néven közismert gorbacsovi reformprogramnak három összetevője volt. A “glasznoszty”, ami a korlátozások feloldását jelentette az általános üzleti és politikai tevékenység terén, az állampolgárok számára a közügyekben való szabad részvétel lehetősége volt. A kormány demokratizálása a szabad választások intézményesítésével és a kommunista pártnak az államra kiterjedő szigorú ellenőrzésének eltörlésével lehetővé tette a nép számára a politikai hatalomban a szuverenitás kinyilvánítását. A gazdasági reformok a gazdasági tervezés demokratizálására és decentralizálására irányultak. Az új törvényhozás áthárított némi hatalmat a vállalkozás szintjére, ahol a dolgozóknak egyenlő joguk volt a vállalatigazgató megválasztására. A reformok révén megvalósult a piaci ellenőrzésnek egy korlátozott mértéke, ami nagyobb választási lehetőséget adott a fogyasztóknak és a termelés is megnövekedett.

A glasznoszty számos különböző, a Szovjetunió jobb jövőjét illetően más és más elképzelésekkel rendelkező politikai csoport virágzását eredményezte. A legnagyobb támogatásra három csoport talált. Az első a vezetés programja volt az átalakított szerkezetű és demokratikus szocializmus építéséről. A második a reformok előtti, tekintélyi elven alapuló rendszerhez való visszatérésre szólított fel. A harmadik álláspont hívei pedig egyre nyíltabban a szocializmusról való lemondást hirdették a kapitalizmus javára.

A glasznoszty lehetővé tette a vezetéssel szembehelyezkedő álláspontok támogatását, a szovjet politika demokratizálása pedig lehetővé tette az újonnan alakult szembenálló csoportok számára a hatalomért való versengést. A gazdasági reformtörekvések által előidézett gazdasági szakadás hozzájárult Gorbacsov és hívei általános támogatásának csökkenéséhez. A Borisz Jelcin vezette kapitalizmuspárti csoportosulás leginkább azért aratott győzelmet, mert megnyerte a pártállami elit elsöprő többségének, a szovjet társadalom legerősebb csoportjának támogatását.

Első pillantásra valószínűtlennek tűnik, hogy a pártállami elit a kapitalizmus mellett döntött. Olyan ez, mintha a római katolikus egyházi hierarchia hirtelen az ateizmus felé fordulna, vagy mintha az Egyesült Államokbeli Kereskedelmi Kamara a privát üzlet államosítására szólítana fel. Mégis pontosan ilyen látványos fordulat ment végbe a Szovjetunióban. Az 1980-as évekre a szovjet pártállami elit legtöbb tagja – a magas rangú tisztviselők a Kommunista Pártban, a kormányban és a gazdasági irányítás rendszerében – már régen nem hitt a rendszer ideológiájában.

Ahogy arról Alec Nove, Mervyn Matthews, Kenneth Farmer és más Szovjetunió-szakértők számoltak be tanulmányaikban, a II. világháború utáni szovjet elit nagyrészt ambíciózus, mindenfajta erős személyes meggyőződés nélküli személyiségekből állt, akik a hatalmat, a tekintélyt és az anyagi kiváltságokat hajszolva emelkedtek az elit soraiba. Amikor 1991 júliusában a szerzők egyike azt kérdezte Nyikolaj L.-től, a szovjet elit régi tagjától, tagja-e a Kommunista Pártnak, az így válaszolt: “Természetesen tagja vagyok a Kommunista Pártnak – de nem vagyok kommunista.” Amikor a gorbacsovi reformok lehetővé tették a rendszer jövőbeni irányvonaláról szóló vitákat, ennek az opportunista elitnek a tagjai saját érdekeik szerint értékelték az alternatívákat.

Az elit nagyrésze úgy érezte, a Gorbacsov által képviselt demokratizált szocializmus nem kedvez számukra. A demokratikus szocializmus azzal fenyegetett, hogy megfosztja őket attól az önkényes hatalomtól, amelyet a lakosság felett gyakoroltak, és hogy anyagi kiváltságaik lecsökkennek. A szovjet elit magában foglalta a szocialista eszmények néhány igazi hívét, köztük magát Gorbacsovot is, ők azonban csekély számú kisebbségben maradtak.

Egyes ellenzéki csoportok a reformok előtti szovjet rendszerhez való visszatérés mellett szálltak síkra. Meglepő módon azonban az elitnek csak kevés tagja találta meggyőzőnek ezt az álláspontot. Jóllehet a reformok előtti rendszer segítette őket az elitbe, anyagi kiváltságaikat mégis megszorították a régi rendszer szocialista törekvései. Nem rendelkezhettek magántulajdonnal vagy felhalmozott vagyonnal, és privilegizált életstílusuk teljes egészében a hierarchián belül elfoglalt pozíciójuktól függött. A fölöttes elégedetlensége alacsonyabb kategóriába való besoroláshoz, valamint a megszokottá vált luxus elvesztéséhez vezethetett. Amikor a régi rendszernek egy tucatnyi magas pozícióban levő híve 1991 augusztusában megpróbált államcsínyt végrehajtani, a puccskísérlet hamar megbukott, mivel a hatalomra pályázók jóformán semmiféle támogatásra nem találtak a szovjet eliten belül ahhoz, hogy visszaállítsák a régi rendszert.

A kapitalizmus ezzel szemben roppant vonzó volt az elit többsége számára. ők észrevették, mennyivel tehetősebben élnek Nyugaton a hozzájuk hasonló pozícióban levő emberek, nemcsak abszolút értelemben, de országuk átlagos életszínvonalához viszonyítva is. A szovjet rendszer óriási mennyiségű tőkével rendelkezett, és az elit tagjai megértették, hogy ha a rendszer kapitalistává alakul át, a legjobb pozícióba kerülhetnek ahhoz, hogy ennek a tőkének az új tulajdonosai lehessenek.

Valóban így is történt. Viktor Csernomirgyin, aki 1992 decembere óta Oroszország miniszterelnöke (volt 1998-ig – a szerk.), a szovjet korszakban földgázkitermeléssel- és feldolgozással foglalkozó miniszter volt. Ma a világ földgázkészletének a Szovjetunióban fellelhető 20-35%-át ellenőrző privatizált társaság, a Gazprom legfőbb részvényesének őt tartják, és a világ leggazdagabb emberei közé sorolják. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a száz legtehetősebb orosz üzletember 62%-a korábban a szovjet pártállami elit tagja volt (a fennmaradó 38% zömének háttere nagy valószínűség szerint a szervezett bűnözés világában keresendő). Szintén kimutatták, hogy a posztszovjet Oroszországban a Jelcin elnök adminisztrációjában helyet foglaló magas rangú politikai vezetők 75%-a a szovjet elitből érkezett.

A szovjet elit tagjait nem söpörte el az alulról jövő demokratikus forradalom 1991-ben. Bukás helyett hatalmon maradtak, sutba dobták kommunista mivoltukat és folytatták a szovjet rendszer vagyonának egymás közötti felosztását.

1991 júniusában egy amerikai politológusnak, Judith Kullbergnek a moszkvai elitről készített tanulmánya megerősítette, hogy a kapitalizmus gondolata széles körben népszerű volt a szovjet társadalom legfelső rétegében. A tanulmányozott elit mintája alapján 77% támogatta a kapitalizmust, 12% a demokratikus szocializmust, 10% pedig a “kommunista vagy nacionalista” állásponton volt.

A szovjet átlagpolgárok nézetei között óriási különbségek mutatkoztak. 1991 májusában egy kérdőíves felméréseket végző amerikai cég, a Times-Mirror Center for the People and the Press széleskörű közvélemény-kutatást folytatott Oroszország európai részén. Arra az eredményre jutott, amelyre a fenti elitvizsgálat is: mindössze 10% favorizálta a reformok előtti rendszert. A közvélemény-kutatás szerint azonban 36% támogatta a demokratikus szocializmust, további 23% pedig a szociáldemokrácia svéd modelljét. Mindössze 17% akart “az amerikaihoz vagy a németországihoz hasonló kapitalizmust” (14%-nak nem volt véleménye). Ily módon a nagy többség (69%) kétségkívül egyfajta szocializmust vagy szociáldemokráciát akart és csak kevesen akartak nyugati típusú kapitalizmust. Más, akkoriban végzett közvélemény-kutatások még a Times-Mirror vizsgálatában látottaknál is kevesebb támogatóját találták a kapitalizmusnak.

A szovjet rendszer 1985 és 1991 közötti jelentős demokratizálása ellenére azonban az átlagpolgár politikailag passzív maradt. A társadalmi piramis csúcsán elhelyezkedő pártállami elitnek megvolt a hatalma ahhoz, hogy Gorbacsov törekvéseinek tömeges támogatottsága ellenére is felülkerekedjen Gorbacsov és hívei ellenállásán, és a Szovjetuniót a kapitalizmus felé fordítsa. Mivel Borisz Jelcin, a kapitalistapárti mozgalom vezetője intézményes hatalmat szerzett az Orosz Köztársaságban, mialatt Gorbacsov megőrizte az ellenőrzést a központi szovjet állam felett, a kapitalizmuspárti mozgalom törekvése a teljes államhatalomra megkövetelte a szovjet állam lebontását. Ennek a lépésnek nem volt legális vagy alkotmányos alapja, és az 1991-es referendum megmutatta, hogy a szovjet szavazók több mint háromnegyede ellenzi ezt. Oroszországnak a Szovjetuniótól való leválása volt az egyetlen járható út Jelcin és mozgalma számára, hogy véghezvigyék a kapitalista átalakítást.

A szocializmus jövője

A szovjet rendszer bukása nem azt bizonyítja, hogy egy köztulajdonon és gazdasági tervezésen alapuló rendszer működésképtelen, hanem azt, hogy egy viszonylagos egyenlőségre törekvő tervgazdálkodás, amelyet egy kiváltságos elit irányít, hosszú távon instabil rendszer. Amint a forradalom híveiből álló alapító nemzedék letűnik, az uralkodó elit végül rájön, hogy egy ilyen rendszer szocialista elemeinek fenntartása nem áll érdekében. A Szovjetunióban ez a folyamat a rendszer demokratikus szocializmussá való átalakítására irányuló kísérlet okozta zűrzavar közepette zajlott.

Kínában a pártállami elit szintén a saját érdekeit tartja szem előtt a gazdaságban, de más utakon jár. Ahelyett, hogy megszabadulni igyekeznének a kommunista párt uralmától, arra használják azt, hogy egy gyorsan fejlődő kapitalista szektort építsenek ki, amely végül felváltja majd a tervgazdálkodáson alapuló, köztulajdonban levő szektort. A vezető kínai párt tisztviselőinek gyermekei a családi kapcsolataikat használják ki, hogy jövedelmező pozíciót biztosítsanak maguknak az újonnan megjelent privát üzleti életben.

Csakis egy, a gazdaságban és a hatalomban egyaránt a népi szuverenitáson alapuló, demokratikus szocializmus lenne hosszú távon életképes. Ilyen rendszerben a jogait érvényesítő lakosság képes lenne ellenállni bármilyen kísérletnek, amelyet egy kisebbség kezdeményez, hogy a nép által megteremtett vagyon felett ellenőrzést nyerjen. Úgy gondoljuk, hogy a demokratikus szocializmus gazdasági teljesítmény és társadalmi igazság terén fölötte állna mind a szovjet típusú rendszernek, mind a kapitalizmusnak.

A gazdasági tervezésen keresztül a demokratikus szocializmus biztosítani tudja a teljes körű foglalkoztatottságot, képes elkerülni a recessziókat, és képes erőteljesen befektetni az emberi erőforrásokba, valamint az új technológiákba. Mivel nem lenne magántulajdonnal rendelkező, vagyonos réteg, a jövedelmet sokkal egyenletesebben lehetne elosztani, mint a kapitalizmusban. A kaptalizmusnak a profitért folyó elvakult harcával ellentétben a demokratikus szocializmus képessé tenné a lakosságot arra, hogy a gazdasági fejlődést a fenntartható gazdasági haladás útján vezesse előre. Egy ilyen út javítaná az életszínvonalat, csökkentené a munka nem kívánt formáira fordított időt, elkerülné a természeti környezet rombolását, és igazságosan osztaná szét a gazdasági fejlődés gyümölcseit.

A szovjet történelem azt mutatja, hogy a gazdasági tervezés és az állami vállalatok még az eltorzult szovjet formában is képesek gyors gazdasági fejlődést hozni. Az a hit, hogy a demokratikus szocializmus jól működne, nem támasztható alá történelmi példákkal, mivel ilyen rendszer még sehol nem létezett kiteljesedett formában. De a helyesen értelmezett szovjet tapasztalatokban sem található semmi, ami aláásná a demokratikus szocializmus ígéretét.

(Fordította: Tauszik Viktor)

[A tanulmány David Kotz és Fred Weir Revolution from Above: The Demise of the Soviet Union (New York, Routlege, 1997.) című könyve alapján készült.]

1. táblázat:

2. táblázat:

Ellentmondások és időbeli eltolódások jellemzik Latin-Amerika gerillamozgalmainak politikai fejlődését. A hatvanas évekkel ellentétben a nyolcvanas és a kilencvenes években már nem mutatkozik az egész kontinensre kiterjedő hajlandóság a politikai célú erőszak-alkalmazásra. A fegyveres harc mégsem számít “kifutó modellnek” a politikában. A fegyverletételek, a békeszerződések és az államhatalom fegyveres megragadásának rövid vagy középtávú esélytelensége ellenére semmiképpen sem lett általánossá a gerillaakciók eszközének teljes és végleges elvetése. Az ezzel ellenkező várakozásokat, amelyek a berlini fal lehullta és a sandinisták választási veresége után – politikai hovatartozás szerint vágyálomként vagy katasztrófa-forgatókönyvként – a közvélekedés részét képezték, mára megcáfolta a valóság. A gerillacsoportok működése, akcióformái, célkitűzései azonban differenciálódtak és részben jelentős változáson mentek keresztül. A mozgalmak így válaszoltak a létező szocializmusok bukásával és a kétpólusú világrendszer végével megváltozott ideológiai és politikai keretfeltételekre. Ezek az új tényezők, továbbá az éveken, évtizedeken át húzódó polgárháborúk, valamint a neoliberális gazdaságpolitika egész világra kiterjedő diadalmenetének társadalmi és gazdasági következményei ugyanis gyökeresen megváltoztatták minden felszabadító mozgalom feltételeit. A különböző forradalmi és reformmozgalmak igen eltérően válaszoltak az új kihívásokra.

Az első hullám: Kuba, Che és a karizma

A gerillának – ami spanyolul annyit tesz: a “kis háború” – Latin-Amerikában régi hagyománya van. Már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok ellen az irreguláris háborúk eszközéhez folyamodott a katonai hátrányban levő fél, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét és jobb felszereltségét. A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelmével aztán új aktualitást nyert ez a stratégia. Kuba ugyanis bebizonyította, hogy akár az USA holdudvarában is megvívható és megvédhető a társadalmi forradalom. A tényt az egész szubkontinensen történelmi fordulópontnak tekintették. Ez lett a kiinduló- és tájékozódási pontja a gerillamozgalmak első hullámának, amely 1961/62-ben indult, és az argentin PRT/ERP, valamint a montonerók 1976/77-es vereségével halt el.

A kommunista pártok csalódott tagjai és a diákság egyes csoportjai lelkesen kapták fel a meghatározó baloldali és kommunista pártok fokozatos és reformista taktikájának ezen új alternatíváját, hiszen a szovjet stratégiához való alkalmazkodás évtizedeken keresztül arra ítélte őket, hogy a kapitalizmust – minden kritika ellenére is – történelmileg szükségszerű uralmi viszonyként fogadják el. A kubai vezetés, amely főleg a hatvanas években aktívan törekedett a forradalom exportjára, hogy így gyengítse az USA latin-amerikai befolyását és egyúttal csökkentse saját elszigeteltségét, sok helyütt nyitott fülekre talált. Azonban a titkosszolgálati akcióknál, a gyakorlati segítségnyújtásnál, a katonai kiképzésnél és a fegyverszállítmányoknál – amelyeknek Jorge Castañeda “La utopía desarmada” c. könyvében oly nagy figyelmet szentel – valószínűleg jóval nagyobb volt az ideológiai befolyás jelentősége. Itt különösen Che Guevara tekintélyét és az ő széles körben ismert írását, a “Gerillaháború – egy lehetséges módszer” címűt kell megemlíteni, amely a szubkontinensen egészen a hetvenes évekig számos csoportnak szolgált vezérfonalául.

Az ideológiai és politikai–gyakorlati hatások eredményeképpen a hatvanas évek folyamán egyebek között Bolíviában, Guatemalában, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában is kis gerillacsoportok alakultak, amelyek a diákságból és a városi középrétegek soraiból szerveződtek. Ezzel a baloldalon létrejött egy új, kubai orientációjú vonal, amelynek célkitűzései és akcióformái lényegesen radikálisabbak voltak a hagyományos kommunista pártokéinál. Ezek a kis csoportok Guevara útmutatásainak megfelelően a távoli, ritkán lakott, lehetőleg az állami szervek jelenlététől mentes területeken hozták létre gyújtópontnak szánt kis “gerillaközpontjaikat”. Arra számítottak, hogy akcióik demonstrációs hatása – ugyanúgy, mint Kubában – az oldalukra állítja majd a szegényparasztokat (campesinókat), egész futótüzet indítva el ezzel. A vidéki lakosságot, amely ezekben az országokban helyenként a népesség 70%-át alkotta és részben félfeudális kizsákmányolási viszonyok között élt, “hatalmas lehetséges forradalmi erőnek” tekintették. Azt gondolták, hogy mivel kitűnően ismerik lakóterületüket, a hadsereg sem győzheti le őket. Ennek megfelelően az volt a cél, hogy a gerillák megszerezzék “a nép támogatását”. Azonban éppen ez nem sikerült az első hullám “gerillaközpontjainak”. De miért?

A hatvanas évek kubai orientációjú gerillacsoportjai élesen elhatárolódtak a szovjet orientációjú kommunista pártok “álforradalmáraitól”. Ez utóbbiak legalista irányvonalát sajátos, unilineáris fejlődéselméletük (az ún. “korszakelmélet”) teszi érthetővé, amely szerint az elsődleges feladat egyelőre a tőkés termelési viszonyok és ezzel együtt a városi munkásság megteremtése. A Szovjetunió Latin-Amerika-politikája – amely az 1961-es kubai rakétaválság után elfogadta, hogy a szubkontinens az USA befolyási övezete marad – szintén ellenezte, hogy a kommunista pártok aktuális feladatuknak tekintsék a szocializmusért folytatott harcot. Ezzel szemben a gerillacsoportok Kubához hasonlóan az államhatalom megszerzéséért folytatott harcot és a társadalmi rend radikális megdöntését tűzték zászlajukra. Leninhez kapcsolódva abból a tételből indultak ki, hogy az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalmi rendszer csak forradalmi úton jöhet létre. Mivel pedig az elnyomók és kizsákmányolók ezt katonai erőszakkal próbálják megakadályozni, a forradalmárok ugyancsak erőszakot kényszerülnek alkalmazni. Az osztályharcnak eszerint elkerülhetetlenül polgárháborúba kell átcsapnia, ha el akarják érni a kitűzött célt. A forradalmi vezetés feladata pedig abban állna, hogy a fentieket szem előtt tartva megtalálja a legkedvezőbb feltételeket a fegyveres harc megkezdéséhez.

A politikai ellentétek a leghatározottabban az erőszak alkalmazhatóságáról folytatott vitákban nyilvánultak meg. Az ehhez kapcsolódó viták azt eredményezték, hogy az első hullámhoz tartozó gerillacsoportok – amelyek tagsága főképpen a városi középrétegekből és különösen a radikalizálódott diákságból rekrutálódott – alig kaptak elismerést vagy támogatást a kommunista pártok befolyása alatt álló szakszervezetekben, illetve földmunkás-szervezetekben. Az erőszak abszolutizálása, ami viszont együtt járt a hiányzó katonai tapasztalattal, a vidéki terep elégtelen ismerete, a hiányzó társadalmi támogatottság, a legális társadalmi szervezetek lebecsülése és a politikai szövetségek szektás elutasítása végzetes következményekkel járt. A rendszerint pár tucat, legfeljebb pár száz főből álló gerillacsoportok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani a katonai támadásokkal szemben. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a kubai forradalom győzelme után a latin-amerikai hadseregeket amerikai katonai tanácsadók képezték ki “a belső ellenség elleni harcra”, továbbá az amerikaiak nagyvonalú katonai és rendőri támogatással is ellátták ezeket az országokat. Miközben “a nemzetbiztonság doktrinája” mindenütt a szubkontinensen a haderők elsőrangú feladatává nyilvánította a felkelések leverését, lehetővé téve a forradalmárok országhatárokon is átnyúló üldözését, a guevarista gerillák igénye egy nemzetközi mozgalomra megrekedt a deklarációk szintjén. A hatvanas évek végére a vidéki gerillacsoportok feloszlottak, de legalábbis cselekvésképtelenné váltak, legendás példaképük pedig halott volt.

Gerillák és gorillák

A vidéki gerillák veresége után a hatvanas évek vége felé Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban városi gerillacsoportok bukkantak fel. Ezek a csoportok továbbfejlesztették a megbukott gyújtópont-koncepciót, amennyiben szakítottak azzal az elképzeléssel, hogy egy “eltökélt élcsapat” egyedül is képes volna meghatározó módon befolyásolni az osztályharc menetét. Ebből kiindulva jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legális munkának és a szövetségi politikának. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt a mély szakadék köztük és a kommunista pártok között. A gerillacsoportok saját tömegmozgalmakat építettek ki, és ezzel párhuzamosan afféle fegyveres “Robin Hood”-akciókat követtek el, amivel nagy népszerűséget vívtak ki a városi ifjúság körében. Az akciók során zsákmányolt élelem szétosztása, ismert gyáriparosok vagy katonai vezetők elrablása, vagy a rajtaütések során megszerzett titkos információk nyilvánosságra hozása mind Latin-Amerikában, mind Európában felelevenítették a gerillákról Che Guevara óta alkotott romantikus képet.

A fegyveres akciók azonban, amelyek nem voltak többek bosszantó tűszúrásoknál, alkalmat adtak a hadsereg vezetőinek arra, hogy az Egyesült Államok támogatását élvezve katonai puccsok útján magukhoz ragadják a hatalmat. E katonai rezsimek látszottak ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy feltartóztassák azt a forradalmi hullámot, amely Délkelet-Ázsiában és Afrikában máris nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok hadseregét és annak helyi szövetségeseit. E biankó felhatalmazás alapján aztán “a jog és a rend biztosításának” nevében a gorilladiktatúrákban kezdetét vette a terrornak és az üldözésnek egy mindaddig elképzelhetetlen hulláma. A városi gerillacsoportok sem logisztikai szempontból, sem létszámuknál fogva nem voltak abban a helyzetben, hogy a városi központokban a guevarai koncepciónak megfelelően népi felszabadító hadseregekké alakuljanak át, és így szegüljenek szembe az elnyomó apparátussal. Az elnyomás egyébként nem korlátozódott a fegyveres csoportokra és holdudvarukra, hanem kiterjedt a legális és fegyvertelen városi mozgalmakra is. Ezek üldözése teljesen független volt attól, hogy közel álltak-e a gerillacsoportokhoz vagy sem. A dél-amerikai forradalmi mozgalmat ily módon fizikailag megfosztották bázisától. Az Egyesült Államok hátországában egyidejűleg több fronton is sikerült visszaállítani a nyugalmat és megakadályozni az USA befolyásvesztését. E külpolitikai vonatkozások mellett azonban a dél-amerikai baloldali mozgalmak vereségének alapvető belpolitikai következményei is voltak. A hetvenes évek második felére ugyanis nem maradt olyan szervezett erő, amely eséllyel szegülhetett volna szembe a katonai junták ekkor induló gazdasági szerkezetkiigazító politikájával. A hetvenes évek közepére tehát a gerillamozgalmak első hulláma, amely önmeghatározásában többé vagy kevésbé hangsúlyosan a kubai tapasztalokra támaszkodott, végérvényesen elbukott.

A második hullám: a hálózatok kora

Kuba, amely egy mély gazdasági válságot követően a hetvenes évek elejétől erősebben támaszkodott a Szovjetunióra és Kelet-Európára, letett a forradalom latin-amerikai exportjáról, és több országgal diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Dél-Amerikában majdnem minden vereséget szenvedett gerillacsoport bekapcsolódott a legális ellenzék munkájába. Közben pedig a mozgalom első hullámának túlélői Közép-Amerikában, Kolumbiában és Mexikóban új gerillamozgalmak alapítását készítették elő. Éveken keresztül tartó önkritikus viták után, amelyek során feldolgozták vereségeiket, a hetvenes években kezdetét vette egy újraszerveződési fázis, és megindultak az új gerillaközpontok felépítésének titkos előmunkálatai.

A második gerilla-hullám kibontakozása időbeli átfedést mutat az első hullám elhalásával. Kezdetei az 1972–74-es évekre tehetők, amikor Guatemalában, El Salvadorban és Kolumbiában új típusú szerveződések kezdtek megjelenni. A második hullám tetőpontját Somoza megbuktatása jelentette 1979. július 19-én. A Kuba utáni második sikeres forradalom új történelmi korszakot nyitott meg Közép-Amerikában, amelyet 1981–82-ig a forradalmi mozgalmak viharos előretörése jellemzett. A nyolcvanas éveket aztán a felszabadító mozgalmak és ellenfeleik elhúzódó és véres küzdelme határozta meg. Miközben a második hullám legfontosabb erői, a közép-amerikai mozgalmak 1996 végéig békeszerződések útján legális mederbe terelődtek, az andokbeli Peruban és Kolumbiában tovább húzódnak a fegyveres harcok. Ezekben az országokban időközben jelentősen megváltoztak ugyan a körülmények, de a felkelők politikai elképzelései és akcióformái alapvetően a régiek maradtak. Ezért egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a gerillamozgalmak második hulláma már teljesen kifulladt volna.

A gerillamozgalmak második hullámát meghatározó szervezetek számos új vonást mutatnak fel. Az új mozgalmakban sor került mind a gyújtópont-elmélet, mind a “korszakelmélet” hibáinak és gyengeségeinek kritikus kiértékelésére. A katonai megmozdulásokat alárendelték az osztályharc egy átfogóbb politikai koncepciójának, és nagy figyelmet szenteltek az akciók saját táborukon kívüliek számára való megjelenítésének. Minden csoportnál központi jelentőségre tett szert a szövetségi politika és a taktikai rugalmasság: a kommunista pártokkal, illetve a szociáldemokrácia vagy különféle keresztény csoportosulások bizonyos elemeivel kötött kapcsolatok és szövetségek szélesítették a felkelők társadalmi bázisát, és csökkentették elszigeteltségüket. Ezen túlmenően a titkos fegyveres apparátus mellett legális tömegmozgalmakat és féllegális fórumokat is létrehoztak. E különböző szintek a politikai–katonai szervezetek vezetőségében találkoztak, miközben azonban az egyes csoportok megtartották politikai és szervezeti önállóságukat. Így több szintű, társadalmilag sokszínű, kollektív vezetésű felszabadítási frontok alakultak ki, amelyek különböző politikai hagyományokat és irányzatokat fogtak össze. Működésükkel egy szélesen értelmezett beavatkozásellenes, emberi jogi és békepolitika volt hivatott korlátokat szabni a hadsereg tevékenységének. E felszabadítási frontok élvezték a nagyvárosokban jelen levő nemzetközi szolidaritási mozgalmak támogatását, és védte őket a diplomáciai kapcsolatok egy sűrű hálója is, amelyet fáradságos aprómunka árán szövögettek. A “kontinentális forradalom” elvét felváltotta a “nemzeti felszabadítás” célkitűzése. Végül a lényegesen rosszabb keretfeltételekre a mozgalmak egy minőségileg új politikával, a béketárgyalások felvételével válaszoltak, ami megakadályozta a politikai–katonai szervezetek fenyegető széthullását.

Ebben az összefüggésben megváltozott a fegyveres akciók jelentősége is: ezek a 80-as évek folyamán stratégiai eszközből – amelyet eredetileg a hatalom forradalmi megragadásának céljával vetettek be, bár egyedül a sandinisták esetében sikerrel – fokozatosan taktikai elemmé váltak, és arra szolgáltak, hogy az adott politikai rendszeren belül szabad mozgástereket nyissanak. Miközben a “gerilla” és a “fegyveres harc” a gyújtópont-elmélet hatása alatt egészen odáig a “forradalom” szinonimájának számított, a 80-as években ezek a fogalmak leváltak egymásról. Az államhatalom megszerzéséért küzdő klasszikus gerillamozgalmak mellett kialakult egy “fegyveres reformizmus”, amely már nem a társadalmi viszonyok megdöntéséért lépett fel, hanem azok demokratizálásáért. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy adott csoport kizárólagos besorolása a “fegyveres reformizmus” irányzatába inkább csak társadalomelméleti elvonatkoztatás lehet, mintsem a csoport valóságos természetének leírása. Az egyes esetek ugyanis azt mutatják, hogy a gerillamozgalmak ide-oda ingadozhatnak a korlátozott cél, azaz bizonyos játéktér biztosítása, illetve az átfogó kísérlet, vagyis az államhatalom átvétele között. Hogy végül melyik irányba fog kimozdulni az inga, az kevésbé programokon vagy ideológiai álláspontokon múlik, mint inkább a gyakorlati sikereken, illetve kudarcokon.

Elődeikkel szemben a második hullám nagy mozgalmai már képesek voltak támogatást szerezni a vidéki lakosság körében, ami növekedésük és sikereik alapvető feltétele volt. A gerillamozgalom derékhadát immár nem diákok, hanem campesinók alkották, közöttük sok nő is. Guatemalában és Peruban nagyszámú indián is csatlakozott a mozgalomhoz. A vidéki gerillaegységek mellett egyes mozgalmak városi csapatokat is fenn tudtak tartani. Mivel pedig El Salvadorban és Guatemalában a felkelők irányító szervezetében a Kommunista Párt is részt vett, a gerillacsoportok a városi szakszervezetekkel is jó kapcsolatokat ápoltak. A második hullám mozgalmai kiterjedt társadalmi bázisépítő munkájuk következtében összehasonlíthatatlanul erősebb támogatást élveztek a lakosság körében, mint az egykori gerillaközpontok.

A harmadik hullám

Az EZLN új jelszava (“Ya basta!” – “Ebből elég!”) egy új korszak kezdetét jelzi, csakúgy mint a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) 1996-os megjelenése. Kuba és Nicaragua győzedelmes felkeléseihez hasonlóan “az első posztkommunista gerilla” (Carlos Fuentes) fellépése is mozgásba hozott egy megmerevedő hatalmi konstellációt. A zapatista mozgalmat azonban mind tartalma, mind a politizálás új formái, mind a megváltozott nemzetközi feltételek megkülönböztetik elődeitől. Az EPR fellépése alátámasztja azt a nézetet, amely szerint Chiapasban nem egyszerűen egy késői utóvédharc folyik, hanem a neoliberális támadással szemben kibontakozó konfliktus tanúi vagyunk.

A zapatista felkelés ráirányította a figyelmet a neoliberális gazdaságpolitika társadalmi következményeire, nyomás alá helyezte Mexikó politikai rendszerét, és jelentősen megnövelte a parlamenten kívüli baloldali ellenzék befolyását. Legfontosabb hatása, hogy közvetlen és közvetett módon gyengítette a hagyományos tekintélyuralmi erőket, a PRI állampártot, erősített viszont egy mérsékelt baloldali reformirányzatot, a “Demokratikus Forradalom Pártját” (PRD). Hasonlóan Kubához és Nicaraguához, a zapatista mozgalom hatására ismét politikai alapkérdéseket feszegető, széles körű és heves viták bontakoztak ki Latin-Amerikában, továbbá mind Európában, mind az Egyesült Államokban kialakult egy aktív szolidaritási mozgalom. Persze a forradalom ebben az esetben is elsőként az ellenforradalmi törekvéseket erősítette fel. A mai mexikói helyzetben ez azt jelenti, hogy nő a hadsereg befolyása a civil erők rovására, és növekvő jelentőségre tesz szert az Egyesült Államokkal folytatott katonai együttműködés. Elődeikkel ellentétben sajnos nemzetközi kapcsolataikban a zapatisták nem rendelkeznek semmiféle jelentősebb szövetségessel vagy baráti kormánnyal, amely például egy katonai offenzíva esetén a mozgalomnak bizonyos védelmet nyújthatna. A szovjet tömb összeomlása, a sandinisták veresége (1990), valamint az el salvadori (1992) és guatemalai (1996) békeszerződések után, tekintetbe véve továbbá, hogy Kuba igen jó kapcsolatokat ápol a mexikói uralkodó osztállyal, az EZLN-nek meg kell elégednie különböző politikai pártok semmire sem kötelező szimpátia-megnyilvánulásaival és a saját országaikban is minden befolyást nélkülöző csoportok szolidaritásával. A szövetségi politika gyengeségében a nemzetközi politikai klíma tükröződik vissza. Hogy a zapatista vezetés ennek tudatában van, azt azok a törekvései is mutatják, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrumot megcélzó nemzetközi kongresszusok rendezésével a világ nyilvánossága előtt legalább egy bizonyos erkölcsi és politikai ellensúlyt szerezzen.

Élcsapat helyett: indianizálódás

A gerillamozgalmak első és második hullámától eltérően a zapatisták nem tekintik magukat a társadalmi átalakulás élcsapatának, nem harcolnak az államhatalomért vagy az – akárhogy is definiált – szocialista rendszer megvalósításáért. Az EZLN a demokratikus értelemben vett civil társadalomban gondolkodik. Szóvivőjük, Marcos alparancsnok egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza ezt. A francia forradalom olyan jelszavaihoz nyúl vissza, mint a “szabadság és egyenlőség”, beemeli a vitába az “igazságosság” és a “méltóság” fogalmát, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunikáció új formáinak, valamint a jelképeknek. Az EZLN egy demokratikus forradalomért lép fel, amely véget vet a PRI uralmának, és biztosítja az indián lakosságnak nemcsak a jogi, de a tényleges egyenjogúságot is. A termelési viszonyok kulcsfontosságú kérdésében viszont csak annyiban foglal állást a mozgalom, amennyiben elutasítja a neoliberalizmust, továbbá agrárreformot tart szükségesnek.

Megnyilvánulásaikban hiába is keresnénk a hagyományos szocialista diskurzus érvelési mintáit. Ehelyett gyakran utalnak a mexikói történelemre és az indián közösségek tapasztalataira. Az EZLN olyan jelképeket használ, mint a vörös és fekete színek, amelyek széles körben elterjedtek más latin-amerikai forradalmi mozgalmaknál is, és saját magát “Nemzeti Felszabadító Hadseregként” határozza meg, ami a gerillamozgalmak első és második hulláma idején is jellemző volt. Elődje, az FLN, amely 1983 novemberében változtatta nevét EZLN-re, éppen úgy a guevarizmus hagyományaiból érkezett, mint a szóvivő, Marcos alparancsnok. Eredeti stratégiájuk – titkos fegyveres csoportok létrehozása a lakott területektől messze – nem különbözött a sok más hasonló szervezetétől.

Az EZLN sajátos jellege onnantól kezdve alakult ki, hogy az eredeti csoport indián aktivistákkal és indián közösségekkel került érintkezésbe. A politikai–katonai élcsapat a 80-as évek második felében az indián közösségek fegyveres mozgalmává alakult át. A szóvivőtől származó információk szerint az EZLN azokat a döntéseket követi, amelyek a közösség valamennyi tagjának részvételével folytatott előzetes konzultációk után születnek. Ez az eljárás a feje tetejére állítja a gerilla és társadalmi bázisa közti hagyományos kapcsolatot, amelyben mindig az előző fél volt a meghatározó. Egyúttal egészen más jelentőséghez jut a mozgalomban a bázisdemokrácia elvén nyugvó részvétel. Az EZLN tehát kettős értelemben is “indianizálódott”: egyrészt, mivel mára csaknem minden tagja indián etnikumú, másrészt pedig azért, mert az indián közösségek a szervezet vezetését – a “Titkos Forradalmi Indián Bizottságot” – is átvették, érvényre juttatva saját célkitűzéseiket és döntéshozatali formáikat.

Álcázott háború

Két hétig tartó fegyveres konfrontáció után, amelynek során a mexikói hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat, ám ennek ellenére nem boldogult a zapatistákkal, sőt helyenként csúfos katonai vereségeket kellett tudomásul vennie, 1994 elején Salinas de Gortari elnök egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Az állami vezetés elsősorban a nemzetközi közvéleményből érkező bírálatok és a Mexikóváros utcáin békét követelő tömegtüntetések miatt került lépéskényszerbe. Azóta a zapatistáknak új belpolitikai helyzetben kell boldogulniuk: egyedül maradtak a felkeléssel, a PRI ugyanis a katonai megoldás helyett a fegyverszünet és a tárgyalások eszközét vetette be, elkerülendő a társadalmi feszültségek további éleződését és a zapatisták további megerősödését. Az EZLN számára nem maradt más hátra, mint felkészületlenül a tárgyalóasztalhoz ülni és megkezdeni a kormány által javasolt, valamint a civil társadalom által követelt párbeszédet. A tárgyalások – többszöri megszakítással – 1994 februárja óta tartanak.

A zapatisták a fegyvernyugvás kikiáltása óta többszörösen is paradox helyzetbe kerültek. Az ország demokratizálásáért küzdenek, miközben fegyverben állnak; az indián közösségek “fegyveres kommunitarizmusának” kifejeződései, miközben nemzeti jellegű civil mozgalommá szeretnének válni; feltalálták a fegyveres erőszakmentességnek egyfajta stratégiáját, amely mellett a sokszoros katonai provokáció ellenére is kitartottak, a fegyveres támadásokkal költői megfogalmazású nyilatkozatokat és nemzetközi kongresszusokat szegezve szembe. Azokat a különböző próbálkozásokat azonban, amelyek nemzeti keretekben megvalósuló, legális jelenlétre irányulnak, hiábavalónak kell tekintenünk. A zapatisták egyelőre nem léptek túl egy bizonyos nemzetközi kisugárzással is bíró, ám alapvetően regionális földalatti mozgalom státuszán. A Zedillo-kormány egy, a kifárasztásra és a mozgalom lassú kivéreztetésére törekvő stratégiát követ, amellyel szemben igen nehéz védekezni. Az államhatalom megsokszorozta katonai jelenlétét, és 1995 februárjában megközelíthetetlen őserdei területekre szorította be az EZLN erőit. A mozgalom civil támogatóit a félkatonai jellegű “Fehér Gárda” üldözi, amely állami intézmények támogatásával, illetve hallgatólagos jóváhagyásával működik.

Az 1994. május 1-jén megalakított EPR (politikai–katonai szervezet, amely elképzeléseiben és fellépésében is az elmúlt periódus vidéki gerilláihoz hasonlít) 1996. júniusi fellépésével immár létezik egy másik fegyveres csoport is, amely nyíltan működik. Az EPR néhány déli szövetségi államban van jelen, mint Guerrero vagy Oaxaca. Állítólag van némi befolyása néhány legális tömegszervezetre is. Emellett több száz fegyveres tagot számlál, akik a kiterjesztett népi háború koncepciójának jegyében az államhatalom megszerzéséért harcolnak. Nyilvános fellépésüket követően – amely az EPR saját adatai szerint az első 10 hónap során 140 áldozatot követelt a biztonsági erők soraiból – a hadsereg nagy nyilvánosságot kapott támadási hullámot intézett ellenük, így azóta a csoport mindössze a “fegyveres propagandára” és a védekező akciókra korlátozza aktivitását. A szervezet hangsúlyozza, hogy még lát lehetőséget a legális politikai tevékenységre, és az 1997. júliusi választások alkalmából egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Állítólag más szövetségi államokban is léteznek földalatti mozgalmak.

A zapatisták felkelése óta Mexikóban egy álcázott háború zajlik, ahol az állami biztonsági erőkkel változatos társadalmi bázisra támaszkodó, eltérő jelentőségű és politikai orientációjú, többé vagy kevésbé jól felfegyverzett mozgalmak állnak szemben. A chiapasi hivatalos fegyverszünet óta az állam egy hadüzenet nélküli, és ezért a nemzetközi nyilvánosság által nem észlelt, alacsony intenzitású háborút (low intensity war) folytat. A támadások elsősorban a civil lakosság azon rétegei ellen irányulnak, amelyeket a gerillák lehetséges támogatóinak tekintenek. A harcok immár a hétköznapok részévé váltak, különösen Chiapas, Guerrero és Oaxaca szövetségi államokban. Hogy a konfliktus kiterjed-e és még határozottabban fegyveres jelleget ölt-e, vagy sikerül politikai úton rendezni, az a mexikói nyitási és átmeneti folyamat további alakulásának függvénye. Amennyiben a hadsereg – akár hallgatólagos támogatással, akár a választott parlament ellenében – tovább fokozza a chiapasi megszállást, esetleg további területekre is kiterjeszti a csendes háborút, úgy nem zárhatók ki az újabb katonai összecsapások. A konfliktus ilyen kimenetelének azonban – Mexikó politikai és gazdasági súlya, NAFTA-tagsága és az Egyesült Államokkal közös határa miatt – az egész földrészre kiterjedő hatásai volnának.

Egy új modell

Az ún. létező szocialista rendszerek összeomlása és a közép-amerikai békeszerződések után a fegyveres harc modellje általában elavultnak számított. A fennmaradt felszabadítási mozgalmakon eluralkodott a kételkedés, hogy vajon még a legjobb esetben is, azaz ha sikerülne megszerezni a hatalmat, a várható bel- és külpolitikai feszültségek közepette, volna-e lehetőség forradalmi elképzeléseik megvalósítására, avagy a hatalom megtartása csak a forradalmi társadalmi tartalom feladása árán volna lehetséges. A zapatisták felkelésével és a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) megjelenésével azonban újra napirendre került a fegyveres harc. Ezek az események először is világossá tették, hogy a fegyveres ellenállás változatlanul lehetséges, és hogy a felszabadítási törekvések értelmes eszköze lehet. Azt is megmutatták, hogy léteznek gerillamozgalmak, amelyek képesek kifinomult stratégiák kidolgozásával alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. E mozgalmak alulról jövő kezdeményezéseikkel számottevően hozzájárultak országaik demokratizálásához, amenynyiben komolyan megkérdőjelezték a tekintélyuralomra épülő hatalmi berendezkedést, de legalábbis legitimációs válságokat idéztek elő. Sajátos arculatuk megóvta őket attól, hogy a hadsereg masszív bevetésével elhallgattassák vagy megsemmisítsék őket. A zapatista mozgalmat az a sajátos jellege teszi kiemelkedő jelentőségűvé, hogy célzott politikai beavatkozással és szövetségesek keresésével párosítja az indián közösségekben végzett földalatti munkát. Amennyiben sok más csoporthoz hasonlóan a zapatisták is legális indián szervezetként működnének, a hatalom ugyanolyan gyorsan és keményen elnyomná őket, mint amazokat. Ez az oka annak, hogy a zapatista mozgalom először is békeszerződést akar kötni, és útjára akar indítani egy széles körű demokratizálódási folyamatot, mielőtt legalizálná saját tevékenységét. Ez a magyarázat a harisnya-maszkjaikra is. Ezek ugyan valóban nagyon látványosak a tévé képernyőjén is, elsődleges funkciójuk azonban mégiscsak viselőik megóvása az üldöztetéstől.

Az EZLN másik fontos tulajdonsága, hogy nem élcsapatként viszonyul a demokráciához és a hatalomhoz. A zapatisták ezzel olyan tényezőknek is figyelmet szentelnek, amelyekkel a guevarista vagy leninista baloldal legfeljebb érintőlegesen foglalkozott, mivel elsősorban az államhatalom megragadására, a (biztonsági) apparátusok feletti ellenőrzés megszerzésére és a forradalmi párt kiépítésére koncentrált. Az új megközelítésre ezzel szemben jellemző a különböző érdekcsoportok bevonása a saját elképzelésekbe és a véleménykülönbségek tudomásulvétele; a felelős közreműködés egy olyan demokratikus hatalom kiépítésében, amely az ellenhatalom, a “poder popular” vagy “poder local” felfogásaira támaszkodik; a különböző kultúrák egyenrangúságának és a másság jogának elismerése, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem; az ideológiai hegemónia elleni küzdelem egy saját és összetéveszthetetlen nyelvezet bevetése, a modern kommunikációs eszközök használata és saját jelképvilág kialakítása révén. Éppen ez utóbbi jellemvonásai alapozták meg a zapatizmus széles körű nemzetközi elismertségét, és gyengítették az afölötti kételyt, hogy vajon lehetségesek-e, sőt egyáltalán: kívánatosak-e a baloldali alternatívák a világgazdaság perifériáján. E jellegzetes új arculat teremtette meg a csíráját annak az EZLN iránti nemzetközi szolidaritásnak, amely nélkül tartósan egyetlen harmadik világbeli forradalmi mozgalom sem maradhat fenn.

Az első és a második hullám mozgalmaihoz képest a zapatisták leggyengébb pontja az olyan társadalmi alapkérdések megkerülése, mint a mexikói termelési és uralmi viszonyok természete. A PRI-uralom végének követelése, a civil társadalom dicsőítése és a neoliberalizmus elutasítása ugyanis önmagában nem hatol elég mélyre. Bármilyen rokonszenves is a más nézetekre való nyitottság, úgy tűnik, csak arról tereli el a figyelmet, hogy a zapatistáknak nincs saját álláspontjuk, de legalábbis nem tárják azt a széles nyilvánosság elé. A nagy kérdés, hogy mozgalmuk meddig képes fenntartani az ez ideig kétségkívül termékeny feszültséget az erkölcsi kategóriák és a puskagolyók, illetve a szimbolikus töltetű békés szuverenitás és a piac törvényei között. A társadalomban mindenütt növekvő, részben megfoghatatlan erőszak közepette, amelynek gyakorlásában a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt (félkatonai szervezetek, kábítószermaffiák, emberrablásra szakosodott szervezetek, ifjúsági bandák), és amely helyenként zűrzavaros állapotokat hoz létre, mind a zapatistáknak, mind más mozgalmaknak rendkívül óvatosan kell eljárniuk. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy fegyveres erőik túl messzire mennek, és a felszabadítási folyamat előmozdítása helyett elriasztják a befolyási övezetükben élő lakosságot, erőszakosan keresve annak támogatását. Egy rugalmas politikai stratégia és a politikai, illetve gerillaaktivitás megfelelő kombinációja jelentheti azt az eszközt, amely a minimálisra csökkentheti ezt a veszélyt, másfelől viszont a lehető legtöbb társadalmi támogatást tudja felsorakoztatni a demokratikus és forradalmi hagyományok mögött.

(Fordította: Bellon Erika)

“A bűnt meg kell torolni. De miért éppen azon, aki elkövette?” – értetlenkedik Nietzsche. Megesik, hogy Nietsche kritikájának van alapja, és ténylegesen a bűn elkövetőjét büntetik. Sokan azonban ennek az ellenkezőjét vélik tapasztalni: nem az igazi bűnösök lakolnak, illetve az igazi bűnösök nem lakolnak. “E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról aranylánc függjön; s íme a helyett ő függ a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranylánc van, pedig hóhérkötélen kéne függnie” – írja Petőfi. “Aki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített” – panaszkodik Tiborc.

A kultúrtörténeti példák hosszan sorolhatók. Ezek a példák arra utalnak, hogy az igazságszolgáltatás nem feltétlenül az igazságosságot szolgálja, hanem gyakran társadalmi igazságtalanságok megvalósításának eszköze. Arra utalnak, hogy a jogi gyakorlat nem egyenlő mércével mér: az igazságszolgáltatásnak vannak kedvezményezettjei, kivételezettjei. Arra utalnak, hogy valamennyi államilag szabályozott rendszerben vannak olyan – hatalommal rendelkező – kiváltságos csoportok, amelyek kiváltságaikat a jogrendben is érvényre juttatják. Egyrészt kivonhatják magukat az érvényben levő jog hatálya alól. Másrészt egyes jogi szabályokat, törvényeket a maguk érdekei szerint hozatnak, illetve működtetnek. Bűn és bűnhődés szétválásának ez az egyik, a jogrendszer egészében érvényesülő formája. Mindez azonban nem fogyatékossága, hanem alapja, létfeltétele az intézményesített jogrendszernek. A jogi szférát éppen ez a szétválás, tartalmi egyenlőtlenség élteti. Ha egy társadalomban hierarchikus különbségek vannak, egyebek mellett intézményes jogrend segítségével igyekeznek mérsékelni az egyenlőtlenségek, hierarchiák, igazságtalanságok miatti konfliktusokat. Minden intézményes jogrendszer fölöslegessé válna, összeomlana, ha azonos mércével mérné, egyenlőnek tekintené a gyengét és az erőset. Mivé fajulna az államrend, ha a törpe egyének egyenlőnek képzelnék magukat a gazdasági vagy a politikai hatalom képviselőivel, vagyis érvényesíteni akarnák a jogilag deklarált egyenlőséget? Az erősek – mint ez lenni szokott – élnek erőfölényükkel, és számos esetben hatályon kívül helyezik a törvényt. Történelmi tapasztalatok mutatják, hogy az erősebb joga erősebb jogként érvényesül a gyakorlatban. Jogállam vagy nem létezik, vagy társadalmi hierarchiát testesít meg. Társadalmi hierarchiák hiányában maga a bürokratikus állam veszítené el a funkcióját, létalapját.

A jogrendszer életszerű – vagyis a társadalmi hierarchiákat tükröző – “igazságtalansága” nem a jog hibája, a jogi “igazságtalanságokkal” szembeni kritika valójában a hierarchikusan berendezett társadalom és állam bírálatát fejezi ki burkolt formában. Miért ez a közvetett, áttételes kritika? Ennek oka lehet spontán vagy tudatos. Az első esetben öntudatlanul a felszínen, a jogi gyakorlat jelenségeiben vélnek igazságtalanságokat felismerni, és nem haladnak tovább ezek tartalmi gyökeréig. A második esetben eredményes manipulációval állunk szemben: hatásosan érvényesül, sikeresen működik a tudatos figyelemelterelés, amelynek célja, hogy a lényegről, az egyenlőtlenségek forrásáról, a tényleges vétkesekről átirányítsa a kritikát a felszíni jelenségekre, a puszta következményekre. Úgy védelmezi a fennálló viszonyokat, hogy részjelenségek bírálatával igyekszik semlegesíteni, hatástalanná tenni az érdemi, a gyakorlati konzekvenciákkkal is járó kritikát.

Boszorkányok pedig vannak

Bűn és bűnhődés szétválasztásának van egy másik, a jogi gyakorlatban érvényesülőnél rejtőzködőbb, de még hatásosabb formája: a boszorkányképzés, fantomgyártás, gonoszalkotás politikai technikája.

Egyszerű pszichológiai összefüggés: a jelenségek, a tapasztalati tények mögött magyarázatokat keresünk. Ahol következményeket észlelünk, ott kíváncsiak vagyunk az okokra. Meggyőződésünk, hogy ahol igazságtalanságokat, bűnöket vélünk felismerni, ott a bűnösöket is meg lehet találni.

Társadalmi igazságtalanságokat (kizsákmányolást, hierarchiát, alávetettséget, zsarnokságot, visszaéléseket, nyomort) sokszor és sokan tapasztalnak. A társadalmi igazságtalanságok felszámolásáról, illetve egy igazságosabb társadalom megvalósulásáról sokszor és sokan álmodoznak. Némelyek közülük az igazságos társadalom megvalósításának útjában álló akadályokról is gondolkodnak. Így jutnak a társadalmi igazságtalanságok okozóihoz, elkövetőihez.

Mit tesznek az igazságtalanságok haszonélvezői, okozói, felelősei? Igyekeznek a figyelmet elterelni magukról, saját felelősségükről, és azt másokra hárítani. Mivel az igazságtalanságok társadalmi tényén nem kívánnak változtatni, megoldásként marad a tudati-lelki tényeken való változtatás: a bűnöskeresés irányának eltérítése, vagyis a tényleges elkövetők helyett mások “befeketítése”. Ilyenkor csillapíthatatlan politikai–hatalmi szükséglet keletkezik hiteles, hatásosan működő ellenségképzetek kialakítására. Bevetésre kerül a politikai technika egyszerű pszichológiai fogása, a közgondolkodás szervezett megdolgozása: a társadalmi bajokért felelőssé tehető fantomok méretre gyártása.

Fantomok, “gonoszok”, “ellenségek” mindig vannak, bármikor fellelhetők, mert a kiváltságokat élvezőknek – mint mumusokra – szükségük van rájuk. De nemcsak nekik, hanem a vesztesek, kisemmizettek jelentős részének is szüksége van rájuk: mindazoknak, akik vagy nem találják a tényleges vétkeseket, vagy nem vállalják a velük szembeni cselekvést.

Kik ezek a valódi ellenségeket lélektanilag helyettesítő fantomok, mumusok? Koronként, helyszínenként, csoportonként mások bizonyulnak hatásosnak, ezért bevethetőnek: panteonjukban megtalálhatók a különböző máshitűek, a különböző másként gondolkodók, a különböző másként élők (ezért deviánsnak minősítettek), a különböző idegenek, a különböző kisebbségek, a különböző kommunisták.

Az 1840-es évek Európájában divatban volt a kommunistákkal ijesztgetni az elégedetlenkedő állampolgárokat, illetve a politikai ellenfeleket kommunistának bélyegezni. “Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei ne híresztelnék, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?” Ha ez a megfogalmazás igaz, akkor valamiben minden számottevő politikai szereplő egyforma: valamennyi megkapta a kommunista jelzőt valakitől. Ha az európai hatalmasságok nem alkotják meg és nem helyezik üzembe a kommunizmus fantomját, ha nincs ez a ködösítés, akkor nem alakul ki a tisztázási kényszer, és valószínűleg nem jön létre a Kommunista Kiáltvány. A Kiáltvány deklarált célja, hogy “a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel” szemben tisztázza magát: nyilvánosságra hozza a kommunisták tényleges elképzeléseit és törekvéseit. Az elképzelések és törekvések széleskörű tudatosítása nem vesztette el aktualitását: a kommunizmussal való ijesztgetés hatásosnak bizonyult, és azóta is szép karriert fut be.

Ennél is fontosabb, hogy az utolsó százötven évben nem változott meg a tőkés rendszer alaptermészete. A társadalmi hierarchiák és antagonizmusok ma áttételesebben, nehezebben átlátható, bújtatott formákban jelentkeznek, de lényegük – világméretekben tekintve – ugyanaz maradt. A Kiáltványban vázolt történet rólunk is szól, a Kiáltvány hozzánk is beszél. Ez indokolja, hogy, megkíséreljük mai szemmel olvasva is értelmezni. Jelen írás néhány olyan problémakört érint, amelyek a következő század társadalmi küzdelmei számára tanulságosak lehetnek.

Történelmi humanizmus = kommunizmus (Kik a kommunisták, és mit akarnak?)

A Kiáltvány történelemszemlélete – általános megközelítésben – két alappilléren nyugszik. 1. A közelmúlt megítélése: “A burzsoáziának a történelemben fölöttébb forradalmi szerepe volt.” 2. A jövő lehetősége: “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

Az idézetek az emberiség világtörténelmének olyan felfogására utalnak, amely három fejlődési fokot, fejlettségi szintet különböztet meg. A kapitalizmus előtti társadalmakat a “helyi elzárkózottság”, a hagyományokban gyökerező változatlanságra való törekvés, a természeti hatalmaknak történő kiszolgáltatottság, a társadalom tagjai közötti alá–fölé rendeltség jellemzi. Ehhez képest a “burzsoázia korszaka” kiszélesíti az ember szabadságát: szétszakítja az egyének közötti születési hierarchiákat, az ipar segítségével megnöveli az emberi erőket (termelőerőket), az egész korszakot a “termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások” kísérik. Ennyiben a “burzsoázia korszaka” progresszív volt minden korábbi társadalmi rendszerhez képest, de a Kiáltvány keletkezésének idején már elveszítette progresszivitását, és az emberiség objektív lehetőségeihez viszonyítva világtörténelmi hanyatlást képvisel. (“A társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a polgári civilizáció és a polgári tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak; ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket… A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot.”) A burzsoá korszakban – a tőke kényszere hatására – már kifejlődött társadalmi erők (termelőerők, emberi képességek) bázisán humánus történelmi alternatívára nyílik lehetőség: a társadalmi egyének – a tőke kényszerét lerázva – birtokba vehetik és a maguk érdekében működtethetik a létrejött társadalmi erőket. Megérett a helyzet arra, hogy a “polgári civilizáció” meghaladásában érdekelt szubjektív erők koncentrálása (“a proletariátus osztállyá alakítása”) révén a “burzsoázia korszakát” – belátható időn belül – világtörténelmileg pozitív alternatíva váltsa fel: “minden egyes ember szabad fejlődését” biztosító társulás, vagyis kommunizmus.

Mit tesznek a kommunisták a jelzett cél megvalósulása érdekében? Egyrészt: “a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik”. Másrészt: “a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik”. “A munkásosztály közvetlen céljaiért és érdekeiért küzdenek, de a jelen mozgalomban egyszersmind a mozgalom jövendőjét képviselik.”

Mit nem tesznek a kommunisták, nehogy a végső célról (a humánus alternatíváról) eltereljék a figyelmet? Egyrészt “nem állítanak fel külön elveket”. Vagyis nem külsődleges, ezért elvont eszményeket akarnak megvalósítani, hanem csupán az egyének szabad fejlődését akadályozó társadalmi korlátokat (politikai állam, pénz által közvetített gazdálkodás) kívánják eltávolítani. Másrészt nem alkotnak külön pártot. Ehelyett mint a különböző munkásszervezetek jobbik énje tevékenykednek: a munkásokat részleges célok követése helyett a humánus társadalom útjában álló összes akadály felszámolására orientálják.

A fentiek magyarázzák, hogy százötven év elteltével az objektíve lehetséges humánus társadalom helyett miért élünk továbbra is a “burzsoázia korszakában”, és hogy miért rosszabbak ma az esélyek “minden egyes ember szabad fejlődésére”, mint akkor. A munkásságot szervező, orientáló csoportok a proletariátus erőit megosztották az alábbiakkal.

A munkásság nemzeti cselekvésében nem tudták, illetve nem akarták érvényesíteni az egész proletariátus közös érdekeit.

A munkásságnak a burzsoázia elleni küzdelmeiben nem tudták, illetve nem akarták az összmozgalomnak, illetve a mozgalom jövőjének érdekeit is érvényesíteni.

Elvont elvek, elméletek felállításával, taktikai kompromisszumokkal stb. gátolták, hogy a napi konfliktusokból eredő harc olyan megoldási irányt vegyen, amely szervesen összekapcsolódik a végső céllal (a minden egyes ember szabad fejlődését lehetővé tévő társulás létrehozásával). A munkások vezetői a politikai hatalom meghódítását eszköz helyett célnak tekintették. Több energiát vetettek be a politikai hatalom meghódítása érdekében, mint azért, hogy a szabad egyének társadalmának programjával az emberek rokonszenvét meghódítsák.

Nem tudták, illetve nem akarták a proletármozgalmat belülről hatékonyan befolyásolni, ezért a burzsoá rendbe beilleszkedő burzsoá intézményt, külön pártot alakítottak.

Burkolt polgárháborúk a polgári civilizációban

Közismertek a “burzsoázia korszakának” – a Kiáltványban is – progresszívnek minősített mozzanatai. A tőke növekedési–felhalmozási természete kikényszeríti a termelés társadalmi erőinek állandó gyarapodását. Létrejön a modern nagyipar: a gépesítés forradalmasítja a termelést. A nagyipari tömegtermelés létrehozza a világérintkezést, a világpiacot. A “polgári civilizáció” túllép a nemzeti egyoldalúságokon: a termelési eljárásokat és a fogyasztási cikkeket éppúgy, mint a szellemi termékeket az emberiség közkincsévé teszi. Ezáltal “valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbat is, belerántja a civilizációba”.

Forradalmasító és civilizáló tevékenységét a tőke (illetve megszemélyesítője, a burzsoázia) konfliktusok árán és antagonizmusok létrehozásával viszi végbe. A Kiáltvány a jelen konfliktusait, feszültségeit két síkon közelíti meg, egy közvetlenül megjelenő, felszínibb és egy mélyebb, rejtettebb szinten. Egyrészt burzsoák és proletárok (tőke és munka), másrészt piacgazdaság és humánum (tőke és ember) kibékíthetetlen ellentétét elemzi.

1. A fennálló rendszer szerkezete, belső tagolódása minden korábbihoz képest egyszerűbbé válik: döntően termelő nem-tulajdonosok és nem-termelő tulajdonosok (bérmunkások és tőkések) alkotják. A piaci konkurrencia következtében a tőkés magántulajdon fokozatosan megsemmisíti a munkával szerzett tulajdont. Távlatilag mindenki burzsoává vagy proletárrá válik, illetve burzsoá vagy proletár álláspontra helyezkedik. (A proletárok köre nem korlátozódik a közvetlen termelőkre, hanem magába foglalja a legkülönbözőbb tulajdonnélküli csoportokat: “A burzsoázia… bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.”) A két nagy társadalmi osztály között kezdettől fogva “burkolt polgárháború” folyik.
2. A tőkések bérmunkások fölötti uralmánál is lényegesebb sajátossága a kapitalizmusnak a piacgazdaság (a dolgok) személytelen uralma minden emberen: így munkáson és tőkésen egyaránt. Ez utóbbi az előbbi uralom végső alapja.

Könnyen értelmezhető a bérmunkások alávetettsége a gazdasági objektumoknak. “A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására… A polgári társadalomban tehát a múlt uralkodik a jelenen… A polgári társadalomban a tőke önálló és személyisége van, a munkálkodó egyén ellenben önállótlan és személytelen.” A gazdasági tárgyak hatalma, logikája, természete uralkodik az emberi akaraton. A tőke belső természetéből fakad, hogy minden határon túl növekednie kell, és végső fokon ez határozza meg a tőkések gazdasági magatartását is. A burzsoázia az ipar haladásának “akarat nélküli és ellenállásra képtelen” hordozója – fogalmaz a Kiáltvány. Végső soron tehát a tőkés is önállótlan, alávetett. A dolgok hatalma növeli az emberi erőket (a termelőerőket, termelő képességeket), de az emberi erők a dolgok erejeként tevékenykednek.

A Kiáltványban jelzett “burkolt polgárháború” a tőkés–munkás ellentétnél lényegesen tágabb, általánosabb dimenziót kap a piacgazdaságnak az emberek fölötti uralmában. E polgárháború valójában a dolgok logikája és az emberek, a személytelen gazdasági (intézményi) racionalitás és a személyes emberi racionalitás között zajlik. A személyek (így a tőkések és a bérmunkások is) csupán hordozói e kétfajta logika (kétfajta racionalitás) konfliktusának.

Civilizációs alternatíva: termelő egyének társulása

Ebben a “burkolt polgárháborúban” mutatkozik meg a kommunizmusnak nevezett humánus társadalom alternatívája. A Kiáltvány az emberek társadalmi emancipációjának, az emberi oldal győzelmének gyakorlati lehetőségeit keresi. Olyan társadalmi rendszer megvalósítására orientál, amelyben a dolgozó ember eszközből céllá válik, a gazdasági javak pedig célból eszközzé alakulnak át. (Marx későbbi szavai szerint: az a “termelés és a fogyasztás mértéke, amit az egyéniség teljes kifejlődése megkövetel”.) A célnak tekintett ember koncepciójából következik a kommunizmus alapelve: “minden egyes ember szabad fejlődése”. Ez a gazdasági logika elszemélytelenítő tendenciájának humanista ellenalternatíváját jelenti: az egyének sokfélesége megvalósulásának, a különböző személyiségek, sokoldalú egyéniségek kibontakozásának lehetőségét. (A későbbiekben Marx a kapitalizmus utáni történelmi lehetőséget a “szabad egyéniségek” társadalmának nevezi. Itt bekövetkezhet a társadalom szükséges munkájának redukálása azért, hogy az egyének szabad ideje, egyéniségük működése és fejlődése számára rendelkezésre álló ideje növekedjen.)

Az egyének emancipálódása a piacgazdaság uralma alól, valamennyi egyén szabad fejlődésének társadalmi kiindulópontként kezelése a Kiáltványban nemcsak humánus megfontolások miatt következik be. A humánummal egyidejűleg gazdaságossági érvek is megfogalmazódnak. A gyári nagyipar kialakulásával a “burzsoázia korszaka” betöltötte világtörténelmi szerepét. A tőkés termelési viszonyok a fejlődés ösztönzőjéből az emberi erők optimális továbbfejlődésének gátjává váltak: megbéklyózzák a kialakult termelőerők, emberi képességek szabad működtetését (túltermelési válságok, monopolizált tulajdon stb.). A termelőerők szabad fejlődésének már létrejött világtörténelmi lehetősége: az egyének fejlődésének össztársadalmi méretekben történő biztosítása.

A nagyipar megszüntette az ínséget a társadalom erőinek szintjén, de nem szüntette meg az egyének szintjén. A nagyipar társadalmi gazdagságot termel, de a “burzsoázia korszakában” a társadalmi gazdagság magánelsajátítása folyik. A tőke társadalmi hatalom, de magántulajdonként “monopolizálható társadalmi hatalom”. A nagyipar kialakulásától kezdve az emberiség civilizációs alternatíva előtt áll: választhat a “polgári civilizáció” jelene és egy humánus civilizáció lehetősége között. Az előbbi a technikai fejlődést, a tárgyi–dologi gazdagságot, az utóbbi az emberi fejlődést, a különféle személyiségek gazdagságát, egyéniségek sokoldalúságát preferálja.

Nem nehéz észrevenni, hogy a kapitalista és a humánus alternatíva küzdelme az utóbbi százötven évben nemcsak politikai síkon zajlik: a két civilizációs lehetőség között az egyes társadalmak, sőt az egyének életfolyamatában is folyik egyfajta “burkolt polgárháború” (pl. vagyonosodás kontra egyéniséggé válás).

A Kiáltvány megfogalmazása és szellemisége szerint adottak az objektív feltételek ahhoz, hogy a történelmi fejlődés humánus irányt vegyen. A “burzsoázia korszakában” létrejött termelőerők (azaz emberi erők) bázisán az a világtörténelmi fejlődés mércéje, ezért valamely társadalom fejlettségének mutatója, hogy milyen mértékben teszi tagjait autonóm személyiségekké, szabad egyéniségekké. Eszerint ami az egyének szabadságát növeli, az a történelmi fejlődést szolgálja, illetve ami az egyének szabadságát veszélyezteti, az e fejlődést gátolja. Innen tekintve azok a társadalmak, amelyek a gazdasági növekedést az egyének szabadságának ellenében, elszemélytelenítésük árán érik el, elmaradottaknak minősülnek.

Állami piacgazdaság a centrumkapitalizmusban

“Kommunista forradalomról” a Kiáltvány két összefüggésben szól: mint politikai forradalomról és mint társadalmi forradalomról. Az előbbi tartalma a “demokrácia kivívása”. Vagyis a dolgozó többség “uralkodó osztállyá emelése”: a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által. Az utóbbi a civil társadalom forradalma: a civil társadalom polgári formájának felváltása a civil társadalom humánus formájával, vagyis termelő egyének társulásával. A tényleges cél a civil társadalom forradalma, ennek megvalósulásához segédeszköz a politikai forradalom. (Először 1843-ban fogalmazta meg Marx, hogy a politikai állam mozgásához képest a civil társadalom folyamatainak van elsőbbsége, meghatározó szerepe.)

A Kiáltvány a történelmi alternatívák optimista változatát valószínűsítette: a tőkés szabadverseny, szabadkereskedelem radikálisan növeli a termelőerőket, amelyek egyre inkább ellentétbe kerülnek a tőkés viszonyokkal. A gazdasági, valamint a társadalmi feszültségek kiéleződnek és beletorkollnak a munkásság politikai forradalmába. Ez a végeredmény, a politikai hatalom meghódítása adja meg jelentését (történelmi szerepét és helyiértékét) a tőkés szabadversenynek.

Az utóbbi százötven év történelmében nem az a változat valósult meg, amelyet a Kiáltvány preferált. Az iparilag élenjáró (a világot gazdaságilag és katonailag uraló) úgynevezett centrumországokban a tőkés állam különböző politikai intézkedésekkel beavatkozott a gazdasági folyamatokba. Ezzel megakadályozta, hogy a piacgazdaság öngyilkosságot kövessen el, azaz összeomoljon. Az állami beavatkozás kétirányú. Egyrészt a társadalmi–politikai feszültségek, másrészt a gazdasági–piaci feszültségek csökkentését szolgálja.

A szabadpiaci rendszer jellemző sajátossága, hogy – mivel nem a fizetőképes kereslet, hanem a technikai kapacitás határozza meg a termelést – állandó túltermelésben szenved. A túltermelési válság elkerülése miatt kénytelen mind a külső, mind a belső piac folyamatos bővítésére törekedni. Mint a Kiáltvány is kiemeli: “új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a régieket”. Ez azonban gazdaságon kívüli, direkt politikai eszközöket is igényel. Az előbbi – végső soron – gazdasági gyarmatosítást és az immanens feszültségeknek a gazdaságilag hátrányos helyzetű régiókba való kihelyezését jelenti (“egyik nemzet kizsákmányolása a másik által”). A belső piac bővítése finomabb eszközökkel történik. Itt – jelentős mértékben – a piaci kereslet olyan megszervezése megy végbe, amelynek során fölösleges árukat transzformálnak szükségessé: a fogyasztási igények szervezett manipulálása révén enyhítik a túltermelés feszültségeit.

A szabad piacgazdaságot államilag szabályozott piac (az állami és a piaci törvényeket elegyítő piacgazdaság) váltotta fel. Ez valójában fékezi a termelőerők kihasználását és fejlődését, ugyanakkor biztosítja a számukra inadekváttá vált tőkés viszonyok között tartását.

Hogy a bérmunkásság politikai radikalizálódását megakadályozza, a tőkés államnak olyan formális jogokat és gyakorlati életesélyeket (“életszínvonalat”) kellett biztosítania, amelyek rövid távon a gazdaságilag kizsákmányolt munkásokat is érdekeltté teszik az adott rendszer fennmaradásában. Emiatt mérsékelni kellett a tőke szabadságát: korlátozni kellett az egyes tőkések mohóságát az össztőke (a tőkésosztály egésze) javára, nevezetesen a tőkés rendszer folyamatos működőképessége és politikai stabilitása érdekében.

A centrumkapitalizmus politikai stabilizálásához jelentősen hozzájárult a hazai munkásság sajátos kettős helyzete: egyidejűleg kizsákmányolt és a tőkés értéktöbblet társfogyasztója. A centrumországok munkásosztálya egyrészt bérmunkás, másrészt mint kizsákmányoló nemzet polgára – állampolgári jogon – ő is részesedik a gazdaságilag gyengébb régiókból szerzett profitból. Egyrészt tőkésosztályának és tőkésosztálya nem-termelő alkalmazottjainak eltartója, másrészt a kizsákmányolt nemzetek proletariátusának eltartottja. (Ez utóbbi státus a Kiáltvány lumpenekről adott jellemzését is felidézi: “élethelyzete következtében hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa”.) A kettős érdekeltség (osztályérdek és közvetlen anyagi jólét) dilemmájában végső fokon az utóbbi győz – ami a tőkés rendszerrel való gyakorlati kiegyezést, politikai osztálykompromisszumot eredményez.

Kommunista forradalom a civil társadalomban?

A centrumkapitalizmus gazdasági és katonai erőfölénye, illetve munkásságának felemás érdekeltsége következtében nincs közvetlen lehetőség a “burzsoázia korszakának” politikai meghaladására. De ez kevés ok arra, hogy a civilizáció polgári alternatíváját ne tekintsük a humánus alternatívájához viszonyítva retrográdnak (fejlődésellenesnek, emberellenesnek és – amit Marx csak későbbi írásaiban elemez – a természeti környezetre ártalmasnak).

Felmerül a kérdés: Mi a teendő akkor, ha (a Kiáltvány értelmében vett proletár álláspontról, kommunista, azaz humánus értékrendben) a mai kapitalizmus retrográdnak minősül, de nincs közvetlen politikai–hatalmi lehetőség a meghaladására? A közvetlen politikai lehetőség hiánya nem jelenti egyúttal a társadalmi és kulturális lehetőségek hiányát.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miként alakult ki a tőkés rendszer. A burzsoázia a maga képére formálta a civil társadalmat – ezzel alapozta meg a politikai hatalmát. A politikai hatalom átvétele általában akkor következett be, amikor a civil társadalomban már megnyerte a harcot: amikor ott már átvette a hatalmat. A politikai forradalmak lényegében a civil társadalomban bekövetkezett hatalomátvételt szentesítették és intézményesítették. A munkásság osztályküzdelmeinek történetében viszont a politikai csatározásokhoz képest meglehetősen alárendelt szerepet játszik, sőt szinte teljesen figyelmen kívül maradt az a lehetőség, hogy az emberek a civil társadalomban kezdjenek hozzá egy civilizációs forradalom megalapozásához. Elhanyagolódott az emberek közötti társadalmi kapcsolatokban, gazdálkodásbeli módszerekben, életformákban, értékrendekben rejlő humánus alternatíva tudatosítása és gyakorlati alkalmazása.

Legalább két olyan cselekvési lehetőség van, amelyek – bár nem helyettesíthetik a politikai hatalom meghódítását, mégis – elősegítik a “burzsoázia korszakának” meghaladását.

1. A humánus civilizáció alternatívájának világtörténelmileg magasabbrendű lehetőségként való elméleti és gyakorlati tudatosítása azért, hogy az egyes egyének – gondolkodásukban és életükben – minél kevesebb engedményt tegyenek az ezzel ellentétes mindennapi elvárásoknak.
2. Egyének, csoportok, osztályok szintjén a magasabb rendű lehetőséghez való közeledés gyakorlati lépései, amelyek a politikai hatalom nélkül, sőt annak ellenében is megtehetők. Melyek ezek a gyakorlati lépések? Egyrészt kialakíthatók olyan életformák (termelési formák, önkéntes társulások, szabadidő-formák), amelyek elősegítik az egyének személyes szabadságának növekedését, valamint közösségi kapcsolatainak gazdagodását. (Világszerte számos ilyen irányú spontán kísérlet létezik kisebb-nagyobb csoportok részéről.) Másrészt lehetséges törekedni arra, hogy a humánus civilizáció alternatívája egyfajta ellenhatalommá szerveződjön a civil társadalomban. Ez olyan párhuzamos hatalom tudatos kiépítését jelenti, amely mind a politikai állammal, mind a civil társadalom államilag manipulált mechanizmusaival szemben “burkolt polgárháborút” folytat.

Boszorkányok pedig vannak (II.)

Az úgynevezett rendszerváltás idején cikk jelent meg (egyetemi professzor tollából) a Kommunista Kiáltványról. (SzemTanú, 1990. 2. sz. A cikket átvette a Népszabadság.) A szerző a nagyotmondás hirtelen beköszöntött szabadságának friss bódulatában érdekes kijelentéseket tesz.

A Kiáltványban például az olvasható, hogy a polgárság egy része a proletariátus álláspontjára helyezkedik: “ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig”. Megemésztve és elmélyítve a gondolatot, a SzemTanú szerzője levonja a következtetést: “A kiáltvány nagy veszélye, hogy egyszerűsítéseivel a történelmet az anyag mozgására szűkíti le, és kizár belőle minden morális, szellemi, eszmei önmozgást.”

Olvasható a Kiáltványban, hogy a kommunisták szándéka olyan társadalom létrehozása, amelyben cél az ember, az egyének szabad fejlődése: “életfolyamatának kibővítése, gazdagítása, előmozdítása”. A gazdasági javak, a “múltbeli munka”, a dolgok e cél megvalósulásának segédeszközei. A kommunista társadalom mindenkinek biztosítja a “személyes tulajdont”, nevezetesen társadalmi termékek, létfenntartási eszközök, az “élet újratermelésére szolgáló munkatermékek személyi elsajátítását”. Ennek feltétele: munkavégzés a társadalom számára rendelkezésre álló termelési eszközökkel. Bekövetkezhet az ipari és a mezőgazdasági termelés egyesítése, ezáltal a város és a falu közötti ellentét megszűnése. Az egész termelés “a társult egyének kezében összpontosul”, akik összességük szükségleteinek kielégítésére termelnek. Így megszűnnek egyrészt a tulajdonnélküli dolgozók és a nem-dolgozó tulajdonosok osztályellentétének létfeltételei, másrészt a pénz által közvetített csere (“kalmárkodás”) létfeltételei. Az osztálykülönbségek eltűnésével és a termelésnek a termelők közös szükségleteihez való igazításával “a közhatalom elveszti politikai jellegét”. Az olvasottak után a SzemTanú szerzője mély lélegzetet véve leírja: “Hogyan kívánják ezt a világot berendezni, nem tudhatjuk. Építésről nem esik szó, csak rombolásról.” A kommunizmus kísértete – úgymond – a káosz kísértete. (Mindehhez képest jelentéktelen pontatlanság az a kijelentés, amely szerint 1848-ban Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok szerzőjeként volt ismert. Mint köztudott, a GFK először 1932-ben jelent meg.)

Nehezen feltételezhető, hogy a cikk szerzője (vagy legalább a szerkesztőségek valamelyik tagja) ne lenne tisztában azzal, hogy a cikk számos alapállítása hamis. Mi lehet az oka annak, hogy egy tudós professzor – hiteles szemtanúként – olyan állításokhoz adja a nevét, amelyekről maga is tudja, hogy nem igazak?

Elképzelhető, bár kevéssé valószínű, hogy egyszerűen a szerzőnek a tényektől elrugaszkodó “morális, szellemi, eszmei önmozgásával” állunk szemben. Elképzelhető (bár csak erős fantáziával), hogy súlyos anyagi gondok vitték rá a cikk megírására, és a tudományos korrektséggel szembeni torzításokat a felvevő piac ideológiai kényszere magyarázza. Végül elképzelhető, hogy a cikk – Lukács György kifejezésével – “társadalmi megbizatást” hivatott ellátni, és a politikailag irányított korszellemet jellemző “boszorkányképzéshez” kívánt hozzájárulni.

Minden társadalmi és politikai rendszert lényegileg minősít, hogy belső konfliktusaival, egyenlőtlenségeivel, igazságtalanságaival miképpen próbál szembenézni. Tényleges feloldásuk érdekében cselekszik, vagy bűnbakokat keres, és fantomok, boszorkányok, ellenségek gyártásával igyekszik a felelősséget magáról áthárítani.

A Kiáltvány hatástörténete megmutatja, hogy az nemcsak a marxista gondolkodóknak és a munkásmozgalom radikális irányzatainak volt stratégiai iránytűje, hanem a polgári tudományosság fontos reprezentánsaira is jelentős hatást gyakorolt.¹ Nemcsak a burzsoázia haladó történelmi tetteként értékelt polgári nemzetállam leírásában és termelési módjának megmagyarázásában, hanem éppen a tudományos anticipáció erejével. Miben igazolódott, s mennyiben dőlt meg e mű alaphipotézise az elmúlt másfélszáz évben? Ezt vizsgálva éppúgy szembe kell néznünk a korai, elbukott szocialista kísérletekkel, mint a jelenkori globalizációval és az ennek nyomása alatt degradálódó nyugati jóléti államokkal. Ugyanis a tőkeviszony dinamikája 1848-ban hűbéri, ma nemzetállami korlátokat döntött és dönt le.

A Kiáltvány a modern burzsoáziát egy hosszú fejlődési folyamat, a termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások termékének tekintette. Olyannak, amely megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. “A burzsoázia alig százéves uralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve.” (MEM. 4. k. 446.). A polgári társadalom termelőerőinek kifejlődése azonban a hűbéri társadalomban ment végbe. Ledöntve minden prekapitalista korlátot, termelési formát és közösségi alakzatot, a burzsoázia saját képére formálta a társadalom termelési, érintkezési és tulajdoni viszonyait. Létrehozta a modern osztálytársadalmat, amely a bérmunka és a tőke alapviszonyára épül.

A Kiáltvány gondolatmenete ezután az osztállyá szerveződés és a ciklikus gazdasági válságok problémájával folytatódik, s arra a végső következtetésre jut, hogy miképpen egykor a polgári termelőerők szétfeszítették a feudális termelési viszonyokat s formákat, azonképpen fogják a szocializmus termelő erői meghaladni a polgári társadalom válságokkal terhes termelési viszonyait. “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes egyén szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” (460.)

Eltekintve most a ciklikus gazdasági válságok természetének kérdésétől, elemzésünket korlátozzuk az utolsó két állításra. Nekem úgy tűnik: 1848 óta, a számottevő antikapitalista kísérletek ellenére sem következett be sem az, hogy egy ilyen kísérlet az önmagát túlélt polgári termelési viszonyokkal szembekerülő szocialista termelőerők alapzatán jött volna létre, sem pedig az, hogy ezek a kísérletek eljutottak volna “a szabad egyének szabad szövetsége” társadalomszervező elvéig. (Viszont mivel a második állítás feltételezi az elsőt, ezért azon végképp nem kell csodálkoznunk, hogy a második sehol sem valósult meg). Szögezzük le: a Kiáltvány az ún. egyenlő fejlődés, a termelési módok és formák megváltozása klasszikus magyarázó sémájának álláspontján íródott. Jogos és heves polémiája a reakciós szocializmusok ellen összhangban áll mindezzel. A szöveg csak egyetlen ponton, a IV., “taktikai” fejezetben bújik ki az egyenlő, szinkronban végbemenő fejlődés gondolati keretéből: akkor, amikor feltételezi, hogy a Németországban küszöbön álló polgári forradalmat egy fejlettebb proletariátussal hajtják majd végre, mint a XVII. századi angol és a XVIII. századi francia polgári forradalmakat, amiért a polgári forradalom csak egy proletár forradalom közvetlen előjátéka lehet.

Az egyenlőtlen fejlődés (itt és ekkor) még csak a permanens forradalom gondolati csírájaként jelenik meg, hogy aztán az elbukott 1848-as forradalmak után, az ötvenes évektől – ismert, de itt nem kifejtendő módon – egyre nagyobb súllyal essék a latba. Marxnál és Engelsnél azonban a szocialista áttörés fő szabálya kétségtelenül az egyenlő fejlődésre épült, az egyenlőtlen fejlődés ennek csak komplementere. (Lásd például a Kiáltvány 1882-es orosz kiadásához írt előszó utolsó bekezdését.)

A XX. századi történelem, nem függetlenül a világháborúktól, viszont jórészt ezen utóbbi vonalon – az egyenlőtlen fejlődés vonalán – bomlott ki. A tőkés világgazdaság és a nemzetileg, regionálisan és fejlettségi szintek szerint is differenciált világrendszer ellentmondásainak következtében jöttek létre a korai szocialista kísérletek. Ugyanazon rendszer mozgástörvényei hozták létre őket, mint amelyek hét évtizeddel később megdöntötték.

Lenin marxizmusa és a sztálini korszak marxizmus–leninizmusa mást sem tett, mint a ténylegesen megváltozott történelmi körülmények közepette alkalmazta, s érvényességi körén gyakran túlterjesztette² az egyenlőtlen fejlődés elvét, magyarázatát. A viszonylagos elmaradottság talaján létrejött szocialista kísérletek és az egyenesen elmaradott afrikai és ázsiai országok és térségek önmagukat szocialistának nevező praxisformái úgy fordították meg – esetenként sok csalódást okozva mozgalmaiknak – a termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok közötti ellentmondások feloldására vonatkozó marxi és engelsi felfogást, mintha az ellentmondások “ott és akkor” fellépő politikai formáinak megoldásai maguk lehetnének az elmaradott termelőerők pótlékai: helyettesíthetnék az alacsony gazdasági és kulturális fejlettségi szintet. Röviden: a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának a pótléka. Valójában az államilag szervezett szocializmusokból, melyek de facto nem-kapitalista modernizációs kísérletek voltak, azért lehetett visszamenet, mert – szemben az 1936-os sztálini alkotmánnyal és a fejlett szocializmus erre támaszkodó brezsnyevi ideológiájával – sohasem érték el a gothai program kritikájában körvonalazott alsó fok fejlettségét. (A marxi elmélet kategóriarendszerébe illeszkedő minősítéssel az átmenet fázisáig jutottak, a Gazdasági-filozófiai kéziratok³ nyers, politikai szocializmusáig, amely a magántulajdon negatív megszüntetéséig jut el, politikai természetű és despotikus formában.)

Helyezkedjünk-e ennek következtében a “termelőerők mindenen áttörő, automatikus fejlődésének” kautskyánus álláspontjára? Ennek fényében az orosz forradalom és a “ténylegesen létező szocializmus” a szocialista forradalom előfeltételeinek be nem várásának bűnébe fogant, és olyan kísérletté válik, amelyik önmagában hordozta törvényszerű összeomlását. A korai, korán jött forradalmak lendülete és erőfeszítései csak a késleltetett (és dicstelen) összeomlások változatait produkálhatták. A klasszikus áttörés következetes, egyenlő fejlődésre koncentráló interpretációja szerint a tőkés világpiacon úrrá lenni nem tudó politikai szocializmusok alulfejlett termelőerőikkel a XX. században képviselték azt, amit a Manifest korában a bukásra ítélt prekapitalista formák.⁴

A Kiáltvány legátfogóbb gondolati tartalma – túl az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés dilemmáin – mégiscsak az antikapitalista emancipáció. Amíg az első világháború előtti, a két világháború közötti és a hatvanas évek nemzeti felszabadító mozgalmaiig terjedő időkben sokféle ilyen emancipatorikus szándékú mozgalom létezett, addig az utóbbi húsz évben már csak sporadikusan lehetünk tanúi ilyen törekvéseknek. Amíg a világrendszer domináló tényezőjét jelentő monopol- és szervezett kapitalizmus szituációjában érvényes volt, hogy az imperialista hatalmak közötti ellentétek háborúkhoz vezettek, ezek pedig az egyenlőtlen fejlődés jegyében elősegítették – különösen a vesztes és/vagy alulfejlett országokban – az antiimperialista mozgalmak és a szocialista kísérletek politikai előfeltételeinek megteremtődését, addig a globalizálódó neokapitalista szituációban megváltoztak az erőviszonyok: a centrum a Pax Americana jegyében kiterjesztette befolyását és pacifikálja a korábban fennhatósága alá nem tartozó térségeket.

A centrumban a szervezett kapitalizmus jóléti államának és a félperiférián az államszocialista kísérleteknek a visszaszorítása nyomán egyértelműen a “kapitalizmus kapitalizálása” az uralkodó tendencia. mintha a globalizációval egyenesen a burzsoá internacionalizmus győzedelmeskedett volna a nemzetállami (és regionális) keretekbe szerveződött államszocializmusok és a kispolgári nivellálást és ellenállást képviselő jóléti állami kompenzációk felett. Valóban, a multi- és transznacionalizált dominanciájú tőkés világgazdaság a nemzetközi pénzügyi rendszerrel és a rá jellemző szervezetekkel (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet stb.) a világpiacot már majdnem az egész földtekére kiterjesztette. Ahol még létezik ellenállás, mint a népi Kínában (vagy az iszlám világ elkeseredett, romantikus antikapitalizmusának formájában), ott sem láthatók az ellentársadalom formációváltást hordozó csírái.

Éles ellentmondás, hogy amíg a verseny globális, nem tűr helyi korlátokat, addig a résztvevőknek mindig lokálisan kell megteremteniük versenyképességüket. Ahol a globalizáció liberális felfogása (minimális állam) jegyében nem tesznek semmit a versenyképesség növeléséért, ott helyileg pusztul bele ebbe a népesség. Ugyanis a globalizáció szintje – az ellenállás területeinek kivételével – eltüntetheti azokat a nemzetgazdaságra jellemző szabályozási formákat, melyek korábban a polgári nemzetállamokat és az államszocialista rendszereket egyaránt jellemezték. A deregulációval, a dezetatizációval, a privatizációval és a kormányzati politikáktól függetlenedő, a nemzetközi pénzpiacok valutaversenyéhez igazodó központi banki magatartásokkal az államok gazdasági szuverenitásuk jelentős részét vesztik el. Az ezredvégen a folyamat nyertesei a globális pénztársadalom magántulajdonosai, a világpolgárság; vesztesei azok a helyi munkatársadalmak, amelyeknek reprodukciós színvonalát negatív, alulkínálati versenyre kényszerítik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendszer függési viszonyai. Az osztályellentét a világgazdaság szintjére került. A mai kapitalizmus globálisan erős – helyileg sebezhető természetű. Mindez potenciálisan nem megszünteti, hanem napirenden tartja a Kiáltvány emancipációs üzenetét. Az inga visszalendült, egyrészt mert az államfejlődés huszadik századi íve a minimális, éjjeliőr állam és a keynesi jóléti állam után a dezetatizációnál és a deregulációnál tart a jelenlegi globalizálódó világrendszerben. Másrészt mert politikai tagoltságban is az 1914 előtti helyzetet idézi fel, amelyben döntően nemzeti-konzervatív és liberális erők⁵ versenyeztek. Mégsem ott vagyunk, ahol 150 évvel ezelőtt voltunk. Nem, mert egykor a polgári nemzetállam tört át minden prekapitalista termelési módon, formán és közösségi alakzaton, ma pedig a globális kapitalizmus éppen e nemzeti korlátokat dönti le: a polgári nemzetállam történelmileg legfejlettebb formáját, a szervezett kapitalizmus keynesi jóléti államát. E folyamat megértéséhez a “hosszú távlat” (“longue durée” – F. Brandel) történelmi perspektívájába kell helyeznünk a nemzetállami létmódot, melyben ez ideig a polgári osztályuralom és az államszocialista kísérletek egzisztáltak.

A kapitalizmus Európa-központú világrendszerként keletkezett a XVI. században és a westfaliai béke után államok közötti rendszerként terjedt a XX. század végéig. Így a “világ műhelye”, a XIX. századi Anglia a világpiac önkényura lehetett a szabadkereskedelemmel és a gyarmatai feletti uralommal. Közel sem epizodikus jelentőségű fejleményt, hanem az eszmék társadalmi változásokat előkészítő szerepét kell látnunk abban, hogy David Ricardo tanítása a nemzetközi kereskedelem komparatív előnyeiről ebben az országban született meg.⁶

A XX. században ezt a nemzetállami rendszert két nagy kihívás érte: Európa egyik külső, nyugati peremén emelkedett fel az Egyesült Államok, míg a keletin a Szovjetunió. Az USA a századvégen már egyáltalán nem szabadkereskedelemmel, hanem két és többoldalú irányított kereskedelmi és pénzügyi rendszerrel és amerikai multinacionális vállalatok vertikális szervezeteivel hálózza be a világgazdaságot. Regionális katonai szövetségek sorával együtt: ez voltaképpen az euro-atlanti integráció. Ennek következtében a világgazdasági rendszer hegemón tényezője lett.

Az európai eredetű nemzetállami rendszer másik kihívója a Szovjetunió (1917/24–91) volt, amely a világgazdaság alóli emancipáció nemzetállami keretei között maradva, regionális szövetségeseivel együtt elért modernizációs eredményei ellenére sem élte túl a hidegháború végét, és kiszolgáltatottá vált a globális gazdasági integráció kényszerítő erőinek. A kelet-európai térség és más perifériák eredményes iparosítása és a parasztság össznépességen belüli kisebbségbe kerülésének mély társadalmi változása ellenére a periféria a világrendszerben periférikus maradt. A centrum újabb, 4. technikai forradalma következtében ugyanis a periféria iparosítása az ipar periferizálódásával, azaz leértékelődésével járt (Arrighi).⁷

A tőkés világgazdaság centrumországai – a fogalomhasználat megkerülhetővé teszi a “multinacionális versus transznacionális tőke” vitát – termelési előnyeiket kereskedelmi előnyökké, a kettőt együtt pénzügyi előnyökké fokozták. Így politikai, intézményi–szervezeti és kultúripari–ideológiai összefüggésekben is domináns helyzetet élvezhetnek.

Ezek után alapkérdés: mi szenvedett vereséget és milyen tapasztalatot hagyott maga mögött az 1917–1989/91-ig terjedő időszak?

1. A megtett úttal gazdagabbak lettünk, mert beigazolódott: a köztulajdon alapján is lehet versenyképes gazdaságokat működtetni – szemben von Mises, M. Weber és mások 1918 előtti feltételezéseivel –, melyek népesség-eltartó képessége, foglalkoztatási, szociális biztonsági és kulturális szintje magasabb, mint az azonos fejlettségi szinten álló kapitalista országoké. A társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengőő kapitalista árugazdaságok. Lukács György famózus mondása – a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál – igazolódni látszik az utód kelet-európai új rendszerek alulteljesítésében. (Ha tekintetbe veszik, hogy a mondás azonos adottságú országok összevetésére érvényes.)⁸

2. A kommunizmus, mint egykoron, ma is racionális történelemfilozófiai hipotézis, de a munka közvetlen, nem áruviszonyok közvetítette és szervezte társadalmisága – amely a termelői önigazgatás köztulajdoni formái mellett működhet, s végső rendező elve nem a verseny, hanem az emberi szolidaritás társadalmisága, a termelés személyi és tárgyi feltételeinek újraegyesítése – a közepesen fejlett országokban és régiókban nem volt és – a részmunka–összmunka ellentmondásának megszüntetése értelmében – nem lehetett kipróbálva, mert erre a viszonylagos elmaradottság objektíve nem teremtett és teremt lehetőséget.

3. A “direkt irányításos tervgazdálkodás” szovjet típusú gazdaság- és politikaszerveződése nem helyettesítője a Marx által feltételezett kommunizmusnak, és nem is hozzá vezető út, hanem az iparosítás és a társadalmi egyenlőség gondolatának olyan, az orosz kollektivizmus mechanikus sajátosságaival megvalósult összekapcsolása volt, amelynek teljesítménye – a lényegtípus értelmében – alatta maradt az áruviszonyokat köztulajdon és makrogazdasági irányítás mellett szervező egykori jugoszláv, magyar és a mai kínai gyakorlatnak.

4. Az átmeneti társadalom nyers, politikai szocializmusának árugazdasági formája sem lehet válságmentes: nemcsak arányossági zavaroktól, hanem az akár államilag, akár a termelői önkormányzatok által kezelt tőkekészletek világgazdasági át- és leértékelődésétől sem lehet megvédeni, bár a regionális gazdasági integrációk némi védelmet nyújthatnak a válság pusztító hatásaival szemben.

5. Az átmenet periódusában szükségképpen megjelenhet a magántulajdon és a látens politikai pluralizmus, s a társadalom válaszút elé kerül: fokozatos liberalizálással felszámolja a rendszer szocialista kezdeményeit, elemeit, mint ez a nyolcvanas évtizedben történt, vagy pedig számot vet a viszonylagos elmaradottság talaján fogant, az egyenlőtlen fejlődés következtében létrejött antikapitalista kísérletek hosszú távon érvényes átmenetiségével, s a régi és új társadalomszerveződésre jellemző elvek konfliktusos együttélésében fokozatosan a szocializálás új formáinak erősítésére törekszik, s a néphatalom intézményein keresztül kontrollálja a nem kívánatos, ámde szükségképpen fellépő restaurációs hatásokat. (Persze ha Kína is elesik, akkor nehéz lenne továbbra is fenntartani egy ilyen értelmezést.)

6. Az árugazdasági viszonyokra épülő átmenetiség politikai felépítménye hosszú távon nem lehet sem az önmagát lerontó, identitását és cselekvőképességét a gyűjtőpárttá válás és a látens pluralizmus következtében elvesztő egypárti hatalomgyakorlás, sem a polgári parlamentarizmus utánzata, sem a kettő megvalósult kombinációja. A makrogazdasági irányítás demokratikus legitimációja és az üzemen belüli termelői, részvételi, önigazgatói szocializációs formák kibontakoztatása nélkül a társadalomirányítás annak a menedzser, technokrata, politikai és kulturális “elitnek” a kezébe kerül(t), amely az átmenet visszamenetté tételében érdekeltként túlhatalmat szerzett magának a munkatársadalommal szemben.

7. Az eddigiekből adódik a következtetés az átmeneti társadalom politikai formájára nézve: annak a többletmunka feletti társadalmi rendelkezés, a felhalmozás és a fogyasztás, az egyéni és a közfogyasztás arányának és szerkezetének a specifikumára kellett volna épülnie. (Ettől lehet a tervezés demokratikus, és egy korai, szocialista orientációjú rendszer legitim.)

A világgazdaság és politika kölcsönös függési rendszerében a globalizációval a nemzetállamok gazdasági önrendelkezésüket jelentős mértékben elvesztették (noha történelmi, nyelvi és kulturális identitásukat megőrizték). Az államok fölötti globális integrációs szint azonban a kizsákmányolás és a nagyburzsoázia új hegemóniáját valósítja meg. A szociálisan, kulturálisan, vertikálisan és horizontálisan egyaránt sokféleképpen tagolt világrendszer különbségei és ellentétei a centrum–félperiféria–periféria függési viszony alapzatán ellentmondásokká alakulhatnak. Ezek feloldása tartósan azonban csak akkor vezethetne átmenethez, majd formációváltáshoz, ha az eddigi mozgásformából való kitörés feltételei radikálisan megváltoznának. Ha a tőke nemzetköziesedésével adekvát formákat tudna kiküzdeni a munkatársadalom nemzetköziesedése.

Jegyzetek

¹ Max Weber – a “polgárság Marxa” – “a legmagasabbrendű tudományos alkotásnak értékelte” a Kiáltványt (Hahn István: Utószó. In: Max Weber: Gazdaságtörténet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979, 549.), de ismeretes, hogy Talcott Parsons is a korszakos gondolkodót megillető tisztelettel kezeli Marxot (Sociological Theory and Modern Society. New York–London, 1967).

² Amikor a “Mi a teendő?” ökonomizmussal szembeni helyes álláspontját, azt, hogy a politikai osztályharcot elsőbbség illeti meg a gazdasági osztályharccal szemben, átértelmezik, s a harci formák viszonyát észrevétlenül már mint a politikum gazdasággal szembeni elsőbbségét tételezik, (N. Hartmann terminusával) ilyen kategóriahibát követnek el. A gazdaság ontológiai elsőbbségét csak a vágyak szintjén lehetett eltüntetni. A kategóriahiba a forradalomelméletbe úgy került át, hogy a szocialista forradalom típussajátosságaként tételezték, hogy itt a politikai forradalom után következik a társadalmi forradalom.

³ Lásd: “Magántulajdon és kommunizmus” szerkesztői címmel ellátott fejezetet, a 3. pontig bezárólag, amely már átvisz a magántulajdon pozitív megszüntetésének fázisába.

⁴ Megjegyzendő, hogy egy ilyen interpretáció – eredményét tekintve – nagyon közel esik a liberális ideológia azon változatáéhoz, amelyik a korai, politikai szocialista rendszereket, tévesen, a refeudalizációval azonosítja.

⁵ A mai, liberalizálódó szociáldemokrácia fő vonalát már ide lehet számítani. A változás létalapja az, hogy a szociáldemokrácia objektíve kiesett a számára oly kedves, a kommunizmus és a polgári liberalizmus közötti harmadik erő szerepéből.

⁶ Hasonlóan ahhoz, ahogyan Hugo Grotius (A háború és a béke joga) című művében (1625) a feltörekvő Hollandiában, a XVII. századi tőkés mintaországban (Marx), a tengeri kereskedelem szabadsága mellett érvelt, a spanyol és a portugál abszolutizmus közötti, a pápa által szentesített tengeri kereskedelem felosztása ellen. Továbbá hasonlóan ahhoz, ahogyan a globalizáció liberális ideológusai ma a centrumkapitalizmus érdekeinek kifejezőiként semmit sem kívánnak és tudnak mondani arról, hogy a helyi társadalmak, közösségek milyen gazdasági, társadalmi és gazdaságpolitikai eszközrendszerrel növelhetnék versenyképességüket. (Vö.: Groupe de Lisbonne: Limites à la compétitivité. Sous la direction de Ricardo Petrella. Édition Labor, 1995. 53.)

⁷ A nemzetállamokra épülő államközi rendszer és módosulása leírását Giovanni Arrighitól vettük át. (Az Amerikai Szociológiai Társaság 90. éves évfordulójára, [Washington, DC., 1995. 09. 19–23.] írt tanulmányból, melynek címe: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. eszmélet, 30. sz. 169–197.)

⁸ A közepes fejlettség (félperiféria) talaján mindkét, a kapitalista és az államszocialista rendszer gazdaságpolitikája számára is felvetődött ugyanaz a dilemma: vagy bezárkóznak, s ezzel lemondanak a technikai és technológiai recepcióról, s ez esetben nem zsákmányolják őket ki a fejlettebbek, de ekkor minden innovációt a saját, korlátozott erejükből fejleszthetnek csak ki, felidézve a további lemaradás veszélyét – vagy pedig nyitnak, bejön a fejlettebb technológia, de ennek ára van: a nyitás, a tőkebehozatal előnyei függő, kizsákmányolt helyzettel járnak együtt.

Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása c. tanulmánya (Marx Centouno, 6. 1991.) azt igazolja, hogy a rendszeridegen és a rendszerkonform félperifériás diktatúrák összehasonlításában, az előző, a volt államszocialista országok mérlege kedvezőbb, mint a velük összehasonlítható dél-európai és latin-amerikai, a világgazdaságba integrálódótt rendszerkonform diktatúráké (Eszmélet, 15–16. sz. 145–180.).

A nemzeti, állami, mozgalmi ünnepeket, emléknapokat a politikai elit jelöli ki legitimációja s politikai céljai szolgálatában. E “kijelölés” akkor sikeres, ha a politikai közvélemény jelentős része támogatja, egyetért vele. Nem véletlen, hogy a nagy néptömegek számára elfogadhatatlan, népszerűtlen dátumokból aligha válnak nemzeti ünnepek, még akkor sem, ha azt számosan szeretnék. Még senkinek sem jutott eszébe pl., hogy az 1514-es magyarországi parasztháború leverését, Dózsa György kivégzésének napját “ünnepnek” nyilvánítsa, jóllehet a magyar nagybirtokosok egyes köreiben lett volna erre hajlandóság. Ami a nagy francia forradalmat illeti: a 200. évfordulón tapasztalhattuk, hogy ez még mindig megosztja a “közvéleményt”; nemcsak Franciaországban, hanem a magyar történészek körében is. (Lásd a “forradalomtalanítás” hazai jelszavát, amely szerint minden forradalom felesleges, kikerülendő és elvetendő.)

1848–49-cel, illetőleg a kezdet napjával, 1848. március 15-ével más a helyzet. Sajátos eseményről van ugyanis szó. A forradalmat a magyar politikai vezetőréteg is indokoltnak tartotta; abban nemesi és polgári elemek jelentős szerepet vállaltak. A forradalom ügye összekapcsolódott nemcsak a feudalizmus felszámolásával, a polgári átalakulással, hanem a nemzeti lét védelmével. (A “forradalom és szabadságharc” meghatározás már a XIX. században megfogalmazódott, és később sem volt jelentős politikai erő, amely ezt kétségbe vonta volna. Mint ahogy azt sem, hogy a magyar 1848 része volt az európai 1848-nak, önmagában is nemzetközi jelentőségű része. Ugyanis több mint egy évig tartó, nagyarányú fegyveres harcba torkollott, amelynek során nemcsak az Osztrák Császárság, hanem a cári Oroszország nagy hadseregeinek inváziójára is sor került.) Azt sem lehetett meggyőzően vitatni, hogy 1848–49 nélkül nem kerülhetett volna sor 1867-re, a kapitalizmus magyarországi kibontakozására, egy ellentmondásokkal terhelt, de alapjában sikerült modernizációs korszak kezdetére. Senki sem tagadhatta azonban, hogy a történelmi Magyarország nemzetiségeinek jelentős része – külön nemzeti aspirációkkal ötvözve antifeudalizmusát – szembefordult a magyar forradalommal, amely jobbágyfelszabadításra igen, a nagybirtokosrendszer megnyirbálására azonban nem vállalkozott. A forradalomban – ezt minden vele foglalkozó történész mindig kiemelte – több irányzat érvényesült. Így a mérsékelten konzervatív, a liberális és a radikális demokrata, amely utóbbi mögött már szocialista erők is feltűntek. (A magyar szociáldemokraták 1868, azaz a kezdetek óta megemlékeztek 1848-ról, de nem az egész vezetés, hanem a radikális demokraták méltatásával.)

A kérdést még bonyolultabbá tette, hogy Magyarország 1867, “az alkotmányos éra” beköszöntétől 1918-ig, a polgári demokratikus forradalomig az Osztrák–Magyar Monarchia társországa volt; élén a forradalmat leverő Habsburg-dinasztiával; pontosabban Bécs politikai vezető köreivel. Ez a helyzet alkalmat ad arra, hogy a nevezetes nap sorsára legalább utaljunk. Március 15-e megünneplése 1867 után lehetséges volt. (Ezzel a lehetőséggel éltek – többek között – a szociáldemokraták.) A forradalom és kormányának feje, az emigrációs Kossuth azonban Ferenc József Magyarországán hivatalosan nem volt ünnepelhető. A magyar politikai elit egyes képviselői, például a liberális Wekerle Sándor többszörös miniszterelnök, egyik célja éppen az 1848-as és 1867-es hagyomány közelebb hozása volt. A magyar hivatalosság végül is a századfordulón már megemlékezett 1848-ról, de nem március 15-én, hanem április 11-én, amikor V. Ferdinánd jóváhagyta az ún. áprilisi törvényeket (amelyek természetesen máricus 15. nélkül soha sem jöttek volna létre). Ezek a törvények a polgári átalakulás számos fontos elemét foglalták magukban. (Parlamentáris politikai rendszer megszervezése, jobbágyfelszabadítás stb.) Az említett nap már senkinek az érzékenységét sem sértette, hiszen aligha voltak a magyar politikai életnek olyan mérvadó képviselői, akik az említett törvényeket elutasították volna.

Létrejött tehát a “közmegegyezés”. 1848–49 előre vitte az ország ügyét, az 1867-es kiegyezés során sikerült 1848 örökségének jelentős részét megőrizni. Ferenc József alkotmányos uralkodó lett, akinek a forradalmi megtorlások során “in effigie” kivégzett Andrássy Gyula gróf miniszterelnöke, majd külügyminisztere. Az emigráns Kossuth Olaszországban, de egykori híveinek zöme itthon: az ország halad a modern fejlődés útján. Az 1848-as “túlzások és atrocitások” elítélendők, azoknak nem szabad megismétlődni. A jelzett álláspont mutatkozott meg a századforduló magyar történetírásának nagy vállalkozásában, a Szilágyi Sándor által szerkesztett A magyar nemzet története című tízkötetes műben (1895–1898), amelynek vonatkozó részét a nemzeti liberális Beksics Gusztáv írta.

Az első világháború végén 1918 “őszirózsás” forradalma természetesen változtatott ezen a képen. Emberei kiemelték (az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának viszonyai közepette) 1848 függetlenségi örökségét, Kossuth szerepét; az 1919-es Tanácsköztársaság idején pedig a forradalmi balszárny került előtérbe. (Egyik kiemelkedő alakjának, Petőfi Sándornak a képe az új hatalom bélyegeire is felkerült; elvégre a magyar szabadság s egyben a világszabadság költője volt.)

A Horthy-korszakban ismét változott a megítélés. Differenciáltabbakká váltak az álláspontok. A dualizmus-kori konszenzus; a 48 és 67 közelítésére irányuló nézetek – a Monarchia összeomlását követően – anakronisztikussá váltak. A hivatalosság a történeti publicisztikában, évfordulós megemlékezésekben főleg a nemzeti szempontokat emelte ki – jelezve, hogy a legfontosabb kategóriának a nemzetet tekinti. A korszak úgyszólván legjelesebb – egyébként a második világháborúig még nem ellenzéki – történetírója, Szekfű Gyula azonban árnyaltabban fogalmazott. A “konzervatív reformok” híveként nagy művében, a Hóman–Szekfű féle magyar történetben, (amelynek második, “bővített, teljes” kiadása a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában, 1936-ban jelent meg) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc valamennyi aspektusát figyelembe veszi. A balszárny radikalizmusát Szekfű sem helyesli, és kritikával él az általa is karizmatikusnak és nélkülözhetetlennek tartott vezetővel, Kossuthtal szemben is, aki nem vette kellően figyelembe a realitásokat. A republikanizmussal szemben fenntartásait hangoztatja, és láttatja a belső: nemzeti és szociális feszültségeket. A bukást a nemzetözi erőviszonyokkal magyarázza; rokonszenve a “mérsékelteké”. A hősies küzdelem érdemét azonban a forradalom egyetlen vezető emberétől sem tagadja meg. A bécsi abszolutizmust és a “pesti radikalizmust” azonban elmarasztalja, csakúgy, mint a kapitulánsokat. Nem látja problémátlannak a “nemzeti egység” kérdését sem. Rámutat arra, hogy “a szegény nép” zöme eleinte közönyös volt. Csak a császári csapatok dúlásai és a bécsi szolgálatban álló nemzetiségi fegyveresek pusztításai változtattak ezen a helyzeten. Mindezek hatására “a jobbágyság is hirtelen tudatára ébredt magyarságának”. Ez olvasható az idézett mű 395. oldalán. Nem hallgatja el azt sem, hogy a kormány a helyenként megmutatkozó földosztó törekvések ellen karhatalmilag fellépett, tartva az “agrárszocializmustól”. Általában azonban az a véleménye, hogy társadalmi akciókra “ekkor még nemcsak a falusi, hanem a városi munkásság is éretlen volt”. Majd a továbbiakban – némi egyoldalúsággal – a következőket írja: “Negyvennyolc nemzeti mozgalom volt, s városi és falusi szegény nép végső fokon alárendelte magát az intelligens osztály nemzeti vezetésének, amint többé-kevésbbé hasonló történt a nem-magyar nemzetiségek soraiban is.” (396.)

Ilyen előzmények után kellett a magyar baloldalnak az 1945 utáni években 1848-cal kapcsolatos álláspontját kialakítania. A feladatot megnehezítette, hogy itt nem lehetett másolni. A Szovjetunióban hasonló kérdések nem vetődtek fel. Itt a nemzeti ünnep november 7. volt. A szomszédos kisebb országokban is más volt a helyzet. Romániában csak nem sokkal korábban került sor a köztársaság kikiáltására, Csehszlovákiában 1948 februárjában zajlott le a “népi demokratikus” fordulat, a titói Jugoszlávia helyzete pedig a második világháború eseményei folytán egészen más volt. Az ezekben az országokban létező baloldalnak nem kellett a magyar 1848 megítéséséhez, egy sajátos jellegű polgári forradalom értelmezéséhez hasonló, politikai szempontból is jelentős problémával szembenéznie. Érdemes tehát az ötven év előtti Centenáriumot szemügyre venni.

1948 elején a politikai életet domináló Magyar Kommunista Párt – immár a hidegháború ismert viszonyai között – rátért céljai megvalósítására. A Politikai Bizottság 1948 februárjában leszögezte, hogy az országban négyféle gazdasági szektor létezik egymás mellett: 1. egyszerű árutermelő, 2. tőkés, 3. államkapitalista, 4. szocialista, amelybe az államosított és állami kezelésbe vett üzemek, szövetkezetek stb. tartoznak. Megállapította: “súlypontban és jelentőségében legfontosabb a szocialista szektor, amely már rányomja bélyegét az egész nemzetgazdaságra.”¹ Március végén államosították a 100-nál több munkást foglalkoztató üzemeket, és hamarosan feloszlatták a Gyáriparosok Országos Szövetségét. Ugyanakkor gőzerővel folyt a két munkáspárt “egyesülésének” előkészítése. A Szociáldemokrata Párt 1948. március eleji kongresszusán a “munkásegység” hívei győztek, a Magyar Kommunista Párt bejelentette, hogy június elejéig megtörténik az egyesülés. Az 1948. júniusi egyesülő kongresszus programnyilatkozata szerint a népi demokrácia “a népszuverenitáson épülő demokratikus parlamentarizmusra épül”, biztosítja a demokratikus szabadságokat, “de nem ad teret a demokrácia ellenségeinek, nem engedi, hogy a szabadságjogokkal népellenes politikai irányzatok és csoportok visszaéljenek”.² A közvetlen demokrácia kérdése semmilyen vonatkozásban sem vetődött fel.

A külpolitikai vezértétel az volt: megbonthatatlan barátság a Szovjetunióval és a szomszédos népi demokráciákkal, melyekben hasonló folyamatok zajlanak le, mint Magyarországon. Föderációról vagy konföderációról, mint a Pravda 1948. január 28-i cikke megállapította: szó sem lehet. Németország kettéosztása ténnyé vált, csakúgy, mint a “titóizmus” megbélyegzése: fennállott annak a veszélye, hogy Berlin helyzetét illetően tényleges konfliktusra kerül sor. A szembenállás szerves része volt, hogy a Szovjetunió a Marshall-tervhez való csatlakozást kategorikusan megtiltotta.

A sztálini hatalomnak a közvélemény álláspontjával kevésbé kellett számolnia, mint a nyugati, parlamentáris rendszereknek. Téves azonban az az elgondolás, hogy az államszocialista renszerekben – azok diktatórikus jellege miatt – a közvéleménynek nem volt jelentősége. Sajátosan, áttételesen volt. Ezzel mind Sztálin, mind utódai számoltak. (Gondoljunk az előbbi kampányaira, Hruscsov politikájára stb.) Az közismert, hogy ezekben a rendszerekben a művészetek – talán elsődlegesen a szépirodalom – milyen, politikai szempontból is nagy szerepet töltöttek be. Másféle diktatúrákban ez nem volt szokásos. Az “új típusú ember” voluntarizmusra mutató jelszavára magunk is emlékezhetünk. Mint ahogyan arra is, hogy Rákosi vagy Kádár milyen – ma már szinte érthetetlenül – kiemelkedő jelentőséget tulajdonított egy-egy vezető író vagy költő állásfoglalásának, sokszor a különböző pártplénumok is bíbelődtek irodalmi – esetenként másodrangú értelmiségi – ügyekkel. A “főideológusnak” a párthierarchiában fontos posztja volt; kivált, mert nemcsak az irodalmi–művészeti kérdések, hanem a tudományos és oktatási szféra is hozzá tartozott.

Magyarországon a főideológusi “beosztást” 1948 tavaszán Révai József töltötte be, akinek műveltségét, irodalmi és történeti érzékét csak kevesen vonták kétségbe. Révainak kétségkívül volt “rálátása” a magyar történelem egészére.³ Hajlamainak a kommunista világmozgalomban 1935 után kibontakozó antifasiszta népfrontpolitika történelmi és irodalmi vetülete kiváltképpen megfelelt. (Elég első kiadásban 1947-ben napvilágot látott Marxizmus, népiesség magyarság című kötetére gondolni, amelyet harmadik kiadásban 1949-ben jelentetett meg a pártkiadó, a Szikra.) Révai már a centenárium előtt kidolgozta 1848–49-ről azt a véleményt, amely később pártálláspontá vált. Amikor a Szikra Könyvkiadó 1949-ben megjelentette az 1918 őszén elhunyt Szabó Ervin munkáját, amelyet először csak a szerző halála után, 1921-ben, Bécsben adtak ki (Társadalmi és pártharcok az 1848–49-es forradalomban), ehhez Révai József írt – részben korábbi művei alapján – bevezető tanulmányt. Ennek a tanulmánynak a funkciója az volt, hogy a magyar baloldal számára a Szabó Ervin féle értékelés helyett újat adjon: az általa kidolgozott álláspontot. Nézzük először az utóbbit. Az elsődlegesen hirdetett és terjesztett írások közül a legjelentősebb a 48 útján című összefoglalás, amelyet az említett kiadó 1948-ban publikált. Az 1947. december 27-én a kommunista pártlapban olvasható és az említett kötetben újra közölt írás az egész téma jelenőségét meghatározta: “A százéves évforduló távlatából sem idealizáljuk 1848-at, szereplőit és vezetőit. Tudjuk, hogy politikájuk sokszor következetlen volt. Tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás dolgában a szabadságharc vezérei – még ha figyelembe vesszük is osztálykorlátaikat – innen maradtak azon a határon, ameddig el kellett volna menniük a nemzeti önvédelmi harc sikere, a forradalmi nemzeti egység megszilárdítása érdekében. Tudjuk, hogy hibák történtek a nemzetiségek jogos kívánságainak teljesítése dolgában is. De e hibák és fogyatékosságok nem homályosíthatják el az alapvető tényt: Az 1848-as szabadságharc vezetői merték vállalni a forradalmi harc kockázatát, mertek cselekedni, nem hátráltak meg, félre tolták azokat, akik rohadt kompromisszumok, a megalkuvás és behódolás útját javasolták a nemzetnek, vállalták a néptömegekkel való szövetkezés politikáját, nem riadtak vissza az európai demokratikus–forradalmi mozgalmakkal való szolidaritástól, és harcoltak még akkor is, amikor Európa újra csendes lett, amikor a demokratikus nemzeti forradalmak lámpafénye már csak Magyarországon világított.” Majd a továbbiakban: “A forradalmi határozottság, a néptömegekre való támaszkodás és a demokratikus népekkel való szolidaritás köti össze elsősorban a száz év előtti magyar átalakulást a három évvel ezelőtt megkezdett magyar átalakulással. Aki a magyar demokrácia politikájának és módszereinek ezekre a jellemvonásaira nemet mond, az nem mondhat igent 1848-ra sem.”⁴

Révai – nevesítve a dolgokat – Kossuth, Petőfi, Táncsics örökségéről ír. (Szabad Nép, 1948. március 14.) Petőfit forradalmi demokratának, Táncsicsot a parasztság képviselőjének, Kossuthot pedig a nemzet “vezérének” tekinti, aki a “nemzeti összefogásnak a megszemélyesítője”. Az országgyűlés 1948. március 15-i ünnepi ülésén elmondott beszédében – óvatosan bár – tovább tágítja a haladó hagyomány körét.⁵ Szól “kalózokról”, “megalkuvókról” – mindazonáltal fejet hajt Nyári Pál, Bezerédj István és mások előtt; megállapítva, hogy Kossuthnak igaza volt Széchenyivel és Deák Ferenccel, Batthyány Lajossal szemben, Petőfinek Vörösmartyval szemben, de – az említettek mellett – Szemere Bertalan és mások is tiszteletet érdemelnek. 48 tanulságát elsősorban abban látja, hogy a nemzetek szabadságának és függetlenségének ügyét a dolgozó nép felszabadulásának ügyével kell összekapcsolni.

Révai értékelése olyan tágkeblű, amilyenre korábban sem a szociáldemokraták, sem a polgári radikálisok körében nem volt példa. Még akkor is az, ha némelykor emlegeti a “korlátokat”, a “habozást”, a “megalkuvást”. Újnak hat, hogy szól a nemzetről, nemcsak a népről, sőt a parlamentarizmusról is; a “népi demokrácia” parlamentarizmusa mellett foglal állást. Nyilvánvaló, hogy a szerző (egyébként akár Lukács György) még mindig nem teljesen biztos abban, hogy ez a népi demokratikus periódus meddig fog tartani, bár azok az elgondolások, hogy a többpártrendszert valamiféle népfront váltja majd fel, arra vallanak, hogy Révai legalábbis a változások irányával és gyorsuló ütemével tisztában volt. Feltűnik a “függetlenség” gyakori emlegetése – a szovjet csapatok markáns jelenléte idején. Révai ezt a következő – később szinte állandóan olvasható – mondattal kívánja feloldani. “Az orosz cárizmus helyébe, amely 48-ban a feudális reakció fő ereje volt, a Szovjetunió lépett, mely a haladó emberiség élcsapata, a demokratikus fejlődés és a nemzeti függetlenség legbiztosabb támasza.”⁶ Tehát a leghatalmasabb nagyhatalom jelenléte nem zavarja, sőt erősíti a kis függetlenek függetlenségét. A Jó birodalma nem veszélyezteti a függetlenséget, csak a Gonoszé. Hozzátehetnénk: Hegel példájára mindenkor meg kell keresni, hogy miben, illetve kiben ölt testet a Világszellem.

Révai persze tudta, hogy a magyar munkásmozgalomban, a szociáldemokraták, a kommunisták, sőt – részben – a polgári radikálisok soraiban a Szabó Ervin-féle nézetek a meghatározó jellegűek. Az egykori tanítvány nem írt “gusztustalan” bevezető tanulmányt. Tudta, hogy szólt ő már elismeréssel is Szabó Ervinről; bírálata tiszteletteljes hangú. Azzal kezdi, hogy “az ősök kegyeletes, de alapos kritikájára” van szükség. Szabó szemére veti, hogy bár – joggal – kritizálja a szociáldemokráciát, végső fokon maga is annak az álláspontjára helyezkedik. A Szabó Ervin-probléma taglalása jelen esetben nem feladatunk. Ez nehéz is lenne, mert felfogása nem egyszer eklektikus jellegű: szociáldemokrata, anarchoszindokalista, sőt liberális elemek is felbukkannak benne. Az kétségtelen, hogy a diktatórikusan megvalósított és irányított szocializmust soha sem fogadta volna el; de a demokratikus centralizmus elvén alapuló munkáspártot sem. Révai természetesen mindezt tudja, és egykori mesterét ennek figyelembevételével bírálja, egyben nem mulasztja el, hogy némi megértéssel a “kispolgári oppoziciót”, Jászi Oszkárt és körét is kritizálja. Némi túlzással azt állítja, hogy a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és persze Szabó Ervin is a “tiszta feudalizmus” elvét vallották, mely szerint Magyarország feudális ország, s mindenekelőtt kapitalista országgá kell átalakítani. Azután kerülhet sor a tőkés rendszer valamilyen meghaladására. Révai szerint: “Ez az elmélet, melynek torz tükrét tartotta Szabó Ervin a 48/49-es forradalom eseményei elé is.”⁷

Mi a különbség Szabó Ervin és Révai József között 48/49 megítélésében? Mindketten nagyra tartják Petőfi, Vasvári és mások radikalizmusát. Szabó azonban elidőz az Egyenlőségi Klub programjánál, melyből kitetszik, hogy Petőfiék sem a polgárságtól, sem annak osztályuralmától, de még tulajdonától sincsenek elragadtatva. Révai a centenáris előkészületek kapcsán elsiklik e téma fölött és a paraszti lázongást is csak érintőlegesen tárgyalja. Ráadásul Szabó zseniális embernek tartja Széchenyit, viszont “csak” politikust lát Kossuthban. Révai ezzel szemben az érdekegyeztetőt, a nemzet karizmatikus vezérét. Nagy különbség, hogy Szabó sem a nemzeti sérelmeknek, sem a függetlenség ügyének nem tulajdonít kiemelten döntő jelentőséget. “A forradalom – írja – külsőleg és lényegében is túlnyomóan politikai természetű volt, az idegen uralom ellen irányult és a fényes nemzeti szabadságharc háttérbe szorította a társadalmit a nézők, sőt sokban a résztvevők szemében is. Tovább élt azonban, hol hamu alatt pislogva, hol lobogó lánggal égve, de tudatosan vagy öntudatlanul mindig befolyással a nemzeti politikai forradalom minden eseményére és fejleményére.” A forradalom és szabadságharc jelentőségét persze Szabó Ervin is látja, a “nemzeti egységet”, az érdekegyeztetést azonban, joggal, bonyolultnak és rövid tartamúnak véli. “Bármennyire csodáljuk is az élet-halál harcát bámulatosan bíró nép hősiességét, a bíráló tekintet mégis kénytelen az union sacrée mögött fenyegető osztály- és pártharcot is észrevenni.”⁸

Szabó Ervin független tudós, Révai viszont pártpolitikus, akinél stratégiai és taktikai megfontolások dominálnak. A manipulatív szándék, a historizálás hiányzik Szabó Ervinnél, Révainál viszont nagyon is jelen van. A tárgyalt kort egyaránt jól ismerve, mindketten szembekerültek a nagy problémával: a kapitalizmus vélhetően “jobb”, mint a feudalizmus, de igazából jobbnak bizonyul-e majd? A reformkor számos nagy alakjának ez a dilemmája: a “várurak” uralmát felváltja majd a “gyárurak”, vagy éppen a “bankurak” hatalma. Ráadásul a kapitalizmus nagyra növeli a rettegett “pauperismust”. (Azzal nem számoltak, hogy a feudalizmus számos eleme szinte halhatatlannak mutatkozik majd.)

Révai – amennyire lehet – átsiklik a probléma felett, bár ő is említést tesz arról, hogy a kapitalizmus sokak számára korábbi helyzetük romlásával jár. A reformkori dilemmát tehát valósnak tartja. Szabó Ervin munkájából kiderül, hogy a céhmunkások körében is éltek bizonyos aggodalmak. Végül is a többség a céhek felszámolását szorgalmazta, de voltak olyanok is, akik csak reformokra törekedtek. Szabó idéz egy kérvényből, amely a céhek megszüntetését követeli, de addig is azt kívánja, hogy a céhmunkások “mestereiknek bizonyos keresetre szerződött társai” legyenek. Sőt, mi több, egy másik követelés így szól: “A segédek belevonása a kiképzési és jóléti institúciók igazgatásába”.⁹ Az iparűzés szabadságáért nem mindegyik céhtag lelkesedett. Általában: a mindennapi élet képe inkább Szabó kevésbé “politikus” írásából bontakozik ki, mint Révai nem egyszer szónoklatként ható szövegeiből.

Táncsicsot mindketten nagyra becsülik, Szabó azonban rámutat arra, hogy 1848 júniusa után már mindinkább elszigetelődött. “A liberális, sőt a radikális sajtó sem lelkesedett többé érte, és nem kívánta a nép megnyugtatásának tisztét reá bízni, legszívesebben hallgatott róla. A mérsékeltebb és a konzervatív sajtó pedig, s főként maga a nemzetgyűlés hangulata egészen ellenségessé vált. Előbb azt mondták róla, hogy korlátolt, hogy bolondos; később a miniszterelnök lapja, a Pester Zeitung egyenesen kiírta róla, hogy bolond.”¹⁰

Révai tudja mindezt, de eddig – politikai okokból – már nem jut el; a súlypontot nem a radikalizmusra, szórványosan jelentkező úgynevezett kommunisztikus eszmékre, hanem az idealizált “nemzeti egység”-re helyezi, ami persze a bécsi udvart szolgálókat, ezt a “maroknyi kisebbséget” nem foglalja magában.

Az MKP tudományos folyóiratának, a Társadalmi Szemlének (1948. január) vezércikkét M. A. (Mód Aladár) írta. Rámutat, hogy 1848 a klasszikus polgári forradalmak utolsó szakaszának, a Kommunista Kiáltvány megjelenésének az éve. A forradalmak bukásáért a nagypolgárságot, a liberalizmust teszi felelőssé. A munkásság harca – úgymond – az egész nép, az egész nemzet harcává szélesedett ki. 1848 művét csak a szocializmus fejezheti be. A cikk gondolatmenete nem különbözik Révai felfogásától. Ugyanebben a számban S. Sándor Pál ír hiteles, tudományos tanulmányt Az agrárkérdés 1848 előtt címmel. Ugyanez mondható el Pach Zsigmond Pálnak a februári számban megjelent tanulmányáról (A tőkés fejlődés feltételei a magyar mezőgazdaságban 1848-ban). A márciusi szám ismét Mód cikkét hozza: A diadalmas 48. A dokumentum: Marx beszéde az 1848-as forradalomról (1856. április 14-én a chartisták ünnepi gyűlésén hangzott el Londonban). Haraszti Sándor ugyanebben a számban az 1848-as parasztmozgalmakról, Nemes Dezső pedig a munkásmozgalmakról értekezik. Nemes kiemeli Vasvári Pál szerepét. (Vasvárit némi anakronizmussal polgári radikálisnak nevezi.) Megemlíti Kecskés Ede ügyvédet (róla szó van Szabó Ervinnél is), aki “Kenyeret a népnek” című plakátján egalitárius nézeteket hirdetett. Táncsicsot bírálja, mert nem követelt általános választójogot, viszont elismeréssel jegyzi meg, hogy lapjában, a Munkások Újságában az időközben bebörtönzött “izgatók” védelmére kelt. (Az utóbbiak a vagyonosok ellen keltek ki, bizonyos értelemben kommunisztikus érveléssel.) Nemes abbeli törekvése, hogy a munkásmozgalomban mintegy mereven elkülönülő mérsékelt és radikális irányzatot mutasson ki, mesterkéltnek tűnik. Haraszti Sándor a legradikálisabb parasztmozgalmakban mutat ki bizonyos “communisticus” irányzatot. Ehhez csatlakozik Nemes a munkásmozgalmat illetően, nem mulasztva el megjegyezni, hogy a kormány ezek ellen az irányzatok ellen csakúgy, mint a földosztó törekvések ellen, karhatalmilag fellépett. (Révai a nemzeti egység kiemelésére törekedve ezekről a “fellépésekről” alig tesz említést.)

Az utolsó óráit élő Szociáldemokrata Párt folyóiratában, a Szocializmusban Szélpál Árpád (1848. március 15. címmel), Szabó Ervin gondolatmenetét követi, de annál szűkkeblűbb. Rokonszenvével Petőfit, Vasvárit és környezetüket tünteti ki. Széchenyi és Kossuth iránt egyaránt bizalmatlan, mert ellenzik, illetve nem kívánják a vagyontalanok forradalmát a vagyonosok ellen. A márius 15-iki Tizenkét ponttal maradéktalanul egyetért. “Ha erre a napra gondolunk – írja –, nem hadvezérek és csataterek jutnak eszünkbe, hanem kávéház, nyomda, múzeumlépcső és ünneplő nép, nem politikusok, hanem költők, nem bullák vagy szerződések, hanem versek és lelkesedés.” A nemzeti egységet Szélpál nem érinti, ez a fogalom általában hiányzott a szociáldemokrata szóhasználatból. A szám vezércikkét Fejtő Ferenc írta a Százéves Kommunista Kiáltvány címmel. Fejtő szerint a két szerző érdeme, hogy a “napirenden lévő forradalom közelségét felismerte”. Majd megállapítja: “Marxtól nem hitigazságokat örököltünk, hanem módszert és irányt.” A Marx és Engels után történtekről Fejtő nem tesz említést, ellentétben Szalai Sándorral, aki ugyanitt a filozófiai “frontról” szóló írásában kritikai észrevételeinek is hangot adva méltatja Lenint. (Szalai – és más szociáldemokraták – kritikai észrevételei elsősorban a demokrácia kérdéseivel kapcsolatosak.) Az ugyancsak baloldali szociáldemokratának számító Horváth Zoltán a Népszava március 15-i számában Márciusi tanulságok címmel írt cikket. Hangúlyozza, hogy a francia 48 antifeudális volt és antikapitalista, a magyar 48 erővonalai viszont nem világosak. A bukás fő oka: a nyugati hatalmak közönye. Azóta megváltozott a helyzet: az angol nagytőke szembe került a labour-kormánnyal – kockáztatja meg a merész állítást. Ezt követően lényegében már csak a XX. századi monopoltőkéről esik szó. Horváth – ez szociáldemokrata újságcikkekben ritka – Petőfi és Táncsics mellett Kossuthot is megemlíti. A szociáldemokrata szerzők azonban éppen arról nem írnak, nem írhattak, hogy Révai és követői a szociáldemokráciát mint olyant egyszerűen kiiktatták a haladó hagyományból. (Révai talán csak a szakszervezet-alapító Teszársz Károlyt és az egykori szociáldemokrata–agrárszocialista Várkonyi Istvánt, Ady Endréről írva pedig Kunfi Zsigmondot akarta vagy merte megemlíteni.) De ne feledjük: a magyar szociáldemokrácia utolsó napjait élte. A Népszava – szinte furcsa búcsúzóul – említett számában közölte a jelszót: “Az 1848–49-es szabadságharc örököse a Szociáldemokrata Párt, csatlakozz hozzá”. A március 18-i számban már az olvasható, hogy “1848 eszméinek örökösei a baloldali pártok. Hatalmas tömegek országszerte a Baloldali Blokk ünnepségein”.

Az időszak hazai szociáldemokráciájának rendhagyó személyisége, Justus Pál, aki – némi tréfás jelleggel “magyar Trockijnak” minősítette magát – Pártunk feladatai címmel szintén cikket írt a Szocializmus már idézett számába. Justus – akárcsak Szalai és Horváth – tartózkodik Lenin kritikátlan dicsőítésétől (ellentétben a párt élén álló Szakasits Árpáddal), és nem hivatkozik közvetlenül 48-ra sem. Ugyanakkor – mintegy történelmi tapasztalatok alapján – erőteljesen radikális hangot üt meg, megállapítva: “Magyarországon még inkább, mint másutt, az antiszocializmus is maga az ellenforradalom.” Állást foglal a két munkáspárt egyesülése mellett, hozzátéve, hogy azt gondosan elő kell készíteni. A szocializmusért, a monopoltőke uralma ellen folyó világtörténelmi küzdelemben a szorosan vett ipari proletáriátusnak szerveznie, nevelnie és vezetnie kell az összes kizsákmányoltakat és elnyomottakat. Nem úgy, hogy “a szocializmus menjen őhozzájuk, hanem úgy, hogy ők jöjjenek a szocializmushoz”. Justus egyébként 1948. március elején a parlamentben meghirdette a kétféle magántulajdon eszméjét. A Világ március 3-i számában arról tudósít, hogy Justus szerint van munkából és van közönséges lopásból származó magántulajdon. A kisemberek magántulajdonát a kapitalisták, nem pedig a szocialisták veszélyeztetik. Az igaz azonban, hogy az utóbbiak a stratégiai ágazatokat (pl. energiaforrások) állami tulajdonba kívánják venni.

Meg kell említeni a Szikra Könyvkiadó által 1948-ban megjelentetett tanulmánykötetet (szerzője Mód Aladár, Ember Győző, Nemes Dezső, Andics Erzsébet, Hanák Péter, Waldapfel József, Kenyeres Júlia.)¹¹ A Centenárium éve természetesen erre a munkára is hatott. A kötet érdekes olvasmány ma is. Általában 1948-ra még nem jellemző az 1949-től 1953-ig tartó évek oly sokat emlegetett “aktualizálása”, az olyannyira elvárt “pártosság”, a “marxista–leninista” történelemszemlélet szigorú megkövetelése.

Lukács György csak ritkán szólt közvetlenül hozzá történeti kérdésekhez. Közvetve azonban gyakorta. 1947–48-ban történeti mondanivalót is tartalmazó tanulmányok sorát írta.¹² Ezek a lényeget tekintve nem térnek el Révai munkáitól, de nélkülözik azok pátoszát és esetenkénti populista felhangjait. 1848-at “demokratikus forradalomnak” minősíti, szót emel a “csak liberális” (ezt maga is idézőjelbe teszi) értékek megbecsüléséért, bár úgy véli, hogy “a magyar irodalomban központi alakjai a nagy forradalmi költők: Petőfi, Ady, József Attila”. (Lukács persze maga is jól tudhatta, hogy ez az állítás történeti szempontból is mennyire vulgarizáló – mindhárom költőt illetően. Petőfi nem akart mindenáron forradalmat, Adynak volt “darabont”-korszaka, nem is szólva József Attila konfliktusairól a KMP-vel, szociáldemokrata-szimpátiájáról stb.) A kor légkörét tekintve Lukács álláspontja mindenesetre mértéktartó.

A Supka Géza által szerkesztett polgári demokrata (sőt szabadkőműves) Világ 1948. március 14-i számában maga a szerkesztő, az említett irányzat közismert személyisége írt szubjektív hangvételű vezércikket Negyvennyolc márciusa – kendőzés nélkül címmel. Ebben a 48-as tragédia lényegét (jókora túlzással) a polgári és a népi szárny, Kossuth és Petőfi ellentétében látja. A március 17-i szám beszámol a március 15-i, Kossuth Lajos téren megtartott ünnepségről és a parlament Nagy Imre elnökségével lezajló ünnepi üléséről, amelyen törvényt hoztak 1848 emlékéről. Supka egyébként igenli a Rákosi által – Révai alapján – megfogalmazott hivatalos megállapítást. “A nemzeti és társadalmi céloknak ez az egybeesése erősítette a magyarság összefogását és adott a szabadságharcnak olyan lendületet, amelyet a többi országok forradalmában hiába keresünk.” A főszerkesztő írásában – és az egész lapban – bizonyos zavartság fedezhető fel. A Polgári Demokrata Párt a baloldalhoz csatlakozott – ugyanakkor vezetői 1948 tavaszán már észrevették, hogy nem az áhított magyar demokrácia, hanem a pártállam van kiépülőben.

A már teljesen az MKP-nak megfelelően működő Nemzeti Parasztpárt lapja, a Darvas József által szerkesztett Szabad Szó a párt szövetségének tartott kommunisták véleményét vette át. Központi helyet foglal el a “törhetetlen nemzeti egység” gondolata. A lap hasábjain megjelenik a “Tiéd az ország, magadnak építed!” jelszava és a környező országokkal való együttműködés eszméje. A lap március 18-i számában részletesen közli Erdei Ferenc ünnepi előadását. A párt főtitkára mondanivalóját a következőkben foglalta össze: “A 48-as jobbágyfelszabadítás megindította a felszabadulás folyamatát, nem számolta fel azonban a feudálizmus rendjét, amely a parasztság szabadságának kifejlődését megakadályozta száz éven át, amíg 1945 márciusában meg nem jelent a nagybirtok megszüntetéséről és a parasztság földhözjuttatásáról szóló törvény. Száz év telt el tehát, amíg a jobbágyfelszabadulás műve teljessé vált, és száz év után megnyílt a népi demokráciában a parasztság gazdasági és kulturális felemelkedésének lehetősége.” Ugyanebből a számból kitűnik, hogy a párt a munkás–paraszt szövetség elmélyítése mellett száll síkra. A március 26-i szám teljes egyetértéssel közli: “Államosítják a legalább száz alkalmazottat foglalkoztató ipari vállalatokat.” (A nagybankokat már 1947 novemberének végén államosították.)

A történésztársadalom folyóiratának, a Századoknak 1948-as, összevont száma már 1949-ben jelent meg: többek között Arató Endre és Vörös Károly 1848-as problémákkal foglalkozó szakmunkáival. A vezértanulmány: Andics Erzsébetnek, a Magyar Történelmi Társulat elnökének az 1949. március 27-i közgyűlésén elhangzott, erősen politikai jellegű székfoglalója. Andics már korábbi írásaiban is méltatta 1848-at és kísérletet tett a nacionalizmus értékelésére is. Szinte a Századok új számával egyidejűleg jelent meg a Munkásosztály és nemzet című munkájának második kiadása, amelyben a következő olvasható: “A nacionalizmus a maga idején szükséges és haladó volt, mert kivezette a társadalmat a feudális zűrzavarból és szétdaraboltságból. A népek nemzeti államokba egyesülése a burzsoázia nagy, történelmi teljesítménye volt.”¹³ Említett előadása ezen a vonalon haladt tovább. Méltatta az 1867-ben alakult Társulat első periódusát, Horváth Mihály, Thaly Kálmán és mások munkásságát, a XX. századi tevékenységről azonban elmarasztalólag szólt. Védelmére kelt – a hivatalos történetírás ellenében – a Dózsa- és Martinovics-tradíciónak, majd megjegyezte: “Az 1848–49-es szabadságharcnak és antifeudális forradalomnak száz év után sem bírjuk teljes és hű történetét, hogy az 1918/19-es forradalmakról ne is beszéljünk.” Főleg a magyar történettudomány feudális nosztalgiáit kárhoztatta. “A magyar nép sorsa azt bizonyította, hogyha idejekorán tértünk volna rá a polgári fejlődés útjára, akkor sok bajtól megmenekült volna az ország.” Kifogásolja, hogy a Századok előző, 1948 tavaszi száma az 1848/49-es szabadságharcról és forradalomról egyáltalán nem emlékezett meg. Nos, az említett szám megemlékezett – főleg gazdaságtörténeti és a szomszédos népek 1848–49-es történetével foglalkozó írásokkal – már akkor jónevű történészek munkáival.

Szekfű 1947-ben megjelent, Forradalom után című művében fenntartja korábbi – az 1867 utáni évtizedekre vonatkozó – liberalizmus-kritikáját. Rokonszenve azoké, akik a negyvenes években a liberális reform képviselői voltak (Szalay, Eötvös, Csengery stb.). Megállapítja: “Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van.” Szekfű konstatálja, hogy a klasszikus magyar liberalizmus visszaszorult, ami utána következett, azt elutasítja mindenfajta reformra való képtelensége és szociális közönye miatt. A nácizmussal rokonszenvező magyar politikát súlyosan kárhoztatja. Így értelemszerűen eljut annak a “forradalomnak” az igenléséig, amely az 1944–45 utáni években bekövetkezett. A különböző politikai pártokat Szekfű nem tartotta sokra, a kommunisták azonban szerinte is jelentős erőt képviselnek, és levonták 1919 tanulságait. Önmagában a parlamentarizmusban nem látván értéket, a történész úgy vélekedett, hogy a szovjet szisztéma valóságos demokratikus tartalommal tölthető meg – automatikusan viszont a parlamentarizmus sem demokratikus. Ez, valamint a geopolitikai megfontolások lehetővé tették Szekfű számára, hogy részben elfogadja, részben legalábbis tolerálja még 1948 tavaszán is Révai és általában a magyar kommunisták történetfelfogását, amelybe 1848–49 kommunista értelmezése is beleilleszkedett.¹⁴

Az aligha vonható kétségbe, hogy Révai (és vele a kommunisták) 48-ról kialakított, Kossuthot “rehabilitáló” álláspontja közelebb állt a hagyományos hazai felfogáshoz, mint a korábbi szociáldemokrata és kommunista nézetek. Így van ez még akkor is, ha a Szovjetunió szerepével való manipulálás gyanút kelthetett csakúgy, mint a jelen tendenciózus múltra vetítése, valamiféle “őskeresés”. Megfigyelhető, hogy lényegében más politikai irányzatok (beleértve a legálisan működő jobboldalt is) hasonló vonásokat mutattak. Különvélemény alig nyilvánult meg. Justus nem szólt a munkásönkormányzatról, annál erősebben hangsúlyozta az államosítás szükségességét, Supka nem beszélt a polgárosodás jelentőségéről, és még sorolhatnánk. Valószínűleg – Szekfűhöz hasonlóan – számosan beletörődtek a megváltoztathatatlanba, igyekezve abban jó vonásokat felfedezni. (Ez megmutatkozik még a konzervatív és kisgazda állásfoglalásokban, sőt a politikai katolicizmus számos képviselőjénél is.) A viszonylagos egyetértés a későbbiek során mind nehezebbé vált. 1949-ben hivatalos emberek már kiemelt formában foglalkoztak az “ellenséges erők” 1849-es elnyomásával, emlegették a terrort. Csakhamar üldözöttekké váltak olyanok is, akik erre korábban aligha gondoltak. A Révai-féle centenáris konstrukció túlhaladottá vált, még mielőtt megszilárdulhatott.

Ha néhány hónappal később kerül sor a centenáriumra, akkor az valószínűleg egysíkúbb és politikai értelemben fenyegetőbb lett volna. Az említett Révai-írásokból az a szándék tűnik ki, hogy az MKP vezetősége hajlandó a “progresszív nemzeti értékek” védelmére, elismeri a korai liberalizmus teljesítményét, s minden értékét mintegy magasabb szinten integrálja. Ezek a megállapítások hamarosan hitelüket vesztették. Már itt voltak az ötvenes évek. “48 ügye” azonban a későbbiekben, az ún. Molnár Erik-vita kapcsán ismét felvetődött.

Molnár, 1948-ban külügyminiszter – aki a centenárium idején meglehetősen passzív volt –, 1960-ban cikket jelentetett meg A nemzeti kérdés címmel a Magyar Tudomány V. kötetében. Ismerteti Marx és Lenin álláspontját és – a magyarországi viszonyokra rátérve – a Habsburg-ellenes felkelések különböző aspektusait. A Történelmi Szemle 1962. V. számában publikált, az SZKP XXII. kongresszusa és a szocialista patriotizmus c. írásában – a szó hagyományos értelmében balról – bírálja Rákosinak és persze Révainak 1848-al kapcsolatos, említett véleményét, a nemzeti egység és a függetlenség kérdésének túlhangsúlyozását – szerinte az osztályálláspont rovására. Az említettek szemére veti az ebből származó torzításokat, amelyek valamiféle “parasztfogó demagógiát” alapozhattak meg. Egyik későbbi írásában (A hazafias nemzeti ideológiáról, 1963.) pedig rámutat: “Az 1848-as magyar nemzeti forradalomban nem folyt önálló és széles tömegmozgalom az agrárdemokráciáért.”¹⁵ (Feltehetjük a kérdést: “széles és önálló” hogyan folyhatott volna?) Molnár Eriknek számos, Marxot vulgarizáló észrevétele csökkentette e baloldalinak szánt érvelés hatását.

Érdemes utalni a 48-as forradalom különböző jelzőinek kérdéseire. Ezek a jelzők korábban Révainál, Andicsnál és másoknál is váltogatták egymást – demokratikus, antifeudális, polgári. Van példa jelzők elhagyására is. A korábban a polgári jelzőt használó Molnár Erik most – politikai aspektusból – nemzeti forradalomról írt. Érdekességként említhető meg, hogy a Barankovics István kereszténydemokrata elgondolásaival rokonszenvező neves történészprofesszor, Hajnal István pedig – a jobbágyfelszabadítás okán – egyenesen szociális forradalomról szól. A Molnár- féle megfogalmazások mindenesetre széles körű vitát váltottak ki, az egyik leglényegesebb kérdésről: a historizálásról, manipulálásról, az “előkép” gyártási törekvéseiről, tehát a történelemmel való visszaélésről azonban vajmi kevés szó esett (eshetett). Ahhoz, hogy Molnár véleménye meggyőzőbb legyen Szabóénál is, Révaiénál is, a probléma sokoldalúbb megközelítésére lett volna szükség.

A vita jelentősége az volt, hogy egyáltalában sor kerülhetett rá, és jelezte, hogy már – ha a párton belül is – van lehetőség különböző vélemények hangoztatására. Ez az idők változásának jele volt.

Jegyzetek

¹ L. A magyar népi demokrácia története. Szerk.: Balogh Sándor, Jakab Sándor. Kossuth Könyvkiadó, 1978. 128.

² I. m. 133.

³ L. Révai József: Válogatott Történelmi ìrások I–II. k. Szerk.: F. Majlát Auguszta. Kossuth Könyvkiadó, 1966.; Erényi Tibor: Révai József történelem szemléletéről. Párttörténeti Közlemények, 1962. 2. sz. Révai galileista, majd anarchoszindikalista múlt után vált 1918 őszén a kommunista párt egyik megalapítójává. A Tanácsköztársaság idején elméleti–újságírói munkát végzett, később a párt ún. Landler-frakciójához tartozott, amely a magyarorsági helyzetet viszonylag reálisan látta. 1945 után Rákosi Mátyás teljes bizalmát bírta.

⁴ L. 48 útján, 6–7. Révai szerint 1848 alapozta meg a “polgári demokratikus átalakulás befejezését”. (10.) Ez az 1944 utáni három évben történt meg. Az 1918-as forradalmat vállalja, Károlyit méltányolja, a Tanácsköztársaságot – lényegében az “azonnali szocializmus” célkitűzését – bírálja. Ámde érzékelteti, hogy az említett polgári demokratikusnak minősíthető periódusból elég három év. Kerüljön hatalomra a “parasztok, kisemberek, értelmiség” – a munkásosztály “erőskezű” vezetése mellett. Semmiféle “harmadik utas polgári demokráciára” nincs szükség. Amire szükség van az a “népi demokrácia”. I. m. 14–15.; Szabad Nép, 1947. december 25. Száz esztendő – három év távlatából.

⁵ I. m. 53–53.

⁶ I. m. 75.

⁷ Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Szikra, 1949. A kötet élén Révai bevezető tanulmánya. Az idézet a 18. oldalról való. A feudalizmus–kapitalizmus problémával egyébként már korábban Révai is szembenézett. A marxizmus és népiesség c. műben éles szavakkal helyteleníti a kapitalizmus szerinte történelmietlen és káros, kategorikus elutasítását. “Aki a kapitalizmus történelmi szerepét tagadja, az nem tudja, vagy csak immel-ámmal tudja, ami épp a kapitalizmus haladó korszakában jött létre az emberiség maradandó vívmányaként: a személyes szabadságot, az egyéni méltóságot, a polgári állammal szemben is biztosított polgári jogokat, a polgári demokráciától létrehozottt valamennyi kultúrértéket.” Ezt az egyes népiekhez szóló bírálatot még 1938-ban, Moszkvában írta a szerző. Révai József: Marxizmus, népiesség, magyarság. Kossuth Könyvkiadó, 1949. 319.

⁸ I. m. 30.

⁹ I. m. 158–159.

¹⁰ I. m. 268.

¹¹ Forradalom és szabadságharc 1848–1849. Szikra, 1948.

¹² Magyar irodalom – magyar kultúra. Válogatott tanulmányok. Gondolat Könyvkiadó, 1970. 408–409., 458–469.

¹³ Andics Erzsébet: Munkásosztály és nemzet. Kossuth Könyvkiadó, 1948. 31. A szerző hasonló gondolatokat fejezett ki a Hazafiak-e a kommunisták c. írásában. (Szikra, 1946.) Itt azonban hiányolja, hogy a felszabadított jobbágyok jelentős része föld nélkül szabadult fel. (29.)

¹⁴ A kérdésről l. Szekfű Gyula: Forradalom után. (Történetíró, nemzet, társadalom.) Glatz Ferenc bevezetője. Gondolat Könyvkiadó, 1983. 42.

¹⁵ L. Molnár Erik: Válogatott tanulmányok. Szerk.: Ránki György. Akadémiai Kiadó, 1969. 420–437. A kötet szerkesztője összeállította a Molnár-vitával kapcsolatos írások – ma is tanulságos – jegyzékét. I. m. 509., 511.