"A mű tehát mikrokozmosz, a világ egésze kicsiben. Ez a művészet­filozófiai koncepció hatalmas ambíciókat rejt: olyan műveket létrehozni, amelyek képesek eltakarni előlünk a világ egészét, képesek árnyékba borítani a Napot, s képesek kielégíteni mérhetetlen szomjunkat a világ­egész befogadására, betölteni a világhiányt. Hiányzik nektek a világ? – kérdezi. Nos, akkor olvassátok a verseimet."
Tverdota György: Tizenkét vers (Gondolat Kiadó, Budapest, 2004., 102. o.)

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Évfordulók
2. Varga Éva, Konok Péter, Sipos Péter, Székely Gábor, Pritz Pál, Ravasz István : 60 éve ért véget a második világháború
3. M. Ju. Mjagkov : A kurszki csata az új oroszországi források tükrében
4. Albert Axell : Zsukov marsall. Aki legyőzte Hitlert
5. Feljegyzés V. M. Molotov és A. Eden 1944. október 10-i megbeszéléséről
6. Pieter Lagrou : A háború emlékezete Nyugat-Európában, 1939-1945
7. O. A. Alexandrov : Anthony Beevor: Berlin eleste, 1945 című könyvéről
8. Szepes Erika : A gondolkodó ember könyve – Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy megéltem című könyvéről
9. Hegyi Gyula : „Jogállamban a pénz a fegyver.” Egy kortárs szocialista költő. – Mészáros István: József Attila és a modern művészet és Fejtő Ferenc: A Monarchiától a globalizációig című könyvekről
10. Tütő László : Gazdagok és szegények, − II.
11. Tverdota György : József Attila „múlt századi” lírájának elevensége a XXI. század elején
12. Valachi Anna : Lányok, asszonyok József Attila körül
13. Földes György : „A hetedik te magad légy!”: József Attila és a proletariátus
14. Szőke György : „A mozgalom vár…” József Attila-sorok (újra)értelmezése
15. Böcskei Balázs : A társadalom ideológiája vagy az ideológia társadalma
16. Szabó Gábor : Környezeti etika és „turbókapitalizmus”
17. Mark Pittaway : A múlt lezárása a háború utáni Ausztriában. Emlékezet, nemzetiszocializmus és 1945 értelmezése Észak-Burgenlandban

A szerző részletesen ismerteti a mai kapitalizmus ökológiai határait, és egy olyan gondolkodásmód mellett száll síkra, amely a termelés-fogyasztás profitorinetált dualizmusa helyére ember és természet harmonikus együttélését helyezné. Ebből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk.

Turbókapitalizmus¹  

Tanulmányomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a korunkat meghatározó gazdasági modell öncélúságát. Ez az öncélúság abból fakad, hogy a gazdaság egyre inkább elszakad azoktól a meghatározó rendszerektől, melyek működését egyáltalán lehetővé teszik, amellett a kimeríthetetlen emberi mohóságra és önzésre épít. Nemcsak a természeti környezet semmibevétele jellemzi, hanem ezzel szoros összefüggésben a csak kevesek számára elérhető anyagi javak sokaságának kínálata oly módon, mintha azok mindenki számára elérhetők volnának. Mindezek mellett a világméretűvé terebélyesedő profitmaximálási kényszerben küzdő óriásvállalatok zöme nehezen tűri az etikai korlátokat, az állami (és nemzetközi jogi) fékeket sikeresen negligálja, és a földlakókra nem tud másként tekinteni, mint munkaerőre, illetve fogyasztóra. Ez a rendszer káprázatos sikereket ér ugyan el a technikai innováció, a hatékonyság növelése terén, de képtelen az erőforrások végességét és a Föld teherbíró képességét ténylegesen figyelembe venni.

Egy olyan világban, ahol a kevesek kényelmét nem kis részben a többség kiszolgáltatottsága alapozza meg, nehezen képzelhető el az önkéntes "újraelosztás". A változtatás igényének mégis éppen az erőforrások több mint 80%-át felhasználó legfelső egyötöd, azaz a fejlett nyugati országok és Japán felelős döntéshozóinak köreiben kell megfogalmazódnia. A változtatáshoz szükséges politikai és gazdasági hatalom ugyanis itt összpontosul. Az európai, észak-amerikai és japán akadémiai közösség jelentős személyiségei és a civil mozgalmak hatására ez a lehetőség talán nem teljesen utópisztikus. Tanulmányomban összefoglalom, hogy miért nem várhatjuk a környezet állapotának érdemi javulását kizárólag piaci elven működő korrekciós kísérletektől, majd a probléma szélesebb dimenzióira térek át. Az antropocentrikus és a biocentrikus etika elemzésén keresztül azt próbálom bemutatni, hogy a környezethez való viszonyunk alakulása mennyire meghatározó lehet a jövő szempontjából.

A környezet teherbíró képessége

A földi civilizáció fennmaradása szempontjából a megfelelő termőföld és a hozzá kapcsolódó produktív természetes erőforrások fennmaradása nélkülözhetetlen. Mivel a jelenlegi tendenciák a világnépesség drasztikus gyarapodását, valamint az átlagos összfogyasztás növekedését jelzik, kénytelenek vagyunk szembesülni a természeti erőforrások korlátozottságával, adott esetben apadásával.

A természetben a fajok meghatározott terület erőforrásainak felhasználásával biztosítják fennmaradásukat. Egy terület teherbíró képessége így azt jelenti, hogy az adott terület úgy tudja eltartani a maximális létszámú populációt, hogy az nem veszélyezteti az élőhely termőképességét, reprodukcióját. ²

Az ember különleges és kiváltságos pozícióra tett szert a fajok természetes versenyében. Képes az adott területen idegen erőforrásokat messze földről beszerezni, a technológia révén saját, egyre bővülő szükségletei kielégítése érdekében más élőlényeket tömegesen megsemmisíteni, tevékenységével átlépni a természet teherbíró képességének határait. A természeti környezet emberi tevékenység általi terhelésében a döntő szerep az egy főre jutó fogyasztásé, ami sokkalta jelentősebb növekedést mutat, mint a népesség számának gyarapodása, éppen a piac kiszélesedése és a technológia fejlődése miatt.

Az ember és más élőlények közötti fő materiális különbség az, hogy míg más élőlényekkel együtt biológiai anyagcserét folytatunk, az emberi tevékenységet az "ipari" anyagcsere is jellemzi. Az ember az ipari forradalom óta a Föld ökoszisztémáinak jelentős részében a környezet forrásainak legfőbb fogyasztójává vált. A termőtalaj, az édesvíz, a fa korábbi relatív bőségét napjainkra az egyre súlyosabb szűkösség váltotta fel. Az egyes környezeti problémák egymást is erősítő hatásai szorosan összefüggenek társadalmi eredetű kiváltó okokkal.

Jellemzően a civilizációs fejlődés gondolatát a technikai fejlődéssel kapcsoljuk össze, ami pedig az ipari és a szolgáltató szektorok erősödésével mérhető. Az európai civilizációs fejlődésben az ipari forradalom az a jelentős fordulópont, aminek következtében a világban fokozatosan az indusztriális típusú, nagy nyersanyag- és energiaigényű termelési mód lett a minta, és a feltételeket egyre inkább az új termelési módhoz alkalmazkodó hatalmak tudták diktálni. Az indusztrializáció forradalmasította a közlekedést, ami hihetetlen módon felgyorsította a javak és az emberek áramlását távoli pontok között. Az ipari társadalmak gyermekei újabb és újabb technikai újításokkal igyekeztek betölteni azt az űrt, amely a természet és a tőle egyre inkább eltávolodó ember között támadt. Az ember környezete a bölcsőtől a sírig egyre inkább az ember által létrehozott környezet lett. A posztmodern korban a fejlett országokban lakók életük nagy részét technicizált környezetben, ellenőrizhetetlen és felfoghatatlan mennyiségű információtömegben, zsúfolt köztereken, a többség által befolyásolhatatlan gazdasági folyamatok és hatalmi struktúrák sakkfigurájaként, sikerkényszerben élik, és eközben büszkék szabadságukra. Lehet, hogy a jövőben az emberiség egy része lassan elveszíti arra való képességét, hogy megkülönböztesse a szoláriumot a természetes napfénytől, a tévében látottat a saját élményétől, a málna ízét a mesterséges aromáétól. Mindez jó eséllyel fokozza a természet különleges titka iránti fogékonyság elsorvadását, hiszen a "legfejlettebb civilizációk" lakói mindinkább egy saját maguk által teremtett világ foglyai abban az értelemben, hogy az egyéni életük és a természet közé erőteljesen benyomul a művi, a mesterséges. A mesterséges szféra ma már szinte önmozgásban van, gyarapodása mögött egyre szűkülő kulturális választási lehetőségek, növekvő létbizonytalanság tapasztalható az egyik oldalon, hihetetlen hasznok és az alternatívák tagadása vagy elhallgattatása érhető tetten a másik oldalon.

Michael Zürn a globális kockázatok (globális) társadalmat alakító hatását elemezve különválasztja egymástól a "túlfogyasztás" által okozott károkat a szegénység által okozott károktól.³ Ezek jellegükben lényeges különbségeket mutatnak, de egymással szoros kölcsönhatásban vannak, ami a környezeti etika szempontjából korántsem elhanyagolható tényező. A "túlfogyasztás" által okozott károk ugyanis szétterjednek a világban, hatásuk éppen ezért nem csak a túlfogyasztókat érinti (ózonlyuk, üvegházhatás, víz, talaj, levegő szennyeződése stb.). A túlfogyasztás következtében egyetlen lokális jellegű környezeti terhelést az újra nem hasznosítható hulladék nagy tömege jelenti. A szegénység által okozott károk ugyanakkor az élelmiszerhiányból és a gazdasági kiszolgáltatottságból adódnak. A kényszerű urbanizáció, a monokulturális mezőgazdaság, az állati és növényi "nyersanyagokkal" folytatott kereskedelem, a veszélyes hulladékok segélyekért cserébe történő befogadása, a szűkös helyi vízkészlet ipari célú kiszolgáltatása (pl. a Coca-Cola Indiában) súlyos lokális szennyezést, fajok eltűnését, szűkös erőforrásokért folytatott sokszor véres küzdelmeket, elsivatagosodást, élelmiszerimport-függőséget (genetikailag módosított vetőmagok stb.)⁴ okozhat. A Föld országainak legalább kétharmada sorolható a "szegény ország" kategóriába, ahol a környezeti károk technológiai-ipari kockázatokkal együtt még vészjóslóbbá válnak. Ezek a szegénységre visszavezethető negatív környezeti hatások rövid távon viszonylag szűk területre korlátozódnak, lokálisabbak a túlfogyasztás által okozott hatásoknál, de középtávú hatásaik mindenképpen kiterjedtek. Sajátos paradoxon, hogy a "túlfogyasztók" fogyasztása nagymértékben függ az alulfogyasztók gazdasági kiszolgáltatottságától. A környezeti károkozás két fajtája így egymást erősíti.

A fenti elemzésből logikusan következik az igény, hogy a "jó élet" fogalmának a fogyasztás szintjéhez kötött értelmezését radikálisan felül kell vizsgálnunk. Ezzel együtt az emberi szükségletek egyetemes koncepcióit is revideálnunk kell oly módon, hogy meghatározzuk azokat a standardokat, melyeket minden ember a jelenben és a belátható jövőben szükségszerűen el kell, hogy érjen.

Cowboyok egy űrhajóban

Kenneth Boulding, a gazdasági etika egyik nagy klasszikusa dolgozta ki a modern tőkés gazdaság egyik alapvetőnek tekinthető kritikáját a "cowboyok egy űrhajóban" elnevezésű modelljében. A The Economics of the Coming Spaceship Earth (kb. "A közelgő Föld űrhajó közgazdaságtana") című művében amellett érvel, hogy a növekedésorientált, kizárólag a profitmaximálás érdekét követő tőkés gazdaság fenntarthatatlan.⁵ Ennek oka elsősorban az, hogy a gazdasági szempontból hasznosítható erőforrások mennyisége korlátozott. A növekedésre épülő gazdasági modell hiába fokozza a nyersanyagok és az energiaforrások felhasználásának hatékonyságát, végső soron a növekedés fenntartásához ezeknek egyre nagyobb bőségére van szükség. Hasonló ez ahhoz, amikor az amerikai prérin a cowboyok folyamatosan újabb és újabb területeket vontak be gazdálkodásukba, és abban bíztak, hogy a lelegeltetett területek után mindig lesz nyugatabbra egy újabb legeltetésre alkalmas terület. A cowboy gazdasági magatartásának lényege tehát a korlátlan erőforrások létébe vetett hit. Ennek ellentéte az űrhajós gazdasági megfontolása, aki kénytelen az űrben eltöltendő idejére tervezni az erőforrások felhasználását és a rendelkezésére álló készleteket beosztani. A huszadik század utolsó harmadára Boulding szerint a Föld egyértelműen "megtelt" a gazdasági ember magatartásának következtében, azaz űrhajóvá vált, ahol nyilvánvaló a rendelkezésre álló erőforrások és nyersanyagok mennyiségének korlátozottsága. A jelenlegi energiafelhasználás struktúrája, ami a szénalapú (fosszilis) anyagokra épül, tulajdonképpen egy véges készlet mohó, a jövő generációk érdekeit figyelmen kívül hagyó rendszert tükröz. Mindez vonatkozik a nyersanyagok jelentős részére is. A termelés és a szolgáltatások volumenének folyamatos növelése a gazdaság kimeneti oldalán ugyanakkor olyan externális hatásokat erősít, aminkek a (hosszú távú) kockázatai nem foglalhatók a hagyományos vagy neoklasszikus közgazdaságtan költség-haszon kalkulációiba. Ennek legjellemzőbb példája az indusztrializáció általában vett szennyező hatása, ti. a nagyipari ágazatok zöme már a termelés folyamatában környezeti tehertételt jelent (a hagyományos vaskohászattól a modern vegyiparig igen széles a skála), illetve számos termék egyszerű használata vagy elfogyasztása (pl. gépjárművek, gumiabroncsok, kozmetikumok, növényvédő szerek stb.) ugyanezzel a hatással jár. Mindezek mellett a folyamatos növekedés az újra nem hasznosítható anyagok elképesztő tömegével terheli a környezetet, ami azon a sehol nem igazolt feltételezésen alapul, hogy a környezet abszorpciós képessége korlátlan, azaz a Föld-anya képes eltüntetni mindazt, ami számunkra már fölösleges. Röviden az analógia tehát azt mutatja be, hogy a domináns gazdasági rendszer szereplői cowboyként viselkednek egy űrhajóvá lett világban. Ráadásául az űrhajóban rekedt cowboyok egyre erőszakosabban marakodnak a szűkülő erőforrásokért. A változáshoz szükséges első lépés mind az erőforrások, azaz a bemeneti oldal, mind az ökoszisztéma elnyelő képességének, azaz a kimeneti oldal korlátozottságának a tudatosodása volna, ami hosszú távon megalapozhatja a felelős gazdasági cselekvést.

A szabad piac ökológiai vaksága

A hagyományosan a piac korlátlan szabadságának előnyössége mellett érvelő elméletek a környezet alapjavait (levegő, víz, földkéreg) általában korlátlanul hozzáférhető, nemritkán korlátlan elnyelő képességű elemekként tételezik.⁶ Mivel a levegő és a víz olyan esszenciális feltételei az emberi létezésnek, amelyek "fogyasztását" nem vagy csak alig lehet területi korlátok között szabályozni, a klasszikus haszonelvű gazdaságfilozófiák költség-haszon analízise ezen javak fogyasztásakor és szennyezésekor megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Költség-haszon kalkulációban ugyanis csak viszonylag pontosan körülhatárolt szereplők mint gazdasági szereplők, illetve mint a tevékenység által "érintettek" jeleníthetők meg. A nemkívánatos mellékhatások, mint a költségoldalon megjelenítendő tényezők legalább ennyire bizonytalanok, a területi és az időbeli hatásuk vonatkozásában egyaránt.

A fenti javakat az ökoetika szempontjai szerint indokolt az emberiség közös tulajdonaként számításba venni, különös tekintettel a jövő generációk életminőségének a feltételeire. A jövő generációk érdekeit nem lehet a hagyományos értelemben vett költség-haszon kalkulációban latolgatni. A napjainkban divatos neoklasszikus közgazdaságtan szerint a környezet javaira egyszerűen ki kell terjeszteni az elidegeníthető tulajdonjogokat, vagy meg kell becsülni azt az árat, amit az egyének a piacon értük megfizetnének, és minden egyes "fogyasztóra" ezt költségként rá kell terhelni, ezzel elindulhatnánk a környezeti problémák enyhítésének útján. Ez a megközelítés jól mutatja azt, hogy a szabad piaci rendszer nemcsak földrajzi expanziót hajt végre, hanem piaci normák, ideológiák és mechanizmusok nyomulnak be az ezektől korábban védett területekre. A fenti javaslat ugyanis nem abban látja a környezet állapotának romlását, hogy a szabad piac túlságosan expanzív minden értelemben, hanem abban, hogy még nem eléggé terjesztettük ki a szabad piac elveit a környezetvédelemre. A piac etikai elveket sérthet azzal, hogy olyan termékeket tesz áruvá, amelyeknek nem kellene azzá lenniük; szexuális szolgáltatásokat, emberi testrészeket, szavazatokat, politikai tisztségeket stb. Másrészt etikai szempontból kétes lehet a hozadéka annak, ha a piac értékelésének módszerével, jellegzetes viszonyaival teret hódít a társadalom más szféráiban, pl. a családban vagy az oktatásban. Nagy a kockázata annak, ha a férj és feleség, szülő és gyermek, oktató és hallgató viszonyai a szolgáltatók és a fogyasztók viszonyaivá alakulnak át, ahol mindennek ára van.⁷ A neoklasszikus közgazdaságtan javaslatai a környezet vonatkozásában láthatóan mindkét etikai vétséget elkövetik. Ha a tulajdonjogokat kiterjesztjük a környezet javaira, akkor olyan terméket teszünk áruvá, amit nem volna szabad, ha a fent leírt árbecslést alkalmazzuk, akkor a piac logikáját visszük az ember és a természet sajátos kapcsolatrendszerébe, ami súlyos veszélyeket rejt magában.⁸ Vannak cselekvések, amikor a "mennyit volnának hajlandók fizetni érte" kezdetű kérdések etikailag egyszerűen nem igazolhatók, nem beszélve azokról a természet iránti spirituális, esztétikai viszonyulásokról, amelyek semmiképpen sem mérhetők, nem számszerűsíthetők.

A környezet értékeinek védelme a szabad piac viszonyai között számtalan ellentmondásba ütközik. A leggyakoribb összeütközés a környezet védelme, illetve a tulajdon és a vállalkozás szabadsága között adódik. A profitorientált vállalkozó külső (jogi) korlátozások hiányában abban érdekelt, hogy rövid távú haszna érdekében előnyben részesítse a környezeti szempontokat figyelmen kívül hagyó eljárásokat. Ezzel ellentétes magatartásra csak jelentős piaci erőfölény esetén van lehetősége. Jól példázza ezt a Procter and Gamble környezetpolitikája, amit gyakran a felelős gazdasági magatartás mintájaként szoktak emlegetni.⁹ A globális gazdaság ökológiai szempontból jogi vákuumban manőverezik, amit a hatásos küldetésnyilatkozatok nem pótolhatnak. Az ezzel kapcsolatos egyik alapvető dilemma az, hogy a fejlett országok (és társulásaik, különösen az EU) általában szigorúbb környezetvédelmi jogrendje biztosítja, hogy ezekben az országokban enyhülnek az akut lokális és regionális környezeti problémák, a szigorúbb szabályok betartásának ugyanakkor nyilvánvalóan jelentős költségvonzata van. A fejlődő országok természetesen nem terhelhetők ilyen környezetvédelmi költségekkel, ebből adódik a paradox helyzet: nemzetközi fórumokon a fejletlen országokon számon lehet kérni a laza vagy nem létező környezetvédelmi normákat, miközben a fejlett országok vállalatbirodalmai óriási nyereségre tesznek szert éppen ennek révén, ami nemritkán tragikus következményekkel jár az érintett természeti és társadalmi környezetre.¹⁰

A szabad piac "zöldbe csomagolása" jó üzletté vált, és amennyiben itt a "jót tenni kifizetődő" elv működik, etikai szempontból nem is emelhetnénk kifogást. Csakhogy ez a tendencia olyan, mint az orrcseppek influenza esetén, a problémákat éppen kiváltó okaik gyökerénél hagyja érintetlenül, pusztán tüneti kezelésre alkalmas. Jellemző, hogy a marketing egyre gyakrabban hivatkozik a termék vagy a szolgáltatás "környezetbarát" jellegére, de az ilyen áru vagy szolgáltatás gyakran olyan, mint az indiai vízkészletek szennyezésével és kiapasztásával gyártott Coca-Cola, amit egyébként visszaváltható palackba (!) csomagolnak. A környezeti érdekek védelme és a klasszikus demokrácia viszonya is számos problémát rejt magában. Nézzük meg részletesebben, a piacgazdaságra épülő demokráciák polgárainak négyféle, a környezetre vonatkozó döntéstípusán keresztül ezeket a dilemmákat.

2. Mint állampolgárok: Az állampolgári döntéseket válasszuk el a fogyasztói döntésektől. A rousseau-i értelemben vett citoyen ugyanis képes arra, hogy rövid távú önös érdekei mellett a közösség vélt, hosszú távú javát is mérlegelje döntéseinél.¹² Ehhez azonban kellő információval, adott esetben szaktudással kell rendelkeznie az eldöntendő kérdés vonatkozásában. A környezeti kockázatok tudatosítása több mint nehéz feladat, ha az ellenérdekű oldalon a kényelem, munkahelyek megóvása, a jelen áll szemben a beláthatatlan jövővel. Nem beszélve az átlagember számára olyan bonyolult fogalmak értelmezéséről, mint a biodiverzitás vagy a fenntartható fejlődés. Ugyanezek következménye másfelől az, hogy a közvélemény, ha saját közvetlen környezetéről van szó, könnyen hiszterizálható olyan politikai közegben, ahol jellemző a bizalmatlanság a döntéshozókkal és a lakossági tájékoztatókkal szemben. A környezeti igazságosság még meglehetősen súlytalan érték a politikum világában, ezért a "jót tenni kifizetődő" elv politikai értelemben hamis.

Az állampolgárként hozott döntések jelentősége a fenti ellentmondások dacára korántsem elhanyagolható. A zöld politikai filozófiában régóta szemben áll egymással az ökoautoritárius és az ökoradikális felfogás. Az autoritárius megoldásokat szorgalmazó szerzők kizárólag konzekvencionalista etikai alapokon egymást kizáró választási lehetőségekként tételezik a következőt: vagy megelőzzük a környezeti katasztrófát tekintélyelvű kényszerítő intézkedésekkel, vagy elszenvedjük azt. Itt a "jót tenni igazságtalan eszközökkel" paradox logikája érvényesülne. Az elmélet hívei a felsőbb szinteken (nemzeti, szupranacionális) a demokráciát ökológiai korlátok közé szorítanák, például a szűkülő erőforrások elosztásáért egy "kompetens elit" lenne felelős.¹³ Ez azt jelenti, hogy egy zömében tudósokból álló testület felhatalmazást kapna arra, hogy jogszabályokat alkosson egyes erőforrások felhasználásáról. Helyi szinteken ugyanakkor a lehető legközvetlenebb bázisdemokrácia volna kívánatos, ami azt jelenti, hogy az erőforrások felhasználásának a fenti keretek közötti módját minden kisebb közösség közvetlen részvételen alapuló döntésekkel határozhatná meg. Az elmélet fontos dologra hívja fel a figyelmet, csak nem veszi kellően figyelembe a demokratikus döntéshozatal problémaérzékenységét, és a piac rugalmasságával szemben tulajdonképpen egy globális tervgazdaságot javasol. A tudós testület által meghatározott erőforrás-elosztás tipikus technokrata uralom képét vetíti elénk. Az autoriter intézkedések talán kiválthatók volnának adekvát információk széles körű ismertetésével és az ezt követő demokratikusabb eljárásokkal. Valószínű, hogy éppen ezt ismeri fel az ökoradikalizmus, amely nem ismer kompromisszumot a közvetlen részvételen alapuló döntéshozatal megvalósítása vonatkozásában, amit a politikai centrumok következetes decentralizációjával kíván megvalósítani. Az ökoradikálisok átfogó víziója a jó életről ugyanakkor aligha lehet szinkronban a valószínűsíthető többség konzumerizmusával. Az ökoradikalizmus így könnyen az alternatív értelmiség "hóbortja" maradhat. Ha el akarja kerülni ezt a csapdát, akkor valószínűsíthetően alkalmaznia kell a tömegek meggyőzésének általa is kritizált eszközeit és módszereit. Enélkül a demokratikus értékekhez való ragaszkodás inkonzisztenssé válik a radikális zöld értékrenddel. A zöld filozófia, ami holisztikus szemlélete alapján nem ismeri el az ember kitüntetett helyzetét az ökoszisztémában, egy életfilozófia a sok közül. A demokratikus társadalmak alapja a pluralizmus: a radikális zöldek mégsem elégednének meg azzal, hogy tolerálja egy plurális rendszer a nézeteiket, hanem azok széles körű elterjesztését a környezet megmentésének feltételeként látják. Innen nézve nem is olyan nagy a távolság az autoritárius és a radikális zöld politikai filozófiák között.

A környezet és az életminőség javításában az állampolgári döntések jelentős szerepet játszhatnak, de a környezeti problémák összetettsége, a cél távolisága, a jó életről alkotott eltérő koncepciók miatt a nagyobb környezeti érzékenységet csak egy széles körben felvilágosult, következetes és a posztmaterialista értékekre fogékony démosz közegében remélhetjük. Úgy tűnik, hogy a környezeti igazságosság és az igazságosság mint pártatlanság értékei nem harmonizálnak.

3. Mint gazdasági szereplők (termelők, szolgáltatók): A gazdasági etika egyik alapvető problémája a személyiség erkölcsi integritásának kérdése. A homo oeconomicus (gazdasági ember) könnyen összeütközésbe kerül a versenyre épülő gazdaságban a homo ethicusszal (erkölcsi eszményeket követő ember). A gazdaság szereplői mint menedzserek, üzletemberek, cégek lojális alkalmazottai a (gazdasági, egzisztenciális) siker érdekében gyakran döntenek és cselekednek oly módon, hogy ezeket a cselekedeteiket és döntéseiket "magánemberként", állampolgárként nem vállalnák. Ezzel a következetlenséggel végső soron a személyiség erkölcsi integritása (egysége) válik kétségessé. Az egoizmust favorizáló gazdasági és társadalmi környezet nehezen békíthető össze a környezettel való harmóniára tanító ökoetikával. Hoffman kitűnő tanulmányában például két olyan tipikus helyzetet mutat be, ahol a cégvezetők "moralizálása" önmagában nem hoz jelentős javulást a környezet állapotában.¹⁴ Az első példában egy erősen szennyező papírgyár tulajdonosa úgy dönt, hogy radikálisan csökkenti a környezetre káros anyagok kibocsátásának mennyiségét. Természetesen konkurensei a rájuk is vonatkozó jogi kötelezettségek hiányában kiszorítják a piacról, hiszen hősünk saját heroikus vállalása miatt kénytelen megfizetni a környezet megóvásának költségeit, míg riválisai nem. Ha valaki a versenyben morális elkötelezettségéből fakadóan többletterhet vesz magára, és ezt a többletterhet nem tudja valahol máshol megspórolni, akkor alulmarad, erkölcsi Don Quijotévé válik, és a "jót tenni kifizetődő" elvben csalódnia kell. A második példában szintén egy súlyos szennyezésért felelős gyáros a főszereplő. Ő azonban úgy nyilatkozik, hogy állampolgárként egyetértene a szigorúbb környezetvédelmi jogszabályok megalkotásával, de gazdasági szereplőként befolyását is latba vetve fog küzdeni ezek létrejötte ellen. Utóbbi esetben tehát a döntés kettős mérce alapján történik, ami megbontja a személyiség erkölcsi integritását.

A gazdasági szereplők természetesen az adott gazdasági rendszer kényszerítő normái alapján cselekszenek, ez jelöli ki mozgásterüket. Ha a környezeti értékek nem jelennek meg kellő súllyal a költség-haszon kalkulációkban, akkor a minimális környezeti érzékenység mellett a káros környezeti hatások minél távolabbra "küldésében" lesznek érdekeltek. Jól példázza ezt a környezetvédelmi jogban ismert gyakorlat, a szennyezési kvóták adásvétele. A vállalkozások, gazdasági szereplők környezeti szempontból felelős működése alapvetően csak egy új (világ-) gazdasági modell keretei között lehet realitás, a környezeti és szociális szempontokat a piac automatizmusaira bízó ma meghatározó rendszer viszonyai között aligha. A profitorientált piaci rendszer ma egy turbómotoros autó sebességével robog, és minden fékezőerőtől igyekszik megszabadulni. Fékek híján viszont öncélúvá válik, és könnyen okoz nehezen jóvátehető károkat.

Az 1987-es Brundtland-jelentés részletesen foglalkozik a fenntarthatóság kérdésével (elsőként), aminek igen fontos része egy újfajta, holisztikus szemlélet. Ez szűkebb értelemben azt jelenti, hogy a gazdasági rendszert hangsúlyozottan egy nagyobb egész részeként vizsgálja, aminek célja "az emberi életminőség javítása az alapul szolgáló ökoszféra terhelési határain belül. Ennek során minden cselekvési forma a kultúrával, szociális dimenzióval, a gazdasággal és a technikával együtt értett társadalomszerkezet keretébe vonandó."¹⁵ A gazdaság tehát a maga szervezeti felépítésével beágyazódik a koncentrikus körökként hozzá kapcsolódó társadalomba, kultúrába és a teljes ökoszférába. A holisztikus szemlélet lényege a "minden mindennel összefügg" elve, miszerint az élőlények, az élőlények közösségei (állati populációk, társadalmak) a természeti körforgásba és a helyi együttélési rendszerekbe ágyazva léteznek. Ez azt jelenti, hogy a gazdaság egy pillanatra sem függetlenítheti magát azoktól a beágyazottságaitól, amelyekben működik.

4. Mint jogalkotók: A polgári demokráciák felelőssége óriási. A polgári demokráciák rugalmassága teheti lehetővé azt, hogy a populizmus és a technokratizmus párbajából egy harmadik erő, az ökologizmus kerüljön ki győztesen. Egy parlamenti választás, egy népszavazás vagy egy polgári engedetlenségi akció lehetőséget nyújt a jogszabályok módosításához. Az eddig leírtakból következik, hogy egy egységes globális környezetvédelmi jog megalkotása nélkülözhetetlennek tűnik. Ez alulról induló kezdeményezések sokaságával sürgethető, különösen ha intellektuális tekintélyek, sőt pop- és rocksztárok, sportcsillagok (!) állnak az ügy mellé. Különösen fontos a szűkös természeti erőforrások és a természeti tőke felhasználásának méltányos szabályozása, a veszélyeztetett fajok és területek fokozottabb védelme. Mindezek mellett a versengő gazdasági szereplőkre egyaránt kötelező, szigorú, a termelés/szolgáltatás környezeti terheléséhez igazodó szabályok kidolgozása elkerülhetetlen. Az ilyen jogi szabályozás mindenképpen a piac korlátozásának tűnik, de ha jobban megvizsgáljuk, csupán a verseny környezeti szempontból méltányosabb feltételeinek garantálásáról van szó. A piac teljes szabadsága csupán azoknak a törekvéseknek ad korlátlan kibontakozási lehetőséget, amelyek az erősebbnek a gyengébb feletti dominanciáját valósítják meg az emberi élet legkülönbözőbb szintjein; a technika uralma a természet felett, a gazdagok uralma a szegények felett, az agresszió uralma a harmóniára törekvés felett.

Egy új értékrend lehetséges körvonalai

A fogyasztói társadalom számos filozófiai bírálatában fogalmazódott meg az a sokak szerint utópisztikus igény, amely szerint egy komoly és átfogó, elsősorban az általános értékrendet érintő változás elindíthatja az ökológiai szempontból pazarló és felelőtlen, emberi szempontból pedig elidegenítő korállapot megváltoztatását. Az ökoetika holisztikus szemléletéből levezethető értékek alapja a harmóniára törekvés. A harmónia elérésének az első számú feltétele az egyén többdimenziós beágyazottságának tudomásul vétele, az ennek fényében megújított tudati és mentális energiáink mozgósítása.¹⁶ Az ökoetika teljességgel szemben áll az izolált individuumokból álló közösség hobbesi felfogásával. Az egyén része több mikroközösségnek, kulturális közösségeknek, az emberiség közösségének, a Föld teljes ökológiai rendszerének, az élővilágnak. Mindezek mellett a holisztikus szemlélet jelenti az ember hármas meghatározottságának, a test (ösztönök), lélek, tudat hármasságának egészséges egységére törekvést is, éppen a fenti beágyazottságok ápolásán keresztül.¹⁷

Vizsgáljuk meg részletesebben, mit jelent a posztmaterialista értékrend, amire a zöld filozófiák épülnek.

Az első és legfontosabb tétel a természet ontológiai elsőbbségének elve, miszerint a természet létezhet ember nélkül, de az ember nem létezhet természet nélkül. A természet tehát számunkra gondoskodó erőként, létfeltételeinket meghatározó közegként jelenik meg. Az európai gondolkodás történetében sokan a kozmoszt mint Istentől átlelkesült organikus egészet látták, és ez maga után vonta annak fokozott tiszteletét is. Az antik filozófiák némelyikében (különösen a sztoikusoknál és az epikureizmusban) meghatározó volt a "természetnek megfelelő" élet hirdetése. Később Assisi Szent Ferenc tanításaiban és életvitelében, Giordano Brunónál, Rousseau-nál, a német romantikusoknál, Husserlnél, a hatvanas évek kritikai filozófiájában, az anarchizmusban és a feminizmusban találunk többek között olyan elemeket, amelyeket a zöld filozófiák integrálnak. Mindemellett igen jelentős hatást gyakorolnak az ökológiai gondolkodásra a keleti filozófiák (vallások), leginkább a buddhizmus.¹⁸

Az ökofilozófia le akar számolni a külvilág elemeihez való tárgyias, mechanisztikus viszonyulással. Az alá-fölé rendeltségi viszonyok, a hatalmi logika helyett az életvitel, a közösségszervezés és a politika szintjein egyaránt a mellérendeltség elvét igyekszik érvényesíteni, amiből következik az erőszakmentesség normája.

Az ökológiai értékrend második alapelve a szükségletekkel kapcsolatos. Az ember anyagi és spirituális szükségletei egymáshoz szorosan kapcsolódnak; a munka nemcsak az anyagi szükségleteket kielégítő javak előállítására redukált, anyagi ellenszolgáltatásért végzett rutinszerű tevékenység, hanem annál sokkal több. Munka a természet ápolása, ami nem egyenlő annak kiaknázásával. Munka mindaz, amit önzetlenül, szolidaritásból vagy szeretetből végzünk (szülőkért, gyerekekért, a közösség javáért), és nem utolsósorban a saját személyiségünk alakítása is (önnevelés, elmélkedés stb.) Az ökoetika ellenpólusa a pénz fetisizmusát szolgáló konzumerista szemlélet, amely szerint az egyéni élet hiányzó teljességét anyagi javak birtoklásával, fogyasztásával pótolhatjuk.¹⁹ Ezt sugallják a reklámok és az egész atomizáló, versenyre (nagyobb fizetésért, presztízsért, státusszimbólumokért) buzdító posztmodern társadalmi közeg. A sikerért folyó harcban konkurenssé válik a másik ember; a tanulás, a munka, a magánélet viszonyaira is árnyékként vetül a hasznosság elvének kizárólagossága. Mivel ebben a közegben alapvető spirituális szükségleteink maradnak kielégítetlenül, a neurotikusok, depressziósok, pszichésen zavart embertársaink száma nyomasztóan magas. Elfelejtünk valamit, amit a gyermekek még tudnak: örülni, feloldódni, használni a fantáziánkat és az érzékeinket. A spontán gyönyör elvét kiszorította a teljesítmény elve.²⁰ Az egyéniség kultuszát hirdetjük, miközben sztárokat és kirakatfigurákat másolunk. Mindez pénzbe kerül, így időnk nagy részét pénzkereső tevékenységgel töltjük. Az örökös hiány érzését az ökológiai értékrend szerint csak a közösséghez és a környezethez való cselekvő odafordulással enyhíthetjük. A közösség mint szükséglet levezethető az evolúciós fejlődésből, a fejlettebb állati populációk szigorú csoportkohéziós elveiből éppúgy, mint a szülő-gyermek kapcsolatból. A felnőtt ember szükséglete volna, hogy legalább 20 emberrel ápoljon napi szinten kapcsolatot, amely laza közösségi hálóként adná meg számára az orientációs pontokat. Ezeknek a kapcsolatoknak legalább a felét az együttműködés és a kölcsönös tisztelet kell, hogy jellemezze.²¹ Emellett az egészséges psziché nem nélkülözheti az intimitást, ami a megfelelő anya-gyermek kapcsolat felnőttkori tovább élése, testi-lelki vonatkozásaiban egyaránt. Lehet, hogy különösen hangzik, de az egyén éppen így tudja kialakítani saját függetlenségét, és ez biztosítja az önépítés ideális feltételeit. A harmóniára törekvő egyén alig függ az általa birtokolt, elfogyasztott javaktól, és nem érzi magát elveszettnek az erdő sűrűjében magányosan bolyongva. A természet iránti alázat és érzékenység rendkívüli erőket képes megmozgatni az emberben, és ez a mozgásba lendült energia segít bennünket az embertársainkhoz és általában a külvilághoz való cselekvő odafordulásban.²²

Az ökoetika értékeit érdemes ellenpontozni a fogyasztói-bürokratikus civilizáció meghatározó elveivel:²³

Mindezek alapján jól látható, hogy a tudati változás és a jövő generációknak az ökológiai értékrend szerint történő nevelése a környezeti válság enyhítésének a kulcsa. A fentiekben tárgyalt kettősség tükröződik az antropocentrikus és a biocentrikus etikai irányzatok közötti vitában.

Az antropocentrikus etikák a Descartes óta meghatározó duális világszemléleten alapulnak, amelynek fő jellegzetessége az objektum és a szubjektum, a dolgok és a személyek merev kettéválasztása.²⁴ A modern ipari társadalmak uralkodó filozófiái sokáig kitartottak ama tétel mellett, hogy a technológia és annak fejlődése érintetlenül hagyja az ember lényegi tulajdonságait. Az antropocentrikus etikák alapelve a következő: az ember létezik önmaga végett, minden más az ember végett. A természet addig és annyiban értékes, ameddig és amennyiben az ember számára hasznos.²⁵ Ennek a felfogásnak szembeötlő jellegzetessége a jelenidejűség elve. Az elv premisszája szerint az emberi cselekvés hatóköre térben és időben kicsi, belátható, átfogható. Cselekvéseink hosszú távú következményei nem "emberléptékűek", azok a gondviselés, a sors, a véletlenek emberek által fel nem tárható rendszerébe ágyazódnak. Minden etikai norma a közös jelenre vonatkozik, az aranyszabálytól kezdve a kategorikus imperatívuszig. Az antropocentrikus etikák gyakran hangsúlyozzák az ember kitüntetett helyzetét az élők közt, de nem társítanak ehhez a többi élő irányában elvárható, ezzel arányos felelősséget. Csak a tudatos lények bírnak morális státussal, aminek következtében felelősségük megállapítható a természet irányában, de az mindig az ember rövid távon kalkulálható érdekeiből levezetett felelősség csupán. A természetet alárendelni törekvő, gazdaságba ágyazott ember korának adekvát etikai kifejeződése ez a szemlélet.

A biocentrikus etikák a felelősség szélesebb dimenzióin alapulnak. Az emberi cselekvés megváltozott természetéből kell kiindulnunk.²⁶ A környezetbe beavatkozó, azt átalakító ember irreverzibilis folyamatokat indít el, amelyeknek a hatásai összeadódnak. A természettel való törődés mint a tudatos ember kötelessége átformálja a felelősség alapelvét: "Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai ne veszélyeztessék az élet jövőbeni fennmaradását."²⁷ A felelősség kiterjesztésével kapcsolatban felmerül a viszonosság kérdése. Nyilvánvaló, hogy számos erkölcsi kötelezettségünk – így a természet iránti is – nélkülözi a viszonosság elvét. Ennek ellenére egyes szerzők biocentrikus etikai alapokon az emberen kívüli élőlények és a jövő generációk jogairól írnak.²⁸ Jürgen Moltmann szerint például koherens rendszerbe foglalhatók a klasszikus szabadságjogok, a szociális-kulturális jogok és az élő környezet jogai. A biocentrikus etikák lényege, hogy a környezetet nem az emberért, hanem magáért a környezetért kell megóvni. A környezet önmagában való érték, egy olyan rendszer, ahol a változások nem öncélúak, hanem az egyensúly állapota felé haladnak. A természeti rendszerek alakulását az önszerveződés és az önszabályozás kiinduló állapotát fenntartva a kooperáció és az élőlények együttélésének elveivel mindig az egyensúly helyreállítása jellemzi. A biocentrikus etika az emberi előrelátás hatása és a cselekvés hatalma közötti szakadék felismerésén alapul, ebből következően jövőorientált. Az erkölcsi státus kérdésében különbséget tesz a fájdalomérzés képessége és a tudatosság között. A tudatos lények felismerik, hogy az élet formáinak sokszínűsége önmagában értékes, és az ember nélkül is létező bioszféra harmonikus egységén az emberi beavatkozás sebet ejt.²⁹ A fájdalomérzés képessége önmagában megalapozza a morális státust, és az ökoszisztéma harmonikus egységének megóvása jelenti minden cselekvésünk legszélesebb etikai dimenzióját.

Az antropocentrikus és biocentrikus etikák különbségét jól szemlélteti az "utolsó ember" víziója.³⁰ Az utolsó ember az atomcsapás után magára marad, és tudja, már nem sokáig él. Egyetlen élőlény maradt rajta kívül a Földön, egy fa. Ha antropocentrikus módon tekint a fára, akkor számára annak további sorsa közömbös, akár ki is vághatja, hiszen nem lesz már ember, akinek ez a fa bármilyen haszonnal kecsegtetne. Ellenben biocentrikus elvek szerint az utolsó embernek nem lehet közömbös az egyetlen élő fa, hiszen az életet mentheti meg és viheti tovább az atomcsapással sújtott Földön.

Hangsúlyoznunk kell, hogy antropocentrikus elvekre is lehet környezetvédelmi stratégiát építeni, és az még a jelenlegi gazdasági rendszer kereteit sem feszítené szét. A biocentrikus etika azonban éppen azt a tudati változást mutatja, ami alapján a természetet alárendelő, gazdaságba ágyazott ember korát fokozatosan felválthatja a természetben élő ember és a társadalomba ágyazott gazdaság kora. A fajok természetes versenyében elért kiváltságos pozíciónk, amelyet jórészt a technológiának köszönhetünk, a tevékenységünk beágyazottságának tudomásul vételével és az ember mindenhatóságának gőgös hitéről való lemondással illeszthető vissza abba a harmonikus rendbe, amely nélkül saját hatalmunk áldozataivá válhatunk.

Jegyzetek

¹ A turbókapitalizmus kifejezést Zágoni Miklóstól vettem át, aki több tanulmányában is használja ezt a szellemes fordulatot. Egyébként a globalizációkritikus irodalomban is felbukkan, immár magyar nyelven is, pl. Martin, H. P.-Schumann H.: A globalizáció csapdája. Perfekt, Budapest, 1998, 249. o.

² Rees, W. E.: Revisiting Carrying Capacity: Area-Based Indicators of Sustainability. http://dieoff.org/page110.htm

³ Részletesen lásd: Zürn, M.: "Globale Gefahrdungen und internationale Kooperation" In: Der Bürger im Staat, 45, 1995, 51. o. A globáliskockázat-társadalom fogalma Ulrich Beck nemrég magyarul is megjelent könyvében kifejtett gondolatra utal. Beck, U.: A kockázat-társadalom, Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Budapest, 2003.

⁴ Lásd pl.: Thrupp, Lori Ann: Political Ecology of Sustainable Rural Development. In: Allen, P.: Food for the Future. John Wiley &Sons INC. Singapore, 1993, 47-75. o.

⁵ Boulding, K.: The Economics of the Coming Spaceship Earth. In: Environmental Quality in a Growing Economy; Essays from the Sixth FRR Forum, Jarrett, H. (ed.), John Hopkins Press for Resources for the Future Inc. Baltimore, 1966.

⁶ Pl.: Friedman, M.: Capitalism and Freedom. Ch.1 The University of Chicago Press, Chicago, 1962.

⁷ Michael Walzer fejti ki részletesen, hogy az igazságosság egyik feltétele, hogy a modern társadalmakban az eltérő elvek szerint működő szférák ne lépjék át egymás határait. Különösen hangsúlyozza ennek szükségességét a piac esetében. Lásd Walzer, M.: Spheres of Justice. A defence of pluralism and equality. Blackwell, London, 1985, illetve erről a műről Szabó G.: Az igazságosság szférái. In: Tanulmányok az igazságosság elméletéről. Szerk. Weiss J. JPTE KTK kiadó, Pécs, 1997.

⁸ Vö. O'Neill: King Darius and the environmental economist. In. Hayward-O'Neill (eds.): Justice, Property and the Environment. Social and Legal Perspectives. Ashgate, Aldershot, 1999.

⁹ Lásd: Boda Zs.: A multinacionális vállalatok etikai problémáiról. In: Andrássy Gy.-Szabó G.: Üzleti etika és közéleti etika. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.

¹⁰ A legismertebb eset az indiai bophali tragédia, ahol az üzemi baleset miatt a légtérbe jutott szennyező anyag több ezer ember halálát okozta.

¹¹ Az egyik leggyakoribb piackonform javaslatról van szó, ami megint abból az elterjedt nézetből fakad, hogy minden környezettel kapcsolatos kár és előny mérhető, ebből következően számszerűsíthető, így része lehet az árképzési folyamatnak.

¹² Ennek részleteit lásd: Sagoff, M.: A piacon a kockázatért (ford. Szabó G.) In: Andrássy Gy.-Szabó G.(szerk.): Üzleti etika és közéleti etika.. PTE KTK Kiadó, Pécs, 1999.

¹³ Mike Mills fejti ki, elsősorban Ophuls műveire utalva. Mills, M.: Green Democracy; The search for an ethical solution. In: Democracy and Green Political Thought; Sustainability, rights and citizenship. Doherty-de Geus (eds.) Routledge, London, 1996.

¹⁴ Részletesen lásd: Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy Gy.-Szabó G. (szerk.): i. m.

¹⁵ Idézi Moser, In: Riegler, J.-Moser, A.: Ökoszociális piacgazdság. Agroinfo Kiadó, Budapest, 2001, 80. o.

¹⁶ Ennek igen hatásos összefoglalását lásd: László Ervin: Meg tudod változtatni a világot. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002.

¹⁷ Ennek részletes kifejtését lásd pl. Hayward, T.: Interspecies solidarity: care operated upon by justice. In: Hayward-O'Neill (eds.): Justice Property and the Environment, i. m., 67-85. o.

¹⁸ A zöld közgazdaságtan alapműve: Schumacher, E. F.: A kicsi szép, illetve uő.: A Guide for the Perplexed. Vintage, London, 1977, buddhista alapokon értelmezi újra a gazdaság szerepét.

¹⁹ Lásd Fromm, E.: Birtokolni vagy létezni? Akadémiai K., Budapest, 1994.

²⁰ Lásd Marcuse, H.: Az egydimenziós ember. Kossuth, Budapest, 1990.

²¹ Lásd: Csányi V.: Az emberi természet. Vince Kiadó, Budapest, 1999, 158-160. o.

²² Ezt a gondolatot többféle irányból is meg lehet alapozni. Az ember tudattalan szférájának erejéből indul ki pl. Midgley, M.: Duties Concerning Islands. In: Elliot, R. (eds.): Environmental Ethics. Oxford University Press, New York, 1995; vagy Kidner D. W.: Kultúra és tudattalan az ökológiai elméletekben. In: Lányi, A.: Természet és szabadság. Osiris, Budapest, 2000.

²³ Lásd talán az egyik első, átfogó és empirikusan alátámasztott elemzést a nyugati ökológiai mozgalomról: Galtung, J.: The Green Movement. In: International Sociology. 1986, vol. 1., 75-90. o.

²⁴ Ezzel kapcsolatos jellegzetes ökofilozófiai alapvetés Theodore Roszak tollából származik. Roszak, T.: Az objektív tudat mítosza (részlet) In: Szabó M. (szerk.): Politikai ökológia. Bölcsész Index centrál könyvek, Budapest, 1989.

²⁵ Pl. Hoffman, W. M.: Gazdasági és környzeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.

²⁶ Jonas, Hans: Az emberi cselekvés megváltozott természete. In: Etika a gazdaságban. Kindler-Zsolnai (szerk.) Keraban Kiadó, Budapest, 1994.

²⁷ Hans Jonast idézi Zsolnai László, In: Zsolnai L.: Ökológia, gazdaság, etika. Helikon, Budapest, 2001.

²⁸ Pl. Moltmann, J.: Az ember, az emberiség és a Föld joga. In: Világosság, 1989, 8-9, illetve uő.: A nemzedéki szerződés, avagy a jövő generációk jogai. In: Kindler-Zsolnai: i. m.

²⁹ Részletesebben pl.: Cooper, D. E.: Justice, consistency and "non-human" ethics. In: Hayward-O'Neill (eds.): i. m., 77-83. o.

³⁰ Hoffman, W. M.: Gazdasági és környezeti etika. In: Andrássy-Szabó (szerk.): i. m.

Vannak évfordulók, amelyekről nem lehet nem megemlékezni. A Győzelem napja, a Nagy Honvédő Háború sikeres befejezése, a náci Németország feltétel nélküli kapitulációja 1945. május 8-án fontos ünnep maradt az emberiség történetében. Tulajdonképpen az antifasiszta hagyomány egyetlen, egyetemes és konszenzusos megemlékezéséről van szó ezen a napon, noha természetesen az ünnep nem jelent nem hogy világméretű, de még csak össz-európai közös ünneplést sem. A kelet-európai és az egykori szovjet térségben bekövetkezett rendszerváltás aláásta az ünnep régi jellegét és jelentőségét, hiszen a hatalmi elitek különböző frakciói többé nem érdekeltek vagy nem egyformán érdekeltek az antifasiszta egység baloldali ihletettségű szellemiségének fennmaradásában. Magyarországon például a legnagyobb jobboldali párt egyik prominense Budapest felszabadulását "szovjet barbarizmusként" aposztrofálta, és kikelt az ünneplés ellen, lényegében – talán akaratlanul – a nyilas és a náci rezsim mentegetéséig züllött.

Az a tény, hogy a Szovjetunió, amely a háborús áldozatok, terhek, nehézségek döntő részét viselte, nem létezik többé, alapjában átalakította a honvédő háború és a "Győzelem napja" egész megítélését, emlékét. Az új politikai és hatalmi erőviszonyoknak megfelelően Magyarországon is általánossá vált a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg történelmi szerepének diszkreditálása, meghamisítása, történetének kriminalizálása. A különböző jobboldali hatalmi csoportosulások (nemritkán szociáldemokrata irányzatok is) szerte Európában az új világrend és helyi képviseletének érdekében az új ideológiai legitimációnak megfelelően végzik el a történeti tudat manipulatív "megdolgozását", a történelem "újraírását".

A "divatos" témák között említhetjük – példának okáért – azt a törekvést, hogy a nácik Szovjetunió elleni támadását – a goebbelsi propaganda kedvenc tézisének megfelelően – egyfajta "preventív háborúként" mutassák be, mint amely csak "megelőzte" a szovjetek készülő németellenes támadását. Mások arra koncentrálnak, hogy a Vörös Hadsereg történelmi teljesítményének középpontjába a megtorlást, a pusztítást, a nők elleni korlátlan erőszak tézisét állítsák. A magyar történetírásban nemcsak a német "revizionista" történetírás, illetve azok orosz támogatóinak hamisításai bukkannak fel, hanem egész koncepciók elevenednek újra, amelyek a magyar háborús szerepvállalást kívánják tisztára mosni, vagy legalábbis elfogadhatóvá tenni, a magyar hatalmi elit bűnösségét relativizálni. Más szerzők a háborús bűnöket elkövető Horthy és uralmi elitjének mentegetésével foglalkoznak, közvetlenül kiszolgálva meghatározott konzervatív és szélsőjobboldali politikai csoportok kulturális igényeit.

E számunkban nem térünk ki e problémák elől, ám szakítunk azzal a régi és rossz tradícióval is, amely a Vörös Hadsereget és a Szovjetuniót kritikátlanul szemléli és ábrázolja. Tisztázni kell egyszer s mindenkorra, hogy a Szovjetunióban a náci támadás és a Wehrmacht által elkövetett történelmileg példátlan szörnyűségek már a háború folyamán a "szent bosszú" érzését széles lakossági és katonai körökben korbácsolták fel, ami bizonyos értelemben éppen úgy eszköz volt a szovjet politikai vezetés kezében, mint általában a lakossági hangulatok és társadalmi érzületek a békés időkben. A minimális számon 27 milliós szovjet emberveszteség több volt, mint a II. világháború összes többi embervesztesége együttvéve. A náci tömeggyilkosságok és a holokauszt hatása alatt Ilja Ehrenburg, a híres szovjet író is megfogalmazta még 1942-ben az "Öld a németet!" harci jelszót, mely visszhangra talált a szovjet harcosok lelkében. De nem szabad elfelejteni, hogy a reálpolitikus Sztálin – hatalmi és geostratégiai megfontolások alapján – maga is szembeszállt ezzel a hangulattal, mondván, "a Hitlerek jönnek-mennek, a német nép marad". Ugyanakkor persze nem tagadható: a bosszú érzése ott szunnyadt az egyszerű katona lelkében, ami nélkül a háború győztes megvívása aligha lett volna lehetséges. Ez valószínűleg minden modern háború "törvénye".

Minden háború egyetemes emberi tragédia; üzleti és hatalmi érdekekért, profitérdekekért millióknak kell meghalniuk, "melléktermékként" pedig – s ez a háborúk szintén általános történelmi tapasztalata – felszabadulnak olyan ösztönök is minden részt vevő hadseregben, így a Vörös Hadseregben is, amelyek embertelen megnyilvánulások tömegeihez vezettek, s amelyeket nem igazolhat az a tény, sőt független e tényektől, hogy a Vörös Hadsereg igazságos harcot folytatott a náci Németország ellen. Ilyen tragédia, ilyen katasztrófa volt a vöröskatonák sokaságának részvétele az 1945. április végi és május elejei győzelmes berlini csata idején elburjánzó nemi erőszakban, amely egyes adatok szerint nők százezreit érintette. E szörnyűség története sokáig feldolgozatlan volt, egyik félnek sem állt érdekében a jelenség történetét felvetni, még kevésbé megírni. Egyesek attól féltek, hogy e kérdések vizsgálata beszennyezi a felszabadítók emlékét, a honvédő háború igazságos jellegét, mások a nemzeti kisebbségi komplexus erősödésétől féltek Németországban, megint mások a Wehrmacht és általában a német fegyveres erők rémtetteinek relativizálódásától tartottak. Nem ok nélkül. Napjainkban e tények – sok más ún. kényes kérdéssel együtt – politikai megfontolások következtében a Vörös Hadsereg progresszív történelmi teljesítményének egészében való megkérdőjelezéséhez is anyagul szolgálnak. E számunkban néhány dokumentum közreadásával jelezzük, hogy a szovjet politikai vezetőség, a parancsnoki kar és Sztálin, ha megkésve is, a Szovjetunió presztízsét és nagyhatalmi pozícióját szem előtt tartva – személyesen is fellépett a randalírozás megfékezése, különösen pedig a nők megbecstelenítésének megszüntetése érdekében.

Második ilyen nagy problémakör a Wehrmacht "divatos" szerecsenmosdatása. Egyes szerzők odáig jutottak Magyarországon is, hogy megkérdőjelezik a Wehrmacht náci jellegét, igyekeznek elmosni a politikai és erkölcsi határokat a német és a szovjet hadsereg között. A történelmi tudat ilyen eltorzítása szándékosan mellőzi, hogy a Szovjetunió megtámadásával megváltozott a háború jellege, mérete és részben még célja is. Elhomályosítják azt a tényt, hogy a szovjet népek honvédő háborúja mind a nemzetközi feltételrendszer, mind a sztálini diktatúra következtében példátlan erőfeszítésekre kényszerített tíz- és tízmilliókat, akik végső soron heroikus küzdelemben legyőzték a világtörténelem addigi legerősebb és legbrutálisabb, legkegyetlenebb és leggonoszabb birodalmát, a hitlerista Németországot. Mi sem jellemzőbb, mint hogy már a háború első napjaiban példátlan emberáradat és technikai gépezet özönlött be a szovjet területekre: ötmillió ember, több mint 4000 harckocsi, 47 000 löveg és aknavető, 4500 repülőgép. A döbbenetes erő és Sztálinnak a Vörös Hadsereg parancsnoki karát érintő tisztogatásainak hatására már az első időkben hihetetlen emberveszteség érte a harcoló egységeket. 1941. június 22-től november végéig Franciaországénál nagyobb területet ragadtak el mintegy 75 millió lakossal, északon blokád alá helyezték Leningrádot, elfoglalták Kijevet, és Moszkva alá értek. Decemberig hárommillió szovjet harcos halt hősi halált, és több mint 1 millió ember sebesült meg. S noha ekkor, a moszkvai csata periódusában, a nácik első katonai veresége nyomán kiderült, hogy a hitlerista hadvezetés számításai a villámháború tekintetében megbuktak, a háború még csak éppen hogy elkezdődött.

A nemzetközi feltételrendszer, a nyugati szövetségek magatartása is nagymértékben a Vörös Hadsereg harci sikereitől függött. Ennek eklatáns példája a történelmi jelentőségű kurszki csata, amelynek egyik következménye volt, hogy a vezető nyugati nagyhatalmak a háború utáni rendezés szempontjainak megfelelően megváltoztatták a keleti fronthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyukat, megkezdték a 2. front megnyitásának konkrét kidolgozását. (E problémakörről külön írást publikálunk G. Mjagkov, a moszkvai, II. világháború történetével foglalkozó történészbizottság titkárának tollából, akinek külön is köszönetet mondunk az értékes dokumentumokért, adatokért és cikkekért, amelyeket folyóiratunk rendelkezésére bocsátott.)

Hogy az alapvető terheket a háború egész ideje alatt a Szovjetunió viselte, már egyedül abból a tényből is kiviláglik, hogy brit és amerikai kutatók számításai szerint az 1941-44-es években a Wehrmacht szárazföldi csapatainak 93%-át a német-szovjet fronton semmisítették meg vagy tették harcképtelenné. A Szovjetunió mintegy 27-28 milliós embervesztesége, amelynek 10%-át a legyilkolt zsidóság alkotta, elválaszthatatlan a Wehrmacht népirtó tevékenységétől. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni illik, hogy mind Ukrajnában, mind a balti köztársaságokban a helyi lakosság jelentős csoportjai vettek részt a szovjetellenes háborúban, úgy is mint a fegyveres erők, úgy is mint a civil lakosság elleni terrorista egységek tagjai. Ismét csak egy példával illusztrálandó a helyzetet, megemlítem, hogy az újabb kutatások tükrében, a megnyíló oroszországi archívumok levéltári forrásainak vizsgálata során kiderült, hogy a lett önkéntes SS-légió nemcsak a Vörös Hadsereg ellen harcolt, hanem az SS parancsnoksága felhasználta szovjet állampolgárok tömegeinek kivégzéséhez is. 1941 decemberétől 1942 augusztusáig a Riga alatti gettóban 27 ezer embert semmisítettek meg, míg más lett SS-egységek nem kizárólag orosz területeken gyújtották fel falvak egész sorát és semmisítették meg azok lakóit.

Külön történet a szovjet hadifoglyok sorsa, akikről ugyancsak kevés szó esik napjainkban. Feledésbe merült, hogy sokakat közülük Auschwitz gázkamráiban emésztettek el a náci hóhérok. Kevesen emlegetik ma azt a rémtettet is, amelyre a Wehrmacht katonái és technikai alkalmazottjai az SS és a biztonsági szolgálat egységeivel együtt vetemedtek 1941 őszén nem messze Vjazmától. 600 ezer szovjet hadifoglyot gyűjtöttek össze a szabad ég alatt víz és élelem nélkül, akik mind elpusztultak a közeledő tél iszonyú körülményei között, éhen haltak, megfagytak… A vezető német tábornokok közül egyedül Canaris admirális emelte fel a szavát a példátlan rémtett ellen. (Az adatokat l. Informacionnij Bjulletyeny, Moszkva, 2001, No. 6.) Közismert tény, hogy a szovjet hadifoglyokra hazatértük után újabb megpróbáltatások vártak a különböző "szűrőtáborokban", ahol kivizsgálták, hogy a nyugati hírszerző szervek nem szervezték-e be őket, hogyan viselkedtek mint "árulók" a hadifogságban stb. Minderről már tudunk valamit az orosz források tükrében, a magyar hadifoglyok adatait azonban csak mostanában kezdték feltárni Moszkvában, noha itthon e témakör még mindig egy ruszofób beállítódás ideológiai eszköze. Ennek jegyében írják le a gyakran a 800 ezres, sőt még nagyobb adatokat, noha a valóságban "Nagy Magyarországról" összesen mintegy 500-550 ezer magyar nemzetiségű fogolyról van kartoték, adat. A történetírás átpolitizálása, megrontása, a fantaziálás a tudományos elfogulatlansággal persze nem fékezhető meg, ám kedvezőbb történelmi periódusokban a tudományosan értékes megközelítések mindazok számára megfelelő intellektuális környezetet teremtenek, akik egy emberségesebb világ megalapozásában érdekeltek.

E számunk másik évfordulós tematikájának középpontjában József Attila áll; az idén emlékeznek meg országos rendezvényeken születésének 100. évfordulójáról. Ez alkalomból aligha van komoly szerző, aki tagadná, hogy a József Attila körüli mai politikai manipulációk mögött meghúzódik egy alapvető probléma: egyetlen korszak sem tudta a József Attila-i mű egészét befogadni. Napjainkban József Attila örökségének antikapitalista lényege nem kerül igazán napirendre; a mainstream, akárcsak régen, tudja: József Attila műve oly gazdag, hogy megkerülhetetlen, de azt is tudja, hogy ma sem képes vállalni azt a maga egészében… Azon nem lepődhetünk meg, hogy a jobboldal-szélsőjobboldal keresztényszocialistát vagy nemzetiszocialistát szeretne faragni József Attilából, azon azonban annál inkább, hogy a szocialisták és liberálisok jó része annak a hamisításnak a szolgálatába szegődött, amelyet még a rendszerváltás hajnalán fogalmazott meg egy-két "szakértő" csodadoktor: eszerint József Attila liberális szociáldemokrata volt, piacpárti és pluralista. E számunk írásai ezt a közhelyes hamisítást nemcsak kétségbe vonják, de szakszerűen az ellenkezőjét bizonyítják: József Attila – ellentétben mai kormányszocialista támogatóival – valódi szocialista, ha Marxra gondolunk, kommunista volt, nem hitt semmiféle kapitalista "megváltásban", a kapitalizmus, a piacgazdaság humanizálhatóságában, nem hitt az "emberarcú kapitalizmus" elnyomó és manipulatív ideológiáiban, hagymázas giccsvilágában. A József Attila-i mű egésze a világegészre való reflexió, amelyben az egyén és közösség elgondolt harmóniája csak azokban a napi küzdelmekben jöhet létre, amelyek ennek az Egésznek a megváltoztathatóságából indulnak ki, amit nevezhetünk civilizációs fordulatnak, szocialista forradalomnak, a barbárság elleni harcnak, netán az egyén felszabadításának. Egy dolog bizonyos József Attila költészetében, bármit tegyenek is a mai hamisítók: ezek a harcok vagy mindenfajta elnyomás ellen irányulnak, vagy végső soron beleragadnak a háborúval és vérrel szennyezett modern társadalom hínárvilágába.

A cikk az osztrák nemzeti emlékezetben Ausztria második világháborús részvételéről kialakított kép revíziójára tesz kísérletet. A szerző – egy alaposan dokumentált burgenlandi esettanulmány alapján – arra a következtetésre jut, hogy a helyi közösség elfogadta a nácik rasszista, népirtó politikáját, vagy legalábbis beletörődött abba, s a végleges kiábrándulás csak akkor következett be, amikor a totális háború már Burgenlandot is fenyegette.

1946-ban Ausztria újjászervezett szövetségi kormánya felkérte a tartományi és körzeti kormányzatok és helyi testületek hivatalait, hogy számoljanak be arról, mi történt körzetükben a nemzetiszocializmus hétéves uralma idején. Abból a célból gyűjtötték az információkat, hogy a nyilvánosság elé tárandó dokumentumok révén az osztrák lakosság megismerhesse az 1938 és 1945 között Ausztriában történtek hivatalos felfogását. A válaszadókat arra kérték, hogy beszámolóikat öt címszó alatt rendszerezzék – az első az Ausztriát 1933 és 1938 között ért "nemzetiszocialista agresszióval" kapcsolatos eseményekre vonatkozott, a második a "nemzetiszocialista megszállás és bekebelezés" természetét firtatta, a harmadik "Ausztria a háborúban" címet viselte, a negyedik a "Gestapo és a politikai terror" témakörét érintette, az ötödik pedig "az osztrák ellenállással" kapcsolatos információkat kérte be.¹ A kérdőív azt a hivatalos nézetet igyekezett a megkérdezettekben tudatosítani, hogy a háborús éveknek a "hazafias emlékezet"² keretein belül kell formát ölteniük; eszerint a nemzetiszocializmus uralma Ausztria náci megszállásának, az idegen nácik hatalomgyakorlásának korszaka volt, mellyel az "osztrák nép" nemzeti alapon állt szemben. Ez a koncepció alkotta az "áldozatmítosz" gerincét, ami a háború utáni osztrák állam legitimációs alapjának egyik eleme volt; eszerint Ausztria volt Hitler expanziós külpolitikájának "első áldozata".³

Az elmúlt húsz év során az Ausztriában dolgozó történészek többször ráirányították a figyelmet arra, hogy az osztrákok áldozattudata hogyan tette lehetővé sokak számára a holokausztban játszott szerepük, a nemzetiszocialista fajgyűlölet és a nácik keleti népirtó hadjáratában való részvétel miatti felelősségük elfojtását, illetve elfelejtését. A történészek kimutatták, hogy a háborút követő periódusban milyen egységesen utasította el mind a hivatalos, állami politika, mind a társadalom egésze, hogy szembenézzen a náci politika, valamint a zsigeri antiszemitizmus, illetve a náci korszak egyéb üzelmeinek következményeivel.⁴ Bár a kutatások a háború utáni állam politikáját vizsgálták, egyértelmű, hogy a "háborút követő hazafias emlékezet" osztrák variánsa és az alapjául szolgáló mítoszok már 1946-ban szinte magától értetődően visszhangra találtak a helyi funkcionáriusoknak a szövetségi kormány kérdéseire adott válaszaiban. Neusiedl am See tisztségviselői például válaszukhoz két és fél oldalas mellékletet csatoltak a náci koncentrációs táborokba hurcolt "osztrák ellenállók" névsorával, miközben a körzetben élt 650 zsidót nem nevezték néven. A jelentés csak annyit tudott ezzel kapcsolatban mondani, hogy "1938-ban közel 650 zsidó élt a körzetben, őket mind a koncentrációs táborokba küldték. Közülük csak kevésről vannak információink. Legalább 90%-uk nem tért még vissza a táborokból."⁵

A válaszok egyik megdöbbentő eleme volt, hogy mekkora hangsúlyt kapott – mint a "nemzetiszocialista elnyomás" különösen is bántó formája – az, hogy a helyi hivatalokból elmozdították az "osztrákokat", és helyükre "birodalmi németeket" (Reichsdeutsche) ültettek. Az eisenstadti körzetből küldött jelentés azt hangsúlyozta, hogyan vezetett az 1938-as náci hatalomátvétel oda, hogy "a körzeti kormányzókat Reichsdeut­schen váltották fel, de legalábbis a körzetimegbízott-helyettesi funkciókat ők szerezték meg. Hasonló jelenséget lehetett tapasztalni minden más téren, például a vámhivatalokban, ahol a teljes határszakaszt német vámtisztek felügyelték".⁶ Vagyis a helyi hivatalnokok eltúlozták az "osztrák" hivatalnokok szenvedéseit az "idegen, német uralom" időszakában, s ezzel egyidejűleg erősítették meg az "áldozatmítoszt" és az alapjául szolgáló, Ausztriának a nemzetiszocialista korszakban játszott szerepét felidéző "hazafias emlékezetet". Precízen körvonalazódott itt néhány olyan sajátosság, ami az átlag osztrák számára könnyen elsajátíthatóvá tette a hivatalosan támogatott "hazafias emlékezet" fogalmát: e fogalom lehetőséget nyújtott neki arra, hogy "elfeledhesse", milyen odaadóan támogatta, és mennyire magától értetődőnek és természetesnek tekintette a náci hatalmat. Ennek a jelenségnek a legszélsőségesebb megnyilvánulását érhetjük tetten számos "hétköznapi" nemzetiszocialista párttag viselkedésében 1945-ben, az első nácitlanító törvény elfogadásakor; a törvény előírta, hogy minden volt párttagnak jelentkeznie kell a helyi hatóságoknál. Sokan írták alá azt a körzeti kormányzóknak címzett petíciót, melyben nevüknek a listáról való eltávolítását kérték; attól tartottak ugyanis, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket, netán a Burgenland északi részén felállított számtalan munkatábor egyikébe internálják őket. Tiltakozásukban gyakorta hivatkoztak "osztrák mivoltjukra". Az egyik aláíró, a határ menti Mörbisch am See lakója azzal érvelt, hogy őt a nemzetiszocialisták ígéretei vezették félre, hogy tudniillik "alapvető változás áll be a mezőgazdaság helyzetében". Ezt ellensúlyozandó a beadvány írója leszögezte, hogy "magát mindig is osztráknak tekintette", és ígéretet tett arra, hogy "a jövőben az állam érdekeit szem előtt tartva cselekszik".⁷ A náci rezsim által elkövetett népirtásról ezekben a beadványokban szinte senki sem tett említést; az egyetlen kivételt az eisenstadti hatóságokhoz eljuttatott petíciók között egy helyi csendőr beadványa jelentette. Ebben azt állította, hogy őt 1940-ben ténylegesen náciellenes nézetei miatt a helyi pártvezető utasítására bocsátották el St. Margarethenben betöltött állásából, majd Münchenbe küldték, s aztán Litvániába vezényelték egy rendfenntartó alakulatba. Utalt a helyi zsidók kivégzésére, és felsorolta, hogy milyen lépéseket tett megmentésük érdekében.⁸

Éles ellentétben áll egymással, mennyire hangsúlyozták "osztrák mivoltukat" és mennyire elutasították a "német" uralmat a volt nácik és az átlag osztrákok általában, illetve az a mód, ahogyan a legtöbb osztrák 1938-ban a nemzetiszocialista hatalomátvételt üdvözölte. Míg azonban az "átlagos" volt párttagoknak az az igyekezete, hogy a háborút követő években hangsúlyozzák "osztrák" mivoltukat, részben magyarázható opportunizmusukkal, addig a "hazafias emlékezet" végső népszerűsége ebben az időszakban már aligha vezethető vissza pusztán erre az okra. Ezért cikkünkben megkíséreljük felvázolni a "hazafias emlékezet" osztrák változatának társadalmi gyökereit és a nemzetiszocializmus tapasztalataival való kapcsolatát Burgenland északi és középső részén; azaz a korabeli Eisenstadt, Mattersburg, Neusiedl am See és Oberpullendorf területén. Az I. világháború után alakult új osztrák államnak ezeket a részeit a magyar Moson és Sopron megyék területeiből hasították ki, s az osztrák Burgenland tartomány területének északi részét alkották.⁹ Az új kerületet jórészt etnikai németek lakták, de soknemzetiségű volt; az 1934-es népszámlálás adatai alapján 241 300 német nemzetiségű lakosa volt, 40 200-an vallották magukat horvátoknak, 10 400 mondta magát magyarnak, 7500 ember pedig egyéb csoportokhoz tartozott.¹⁰ A nemzetiségi sokszínűségen túl a javarészt mezőgazdasági területet az erősen lokális, falusi közösségi identitás jellemezte, melyet helyenként a nemzetiségi különbségek szabdaltak, más helyeken pedig inkább egységesítettek.¹¹ A helyi hatóságok elfogadták a terület társadalmának sajátosságait, s ezáltal érzékelhető területi identitástudat formálódott ki a két világháború közötti korszakban.¹²

Ugyanakkor azonban a területi szintű konszolidáció ellenére a régiót sem kerülte el a politikai polarizálódás és válság azon járványa, mely az osztrák államot az 1930-as években aláásta. A Standestaat létrehozását követően először Engelbert Dollfuss, majd Kurt von Schuschnigg kancellár kormányzása idején 1934-től ebben a tartományban is felerősödött az illegális nemzetiszocialista tevékenység.¹³ A mozgalom növekvő népszerűsége a szörnyű gazdasági helyzet és a krónikus munkanélküliség következménye volt, amire sokan később is a két világháború közötti korszak meghatározó jellemzőjeként emlékeztek vissza.¹⁴ A szociáldemokraták megsemmisítése politikai vákuumot teremtett, melyet az illegális náci csoportok bizonyos mértékig azzal tudtak kitölteni, hogy az 1933 óta egyre jobban megerősödő német gazdaságra mint példára utaltak, valamint hogy nyíltan is összekapcsolták a munkanélküliség és az antiszemitizmus tematikáját.¹⁵ Mindez magyarázza azt a széles társadalmi támogatást, melyben a nácikat részesítették, amikor 1938 márciusában megragadták a hatalmat, s gyorsan, már április elején nekiláttak a helyi zsidó lakosság erőszakos kitelepítésének.¹⁶

A széles körű támogatás szinte a hatalomátvétel pillanatától megfigyelhető. 1938 március végén Oberpullendorf helyi hivatalai jelentették az állami rendőrségnek, hogy az új hatalom "általános megelégedést" keltett "a német nemzetiségű lakosság számos csoportjában", valamint "a horvát és a magyar kisebbség köreiben". Csak a zsidók mutatkoztak "passzívnak", a jelentés szerint azért, mert "féltek a jövőtől".¹⁷ A Burgenland középső területein található községeknek a náci hatalomátvétellel kapcsolatos figyelemre méltó társadalmi egyetértése, valamint e támogatás népi antiszemita alapjai közötti összefüggést mi sem igazolja inkább, mint a Németországgal való egyesülés ellenszavazat nélküli elfogadása és a "keresztény lakosság" körében tapasztalható széles körű engedelmesség az új hatóságok által szorgalmazott bojkottnak, mely a zsidók tulajdonában lévő üzletek ellen irányult.¹⁸ A lakosság egészében egyetértett azzal, hogy a náci hatalomrajutás után sok zsidó család úgy döntött, hogy azonnal elmenekül; néhány család szeretett volna maradni, ám ez a kívánságuk "csekély egyetértésre" talált.¹⁹ Bár a dokumentumok szerint némi nyugtalanságot okozott a lakosság körében 1938-ban az új hatalom és az SA tagjainak erőszakos fellépése a helyi zsidók kitelepítése és tulajdonuk elkobzása során, illetve a zsidók kiűzését követő érzékelhető élelmiszerhiány következtében, ám egészében véve a lakosság vagy hallgatott, vagy támogatta ezeket az intézkedéseket.²⁰

Mivel a terület helyi, paraszti közösségei a zsidókat "kívülállónak" tekintették, a nácik féktelen antiszemita intézkedései és fellépése mély egyetértésre talált köreikben 1938-ban. Hasonló volt a helyzet a területen élő másik "idegen" embercsoporttal, a romákkal is. Burgenland náci Gauleitere, Tobias Portschy már 1938-ban, azaz Ausztria bekebelezésekor hangsúlyozta, hogy a "cigánykérdés" megoldása "sürgős" feladata a tartomány új hatóságainak. Portschy szerint ugyanis a romák nemcsak "faji veszélyt" jelentenek a német kisebbségre, hanem a burgenlandi közösség "magyar jellegének" megtestesítői is voltak.²¹ Szinte egyidejűleg Ausztria bekebelezésével, a helyi hatóságok intézkedéseket hoztak a roma lakosság gazdasági tevékenységének korlátozására. ²² A Reich hatóságai által "aszociális cigányoknak" nevezett csoportok összegyűjtése és internálása 1939 júniusában²³ az akkori Burgenland területén kezdődött, s e politika 1940-ben érte el csúcspontját azzal, hogy a helyi roma lakosságot a Lack­enbach mellett felállított koncentrációs táborba terelték.²⁴ Mivel a roma népességre a terület helyi közösségei "kívülállókként" tekintettek, és a paraszti lakosság jelentős része előítélettel viseltetett irántuk, ezért a romák elleni intézkedéseket legitimnek tekintették. A roma lakosság internálását megelőző időszakban bevezetett korlátozásokkal kapcsolatban a rendőri jelentések szerint a helyi lakosság nyíltan megfogalmazta, hogy szerintük a helyi romák hagyományos trükkökkel élnek – pl. muzsikálás vagy vándorkereskedés -, miközben valójában kéregetnek és lopnak.²⁵

Ha a nemzetiszocialista faji politika gyakorlatilag helyeslésre talált, amikor a szorosan összefonódott paraszti közösségeken kívül élők ellen irányult, ám amikor saját tagjait is érintette, akkor ellenállásba ütközött. Így ezeket a politikai lépéseket módosították, amikor a helyi hatóságoknak sikerült a helyi csoportokkal megegyezésre jutni bizonyos kérdésekben; e lépéseket én a "hegemón nemzetiszocializmus" fogalmával jelölöm, melyekre Burgenland északi és középső részeinek falvaiban került sor. Tobias Portschy mint Gauleiter kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy Burgenlandot megkülönböztetett területként kell kezelni, s ez szerinte azt jelentette, hogy a berlini hatóságok a tartományt amolyan kísérleti terepnek tekinthetnék azon politikai lépések kipróbálására, melyeket a – reményei szerint – Magyarországon élő német nemzetiségiekkel kapcsolatban is alkalmaznak majd, amikor ezek a területek is a Reich részeivé válnak.²⁶ Ám ezek a javaslatok nem találtak visszhangra Berlinben, és amikor 1938 végén a volt osztrák területeknek a Reichen belüli adminisztratív struktúráját kidolgozták, Burgenlandot felszámolták és felosztották, az északi és a középső területeit a niederdonaui tartományhoz csatolták, déli körzeteit pedig Stájerország kebelezte be.²⁷ A niederdonaui tartomány hatóságai először ellenőrzésük alá kívánták vonni Burgenland északi és középső területeit, akárcsak később a volt Csehszlovákia területeit is, melyeket 1939-ben szereztek meg, és így Grenzlandamtot (határőrizeti hivatalt) kívántak szervezni, mely a Reich határainak őrzését az elnémetesített helyi nemzetiségi kisebbségekre bízta volna.²⁸

A régió nemzeti kisebbségeinek erőszakos elnémetesítése, különösen a horvátoké, erős és sikeres ellenállásba ütközött, ami végső soron helyi kompromisszumokat eredményezett. E politika középpontjában az oktatás megreformálása állt: a hatóságok az 1938-as tanév kezdetén felszámolták a területen működő horvát és magyar nyelvű osztályokat.²⁹ Ez a lépés Pama községben két népszerű helyi tanító elbocsátásával járt, ami ellen a falu 364 lakosa beadványban tiltakozott Niederdonau tartományi főnökénél.³⁰ Ezen esemény, illetve hasonlók miatt panaszkodott a horvát nyelvű napilap 1939 februárjában, hogy "a horvátok megtartották a Führernek adott szavukat", ám a rendszer nem váltotta be ígéretét, hogy "ugyanolyan jogokat biztosít nekünk is, mint szomszédainknak"³¹ . Az elégedetlenség ilyen megnyilvánulásai arra késztették a nemzetiszocialista rezsimet, hogy igazgatási politikáját a helyi sajátosságoknak megfelelően alakítsa ki, és hogy a náci ideológiát a helyi viszonyokhoz rugalmasabban alkalmazkodóvá tegye. Bár a berlini belügyminisztérium vonakodott nyíltan beismerni, hogy változtatott nemzetiségi politikáján, 1939-től ragaszkodott olyan helyi megoldások kidolgozásához, melyek segítenek megőrizni "a horvátok többségének nemzetiszocialista szimpátiáját", és olyan országot eredményeznek, "melyben a német és a horvát földműves lakosság továbbra is békében és barátságban él együtt".³²

1939 végére az észak-burgenlandi falvakban konszolidált, hegemón nemzetiszocializmus jött létre, mely politikai lépéseit a helyi viszonyokhoz igazította, és erélyesen fellépett az egyes községekben tapasztalható elszigetelt politikai ellenállással szemben. Miközben a rezsim mindvégig gyanakvással kezelte a nemzetiségi kisebbségek, például a horvátok vezetőinek, valamint az egyház tagjainak döntéseit, egészében véve nem lépett fel velük szemben.³³ Mint már a zsidók erőszakos kitelepítésével és a romákat sújtó megkülönböztető intézkedésekkel kapcsolatban láttuk, a náci rezsim számíthatott a helyi közösségek aktív támogatására, amikor az eltérő politikai nézeteket vallókkal szemben lépett fel: őket a közösség szintén "kívülállóknak" tekintette, akik adott esetben egyértelműen szembefordultak az 1930-as évek elején kialakult politikai légkörrel. A Gestapo bátran számíthatott a helyi közösségek aktív együttműködésére, amikor likvidálta a körzet északi részén, a határ mentén fekvő falvakban működő kis kommunista sejteket. Mi több, ezek a kommunisták, akiket a II. világháború kezdetén halálra ítéltek politikai tevékenységük miatt, gyakorlatilag semmilyen együttérzésre sem számíthattak a közösség részéről.³⁴ A rezsim ilyen erőteljes támogatása annak következménye volt, hogy a Németországgal való egyesülés szinte azonnal érezhető gazdasági javulást eredményezett; a kétkezi munkások körében gyakorlatilag a náci hatalomátvétellel egy időben rohamosan csökkent a munkanélküliség.³⁵

A nemzetiszocializmus "hegemón" legitimációját Észak- és Közép-Burgenlandban végül nem a nácizmus pusztításai, nem is egyéb helyi politikai lépései ásták alá, hanem háborús veresége, illetve az ennek következményeként a helyi közösségeket alapjaiban fenyegető külső veszély. A berlini rendszer legitimációja akkor kezdett elolvadni, amikor a II. világháború közvetlen hatásai megmutatkoztak a régióban, és amikor világossá vált, hogy a náci vereség lehetséges, pontosabban valószínű.

A II. világháború hatására először a "sérelmi politika" jelentkezett; kezdetben ez a feketepiac megjelenésével és kiterjedésével függött össze, amiből a helyi gazdák hasznot húztak, ám a bérből élők súlyosan megszenvedték. Másodszor, a háború alatt nagyszámú szerb, ukrán és görög hadifoglyot helyeztek el az üzemekben és a gazdaságokban, hogy a fronton harcoló férfiak munkáját ellássák. Ez a helyi rasszizmus fellángolását eredményezte, hiszen az "idegenek" egyértelműen veszélyt jelentettek a terület békéjére és rendjére. Végül a fronton szolgáló hozzátartozók beszámolói a felszerelés hiányairól, illetve a harcmezőn tapasztalható fejetlenségről eljutottak Burgenlandnak ebbe a részébe is, s ez jelentősen elidegenítette a lakosságot a hatalomtól, mivel ők minden katonai sikertelenségért a tehetetlen bürokráciát okolták.³⁶ A katonai vereségek, különösen Mussolini bukását és Olaszország sikertelen kapitulációját³⁷ követően egyre jobban aláásták a rezsim legitimációját. Jelentősen hozzájárult ehhez a folyamathoz, hogy a határ menti térségekben az a hír járta 1943-ban³⁸ , hogy Magyarország azonnal kilép a háborúból, valamint az, hogy 1943 augusztusától, Wiener Neustadt bombázásától³⁹ kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált a kelet-ausztriai városok sebezhetősége. Mégis, a társadalom nyilvánosan azonosult a náci rezsim jelszavával: "az utolsó lélegzetig harcolni kell", noha magánbeszélgetésekben már sokan fogalmazták meg, hogy a háborút a nácik elvesztették⁴⁰ . Mindez szorosan kapcsolódott ahhoz a széles körben elterjedt vélekedéshez, hogy az esetleges szovjet győzelem egyértelmű és félelmetes veszélyt jelenthet életükre, fizikai biztonságukra és civilizációjukra. A jelentések megemlítik, hogy az emberek úgy vélik, a szovjet győzelem "Németország bolsevizálásához" vezetne, és a "lakosság nagy részének kivégzésével" járna⁴¹ – ezt a hivatalos propaganda rendszeresen megerősítette.⁴²

Ugyanakkor, ahogy a vereség egyre egyértelműbbé vált, a szovjet győzelem jelentette veszélyt a lakosság Hitler nyakába varrta. Egyre inkább úgy érezték, hogy ők isszák meg a Führer elhibázott döntéseinek a levét, s ez aztán Kelet-Ausztriában végképp diszkreditálta a náci rendszert. Ez az érzés nem fokozatosan fejlődött ki, néha újra előtört a remény; a Neusiedl am See környékén fekvő falvakban sokan azt remélték, hogy Magyarország német megszállása 1944 márciusában meg fogja oldani a határ másik oldalán élő rokonaik sorsát, mivel Nyugat-Magyarországot, így vélték, gyorsan Németországhoz csatolják.⁴³ 1945 elejére ezeket az optimista fellángolásokat teljesen elsodorta a kétségbeesés amiatt, mi történik majd az összeomlás után; a Vörös Hadsereg magyarországi előrenyomulásának hírét rémülettel fogadták, az élelmiszer- és üzemanyaghiány egyre fokozódott, s közben a helyi hatóságok azt jelentették, hogy a nemzetiszocializmus támogatottsága a lakosság körében 1-2%-ra esett vissza, és az emberek gyakorlatilag a berlini rezsim egyetlen szavát sem hiszik el.⁴⁴ Ám ennek ellenére is a rendszerrel csak igen kevesen fordultak szembe. A horvát lakosság körében szinte kézzelfogható magabiztosság volt tapasztalható, de a szövetséges repülőkről ledobott röplapok által javasolt, önálló Ausztriát támogató propaganda nem váltott ki semmiféle lelkesedést a lakosság köreiben, míg a kommunisták – bár aktívan tevékenykedtek – elszigeteltek maradtak; a lakosság túlságosan is azonosította őket a fenyegető "ellenséggel" ahhoz, hogy bármiféle népszerűségre tehettek volna szert; a lakosság többsége tehát a nemzetiszocializmusból az ellenség előrenyomulása miatt ábrándult ki, nem pedig azért, mert ideológiai problémái támadtak a német fasizmus gyakorlatával szemben.⁴⁵

Így aztán 1945 áprilisában a demokratikus Ausztria helyreállításának esélye halvány maradt; ezt a szövetségesek szorgalmazták, mondván, a demokratikus állam majd elnyeri a lakosság többségének legitimációját. Az új állam a hegemón nácizmus romjain épült, amely úgymond, "megoldotta" az I. köztársaság és Standestaat által megoldatlanul maradt problémákat. A rezsim csak azért vesztette el népszerűségét és hitelét, mert tévedéseivel a lakosságot kiszolgáltatta Kelet-Ausztria felszabadítójának, a Vörös Hadsereg kényére-kedvének. Ám az 1950-es évek végére a II. köztársaság is jelentős támogatottságra tett szert a helyi lakosság körében; mint azt Neusiedl am See tartományi kormányzója megjegyezte, a lakosság azzal demonstrálta lojalitását, hogy a "zászló napján" – október 26-án – kitűzték a nemzeti lobogót a házaikra. (Ezt az új nemzeti ünnepet a szövetségi kormány az államegyezmény 1955-ös aláírását követően vezette be.⁴⁶ ) A Vörös Hadsereg megszállása ezzel véget ért Burgenlandban, illetve véget ért Ausztria egészének négyhatalmi megszállása, és a háborút követő gazdasági felvirágzás hatására a társadalom átalakult; az 1950-es évek végére pedig lezárult a társadalmi válság hosszú korszaka. Amikor 1960-ban a tartományi kormány felszólította az összes falut, hogy számoljon be az 1945 óta végbement helyi eseményekről, az derült ki, hogy a hatóságok és bizonyos mértékig a lakosság is az 1940-es "sötét korszakkal" szembeállítva értékeli a jelent; azt a szovjet csapatok által időnként elkövetett erőszakos cselekedetek, az élelmiszerhiány, a bűnözés és a politikai instabilitás jellemezte.⁴⁷ Ha a II. köztársaságnak az 1950-es évek végére kialakult legitimációja azon a vélekedésen alapult, hogy az állam vezette ki a népet a náci Németország vereségét követő káoszból, s az államnak sikerült megakadályoznia Ausztriának a szovjet tömbbe való részleges vagy teljes betagozását, s hogy az állam teremtette meg a nagyobb anyagi biztonság alapját, akkor ennek a legitimációnak a társadalmi alapjai közvetlenül a háború utáni periódusban alakultak ki.

1945 áprilisát Észak- és Közép-Burgenland lakosságának többsége nem felszabadulásként élte meg. Gyakori volt a szovjet csapatok által elkövetett erőszak, a nők megerőszakolása és a lopás. Ezeket az eseményeket a kommunizmusellenesség és a szovjetellenesség nézőpontjából elemezték, amit a nemzetiszocializmus éveiben a hatalom folyamatosan gerjesztett. Az északi osztrák városka, Frauenkirchen konzervatív polgármestere a "felszabadulás" után néhány évvel a szovjet csapatok betörését követő néhány hónapot a XVII-XVIII. századi "török időkhöz" hasonlította.⁴⁸ Úgy vélték, a felszabadult kényszermunkások és hadifoglyok a szovjetek támogatását élvezik, s egyes helyeken, ahol korábban rabszolgaként dolgoztatták őket, most terroruralmat vezettek be.⁴⁹ Ezekre az esetekre különösen a volt nácik úgy tekintettek, mint a Bécsben a pártok által alapított új "demokratikus" politikai rendszert megtestesítő új kormány ígéreteinek megszegésére. Mint ahogy egy fiatal nő, aki rövid ideig a náci párt tagja volt, fogalmazta: "A Vörös Hadsereg bevonulásának következtében csak azt értettem meg, mit is jelent valójában egy demokratikus alkotmánnyal rendelkező köztársaság."⁵⁰ Mindezek a jelenségek a burgenlandi politikai életben a kommunisták további elszigetelődését eredményezték, és ez mutatkozott meg az 1945 novemberében megtartott választásokon a kommunisták által szerzett alacsony szavazati hányadban, s egyben lehetővé tette, hogy a két háború közötti jelentős pártok, az ÖPV (Osztrák Néppárt – konzervatívok) és az SPÖ (Osztrák Szocialista Párt) utódpártjai határozzák meg a tartomány politikai irányítását.⁵¹ Sőt mi több, a zűrzavar és bizonytalanság, melyet a lakosság a Vörös Hadsereggel és a szovjet megszállással kapcsolt össze, lehetővé tette a helyreállított osztrák állam számára, hogy legitimációját úgy szerezze vissza, mint a helyi közösség védelmezője a szovjet megszállókkal és a mindennap tapasztalható külső fenyegetéssel szemben. 1945-1947 között mindennapos volt a bűncselekmény. A szovjet csapatok és a kitelepítettek – akikre általában előítélettel tekintettek, és bűnözőknek tartottak – keltette félelem enyhítésére a falvak vezetői, mivel az állami rendőrség nem működött, önkéntes rendőri egységeket szerveztek a helybeliek részvételével, hogy megvédjék tulajdonukat és magukat is a nem szívesen látott idegenektől.⁵² Ám a megszálló hatóságok megtagadták a falusiaktól a fegyverviselési jogot, és így nem is tudtak hatékonyan fellépni a fegyveres és veszélyes ellenfelekkel szemben, a falusi vezetők kísérlete, hogy önkéntesekkel oldják meg biztonságukat, kudarcba fulladt, ezért a lakosság azt követelte, hogy a tartományi kormányzat növelje a csendőrség létszámát és költségvetését, és hogy a megszálló hatóságok engedélyezzék nekik a fegyverviselést.⁵³ Ahogy azt a kommunisták hamar felismerték, az állami keretek adta biztonság iránti követelés a csendőrtisztek kezére játszott, akik korábban támogatták a nemzetiszocialista rezsimet és a korábbi tekintélyuralmi Standestaatot, s ezzel tovább erősödött az a háborút követő években tapasztalható tendencia, hogy Ausztriában a "restauráció", nem pedig a megújulás folyamata érvényesült.⁵⁴

A háború utáni osztrák államnak e "védelmező", a tényleges külső fenyegetettséggel szemben a helyi közösségek érdekeit képviselő szerepének rekonstrukciója számos, mélyreható konzervatív következménnyel járt. Abban a politikai közegben, melyben a lakosság gyakorlatilag elfogadta a régióra rátelepedett "hegemón nácizmus" hatalmát, az állam helyi szinten való visszaállítása erős korlátokat szabott a radikális nácitlanító intézkedéseknek, melyeket a kormány és az országot megszálló hadsereg szorgalmazott. Ez különösen is jól látható volt az osztrák tartományi megbízottak által 1945-1946-ban felállított, a volt nácik elkülönítésére szolgáló internálótáborokkal kapcsolatban kibontakozó tiltakozó mozgalomban. A lakosság, de még a demokratikus pártok szervezte helyi hatóságok is ellenezték a volt nácik internálását, mondván, többségük tapasztalt szakmunkás és kiskereskedő, akik munkája nélkülözhetetlen a helyi közösségek életének normalizálásához.⁵⁵ Az internálás elutasítása a régióban csak tovább fűtötte a lakosságnak azt a meggyőződését, hogy csak "a kis nácikat" büntetik meg, és a "valódi" bűnösöket nem éri bántódás.⁵⁶ Ez a hangulat az internálótáborok fokozatos feloszlatásához és a náciellenes törvények lazításához vezetett az 1940-es évek második felében. Ezek a fejlemények korlátozták az ország antifasiszta legitimációjának kiformálódását, amit az 1940-es évek végén már csak az osztrák kommunisták szorgalmaztak.

Az osztrák államnak a helyi közösségek szükségleteit biztosító, "védelmező" szerepben való rekonstrukciója, mint már említettük, számos konzervatív következménnyel járt. Először is, erősen korlátozta a radikális politikai megoldások lehetőségét a háborút követő években. Másodszor, lehetővé tette, hogy különösen, bár nem kizárólag, a rendőrség hivatalnokai megőrizhették pozícióikat és intézményi eljárásaikat az 1945-ös politikai vízválasztót követően is. Harmadrészt, gátat szabott azoknak a kísérleteknek, hogy alaposan megtisztítsák az osztrák államot és a társadalmat, és megszabadítsák azoktól a jelenségektől, melyek lehetővé tették a nemzetiszocializmus hatalomra jutását és virágzását. Végül pedig a háború utáni osztrák "védelmező" államnak volt egy sokkal közvetlenebb és egyetemesebb politikai dimenziója, mely igazán a hidegháború kezdetével és a szomszédos keleti országokban kialakult szocialista diktatúrákkal való viszonyban vált láthatóvá. Az osztrák állam szerepe az volt, hogy biztosítsa, Ausztria sem részben, sem egészében nem kerülhet a szovjet befolyási övezetbe. Mivel a szovjet csapatok 1955-ig állomásoztak Burgenlandban, a lakosság nagy része ezt reális veszélyként érzékelte. A Magyarországot és Burgenlandot elválasztó határ lezárása és a magyarországi szocialista diktatúra erős félelmet gerjesztett a határ osztrák oldalán.⁵⁷ Ez a félelem hatással volt a helyi állami lépésekre és a belpolitikára; 1950-ben a reálbér-csökkentési megállapodás ellen szervezett sztrájkokat az állam az SPÖ támogatásával úgy szerelte le, hogy a munkások többségével sikerült elhitetni, hogy ha támogatják a tiltakozást, akkor valójában az Ausztria függetlensége ellen szervezett kommunista összeesküvést támogatják.⁵⁸

Ez a tanulmány arra a problémára mutat rá, hogy a II. világháború emlékével kapcsolatos politika Ausztriában mélységesen ellentmondásos eredetű. A háború általános, nyugat-európai paradigmája: a "hazafias emlékezet" osztrák változata azon a mítoszon alapul, hogy Ausztria volt "Hitler első áldozata", és ez szolgált igazolásául, hogy a háború után alakult osztrák államnak sikerült a lakosságot felmenteni a nemzetiszocializmus gyakorlati következményeiért viselt felelősségvállalás terhe alól. A nemzetiszocializmus, mint azt Észak- és Közép-Burgenland példája mutatja, eleven talajra lelt a közösség rasszista ideológiájában, s ezzel egyesülve "hegemón" szerephez jutott, és a lakosság "természetes", legitim kormányzatként tekintett rá. Ezért tehát a lakosság nem a rasszista népirtás ideológiájával konfrontálódott; a náci rendszer köreikben akkor vesztette el legitimitását, amikor a katonai vereség következményeivel kellett szembenézniük. Hitlert nem azért ítélték el, mert deportálta és megsemmisítette a helyi zsidóságot és a romákat, hanem azért, mert a lakosságot kiszolgáltatta Sztálinnak. Így tehát a háborút követő években Ausztria államisága a mindennapok szintjén azzal legitimálta magát, hogy megóvta a helyi közösségeket a II. világháború utáni zűrzavartól, politikai szinten pedig azzal, hogy Kelet-Ausztria legalább a Vörös Hadsereg megszállásának lehetséges politikai következményeitől mentesült. Így az állam antifasiszta legitimációs kísérleteit szigorú határok közé szorította Észak- és Kelet-Burgenlandban az, hogy miként értelmezte a lakosság 1945-öt. Az állam arra kényszerült, hogy hamar véget vessen a nácitlanításnak, és ezzel erősítse eredendően is konzervatív jellegét, és a formális semlegesség 1955-ös kinyilvánítása ellenére megalapozza az ország hidegháborús, antikommunista és nyugatbarát politikai orientációját.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

Tanulmányunk része egy jóval kiterjedtebb projektnek ("Political Regimes and Borderline Identities in Austria and Hungary, 1938-1960"), amit az Egyesült Királyság Gazdasági és Társadalmi Kutatótanácsának (Economic and Social Research Council, ESRC) alapítványa támogat (a kutatás száma: RES-002-22-547).

¹ Ezekkel a kategóriákkal kapcsolatban lásd a burgenlandi területi kormányzati dokumentumot: Bericht zum da.Erlass Z1.11072 IV/P/46 vom 12.41946, in Dokumentationsarchiv des Österreichischen Widerstandes (DÖV) 8339

² Pieter Lagrou: The Legacy of Nazi Occupation: Patriotic Memory and National Recovery in Western Europe, 1945-1965, Cambridge and New York: Cambridge University Press, 2000.

³ Ernst Hanisch: Der Lange Schatten des Staates: Österreichische Gesell­schaftsgeschichte im 20. Jahrhundert, Wien: Uebereuter, 1994, pp. 420-421.

⁴ Clemens Jabloner, Brigitte Bailer-Galanda, Eva Blimlinger, Georg Graf, Robert Knight, Lorenz Mikoletzky, Bertrand Perz, Roman Sandgruber, Karl Stuhlpfarrer, Alice Teichova: Vermögensentzug warend der NS-Zeit sowie Rückstellungen und Entschadigungen seit 1945 in Österreich. Forschungsbericht der Historikerkomission der Republik Österreich, München: Oldenbourg, 2004; Robert Knight: "Ich bin dafür, die Sache in die Lange zu ziehen": Die Wortprotokolle der österreichischen Bundesregierung von 1945 bis 1952 über die Entschadigung der Juden, Wien: Böhlau Verlag, 2000; Heinz P. Wassermann: Naziland Österreich?!: Studien zu Antisemitismus, Nation und Nationalsozialismus im öffentlichen Meinungsbild, Innsbruck: Studienverlag, 2002.

⁵ Bezirksgendarmeriekommando Neusiedl am See, Bezirk Neusiedl a/See, Burgenland. E. Nr. 237. Rotbuch Anlage. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Burgenland in Neusiedl am See, am 1. Mai 1946, p. 8 in DÖW 8339.

⁶ Abschrift. Bezirksgendarmeriekommando Eisenstadt, Burgenland, E. Nr. 506. Rotbuch – Anlage. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Burgenland in Eisenstadt, am 18. Juni 1946, p. 3 in DÖW 8339.

⁷ H. A., Brief an die provisorische Staatsregierung, Mörbisch am See, am 20. Juli 1945, in Burgenlandisches Landesarchiv (BgLA), Bezirkshauptmannschaft Eisenstadt (BH Eisenstadt), NS-Angelegenheiten, Karton 4.

⁸ W. F., Brief an die provisorische Staatsregierung, St. Margarethen, den 18.8.1945, in BgLA BH Eisenstadt, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁹ A történelemnek erről a fejezetéről lásd August Ernst: Geschichte des Burgenlandes, Wien: Verlag für Geschichte und Politik, 1991; Burgenland Ausztriához csatolásának történetének legjobb feldolgozását lásd in Gerald Schlag: Aus Trümmern Geboren…Burgenland 1918-1921, Eisenstadt: Amt der burgenlandischen Landesregierung, 2001.

¹⁰ Rainer Münz: "Zwischen Assimilation und Selbstbehauptung: Sprachgruppen and Minderheitspolitik im Vergleich", in Gerhard Baumgartner, Eva Müllner & Rainer Münz (eds.): Identitat and Lebenswelt: Ethnische, religiöse und kulturelle Vielfalt im Burgenland, Eisenstadt: Prugg Verlag, 1989, p. 43.

¹¹ Ludwig Leser: "Der Burgenlander", Vierteljahreshefte, 2, 1929, pp. 175-77.

¹² Peter Haslinger: "Building a Regional Identity: The Burgenland, 1921-1938", Austrian History Yearbook, 23, 2001.

¹³ Gerald Schlag: "Der 12. Marz 1938 im Burgenland und seine Vorgeschichte", in Hans Chmelar (ed.): Burgenland 1938, Eisenstandt: Burgenlandisches Landesarchiv, 1989, pp. 96-111.

¹⁴ Lásd a visszaemlékezéseket in Gerda Hillebrandt-Trautner & Josef Nemeth (eds.): Bergler G'schichten: Zeitzeugen erzahlen aus ihrem Leben, Eisenstadt: Roetzer Edition, 2003.

¹⁵ Gondolatébresztő elemzést arról, hogy a nácik milyen eszközökkel fogadtatták el magukat Burgenlandban, lásd in Roland Widder: "Die 'Umchuld vom Lande': Argumente gegen der Plötzlichkeit: Eine sozialpsychologische Annaherung an das Burgenland vor 1938", in Chmelar (ed.): Burgenland 1938, pp. 38-58.

¹⁶ A zsidók kiűzéséről, illetve a túlélő zsidók visszaemlékezéseiről lásd Alfred Lang, Barbara Tobler & Gert Tschögl (eds.): Vertrieben: Erinnerung burgenlandi­scher Juden und Jüdinnen, Wien: Mandelbaum Verlag, 2004.

¹⁷ Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf. Z1.XI.149-38. Lageberichterstattung. Oberpullendorf, am 29.3.1938 in BgLA Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf (BH Oberpullendorf) Polizeiangelegenheiten (XI-)1938, Karton 9.

¹⁸ Gendarmeriepostenkommando Kobersdorf, Bezirk Oberpullendorf, Burgenland. E.Nr.499. Stimmundsbericht. Kobersdorf, am 3. April 1938, p. 2, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 9.

¹⁹ Bezirkshauptmannschaft Oberpullendorf. Z1. XI-149-1938. Oberpullendorf, am 17. Mai 1938. Lageberichterstattung, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton.

²⁰ Gendarmeriepostenkommando Drassmarkt, Bezirk Oberpullendorf, Burgenland. 77 ad. Stimmungsbericht, Drassmarkt, am 9. Mai 1938. in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 9.

²¹ Denkschrift des Landeshauptmannes für das Burgenland Pg. Dr. Portschy, Die Zigeunerfrage, Eisenstadt, im August 1938, in DÖW 4969.

²² Lásd az ide vonatkozó dokumentumokat in BgLA Bezirkshauptmannschaft Neusiedl am See (BH Neusiedl),Vorstandsanglegenheiten (I-)1938-1-300.

²³ Reichkriminalpolizei. Berlin, den 5.6.1939. Vertraulich, an die Staatliche Kriminalpolizei-Kriminalpolizeistelle Wien. Betrifft: Vorbeugende Massnahmen zur Bekampfung der Zigeunerplage in Burgenland, in DÖW 2606.

²⁴ A lackenbachi táborról lásd Hauptverhandlung, Volksgericht Wien, am 15. Oktober 1948. Strafsache gegen Franz Langmüller, in DÖW 9626.

²⁵ Gendarmeriepostenkommando Grosswarasdorf, Bez. Oberpullendorf-Burgenland. Stellung von Kapellmeister und Musikerberechtigungsschein an Zigeuner, Gross­warasdorf, am 17. Mai 1938, in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1938, Karton 8.

²⁶ Gauwahlleitung Burgenland. Gez. Dr. Tobias Portschy, Gauwahlleiter. Mission des Burgenlandes, in DÖW 11498.

²⁷ August Ernst: "Auflösung und Aufleitung des Burgenlandes im Jahre 1938", in Chmelar (ed.), Burgenland 1938, pp. 119-42.

²⁸ Der Gauleiter von Nieder-Donau, Wien, 4. Oktober 1938, Brief an den Reichstatthelter von Österreich SS. Gruppenfürer Dr. Seyss-Inquart, in DÖW 12232.

²⁹ Burgenlandische Landeshauptmannschaft. Z1.IVA-1298/9-1938. Erhebung über die Minderheitenschulen. Eisenstadt, am 9. Juni 1938, in BgLA BH Neusiedl I-1939-Karton 1.

³⁰ Gendarmeriepostenkommando Deutsch Jahrndorf, Bez. Neusiedl a/See, Burgenland. Anzeige, Deutsch Jahrndorf, am 1. September 1938, in BgLA BH Neusiedl I-1939-Karton 1.

³¹ "Sind wir oder sind wir nicht", Hrvatske Novine, 4. Feber 1939. in DÖW 12232.

³² Der Reichminister des Innern. Berlin, den 15. November 1939. Betr. Denk­schrift des Kroatischen Kulturvereine, p. 6 in DÖW 2888.

³³ Lásd a dokumentumokat in BgLA BH Oberpullendorf, XI-1943-Karton 11.

³⁴ Lásd a dokumentumokat in DÖW 4344.

³⁵ Gendarmeriepostenkommando Oberpullendorf, Oberpullendorf, Burgenland. 24. ad. Stimmungsbericht. Oberpullendorf, am 19. April 1938., in BgLA BH Oberpullendorf XI-1938-Karton 9.

³⁶ A panaszokról és elégedetelenségről készült reprezentatív jelentésről lásd Kreises Oberpullendorf. Pras.6/11. Oberpullendorf, am 9. Sept 1943. Betrifft: Vorfallenheitsbericht für August 1943 in Niederösterreichisches Landesarchiv St. Pölten (a továbbiakban NÖLA St.P.), Akten des Reichstatthalters der Gau Niederdonau (Ia-10), Situationsberichten (14)-1943, Karton 60.

³⁷ Der Landrat der Kreises Oberpullendorf, Pras: 6/12. Oberpullendorf, am 18. Oktober 1843. Betrifft: Lagebericht für September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.

³⁸ Gend. Einzelposten Helenenschacht bei Ritzing, Landkreis Oberpullendorf, Reichgau Niederdonau, den 18. Oktober 1943. Tgb.Nr.472. An den Herrn Landrat des Landeskreises Oberpullendorf in Oberpullendorf. Betrifft: Gerüchte über angebliche Einstellung der Feindseeligkeit Ungarns mit den Eastmachten., in BgLA BH Oberpullendorf XI-1943-Karton 11.

³⁹ Der Polizeidirektor in Wiener Neustadt. P-22.22. Wiener Neustadt, den 7. September 1943. Betrifft: Vorfallenheitsbericht, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.65-1943. Eisenstadt, am 12. Oktober 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-04-1943, Karton 60.

⁴⁰ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.65-1943. Eisenstadt, am 12. Oktober 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat September 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-04-1943, Karton 60.

⁴¹ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1.Pras.63-1943. Eisenstadt, am 5. Februar 1943. Betrifft: Lagebericht für den Monat Janner 1943, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1943, Karton 60.

⁴² Erre egy példa in Die Lage. Zentralinformationsdienst der Reichtspropagandaleitung der NSDAP und des Reichministeriums für Volksaufklarung und Propaganda. Folge 117/B. Berlin W 8, den 24. Juni 1944, Streng vertraulich!, in BgLA BH Oberpullendorf, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁴³ Der Landrat des Kreises Bruck a.d.Leitha. GZ:I-14/72, Bruck a.d.Leitha, am 8.4.1944. Betrifft: Vorfallenheitsbericht, NÖLA St.P. Ia-10-14-1944, Karton 62.

⁴⁴ Der Landrat des Kreises Eisenstadt. Z1. Pras.65-1945. Eisenstadt, am 13. Marz 1945. Betrifft: Lagebericht für den Monat Februar 1945, in NÖLA St.P. Ia-10-14-1945, Karton 63.

⁴⁵ Der Landrat des Kreises Eisenstadt, Z1.Pras.65-1945. Betrifft: Lagebericht für den Monat Janner 1945, in MÖLA St.P. Ia-10-14-1945, Karton 63.

⁴⁶ Bezirkshauptmannschaft Neusiedl am See. Zahl: Pras.1/9-1959. Neusiedl am See, 27.11.1959. Situationsbericht November 1959, in BgLA Amt der burgenlandischen Landesregierung, Lage, Vorfall-u. Informationsberichteren (a továbbiakban A/VIII-14-) II-3.

⁴⁷ Ezekről a jelentésekről lásd BgLA, Amt der burgenlandischen Landesregierung, Berichte der Gemeinde über die Ereignisse, 1945-1956 (a továbbiakban A/VIII-11).

⁴⁸ Gross- und Marktgemeinde Frauenkirchen. Z1. 190/1/1960. Frauenkirchen, am 4. Janner 1961. Bericht über die Ereignisse von 1945 bis 1956, in BgLA A/VIII-11/V.

⁴⁹ Gemeinde Sigless. Sigless, den 23.7.45. Zahl: 15-45, Stimmungsbericht, in BgLA Bezirkshauptmannschaft Mattersburg (BH Mattersburg), Polizeiangelegenheiten (XI-) 1945-1946-1947-Besondere Vorfalle.

⁵⁰ A. J., Stinkenbrunn, am 17.745, Betrifft: Ansuchen um Freistellung der Registrierung, in BgLA BH Eisenstadt, NS-Angelegenheiten, Karton 5.

⁵¹ Hans Chmelar: "Pareti ohne Chance. Die KPÖ im Burgenland 1945/46", in Johann Seedoch (ed.): Beitrage zur Landeskunde des burgenlandisch-westungarischen Raumes, Eisenstadt: Burgenlandisches Landesarchiv, 1994, pp. 50-68.

⁵² BgLA A/VIII-11/VI; Gemeindeamt Deutsch-Jahrndorf. Deutsch-Jahrdorf, am 12. Juli 1960. Z1:207/1960. Betr.: Ereignisse 1945-1956, Bericht.

⁵³ BgLA A/VIII-14/V-1; Landesgendarmeriekommando für das Burgenland. Situationsbericht für die Zeit vom 1. bis 30. Juni 1946. Eisenstadt, am 1. Juli 1946.

⁵⁴ Egyes helyeken, mint például a kelet-ausztriai Frauenkirchen faluban ez a helyi kommunisták és a csendőrség között összecsapáshoz vezetett, lásd Gendarmerieabteilungskommando Eisenstadt Nr. 1, E. Nr. 224. Frauenkirchen, Posten, Uberfall auf desselben. An das Landesgendarmeriekommando f.d. Brgld. Neusiedl a. See, 21. Okt. 1945., in BgLA BH Neusiedl, Verschiedenes XI-1945.

⁵⁵ Stadtgemeinde Neusiedl am See. Z1.667. Neusiedl am See, am 9. Mai 1946, in BgLA BH Neusiedl XI-125/45.

⁵⁶ Bezirkshauptmannschaft Neusiedl a. See Zahl:XI-125/1. Neusiedl am See, 14.2.1946, in BgLA BH Neusiedl am See XI-125/45.

⁵⁷ Mark Pittaway: "The Making of Hungary' Post-war Western Borderland: Shaping a Socialist Landscape in Moson and Sopron". ms., Budapest, 2004.

⁵⁸ Erről Burgenlandban lásd Gemeindeamt Bruckneudorf. Bruckneudorf, 2 Juni 1960. Zahl: 150-1960. Betr.: Berichte der Gemeinden über die Ereignisse 1945 bis 1956, in BgLA VIII-11/V.

A szerkesztőség által feltett kérdésekre a témakör kutatói fejtik ki válaszaikat.

Hat évtizede ért véget a szövetséges nagyhatalmak győzelmével az emberiség történelmének leggyilkosabb és pusztítás tekintetében legborzalmasabb háborúja, a második világháború. A huszadik századi történelemnek ezt a katasztrófáját – ahogyan a filmművészetben és irodalomban újjáéledő, második világháborúhoz kapcsolódó témák reneszánsza mutatja – a modern társadalomnak és az embernek azóta sem sikerült feldolgoznia.

A második világháborúról "konszenzusos" megegyezés kialakítását nemcsak az eltérő értelmezési keretek vagy történelmi tapasztalat, hanem a világnak a háborút követő politikai-gazdasági felosztása és a mind amerikai, mind szovjet oldalon folytatott hidegháborús propaganda is nehezítette. Ez a helyzet – vagyis az ideológia túltengése a szakmai érvek felett – a kétpólusú világrend felbomlása, illetve a Szovjetunió összeomlása után sem változott sokat. Az utóbbi években Magyarországon egyre több olyan cikk lát napvilágot, amely nemcsak szélsőséges nézeteket propagál, hanem minden tudományos alapot is nélkülöz.Folyóiratunk azzal kíván hozzájárulni a kérdés szakmai tisztázásához, hogy az évforduló alkalmából felkért néhány, a témával foglalkozó magyar történészt, hogy fejtse ki gondolatait a következő kérdésekről:

Szerzőink válaszáért, értékes gondolataikért köszönetet mondunk.

Pritz Pál:

Hatvan esztendő, tehát két generáció választ el bennünket a második világháború végétől. Ennyi idő múltán általában már nem csupán az indulatok csitulnak el, ám gyakorta a megtörténtek ténye is homályba hull. A második világháborúval azonban – legalábbis az indulatokat illetően – nem így vagyunk. Ennek döntő oka a pusztulás irgalmatlan mértéke, több mint félszáz millió ember, közöttük ötmilliónál is több német halála. E hatalmas embertömegek jelentős hányada pedig nem a harcterek áldozata lett, hanem – addig soha nem látott mértékben – a polgári élet nyugodt pályáiról zuhant a megsemmisülést jelentő mélybe, olyan mértékű népirtásokra (napjainkban használt kifejezéssel élve), etnikai tisztogatásokra került sor, amelyek emberi ésszel és érzelemmel mérve most is felfoghatatlanok. Olyan volt ez – természeti képpel élve -, mint amikor az elemek tombolása során hegyek süllyednek el, rohanó vízáradat örvényében biztosnak hitt hatalmas építmények tűnnek el nyomtalanul. Míg azonban e természeti katasztrófákat (többnyire) külső szemlélőként látjuk, addig erről az infernóról olyanoknak kell(ene) tárgyilagos képet alkotniuk, akik ilyen vagy olyan módon, ilyen vagy olyan mértékben, közvetlenül vagy közvetve érintettek. Miért is csodálkoznánk azon, hogy mindebből következően a véleménynyilvánításnál sokáig messze nem a tárgyilagosságra törekvés volt a fő cél. A megjelenítés is harci eszköz volt, amelynek a nemzetiszocializmus legyőzése terén szintén szerep rendeltetett. Gondoljunk csak Chaplin híres filmjére, A diktátorra (1940), melyet jó ideje már sokan a nagy művész egyik legrosszabb alkotásának tartanak, ellenben ki vitathatná el annak nagy hatását, az antifasiszta koalíció győzedelmeskedése szempontjából számottevő jelentőségét. Vagy utalhatunk Ernst Lubitsch (Lengyel Menyhért forgatókönyve alapján) 1942-ben készített Lenni vagy nem lenni című, napjainkban is vetített filmjére, amelynek naivitása, történelmietlensége a néző arcára ugyan már gyakran csal mosolyt, ám azt aligha szabad felednünk, hogy annak idején A diktátorhoz hasonló szerepe és funkciója volt.

Az indulatokból azonban – mint jeleztük – mára is maradt bőven. Az a tény, hogy Oliver Hirschbiegel révén tavaly – tehát majd két generációval később – megszülethetett Adolf Hitlerről, pontosabban annak utolsó napjairól az első mozifilm, az arra vall, hogy az eltelt évtizedek meghozták a tárgyilagosság lehetőségét. Ám A bukás c. film körül kavargó hatalmas polémia egyértelműen jelzi, hogy sokak számára a téma továbbra is jelentős mértékben harci terep. Hiszen, ha még ma is vita tárgya lehet, hogy szabad-e Hitlert emberként ábrázolni vagy sem – eddig nem volt szabad -, akkor világos, hogy ma is harci terepen járunk. Pedig itt csupán egy roncsot, egy törmelékembert látunk. Vajon mikor jutunk el oda, hogy a diadalmas, hatalma teljében volt vezérről lehet filmet készíteni, tehát az idő múlását nem csupán az jelzi, hogy Leni Riefenstahl sokáig tilalmazott filmjeit meg lehet nézni, hanem lesz majd pénz és akarat erről az emberről film készítésére? Természetesen nem politikai szándékból – attól Isten óvjon bennünket -, hanem a múlttal való (lehetőségig elfogulatlan) szembenézés vágyától vezérelve.

A filmet támadók egyik érve, hogy a filmben ábrázolt számos öngyilkosság szörnyű képéhez hasonlóan a rendező miért nem ábrázoltatja a Führer halálát is. Mert azt nem lehet látni, csak hallani. Mert az – vélelmem szerint – így helyes, mert így tükrözi azt a történelmi tényt, hogy Adolf Hitler (bármennyire is szörnyű leírni) sokáig legitim vezetője volt a német népnek. A nép természetesen nem választotta a náci rezsimet, amint azt Goebbels a filmben is elképesztő cinizmussal hazudja, de a hatalmat demokratikus szabályok szerint megszerzett nácikat – idővel, többségében – elfogadta.

A film nemzetközi – főleg angol és francia, részben németországi – fogadtatása is arra vall, hogy a nem roncs Hitlerről film még sokáig nem fog megszületni. Ennek – vélelmem szerint – egyik oka az, hogy két évtizede változóban van jelentős német köröknek saját történelmük náci korszakához való viszonyuk. S ez a változás nyugtalanító lehet a volt antifasiszta koalíció táborában, Németországban pedig azok számára, akik érzékenyen reagálnak a szélsőjobboldal egyes tartományokban tapasztalt megerősödésére. A változásnak a nyolcvanas évek derekán zajlott történészvita volt az első látványos megnyilvánulása. Ezt a változást bátorította a baloldal nemzetközi megrendülése, nagyon széles körökben bekövetkezett hitelvesztése, a kelet-európai országokban lezajlott rendszerváltások, sokat lendített rajta a német újraegyesülés, majd a Szovjetunió bukása, de az is, hogy a nyugati demokráciák maguk is szembenéztek a németek ellen megtett, a stratégiai szempontok nem indokolta terrorbombázások tényével. A múltátértelmezés széles ívű folyamatában ott van a német szépirodalom is. Látványos jele Günther Grass 1959-ben megjelent, Nobel-díjjal jutalmazott Bádogdob c. regénye és a 2002-ben publikált Ráklépésben c. mű történelemszemlélete között feszülő különbség.

Az indulatok tehát sok szempontból megmaradtak, ám a sok évtizednyi távolság miatt a nagy háború történetének nem kevés – egyáltalán nem lényegtelen, a történettudomány által rögzített, feldolgozott – részlete a közgondolkodásból eltűnt. Ezért mielőtt azt vennénk számba, hogy a történettudománynak még hol vannak adósságai, a hangsúlyt inkább arra helyezném, hogy tudatosan, minden eszközzel törekedjünk a már kikutatott múlt mai és a jövőbeni történeti tudatban való megőrzésére.

Tapasztalati tény, hogy a közgondolkodás hajlamos a szélsőségekre, a klisékre, a korszellem igézetében valamiféle túlzottan sarkos megfogalmazásra, s mivel szkeptikus, a rációval szemben inkább a másik véglet felé hajló korban élünk, ezért sokak szerint a második világháborúról annyit sem tudunk, mint korábban.

Ez – mint fentebb utaltam rá – egy pontig valóban így van, ám a higgadt tájékozódás érdekében – két dolgot szét kell választanunk. Az egyik a felhalmozott, megismerhető tényanyag irdatlan mértékű gyarapodása, a másik pedig az, hogy mindebből kevés, sőt korábbi időszakoknál kevesebb van jelen a közgondolkodásban.

A mi tájainkon a rendszerváltásig a Szovjetunió hatalmi érdekei, a politikai marxizmus ideológiai funkciója akadályozta a reális szemléletmódot, ellenben a Horthy-rendszerről már a hetvenes évektől fokozatosan reálisabb, a nyolcvanas években pedig egészében időtálló kép bontakozott ki. A rendszerváltás politikai fordulata meghozta a történetíráson belüli pluralizmust is, amelynek önmagában feltétlenül hasznos következményei lehetnek, mert a különböző nézetek ütközéséből adódó vitáknak a tudományos előrelépést segítő hatása lehet. A pártok közötti hatalmi harcok ellenben – azon megfontolásból, hogy akié a múlt, azé lesz a jövő is – nálunk is harci tereppé tették a történelmet s azon belül főleg az 1918-1945 közötti időszakot is. Ideológiai koloncok miatt a szocialista korszakban nagyon sokáig nem lehetett kibeszélni a szovjet fronton történtek mindennapjait (Sára Sándor emlékezetes tévésorozata ennek orvoslására készült, ám a moszkvai akaratra működő hazai cenzúra a vetítéseket sokáig megakasztotta, majd a késő éjszakába űzte). Még súlyosabb tilalom gátolta az 1945 utáni fordulat felszabadulás mellett újabb megszállást is jelentő valóságának ábrázolását, az ingaeffektus jegyében pedig a rendszerváltás nyomán olyan avítt, történelmietlen nézetek kaptak lábra, mintha az orosz hómezőkön honvédeink a magyar szabadságért harcoltak volna, mintha a Vörös Hadsereg magyarországi túlkapásainak magyar részről semmiféle előzményei nem lettek volna.

Bár meggyőződésem szerint hazai történetírásunknak is nagyon sok komoly eredménye van, amelynek birtokában a magyar múlt feldolgozása megfelelően elvégezhető, a tudomány nem lenne tudomány, ha másfelől nem lenne az is igaz, hogy további tennivalók természetesen bőséggel akadnak. Kezdeném a forráskiadványokkal. Bár ilyenekből rengeteg van, ám még nincsen egy olyan átfogó sorozat, amely megfelelő apparátussal az egész 1918-1945 közötti korszak komplex bemutatásának bázisa lenne. Az 1962-ben indult Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945 c. sorozat annak idején a délkelet-európai térség egyedülálló vállalkozása volt, ám az 1982-ben megjelent V. kötettel az 1941-es esztendőnél torzóban maradt. (Nem beszélve arról, hogy amikor megtervezték, nem számoltak azzal a tudományos igénnyel, hogy az alapos ismeretekhez – legalább utólag – az 1918-as indulásig vissza kell egyszer menni, így ha valakik ehhez a munkához egyszer majd hozzálátnak, akkor törhetik a fejüket a megfelelő megoldáson. A magyar-német kapcsolatok s általában a magyar köztörténet szempontjából máig alapvető jelentőségű az 1968-ban megjelent Wilhelmstrasse és Magyarország c. forráspublikáció, ám itt is érezhetően hiányzik az 1918-1932 közötti időszak forrásainak vaskos kötetben publikálása. Fontos eredmény a Magyarország a második világháborúban című, a téma széles összefüggéseire kiterjedő lexikon 1997-ben történt megjelenése, ám az egész időszakot felölelő nagymonográfia megszületése mind a mai napig várat magára. Sok ok miatt érdemi németellenes küzdelem hazánkban nem bontakozott ki, ám volt egy viszonylag jelentős szellemi ellenállás, s annak (az elbarnulás tényeivel és folyamataival konfrontáló) monografikus bemutatása bizonyára szükséges lenne. Vannak részeredmények az ország gazdasági kizsákmányolásáról, ám ezt a kérdést is szükséges lenne ideológiai-politikai konnotációk nélkül, az immáron rendelkezésre álló gazdag módszertan birtokában monografikusan bemutatni.

Magyarország második világháborús időszaka vizsgálatának magába kell ötvöznie mindazokat az eredményeket, amelyek annak feltárására irányulnak, hogy a nemzetiszocialista korszak miképpen illeszkedik a nemzetállami kereteknek a XIX. század hetvenes éveitől megkezdődött eróziójába. Az érzelmi-ideológiai összetevők oly eleven világában az ötvenes-hatvanas években nem hogy azt a kérdést nem lehetett firtatni, hogy az európai integráció folyamatában milyen szerepe volt a német nemzetiszocializmusnak, de még a nácizmus kompromittálta Mittel-Europa-gondolatról sem szóltak a korabeli történeti, történetpolitikai munkák. Egy Toynbee-nak kellett lenni, aki ebben a nagy hallgatásban – éppen egy évtizeddel a második világháború befejeződése után – ki merte mondani: "Európának az az erőszakos katonai, politikai és gazdasági egyesítése, amit Hitler megvalósított, gyakorlati válasz volt Európa leg­égetőbb szükségletére. Bár Európa problémájának ezt a brutális, hitleri típusú megoldását a vonakodó haszonélvezők számára gyűlöletessé tették azok az agresszív lépések és barbár módszerek, amelyek révén ide eljutottak, továbbá az önző német nemzeti célok, amelyek érdekében ezt kiaknázták, mindazonáltal súlyos csapás lenne Európára, ha a német zsarnokság alóli kiszabadulás árába belefoglaltatnék annak elvesztése is, ami ennek a zsarnokságnak az egyetlen nagy haszna volt." Tehát ennek a zsarnokságnak megvolt az a haszna, hogy a maga brutális eszközeivel az integráció útját is egyengette. Amikor ezt állítjuk, akkor egyáltalán nem vonjuk kétségbe, hogy "az agresszív lépések és barbár módszerek" a nácizmus lényegét fejezik ki, hanem arról beszélünk, hogy miközben a nemzetiszocializmus a maga szörnyű tetteit megcselekedte, ugyanakkor maga is eszköze volt azoknak a mélyebb erőknek, amelyek már jóval a színre lépése előtt is az integrációt készítették elő. Természetesen nem lehet kétséges: a második világháború után kibontakozó európai együttműködésnek az alapvető mozgatója az volt, hogy többet ne kerülhessen sor újabb össz-európai birodalomalapítási kísérletre. Ezek a törekvések vezetnek el – a fasizmus romjainak eltakarítása után – 1951-ben Európában az első igazi integrációs szervezet, a Montánunió néven számon tartott Európai Szén- és Acélközösség létrejöttéhez. Ám annak okán, hogy a nácizmus is eszköze volt a történelemnek, nem számolta fel az 1926-ban létrejött Nemzetközi Acélkartell pozitív örökségét, tehát az annak folyományaképpen született szervezetek, szerveződések és termelésirányító folyamatok lényegében a nemzetiszocialista korszakban is fennmaradtak, megkockáztatható annak kijelentése, hogy az európai integráció létrejöttének objektíve – minden akarata ellenére – a nácizmus is hozzájárult.

3. Az évtizedek során – remélhetőleg – gyarapodtak a második világháborúra vonatkozó ismereteim, az ideológiai kötöttségek megszűnte nyilván árnyaltabbá tette számomra is a Szovjetunió történelmi szerepét, a diktatúrák természete közötti rokon vonásokat. Ez az árnyalás azonban – vélelmem szerint – nem vezethet el a nácizmus és sztálinizmus, a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió történelmi szerepének egyenlősítéséhez, főleg nem oda, hogy nem sok híján a Szovjetunió robbantotta ki a második világháborút. És azt sem árt felejteni: az egyik üzemeltette az Auschwitzot, a másik véget vetett a halálgyár működésének.

Székely Gábor:

1.

Öt téma további vizsgálatát is javasolhatom: az első a szövetséges hatalmak egymáshoz való viszonyával kapcsolatos. Véleményem szerint tisztázható a kérdés: vajon tudták-e a győztes hatalmak, hogy az I. világháború végét követő időszaknál is élesebb nemzetközi konfliktusokra kell számítani s mindenekelőtt éppen a "két nagy", a Szovjetunió és az Egyesült Államok között?

Az irodalomban általában az található, hogy a leendő győztesek egyaránt reménykedtek a háború utáni szoros együttműködésben, több szerző valamiféle közös világcsendőri szerep elképzelésről is ír. Véleményem szerint a hatalmi és katonai erőviszonyokat, az ezekből fakadó helyzetet mérlegelő vezető politikusok tisztában voltak azzal, hogy a háborúval egyben az együttműködésnek is vége lesz. Ennek egyik jele volt, hogy a valóban szoros együttműködés már a háború idején is csak a legszűkebben vett katonai területekre (hadianyagok, kis részben fegyverek szállítása, offenzívák indítása) korlátozódott, és még ott sem volt felhőtlen – lásd a D-day halogatását. Magyarázza ezt, hogy a szövetségesek 1943-tól már nem a győzelem mikéntjével foglalkoztak, abban ugyanis az év elejétől bizonyosak voltak, gondolataik akörül forogtak, miként folytatódhat számukra legelőnyösebben a történelem a háború után. Pontosabban, hogyan cselekedjenek ennek érdekében még a háború idején. Egyértelmű részbizonyítékai ennek a varsói hadműveletek, mégpedig mindkét oldalról, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. június 5-i ülése a németországi megszállási zónákról. Emellett apróságnak tűnik a bombázások tervezése, például Heidelberg megkímélése, hogy az amerikai főhadiszállásnak kulturált körülményeket biztosítsanak. (Hogy a krematóriumokat miért nem rombolták le, azt sohasem tudhatjuk meg pontosan.)

Az I. világháború után a Franciaország kontinentális súlya miatt érzett brit aggodalom nagymértékben segítette elő Németország felemelkedését, Olaszország mozgásterének bővülését és az egész versailles-i békerendszer felbomlását. Bár csekélyebb mértékben, a brit-francia-amerikai érdekkülönbségek már az 1921-1922-es washingtoni konferencián erősítették Japán magabiztosságát. Vagyis a valódi ellenség és ezzel a szövetségek létrehozásának a felismerése lényegében a háborúig nem vagy tévesen történt meg. Míg a német alkotmány elnöki hatalmat érintő részeivel, a Népszövetség tanulságaival nagy terjedelemben foglalkoznak különféle munkák, addig az előbbiek hatása a kortársakra, Eisenhowerre, Churchillre és Attlee-re még alig feldolgozott, Sztálinnál is elnagyolt.

1945-ben az ellenség feltalálása persze könnyebb volt, mint negyed évszázaddal korábban: a II. világháború végén létrejött új hatalmi struktúrában a Szovjetunió két kontinensen, Európában és Ázsiában is szinte alig ellensúlyozható kontinentális katonai fölénnyel rendelkezett. A két ütőkártya, a Szovjetunió lepusztulása, majd az atombomba, már 1945-ben sem jelentett olyan előnyt, amelyre egy katonai szupremácia építhető lett volna. Viszont az érzékelhető volt már a háború idején folytatott felső szintű üzenetváltásokból, hogy Sztálin tisztában volt az Egyesült Államok gazdasági potenciáljának jelentőségével, s ez végig befolyásolta abban, hogy azt ellensúlyozandó, területeket, még inkább érdekszférákat, befolyási övezeteket szerezzen a maga számára. A Szovjetunió számára a területek birtoklása, a katonai erő további növelése, új szövetségesek (Kína mellett már ekkor a gyarmati világból is) szerzése és felépítése mellett a fegyverkezési verseny tűnt még vállalhatónak az egyensúly érdekében, ami szintén nem az együttműködés felé mutatott.

E kérdések tisztázásához a politikatörténeti dokumentumokon túl első­sorban a háború időszakának igen hiányos statisztikai-gazdasági dokumentumainak áttekinthető adatbázisba gyűjtése és újabb gondos elemzése járulhat hozzá.

Másodiknak említem egy mítosz eloszlatását. Ilyen a háború fő célját jelző "antifasiszta koalíció" s ami emögött húzódott, az új világrend vágya. 1995-ben, a háború végének 50. évfordulóján nemzetközi ülésszakot rendeztünk, amelynek anyagát nem véletlenül publikáltuk "A demokratikus és szociális megújhodás 1942-1945" címmel (Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 196 o.). E gondolatot folytattuk "A baloldal előretörése és annak problémái 1945-1948" című tanulmánykötetünkben (Magyar Lajos Alapítvány, Budapest, 2001, 156 o.), több témakörben is visszanyúlva a háború éveire. A tanulmányokból kitűnt, hogy a szövetségeseknek a Szovjetunióval kibővült koalícióját alapvetően nem az antifasizmus jellemezte, hanem Németország, Japán és szövetségeseik katonai legyőzése. (E hangulat és propaganda jeles példájának tekinthető Ilja Ehrenburg "A német" című háborús pamfletje, amelyet később maga sem tett be művei sorába.) Annyi bizonyosan kiderült, hogy a Szovjetunió mint állam elhatárolta magát, már 1922 végén az ideológiai elkötelezettségtől – fontosnak ítélve az olasz kapcsolatot a diplomáciai elszigeteltségből való kitöréshez. (A fasizmus elleni akciók a Kominternre és az egyes kommunista pártokra, szakszervezetekre maradtak, természetesen szovjet állami támogatást sem nélkülözve. Erről lásd könyvemet: A Komintern és a fasizmus 1921-1929, Kossuth Könyvkiadó, 1980, 275 o.) Hitler hatalomra jutása ugyan fordulatot jelentett sok mindenben, egyben azonban nem: egyetlen hatalom sem tartotta 1939-ig indokoltnak, hogy ellenlépéseket, netán szankciókat vezessen be Németország sorozatos szerződésszegései ellen, holott azok egyértelműen veszélyeztették biztonságukat. Sőt az általános hadkötelezettség bevezetését követő hónapokban tette lehetővé Nagy Britannia, hogy Németország megkezdhesse legális flottaépítését. Nem történt semmi a Rajna-vidék remilitarizálásakor, és a hágai nemzetközi bíróság, amely 1931-ben megakadályozta az osztrák-német vámuniót, 1938-ban szó nélkül fogadta el az Anschlusst. A náci terror ellen sem tiltakozt nyugati hatalmak, ezt ráhagyták a "társadalmi" szervezetekre. Az "antifasiszta koalíció" elnevezés tulajdonképpen a Szovjetunió belépésének volt a következménye. Ekkor, úgy tűnt, a "nyugat" a demokrácia védelmének jelszavát áldozta fel a szövetség oltárán, a Szovjetunió cserében lemondott a kommunizmus terjesztéséről. Kompromisszum azonban valójában egyik részről sem történt. Hiszen a britek és a franciák egészen a háború kirobbanásáig komoly reményeket fűztek a fasiszta Olaszországhoz németellenes terveikben, Franco lázadásával szemben nem támogatták a köztársasági Spanyolországot, s adták oda Hitlernek Csehszlovákiát. Sztálin, aki legalább komolyan félt Hitlertől, már 1934-ben kinyilvánította, hogy mindenkivel kész ellene szövetkezni. (A Komintern világforradalmi reményeket dédelgető vezetőit fizikailag is megsemmisítette, majd a kommunista pártokat is alárendelte hatalmi politikájának.) Így egyik oldalon sem kellett elvekről lemondani: előbb a háborús veszélyre hivatkozva, majd, már a háborúban, lemondhattak a hatalmukat legitimáló ideológiák hangoztatásáról. A háború végének közeledtekor azonban változott a helyzet. A háború mindennapjaiban – kölcsönbérlet, szállítások, hadműveletek mellett – készültek a világ újrafelosztását tartalmazó vázlatok, amelyek már nem nélkülözhették a nyilvánosságnak szánt ideológiai töltetet. A szabadság, a demokrácia mind gyakrabban jelent meg a fasizmus teljes szétzúzásának hangoztatása mellett, viszont továbbra sem került szóba a kommunizmus. Sőt Sztálin ekkor, 1943 májusában tartotta szükségesnek a Komintern feloszlatását, máig egyértelműen nem tisztázott okoktól vezéreltetve. (Tehát nem 1941-ben vagy 1942-ben, amikor még nem voltak hangsúlyosak a háború utáni elképzelések!) Bár éppen ez utóbbi tárgykörben születtek részeredmények, így a Komintern újjászervezésének elvetéséről Sztálin által, a kommunista pártok "visszafogásáról" a háború végén, a vonatkozó dokumentumok teljesebb feltárása és elemzése azonban még várat magára.

Harmadiknak említek egy már valóban lezárható vitát, ami tartozhatna ugyan a második kérdéskörhöz (vitatémák), mégis ide sorolom. A Molotov-Ribbentrop-paktumról van szó. Itt az a sajátos helyzet alakult ki, hogy míg az orosz történetírás a korábbi hivatalos, a titkos záradék létét (is) letagadó szovjet álláspontot szélsőségesen ellenpontozva ítéli el a paktumot, megfeledkezik a körülmények részleteinek bemutatásáról, a ma már jórészt rendelkezésre álló kiegészítő dokumentumokról. Így ma sem áll össze a kép, mert a történészek, talán joggal, nem a paktum keletkezéstörténetét és magát a paktumot elemzik, hanem azt vizsgálják ennek kapcsán is, hogy ki a felelős a háború kirobbanásáért. Ez pedig olyan kérdés, amely a paktumnál lényegesen összetettebb. Az ugyanis tény, és ebben például szinte valamennyi, a világháborút követően íródott Hitler-monográfia szerzője, John Toland (1976), Ormos Mária (1993) s a legutóbbi, Jan Kershaw (magyarul: 2004) véleménye megegyezik abban, hogy Hitler nem robbanthatta volna ki a háborút, ha vele szemben határozott nagyhatalmi erőcsoportosulás jelent volna meg.

Negyediknek javasolom annak vizsgálatát, hogy miért adós a kutatómunka tulajdonképpen teljesen azoknak a megfontolásoknak és érdekeknek a feltárásával, amelyek végül Németországban és Japánban egyaránt a szélsőségek s nem a kompromisszumok, a békésebb revízió politikájának kedveztek.

Japán esetében kiindulópontként talán érdemes ismét átgondolni a Litton-bizottság – és a Népszövetség eljárásával elégedetlen és elkeseredett Litton lemondásának – hosszú távú japáni hatását, Németországnál pedig a brit és francia ellentéteket, az Egyesült Államok esetében az európai konfliktusoktól való távolmaradást, a szovjetellenes attitűd hatását Sztálinra, vagyis több közvetett nagyhatalmi érdek megjelenését és hatását.

Ötödikként említem annak kutatását, miként élték meg a háborútól felszabadult emberek ezt az időszakot, és miként a politikai-gazdasági elit. Külön kutatási területként vizsgálható a Szovjetunióban kialakult bonyolult helyzet: egyre több forrás utal arra, hogy a felszabadulás, a győzelem még az elit körében is felkeltette a sztálini diktatúra – legalábbis – enyhülésének reményét.

2.

Szerintem a témakör egyik legvitatottabb kérdése magának a II. világháborúnak a jellege.

Mindenekelőtt az, hogy az összecsapás valóban az emberi civilizáció értékeit védők és egy újkori barbárságot képviselő hatalmak között folyt-e? Ezzel függnek össze azok a viták, amelyek a történeti irodalomban a fasizmus és a kapitalizmus összefüggéseiről folynak az 1960-as évektől, a sztálini rendszer megítéléséről (szocializmus vagy államkapitalizmus stb.), az Egyesült Államok világstratégiájáról, a Horthy-rendszer jellegéről, nemkülönben olyan részkérdésekről, mint Svájc és a holokauszt, a terrorbombázások vagy a koncentrációs táborokhoz vezető vasútvonalak, illetve a krematóriumok lebombázásának az elmaradása. (Az utóbbiak kétségtelenül nagyobb eredményt hoztak volna, mint a német ipartelepekre leszórt sok millió tonna bomba, ami 1944-ig egyáltalán nem járt a német haditermelés csökkenésével.)

Az ugyanis kétségtelen, hogy a háborút megelőzően nem a civilizáció ügyéről volt szó, azt mindkét vagy mindhárom tábor a szokásoknak megfelelően a magáénak vallotta, és barbársággal is a háborús hagyományoknak megfelelően egymást vádolták. Az országhatárokat rajzolgatták át, mind nagyobb teret biztosítva az agresszornak. Igaz, az emberiségnek két ponton is nagy szerencséje volt. Az egyik, hogy Hitler nem fogadta el a minden oldalról felkínált hegemóniát Közép- és Délkelet-Európában, vagyis a fasiszta rendszer mindössze egyik világhatalommá válásának lehetőségét. (Franco, Salazar és később Pinochet rendszerének több évtizedes tovább élése jelzi, hogy másképpen is történhetett volna…) A másik, hogy Hitler nem halogatta a háború kirobbantását, s így az véget érhetett, mielőtt Németország atomfegyverek birtokába került volna. Az utóbbi bekövetkezte legalább annyira katasztrófát idézett volna elő, mint magának a náci rendszernek a további fennmaradása.

3.

Korábbi munkáimban, A Komintern és a fasizmus, a Béke és háború (Napvilág Kiadó, 1998) könyvemtől át egészen a legutóbb megjelent tanulmányomig (A háborúk keletkezéstörténete. Múltunk, 2004. 4. sz.) fokozatosan átértékeltem pesszimista álláspontomat a háború elleni fellépés lehetőségeiről. Azt már az első írásaimban is bemutattam, hogy igen ritka volt az a pillanat, amikor jelentős, befolyással rendelkező szervezet, politikai párt, interparlamentáris fórum, kormány, ezek nemzetközi egyesülése képes volt megfelelő választ adni a háború vállalásának vagy elkerülésének veszélyeire. Ebben olyan mértékben akadályozta őket pozíciójuk, illetve a kereteiken belüli és a közöttük húzódó ellentéteik, hogy kompromisszumaikkal a helyzet valós értékelésére és kezelésére szinte a háború kirobbanásáig alkalmatlanoknak bizonyultak. A teoretikusan is színvonalas válaszok olyan személyiségektől és szerveződéseiktől származtak, akik, illetve amelyek ha egyáltalán kapcsolódtak is lazán e jelentősebb szervezetekhez, azok megtűrt, sőt lenézett útitársai voltak. Kezdve a politikai pártok ellenzéki, nemritkán kizárt és üldözött csoportjaitól, az olyan ma NGO-nak nevezett szervezetekig, mint az Emberi Jogok Ligája, a Nemzetközi Békeszövetség, a világháború kitöréséig működő háborúellenes és antifasiszta Amszterdam-Pleyel Mozgalom, illetve személyiségek, mint Romain Rolland, Albert Einstein, Bertrand Russell, Norman Angell, Willi Münzenberg és Szilárd Leó. Első írásaimban azonban túlhangsúlyoztam a politikai pártok állásfoglalásának a jelentőségét, különösen a Kominternét és a Szocialista Munkásinternacionáléét, pontosabban nem vizsgáltam megfelelő súllyal azokat a külső (kormány-) erőket, amelyek döntéseiket befolyásolták.

Fontosabb, hogy mindeddig nem tudtam megfelelően bemutatni: maga a háború a XX. század második felétől már egyértelműen egy letűnt korszak korszerűtlenné vált túlélőjének tekinthető. És nem azért, mert a gazdaságnak nem kifizetődő (Norman Angell), s nem is azért, mert emberek milliói halnak meg feleslegesen (Bertrand Russell, valamint a pacifisták), hiszen mindkettőre bőven van példa életünkben, a háborúknál még nagyobb pusztítást is felmutatva. A háború azért tekinthető elavult eszköznek, mert napjainkban teljesen alkalmatlanná vált a nemzetközi, sőt egyre jobban felismerhetően az országokon belüli konfliktusok kezelésére is. A folyamat persze nem 1945-ben kezdődött, de a tanulságok levonásához, ha az egyáltalán megtörténik, idő kell. Az utolsó két olyan háború, amely hosszabb időszakra idézett elő konfliktusokat, az 1870-es francia-porosz, illetve 1898-ban az amerikai-spanyol háború volt. Nagy fenntartásokkal még ide sorolhatók a balkáni háborúk 1912-1913-ból, illetve a spanyol polgárháború 1936-1939-ben. Az I. világháború már annyira nem, hogy egyáltalán vitatják: vajon valóban véget ért-e 1918-ban, vagy csak 1945-ben zárult le a konfliktus? Az 1945 utáni háborúkat áttekintve belátható: alkalmatlannak bizonyultak a gyarmati rendszer fenntartására, az arab-izraeli konfliktus megoldására, a koreai félsziget megosztásának a felszámolására, Vietnam egyesítésének a megakadályozására, Afganisztán többmenetes pacifikálására és legutóbb Irakban, valamint már évtizedek óta az afrikai konfliktusokban. Viszont egyetlen puskalövés nélkül szűnt meg az egész emberiség pusztulását vizionáló kétpólusú világrendszer. Nehéz ennek tanulságait levonni mindinkább erőszak-orientált társadalmainkban, annyi azonban ma is bizonyos, hogy a gazdasági-politikai elitnek mind nehezebb lesz háborúkat kirobbantani, még inkább háborús állapotot fenntartani. Erre az első példa Vietnam volt, a legutóbbi Irak.

Ma már úgy gondolom, hogy elképzelhető, sőt nincs is olyan távol a háború nélküli világ. Abban bizonyosan könnyebben szabadulhat meg az emberiség az erőszak más formáitól – meghaladva a mindezeket folyamatosan tápláló és újraformáló, a ki nem elégülő uralom- és birtokvágyat a "haladás kulcsának" (Ralf Dahrendorf) tekintő társadalmakat.

Ravasz István:

Hatvan esztendővel ezelőtt, 1945 tavaszán véget ért a II. világháború Európában, augusztus-szeptember fordulójára pedig Ázsiában. Németország kétszer is aláírta a fegyverletételt, május 7-én és 9-én, Japán szeptember 2-án. A fegyverek eltérő időpontban hallgattak el. Észak-Itáliában május 2-án szüntették be a harcot, amikor Berlin helyőrsége kapitulált. Május 4-én írták alá az Északnyugat-Németországban, Hollandiában és Dániában, 5-én a Dél-Németországban és a Felső-Ausztriában harcoló csapatok fegyverletételét. A Bornholm-sziget helyőrsége 11-én tette le a fegyvert, a Közép Hadseregcsoport Csehországban 12-én, s ugyaneddig tartottak a harcok a Kurland Hadseregcsoportnál. Az E Hadseregcsoport horvát és egyéb délszláv csapatai május 15-éig harcoltak. A japán katonák közül volt, aki több mint egy évtized múltán vette tudomásul, hogy vége a háborúnak. A világháború vége kapcsán osztja meg gondolatait az Olvasóval – mint felkért hozzászóló – a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Iroda vezetője, dr. Ravasz István alezredes.

Vége a világháborúnak – de hányadiknak is?

A világháború fogalmát sokáig nem definiálták. Az első, a "felénél több" elvéből kiinduló, részletes definíció itthon csak 1996-ban született meg, a Magyarország a második világháborúban című lexikonban. Eszerint akkor beszélhetünk világháborúról, ha egy összefüggő háborúsorozat legalább három kontinensen és két óceánon folyik, valamint a részt vevő szuverén országok száma meghaladja az érintett kontinensek és óceánok önálló országainak felét.

A történeti szakirodalom két világháborút tart nyilván, az 1914-1918 közötti első és az 1939-1945 közötti második világháborút. Az első az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 28-i hadüzenetét követően tört ki, s a konfliktus napok alatt világméretűvé szélesedett. Az 1918. őszi fegyverszüneteket (a Monarchia részéről november 3., Németországéról november 11.) követően azonban egy fő- és két mellékhadszíntéren is tovább tartottak a harcok: Oroszországban a Baltikummal, a Közel-Keleten, illetve a Kárpát-medencében – ide számítva a Tanácsköztársaság harcait.

Közel egy évszázad távlatából kimondható: a háború nem ért véget, s erre kortársakat is idézhetünk. Ferdinand Foch marsall, az Antant-csapatok főparancsnoka 1919. június 28-án, a Németországnak szánt béke szövegét látva felkiáltott: "Uraim, ez nem béke, ez 20 évre szóló fegyverszünet!" Edward Rýdz-Smygly marsall, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1939. szeptember elsejére virradóra, mikor értesült a német támadásról, így kiáltott: "Uraim, Foch marsall tévedett – de csak két hónapot…" S irodalmi Nobel-díjat kiérdemlő tízkötetes munkájában Winston Churchill is azt fejtegette, hogy 1914 és 1945 között egy világháború zajlott, két fegyveres szakasszal (1914-1918 és 1939-1945), közte húszéves fegyverszünettel. A harmadik szakaszban az első "újrajátszása" történt, brutálisabb formában és eszközökkel, új – a XIX. században gyökerező – ideológiák hátterével, ám alapvetően egyazon folyamatok eredőjeként. Az 1914-ben kitört világháború lezárta az európai nagyhatalmak erőegyensúlyán és Európa elsőségén alapuló világrendet, s 1945 után minden szempontból új, két szuperhatalom által meghatározott világrendet teremtett.

A Versailles környéki békék szakítottak az évezredes békekultúrával. A békék addig, mint nevükben etimológiailag benne foglaltatik, arra szolgáltak, hogy megbékéltessék a legyőzött fele(ke)t. A napóleoni háborúkat lezáró 1815. évi bécsi békerendszer például Franciaországot visszaemelte a nagyhatalmak sorába, s – nem számítva a helyi háborúkat – alkalmas volt a világméretű béke megőrzésére egy teljes évszázadon át. A XX. századra azonban megjelentek a legyőzöttek megbüntetésére törekvő diktátumok. Ez pedig egyenesen vezetett a reváns igényéhez.

A fogalmak az időkkel együtt változnak. Az érintett népesség régen is világháborúnak érzett és nevezett olyan háborúkat, amelyek akkor az emberiség egy adott kultúrkörének nagy részére kiterjedtek, de a jelen fogalom szerint nem minősíthetők világháborúnak. Ilyenek voltak az ókorban a Nagy Sándor-i háborúk (Kr. e. 332-323), a középkorban az Európa nagy részét érintő invesztitúraháborúk (1073-1177), a keresztes háborúk (1096-1291), a két százéves háború (1066-1204, illetve 1337-1453), a tizenöt éves háború (1591/1593-1606), illetve a harmincéves háború (1618-1648).

A definíció alapján azonban világháborúnak minősíthető a hétéves háború (1756-1765) és a napóleoni háborúk (1791-1815) sorozata. Mindkettőben részt vett valamennyi európai hatalom, az előbbi már kiterjedt Amerikára és Ázsiára, az utóbbi Afrikára is. Az óceánok mindkettő idején hadszíntérré váltak. Az első értelmezése inkább vitatható, mint a másodiké. E felfogásban az 1914. július 28-án kitört és három szakaszban 1945. szeptember 2-áig (Európában május 9-éig) tartó eseménysorozat, amely átvezetett az európai középkorból az európai újkorba, a harmadik (vagy a második) világháborúként határozható meg.

S ebben a XX. századi világháborúban (akár másodiknak tekintjük, akár harmadiknak, attól függően, hogy elfogadjuk vagy sem a hétéves háború besorolását a világháborúk közé) a két fegyveres szakasz megnevezésére, a hagyományos I. és a II. világháború helyett, olyan terminus technicusok adódnak, amelyeket éppen a kortársak használtak első ízben: Nagy Háború (1914-1918), illetve Totális Háború (1939-1945).

Ez utóbbi 1939. szeptember 1-jén vette kezdetét, amikor a németek átlépték Lengyelország határát. Ez azonban korlátozott helyi háború volt, noha megtörténtek a hadüzenetek Nagy-Britannia és Franciaország, illetve Németország között, illetve szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Helyi háborúnak minősíthető a Finnország elleni szovjet támadás is 1939. november 30-án. A konfliktus akkor szélesedett európai méretűvé, amikor 1940 áprilisában Németország lerohanta Norvégiát és Dániát, majd május 10-én Franciaországot. A háború kontinentális maradt, amikor Németország – szövetségeseivel együtt – 1941 tavaszán leszámolt Jugoszláviával és Görögországgal, majd június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Világméretűvé 1941 decemberében szélesedett, amikor Japán Pearl Harbor elleni támadását követően Németország és szövetségesei hadiállapotba kerültek az Amerikai Egyesült Államokkal, Ausztráliával és a többi amerikai, afrikai, ázsiai brit domíniummal.

A Nagy Háború és a Totális Háború párhuzamai

A Nagy Háború ismerete nélkül nehezen érthető a Totális Háború, de leginkább a háttérben meghúzódó mozgatórúgók alapja s a felelős beosztást betöltő vezetők gondolkodásmódja. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy azok, akik a döntéseket hozták, a Nagy Háborúban még mint fiatal tisztek nem lebecsülhető harctéri tapasztalatot szereztek; de a vezető politikusok is már kezdő fogalmazók voltak a minisztériumokban.

A negyed századdal korábban történtek ismerete (is) kell annak belátásához, miért hitte a magyar politikai és katonai vezetés 1942 elején, hogy a Moszkva alatt történtek ellenére a keleti hadjárat még győzelmesen befejezhető, hiszen az 1914-1915-ös kárpáti betörések, az 1916-os Bruszilov-gőzhenger és az 1917. nyári Kerenszkij-offenzíva dacára 1917-1918 fordulójára a klasszikus értelemben definiálható keleti front az orosz hadsereg összeomlása nyomán megszűnt.

A magyar vezetés 1944 szeptemberéig kimutatható hite, hogy a harcok kívül tarthatók az ország határain, ha a honvédség – német segítséggel – hosszabb ideig képes védelmezni a Kárpátokat, az 1915-1917 között a hegységben lefolyt állásharcokat tanulmányozva válik érthetővé. Akkor és ott ugyanis sokkal kisebb harcértékű, nem kis mértékben népfelkelőkkel feltöltött honvédalakulatok is képesek voltak – német segítséggel – feltartóztatni az orosz "gőzhengert".

A XX. századi világháború mindkét fegyveres szakaszában fő hadszíntérnek számító lengyel síkságon lezajlott állásharcokat kell elemezni, hogy érthetővé váljon a lengyel hadvezetés 1939. szeptember első hetében hozott intézkedése a harc folytatásáról az ország belső területein. Egyfelől 1914-1917 során többször hónapokig állt a front a Visztula és a San folyók mentén, s nem egy helyen még az állásrendszerek és az erődítések is megmaradtak, csak fel kellett azokat újítani. Másfelől az 1919-1921. évi orosz-lengyel háborúban egyszer már szenvedett vereségsorozatot a lengyel hadsereg, s éppen az ország belsejébe visszahúzódva tudta – állásharcra kényszerítve – megállítani a szovjet-orosz hadsereget.

A Nagy Háború várostromait szükséges tanulmányozni annak megértéséhez, hogy miért ragaszkodott Hitler nagyvárosok, köztük Budapest végsőkig tartó védelméhez. A lehetséges példák közül vizsgáljuk meg Przemyśl esetét. Ott is egy város mint mag köré épített védelmi rendszerben, szükség esetén magában a városban kellett a lehető legtovább harcolni. Azzal, hogy Przemyśl védőserege addig tartott ki, amíg csak élelme volt, négy hónapra lekötött egy teljes orosz hadsereget. Ezzel erősen késleltette az orosz hadvezetés terveinek végrehajtását, s akkora veszteséget okozott az oroszoknak, hogy másfél hónap múltán az osztrák-magyar és a német csapatok lendületes és sikeres ellentámadást indíthattak – ez volt a gorlicei áttörés.

Budapest 1944-1945-ös védői is egy város köré telepített védelmi rendszerben küzdöttek, s amikor a szükség úgy hozta, magában a városban. Összesen ők is lekötöttek egy hadseregnyi erőt három és fél hónapig, jelentős mértékben hátráltatva a szovjet hadvezetés elképzeléseinek megvalósítását. S Budapest védelmének is ugyanez lett volna az értelme: kiinduló bázisa legyen egy nagy erejű ellentámadásnak. Hitler 1944 decemberében Szálasinak még ezt fejtegette, s legalább ők ketten ezt akkor még komolyan is gondolták – s ők voltak a döntéseket legmagasabb szinten meghozó személyek. Mint Przemyśl esetében I. Ferenc József és II. Vilmos.

Németországnak 1944-1945 fordulóján már nem volt lehetősége, hogy egy időben két hadászati méretű hadműveletet indítson (december közepe óta folyt az ardenneki offenzíva), de arra igen, hogy megnyújtsa Budapest védelmét. Még azon az áron is, hogy a IV. SS-páncéloshadtestet elhozza a főiránynak számító Varsó alól. Megnyújtotta, hogy kiinduló hídfője legyen a tervezett offenzívának. S lett is ilyen offenzíva, igaz csak Budapest eleste után egy hónappal; de a gorlicei áttörés is bő egy hónappal Przemyśl feladása után következett be. Az más kérdés, hogy a Vezérrel ellentétben, tábornokai a januári hadműveletnek más értelmet adtak, nem akarták beerőltetni a hadtestet a budapesti katlanba, hogy ott menthetetlenül elvesszen; de a Nagy Háborúban is előfordult, hogy német vagy osztrák-magyar hadvezérek nem követték mindenben a legfelsőbb elgondolást. Az 1918. június 15-én kezdődött piavei csatában, amely az osztrák-magyar haderő utolsó támadó hadművelete volt, a Boroević-hadseregcsoport világosban indította meg az átkelést a Piavén, a 6. hadsereg XXIV. hadtestének parancsnoka, Goiginger altábornagy azonban önhatalmúan már hajnalban támadásra küldte gyalogságát.

S ide tartozik – a teljesség igénye nélkül lezárva a példák sorát – a Magyarország az első világháborúban című lexikonban a rohamcsapatok kialakítása és harceljárásainak leírása is, amely csírájában már az 1944-re a nyugati hadszíntér mellett épp Magyarországon kiteljesedett, a nagyfokú önállósággal bíró kis kötelékekben megvívott, a NATO elvei által is preferált feladatorientált harcászatot vetítette előre.

A Központi Hatalmak reinkarnációja

A Központi Hatalmak szerepét az 1930-as évek végére Németország, Olaszország és Japán vette át. Olaszország és Japán a Nagy Háborút mint győztes fejezte be, a Totális Háborúban mégis Németországgal szövetkezett. Olaszország elégedetlen volt az 1918 után kapott területekkel, ráadásul győzelmét nem gazdasági fellendülés, hanem összeomlás követte. A kaotikussá váló belpolitikai helyzetből a fasiszta mozgalom tudott kiemelkedni, amely a versailles-i békerendszer revízióját hirdette, s így törvényszerűen átkerült a vesztesek oldalára. Japánt a csendes-óceáni hegemónia igénye fordította szembe a térségbe az 1930-as években benyomuló USA-val. Japán szembekerült a Mandzsúria és Mongólia felé terjeszkedni kívánó Szovjetunióval is.

Ennek alapján német-olasz-japán szövetségi rendszerről kellene beszélnünk, a szakirodalomban és a mindennapi szóhasználatban – leg­alábbis Európában – mégis a német szövetségi rendszer kifejezés terjedt el. Alapjai a német-japán Antikomintern Paktum, a német-olasz-japán Háromhatalmi Egyezmény, illetve a Tengelyhatalmak és a német szövetségi rendszerhez tartozó országok kétoldalú egyezményei voltak.

A Tengely eredetileg az "új rendre" törekvő német-olasz szövetség képletes elnevezése volt. 1936. október 27-én Berlinben német-olasz egyezményt írtak alá a külpolitika összehangolásáról, valamint a gazdasági érdekszférák elhatárolásáról a Duna-medencében és a Balkánon. Mussolini november 1-jén Milánóban elmondott beszédében hozta nyilvánosságra a szerződést azzal, hogy "a Berlin-Róma ív nem egy választóvonal, hanem egy tengely", amely köré Európa többi állama csoportosulhat. 1939. május 21-én írták alá a német-olasz Acélpaktumot, amely kötelezte a feleket egymás fegyveres támogatására bármely, tehát támadó háború esetére is.

A Tengely és Japán együttműködésének első lépése az 1936. november 25-én aláírt német-japán Antikomintern Paktum volt, amelyhez Olaszország 1937. november 6-án jogilag eredeti aláíróként csatlakozott. A Paktum eredetileg a Szovjetunió és a Komintern nemzetközi politikai tevékenységének ellensúlyozására volt hivatott. Három részből állt: a német-japán megállapodásból és ennek pótjegyzőkönyvéből, Olaszország csatlakozási jegyzőkönyvéből, valamint a német-japán szerződés titkos pótegyezményéből. Ez utóbbi konzultációt vagy közös fellépést irányzott elő, ha valamely fél háborúba keveredne a Szovjetunióval. Az 1939. augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop-paktum gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a titkos pótegyezményt. A német-szovjet viszony átmeneti javulásával egyre inkább a nyugati hatalmakkal mint "korhadó demokráciákkal" szembeni ideológiai szövetséggé vált. 1941 júniusától elsősorban ismét a kommunizmus ellen lépett fel, s mikor a háború menete megfordult, egyre inkább Európa és az európai kultúrkör védelmét hangoztatta a bolsevizmus terjeszkedésétől. Az Antikomintern Paktumhoz csatlakozott – e sorrendben – Magyarország, a Mandzsukuo Császárság, Spanyolország, Bulgária, Horvátország, Finnország, a japánbarát nankingi Kínai Köztársaság, Románia, Szlovákia és a németek megszállta Dánia.

Az 1940. szeptember 27-én Berlinben aláírt Háromhatalmi Egyezmény a Nagynémet Birodalom, az Olasz Birodalom és a Japán Császárság szövetségét rögzítette. Japán elfogadta Németország és Olaszország vezető szerepét Európában, azok pedig Japánét az ún. Nagy-Ázsiai Térségben. Kötelezték magukat, hogy segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamely, a háborúban az egyezmény megkötésének idején még részt nem vevő hatalom a szerződő felek bármelyikét megtámadja. Elsődleges célja az Amerikai Egyesült Államok távol tartása volt a háborútól. Mi­után a német szövetségi rendszerhez tartozó államok sorra csatlakoztak, a korabeli szóhasználatban a Háromhatalmi Egyezmény kifejezést valamennyi aláíróra (e sorrendben Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia – ám ez közvetlen kiváltója volt a belgrádi katonai hatalomátvételnek, az pedig az ország német lerohanásának – s Horvátország) alkalmazták.

Az 1939. évi német-szovjet szerződések megkötése előtt a szovjet és a japán haderő a Távol-Keleten hadüzenet nélküli háborúban állt. Szeptember 16-án a két ország semlegességi egyezményt kötött, hogy mindketten elkerüljék a kétfrontos háborút. A Pearl Harbor-i japán támadás után az Amerikai Egyesült Államoknak küldött német-olasz hadüzenet csupán szolidaritási gesztus volt Japán felé, ám ezzel a Háromhatalmi Egyezmény elvesztette eredeti célját, s a világháborút vívó három hatalom és szövetségeseik általános szövetségi alapokmányává alakult át.

Az Antant reinkarnációja

Az antifasiszta koalíció alapja Nagy-Britannia és Franciaország együttműködése – bizonyos értelemben az 1914-1920 közötti Antant tovább élése – volt az 1930-as években. A két nyugat-európai hatalom 1938. szeptember 30-án még az ún. megbékéltetési politika jegyében írta alá a müncheni egyezményt a két Tengely-országgal. 1939 tavaszán, amikor Németország ezt megszegve felszámolta Csehszlovákiát, már keményen léptek fel ellene. Március 31-én garantálták Lengyelország, április 13-án Románia és Görögország határait, s május 8-tól tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval az 1914-1917 közötti szövetség felújításáról. 1939-ben mégsem alakult ki közöttük ilyen viszony, mivel Sztálin feltételül szabta, hogy adott esetben hadserege átvonulhasson Lengyelország és Románia területén, a brit-francia delegáció pedig ebbe nem ment bele a két érintett ország elutasító álláspontja miatt. A Molotov-Ribbentrop-paktummal ideiglenesen a náci birodalom szövetségesévé váló kommunista birodalom csak 1941. június 22., az ellene indított német támadás után vált az antifasiszta koalíció részévé.

Az Amerikai Egyesült Államok kezdettől támogatta Nagy-Britanniát, ennek ellenére az antifasiszta koalíció formális tagjává csak az 1941. december 7-i japán támadás után vált. Az 1940 kora nyarán elbukó Francia Köztársaság szerepét 1940. június 18-tól a De Gaulle által Londonban proklamált Szabad Franciaország vette át. Lengyelország 1939. szeptember 1-jétől, a német-lengyel háború kitörésétől számítható az antifasiszta koalícióhoz, Norvégia 1940. április 9-i német lerohanásától, Hollandia, Belgium és Luxemburg 1940. május 10-től, a német nyugati hadjárat kezdetétől, Görögország 1940. október 28-tól, az ellene intézett olasz támadástól, Jugoszlávia az 1941. április 6-i balkáni hadművelettől. Csehszlovákia 1942. december 12-én az emigrációban lévő Edvard Beneš és a szovjet kormány közötti szövetségi szerződés megkötésétől volt formális tag, ám gyakorlatilag 1939-től annak számítható. Románia 1944. augusztus 23-i átállásától, Bulgária az 1944. szeptember 10-én Németországnak küldött hadüzenettől tartozott a koalícióhoz, Finnország 1944. október 1-jétől, amikor hadereje harcot kezdett az országból határidőre ki nem vonult német hadsereg ellen. Az antifasiszta koalícióhoz csatlakozott több ázsiai és latin-amerikai ország is. Közülük Csang Kaj-sek Kínai Köztársasága, az ún. Kuomintang emelhető ki. Magyarország helyzete speciális, mivel az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-án hadat üzent ugyan Németországnak, ám a Hungarista Munkaállam 1945 májusáig folytatta a harcot annak oldalán.

Az antifasiszta koalíció tagjait is több egyezmény kapcsolta egymáshoz. Az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó, 1941. augusztus 12-én aláírt Atlanti Chartához szeptember 24-én a Szovjetunió, továbbá kilenc ország (Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország) csatlakozott. 1941 decemberétől a brit és az amerikai fegyveres erők közös hadászati tervek alapján hajtották végre a hadműveleteiket. Nemzetközi jogi értelemben az antifasiszta koalíció az 1941. december 22. és 1942. január 14. közötti washingtoni konferencián jött létre, ahol 1942. január 1-jén az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a Kuomintang-Kína aláírta az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. E dokumentumhoz eredeti aláíróként még 22 ország s 1945. május 1-jéig további 21 állam csatlakozott.

Az angolszász hatalmak és a Szabad Franciaország közös stratégiai alapelveit, a feltétel nélküli megadás elvét és a különbéke tilalmát leszögező 1943. január 13-26. közötti casablancai konferencia határozataihoz a Szovjetunió május 1-jén csatlakozott. Az 1943. augusztus 12-14-i első quebeci konferencián, az október 19-30-i első moszkvai külügyminiszteri konferencián, a november 23-26-i első kairói konferencián, a november 28. és december 1. közötti teheráni konferencián (az antifasiszta koalíció vezetőinek első csúcstalálkozóján), a december 4-7-i második kairói konferencián, az 1944. szeptember 13-16-i második quebeci konferencián, az 1945. február 2-12-i jaltai konferencián, végül az 1945. július 17. és augusztus 2. közötti potsdami konferencián a koalíció vezetői közös döntéseket hoztak a katonai és politikai stratégiáról, illetve a háború utáni rendezés elvi és gyakorlati kérdéseiről.

Nagy-Britannia az 1944. október 9-13-i második moszkvai külügyminiszteri konferencián a Szovjetunióval külön informális egyezséget kötött (ún. "százalékos megállapodás") az angol és a szovjet befolyás arányáról Délkelet-Európában, amelyet azonban a gyakorlatban nem tudott érvényesíteni. Jaltában döntöttek véglegesen a megszállási zónákról a Nagynémet Birodalom volt területén, fogadták el az európai rendezés elveiről szóló Nyilatkozat a felszabadított Európáról című deklarációt, illetve a Szabad Franciaország beemelését a győztes nagyhatalmak közé negyediknek. Potsdamban döntöttek a Külügyminiszterek Tanácsának felállításáról a békeszerződések megkötésének előkészítésére, nemzetközi per lefolytatásáról a háborús főbűnösök ellen (nürnbergi perek), a német ajkú lakosság kitelepítéséről Magyarországról, Lengyelországból és Csehszlovákiából, a fasisztának minősítendő szervezetek betiltásáról, továbbá (Sztálin kihagyásával) az atombomba bevetéséről Japán ellen. Lengyelország eltolásának kérdésében Jaltában és Potsdamban az antifasiszta koalíció nyugati tagjai és a Szovjetunió között súlyos ellentét keletkezett, ami hozzájárult a hidegháború kialakulásához.

Magyarország a német szövetségi rendszerben

Magyarország az Antikomintern Paktumhoz és a Háromhatalmi Egyezményhez egyaránt elsőként csatlakozott. A magyar politikai vezetés reménye szerint ha a Tengelyhatalmak után elsőként léphet az aláírók sorába, akkor a "primus inter pares" (első az egyenlők között) elve alapján azt a helyet foglalhatja el a szövetségi rendszerben Németország (és most Olaszország) mögött, amelyet annak idején Ausztria-Magyarország töltött be a Német Császárság mögött.

Az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozás szándékát 1939. január 12-én jelentette be gróf Csáky István külügyminiszter. Másnap budapesti olasz, német és japán követ felszólította a magyar kormányt a belépésre. Csáky pozitív válasza következtében Magyarország tagsága január 13-án kész ténnyé vált, noha a szerződést csak február 24-én írták alá. A magyar vezetés az aláírás fejében politikai támogatást remélt Németországtól Kárpátalja visszafoglalásához. A magyar csatlakozást, amit Olaszország sürgetett, Berlin annak fejében fogadta el, hogy az együtt jár Magyarország kilépésével a Nemzetek Szövetségéből.

A Háromhatalmi Egyezmény aláírásának másnapján Sztójay Döme berlini magyar nagykövet – felhatalmazás nélkül – felajánlotta Magyarország csatlakozását, amit rövid idő múlva már a kormány utasítására ismételt meg. A német vezetés először elutasította a felajánlkozást, mivel úgy vélte, hogy a csatlakozást valamilyen szolgálattal vagy engedménnyel "ki kell érdemelni". Az alkalmat a magyar kormány szeptember 30-i hozzájárulása adta meg a német tancsapatok (valójában az olajmezőket biztosító seregtestek) átvonulásához Romániába. Ezzel Magyarország területe német felvonulási területté vált, ami törést jelentett a magyar fegyveres semlegességi politikában.

Az ezt érzékelő német külügyi vezetés október 12-én tájékoztatta Sztójayt a másik két aláíró hatalom beleegyezéséről a Háromhatalmi Egyezmény megnyitásához, s ígéretet adott, hogy a csatlakozás elsőségét Magyarország számára biztosítják. Gróf Teleki Pál miniszterelnök és Csáky külügyminiszter a csatlakozás feltételeként – sikertelenül – igyekezett elérni, hogy Berlin juttassa kifejezésre a magyar revízió további támogatását. A két magyar politikus 1940. november 20-án Bécsben parafálta a csatlakozási okmányt, amely két részből állt, az egyezmény szövegéből és egy jegyzőkönyvből. Ez utóbbi 2. pontja jogot biztosított, hogy amennyiben a három nagyhatalom magyar érdekeket is érintő kérdéseket tárgyal, akkor bevonják Magyarországot a tanácskozásba. E lehetőség érvényesítésére a gyakorlatban egyetlen alkalommal sem került sor.

Hazánk helyét és szerepét vizsgálva látni kell, hogy a korabeli Magyarországon támogatóra egyetlen politikai csoportosulás sem számíthatott, ha nem ostorozta a nemzetet drasztikusan megcsonkító trianoni békét. Ez még a szociáldemokrácia esetében sem volt másképp. A hatalmon lévő politikai elit a reális erőviszonyokkal számolva látta, hogy Magyarország a nemzetközi közvélemény által ha el nem is fogadott, de méltányolt jogos revíziós érdekeinek nem tud szövetségesek nélkül érvényt szerezni. Pontosabban, a magyar revízió sikerrel csak akkor kecsegtethet, ha szervesen beilleszkedik a versailles-i békerendszer általános revíziójába. Az 1930-as években pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy e folyamatban Németország lesz a meghatározó tényező.

A német szövetségi rendszerhez tartozó államok három csoportra oszthatók. 1944 elejéig Magyarország azon államok csoportjába tartozott, amelyek Németország különböző mértékben alárendelt, ám szuverén szövetségesei voltak, s amelyek önként csatlakoztak. E csoportba sorolható még Finnország, Románia és Bulgária. Magyarország kezdetben, az 1920-as évek közepétől a vesztesek oldalára átsodródó Olaszország szövetségese volt. Az 1930-as évek második felétől – törekedve Itália "atyai" barátságának fenntartására – fokozatosan közeledett Németországhoz. 1943-ra végérvényesen ahhoz csatlakozott (alárendelt) szövetségesként, de nem csatlósként. A magyar csapatokat is önként, nem német kényszer hatására küldték a frontra 1941-ben.

Az 1944. március 19-i német megszállás után Magyarország átkerült azon országok csoportjába, amelyekben ún. ellenőrzéses uralom (Kontrollherrschaft) érvényesült. Ezek formailag még önállóak voltak, ám a német haderő és rendészeti szervek jelenléte erősen (de nem teljesen) korlátozta még meglévő államiságukat. E csoport tagjaként határozható meg a németek által megszállt Dánia, Quisling Norvégiája, Pétain kollaboráns Francia Állama vagy Japán esetében Bao Dai Vietnami Császársága.

A nyilas hatalomátvétel után a Hungarista Munkaállam átkerült abba a csoportba, ahol a német irányítás az élet minden területén direkt módon érvényesült. Ezen országok államisága csak papíron létezett. E kategóriába tartozott Pavelić Horvátországa, Tiso Szlovákiája, a bukott, majd a németek által kiszabadított Mussolini Olasz Szociális Köztársasága, illetve 1943-ig az olasz irányítás alatt álló, Olaszországgal formálisan perszonálunióban lévő Albánia. Ide sorolhatók az ún. Nagy-Ázsiai Térségben Japán által kreált államok, így a Mandzsukuo Császárság vagy a nankingi Kínai Köztársaság. Mindegyikük kitartott Németország (illetve Japán) mellett az összeomlásig, hiszen létükben is függtek az őket létrehozó nagyhatalomtól.

Voltak olyan, a korabeli német vagy olasz térképeken esetenként külön politikai egységként is feltüntetett tartományok, amelyek semmiféle államisággal sem rendelkeztek. Ezeket a nemzetközi jogi alapok sem érintették, s a fenti három csoport egyikébe sem sorolhatók be. Ilyen volt a Nagynémet Birodalomba betagolt Cseh-Morva Protektorátus, a Lengyel Főkormányzóság vagy a Szovjetunió megszállt részein kialakított négy német birodalmi komisszariátus: Ukrajna, Moszkóvia, Kaukázia, Keleti Komisszariátus (Ostland). Ez utóbbi Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelország 1939-ben a Szovjetunió által annektált részeit, Fehéroroszországot (Belorussziát) és Oroszország északnyugati körzeteit foglalta magában.

A keleti területek német közigazgatásába egyes helyeken bekapcsolódtak a lakosság látszatönkormányzatai és milíciái (például az ukrán nemzeti partizánok szervezete, az UPA), sőt kialakult egy pszeudo-államszövetség, az Antibolsevista Nemzetek Blokkja. Németország szövetségesei közül a megszállt szovjet területek megszervezésében a legnagyobb szerepet Románia kapta, amely 1941. augusztus 30-án egy német-román egyezményben visszakapta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, s annektálta Transznyisztriát. Finnország 1941. december 6-án visszacsatolta az 1939-1940-es szovjet-finn téli háborúban elvesztett területeit. A Magyar Megszálló Erők ellenőrizte ukrán és fehérorosz körzetek közigazgatási főhatalma német kézben maradt.

Szerbia – egyedülállóan – a harmadik és a negyedik csoport között foglalt helyet. Az 1941-ben felosztott Jugoszlávia egyik utódállamaként külön országot képezett, de tényleges államisággal nem bírt. Milan Nedić miniszterelnök helyett teljhatalommal a mindenkori belgrádi német követ irányította, s nem csatlakozott a nemzetközi egyezményekhez sem. Volt ellenben hadserege, amely részt vett a partizánmozgalom elleni háborúban, majd 1944 őszén harcolt az odaérkező szovjet hadsereg ellen, de seregtestei közvetlen német parancsnokság alatt álltak.

A XX. századi világháború lezárása

Az Egyesült Nemzetek, illetve a német szövetségi rendszerhez tartozott Magyarország, Olaszország, Románia, Finnország és Bulgária közötti hadiállapotot nemzetközi jogi szempontból az 1947. február 10-én aláírt párizsi béke zárta le. Kidolgozását a Külügyminiszterek Tanácsa 1945. december 16-26-i moszkvai ülésén határozták el. 1947. szeptember 17-én lépett életbe, a magyar Országgyűlés az 1947:XVIII. törvénycikkel iktatta be. Minden, egymással hadiállapotban állott állam képviselője aláírta.

A párizsi békekonferencia plenáris ülése 1946. október 12-én fogadta el a Magyarországnak szánt béketervezet szövegét, amelyet a Külügyminiszterek Tanácsa novemberben a dunai hajózás rendezésében és gazdasági kérdésekben kis mértékben módosított, így az eredetileg előírni szándékolt kártérítési kötelezettséget a külföldi állampolgárok által a háború során Magyarországon elszenvedett veszteségek vonatkozásában 75%-ról 66,5%-ra mérsékelte.

A békeszerződés bevezetője felsorolja, hogy Magyarország mely állammal és mikor került hadiállapotba. Az okmány 8 rész 42 cikkéből, 6 mellékletből, valamint 2 függelékből áll. I. rész: Magyarország határai; II.: politikai rendelkezések; III.: katonai rendelkezések; IV.: a szövetséges haderők visszavonása; V.: jóvátétel és visszaszolgáltatás; VI.: gazdasági rendelkezések; VII.: a Dunára vonatkozó rendelkezések; VIII.: záró rendelkezések. I. melléklet: Magyarország határai térképeken; II.: katonai és légi kiképzés meghatározása; III.: hadianyagok meghatározása; IV.: különleges rendelkezések bizonyos javak tekintetében; V.: szerződések, elévülések, forgatható értékpapírok; VI.: bírói határozatok. A függelékben kapott helyet az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszünet és az Atlanti Charta.

A békeszerződés semmisnek nyilvánítva az 1938-1941 közötti területi változásokat, Magyarország határait az 1938. január 1-jei állapotnak megfelelően állította vissza, ám a pozsonyi hídfőt Csehszlovákiához csatolta. Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat minden, magyar fennhatóság alá tartozó személynek biztosítja, megszünteti a faji alapon és az antifasiszta tevékenység megtorlására foganatosított intézkedéseket, ilyeneket a jövőben sem hoz, s nem engedélyezi a fasiszta és revizionista szervezetek működését.

A katonai rendelkezések szerint Magyarország 65 ezer fős szárazföldi haderővel rendelkezhet és 5 ezer fős, 90 repülőgéppel felszerelt légierőt tarthat fenn. A béke megtiltotta atomfegyverek, saját meghajtású vagy irányított lövedékek birtoklását, valamint rendelkezett a magyar hadifoglyok hazaszállításáról. Ez utóbbi azonban több mint egy évtized múltán valósult meg…

A 27. cikk elrendelte a zsidókkal szemben hozott hátrányos rendelkezésekkel érintett javak, jogok és érdekek teljes visszaállítását vagy méltányos kártalanítás nyújtását. A 29. cikk lehetőséget biztosított a Szövetséges és Társult Hatalmaknak, hogy területükön kölcsönösség nélkül lefoglaljanak, visszatartsanak, felszámoljanak minden magyar vagyont. Magyarországnak le kellett mondania maga és állampolgárai minden követeléséről. A 38. cikk kimondta a Duna szabad hajózását minden állam számára.

A párizsi béke a magyar nemzetiségek kérdését azon államok belügyének nyilvánította, amelynek területén élnek, noha deklaratíven elismerte az általános emberi szabadságjogokat.

Elvetélt próbálkozások – további csonkítás és megnyomorítás

A magyar békedelegáció, Nagy Ferenc miniszterelnök vezetésével, először 1946. április 9-18. között tárgyalt a béke tervezetéről Moszkvában, de semmit nem tudott elérni azokból a magyar elképzelésekből, amelyeket a miniszterelnök a Nemzetgyűlés május 2-i ülésén többek között így foglalt össze: "A magyar békecélok elsősorban a határainkon kívül élő magyarok (…) megvédésére irányulnak, de (…) magukban foglalják (…) nélkülözhetetlen területi igényeinket is."

A magyar kormány 1946. április 14-én elfogadott hivatalos álláspontja alapján 22  000 km² területi igényt jelentett be Romániával szemben. Mivel a Külügyminiszterek Tanácsa május 7-én az 1937. december 31-i határokat javasolta véglegesíteni, Nagy Ferenc június 15-25. között látogatást tett Washingtonban, Londonban és Párizsban. A brit kormány nem zárkózott el minimális magyar területi igény teljesítésétől, ám az amerikai kormány kijelentette, hogy csak akkor támogatja azt, ha a szovjet kormány is beleegyezik. Moszkva azonban elzárkózott, s tiltakozott a csehszlovák, a jugoszláv és a román kormány is. A magyar vezetés ezt követően 4000 km²-re mérsékelte a Romániával szemben támasztott területi igényt.

A csehszlovák vezetés nem csupán az egykori "kisantantos" szövetsége védelmében tiltakozott. Az 1943. január 12-i casablancai határozat ismeretében tartott egy vele szemben bejelentésre kerülő magyar területi igénytől. Casablancában ugyanis azt mondták ki, hogy érvénytelen minden, Hitler vagy Mussolini közreműködésével létrejött határváltozás, ám ez nem vonatkozik a kétoldalú egyezményekre. Márpedig az 1939. március 30-án megkötött s a Felvidék déli és Kárpátalja délkeleti sávjának magyar birtoklását elismerő határmegállapodás kétoldalú volt, akárcsak az 1940. október 7-i román-bolgár craiovai egyezmény. Ez utóbbit pedig nem helyezték hatályon kívül, s például Várna ezért tartozik ma is Bulgáriához.

A békekonferencia 1946. július 29-én nyílt meg Párizsban. A Magyarországnak szánt béketervezettel foglalkozó Magyar Területi és Politikai Bizottság augusztus 26-i ülésén elutasítottak minden magyar területi igényt. A szeptember 5-i plenáris ülés ezt jóváhagyta, s a tervezetben visszaállította az 1937. december 31-i határokat.

Az ettől vérszemet kapó csehszlovák kormány területi igényt támasztott a Duna déli oldalán lévő ún. pozsonyi hídfőre, amely az 1921. évi trianoni béke alapján magyar felségterület maradt, s javaslatot tett 200  000 magyar kitelepítésére Csehszlovákiából. Gyöngyösi János magyar külügyminiszter válaszában kiemelte: "Ha Csehszlovákia meg akarja tartani azt a területet, amelyen magyarok élnek, akkor tartsa meg az ott élő magyarokat is (…). Ha azonban (…) mindenképpen meg akarna szabadulni a magyar kisebbségtől, akkor a magyar kormánynak ragaszkodnia kell ahhoz az elvhez, hogy a népnek joga van a földhöz, melyen él." A bizottság a kért öt községből hármat (Dunacsún, Oroszvár, Horvátjárfalu) összesen 43 km²-en Csehszlovákiának ítélt, Rajkát és Bezenyét meghagyta Magyarországnak. A kitelepítést illetően további magyar-csehszlovák tárgyalásokat írt elő azzal, hogy ha a párizsi béke életbe lépését követő 6 hónapon belül nem születik megegyezés, akkor Csehszlovákia a Külügyminiszterek Tanácsához fordulhat egy végleges megoldás kidolgozása végett. Az elcsatolt területeken élő magyar lakosság megkérdezése a békekonferencián fel sem merült.

Magyarország gazdasági kötelezettségeinek tervezetét a békekonferencia Balkáni Gazdasági Bizottsága tárgyalta. A szovjet kormány elvetette az amerikai javaslatot a jóvátételi kötelezettség 200 millió dollárra való csökkentéséről, a Bizottság pedig a Németország által Magyarországgal szemben a háború során felhalmozott adósságra, valamint a kihurcolt magyar javak visszaadására vonatkozó magyar igényt.

A békeszerződés megszületett tehát, minden szigora ellenére biztosítva a szuverén és demokratikus fejlődés lehetőségét. Az már más tanulmány lapjaira tartozik, hogy Magyarország sorsa a valóságban miként alakult a sztálini világrendszerben, s ez miként vezetett az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásához, amelynek okaként sok minden felsorolható, csak épp a szuverenitás és a demokrácia nem.

Sipos Péter:

A kortársak számára végeláthatatlannak, már-már elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az 1939 szeptembere és 1945 augusztusa között eltelt hat "vértől, küszködéstől, könnytől és verejtéktől" oly nyomasztó esztendő. Sohasem volt még a történelemben ilyen kiterjedt, szinte az egész Földet átfogó háború. 61 állam vett részt benne, a Föld lakosságának 80%-a, és mintegy 40 ország területe vált hadszíntérré. Kb. 52 millió ember vesztette életét, ez már túllépi a felfoghatóság és érzékelhetőség határát. Az anyagi károk – ideértve a hadviselés költségeit is – csak csillagászati számmal mérhetők, ha egyáltalán fel lehet mérni őket: kb. 1,5 billió dollárra becsülhetők.

A háború nem csupán területi értelemben fogta át a földgolyót, hanem minden akkor élő ember sorsát egyik pillanatról a másikra megváltoztatta: "…az élet egyszerre kettéhasadt: az, ami most folyt, és az, ami egy pillanattal előbb, a háború előtt volt, mindörökre elkülönült egymástól" – érezték Konsztantyin Szimonov "Élők és holtak" c. regényének hősei, amikor meghallották a végzetes hírt. Az emberek életmódja, felfogása, egymás közötti kapcsolatai gyökeresen átalakultak. Kivételes rendelkezések, parancsok írták elő, mikor mit kell tenniök, új íratlan törvények, viselkedési minták és erkölcsi normák szabályozták életüket. A hadat viselő államok az első világháborúhoz képest összehasonlíthatatlanul átfogóbb, súlyosabb igényeket támasztottak polgáraikkal szemben, és minden emberi, anyagi és erkölcsi erőforrásuk legteljesebb mértékű mozgósítására törekedtek. A fegyveres erőkben szolgálók és a civil lakosság közötti – az amerikai kontinenstől eltekintve – különbség lényegében megszűnt. A polgári népességből a légiháborún és az állandó hadműveleteken kívül sok millió áldozatot szedett a korszerű technológiával végrehajtott népirtás, továbbá a tömeges megtorlás ellenállás, engedetlenség, hűtlenség esetén. Míg az első világháborúban a katonák és a civilek halálozási aránya 75:1 volt, addig a második világháborúban kb. 27 millió katona és kb. 25 millió civil pusztult el – az 1,8:1 arány szinte "kiegyenlítődött". Ez volt a történelem első totális háborúja. A küzdelem teljessége, mindent átfogó jellege feltételezte, hogy végső kimenetelét egyes személyek, egyedi események avagy különleges harceszközök, fegyvernemek, kivételes hírszerzési teljesítmények együttesen döntsék el. A totalitás azt is jelentette, hogy egész társadalmak mérkőztek meg, nem volt olyan anyagi vagy szellemi szférája működésüknek, amely kimaradhatott volna a könyörtelen próbatételből. Az emberek életén, népek nemzetek sorsán kívül az egész emberiség jövője, a haladás és a humánum tovább élése volt a tét. Jóllehet az első világháborúban is jelentkeztek bizonyos ideológiai mozzanatok, a második világháború, Joachim C. Fest német történész szavaival "bizonyos értelemben világméretű polgárháború volt, amely… arról a morálról döntött, amely a jövőben a világot mozgatja".

A fasizmus győzelme leszámolást jelentett volna a szabadság, az egyenlőség és a demokrácia eszményei jegyében a nagy francia forradalom óta elért vívmányokkal és kialakult életvitellel. A világméretű terroruralomtól egyetlen ország sem lehetett volna biztonságban. Winston Churchill angol politikus 1940-ben kifejtette: "A háború egy olyan iszonyatos zsarnokság ellen folyik, amelyet semmi nem múlt felül az emberi bűnök sötét és gyászos listáján."

A faji felsőbbrendűség elvére építő rabszolgaság új korszakában az uralkodó fajhoz nem tartozók számára csak a puszta vegetálás jutott volna osztályrészül, s csak addig, amíg munkaképesek voltak. Heinrich Himmler, Adolf Hitler egyik alvezére, így határozta meg az "új rend" lényegét: "Az a kérdés, hogy más népek bőségben élnek-e vagy éhhalált szenvednek, mint a barmok, engem csak annyiban érdekel, amennyiben szükségünk van rájuk mint szolgákra kultúránk számára."

Az eszmék harca minden eddiginél nagyobb jelentőségűvé tette a lélektani hadviselést. Ebben kiemelkedő szerep jutott az első világháború után, de Európában inkább csak az 1930-as években elterjedt találmánynak, a rádiónak. Az új kommunikációs eszköz addig elképzelhetetlen kiterjedésben és hatásfokkal tette lehetővé a propagandát.

A rádió azonban csupán egy műszaki vívmány volt a sok közül a hadviselés szolgálatában. Valójában technikai-tudományos háború is zajlott. Soha ilyen ütemben nem folyt tudományos kutatás, és példátlanul lerövidült az út a laboratóriumoktól az üzemekig, az eredményeket azonnal hasznosították. A termelési forradalom eredményeként hatalmas gyárak ontották a repülőgépeket, a hajókat, a páncélosokat és egyéb járműveket, hogy biztosítsák a történelem első gépi háborújának anyagi-technikai alapjait.

Más távlatokat és értelmet kapott a háború globális jellege is. Nem egyszerűen több frontról volt szó, mint 1914-1918 között, hanem az euro-afrikai, euro-atlanti régiókban és az eurázsiai térségben, valamint a világóceánon és a levegőben zajló hadműveletek szoros és kölcsönös összefüggéseiről. Roppant méretű haderőket, tömérdek hadianyagot, nyersanyagot, élelmiszert kellett szállítani a világ egymástól távol eső pontjai között. Ezért a győzelem vagy a vereség múlhatott a szárazföldi és a tengeri összeköttetésen, illetve ennek megszakításán.

Az összecsapás méretei szükségessé tették elsőbbségi szempontok meghatározását minden ország számára. A prioritások, "a sorrendiség" kérdése a szövetségi rendszerek működésének teherpróbája volt. Az ún. tengelyhatalmak, Németország, Olaszország és Japán csak a világ tervbe vett felosztásáig jutottak a remélt győzelem után. Hadászati terveiket még az európai fasiszta nagyhatalmak sem egyeztették össze, még kevésbé volt ilyesmiről szó Japánnal. Tehát a világháború a tengelyhatalmak számára a hadszínterek terjedelmére vonatkozott, nem jelentett globális együttműködést.

Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – különösen 1943-tól – már nem külön-külön háborúkat vívtak, hanem egyeztették stratégiai terveiket. Oly közel jutottak az egységes küzdelemhez, ahogyan ez az eltérő angolszász-szovjet, illetve angol-amerikai más érdekek miatt egyáltalán lehetséges volt.

A világméretű összefüggésekből következően az egyes hadszíntereknek nem tulajdonítható abszolút, az egész háborúra érvényes fontossági sorrend. A fasiszta szövetség legnagyobb erejét jelentő Németország elleni küzdelem fő terheit a Szovjetunió viselte. A német hadsereg katonai és hadianyag-veszteségeinek kétharmadát a keleti fronton szenvedte el. Egyetlen front fejleményei azonban önmagukban nem döntötték el a háborút. Az észak-afrikai, a közel- és távol-keleti, majd a dél- és nyugat-európai hadszínterek, a tengeri és a légiháború, amelyek terheit az angolszászok viselték, erőik megosztására kényszerítették a tengelyt, feltartóztatták előretörését fontos stratégiai pontok, új nyersanyagbázisok felé, s végül felmorzsolták tartalékait, amit egyébként a Szovjetunió ellen vetett volna be.

Varga Éva:

A második világháború vérzivataros hat esztendeje szerte a világon több mint 50 millió katonai és polgári személy életét követelte, hadifogságba Európában 20-22 millió katona és civil személy került. A történelem eddigi legnagyobb katasztrófáját jelentő háborúban való magyar részvételről már könyvtárnyi irodalom jelent meg, de még mindig sok a homályos pont, amelyeket elhallgatunk, esetleg félremagyarázunk. A XX. századi magyar-szovjet kapcsolatok kutatása terén a rendszerváltás óta a korábbi ideológiai megkötésektől mentesen folynak a tudományos feltárások, összegzések, ugyanakkor a két ország kapcsolatrendszerében a mai napig szép számban találhatunk "fehér foltokat". Ezek közül az egyik – talán legfájóbb – problematika a hadifogolykérdés, hiszen kevés olyan magyar és orosz család létezik, akinek valamilyen hozzátartozóját ne érintették volna a második világháborús események. A 20. század második világégése során Magyarország lakossághoz viszonyított embervesztesége a negyedik legnagyobb a világon, Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött.

Közismert tény, hogy a második világháborúban elpusztult, fogságba esett katonákat a pártállami korszakban sokáig említeni sem volt szabad, a kérdéskör a történeti szakirodalomban is nemkívánatos téma lett, emiatt valós adatokkal számoló veszteségkutatás sem folyt. Ez az állapot az elmúlt évtized alatt gyökeresen megváltozott, számos tudományos publikáció látott napvilágot, rendkívül gyorsan gazdagodik a memoárirodalom, sorra jelennek meg a korabeli naplójegyzetek és a visszaemlékezések. Az elmúlt időszakban – részben az egykori szovjet levéltárak megnyitásának köszönhetően – Oroszországban is érzékelhető a Nagy Honvédő Háborúhoz és a hadifogoly-problematikához való hozzáállás változása. Új szemléletmódot tükröző publikációk, köztük forráskiadványok is jelennek meg, egyre gyakoribbak e témában a tudományos rendezvények, konferenciák, kiállítások. A megjelent művek közül rendkívül fontos kiemelni a Rosarhiv és a Volgográdi Egyetem XX. századi Gazdaságtörténeti Tudományos Kutató Intézete irányításával a "Hadifoglyok a Szovjetunióban. 1939-1956" elindított forráskiadvány-sorozatot, melyből 2000 és 2004 között már 3 vaskos kötet látott napvilágot.¹ A kiadványsorozat az Oroszországi Állami Katonai Levéltárban (RGVA), az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárában (GA RF) és az Oroszországi Állami Társadalom- és Politikatörténeti Levéltárban (RAGSZPI) őrzött, a hadifogolykérdésben illetékes állami szervek iratanyagát emeli be a tudományos kutatásba. Az Oroszországi Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete pedig 1996-ban indított el egy monumentális kiadványsorozatot a Nagy Honvédő Háborúról, amelyből 1996-tól napjainkig több mint húsz kötet látott napvilágot. A szintén levéltári forrásokra épülő, többek között a – külföldiek által ma sem igazán kutatható – podolszki katonai irattár anyagából is válogató kiadvány három kötetben foglalkozik a Szovjetunióba került hadifoglyok sorsával.²

Ugyanakkor a Magyarországon a témakörben eddig napvilágot látott publikációk között szinte alig akad olyan, amely közvetlenül oroszországi levéltári forrásokra is támaszkodna. Külön problémát okoz, hogy folyamatosan összemosódik a Gulagra és a hadifogságba kerültek sorsa, holott az egykori Szovjetunióban – a Belügyminisztérium (MVD) keretén – belül két teljesen különálló szerv intézte az elítéltek és a hadifoglyok ügyeit.

A moszkvai Oroszországi Állami Katonai Levéltárban – a zsákmányolt dokumentumok mellett – az egykori Különleges Archívum gyűjteményében található – az 1939-1960 között működött – GUPVI NKVD/MVD (Glavnoje upravlenyije vojennoplennih i intyernyirovannih – a Szovjetunió Belügyminisztériumának a hadifoglyok és internáltak ügyeinek intézésére alakult főhatósága) hatalmas mennyiségű iratanyaga (mintegy 3,8 millió őrzési egység). Ez az iratkomplexum a második világháború hadifogolykérdésének tudományos kutatása terén gazdag, eddig ismeretlen információkat tartalmaz, amelyek feltárása magyar részről az elmúlt években kezdődött meg.

A Szovjetunió nem vett részt 1929-ben, Genfben a hadifoglyok jogállásának szabályozása céljából a nemzetközi vöröskereszt által összehívott értekezleten, és nem is fogadta el az ún. Genfi konvenciót. Csupán a sebesült és beteg hadifoglyokról szóló rendelkezéseket ismerte el és léptette életbe 1932-ben. A komplex kérdéskört saját, belső törvényhozásán belül kívánta rendezni, ezért 1931-ben a SZU Központi Végrehajtó Bizottsága (CIK) és a Népbiztosok Tanácsa (SZNK) külön rendeletet alkotott a hadifoglyok helyzetéről. A Szovjetunió megtámadása után ezt a rendeletet felülvizsgálták, módosították, és már 1941. július 1-jén megjelent a Szovjetunió Népbiztosok Tanácsának 1798-800c számú rendelete a hadifoglyokról, amely a háború alatt és után is hatályos volt.

A második világháború következtében az NKVD (1946. március 1-jétől MVD) felügyelete alatt álló lágerekbe mintegy 4 millió német, japán, magyar, osztrák, román, olasz, finn és egyéb nemzetiségű hadifogoly került. 1946-ban a külföldi hadifoglyok és internáltak 267 főtáborban és 2112 mellérendelt táborrészlegben, valamint 392 speciális munkabrigádban és 178 speciális kórházban voltak elhelyezve, gyakorlatilag szétszórva a Szovjetunió teljes területén. Nem működtek nemzetiségek szerint elkülönített lágerek, ezt bizonyítja az a korabeli dokumentumok alapján általunk összeállított lágerjegyzék, mely szerint 181 lágerben és 35 lágerrészlegben voltak elhelyezve 1941-1955 között a magyar hadifoglyok. A szovjet vezetésnek szándékában állt elkülöníteni bizonyos nagyobb létszámot kitevő nemzetiségeket, elsősorban a hatékonyabb antifasiszta és propagandatevékenység fokozása érdekében, de ez a törekvés csak részben és későn, 1948-ban valósult meg. (Erre az időszakra a legtöbb magyar hadifogolyt a 62-es számú kijevi lágerbe szállították.)

A hadifoglyok számát illetően, a német és japán hadifoglyok után a harmadik helyen a magyar hadifoglyok száma szerepel.

Egy 1945. november 2-án kelt kimutatás szerint 1941-1945 között szovjet hadifogságba esett: 3 729 304 fő. Ebből 3 120 944 fő a Németországgal vívott háború során, 608 360 fő a Japánnal vívott háború során. A német hadsereg állományából 2 293 269 fő került fogságba, a magyar hadsereg állományából 541 530 fő. (Ebből: 537 532 fő magyar, 3998 fő zsidó.)³

Egy későbbi, 1949. január 26-án készült kimutatás az alábbi adatokat tartalmazza a magyar hadifoglyokra vonatkozóan: Fogságba került: 526 604 fő, ebből repatriálva lett (hazaszállíttatott) 418 782 fő. Hadifogságban meghalt: 51 005 fő. Gulagnak átadva: 14 fő, katonai bíróság által elítélve: 70 fő, börtönbe került: 510 fő. 1949. január 1-jén még fogságban található: 8021 fő.⁴

A repatriált magyar hadifoglyok számára vonatkozóan egy másik jelentésben 419 523 fő szerepel.⁵

A szovjet forrásokban fellelhető kisebb eltéréseknek – a bürokrácia pontatlanságán kívül – több oka is van. A hadifoglyok többszöri ellenőrzésen, adatfelvételen estek keresztül, sok esetben tolmács segítsége nélkül, és nem kis gondot okozott a nyelvismeret hiánya. Elképzelhető, hogy nem mindig értették az eléggé terjedelmes orosz nyelvű kérdőív bizonyos pontjait. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a történeti Magyarország területéről érkeztek a foglyok, és voltak esetek, amikor a nemzetiségét jelölte meg, emiatt esetleg a statisztikai kimutatásokban pl. a románok közé sorolták az illetőt.

A szovjet statisztikai nyilvántartásokban a hadifoglyok létszámától általában külön futott az internáltak létszámának nyilvántartása. Az 1953. április 23-án készített kimutatás szerint a Szovjetunió területére 178 630 fő internált polgári személy került, akik 199 munkabrigádban dolgoztak.⁶ A részletes nyilvántartásokban 24 443 fő magyar internált szerepel: (ebből férfi: 15 344, nő: 9109).

Az eddigi kutatásaink tapasztalatai alapján kijelenthetjük, hogy a hadifoglyok létszámába belekerültek olyan elhurcolt személyek is, akik sohasem szolgáltak a magyar hadseregben. A foglyokról készített személyi kartotékot vizsgálva, találhatunk a hadifoglyok közé besorolt polgári személyeket is. Ugyanakkor az eddig átnézett lágerek iratai alapján bizton állítható, hogy hadifogolylágerekbe csak férfiak kerültek, az elhurcolt nők és gyermekek az internáltak és a munkabrigádok részére működtetett lágerekben külön kerültek elhelyezésre.

2005 tavaszán az Oroszországban megrendezésre kerülő Magyar Évad keretén belül – a 60. évforduló alkalmából – az Oroszországi Állami Katonai Levéltár és a moszkvai magyar Levéltári Intézet együttműködésének eredményeként jelenik meg Moszkvában a magyar hadifoglyokra vonatkozó forráskiadvány.⁷ A kötetben szereplő 150 dokumentum és közel 100 illusztráció nagy része először kerül publikálásra, és bizonyos levéltári iratok minősítését a kiadvány megjelentetése érdekében oldották fel.

A téma vonatkozásában további alapos kutatásokra van szükség, megközelítően végleges számokat csak az egykori szovjet és magyar források teljes körű feltárása és összevetése során kaphatunk.

Jegyzetek

¹ Vojennoplennije v SZSZSZR.. 1939-1956. Dokumenti i matyeriali. Össze­állította: M. M. Zagorulko, Sz. G. Szidorov, T. V. Carevszkaja. Szerk.: M. M. Zago­rulko. Moszkva, Golosz, 2000. A szerkesztők az első kötetbe a felsőbb törvényhozási és végrehajtó szervek előkészítő és normatív dokumentumait válogatták össze, különös tekintettel az NKVD/MVD-iratokra.

Vojennoplennije v Sztalingragye. 1943-1954. Dokumenti i matyeriali. 2 k. Szerk.: M. M. Zagorulko, Volgograd, Goszudarsztvennoje ucsrezsgyenyije "Izdatyel", 2003, 1160 o. A kötet összeállítói: M. M. Zagorulko, K. K. Mironova, L. A. Pilova, Sz. G. Szidorov, N. Sz. Tarhova, E. M. Cunajeva. A második kötet levéltári dokumentumai a sztálingrádi területi hadifogolyszervek létrehozása és fejlődése mellett bemutatják azt is, milyen szerepet játszottak a hadifoglyok Sztálingrád újjáépítésében és a terület gazdasági életének fellendítésében.

Glavnoje upravlenyije po gyelam vojennoplennih i intyernyirovannih NKVD-MVD SZSZSZR. 1941-1952: Otcsetno-informacionnije dokumenti i matyeriali 4. k., Összeállította: M. M. Zagorulko, K. K. Mironova, L. A. Pilova, Sz. G. Szidorov, N. Sz. Tarhova, E. M. Cunajeva. Szerk. M. M. Zagorulko, Volgograd, Volgogradsz­koje naucsnoje izdatyelsztvo, 2004, 1118 o. A 4. kötetben szereplő mind a 144 dokumentum először kerül publikálásra, és az MVD GUPVI részlegének fennállása alatti legfontosabb átfogó beszámolókat, jelentéseket tartalmazza.

Vojennoplennije o Sztalingragye i o perezsitom. III. k. A 3. kötet már nyomdában van, és a sztálingrádi területen létesített lágerek német nemzetiségű hadifoglyainak az antifasiszta mozgalom keretén belül folytatott kulturális tevékenységét mutatja be.

Az 5. – két könyvből álló – köteten most dolgoznak a szerkesztők. A GUPVI regionális szerveinek jelentései, lágerparancsnokok beszámolói kerülnek publikálásra.

² Russzkij arhiv: Velikaja Otyecsesztvannaja. Inosztrannije vojennoplennije vtoroj mirovoj vojni v SZZSZR. 24 k., Moszkva, Terra, 1996, 560 o.Russzkij arhiv: Velikaja Otyecsesztvannaja. Nyemeckije vojennoplennije v SZSZSZR. 1941-1955 gg. 24 k., (13-2), Moszkva, Terra, 1999, 560 o.

³ RGVA. F. 1p.. Op. 01е. D. 39. 20-21. o. I. A. Petrov altábornagy, a GUPVI helyettes vezetője által készített kimutatás.

⁴ RGVA. F. 1e.. Op. 01. D. 46. 212-215. o. A GUPVI 1. osztályának kimutatása a volt európai és japán hadseregek hadifoglyainak mozgásáról.

⁵ RGVA. F. 1p.. Op. 14. D. 32. 188-190. o. GUPVI-kimutatás a volt nyugati hadseregek hadifoglyainak 1944-1950. január 1-jéig történő repatriálásáról.

⁶ RGVA. F. 1p.. Op. 3g. D. 9. 1-30. o. Jegyzék az ORB (különleges munkabrigádok) elhelyezkedéséről, létszámáról 1945. június 1-je és 1950. január 1-je között.

⁷ Vengerszkije vojennoplennije v SZSZSZR. Dokumenti 1941-1953 gg. A kötet a ROSZPEN Kiadó gondozásában jelenik meg.

Konok Péter:

– Nincs értelme – nevetett Alice -, a lehetetlent nem hiheti el az ember!- Szerintem nincs elég gyakorlatod – mondta a Királynő. – Én a te korodban naponta félórán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem. (Lewis Carroll: Alice Tükörországban)

Eredetileg nem szándékoztam írni erről a témáról – a felkérés dacára sem tartom magamat a téma avatott kutatójának, Auschwitzról töprengeni nem szeretek, a háborús filmeket kikapcsolom, nem érdekel, hogy menti meg Ryan közlegényt az Egyesült Államok… lelki egyensúlyom billenékeny, gyerek az iskolába el, ő is zaklatott, cipeli dögnehéz táskájában a tudományt meg a körözöttes kenyeret, a hó szemetel, Xanax, kávé, cigaretta, azután vissza az ágyba, jó reggelt, Kelet-Európa…! Sajnos azonban mazochisztikus szertartásom a kávé mellé a Reggeli Krónika fogyasztása, napirenden az auschwitzi évforduló, sebaj, Gyurcsány ígéri, megvéd, a gyereket nemkülönben – Rebekának hívják szegényt, jósolták sokan, baja lesz még ebből… -, Szájer viszont már egész Európát védené a vörös csillagtól is. Frappáns időzítés ez, láthatja bárki, igazi hungarikummal törni be az európai ideológia piacára. Pont ma, pont mi (ők). A felszín fecseg, hallgatja a mély. Jó, mégis, juszt is írok.

A világháborúról rengeteget lehet gondolkodni, átértelmezni, feldolgozni, bemutatni. Az én szolgáltatómnál három tévécsatorna ontja a nap huszonnégy órájában a "dokumentum"-filmeket, besuvasztva két gyilkos krokodil és egy számítógépen szimulált kéjgyilkosság közé Dönitz eltűnt tengeralattjáróját, Hitler kutyáját, Sztálin pipáját, D-dayt, D-dayt minden mennyiségben. Kínálat van, kereslet is nyilván. Az egykor valós horror önmaga puszta jelzésévé válik, a szenvedés metaforikussá szelídül. A második világháború kétségkívül piackonform.

Nincs, nem is lehet ma olyan politikai áramlat, amely ne viszonyulna valamilyen módon a fasizmushoz, következésképpen a világháborúhoz. Nyugaton – itt, Kelet-Nyugaton is – éppen ez az egyik határvonal "szalonképes" és "szalonképtelen" politizálás között, bár a distinkció, láthatjuk sokszor, igen rugalmas. Az ábrázolás markánsan fekete-fehér, a csúsztatások sokkal inkább az értelmezésekben bukkannak elő. Ne foglalkozzunk most azokkal, akik a "fekete" oldalt próbálják önmagában kifehéríteni: ami a mai történetírásból – az ideológiacsinálás e fontos műhelyéből – nagyrészt (tisztelet a kivételeknek: vannak azért, szerencsére) kikopott, az sokkal inkább az általános, strukturális okok és tényezők feltérképezése, az ellentétek és azonosságok dialektikájának megragadása. Bár a történettudomány úgy általában régen túllépett már a romantikus freskók felvázolásának tizenkilencedik századi módszerein, a fasizmus, a Holokauszt vagy éppen a világháború tekintetében mintha elbátortalanodna, visszaesne gyermekkori szokásaiba. Orrát túrja, gagyog s ragyog.

Véleményem szerint képtelenek leszünk megérteni a fasizmust, ha valamiféle páratlan, elszigetelt történelmi jelenségnek tekintjük, kollektív őrületnek ábrázoljuk. Méreteiben kétségkívül példátlan iszonyatot hozott az emberiségre, de a rémségek Everestje nem csupán maga a hegycsúcs, hanem széles sziklaalapzaton nyugszik. A fasizmus valójában ugyanannak a társadalmi rendnek egy szélsőséges változata, mint a szövetségesek "demokráciája": fasizmus és tőke, ugye, jegyesek. Ha a fasizmus – és ezt sokan vallják – a kapitalizmus válságának terméke, akkor jó szívvel nem állíthatjuk, hogy egyedi jelenségről van szó. A kapitalizmus alapjaiban nem változott azóta sem, és minden ellenkező híreszteléssel szemben továbbra is produkál válságokat, immanensen és elkerülhetetlenül. Az egykor szentírásként vallott, manapság végképp elvetett dimitrovi meghatározás nem pontos ugyan, de nem is teljesen helytelen. A tőkeviszony mindennapi, demokratikus diktatúrája adott körülmények között nyílt, terrorisztikus diktatúrákba csaphat át – végül is mi más a fasizmus lényege? Még a történelmileg létezett fasizmusoknak is voltak sajátos megkülönböztető jegyei: sokban különbözött az olasz fasizmus a nácizmustól, Franco Horthytól, Salazar Pinochettől… Jelentős különbségeket találunk a "másik oldalon" is; a legszembeötlőbb különbség természetesen a Szovjetunió és többi szövetségese között érezhető. Manapság egyre divatosabb viszont a szovjetek és a nácik azonosságát hangsúlyozni – így értelmezendő Szájer József szimbolikusan ostoba gesztusa is -, vagyis az az igyekezet, hogy a fasizmus feltételezett egyediségét valamilyen módon a "diktatúrák" és a "demokráciák" közötti totális antagonizmussá kerekítsük. Ez a törekvés azonban mélyen történelmietlen: a fennen hangoztatott "azonosságok" mellett különbségekben sincs hiány, ráadásul hasonlóságokat és eltéréseket éppilyen arányban találhatnánk a nyugati demokráciák és a Szovjetunió, vagy éppen – párhuzamokat talán még nagyobb arányban – a Nyugat és a náci Németország között. Hogy mi volt a Szovjetunió, arról rengeteget lehetne és kell is vitatkozni (csak utalnék az e lap hasábjain folyt legutóbbi vitákra), de egyvalami biztos: nem volt "kommunista ország" (ami önmagában is contradictio in adiecto). Szerintem minden további nélkül államkapitalista rendszernek tekinthetjük (ami viszont természetesen tautológia), vagyis egy olyan világméretű társadalmi rendszer, a kapitalizmus egy sajátos verziójának (Ana Bazac igen szemléletesen "izotópnak" nevezte), amelybe mind világháborús szövetségesei, mind pedig ellenségei egyaránt beletartoztak, ám a Szovjetunió sok tekintetben "különleges izotóp" volt.

Ezek az "izotópok" heves reakciókba bonyolódtak egymással. A második világháború alapvetően nem ideológiák, még kevésbé "civilizációk" közötti összecsapás volt, hanem olyan klasszikus érdekharc, amely számos sajátos elemet is hordozott. A háborút megelőző évek egyik legfontosabb problémája az volt, hogy a hárompólusú leosztásban milyen aktuális szövetségek köttetnek. Mind a nyugati "demokráciákban", mind a Szovjetunióban, de a fasiszta országokban is sokan úgy vélték, hogy a logikus megoldás a nyugati-fasiszta koalíció lenne a "bolsevik fenyegetéssel" szemben. Ideológiailag valóban ez tűnhetett a legvalószínűbbnek: ebből a szempontból a Szovjetunió forradalmi retorikája, de egész társadalmi-gazdasági berendezkedése sokkal inkább eltért a másik két tömbtől, mint azok egymástól. Gyakorlati szinten azonban a fasiszták ad absurdum kapitalizmusa sokkal rombolóbb volt a kapitalista világrendszer egészére nézve (hogy az "emberiségről" most ne is beszéljünk), mint a szovjetek ellentmondásos (anti)kapitalizmusa. A fasizmus és a bolsevizmus koalíciója ugyanakkor meglehetősen valószínűtlen lett volna: közös érdekeik lényegében nem voltak, a két rendszer minden szempontból kizárta egymást. Köztudott, hogy Sztálin lényegében végigkönyörögte az összes nyugati hatalmat, és csupán az egyértelmű és mindenirányú elutasítás hatására kötötte meg a Molotov-Ribbentrop-paktumot – hiszen lényegében ő is egy, a Szovjetunió elleni közös nyugati-fasiszta offenzíva rémét látta kirajzolódni. A nyugati országok tulajdonképpen helyesen látták, hogy míg a bolsevizmus és a fasizmus ab ovo halálos ellenségei egymásnak, addig köztük és a fasizmus között csupán hagyományos érdekellentétek vannak. Amit nem vettek számításba, az a német (és részben az olasz) fasizmus féktelen imperializmusa volt; ez az imperializmus olyan ideológiai legitimációt szült, amely önálló erővé válva végül már az összkapitalizmus működését veszélyeztette: a háborút végül a németek robbantották ki, a nyugati diplomácia az utolsó pillanatig példátlan engedmények és megalázkodások sorozatával igyekezett elodázni azt. A tőke fasiszta irracionalitása kovácsolta össze a nyugati "demokráciák" és a Szovjetunió furcsa koalícióját. Más lehetőség egyszerűen nem maradt.

Kétségtelen, hogy az egymás ellen forduló "izotópok" mindegyike saját túléléséért harcolt; volt azonban egy magasabb absztrakciós szint, a kapitalizmus mint olyan fennmaradása, amely valamilyen szinten mindegyiküknek vitális érdeke volt: egy valóban forradalmi átalakulás (amely egyébként, szemben az első világháború végének időszakával, a második világháború során és azt követően sem került napirendre) egyik blokknak sem állt érdekében. Ebben a harcban tulajdonképpen az összes rendszer állt az "emberiséggel" (ha bátrabb és naivabb lennék, azt írnám: a proletariátussal) szemben. És éppen ez az a rétege a valóságnak, amelyet sem az ideológusok, sem a történészek, de általában véve is igen kevesen méltatnak figyelemre manapság. A konkrét vérengzések, csaták és lágerek, az iszonyat gyakorlata és mechanikája jól feltérképezett, és rengetegen kutatják továbbra is. Erre szükség van; felejteni nem szabad. Természetes, hogy felmerül a felelősség kérdése, és az sem meglepő, hogy erre különféle válaszok születnek. Kétségtelenül vizsgálni kell a személyi felelősségeket és kiterjesztésüket, az egyes szervezetek, struktúrák, államok felelősségét is. De álságos dolog lenne itt megállni. Egy magasabb szinten megkerülhetetlen a tőkés termelés, a kapitalizmus felelősségének megállapítása, ahol "demokrácia" és "diktatúra" csupán átmeneti és esetleges formák, amelyek az adott körülmények között kisebb-nagyobb – vagy éppen katasztrofális – zökkenőkkel átcsúszhatnak egymásba úgy, hogy a termelés maga alapjában érintetlen marad. (Németország bő negyedszázad alatt mindent produkált: [véresen levert] proletárforradalmat, demokráciát, fasizmust, háborút, ismét demokráciát… ám Marx szavaival a pénz mindvégig zavartalanul pénzt fialt…)

Ám ha a Szovjetuniót és a fasizmust egyaránt "diktatúraként" határozzuk meg, lényegében nem sokat mondtunk. A köztük lévő alapvető ideológiai különbségek (az osztályelmélet és a fajelmélet nem hogy rokonok lennének, de kölcsönösen kizárják egymást) a két "izotóp" alapvető strukturális különbségeinek eredményei. A náci Németország a klasszikus paternalista kapitalizmus egy torz mutációjának tekinthető, és nem volt államkapitalista rendszer. A Szovjetunióban pedig – ellentétben a nyugati országokkal – semmi esély sem volt a fasizmusba való átmenetre. Ehhez előbb fel kellett volna számolni az államtulajdonosi struktúrákat és visszaállítani a klasszikus kapitalista magántulajdont: az "elárult forradalom" országában csupán egy komplett ellenforradalom következetes végrehajtása után lett volna lehetőség a fasizmussal való azonosulásra. Ez az adott történelmi helyzetben lehetetlen és értelmetlen lett volna, ilyen igények komolyan fel sem merültek. A fasiszta mutáció minden esetben egy megrendült piacgazdaságban gyökerezik; létrejöttében éppúgy szerepe van a válság meghaladására tett kétségbeesett kísérleteknek, mint a forradalmi átalakulástól való félelemnek. Az ellenforradalmiság a fasizmus (minden fasizmus) alapvető vonása, sőt a "fasiszta forradalmiság" záloga saját hirdetőinek szemében is éppen ez a manifeszt ellenforradalmiság. Csupán látszólag paradox, hogy a Szovjetuniónak előbb demokratizálódnia kellett volna ahhoz, hogy utána fasizálódhasson: ma persze már minden lehetősége megvan erre…

A Szovjetunió "rémtetteinek" hangsúlyozása manapság általánossá vált, de ez sajnálatosan nem egy univerzalisztikusabb szemlélet jele, hanem nemegyszer a fasizmus mentegetésére tett kísérlet (persze az "objektivitás" jegyében), de sokkal inkább a "diktatúrák" és a "demokráciák" közötti azonosságok tagadása, a "kétfajta diktatúra" elfogadhatatlan azonosítására és egy idealizált demokrácia mítoszának megteremtésére irányuló igyekezet. Az eredeti fekete-fehér leosztás megmarad, csupán a szovjetek "átcsúsznak" a fekete oldalra. Ezáltal persze maga a fasizmus is relatívvá válik: a "bolsevik fenyegetéssel" szemben némileg még jogosultnak (vagy legalábbis: részben igazolhatónak, Nolte és követői szerint "válasznak") is tekinthető, míg ugyanez a fasizmus Nyugat felé teljesen elítélendő. Mindez a képmutatás meghozza gyümölcsét: ma a magyar kisiskolások közül sokan úgy tudják, hogy a második világháborúban a magyarok az amerikaiak oldalán harcoltak az oroszok és a németek ellen…

A történetírásban is igen kevés figyelmet kapnak azok a kapcsolatok, amelyek a világháborúban ellenségesen szemben álló struktúrák között fennálltak. Kevés szó esik a nyugati szövetségesek cseppet sem szívderítő tevékenységéről: Drezda bombázásáról, a Holokauszt figyelmen kívül hagyásáról, a nagy konszernek között mindvégig fennálló, a frontvonalakon átívelő kapcsolatokról – business as usual – akár a stratégiai nyersanyagok tekintetében is… a sor hosszan folytatható lenne. Ezeket, ha egyáltalán szóba kerülnek, a "háborús szükségszerűség kényszerének" tekintik, vagyis kénytelen racionalitásukat hangsúlyozzák, hiszen ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ezzel szemben a fasizmus rémtetteit – és újabban a szovjetekéit – irracionálisnak ábrázolják, kivetve őket a józan ész (vagyis a kapitalista rendszer) kereteiből. Tőkés frakciók érdekharca így a ráció és az őrület apokaliptikus küzdelmévé nemesül, ami persze mindenre igazolást, felmentést kínál. Pedig a fasizmus csupán azt mutatja, hogy a tőke racionalitása az ember szempontjából mélységesen irracionális, hogy az érték értékesülése tökéletesen megfér az emberiség katasztrófájával, hogy emberek millióinak likvidálása rokon az emberek milliárdjainak kizsákmányolásával, az emberi élet kioltása csupán hátborzongatóan logikus folytatása az emberi élet fokozatos elrablásának: "a háborúban ontják, a békében szívják a vérünket" – fogalmazták meg kurdisztáni felkelők az 1990-es évek elején.

Az 1945 óta eltelt hat évtizedben a régi történet folytatódott: a béke csupán a háború folytatása volt, más eszközökkel. Méreteiben nem ismétlődött meg a Holokauszt iszonyata. Módszereiben igen; az egy nagy mészárlást sok kisebb helyettesítette. A "béke" szimbolikusan Hiroshimával vette kezdetét. És még a fasizmust sem sikerült kiirtani. Olyannyira nem, hogy újra és újra visszaköszön "mérvadónak" tekintett "demokratikus" politikai erők eszközkészletéből is. Hiszen televénye, a kapitalista társadalom köszöni, viszonylag jól van.