Az amerikai értelmiség leginkább megvásárolható köreiben kiterjedt befolyással rendelkező neokonzervatív mozgalom ideológiai sajátosságát a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adja. A cikk bemutatja a neokonzervativizmus politikai és intellektuális arculatát, gyökereit és evolúcióját. Sötét színekkel ecseteli azt a szellemi és erkölcsi-politikai hanyatlást, amelyet a Bush elnök mögött felsorakozott – a szerző kifejezésével – "maffia" megtestesít.

A neokonzervativizmus az utóbbi időben egyaránt vált a reakciós gondolkodás jelszavává, illetve egységes jelvénnyé a Bush-adminisztráció azon tagjai számára, akik egy újfajta, imperialista külpolitikát, a jóléti állam elleni támadást és a “családi értékekhez” való visszatérést támogatják. Ők tehetők közvetlenül felelőssé az Egyesült Államok nimbuszának lerombolásáért külföldön, a költségvetés hatalmas többletének eltüntetéséért, illetve a demokrácia “otthoni” aláásásáért. Számos vizsgálat mutatott már rá különböző vállalkozások és olyan tehetős alapítványok, mint a Heritage vagy az AEI (Amerikai Vállalkozások Intézete) támogatására a neokonzervativizmus ügye iránt. Általánosságban azonban a főáramú média nagyon is túlzott komolysággal fogadta ennek a maffiának az intellektuális elbizakodottságát, illetve messzemenő szívélyességgel kezelte annak tagjait. Valóban bizarr jellemzői miatt a neokonzervativizmus különösen alapos vizsgálatra érdemes, így legfőbb szellemi és gyakorlati megvalósítóiból álló montázs összeállítására is.

Montázs

A neokonzervatívok rendkívüli befolyással bírnak a kormányzat minden szegmensében és hivatalában. Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot igazán nem kell bemutatnunk. Az iraki háború e kiötlői szándékosan félrevezették az amerikai közvéleményt a tömegpusztító fegyverek létezésével, a hadifoglyok megkínzásának szörnyű módjával, Szaddám Huszein és az al-Kaida viszonyával, az amerikai csapatokat köszöntő lelkes ünnepségekkel és az iraki demokrácia megteremtésének egyszerűségével kapcsolatban. Nem ők voltak azonban az egyedüliek. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos vádak miatt lemondott, hírhedt Richard Perlenek a suttogó szavai is támogatták ezt az álláspontot, aki a Védelempolitikai Tanács korábbi igazgatója volt, s akinek gúnyneve – “a Sötétség hercege” – jól tükrözi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos, már meghaladott álláspontját. Elliot Abrams is szolgált jó tanácsokkal, akinek 1991-ben George Bush megkegyelmezett, miután az iráni fegyvereladások és a nicaraguai kontrák támogatása körüli botrány idején bűnösnek találták, mert hazudott a kongresszus előtt. Most ő a közel-keleti ügyek felelőse és Condoleezza Rice tanácsadója a Nemzetbiztonsági Tanácsban, s továbbra is a megvetett Joseph McCarthy szenátor vezette boszorkányüldözések nyílt csodálója maradt. Szerepet vállal továbbá John Bolton leszerelésügyi államtitkár, aki következetesen ellenzi a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a Bibliát csapkodó főügyészünk, a kétszínű John Ashcroft, akinek portréja a Nemzeti Lőfegyver Szövetség hivatalos folyóiratának címlapját ékesítette.

De mások is említést érdemelnek. A Republikánus Párt – “Bush pitbullja”-ként is ismert – elnöke, Ed Gillespie a képviselőház korábbi többségi vezetőjének, az ősreakciós Dick Armeynak a pártfogoltja. Ami a képviselőházban a republikánusok jelenlegi ideológiai vezérét illeti, Tom DeLay – aki az Enron különleges kedvence, és szeretetteljesen csak “Kalapács”-nak nevezik – egyszer a Gestapóhoz hasonlította a Környezetvédelmi Hivatalt. A szenátusban eközben Rick Santorum azért ellenzi a szodómiát tiltó jogszabályok eltörlését, mert az nyilvánvalóan a vérfertőzést tiltó jogi szabályozás megszüntetéséhez vezetne, és így tovább. Arra is tanulságos felfigyelni, hogy neokonzervatívok segítették meggátolni a Vietnamban három végtagját elveszített korábbi szenátor, Max Cleland (R-Ga) újraválasztási kísérletét – hazafiasságát kétségbe vonva. Befolyásuk azonban egészen az Ovális irodáig, az elnök hivataláig elér: vezetője, Karl Rove csakúgy, mint Dick Cheney alelnök és helyettese, I. Lewis (“Robogó”) Libby is pártfogóik közé számít.

A neokonzervativizmus természetesen szellemi holdudvarral is rendelkezik. Olyan folyóiratok, mint a hajdanán – “Keresztapa”-ként is ismert – Irving Kristol szerkesztette The Public Interest és a korábbi főszerkesztő, Norman Podhoretz nevéhez kötődő Commentary formálták az általános szemléletmódot az új cenzúratörvény szükségességének ügyétől kezdve a kapitalista erkölcsi világkép megerősítésének fontosságán keresztül Albert Camus és George Orwell antikommunista elkötelezettségének feltételezhető hiányáig. Feleségeik, Gertrude Himmelfarb és – a Rumsfeldről személyes hangvételű tanulmányt közlő – Midge Decter Izrael és a szervezett vallásosság védelméért aggódó publicisták lettek, s utódaik is folytatják a hagyományt: John Podhoretz, aki egyszerre több helyen publikál, illetve William Kristol mint a The Weekly Standard rovatvezetője. A neokonzervativizmus gondolkodói közé sorolható továbbá a The New Criterion szerkesztője, Hilton Kramer, aki a kulturális színvonal hanyatlásán kesereg, ugyanakkor irodalmi témájú írásai olyan szárazak, hogy már-már nyikorognak. Aztán ott van a drogok és prostitúció elleni harc korábbi cárja, Az erények könyve álszent szerzője, William J. Bennett, aki nemrég beismerte, hogy bizony áldozatul esett szerencsejátékos szenvedélyének, illetve Dinesh D’Souza, aki mindnyájunkat megnyugtatott megjegyzésével, miszerint a “rasszizmusnak befellegzett”.

A neokonzervativizmus meghatározható volna néhány barát és értelmiségi szűk hálózataként. Azonban hiba lenne ezt tenni, ugyanis egy sokkal szélesebb érdeklődésre számot tartó és nagyobb vonzerővel rendelkező mozgalommá nőtte ki magát. “Véleményformálóik”-kal a The Wall Street Journalhoz hasonló, komoly sajtóorgánumok veszik fel a kapcsolatot. Talán még ennél is fontosabbak azonban azok a bértollnokok a The New York Postnál és más bulvárlapoknál – például Steve Dunleavy, Michelle Caulkin és Maggie Gallagher –, akik a neokonzervatív nézetet népszerűsítik. Rádiós műsorvezetők – Bob Grant, Mike Savage, Laura Schlessinger és hasonlók – pedig csak a tüzet szítják azzal, ahogy fennhéjázón beszélnek minden hitszegőről, fundamentalistáról és szexuálisan aberráltról. Aztán ott vannak a televíziós “szakértők” – mint Ann Coulter, Rush Limbaugh, Bill O’Reilly és Pat Robertson –, akik olyan reakciós adók körül gyülekeznek, mint a Fox News. Ezek a médiagengszterek cinkostársként megelégszenek a legalacsonyabb ideológiai közös nevezővel, félelmetes arroganciájuk és az érvekkel való szembeszállás iránti hajlandóság teljes hiánya pedig tökéletesen kifejezi azt a neokonzervatív érzékenységet, amely már a fasizmus határát súrolja.

Az “elég az ostobaságból” hozzáállás közvetíti a neokonzervatív szemléletmódot: pártfogói mindig a “kemény fickó” szerepét öltik magukra. Megfélemlítő stílusuk hajlamos elterelni a figyelmet elképzeléseik szűkösségéről és az általuk képviselt érdekek és célok végső ellentmondásáról. Mindazonáltal, egyrészt az aktuális politikai helyzet megértése végett, másrészt a jelenlegi reakciós erőkkel való szembeszállás érdekében fontos felfedni ezeket az elképzeléseket és célokat. Szükséges pontosan meghatározni mindazt, ami a neokonzervativizmusban valóban egyedi – a “konzervativizmus” tradicionálisabb formáival szemben. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy a reakciós gondolkodás új verziója sokkal veszélyesebb és közönségesebb, mint annak “elitista” elődei.

Gyökerek

A régi vágású konzervativizmus tulajdonképpen sokkal kevésbé politikai, mint inkább kulturális feltevésekből származik. Korunk kimagasló konzervatív filozófusa, Michael Oakeshott úgy látja, hogy ez a filozófiai irányzat egy olyan lélektani “hajlamon” nyugszik, amely a meglepetésektől menteset és a már megállapodottat részesíti előnyben az újjal, még ki nem próbálttal szemben. Ez a “szellemi berendezkedés”, diszpozíció kétségtelenül némileg ambivalens viszonyba helyezi a konzervativizmust a kapitalizmussal szemben. Utóbbi nyilvánvalóan a meggyökeresedett gazdasági rendszer, ami azonban egyfelől dinamikus, másfelől semmibe veszi az egyházias és vidékies szokásokat. A kapitalizmust a technológiai haladás élteti, s – Marx szavaival élve – a “hagyományok kínai nagy falá”-nak ledöntésére, illetve minden tiszteletre méltó kapcsolat pusztán pénzbeli összefüggéssé történő redukálására irányul. Ez természetesen sérti azok érdekeit, akik félnek attól, hogy elszakadnak “az élet finom drapériái” (Edmund Burke). Ennek ellenére a “realitással” való szembenézés a minden hájjal megkent konzervatívokra hárul. Ők mindig hajlandók bánatosan elismerni, hogy a “régi világot” már magunk mögött hagytuk. Egy csipetnyi kulturális pesszimizmus pedig erősítőként hat: segít nosztalgiát ébreszteni elmúlt idők iránt.

A konzervativizmus a változással szembeni ellenállásra épül. Ha esetleg mégis reformok vagy innovációk kerülnének bevezetésre, akkor ezeket a lehető leggyorsabban és legsimábban kell beépíteni a régi, már meglévő struktúrába. Ez a vágy lehetővé teszi a konzervatívok számára, hogy a szükségszerűséget erénnyé kovácsolják. Mivel, legalábbis elvben, minden reformlépés részévé válhat “örökségünknek”, a konzervatívok bármilyen változáshoz képesek alkalmazkodni. Rugalmasságukkal és a megfontoltság, kimértség fontosságának hangsúlyozásával pedig még érdemeket is szereznek a “jövőnek a múlthoz történő hozzáillesztése” során. Így, még ha az “előítélet” és egyfajta elitista érzület mindig is fontos részét képezte a hagyományos konzervatív gondolkodásnak, a modern konzervatívok most már – jóllehet némileg kelletlenül – az “előítélet” minden formáját elítélik.

Lényegtelen, hogy szellemi és politikai elődeik szitkozódva ellenezték a polgárjogi és új társadalmi mozgalmakat. A konzervatívok annak a “potyautas egyén”-nek a szerepébe helyezkednek, aki, míg vonakodik bármilyen reformban kezdeményezőként fellépni, addig – kegyesen, esetleg némi szkepszissel – alkalmazkodik a mások által kieszközölt változásokhoz. Makacsul dacol a konzervatív érzülettől fűtve, amelynek legfőbb célja az állandóság és folytonosság biztosítása. A dolog bökkenője nagyon is tiszta: “Aki kényelemben él, kényelmesen él” – írta Bertolt Brecht.

A neokonzervativizmus más előfeltevésekből indul ki. Legkitartóbb hívei közül néhányan, mint Rumsfeld és Wolfowitz, a chicagói egyetemen, Albert Wohlstetter matematikus és a Rand Corporation vezetőségi tagjának szemináriumain találkoztak először, s lettek barátok. Másokra – mint Allan Bloomra, a The Closing of the American Mind című könyv szerzőjére – pedig minden bizonnyal a neves politikai filozófus, Leo Strauss írásai gyakoroltak nagy hatást, szintén a chicagói egyetemen. A neokonzervativizmusban azonban alig jelenik meg az ő – mármint Leo Strauss – törekvése egy olyan szellemi “arisztokrácia” kiépítésére, amely képes egy “tömegdemokráciá”-ban is megőrizni a klasszikus hagyományokat. A neokonzervatívok ezzel szemben inkább a platóni kegyes hazugság alkalmazását gyakorolják. Ennek formája azonban sokkal közönségesebb, mint a hatalmas ókori gondolkodó kísérlete, hogy leplezze az ideális állam megteremtésének filozófiai megalapozottságának hiányát. A neokonzervatívok közönséges hazugok módjára viselkednek kétszínűen: céljaik igazolása és a hibáik álcázása végett.

Leo Strauss amellett érvelt, hogy Machiavelli és a vallásos világkép megrendülése óta a politikai filozófia hanyatlásnak indult. Eltérően azonban feltett követőitől, Strauss közömbös volt a “realizmus” gyakorlati imperatívuszával kapcsolatban, nemhogy annak nyersebb változatával szemben. A neokonzervatívok írásai általában kevés érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot a klasszikus szerzőkkel folytatott “párbeszéd”, a szövegbeli exegézis vagy általánosságban véve a szellemi árnyalatok és apró megkülönböztetések terén. Túlbecsülik a konzervatív politikai filozófia hatását a neokonzervatív mandarinokra. Az csak az intellektualitás látszatát nyújtja ahhoz, ami valójában nem sokkal több, mint propaganda és a hatalomhoz való könyörtelen ragaszkodás.

A neokonzervativizmusból hiányzik a hagyományos konzervatívokra oly jellemző előzékenység és elitista dagályosság csakúgy, mint a kialakult hierarchiák iránti tisztelet, a változástól való félelem és az állandósághoz való ragaszkodás. A “szellem embere” iránti megvetésük a kispolgárságéhoz hasonlatos. A neokonzervatívok nem foglalkoznak a – Burke egy másik találó frázisát használva – “már meghaltakat, az élőket és a még meg nem születetteket” összefűző kötelék megerősítésével. Ők olyan forradalmárok – vagy inkább “ellenforradalmárok” –, akik az Egyesült Államok átalakításán fáradoznak. A neokonzervatív élgárda éppen olyan rögeszmésen akarja felgöngyölíteni az elmúlt század leginkább haladó szellemben fogant politikai vívmányait, mint Thomas Mann Doktor Faustusának avantgárd zeneszerzőhőse a modern zene leginkább progresszív alkotását, Beethoven Kilencedik szimfóniáját.

A konzervatív szellemi elit befolyásánál fontosabb szerep jut az egyszerű antikommunizmusnak, amelyet a neokonzervatív ügy iránt elkötelezett számos idősebb államférfi még fiatal trockistaként sajátított el. Bizonyos értelemben Irving Kristol, Norman Podhoretz és mások még mindig azon kommunista dogmatika szerint határozzák meg politikai álláspontjukat, amellyel szembe kívánnak szállni. A “párt” vagy klikk – az ő pártjuk és klikkjük – erkölcsi tisztasága nem igényel bonyolult igazolást: a “forradalom” – vagy ebben az esetben a “demokrácia” – érdekeinek szolgálatában áll. Az igazság nem sokat számít, az erkölcsösség még kevesebbet – az egy adott politikai vállalkozás iránti feltétlen engedelmesség erényét leszámítva. A neokonzervatívok Mao Ce-tunggal egyetemben osztoznak abban a hitben, hogy a hatalom csak a “fegyverek csövéből” ered, a kritika elfogadása pedig pusztán a “szabadság ellenségei” számára nyújt némi “tárgyilagos mentegetőzés”-t – akár a régi népbiztosok szerint.

Meglehetősen érdekes, hogy az 1960-as években a leendő neokonzervatívok politikai nézetei meglehetősen hasonlatosak voltak a befolyásos szenátor, Henry Jackson szemléletmódjához. Ők is szenvedélyes antikommunisták és védelempártiak voltak, elfogadták a polgárjogi mozgalmakat, és támogatták a New Deallel összefüggésbe hozható jóléti politikákat. Röviden összefoglalva: sem “tudatlan” populistaként, sem pedig a szabadpiac elkötelezettjeként nem indultak. A társadalmi mozgalmak bírálata a “fekete nacionalizmus” megjelenésével, a növekvő antiszemitizmus miatti aggodalmak felerősödésével és Izrael baloldali kritikájával kezdődött. Először azonban csak Reagan elnöksége alatt vált elkerülhetetlenné az ellenük irányuló határozott és kemény fellépés. Így a társadalmi mozgalmak és a jóléti állam támogatása addigra már elolvadt, mire végül egy olyan valóban radikális beállítottság kristályosodott ki, amely az állami szerepvállalás, a külpolitika, a polgári szabadságjogok és a kulturális szabadság terén a század leginkább progresszív és haladó szellemben fogant vívmányainak felszámolására törekedett.

A neokonzervatívok manapság a társadalmi reformok olyan hagyománya ellen intéznek támadást, amely átfogja Theodore Roosevelt trösztellenes fellépésétől és az iparvállalatok égbekiáltóan súlyos csalásai ellen intézett támadásaitól kezdve a New Dealen – s annak a “nagy kormányzat” iránt táplált “szocialista bizodalmán” – át egészen a Lyndon Johnson “Nagy Társadalmá”-val kapcsolatos átfogó programokat. A neokonzervativizmus a külpolitika olyan demokratikus és kozmopolita felfogását is támadni kívánja, amely a nemzetközi jog kezdeteiből és a felvilágosodás eszméjéből kiindulva magában foglalja Marx “titkos diplomáciá”-val szembeni bírálatát, a nemzetközi intézmények támogatását Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt részéről és az emberi jogokért való jelenlegi küzdelmet. Továbbá, az amerikai társadalom a neokonzervatívok szemében örökösen ostrom alatt áll. Nincs hely a másképpen gondolkodók számára: a szabadság olyan valami, aminek feltehetőleg minden amerikai birtokában van, azonban annak gyakorlására – a néhány legerényesebb hazafi kivételével – lehetőleg senki számára ne nyíljon lehetőség.

A neokonzervatívok a kezdetektől fogva ragaszkodtak az izmos antikommunista külpolitikához, illetve az enyhülés, a fegyveregyezmények és az “idealizmus” szóhasználatának kritikájához. Szükség esetén azonban hajlandónak mutatkoztak az emberi jogok nyelvén megszólalni, illetve politikai elgondolásaikat demokratikus retorikával álcázni. Ez sokszor bejött: kétségtelenül segített például megnyerni az iraki invázió támogatására olyan különböző liberális értelmiségieket, mint Michael Ignatieff és Paul Bergman. Ezen ideálok ugyanakkor általában csak nehéz helyzetben kerülnek megbecsülésre. A legtöbb neokonzervatív “realista”-ként szerzett hírnevet magának. A Robert Kaganhoz hasonló külpolitikai elemzők ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az emberi jogok iránti “naiv” elkötelezettséggel, mint a Charles Murray-féle belpolitikai elemzők azokkal az egyszerű jótét lelkekkel, akik a dolgozók és szegények megsegítése érdekében állami beavatkozást követelnek a gazdaságba.

Mindezek ellenére a neokonzervativizmust elsősorban az Egyesült Államoknak mint fehér, heteroszexuális férfitársadalomnak az eróziója nyugtalanítja: képviselői a Norman Podhoretz által a 60-as évek “ellenséges kultúrá”-jának nevezett mozgalmak azon törekvéseit vették célba, amelyek az egyén anakronisztikus vallási és provinciális béklyóitól való megszabadítását tűzték zászlójukra. Legfőbb gondjuk egy újfajta szemléletmód meghonosítása a hagyományos politikai tekintély, a kapitalizmus, illetve a “családi értékek”-hez kapcsolható összetett problémahalmaz vonatkozásában. Ezek talán leginkább az 50-es és 60-as évek elején jelentkező olyan televíziós sorozatokban jutottak kifejeződésre, mint a Papa tudja a legjobban, Majd a szakállas megoldja!, Az én három fiam, Ozzie és Harriet. A “másság” sosem jelent meg: a nők a konyhában voltak, a feketék a kalapjukat emelgették, homoszexualitás nem létezett. Elfelejtjük azokat az összetört életeket és eltékozolt tehetségeket, amelyeket ez az egyházias és előítéletes világ tett tönkre.

A reakció új kimunkálói megértik, hogy 1968 traumája közvetíti mindazt a megaláztatást, amelyet egy elvesztett háború, egy vesztegetés vádjával majdnem börtönbe jutott alelnök és egy nyilvánvalóan szélhámos elnök lemondása okozott. A kormányzatnak és az Eisenhower elnök által “katonai-ipari komplexum”-nak nevezett tömbnek azóta kell az állampolgárok szkepticizmusával számolnia szándékai és politikája vonatkozásában. Az ötvenes évek látszólagos megelégedést és passzivitást közvetítő kultúrája a hatvanas években egy olyan új megközelítéssé alakult át, amely kritikusan szemlélte a “csendes többség”-et, és már nem élt előzékeny feltételezésekkel azzal kapcsolatban, amit Daniel Bell “ideológiák végé”-nek nevezett. Új társadalmi mozgalmak szólították fel a középosztálybelieket, tekintsék más szemszögből a történelmet; bírálták az elitek érdekében álló politikák alátámasztását szolgáló közhelyeket; követelték az intézmények elszámoltathatóságát és felelősségre vonhatóságát; és a montesquieu-i “törvények szellemé”-nek új megbecsülését kívánták elérni. A neokonzervatívok mindezt még mindig az Egyesült Államok hatalmának és magabiztosságának az állampolgárok részéről történő aláásásának tekintik. Az ilyen új társadalmi mozgalmak öröksége ellenében történő mozgósítás nemcsak merészséget, hanem koncepciózus előrelátást is igényelt.

Inspirációk

Nehéz elhinni, milyen önhitt volt a most beteg és szenilis öregember az – egy koronázási ünnepségnek is beillő – elnöki beiktatásakor. A nyolcvanas években kritikusai szerették félvállról venni. Kuncogtak, amikor a megbeszéléseken elbóbiskolt, tréfát űztek szellemi képességeit illetően, szemüket forgatták politikai javaslatain. Azonban, míg a baloldal jóízűen nevetgélt, Ronald Reagan gyökeresen átalakította az Egyesült Államok külpolitikáját, az elsőbbséget élvező hazai ügyeket és tennivalóit ideológiai, szellemi téren. Kormánya nem tudta, mit kezdjen a burkolt, “hátsó ajtós” diplomáciai kapcsolatokkal, a fegyveregyezményekkel, az “elszigetelődés” régi politikájával. Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót – amelyben az ostobán hajlandó volt részt venni –, kiélezte a feszültséget olyan védelmi tervekkel, mint a Star Wars projekt, ismételten beavatkozott Latin-Amerika ügyeibe, az iráni fegyverszállításokat és a nicaraguai kontrák támogatását övező botrány során pedig közömbösnek mutatkozott a jogi finomságokkal szemben. A jelenleg legbefolyásosabb neokonzervatívok Reagan idején még gyerekek voltak, és fontos rámutatni arra is, hogy a 2000-es elnökválasztás idején – amikor a késhegyre menő küzdelemben a mérleg nyelvének valamelyik irányba el kellett billennie – az ő hajdani külügyminisztere, illetve hivatalvezetője és egy személyben pénzügyminisztere, George Shultz és James Baker kampányolt George W. Bush szavazataiért.

A Reagan-kormányzat ragaszkodott az óriásira felduzzasztott katonai büdzséhez, s ez – új, alacsony, gazdagokat preferáló adókulcsok bevezetésével és a “kínálatoldali” gazdaságösztönzés melletti elkötelezettséggel egyetemben – hatalmas költségvetési hiányt eredményezett, s napirendre került a jóléti állam megnyirbálása, vagy a jelenlegi szóhasználat szerint a “a vadállat kiéheztetése”. Az ő elnöksége idején kezdődtek a támadások a szakszervezetek, a hitközségek s mindazok ellen, akiket az elnök “különleges érdeklődésre számot tartók”-nak nevezett. Az egyenjogúság gyakorlását akadályozó és abortuszellenes lépésekkel pedig a nőket kényszerítették védekező helyzetbe. A faji “kártya” akkor került “kijátszásra”, amikor háború indult a szegények és színes bőrűek helyzetét javító lépések és szociális programok ellen. A szakszervezetek taglétszáma is jelentősen megcsappant az 1980-as években, a még mindig az “irigység” vagy a “mohóság évtizedeként” jellemezhető évtizedben. Olyan közkeletű frázisok bukkantak fel, mint az “Egyszerűen mondj nemet!” – a szlogen ugyan nem volt számottevő hatással a drogfogyasztásra, azonban az első általános elismerést váltotta ki a “családi értékekhez” való visszatérésért folytatott küzdelemben. A felelősség egyedül Ronald Reagané, nem lehet másra hárítani. Ő volt az, aki a neokonzervatív ideológia győzelmének politikai alapjait azáltal vetette meg, hogy szövetséget kovácsolt a reakciós tábor két, hagyományosan egymással szemben álló csoportja között.

Az egyik frakció elsősorban olyan előkelőségekből állt, akik mind elvi megfontolásból, mind pedig gyakorlati érdekből ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba. Tagjai alapvetően nem érzik át a “közösség”-hez vagy a “családi értékek”-hez társított igazságokat. Ők a globalizációnak és a vállalkozások állami szabályozás alóli felszabadításának mint szabadságjognak szószólói lettek. Ennek a reakciós tábornak a szellemi érvrendszere Milton Friedmantől, Friedrich von Hayektől, Charles Murreytől és Robert Nozicktől származik; a nyilvánosság számára látható arcát azonban olyan, már majdnem elfelejtett politikusok jelenítik meg leginkább, mint Robert Taft és Barry Goldwater. Lényegében véve tehát a neokonzervatív választók e csoportja abban az értelemben volt reakciósnak tekinthető, hogy a régi kapitalista felfogást vallotta a – C. B. MacPherson szavaival kifejezve – “birtokolni vágyó individualizmus” korában, s így kívánt szembeszállni a szocializmussal, illetve a társadalom kollektivista elméleteivel általánosságban.

A reakciós táboron belüli másik csoportosulás gyökerei a 19. századi “tudatlan” populizmusba nyúlnak vissza. Az ide tartozók mindig is hajlamosak voltak hisztérikus nacionalizmusra, hagyományos előítéletességre és az egyházias értékek tiszteletére. Ők a tűzről és kénkőről prédikálók, a nyárspolgárok, a csuklya nélküli Ku-Klux-Klan-tagok, az egyedfejlődést tagadók, akik a “külön teremtés” elméletének követői, illetve a mccarthyizmus fennmaradó támogatói. Ebből az üstből kerülnek ki a soha nem létezett kisvárosi életre vágyakozva visszatekintő vallási fundamentalisták és keresztény cionisták – a melegjogok és az abortusz ellenségei.

Ezek a hagyományhoz és konformitáshoz rögeszmésen ragaszkodó, radikális változtatásoktól és a “másság”-gal történő mindenfajta találkozástól irtózó bárdolatlan, provinciális emberek nem érthetik az új társadalmi mozgalmakat és azok önmeghatározásával kapcsolatos aggodalmait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elleneznék a dolgozó rétegek érdekében fogant szociális intézkedéseket. A neokonzervatív bázis gyűlöli a szellemi és gazdasági eliteket – vagy a “keleti establishment”-et, ahogy gyakran hivatkoznak rájuk –, s néhányuk még a New Dealről is pozitív véleménnyel van. Így, amíg a piac előkelő védelmezői mindent támadnak, ami csak egy árnyalatnyit is emlékeztet a szocializmusra, addig ez a másik, kommunista színezetű, populistákból álló tömörülés éppen azt gyűlöli, ami a liberalizmussal hozható bármilyen módon összefüggésbe.

A neokonzervativizmus nem szűkíthető le sem a szabadpiac eszméjének pártfogására, sem pedig jobboldali populizmusra és vallásos vakbuzgalomra. Ehelyett ezen ellentmondó megközelítések összeolvadásából keletkezett egységes keverékre épül, amely választ tud adni a felvilágosodás két nagy politikai örökségére: a liberalizmusra és a szocializmusra. A neokonzervatív mozgalomnak a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adta meg ideológiai sajátosságát. A kérdés csupán az volt, milyen módon lehet az elitek piaci érdekeltségét egységbe forrasztani az egyházias választói tömegek vidékies vérmérsékletével. Vagy, másként fogalmazva, hogyan lehet “visszaadni az államot az embereknek”, miközben ezzel párhuzamosan lényeges, az “emberek”-et szolgáló programok kerülnek feladásra. Ezt eladni valóban nem volt könnyű feladat.

Ebben leginkább a látszólagos jólétet teremtő “nagy kormányzat”-ról kialakult új felfogás, a hétköznapi emberek vállára egyre nehezebb terheket rakó adórendszer és egy egészséges adag, rasszizmussal fűszerezett kommunistaellenes nacionalizmus segített. Lényegtelennek bizonyult, hogy a milliárdos károkat okozó bankbotrányok megakadályozták a gazdaságösztönzés legnagyobb ambícióit. Ezek a botrányok azonban csak kiábrándultságot eredményeztek azzal a “rendszer”-rel szemben, amelynek amúgy sem volt alternatívája. Az sem számított, hogy más politikák előtérbe helyezése és az adókulcsok progresszív módon történő átszabása esetén bizonyos szociális programok valóban megvalósíthatók lettek volna. Ezek úgyis csak a bürokráciát növelték, illetve pazarláshoz és visszaélésekhez vezettek volna azok részéről – kacsintás –, akik nem a fehér, vallásos, férfiközösséghez tartoznak. Mindenki előtt világos volt, mire gondolt Irving Kristol csípős megjegyzésével, miszerint a neokonzervatív valójában “olyan liberális, akit arcul csapott a valóság”.

A kapitalizmus ismét csak az egyéni felelősségvállalással és a merész vállalkozóval vált egyenlővé. A “katonai-ipari” komplexumnak folyósított állami támogatások miriádját is egyedül csak “életvitelünk” megvédésének kényszere igazolta. Ez azonban elkerülhetetlennek látszott, amennyiben az Egyesült Államok nem egyszerűen a Szovjetunió elleni hidegháború pókhálójába gabalyodott bele, hanem a nemzeti önrendelkezés mozgalmaival folytatott “forró háború”-ban is részt vett. Így eredetileg olyan helyzet állt elő, amelyben a vállalkozó elit – az “externális” költségek csökkentésére, illetve világhatalmi elgondolások megvalósítására vonatkozó – céljai összeolvadtak azon egyházias választók szándékaival, akik a nemzeti büszkeség érzetének visszaállításán voltak, s akik egyre nagyobb mértékben azonosították a jóléti államot “mások” érdekeinek szolgálatával.

A kapitalizmus kommunizmus felett aratott győzelme arra kényszerítette az egyes államokat, hogy egy rohamosan globálissá váló piacon mérjék össze erejüket – ez a termelés racionalizálását, áramvonalasítást, a helyi igényekhez való fokozott alkalmazkodást jelentette. Eltűnt azonban a régi ellenség, amelytől “életvitelünk”-et kellett megóvni. Úgy tűnt, hogy az elit kapitalista értékrendje, illetve a bázis vidékies aggodalmai újfent szembekerülnek egymással. Hiányzott a “ragasztó”. Aztán jött szeptember 11-e. Az Oszama bin Laden által irányított terrorista bűnözők csoportja elleni jogos felháborodás új háborúra szolgáltatott alkalmat, s új ellenséget kreált: Szaddám Huszeint és az iszlám fundamentalizmust. Nem számított, hogy Szaddám Huszein nem vallási szélsőséges, hogy nem léteztek tömegpusztító fegyverei, ahogy az sem, hogy nem jelentett valódi veszélyt az Egyesült Államokra. A lényeg, hogy itt volt “az a másik” egy olyan újfajta, ismeretlen köntösben, amelyet az Amerika-ellenesség címkéjétől óvakodó média könnyen manipulálhatott.

Ugyanakkor már a legelejétől kezdve voltak olyan előkelő, Ronald Reagan és George Bush kormányában tisztséget viselt személyek, akik gyanakvással fogadták az iraki probléma megoldására irányuló egyoldalú amerikai fellépést. Számos magas rangú katonai tisztviselő is látta az amerikai katonai potenciál túlfeszítésében rejlő veszélyeket. Az is nyilvánvaló volt sokak számára, hogy az iszlám fundamentalizmus nem léphet egyszerűen a régi kommunizmus helyébe. Azonban nem az ő álláspontjuk diadalmaskodott, mivel az sem a neokonzervatív “vállalkozás” anyagi érdekeltségét, sem pedig annak politikai imperatívuszát nem osztotta. Perle, Wolfowitz, Rumsfeld és mások már több mint egy évtizede Szaddám Huszein eltávolítását szajkózzák. Ennél fontosabb azonban az, hogy hogyan eredményeztek a szeptember 11-i események olyan helyzetet, amelyben az imperialista ambíciók és az amerikai hegemóniáért zajló külföldi küzdelem összekapcsolódhatott a hazai tomboló nacionalizmussal és a jóléti állam elleni még hevesebb támadásokkal. Ez pedig megújította a kapitalista elitek és a “tudatlan” populisták szövetségét, egy szűk neokonzervatív klikk hatalmának fenntartásával együtt.

Tervek

A neokonzervatívok már a berlini fal leomlása előtt megfogalmaztak olyan politikákat, amelyek segítségével az Egyesült Államok végérvényesen leszámolhatna a vietnami háború okozta traumával. A szeptember 11-i események még egyszer mentséget szolgáltattak számukra, hogy gátlástalan módon gyakorolják hatalmukat. Most már nem kérdéses, hogy az Irak megszállására vonatkozó terveket már George Bush elnöksége idején kidolgozta Richard Perle és Paul Wolfowitz. Richard Clarke és mások írásaiból az is világossá vált, hogy George W. Busht a terrortámadásokat követően már azonnal érdekelni kezdte a megszállás lehetősége. A “minél rosszabb, annál jobb” elvét alkalmazó, a “tett propagandájá”-nak ábrándját teljesen magukévá tevő terroristák ugyan megkapták, amit akartak, azonban ennek kárát – mint általában – mások fizetik meg.

A “realizmus” egy különösen közönséges formáján – mely hagyományosan az államot tekinti a politikai elemzés alapegységének – fellelkesült neokonzervatívok a számukra jól ismert ellenségképen – a fasizmuson és a kommunizmuson – keresztül értelmezték az al-Kaida tetteit. Ezért feltételezik a neokonzervatív politika formálói azt, hogy a terroristák néhány “lator” állam támogatása alatt állnak, amelyekkel szemben nem engedmények árán, hanem kizárólag erőszakosan lehet fellépni. Az – afganisztáni tálib kormányzat védelmét élvező – al-Kaida tettét követő nyilvánvaló válaszadási kényszer így könnyen átalakulhatott a “gonosz tengelyé”-vel – Iránnal, Irakkal, Észak-Koreával – szembeni sokkal általánosabb konfrontációt követelő felhívássá, illetve a “megelőző csapás” új doktrínájává. Ismételten nem számított, hogy ezen államok egyikének sem volt köze az al-Kaidához. A tárgyilagosság és nem kevésbé a nemzetközi jog elsőbbséget adott az Egyesült Államoknak, hogy bárhol beavatkozzon, ahol biztonsági érdekeit fenyegetve látja.

A “nemzeti biztonság” – ez a szlogen mindig kitűnően bevált, amikor az elitek világhatalmi törekvéseit az egyszerű állampolgár érdekeivel kellett egységbe forrasztani: Izrael ezt már valóságos művészeti ággá fejlesztette, s a neokonzervatívok felismerték, hogy sokat tanulhatnak ettől a kis országtól. Izrael ugyanis már jóval a Bush-doktrína kialakulása előtt megelőző csapásokat mért Líbiára, Irakra, Libanonra és más szomszédos államokra. Aztán pedig – mint az ENSZ által létrehozott állam, tetteinek ebből fakadó legitimitását hangoztatva – Izrael következetesen fittyet hányt azokra a követelésekre is, miszerint térjen vissza az 1967-es határokhoz, illetve szüntesse meg a palesztinok emberi jogait sértő számtalan intézkedést. A neokonzervatívok már a zsidó lakosok elleni öngyilkos robbantásokban is a szeptember 11-i események előfutárát vélhették felfedezni, a kegyetlen, megsemmisítő válaszreakciókban a megszállt területeken pedig azt, hogy miként bánjon az Egyesült Államok saját ellenségeivel. Irakban az amerikai erők valóban ezt a taktikát követik: egyéni terrorcselekményekért egész városokat kollektíven büntetnek meg, lakóépületeket rombolnak le, politikai gyilkosságok, tömeges letartóztatások, kínzások vannak napirenden, illetve elsöprő katonai erő alkalmazása a demonstrációk megfékezésére. Izrael azért játszik oly fontos szerepet a neokonzervatívok számára, mert leginkább reakciós politikai megnyilvánulásai pozitív példaként szolgálnak Amerika számára.

Tévedés ne essék, a cionizmus sosem volt meghatározó a neokonzervatív világképben. Frank Gaffney, Jeanne Kirkpatrick, Michael Novak és sok más vezető neokonzervatív nem zsidó. Ők is felismerik, hogy Izrael nem hajt valódi gazdasági hasznot Amerika vagy az amerikai kapitalizmus számára. Csak azt követően vált fontossá a neokonzervatívok számára, hogy az 1967-es, ún. hatnapos háborúban először jelent meg önálló katonai hatalomként. Az amerikai neokonzervatívoknak Izraellel mindig is geopolitikai jellegű céljaik voltak. Számukra Izrael az amerikai külpolitika “előretolt állása” egy – Wolfowitz szavaival – “olajban úszó” régióban. A – Samuel Huntington által “civilizációk összecsapásá”-nak nevezett – küzdelemben Izrael mint nyugati szövetséges válik mind fontosabbá a neokonzervatívok számára. Sokan valóban hajlamosak elfelejteni a keresztény cionizmus és a “keleties” intézményesült vallásgyakorlás hatását a vezető neokonzervatívokra, illetve az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kialakítására.

A neokonzervatívok otthon az “ellenséges kultúra”, az Egyesült Államokon kívül pedig a “nyugatellenes” értékek ellen folytatnak kulturális háborút. A vallásos média, a pénzügyi támogatások, illetve Pat Robertson és más prédikátorok Ariel Sharont és Benjamin Netanyahut áldó szavai mind azt sugallják, hogy a zsidók még az araboknál is jobb szövetségesek a szélsőjobb számára. Az Egyesült Államok angol, protestáns identitását a latin ajkúak által támasztott egyre nagyobb fenyegetéstől féltő neokonzervatívok figyelmesen tanulmányozzák, hogyan segít a régi szövetségesük által épített “elválasztófal” megőrizni Izrael állam zsidó jellegét attól, amit Netanyahu az izraeli arabok születési rátáinak növekvő “demográfiai veszély”-ének nevezett. Úgy tűnik továbbá, hogy Izrael számára sosem a térség kulturális közegébe való beilleszkedés volt a fontos, mint inkább önmagának mint nyugati társadalomnak s katonai hegemónnak elfogadtatása a környező államok részéről. Lebecsüljük az elitek geopolitikai céljai, illetve a tömeges választók vallási előítéletei és kulturális érdekei közötti egyensúlyozás neokonzervatívokra nehezedő kényszerét, ha figyelmen kívül hagyjuk az arab sztereotípiák használatát a “civilizációk küzdelmé”-ben, illetve azt, hogy hogyan fenyegeti a jeruzsálemi szent helyek és más területek feletti palesztin ellenőrzés a “zsidó–keresztény” civilizációt.

A neokonzervatívok nézete szerint az Egyesült Államoknak – csakúgy, mint Izraelnek – lényegében egyedül kell megvívnia a háborút a palesztin területek megszállásához hasonlóan végeláthatatlannak tűnő terrorizmussal szemben. Az iraki beavatkozást ellenző, hálátlan korábbi európai szövetségesek cserbenhagytak “minket”: ostobaságból vagy rosszindulatból nem veszik észre, hogy “mi” “értük” harcolunk. A hazai kritikusok eközben szintén túl ostobák vagy rosszindulatúak ahhoz, hogy észrevegyék: az ellenség titokban újabb támadásokra készül, s a Hezbollah, a Hamasz, az indonéz felkelők, az al-Kaida, az Iszlám Testvériség és a “többiek” pedig mind összejátszanak. A Nyugat kockázatos helyzetben van, s ez megköveteli, hogy az Egyesült Államokban is bevezetésre kerüljön az Izraelben már alkalmazott módszer: az érzelmi síkon történő lehető legradikálisabb különbségtétel “mi” és “ők” között.

Hagyományok

Úgy tűnik, a neokonzervativizmus az összeomlás szélén áll. Az iraki háború maga a rémálom, a hadifoglyok megkínzása körüli botránynak köszönhetően számos vezető személyisége borotvaélen táncol, a vállalkozók körében sok, az establishmenthez hű konzervatív pedig a költségek miatt kesereg, míg a populista jobboldalból Pat Buchanan és mások nyíltan hangot adnak kritikájuknak. A túlzott derűlátás azonban veszélyes lehet. Amíg a neokonzervativizmus elleni küzdelem pusztán apránként, a felháborító túlkapások egyikére-másikára figyelemmel folytatódik, a gazdasági, politikai és kulturális tennivalókat továbbra is annak pártfogói fogják meghatározni. Tehát – különösen a jelenlegi kulturális közegben – nem csupán egy-egy szakpolitika vagy törvényhozási aktus megváltoztatásáról van szó, hanem annak a vesződségekkel teli folyamatnak a kezdetéről, amely végül más képet alakít ki az Egyesült Államokról. Ezen írás keretei között csupán arra van lehetőség, hogy néhány futólagos megjegyzést tegyek egy ilyen vállalkozás természetével kapcsolatban.

A főáram kritikusai a gazdaságot illetően mindenekelőtt azzal nem foglalkoztak, ahogyan a kapitalista termelési mód vele járó dinamikus rendszere lepusztítja a populizmus által dédelgetett közösségi értékeket. A kapitalizmus szekuláris jellege, technológiai kényszere, üzleties gondolkodásmódja, illetve általa semmibevétele mindannak, ami egyházi és provinciális, minden bizonnyal aláássa a konzervatívok ragaszkodását a vallásos intézmények, az alapító mítoszok és a közösség bevett szokásaihoz. A neokonzervativizmus képtelen feloldani ezt a feszültséget. A baloldal a piac ostorcsapásainak mérséklése iránti hagyományos elkötelezettségével, a “profit helyett” az emberekkel való törődés hangsúlyozásával, illetve az amerikai társadalomban a szolidaritás és a hasznosság érzetének feltámasztásával képes beavatkozni ebbe a folyamatba. A jelenlegi konfliktus ugyanis nem a “nagy, illetve kicsi” kormányzat között feszül, hanem, hogy milyen kiemelt programok élveznek elsőbbséget. Amikor a költségvetés kiadásain keresztül meghatározza az amerikai emberek választási lehetőségeit, a baloldal olyan hagyományaira támaszkodhat, mint Theodore Roosevelt, a New Deal és a Szegény emberek mozgalmának öröksége.

Ugyanez mondható el a külpolitikáról is: az Egyesült Államok akkor élvezte a világ vagy legalábbis a nyugati demokráciák megbecsülését, amikor valóban nemzetközi támogatással bíró ügyek mellett állt ki. A terrorizmus elleni világméretű háborúban abszurd a “megbékélés” elutasításáról beszélni akkor, amikor a “világ” többi része és – talán még fontosabb – annak közvéleménye másként értelmezi a fenyegetést, és nem hajlandó támogatni a neokonzervatív klikk öncélú és rosszul kialakított politikáját. A tekintélyelvűséggel szembeni küzdelemben “realizmus”-ért kiáltani elsősorban azt jelenti, hogy felismerjük a demokrácia terjesztésének korlátait: a világhatalmi törekvések által előidézett gyanakvást a nyugati értékekkel szemben, a premodern intézmények és szokások erejét és az állami berendezkedésnek még mindig törékeny jellegét a világ legnagyobb részében. Jelenlegi neokonzervatív politikusaink olyan fanatikusok, akik a geopolitikai előnyszerzés érdekében saját felfogásuk szerint szándékoznak átszabni a világot. Nem sok a közös bennük a múlt idők valódi “realistái”-val. Churchill és Roosevelt a harmincas években nem hazudott a nemzetközi közösségnek a fasiszta fenyegetéssel kapcsolatban, nem talált ki történeteket nem létező tömegpusztító fegyverekről, nem félemlített és vesztegetett meg kis nemzeteket, hogy csatlakozzanak az “elszántak koalíciójá”-hoz, nem szentesített korrupt, kollaboráns, a tömegek támogatását nem bíró kormányokat, és nem alkalmazott erőszakot mindenfajta elszámoltathatóság nélkül: ez totalitárius ellenségeik taktikája volt.

Aztán itt van a polgári szabadságjogok problémája: a végső érdek, hogy a “biztonság” valóban védelmet nyújtson. Amerika a szabadság menedékeként tett szert tekintélyre a világban. A vallási fanatizmus, a “trón és oltár” szövetsége iránti megvetés volt az, ami megkülönböztette az “új”-at a “régi” világtól. Az, hogy a neokonzervatívok a polgári szabadságjogok korlátozását követelik a “biztonság” nevében, nem több, mint saját alkalmatlanságuk és kétszínűségük elrejtésének vágya a nyilvános vizsgálódás elől. Az Egyesült Államokra korábban is leselkedett veszély, s mindig könnyű a jelenlegi fenyegetést a legveszélyesebbnek beállítani. A polgári szabadságjogokat is könnyű felkarolni normális körülményei között – azonban pontosan ebben az esetben nem érnek semmit. A polgári szabadságjogok nem luxusjószág, amint azt a neokonzervatívok sejtetik, hanem az alap, amelyre a szabad társadalom épül.

A neokonzervatívok azt a provinciális típust testesítik meg, amely fél attól, amit nem ismer. Félnek a meglévő intézmények kritikájától. Félnek az egyén elkopott előítéletek alóli felszabadításának lehetőségétől, a “másság”-gal való találkozástól, a kiváltságok elvesztésétől. Végül félnek magától a szabadságtól is. Egy fasizmust tagadó társadalomban a neokonzervatívok a legközelebbi hozzátartozói a múlt idők fasisztáinak. Szembeszállni a neokonzervativizmussal tehát nem egyszerűen egy új filozófiai szemlélet elítélését foglalja magában. Arra sarkall, hogy különbséget tegyünk a politikának, a közügyek vitelének olyan módozatai között, amelyek egy modern demokráciában elfogadhatóak, illetve amelyek nem.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, eltelt 15 évnyi rombolás. Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság. A társadalom-politika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb "átverése", hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, hogy eltelt 15 évnyi rombolás.

Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság.

Szétvertük a szakmai és szakszervezeti hagyományait megcsonkítva, eltorzítva is őrző és azokat a kényszerítő veszélyhelyzetben megújító munkásosztályt. Ugyanezt tettük az önigazgatás tapasztalataival már-már rendelkező, sorsában sokszor megcsúfolt parasztsággal is.

Szétvertük és leromboltuk ahelyett, hogy lebontottuk volna azt, ami rossz volt, és megerősítve tovább építettük volna mindazt, ami egy közösségi értékeket valló társadalom számára nélkülözhetetlen.

A létezőnek mondott proletárdiktatúrát felváltotta a fiskális és monetáris diktatúra. A társadalompolitikai szempontok ebben az új diktatúrában – hivatkozásos fontosságuk ellenére – könyörtelenül háttérbe szorultak. Az új rendszer, amely inkább piacgazdasági célokat követ, mint társadalmiakat, mindent alárendelt előbb a hatalmi politika, később a gazdasági hatalom vélt vagy valós érdekeinek.

Nincs társadalompolitikai stratégiánk. De nincs gazdaságpolitikai sem, amelynek egy emberibb társadalmat kellene szolgálnia. E hiányok kényszere miatt hovatovább stratégiává lépett elő a pragmatizmus.

A sematikus szocialista internacionalizmus helyét elfoglalta a rafináltan mindent uraló globalizáció. A közérdekeket kíméletlenül elnyomja a magánérdek, a közösségi szemlélet helyébe a társadalmat romboló egoizmus lépett.

Diderot több mint kétszáz éve máig érvényesen ezt írta:

“…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszek azzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam. Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érdekével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeiről beszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogy miközben becsületesen betartom a törvényt másokkal szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosítékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabb a helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindannak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követni ellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyengébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok biztosítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy ne reméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok az ilyesmitől. (…) Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-e érdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogy megosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez jobban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igazságosság.”

15 évvel a köztársaság kikiáltása után elmondhatjuk, a lakosság legalább fele vesztesként került ki a rendszerváltásból. Közel egymillió azoknak a száma, akik a társadalom peremére kerülve ma már ki sem zsákmányolhatóak. Se munka, se remény.

Ennek mintegy kétszerese, aki máról holnapra él – tartalékok nélkül, de még reménykedve – a megélhetés határán.

A társadalompolitika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb “átverése”, hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Csak jól működő gazdaság teremthet fedezetet társadalompolitikai elvárásaink teljesítésére, ezért a gazdaság szereplőit támogatni kell. E támogatások eredményeként, a folyamatosan növekvő össznemzeti termékből folyamatosan növekedni fog az elosztható jövedelem aránya, és így egyre többet fordíthatunk a társadalom igényeire anélkül, hogy növelnünk kellene a költségvetés centralizációját – merthogy a centralizáció növelése “agyonüti” a vállalkozásokat, jelentős mértékben korlátozza a bővített újratermelést. (A skandináv rendszerek ezt az állítást sem támasztják alá.) Csakhogy a “ha majd jól működik a gazdaság, akkor tudunk érdemben foglalkozni társadalompolitikával” attitűd nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket.

Az 1996 és 2002 közötti folyamatos gazdasági növekedés mellett is egyre nőtt az országban a szegénység, az 50%-ot alig meghaladó foglalkoztatási ráta – ami sokkal beszédesebb a munkanélküliségi rátánál – növekedése pedig alig haladta meg az egy százalékot. Ugyanezen időszak alatt a versenyszférában, a 65–35%-os munka és tőkejövedelem arány 45–55%-ra torzult.

Gazdaságpolitikánk hosszú távon sem hozhatja meg a “beígért” eredményt, hiszen a gazdasági növekedés ciklikus, felmenő ágban akkumulálódik az elosztható jövedelem, de amikorra akkumulálódna, a ciklus már lefele menő ágban van, ahol ismét a gazdaság támogatásának szükségessége lép előtérbe. Így hol a gazdaságot kell támogatnunk, hol pedig a gazdaságot. Hol van a társadalom?

Az elmúlt 15 év alatt szinte naponta hallottuk – és halljuk ma is –, hogy az állam szerepét csökkenteni kell, kisebb és hatékonyabb államra van szükség. Ezeket a szólamokat több mint száz éve vettük be kórusunk repertoárjába – amióta önálló magyar költségvetés létezik –, csakhogy az utóbbi 15 évben az unalomig zengjük, mialatt csak tovább rontottuk és rontjuk ma is az állam által finanszírozott ellátó rendszereket.

Az egészségügy és az oktatás reformjának véget nem érő hangoztatása azt eredményezte, hogy a társadalom levonta a következtetést: a reform azt jelenti, hogy valószínűleg nem változik semmi, de ezért többet kell fizetni.

Megjegyzendő, hogy a problémák jelentős részének oldásához nem szükségesek pénzügyi ráfordítások vagy reformértékű lépések. Megfelelő szervezéssel, a valós igényeket és lehetőségeket figyelembe vevő struktúraátalakítással oldhatók, sőt egyes esetekben feloldhatók lennének a feszültségek.

A neoliberális alapelv, amely szerint ne az állam döntse el polgárai helyett, hogy mit, mikor, hogyan és mennyit költenek, hagyja meg számukra a döntés szabadságát, nagyon szépen hangzik, főleg abban az esetben, amennyiben e “döntési szabadság” a társadalom számára rendelkezésre áll. És ha nem?

Vagy fogadjuk el Karl Popper álláspontját? “Az állam ne akarjon az összes vagy legtöbb polgár boldogságának intézménye lenni, az is elegendő és kielégítő, ha elhárítja, vagy csökkenti a károkat – személyes boldogságáról gondoskodjék ki-ki saját maga, saját körében.”

Valóban újra kell gondolni az állam szerepét és feladatait is, de azt hiszem, hogy ezek a feladatok szorosan összefüggenek a társadalom helyzetével. Ugyanazon társadalmi formáción belül is lehet más és más az állam szerepe és feladata, amennyiben a társadalom helyzete ezt úgy kívánja.

Egy többségében szegény társadalom nagyobb segítségre szorul, többet vár el az államtól, a közösségtől, mint ennek ellentettje.

Ott, ahol az embereket arra szocializálták, hogy az állam szinte mindent megold helyettük, ahol a béreket, a jövedelmeket ennek függvényében alakították ki, ahol egy életpályán lehetetlen volt családi dinasztiáknak is kimagaslóan jó életkörülményeket teremtő vagyonokat gyűjteni, ott nem célszerű – sőt nem etikus – az “éjjeliőr” szerepére redukált állam kialakításának még az ötletszerű felvetése sem.

Az a nép, amely a rendszerváltást megelőző negyven év alatt – amelynek során gyökeresen átstrukturálódott a társadalom – megteremtette a mai politikai elit lehetőségeit, a gazdasági elit számára pedig negyven év kemény munkájával, ilyen-olyan, de közös felhalmozásával, megalapozta egyéni vagyongyűjtésüket, az a nép többet érdemel! Érdekérvényesítő képességének növelése, érdekeinek képviselete mindannyiunk kötelezettsége.

A teljes körű privatizáció, az állam rossz tulajdonos, a piac mindent megold, politikai és gazdasági technikák, globalizációs attitűdök, a társadalom oldaláról – mindenütt a világon – eredménytelennek bizonyultak.

Amikor a piac, a tőke állami segítségért kiáltott, azonnal eszeveszett iramban megérkezett a támogatás (adóelengedések, konszolidációk, tőkeinjekciók formájában) – kiderült, hogy állami beavatkozás nélkül a piac működésképtelen –, hasonló jajszó a társadalom részéről maximum az igények elismeréséig képes eljutni.

Az állam defenzív gazdaságpolitikáját – a piac majd megoldja, tehát a tőke támogatásával javul a gazdaság, a versenyképesség, a gazdaság támogatásával javulni fog az életszínvonal, az életszínvonal javulásával… – fel kell váltsa az offenzív társadalom- és gazdaságpolitika.

A piac – érthető módon – többnyire csak rövid távon és megfelelő profittal kecsegtetően ruház be, a társadalompolitika nem érdekli – nem is az ő feladata. A gazdaság társadalompolitikai és ezzel összhangban levő versenyképességi igényeknek is megfelelő átalakítására csak az állam képes. Az állam e képessége ki kell, hogy egészüljön politikai készséggel is. A gazdaság célzott és tervszerű támogatása soha nem volt idegen az államtól. Az államháztartás és/vagy költségvetés hiánya növelhető – sőt e növekedés akár kívánatosnak is mondható – termelő- és infrastrukturális beruházások esetén.

A globális mellett erősíteni kell a gazdaság nemzeti jellegét. Ez lehet az, ami növeli a foglakoztatást, munkahelyeket teremt, mérsékli a kiszolgáltatottságot, alternatívát jelent a sokak szerint alternatíva nélküli neoliberális gazdaságpolitikával szemben. (Általában is igaz, hogy a nemzeti jelleg erősítése nem lehet a jobboldal privilégiuma.)

A keynesi multiplikátorelmélet szerint az állami beavatkozásra éppen akkor van szükség, amikor a gazdaság dekonjunkturális időszakát éli. Ez a beavatkozás segíti a gazdaságot és segíti a társadalmat is. Ezen elmélet analógiáján miért ne lehetne kialakítani egy társadalmi multiplikátort, amiben az állam feladata a foglalkoztatási szint megfelelő szinten tartása lenne? (Legjobb szociálpolitikai módszer a foglalkoztatás.)

Ehhez persze nem elegendő – mint ahogy az állam sok egyéb feladatához sem – az éjjeliőr szerepére degradált állam.

A rendszerváltás előtt negyven éven át hirdettük a közösségi s ezen belül is elsősorban az állami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a “nagy felismerés”, és a közösségi tulajdonlás haszontalanná, gazdaságtalanná, politikailag nemkívánatossá vált. Minden, ami közösségi, az csak és kizárólag a “múlt csökevénye”. Így a “feketelistá”-n a magántulajdon helyébe most a közösségi tulajdon lépett.

A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemokrácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot, miként lehet, hogy egy szociáldemokrata támogatja a tőkét, a magántulajdont. A válasz ma is igaz és tanulságos: Nem az a lényeg, hogy milyen a tulajdonforma, hanem az, hogy melyik tulajdonforma a leghatékonyabb a társadalom számára – hiszen a gazdaság a társadalom része.

A magántulajdon mellett tehát szerepet kell kapnia a közösségi, szövetkezeti, önkormányzati, regionális tulajdonnak – bármelyiknek, amely a társadalom hasznára válik.

Az eltelt 15 évben “sikerült” közhellyé laposítani eszmealapító kifejezéseinket, mint pl. az igazságosság, a szolidaritás vagy az esélyegyenlőség. Egyre távolabb kerülve eredeti jelentésüktől, lassan csak az “illik még beszélni róluk” – vagy talán már ezt sem – kiüresedett fogalmaivá válnak.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy eszmékből nem lehet kenyeret venni, eszmékből, hitből nem lehet gazdaságot építeni, ugyanakkor eszmék és hit nélkül nem szabad.

A szavazatok megszerzését fel kellene, hogy váltsa a szavazók “megszerzése”. Külcsínnel – piárral, médiatámogatással – lehet szavazatokat gyűjteni – amerikai módra –, de a szavazók “megszerzése” belbecset, tartalmat igényelne. A baloldalnak pedig – remélem – a szavazók a fontosak.

Csakhogy ez nehéz, fáradságos, új utakat igénylő feladat. Nincs követendő vagy követhető irány. A baloldal az egész világon gondban van, s ezek a gondok hatványozottan jelennek meg a volt szocialista országokban. A társadalmi és a gazdasági problémák megoldásán túl – vagy éppen ehhez – szükség lenne világnézeti, ideológiai korszerűsítésre is. Egy emberközpontú, igazságos társadalomkép kialakításához alkalmas eszmerendszerre, mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy ez a mai rendszer lenne a társadalmi formációk legjobbika.

A marxizmus kapitalizmuselemzésénél máig nincs áttekinthetőbb, jobb munka, miközben a rendszer – különösen az elmúlt húsz-harminc évben – jelentős változáson ment keresztül. (Csak megjegyzem: alapjaiban azonban nem változott!)

Claude Lévi-Strauss írja – Rousseau-t is idézve – a Szomorú trópusok című művében:

(…) Ha igaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek ki maguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépítését, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgató erő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; még mindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sikerült, azt újra megalkothatjuk: “Az aranykor, amit egy vak babona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.”

A globális kapitalizmus jellegzetes gondolkozási sémái, toposzai a földön hevernek, csak le kell hajolni értük. A szókészlet jelentését érdemes közelebbről is szemügyre vennünk.

Az alábbiakban az újkapitalizmus ideológiai tendenciáinak átfogó jellemzése helyett (bár ilyenek léteznek, s az ideológia akár marxi, akár mannheimi fogalma alapján szisztematikusan kutathatóak is) csupán ezen ideológiák jellegzetes tartalmainak, toposzainak, kulcsszavainak, szótárának bemutatására szorítkozunk. Ahogyan a tudományokban a teóriákhoz képest léteznek teorémák, elmélettöredékek, többé-kevésbé kidolgozott ötletek, hasonlóan van ez az ideológiák terén is. Átfogó, összefüggő eszmetan és ennek funkcionális elemzése helyett ragadjunk ki az újkapitalizmus ideologémái közül olyanokat, amelyek – a hétköznapi gondolkodás és tudás befolyásolásán keresztül – a tőkés társadalom legitimációját hivatottak elősegíteni. Olyanokat, amelyeket nem kell kutatói erőfeszítésekkel keresnünk, mert az utcán hevernek, csak le kell hajolnunk értük, s máris adva van az elemzés nyelvi-gondolati anyaga.

Se szeri, se száma hétköznapjainkban a legkülönbözőbb gazdasági, társadalmi jelenségek, teljesítmények értékelésekor a “hiába, vannak győztesek s vannak vesztesek” már-már magyarázatra sem szoruló kijelentés alkalmazásának. Ez a klasszifikáció az igazolás látszatát keltve mégsem legitimál, holott éppen igazolnia kellene a bekövetkezett állapotokat. Jellegzetes amerikanizmus (winner-loser) érkezett, terjedt el és győzedelmeskedett a neoliberalizmus szótárával az öreg kontinensen, amelyik egykor a feudalizmus erőivel szemben valóban a szabad verseny elvére építette a polgári berendezkedést igazoló elveit, eljárásait. Jogegyenlőségre, szerződési szabadságra és a magántulajdon tiszteletére, sőt szentségére. A “das Bürgertum” nemcsak a Besitz– és Bildungsbürgertumot, a vagyon és a képzettség polgárságát jelentette, hanem a feudális, rendi kötöttségeitől megszabadult, életét szabadon és más individuumokkal versengve leélő polgárét. A burzsoá–citoyen dichotom viszony már rámutat bizonyos strukturális törésre, de legalábbis a közhatalom előtt – elvileg – mindenki egyenlő. A magántulajdonos, magánember, a burzsoá mivolt a fogyasztási cikkek vonatkozásában – a pauperizálódó tömegek kivételével – valamelyest mindig mindenkinek kijárt. A termelési eszközök, befektethető mértékű vagyontömeg társadalmi megoszlása tekintetében már közel sem volt ez a helyzet. Az induláskori, a startbeli feltételek viszonylagos egyenlősége sem adatott meg. Mégis, a legitimáció ezzel (és más, itt most nem tárgyalható fejleményekkel együtt) megszűnt túlvilági lenni, laicizálódott, szekularizálódott, s a progresszió szolgálatában állt.

Az amerikai társadalomfejlődés ettől eltérően s némiképp kedvezőbben alakult. Elsősorban a brit minták átvételére kerülhetett sor, s mivel számottevő feudális előzmény nélkül indulhatott a tőkés fejlődés, ezért egészen a “végek” eltűnéséig¹ , tehát körülbelül az 1890-es évekig, mindenkinek jutott szabad parcella a más tekintetben is gazdag kontinensnyi országban, azaz a földtulajdonos farmerré válhatott. A javak eredeti felosztását követő igazi politikai harcokat az újrafelosztás, a redisztribúció korszaka csak ezután hoz magával. Épp ezért az amerikai demokrácia egész a 19. század végéig reális társadalmi alapzaton nyugodott, s közel se véletlen, hogy itt radikalizálódott a versenytársadalom gondolata. A puritán erények s a munka tisztelete párosult a verseny startbeli egyenlőségével, amely Európában nagyobb mértékben hiányzott. Az amerikai way of life ideológia hátterét, ha csak vázlatosan is, de ennyiben tárgyalnunk kellett ahhoz, hogy a népesség ottani nyerő típusra és loserekre osztását megérthessük.

A verseny jó dolog, a játék s a homo ludens a kultúra alkotórésze. Kivétel nélkül majdnem mindenki szereti. Azért és akkor, ha az erőfeszítések során feszültséget és feloldódást, örömet és kielégülést hoz. Egyidejűleg spontánul és tudatosan veszünk részt benne, szerepet kap a véletlen is, de még inkább a versenyzők által mozgásba hozandó képességek és készségek, s a verseny még igazságos is, miáltal elfogadható az eredménye. Minthogy egyenlő felek azonos feltételek mellett játsszák, s előre rögzítettek a szabályok, amelyek a játék kereteit adják. A játéknak kezdete és vége van, térben és időben határolt folyamat. A játék menete közben keletkező konfliktusokat pedig egy semleges bíró oldja fel, az előre rögzített szabályok alkalmazásával. A tapasztalatok során lehet és kell módosítani a szabályokat, új kategóriák be- vagy kiiktatásával, de ezen tudatos változtatásoknak nem szabad kikezdeniük a játék eszméjét: egyenlő felek közötti, szabályozott versenyhelyzet, fair eljárásokkal. Ha e három feltétel nem állna együttesen elő, akkor az eredményt mint minősítő körülményt már nem tartanák igazságosnak sem a részt vevő felek, sem a nézők. Ha nem egyenlő súlycsoportba tartoznának a résztvevők, vagy nem volnának előre rögzítettek a szabályok, mert azokat valaki menet közben változtathatná, akkor kétes lenne a folyamat igazoltsága s elfogadottsága. Ha nem semleges a bíró – elfogult vagy egyenesen szándékosan csal –, akkor az eredmény objektivitása megy veszendőbe, ami aláássa a verseny igazságosságát. A különböző játékelméleti analógiákkal élő társadalommagyarázatok éppen ezen feltételek fennállásának elemzése nélkül viszik át az igazságos verseny eszméjét azért, hogy a versenytársadalmat igazolhassák. Az emberekben élő igazságossági elvárások szociál- és individuálpszichikai realitására építenek a győztesek–vesztesek természetesnek tűnő, magyarázatot sem kívánó szembeállításával. A társadalmi folyamatokat nem előzte meg a szabályok konszenzuális rögzítése² , azoknak nincs sem elejük, se végük, mert határolatlanok. A társadalmi létben a bíró személye (“közhatalom”) is roppant kérdéses, hisz a politika éppen menet közben változtat, reagál a mindenkori, szakadatlanul változó helyzetek kihívására. A feltételek egyenlőtlenségét pedig a gazdaság társadalomstruktúrája állítja elő.

Éppen a versenytársadalom igazságosságának megértéséhez szükséges szembeállítanunk – a feltételek szubsztanciális különbözőségének számbavételéért – az egyszerű és a tőkés árutermelést. Mindkettő árugazdaságot feltételez, mindkettőben van verseny, csak éppen ezek nagyon különböző igazságosságokat valósítanak meg. Az egyszerű árutermelő saját munkájának árutermékével vesz részt a piaci versenyben, s így a piac személytelen mércéje őt magát, saját tevékenységét minősíti. Ebben az értelemben beszél a világrendszer-kutatásban Harrod és Hirsch is demokratikus gazdagságról. Innen a kisárutermelés igazságossága és elfogadottsága, s ennek a versenynek a valós, társadalmi igazságossága részben el is takarhatta, s ma is eltakarja – mert hiszen alárendelt mozzanatként jelen van a bővített újratermelési folyamatban – a tőkés árutermelés ettől való fundamentális eltérését. Utóbbiban ugyanis már idegen munka elsajátításával előállított termékről van szó. Oligarchikus gazdagságról, olyan hosszú távon biztosított jövedelemről, ami azé lesz, aki ellenőrzi létrehozóját, nem pedig azé, aki előállította. Szemben a tőkés termeléssel, a kisárutermelő azért ad el a piacon, hogy maga és családja szükségleteinek kielégítése érdekében pénzéért más, nem általa előállított árut vásárolhasson, tehát a folyamat célja a szükségletkielégítés, és forgalmi folyamata Á-P-Á képlettel írható le; addig a tőkés árutermelés célja a haszonszerzés. Nyereségért termelnek, pénzt (P) azért költenek (Á), hogy a megvásárolt árukkal termeljenek: munkaerővel, álló- és forgóeszközökkel, és többletre tegyenek szert (P-Á-P’). A forgalmi folyamat mozgatórugója itt a profit, a termelés célja a szakadatlan felhalmozás.

A tőkés árutermelésben látszólag tehát a versengésben egyenlő egyének közötti szelekció érvényesül, valójában az egyéni erőfeszítések mértékén és a képességek különbözőségén túl egyéb, az egyének akaratától független, objektív tényezők döntő befolyása érvényesül. A versengő individuumok mögötti strukturális pozíciók, osztályok, azok rétegei és csoportjai közötti különbségek hatnak. A siker, a sikertörténetek, a sztárkultusz, a csillogás reflektorfénybe állításának arról kell meggyőznie az embereket, hogy az újkapitalizmus világa olyan világ, ahol – mint ez az Egyesült Államok pioneerokra szabott korában, néhány szépséghibával³ valóban így is volt – mindenki a saját szerencséjének kovácsa, ahol nemes, mindenkire kiterjedő esélyegyenlőség szerinti játék folyik. A korlátlan lehetőségek közepette a “Ragadd üstökön a szerencsédet”, van még egy esélyed, próbálkozz, ne add fel! toposzok hivatottak egyrészt a versenyelvet igazolni, másrészt a szerencsejavak véletlenszerű megoszlását a társadalmi szükségszerűségek rangjára emelni. A játékelméleti analógia átvitele a társadalmi és gazdasági folyamatokra tudományosan pontatlan és felületes, de alkalmazásának nem is a megértés a mozgatórugója, hanem az, hogy ideológiailag funkcionális elem: anyagi erő, mert hat az emberekre.

Álláspontunk érvényességét széles körű nemzetközi irodalom is alátámasztja⁴ . Amerikai közgazdászok, Robert H. Frank és Philip J. Cook⁵ egyenesen azt állítják, hogy a gazdaság és a kultúra döntő területein egyaránt a versenysport jutalmazási elveit alkalmazzák a globalizációs folyamatok során. Ugyanis a “Winner-take-all” – a győztes mindent elnyer elve érvényesül. A teniszben a világranglista negyvenötödik helyezettje 1993-ban éppen úgy csillogott, mint az első tíz bármelyike. Ám annak ellenére, hogy a US Openen, az amerikai nyílt teniszbajnokságon elődöntős volt, egyetlen teniszütős vagy cipős reklámszerződés sem jutott neki. Szerzőink ezután a felsőoktatás esetét mutatják be: A második ciklus végén (tehát az egyetemi fokozatú diploma megszerzésekor – Sz. P.) a legjobb diplomásoknak több esélyük van, mint másoknak – akik pedig aligha kevésbé tehetségesek, mint ők –, hogy felvegyék őket a legjobb doktori programokba; és a legjelentősebb doktori programokkal több esélyük nyílik arra, hogy a legjobb egyetemeken szerezzenek állást. Azokon óraterheik csekélyebbek lesznek, mint más, kevésbé tekintélyes campusokon; általános kutatási creditpontjaik, amelyeket beszámítanak, pedig megengedik, hogy a kollégáikkal való egyenrangúságot könnyebben érjék el. Ezen fejlődési fokon aztán a legjobbak majdnem bizonyosan még több kutatási creditet és magas színvonalú kollokviumokra szóló meghívást szereznek. A kezdetekben szerzett kicsiny kezdeményezési előny így válik behozhatatlanná a végelszámoláskor. A szociológus Robert Merton “Matthieu-hatásnak” nevezte ezt el, Matthieu könyvének azon részlete nyomán, amely azt mondja: “Azoknak, akiknek adatott, adni is fognak, sőt, a bőség jut; de az, aki nem birtokol jelentős dolgot, annak ínség a része, amellyel rendelkezik.”⁶

Ha most a szemléletesség kedvéért összehasonlítjuk a “Winner-take-all” elvvel és a Matthieu-hatással jellemezhető mai viszonyokat a szabad versenyes kapitalizmus ideológiai tendenciáit kifejező, John Dos Passos által megörökített állapotokkal, aki – szerencsénkre – U. S. A. című regényfolyamát forrásértékű dokumentarista technikákkal is igyekezett megújítani, akkor világossá válik a “végek” idejéről írottak és a mai állapotok különbsége. Dos Passos egy társadalmi körképben egyneműsített, egyformává tett – ám nagyon különböző súlyú és befolyású – emberek választási fogását gúnyolja W. J. Bryan, Nebraska aranyszájú szónoka 1896-os korteskedésének felidézésével⁷ .

…aki bérért dolgozik, van az is olyan vállalkozó, mint a főnöke,

a kisvárosi ügyvéd is van olyan vállalkozó, mint az üzleti egyesülések

tanácsadója a világvárosban,

a sarki szatócs is vállalkozó, annyira legalább, mint a New York-i

nagykereskedő,

a gazda, aki a hajnallal kél, kora tavasztól nyárutóig, naphosszat robotol,

és eszével, testi erejével gazdagságot támaszt a természet tárházában,

van az is vállalkozó annyira, mint az árutőzsdés, aki a szemes termények

árával játszik,

az ezerlábnyi mélyre szálló

vagy kétezer lábnyi magasba kúszó

bányász, mikor a nemesfémet

kibontja rejtekéből,

hogy bővülhessen a kereskedelem –

vállalkozik éppannyira,

mint az a pár pénzvarázsló,

aki csak gubbaszt

mindenek mögött

és drótokat rángat…

Kétség sem férhet hozzá, hogy ez akkor sem volt igaz, de az a jellemző, hogy akkor még elképzelhető érvelés volt – ami ma elképzelhetetlen. Az, hogy a vállalkozás közös nevezőjére próbálják hozni a teljes társadalmi keresztmetszetet. Azért, mert ma a társadalmilag egyenlőtlen⁸ versenyben a kiemelt elitet busásan megfizetik, de már az elsőrangú második vonal is fényévekre van e maroknyi kisebbségtől. A versenyeztetés a hajszálnyi különbségeket nagyítja fel és fejleszti tovább. A maroknyi kisebbség dicsőségét és gazdagságát viszont bárki által elérhető teljesítményként mutatják be és népszerűsítik. Azért, hogy a győztest győzelmet kiérdemelőként igazolhassák.

Az ilyen és ehhez hasonló ideologémák és médiatechnikák kulcsszava az esély, a “Chance”. Ez is a játékból került át a versenytársadalom legitimációs szótárába. Valóban, absztrakt értelemben sok mindenkinek sok mindenre van ugyanis esélye. Csak éppen nem mindegy, hogy 99,9% vagy pedig 0,1% az esélye valakinek. Kikapcsolják az esély mértékét és fokát, azért és úgy, hogy fenntarthassák és kiterjeszthessék az esélyegyenlőség látszatdemokratizmusát. A strukturálisan különböző társadalmi helyzetekről, eltérő feltételrendszerről, amely a hasonlóak között valóban az életlehetőségek közösségét teremti meg, eleve nem beszélnek. Az esély individualizált fogalom, amely függetlenített attól a társadalmi struktúrától, amelybe az egyének bele vannak vetve. Kedvező esetben persze vannak inter- és intragenerációs mobilitási csatornák, csak nem úgy és nem oly módon, ahogyan ezt a korszak ideologémái szerint elhitetik. Amíg a reális világ ontológiai felépítettségében az absztrakt lehetőségektől a konkrét lehetőségekig haladva, a sporadikus, elszórt megvalósulásokon keresztül a szükségszerűen bekövetkező fejleményekig az alapok és a mértékek széles tárháza húzódik meg, addig a globális kapitalizmus reklám- és médiatechnikái tudatos szimplifikációkkal teremtenek hamis látszatokat. Szociálpszichikailag pedig ez sokak érzületével találkozó, nagy hatású mechanizmus – humanista álhumanizmus, mondhatjuk –, hisz legutoljára a remény vétetik el (W. Benjamin) az akaró, érző emberektől. Az absztrakt – reális feltételektől függetlenített – esélyszemlélet terjesztése, továbbá a reális szabadság, a célokat és értékeket a rendelkezésre álló eszközeikkel megvalósító pozitív szabadságeszménnyel szemben egyfelől a negatív – mindenkitől és mindentől független – individuális szabadságfogalmat, másfelől a szerencsére (véletlenre) épített szabadságfogalmakat építik be az esélyszemlélet terjesztésén keresztül is a tömegkommunikáción orientálódó és orientált tömegemberek gondolkodásmódjába. A tudatipar fáradhatatlan, nem pihen, s ennek megfelelően eredményesen is állítja elő azokat a habitusokat – a valóság észlelésének, fogalmi leképezésének és cselekvési késztetéseinek sémáit –, amelyek nagymértékben alkalmatlanná teszik az embereket arra, hogy adekvát formákban éljék át és tudatosítsák tényleges élethelyzeteiket és életlehetőségeiket. A fair verseny és az esélyek egyenlősége hivatott tehát a társadalmi különbségek elfogadtatására. Nem mondjuk, hogy eredménytelenül. A látszat valóságos, mert hat, mert a verseny igazságosságának, az esélyek egyenlőségének ideologémái társadalmi méretekben nem lepleződnek le látszatként. Még nem. Kérdés, meddig nem.

Jegyzetek

¹ Hardi Péter: “Pluralizmus: az amerikai változat”, in: Bayer-Hardi, Pluralizmus, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 84. o.

² A konszenzuselméletek fiktív, történetietlen jellegét persze nem mindenki ismeri el. Mi e tekintetben David Hume-mal tartunk, aki e hagyományos ellenérv mellé még egy jó néhányat felsorakoztatott. (Pl.: természeti állapotban élő lények ab ovo nem rendelkezhetnek a szerződéskötéshez szükséges szellemi képességekkel; egy szerződéskötés eleve jogrendet és társadalmi állapotot tételez fel; a kormányzatok keletkezésénél igen gyakori az erőszak; egy berendezkedést, amely de facto sokáig fennáll, a megszokás legitimál stb.)

³ Az indiánok kiirtására, az 1865-ig legális rabszolgamunkára és a bűnözés útján szerzett, majd befektetett és legalizált óriási vagyonok eredetére kell itt elsősorban gondolnunk.

⁴ Lásd például: Harcolni nem játék (Marx szemben a játék- és igazságosságelméletekkel), in: Daniel Bensaïd: Marx l’intempestif. Grandeur et misères d’une aventure critique (XIXe-XXe siècles), Fayard, 1995, 141–184.

⁵ The Winner-Take-All Society (A győztes mindent elnyer társadalma), Free Press, New York, 1995.

⁶ Le Nouveau Capitalisme, N° spécial: Le Monde diplomatique, 2003. dec–2004. jan., 21. o.

⁷ John Dos Passos U. S. A. Első kötet A negyvenkettedik szélességi kör, Európa Könyvkiadó, 1978, 154–155. o. Bartos Tibor fordítása.

⁸ Lehet–e az átlag amerikai (200 millió ember) esélyeit, amelyik az összvagyon x %-ával rendelkezett csupán, ahhoz az 1% leggazdagabb (mindössze 500 ezer főhöz) hasonlítani, amelyik a hetvenes években még ennek 20, a ,reaganomics’ jövedelemátrendező időszaka után pedig már az összvagyon 39%-ával rendelkezett?! (Richard Rortytól származó adatok, Népszabadság, 1997. VIII. 16. 21. o.)

A társadalom konkrét állapotát leíró információk és a megfelelő módszertani eszközök birtokában – a szerző szerint – matematikailag felrajzolható – azaz bizonyítható vagy cáfolható – , hogy valóban stabil modellé válhat-e a kommunista közösség. Végső bizonyíték természetesen csak e közösség létrejötte lehet.

Az alapgondolat¹

A rákok szigete – A. Dnyeprov szovjet író fantasztikus novellája² – a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA küzdelmének korszakában keletkezett. Az alapötlet: az USA-ban kidolgozzák egy önreprodukáló automata modelljét. Az első, ízelt lábakkal, a külvilágot fürkésző szemekkel és “mindenevő” gyomorral felszerelt, működőképes prototípus egy elektromechanikus rák. Ez az intelligensen viselkedő lény képes a rendelkezésére álló alapanyagokból: fémekből, homokból, kövekből egy reprodukciós program segítségével újabb rákokat “szülni”. A rákok nemcsak szaporodhattak, de alkalmazkodhattak is környezetükhöz. Ezt az okos, sokféle feladat önálló ellátására képes lényt arra tervezték, hogy az ellenség területére átdobva “egye meg” annak hadi eszközeit, és rákok újabb és újabb generációit hozza létre. Így néhány hét alatt a legmegátalkodottabb és legkitartóbb ellenség is térdre kényszeríthető, hiszen minden hadieszközét elveszti.

A Pentagon már csak arra kíváncsi: vajon az első ráktípus valóban a legtökéletesebben megfelel-e az adott célnak? A kutatók úgy vélték, ehhez még sok kísérlet és fejlesztés kell. A rákok feltalálója azonban különös módszert ajánlott: rakják ki a rákot egy lakatlan szigeten, hagyják, hogy elkezdje magát reprodukálni, és nézzék meg, milyen eredményre vezet a beinduló evolúció. Az elszaporodó rákoknak ugyanis vetélkedniük kell majd a sziget korlátos erőforrásaiért, és új – az evolúció logikájának megfelelően – egyre jobb túlélő képességű, vagyis egyre tökéletesebb rákfajták jelennek meg. Nem kell drága pénzeken, sok kutató közreműködésével modelleket fejlesztgetni és kipróbálni: a munka nagyját elvégzi az evolúció. Ki fog alakulni az adott környezetnek legtökéletesebben megfelelő típus.

A gondolat zsenialitása abban rejlik, hogy az eszköz tökéletesítését nem “Teremtőjé”-nek eszére, hanem a természet évmilliárdok óta “alkalmazott” módszerére, az evolúcióra bízza. Az ötlet azonban szinte mindenre átvihető. Ha tudni akarjuk, hogy melyik tárgy, szervezet, elmélet vagy közösségi forma a “tökéletesebb”, a választ éppen így szolgáltathatja az evolúció. Adjunk lehetőséget az alkalmazásért vetélkedő tárgyak, egymással küzdő gondolatok, versengő közösségek természetes szelekciójára, és figyeljük, melyiket “igazolja” a történelem! A novella gondolatmenetét a társadalomra alkalmazva: a legtökéletesebb formát nem egyik vagy másik gondolkodó fantáziaszüleményének megvalósításától remélhetjük. Nem arra kell várni, hogy a tökéletes társadalom képe valamilyen gondolkodó fejéből – mint a teljes fegyverzetű Pallas Athéné Zeusz fejéből – kipattanjon. Egyesek látnoki képessége helyett bízzunk sokak – egyéni érdekük vezérelte – saját jövőt formáló akaratában. Hagyjuk az evolúciót szabadon kibontakozni, és szemünk előtt fog feltárulni az evolúciósan stabilnak bizonyuló társadalmi forma.

Ezzel a “mi a teendő” kérdése is új megvilágítást kap. A “legmegfelelőbb” jövőt keresve, nem kell “feltalálnunk” a tökéletes társadalmat. Célszerűbb, ha a kulturális evolúció számára legkedvezőbb feltételeket teremtő közösségi formát alkotjuk meg. Az egyének meg majd igyekeznek megkeresni a számukra megfelelő megoldást, és közben rátalálhatnak az igényeiket valóban kielégítő, egyben evolúciósan stabil stratégiára³ . A “lehetséges-e a kommunizmus?” kérdésre tehát nem ideológiai választ adunk. A tudomány kérdése ez: valószínűsíthető-e, hogy a környezeti feltételek valamilyen együttállása “kitermel” egy új, önmegvalósítás-központú, egyben evolúciósan stabil stratégiát megtestesítő kulturális modellt? Azonosíthatunk-e az evolúciós nyomás⁴ tényezői között olyanokat, amelyek alapvető életmódváltást tesznek ésszerűvé? Kialakulhat-e a Földön olyan evolúciós “fülke”, amelyben stabilan létezhet egy alapvetően nem piaci alapú és nem az anyagi növekedésre orientált közösség?

A kommunizmus születésének logikája

A 20. század utolsó harmadában szinte észrevétlenül, alapvető változások bontakoztak ki. A fejlett társadalmakban a felhalmozott nemzeti vagyon és egyéni gazdagság, a gazdaság termelékenysége lehetővé teszi, hogy az átlagpolgár napi néhány óra munkával újratermelje önmagát és családját. Ennek a változásnak két, kapcsolódó következménye van. Az egyik, hogy a (fejlett) világ elérkezett a szabadidő társadalmához. A “miként éld életedet” kérdésre a választ már nem a túlélés kényszere programozza, és nem csak egyetlen válasz lehet. Maslow lépcsősorának⁵ tetejére érve a szabadidő utat, a társadalmi gazdagság pedig teret nyit az önmegvalósítás előtt. Egyre több ember számára valóságos dilemma: fordítsa-e a többletidejét munkára, hogy többletjövedelemhez jusson és így többet fogyaszthasson, vagy a benne rejlő lehetőségeket próbálja jobban kibontakoztatni?

A Maslow motivációs tényezők állapota döntően az egy főre jutó GDP függvényei. Ha ez alacsony, az azzal jár, hogy hiány van az életéhez szükséges javakban. Ilyen körülmények között saját elhatározásából kevés ember mond le az anyagi javakról, és választja az alkotással, művészettel, tudománnyal megszerezhető boldogságot. Ahogy azonban nő a GDP – a szociológiai felmérések szerint –, az átlagember érzi, egyre feljebb lép a “boldogságlépcső”-kön. Ám a tőkés gazdaság logikája különös viselkedésre sarkallja. Miután elérte az önmegvalósítás lépcsőfokát, a rejtett rábeszélők azt súgják, hogy még mindig van sok minden, amit – a 3. és a 4. Maslow-szinten – megszerezhet. Van ugyan már lakása és kocsija – de vehet még gyorsabb kocsit és újabb és nagyobb lakást. Gyermekkorunktól arra nevelődünk, hogy vásároljunk többet, fogyasszunk még többet, szerezzük meg mindazt, ami másnak is van, szerezzük meg azt, ami másoknak még nincs, legyünk náluk gazdagabbak, és birtokoljunk még többet!

A másik, a fentiekkel összefüggő változás, hogy a túlélés kényszereinek enyhülése csökkenti a szűkösség szinte mindenre kiterjedő érvényét is. A szűkösség fokozatos enyhülése új feltételeket teremt a piac mint a sokáig a leghatékonyabb – és éppen ezért az egyedüli – erőforrás-allokáló modell számára. Egyéni választások alapján az erőforrások felosztását – részben – kivonhatjuk a piac kizárólagos hatálya alól. Az egyének és a közösségek igényeit a piac szemszögéből szuboptimális, de a biztonságot, a kézben tarthatóságot, az áttekinthetőséget és az erős fenntarthatóságot tekintetbe vevő megoldásokkal összességében inkább kielégíthetjük. Egyre több ember, mind nagyobb közösség, szélesebb viszonyrendszer “válhat ki” az újratermelés piaci logikájú rendjéből. Ezt a fejlődést az információgazdaság is segíti, amely a termelést és a fogyasztást szinte anyagmentessé változtatja.⁶

A “megvalósult kommunizmusok” bukása az elméleti vitáknál világosabban tanúsítja: a piac és a magántulajdon nélkülözhetetlen a társadalmak életében. Az elméletileg konstruált társadalmi modellek bevezetésének kikényszerítése több kárt, mint hasznot okozott. Mindenki – bárhol éljen is – csendben vagy ujjongva, fogcsikorgatva vagy lelkesen, boldogan vagy szomorúan beletörődve, de elfogadja: a piac logikája kiiktathatatlan az egyén és a közösség döntéseiből. Kétségtelen tény hát, hogy a múlt és a jelen a piacé. Kérdés azonban, hogy a jövő minden területen, minden kapcsolatban és mindenki számára a piacé lesz-e? A választ az egyénekre és közösségekre nehezedő evolúciós nyomás elemzése adhatja meg. A kutatások az emberiségre ható evolúciós nyomás négy tényezőjét azonosította:

1. A Föld korlátozott volta kultúraváltásra kényszeríti a közösségeket. Azt ma már egyetlen közgazdász és politikus sem vonja kétségbe, hogy a fejlett országokra ma jellemző, fogyasztásorientált életmodell nem biztosítható az egész emberiség számára. Hosszú távon az erős fenntarthatóság modelljét és az életfeltételek kiegyenlítődését, a kultúráktól függő, de közös esélyeket teremtő életminőséget kell a Föld minden pontján létrehozni. A túlélés érdekében mindenkinek el kell fogadnia a fenntartható növekedés kulturális mintáit. Alapvetően át kell értékelni az egyének és a közösségek – eddig sikeres – növekedésorientált fogyasztási modelljét.
2. A fogyasztás határboldogsága a növekedéssel lecsökkent.⁷ A Föld eltérő kulturális hagyományú, eltérő fejlettségű társadalmainak elemzése arról tanúskodik, hogy a fogyasztás generálta “boldogság” a fejlődés során átalakul. A gazdagság bizonyos szintjén az egyének választásaiban visszaszorulnak a közvetlen fizikai szükségletek. Először a szimbolikus szükségletek (a tömegfogyasztásra szánt márkák) kielégítése kerül előtérbe, később választhatóvá válik az emberi önmegvalósítás is. Ez azzal jár, hogy bizonyos jövedelmi szint felett a jövedelem növekedése egyre kevésbé növeli a boldogságot. Így az embereknek egyre kevésbé “éri meg” szabadidejüket munkára, jövedelemre, majd az abból megvásárolható fogyasztási javakra áldozni.
3. A szükséges munkaidő megrövidül, és ez – először a történelem során – felkínálja az alapvetően eltérő életprogramok közötti választás lehetőségét. Az egyén a szükséges munkaidő erejéig részt vehet a piaci újratermelésben, ám növekvő szabadidejének mértékében ki is léphet abból. Dönthet úgy, hogy szabadságát az egyre drágább és egyre kifinomultabb örömjavak megszerzésére, az élményfogyasztásra fordítja. Keresheti a munkát csupán azért, mert egyéb emberi kapcsolatainál jobban jelzi vissza sikereit, és dolgozva inkább érzi magát hasznosnak – esetleg azért, mert csak a munka világában megszerzett tekintély és hatalom érzése teszi elégedetté. De fordíthatja növekvő szabadidejét alkotásra, önmaga fejlesztésére, emberi kapcsolatainak ápolására is. Választhatóvá válik a közösség is, amelyben életét élni akarja.
4. Az egyének és a társadalom gazdagodásával megváltoznak a jövő értékelésének szempontjai. A szűkösség viszonyai között a jövőt kizárólag a hatékonyság és az optimalitás szempontjai alapján ítéltük meg. A szűkösség nyomásának enyhülése feltárja a piaci alapú értékelés egyoldalúságát, és egyéb szempontokat helyez előtérbe. A piac és növekedés logikáját kiegészítheti, sőt akár felül is írhatja, az átláthatóság, a biztonság, a kézben tarthatóság, a magasabb életminőség szempontja. Így válhat ésszerűvé – nem mindenütt és nem is mindenki számára –, hogy a közösségek és az egyének a piacilag nem versenyképes megoldást válasszák, annak alacsonyabb kockázata, áttekinthetőbb működése, magasabb életminőséget és a flow alapú boldogságmodellt⁸ lehetővé tevő jellege miatt.

Recept a történelem lacikonyhájára?

Az említett evolúciós nyomást gyakoroló tényezők együtthatása valószínűsíti, hogy az emberek növekvő számban igyekeznek majd kilépni a csupa kellemességgel kibélelt csapdából. Nem azért, mert valaki ezt erkölcstelennek tekinti, vagy hitványnak minősíti. Még csak arról sincs szó, hogy valaki rákényszerítené a többséget, változtasson életmódján. Egyszerűen érdemes lesz kilépni a mókuskerékből. Kérdés azonban, mi is lesz az, amibe át lehet lépni. Mondható-e valami egyáltalán a jövő társadalmáról? Gyakran idézik Marx⁹ dühös kiszólását – “Nem vagyok hajlandó receptet gyártani a történelem lacikonyhájára” –, amivel barátainak unszolását – mondjon valami konkrétat a jövő társadalmáról – hárította el. A társadalmi evolúció modellje alapján még inkább megértjük Marx ellenkezését. Az evolúciós folyamat részletei – nem győzzük eleget hangsúlyozni – nem jelezhetők előre. Az evolúció modellje arra alkalmas, hogy egy természeti vagy társadalmi folyamatot “visszafejtve” értelmezzen, és így magyarázza a létező “épp ilyenségét”. A jövőben csupán a meglepetés a szükségszerű. Amit megtehetünk: jelezzük a feltételek várható alakulását, és elemezzük, milyen közösségi és életmodellek felelnek meg ennek leginkább. A választást meg ráhagyjuk a majdan élő emberekre. Minthogy tehát a kulturális univerzálék előrejelzésére – éppen az evolúció lényege miatt – nincs lehetőség, a társadalom “hármas” meghatározásából – “anyagi újratermelés rendszere” + “kulturális rendszer” + “egyéni életprogram” – kiindulva próbálkozhatunk bizonyos általános megállapítások megtételével.

A kommunizmus anyagi újratermelő rendszere

Az anyagi újratermelés egy kommunista közösségben is a társadalmi élet kiiktathatatlan alapja marad. Az anyagi újratermelés egy része – beleértve a közösségi döntések területeit is – megmarad piaci jellegűnek, de teret nyernek egyéb szempontok is. Az egyéni döntések ezzel szemben alapvetően nem piaci jellegűek lesznek, de tekintetbe veszik a piacot is. A kis közösségek szintjén a piaci szempontok aránya a döntésekben mintegy 30%-os lehet¹⁰ . Az elosztás alapvető modellje így közelíthet a kommunizmus hagyományos elvéhez: “mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Az egyéni életprogram­döntésekben a piaci szempontok kifejezetten másodlagossá válnak. Az életpálya-, a foglalkozás-, a közösség- és partnerválasztásban a jövedelem maximálása, a vagyon gyarapítása, a hatalmi pozíciók kiépítése és megszerezése kevéssé játszik majd szerepet. Az életpályán elérhető jövedelem ezért szükségképpen elmarad a megszerezhető legmagasabbtól: az egyén eleve ennek tudatában dönt.

A kommunista közösség újratermelési modelljét az erős fenntarthatóság logikája vezérli. Szuboptimális technológiákat alkalmaznak, a helyi környezeti feltételeknek való megfelelőséget követik, és nem feltétlenül a méretgazdaságosságot. A kommunista közösség stabil, kisebb közösségekből – a hálózatelmélet fogalmai szerint vett fürtökből – épül fel, és azokat viszonylag lazán összefűző rendszerként létezik. A közösségek működtetése nem vagy csak részben követi a piaci elveket. Reprodukciós modellje családközpontú. Nem szinglikre bomlott, elszigetelt egyénekből álló, szinte atomizálódott, hanem gazdag emberi kapcsolatokból szövődő társadalom lesz.

A kommunizmus memetikai rendszere

A kommunista közösség memetikai¹¹ rendszere elfogadja a globális közösség multikulturális jellegét. Nem egyetlen, legfőbbnek kikiáltott értékre épül – legyen az akár az igazságosság, a szabadság, a hatékonyság, az ésszerűség vagy éppen a hagyomány stb. –, “ördögtől valónak” és ellenségnek tekintve mindazokat, akik nem ezt vallják. A kommunista közösség tagjai elfogadják, hogy sokféle nézetrendszer és értékrendszer létezik, és természetesnek tekintik, hogy ezek együtt élhetnek.¹² A közösség értékrendje tehát nem fogadja el az egyetlen identitásközpontot – legyen az Isten, nemzet vagy osztály. Minden emberi érték elfogadandó, mindig köthetünk kompromisszumot.

A társadalmi összeomlások – lásd pl. Húsvét-sziget – forgatókönyveinek elemzéséből azonosítható a “túlélés” memetikai modellje. Elkerülhetetlen, hogy a (liberálisan értelmezett) emberi jogokat kiterjesszük minden emberi lényre, hogy minden ember számára megteremtsük a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás, az életmód- és közösségtípus megválasztásának szabadságát. A földi civilizáció túlélésének – és ezen belül természetesen a kommunizmus hosszú távú létének – feltétele, hogy elfogadjuk a Föld korlátozott voltát. Korlátoznunk kell a népesség számát, a közösségeknek tudomásul kell venni, hogy az emberiség ökológiai lábnyoma¹³ túllépte a Föld méreteit, és meg kell őriznünk a biodiverzitást. Az emberiség túlélésének feltétele az is, hogy képesek legyünk békésen megoldani a kulturális változásokat kísérő konfliktusokat. Ehhez alkalmaznunk kell az emberiségre a kultúraközi “menedzsment” módszereit. A helyzet csak összehangolt politikai, gazdasági és társadalmi lépésekkel módosítható. A globalitás – miként a nemzetállamok kialakulásakor – fokozatosan kényszeríti ki a nemzetek közösségének kollektív jogait, kötelességeit, a mindenkire vonatkozó szabályokat, az ennek betartásán őrködő erőszak- és ítélő szervezetek létrehozását. Csak így szüntethető meg a nemzetek önbíráskodása. A kommunista közösség egészében racionálisan és nem mitikus modellek alapján dönt: óvatosan – már amennyire ezt a helyzet lehetővé teszi – és toleránsan, vagyis nem kizárólagosságra törve. A mindenki által követhető és mindenkitől elvárt humánus viselkedés minimumát kiterjeszti az emberi faj minden tagjára, bárhol éljen is.

A kommunizmus élet- és közösségmodellje

A kommunista közösség legfontosabb értéke az egyén képességeinek minél teljesebb kibontakoztatása. Ezt szolgálja a megfelelő közösség kialakítása is. A közösség erre “programozza” az egyént: ezt nemcsak elvárja, de lehetővé is teszi. Ennek alapján értékeli az egyént, és ehhez képest a fogyasztást eszköz jellegűnek tekinti. Egyének életstratégiáját az ún. önérvényesítő viselkedési modell vezérli. Mindenki tisztában van saját érdekével, és annak érvényesítésére törekszik – eközben tudja, hogy ez mindenki másnak is jogában áll. A kommunizmus nem az egyén közösség érdekében való önfeláldozásának, hanem a bölcs belátásnak a társadalma. Nem a kényszerűen lemondás társadalma, hanem az “önkéntes egyszerűségé”. Nem a “szőnyeg alá söpört” konfliktusok társadalma, hanem éppenséggel konfliktusokban gazdag közösségé, amely az egyének fejlődését szolgálja. A kommunista közösségben is létezik hatalom, de az a közösség viszonylag kis méretei miatt – miként a kibucokban – demokratikusan működtethető és ellenőrizhető.

Mindennek természetesen megvan a hátránya is: a közösség ügyeinek intézése időt és szakértelmet, az ellenőrzés pedig fáradságot igényel. Miként a régi görögöknél, a közösség dolgainak intézése a közösségért végzett feladatnak számít, amit a közösség egyrészt elismer, másrészt elvár, és mindenkit hozzáenged. A különféle kommunákban a fejlett technika és a közösség viszonylag áttekinthető mérete lehetővé teszi az eredeti értelemében vett anarchizmus (uralomnélküliség) megvalósítását. Sokan próbálkoznak¹⁴ azzal, hogy alapvetően kapitalista környezetben is felvázolják ilyen önfenntartó közösség működését. Ezek a javaslatok szabadon átvehetők, elvethetők, átalakíthatók, saját képünkre formálhatók, de kötelező előírásoknak semmiképp sem tekinthetők.

A kommunista forradalom hálózati modellje

Könyvünkben több szemszögből mutattuk be az ezredvég – a fejlődés feltételeinek alapvető átalakulásából létrejött – különös “billenési állapotának” kialakulását¹⁵ . A kérdés az: hogyan, milyen mechanizmus segítségével zajlik le az átmenet? Sokan a közvetlen politikai akciókat tekintik egyedülinek. Éppen a környezetvédők és a globalizációt ellenző civil csoportok egy része folyamodik előszeretettel erőszakos módszerekhez.¹⁶ A könyv logikája inkább az evolúciós modell alkalmazását sugallja. Ennek alapvető eszközei a demokratikus politikai vita és a tudományos kutatás nyújtotta tények elfogultságmentes elemzése. A legfontosabb: az emberek meggyőzése, ismerjék meg a valós helyzetet, sajátítsák el az önálló és racionális döntést lehetővé tevő ismereteket. Ki-ki egyéni indítékok és érdekek alapján, egyénileg dönthet úgy, hogy életmódot vált.

Az evolúciós modell másik fontos következménye, hogy a globális rendszer valószínűleg sokféle életmodellt követő közösségek együttese lesz. A 20. század egyik kétségtelen tendenciája, hogy a földi társadalmak jelentősen homogenizálódtak. Egyforma struktúra, egyféle fogyasztási modell, szinte azonos életprogram alakult ki szerte a világon. A 21. század jellemző folyamata azonban az életprogramok szerinti újrastrukturálódás lehet. A társadalmak egyre kevésbé jellemezhetők majd valamiféle átlagokkal. Attól, hogy két család életszínvonala, fogyasztási modellje jelentősen eltér, életüket tekinthetik egyformán megfelelőnek. Ha pedig ez így van, akkor fogyasztási szokásaik nehezen vethetők össze. Az emberiség tehát inkább fejlődik az életprogramok sokfélesége, mint azok homogenitása irányába. Az eltérő életprogrammal jellemezhető közösségek a hálózatosodás modellje szerint jönnek létre.

A hálózati modell alkalmazásának korai szakaszában sokakat meghökkentettek az ún. mesterséges társadalmak mozgástörvényeit kutató szimulációs kísérletek¹⁷ eredményei. Ezek a kísérletek arra utaltak, hogy az egymástól csak mégoly kevéssé eltérő életmódú egyedek – még ha nem is közelítenek ellenérzéssel az eltérő életmódot követőkhöz, vagyis nem rasszisták –, ha szabadon választhatják meg lakóhelyüket, bizonyos idő múlva azonos életmódú csoportokat hoznak létre. Ez az eredmény – T. C. Schelling, a városfejlődés dinamikáját szimuláló kutatásai¹⁸ nyomán – már több évtizede ismert. E logika alapján a “kommunista forradalom” egy olyan – evolúciósan, lépésről lépésre zajló, egyéni döntések eredményeként formálódó – folyamat, amelynek során a kommunisztikus életprogramot választó emberek fokozatosan együtt élő közösségeket alakítanak ki. Ez a folyamat lassan indul, de a billenési ponton¹⁹ felgyorsulhat, és visszafordíthatatlanná válhat.

A kommunizmus mint evolúciósan stabil stratégia

Történelmi tapasztalat, hogy a termelékenyebb, az újítást ösztönző, a változásokat elfogadó, a tudatos alkalmazkodásra képes és ezért összességében dinamikusabban fejlődő, korszerűbb technikájú civilizáció kiszorítja, sőt megsemmisíti az erre kevésbé hajlandót vagy kevésbé képeset. Logikus hát a kérdés: lehet-e a kommunizmus evolúciósan stabil stratégia (ESS), hiszen feltételezzük a piaci rendszerrel összevetve bizonyos hátrányos vonásait:

• a gazdasági erőforrásokat kevésbé hatékonyan használja fel, mint a piaci rendszer, így fokozatosan elmarad attól;
• az élethez szükséges javak előállításában csökkenti a kényszereken alapuló ösztönzés erejét;
• a figyelmet mások – gyakran persze kényszerű – “szolgálatáról” a szabad alkotás felé fordítja, csökkentve ezzel a kellemességet szolgáló javak kínálatát;
• emiatt erősödhet a piaci életmodell prezentációs előnye, ösztönözve a “kilépést”,
• mivel szabadon lehet átlépni egyik közösségből a másikba, tömegesen hagyhatják el a kommunista közösséget, mint tették az eddigi kommuna kísérletben.

Ezeket a hátrányokat azonban részben ellensúlyozhatja, hogy a kommunista közösség alacsonyabb kockázatú, kevésbé stresszes, tartalmasabb emberi kapcsolatokat és az egyéni önmegvalósítás lehetőségét nyújtja. A szuboptimális szerveződés inkább emberközpontú, átláthatóbb, a társadalmi zavaroktól mentesebb közösségi formát hoz. A végletesen szabványosított munkamegosztás fellazítása csökkenti ugyan a hatékonyságot, ám – lehetővé téve az ember sokféle képességének kibontakoztatását – a boldogság magasabb szintjére juttathat el. A vetélkedésen alapuló kapcsolati formák magas teljesítménykényszerét legalább részben ellensúlyozhatják a kölcsönös bizalmon alapuló megtakarítások. A piaci alapú közösségek magasabb növekedési potenciálját egyre inkább korlátozza a fenntarthatóság erős követelménye, ami kényszerűen felülírja a piaci rendszer működését is. Végül, a növekvő luxusfogyasztás kétségtelenül kellemes életmódjával járó, szinte beprogramozott függőségek hátrányaival összevetve a flow alapú boldogságmodell komoly előnyöket kínálhat. Mindez arra utal, hogy a jövőben a kommunizmusként leírt társadalmi modell ESS lehet.

Tekintsünk végig a kulturális evolúció különböző szakaszain keresztülhaladó közösségek történelmi fejlődésén. E fejlődési szakaszokban egymásból alakuló, időszakosan együtt létező, egymással vetélkedő és egymást váltó közösségek típusait láthatjuk. Fogadjuk el tényként azt a történelmi tendenciát, hogy egyre fejlettebb – nagyobb természeti erőket mozgatni képes, a világot egyre pontosabban megismerő, komplexebb belső struktúrájú – közösségek formálódnak ki. Mindig vannak olyan időszakok, amikor a különböző formációk együtt léteznek – sőt, mintha ez lett volna a tipikus. A tapasztalat az, hogy a konkrét feltételek függvényében lehet ez az együttélés csak időleges, de létezhet egy időben két formáció is evolúciósan stabil stratégiaként. Az alábbi ábra a történelmi fejlődés egy hipotetikus menetét vázolja fel. Szemléletes – bár nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem bizonyító erejű – modellben mutatja be a történelemben az egymást váltó vagy együtt élő közösségi formákat.²⁰

Az ábra két jellemző, a “társadalmi gazdagság” és a “fejlődés korlátozottsága” mentén rajzolja fel a történelmet. A társadalmi gazdagságot az egy főre jutó GDP-vel mérhetjük. A fejlődés korlátozottsága a gazdasági és a népességszám növekedésének a közösség által érzékelt határaira utal, és a közösség tényleges méreteinek, valamint ökológiai lábnyomának hányadosával jellemezhető. Mint láthatjuk, e két tényező különböző értékpárjai különböző típusú közösségeket tesznek evolúciósan stabillá. A képet önkényesen szerkesztettük. Nem bizonyítja, csupán érzékelteti, hogy e két tényező különböző értékei mellett milyen közösségtípusok léteznek, és mikor létezhetnek egyidejűleg.

A “társadalmi gazdagság” kiemelt jelentőségét több tényező magyarázza. Először, ezzel arányos az egyének és a közösségek javainak mennyisége, minősége, és sokfélesége. Másodszor, ez mutatja az elemi szükségletek kielégítettségét és egyúttal a szabadidő hosszát. A társadalmi gazdagság mutatja, meddig “ért fel” egy átlagos egyén a Maslow-lépcsőkön. Harmadrészt – bár erről nagy viták folynak – a hazai össztermék növekedésével csökkenni látszik a társadalmakon belüli egyenlőtlenség. Összességében tehát minél nagyobb az egy főre jutó gazdagság, annál több a választási lehetőség, annál kisebb az alsó Maslow-lépcsők közvetlen ösztönzése, és úgy mérséklődik az egyenlőtlenség ösztönző hatása. A GDP kapcsolatban van a gazdasági fejlődéssel, a technikai haladással, a környezet állapotával is, így jól jellemzi az egyéni lehetőségek gazdagságát, az életmód és részben az életprogram választásának lehetőségét és e választás szabadságát.

A növekedés korlátozottsága azért fontos, mert megszabja a gazdaság növekedésének és a társadalom bővülésének határait, így az egyének által “megszerezhető” dolgok sokféleségét, mennyiségét és árát. Ha kevés a korlát, azt a társadalmak úgy érzékelik: “határ a csillagos ég”. Erősen korlátos feltételek között viszont a növekedés nem léphet túl bizonyos határokat. E határok közelében az élet minősége rohamosan romlik, a javak ára egyre nő, a fogyasztásközpontú boldogság növelése ellehetetlenül. A korlátozottságot az “ökológiai lábnyom”-nak a Föld méreteivel való összevetése mutatja. Amíg az ökológiai lábnyom elmarad a rendelkezésre álló fizikai és természeti tértől, addig a korlátozottság elhanyagolható. A kutatások tanulsága szerint az emberiség ökológiai lábnyoma valamikor a 1970-es években elérte a Föld méretét. Ettől kezdődően – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – érvényesülnek a növekedés korlátjai. A termelés uralkodó modellje növekvő egyensúlytalanságra vezetett.²¹

A növekedés határaihoz közelítve a társadalmaknak alapvetően módosítaniuk kell az újratermelést szabályozó kulturális mintájukat. Mindezt igyekeztünk érzékeltetni az ábrán: a két tengely mentén mért helyzetnek meghatározott üzenete van az egyén számára. A “gazdagság” növekedésével egyre kevésbé éri meg a piaci rendszerben maradni, hiszen az elemi szükségletek kielégítettsége szinte teljes, az egyenlőtlenség több munkára ösztönző szerepe lecsökkent. A “korlátozottság” növekedése másrészről azt eredményezi, hogy a fogyasztási termékek megszerzésének ára nő, az anyagi javak mennyisége és sokfélesége egyre kevésbé növelhető – vagyis egyszerre nő a piaci rendszerben maradás “költsége” és a kommunisztikus közösségbe átlépés ösztönzöttsége. Pontosan ezeket a hatásokat tekinthetjük a piaci társadalom – kommunisztikus közösség “fázisátalakulást” kikényszerítő evolúciós nyomás megjelenési formáinak.

A történelmi fejlődés “főútvonala”

Az ábra érzékeltetni igyekszik a globális rendszerben végbemenő “fázisátalakulás” jellegét. Jelzi, miként mozdult el az emberiség a történelmi fejlődés során. Adott időben, bizonyos feltételek mellett lehet csak egyetlen közösségi típus stratégiája evolúciósan stabil. Ám elképzelhető, hogy kettőé, és előfordulhat, hogy akár egyidejűleg háromé is az lehet. A “kizárólagosság” tartományban hiába jött létre egy másik forma – mondjuk a “megvalósult szocializmusok” vagy a kibucok –, előbb vagy utóbb vissza kellett szorulnia. Volt, hogy erőszakos véget értek, és volt, hogy apránként elenyésztek, ahogy tagjaik egyre nagyobb számban léptek át az evolúciósan stabil formációba.

Látható, hogy a természeti határokat messze kitoló, a növekedésnek szabad teret engedő Földön az erőforrásokat piaci módon allokáló, a magántulajdonra és az egyéni érdekre építő kapitalizmus az egyedüli ESS. Ezért szükségképpen alakul át bizonyos feltételek között kapitalizmussá a feudalizmus, és ezért maradnak “szubkritikus” közösségek a kommunák. Gazdag és korlátozott erőforrású földön viszont a kommunizmus is ESS lehet. Ez azt jelenti, hogy egyre növekvő evolúciós nyomás hat az emberekre, és ennek következtében növekvő valószínűséggel lépnek át a fogyasztásközpontú, a versenyen alapuló, piacos társadalomból az alkotásközpontú és nem piaci alapú kommunista társadalomba. Az átlépések és visszalépések egyéni és szabad döntések alapján mennek végbe.²² A felnövekvő nemzedékek életük során akár többször is közösséget cserélhetnek. Miként az ESS eredeti modelljeiben a kölcsönható állatpopulációknál, itt is az oszcillációs típusú növekedési modell tűnik valószínűnek.²³ Amikor sokan lépnek át a kommunizmusba, csökken a gazdaság hatékonysága. A közösség gazdagodása megtorpan, és emiatt némi idő múlva többen lépnek át a piacos rendszerbe. Amikor azonban az kerül többségbe, az emberek kezdik terhesnek érezni a “rohanást”, és újra egyre többen lépnek át, illetve vissza a kommunisztikus közösségbe.

Az ábra felrajzolja a történelmi fejlődés “főútvonalát” is. A neolit forradalomtól indulva, az emberiség a szegénységgel és korlátozottsággal jellemezhető jobb alsó sarokból az átló mentén, balra fölfelé mozdul. Lassan nőni kezd a gazdaság, a kulturális fejlődés eredményeként apránként visszaszorulnak a természeti határok. Egyre több ember él meg ugyanazon a területen, egyre hatékonyabban hasznosítják a természeti erőforrásokat. Ez utóbbit a kultúra fejlődése idézte elő. A népesség növekedése ezen a szinten beleütközhet a környezet korlátjaiba. Ilyenkor az emberek – ha módjukban áll – elvándorolnak a túlnépesedett vidékről. A kulturális evolúció – először itt, Európában, 1500 után – juttatta el az emberiséget oda, hogy túlléphessen a korábbi természeti korlátokon. A társadalom “fázisátalakulásá”-val megszűnt a feudalizmus: csak a kapitalizmus maradt ESS. Ezzel kezdődött a “nekilendülés”, gyorsult fel a gazdasági növekedés.

A fejlődési görbe “csúcspontjá”-t az 1970-es évek közepe táján éri el. Ekkor lépi túl el az emberiség ökológiai lábnyoma a Föld méretét, és az addig párhuzamosan futó GDP és GPI trendje is ekkortól kezd szétválni.²⁴ Addig a történelmi tendencia a gazdagodás növekedése és a természeti korlátok folyamatos visszaszorulása volt. Ekkortól kezdve azonban a technikai fejlődés ellenére újra érzékelhetővé vált a Föld korlátozottsága. A GDP ugyan tovább nőtt, de egyre több területen ütközünk bele a határokba. Ezek a határok új szempontokat hoznak a növekedés értékelésébe. Egyre inkább tekintetbe kell vennünk az ökológiai egyensúlyt, figyelnünk kell a társadalom változásokat befogadó képességére, a gyors és kiszámíthatatlan növekedés kockázatára. Következéskeppen fokozatosan életképessé válnak szuboptimális méretű szervezetek, a kevésbé hatékony, de kevésbé kockázatos folyamatok. Választhatókká válnak az alacsonyabb életszínvonallal, de magasabb életminőséggel leírható életmodellek. Amint egy társadalom eléri a nagyjából 20–40 ezer USD/fő GDP-t, a kommunizmusként jellemzett közösségi típus a történelmileg felhalmozott társadalmi és egyéni gazdagság révén evolúciósan stabil stratégiává válhat.

Ez nem azt jelenti, hogy kiszorítja a kapitalizmust. Pusztán azt állítjuk, hogy életképes és előnyökkel kecsegtető, tehát választható társadalmi alternatíva. A görbe lefutása alapján úgy tűnik, hogy amint tovább nő a társadalmak gazdagsága és a növekedés korlátozottsága, a – mondjuk – 50 ezer USD/fő jövedelmet és az erős korlátozottság kényszerét elérve mindinkább ESS-vá válik a kommunizmus. Ugyanitt egy “feudalisztikus” – alapvetően a tradíciókat követő, a vallás által legitimált elosztást érvényesítő, memetikai szempontból erősen korlátozó, az életmodell-választást beszűkítő, döntően mezőgazdasági termelésre alapozó – modell is életképes alternatíva lehet. Ezzel egy különös, háromformációs modell jöhet létre, az arányok oszcillációs változásával és folyamatos evolúciós kiválasztódással. Ezen a szinten az igazi probléma: vajon megvalósítható-e e jelentősen különböző civilizációk békés egymás mellett élése? Az eltérő életmodellek, kultúrák együttélése²⁵ ugyanis egy sor problémát vethet fel.

Bizonyítható-e “matematikailag” a kommunizmus?

Asimov nagy sikerű a Galaktikus Birodalom történetét feldolgozó, sokkötetes könyvének első része²⁶ egy, a “Galaktikus Enciklopédiából” vett – képzeletbeli – szócikk segítségével idézi az olvasó emlékezetébe a pszichohistória lényegét. A dokumentumszerűséggel azt sugallja az író, hogy közismert tényt közöl, és azt csak a gyengébbek kedvéért idézi föl, hogy a pszichohistória²⁷ “a matematikának az az ága, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre reagálását tanulmányozza”. A pszichohistória segítségével jelzi előre H. Seldon a hatalmának csúcsára jutott Galaktikus Birodalom bukását. Sok ezer évre előre jelzi a Birodalom jövőjét, sőt az összeomlás forgatókönyvét is kidolgozza. Így megtalálja a módját – a Második Alapítvány beavatkozásával –, amivel lerövidítheti az összeomlás, majd az azt követő felemelkedés közötti “sötétség századainak” szenvedéseit. Az egyes ember cselekedetei kiszámíthatatlanok – véli Seldon –, de az emberek tömegeinek viselkedése a matematika segítségével viszonylag pontosan nyomon követhető. Minél nagyobb egy populáció, annál pontosabban jelezhetjük előre a közösség viselkedését. Bár Asimov – ügyesen – a jövőben megszülető és a történet idején már közismert tudományként mutatja be a pszichohistóriát, a valóságban ez az írói fantázia szüleménye volt. E jövendölést a könyv megjelenésének idején senki nem vette komolyan. A legtöbb emberben – ide értve a tudósokat is – fel sem merült annak lehetősége, hogy előre jelezhessünk olyan bizonytalan és kiszámíthatatlan ágenseket, mint az emberek viselkedése. Ám a 20. század utolsó évtizedében valósággá vált a tudatos lények kollektív viselkedésének matematikai elemzése.²⁸

Nem lehet tudni, hogy vajon Thomas Ray – aki eredetileg megszállott biológus volt, és egyedül az egzotikus élőlényekkel teli esőerdők érdekelték – olvasta-e Asimov könyvét.²⁹ Az ötletet, hogy az evolúciót számítógép memóriájában vetélkedő számítógépes vírusok formájában tanulmányozza, nem Asimov sugallta számára. Egyetemi tanulmányait befejezve a 1980-as években – E. O. Wilson munkatársaként – a Harvard Egyetemen töltött néhány hónapot. Egy este véletlenül beesett a Harward Science Centre-be, ahol a Cambridge Go Klub működött. E régi kínai játék két vetélkedője egy tábla hálózatának csomópontjaira néhány egyszerű szabály segítségével korongokat helyez, így igyekezve egymást bekeríteni és kiszorítani. Azon az estén történetesen egyetlen játékos volt – a Mesterséges Intelligencia labor munkatársa –, aki készséggel és számára meghökkentően ismerős fogalmakkal írta le neki a játékot.³⁰ A korongokat – amelyek vetélkedő populációkat testesítnek meg – meghatározott stratégiák szerint helyezik el a táblán. Ha a korongok elhelyezését szabályozó stratégia sikeres, a populációk életteret nyernek, míg ha nem sikeresek, akkor “kipusztulnak”. A beszélgetés közben mellékesen az is kiderült hogy az efféle játékok számítógéppel modellezhetők, sőt önreprodukcióra képes programok is létrehozhatók. Ekkor váratlanul Ray szeme előtt felcsillant az evolúció számítógépes szimulációjának lehetősége.

Az ötlet egyszerűnek tűnt, ám jóval nehezebben volt megvalósítható. A számítógépben, utasítások sorozatából – miként egy számítógépes vírust – létre kellett hozni egy önmaga lemásolására képes programot. Az önmagát újra és újra replikáló eredeti program, “élőlény”-ként viselkedő programok egész populációját hozhatja létre a számítógépben. A populáció “egyedei” környezetüket “élettér”-ként érzékelik. Ezt az “életteret” a számítógép memóriájának kapacitása és a központi egység adott egyed másolására fordított ideje testesítette meg. Ezek után már csak arra volt szükség, hogy a mutációt (a programok véletlenszerű változásainak formájában) és a szelekciót (a populációt alkotó programokat a központi memória időközönként “megtizedelte”) bevezesse számítógépes világába.³¹ Mikor mindez megtörtént – a számítógépben adottak voltak az “élőlények”, a reprodukciót vezérlő (program) minta, a véletlenszerű mutáció és a korlátozott élettér szelekciós hatása – létrejött az evolúció minden feltétele a TIERRA rendszerben. 1989 szilveszterén azonban Ray szembetalálta magát Dnyeprov hősének problémájával. Vajon az első – 80 utasítást tartalmazó – “Ősprogram” a legtökéletesebb-e, vagy sem. Nem véletlenül, ugyanazt a megoldást választotta: a további tökéletesítés helyett egyszerűen elindította az evolúciót.

A “Teremtés” 1990. január 3-án éjjel zajlott le. Mint később elmondta, “azon az éjszakán nem sokat aludtam. Nem tudtam, mi fog történni, de azt sejtettem, hogy valami nagyon figyelemre méltó”.³² És valóban, a TIERRA rendszerben az evolúció “elszabadult”. Előbb csak az eredetihez hasonló, később azonban egyre különösebb “élőlények” jelentek meg. “Paraziták”, amelyek beépültek a más programokba, azokon keresztül másoltatták magukat, elszíva gazdáik életerejét. Együtt élő programok különös szimbiózisai jöttek létre, amelyek egymás túlélését segítették. Amíg a gazdapopulációk számossága nagy volt, a paraziták vidáman éltek. Amint az “élettérért” folyó verseny kiéleződött, a paraziták és a gazdák együttélése a populációbiológiából jól ismert Lotka–Volterra-ciklusokat kezdte kirajzolni. Ray megdöbbenésére egyszer csak felbukkant egy, az eredetinél jóval kevesebb utasításból álló, ám a “Teremtő” alkotásánál sikeresebb “élőlény”. Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy semmi nem volt eleve beleprogramozva a rendszerbe. Miként a valóságos evolúció esetén, nem valami eleve beépített cél vezérelte a történéseket. Elegendő volt a létezők olyan meghatározása, amelyekre a replikáció, a mutáció és a szelekció érvényes, és az evolúció előre nem látható “lények” különös és egyre változékonyabb sokaságát hozta létre.

A működés feltételeit – az élettér méretét, az együttműködéshez és a vetélkedéshez fűződő előnyöket és hátrányokat, valamint a mutáció mértékét – változtatva, egyre különösebb evolúciós pályák rajzolódtak ki. A populációk, bizonyos határon belül többnyire egyensúlyban maradtak, ám előfordultak hirtelen változások. Mintha a számítógépben a kambriumi robbanás zajlana le. A stabil sztázisok korszakát – bármiféle aszteroida becsapódása nélkül, pusztán a rendszer kaotikus jellege miatt – a tömeges kipusztulás követte, amely a populációk egészen új nemzedékének megjelenéséhez vezetett. A TIERRA számítógépben definiált virtuális lényei mindenki számára azt sugallták: lehetséges szaporodásra képes virtuális ágenseket megalkotni, majd pontosan meghatározva a környezeti feltételeket, beindítható és lejátszható az evolúció folyamata. A környezeti feltételek tudatos változtatásával pedig feltérképezhetőek az evolúció alternatív útjai és a stabilan együttélésre képes populációk.

A TIERRA azonban csak kezdete volt a 90-es évtizedben gyorsan terjedő, új, a társadalomtudományokat forradalmasító módszernek – az ágens alapú modellezésnek.³³ Lelkes hívei szerint ez a módszer éppoly jelentős, mint a mikroszkóp vagy a távcső felfedezése a biológiában, illetve a csillagászatban. Az eljárás alapja a virtuális, autonóm döntéshozó lények “megteremtése” egy meghatározott számítógépes környezetben. Az ágensek érzékelik a környezetet, és azt felmérve³⁴, a számukra meghatározott viselkedési szabályok alapján döntenek. A számítógépes szimuláció során sok ezer lépésben működhetnek együtt vagy vetélkedhetnek egymással. Megváltoztathatják a környezetükkel és egymással kialakított viszonyukat, sokféle, komplex jelenséget hozhatnak létre virtuális társadalmukban.

Az ágens alapú modellezés forradalmi jellege szembetűnő az ún. Sugarscape-modellben, amely egy “cukorhalmokon” elterülő társadalmat ír le.³⁵ A társadalmat alkotó ágenseket egyetlen dolog vezet: cukrot akarnak! Földjük egy különös – 50*50 függőleges és vízszintes sorral, így összesen 2500 rácsponttal rendelkező – toroid formára feltekert síklap. A rácspontok két tulajdonsággal rendelkeznek: cukortartalommal és potenciális cukorfelvevő “képességgel”. Mindkettő a “teremtők” – J. M. Epstein és R. Axtell – által előre meghatározott rendben oszlik el a Sugarscape társadalomban. A rácspontokon, szintén véletlenszerűen elszórva, ágensek élnek. Életüket mozgató egyetlen vágy: megszerezni, majd elfogyasztani vagy felhalmozni minél több cukrot. Az ágensek – mint egyedek – viselkedését jól meghatározott szabályok határozzák meg: elvándorolhatnak, harcolhatnak, kereskedhetnek, együttműködhetnek, kicserélhetnek sokféle dolgot, megbetegedhetnek, sőt még szexuális életet is élhetnek, és utódokat hozhatnak létre. Különféle kulturális tulajdonsággal – eddigi fogalomhasználatunkkal, mémekkel – rendelkezhetnek, amelyeket a szomszédos ágensekkel kicserélhetnek. Vagyis átvehetik egymás kultúráját, eltanulhatják mások szokásait, és átadhatják a sajátjukét.

Az ágenseket alkotóik öröklött tulajdonságokkal is felruházták: magas vagy alacsony hatékonyságú anyagcserével, metabolizmussal. A gyors metabolizmus, a nagy táplálékszükséget miatt hátrányos, míg a lassú metabolizmus az alacsonyabb táplálékigény miatt előnyös a túlélés szempontjából. Eltérő ezenkívül a “látásuk” minősége is: vannak, akik messzebb, értsd több rácspontnyira, míg mások csak egyetlen rácspont távolságra láthatnak el. Nyilvánvaló, hogy a “távollátás” túlélési előnyt, a “közellátás” versenyhátrányt jelent. A számítógépes modell ágenstársadalmának lényei lényegében mindazt megtehetik, és meg is teszik, amit a reális társadalom egyedei – esznek, dolgoznak, megbetegedhetnek, kereskednek, vagyont halmozhatnak fel, harcolnak, és szaporodnak. Nem véletlen tehát, hogy jellegzetes társadalmi változások bontakoztak ki. Az ágensek folyamatosan vándorolnak; keresik a cukorban leggazdagabb területeket, majd közösségekbe tömörülhetnek. Azonos kulturális formákkal jellemezhető törzseket alkothatnak. Majd e törzsek “saját akaratuk” szerint háborúzhatnak, vagy éppen kereskedhetnek egymással. Korábbi cselekedeteik eredményeként folyamatosan átalakítják környezetüket, amely viselkedésük módosítására készteti őket. Mint a “teremtők” megfogalmazták, modelljük lehetővé teszi az ágenskörnyezet ko-evolúciójának tanulmányozását.³⁶

A kereskedelem hatásának tanulmányozása során újabb szükségletet vezettek be az alkotók: a “fűszer” iránti igényt. Ez a szükséglet a cukoréhoz hasonlóan érvénysült, és hasonlóképpen véletlenszerűen volt a világban elosztva. A következmény közhelyszerű: kiderült, hogy a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalom eltartó képessége – vagyis a toroidon élő ágensek lehetséges száma – megnőtt. Jóval többen élhettek a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalomban, mint kereskedelem nélkül. Ugyanakkor – mintegy a kereskedelem következtében – a társadalom jóval egyenlőtlenebb lett. A birtokolt és elfogyasztott cukor mennyisége által meghatározott jelentős vagyoni különbségek alakultak ki az ágenstársadalomban.³⁷ Tovább növelte a társadalmi különbségeket, ha a modellben lehetővé tették az öröklődést. Ne feledjük, ezek az eredmények nem voltak eleve beleépítve a modellbe. Ezek a “saját érdekeik” és persze az adott szabályrendszer szerint mozgó ágensek maguk hozták létre. Érdekes volt tapasztalni, ahogyan az ágensek között munkamegosztás alakult ki, és elkezdtek egymással kereskedni. Az ágens alapú modellezésen alapuló számítógépes szimuláció ugyanazt a szerepet játszhatja, mint az autó fényszórója. Elénk vetítheti azt a távoli jövőt, amelyhez – ha nem változtatunk viselkedésünkön, vagyis nem fordítjuk el a kormánykereket – elkerülhetetlenül elérkezünk egy idő múlva.

Az ágens alapú programozás forradalmi jellege három lényegi képességében³⁸ rejlik. Minden korábbi szimulációs módszer eleve “bevitte” a végeredményt a szimuláció kezdő feltételeibe. Az ágens alapú modellezés viszont egyszerre kezeli az entitások – a különböző jellegű egyének, csoportok vagy akár egész társadalmak – diszkrét jellegét, autonóm döntési lehetőségeit és a sokszoros számítógépes futtatás lehetőségeit. Mivel a társadalmat önös érdekű ágensek együttműködéseként és vetélkedéseként írhatjuk le, ezzel a megközelítéssel modellezhetjük³⁹ életünk szinte minden jelenségét, elemezhetjük folyamatok kifejlődését és feltétel­érzékenységét⁴⁰ . Gondoljunk csak arra, milyen lehetőségeket nyújt a módszer bizonyos gazdasági és társadalmi akciók következményeinek felbecsülésére!

A “forradalmi” jelző második indokának magukat az ágenseket tekinthetjük. Ezek – definíció szerint – pontosan a társadalomtudományi kutatás logikájához illeszkedő önálló aktorok, saját érdekekkel, törekvésekkel, “akik” folyamatosan formálják környezetüket, és újratermelik döntési feltételeiket⁴¹ . Az ágenseknek éppen ezt a jellemzőjét emelte ki a Nobel-díjas Amartia Sen is, elválasztva a “ágens” – szokványos – megbízott”-ként értelmezett felfogását az eredeti – általa “magasztosabb”-nak tekintett – fogalmától. Számára az ágens “olyan ember, aki cselekszik, és változást idéz elő, és akinek sikereit saját értékeinek és céljainak szempontjából lehet megítélni”.⁴² Ezek az autonóm cselekvők “igyekeznek” alkalmazkodni környezetükhöz, és éppen emiatt válik képessé a modell arra, hogy különböző típusú közösségekben feltárja az evolúciós jelenségeket.

Ebből következik az ágens alapú modellezés harmadik “forradalmi” újítása: az evolúciós folyamatok ismételt lejátszása kézenfekvő eszköz az ún. “kiemelkedés” vizsgálatához. Az “emergencia”, a kialakulás elemzése a társadalomtudományok legérdekesebb és legizgalmasabb – egyben legkényesebb – problémáit oldhatja meg⁴³ . Az ágens alapú programozás az elmúlt évtizedben a társadalomtudományok igencsak különböző területein⁴⁴ hozott alapvetően új eredményeket. Ezek különösen akkor váltak érdekessé, amikor össze lehetett vetni őket az emberi résztvevőkkel folytatott játékok eredményeivel. Az ágensek segítségével szinte laboratóriumi körülmények között elemezhetünk komplex társadalmi jelenségeket, így bizonyos típusú csoportos viselkedések kialakulását. Szimulálhatjuk a legkülönbözőbb társadalmi változásokat. Megérthetjük a kollektív jelenségek létrejöttét⁴⁵ – a piac kialakulásától a divatok terjedésén keresztül egészen a bűnözés növekedésig vagy éppen visszaszorulásáig.

Az ágens alapú programozás tehát ideális módszert kínál a közösségek belső dinamikájának és az együtt élő civilizációk elemzéséhez. A szimuláció eddig soha nem látott lehetőséget nyújt, hogy megvizsgáljuk, konkrétan milyen feltételek kellenek a különböző életmodellű közösségek stabil együttéléséhez. Az evolúció egyik, sokat vitatott kérdését a nemrég elhunyt S. Gould⁴⁶ tette fel: mi történne, ha az evolúciót újra és újra “lefuttathatnánk”? A ténylegesen megvalósulttól alapvetően eltérő irányba fejlődnének-e az események, minden futtatás más jövőbe vezetne-e? Avagy – mint azt D. Dennett feltételezte – az újrafuttatott evolúció fő vonalaiban a korábbi menetrendet követné? Az ágens alapú programozáson alapuló “mesterséges élet” elemzések válaszolhatnak erre. Az eddigi kísérletek arra utalnak, hogy a mikroszerkezet ugyan nem jelezhető előre, ám az alapvető, evolválódó struktúra az “újrajátszások” során gyakran meghökkentősen stabilnak bizonyult⁴⁷ . A szimuláció további fontos előnyökkel is kecsegtet: feltárhatja a fejlődés tendenciáit. Azonosíthatjuk a jövő fontosabb alternatíváit és ezek lehetséges kimeneteit. A tervező módszert kap a “mi lett volna, ha” vagy a “mi lehetne, ha” típusú, sokáig megválaszolhatatlannak tekintett kérdések elemzésére.

A módszertani alapok egyre biztosabbak, a számítógépes modellek mind összetettebbek. Fokozatosan gyűlnek a szimulációs modellek futtatásához nélkülözhetetlen, a társadalmak konkrét állapotát leíró információk.⁴⁸ Megítélésünk szerint egy évtizeden belül elvégezhetők azok a vizsgálatok, amelyek eredményeként – az 1. ábrához hasonlóan – felrajzolhatjuk a valóságos Föld, az együtt élő, evolúciósan stabil közösségtípusok feltételrendszerét. Ezzel mintegy “matematikailag” bizonyíthatjuk vagy cáfolhatjuk, hogy tényleg evolúciósan stabil modellé válik-e a kommunista közösség. A végső bizonyíték persze csak a valóságos kommunista közösségek létrejötte lehet. Addig azonban, amíg ezek a közösségek valóban kialakulnak, fogadjuk el az efféle jövendölésekről – kételkedő és reménykedő hangsúllyal is olvasható – orosz mondást: “Ha megérjük, meglátjuk.”

Jegyzetek

¹ A cikk a szerző új könyvének – Gének, mémek és a társadalmi evolúció (Lehet-e evolúciósan stabil stratégiai a kommunizmus) – utolsó, összefoglaló fejezete alapján készült. A könyv egy sor a társadalomtudományokban szokatlan megközelítést és fogalmat használ, amelyek mindegyikét részletesen elemzi is. A jelen cikkben csak a mondanivaló megértése szempontjából leglényegesebbeket határozzuk meg.

² A. Dnyeprov: A rákok szigete. Riadó a naprendszerben. Helikon Könyvkiadó. Budapest, 1965, 34. oldal.

³ Az evolúciósan stabil stratégiák elemzésének a könyv egy fejezetet szentel. Evolúciósan stabil stratégiának nevezzük kölcsönható egyedek olyan viselkedési stratégiáit, amelyek az evolúciós folyamat eredményeként formálódtak ki, csiszolódtak egymáshoz. Az adott körülmények között a maximális eredményt hozzák alkalmazójuk számára, és ezért az egyik lénynek sem éri meg eltérni ettől.

⁴ Evolúciós nyomáson a környezeti feltételek olyan összességét értjük, amely a létező élőlények túlélését meghatározott módon befolyásolják, előnyben részesítve bizonyos genetikai (és memetikai) struktúrákat, míg hátrányosan másokat.

⁵ Maslow ötszintes szükségletpiramisáról van szó, amely – sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan – az evolúció folyamata által kiformált.

⁶ Marosán György: A siker receptje. Kossuth Kiadó, 2003, 221. oldal.

⁷ A határboldogság fogalma a határhaszon fogalmának kiterjesztése a fogyasztás “boldogsággeneráló” hatásának értelmezésére, egységnyi fogyasztásnövekedés eredményezte “boldogságnövekedést” jelent.

⁸ Lásd Csíkszentmihályi Mihály. Flow K. J. K. 1997.

⁹ Karl Marx: A tőke. Kossuth Könyvkiadó, 1978, 15. oldal.

¹⁰ Ez az arány nem számításon alapul, inkább a változás irányának érzékeltetésére szolgál. Az arányok becslése nehéz, hiszen már ma is problémát jelent, hogy a statisztikák nem mutatják a fekete és a szürke gazdaságot, és végképp kilóg a rendszerből az informális gazdaság. (M. Gy.)

¹¹ A könyv, címéből is következően, fontos módszertani modellként használja a mémek fogalmát. A mémek, a hagyományos értelmezés szerint: a kultúra “génjei”, azok az elemi egységek, amelyek mutációja kiváltja a kultúra változását.

¹² Tulajdonképpen emiatt is nevezhető az általunk felvázolt modell a liberális kommunizmus modelljének.

¹³ Az ökológiai lábnyom annak a területnek a nagysága, amely egy adott közösség újratermeléséhez szükséges, figyelembe véve a létszámát, a fogyasztási mintát és az alkalmazott technológiák “falánkságát”.

¹⁴ C. George Benello, Robert Swann, Shann Turnbull: Building Sustainable Com­mu­nities. The Boorstap Press. New York, 1972, valamint Amitai Entzioni: The Spirit of Community. Simon and Schuster,. 1993 és A. Entzioni: The New Golden Rule. Basic Books, 1996.

¹⁵ Egy komplex rendszer billenési pontja az a pont, amelyen túl a rendszer minősége hirtelen alapvetően – és többnyire kedvezőtlenül – megváltozik.

¹⁶ Economist. 2004. 04. 17.

¹⁷ Joshua M. Epstein, Robert Axtell Growing: Artificial Societies. Brookings Insti­tution Press. 2000.

¹⁸ Schelling T. C.: Models of segregation. American Economical Review Papers and Proceedings 59 (2) 488–93.

¹⁹ Marosán György: “Billenési pontok”. Népszava, 2004. március 6. és “Megfőtt béka szindróma”. Népszava, 2003. szeptember 13.

²⁰ Az ábra hasonló a biológiai lények viselkedésének evolúciósan stabil stratégiáinak a környezeti feltételek alakulásától függő modelljeire. Lásd, Viselkedésökológia. Szerkesztette: Barta Zoltán Liker András, Székely Tamás. Osiris Kiadó, 2002, 5 fejezet: Kosztolányi András és Székely Tamás: Az utódgondozó viselkedés evolúciója. Csíkszentmihályi – Flow. Akadémia Kiadó 2001.

²¹ A világ helyzete 2004. Föld Napja Alapítvány, 2004, 7. és 8. fejezet.

²² Ezért gondoljuk a kifejtett gondolatmenetről, hogy a liberális kommunizmus elméletét írja le.

²³ Szabó György: “A Jó, a Rossz, és a Magányos számítógépes küzdelme”. Természettudományi Közlemények. 134. évf. 5. füzet. 197. oldal.

²⁴ A GPI a Genuin progress indicator egy olyan – könyvünkben részletesen elemzett – statisztikai mutató, amely a növekedés költségeit is tekintetbe véve méri a haladás szintjét.

²⁵ Samuel P. Huntington: Civilizációk összeütközése. Európa Kiadó, 1997.

²⁶ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1991.

²⁷ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek. Budapest, 1971. 9. oldal.

²⁸ Philip Ball: Critical Mass. William Heinemann, 2004.

²⁹ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 5. fejezet.

³⁰ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 88. oldal.

³¹ Stefan Helmreich: Silicon second nature. University of California Press.

³² Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 95. oldal.

³³ Stuart A. Kauffman: Investigation. Oxford University Press, 2000.

³⁴ Eric Bonabeau: Agent-based modelling PNAS, May 14. 2002 7280-7287.

³⁵ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 6. oldal

³⁶ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 163. oldal.

³⁷ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemenn, London. 2004, 438. oldal.

³⁸ Steven C. Bankes: Agent-based modelling: A revolution? PNAS may 14. 2002. 7199-7200.

³⁹ John H. Holland: Emergence Perseus Books. Cambridge–Massachusets, 1989, 118. oldal.

⁴⁰ Stuart Kauffman: At Home in the Universum. Oxford University Press, 1999.

⁴¹ Timothy K. Kohlee and George J. Gumerman: Dynamics in Human and Primate Societies: Agent-Based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000, 2. oldal.

⁴² Amartia Sen: A fejlődés mint szabadság. Európa, 2003. 41. oldal.

⁴³ Ecomomist, 2003. 03. 15.

Nature, 2002. okt. 17. 677. oldal.

Nature, 2002. dec. 19/26. 766. oldal.

⁴⁴ Lásd erről a Artificial Life kiadványokat. Artificial Life I–VII.

⁴⁵ Epstein J. M. (2002): Proc. Natl. Sci. USA 99. Supl. 3 7243–7250.

⁴⁶ Artificial Life Proceedings of the International Conference on Artificiasl Life. A Bradford Book 2000. Paul Domjan., 248. oldal.

⁴⁷ Artificial Life V. 420. oldal.

⁴⁸ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemann. London. 2004. és T. K. Kohler and G. J. Gumerman: Agent-based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000.

Ronald Reagan halálát követően számos nekrológ látott napvilágot a hazai sajtóban. Ezek vizsgálata alapján kirajzolódik a jelenkori Reagan-mítosz, összefüggésben az Egyesült Államok és a mai Kelet-Közép-Európa sajátos viszonyával.

Elfogultság és objektivitás a gyászban

Egy-két kivételtől eltekintve a magyar sajtó a túláradó szeretet és tisztelet jegyében vett búcsút Ronald Reagantől, aki 2004 júniusában halt meg, életének 94. évében. Az egykori elnök már a nekrológok¹ címeiben is megdicsőült. A Népszabadságban “Reagan szabadsága” (Révész Sándor), a Magyar Nemzetben “A final good-bye, Mr. President” (Lovas István) volt a búcsúztató írás címe. Legmesszebb a Hetek ment el, ahol egy nagy lapon két cím is olvasható volt: “Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát”, valamint “Újkori Mózes”. Ugyanez a hangütés jellemezte az Élet és Irodalmat, ahol Hahner Péter nekrológjának címében Reagan mint “egy kedves kaliforniai” szerepelt.²

A fent említett írások éppen a gyász figyelemfelkeltő hatása miatt nagy jelentőséggel bírhatnak a tekintetben, hogy a szélesebb közvélemény mit tud és mit gondol az elhunytról. Hogy tehát a későbbiekben kinek mi jut majd eszébe Reagan elnöki tevékenységéből és általában a nyolcvanas évek Amerikájáról, azt nagymértékben befolyásolják az elmúlt hetekben megjelent nekrológok. Ez azonban egy elfogódott és elfogult műfaj, amivel persze maguk a szerzők általában nem törődnek, nem néznek szembe. Ebből a szempontból a fenti sorban kivételt képezett a piacvezető Népszabadság rovatvezetője és publicistája.

Természetesen Révész Sándor osztja a többségi véleményt, miszerint Reagan személyiségének és elnöki politikájának – legalábbis számunkra – legfontosabb eleme a Gonosz legyőzése, és ez alapján az egykori republikánus politikusból már-már emberfeletti hőst formál. Cikkének kétharmada ezt a karaktert mutatja be, építi fel. Az elfogulatlanság és objektivitás látszatát keltve, írása végén néhány negatívumra is rámutat. “A Reagan-doktrínának volt három hiányossága, és a neokonzervatív változat valamennyit megőrizte. 1. Nem nézett szembe az Egyesült Államok belső demokráciájának hiányosságaival s azokkal a normákkal, amelyeket a demokratikus világ többségével szemben nem fogad el (halálbüntetés, Nemzetközi Bíróság, hadijog stb.). 2. A szegénységgel szembeni föllépésben nem hajtott végre ugyanolyan fordulatot, mint a zsarnoksággal szembeni föllépésben. 3. Úgy támogatott a nagyobbnak tűnő gonosszal szemben kisebbnek tűnő gonoszokat (Reagan például magát Szaddámot), hogy a támogatásnak nem voltak a diktatúra leépítése felé mutató politikai feltételei.”

Révész hárompontos bírálatából az első tulajdonképpen nem releváns, a másik kettő viszont olyan eufemizmus, amely sejteti: a szerzőnek van fogalma a Reagan-éra sötét oldaláról, de – mint valami gyógyszer esetében – kellemetlen mellékhatásnak igyekszik beállítani azt, ami valójában a történet lényege. Révész első “kritikai” pontja azért nem releváns, mert Reagan “a demokratikus világ többségével szemben” nem várt el többet demokráciából és emberi jogokból, mint ami az Egyesült Államokat jellemezte. Az Egyesült Államok belső “demokráciájának” (talán mondjuk így: társadalmi és államrendjének) hiányosságaival való szembenézés eleve fel sem merülhetett, hiszen Reagan és a korszak vezető ideológusai (politológusai) számára az amerikai politikai rendszer per definitionem maga a demokrácia volt. A kifinomultabb weberiánus szerzők, mint pl. Arend Lijphart is a demokrácia egyenértékű modelljeit vizsgálták a fejlett világban, és ezek egyike – kétszáz éves alkotmányának köszönhetően a rangidős – volt az amerikai.

A második és a harmadik kritikai pontoknál Révész eufemizmusa tévedésekkel keveredik. Reagan igenis végrehajtott fordulatot a szegénységgel összefüggő kormányzati politikákban, csak éppen nem a javítás szándékával, hanem oly módon, hogy az állami támogatás megvonása a reménytelenségre és az elszegényedésre ítélt olyan rétegeket, amelyek addig – a harmincas, illetve a hatvanas évek szociális reformjainak köszönhetően – számíthattak legalább valamiféle minimális anyagi biztonságra. A “kisebbnek tűnő gonoszok”, vagyis a Washington támogatását élvező diktatúrák ügyében is történt változás; Reagan dicséretére legyen mondva, a pozitív irányban. Egy idő után ugyanis Reagannek látnia kellett, hogy a vazallusainak számító zsarnokok (Pinochet, Galtieri, Marcos, Mobutu stb.) helyzete hosszú távon nem lehet stabil. E felismerésből származott az ellenőrzött demokratizálás politikája, a “békés átmenet”, amely lényegében az uralmi forma látványos megváltozását jelentette, miközben a tartalomnak csak szerény mértékben kellett módosulnia³ . Révész ezt éppen hogy Reagan és kormányának pozitívumai között említhetné, csakhogy ez esetben el kellene ismernie, hogy ezek a brutális rezsimek korábban függelmi viszonyban, helyenként üzleti alárendeltségben álltak Washingtonnal – természetesen Reagan tudtával és egyetértésével.

Színészet és politika

Ronald Reagan az ötvenes években lett közéleti szereplő, a hollywoodi színészek érdekképviseletének vezetőjeként. A hírhedt McCarthy-féle boszorkányüldözések idején nyíltan nem vádolta be “kommunistagyanús” kollégáit, viszont mára kiderült: az FBI informátorainak listáján szerepelt⁴ . Később hosszú éveken át a General Electric politikai szóvivőjeként működött, majd pedig – előadásainak sikerét látva – mögé állt az egész kaliforniai tőke. Így lett előbb kormányzó, majd elnökjelölt s végül elnök.

A filmszínészi előélet Reagan politikusi jellegzetességének és teljesítményének meghatározó eleme volt. “Reagan kormányzóként és elnökként tovább élte azt a szerepet, amelyet több mint ötven filmjében korábban már eljátszott: ő volt a tipikus hős, aki a reménytelen helyzet ellenére sem adja fel. Az Egyesült Államoknak pedig pont ilyen hősre volt szüksége” – olvashatjuk a Hetekben Lukács Andrástól. Hiba lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a reagani kormányzás programja vagy a külpolitikában definiálható “Reagan-doktrína” közvetlenül az elnök jelleméből vagy az általa filmen és a politikában megformált hőskarakterből származott volna.

Reagan elnöki programja szorosan összefüggött az őt támogató üzleti csoportok érdekeivel. Az ötödik sebességbe kapcsolt antikommunista hisztéria szükséges volt ahhoz, hogy politikailag igazolni lehessen a hadiipari komplexum állami megrendeléseinek évi tíz százaléknál gyorsabb növekedését. Amikor azonban Reagan látta (kénytelen volt látni), hogy ez az eszeveszett fegyverkezési hajsza milyen kolosszális pénzügyi problémákhoz vezet, megpróbált korrigálni, maga állt az újabb enyhülési forduló élére. Az irányváltásra az Irán–kontra ügy adta meg az alkalmat⁵ ; az 1986 végén tetőző botrány következményeként Reagan megszabadulhatott a keményvonalas Caspar Weinberger hadügyminisztertől és olyan neokonzervatív figuráktól, mint például Richard Perle. A fordulatra állítólag felesége is ösztönözte: Nancy sem akarta, hogy Ronnie kizárólag az agresszív, militarista elnök jelmezében kerüljön be az amerikai történelem képeskönyvébe.⁶

Reagan színész-elnöki teljesítményét dicséri, hogy az utókor – vagy legalábbis a gyász idején a nyilvánosság előtt megszólalók többsége – elsősorban nem tartalmi, hanem formai tényezők alapján tekint rá vissza. Mindenki tudhatja már: ő volt a nagy kommunikátor. A nyilvános beszédben óriási rutinja volt, könnyen eljutott a szívekig és a lelkekig, bármilyen előadást tudott fűszerezni anekdotákkal, az amerikaiak számára ismert történetek, jelenetek, bölcsességek felidézésével. Egy ilyen nagypapát bárki elfogadna; mindaddig, amíg nem tudja: megnyerő modorát Reagan sokszor a figyelem elterelésére vagy egyenesen a közönség félrevezetésére használta. Reagant nem igazán érdekelte, hogy mekkora valóságtartalommal bír az, amit mond. Amikor erre valaki rámutatott, zseniális fordulatokkal tudott kifarolni a kellemetlen helyzetből. Ennek csúcsteljesítményét nyújtotta, amikor az “Irán–kontra” botrányban hazugságon kapták. Azt állította ugyanis, hogy nem volt tudomása a piszkos ügyletekről, miközben a vizsgálat ennek ellenkezőjét derítette ki. Az elnök a tévékamerák előtt üzent a népnek, körülbelül így: “Amikor azt állítottam, hogy nem volt közöm ezekhez az ügyekhez, szívem szerint az igazságot mondtam. A tények sajnos azt mutatják, hogy a dolgok másképpen állnak.”

Nagy kérdés, hogy az “Irán–kontra” ügy miatt Reagant miért nem helyezték vád alá és próbálták meg elmozdítani hivatalából, mint ahogy az másfél évtizeddel korábban egy másik republikánus elnökkel, Richard Nixonnal történt. Vétke súlyosabb volt Nixonénál, és messze közveszélyesebb volt annál, ami miatt Bill Clintont próbálták meg leváltani. Valószínű, hogy 1987-ben még túl közel volt a Watergate-ügy, és Amerikát járatta volna le az impeachment megismétlése. Másrészt viszont Reagant személyében nem tartották annyira veszélyesnek a törvényhozók, mint a korábbi kaliforniai elnököt. Nixon más eset volt: kissé megszállott, kissé paranoiás, s mivel ismerte a hatalmi technikák csínját-bínját, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha megússza a Watergate-botrányt. Az idős Reagan távolról sem volt ennyire önjáró; Shultz külügyminiszter és a két Baker (a pénzügyminiszter és az elnöki kabinetfőnök) kézben tartotta a kormányzat ügyeit, miközben az elnök nagyokat szunyókált vagy lovagolt. Amerika vesztett volna többet, ha egy újabb elnöke távozik megszégyenülve. Ugyanakkor Reagan munkatársaival nem volt ennyire kegyes a sors: nem volt az amerikai történelemben még egy adminisztráció, amelynek ilyen sok tisztségviselője kényszerült távozásra különféle hivatali visszaélések miatt.⁷

Idealizmus és pragmatizmus a külpolitikában

A Hetek Lukács Andrása és a Népszabadság számára publikáló Gere Ádám írásaiban egyaránt hangsúlyt kap az elhunyt politikus idealizmusa.⁸ “Reagan politikája – ahogyan beszédei is – világos és lényegre törő volt, ami elsősorban személyes hitének és világnézetének volt köszönhető” – írja Lukács. Gere cikkéből a rovatvezető által nagy betűkkel kiemelt szövegrészlet ugyanezt hirdeti: “Olyan idealista volt, akinek sikerült eszméit valóra váltania. Az ideák számítanak. Ez volt a hidegháború cinikus politizálásával ellenkező reagani forradalom jelszava.” Reagan azonban inkább csak eljátszotta az idealistát. Hatalmas fordulatokat volt képes végrehajtani mind a pénzügy-, mind a külpolitikában, amelyekre persze jórészt a saját maga által kreált kudarcok és zsákutcák miatt volt szükség.

Az eszmékhez, értékekhez, ideákhoz való következetes ragaszkodást már csak azért is nehéz Reagan személyével összefüggésbe hozni, mert tudvalevő, hogy egy F. D. Rooseveltre kitartóan szavazó demokrata ifjúból lett ő a későbbiekben a jobboldal bajnoka. Elnöki politikájának lényegi mozzanata a New Deal hagyományával való szakítás; annak a társadalompolitikának vetett véget tehát, amelyről korábban azt állította, hogy a nagy depresszió idején az ő családját is megmentette. “Bár Reagan, az ember aligha volt lélektelen, Reagan, a politikus elárulta azokat a szociális programokat és a szakszervezeti mozgalmakat, amelyekben egykor oly elkötelezetten hitt” – írta egy rá emlékező, őt majd negyven évvel ezelőtt többször is meginterjúvoló kaliforniai újságíró.⁹

A hazai nekrológokban visszatérően megjelent az a motívum, miszerint Reagan szakított a Nixon–Kissinger-féle enyhülési politikával, magyarul elutasította az elnyomó szovjet rendszerrel kialakított partneri viszonyt, az iránta tanúsított toleranciát. Nos, ez a vélekedés nem helytálló, mert az enyhülési politikával már Reagan elődje, Jimmy Carter is szakított. A hetvenes évtized végének demokrata elnöke mellett Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó alakította ki az offenzív külpolitikát. A világ diktátorait – legyen szó akár az argentin tábornokokról vagy az iráni mullahokról – nem kis mértékben zavarta, hogy Carter és kormánya állandóan az emberi jogokkal zaklatja őket. Reagan ebből a szempontból nem jelentett veszélyt; ennek köszönhető, hogy beiktatása után rögtön kiszabadulhattak a Teheránban fogva tartott amerikai állampolgárok. Amikor kitört a falklandi válság (a brutális argentin junta tengerészei elfoglalták a brit koronához tartozó szigetcsoportot), Reagan csak hosszas hezitálás után biztosította támogatásáról Margaret Thatchert. Jusson eszünkbe az is: Reagan idején a Fehér Ház kis kedvence volt Nicolae Ceauşescu, a magyargyűlölő romániai pártfőtitkár, pusztán azért, mert kisebb-nagyobb kérdésekben szembefordult Moszkvával. Ceauşescu pozitív megítélése akkor érte el csúcspontját, amikor Románia a Moszkva által szervezett bojkottal dacolva részt vett az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokon. “Reagan ösztönösen utálta a kommunista bűnösöket” – írja Lovas. Ha ez esetleg így is volt, személyes érzelmeit háttérbe szorította, amikor módja nyílott megkülönböztetett bánásmódban részesíteni Romániát.

Reagan enyhén szólva nem volt válogatós a tekintetben, hogy kikkel fogjon össze a szovjetek és más főgonoszok ellen. Neki köszönhetjük a tömeggyilkos Szaddám Huszeint és a fanatikus Oszama bin Ladent is. Mulatságos volt nézni, ahogyan az elmúlt egy-két évben komolynak látszó nyomozások folytak annak felderítésére, hogy vajon volt-e kapcsolat Szaddám és Oszama között. Hogy együttműködés nem volt, az egészen biztos; valamiféle indirekt és áttételes kapcsolatot persze ki lehet mutatni, ha valaki nagyon ragaszkodik ahhoz. Sokkal fontosabb azonban, hogy ezt a két személyt külön-külön fűzték szoros szálak az amerikai kormányhoz, amely mindkettőjük számára erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott; felszerelte és kiképezte őket. Ennek az amerikai kormánynak a feje volt Ronald Reagan, aki pontosan tudta, hol milyen zsarnokok és halálbrigádok működnek washingtoni támogatással. Hogy mennyiben volt a szabadság barátja, az látható például abból is, hogy megvétózta azokat a kongresszusi határozatokat, amelyek szankcióval sújtották volna a dél-afrikai apartheid rezsimet.

Amennyiben persze – részben éppen a fentiekből kifolyólag – elismerjük Reagan és politikája szerepét a szovjet zóna destabilizálásában, ennek módozatait is érdemes konkretizálni. Reagan ugyanis nemcsak a hadiipart turbósította, hanem a titkosszolgálatot is. A CIA minden addigi műveleténél nagyobb akciókba kezdett Lengyelországban és Afganisztánban. A lengyel Szolidaritás szakszervezet illegalitásba szorult aktivistái közvetlenül az AFL-CIO szakszervezeti szövetségtől kapták a segélyt (pénzben és eszközökben), valójában azonban a földalatti csatornákat a hírszerzés működtette. Amikor tehát mostanában azt halljuk, hogy Reagan hálát érdemel a rendszerváltás elősegítéséért, akkor nem szabad megfeledkezni a kivitelezés főszereplőjéről, a CIA-ról sem.

Reagan és a hidegháború vége

Révész Sándor a reagani külpolitikát hosszabb távú történelmi perspektívában szemléli. Értelmezésében a Reagan-doktrína “nem kötődik a neokonzervatív fölfogáshoz, de még a republikánushoz sem. Előzménye a demokrata párti Truman containment politikája és az ugyancsak demokrata Kennedy kemény karibi politikája; ellentéte a republikánus Nixon–Ford–Kissinger-vonal”. Ennek a korszakolásnak – mely az 1969–1976 (–1980?) közötti időszakot egyfajta kitérőként jelöli meg – nemcsak az a gyengéje, hogy hiányzik belőle Eisenhower, Johnson és Carter besorolása. Az angolul nem feltétlenül tudó olvasót Révész nem tájékoztatja arról, hogy a containment szó jelentése feltartóztatás. Ez lényegében annyit jelentett, hogy nem engedni a Szovjetunió, ill. a szovjet érdekszféra további terjeszkedését (azon túl, ami 1947–49-re kialakult). Ennek aligha lehet folytatása a Reagan-doktrína, amennyiben Révész ez utóbbit a szovjet érdekszféra és a szovjet rendszer felszámolásaként, lerombolásaként, felgöngyölítéseként jellemzi. A doktrína szintjén ezt nem Trumanra vagy Kennedyre lehet visszavezetni, hanem az Eisenhower-kormány 1953–61 közötti külügyminiszterére, John Foster Dullesre, aki valóban a visszaszorítás (roll back) jelszavát hirdette meg. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem sokat tett az ügy érdekében. Még kevesebbet tett Kennedy, akinek – Révész szerint “kemény” – karibi és általában véve latin-amerikai politikájának legfontosabb új eleme a fejlesztési segélyek meghirdetése volt. Kubával kapcsolatban – az újságíró célzása nyilván erre utal – JFK éppen hogy letett arról, hogy Fidel Castro rendszerét erőszakkal megdöntsék.¹⁰

Mindezeket a történelmi tényeket félretéve Révésznek valami miatt fontos, hogy Ronald Reagan külpolitikáját a hidegháborús időszak demokrata elnökeire vezesse vissza. Ennek egy magyarázata lehet: összezavarni a demokratákkal inkább szimpatizáló baloldaliakat, elvárni tőlük a pozitív viszonyulást Reagan irányában, általában pedig azt a látszatot kelteni, mintha a politikai orientáció és hovatartozás kevésbé volna meghatározó tényezője a külpolitika alakításának, mint a jellem vagy az erkölcsi tartás.

Összezavarodás ellen érdemes olyan komoly történészekhez fordulni, mint például Eric Hobsbawm, aki magyarul is hozzáférhető könyvében (A szélsőségek kora) behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, amelyet a hazai publicisták Reagan halála után nekrológjaik középpontjába állítottak. Kiderülhet, hogy ezek az eszmefuttatások tulajdonképpen a másfél évtizeddel ezelőtti ad hoc elemzések felmelegített változásai csupán. Hobsbawm így fogalmaz:

“Mivel a Szovjetunió összeomlása gyakorlatilag egybeesett a Reagan-korszak végével, az amerikai publicisták természetesen azt állították, hogy ez a Szovjetuniót megtörő és leromboló harcos amerikai kormánynak köszönhető. (…) Nem kell komolyan vennünk ezt az 1980-as évekből származó keresztes lovagi verziót. Semmi jele annak, hogy az amerikai kormány számított volna a Szovjetunió közeli összeomlására, vagy hogy bármiképpen is felkészült volna a bekövetkeztére. Azt természetesen szerette volna, ha a szovjet gazdaságot állandó nyomás alatt tudja tartani, de saját titkosszolgálata (tévesen) úgy informálta, hogy a szovjet gazdaság jó állapotban van, s képes továbbra is a fegyverkezési verseny folytatására. Az 1980-as évek elején a Szovjetunióról még mindig azt gondolták (szintén tévesen), hogy továbbra is magabiztos globális offenzívában van. Maga Reagan elnök, függetlenül a beszédeit írók frázisaitól s attól is, mi minden fordult meg nem éppen kristálytiszta elméjében, ténylegesen hitt a Szovjetunió és az USA együttélésében, s ezt nem a kölcsönös nukleáris terror elrettentő egyensúlyában gondolta el. Arról ábrándozott, hogy a világ teljesen megszabadul a nukleáris fegyverektől. S ez volt az álma a Szovjetunió Kommunista Pártja új főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak is.”¹¹

Később Hobsbawm felteszi az alapvető kérdést és megadja a választ is. “Vajon a hidegháború lezárulása idézte elő a szovjet rendszer bukását? A két jelenség történetileg különbözik egymástól, bár nyilvánvalóan össze is kapcsolódott.” A hidegháború kezdettől fogva egyenlőtlen felek küzdelme volt, a szocializmust azonban mégsem a kapitalizmussal való konfrontáció ásta alá. “Ezt inkább két tényező együttes hatása idézte elő: saját egyre nyilvánvalóbb és súlyosabb gazdasági defektusai egyfelől, másfelől a sokkal dinamikusabb, fejlettebb és meghatározóbb kapitalista világgazdaságnak a szocialista gazdaságokra gyakorolt egyre fokozódó nyomása. (…) A vasfüggöny mögé zárva még a gazdaságtalan és gyengülő központi irányítású tervgazdaság is életképes volt – talán lassan megroppan, de rövid távon semmiképpen sem omlik össze. A szocializmust az tette sebezhetővé, hogy az 1960-as évektől állandó kölcsönkapcsolatban állt a kapitalista világgazdasággal. Az 1970-es években a szocialista vezetők úgy döntöttek, hogy kihasználják a világpiac adta új előnyöket (az olajárakat, a könnyű kölcsönöket stb.) ahelyett, hogy gazdasági rendszerük megreformálásának nehéz kérdésével foglalkoztak volna, gyakorlatilag saját sírjukat kezdték ásni (…). A hidegháború paradoxona volt, hogy végül nem a konfrontáció győzte le és terítette a földre a Szovjetuniót, hanem a détente.”¹²

Az efféle paradoxonokra való nyitottság azonban mind Révésztől, mind Lovastól távol áll, de legalábbis a nekrológba nem szüremkedik be. Egészen hasonló szellemiségű és kicsengésű írásaik között a különbség talán csak annyi, hogy Lovas ezt az alkalmat is kihasználja arra, hogy személy szerint is támadja Kovács Lászlót és Medgyessy Pétert a politikusok, Avar Jánost és Bolgár Györgyöt pedig az újságírók közül.

Hobsbawmhoz hasonlóan értékeli a reagani politikát Jonathan Steele, a The Guardian egykori moszkvai, jelenlegi bagdadi tudósítója. “Reagan csillagháborús projektje nem juttatta csődbe és a reformok útjára a Szovjetuniót, ahogy azt rajongói állítják. Ismétlődő állásfoglalásokban csakúgy, mint költségvetési döntéseiben Gorbacsov világossá tette, hogy Moszkva nem zavartatja magát egy kétséges fegyverrendszertől, amely nem adja Washington kezébe az »első csapás képességét« még legalább tizenöt évig, ha egyáltalán. A Szovjetunió belső okoknál fogva omlott be, nem utolsósorban azon hibák következtében, amelyekkel Gorbacsov a saját reformjai által kiváltott ellentmondásos folyamatokra reagált. Reagan mindössze egy szemtanú volt, aki kevéssé fogta fel, mi is zajlik. Azzal, hogy második ciklusában utat adott az enyhülésnek, 180 fokos fordulatot hajtott végre, amit az európai békeaktivisták milliói már korábban követeltek. A hidegháború végét az enyhülés tette lehetővé, és Reagan elvakult antikommunizmusa nélkül legalább négy évvel korábban bekövetkezhetett volna” – írja a veterán külpolitikai újságíró, aki Reagan eredeti szovjet politikáját összességében hisztérikusnak és kontraproduktívnak látja.¹³

Reagan gazdasági öröksége

A külpolitikánál is több zavar jellemzi Reagan gazdaságpolitikájának megítélését. Itt a ködösítés élharcosa Gere Ádám, aki hosszabb ideje a Hayek Társaság elnöki minőségében tevékenykedik Magyarországon. Gere szerint “a kínálati oldalra épülő gazdaságpolitika” (supply side economics, gyakoribb magyar fordításban: kínálati gazdaságtan) a Reagan-korszakban kipróbált doktrína lett, és egyik legnagyobb híve nem más, mint Bill Clinton. Rejtély, hogy Gere ezt honnan veszi, illetőleg honnan veszi a bátorságot, hogy ezen a téren is visszaéljen az olvasó esetleges tájékozatlanságával. Az olvasó szerencséje, hogy éppen 2004 júniusában jelent meg magyarul is – két kötetben, összesen 4980 forintos áron – Bill Clinton önéletrajza (Életem), amelyben Gere állítását maga az érintett cáfolja meg az alábbi megfogalmazásban:

“A deficit az úgynevezett kínálati közgazdasági elmélet elkerülhetetlen eredménye volt. Ennek lényege az, hogy minél jobban csökkentjük az adókat, a gazdaság annál jobban nő, és a növekedés az alacsonyabb kulcsok mellett nagyobb adóbevételt eredményez, mint amilyet korábban a magasabb adókulcsokkal. Ez természetesen nem működött, és a deficit az 1980-as évek fellendülő időszakában robbanásszerűen nőtt. Bár a kínálati elmélet számtanilag hibás, közgazdaságtanilag aljas, a republikánusok kitartottak mellette egyrészt az adókkal szembeni ideológiai averziójuk miatt, másrészt mert rövid távon jó politika volt. A »költs többet, adózz kevesebbet« jelszava jól hangzott, és jó érzés lehetett mondogatni is, csak éppen gödörbe taszította országunkat, és beárnyékolta gyermekeink jövőjét.”¹⁴

Az ún. kínálati gazdaságtan Arthur Laffer közgazdász munkássága nyomán valóban a reagani gazdaságpolitika egyik sarokköve lett; ez képezte a nagy (főként a felsőbb jövedelmi rétegeket érintő) adócsökkenések tudományos alátámasztását. A tézis szerint a magasabb jövedelműeknek nyújtott adókedvezmény az egész gazdaságot hozza lendületbe, így az általános prosperitáson, a foglalkoztatás bővülésén keresztül végül a szegényebbekhez is eljut, nekik is előnyös. Leszivárog, lecsorog a jólét, angol kifejezéssel: trickle-down. Ha volt valami, amitől a gazdaságpolitika terén Bill Clinton az 1992-es kampányban elhatárolta és aztán kormányzása idején is távol tartotta magát, az a trickle-down economics volt, amelynek téziseit tapasztalati úton cáfolta a Reagan-korszakban lezajlott jövedelmi differenciálódás.¹⁵

Gere Ádám talán nem, de Hahner Péter mindenképpen tudja Reaganről: “a leggazdagabb amerikaiak még gazdagabbak lettek elnöksége idején, a legszegényebbek pedig még szegényebbek”. Ennek jelentőségét viszont könnyen csökkenthetjük, ha odaírjuk a mondat elé: “egyes szakértők szerint”, illetve kiegészítjük azzal: “a történészek nyilván még sokáig fognak vitatkozni azon, hogy e folyamatban mekkora szerepet játszott a Reagan-kormányzat tevékenysége”. Biztos is, hogy fognak vitatkozni, hiszen ismerünk elfogult történészeket, akik nem is igyekeznek megvizsgálni a szóban forgó kormányzat gazdaság- és szociálpolitikáját és intézkedéseit összefüggésbe hozni az időszak társadalmi folyamataival.

Igényesebb szerzőknek legalábbis feltűnne, hogy a nyolcvanas évek amerikai gazdaság- és társadalompolitikája meglehetősen lehangoló tájképet hagyott maga után. Reagan nyolcéves országlása alatt hatalmasodott el az amerikai társadalmat sújtó két rettenetes probléma: az AIDS és a kemény drog. Az elnök politikájának mindkettőhöz köze volt. Reagant a kezdet kezdetén felvilágosították az ismeretlen, ámde pusztító AIDS-betegség terjedéséről. Ő azonban ezt a problémát a szőnyeg alá söpörte, mondván: a kór valószínűleg Isten büntetése a homoszexuálisoknak. Legalább százezres nagyságrendben lehetett volna csökkenteni az áldozatok számát, ha az elnök időben nyújt támogatást a kutatásnak és az ismeretterjesztésnek. A kábítószerválság elhatalmasodásához azzal járult hozzá, hogy gazdaságpolitikája aláásta a szegény rétegek foglalkoztatását és segélyezését. Mindkét hatás tükröződik abban, hogy a republikánusok azóta se bírnak 10–15 százaléknál nagyobb támogatást szerezni a fekete lakosság körében.

Gere cikkének gazdaságra vonatkozó szakasza egyébként is hemzseg a pontatlan, megtévesztő vagy kifejezetten buta megfogalmazásoktól. Használja például a “carteri stagfláció” kifejezést, holott a stagfláció (az infláció és a munkanélküliség egyidejű növekedése) a nixoni időszakot jellemezte, maga a kifejezés is akkor keletkezett. Carter kormányzása idején a gazdaság már dinamizálódott, amit az 1979-től bevezetett szigorú monetáris politika akasztott meg. Gere olyképpen dicséri a monetarizmust, hogy annak kárát Carternak, érdemeit Reagannek tudja be. A Reagan idején megindult “páratlan gazdasági növekedés” említésekor elfelejt szólni arról, hogy Reagan a háború utáni időszak legmélyebb recessziójával kezdett, és a gyors növekedés 1982 után azért vált lehetségessé, mert az általa “kiszámítható” jelzővel illetett, roppant szigorú monetáris politikát fellazították, egyidejűleg pedig szigorították a költségvetési politikát – még adóemelés is történt. Ez Gere világképébe nem illeszkedik, nem is szól róla, holott Reagan érdemeként lehetne elkönyvelni, hogy amikor a deficit – részben a megalapozatlan adócsökkentések következtében – óriásira kezdett nőni, akkor két adóemelést is végrehajtott. Ezek az 1981-es adócsökkentés miatt elvesztett források egyharmadát hozták vissza az állam számára. Fontos azonban látni, hogy ezúttal az alacsonyabb jövedelműek terhei nőttek; végeredményben tehát a Reagan-korszak csak a magas jövedelmű amerikaiak számára eredményezett nettó adócsökkenést.¹⁶ Hahner Péter tudni véli, hogy a reagani politika következményeként megsokasodott pénzügyi problémák nem is voltak olyan súlyosak: “utódainak sikerült megszabadulni az államadósságtól”. Legelőször is: nem az államadósságot, hanem a deficitet építették le, és nem általában az utódok, hanem konkrétan Bill Clinton. Ahhoz pedig, hogy Clinton a deficitet el tudja tüntetni (egy rövid időre), szakítani kellett a reagani gazdaságpolitikával: fogyókúrára kellett szorítani a hadiipart, és emelni kellett az adókat és bővíteni a foglalkoztatást. Ezek természetesen olyan részletek, amelyek Hahner figyelmét szisztematikusan elkerülik.¹⁷

Reagan gazdaságpolitikáját kezdetben az elnökaspiránsként vele versengő George Bush hasonlította a vudu mágiához (woo-doo economics), és ez a megítélés azóta, a következmények ismeretében csak megerősödött a szakmai berkekben. Az pedig egyenesen abszurd, hogy Gere még Kína és India gazdasági sikereit is a reagani korszakváltás érdemeként tünteti fel (“több százmillió embert mozdított ki a szegénységből”). Amihez Reagannek az ún. harmadik világban ténylegesen köze volt, az éppen hogy Gere állításának és sugalmazásának ellentéte. Az IMF és a Világbank¹⁸ tevékenységét 1981–82-ben az eladósodott országok pénzügyi helyzetének kezelése felé irányították, mégpedig azzal a küldetéssel, hogy a nagy (főként észak-amerikai) kereskedelmi bankok kintlevőségeit az utolsó centig próbálják meg behajtani, tekintet nélkül a szociális, gazdasági és politikai következményekre. Ami ezután jött, azt Latin-Amerikában “elveszett évtized”-nek nevezik. Fekete-Afrika ugyanezen időszakban vált fehér folttá a gazdasági fejlődés világtérképén. A pénzügyi kizsigerelés következményei pedig nem egyszerűen az állami kiadások lefaragásában és ennek nyomán a szociális problémák súlyosbodásában ragadhatók meg, hanem sok esetben polgárháborús helyzetek kialakulásában, egész állami struktúrák összeomlásában.

Felszabadulás és köztérnévadás

Révész Sándor, az egykori “demokratikus ellenzék” szellemi hagyományának ápolója Kelet-Európa felszabadítóját tiszteli Ronald Reaganben. Furcsa ez azért, mert 1989-ben és még jó ideig azután ez az irányzat váltig tagadta, hogy a régióban lejátszódott politikai fordulatnak köze lenne az amerikai nyomásgyakorláshoz. Az 1989-es fordulatot nem lehetett volna (hitelesen) forradalomként ünnepelni, ha az elemzés fókuszába nem a civil társadalom öntudatra ébredése, hanem Reagan erőteljes fellépése és Gorbacsov visszavonulása kerül. Úgy tűnik, ez a beállítás mára megváltozott. Reagan felszabadítóvá avatása leértékeli mindazokat a helyi erőket (másképp gondolkodókat, aktív ellenállókat stb.), akiknek korábban a rendszerváltozást “köszönhettük”. Lehet ez egyfajta lélektani folytonosság azzal az időszakkal, amikor a Szovjetunió képében volt felszabadítónk, és ez aktuálisan a gyámság hivatkozási alapjául is szolgált. Egyeseknél a gyám iránti lelki igény vezethet oda, hogy az aktuális gyámban egyszersmind felszabadítót lássunk, de lehet persze szó arról is, hogy az aktuális gyám a maga pozíciójának megerősítése végett alakítja ki magáról a felszabadító imázsát is.

A felszabadítás a Hetek tudósítója számára is vezérmotívum. Márer György New Yorkból azt írja Reaganről: “ő volt az újkori Mózes, aki kivezette mind az orosz népet, mind Kelet-Európát abból az elnyomásból, amely gátat vetett a fejlődésnek, és veszélyeztette a világbékét”. Ezen előjáték után nem lehetett már meglepődni azon, hogy egy Budapesten élő amerikai üzletember javasolta: fővárosunkban nevezzenek el teret a nemrég elhunyt Ronald Reaganről. A kezdeményező személy nem akárki: Stephen A. O’Connor, a Budapest Business Journal (BBJ) kiadója és vezérigazgatója, aki tizenkét éve él Magyarországon. Szerinte nemzetünk ezzel is kifejezhetné háláját azért, amit a néhai színész-politikus a hidegháború befejezéséért, illetve térségünk felszabadításáért tett.

O’Connor úr javaslatának jogi természetű problémájára a neves sajtólevelező, Del Medico Imre hívta fel a figyelmet. Az amerikai üzletember (és a kezdeményezést helyeslő magyar barátai) figyelmét elkerülte, hogy Budapesten egy fővárosi rendelet értelmében személyről csak legkorábban huszonöt évvel halála után lehet utcát elnevezni. “Negyedszázad után többnyire kiderül, hogy méltó-e valaki az utcanévre.”

Az üzletemberi javaslat egyébként konkrét javaslatokat is tartalmazott: a Roosevelt vagy a Szabadság teret javasolta elsősorban átnevezésre. Ezek politikai üzenete egyértelmű. A jobboldali és a liberális történelemszemlélet szerint Roosevelt a hibás Jaltáért, a vasfüggönyért, Európa kettéosztásáért, a negyvenéves szovjetizálásért. Reagan felszámolta ezt a szomorú örökséget, ez indokolná a korszellemet követő névcserét. Másrészt Reagan a szabadságot hozta; ez a másik nagy tér átnevezhetőségét indokolja (ráadásul ott található az USA budapesti nagykövetsége is). Del Medico mindezek miatt annak ellenére ellenzi a gyors keresztelőt, hogy Reagant nagy elnöknek tartja. A jogi ellenvetésen túl azonban mindkét konkrét javaslat problémás, hiszen – szerinte – Roosevelt is nagy elnök volt, a Szabadság tér pedig az 1849-es vértanúságra emlékeztet nevével, és ezt talán mégsem volna szerencsés felülírni 1989-cel (már amennyiben egyáltalán Reagan ez utóbbi “hősének” tekinthető).

Valószínű azonban, hogy a városvezetés huszonöt év múlva is zavarban lesz, ha O’Connor úr vagy más ismét előáll a javaslattal. Könnyen lehetséges, hogy egy ahhoz hasonló helyzet alakulna ki, mint amilyen a 2004-es “Teleki-ügy” volt. A szoborállítás kezdeményezői az elveihez ragaszkodó mártír miniszterelnöknek akartak tiszteletet adni, míg az ellenzők az egykori arisztokrata politikus nyíltan vállalt antiszemitizmusát és a zsidótörvények meghozatalában, végeredményben tehát a holokauszt előkészítésében játszott szerepét kifogásolták.

Budapesten nem sok amerikai politikusnak van utcája, tere vagy szobra.¹⁹ Általában nem sok a külföldi név az utcatáblákon. Ha ezt lemaradásnak tekintjük, és egyben célunk az Egyesült Államokban megtestesülő szabadságeszmény hirdetése, úgy érdemes régebbi, konszenzusos személyeket felidézni. Benjamin Franklin, a tudósként is elismert “alapító atya”, Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezője vagy Abraham Lincoln, a rabszolgák felszabadítója (és mellesleg a Republikánus Párt alapítója) ilyennek tekinthető. Ronald Reagan nem az.

Felhasznált cikkek

D. A.: Budapest, Reagan tér? (Népszabadság, június 25.)

Del Medico Imre: Térnevek az idő rostáján (Népszabadság, július 2.)

Gere Ádám: Az ideák számítanak. Búcsú Ronald Reagantől (Népszabadság, június 14.)

Hahner Péter: Búcsú egy kedves kaliforniaitól (Élet és Irodalom, 2004. június 11.)

Lovas István: A final good-bye, Mr. President (Magyar Nemzet, 2004. június 12.)

Lukács András: Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát (Hetek, 2004. június 11.)

Márer György: Újkori Mózes (Hetek, 2004. június 11.)

Révész Sándor: Reagan szabadsága (Népszabadság, 2004. június 7.)

Jegyzetek

¹ Az itt tárgyalt megemlékezések vonalvezetésétől elüt Avar János cikke (“Rea­gan főszerepe”, Magyar Hírlap, 2004. június 7.), amelyet érdemeire való tekintettel itt nem tárgyalunk. A szerzővel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az 1980-as években írt könyve (Az elnök szerepében Ronald Reagan, Budapest: Magvető Kiadó, 1988) alapján a hazai reaganológia úttörőjének és legtekintélyesebb képviselőjének tekintjük.

² Hahner Pétertől, aki történész, elvárható lett volna, hogy legalább a szövegben megemlítse: az elhunyt elnök csak a színészpályának köszönhetően lett kaliforniai, az onnan több ezer kilométer távolságra, a keleti és a nyugati partvidék között félúton található Illinois államban született és nőtt fel. (A születési adatokat l. Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Budapest: Maecenas, 1998. 305. o.)

³ L. bővebben Jochen Hippler: A demokratizálás mint uralmi forma, Eszmélet 29. sz.

⁴ Forrás: Hahner Péter i. m. 306. o.

⁵ L. erről Sidney Blumenthal: The u-turn that saved the Gipper: After Iran-contra, Reagan ditched the right and embraced Gorbachev, The Guardian, 2004. június 10.

⁶ Reaganné szerepét a külpolitikai fordulatban (abban, hogy Reagan gyakorlatilag az enyhülés politikája felé vette az irányt) kiemeli például Hugh Brogan brit történész, l. “Ronald Reagan”, The Guardian, 2004. június 7.

⁷ Néhány név a hosszú sorból: Oliver North, John Poindexter, Richard Secord, Casper Weinberger, Elliott Abrams, Robert C. McFarlane, Michael Deaver, E. Bob Wallach, James Watt, Alan D. Fiers, Clair George, Duane R. Clarridge, Anne Gorscuh Burford, Rita Lavelle, Richard Allen, Richard Beggs, Guy Flake, Louis Glutfrida, Edwin Gray, Max Hugel, Carlos Campbell, John Fedders, Arthur Hayes, J. Lynn Helms, Marjory Mecklenburg, Robert Nimmo, J. William Petro, Thomas C. Reed, Emanuel Savas, Charles Wick. Ld. William Rivers Pitt: Planet Reagan, www.truthout.org , június 7.

⁸ Megjegyzendő, hogy Reagan búcsúztatásának időszakában, tehát 2004 nyarán egyes publicisták (itthon például Gömöri Endre) George W. Busht jellemezték az amerikai politikában ritkaságszámba menő idealista politikusként, ami ugyanúgy féligazság, mint Reagan esetében.

⁹ Robert Scheer: “A Nice Guy’s Nasty Policies”, Los Angeles Times, 2004. június 8.

¹⁰ A Warren-bizottság jelentésében kételkedők (vagyis akik nem hiszik, hogy Lee Harvey Oswald magányos merénylőként végzett az elnökkel) között nem kevesen vannak, akik szerint a Kuba ügyében elrendelt visszavonulónak Kennedy elnök halálához is köze lehetett, ti. a maffia nem vette jó néven az elnök puhányságát, megfutamodását.

¹¹ Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története 1914–1991, Budapest: Pannonica Kiadó 1998. 240. o.

¹² L. Hobsbawm i. m. 241–242. o.

¹³ L. Jonathan Steele: “He lied and cheated in the name of anti-communism: From Iraq, Reagan didn’t look so freedom-loving”, The Guardian, 2004. június 11.

¹⁴ Bill Clinton: Életem (2. kötet), Budapest: Ulpius-ház, 2004. 16. o.

¹⁵ A Reagan-korszak az amerikai középosztály zsugorodásának gyorsulását hozta. Azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyeknek jövedelme a medián­jövedelem 75 és 125 százaléka közé esik, 1967 óta csökkenőben volt. Ez a folyamat vált dinamikusabbá a nyolcvanas években, és a középkategóriából kilépő családok inkább lefelé, mint fölfelé hagyták el ezt a zónát. L. erről James W. Loewen: Lies My Teachers Told Me: Everything Your American History Textbook Got Wrong, New York: Touchstone, 1995. (203. o.).

¹⁶ A Kongresszus költségvetési hivatalának adatai szerint 1980-ban egy kétgyermekes, közepes jövedelmű család jövedelmének 8,2 százalékát fizette be jövedelemadó formájában és 9,5 százalékát béradóként (lényegében ez a társadalombiztosítási hozzájárulás). Nyolc évvel később a jövedelemadó-hányad már csak 6,6 százalék volt, a béradóhányad viszont 11,8 százalék, a kettő együtt tehát növekedést mutatott. L. bővebben: Paul Krugman: “The Great Taxer”, The New York Times, 2004. június 8.

¹⁷ Megjegyzendő, hogy hat évvel korábban megjelent könyvében Hahner pontosabban és szigorúbban fogalmazott. Eszerint Reagan elnöksége alatt “az Egyesült Államok jelentős sikereket könyvelhetett el, és a történészeknek még nem sikerült pontosan feltárni, mennyiben tulajdonítható ez Reagan politikájának, és mennyiben volt ő puszta haszonélvezője egy kedvezőbbre fordult gazdasági és nemzetközi helyzetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy több államadósságot halmozott fel, mint valamennyi elődje összesen, s ennek még nem lehet előre látni valamennyi következményét” (Hahner i. m. 310. o.).

¹⁸ A Washingtonban székelő Nemzetközi Valutaalap és Világbank vezetésének személyi összetétele gyakorlatilag a néhány saroknyi távolságra levő Fehér Házban dől el, mivel az Egyesült Államok rendelkezik a legnagyobb részesedéssel a két intézmény alaptőkéjében. Ezáltal politikájukra is meghatározó befolyással bír, elsősorban a pénzügyminiszter illetékes helyettesén keresztül.

¹⁹ Frekventált emlékhelynek tekinthető a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Roosevelt tér és a városligeti Washington-szobor.