A társadalom konkrét állapotát leíró információk és a megfelelő módszertani eszközök birtokában – a szerző szerint – matematikailag felrajzolható – azaz bizonyítható vagy cáfolható – , hogy valóban stabil modellé válhat-e a kommunista közösség. Végső bizonyíték természetesen csak e közösség létrejötte lehet.

Az alapgondolat¹

A rákok szigete – A. Dnyeprov szovjet író fantasztikus novellája² – a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA küzdelmének korszakában keletkezett. Az alapötlet: az USA-ban kidolgozzák egy önreprodukáló automata modelljét. Az első, ízelt lábakkal, a külvilágot fürkésző szemekkel és “mindenevő” gyomorral felszerelt, működőképes prototípus egy elektromechanikus rák. Ez az intelligensen viselkedő lény képes a rendelkezésére álló alapanyagokból: fémekből, homokból, kövekből egy reprodukciós program segítségével újabb rákokat “szülni”. A rákok nemcsak szaporodhattak, de alkalmazkodhattak is környezetükhöz. Ezt az okos, sokféle feladat önálló ellátására képes lényt arra tervezték, hogy az ellenség területére átdobva “egye meg” annak hadi eszközeit, és rákok újabb és újabb generációit hozza létre. Így néhány hét alatt a legmegátalkodottabb és legkitartóbb ellenség is térdre kényszeríthető, hiszen minden hadieszközét elveszti.

A Pentagon már csak arra kíváncsi: vajon az első ráktípus valóban a legtökéletesebben megfelel-e az adott célnak? A kutatók úgy vélték, ehhez még sok kísérlet és fejlesztés kell. A rákok feltalálója azonban különös módszert ajánlott: rakják ki a rákot egy lakatlan szigeten, hagyják, hogy elkezdje magát reprodukálni, és nézzék meg, milyen eredményre vezet a beinduló evolúció. Az elszaporodó rákoknak ugyanis vetélkedniük kell majd a sziget korlátos erőforrásaiért, és új – az evolúció logikájának megfelelően – egyre jobb túlélő képességű, vagyis egyre tökéletesebb rákfajták jelennek meg. Nem kell drága pénzeken, sok kutató közreműködésével modelleket fejlesztgetni és kipróbálni: a munka nagyját elvégzi az evolúció. Ki fog alakulni az adott környezetnek legtökéletesebben megfelelő típus.

A gondolat zsenialitása abban rejlik, hogy az eszköz tökéletesítését nem “Teremtőjé”-nek eszére, hanem a természet évmilliárdok óta “alkalmazott” módszerére, az evolúcióra bízza. Az ötlet azonban szinte mindenre átvihető. Ha tudni akarjuk, hogy melyik tárgy, szervezet, elmélet vagy közösségi forma a “tökéletesebb”, a választ éppen így szolgáltathatja az evolúció. Adjunk lehetőséget az alkalmazásért vetélkedő tárgyak, egymással küzdő gondolatok, versengő közösségek természetes szelekciójára, és figyeljük, melyiket “igazolja” a történelem! A novella gondolatmenetét a társadalomra alkalmazva: a legtökéletesebb formát nem egyik vagy másik gondolkodó fantáziaszüleményének megvalósításától remélhetjük. Nem arra kell várni, hogy a tökéletes társadalom képe valamilyen gondolkodó fejéből – mint a teljes fegyverzetű Pallas Athéné Zeusz fejéből – kipattanjon. Egyesek látnoki képessége helyett bízzunk sokak – egyéni érdekük vezérelte – saját jövőt formáló akaratában. Hagyjuk az evolúciót szabadon kibontakozni, és szemünk előtt fog feltárulni az evolúciósan stabilnak bizonyuló társadalmi forma.

Ezzel a “mi a teendő” kérdése is új megvilágítást kap. A “legmegfelelőbb” jövőt keresve, nem kell “feltalálnunk” a tökéletes társadalmat. Célszerűbb, ha a kulturális evolúció számára legkedvezőbb feltételeket teremtő közösségi formát alkotjuk meg. Az egyének meg majd igyekeznek megkeresni a számukra megfelelő megoldást, és közben rátalálhatnak az igényeiket valóban kielégítő, egyben evolúciósan stabil stratégiára³ . A “lehetséges-e a kommunizmus?” kérdésre tehát nem ideológiai választ adunk. A tudomány kérdése ez: valószínűsíthető-e, hogy a környezeti feltételek valamilyen együttállása “kitermel” egy új, önmegvalósítás-központú, egyben evolúciósan stabil stratégiát megtestesítő kulturális modellt? Azonosíthatunk-e az evolúciós nyomás⁴ tényezői között olyanokat, amelyek alapvető életmódváltást tesznek ésszerűvé? Kialakulhat-e a Földön olyan evolúciós “fülke”, amelyben stabilan létezhet egy alapvetően nem piaci alapú és nem az anyagi növekedésre orientált közösség?

A kommunizmus születésének logikája

A 20. század utolsó harmadában szinte észrevétlenül, alapvető változások bontakoztak ki. A fejlett társadalmakban a felhalmozott nemzeti vagyon és egyéni gazdagság, a gazdaság termelékenysége lehetővé teszi, hogy az átlagpolgár napi néhány óra munkával újratermelje önmagát és családját. Ennek a változásnak két, kapcsolódó következménye van. Az egyik, hogy a (fejlett) világ elérkezett a szabadidő társadalmához. A “miként éld életedet” kérdésre a választ már nem a túlélés kényszere programozza, és nem csak egyetlen válasz lehet. Maslow lépcsősorának⁵ tetejére érve a szabadidő utat, a társadalmi gazdagság pedig teret nyit az önmegvalósítás előtt. Egyre több ember számára valóságos dilemma: fordítsa-e a többletidejét munkára, hogy többletjövedelemhez jusson és így többet fogyaszthasson, vagy a benne rejlő lehetőségeket próbálja jobban kibontakoztatni?

A Maslow motivációs tényezők állapota döntően az egy főre jutó GDP függvényei. Ha ez alacsony, az azzal jár, hogy hiány van az életéhez szükséges javakban. Ilyen körülmények között saját elhatározásából kevés ember mond le az anyagi javakról, és választja az alkotással, művészettel, tudománnyal megszerezhető boldogságot. Ahogy azonban nő a GDP – a szociológiai felmérések szerint –, az átlagember érzi, egyre feljebb lép a “boldogságlépcső”-kön. Ám a tőkés gazdaság logikája különös viselkedésre sarkallja. Miután elérte az önmegvalósítás lépcsőfokát, a rejtett rábeszélők azt súgják, hogy még mindig van sok minden, amit – a 3. és a 4. Maslow-szinten – megszerezhet. Van ugyan már lakása és kocsija – de vehet még gyorsabb kocsit és újabb és nagyobb lakást. Gyermekkorunktól arra nevelődünk, hogy vásároljunk többet, fogyasszunk még többet, szerezzük meg mindazt, ami másnak is van, szerezzük meg azt, ami másoknak még nincs, legyünk náluk gazdagabbak, és birtokoljunk még többet!

A másik, a fentiekkel összefüggő változás, hogy a túlélés kényszereinek enyhülése csökkenti a szűkösség szinte mindenre kiterjedő érvényét is. A szűkösség fokozatos enyhülése új feltételeket teremt a piac mint a sokáig a leghatékonyabb – és éppen ezért az egyedüli – erőforrás-allokáló modell számára. Egyéni választások alapján az erőforrások felosztását – részben – kivonhatjuk a piac kizárólagos hatálya alól. Az egyének és a közösségek igényeit a piac szemszögéből szuboptimális, de a biztonságot, a kézben tarthatóságot, az áttekinthetőséget és az erős fenntarthatóságot tekintetbe vevő megoldásokkal összességében inkább kielégíthetjük. Egyre több ember, mind nagyobb közösség, szélesebb viszonyrendszer “válhat ki” az újratermelés piaci logikájú rendjéből. Ezt a fejlődést az információgazdaság is segíti, amely a termelést és a fogyasztást szinte anyagmentessé változtatja.⁶

A “megvalósult kommunizmusok” bukása az elméleti vitáknál világosabban tanúsítja: a piac és a magántulajdon nélkülözhetetlen a társadalmak életében. Az elméletileg konstruált társadalmi modellek bevezetésének kikényszerítése több kárt, mint hasznot okozott. Mindenki – bárhol éljen is – csendben vagy ujjongva, fogcsikorgatva vagy lelkesen, boldogan vagy szomorúan beletörődve, de elfogadja: a piac logikája kiiktathatatlan az egyén és a közösség döntéseiből. Kétségtelen tény hát, hogy a múlt és a jelen a piacé. Kérdés azonban, hogy a jövő minden területen, minden kapcsolatban és mindenki számára a piacé lesz-e? A választ az egyénekre és közösségekre nehezedő evolúciós nyomás elemzése adhatja meg. A kutatások az emberiségre ható evolúciós nyomás négy tényezőjét azonosította:

1. A Föld korlátozott volta kultúraváltásra kényszeríti a közösségeket. Azt ma már egyetlen közgazdász és politikus sem vonja kétségbe, hogy a fejlett országokra ma jellemző, fogyasztásorientált életmodell nem biztosítható az egész emberiség számára. Hosszú távon az erős fenntarthatóság modelljét és az életfeltételek kiegyenlítődését, a kultúráktól függő, de közös esélyeket teremtő életminőséget kell a Föld minden pontján létrehozni. A túlélés érdekében mindenkinek el kell fogadnia a fenntartható növekedés kulturális mintáit. Alapvetően át kell értékelni az egyének és a közösségek – eddig sikeres – növekedésorientált fogyasztási modelljét.
2. A fogyasztás határboldogsága a növekedéssel lecsökkent.⁷ A Föld eltérő kulturális hagyományú, eltérő fejlettségű társadalmainak elemzése arról tanúskodik, hogy a fogyasztás generálta “boldogság” a fejlődés során átalakul. A gazdagság bizonyos szintjén az egyének választásaiban visszaszorulnak a közvetlen fizikai szükségletek. Először a szimbolikus szükségletek (a tömegfogyasztásra szánt márkák) kielégítése kerül előtérbe, később választhatóvá válik az emberi önmegvalósítás is. Ez azzal jár, hogy bizonyos jövedelmi szint felett a jövedelem növekedése egyre kevésbé növeli a boldogságot. Így az embereknek egyre kevésbé “éri meg” szabadidejüket munkára, jövedelemre, majd az abból megvásárolható fogyasztási javakra áldozni.
3. A szükséges munkaidő megrövidül, és ez – először a történelem során – felkínálja az alapvetően eltérő életprogramok közötti választás lehetőségét. Az egyén a szükséges munkaidő erejéig részt vehet a piaci újratermelésben, ám növekvő szabadidejének mértékében ki is léphet abból. Dönthet úgy, hogy szabadságát az egyre drágább és egyre kifinomultabb örömjavak megszerzésére, az élményfogyasztásra fordítja. Keresheti a munkát csupán azért, mert egyéb emberi kapcsolatainál jobban jelzi vissza sikereit, és dolgozva inkább érzi magát hasznosnak – esetleg azért, mert csak a munka világában megszerzett tekintély és hatalom érzése teszi elégedetté. De fordíthatja növekvő szabadidejét alkotásra, önmaga fejlesztésére, emberi kapcsolatainak ápolására is. Választhatóvá válik a közösség is, amelyben életét élni akarja.
4. Az egyének és a társadalom gazdagodásával megváltoznak a jövő értékelésének szempontjai. A szűkösség viszonyai között a jövőt kizárólag a hatékonyság és az optimalitás szempontjai alapján ítéltük meg. A szűkösség nyomásának enyhülése feltárja a piaci alapú értékelés egyoldalúságát, és egyéb szempontokat helyez előtérbe. A piac és növekedés logikáját kiegészítheti, sőt akár felül is írhatja, az átláthatóság, a biztonság, a kézben tarthatóság, a magasabb életminőség szempontja. Így válhat ésszerűvé – nem mindenütt és nem is mindenki számára –, hogy a közösségek és az egyének a piacilag nem versenyképes megoldást válasszák, annak alacsonyabb kockázata, áttekinthetőbb működése, magasabb életminőséget és a flow alapú boldogságmodellt⁸ lehetővé tevő jellege miatt.

Recept a történelem lacikonyhájára?

Az említett evolúciós nyomást gyakoroló tényezők együtthatása valószínűsíti, hogy az emberek növekvő számban igyekeznek majd kilépni a csupa kellemességgel kibélelt csapdából. Nem azért, mert valaki ezt erkölcstelennek tekinti, vagy hitványnak minősíti. Még csak arról sincs szó, hogy valaki rákényszerítené a többséget, változtasson életmódján. Egyszerűen érdemes lesz kilépni a mókuskerékből. Kérdés azonban, mi is lesz az, amibe át lehet lépni. Mondható-e valami egyáltalán a jövő társadalmáról? Gyakran idézik Marx⁹ dühös kiszólását – “Nem vagyok hajlandó receptet gyártani a történelem lacikonyhájára” –, amivel barátainak unszolását – mondjon valami konkrétat a jövő társadalmáról – hárította el. A társadalmi evolúció modellje alapján még inkább megértjük Marx ellenkezését. Az evolúciós folyamat részletei – nem győzzük eleget hangsúlyozni – nem jelezhetők előre. Az evolúció modellje arra alkalmas, hogy egy természeti vagy társadalmi folyamatot “visszafejtve” értelmezzen, és így magyarázza a létező “épp ilyenségét”. A jövőben csupán a meglepetés a szükségszerű. Amit megtehetünk: jelezzük a feltételek várható alakulását, és elemezzük, milyen közösségi és életmodellek felelnek meg ennek leginkább. A választást meg ráhagyjuk a majdan élő emberekre. Minthogy tehát a kulturális univerzálék előrejelzésére – éppen az evolúció lényege miatt – nincs lehetőség, a társadalom “hármas” meghatározásából – “anyagi újratermelés rendszere” + “kulturális rendszer” + “egyéni életprogram” – kiindulva próbálkozhatunk bizonyos általános megállapítások megtételével.

A kommunizmus anyagi újratermelő rendszere

Az anyagi újratermelés egy kommunista közösségben is a társadalmi élet kiiktathatatlan alapja marad. Az anyagi újratermelés egy része – beleértve a közösségi döntések területeit is – megmarad piaci jellegűnek, de teret nyernek egyéb szempontok is. Az egyéni döntések ezzel szemben alapvetően nem piaci jellegűek lesznek, de tekintetbe veszik a piacot is. A kis közösségek szintjén a piaci szempontok aránya a döntésekben mintegy 30%-os lehet¹⁰ . Az elosztás alapvető modellje így közelíthet a kommunizmus hagyományos elvéhez: “mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Az egyéni életprogram­döntésekben a piaci szempontok kifejezetten másodlagossá válnak. Az életpálya-, a foglalkozás-, a közösség- és partnerválasztásban a jövedelem maximálása, a vagyon gyarapítása, a hatalmi pozíciók kiépítése és megszerezése kevéssé játszik majd szerepet. Az életpályán elérhető jövedelem ezért szükségképpen elmarad a megszerezhető legmagasabbtól: az egyén eleve ennek tudatában dönt.

A kommunista közösség újratermelési modelljét az erős fenntarthatóság logikája vezérli. Szuboptimális technológiákat alkalmaznak, a helyi környezeti feltételeknek való megfelelőséget követik, és nem feltétlenül a méretgazdaságosságot. A kommunista közösség stabil, kisebb közösségekből – a hálózatelmélet fogalmai szerint vett fürtökből – épül fel, és azokat viszonylag lazán összefűző rendszerként létezik. A közösségek működtetése nem vagy csak részben követi a piaci elveket. Reprodukciós modellje családközpontú. Nem szinglikre bomlott, elszigetelt egyénekből álló, szinte atomizálódott, hanem gazdag emberi kapcsolatokból szövődő társadalom lesz.

A kommunizmus memetikai rendszere

A kommunista közösség memetikai¹¹ rendszere elfogadja a globális közösség multikulturális jellegét. Nem egyetlen, legfőbbnek kikiáltott értékre épül – legyen az akár az igazságosság, a szabadság, a hatékonyság, az ésszerűség vagy éppen a hagyomány stb. –, “ördögtől valónak” és ellenségnek tekintve mindazokat, akik nem ezt vallják. A kommunista közösség tagjai elfogadják, hogy sokféle nézetrendszer és értékrendszer létezik, és természetesnek tekintik, hogy ezek együtt élhetnek.¹² A közösség értékrendje tehát nem fogadja el az egyetlen identitásközpontot – legyen az Isten, nemzet vagy osztály. Minden emberi érték elfogadandó, mindig köthetünk kompromisszumot.

A társadalmi összeomlások – lásd pl. Húsvét-sziget – forgatókönyveinek elemzéséből azonosítható a “túlélés” memetikai modellje. Elkerülhetetlen, hogy a (liberálisan értelmezett) emberi jogokat kiterjesszük minden emberi lényre, hogy minden ember számára megteremtsük a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás, az életmód- és közösségtípus megválasztásának szabadságát. A földi civilizáció túlélésének – és ezen belül természetesen a kommunizmus hosszú távú létének – feltétele, hogy elfogadjuk a Föld korlátozott voltát. Korlátoznunk kell a népesség számát, a közösségeknek tudomásul kell venni, hogy az emberiség ökológiai lábnyoma¹³ túllépte a Föld méreteit, és meg kell őriznünk a biodiverzitást. Az emberiség túlélésének feltétele az is, hogy képesek legyünk békésen megoldani a kulturális változásokat kísérő konfliktusokat. Ehhez alkalmaznunk kell az emberiségre a kultúraközi “menedzsment” módszereit. A helyzet csak összehangolt politikai, gazdasági és társadalmi lépésekkel módosítható. A globalitás – miként a nemzetállamok kialakulásakor – fokozatosan kényszeríti ki a nemzetek közösségének kollektív jogait, kötelességeit, a mindenkire vonatkozó szabályokat, az ennek betartásán őrködő erőszak- és ítélő szervezetek létrehozását. Csak így szüntethető meg a nemzetek önbíráskodása. A kommunista közösség egészében racionálisan és nem mitikus modellek alapján dönt: óvatosan – már amennyire ezt a helyzet lehetővé teszi – és toleránsan, vagyis nem kizárólagosságra törve. A mindenki által követhető és mindenkitől elvárt humánus viselkedés minimumát kiterjeszti az emberi faj minden tagjára, bárhol éljen is.

A kommunizmus élet- és közösségmodellje

A kommunista közösség legfontosabb értéke az egyén képességeinek minél teljesebb kibontakoztatása. Ezt szolgálja a megfelelő közösség kialakítása is. A közösség erre “programozza” az egyént: ezt nemcsak elvárja, de lehetővé is teszi. Ennek alapján értékeli az egyént, és ehhez képest a fogyasztást eszköz jellegűnek tekinti. Egyének életstratégiáját az ún. önérvényesítő viselkedési modell vezérli. Mindenki tisztában van saját érdekével, és annak érvényesítésére törekszik – eközben tudja, hogy ez mindenki másnak is jogában áll. A kommunizmus nem az egyén közösség érdekében való önfeláldozásának, hanem a bölcs belátásnak a társadalma. Nem a kényszerűen lemondás társadalma, hanem az “önkéntes egyszerűségé”. Nem a “szőnyeg alá söpört” konfliktusok társadalma, hanem éppenséggel konfliktusokban gazdag közösségé, amely az egyének fejlődését szolgálja. A kommunista közösségben is létezik hatalom, de az a közösség viszonylag kis méretei miatt – miként a kibucokban – demokratikusan működtethető és ellenőrizhető.

Mindennek természetesen megvan a hátránya is: a közösség ügyeinek intézése időt és szakértelmet, az ellenőrzés pedig fáradságot igényel. Miként a régi görögöknél, a közösség dolgainak intézése a közösségért végzett feladatnak számít, amit a közösség egyrészt elismer, másrészt elvár, és mindenkit hozzáenged. A különféle kommunákban a fejlett technika és a közösség viszonylag áttekinthető mérete lehetővé teszi az eredeti értelemében vett anarchizmus (uralomnélküliség) megvalósítását. Sokan próbálkoznak¹⁴ azzal, hogy alapvetően kapitalista környezetben is felvázolják ilyen önfenntartó közösség működését. Ezek a javaslatok szabadon átvehetők, elvethetők, átalakíthatók, saját képünkre formálhatók, de kötelező előírásoknak semmiképp sem tekinthetők.

A kommunista forradalom hálózati modellje

Könyvünkben több szemszögből mutattuk be az ezredvég – a fejlődés feltételeinek alapvető átalakulásából létrejött – különös “billenési állapotának” kialakulását¹⁵ . A kérdés az: hogyan, milyen mechanizmus segítségével zajlik le az átmenet? Sokan a közvetlen politikai akciókat tekintik egyedülinek. Éppen a környezetvédők és a globalizációt ellenző civil csoportok egy része folyamodik előszeretettel erőszakos módszerekhez.¹⁶ A könyv logikája inkább az evolúciós modell alkalmazását sugallja. Ennek alapvető eszközei a demokratikus politikai vita és a tudományos kutatás nyújtotta tények elfogultságmentes elemzése. A legfontosabb: az emberek meggyőzése, ismerjék meg a valós helyzetet, sajátítsák el az önálló és racionális döntést lehetővé tevő ismereteket. Ki-ki egyéni indítékok és érdekek alapján, egyénileg dönthet úgy, hogy életmódot vált.

Az evolúciós modell másik fontos következménye, hogy a globális rendszer valószínűleg sokféle életmodellt követő közösségek együttese lesz. A 20. század egyik kétségtelen tendenciája, hogy a földi társadalmak jelentősen homogenizálódtak. Egyforma struktúra, egyféle fogyasztási modell, szinte azonos életprogram alakult ki szerte a világon. A 21. század jellemző folyamata azonban az életprogramok szerinti újrastrukturálódás lehet. A társadalmak egyre kevésbé jellemezhetők majd valamiféle átlagokkal. Attól, hogy két család életszínvonala, fogyasztási modellje jelentősen eltér, életüket tekinthetik egyformán megfelelőnek. Ha pedig ez így van, akkor fogyasztási szokásaik nehezen vethetők össze. Az emberiség tehát inkább fejlődik az életprogramok sokfélesége, mint azok homogenitása irányába. Az eltérő életprogrammal jellemezhető közösségek a hálózatosodás modellje szerint jönnek létre.

A hálózati modell alkalmazásának korai szakaszában sokakat meghökkentettek az ún. mesterséges társadalmak mozgástörvényeit kutató szimulációs kísérletek¹⁷ eredményei. Ezek a kísérletek arra utaltak, hogy az egymástól csak mégoly kevéssé eltérő életmódú egyedek – még ha nem is közelítenek ellenérzéssel az eltérő életmódot követőkhöz, vagyis nem rasszisták –, ha szabadon választhatják meg lakóhelyüket, bizonyos idő múlva azonos életmódú csoportokat hoznak létre. Ez az eredmény – T. C. Schelling, a városfejlődés dinamikáját szimuláló kutatásai¹⁸ nyomán – már több évtizede ismert. E logika alapján a “kommunista forradalom” egy olyan – evolúciósan, lépésről lépésre zajló, egyéni döntések eredményeként formálódó – folyamat, amelynek során a kommunisztikus életprogramot választó emberek fokozatosan együtt élő közösségeket alakítanak ki. Ez a folyamat lassan indul, de a billenési ponton¹⁹ felgyorsulhat, és visszafordíthatatlanná válhat.

A kommunizmus mint evolúciósan stabil stratégia

Történelmi tapasztalat, hogy a termelékenyebb, az újítást ösztönző, a változásokat elfogadó, a tudatos alkalmazkodásra képes és ezért összességében dinamikusabban fejlődő, korszerűbb technikájú civilizáció kiszorítja, sőt megsemmisíti az erre kevésbé hajlandót vagy kevésbé képeset. Logikus hát a kérdés: lehet-e a kommunizmus evolúciósan stabil stratégia (ESS), hiszen feltételezzük a piaci rendszerrel összevetve bizonyos hátrányos vonásait:

• a gazdasági erőforrásokat kevésbé hatékonyan használja fel, mint a piaci rendszer, így fokozatosan elmarad attól;
• az élethez szükséges javak előállításában csökkenti a kényszereken alapuló ösztönzés erejét;
• a figyelmet mások – gyakran persze kényszerű – “szolgálatáról” a szabad alkotás felé fordítja, csökkentve ezzel a kellemességet szolgáló javak kínálatát;
• emiatt erősödhet a piaci életmodell prezentációs előnye, ösztönözve a “kilépést”,
• mivel szabadon lehet átlépni egyik közösségből a másikba, tömegesen hagyhatják el a kommunista közösséget, mint tették az eddigi kommuna kísérletben.

Ezeket a hátrányokat azonban részben ellensúlyozhatja, hogy a kommunista közösség alacsonyabb kockázatú, kevésbé stresszes, tartalmasabb emberi kapcsolatokat és az egyéni önmegvalósítás lehetőségét nyújtja. A szuboptimális szerveződés inkább emberközpontú, átláthatóbb, a társadalmi zavaroktól mentesebb közösségi formát hoz. A végletesen szabványosított munkamegosztás fellazítása csökkenti ugyan a hatékonyságot, ám – lehetővé téve az ember sokféle képességének kibontakoztatását – a boldogság magasabb szintjére juttathat el. A vetélkedésen alapuló kapcsolati formák magas teljesítménykényszerét legalább részben ellensúlyozhatják a kölcsönös bizalmon alapuló megtakarítások. A piaci alapú közösségek magasabb növekedési potenciálját egyre inkább korlátozza a fenntarthatóság erős követelménye, ami kényszerűen felülírja a piaci rendszer működését is. Végül, a növekvő luxusfogyasztás kétségtelenül kellemes életmódjával járó, szinte beprogramozott függőségek hátrányaival összevetve a flow alapú boldogságmodell komoly előnyöket kínálhat. Mindez arra utal, hogy a jövőben a kommunizmusként leírt társadalmi modell ESS lehet.

Tekintsünk végig a kulturális evolúció különböző szakaszain keresztülhaladó közösségek történelmi fejlődésén. E fejlődési szakaszokban egymásból alakuló, időszakosan együtt létező, egymással vetélkedő és egymást váltó közösségek típusait láthatjuk. Fogadjuk el tényként azt a történelmi tendenciát, hogy egyre fejlettebb – nagyobb természeti erőket mozgatni képes, a világot egyre pontosabban megismerő, komplexebb belső struktúrájú – közösségek formálódnak ki. Mindig vannak olyan időszakok, amikor a különböző formációk együtt léteznek – sőt, mintha ez lett volna a tipikus. A tapasztalat az, hogy a konkrét feltételek függvényében lehet ez az együttélés csak időleges, de létezhet egy időben két formáció is evolúciósan stabil stratégiaként. Az alábbi ábra a történelmi fejlődés egy hipotetikus menetét vázolja fel. Szemléletes – bár nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem bizonyító erejű – modellben mutatja be a történelemben az egymást váltó vagy együtt élő közösségi formákat.²⁰

Az ábra két jellemző, a “társadalmi gazdagság” és a “fejlődés korlátozottsága” mentén rajzolja fel a történelmet. A társadalmi gazdagságot az egy főre jutó GDP-vel mérhetjük. A fejlődés korlátozottsága a gazdasági és a népességszám növekedésének a közösség által érzékelt határaira utal, és a közösség tényleges méreteinek, valamint ökológiai lábnyomának hányadosával jellemezhető. Mint láthatjuk, e két tényező különböző értékpárjai különböző típusú közösségeket tesznek evolúciósan stabillá. A képet önkényesen szerkesztettük. Nem bizonyítja, csupán érzékelteti, hogy e két tényező különböző értékei mellett milyen közösségtípusok léteznek, és mikor létezhetnek egyidejűleg.

A “társadalmi gazdagság” kiemelt jelentőségét több tényező magyarázza. Először, ezzel arányos az egyének és a közösségek javainak mennyisége, minősége, és sokfélesége. Másodszor, ez mutatja az elemi szükségletek kielégítettségét és egyúttal a szabadidő hosszát. A társadalmi gazdagság mutatja, meddig “ért fel” egy átlagos egyén a Maslow-lépcsőkön. Harmadrészt – bár erről nagy viták folynak – a hazai össztermék növekedésével csökkenni látszik a társadalmakon belüli egyenlőtlenség. Összességében tehát minél nagyobb az egy főre jutó gazdagság, annál több a választási lehetőség, annál kisebb az alsó Maslow-lépcsők közvetlen ösztönzése, és úgy mérséklődik az egyenlőtlenség ösztönző hatása. A GDP kapcsolatban van a gazdasági fejlődéssel, a technikai haladással, a környezet állapotával is, így jól jellemzi az egyéni lehetőségek gazdagságát, az életmód és részben az életprogram választásának lehetőségét és e választás szabadságát.

A növekedés korlátozottsága azért fontos, mert megszabja a gazdaság növekedésének és a társadalom bővülésének határait, így az egyének által “megszerezhető” dolgok sokféleségét, mennyiségét és árát. Ha kevés a korlát, azt a társadalmak úgy érzékelik: “határ a csillagos ég”. Erősen korlátos feltételek között viszont a növekedés nem léphet túl bizonyos határokat. E határok közelében az élet minősége rohamosan romlik, a javak ára egyre nő, a fogyasztásközpontú boldogság növelése ellehetetlenül. A korlátozottságot az “ökológiai lábnyom”-nak a Föld méreteivel való összevetése mutatja. Amíg az ökológiai lábnyom elmarad a rendelkezésre álló fizikai és természeti tértől, addig a korlátozottság elhanyagolható. A kutatások tanulsága szerint az emberiség ökológiai lábnyoma valamikor a 1970-es években elérte a Föld méretét. Ettől kezdődően – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – érvényesülnek a növekedés korlátjai. A termelés uralkodó modellje növekvő egyensúlytalanságra vezetett.²¹

A növekedés határaihoz közelítve a társadalmaknak alapvetően módosítaniuk kell az újratermelést szabályozó kulturális mintájukat. Mindezt igyekeztünk érzékeltetni az ábrán: a két tengely mentén mért helyzetnek meghatározott üzenete van az egyén számára. A “gazdagság” növekedésével egyre kevésbé éri meg a piaci rendszerben maradni, hiszen az elemi szükségletek kielégítettsége szinte teljes, az egyenlőtlenség több munkára ösztönző szerepe lecsökkent. A “korlátozottság” növekedése másrészről azt eredményezi, hogy a fogyasztási termékek megszerzésének ára nő, az anyagi javak mennyisége és sokfélesége egyre kevésbé növelhető – vagyis egyszerre nő a piaci rendszerben maradás “költsége” és a kommunisztikus közösségbe átlépés ösztönzöttsége. Pontosan ezeket a hatásokat tekinthetjük a piaci társadalom – kommunisztikus közösség “fázisátalakulást” kikényszerítő evolúciós nyomás megjelenési formáinak.

A történelmi fejlődés “főútvonala”

Az ábra érzékeltetni igyekszik a globális rendszerben végbemenő “fázisátalakulás” jellegét. Jelzi, miként mozdult el az emberiség a történelmi fejlődés során. Adott időben, bizonyos feltételek mellett lehet csak egyetlen közösségi típus stratégiája evolúciósan stabil. Ám elképzelhető, hogy kettőé, és előfordulhat, hogy akár egyidejűleg háromé is az lehet. A “kizárólagosság” tartományban hiába jött létre egy másik forma – mondjuk a “megvalósult szocializmusok” vagy a kibucok –, előbb vagy utóbb vissza kellett szorulnia. Volt, hogy erőszakos véget értek, és volt, hogy apránként elenyésztek, ahogy tagjaik egyre nagyobb számban léptek át az evolúciósan stabil formációba.

Látható, hogy a természeti határokat messze kitoló, a növekedésnek szabad teret engedő Földön az erőforrásokat piaci módon allokáló, a magántulajdonra és az egyéni érdekre építő kapitalizmus az egyedüli ESS. Ezért szükségképpen alakul át bizonyos feltételek között kapitalizmussá a feudalizmus, és ezért maradnak “szubkritikus” közösségek a kommunák. Gazdag és korlátozott erőforrású földön viszont a kommunizmus is ESS lehet. Ez azt jelenti, hogy egyre növekvő evolúciós nyomás hat az emberekre, és ennek következtében növekvő valószínűséggel lépnek át a fogyasztásközpontú, a versenyen alapuló, piacos társadalomból az alkotásközpontú és nem piaci alapú kommunista társadalomba. Az átlépések és visszalépések egyéni és szabad döntések alapján mennek végbe.²² A felnövekvő nemzedékek életük során akár többször is közösséget cserélhetnek. Miként az ESS eredeti modelljeiben a kölcsönható állatpopulációknál, itt is az oszcillációs típusú növekedési modell tűnik valószínűnek.²³ Amikor sokan lépnek át a kommunizmusba, csökken a gazdaság hatékonysága. A közösség gazdagodása megtorpan, és emiatt némi idő múlva többen lépnek át a piacos rendszerbe. Amikor azonban az kerül többségbe, az emberek kezdik terhesnek érezni a “rohanást”, és újra egyre többen lépnek át, illetve vissza a kommunisztikus közösségbe.

Az ábra felrajzolja a történelmi fejlődés “főútvonalát” is. A neolit forradalomtól indulva, az emberiség a szegénységgel és korlátozottsággal jellemezhető jobb alsó sarokból az átló mentén, balra fölfelé mozdul. Lassan nőni kezd a gazdaság, a kulturális fejlődés eredményeként apránként visszaszorulnak a természeti határok. Egyre több ember él meg ugyanazon a területen, egyre hatékonyabban hasznosítják a természeti erőforrásokat. Ez utóbbit a kultúra fejlődése idézte elő. A népesség növekedése ezen a szinten beleütközhet a környezet korlátjaiba. Ilyenkor az emberek – ha módjukban áll – elvándorolnak a túlnépesedett vidékről. A kulturális evolúció – először itt, Európában, 1500 után – juttatta el az emberiséget oda, hogy túlléphessen a korábbi természeti korlátokon. A társadalom “fázisátalakulásá”-val megszűnt a feudalizmus: csak a kapitalizmus maradt ESS. Ezzel kezdődött a “nekilendülés”, gyorsult fel a gazdasági növekedés.

A fejlődési görbe “csúcspontjá”-t az 1970-es évek közepe táján éri el. Ekkor lépi túl el az emberiség ökológiai lábnyoma a Föld méretét, és az addig párhuzamosan futó GDP és GPI trendje is ekkortól kezd szétválni.²⁴ Addig a történelmi tendencia a gazdagodás növekedése és a természeti korlátok folyamatos visszaszorulása volt. Ekkortól kezdve azonban a technikai fejlődés ellenére újra érzékelhetővé vált a Föld korlátozottsága. A GDP ugyan tovább nőtt, de egyre több területen ütközünk bele a határokba. Ezek a határok új szempontokat hoznak a növekedés értékelésébe. Egyre inkább tekintetbe kell vennünk az ökológiai egyensúlyt, figyelnünk kell a társadalom változásokat befogadó képességére, a gyors és kiszámíthatatlan növekedés kockázatára. Következéskeppen fokozatosan életképessé válnak szuboptimális méretű szervezetek, a kevésbé hatékony, de kevésbé kockázatos folyamatok. Választhatókká válnak az alacsonyabb életszínvonallal, de magasabb életminőséggel leírható életmodellek. Amint egy társadalom eléri a nagyjából 20–40 ezer USD/fő GDP-t, a kommunizmusként jellemzett közösségi típus a történelmileg felhalmozott társadalmi és egyéni gazdagság révén evolúciósan stabil stratégiává válhat.

Ez nem azt jelenti, hogy kiszorítja a kapitalizmust. Pusztán azt állítjuk, hogy életképes és előnyökkel kecsegtető, tehát választható társadalmi alternatíva. A görbe lefutása alapján úgy tűnik, hogy amint tovább nő a társadalmak gazdagsága és a növekedés korlátozottsága, a – mondjuk – 50 ezer USD/fő jövedelmet és az erős korlátozottság kényszerét elérve mindinkább ESS-vá válik a kommunizmus. Ugyanitt egy “feudalisztikus” – alapvetően a tradíciókat követő, a vallás által legitimált elosztást érvényesítő, memetikai szempontból erősen korlátozó, az életmodell-választást beszűkítő, döntően mezőgazdasági termelésre alapozó – modell is életképes alternatíva lehet. Ezzel egy különös, háromformációs modell jöhet létre, az arányok oszcillációs változásával és folyamatos evolúciós kiválasztódással. Ezen a szinten az igazi probléma: vajon megvalósítható-e e jelentősen különböző civilizációk békés egymás mellett élése? Az eltérő életmodellek, kultúrák együttélése²⁵ ugyanis egy sor problémát vethet fel.

Bizonyítható-e “matematikailag” a kommunizmus?

Asimov nagy sikerű a Galaktikus Birodalom történetét feldolgozó, sokkötetes könyvének első része²⁶ egy, a “Galaktikus Enciklopédiából” vett – képzeletbeli – szócikk segítségével idézi az olvasó emlékezetébe a pszichohistória lényegét. A dokumentumszerűséggel azt sugallja az író, hogy közismert tényt közöl, és azt csak a gyengébbek kedvéért idézi föl, hogy a pszichohistória²⁷ “a matematikának az az ága, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre reagálását tanulmányozza”. A pszichohistória segítségével jelzi előre H. Seldon a hatalmának csúcsára jutott Galaktikus Birodalom bukását. Sok ezer évre előre jelzi a Birodalom jövőjét, sőt az összeomlás forgatókönyvét is kidolgozza. Így megtalálja a módját – a Második Alapítvány beavatkozásával –, amivel lerövidítheti az összeomlás, majd az azt követő felemelkedés közötti “sötétség századainak” szenvedéseit. Az egyes ember cselekedetei kiszámíthatatlanok – véli Seldon –, de az emberek tömegeinek viselkedése a matematika segítségével viszonylag pontosan nyomon követhető. Minél nagyobb egy populáció, annál pontosabban jelezhetjük előre a közösség viselkedését. Bár Asimov – ügyesen – a jövőben megszülető és a történet idején már közismert tudományként mutatja be a pszichohistóriát, a valóságban ez az írói fantázia szüleménye volt. E jövendölést a könyv megjelenésének idején senki nem vette komolyan. A legtöbb emberben – ide értve a tudósokat is – fel sem merült annak lehetősége, hogy előre jelezhessünk olyan bizonytalan és kiszámíthatatlan ágenseket, mint az emberek viselkedése. Ám a 20. század utolsó évtizedében valósággá vált a tudatos lények kollektív viselkedésének matematikai elemzése.²⁸

Nem lehet tudni, hogy vajon Thomas Ray – aki eredetileg megszállott biológus volt, és egyedül az egzotikus élőlényekkel teli esőerdők érdekelték – olvasta-e Asimov könyvét.²⁹ Az ötletet, hogy az evolúciót számítógép memóriájában vetélkedő számítógépes vírusok formájában tanulmányozza, nem Asimov sugallta számára. Egyetemi tanulmányait befejezve a 1980-as években – E. O. Wilson munkatársaként – a Harvard Egyetemen töltött néhány hónapot. Egy este véletlenül beesett a Harward Science Centre-be, ahol a Cambridge Go Klub működött. E régi kínai játék két vetélkedője egy tábla hálózatának csomópontjaira néhány egyszerű szabály segítségével korongokat helyez, így igyekezve egymást bekeríteni és kiszorítani. Azon az estén történetesen egyetlen játékos volt – a Mesterséges Intelligencia labor munkatársa –, aki készséggel és számára meghökkentően ismerős fogalmakkal írta le neki a játékot.³⁰ A korongokat – amelyek vetélkedő populációkat testesítnek meg – meghatározott stratégiák szerint helyezik el a táblán. Ha a korongok elhelyezését szabályozó stratégia sikeres, a populációk életteret nyernek, míg ha nem sikeresek, akkor “kipusztulnak”. A beszélgetés közben mellékesen az is kiderült hogy az efféle játékok számítógéppel modellezhetők, sőt önreprodukcióra képes programok is létrehozhatók. Ekkor váratlanul Ray szeme előtt felcsillant az evolúció számítógépes szimulációjának lehetősége.

Az ötlet egyszerűnek tűnt, ám jóval nehezebben volt megvalósítható. A számítógépben, utasítások sorozatából – miként egy számítógépes vírust – létre kellett hozni egy önmaga lemásolására képes programot. Az önmagát újra és újra replikáló eredeti program, “élőlény”-ként viselkedő programok egész populációját hozhatja létre a számítógépben. A populáció “egyedei” környezetüket “élettér”-ként érzékelik. Ezt az “életteret” a számítógép memóriájának kapacitása és a központi egység adott egyed másolására fordított ideje testesítette meg. Ezek után már csak arra volt szükség, hogy a mutációt (a programok véletlenszerű változásainak formájában) és a szelekciót (a populációt alkotó programokat a központi memória időközönként “megtizedelte”) bevezesse számítógépes világába.³¹ Mikor mindez megtörtént – a számítógépben adottak voltak az “élőlények”, a reprodukciót vezérlő (program) minta, a véletlenszerű mutáció és a korlátozott élettér szelekciós hatása – létrejött az evolúció minden feltétele a TIERRA rendszerben. 1989 szilveszterén azonban Ray szembetalálta magát Dnyeprov hősének problémájával. Vajon az első – 80 utasítást tartalmazó – “Ősprogram” a legtökéletesebb-e, vagy sem. Nem véletlenül, ugyanazt a megoldást választotta: a további tökéletesítés helyett egyszerűen elindította az evolúciót.

A “Teremtés” 1990. január 3-án éjjel zajlott le. Mint később elmondta, “azon az éjszakán nem sokat aludtam. Nem tudtam, mi fog történni, de azt sejtettem, hogy valami nagyon figyelemre méltó”.³² És valóban, a TIERRA rendszerben az evolúció “elszabadult”. Előbb csak az eredetihez hasonló, később azonban egyre különösebb “élőlények” jelentek meg. “Paraziták”, amelyek beépültek a más programokba, azokon keresztül másoltatták magukat, elszíva gazdáik életerejét. Együtt élő programok különös szimbiózisai jöttek létre, amelyek egymás túlélését segítették. Amíg a gazdapopulációk számossága nagy volt, a paraziták vidáman éltek. Amint az “élettérért” folyó verseny kiéleződött, a paraziták és a gazdák együttélése a populációbiológiából jól ismert Lotka–Volterra-ciklusokat kezdte kirajzolni. Ray megdöbbenésére egyszer csak felbukkant egy, az eredetinél jóval kevesebb utasításból álló, ám a “Teremtő” alkotásánál sikeresebb “élőlény”. Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy semmi nem volt eleve beleprogramozva a rendszerbe. Miként a valóságos evolúció esetén, nem valami eleve beépített cél vezérelte a történéseket. Elegendő volt a létezők olyan meghatározása, amelyekre a replikáció, a mutáció és a szelekció érvényes, és az evolúció előre nem látható “lények” különös és egyre változékonyabb sokaságát hozta létre.

A működés feltételeit – az élettér méretét, az együttműködéshez és a vetélkedéshez fűződő előnyöket és hátrányokat, valamint a mutáció mértékét – változtatva, egyre különösebb evolúciós pályák rajzolódtak ki. A populációk, bizonyos határon belül többnyire egyensúlyban maradtak, ám előfordultak hirtelen változások. Mintha a számítógépben a kambriumi robbanás zajlana le. A stabil sztázisok korszakát – bármiféle aszteroida becsapódása nélkül, pusztán a rendszer kaotikus jellege miatt – a tömeges kipusztulás követte, amely a populációk egészen új nemzedékének megjelenéséhez vezetett. A TIERRA számítógépben definiált virtuális lényei mindenki számára azt sugallták: lehetséges szaporodásra képes virtuális ágenseket megalkotni, majd pontosan meghatározva a környezeti feltételeket, beindítható és lejátszható az evolúció folyamata. A környezeti feltételek tudatos változtatásával pedig feltérképezhetőek az evolúció alternatív útjai és a stabilan együttélésre képes populációk.

A TIERRA azonban csak kezdete volt a 90-es évtizedben gyorsan terjedő, új, a társadalomtudományokat forradalmasító módszernek – az ágens alapú modellezésnek.³³ Lelkes hívei szerint ez a módszer éppoly jelentős, mint a mikroszkóp vagy a távcső felfedezése a biológiában, illetve a csillagászatban. Az eljárás alapja a virtuális, autonóm döntéshozó lények “megteremtése” egy meghatározott számítógépes környezetben. Az ágensek érzékelik a környezetet, és azt felmérve³⁴, a számukra meghatározott viselkedési szabályok alapján döntenek. A számítógépes szimuláció során sok ezer lépésben működhetnek együtt vagy vetélkedhetnek egymással. Megváltoztathatják a környezetükkel és egymással kialakított viszonyukat, sokféle, komplex jelenséget hozhatnak létre virtuális társadalmukban.

Az ágens alapú modellezés forradalmi jellege szembetűnő az ún. Sugarscape-modellben, amely egy “cukorhalmokon” elterülő társadalmat ír le.³⁵ A társadalmat alkotó ágenseket egyetlen dolog vezet: cukrot akarnak! Földjük egy különös – 50*50 függőleges és vízszintes sorral, így összesen 2500 rácsponttal rendelkező – toroid formára feltekert síklap. A rácspontok két tulajdonsággal rendelkeznek: cukortartalommal és potenciális cukorfelvevő “képességgel”. Mindkettő a “teremtők” – J. M. Epstein és R. Axtell – által előre meghatározott rendben oszlik el a Sugarscape társadalomban. A rácspontokon, szintén véletlenszerűen elszórva, ágensek élnek. Életüket mozgató egyetlen vágy: megszerezni, majd elfogyasztani vagy felhalmozni minél több cukrot. Az ágensek – mint egyedek – viselkedését jól meghatározott szabályok határozzák meg: elvándorolhatnak, harcolhatnak, kereskedhetnek, együttműködhetnek, kicserélhetnek sokféle dolgot, megbetegedhetnek, sőt még szexuális életet is élhetnek, és utódokat hozhatnak létre. Különféle kulturális tulajdonsággal – eddigi fogalomhasználatunkkal, mémekkel – rendelkezhetnek, amelyeket a szomszédos ágensekkel kicserélhetnek. Vagyis átvehetik egymás kultúráját, eltanulhatják mások szokásait, és átadhatják a sajátjukét.

Az ágenseket alkotóik öröklött tulajdonságokkal is felruházták: magas vagy alacsony hatékonyságú anyagcserével, metabolizmussal. A gyors metabolizmus, a nagy táplálékszükséget miatt hátrányos, míg a lassú metabolizmus az alacsonyabb táplálékigény miatt előnyös a túlélés szempontjából. Eltérő ezenkívül a “látásuk” minősége is: vannak, akik messzebb, értsd több rácspontnyira, míg mások csak egyetlen rácspont távolságra láthatnak el. Nyilvánvaló, hogy a “távollátás” túlélési előnyt, a “közellátás” versenyhátrányt jelent. A számítógépes modell ágenstársadalmának lényei lényegében mindazt megtehetik, és meg is teszik, amit a reális társadalom egyedei – esznek, dolgoznak, megbetegedhetnek, kereskednek, vagyont halmozhatnak fel, harcolnak, és szaporodnak. Nem véletlen tehát, hogy jellegzetes társadalmi változások bontakoztak ki. Az ágensek folyamatosan vándorolnak; keresik a cukorban leggazdagabb területeket, majd közösségekbe tömörülhetnek. Azonos kulturális formákkal jellemezhető törzseket alkothatnak. Majd e törzsek “saját akaratuk” szerint háborúzhatnak, vagy éppen kereskedhetnek egymással. Korábbi cselekedeteik eredményeként folyamatosan átalakítják környezetüket, amely viselkedésük módosítására készteti őket. Mint a “teremtők” megfogalmazták, modelljük lehetővé teszi az ágenskörnyezet ko-evolúciójának tanulmányozását.³⁶

A kereskedelem hatásának tanulmányozása során újabb szükségletet vezettek be az alkotók: a “fűszer” iránti igényt. Ez a szükséglet a cukoréhoz hasonlóan érvénysült, és hasonlóképpen véletlenszerűen volt a világban elosztva. A következmény közhelyszerű: kiderült, hogy a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalom eltartó képessége – vagyis a toroidon élő ágensek lehetséges száma – megnőtt. Jóval többen élhettek a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalomban, mint kereskedelem nélkül. Ugyanakkor – mintegy a kereskedelem következtében – a társadalom jóval egyenlőtlenebb lett. A birtokolt és elfogyasztott cukor mennyisége által meghatározott jelentős vagyoni különbségek alakultak ki az ágenstársadalomban.³⁷ Tovább növelte a társadalmi különbségeket, ha a modellben lehetővé tették az öröklődést. Ne feledjük, ezek az eredmények nem voltak eleve beleépítve a modellbe. Ezek a “saját érdekeik” és persze az adott szabályrendszer szerint mozgó ágensek maguk hozták létre. Érdekes volt tapasztalni, ahogyan az ágensek között munkamegosztás alakult ki, és elkezdtek egymással kereskedni. Az ágens alapú modellezésen alapuló számítógépes szimuláció ugyanazt a szerepet játszhatja, mint az autó fényszórója. Elénk vetítheti azt a távoli jövőt, amelyhez – ha nem változtatunk viselkedésünkön, vagyis nem fordítjuk el a kormánykereket – elkerülhetetlenül elérkezünk egy idő múlva.

Az ágens alapú programozás forradalmi jellege három lényegi képességében³⁸ rejlik. Minden korábbi szimulációs módszer eleve “bevitte” a végeredményt a szimuláció kezdő feltételeibe. Az ágens alapú modellezés viszont egyszerre kezeli az entitások – a különböző jellegű egyének, csoportok vagy akár egész társadalmak – diszkrét jellegét, autonóm döntési lehetőségeit és a sokszoros számítógépes futtatás lehetőségeit. Mivel a társadalmat önös érdekű ágensek együttműködéseként és vetélkedéseként írhatjuk le, ezzel a megközelítéssel modellezhetjük³⁹ életünk szinte minden jelenségét, elemezhetjük folyamatok kifejlődését és feltétel­érzékenységét⁴⁰ . Gondoljunk csak arra, milyen lehetőségeket nyújt a módszer bizonyos gazdasági és társadalmi akciók következményeinek felbecsülésére!

A “forradalmi” jelző második indokának magukat az ágenseket tekinthetjük. Ezek – definíció szerint – pontosan a társadalomtudományi kutatás logikájához illeszkedő önálló aktorok, saját érdekekkel, törekvésekkel, “akik” folyamatosan formálják környezetüket, és újratermelik döntési feltételeiket⁴¹ . Az ágenseknek éppen ezt a jellemzőjét emelte ki a Nobel-díjas Amartia Sen is, elválasztva a “ágens” – szokványos – megbízott”-ként értelmezett felfogását az eredeti – általa “magasztosabb”-nak tekintett – fogalmától. Számára az ágens “olyan ember, aki cselekszik, és változást idéz elő, és akinek sikereit saját értékeinek és céljainak szempontjából lehet megítélni”.⁴² Ezek az autonóm cselekvők “igyekeznek” alkalmazkodni környezetükhöz, és éppen emiatt válik képessé a modell arra, hogy különböző típusú közösségekben feltárja az evolúciós jelenségeket.

Ebből következik az ágens alapú modellezés harmadik “forradalmi” újítása: az evolúciós folyamatok ismételt lejátszása kézenfekvő eszköz az ún. “kiemelkedés” vizsgálatához. Az “emergencia”, a kialakulás elemzése a társadalomtudományok legérdekesebb és legizgalmasabb – egyben legkényesebb – problémáit oldhatja meg⁴³ . Az ágens alapú programozás az elmúlt évtizedben a társadalomtudományok igencsak különböző területein⁴⁴ hozott alapvetően új eredményeket. Ezek különösen akkor váltak érdekessé, amikor össze lehetett vetni őket az emberi résztvevőkkel folytatott játékok eredményeivel. Az ágensek segítségével szinte laboratóriumi körülmények között elemezhetünk komplex társadalmi jelenségeket, így bizonyos típusú csoportos viselkedések kialakulását. Szimulálhatjuk a legkülönbözőbb társadalmi változásokat. Megérthetjük a kollektív jelenségek létrejöttét⁴⁵ – a piac kialakulásától a divatok terjedésén keresztül egészen a bűnözés növekedésig vagy éppen visszaszorulásáig.

Az ágens alapú programozás tehát ideális módszert kínál a közösségek belső dinamikájának és az együtt élő civilizációk elemzéséhez. A szimuláció eddig soha nem látott lehetőséget nyújt, hogy megvizsgáljuk, konkrétan milyen feltételek kellenek a különböző életmodellű közösségek stabil együttéléséhez. Az evolúció egyik, sokat vitatott kérdését a nemrég elhunyt S. Gould⁴⁶ tette fel: mi történne, ha az evolúciót újra és újra “lefuttathatnánk”? A ténylegesen megvalósulttól alapvetően eltérő irányba fejlődnének-e az események, minden futtatás más jövőbe vezetne-e? Avagy – mint azt D. Dennett feltételezte – az újrafuttatott evolúció fő vonalaiban a korábbi menetrendet követné? Az ágens alapú programozáson alapuló “mesterséges élet” elemzések válaszolhatnak erre. Az eddigi kísérletek arra utalnak, hogy a mikroszerkezet ugyan nem jelezhető előre, ám az alapvető, evolválódó struktúra az “újrajátszások” során gyakran meghökkentősen stabilnak bizonyult⁴⁷ . A szimuláció további fontos előnyökkel is kecsegtet: feltárhatja a fejlődés tendenciáit. Azonosíthatjuk a jövő fontosabb alternatíváit és ezek lehetséges kimeneteit. A tervező módszert kap a “mi lett volna, ha” vagy a “mi lehetne, ha” típusú, sokáig megválaszolhatatlannak tekintett kérdések elemzésére.

A módszertani alapok egyre biztosabbak, a számítógépes modellek mind összetettebbek. Fokozatosan gyűlnek a szimulációs modellek futtatásához nélkülözhetetlen, a társadalmak konkrét állapotát leíró információk.⁴⁸ Megítélésünk szerint egy évtizeden belül elvégezhetők azok a vizsgálatok, amelyek eredményeként – az 1. ábrához hasonlóan – felrajzolhatjuk a valóságos Föld, az együtt élő, evolúciósan stabil közösségtípusok feltételrendszerét. Ezzel mintegy “matematikailag” bizonyíthatjuk vagy cáfolhatjuk, hogy tényleg evolúciósan stabil modellé válik-e a kommunista közösség. A végső bizonyíték persze csak a valóságos kommunista közösségek létrejötte lehet. Addig azonban, amíg ezek a közösségek valóban kialakulnak, fogadjuk el az efféle jövendölésekről – kételkedő és reménykedő hangsúllyal is olvasható – orosz mondást: “Ha megérjük, meglátjuk.”

Jegyzetek

¹ A cikk a szerző új könyvének – Gének, mémek és a társadalmi evolúció (Lehet-e evolúciósan stabil stratégiai a kommunizmus) – utolsó, összefoglaló fejezete alapján készült. A könyv egy sor a társadalomtudományokban szokatlan megközelítést és fogalmat használ, amelyek mindegyikét részletesen elemzi is. A jelen cikkben csak a mondanivaló megértése szempontjából leglényegesebbeket határozzuk meg.

² A. Dnyeprov: A rákok szigete. Riadó a naprendszerben. Helikon Könyvkiadó. Budapest, 1965, 34. oldal.

³ Az evolúciósan stabil stratégiák elemzésének a könyv egy fejezetet szentel. Evolúciósan stabil stratégiának nevezzük kölcsönható egyedek olyan viselkedési stratégiáit, amelyek az evolúciós folyamat eredményeként formálódtak ki, csiszolódtak egymáshoz. Az adott körülmények között a maximális eredményt hozzák alkalmazójuk számára, és ezért az egyik lénynek sem éri meg eltérni ettől.

⁴ Evolúciós nyomáson a környezeti feltételek olyan összességét értjük, amely a létező élőlények túlélését meghatározott módon befolyásolják, előnyben részesítve bizonyos genetikai (és memetikai) struktúrákat, míg hátrányosan másokat.

⁵ Maslow ötszintes szükségletpiramisáról van szó, amely – sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan – az evolúció folyamata által kiformált.

⁶ Marosán György: A siker receptje. Kossuth Kiadó, 2003, 221. oldal.

⁷ A határboldogság fogalma a határhaszon fogalmának kiterjesztése a fogyasztás “boldogsággeneráló” hatásának értelmezésére, egységnyi fogyasztásnövekedés eredményezte “boldogságnövekedést” jelent.

⁸ Lásd Csíkszentmihályi Mihály. Flow K. J. K. 1997.

⁹ Karl Marx: A tőke. Kossuth Könyvkiadó, 1978, 15. oldal.

¹⁰ Ez az arány nem számításon alapul, inkább a változás irányának érzékeltetésére szolgál. Az arányok becslése nehéz, hiszen már ma is problémát jelent, hogy a statisztikák nem mutatják a fekete és a szürke gazdaságot, és végképp kilóg a rendszerből az informális gazdaság. (M. Gy.)

¹¹ A könyv, címéből is következően, fontos módszertani modellként használja a mémek fogalmát. A mémek, a hagyományos értelmezés szerint: a kultúra “génjei”, azok az elemi egységek, amelyek mutációja kiváltja a kultúra változását.

¹² Tulajdonképpen emiatt is nevezhető az általunk felvázolt modell a liberális kommunizmus modelljének.

¹³ Az ökológiai lábnyom annak a területnek a nagysága, amely egy adott közösség újratermeléséhez szükséges, figyelembe véve a létszámát, a fogyasztási mintát és az alkalmazott technológiák “falánkságát”.

¹⁴ C. George Benello, Robert Swann, Shann Turnbull: Building Sustainable Com­mu­nities. The Boorstap Press. New York, 1972, valamint Amitai Entzioni: The Spirit of Community. Simon and Schuster,. 1993 és A. Entzioni: The New Golden Rule. Basic Books, 1996.

¹⁵ Egy komplex rendszer billenési pontja az a pont, amelyen túl a rendszer minősége hirtelen alapvetően – és többnyire kedvezőtlenül – megváltozik.

¹⁶ Economist. 2004. 04. 17.

¹⁷ Joshua M. Epstein, Robert Axtell Growing: Artificial Societies. Brookings Insti­tution Press. 2000.

¹⁸ Schelling T. C.: Models of segregation. American Economical Review Papers and Proceedings 59 (2) 488–93.

¹⁹ Marosán György: “Billenési pontok”. Népszava, 2004. március 6. és “Megfőtt béka szindróma”. Népszava, 2003. szeptember 13.

²⁰ Az ábra hasonló a biológiai lények viselkedésének evolúciósan stabil stratégiáinak a környezeti feltételek alakulásától függő modelljeire. Lásd, Viselkedésökológia. Szerkesztette: Barta Zoltán Liker András, Székely Tamás. Osiris Kiadó, 2002, 5 fejezet: Kosztolányi András és Székely Tamás: Az utódgondozó viselkedés evolúciója. Csíkszentmihályi – Flow. Akadémia Kiadó 2001.

²¹ A világ helyzete 2004. Föld Napja Alapítvány, 2004, 7. és 8. fejezet.

²² Ezért gondoljuk a kifejtett gondolatmenetről, hogy a liberális kommunizmus elméletét írja le.

²³ Szabó György: “A Jó, a Rossz, és a Magányos számítógépes küzdelme”. Természettudományi Közlemények. 134. évf. 5. füzet. 197. oldal.

²⁴ A GPI a Genuin progress indicator egy olyan – könyvünkben részletesen elemzett – statisztikai mutató, amely a növekedés költségeit is tekintetbe véve méri a haladás szintjét.

²⁵ Samuel P. Huntington: Civilizációk összeütközése. Európa Kiadó, 1997.

²⁶ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1991.

²⁷ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek. Budapest, 1971. 9. oldal.

²⁸ Philip Ball: Critical Mass. William Heinemann, 2004.

²⁹ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 5. fejezet.

³⁰ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 88. oldal.

³¹ Stefan Helmreich: Silicon second nature. University of California Press.

³² Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 95. oldal.

³³ Stuart A. Kauffman: Investigation. Oxford University Press, 2000.

³⁴ Eric Bonabeau: Agent-based modelling PNAS, May 14. 2002 7280-7287.

³⁵ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 6. oldal

³⁶ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 163. oldal.

³⁷ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemenn, London. 2004, 438. oldal.

³⁸ Steven C. Bankes: Agent-based modelling: A revolution? PNAS may 14. 2002. 7199-7200.

³⁹ John H. Holland: Emergence Perseus Books. Cambridge–Massachusets, 1989, 118. oldal.

⁴⁰ Stuart Kauffman: At Home in the Universum. Oxford University Press, 1999.

⁴¹ Timothy K. Kohlee and George J. Gumerman: Dynamics in Human and Primate Societies: Agent-Based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000, 2. oldal.

⁴² Amartia Sen: A fejlődés mint szabadság. Európa, 2003. 41. oldal.

⁴³ Ecomomist, 2003. 03. 15.

Nature, 2002. okt. 17. 677. oldal.

Nature, 2002. dec. 19/26. 766. oldal.

⁴⁴ Lásd erről a Artificial Life kiadványokat. Artificial Life I–VII.

⁴⁵ Epstein J. M. (2002): Proc. Natl. Sci. USA 99. Supl. 3 7243–7250.

⁴⁶ Artificial Life Proceedings of the International Conference on Artificiasl Life. A Bradford Book 2000. Paul Domjan., 248. oldal.

⁴⁷ Artificial Life V. 420. oldal.

⁴⁸ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemann. London. 2004. és T. K. Kohler and G. J. Gumerman: Agent-based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000.

Két tanulmánykötet a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változásáról

A kilencvenes évek nem csak a gazdasági-politikai rendszerváltás területén jelentettek kihívásokat a megújulni kívánó közép-kelet-európai országok számára: a globalizáció folyamatainak kiteljesedése, a tömegtermelésen alapuló ipari struktúrák átalakulása, a jóléti állam megkérdőjeleződése még bizonytalanabbá tette számukra a járható és követendő utat. A transznacionális vállalatok meghatározóvá válása gazdaságukban pedig további kérdéseket vetett fel. Ezeknek a kérdéseknek jelentős része a munkaügyi kapcsolatokra, az emberi erőforrás kezelésére vonatkozik: a térség bekapcsolódása a magas hozzáadott értéket előállító, új szemléletű termelésbe, az új szervezet felépítési és a humán erőforrást érintő menedzsmentstratégiáinak elterjedése kiutat és biztos pozíciót jelenthet a világgazdaságban.

Ezek a problémák állnak két, nemrégiben megjelent tanulmánykötet fókuszában. Az angol nyelvű, térségünkkel foglalkozó nemzetközi kutatócsoport munkáját bemutató Emerging Human Resource Practices – Development and Debates in the New Europe című kötet elméleti és empirikus alapokról próbál áttekintést nyújtani a közép-kelet-európai vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatának átalakulásáról. A munka és a párbeszéd új paradigmái című tanulmánykötet egy magyarországi kistérségen keresztül mutatja be a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változását.

* * *

A globalizációhoz kapcsolódó jelenségek vizsgálatánál a gazdaságpolitika – főleg a kis, nyitott gazdaságokra értelmezett – egészen más kérdésfeltevéseket és választási alternatívákat kínál, mint a politikai-társadalmi gondolkodás és cselekvés egyéb területei. A kelet-közép-európai országok számára az exportorientáció szükségessége, a tőkebeáramlás növekedést meghatározó volta tény, és ez különösen igaz a globális gazdasági szereplők előtt a 90-es években leggyorsabban megnyitott Magyarországra. A gazdaság és az abban meghatározóvá vált multinacionális vállalatok kapcsolata, ennek átalakulása és az ezt befolyásolni hivatott gazdaság- és társadalompolitikai cselekvés mára széles körű közéleti vita tárgyává váltak.

Ehhez a diskurzushoz járul hozzá a maga sajátos szempontjaival az Akadémia Kiadó által nemrégiben megjelentetett, Makó Csaba, Chris Warhurst és John Gennard által szerkesztett angol nyelvű tanulmánykötet. A kötetben szereplő írások egy az MTA és a Szent István Egyetem által szervezett 2000-es budapesti konferencián hangzottak el. A szerzők a közép-kelet-európai térség humánerőforrás-gyakorlatával foglalkozó magyar és nemzetközi kutatók, akiknek együttműködését az MTA és a Brit Akadémia csereprogramja segítette.

A kötet empirikus és elméleti jellegű tanulmányokat egyaránt tartalmaz, a helyzetkép, dinamika és narratíva keveréke. A vállalatok humánerőforrás-gyakorlatának változását és állapotát mutatja be különféle területeken, felhívva ezzel a figyelmet a kérdéskör egészen meglepő szempontokból jelentős voltára.

A multinacionális vállalatok által alkalmazott “puha”, szervezetfelépítési technológiák átvétele és elterjedése a hazai vállalatok körében, a humán erőforrást érintő menedzsmentgyakorlat változása hosszabb távon meghatározhatja Magyarország versenyképességét az egyre szorosabbá váló világgazdaságban. Ez még inkább hangsúlyos, ha figyelembe vesszük a vállalatok eredményessége és emberi erőforrás gyakorlata között feltárt pozitív kapcsolatot. Eszerint a vállalatok és tágabban a gazdaság fejlődését meghatározó egyik legfontosabb tényező a szervezetük minősége, a szervezeti tudás és a vállalatkompetenciák kiterjedtsége. A sokat emlegetett, tudásalapú gazdaság kiépülése, az alacsony hozzáadott értékű termelés helyett a magas termelékenységű betelepülése az oktatás- és foglalkoztatáspolitika mellett szintén a vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatán és ennek változásán múlik.

A szervezeti felépítés és humánerőforrás-menedzsment ugyanakkor erősen befolyásolja, hogy a vállalatok munkásai, alkalmazottai hogyan érzékelik munkakörüket, munkájukat: mennyire sokszínű az, mennyire vannak döntési jogköreik, vagy ellenkező előjellel: mennyire elidegenedettek tőle. A munkahelyi kapcsolatoknak része a vállalati vezetés szakszervezetekhez való viszonya. A globalizált vállalatokkal szemben a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni: a jóléti társadalom és a globalizáció kölcsönhatásának alakulását erősen befolyásolhatja.

Az empirikus tanulmányok alaposnak mondhatók, amennyiben felhívják a figyelmet a vizsgált jelenségek negatívumaira is, a kötetből azonban általánosságban egy pozitív kép és leírás bontakozik ki a nemzetközi vállalatok és a hazai gazdaság és társadalom kapcsolatáról. Ennek egyrészt mutatkoznak jelei, másrészt viszont csak pozitív várakozás, amit azonban kellőképpen alátámaszthatnak a szorgalmazott releváns politikák.

A multinacionális vállalatok betelepülésével kapcsolatos egyik leglényegesebb kérdés, hogy ezek mennyire integrálódnak a helyi gazdaságba: mennyire alakulnak ki beszállítói kapcsolatok, mennyire terjednek el a helyi vállalatok közt az általuk importált “kemény”, azaz termelési, illetve “puha”, azaz szervezeti, emberierőforrás-technológiák. Warhurst et al a kötetben szereplő tanulmányában¹ az utóbbi, eddig kevesebb figyelmet kapott kérdést vizsgálja. A modern vállalat-, termelés- és humánerő-szervezési technológiák terjedése eszerint segít modernizálni, versenyképessé tenni a helyi vállalatokat. Ennek meghatározó szereplőit és mechanizmusát vizsgálva azt látjuk, hogy a technológiák diffúziója függ egyrészt a helyi gazdasági szereplők által kevéssé befolyásolható tényezőktől, így az adott nemzetközi cég érdekeitől, stratégiájától vagy általában a társadalom befogadókészségétől. Függ ugyanakkor a megfelelő gazdaságpolitikai környezettől és az átviteli csatornák kialakulásától és működésétől is. Ezen belül megkülönböztetik a kényszerített átvételt, amikor a multi beszállítóinak különböző minőségi követelményeket ír elő. A másolás jellegű átvétel során a helyi cégek adaptálják a multinál látott szervezési technikákat, ehhez persze szükséges a megfelelő szakmai fórumok megléte és hatékony működése. Végül a menedzserek mozgása a vállalatok közt szintén a tudás szintjén meglevő kompetenciák terjedését segíti.

Az egységesülő világgazdaságban elfoglalt szerepünket a jövőben meghatározza, hogy a betelepült vállalatok milyen stratégia alapján végzik helyi fejlesztéseiket. A Makó Csaba írásában² ismertetett kategorizálás szerint a világgazdasági integráció két legmagasabb fokozata a “multinacionalizáció” és a “globalizáció”. Az előbbi gyakorlatilag adott államokhoz kapcsolódó vállalatok nemzetköziesedő termelési tevékenységét jelenti, az utóbbi az a fázis, amikor a vállalatok elszakadnak anyaországuktól és igazán transznacionálissá válnak: globálisan szervezik döntési és kutatásfejlesztési tevékenységeiket is. A közép-kelet-európai államok a kilencvenes években bekapcsolódtak a “multinacionalizáció” folyamatába, egyelőre nyitott kérdés azonban, hogy a szűk értelemben vett globalizáció szakaszában milyen szerephez jutnak. Makó ezt elemzi a székesfehérvári térségben készített felmérések alapján. Az általa ismertetett koncepció szerint a hatékony piacgazdaság kiépülését az ún. kreatív szakasz követi, amikor már a fejlődés minőségén, a magas hozzáadott értékű termelés elterjedésén van a hangsúly. A multinacionális vállalatokkal kapcsolatban itt már gazdasági beágyazódásuk és stratégiai, fejlesztési tevékenységeik idetelepítése a cél. Ez kedvező pozíciót biztosít az országnak a szűk értelemben globalizálódó nemzetközi gazdaságban. Makó előremutató példaként említi, hogy több nemzetközi vállalat Magyarországra telepítette kutatási-fejlesztési tevékenységét.

De Sousa és Richet³ a működőtőke-beáramlás modernizációs hatásait vizsgálva elkülöníti a vállalatokon belüli és vállalatok közötti technológiatranszfert. Koncepciójuk szerint a belső transzfert segíti, hogy a transznacionális vállalatok helyi leányvállalataikra egyre kiterjedtebb jogköröket ruháznak: kutatási-fejlesztési tevékenységek és regionális döntési központok is átkerülnek ide. Az általuk prezentált adatok ugyanakkor mutatják, hogy a beszállítói kapcsolatok is egyre inkább kiépülnek, és ez általában átstrukturálódást jelent a helyi cégek számára.

Warhurst et al megemlíti, hogy a szervezeti kompetenciákra és tudásra építő vállalat egyik jellemzője a döntési jogkörökkel felruházott alkalmazott. A vízió tehát egy kevésbé elidegenedett, a humánerő-fejlesztésre és -képzésre hangsúlyt fektető munkahely. Kérdés, hogy ehhez képest hogyan élték meg a dolgozók munkahelyeik átalakulását a 90-es években. Ezt vizsgálja magyar és lengyel felmérések alapján Ishikawa⁴ . Az elidegenedést mutató jelzőszámok mindkét országban jelentősen emelkedtek a rendszerváltozás során, de a kiinduló helyzet nem volt azonos a két országban. Lengyelországban egy eleve nagyon magas szinthez képest rosszabbodott tovább a munkások helyzete, míg Magyarországon a korábbi alacsony szintről emelkedett közepes mértékűre a mutató. A szerző az eltérés okait elemzi foglalkozási csoportokra lebontva.

A munkától való elidegenedés egyik eleme a vállalati döntési mechanizmusoktól való eltávolodás, a munkásokkal való vezetői konzultáció hiánya. A szakszervezetek reprezentációs és érdekérvényesítő képessége jelentősen romlott az elmúlt évtizedben a nemzetközivé váló tőkével szemben. A munkások nemzetközi érdekvédelmének hiányát a legutóbbi napokban is érzékelhettük, amikor is az üzemek kitelepítésével fenyegetett szakszervezetek munkaidő-engedményekre kényszerültek Németországban. Gennard et al⁵ a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének kérdéseit és a közös fellépésük előtt álló akadályokat elemzi.

A kötetben további esettanulmányok is olvashatók a térségbe települő transznacionális vállalatok emberierőforrás-gyakorlatáról, ezek helyi cégekkel való kölcsönhatásáról, a vállalkozói életpályákról, a hátrányos helyzetű térségek foglalkoztatási helyzetéről. Egyes földrajzi térségek elemzése több írásban is megjelenik, ám ezek mindegyike valamilyen speciális kérdést vizsgál az adott vállalatoknál. Egy adott kistérség átfogó elemzését nyújtja viszont a másik recenzált kötet: a foglalkoztatási helyzet bemutatásán túl vizsgálja, hogy a térség különböző nagyságú vállalatai milyen termelés-szervezési és emberierőforrás-gyakorlatokat alkalmaznak, ezek hogyan hatnak egymásra, így bizonyos szempontból kiegészíti ezt a könyvet.

A kötet által nyújtott analízis tehát több területről indul ki, így végigolvasva az egyébként szerteágazó írásokat, végül összeáll az olvasónak valamiféle helyzetkép a térség vállalatai humánerőforrás-kezelési gyakorlatának változásáról és jelentőségéről. A tanulmányok nagy része vállalati interjúkra és kutatásokra támaszkodik, így az elméleti állítások működését konkrét esetek bemutatásán keresztül vizsgálja meg, ami szintén pozitívumai közé írható. A kötet azonban óhatatlanul normatív, amennyiben az őt övező szakmai kommunikáció is az: a térség országainak és Magyarországnak a globális gazdaságba kapcsolódását a fejlődő humánerőforrás-gyakorlatokat és azok implikációit figyelembe véve elemzi. Az olvasó tehát nem annyira a vállalatok valós munkahelyi viszonyairól, a munkakörülményekről, a tényleges gyakorlatról kap képet, mint inkább arról, hogy ez a gazdaság mennyire átitatott ezekkel a szervezeti technológiákkal, menedzseri gyakorlatokkal. Előnye azonban, hogy felvázolja a bennük rejlő lehetőségeket, amelyek meghatározhatják a térség országainak világgazdasági sikerét, illetve vázolja az ezt elősegítő vállalati és gazdaságpolitikai stratégiákat.

* * *

Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros. Egy település három elnevezéssel, ami szinte a semmiből vált a szocialista nehézipar egyik fellegvárává. Az 50-es 60-as években a nyugat-európai döntéshozók körében is népszerű volt az olyanfajta regionális politikai gyakorlat, ahol szintén a földből nőttek ki az új nagyvállalatok és települések.

A 60-as, 70-es évek nyugat-európai térszerkezete és térfolyamatai konzerválódtak Magyarországon egészen a rendszerváltásig, ami nem felelt meg a piacgazdaságnak és az egyre inkább teret nyerő újfajta termelésszervezési paradigmáknak. A 90-es évek elején nemcsak a gazdasági szerkezetváltással, a piacgazdaságra való átmenet nehézségeivel kellett szembenézni, hanem az ezzel együtt járó és felerősödő globalizációs folyamatokkal is. Ez kibocsátási veszteséggel (ún. transzformációs visszaeséssel), a lakosság életszínvonalának csökkenésével és az egyenlőtlenségek növekedésével járt. A nehézipar a fejlett országokban válságágazattá vált.

Dunaújvárosnak és kistérségének az átlagosnál kisebb visszaesést kellett elszenvednie, mivel a Vasműnek sikerült átvészelnie a 90-es évek elejét. A Dunaferr csoport még ma is meghatározó szereppel bír a térség társadalmi és gazdasági életében. A Dunaújvároshoz hasonló gazdaságilag monokultúrásnak számító “rendszerváltó” térségek életében az ipari pillér kidőlése igen súlyos gazdasági-társadalmi válságot eredményezett. A gazdasági szerkezet diverzifikálása, a szolgáltató szektor súlyának növelése nélkül ez a fenyegetettség Dunaújváros esetében is megmarad, akár állami nagyvállalatról legyen szó, akár nem.

A Munka és a párbeszéd új paradigmái című kötet egy komplex és részletes, a teljesség igényével megírt empirikus elemzés a szóban forgó kistérségről a munka világának kérdéskörében. Inkább a mikroszintre koncentrál, szemben az előző munkával, ami behatóbban tanulmányozza a makrofolyamatokat.

A szerzők fő célja, hogy azonosítsák a kistérségnek a mintában szereplő vállalatai és vállalkozásai által követett termelésszervezési és tudás felhasználási modelleket, elsősorban feltáró kvalitatív elemzés (survey) keretében, valamint, hogy megvizsgálják: ezt mennyiben módosítja a társadalmi és kulturális beágyazottság és a szociális partnerek közötti párbeszéd. Az elemzés kiterjed a térségben rendelkezésre álló erőforrások bemutatására, a munkaerő-piaci helyzetre, illetve a gazdasági, társadalmi és kulturális kölcsönkapcsolatokra is.

Makó–Simonyi szerint a piacgazdaság új szervezeti modelljeinek adekvát leírásához meg kell újítani a gazdaságszociológia szótárát, amit az elméleti részben részletesen bemutatnak.

A posztszocialista közép-kelet-európai országoknak nem egyszerűen a fejlett országokhoz való felzárkózás a cél, hanem az integrálódás a globalizálódott világgazdasági rendszerbe. Ebben a rendszerben a hangsúlyok állandó mozgásban vannak, így új fogalmak kerülnek előtérbe. A rugalmasság és a tudás lépett elő központi témává a gazdaságszociológiában a 90-es évekre. A privatizáció, decentralizáció, versenyképesség, dereguláció, alkalmazkodóképesség stb. fogalmaival kiegészülve a megerősödő neoklasszikus paradigma esszenciáját alkotják, amiket a Washingtoni Konszenzus “kodifikált”. Ezen fogalmak segítségével építhetőek fel, írhatók le jól az új munkaszervezeti és tudáshasznosítási modellek.

Az elméleti részben a szerzők felvázolják a rugalmasság, valamint az alternatív tudásformák főbb típusait. A rugalmasság összetett fogalom, de első olvasatban a merevségek felszámolását jelenti. Leginkább a munkaerő-piaci kötöttségek lazítása katalizálja azt. A rugalmasságnak két alapvető formája létezik: a külső, munkapiaci, valamint a belső, funkcionális⁶. Az egyik, illetve a másik gazdasági szervezetekben alkalmazott “túlsúlya” alapján számos munkapiaci makromodell létezik a gyakorlatban Európa-szerte. A merev makroszint–rugalmas mikroszint kettőssége a stabilitást viszi a foglalkoztatási struktúrába, ami a munkavállalók számára kedvező, de például a magyarországi VGMK-k is sikeresen használták ki a 80-as években a tervgazdaság strukturális merevségeit.

A tanulmány szerint elsősorban a mikroszint hordozza az új termelésszervezési eljárásokat⁷ és tudásfelhasználási koncepciókat, amik az alkalmazkodás, az innováció és a változásra való képesség legfőbb komponensei. A tudás és az információ lassan, de biztosan válnak a legfontosabb termelési tényezővé. Ugyanakkor a tőkeszegény posztszocialista országokban a tőke relatív pozíciója a munkához képest szilárd maradt mind ez idáig.

Dunaújváros és kistérsége a 150 magyar kistérség között igen előkelő helyet foglal el általános gazdasági fejlettség tekintetében. Kedvező a fekvése (Fejér megye), korán kialakult szociális intézményi és jó infrastrukturális ellátottsága is ezt igazolja. Az előnyök közé sorolható még, hogy a térség demográfiai és foglalkoztatási mutatói kedvezőek, jobbak az országos átlagnál. Hátrányt jelent a szolgáltatási szektor színvonalának, diverzifikáltságának és súlyának alacsony volta, továbbá, hogy a vállalkozássűrűség, valamint a kis- és középvállalatok súlya vállalati struktúrában alacsony. A legnagyobb veszélyt a már említett monokultúrás gazdasági struktúra jelenti, bár a Dunaferr “mindenhatósága” nemcsak visszahúzó erőt, de stabilitást is magában hordoz. A többségi állami tulajdonban lévő nagyvállalat csődbe jutását a politika nem engedheti meg, hiszen akkor több tízezer ember megélhetése kerülne veszélybe, bár egyre kevesebb a hajlandóság, hogy közpénzzel finanszírozzák a Vasmű technológiaváltását a versenyképesség megőrzése céljából. A másik tanulmánykötet egyik fő aspektusa a tőkevonzó képesség, hiszen a standard elméletek szerint az FDI magában hordoz bizonyos típusú spillover hatásokat is⁸ , ha nem enklávészerűen integrálódik a helyi gazdaságba. A dunaújvárosi kistérség tőkevonzó képességére – főként a Dunántúl fejlettebb térségeivel összehasonlítva – gyenge, ami kapcsolatban állhat a térség monokultúrás gazdasági struktúrájával, a Dunaferr domináns szerepével. Ezt ellensúlyozhatná az infrastruktúra megfelelő volta, valamint a humántőke elégségesnek mondható mennyisége és minősége.

A tanulmány empirikus, a tudáshasznosításra és termelésszervezési eljárásokra vonatkozó részének konklúziója szerint a dunaújvárosi kistérség vállalkozásai, szervezetei nem kezelik kiemelt területként a képzést, noha csíráiban már megfigyelhetőek az alternatív tudásformák s az ezzel együtt járó rugalmas szervezési eljárások. A formalizált tudástípusok iránti kereslet még mindig domináns. A térség vállalataira inkább a tömegtermelés jellemző, azaz a neofordizmus uralkodik mind a kis-, mind a nagyvállalatok körében. A szervezet “kemény” jellemzői (a szervezet életkora, mérete és társasági formája), valamint a technológiaválasztás nagyban determinálja mind az alkalmazott termelési eljárások megválasztását, mind az alkalmazott képzési tevékenységet. Az egyedi termelést folytató – vagy a kisméretű vállalatokra inkább jellemző az innovációbarátság, a rugalmas formák megléte és az alternatív tudásformákra való építés. A nagyvállalatoknál koncentrálódik a tudás, az alkalmazott technológia korszerűsége együtt jár a képzési tevékenység intenzitásával. Jellemzően a kisebb szervezetek alkalmaznak magasabb képzettséggel rendelkező munkaerőt. A világszinten egyre inkább dominánssá váló élethosszig tartó tanulás, atipikus munkák, rugalmas szerződések stb. még nem váltak bevetté a kistérségben. Mindezek ellenére figyelemre méltó a térség adaptációra és megújulásra való képessége mindössze tizenöt évvel a rendszerváltás után, napjaink gyorsan változó, globalizálódó gazdasági környezetében.

A tanulmány kiterjed a partnerek közötti párbeszéd és megállapodások vizsgálatára is. Itt már teljes képet kapunk a górcső alá vett vállalatok társadalmi beágyazottságáról, stratégiájáról és víziójáról. Munkaügyi kapcsolatok és megállapodások terén nagyfokú heterogenitás a jellemző, amihez a dereguláció és a különböző szervezeti kultúrával és stratégiával rendelkező tulajdonosi csoportok és persze a termelésszervezési modellek járulnak hozzá. Minden szervezetnek más és más elképzelései vannak arról, hogy hogyan fokozza hatékonyságát, profitabilitását a munkavállaló motivációjának, képzettségének és képességének növelésével, figyelembe véve a tudáshasznosítási stratégiáját és az alkalmazott termelési eljárást. Az elemzés megerősíti azt a hipotézist, hogy nincs univerzális recept, a szervezet mélyen a társadalmi-gazdasági struktúrába ágyazott és a társadalmi partnerek közötti hatékony kommunikáció és koordináció a szervezetek és a térség sikerességének záloga.

A fejlett piacgazdaságokban uralkodó gazdasági-szervezeti normák és minták átvétele, ezek adaptálása a lokális sajátosságokhoz, továbbfejlesztése és a helyi erőforrások megfelelő mozgósítása meghatározó elem a gazdaság teljesítménye szempontjából. Ennek a folyamatnak a megindulására vannak jelek – ezt mindkét kötet tanulmányai mutatják –, de még korántsem eldöntött. Kérdés tehát, hogy megszűnik-e a magyar gazdaság kettőssége: integrálódnak-e a globális vállalatok a helyi struktúrákba, illetve viszont. Kérdés, hogy a kisvállalatok megtalálják-e új szerepüket, hogy elterjednek-e az emberi tudásra építő, humánusabb munkaerő-szervezési viszonyok, hogy a szakszervezetek megadják-e a megfelelő válaszokat. A rendszerváltás befejeződött, az átalakulás azonban nem: Magyarország szerepének meghatározódása az egységesülő világgazdaságban további kihívásokkal szembesíti az országot. Ezért is fontosak az olyan kutatások, amelyek a folyamat aktuális állapotáról tudósítanak.

Irodalom

Makó Csaba–Chris Warhurst–John Gennard (szerk.): Emerging Human Resource Practices – Developments and Debates int he New Europe, Akadémia Kiadó Budapest, 2003

Makó Csaba–Simonyi Ágnes (szerk.): A munka és párbeszéd új paradigmái, Országos Munkaügyi Közalapítvány, Munkaügyi kutatások szakmai műhelye, Budapest, 2003

Jegyzetek

¹ Towards a Better Understanding of the Cross-Border Transfer and Diffusion of Soft Technology

² Globalisation and Organisational Innovation: The Case of Central and Eastern Europe

³ Economic Transformation, FDI and Local Supply Companies: The Case of Hungary

⁴ Employee Representation and Alienation in the Transition Economies: The Cases of Hungary and Poland.

⁵ Barriers to Cross-border Trade Union Co-operation in Europe

⁶ Pl. a konjunkturális rugalmasság

⁷ Neofordizmus, diverzifikált minőségi termelés, rugalmas tömegtermelés és rugalmas specializáció

⁸ Túlcsordulási hatás, ami alapvetően több formában történhet: hálózati externális hatások, illetve technológiák átvétele

Ronald Reagan halálát követően számos nekrológ látott napvilágot a hazai sajtóban. Ezek vizsgálata alapján kirajzolódik a jelenkori Reagan-mítosz, összefüggésben az Egyesült Államok és a mai Kelet-Közép-Európa sajátos viszonyával.

Elfogultság és objektivitás a gyászban

Egy-két kivételtől eltekintve a magyar sajtó a túláradó szeretet és tisztelet jegyében vett búcsút Ronald Reagantől, aki 2004 júniusában halt meg, életének 94. évében. Az egykori elnök már a nekrológok¹ címeiben is megdicsőült. A Népszabadságban “Reagan szabadsága” (Révész Sándor), a Magyar Nemzetben “A final good-bye, Mr. President” (Lovas István) volt a búcsúztató írás címe. Legmesszebb a Hetek ment el, ahol egy nagy lapon két cím is olvasható volt: “Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát”, valamint “Újkori Mózes”. Ugyanez a hangütés jellemezte az Élet és Irodalmat, ahol Hahner Péter nekrológjának címében Reagan mint “egy kedves kaliforniai” szerepelt.²

A fent említett írások éppen a gyász figyelemfelkeltő hatása miatt nagy jelentőséggel bírhatnak a tekintetben, hogy a szélesebb közvélemény mit tud és mit gondol az elhunytról. Hogy tehát a későbbiekben kinek mi jut majd eszébe Reagan elnöki tevékenységéből és általában a nyolcvanas évek Amerikájáról, azt nagymértékben befolyásolják az elmúlt hetekben megjelent nekrológok. Ez azonban egy elfogódott és elfogult műfaj, amivel persze maguk a szerzők általában nem törődnek, nem néznek szembe. Ebből a szempontból a fenti sorban kivételt képezett a piacvezető Népszabadság rovatvezetője és publicistája.

Természetesen Révész Sándor osztja a többségi véleményt, miszerint Reagan személyiségének és elnöki politikájának – legalábbis számunkra – legfontosabb eleme a Gonosz legyőzése, és ez alapján az egykori republikánus politikusból már-már emberfeletti hőst formál. Cikkének kétharmada ezt a karaktert mutatja be, építi fel. Az elfogulatlanság és objektivitás látszatát keltve, írása végén néhány negatívumra is rámutat. “A Reagan-doktrínának volt három hiányossága, és a neokonzervatív változat valamennyit megőrizte. 1. Nem nézett szembe az Egyesült Államok belső demokráciájának hiányosságaival s azokkal a normákkal, amelyeket a demokratikus világ többségével szemben nem fogad el (halálbüntetés, Nemzetközi Bíróság, hadijog stb.). 2. A szegénységgel szembeni föllépésben nem hajtott végre ugyanolyan fordulatot, mint a zsarnoksággal szembeni föllépésben. 3. Úgy támogatott a nagyobbnak tűnő gonosszal szemben kisebbnek tűnő gonoszokat (Reagan például magát Szaddámot), hogy a támogatásnak nem voltak a diktatúra leépítése felé mutató politikai feltételei.”

Révész hárompontos bírálatából az első tulajdonképpen nem releváns, a másik kettő viszont olyan eufemizmus, amely sejteti: a szerzőnek van fogalma a Reagan-éra sötét oldaláról, de – mint valami gyógyszer esetében – kellemetlen mellékhatásnak igyekszik beállítani azt, ami valójában a történet lényege. Révész első “kritikai” pontja azért nem releváns, mert Reagan “a demokratikus világ többségével szemben” nem várt el többet demokráciából és emberi jogokból, mint ami az Egyesült Államokat jellemezte. Az Egyesült Államok belső “demokráciájának” (talán mondjuk így: társadalmi és államrendjének) hiányosságaival való szembenézés eleve fel sem merülhetett, hiszen Reagan és a korszak vezető ideológusai (politológusai) számára az amerikai politikai rendszer per definitionem maga a demokrácia volt. A kifinomultabb weberiánus szerzők, mint pl. Arend Lijphart is a demokrácia egyenértékű modelljeit vizsgálták a fejlett világban, és ezek egyike – kétszáz éves alkotmányának köszönhetően a rangidős – volt az amerikai.

A második és a harmadik kritikai pontoknál Révész eufemizmusa tévedésekkel keveredik. Reagan igenis végrehajtott fordulatot a szegénységgel összefüggő kormányzati politikákban, csak éppen nem a javítás szándékával, hanem oly módon, hogy az állami támogatás megvonása a reménytelenségre és az elszegényedésre ítélt olyan rétegeket, amelyek addig – a harmincas, illetve a hatvanas évek szociális reformjainak köszönhetően – számíthattak legalább valamiféle minimális anyagi biztonságra. A “kisebbnek tűnő gonoszok”, vagyis a Washington támogatását élvező diktatúrák ügyében is történt változás; Reagan dicséretére legyen mondva, a pozitív irányban. Egy idő után ugyanis Reagannek látnia kellett, hogy a vazallusainak számító zsarnokok (Pinochet, Galtieri, Marcos, Mobutu stb.) helyzete hosszú távon nem lehet stabil. E felismerésből származott az ellenőrzött demokratizálás politikája, a “békés átmenet”, amely lényegében az uralmi forma látványos megváltozását jelentette, miközben a tartalomnak csak szerény mértékben kellett módosulnia³ . Révész ezt éppen hogy Reagan és kormányának pozitívumai között említhetné, csakhogy ez esetben el kellene ismernie, hogy ezek a brutális rezsimek korábban függelmi viszonyban, helyenként üzleti alárendeltségben álltak Washingtonnal – természetesen Reagan tudtával és egyetértésével.

Színészet és politika

Ronald Reagan az ötvenes években lett közéleti szereplő, a hollywoodi színészek érdekképviseletének vezetőjeként. A hírhedt McCarthy-féle boszorkányüldözések idején nyíltan nem vádolta be “kommunistagyanús” kollégáit, viszont mára kiderült: az FBI informátorainak listáján szerepelt⁴ . Később hosszú éveken át a General Electric politikai szóvivőjeként működött, majd pedig – előadásainak sikerét látva – mögé állt az egész kaliforniai tőke. Így lett előbb kormányzó, majd elnökjelölt s végül elnök.

A filmszínészi előélet Reagan politikusi jellegzetességének és teljesítményének meghatározó eleme volt. “Reagan kormányzóként és elnökként tovább élte azt a szerepet, amelyet több mint ötven filmjében korábban már eljátszott: ő volt a tipikus hős, aki a reménytelen helyzet ellenére sem adja fel. Az Egyesült Államoknak pedig pont ilyen hősre volt szüksége” – olvashatjuk a Hetekben Lukács Andrástól. Hiba lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a reagani kormányzás programja vagy a külpolitikában definiálható “Reagan-doktrína” közvetlenül az elnök jelleméből vagy az általa filmen és a politikában megformált hőskarakterből származott volna.

Reagan elnöki programja szorosan összefüggött az őt támogató üzleti csoportok érdekeivel. Az ötödik sebességbe kapcsolt antikommunista hisztéria szükséges volt ahhoz, hogy politikailag igazolni lehessen a hadiipari komplexum állami megrendeléseinek évi tíz százaléknál gyorsabb növekedését. Amikor azonban Reagan látta (kénytelen volt látni), hogy ez az eszeveszett fegyverkezési hajsza milyen kolosszális pénzügyi problémákhoz vezet, megpróbált korrigálni, maga állt az újabb enyhülési forduló élére. Az irányváltásra az Irán–kontra ügy adta meg az alkalmat⁵ ; az 1986 végén tetőző botrány következményeként Reagan megszabadulhatott a keményvonalas Caspar Weinberger hadügyminisztertől és olyan neokonzervatív figuráktól, mint például Richard Perle. A fordulatra állítólag felesége is ösztönözte: Nancy sem akarta, hogy Ronnie kizárólag az agresszív, militarista elnök jelmezében kerüljön be az amerikai történelem képeskönyvébe.⁶

Reagan színész-elnöki teljesítményét dicséri, hogy az utókor – vagy legalábbis a gyász idején a nyilvánosság előtt megszólalók többsége – elsősorban nem tartalmi, hanem formai tényezők alapján tekint rá vissza. Mindenki tudhatja már: ő volt a nagy kommunikátor. A nyilvános beszédben óriási rutinja volt, könnyen eljutott a szívekig és a lelkekig, bármilyen előadást tudott fűszerezni anekdotákkal, az amerikaiak számára ismert történetek, jelenetek, bölcsességek felidézésével. Egy ilyen nagypapát bárki elfogadna; mindaddig, amíg nem tudja: megnyerő modorát Reagan sokszor a figyelem elterelésére vagy egyenesen a közönség félrevezetésére használta. Reagant nem igazán érdekelte, hogy mekkora valóságtartalommal bír az, amit mond. Amikor erre valaki rámutatott, zseniális fordulatokkal tudott kifarolni a kellemetlen helyzetből. Ennek csúcsteljesítményét nyújtotta, amikor az “Irán–kontra” botrányban hazugságon kapták. Azt állította ugyanis, hogy nem volt tudomása a piszkos ügyletekről, miközben a vizsgálat ennek ellenkezőjét derítette ki. Az elnök a tévékamerák előtt üzent a népnek, körülbelül így: “Amikor azt állítottam, hogy nem volt közöm ezekhez az ügyekhez, szívem szerint az igazságot mondtam. A tények sajnos azt mutatják, hogy a dolgok másképpen állnak.”

Nagy kérdés, hogy az “Irán–kontra” ügy miatt Reagant miért nem helyezték vád alá és próbálták meg elmozdítani hivatalából, mint ahogy az másfél évtizeddel korábban egy másik republikánus elnökkel, Richard Nixonnal történt. Vétke súlyosabb volt Nixonénál, és messze közveszélyesebb volt annál, ami miatt Bill Clintont próbálták meg leváltani. Valószínű, hogy 1987-ben még túl közel volt a Watergate-ügy, és Amerikát járatta volna le az impeachment megismétlése. Másrészt viszont Reagant személyében nem tartották annyira veszélyesnek a törvényhozók, mint a korábbi kaliforniai elnököt. Nixon más eset volt: kissé megszállott, kissé paranoiás, s mivel ismerte a hatalmi technikák csínját-bínját, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha megússza a Watergate-botrányt. Az idős Reagan távolról sem volt ennyire önjáró; Shultz külügyminiszter és a két Baker (a pénzügyminiszter és az elnöki kabinetfőnök) kézben tartotta a kormányzat ügyeit, miközben az elnök nagyokat szunyókált vagy lovagolt. Amerika vesztett volna többet, ha egy újabb elnöke távozik megszégyenülve. Ugyanakkor Reagan munkatársaival nem volt ennyire kegyes a sors: nem volt az amerikai történelemben még egy adminisztráció, amelynek ilyen sok tisztségviselője kényszerült távozásra különféle hivatali visszaélések miatt.⁷

Idealizmus és pragmatizmus a külpolitikában

A Hetek Lukács Andrása és a Népszabadság számára publikáló Gere Ádám írásaiban egyaránt hangsúlyt kap az elhunyt politikus idealizmusa.⁸ “Reagan politikája – ahogyan beszédei is – világos és lényegre törő volt, ami elsősorban személyes hitének és világnézetének volt köszönhető” – írja Lukács. Gere cikkéből a rovatvezető által nagy betűkkel kiemelt szövegrészlet ugyanezt hirdeti: “Olyan idealista volt, akinek sikerült eszméit valóra váltania. Az ideák számítanak. Ez volt a hidegháború cinikus politizálásával ellenkező reagani forradalom jelszava.” Reagan azonban inkább csak eljátszotta az idealistát. Hatalmas fordulatokat volt képes végrehajtani mind a pénzügy-, mind a külpolitikában, amelyekre persze jórészt a saját maga által kreált kudarcok és zsákutcák miatt volt szükség.

Az eszmékhez, értékekhez, ideákhoz való következetes ragaszkodást már csak azért is nehéz Reagan személyével összefüggésbe hozni, mert tudvalevő, hogy egy F. D. Rooseveltre kitartóan szavazó demokrata ifjúból lett ő a későbbiekben a jobboldal bajnoka. Elnöki politikájának lényegi mozzanata a New Deal hagyományával való szakítás; annak a társadalompolitikának vetett véget tehát, amelyről korábban azt állította, hogy a nagy depresszió idején az ő családját is megmentette. “Bár Reagan, az ember aligha volt lélektelen, Reagan, a politikus elárulta azokat a szociális programokat és a szakszervezeti mozgalmakat, amelyekben egykor oly elkötelezetten hitt” – írta egy rá emlékező, őt majd negyven évvel ezelőtt többször is meginterjúvoló kaliforniai újságíró.⁹

A hazai nekrológokban visszatérően megjelent az a motívum, miszerint Reagan szakított a Nixon–Kissinger-féle enyhülési politikával, magyarul elutasította az elnyomó szovjet rendszerrel kialakított partneri viszonyt, az iránta tanúsított toleranciát. Nos, ez a vélekedés nem helytálló, mert az enyhülési politikával már Reagan elődje, Jimmy Carter is szakított. A hetvenes évtized végének demokrata elnöke mellett Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó alakította ki az offenzív külpolitikát. A világ diktátorait – legyen szó akár az argentin tábornokokról vagy az iráni mullahokról – nem kis mértékben zavarta, hogy Carter és kormánya állandóan az emberi jogokkal zaklatja őket. Reagan ebből a szempontból nem jelentett veszélyt; ennek köszönhető, hogy beiktatása után rögtön kiszabadulhattak a Teheránban fogva tartott amerikai állampolgárok. Amikor kitört a falklandi válság (a brutális argentin junta tengerészei elfoglalták a brit koronához tartozó szigetcsoportot), Reagan csak hosszas hezitálás után biztosította támogatásáról Margaret Thatchert. Jusson eszünkbe az is: Reagan idején a Fehér Ház kis kedvence volt Nicolae Ceauşescu, a magyargyűlölő romániai pártfőtitkár, pusztán azért, mert kisebb-nagyobb kérdésekben szembefordult Moszkvával. Ceauşescu pozitív megítélése akkor érte el csúcspontját, amikor Románia a Moszkva által szervezett bojkottal dacolva részt vett az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokon. “Reagan ösztönösen utálta a kommunista bűnösöket” – írja Lovas. Ha ez esetleg így is volt, személyes érzelmeit háttérbe szorította, amikor módja nyílott megkülönböztetett bánásmódban részesíteni Romániát.

Reagan enyhén szólva nem volt válogatós a tekintetben, hogy kikkel fogjon össze a szovjetek és más főgonoszok ellen. Neki köszönhetjük a tömeggyilkos Szaddám Huszeint és a fanatikus Oszama bin Ladent is. Mulatságos volt nézni, ahogyan az elmúlt egy-két évben komolynak látszó nyomozások folytak annak felderítésére, hogy vajon volt-e kapcsolat Szaddám és Oszama között. Hogy együttműködés nem volt, az egészen biztos; valamiféle indirekt és áttételes kapcsolatot persze ki lehet mutatni, ha valaki nagyon ragaszkodik ahhoz. Sokkal fontosabb azonban, hogy ezt a két személyt külön-külön fűzték szoros szálak az amerikai kormányhoz, amely mindkettőjük számára erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott; felszerelte és kiképezte őket. Ennek az amerikai kormánynak a feje volt Ronald Reagan, aki pontosan tudta, hol milyen zsarnokok és halálbrigádok működnek washingtoni támogatással. Hogy mennyiben volt a szabadság barátja, az látható például abból is, hogy megvétózta azokat a kongresszusi határozatokat, amelyek szankcióval sújtották volna a dél-afrikai apartheid rezsimet.

Amennyiben persze – részben éppen a fentiekből kifolyólag – elismerjük Reagan és politikája szerepét a szovjet zóna destabilizálásában, ennek módozatait is érdemes konkretizálni. Reagan ugyanis nemcsak a hadiipart turbósította, hanem a titkosszolgálatot is. A CIA minden addigi műveleténél nagyobb akciókba kezdett Lengyelországban és Afganisztánban. A lengyel Szolidaritás szakszervezet illegalitásba szorult aktivistái közvetlenül az AFL-CIO szakszervezeti szövetségtől kapták a segélyt (pénzben és eszközökben), valójában azonban a földalatti csatornákat a hírszerzés működtette. Amikor tehát mostanában azt halljuk, hogy Reagan hálát érdemel a rendszerváltás elősegítéséért, akkor nem szabad megfeledkezni a kivitelezés főszereplőjéről, a CIA-ról sem.

Reagan és a hidegháború vége

Révész Sándor a reagani külpolitikát hosszabb távú történelmi perspektívában szemléli. Értelmezésében a Reagan-doktrína “nem kötődik a neokonzervatív fölfogáshoz, de még a republikánushoz sem. Előzménye a demokrata párti Truman containment politikája és az ugyancsak demokrata Kennedy kemény karibi politikája; ellentéte a republikánus Nixon–Ford–Kissinger-vonal”. Ennek a korszakolásnak – mely az 1969–1976 (–1980?) közötti időszakot egyfajta kitérőként jelöli meg – nemcsak az a gyengéje, hogy hiányzik belőle Eisenhower, Johnson és Carter besorolása. Az angolul nem feltétlenül tudó olvasót Révész nem tájékoztatja arról, hogy a containment szó jelentése feltartóztatás. Ez lényegében annyit jelentett, hogy nem engedni a Szovjetunió, ill. a szovjet érdekszféra további terjeszkedését (azon túl, ami 1947–49-re kialakult). Ennek aligha lehet folytatása a Reagan-doktrína, amennyiben Révész ez utóbbit a szovjet érdekszféra és a szovjet rendszer felszámolásaként, lerombolásaként, felgöngyölítéseként jellemzi. A doktrína szintjén ezt nem Trumanra vagy Kennedyre lehet visszavezetni, hanem az Eisenhower-kormány 1953–61 közötti külügyminiszterére, John Foster Dullesre, aki valóban a visszaszorítás (roll back) jelszavát hirdette meg. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem sokat tett az ügy érdekében. Még kevesebbet tett Kennedy, akinek – Révész szerint “kemény” – karibi és általában véve latin-amerikai politikájának legfontosabb új eleme a fejlesztési segélyek meghirdetése volt. Kubával kapcsolatban – az újságíró célzása nyilván erre utal – JFK éppen hogy letett arról, hogy Fidel Castro rendszerét erőszakkal megdöntsék.¹⁰

Mindezeket a történelmi tényeket félretéve Révésznek valami miatt fontos, hogy Ronald Reagan külpolitikáját a hidegháborús időszak demokrata elnökeire vezesse vissza. Ennek egy magyarázata lehet: összezavarni a demokratákkal inkább szimpatizáló baloldaliakat, elvárni tőlük a pozitív viszonyulást Reagan irányában, általában pedig azt a látszatot kelteni, mintha a politikai orientáció és hovatartozás kevésbé volna meghatározó tényezője a külpolitika alakításának, mint a jellem vagy az erkölcsi tartás.

Összezavarodás ellen érdemes olyan komoly történészekhez fordulni, mint például Eric Hobsbawm, aki magyarul is hozzáférhető könyvében (A szélsőségek kora) behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, amelyet a hazai publicisták Reagan halála után nekrológjaik középpontjába állítottak. Kiderülhet, hogy ezek az eszmefuttatások tulajdonképpen a másfél évtizeddel ezelőtti ad hoc elemzések felmelegített változásai csupán. Hobsbawm így fogalmaz:

“Mivel a Szovjetunió összeomlása gyakorlatilag egybeesett a Reagan-korszak végével, az amerikai publicisták természetesen azt állították, hogy ez a Szovjetuniót megtörő és leromboló harcos amerikai kormánynak köszönhető. (…) Nem kell komolyan vennünk ezt az 1980-as évekből származó keresztes lovagi verziót. Semmi jele annak, hogy az amerikai kormány számított volna a Szovjetunió közeli összeomlására, vagy hogy bármiképpen is felkészült volna a bekövetkeztére. Azt természetesen szerette volna, ha a szovjet gazdaságot állandó nyomás alatt tudja tartani, de saját titkosszolgálata (tévesen) úgy informálta, hogy a szovjet gazdaság jó állapotban van, s képes továbbra is a fegyverkezési verseny folytatására. Az 1980-as évek elején a Szovjetunióról még mindig azt gondolták (szintén tévesen), hogy továbbra is magabiztos globális offenzívában van. Maga Reagan elnök, függetlenül a beszédeit írók frázisaitól s attól is, mi minden fordult meg nem éppen kristálytiszta elméjében, ténylegesen hitt a Szovjetunió és az USA együttélésében, s ezt nem a kölcsönös nukleáris terror elrettentő egyensúlyában gondolta el. Arról ábrándozott, hogy a világ teljesen megszabadul a nukleáris fegyverektől. S ez volt az álma a Szovjetunió Kommunista Pártja új főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak is.”¹¹

Később Hobsbawm felteszi az alapvető kérdést és megadja a választ is. “Vajon a hidegháború lezárulása idézte elő a szovjet rendszer bukását? A két jelenség történetileg különbözik egymástól, bár nyilvánvalóan össze is kapcsolódott.” A hidegháború kezdettől fogva egyenlőtlen felek küzdelme volt, a szocializmust azonban mégsem a kapitalizmussal való konfrontáció ásta alá. “Ezt inkább két tényező együttes hatása idézte elő: saját egyre nyilvánvalóbb és súlyosabb gazdasági defektusai egyfelől, másfelől a sokkal dinamikusabb, fejlettebb és meghatározóbb kapitalista világgazdaságnak a szocialista gazdaságokra gyakorolt egyre fokozódó nyomása. (…) A vasfüggöny mögé zárva még a gazdaságtalan és gyengülő központi irányítású tervgazdaság is életképes volt – talán lassan megroppan, de rövid távon semmiképpen sem omlik össze. A szocializmust az tette sebezhetővé, hogy az 1960-as évektől állandó kölcsönkapcsolatban állt a kapitalista világgazdasággal. Az 1970-es években a szocialista vezetők úgy döntöttek, hogy kihasználják a világpiac adta új előnyöket (az olajárakat, a könnyű kölcsönöket stb.) ahelyett, hogy gazdasági rendszerük megreformálásának nehéz kérdésével foglalkoztak volna, gyakorlatilag saját sírjukat kezdték ásni (…). A hidegháború paradoxona volt, hogy végül nem a konfrontáció győzte le és terítette a földre a Szovjetuniót, hanem a détente.”¹²

Az efféle paradoxonokra való nyitottság azonban mind Révésztől, mind Lovastól távol áll, de legalábbis a nekrológba nem szüremkedik be. Egészen hasonló szellemiségű és kicsengésű írásaik között a különbség talán csak annyi, hogy Lovas ezt az alkalmat is kihasználja arra, hogy személy szerint is támadja Kovács Lászlót és Medgyessy Pétert a politikusok, Avar Jánost és Bolgár Györgyöt pedig az újságírók közül.

Hobsbawmhoz hasonlóan értékeli a reagani politikát Jonathan Steele, a The Guardian egykori moszkvai, jelenlegi bagdadi tudósítója. “Reagan csillagháborús projektje nem juttatta csődbe és a reformok útjára a Szovjetuniót, ahogy azt rajongói állítják. Ismétlődő állásfoglalásokban csakúgy, mint költségvetési döntéseiben Gorbacsov világossá tette, hogy Moszkva nem zavartatja magát egy kétséges fegyverrendszertől, amely nem adja Washington kezébe az »első csapás képességét« még legalább tizenöt évig, ha egyáltalán. A Szovjetunió belső okoknál fogva omlott be, nem utolsósorban azon hibák következtében, amelyekkel Gorbacsov a saját reformjai által kiváltott ellentmondásos folyamatokra reagált. Reagan mindössze egy szemtanú volt, aki kevéssé fogta fel, mi is zajlik. Azzal, hogy második ciklusában utat adott az enyhülésnek, 180 fokos fordulatot hajtott végre, amit az európai békeaktivisták milliói már korábban követeltek. A hidegháború végét az enyhülés tette lehetővé, és Reagan elvakult antikommunizmusa nélkül legalább négy évvel korábban bekövetkezhetett volna” – írja a veterán külpolitikai újságíró, aki Reagan eredeti szovjet politikáját összességében hisztérikusnak és kontraproduktívnak látja.¹³

Reagan gazdasági öröksége

A külpolitikánál is több zavar jellemzi Reagan gazdaságpolitikájának megítélését. Itt a ködösítés élharcosa Gere Ádám, aki hosszabb ideje a Hayek Társaság elnöki minőségében tevékenykedik Magyarországon. Gere szerint “a kínálati oldalra épülő gazdaságpolitika” (supply side economics, gyakoribb magyar fordításban: kínálati gazdaságtan) a Reagan-korszakban kipróbált doktrína lett, és egyik legnagyobb híve nem más, mint Bill Clinton. Rejtély, hogy Gere ezt honnan veszi, illetőleg honnan veszi a bátorságot, hogy ezen a téren is visszaéljen az olvasó esetleges tájékozatlanságával. Az olvasó szerencséje, hogy éppen 2004 júniusában jelent meg magyarul is – két kötetben, összesen 4980 forintos áron – Bill Clinton önéletrajza (Életem), amelyben Gere állítását maga az érintett cáfolja meg az alábbi megfogalmazásban:

“A deficit az úgynevezett kínálati közgazdasági elmélet elkerülhetetlen eredménye volt. Ennek lényege az, hogy minél jobban csökkentjük az adókat, a gazdaság annál jobban nő, és a növekedés az alacsonyabb kulcsok mellett nagyobb adóbevételt eredményez, mint amilyet korábban a magasabb adókulcsokkal. Ez természetesen nem működött, és a deficit az 1980-as évek fellendülő időszakában robbanásszerűen nőtt. Bár a kínálati elmélet számtanilag hibás, közgazdaságtanilag aljas, a republikánusok kitartottak mellette egyrészt az adókkal szembeni ideológiai averziójuk miatt, másrészt mert rövid távon jó politika volt. A »költs többet, adózz kevesebbet« jelszava jól hangzott, és jó érzés lehetett mondogatni is, csak éppen gödörbe taszította országunkat, és beárnyékolta gyermekeink jövőjét.”¹⁴

Az ún. kínálati gazdaságtan Arthur Laffer közgazdász munkássága nyomán valóban a reagani gazdaságpolitika egyik sarokköve lett; ez képezte a nagy (főként a felsőbb jövedelmi rétegeket érintő) adócsökkenések tudományos alátámasztását. A tézis szerint a magasabb jövedelműeknek nyújtott adókedvezmény az egész gazdaságot hozza lendületbe, így az általános prosperitáson, a foglalkoztatás bővülésén keresztül végül a szegényebbekhez is eljut, nekik is előnyös. Leszivárog, lecsorog a jólét, angol kifejezéssel: trickle-down. Ha volt valami, amitől a gazdaságpolitika terén Bill Clinton az 1992-es kampányban elhatárolta és aztán kormányzása idején is távol tartotta magát, az a trickle-down economics volt, amelynek téziseit tapasztalati úton cáfolta a Reagan-korszakban lezajlott jövedelmi differenciálódás.¹⁵

Gere Ádám talán nem, de Hahner Péter mindenképpen tudja Reaganről: “a leggazdagabb amerikaiak még gazdagabbak lettek elnöksége idején, a legszegényebbek pedig még szegényebbek”. Ennek jelentőségét viszont könnyen csökkenthetjük, ha odaírjuk a mondat elé: “egyes szakértők szerint”, illetve kiegészítjük azzal: “a történészek nyilván még sokáig fognak vitatkozni azon, hogy e folyamatban mekkora szerepet játszott a Reagan-kormányzat tevékenysége”. Biztos is, hogy fognak vitatkozni, hiszen ismerünk elfogult történészeket, akik nem is igyekeznek megvizsgálni a szóban forgó kormányzat gazdaság- és szociálpolitikáját és intézkedéseit összefüggésbe hozni az időszak társadalmi folyamataival.

Igényesebb szerzőknek legalábbis feltűnne, hogy a nyolcvanas évek amerikai gazdaság- és társadalompolitikája meglehetősen lehangoló tájképet hagyott maga után. Reagan nyolcéves országlása alatt hatalmasodott el az amerikai társadalmat sújtó két rettenetes probléma: az AIDS és a kemény drog. Az elnök politikájának mindkettőhöz köze volt. Reagant a kezdet kezdetén felvilágosították az ismeretlen, ámde pusztító AIDS-betegség terjedéséről. Ő azonban ezt a problémát a szőnyeg alá söpörte, mondván: a kór valószínűleg Isten büntetése a homoszexuálisoknak. Legalább százezres nagyságrendben lehetett volna csökkenteni az áldozatok számát, ha az elnök időben nyújt támogatást a kutatásnak és az ismeretterjesztésnek. A kábítószerválság elhatalmasodásához azzal járult hozzá, hogy gazdaságpolitikája aláásta a szegény rétegek foglalkoztatását és segélyezését. Mindkét hatás tükröződik abban, hogy a republikánusok azóta se bírnak 10–15 százaléknál nagyobb támogatást szerezni a fekete lakosság körében.

Gere cikkének gazdaságra vonatkozó szakasza egyébként is hemzseg a pontatlan, megtévesztő vagy kifejezetten buta megfogalmazásoktól. Használja például a “carteri stagfláció” kifejezést, holott a stagfláció (az infláció és a munkanélküliség egyidejű növekedése) a nixoni időszakot jellemezte, maga a kifejezés is akkor keletkezett. Carter kormányzása idején a gazdaság már dinamizálódott, amit az 1979-től bevezetett szigorú monetáris politika akasztott meg. Gere olyképpen dicséri a monetarizmust, hogy annak kárát Carternak, érdemeit Reagannek tudja be. A Reagan idején megindult “páratlan gazdasági növekedés” említésekor elfelejt szólni arról, hogy Reagan a háború utáni időszak legmélyebb recessziójával kezdett, és a gyors növekedés 1982 után azért vált lehetségessé, mert az általa “kiszámítható” jelzővel illetett, roppant szigorú monetáris politikát fellazították, egyidejűleg pedig szigorították a költségvetési politikát – még adóemelés is történt. Ez Gere világképébe nem illeszkedik, nem is szól róla, holott Reagan érdemeként lehetne elkönyvelni, hogy amikor a deficit – részben a megalapozatlan adócsökkentések következtében – óriásira kezdett nőni, akkor két adóemelést is végrehajtott. Ezek az 1981-es adócsökkentés miatt elvesztett források egyharmadát hozták vissza az állam számára. Fontos azonban látni, hogy ezúttal az alacsonyabb jövedelműek terhei nőttek; végeredményben tehát a Reagan-korszak csak a magas jövedelmű amerikaiak számára eredményezett nettó adócsökkenést.¹⁶ Hahner Péter tudni véli, hogy a reagani politika következményeként megsokasodott pénzügyi problémák nem is voltak olyan súlyosak: “utódainak sikerült megszabadulni az államadósságtól”. Legelőször is: nem az államadósságot, hanem a deficitet építették le, és nem általában az utódok, hanem konkrétan Bill Clinton. Ahhoz pedig, hogy Clinton a deficitet el tudja tüntetni (egy rövid időre), szakítani kellett a reagani gazdaságpolitikával: fogyókúrára kellett szorítani a hadiipart, és emelni kellett az adókat és bővíteni a foglalkoztatást. Ezek természetesen olyan részletek, amelyek Hahner figyelmét szisztematikusan elkerülik.¹⁷

Reagan gazdaságpolitikáját kezdetben az elnökaspiránsként vele versengő George Bush hasonlította a vudu mágiához (woo-doo economics), és ez a megítélés azóta, a következmények ismeretében csak megerősödött a szakmai berkekben. Az pedig egyenesen abszurd, hogy Gere még Kína és India gazdasági sikereit is a reagani korszakváltás érdemeként tünteti fel (“több százmillió embert mozdított ki a szegénységből”). Amihez Reagannek az ún. harmadik világban ténylegesen köze volt, az éppen hogy Gere állításának és sugalmazásának ellentéte. Az IMF és a Világbank¹⁸ tevékenységét 1981–82-ben az eladósodott országok pénzügyi helyzetének kezelése felé irányították, mégpedig azzal a küldetéssel, hogy a nagy (főként észak-amerikai) kereskedelmi bankok kintlevőségeit az utolsó centig próbálják meg behajtani, tekintet nélkül a szociális, gazdasági és politikai következményekre. Ami ezután jött, azt Latin-Amerikában “elveszett évtized”-nek nevezik. Fekete-Afrika ugyanezen időszakban vált fehér folttá a gazdasági fejlődés világtérképén. A pénzügyi kizsigerelés következményei pedig nem egyszerűen az állami kiadások lefaragásában és ennek nyomán a szociális problémák súlyosbodásában ragadhatók meg, hanem sok esetben polgárháborús helyzetek kialakulásában, egész állami struktúrák összeomlásában.

Felszabadulás és köztérnévadás

Révész Sándor, az egykori “demokratikus ellenzék” szellemi hagyományának ápolója Kelet-Európa felszabadítóját tiszteli Ronald Reaganben. Furcsa ez azért, mert 1989-ben és még jó ideig azután ez az irányzat váltig tagadta, hogy a régióban lejátszódott politikai fordulatnak köze lenne az amerikai nyomásgyakorláshoz. Az 1989-es fordulatot nem lehetett volna (hitelesen) forradalomként ünnepelni, ha az elemzés fókuszába nem a civil társadalom öntudatra ébredése, hanem Reagan erőteljes fellépése és Gorbacsov visszavonulása kerül. Úgy tűnik, ez a beállítás mára megváltozott. Reagan felszabadítóvá avatása leértékeli mindazokat a helyi erőket (másképp gondolkodókat, aktív ellenállókat stb.), akiknek korábban a rendszerváltozást “köszönhettük”. Lehet ez egyfajta lélektani folytonosság azzal az időszakkal, amikor a Szovjetunió képében volt felszabadítónk, és ez aktuálisan a gyámság hivatkozási alapjául is szolgált. Egyeseknél a gyám iránti lelki igény vezethet oda, hogy az aktuális gyámban egyszersmind felszabadítót lássunk, de lehet persze szó arról is, hogy az aktuális gyám a maga pozíciójának megerősítése végett alakítja ki magáról a felszabadító imázsát is.

A felszabadítás a Hetek tudósítója számára is vezérmotívum. Márer György New Yorkból azt írja Reaganről: “ő volt az újkori Mózes, aki kivezette mind az orosz népet, mind Kelet-Európát abból az elnyomásból, amely gátat vetett a fejlődésnek, és veszélyeztette a világbékét”. Ezen előjáték után nem lehetett már meglepődni azon, hogy egy Budapesten élő amerikai üzletember javasolta: fővárosunkban nevezzenek el teret a nemrég elhunyt Ronald Reaganről. A kezdeményező személy nem akárki: Stephen A. O’Connor, a Budapest Business Journal (BBJ) kiadója és vezérigazgatója, aki tizenkét éve él Magyarországon. Szerinte nemzetünk ezzel is kifejezhetné háláját azért, amit a néhai színész-politikus a hidegháború befejezéséért, illetve térségünk felszabadításáért tett.

O’Connor úr javaslatának jogi természetű problémájára a neves sajtólevelező, Del Medico Imre hívta fel a figyelmet. Az amerikai üzletember (és a kezdeményezést helyeslő magyar barátai) figyelmét elkerülte, hogy Budapesten egy fővárosi rendelet értelmében személyről csak legkorábban huszonöt évvel halála után lehet utcát elnevezni. “Negyedszázad után többnyire kiderül, hogy méltó-e valaki az utcanévre.”

Az üzletemberi javaslat egyébként konkrét javaslatokat is tartalmazott: a Roosevelt vagy a Szabadság teret javasolta elsősorban átnevezésre. Ezek politikai üzenete egyértelmű. A jobboldali és a liberális történelemszemlélet szerint Roosevelt a hibás Jaltáért, a vasfüggönyért, Európa kettéosztásáért, a negyvenéves szovjetizálásért. Reagan felszámolta ezt a szomorú örökséget, ez indokolná a korszellemet követő névcserét. Másrészt Reagan a szabadságot hozta; ez a másik nagy tér átnevezhetőségét indokolja (ráadásul ott található az USA budapesti nagykövetsége is). Del Medico mindezek miatt annak ellenére ellenzi a gyors keresztelőt, hogy Reagant nagy elnöknek tartja. A jogi ellenvetésen túl azonban mindkét konkrét javaslat problémás, hiszen – szerinte – Roosevelt is nagy elnök volt, a Szabadság tér pedig az 1849-es vértanúságra emlékeztet nevével, és ezt talán mégsem volna szerencsés felülírni 1989-cel (már amennyiben egyáltalán Reagan ez utóbbi “hősének” tekinthető).

Valószínű azonban, hogy a városvezetés huszonöt év múlva is zavarban lesz, ha O’Connor úr vagy más ismét előáll a javaslattal. Könnyen lehetséges, hogy egy ahhoz hasonló helyzet alakulna ki, mint amilyen a 2004-es “Teleki-ügy” volt. A szoborállítás kezdeményezői az elveihez ragaszkodó mártír miniszterelnöknek akartak tiszteletet adni, míg az ellenzők az egykori arisztokrata politikus nyíltan vállalt antiszemitizmusát és a zsidótörvények meghozatalában, végeredményben tehát a holokauszt előkészítésében játszott szerepét kifogásolták.

Budapesten nem sok amerikai politikusnak van utcája, tere vagy szobra.¹⁹ Általában nem sok a külföldi név az utcatáblákon. Ha ezt lemaradásnak tekintjük, és egyben célunk az Egyesült Államokban megtestesülő szabadságeszmény hirdetése, úgy érdemes régebbi, konszenzusos személyeket felidézni. Benjamin Franklin, a tudósként is elismert “alapító atya”, Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezője vagy Abraham Lincoln, a rabszolgák felszabadítója (és mellesleg a Republikánus Párt alapítója) ilyennek tekinthető. Ronald Reagan nem az.

Felhasznált cikkek

D. A.: Budapest, Reagan tér? (Népszabadság, június 25.)

Del Medico Imre: Térnevek az idő rostáján (Népszabadság, július 2.)

Gere Ádám: Az ideák számítanak. Búcsú Ronald Reagantől (Népszabadság, június 14.)

Hahner Péter: Búcsú egy kedves kaliforniaitól (Élet és Irodalom, 2004. június 11.)

Lovas István: A final good-bye, Mr. President (Magyar Nemzet, 2004. június 12.)

Lukács András: Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát (Hetek, 2004. június 11.)

Márer György: Újkori Mózes (Hetek, 2004. június 11.)

Révész Sándor: Reagan szabadsága (Népszabadság, 2004. június 7.)

Jegyzetek

¹ Az itt tárgyalt megemlékezések vonalvezetésétől elüt Avar János cikke (“Rea­gan főszerepe”, Magyar Hírlap, 2004. június 7.), amelyet érdemeire való tekintettel itt nem tárgyalunk. A szerzővel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az 1980-as években írt könyve (Az elnök szerepében Ronald Reagan, Budapest: Magvető Kiadó, 1988) alapján a hazai reaganológia úttörőjének és legtekintélyesebb képviselőjének tekintjük.

² Hahner Pétertől, aki történész, elvárható lett volna, hogy legalább a szövegben megemlítse: az elhunyt elnök csak a színészpályának köszönhetően lett kaliforniai, az onnan több ezer kilométer távolságra, a keleti és a nyugati partvidék között félúton található Illinois államban született és nőtt fel. (A születési adatokat l. Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Budapest: Maecenas, 1998. 305. o.)

³ L. bővebben Jochen Hippler: A demokratizálás mint uralmi forma, Eszmélet 29. sz.

⁴ Forrás: Hahner Péter i. m. 306. o.

⁵ L. erről Sidney Blumenthal: The u-turn that saved the Gipper: After Iran-contra, Reagan ditched the right and embraced Gorbachev, The Guardian, 2004. június 10.

⁶ Reaganné szerepét a külpolitikai fordulatban (abban, hogy Reagan gyakorlatilag az enyhülés politikája felé vette az irányt) kiemeli például Hugh Brogan brit történész, l. “Ronald Reagan”, The Guardian, 2004. június 7.

⁷ Néhány név a hosszú sorból: Oliver North, John Poindexter, Richard Secord, Casper Weinberger, Elliott Abrams, Robert C. McFarlane, Michael Deaver, E. Bob Wallach, James Watt, Alan D. Fiers, Clair George, Duane R. Clarridge, Anne Gorscuh Burford, Rita Lavelle, Richard Allen, Richard Beggs, Guy Flake, Louis Glutfrida, Edwin Gray, Max Hugel, Carlos Campbell, John Fedders, Arthur Hayes, J. Lynn Helms, Marjory Mecklenburg, Robert Nimmo, J. William Petro, Thomas C. Reed, Emanuel Savas, Charles Wick. Ld. William Rivers Pitt: Planet Reagan, www.truthout.org , június 7.

⁸ Megjegyzendő, hogy Reagan búcsúztatásának időszakában, tehát 2004 nyarán egyes publicisták (itthon például Gömöri Endre) George W. Busht jellemezték az amerikai politikában ritkaságszámba menő idealista politikusként, ami ugyanúgy féligazság, mint Reagan esetében.

⁹ Robert Scheer: “A Nice Guy’s Nasty Policies”, Los Angeles Times, 2004. június 8.

¹⁰ A Warren-bizottság jelentésében kételkedők (vagyis akik nem hiszik, hogy Lee Harvey Oswald magányos merénylőként végzett az elnökkel) között nem kevesen vannak, akik szerint a Kuba ügyében elrendelt visszavonulónak Kennedy elnök halálához is köze lehetett, ti. a maffia nem vette jó néven az elnök puhányságát, megfutamodását.

¹¹ Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története 1914–1991, Budapest: Pannonica Kiadó 1998. 240. o.

¹² L. Hobsbawm i. m. 241–242. o.

¹³ L. Jonathan Steele: “He lied and cheated in the name of anti-communism: From Iraq, Reagan didn’t look so freedom-loving”, The Guardian, 2004. június 11.

¹⁴ Bill Clinton: Életem (2. kötet), Budapest: Ulpius-ház, 2004. 16. o.

¹⁵ A Reagan-korszak az amerikai középosztály zsugorodásának gyorsulását hozta. Azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyeknek jövedelme a medián­jövedelem 75 és 125 százaléka közé esik, 1967 óta csökkenőben volt. Ez a folyamat vált dinamikusabbá a nyolcvanas években, és a középkategóriából kilépő családok inkább lefelé, mint fölfelé hagyták el ezt a zónát. L. erről James W. Loewen: Lies My Teachers Told Me: Everything Your American History Textbook Got Wrong, New York: Touchstone, 1995. (203. o.).

¹⁶ A Kongresszus költségvetési hivatalának adatai szerint 1980-ban egy kétgyermekes, közepes jövedelmű család jövedelmének 8,2 százalékát fizette be jövedelemadó formájában és 9,5 százalékát béradóként (lényegében ez a társadalombiztosítási hozzájárulás). Nyolc évvel később a jövedelemadó-hányad már csak 6,6 százalék volt, a béradóhányad viszont 11,8 százalék, a kettő együtt tehát növekedést mutatott. L. bővebben: Paul Krugman: “The Great Taxer”, The New York Times, 2004. június 8.

¹⁷ Megjegyzendő, hogy hat évvel korábban megjelent könyvében Hahner pontosabban és szigorúbban fogalmazott. Eszerint Reagan elnöksége alatt “az Egyesült Államok jelentős sikereket könyvelhetett el, és a történészeknek még nem sikerült pontosan feltárni, mennyiben tulajdonítható ez Reagan politikájának, és mennyiben volt ő puszta haszonélvezője egy kedvezőbbre fordult gazdasági és nemzetközi helyzetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy több államadósságot halmozott fel, mint valamennyi elődje összesen, s ennek még nem lehet előre látni valamennyi következményét” (Hahner i. m. 310. o.).

¹⁸ A Washingtonban székelő Nemzetközi Valutaalap és Világbank vezetésének személyi összetétele gyakorlatilag a néhány saroknyi távolságra levő Fehér Házban dől el, mivel az Egyesült Államok rendelkezik a legnagyobb részesedéssel a két intézmény alaptőkéjében. Ezáltal politikájukra is meghatározó befolyással bír, elsősorban a pénzügyminiszter illetékes helyettesén keresztül.

¹⁹ Frekventált emlékhelynek tekinthető a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Roosevelt tér és a városligeti Washington-szobor.

A cikk rekonstruálja a szocializmus elméleti és politikai-történeti fogalmát, s így beleáramlik folyóiratunk hasábjain folyó polémiába. A szerző rámutat, hogy a szocializmus fogalmának többrétegűsége és változó értelme nem választható el az emberek természetes szükségleteitől (az ingyenes oktatástól, egészségügytől stb.), de egyetemessé válásához gazdasági fejleménnyé kell kiteljesednie, amely az állam és a tőke gyámkodásának leküzdését foglalja magában.

Az a történelmi időszak, amelyet a szocializmusban való össztársadalmi csalódottság jellemzett, úgy látszik, a vége felé jár. Az ideológiai útjelzők szemünk előtt cserélődnek fel, a politikai harc mezején új pártok és mozgalmak jelennek meg szocialista hangütésű jelszavakkal és politikai célkitűzésekkel. A liberalizmus dáridója a széles orosz rónán immár magától is kifulladóban. Az uralkodó rezsimet talán már csak a kommunista revánstól való rettegés tartja vissza, hogy hivatalosan is felvállalja a szocialista ideológia valamiféle mérsékelt változatát. Ám nincs kizárva, hogy ez mégiscsak bekövetkezik, hiszen görcsös igyekezet tapasztalható a szociáldemokrácia egyes európai etalonjainak meggyökereztetésére az oroszországi talajon. Mindez aligha hajtja a vizet a jelenleg uralkodó elit malmára; mindazonáltal a hazai ellenzéknek és kvázi-ellenzéknek előbb-utóbb meg kell határoznia elvi viszonyát a szocializmushoz. A feladat alól nem lehet kibújni a régi jelszavak ismételgetésével vagy a nyugat-európai szociáldemokrata koncepciók naiv kivonatolásával. Ahogyan egy nemrégiben zajlott vitán helyesen elhangzott, itt az ideje, hogy komoly elméleti elemzés alá vessük történelmi tradíciónkat, feldolgozzuk a felhalmozott tapasztalatot, újrafogalmazzuk a szocializmus alapvető eszmei normáit és értékeit.¹ Ez magában foglalja a kritikus önelemzést és a szocializmus mint meghatározott ideológia és történelmi gyakorlat mindenoldalú önmegújítását.²

Bármennyire eltávolodtak is a marxizmustól a jelenlegi szocialista ideológia különféle változatai, mély világnézeti alapjai tekintetében korunk szocializmusa továbbra is szorosan kötődik a marxi történetfilozófiához. Marx paradigmatikus meglátásai a szocializmusról, a kapitalizmusról, a kommunizmusról és helyükről a történelmi folyamatban gyakorlatilag kétségbevonhatatlanok maradtak. A korrekciók leginkább felületes módosításokra korlátozódnak, vagy hozzáigazgatások az éppen adott történelmi szituációhoz. Így hát, első megközelítésben, a “kapitalizmus” elvont fogalma továbbra is olyan társadalmat jelöl, amelyben a tőke és a bérmunka viszonyai uralkodnak, a “szocializmus” pedig olyan társadalomra utal, amelyben megjelennek az adásvétel, a bér- és profitviszonyok keretein kívül eső élettevékenységek. A “kommunizmus” terminussal egyfelől a piaci és áruviszonyokon kívüli emberi kapcsolatok jövőbeni uralmára céloznak, másfelől egy sor olyan kísérletre, mely e viszonyokat a jövő helyett már a jelenben meg kívánja valósítani. Világos, hogy a “szocializmus” és a “kommunizmus” kifejezés valami közös és egymáshoz közeli tartalmat jelöl, eltekintve a jelenvaló állapotok történelmi értékelésétől. A szocialisták elfogadják a világot olyannak, amilyen, és csak részletekben és fokozatosan módosítják azokat a jellemzőit, amelyek megértek a változásra. A kommunisták viszont alapjukban kívánják megrendíteni a fennálló világrend szociális és gazdasági tartóoszlopait, s ez aztán együtt jár az átalakítás politikai eszközeinek túlértékelésével és a társadalmi utópizmus túltengésével ideológiájukban és gyakorlatukban. Ennél részletesebb különbségtételre jelen elemzésünkben nincsen szükség.

A szocializmus és a kommunizmus különböző változatai nagymértékben átfedik egymást, elhatárolásuk bonyolult és gyakran semmitmondó. Általánosságban elfogadhatjuk azt a tézist, hogy a modern szocializmus magában foglalja a kommunizmust, mondhatni, “szélső baloldali” komponenseként. Másfelől a történelmi valóság nyomására a kommunista ideológiába és gyakorlatba is beágyazódnak szocialista elemek, bármi legyen is egyébként a kommunisták felfogása erről a valóságról. Úgy tűnik, ez a helyzet a jövőben is fennmarad, ami persze nem zárja ki a különböző történelmi módosulásokat sem a szocializmusban, sem a kommunizmusban.³

De még ha fenntartjuk is a szocializmus és a kommunizmus mint a “közeli” és a “távoli” jövő közötti viszony hagyományos képletét, vajon mondhatjuk-e, hogy ennek a viszonynak jelentősége van a belátható történelmi perspektívára nézve? Úgy látszik, semmiképpen, hiszen a 20. század egész tapasztalata azt bizonyítja, hogy míg a bérmunka–tőke viszonyok uralkodóak a világban, a szocializmus csak az első lépéseinél tart. A megelőzésre vagy a történelem menetének felgyorsítására irányuló kísérletek végül is részben sikertelennek bizonyultak, ami a szocializmus különféle “megtagadásai”-hoz vezetett, válságjelenségekhez a szocialista mozgalomban, sőt a liberális ideológia revánsához és a durva kizsákmányolás gyakorlatához a különböző országokban.

A jelenlegi történelmi periódusban, véleményünk szerint, nem lenne ésszerű globális történelmi változások bekövetkeztében bizakodni, ehelyett fontos felismernünk a valóság néhány olyan, fokozatosan létrejövő és világméretekben megszilárduló elemét, amelyeket már most is szocialistának nevezhetnénk. A szocializmus felülkerekedése, nem is szólva a kommunista tervek megvalósulásáról, még messze van. De a globális gyakorlatban a “szocialisztikusság” zárványait sem lehet eliminálni. A szocializmus jövőjét éppen ezeknek a “szocialisztikus elemeknek” a kibontakozásában látjuk, amelyek már a 20. században bebizonyították életképességüket.

Vegyük most sorjában szemügyre ezen “szocialisztikus elemek” felhalmozódását a társadalmi élet gazdasági, szociális, politikai és ideológiai szférájában a 20. század folyamán, illetve a közeljövő perspektívájában.

Szocializmus és gazdaság

A 20. században a szocializmus elméletének és ideológiájának általánosan elfogadott tézise volt, hogy a gazdaságban a szocialista fordulat lényege a magántulajdonról a társadalmi tulajdonra való áttérés (a társadalmasítás). Ugyanez a tétel vált a legkülönbözőbb cáfolatok tárgyává a szocializmus más ideológiai táborokat képviselő kritikusainak munkáiban, jóformán már az Oroszországban 1917 után végrehajtott társadalmi kísérlet első éveitől kezdve.⁴ Jelenünkben, a század vége felé, a szocialista gondolkodás és gyakorlat ezen koncepciója sok tekintetben módosult. Politikai téren fontos jelenség, hogy a legutóbbi években a klasszikus elképzelések legszilárdabb képviselői is (mint például az FKP vagy a brit Munkáspárt) feladták a “társadalmasítás” eszméjét. A magántulajdonnal és a “piacgazdaság”-gal folytatott közvetlen politikai harctól már régen eltávolodott nyugati szociáldemokráciának ezt a beállítottságát viszont sokan úgy fogják fel, mint eszmei és politikai kapitulációt, mint a “szocializmus eszméinek” teljes vereségét, miután a 20. század gazdasági fejlődésének gyakorlata revideálta őket.

Azonban a gazdaság szocialista átalakítására irányuló 20. századi kísérletek tanulsága korántsem korlátozódik erre a negatív eredményre. Ahogyan arra egyes tanulmányokban helyesen rámutatnak, revízióra nem a tulajdon “társadalmasítás”-ának eszméje szorul, hanem ennek az a történelmi változata (az ideológiában és a gyakorlatban), amely a 20. században uralkodott.⁵ Ez a változat bizonyos mértékben szükségszerű volt, és abból a leegyszerűsített képletből indult ki, miszerint társadalmi tulajdon = állami tulajdon. Ennek megfelelően “társadalmasítás”-on azt értették, hogy nacionalizálni kell a termelést, és az államot kell megtenni a termelőeszközök alapvető (sőt nemritkán egyetlen) tulajdonosának. A nacionalizációnak éppen ez az aktusa indította útjára az állami tulajdon többé vagy kevésbé kiterjedt szektorainak megjelenését Ázsia és Európa, Afrika és Amerika legkülönbözőbb államaiban.

Miért nem tekinthető azonban az állami tulajdon “szocialisztikus elem”-nek a modern gazdaságban, és miért kell a jövő feladatának tartanunk a valóságos szocialista “társadalmasítás”-t? Az elvi válasz az, hogy a szóban forgó formaváltás nem hozza magával a már létező gazdasági rendszer lecserélését. Az állam mint tulajdonos csak kis részben, gyakran csak névleg különbözik a hagyományos vagy modern értelemben vett tulajdonostól; lényegében éppúgy a tőke képviselője marad, mint a magántulajdonos. A bérmunkának a magán-, illetve az állami vállalatnál alkalmazott formája pusztán a kizsákmányolás körülményeinek vagy fokának különbségét jelenti, az állam egyébként egyáltalán nem mindig humánusabb kizsákmányoló. Mind az állami, mind a magántermelés célja változatlanul a maximális haszon kinyerése, ráadásul távolról sem feltétlenül a társadalom szükségleteinek minél teljesebb kielégítése jegyében. Éppen ellenkezőleg: a termelés méreteinek növekedtével és irányításának fokozódó centralizációjával (ami közös tendenciája mind a magán-, mind az állami tőkének) szükségszerűen előáll a monopolizmus, ennek természetéből fakadóan pedig a társadalom különféle gazdasági eszközökkel történő rákényszerítése arra, hogy szükségleteit éppenséggel egy meghatározott módon és szinten elégítse ki. A termelés és fogyasztás tekintetében szakadatlanul egységesülő modern gazdasági világrend keretei között a konkurenciáról zengő mítoszok a “szabad piac” olyan trubadúrjainak lelkiismeretét (?!) terhelik, mint Hayek és Popper. Hasonlóképpen a “fejlett szocializmus” dalnokainak – mint pl. Koszolapov – történelmi számlájára írandó a “társadalmi tulajdon” mítosza egy százszázalékosan állami gazdaságban.

Így hát az állami tulajdon önmagában se nem szocialista, se nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik. Ezek pedig gazdaságilag “Vespasianus kora óta” egyelőre változatlanok: profit, gazdasági célszerűség, a lehető legnagyobb jövedelmek megszerzése, avagy, marxista terminológiával élve, a legnagyobb értéktöbblet kisajtolása.

Ha “szocialisztikus elemek”-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból “nem profitábilisak”, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául. És itt egy érdekes megfigyelést tehetünk: a 19. századi német nacionalizációtól kezdve, “társadalmi tulajdon”-ba jobbára olyan területek kerülnek, amelyek vagy a termelés általános feltételeinek biztosításával kapcsolatosak (kommunikáció, közlekedés, közművek), vagy az úgy nevezett “szolgáltatási szférá”-ba tartoznak (oktatás, tudomány, kultúra). Minthogy mindezen szféráknak megvan a maga “termelés”-e, finanszírozásuk mégiscsak elsősorban a társadalmi jövedelemből történik, az állami költségvetés támogatására szorulnak. Mondhatni, egy olyan szociális termelésről van szó, amely a társadalmi termék átcsoportosításának és fogyasztásának szféráját szolgálja ki. És e tekintetben még Oroszország történelmi tapasztalata sem negatív – az állami közlekedésről, a postáról, az egészségügyről, a tudomány, az oktatás, a kultúra szférájáról mint a termelés különös típusairól van szó –, megvannak a vívmányai; jóllehet kétségtelen, hogy ha ténylegesen vannak is itt jelen “szocialisztikus elemek”, ezek meglehetősen gyengék, tekintettel e területeknek már szóba került periferikus voltára a társadalom történelmi fejlődésének ipari időszakában. (Futólag megjegyezve: a “posztindusztriális társadalom”-nak – például toffleri értelemben vett – fogalma oly feltűnően ideologisztikus, hogy ennek a ma különben közkeletű megkülönböztetésnek az alkalmazásától egyelőre eltekinthetünk.)

A szocializmusnak a liberális és konzervatív táborból felhangzó bírálata különös figyelmet szentelt az állami gazdálkodásra jellemző tervszerűség momentumának, éppen erre vezették vissza mint politikai következményt az autoritárius és totalitárius kormányzási technikát.⁶ Mindazonáltal a 20. század gazdag tapasztalata e tekintetben is azt mutatja, hogy egy adott társadalom gazdaságának tervszerű irányítása nem feltétlenül kizárólag a szocialista átalakulás jellemzője. A 20. század történetében a többé vagy kevésbé tervszerű gazdaságirányítás mindig vagy valamely háborúval volt kapcsolatos (felkészülés rá vagy következményeinek felszámolása), vagy az államok gazdasági versengésével, a modernizáció folyamataival. Az állam mindkét esetben tűrésre, az erők megfeszítésére, az erőforrások összpontosítására kényszeríti a társadalmat, mintegy fenntartja a gazdaság háborús időkre szabott működtetését. A gazdaság ilyetén irányítása kizárja vagy korlátozza a személyiségi jogokat, és rendszerint szabályozza a fogyasztás színvonalát. Ami ennek eredményeképpen előáll – a masszív gazdaság, az iparosítás véghezvitele vagy a háborúra való felkészülés –, annak végképp semmi köze szocialista elképzelésekhez a kizsákmányolás korának megszüntetéséről, a nemzeti felvirágzásról vagy a bérmunka felszámolásáról. (Ezenkívül azt is meg kell jegyezni, hogy – ha hihetünk a szóban forgó gazdasági formáció történészeinek⁷ – a tőkés gazdaság “nemtervezett jellege”, maga is csak liberális mítosz.) A tervezésnek különösebb szociális hozadék nélküli sikeres alkalmazására példák egész sora hozható fel a 20. században. Különösen jellemző ez Kelet-Ázsia különböző országainak gazdasági előretörésére.

Mindezek alapján a letűnt század egyik legfontosabb tanulsága bármely szocialista ideológia számára feltételezhetőleg az, hogy szakítanunk kell azzal az illúzióval, miszerint a tulajdon társadalmasítása és a tervszerűség döntő jelentőségű eszköz a gazdasági szféra szocialista átalakítására. Láthatólag még nem találtuk meg a történelmi utat egy olyan termeléshez, amelynek a célja nem a profit lesz, hanem a társadalom szükségleteinek maximális kielégítése. Egyelőre a legtöbb, ami a jelenvaló gazdaság javára írható: eléggé termelékeny ahhoz, hogy a termeléshez legközelebb álló szférában, nevezetesen az elosztásban, megjelenhessen néhány “szocialisztikus elem”.

Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a szociáldemokratáknak a szocializmusról mint az elosztás szférájában végrehajtott reformról alkotott felfogása nem megalapozatlan. Természetesen nem a termelés és az elosztás közötti választásról van itt szó. A szocialista mozgalom egalitarisztikus tendenciái egyáltalán nem mondanak ellent a tulajdonformákkal való kísérletezésnek, a nacionalizációnak vagy a “termelési demokrácia” kialakításának. Inkább úgy áll a dolog, hogy a gazdasági fejlődés jelen szintjén egyszerűbb, elérhetőbb és történelmileg kivitelezhetőbb az elosztást formálni az állam segítségével. Vajon melyek a mezőgazdasági munka vagy az ipari termelés azon átalakulásai, amelyekről már elmondható, hogy e munkaformák tartalmilag közelebb kerültek az alkotó folyamatokhoz? Vagy a praxis azon privilegizált formáihoz, amelyek mindig a közép- és felső rétegek monopóliumát képezték? Hány és milyen tudományos-technikai forradalom szükséges ahhoz, hogy az ember ne pusztán a falat kenyérért dolgozzék, hanem legmagasabb rendű személyes képességeit és törekvéseit teljesítse ki a munkájában? A kutatók természetesen helytállóan mutatnak rá, hogy az ipari és mezőgazdasági munka hagyományos szféráiban foglalkoztatottak száma általánosan csökken, nő ellenben a “szolgáltatási szféra” alkalmazottaié, és egyre több bonyolult, alkotó jellegű foglalkozás alakul ki a tudomány és a technika érintkezési területein. Mindazonáltal összességében a társadalomban (az emberiségben) továbbra is olyan termelési mód uralkodik, amelyik végletesen durván, barbár módon viszonyul “a munka emberé”-hez. A gazdaságnak valóságos, mélyreható szocialista átalakítása ezért a jövő feladata.

Szociális szféra

Nézetünk szerint az emberiség gazdasági életének alapvető jellemzői a 19. század óta még mindig változatlanok. Ám hatalmas és szerintünk eddig nem eléggé értékelt változások mentek végbe a gazdasághoz legközelebb álló szociális szférában. Amit mai fogalmai szerint általában jelent, abból a 19. század közepén még szinte semmi sem létezett, még az akkor leggazdagabb országokban sem. Disraeli és Gladstone Angliájának költségvetésében még csak utalás sincsen társadalombiztosításra és ingyenes állami egészségügyi szolgáltatásokra, közoktatásra, nyugdíjellátásra, munkanélküliek, sokgyermekes családok támogatására, sportra, kultúrára. Mint ismeretes, az első jelek az állam szociális kötelezettségének elismerésére a bismarcki Németországban jelennek meg, de csak majdnem száz év múltán, a 20. század közepére alakult ki a fejlett szociális szféra a Föld államainak többségében. Mi több, megjelentek az államok feletti, tendenciájában globális szociális politika kialakításának látható kezdeményei. Erről tanúskodik, például, az Európai Parlament tevékenysége, az ENSZ egy sor konferenciájának ajánlásai, olyan nemzetközi szervezetek tevékenysége, mint az ILO, szakszervezeti szövetségek, politikai mozgalmak.

A szociálpolitika terén a 20. században elért történelmi vívmányokat joggal kötik össze a szocialisták tevékenységével, bár ez a megfigyelés elég felületes. Két történelmi tényre hívom fel itt a figyelmet. Először is, az Egyesült Államokban e szféra jelentős eredményei esnek Roosevelt elnök idejére, akinek semmi köze nem volt a szocialista mozgalomhoz. A roosevelti “új irányvonal”-at az Amerikában hagyományos liberális ideológia dolgozta ki, és a szociális reformok sok tekintetben a “tőke–bérmunka” alapviszony megóvásának jellegét viselték magukon.⁸ Másodszor, annak ellenére, hogy Oroszországban az elmúlt években ideológiájával és gyakorlatával egyetemben megbukott a kommunista berendezkedés, “ránk maradtak” olyan – a “piacgazdaság” országaiban működőkkel összemérhető – szociális intézmények és viszonyok, mint az állami oktatási, egészségügyi rendszer, a nyugdíjrendszer, a sokgyermekesek, a kulturális intézmények támogatása stb. Igaz, a tehetetlenség erejénél fogva e rendszerek szűkítése még mindig folyik, de valószínűleg mégiscsak túlélik a politikai szféra minden fordulatát.

A szociális gyakorlat a 20. században lényeges átalakulásokat ért meg, bizonyos mértékben függetlenül attól, hogy e folyamatokat ideológiailag szocialista, liberális vagy kommunista módon fogták-e fel, és vitték-e végbe. Mindazonáltal, ha ezeket a történelmi változásokat nem köthetjük is kizárólag a szocialisták tevékenységéhez, önmagában véve e változások általános jellege kétségtelenül szocialista. A mai napra a szociális szféra jelzett változásai megszilárdult szokássá és hagyománnyá váltak, és így – a beszűkítésükre irányuló nagyszámú kísérlet ellenére, mint amilyeneket például a Thatcher kormányzása alatti Anglia szociálpolitikájában láttunk – ma már a szociális realitás mint olyan lényegi jellemzői.

A valóságban tehát úgy alakultak a dolgok, hogy a szociális szférában gyökeret vertek bizonyos “szocialisztikus elem”-ek, miközben a gazdaságban továbbra is a klasszikus “bérmunkás–tőke” viszony uralkodik. Ennek megfelelően a szocialisztikus momentum nem a termelés, hanem az elosztás szférájához tartozik. Stabilan az állam mint olyan tevékenységének egyik legfontosabb szférájává vált, minthogy a szocialista típusú szociálpolitika a világban szinte kizárólag állami szociálpolitikaként létezik. Ebben az értelemben elfogadható a “szociális állam” (Sozialstaat) terminusa, amely éppen azt az új momentumot ragadja meg, amit a 20. század hozott a szociális szféra tekintetében.⁹

Feltűnő, hogy az állami szociálpolitika ellen intézett támadások a legkülönbözőbb országokban mennyire hasonlók. Akár “vegyes gazdaságú” országokról van szó, akár, ellenkezőleg, mint nemrég nálunk is, teljes mértékben “államosított” gazdaságúakról, a bírálók érvei között feltétlenül megtalálható egy sor tökéletesen azonos állítás. Így például nem kevés érv hangzik el a szociálpolitika hatékonyságáról szóló tézis ellen, mondván, hogy ennek eredményei valójában nem hatnak ki lényegesen az emberek életére. Kimutatják, hogy a lakosság szűkölködő rétegei nem kapják meg a szükséges szociális támogatást, lévén, hogy az adóbevételek oroszlánrészét az állandóan növekvő és mohó állami hivatalnoksereg, a bürokrácia vágja zsebre. A bírálók állítása szerint a szociális szükségletek kielégítésére szolgáló költségvetési keretek folyamatosan elégtelennek bizonyulnak a szociális állam pazarló jellegének következtében. A szociális állam étvágyának adócsökkentéssel kívánnak gátat vetni, amit vagy külgazdasági nehézségekkel indokolnak, vagy azzal, hogy az adókivetés már meghaladta a gazdasági normák szintjét.

Ez a bírálat nem nevezhető pusztán akadémikusnak. A szociális állam megerősödése, sőt, puszta léte ellen tényleges, kiélezett harc folyik. A legutóbbi években, különösen a Szovjetunió összeomlása után, a világban elterjedt az a vélemény, hogy “a szocializmusnak vége”, és a szociális állam egy sor intézményét Európában és a világon a megsemmisítés fenyegette. Ám egyszerűen lehetetlen minden további nélkül visszatérni az ipari kapitalizmus korának antiszociális államához. A szocialista intézmények – az egészségügy, a szociális védelem, az oktatás stb. szférájában – még a sokéves konzervatív vagy liberális kormányzás körülményeit is túlélik.

Miután a “szocialisztikus elemek” beleszövődtek a szociális valóságba, a korábban egyszerű világrend lényegesen bonyolultabbá vált. Az ipari típusú társadalmi szerkezetet alkotó alapvető csoportok érdekkülönbségei helyett előállt az egészében vett társadalom szociális stratégiáinak bonyolult viszonyrendszere (persze e stratégiáknak is megvannak a maguk politikai-ideológiai hordozói és megtestesítői). Egyfelől – leginkább az állam által kifejezett – társadalmi érdek irányul a gazdasági növekedés maximalizálására, a nemzeti jövedelem növelésére, a helytállásra a más államokkal és népekkel folytatott versenyben. Másfelől azonban nem kisebb – és sok tekintetben ugyancsak a modern állam által kifejezett – társadalmi érdek a népek életkörülményeinek javítása, a lakosság szociális védelmének erősödése, az egyéni önmegvalósítás lehetőségeinek bővítése, a kultúra, az oktatás és a tudomány támogatása. Hogy ilyen irányban haladjanak a dolgok, arra a demokratikus berendezkedésű rendszerekben újból és újból választók tömegei szavaznak, akik szociális állam típusú állami politikát kívánnak. Olyan körülmények között, amikor kötött, behatárolt a gazdasági növekedés és a nemzeti jövedelem, a többség szociális elvárásainak kielégítése csökkentheti az adott nemzet gazdasági teljesítményét (túlságosan nagyok az adók, a fogyasztás szférája korlátozza a termelését). Ezért a modern államban, általánosságban szólva, mindennemű kormány arra törekszik, hogy működésében összeegyeztesse a gazdasági liberalizmust a “szocialisztikusság” minimumával, ami persze állandóan szüli a modern gazdasági és szociálpolitika megfigyelői számára olyannyira ismerős összeütközéseket és kompromisszumokat.

A szociálpolitika sok nehézsége és problémája a modern világban valószínűleg azzal áll összefüggésben, hogy történelmileg gyermekcipőben jár, és csökönyösen “minimalizálni” akarják. A szociális garanciákhoz rendszerint csak azok szoknak könnyen hozzá, akikre kiterjednek. A jobb helyzetben lévő rétegek ezzel szemben az egész 20. század folyamán szakadatlanul azon siránkoztak, hogy “mértéktelenül nagyok az adók”. Ezek az emberek aligha szorulnak rá a szociális támogatásra, az ingyenes orvosi ellátásra stb. Minthogy a társadalomban az ő kezükben van a gazdasági hatalom, befolyást gyakorolhatnak a szociális szféra minimalizációjára, visszafoghatják a szociális politika lehetséges további lépéseit. A szociális szféra a 20. században erősen összefonódott a “szociális minimum” fogalmával, és általában véve is valamiféle “kényszerű humanizmus” formáját öltötte. Ezért aztán a szocialista szociálpolitika előtt még sokáig az a feladat áll, hogy elérje a “szociális minimum”-nak az “emberhez méltó” szintjére való felemelését.

A szociálpolitika napjainkban egyáltalán nem megkülönböztetett jelentőségű irány az államok és az államközi intézmények tevékenységében. Elvi jelentőségű változások valószínűleg csak akkor lesznek lehetségesek, ha a nemzetközi viszonyok legalább bizonyos fokig humanizálódnak és megszilárdulnak (ami a “háború nélküli világ” közelítését jelentené), továbbá, ha a szociális jogok a politikai jogokkal egyenlő státusra tesznek szert. Ez az idő nincs beláthatatlan távolságban, ott van már a következő nemzedékek horizontján. Ezeknek a nemzedékeknek meg kell találniuk azokat az egész világra kiterjedő szilárd garanciákat, amelyek biztosítják minden egyes ember szociális jogát a méltó és szabad élet eszméjének megfelelő minimumra. Jelenleg ezt a leendő minimumot nem annyira az emberiség többségének, mint inkább a fejlett országok úgynevezett “középosztályai”-nak életében lehet felfedezni. De ha egyszer a költségvetési-gazdasági szférában itt-ott lehetségessé válik átigazítani az állami prioritásokat, és a figyelmet a haszontalan állami kiadások rovására a többség általános életminőségére fordítani, feltétlenül lényeges pozitív változások következnek be. Valamelyes történelmi tapasztalat erre nézve van is már a semleges országokban (Svájc), illetve azokban, amelyek visszafogták háborús kiadásaikat (a második világháború utáni Németország, Japán). Bár természetesen ez csak az első lépéseket jelenti, történelmi kísérleteket, amelyeket aligha azzal az igénnyel hajtottak végre, hogy ezzel megnyíljék az egyetemes út a szociális fejlődés előtt. De ezt az utat akkor sem lehet már lezárni.

Politika és szocialista mozgalom

Vajon van-e a szocializmus eszmeiségével és társadalmi mozgalmával kapcsolatos politikai gyakorlatban valamiféle specifikusan “szocialista” momentum? A szocializmus bírálói időtlen idők óta eklatáns példaként hivatkoznak arra az összefüggésre, amely a szocialista eszméket állítólag összeköti a totalitárius típusú politikai gyakorlattal. Valóban, nem egy 20. századi diktátori-despotikus rezsimmel társíthatónak bizonyult egy elég erős szociálpolitika. Ezért aztán semmi meglepő sincs abban, hogy a szocialistaellenes beállítottságú publikációkban vég nélkül ismétlődik a képlet: tervgazdálkodás plusz a gazdaság szocializációja = totalitárius rendszer = szocialista ideológia. Ugyanakkor megjelenik a tiltakozás is az ilyen elképzelések ellen, leginkább és legkövetkezetesebb módon az európai szociáldemokrácia körében.¹⁰

Ez a tiltakozás nemcsak történelmi értelemben jogos, de elméletileg is figyelemre méltó. A szocializmus ideológiai alapjaiban senkinek sem fog sikerülnie bármiféle “totalitárius” elemet felfedezni. Nincsen bennük igazolás a tömeges terror alkalmazására, nem nyilvánítják értéknek a kormányzás tirannikus formáját, nem fogalmazódik meg bennük a vezető párt eszméje a sztálini “kardviselők rendjé”-nek mintájára. Mindez csak a gyakorlatban jelent meg. Ha előítéletek nélkül szemügyre vesszük a Marx tolla alól valaha is kikerült legantidemokratikusabb ideologémát, “a proletariátus diktatúrájá”-t, itt is valami váratlanra bukkanunk. Marx olyan anyagon fejti ki a felfogását, amelyet a Párizsi Kommün történetéből merített. És olyasmikről beszél (a liberálisokhoz hasonlóan!), mint “gyenge” – más szóval: olcsó – állam, a hivatalnoki szellem minimuma, az apparátus leválthatósága, decentralizáció, harc a bürokrácia nyomásával, és, ami a legfontosabb, a reguláris hadseregnek a felfegyverzett polgári lakossággal, polgárőrséggel való felváltása. Ugyan mi ebben a sajátosan totalitárius? És mégis, ez az eszmeiség sok esetben távol állt a szocialisták politikai gyakorlatától, amikor a 20. században hatalomra jutottak. Persze egyáltalán nem mindenütt semmisítették meg a parlamenti rendszert. De az államiság szférájában sehol sem tettek elvi jelentőségű kísérletet az átalakításra. A szocializmus mindenütt elfogadja a történelmileg készen talált játékszabályokat. A demokratikus társadalmakban aláveti magát a demokrácia szabványainak. A totalitárius rezsimekben ugyancsak alkalmazkodik, megél valahogy. A szociális viszonyok javításának minimumát mindkét fajta politikai forma felmutatja.

Milyen módon és miért képesek megtalálni a helyüket a szociális szféra “szocialisztikus elemei” ennyire ellentétes politikai rendszerekben? A válasz valószínűleg a következő: azért, mert a szocializmusnak mint olyannak máig sincsen saját politikai stratégiája, amely meghaladná az államiság jelenvaló típusait. Sem a “keleti” szocializmusban – Szovjetunió, Kína –, sem a “nyugatiban”, a szociáldemokrata és szocialista kormányzás különböző időszakaiban – Anglia, Franciaország, Görögország, Spanyolország, skandináv országok –, a szocializmus sehol sem állt elő valamennyire is jelentős reformelképzelésekkel az államiság terén. Minden, amit tettek, így vagy úgy belefért az adott ország államigazgatási hagyományába. Tanácshatalom, “decentralizáció”, “föderalizáció”, “fejlett demokrácia” – mindez abszolúte hagyományos, és adott esetben éppúgy megfelel a szocialista, mint az “antiszocialista” politikának. Még az a tény is, hogy “polgári” és “szocialista” pártok cserélgethetik egymást az európai országok kormányrúdjánál, elsősorban azt bizonyítja, hogy alapjában véve semmiféle “új” államiság nem jött létre a világban.

Van egy alapvető körülmény, amely elvileg magyarázza meg korunk szocializmusának politikai gyengeségét: az az eredendő, zsigeri etatizmus, amely jellemző a szocialistáknak mind az ideológiájára, mind a gyakorlatára. Az egész szocialista tradíció, kevés kivétellel, éppen a társadalom állami megszervezésével reméli megvalósítani a szociális átalakításokat. Az állam mint olyan legszembetűnőbb vétkeihez a szocializmus persze kritikusan viszonyul (ez fogalmazódik meg “az állam elhalásá”-ról szóló marxi koncepcióban). Mindazonáltal, egészében véve, a szocialisták, különösen Európa szociáldemokratái vagy az oroszországi kommunisták, buzgóbb államhívők, mint a klasszikus korszak liberálisai. Ez mindenekelőtt abban érhető tetten, hogy szociális programjainak véghezvitelét a modern szocializmus lehetségesnek tartja bármiféle jelentős politikai reform nélkül is. Ami a demokráciáról alkotott felfogást illeti, a liberálisoktól való eltérései nem is olyan jelentősek. Kissé lekerekítve azt mondhatjuk, hogy a szocializmus a modern demokratikus köztársaságok “játékszabályai”-t a saját tevékenysége számára is megfelelő és még csak át sem gondolandó előfeltételnek tekinti.

De be kell látni, hogy az állam mint olyan egyáltalán nem valamiféle egyszerű szerszám, amely felhasználható ilyen vagy olyan célra. Az állam – a család és a polgári társadalom mellett – egyike a társadalom legősibb és legstabilabb rendszereinek. Egy bizonyos határig mindig képes volt befolyásolni a társadalom szociális és kulturális életét, most pedig, amikor az állami tulajdon sok országban olyan gazdasági erővel ruházta fel, mint amilyennel korábban még sohasem rendelkezett, ez a befolyás csak nőtt. A hadiipari komplexum, a bürokrataapparátus, az állami jelenlét gigantikus kiterjedése a modern államot a társadalmi javak legfőbb fogyasztójává teszi, méghozzá úgy, hogy ez az állami fogyasztás éppen annak az újraelosztásnak a rovására megy végbe, amelyet a szociálpolitika lényegének tartanak. (Persze országonként ez megint csak különbözőképpen alakul.)

Mindebben, úgy látszik, korunk általános történelmi körülményei nyilvánulnak meg. A 20. században a világ államainak nagy része folytonosan vagy háborúzott, vagy háborúra készült. Ez ma is így van. Ráadásul ez a szóban forgó államoknak nem mellékes, hanem éppenséggel elsődleges, gyakorlati célja. Ez határoz meg minden mást. Morálisan elítélni ezt az állapotot nem helyénvaló, hiszen itt nem az emberi természet dühödt harci vágyáról vagy agresszivitásáról van szó, hanem arról, hogy világunkban nincsenek hathatós nemzetközi garanciák az állam biztonsága tekintetében. Mint eddig is, mindent – vagy legalábbis sok mindent – az erő dönt el, vagyis a nemzetek, államok gazdasági és hadi potenciálja. A jelenlegi háborúk az ősi és későbbi korok háborúitól csak a fegyverzetek, készletek mennyiségében, a hadműveletek hatóereje és lehetséges eredményei tekintetében különböznek.

Nos, ha az állam működésének külső szféráiban a háború és a fegyverkezés a legfőbb momentum, vajon mi dominál a belsőkben? Az állami hatalomnak itt is egész sor hagyományos problémával kell szembenéznie. Ilyenek, például, az etnikai konfliktusok, a szociális és politikai instabilitás, a bűnözés, a vallási villongások. A 20. században ezekhez járultak még az ökológiai, demográfiai, szociokulturális problémák. De összességében az állam természete ezeknek a megoldására nézve is ugyanolyan maradt, mint az emberiség történelmi múltjában. Vajon alapvetőbbek-e bármely állam tevékenységének ezek a feladatai és formái, mint például a szociálpolitika újabban kialakult szféráját érintők? A 19. század szocialistái meg voltak győződve, hogy hatalomra jutásuk a prioritások újrarendezését hozza majd magával, de ez mindeddig nem történt meg.

Így hát a modern társadalomban drámai és a közeljövőben feloldhatatlan meghasonlás van jelen.

Igen erős indíttatás mutatkozik a modern állam “szocialitás”-ának fokozására. Ez jelenik meg azokban a követelésekben, amelyeket a társadalom többsége támaszt az állammal szemben. A többség befolyásának lehetőségei természetesen csekélyek, legtöbbször minden kimerül a politikusok választások előtti ígéreteiben. Mindazonáltal maga a tendencia az állami felelősség növelésére az egészségügy, az oktatás, a kultúra terén történelmileg egyre erősödik. Nem tűnik nehéznek előre látni, hogy a “polgári társadalom” ezen szférái, nemkülönben a vagyontalanok támogatása, a munkások jogainak védelme és az egyáltalában vett szociális gondoskodás az állami költségvetések korlátlanul növekvő részét képesek felemészteni. Nehéz egyet nem érteni Dahrendorffal abban, hogy a “szociális állam” drága,¹¹ ám még tovább is fog drágulni, minthogy ezekbe a szférákba vég nélkül lehet befektetni: bővülnek az emberek szükségletei, szakadatlanul nő a tudományos-technikai haladás ráfordításigénye és így tovább.

A másik oldalról erőteljes tendencia mutatkozik a hagyományos állami szféra növelésére (hadsereg, fegyverzet, büntetés-végrehajtási intézmények, hivatalnoki apparátus). E rendszer költségigénye potenciálisan ugyancsak végtelen, s végül képes olyan fekete lyukká válni, amely magába szippantja az egész társadalmi jövedelmet.

Így hát a szociális szféra történelmileg fokozatosan konfliktusba kerül az archaikus, mindenekfelett háborúorientált államisággal. Ez a konfliktus egyelőre olyan versenyre emlékeztet, amelyben a szociális szféra fokozatosan erőre kap, ha rendszeresen vereséget szenved is (ne felejtsük el, hogy a 20. század történelme az emberi történelem leggigantikusabb háborúinak időszaka volt). Bármiféle folytatás elképzelhető, akár az emberiség önmegsemmisítése is háborúk és ökológiai katasztrófák révén. A fejlődés legvalószínűbb irányai már kivehetőek, és vélhetőleg valamilyen módon a közeljövőben meg is valósulnak. Jelenleg a következő fejlődési változatok vázolhatók fel:

1. A militarizmus részleges győzelme, a hagyományos állami intézmények elhatalmasodása, egy olyan tudományos-technikai haladás, amelyet az “emberölési ipar” (Marx) feladatai és lehetőségei határoznak meg. Ez az irány jelenti a legnagyobb veszélyt az emberiség számára, noha kétségtelenül ez volt a meghatározó a 20. században a világ vezető országaiban, és napjainkban is újabb és újabb országok csatlakoznak hozzá jobb ügyhöz méltó lelkesedéssel. Úgy tűnik, ezen az úton elkerülhetetlen a katasztrófa, minthogy a népek közötti különbségek a kultúrák, civilizációk, szociális rendszerek és a jóléti szint tekintetében állandó forrásai a konfliktusoknak, amelyeknek végzetessé terebélyesedését a múltban gyakran csak az akadályozta meg, hogy nem állt rendelkezésre a modern, nagy hatásfokú hadi ütőerő.
2. A szociális szféra részleges győzelme. Ez az emberi élet meghosszabbodásához, a fogyasztás magasabb színvonalához, az oktatás és kultúra fellendüléséhez, ökológiai jóléthez vezethet.
3. A konfliktus áthelyeződése az államok feletti szintre: a szociális és politikai folyamatoknak, a hadi kiadások korlátozásának, a legalább minimális nemzetközi biztonság garantálásának regionális és globális szintű szabályozása. A konfliktus ebben az esetben ugyan nem szűnik meg, de létrejönnek minimalizációjának feltételei, elérhető, hogy a különféle modern állami berendezkedésekben többé-kevésbé egyensúlyba kerüljenek az egymással szemben álló legfontosabb szférák.
4. A konfliktus teljes felszámolása a gazdasági rendszernek, az államok politikai természetének átalakításával, annak elérésével, hogy ne látszólag, hanem valóságosan is előálljon “az általános fogyasztás társadalma” (ami feltételezi a “létszükségletek” problémájától való teljes megszabadulást, az élet szociális minőségének biztosítottságát, a társadalom és a személyiség mindenfajta belső és külső fenyegetettségének kiküszöbölését).

A szocialista ideológia

A 20. században a “szocialisztikus elemek” mindenekelőtt azzal kapcsolódtak össze, hogy milyen mértékben képesek elérni a bérmunka körülményei közé helyezett emberek valamiféle “szociális minimum”-ot (ami egyébként még azt sem jelenti, hogy legalább az emberi alapszükségletek elfogadhatóan ki vannak elégítve). Az emberi munka többnyire ma is kényszerű, elidegenedett munka. Ennek megfelelően a politikai viszonyok szférája azon az elven működik, hogy a többséget rá kell “kényszeríteni” az adott típusú társadalmi rend elfogadására. Ami a szocialista gyakorlatot illeti, jobbára ez is azzal jár, hogy a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítik ki a javak átcsoportosítását a “szocialisztikus elemek” erősítésére. Véleményünk szerint éppen ebben lehet is megragadni a 20. századi létező szocializmus lényegét. A marxi hasonlattal élve, mindez a szocialista társadalmi viszonyok vajúdási kínjainak időszakaként írható le.

Megfelel-e ennek a folyamatnak korunk szocialista ideológiája? Valamilyen mértékben, természetesen, megfelel, ám éppenséggel ideológia mivoltában, azazhogy részlegesen. Különböző formáiban az embereknek a méltó, biztonságos, civilizált és értelmes élet iránti reményei és vágyai fejeződnek ki. Egy olyan élet iránt, amely többek között megfelel az európai humanista elképzelésnek az ember rendeltetéséről, az individuum szabad fejlődéséről a szabad munka, a kényszer nélküli társadalom keretei között. A legmagasabb rendű humanisztikus lelkesültséget megtestesítő változataiban a szocializmus tagadja az erőszakot, a háborút, a társadalmi elidegenedést, a történelmi kollíziók és metamorfózisok irracionalitását; szorgalmazza a társadalmi szerveződés archaikus állami formájának megszüntetését, egy valóban új világ elérését, amelyben szabad, mindenoldalúan fejlett, új emberek élnek és tevékenykednek.

Ezek után viszont az is világos, hogy egy ilyen ideológiának a történelmi gyakorlat realitásaitól való nagymérvű elemelkedettsége nem kivétel, hanem szabály. Ez a diszkrepancia, ahogyan már szó volt róla, akár végletesnek is bizonyulhat, odáig is elmehet, hogy a gazdaságban, a politikában, a szociális szférában szocialisták, szocialista ideologémák jegyében hajtanak végre valójában mélységesen antiszocialista lépéseket. A szocialista ideológia és a nagymértékben ellentmondásos gyakorlat elkerülhetetlen szembenállása egyébként eklatánsan megmutatkozik magán az adott ideológián belül is, nevezetesen abban a dilemmában, amely a távoli, “utópikus” célok és tervek, illetve a folyó gyakorlat ténylegesen adódó feladatai között áll elő. Míg az előbbiekre szükség van az általános történelmi önmeghatározás, a mozgósító ráhatások erősítése, a választói bázis bővítése szempontjából, addig az ideológia pragmatikus magvának szerepe nemcsak egyszerűen a praxis működtetése, hanem egyszersmind a túlzott szociális elvárások, az e téren esetleg veszélyessé fokozódó radikalizmus visszafogása is. Egy és ugyanazon ideológia keretein belül bizonyos csúsztatások, szintcserék mennek végbe: például a szociális egyenlőséget mint szocialista értéket felcserélik a fizetéseknek a bérmunka rendszerén belüli egalitárius egymáshoz igazításával; vagy a szabad munka fogalmát úgy értelmezik, hogy ez nem egyéb, mint munkavégzés egy állami vagy csoporttulajdonban lévő hagyományos vállalatnál. A nagy szocialista projektum szóban forgó céljai ezzel az össztörténelmi értékek szférájába távolodnak, a folyó feladatokat viszont csak tisztán formálisan, általános frázisok szintjén kapcsolják a szocialista perspektívához. Ez valamiféle immanens ambivalenciát kölcsönöz a szocialista ideológiának, ami bárki számára világossá válhat, aki összeveti egymással ennek a mozgalomnak egyfelől elméleti, másfelől pártprogramjait, terveit.

Ennek a kettősségnek nemcsak gyakorlati, józan ésszel átlátható okai vannak, hanem mély, filozófiai-világnézeti gyökerei is. A szocializmus egyaránt megörökölte a világmindenség szükségszerűségéről és megváltoztathatatlanságáról szóló keresztény koncepciókat – a marxista interpretációban ezt tükrözi például a történelmi törvényszerűségek feltétlen érvénye –, illetve a világ és az ember formálhatóságának reneszánsz meggyőződését. Ez utóbbi fejeződik ki abban a naiv bizonyosságban, hogy minden leküzdhető és megváltoztatható. Még a marxizmusban is, amely elismeri a történelem törvényszerűségeinek megkerülhetetlenségét, van ilyen kibúvó: annak lehetősége, hogy – ahogyan Marx fogalmazta – “megkönnyítsük a történelem számára a vajúdás kínjai”-t, azaz előrelendítsük, felgyorsítsuk a történelem menetét. Természetes, hogy éppen ez az említett pólusok közötti állandó manőverezés határozza meg a szocialista ideológia egész létfolyamatát, metamorfózisait, hol távolodását, hol közeledését más ideológiákhoz (liberalizmus, konzervativizmus). Ez valószínűleg így lesz a jövőben is. Ez a kettősség, a közeli és a távoli elszakadása kiküszöbölhetetlen, és elvileg hasznos is, minthogy ez alkotja a lényegét a valóság eszmei megmásításának, amely nélkül az ideológiák mint olyanok hatástalanok lennének.¹² Mindazonáltal ez a tudathasadás nem jelent szakadékot, teljes elkülönböződést. A pólusok viszonya bonyolult, de végül is egy és ugyanazon tudat különböző oldalairól van szó.

Az ideológiai kettősségnek ugyanez a jelensége figyelhető meg a szocialista típusú individuális tudat és gyakorlat síkján. A szocializmus eszméjének megtestesítőiként és felvállalóiként feltűnt történelmi személyiségek soraiban a modern társadalomnak szinte egész spektruma képviselve van: férfiak és nők, politikusok és tudósok, humán és technikai értelmiségiek, alsó és középrétegekből valók. Létformájuk tekintetében (életszínvonal, erkölcs, kulturáltság, képzettség) szinte semmiben sem különböznek a liberalizmus és a konzervativizmus ugyanilyen követőitől. Ezeknek az embereknek az egyéni tudatában van valami közös, statisztikailag átlagos, ami abban nyilvánul meg, hogy a “szociális állam” realitásait természetesnek, normálisnak, szükségszerűnek fogják fel. E reáliáknak a legkülönbözőbb eszközökkel való védelme szinte az egész társadalom szociális viselkedésének normáját képezi (ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy átmenetileg manipuláció áldozataivá váljon más politikai-ideológiai áramlatok részéről, amelyek a köznapi tudat korlátoltságát, teszem azt, antiszocialista pártok választási győzelemre juttatásához használják fel). Ilyenként rögzült a fundamentális, tömeges kvázi-szocialista típusú tudat a 20. században. Ez a tudat természetesen korántsem elegendő mértékben reflektál önmagára, ahogyan ez már mindenfajta köznapi tudattal lenni szokott; távolról sem “tiszta”, a legkülönbözőbb képzetek élnek együtt benne a jelzett köznapi “szocialisztikusság”-gal. De létezik. Elfogadhatjuk mint az emberi modell 20. századi újdonságát, amely ezt a századot így a világméretű szocializmus eredeti előállásának időszakává avatja. De a “köznapi szocialisztikusság” mellett ugyanabban a tudatban megmaradnak a szocializmus paradigmatikus össztörténelmi értékei vagy legalább ezeknek némely vulgarizált mérve és visszfénye. A dolgok ilyetén állása erkölcsi szempontból meglehetősen drámaivá teszi a szocialisták helyzetét. Bármely gyakorlati sikert, bármely valamennyire is jelentős hatást a társadalmi helyzetre óhatatlanul részlegesnek, felszíninek, nem ténylegesnek fognak fel. Bármely kudarc viszont úgy értékelhető, mint ami természetes, elkerülhetetlen “a dzsungel törvényei” között. A szocializmus céljainak tisztaságával és emelkedettségével kontrasztba kerülnek a gyakorlatnak a politika és a propaganda “tisztátalanságai”-ban megmutatkozó eszközei és módszerei is. A torz formákat öltött és elidegenedett lét történelmi masszívuma a szocialista számára időnként szükségszerűen leküzdhetetlennek tűnik (s persze az egyes emberre szabott idő kereteiben ténylegesen az is). Ráadásul a történelemben elkerülhetetlenek az éles “jobbra tolódások”, “visszafordulások” és ezzel a szélsőségesen antiszocialista fejlemények is egy-egy országban vagy egy-egy időszakban. Így például mély személyes tragédiát jelentettek az európai szocialisták számára a fasizmus uralmának évei, ahogyan K. Rosseli nagyszerűen bemutatja.¹³ Korábban Marx is nehezen viselte, hogy nem érheti meg a “történelmi eredményt”, bár az európai szocializmus első nagy sikereiig csak egy évtizeddel kellett volna tovább élnie.

Ilyen körülmények között csodálkozhatunk-e azon, hogy korunk szocialistáinak gyakorlati tevékenységében állandóak a visszakozások, az “opportunizmus”, a csalódások, a kicsinyes komplexusok vagy, ellenkezőleg, a kommunizmusra emlékeztető reménykedések abban, hogy a történelem valamiféle hathatós erők mozgósítása révén “továbblendíthető”? Ez nem több, mint a történelmi szocialista mozgalom kísérőjelensége, hordaléka, mellékterméke, “a történelem zaja”. A nagy történelmi távlatok dimenziójában a szocialista perspektíva korunkban egyre megalapozottabbnak és reálisabbnak tűnik. Ezt nemcsak az elmélet támasztja alá, hanem a leköszönt évszázad egész tapasztalata is.

A szocialista ideológia keretén belül tehát az ideologémáknak mintegy két szintje létezik: a hosszú távúaké és a rövid távúaké, amelyek közül a második típus fokozatosan, a valóra válás függvényében elveszti az emberek szemében a “szocialista érték” státusát. A szocializmus elemei, abban a mértékben, ahogyan gyökeret vernek a valóságban, bizonyos értelemben triviálissá válnak a milliók léte és tudata számára, és ennek megfelelően, mondhatni, törlődnek a “hosszú távú” ideologémák listájából. Kialakul egy, a 20. századra oly jellemző paradox effektus: a szocializmus első reális elemeinek kifejlődése a szocializmus távolodásával jár együtt. Ez az effektus valószínűleg azzal magyarázható, hogy a szociális elvárások oly nagyok, hogy sokak szemében a szocialista irányban tett minden lépés vagy kikényszerített kompromisszumként, vagy “a hatalom ajándéka”-ként stb. tűnik fel. Valójában arról van szó, hogy a jóhoz könnyű hozzászokni. Még a legfontosabb szociális vívmányokra is áll, hogy nemcsak elégedettségére szolgál az embereknek, hanem csalódást és sérelmeket is okoz. Ezt másként is meg lehet fogalmazni. Az évszázadok folyamán az “egyszerű” emberek oly sokat vesztettek, s oly kevéssel beérték, hogy az emberiség egészében általános beállítottsággá vált a jobb időkre vonatkozó remények egyfajta elodázása. Az ember mint olyan (a nem, az emberiség) olyan mértéktelenül sokáig éhezett, volt elnyomva, hogy a szociális védettség, a garanciák, az igazság jelenvaló szintjével való megelégedés egyelőre nehezen várható el tőle. Ezért korunk embere könnyen felelősségre vonja a szocializmust (így szólal meg a “köznapi ember” belső hangja a szocialista tudatban): ha ígértek valamit, kötelességetek adni is! Amit adnak, az azt, aki kapja, természetesen az “emberi jogok” alapján illeti meg. Ez a történelmi türelmetlenség vezet aztán gyakran a keserű csalódásokhoz, bizalomvesztéshez, a “szociális utópizmus” vádjához, sőt, a “gazdag kisebbség” szociális ellenlépéseihez.

Egészében az emberiség jövője a szocializmushoz kötődik, a szocializmus pedig a jövőhöz, ami egyáltalán nem azonosítható a történelmi beteljesülés gyorsaságával és feszítőerejével. Ez a jövő közeledhet is, távolodhat is. Azok a történelmi változások, amelyeket a szocialista eszmeiség paradigmája és az ennek megfelelő gyakorlat kibontakozása feltételez, olyannyira globálisak, hogy csak Európa krisztianizálásával vagy az iszlám világ megteremtésével hasonlíthatók össze (bár a szocializmushoz képest még ezek a modellek is kisszerűek). A szocializmus az egész földgolyóra kiterjedő jelenség, és még csak első lépéseinél tart. Hiszen az az ember, aki levetette magáról az egoizmus terhét, kilépett a “tulajdon = individualitás” nagy képletének keretéből, úgy viszonyul korunk fogyasztói világához, mint a jóllakott az éhezőhöz.

Így hát a szocializmus közeljövőjét a “szocialisztikus elemek” gyarapításának folytatásában, a szociális átalakításokra való felkészülésben és megindításukban láthatjuk. A jelenlegi és a közeljövőbeli szocializmus: gyáva, szegényes, nivelláló és a szociális réseket betömködő szocializmus. Szükségszerűen ilyen. Ténylegesen nélkülözhetetlen – és tragikus. Ahogyan korunk bölcs megfigyelője, Bergyajev megállapította: a szocializmus nélkülözhetetlen, mert “olyan társadalmi szerveződésre lenne szükség, amely lehetetlenné tenné az ember túlságosan nagy elnyomását a másik ember által”.¹⁴ Igen, a legközelebbi történelmi lépések valószínűleg pusztán ennek a “túlságosan nagy elnyomás”-nak a csökkentését jelentik majd. Ez pedig azt jelenti, hogy a szocialista módon gondolkodó személyiségnek még sokáig lesz szüksége sztoicizmusra, türelemre és bölcsességre. Az emberiség a maga egészében lassabban válik emberré, mint némely – mindig kisszámú – képviselői.

A cikk eredeti adatai: Andrej Ballajev: “Csitaja Marksza. Isztoriko-filoszofszkije ocserki”. Moszkva, Prakszisz, 2004, 247–277., 285–286. o.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ Vö. Szvobodnaja miszl. 1994, No. 12–18., 16–20. o. ; Polisz. 1994, No. 5. 50–64. o.

² Nehéz elfogadni “az ideológiák végéről” szóló, napjainkban elterjedt tézist, hiszen a tömegpropaganda, amely a média segítségével igyekszik manipulálni a tudatot, velejéig ideologikus. Ezért az ideológiaközvetítő eszközök és módszerek problémájával ebben a cikkben nem foglalkozunk.

³ Egyébként a szocializmus és a kommunizmus közötti különbségtevés meglehetősen nem triviális probléma mind elméleti, mind ideológiai-praktikus szinten. A pártok és mozgalmak jelenlegi önmegkülönböztetései sok tekintetben illuzórikusak, és csak elhomályosítják ezeknek a fontos fogalmaknak a jelentésmezejét, s ez különösen igaz az oroszországi ideológiai terepre nézve.

⁴ Vö. Bruckusz, B. D.: “Szovjetszkaja Rosszija i szocializm”. Golosz zarubezsja. München, 1993, No. 71. 24–32. o.

⁵ Vö. Mezsujev, V. M.: “Szocializm kak igyeja i kak realnoszty”. Voproszi filoszofii. 1990, No. 11. 20–30. o.

⁶ Vö. Mizesz, L.: Szocializm. Ekonomicseszkij i szociologicseszkij analiz. Moszkva, 1994, 331–344. o.

⁷ Brodel, F.: Gyinamika kapitalizma. Szmolenszk, 1993, 99. o.

⁸ Vö. Zserebin, V. M., Rimasevszkaja N. M.: Problema borbi sz bednosztyju v razrabotkah zarubezsnih pravityelsztvennih i mezsdunarodnih organyizacij. Bednoszty. Vzgljad ucsonih na problemu. Moszkva, 1994, 24–25. o.

⁹ Vö. Habermas, J.: Gyemokratyija. Razum. Nravsztvennoszty. Moszkva, 1992, 92–97. o.

¹⁰ Heimann, H.: Voraussetzung des demokratischen Sozialismus und die Aufgabe der Sozialdemokratie. Bonn, 1991.

¹¹ Darendorff, R.: “Ot szocialnovo goszudarsztva k civilizovannomu szoobscsesztvu”. Polisz. 1993, No. 5. 31–35. o.

¹² Vö.: Matc, U.: “Igyeologija kak gyetyerminanta polityiki v epohu mogyerna”. Polisz. 1993, No. 5., 31–35. o.

¹³ Vö. Rosseli, K.: Liberalnij szocializm. Moszkva, 1989.

¹⁴ Bergyajev, N. A.: O rabsztve i szvobogye cseloveka. Paris, 1993, 173. o.

A globális kapitalizmus jellegzetes gondolkozási sémái, toposzai a földön hevernek, csak le kell hajolni értük. A szókészlet jelentését érdemes közelebbről is szemügyre vennünk.

Az alábbiakban az újkapitalizmus ideológiai tendenciáinak átfogó jellemzése helyett (bár ilyenek léteznek, s az ideológia akár marxi, akár mannheimi fogalma alapján szisztematikusan kutathatóak is) csupán ezen ideológiák jellegzetes tartalmainak, toposzainak, kulcsszavainak, szótárának bemutatására szorítkozunk. Ahogyan a tudományokban a teóriákhoz képest léteznek teorémák, elmélettöredékek, többé-kevésbé kidolgozott ötletek, hasonlóan van ez az ideológiák terén is. Átfogó, összefüggő eszmetan és ennek funkcionális elemzése helyett ragadjunk ki az újkapitalizmus ideologémái közül olyanokat, amelyek – a hétköznapi gondolkodás és tudás befolyásolásán keresztül – a tőkés társadalom legitimációját hivatottak elősegíteni. Olyanokat, amelyeket nem kell kutatói erőfeszítésekkel keresnünk, mert az utcán hevernek, csak le kell hajolnunk értük, s máris adva van az elemzés nyelvi-gondolati anyaga.

Se szeri, se száma hétköznapjainkban a legkülönbözőbb gazdasági, társadalmi jelenségek, teljesítmények értékelésekor a “hiába, vannak győztesek s vannak vesztesek” már-már magyarázatra sem szoruló kijelentés alkalmazásának. Ez a klasszifikáció az igazolás látszatát keltve mégsem legitimál, holott éppen igazolnia kellene a bekövetkezett állapotokat. Jellegzetes amerikanizmus (winner-loser) érkezett, terjedt el és győzedelmeskedett a neoliberalizmus szótárával az öreg kontinensen, amelyik egykor a feudalizmus erőivel szemben valóban a szabad verseny elvére építette a polgári berendezkedést igazoló elveit, eljárásait. Jogegyenlőségre, szerződési szabadságra és a magántulajdon tiszteletére, sőt szentségére. A “das Bürgertum” nemcsak a Besitz– és Bildungsbürgertumot, a vagyon és a képzettség polgárságát jelentette, hanem a feudális, rendi kötöttségeitől megszabadult, életét szabadon és más individuumokkal versengve leélő polgárét. A burzsoá–citoyen dichotom viszony már rámutat bizonyos strukturális törésre, de legalábbis a közhatalom előtt – elvileg – mindenki egyenlő. A magántulajdonos, magánember, a burzsoá mivolt a fogyasztási cikkek vonatkozásában – a pauperizálódó tömegek kivételével – valamelyest mindig mindenkinek kijárt. A termelési eszközök, befektethető mértékű vagyontömeg társadalmi megoszlása tekintetében már közel sem volt ez a helyzet. Az induláskori, a startbeli feltételek viszonylagos egyenlősége sem adatott meg. Mégis, a legitimáció ezzel (és más, itt most nem tárgyalható fejleményekkel együtt) megszűnt túlvilági lenni, laicizálódott, szekularizálódott, s a progresszió szolgálatában állt.

Az amerikai társadalomfejlődés ettől eltérően s némiképp kedvezőbben alakult. Elsősorban a brit minták átvételére kerülhetett sor, s mivel számottevő feudális előzmény nélkül indulhatott a tőkés fejlődés, ezért egészen a “végek” eltűnéséig¹ , tehát körülbelül az 1890-es évekig, mindenkinek jutott szabad parcella a más tekintetben is gazdag kontinensnyi országban, azaz a földtulajdonos farmerré válhatott. A javak eredeti felosztását követő igazi politikai harcokat az újrafelosztás, a redisztribúció korszaka csak ezután hoz magával. Épp ezért az amerikai demokrácia egész a 19. század végéig reális társadalmi alapzaton nyugodott, s közel se véletlen, hogy itt radikalizálódott a versenytársadalom gondolata. A puritán erények s a munka tisztelete párosult a verseny startbeli egyenlőségével, amely Európában nagyobb mértékben hiányzott. Az amerikai way of life ideológia hátterét, ha csak vázlatosan is, de ennyiben tárgyalnunk kellett ahhoz, hogy a népesség ottani nyerő típusra és loserekre osztását megérthessük.

A verseny jó dolog, a játék s a homo ludens a kultúra alkotórésze. Kivétel nélkül majdnem mindenki szereti. Azért és akkor, ha az erőfeszítések során feszültséget és feloldódást, örömet és kielégülést hoz. Egyidejűleg spontánul és tudatosan veszünk részt benne, szerepet kap a véletlen is, de még inkább a versenyzők által mozgásba hozandó képességek és készségek, s a verseny még igazságos is, miáltal elfogadható az eredménye. Minthogy egyenlő felek azonos feltételek mellett játsszák, s előre rögzítettek a szabályok, amelyek a játék kereteit adják. A játéknak kezdete és vége van, térben és időben határolt folyamat. A játék menete közben keletkező konfliktusokat pedig egy semleges bíró oldja fel, az előre rögzített szabályok alkalmazásával. A tapasztalatok során lehet és kell módosítani a szabályokat, új kategóriák be- vagy kiiktatásával, de ezen tudatos változtatásoknak nem szabad kikezdeniük a játék eszméjét: egyenlő felek közötti, szabályozott versenyhelyzet, fair eljárásokkal. Ha e három feltétel nem állna együttesen elő, akkor az eredményt mint minősítő körülményt már nem tartanák igazságosnak sem a részt vevő felek, sem a nézők. Ha nem egyenlő súlycsoportba tartoznának a résztvevők, vagy nem volnának előre rögzítettek a szabályok, mert azokat valaki menet közben változtathatná, akkor kétes lenne a folyamat igazoltsága s elfogadottsága. Ha nem semleges a bíró – elfogult vagy egyenesen szándékosan csal –, akkor az eredmény objektivitása megy veszendőbe, ami aláássa a verseny igazságosságát. A különböző játékelméleti analógiákkal élő társadalommagyarázatok éppen ezen feltételek fennállásának elemzése nélkül viszik át az igazságos verseny eszméjét azért, hogy a versenytársadalmat igazolhassák. Az emberekben élő igazságossági elvárások szociál- és individuálpszichikai realitására építenek a győztesek–vesztesek természetesnek tűnő, magyarázatot sem kívánó szembeállításával. A társadalmi folyamatokat nem előzte meg a szabályok konszenzuális rögzítése² , azoknak nincs sem elejük, se végük, mert határolatlanok. A társadalmi létben a bíró személye (“közhatalom”) is roppant kérdéses, hisz a politika éppen menet közben változtat, reagál a mindenkori, szakadatlanul változó helyzetek kihívására. A feltételek egyenlőtlenségét pedig a gazdaság társadalomstruktúrája állítja elő.

Éppen a versenytársadalom igazságosságának megértéséhez szükséges szembeállítanunk – a feltételek szubsztanciális különbözőségének számbavételéért – az egyszerű és a tőkés árutermelést. Mindkettő árugazdaságot feltételez, mindkettőben van verseny, csak éppen ezek nagyon különböző igazságosságokat valósítanak meg. Az egyszerű árutermelő saját munkájának árutermékével vesz részt a piaci versenyben, s így a piac személytelen mércéje őt magát, saját tevékenységét minősíti. Ebben az értelemben beszél a világrendszer-kutatásban Harrod és Hirsch is demokratikus gazdagságról. Innen a kisárutermelés igazságossága és elfogadottsága, s ennek a versenynek a valós, társadalmi igazságossága részben el is takarhatta, s ma is eltakarja – mert hiszen alárendelt mozzanatként jelen van a bővített újratermelési folyamatban – a tőkés árutermelés ettől való fundamentális eltérését. Utóbbiban ugyanis már idegen munka elsajátításával előállított termékről van szó. Oligarchikus gazdagságról, olyan hosszú távon biztosított jövedelemről, ami azé lesz, aki ellenőrzi létrehozóját, nem pedig azé, aki előállította. Szemben a tőkés termeléssel, a kisárutermelő azért ad el a piacon, hogy maga és családja szükségleteinek kielégítése érdekében pénzéért más, nem általa előállított árut vásárolhasson, tehát a folyamat célja a szükségletkielégítés, és forgalmi folyamata Á-P-Á képlettel írható le; addig a tőkés árutermelés célja a haszonszerzés. Nyereségért termelnek, pénzt (P) azért költenek (Á), hogy a megvásárolt árukkal termeljenek: munkaerővel, álló- és forgóeszközökkel, és többletre tegyenek szert (P-Á-P’). A forgalmi folyamat mozgatórugója itt a profit, a termelés célja a szakadatlan felhalmozás.

A tőkés árutermelésben látszólag tehát a versengésben egyenlő egyének közötti szelekció érvényesül, valójában az egyéni erőfeszítések mértékén és a képességek különbözőségén túl egyéb, az egyének akaratától független, objektív tényezők döntő befolyása érvényesül. A versengő individuumok mögötti strukturális pozíciók, osztályok, azok rétegei és csoportjai közötti különbségek hatnak. A siker, a sikertörténetek, a sztárkultusz, a csillogás reflektorfénybe állításának arról kell meggyőznie az embereket, hogy az újkapitalizmus világa olyan világ, ahol – mint ez az Egyesült Államok pioneerokra szabott korában, néhány szépséghibával³ valóban így is volt – mindenki a saját szerencséjének kovácsa, ahol nemes, mindenkire kiterjedő esélyegyenlőség szerinti játék folyik. A korlátlan lehetőségek közepette a “Ragadd üstökön a szerencsédet”, van még egy esélyed, próbálkozz, ne add fel! toposzok hivatottak egyrészt a versenyelvet igazolni, másrészt a szerencsejavak véletlenszerű megoszlását a társadalmi szükségszerűségek rangjára emelni. A játékelméleti analógia átvitele a társadalmi és gazdasági folyamatokra tudományosan pontatlan és felületes, de alkalmazásának nem is a megértés a mozgatórugója, hanem az, hogy ideológiailag funkcionális elem: anyagi erő, mert hat az emberekre.

Álláspontunk érvényességét széles körű nemzetközi irodalom is alátámasztja⁴ . Amerikai közgazdászok, Robert H. Frank és Philip J. Cook⁵ egyenesen azt állítják, hogy a gazdaság és a kultúra döntő területein egyaránt a versenysport jutalmazási elveit alkalmazzák a globalizációs folyamatok során. Ugyanis a “Winner-take-all” – a győztes mindent elnyer elve érvényesül. A teniszben a világranglista negyvenötödik helyezettje 1993-ban éppen úgy csillogott, mint az első tíz bármelyike. Ám annak ellenére, hogy a US Openen, az amerikai nyílt teniszbajnokságon elődöntős volt, egyetlen teniszütős vagy cipős reklámszerződés sem jutott neki. Szerzőink ezután a felsőoktatás esetét mutatják be: A második ciklus végén (tehát az egyetemi fokozatú diploma megszerzésekor – Sz. P.) a legjobb diplomásoknak több esélyük van, mint másoknak – akik pedig aligha kevésbé tehetségesek, mint ők –, hogy felvegyék őket a legjobb doktori programokba; és a legjelentősebb doktori programokkal több esélyük nyílik arra, hogy a legjobb egyetemeken szerezzenek állást. Azokon óraterheik csekélyebbek lesznek, mint más, kevésbé tekintélyes campusokon; általános kutatási creditpontjaik, amelyeket beszámítanak, pedig megengedik, hogy a kollégáikkal való egyenrangúságot könnyebben érjék el. Ezen fejlődési fokon aztán a legjobbak majdnem bizonyosan még több kutatási creditet és magas színvonalú kollokviumokra szóló meghívást szereznek. A kezdetekben szerzett kicsiny kezdeményezési előny így válik behozhatatlanná a végelszámoláskor. A szociológus Robert Merton “Matthieu-hatásnak” nevezte ezt el, Matthieu könyvének azon részlete nyomán, amely azt mondja: “Azoknak, akiknek adatott, adni is fognak, sőt, a bőség jut; de az, aki nem birtokol jelentős dolgot, annak ínség a része, amellyel rendelkezik.”⁶

Ha most a szemléletesség kedvéért összehasonlítjuk a “Winner-take-all” elvvel és a Matthieu-hatással jellemezhető mai viszonyokat a szabad versenyes kapitalizmus ideológiai tendenciáit kifejező, John Dos Passos által megörökített állapotokkal, aki – szerencsénkre – U. S. A. című regényfolyamát forrásértékű dokumentarista technikákkal is igyekezett megújítani, akkor világossá válik a “végek” idejéről írottak és a mai állapotok különbsége. Dos Passos egy társadalmi körképben egyneműsített, egyformává tett – ám nagyon különböző súlyú és befolyású – emberek választási fogását gúnyolja W. J. Bryan, Nebraska aranyszájú szónoka 1896-os korteskedésének felidézésével⁷ .

…aki bérért dolgozik, van az is olyan vállalkozó, mint a főnöke,

a kisvárosi ügyvéd is van olyan vállalkozó, mint az üzleti egyesülések

tanácsadója a világvárosban,

a sarki szatócs is vállalkozó, annyira legalább, mint a New York-i

nagykereskedő,

a gazda, aki a hajnallal kél, kora tavasztól nyárutóig, naphosszat robotol,

és eszével, testi erejével gazdagságot támaszt a természet tárházában,

van az is vállalkozó annyira, mint az árutőzsdés, aki a szemes termények

árával játszik,

az ezerlábnyi mélyre szálló

vagy kétezer lábnyi magasba kúszó

bányász, mikor a nemesfémet

kibontja rejtekéből,

hogy bővülhessen a kereskedelem –

vállalkozik éppannyira,

mint az a pár pénzvarázsló,

aki csak gubbaszt

mindenek mögött

és drótokat rángat…

Kétség sem férhet hozzá, hogy ez akkor sem volt igaz, de az a jellemző, hogy akkor még elképzelhető érvelés volt – ami ma elképzelhetetlen. Az, hogy a vállalkozás közös nevezőjére próbálják hozni a teljes társadalmi keresztmetszetet. Azért, mert ma a társadalmilag egyenlőtlen⁸ versenyben a kiemelt elitet busásan megfizetik, de már az elsőrangú második vonal is fényévekre van e maroknyi kisebbségtől. A versenyeztetés a hajszálnyi különbségeket nagyítja fel és fejleszti tovább. A maroknyi kisebbség dicsőségét és gazdagságát viszont bárki által elérhető teljesítményként mutatják be és népszerűsítik. Azért, hogy a győztest győzelmet kiérdemelőként igazolhassák.

Az ilyen és ehhez hasonló ideologémák és médiatechnikák kulcsszava az esély, a “Chance”. Ez is a játékból került át a versenytársadalom legitimációs szótárába. Valóban, absztrakt értelemben sok mindenkinek sok mindenre van ugyanis esélye. Csak éppen nem mindegy, hogy 99,9% vagy pedig 0,1% az esélye valakinek. Kikapcsolják az esély mértékét és fokát, azért és úgy, hogy fenntarthassák és kiterjeszthessék az esélyegyenlőség látszatdemokratizmusát. A strukturálisan különböző társadalmi helyzetekről, eltérő feltételrendszerről, amely a hasonlóak között valóban az életlehetőségek közösségét teremti meg, eleve nem beszélnek. Az esély individualizált fogalom, amely függetlenített attól a társadalmi struktúrától, amelybe az egyének bele vannak vetve. Kedvező esetben persze vannak inter- és intragenerációs mobilitási csatornák, csak nem úgy és nem oly módon, ahogyan ezt a korszak ideologémái szerint elhitetik. Amíg a reális világ ontológiai felépítettségében az absztrakt lehetőségektől a konkrét lehetőségekig haladva, a sporadikus, elszórt megvalósulásokon keresztül a szükségszerűen bekövetkező fejleményekig az alapok és a mértékek széles tárháza húzódik meg, addig a globális kapitalizmus reklám- és médiatechnikái tudatos szimplifikációkkal teremtenek hamis látszatokat. Szociálpszichikailag pedig ez sokak érzületével találkozó, nagy hatású mechanizmus – humanista álhumanizmus, mondhatjuk –, hisz legutoljára a remény vétetik el (W. Benjamin) az akaró, érző emberektől. Az absztrakt – reális feltételektől függetlenített – esélyszemlélet terjesztése, továbbá a reális szabadság, a célokat és értékeket a rendelkezésre álló eszközeikkel megvalósító pozitív szabadságeszménnyel szemben egyfelől a negatív – mindenkitől és mindentől független – individuális szabadságfogalmat, másfelől a szerencsére (véletlenre) épített szabadságfogalmakat építik be az esélyszemlélet terjesztésén keresztül is a tömegkommunikáción orientálódó és orientált tömegemberek gondolkodásmódjába. A tudatipar fáradhatatlan, nem pihen, s ennek megfelelően eredményesen is állítja elő azokat a habitusokat – a valóság észlelésének, fogalmi leképezésének és cselekvési késztetéseinek sémáit –, amelyek nagymértékben alkalmatlanná teszik az embereket arra, hogy adekvát formákban éljék át és tudatosítsák tényleges élethelyzeteiket és életlehetőségeiket. A fair verseny és az esélyek egyenlősége hivatott tehát a társadalmi különbségek elfogadtatására. Nem mondjuk, hogy eredménytelenül. A látszat valóságos, mert hat, mert a verseny igazságosságának, az esélyek egyenlőségének ideologémái társadalmi méretekben nem lepleződnek le látszatként. Még nem. Kérdés, meddig nem.

Jegyzetek

¹ Hardi Péter: “Pluralizmus: az amerikai változat”, in: Bayer-Hardi, Pluralizmus, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 84. o.

² A konszenzuselméletek fiktív, történetietlen jellegét persze nem mindenki ismeri el. Mi e tekintetben David Hume-mal tartunk, aki e hagyományos ellenérv mellé még egy jó néhányat felsorakoztatott. (Pl.: természeti állapotban élő lények ab ovo nem rendelkezhetnek a szerződéskötéshez szükséges szellemi képességekkel; egy szerződéskötés eleve jogrendet és társadalmi állapotot tételez fel; a kormányzatok keletkezésénél igen gyakori az erőszak; egy berendezkedést, amely de facto sokáig fennáll, a megszokás legitimál stb.)

³ Az indiánok kiirtására, az 1865-ig legális rabszolgamunkára és a bűnözés útján szerzett, majd befektetett és legalizált óriási vagyonok eredetére kell itt elsősorban gondolnunk.

⁴ Lásd például: Harcolni nem játék (Marx szemben a játék- és igazságosságelméletekkel), in: Daniel Bensaïd: Marx l’intempestif. Grandeur et misères d’une aventure critique (XIXe-XXe siècles), Fayard, 1995, 141–184.

⁵ The Winner-Take-All Society (A győztes mindent elnyer társadalma), Free Press, New York, 1995.

⁶ Le Nouveau Capitalisme, N° spécial: Le Monde diplomatique, 2003. dec–2004. jan., 21. o.

⁷ John Dos Passos U. S. A. Első kötet A negyvenkettedik szélességi kör, Európa Könyvkiadó, 1978, 154–155. o. Bartos Tibor fordítása.

⁸ Lehet–e az átlag amerikai (200 millió ember) esélyeit, amelyik az összvagyon x %-ával rendelkezett csupán, ahhoz az 1% leggazdagabb (mindössze 500 ezer főhöz) hasonlítani, amelyik a hetvenes években még ennek 20, a ,reaganomics’ jövedelemátrendező időszaka után pedig már az összvagyon 39%-ával rendelkezett?! (Richard Rortytól származó adatok, Népszabadság, 1997. VIII. 16. 21. o.)