Az iraki konfliktus egészére már kezdetektől rányomta bélyegét az a tény, hogy a tömegmédia és a globalizáció korában zajlik. Tudósítók egész hada gondoskodott arról, hogy a közvélemény percenként informálódhassék az új fejleményekről. Így a konfliktus szenzációvá vált, amellyel kapcsolatban minden eladható. Rengeteg ponyvakiadvány jelent meg Szaddám véres terrorjáról és tömegpusztító fegyvereiről, ám ezek semmitmondó, esetenként téves információkra épülő fércművek voltak, az e témában záporozó elképesztő mennyiségű információhalmaz feldolgozásában semmit sem segítettek. Pedig az egyszerű ember számára szinte már követhetetlenné váltak az események, és a megfelelő háttérmagyarázatok hiányában érthetetlenné is. Ezért örvendetes és hiánypótló, hogy ebben a témában az év első felében több alapos mű is kikerült a magyar könyvpiacra avatott szakértő szerzők tollából. Jelezve ezzel, hogy a kérdés mennyire központi szerepet kapott a magyar értelmiség gondolkodásában.

Az iraki válság hátteréről, hatásáról és a magyar civil társadalom hozzá fűződő viszonyáról érthető, részletes és átfogó képet ad három könyv, amelyek megjelenése időben nagyon közel esik egymáshoz. Közülük először Gombár Csaba és Volosin Hédi szerkesztésében a Képtelen háború című tanulmánykötet jelent meg, amelyben a neves szerzőgárda a háború fogalmát és annak mai felfogását járja körül, hasznos alapismereteket nyújtva ahhoz, hogy az ember a háborút mint jelenséget és mint eszközt el tudja helyezni a mai politikai gondolkodásban. Ez pedig elengedhetetlen az Irak körül dúló nemzetközi viták megértéséhez. E nemzetközi viták és azok hátterének megismerésére kiválóan alkalmas az Andor László, Tálas Péter és Valki László által jegyzett Irak – Háborúra ítélve című könyv, amely a benne foglalt rendkívül tekintélyes információmennyiség ésszerű rendszerezésével és háttérmagyarázatokkal világítja meg az események logikáját és hátterét a háború megindulásáig. Végül Magyarország háborúhoz fűződő viszonyát és a civil szervezetek háborúellenes mozgalmait Csapody Tamás mutatja be a Ne az én nevemben! című könyvében, érdekes és értékes információkhoz juttatva az olvasót a háborúellenes civil szervezetek és a politika viszonyáról.

Ez a három könyv egymással szerves egységet alkotva ad választ a témával kapcsolatban felmerülő kérdésekre. Hiszen a háború fogalmán át a bizonyítékok vizsgálatán keresztül a békemozgalmakig csaknem mindenre részletesen kitérnek. Tudományos alaposságuk ellenére mindhárom kötet közérthető, a laikusok számára is érthetővé teszik a rájuk zúduló információáradatot, és segítenek eligazodni abban.

Ahhoz, hogy megértsük az Irakban és a nemzetközi rendszerben zajló folyamatokat, tisztában kell lenni azzal, hogy a mai felfogás szerint mit is értünk pontosan a “háborún”. Ezt a kérdést járja körül részletesen a Képtelen háború című könyv. Ha mindenképpen egy mondatban szeretnénk definiálni a fogalmat, azt lehetne mondani, hogy a háború nem más, mint intézményesített agresszió, ami már a történelem kezdetén fontos elemévé vált az emberiség fejlődésének. Ezért vizsgálata mind a történész, mind a politológus számára nélkülözhetetlen.

Gombár Csaba tanulmányában a háború és a politika viszonyát vizsgálja, amihez segítségül hívja Clausewitzet, Carl Schmittet, John Keegant és Hannah Arendtet is. Elemzése során arra a következtetésre jut, hogy a háború nem különálló jelenség, hanem a politika része, tehát az értelmét is abban kell keresni. Ezek szerint háborúról csak olyan civilizációs fejlettség mellett lehet beszélni, ahol már jelen van a politika. A politika kialakulása pedig az államok létrejöttével egy időben történik. Ez illik Max Weber elképzeléseihez, aki a háborút és az államot elválaszthatatlannak tartotta egymástól. Véleménye szerint az államiság egyik fő attribútuma az, hogy élhet a legitim erőszak gyakorlásának jogával. Az erőszak alkalmazásának pedig kell, hogy legyen egy eszköze, amivel az állam rendelkezik, és ez nem más, mint a hadsereg. A hadsereg teszi képessé az államot arra, hogy megvédje önmagát és belső rendjét, hadsereg nélkül tehát nem állam az állam, mivel nem tud élni a legitim erőszak monopóliumával. Ezért tartanak fenn még a törpeállamok (pl. a Vatikán) is egy kis létszámú díszőrségszerű “hadsereget”, ezzel jelezve, hogy rendelkeznek a legitim erőszak monopóliumával, a háború viselésének képességével, ami, mint láttuk, elengedhetetlen feltétele az államiságnak.

A hadsereg felhasználása akár defenzív, akár offenzív módon történjen is, elvben mindkét esetben a társadalom érdekét kell szolgálja. Hiszen az előző verzióban védelmezi azt, az utóbbiban pedig valamilyen előnyök megszerzése a cél. Magának a háborúnak Kende Péter kilenc fajtáját sorolja fel tanulmányában (határmódosítást célzó, területfoglalásos, gyarmati függetlenségi felszabadító, polgárháború, pacifikáló célú, elszakadást célzó, illetve azt támogató, humanitárius, büntető, fennálló rend megdöntését célzó). Bár a szerző megemlíti, hogy ez a felsorolás nem teljes, a megelőző típusú háború megemlítését azért mégiscsak hiányolja az ember, mivel Irakkal kapcsolatban rengeteget lehetett erről a fajtáról hallani.

Az államok tehát rendelkeznek a hadviselés jogával és eszközével. Ma azonban igyekeznek ezt a jogot korlátok közé szorítani. Az ENSZ dönthet arról, hogy elítél vagy jóváhagy háborúkat, vagyis legitimnek ismeri-e el a nemzetközi közösség a fegyverek használatát egy adott konfliktusban. Azonban a ma létező kidolgozott nemzetközi jogszabályokat államok közti konfliktusok esetére alakították ki, így a terrorizmus elleni háború egy olyan, a globalizáció által hozott változás, amellyel kapcsolatban még nincs megfelelő szabályozás. Holott ez egyre sürgetőbb lenne, hiszen Szilágyi Ákos megállapítása szerint ma a biztonságra a legnagyobb veszélyt a területiséggel nem rendelkező entitások jelentik. A területiséggel nem rendelkező entitások kifejezésen legfőképpen a terrorszervezeteket kell érteni. A terrorizmus lényegében az állam erőszak-monopóliumának privatizálása Szilágyi szerint, ami leginkább a gyenge központi hatalommal vagy szélsőséges vezetéssel rendelkező országokban folyik. Ennek a sajátos privatizációnak van egy lényeges hatása is a hadviselésre, mégpedig az, hogy elmossa a határokat a civilek és a harcosok között. Ennek megfelelően nem tartva be a hadviselés általános szabályait, bármit felhasználhat fegyverként, amint azt szeptember 11-én láttuk.

A globalizáció a legitim erőszak végrehajtójában, a hadseregben is érezteti a hatását. A hadviselés egyre inkább technikai jellegűvé válik, a sorozott hadsereget egyre inkább felváltják a profi zsoldoshadseregek, amelyek elképesztő technikai eszközöket tudnak felvonultatni. Ezeknél a hadseregeknél a katona élete fokozottabban értékes, mivel kiképzésük drága és szakértelmük nehezen pótolható, ezért mindent elkövetnek, hogy megvédjék az életét. Ennek eredményeként növekszik a védőfelszerelések fontossága (pl. egyre fejlettebb golyóálló mellények megjelenése). Ez jellemző ma az amerikai hadseregre is. A modern háborúknak ezért van még egy sajátos vonásuk. Mivel a hadseregek egyre jobban kezdik óvni a katonák életét, a civileket és a harcosokat egyre nehezebb szétválasztani, ez azt eredményezi, hogy a civilek veszteségei aránytalanul nagyobbak a katonáékéihoz viszonyítva. Hovatovább ott tartunk, hogy egy adott területen harcoló katonának nagyobbak a esélyei a túlélésre, mint ugyanazon a területen élő civilnek.

2001. szeptember 11. rádöbbentette a világot arra, hogy a terrorizmus mekkora veszélyt jelent. Megoldási alternatívaként azonban csak az USA által vezetett keresztes hadjárat merült fel, amelyben összekeveredik a terrorizmus elleni fellépés világméretű érdeke Amerika saját érdekeivel. A világnak rá kellett eszmélnie arra, hogy Amerika nem képes a globális érdekeket elválasztani saját vélt vagy valós érdekeitől. Ez a probléma az egyik alapköve az Irakkal kapcsolatban kialakult nemzetközi vitáknak is.

Azt, hogy Amerikát milyen motívumok sarkallták Irak megtámadására, és miként értetlenkedett a kérdésben kialakult nemzetközi megosztottságon, mélyrehatóan és tényszerűen elemzi az Irak – Háborúra ítélve című könyv.

Ebben a szerzők igyekeznek feltárni a háborúpárti amerikai erők ideológiai gyökereit és nézeteik kikristályosodásának folyamatát, s teszik ezt különböző dokumentumok, cikkek és tanulmányok vizsgálatának segítségével. Ezek alapján elmondható, hogy a mai külpolitika irányítói Amerika részéről a neokonzervativizmus képviselői, amelynek alapjai Platónhoz, illetve Leo Strausshoz vezethetők vissza. Jellemzője az erős elitista tudat, amely szerint az állam irányítása egy szűk elit monopóliuma, a társadalom szemét pedig el kell takarni hazugságokkal. Ezt a feladatot történetesen kiválóan elvégzi az amerikai tömegtájékoztatás és tömegkultúra.

A “neokonok” külpolitikai koncepciójában már 1991 óta központi helyet foglalt el Irak kérdése, azóta követelték folyamatosan Szaddám erőszakos eltávolítását a hatalomból. A másik alapgondolatuk szerint az Egyesült Államok történelmi lehetőséghez jutott a Szovjetunió szétesésével, amit nem szabad kihasználatlanul hagynia. Mindenképpen meg kell őriznie hegemón szerepét. Ennek jegyében 1992-ben elkészült védelmi tanulmánytervben már azt tartották Amerika legfontosabb feladatának, hogy megakadályozza egy rivális nagyhatalom felemelkedését akár megelőző csapások árán is. A neokonok elképzeléseiket már Clinton alatt megpróbálták átültetni a gyakorlatba. 1998. január 26-án levelet küldtek az elnöknek, amelyben Irak megtámadását követelték a fegyverzetellenőrök munkájának akadályozására hivatkozva. Érdekes összefüggésre mutatnak rá a könyv szerzői, amikor felhívják a figyelmet arra a különös egybeesésre, hogy az említett levél aláírói közül ma többen a Bush-adminisztráció oszlopos tagjai.

A neokonzervatívok harcos Szaddám-ellenességének komolyságát mutatta, hogy véleményük szerint az amerikai politikát már a 90-es években sem lett volna szabad megbénítania az egyhangú szavazáshoz való értelmetlen ragaszkodásnak az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ezek után nem kell semmin sem csodálkozni, azon sem, ami Bush és a neokonok kormányra kerülése után következett. Bush megválasztása után csak idő kérdése volt Irak megtámadása, és ezt a szerzők különböző forrásokkal alaposan alátámasztják. Paul O’Neill volt pénzügyminiszter szerint például a Bush-kormányban már 2001 eleje óta téma volt Irak megtámadása. Ezzel összhangban van az, hogy 2001 februárjában készült egy memorandum Irak Szaddám utáni berendezkedéséről. Az iraki háború elindulását – nagy biztonsággal állíthatóan – nem szeptember 11. váltotta ki, az csak segítette a háború elfogadtatását a közvéleménnyel. Igaz, a neokonzervatívok azt szerették volna, ha Afganisztánnal egy időben Amerika Irakot is megtámadja, de Irak ellen semmi bizonyíték nem volt szeptember 11-ével kapcsolatban, és a két hadművelet egyidejű megindítása is kockázatosnak tűnt.

Irak ellen tehát nem volt és ma sincs semminemű bizonyíték arra nézve, hogy bármiféle köze lett volna a WTC elleni terrortámadásokhoz. Persze az amerikaiak gőzerővel igyekeztek az Irak-ellenes egyéb vádjaikat is több lábra állítani, ám utóbb kiderült, hogy ezek mindegyike vagy hazugságokon, vagy csúsztatásokon alapult. Gondoljunk csak az afrikai uránvásárlás, illetve az alumíniumcsövek ügyére.

Mindezek után az ENSZ bevonása kissé problematikusnak tűnt, ezért Bushnak stratégiát kellett váltania. Ennek jegyében pedig egyszerűen megfenyegette az ENSZ-t, hogy ha nem cselekszik megfelelően (az amerikai érdekeknek megfelelően), akkor a Népszövetség sorsára fog jutni. Ehhez Bush 2002. szeptember 12-i beszédében még azt is hozzátette: ha a BT nem hozza meg a megfelelő döntést, akkor az USA egyedül fog cselekedni. Bush kijelentette: hozhat az ENSZ akármilyen döntést, Amerika akkor is azt csinál, amit akar. A kérdés ezek után csak az, hogy rendszert kíván-e csinálni az ilyenfajta eljárásból a jövőben az Egyesült Államok. És ha igen, hová fog mindez vezetni?

Szerencsére ezek után a józanabb hangok is megszólaltak Amerikában, jelezve, hogy a Bush-féle militarizmussal fűszerezett imperializmus nem az egész ország álláspontját fejezi ki. 2002. szeptember 26-án a The New York Timesban 33 neves biztonságpolitikus aláírásával megjelent egy levél, amely többek közt az alábbi kétségeknek adott hangot. Kifogásolták, hogy a döntés már korábban megszületett a háborúról, mielőtt még egyáltalán bizonyítékok után kezdtek volna kutatni, ezenkívül felhívják a figyelmet arra is, hogy az egyoldalú fellépés Amerika barátainak elidegenedéséhez vezethet. Kár, hogy ezt a “Kasszandra-levelet” nemigen vették figyelembe a Fehér Házban.

2002. november 8-án végül is megszületett az ominózus 1441-es ENSZ BT-határozat, amely kimondta, hogy Irak jogsértéseinek súlyos következményei lesznek. Ám azt, hogy mik ezek a súlyos következmények, arra nem tért ki. Amerika persze úgy értelmezte, hogy felhatalmazást kapott a háború megindítására, bár ahogy ezt a könyv szerzői világosan levezetik, szó sem volt erről. Mindenesetre innentől már nem lehetett leállítani az amerikai hadigépezetet. A kérdés csak az volt, hogy a nemzetközi élet szereplői mit fognak szólni az invázió megindításához.

Amerika a “felhatalmazás” birtokában egyszerű kérdést tett fel a nemzetközi közösségnek: velem vagy ellenem? Nem is gondolva arra, hogy van harmadik út, ami elítéli Szaddámot és a háború megindítását is. Egyszerűen Amerika nem volt hajlandó mérlegelni az ellenzők aggályait, hanem megsértődött. Ezt jelentette Rumsfeld 2003. január 22-i kijelentése, amelyben egy kalap alá vette Németországot Kubával és Líbiával.

Amerika Európával szemben az oszd meg és uralkodj elvét gyakorolta, amikor különbséget tett a “régi” és “új” Európa között. Az előbbin a háborút ellenző nyugati országokat értve, az utóbbin a háborút támogató kelet-közép-európaiakat, hozzátéve, hogy Európa súlypontja keletre tolódott. Ezzel párhuzamosan erősödött a német–francia egyetértés az esetleges támadás elítélésével kapcsolatban, ráadásul Oroszország is csatlakozott hozzájuk, amikor 2003 februárjában kijelentette, hogy szerinte a háborúnak még van más alternatívája, és nem támogatja a NATO részvételét az iraki akciókban.

A háború támogatói Európában mindenekelőtt Nagy-Britannia, Spanyolország, Olaszország és Lengyelország voltak. Nagy-Britannia a híd szerepét szerette volna betölteni az Egyesült Államok és az Európai Unió között, valamint Amerika mellett vissza akart szerezni valamit a régi birodalmi csillogásából. Blair mellett még a lengyelek álltak ki nagyon határozottan az amerikai elképzelésekért, s ezt aláhúzandó, még harcoló alakulatokat is küldtek Irakba. Motivációjuk nyilvánvaló, fel akarták értékelni országukat Amerika számára, és be akarták bizonyítani középhatalmi státusukat.

A kelet-közép-európai kisállamok kormányai Amerikát támogatták nyilatkozataikban. Ennek egyszerű oka van. A NATO bővítése előtt nem akartak ujjat húzni az USA-val és ezzel veszélyeztetni 13-14 éves erőfeszítéseiket. Ezenkívül meg akartak felelni az “új Európa” Rumsfeld által támasztott elvárásának, abban reménykedve, hogy így részesedhetnek Irak újjáépítésében, illetve hogy Amerika támogatni fogja Irakkal szembeni követeléseiket. Ezek az elképzelések manifesztálódtak a “nyolcak” január 30-i levelében és “vilniusi tízek” február 5-i nyilatkozatában.

Amerika Irak kérdésében így nagy csapást mért a közös európai biztonságpolitikára. Irak ügye a régi és az akkor még csak tagjelölt országokat is megosztotta. Az európai uniós csatlakozásra váró országok gyakorlatilag ellentmondtak az Európa Parlament határozatának, amely szerint a megelőző csapás ellentétes a nemzetközi joggal. Azt azonban mindenképpen ki kell emelni, hogy itt csak a kormányok állásfoglalásáról van szó, az európai közvélemény kezdettől elítélte a háborút.

Eddig azt láttuk, hogy Amerika milyen ürügyeket igyekezett találni Irak megtámadására, de Valki László megpróbálta a valós okokat is összeszedni, amelyeket három csoportra lehet osztani: gazdasági, politikai és katonai okokra.

A gazdasági okok közé tartozik az olaj utánpótlásának zavartalan biztosítása. Az Egyesült Államok kőolajszükségletének 72%-át importálja, ennek 18%-át a Közel-Keletről szerzi be. De ez az arány minden bizonnyal nőni fog, mivel Amerika energiaszükséglete rohamosan emelkedik. Sőt, már gondok is mutatkoztak az amerikai energiaellátásban, gondoljunk csak a kaliforniai áramkimaradásokra. Ezért fontos Amerikának, hogy nagy mennyiségű kőolajtartalékokhoz férjen hozzá. Erre Irak kiválóan alkalmas, mivel a második legnagyobb ismert kőolajkészlettel rendelkezik a világon, ami alkalmas lehet a szaúdi olajszállítások pótlására, ha azokkal valamilyen probléma adódna. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az amerikai cégek érdekeit sem, hiszen minden amerikai olajkitermeléssel foglalkozó cégnek az az érdeke, hogy minél közvetlenebb hozzáférése legyen a rendkívül olcsó áron kitermelhető iraki olajhoz. Persze a háború utáni ország újjáépítése is jó üzlet, nem beszélve a fegyvergyártók érdekeiről, akik új, nagy volumenű megrendeléseket vártak az iraki háború megindításától.

A politikai okok legalább olyan fontosak voltak a háború megindításánál, mint a gazdaságiak. A Bush-kormányzat úgy vélte, ha legázolja Irakot, azzal elrettenti a többi, Amerikával szemben ellenséges érzelmeket tápláló államot, és ezzel megkönnyíti majd a közel-keleti stabilizációt. Mint tapasztaltuk, ezt a célt nem sikerült elérnie a Bush-kormányzatnak, Irakot viszont sikerült egy hatalmas terrorista–gerilla gyakorlótereppé változtatni. A következő ok már belpolitikai jellegű. Bush szeretett volna két sikeres háborút megvívni egy ciklus alatt, amelyekben legyőzi a tálibokat és az Amerika legnagyobb ellenségének kikiáltott Szaddámot. Úgy vélte, ez a két siker majd biztosítékot ad számára arra, hogy még négy évig a Fehér Házban maradhasson. De ez a számítása sem látszik megvalósulni, mivel Irakot nem sikerült stabilizálni, és a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint már az amerikaiak többsége sem támogatja a kormányzat iraki politikáját.

A gazdasági és politikai okok után meg kell vizsgálni a katonaiakat is. Irak megtámadását egyfajta erődemonstrációnak is fel lehet fogni, ami azt az üzenetet közvetítette Amerika ellenségeinek, hogy Amerika nemcsak hogy el akar, de el is tud bánni velük. Azt is figyelembe kell venni, hogy Irak megszállásával az USA elsőrangú katonai támaszponthoz és felvonulási terephez jutott a Közel-Keleten. Az Irakban állomásozó alakulatokat mind Törökország felől szárazföldön, mind a Perzsa-öblön keresztül el lehet látni, és azok csak karnyújtásnyira vannak Irántól, Szíriától és Szaúd-Arábiától. Összegezve tehát Irak megszállásával az USA geostratégiailag kettévágta az arab világot, és annak szívében szerzett óriási felvonulási terepet csapatai számára, ahonnan több, Amerika által ellenségesnek tartott ország közvetlenül fenyegethető, illetve ahonnan a világ kőolajkészleteinek döntő hányada ellenőrizhető.

A Valki László által felvázolt gazdasági, politikai és katonai okok tehát jóval megalapozottabbak és reálisabbak, mint azok, amelyekkel az amerikai propaganda teleharsogta a világot. Az is kétségtelen, hogy a Bush-kormányzat is hasonló okokat vett figyelembe, és azok fényében döntött.

A háború 2003. március 19-én végül megindult a nemzetközi közvélemény példátlan tiltakozóhullámaitól kísérve, amelyek méreteit csak a vietnami háború elleni megmozdulásokhoz lehet mérni. A világ civil szervezetei egységesen álltak ki a háború ellen, és több százezres tömegeket vittek utcára. A civil társadalom eme globális méretű megmozdulása Magyarországot sem hagyta érintetlenül, persze nálunk a háborúellenes tiltakozásokra is rányomták bélyegüket a sajátos hazai viszonyok. Csapody Tamás Ne az én nevemben! című könyve részletesen vizsgálja a civil szervezetek, a háború és a magyar politikai közeg viszonyát. A szerző a békemozgalmak aktív résztvevőjeként értékes információkat oszt meg az olvasókkal e szervezetek működését, tevékenységét illetően, de ezek gyakran kiábrándítóak. Addig, amíg egy civil szervezetet és annak kezdeményezését csak akkor veszik komolyan a politikai élet szereplői, ha az hasznos a számukra, nem jöhet létre igazi együttműködés a civil társadalom és a politika világa között.

Csapody Tamás részletesen elemzi a rendszerváltás utáni kormányok katonapolitikáját, aminek során arra a szomorú következtetésre jut, hogy a haderő átalakítása nem a magyar érdekeknek megfelelően történt. A haderő reformja során kibontakozó kép ugyanis egy külföldön gyorsan bevethető hadsereg képét mutatja, ami elsősorban a NATO-nak áll érdekében. Különben miért lenne fontos, hogy utántöltős vadászgépeket vásároljunk? Magyarország légtere nem akkora, hogy erre szükség legyen. A magyar hadseregnek csak akkor kellenek ilyen felszereltségű gépek, ha azokat máshol is be akarják vetni. Milyen érdeke fűződik Magyarországnak ahhoz, hogy vadászgépei határaitól több ezer kilométerre is bevethetők legyenek? Röviden és tömören: semmi. Ez a NATO érdeke, ennek ellenére az utántölthető gépek költségeit mégis nekünk kell megfizetnünk.

A NATO-érdekek kiszolgálását mind a FIDESZ, mind az MSZP maximálisan végrehajtotta, és csak akkor bírálták ezt a politikát, ha ellenzékben voltak. Erre jó példa a FIDESZ, amely támadta az MSZP-kormány Amerikát támogató tetteit és nyilatkozatait, jóllehet 1999-ben, amikor kormányon volt, úgy viselkedett Koszovo ügyében, mint a jelenlegi kabinet. Olybá tűnik, hogy Magyarországon a pártok aszerint változtatják véleményüket, hogy kormányon vannak-e vagy ellenzékben. Csapody arra is rámutat, hogy Magyarország alig négy év alatt két háborút is vívott az USA oldalán, úgy, hogy azt letagadták a közvélemény előtt, és úgy, hogy az tökéletesen ellentétes volt Alkotmányával, hiszen az kimondja: “A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút mint a nemzetközi viták megoldásának eszközét, és tartózkodik más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetve az erőszakkal történő fenyegetéstől.” Mindezért mit kapott cserébe a kormány? Mit kapott, hogy Alkotmánya és közvéleménye ellen cselekedett? Csak annyit, hogy Bush Medgyessy látogatásakor pár szép szóval megköszönte Magyarország szövetségesi hűségét. Ezek szerint vállveregetésen kívül semmit nem kapott a kormány. Bush azért kifejezte részvétét az Irakban elesett magyar katona haláláért, de ez egyáltalán nem hangzott őszintén egy olyan amerikai elnök szájából, aki egyetlen Irakban elesett katona temetésére sem ment el.

A magyarországi civil szervezetek mindeközben tiltakoztak, vagy legalábbis megpróbáltak tiltakozni. A szerző érzékletes képet fest könyvében arról, hogy milyen nehézségekkel kell a civil szervezeteknek megküzdeniük. Ezek a szervezetek a politika számára csak akkor fontosak, ha érdekeik megegyeznek, különben semmibe veszik őket. Ha meg netán ellentétesek az érdekeik, akkor mindent megtesznek ellehetetlenítésükért. De az sem mindig jó, ha megegyeznek egy párt és egy civil szervezet érdekei, mert akkor a párt igyekszik “lenyúlni” a civilek kezdeményezését, és azt a saját ötletként feltüntetni vagy legalábbis összemosni saját követeléseiket a civilekéivel.

Mindez megfigyelhető volt az iraki háború kérdésében is, ahol az ellenzék igyekezett meglovagolni a háborúellenes közhangulatot, és a 2003. február 15-i béketüntetésen a kormány ellen kívánt demonstrálni. Az ellenzék számára tehát csak eszköz volt a béketüntetés, hogy egy népszerű ügy mellé állva a kormányt szidhassa. Kérdés csak az, hogy mennyire elkötelezett az ellenzék a béke ügye iránt, amikor 1999-ben a kormányrúdnál állva ávósoknak nevezte a koszovói háború ellen tüntetőket. Zömmel azokat, akikkel 2003 februárjában igyekezett látványosan közösséget vállalni.

Csapody avatottként ír mindezen dolgokról és hátterükről, mivel aktív résztvevője és szervezője volt a Balkán Békéjéért Mozgalomnak (BBM) és a Civilek a Békéért (CaB) szervezetnek, amelyek ügyeiről minden részletre kiterjedően ír. A könyvet olvasva az embernek az az érzése támad, hogy Magyarországon a politikai kultúrának kell megváltoznia ahhoz, hogy ténylegesen erős, politikai machinációktól mentes civil társadalom jöhessen létre. Mert addig ez nem valósulhat meg, amíg párthovatartozás fog dönteni arról, hogy valaki ellenzi vagy támogatja a háborút.

Csapody Tamás, erős pacifista civil társadalomért vívott, időnként szélmalomharcra emlékeztető küzdelmének motivációit a könyv végén közölt, vele készült riport világítja meg, érdekes hátteret adva ezzel a kötetben megjelent írásoknak. Ezzel azt a ritka lehetőséget biztosítja, hogy az ember a könyv olvasása közben igazán mélyen megismerkedhessen annak írójával.

A Képtelen háború, az Irak – Háborúra ítélve és a Ne az én nevemben! olyan együttest alkot, amely híven tükrözi a magyar értelmiség általában a háborúról és magáról az iraki konfliktusról alkotott képét. Bár önállóan is részletes képet adnak saját részterületükről, együtt szerves egészet képeznek, illeszkedési pontjaiknál összekötve. Hiányt csak ott lehet érezni, hogy az iraki konfliktus még nem zárult le, tehát nem tudnak végső következtetést levonni. Az azonban már biztos, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. A világ már nem úgy tekint Amerikára, mint korábban, a jóságos Samu bácsi már a múlté. Ám ezt a Fehér Ház és a Pentagon vezetői csőlátásuk miatt nem veszik észre, még mindig a jó fiú szerepében tetszelegnek, holott az irántuk táplált bizalom drasztikusan megcsappant. Ennek ellenére Amerika tovább akarja játszani régi szerepét, amit az is mutat, hogy az iraki biztonsági erők kiképzésével kapcsolatban a következő kijelentést tették: “A mi feladatunk megtanítani az új iraki fegyveres erők tagjait arra, hogy a foglyokkal emberségesen kell bánni.” Mit mondhat erre az ember? Az oktatóképek már megvannak, a tanulmányi kirándulás célpontja pedig nyilván Guantanamo lesz…

Irodalom

Gombár Csaba–Volosin Hédi szerk.: Képtelen háború,Helikon-Korridor, Budapest, 2004.

Andor László – Tálas Péter – Valki László: Irak – Háborúra ítélve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004.

Csapody Tamás: Ne az én nevemben!, Nyitott Könyv, Budapest, 2004.

2004 ősze fordulópont – kis túlzással: sorsdöntő időszak – mind a magyar, mind a világpolitikában. Itthon a Magyar Szocialista Párt megalakulásának tizenötödik évfordulójára időzített, kormányválsággal súlyosbított pártkongresszus hoz fontos személyi, szervezeti és ideológiai természetű döntéseket a politikai baloldalról. A világpolitika számára a legfontosabb esemény az amerikai elnökválasztás, amelyen eldől, hogy az Egyesült Államok politikai közvéleménye jóváhagyja-e a Bush-kormány neokonzervatív irányvonalát, amelynek ez idáig központi eleme volt az iraki háború. A belpolitikai dilemmák tizenöt év után is újra meg újra a rendszerváltás elemzéséhez vezetnek vissza – ezzel foglalkozik (a társadalmi folyamatokra összpontosítva) A világpolitikai kérdések megértéséhez elengedhetetlen a nagy gazdasági erőcentrumok viszonyának feltérképezése – erről szól több tanulmány mostani számunk másik összeállításában; amellett, hogy ismételten visszatekintünk a legutóbbi évek háborúira.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A neokonzervativizmus építménye
2. Rubicsek Sándor : 15 év után címszavakban
3. Szigeti Péter : A versenytársadalom versenyszótárából
4. Marosán György : A liberális kommunizmus elmélete
5. Andor László : Ronald Reagan – távolról
6. Robin Cook : Tiltakozás az iraki háború ellen
7. Immanuel Wallerstein : Az Egyesült Államok és Európa 1945-től napjainkig
8. Ravi Arvand Palat : Vergődő sas, ugrásra kész tigrisek
9. Bernát Péter : Iraki háborús könyvekről (Gombár-Volosin: Képtelen háború, Andor-Tálas-Valki: Irak -háborúra ítélve, Csapody: Ne az én nevemben!)
10. Lugosi Győző : A cigány mélyszegénység szociológiája a kelet-európai újkapitalizmusban – Ladányi-Szelényi: A kirekesztettség változó formái című könyvéről
11. Berki Tamás, Zámbó Tibor : Lehetőségek a munka világában – Makó-Warhurst-Gennand: Emerging human resource practices és Makó-Simonyi: A munka és párbeszéd új paradigmái c. könyveiről
12. Andrej Ballajev : A szocializmus perspektívái – jelen és jövő
13. Laki László : Megélhetés vidéken a rendszerváltás után
14. Andre Mommen : Magyarország neoliberális forradalma, A kapitalista globalizáció sikertörténete?
15. Michal Polák : A rendszerváltás politikája és az átmenet utáni időszak Szlovákiában

Az Eszmélet az elmúlt másfél évtizedben visszatérően – ha nem is társadalmi súlyával arányosan – foglalkozott a (magyarországi) cigányok helyzetével, bemutatva mindenekelőtt a honi romapolitika pártokon és kormányzatokon átívelő – mivel hallgatólagos, már-már cinikus közmegegyezésen nyugvó – folyamatosságát az államszocialista korszak utolsó éveitől napjainkig.¹

Ladányi János és Szelényi Iván A kirekesztettség változó formái című könyve alighanem új fejezetet nyit a “cigánykérdés” magyar és kelet-közép-, délkelet-európai gazdasági, társadalmi és kulturális alapviszonyainak feltárásában. A könyv legfőbb érdeme, hogy tartalmat ad “a cigányság a rendszerváltás fő vesztese”-szerű, politikai-publicisztikai, eufemisztikus-elkenő jellegű kijelentéseknek (amelyekkel kapcsolatban Zsigó Jenő egy interjúban joggal jegyzi meg: “ez a megfogalmazás azt sugallja, mintha a cigányság bármelyik politikai rendszernek nyertese lett volna, holott ez nem igaz”² ).

A szerzők két különböző kutatás eredményeinek egyesítésével és – tegyük hozzá – a kutatás és a tanulmány jelentőségéhez képest méltatlanul slendrián, a számítógépes szerkesztés típushibáit felvonultató közreadásával a “cigánykérdés” osztályszempontú elemzésére vállalkoztak. Az első – történeti-demográfiai és antropológiai – kutatás keretében, amelynek ismertetése a kötet terjedelmének kétharmadát teszi ki, a (Ladányi János vezette) kutatócsoport 1989 és 2002 között aprólékos részletességgel kísérte figyelemmel egy északkelet-magyarországi, cigányok lakta zsákfalu, Csenyéte életének alakulását. Az ennek során felhalmozott empirikus adatok, összefüggések azután a “Szegénység, etnicitás és gender” c., a Yale Egyetem Összehasonlító Társadalomkutatások Központja (Szelényi Iván munkahelye) által koordinált kutatási program keretében 1999 ősze és 2000 nyara között elvégzett kérdőíves szociológiai felmérés következtetései segítségével váltak – a könyv alcímét idézve – a Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálatává.

Az említett program vizsgálódásai – mint a könyv Bevezetésének eléggé ötletszerűen egymáshoz illesztett, redundáns bekezdésekből álló fejezeteiből megtudjuk – hat országra: Bulgáriára, Romániára, Oroszországra, Lengyelországra, Szlovákiára és Magyarországra terjedtek ki. A szerzők jelzik, hogy a könyv második részében ezek alapján elemzik majd “a szegénység alakulását a piacgazdasági átmenet időszakában”. Ehhez képest a következtetések alapjául szolgáló komparáció ténylegesen (a 3. és a 4. fejezetben) a magyar, a bolgár és a román állapotokra korlátozódik (aminek magyarázatával a szerzők adósok maradnak).

A cigányoknak az államszocialista rendszerek felbomlása után Európa keleti felében kialakult, sok szempontból újszerű társadalmi helyzetét Ladányi és Szelényi az underclass – a társadalom “alatti” osztály – fogalma középpontba állításával elemzi. E terminus a nyugati szociológiában az 1960-as évek elején azon társadalmi csoportok helyzetének jellemzésére született meg, amelyek kimaradtak a II. világháború után a kapitalista centrumországokban végbement gazdasági prosperitás eredményeiből – azaz a jóléti társadalmak peremére szorultak. Később a fogalom lényegében az egyesült államokbeli afroamerikai, nagyvárosi szegények státusának vált szinonimájává.

A szerzők az underclass kategóriájának – elsősorban Gunnar Myrdal és Julius Wilson nyomdokain – három (valójában inkább négy) fő kritériumát adják meg. Az első a gettó(sodás), azaz a társadalom többségétől való földrajzi elkülönültség s az ezzel összefüggő, többé-kevésbé homogén etnikai összetétel. A második a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hiánya/korlátozottsága, vagyis a segélyezésére utaltság, azaz másként, a társadalmi többség felől nézve: a feleslegesség, a “haszontalanság” (pszichózisa). Végül a harmadik kritérium az immobilitás, vagyis a mélyszegénységből való kitörés esélytelensége. Az underclass – mutatnak rá a szerzők – a kirekesztés olyan sajátos, új formája, amelyben a szegénység összefonódik az etnicitással, ahol tehát a gazdasági-társadalmi meghatározottság, a szó eredeti értelmében vett osztálybesorolás kasztszerű elkülönüléssel párosul.

Nem arról van tehát szó – s ezt a szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák –, hogy a “cigányság” mint olyan alkotna underclasst (e kifejezés használatát kerülve, a szerzők mindvégig “cigányokról”, “romákról” írnak), hiszen a cigányok létszámukban kicsiny, mégis számottevő – országonként eltérő – hányada “középosztályosodik”: útja az alsó osztály kategóriájából felfelé vezet. Hanem arról, hogy “a társadalmi tudatban egybemosódik az etnicitás és a szegénység: ha valaki szegény, akkor eleve nagyobb valószínűséggel feltételezik róla, hogy cigány is… Az underclassba szorultakkal előbb-utóbb »cigányul« bánnak… Az etnikai identitás tehát nagymértékben a strukturális pozícióból következik.”

A kelet-európai romák – miként korábban az észak-amerikai feketék – többé-kevésbé elkülönült, osztályszempontból heterogén csoportjait (“rendjét”, “kasztját”) a mélyreható gazdasági-társadalmi átalakulás (Észak-Amerikában az 1970-es évek elejétől megindult dezindusztrializáció, a hagyományos gyáripar leáldozása, Kelet- és Közép-Európában az 80-as évek második felétől az állami nagyipar és építőipar, illetve a mezőgazdasági szövetkezetek válságba jut/tat/ása, majd a rendszerváltozást követő felszámolása) az osztálytagozódás mentén kettéhasította: a többség mélyszegénységbe hanyatlott, míg kevesen – etnikai identitásukat rendszerint feladva/elveszítve – a stratifikáció magasabb szintjeire emelkedtek.

E folyamat az összehasonlító vizsgálatba vont három kelet-európai államban jelentékeny eltérésekkel ment végbe, amit Ladányi és Szelényi az államszocialista modellek, majd a posztkommunista rezsimek által követett gazdaság- és társadalompolitika különbségeinek tulajdonít. Az utóbbiaknak a szerzők – vállalt leegyszerűsítéssel – két típusát különböztetik meg. Az egyikbe Magyarország tartozik (Csehországgal és Lengyelországgal, ezek azonban nem esnek az elemzés látókörébe), ahol a gazdaságpolitika az elmúlt másfél évtizedben neoliberális elveket követett. A másik modellt Románia és Bulgária alkotja (az összehasonlításból ugyancsak kimaradt Oroszországgal és Ukrajnával együtt), amelyek berendezkedését a szerzők neopatrimoniálisnak nevezik, rámutatva, hogy ezekben az országokban a rendszerváltozás után is megmarad(t) az állam gazdaság- és társadalomszervező szerepe, s ha átalakult formákban is, tovább él(t) a közhatalom és az állampolgárok közötti, úgymond, patrónusi–kliensi viszony.

Vizsgálódásaikból a szerzők arra az eredményre jutnak, hogy bár Bulgáriában és Romániában jóval magasabb a szegény cigányok aránya és száma, mint Magyarországon, nálunk az alsó osztályba s különösen az underclassba tartozó cigány szegények éppoly szegények, mint a másik két ország kisemmizett romái, sőt a cigányok underclassosodása éppen hazánkban a leginkább előrehaladott.

Magyarországon az államszocialista gazdasági-társadalmi rendszer – az extenzív iparosítással együtt járó folyamatos munkaerő-kereslet és a mezőgazdaság kollektivizálása – megszüntette a cigányok kasztszerű elkülönülését (osztályhelyzetre való tekintet nélküli elutasítását). A gazdasági szerkezetváltás impulzusai nyomán eltűntek (de legalábbis elhalványodtak) az etnikai határvonalak. Vidéken megindult a cigányok faluba költözése, s a (nagy)városok új (munkás)nemzedékei számára – nem kis részben a kötelező közoktatásnak köszönhetően is – jórészt értelmetlenné vált a cigány–“magyar” megkülönböztetés. A gazdasági fejlődés vezérelte társadalmi integráció/emancipáció (s kétségtelen asszimiláció, tehát a cigány identitás feladása is!) azonban az 1980-as évek második felében – az államszocializmus (kényszerű) világpiaci “visszakapcsolódása” nyomán – megszakadt. Miként Martin Kovats kutatásaiból tudjuk, ez az az időszak, amikor a Kádár-rendszer cigánypolitikájában fordulat következett be: az integráció költséges útját felváltotta a lényegesen olcsóbb kulturális opció. Ez a gyakorlatban a cigány elit tudatos és fokozatos – napjainkig húzódó – “kooptálását” jelentette előbb kvázi-állami (Hazafias Népfront), később – főként a rendszerváltozás után – települési, majd kisebbségi önkormányzati struktúrákba, illetve különféle európai s más nemzetközi instanciák (Európa Tanács, EBESZ, Soros Alapítvány) által kreált és finanszírozott, “civil” szervezetekbe.

Míg az államszocialista korszak fénykorában a romák beköltöztek a faluba, ezután – Csenyéte esetében, Ladányiék szerint, már a hetvenes évek közepétől – megkezdődött a nem romák kiköltözése a legkedvezőtlenebb adottságú, “elcigányosodott” településekről. Ezáltal egyes falvak ismét cigánytelepekké váltak/válnak – azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy mostantól e cigány többségű települések csonka, acephalus (fej nélküli) közösségeket alkotnak. A folyamat végeredményeként a cigányság legszegényebb csoportjai immár nem a társadalmi hierarchia alján helyezkednek el, hanem lényegében azon kívül: “…egyre inkább szociális segélyekre, családi pótlékra, rokkantnyugdíjra, illetve a szürke- és feketegazdaságra kell hagyatkozniuk megélhetésük érdekében”.

Bár mondanivalójának érvényét Ladányi és Szelényi természetesen nem terjeszti ki eddig, érdemes mégis rámutatni, hogy e folyamat hasonló ahhoz (hiszen ugyanazok az okai is), mint ami az elmúlt negyedszázadban – s főként a bipoláris rendszer felbomlása után – világméretekben ment/megy végbe: a neoliberális politika uralta globalizáció létrehozta/létrehozza a világrendszer peremére szorított, marginalizált államok csoportját, amelyek – miután a nemzetközi tőke számára mint befektetési célpontok indifferenssé váltak – immár alávetett, kizsákmányolt szereplőkként sem igen vesznek részt a kapitalista reprodukció folyamatában. Lakosságuk “eltartottá”, segélyezetté vált/válik; sorsuk a centrum számára pusztán járványügyi, “humanitárius”, illetve legújabban biztonsági kockázati tényező gyanánt bír jelentőséggel, minthogy e kiüresedett állami struktúrákat (l. Szomália, Afganisztán) a transznacionális (“hálózati”) terrorizmus – a neoliberális globalizáció egy másik újszerű jelensége – használ(hat)ja fel bázisául.

A szerzők szerint tehát az underclass képződésének “bevezető” szakasza a szocialista asszimiláció volt – amennyiben a rendszerváltozás után “…azok a cigányok, akik az államszocializmus idején nem tudtak megkapaszkodni a társadalom közepén, a piacgazdasággal szembesülve nagy valószínűséggel a társadalmon kívülre, az underclass helyzetébe kerültek”. A “piacgazdaság” fogalmának definiálatlan használata azonban itt elfedi a lényeget, ami által a szerzők – talán akaratlanul – az államszocialista rendszerrel szemben méltánytalan, pontosabban: történelmietlen álláspontra helyezkednek. Az 1980-as évek közepétől-végétől ugyanis a kelet-közép-európai társadalmak szegényei (köztük a cigányok) nem általában a “piacgazdasággal” szembesültek, hanem a nyugati jóléti államokat is destabilizáló, neoliberális kapitalizmussal. A honi cigány lakosság többsége mai kirekesztettségének a szocialista rendszer “nyakába varrása” Kornai Jánosnak az államszocialista “koraszülött jóléti államról” vallott elhíresült tézisére hajaz, amely – a François Furet és a Kommunizmus fekete könyve által kijelölt kurzust követve – (miszerint a “kommunizmusnak” ab ovo nincs s nem is lehet semmiféle pozitív öröksége, története tévút, letérés a történelem “rendes” menetéről stb.³ ) – retrospektíve “érvényteleníti” a szocialista kísérlet minden pozitívumát. E látószög alapján lehet csak a cigányok társadalmi integrációjának önmaga ellentétbe fordulását annak a társadalmi berendezkedésnek felróni, amely az integráció rögös útján megindult, sőt vitathatatlan eredményeket ért el.⁴

Ami most már Bulgáriát és Romániát illeti, ezekben az országokban “különböző okoknál fogva, az asszimilációs folyamat nem jutott olyan messzire, mint Magyarországon” – állapítják meg a szerzők. “Különösen Bulgáriában nem, ahol a romák lényegesen nagyobb hányada beszéli [ma is] a romani nyelvet, él romák által lakott környéken vagy településen, öltözködik tradicionális módon. A piacgazdaságba való átmenet során a bulgáriai és a romániai romák egy része sikeresen használta fel kultúrájának maradványait.” A bulgáriai roma népesség helyzetének leírására ezért a szerzők az undercast fogalmát ajánlják, rámutatva, hogy ott “csaknem az egész roma társadalom kasztszerűen van kirekesztve a többségi társadalomból”. Ezért aztán az etnikai alapú kirekesztettség három legfontosabb dimenziója, a lakóhelyi, a munkaerő-piaci és az iskolai diszkrimináció együtt leginkább a bulgáriai s legkevésbé a magyarországi cigányok körében figyelhető meg (míg Románia e tekintetben átmenetet képez). Csakhogy ha a romák munkaerő-piaci kirekesztettségének mértékét mindhárom országban az átlagnépesség foglalkoztatottsági arányához viszonyítjuk, Magyarország mutatja a legpolarizáltabb képet: a teljes népességen belül (2000-ben) mért 3,9%-os munkanélküliséghez képest a cigányok 29,9%-a – azaz több mint hétszerese – van kirekesztve a munkaerőpiacról. Ha pedig ehhez az arányszámhoz hozzávesszük a hazai romáknak a romániai cigányokkal közel azonos mértékű lakóhelyi (54,9%), illetve iskolai (27,9%) kirekesztettségi fokát is, valóban kirajzolódik a magyarországi romák mintegy kétötödének underclass-szerű helyzetbe süllyedése.

Magyarországon tehát a roma gettó – szemben az olyan bulgáriai, cigányok lakta városnegyedekkel, mint például a Szliven városának vasútállomása mellett található Nadezhda Roma – underclass típusú gettó, az itt élők elit nélküli, vezetetlen közösségek, “amelyek ezért kiszolgáltatottabbak és megvetettebbek, mint a gazdag, sikeres cigánycsaládok által [is] reprezentált s ezért ha tiszteletet nem is, valamiféle respektust kiérdemlő bulgáriai vagy romániai cigánytelepek, cigányvárosok romái”.

A szerzők az underclass kategóriájából vezetik le, illetve ahhoz viszo­nyítják az elemzéshez felhasznált többi alapfogalmat is.

Ezek közül a legfontosabb – egyben a legvitatottabb is – alighanem a szegénység kultúrája mibenlétének értelmezése, amihez Csenyéte története érzékletes példákkal szolgál. Bár Ladányi és Szelényi – mint írják – “egyelőre” nem vállalkoznak elméletalkotásra, következtetéseik mégis általános(ító), sőt elméleti jellegűek. Eszerint a társadalom “alá” szorult szegények, illetve közösségeik kultúrája “tipikus magatartások és beállítódások… laza és gyorsan változó halmaza”. Ez olyan alkalmazkodási stratégia, amely egyetlen célnak, a túlélésnek rendeli alá a társadalmi együttélés valamennyi mozzanatát. Az effajta kultúra 1. akár a rendelkezésre álló javak vagy – mint a csenyétei példák mutatták – a megszerzésükre alkalmas munkaalkalmak elutasítása árán is teljes egyenlőségre törekszik, 2. nem ismer el semmiféle közösségen belül hierarchiát (vagy akár hierarchia kialakulásával “fenyegető” személyes autoritást), 3. időhorizontja szélsőségesen rövid, beszűkült (a közösség egyik napról a másikra él). Mindezek – hangsúlyozzák a szerzők – “nem az etnikus (roma) kultúrából adódó tradicionális értékek, viselkedési minták”. Éppenséggel az államszocializmus idején megkezdett, ám befejezetlen, félbemaradt integráció/asszimiláció miatt felbomlott, alsó kaszt státusú archaikus közösségek akkulturációja az, amely az új minőségű szegénységet s vele a hagyományos kultúra helyébe lépő szegénység kultúráját életre hívja. E kultúra a közösség tagjai számára többé nem biztosít “emberi méltóságot”, hanem “pusztán [a] túlélést és a szegénység újratermelődését segíti elő”. “A legszegényebbek azért sajátítják el a szegénység kultúráját, mert kisebb vagy nagyobb mértékben elvesztették korábbi kultúrájukat. A gyors társadalmi változás feltételei között a társadalom új szegényeinek, az underclass új tagjainak nem volt más választásuk, mint az, hogy a szélsőséges nyomorban való túlélést lehetővé tevő szegénység kultúráját sajátítsák el.”

A mélyszegénység viszonyai közt élő közösségek magatartásának – Ladányiék által is megtapasztalt – látszólagos irracionalitása valójában egy másfajta racionalitást tükröz: a tőkeviszony peremére szorult-taszított közösségek racionalitását, aminek inherens logikája a prekapitalista társadalmak, jelesül a korai, hagyományos (zsákmányoló, primitív földművelő) közösségek racionalitása alapján értelmezhető.⁵ E racionalitásban a gazdasági funkció (szempont, megfontolás) nem elkülönülten, hanem az együttélés/együttműködés más módjaiba, jelesül a rokoni vagy kvázi rokoni⁶ – az általánosított reciprocitás⁷ által összekapcsolt – viszonyokba ágyazottan van jelen. E társadalmakban valóban a túlélés a legfőbb “parancs”, ami a kölcsönösség bármi áron való fenntartását írja elő, akár a pillanatnyi vagy rövid távú anyagi előnyökről való lemondás árán is. Ennek záloga pedig az egyenlőséghez való szélsőséges ragaszkodás, vagyis annak megakadályozása, hogy az együtt élők csoportjából bárki – a kölcsönösség szálainak szétszakításával fenyegető – túlhatalomra s ezzel a rendkívül szűkösen rendelkezésre álló javaknak a közösség egészétől való elvonására váljon képessé. A közösségen belüli vertikális irányú differenciálódás egyedüli megengedett formája a gazdaságantropológiában M. Sahlins, C. Levy-Strauss (és mások) által leírt big man típusa, akinek “hatalma” csupán elismert tekintély, autoritás, nem pedig effektív hatalom (potestas), s amelyet a “nagy ember” mindaddig (de csakis addig) élvez, amíg közösségét önmaga s legszűkebb rokonságának túlmunkájával (“önkizsákmányolásával”) többletjavakban tudja részesíteni.⁸ Mármost: a “szegénység kultúrájába” hanyatlott közösségek éppen amiatt válnak csonka, elit nélküli, “fejetlen” társadalmakká, mert újra és újra kitermelődő (potenciális) elitjeik az individuum- és versenyközpontú (kapitalista) társadalmi-gazdasági környezetben efféle big man szerep vállalására – magától értetődően – nem hajlandók. Ezért a közösségen belül (tehetséggel, ambícióval, szorgalommal vagy szerencsével) ideig-óráig kiemelkedők számára csupán két lehetőség kínálkozik: vagy visszasimulnak-szürkülnek a közösség átlagába, vagy kilépnek a csoportból, azaz elköltöznek a faluból – ahogyan ez Csenyéte esetében is ismétlődően előfordult.

Ladányi és Szelényi konklúziója meglehetősen borúlátó, ám kétségtelenül realisztikus, ami a kelet-közép-európai romáknak a kirekesztettségből s különösen az underclassból való kitörésének esélyeit illeti:

A romáknak – írják – ma “nem áll rendelkezésükre semmilyen saját tradíciójukból következő használható módszer vagy a többségi társadalom által kínált eszköz, amely megnyugtató segítséget nyújthatna […] a posztkommunista Európában, hogy hogyan válaszoljanak […] a kihívásokra. A jelenlegi szélsőséges kirekesztettségből való visszatérés, akár a társadalom legalsó szintjére is, ha nem is lehetetlen, de minden bizonnyal nagyon keserves út lesz. Olyan út, amelyet a többségi társadalmak segítsége nélkül szinte lehetetlen végigjárni.”

 

 

Irodalom

 

Ladányi János–Szelényi Iván: A kirekesztettség változó formái. Közép- és délkelet-európai romák történeti és összehasonlító szociológiai vizsgálata. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004

 

 

Jegyzetek

 

¹ Vö. Osztojkán Béla: “Cigányság, előítéletek, önszerveződés”, 6. (1990. július), 112–120.; Martin Kovats: “A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca”, 32. (1996. ősz), 132–153.; Diósi Ágnes: “Kívül vagy belül? A cigányság és a magyar társadalom”, 36. (1997. tél), 180–194.; “Kik csinálják a »cigánykérdést« Magyarországon?” (kerekasztal-beszélgetés), 54. (2002. nyár), 47–64.

² Budapesti Lap, 2004. március 5.

³ Furet gondolkodásmódjának kritikájához lásd Henri Maler “A múltat végképp eltörölni?” című írását az Eszmélet 37. (1998. tavaszi), illetve Horváth Gizella cikkét (“A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről”) lapunk 47. (2000. őszi) számában. A Kommunizmus fekete könyvét bírálja ugyanebben a két számban Gilles Perrault (“A kommunizmus: egy »fekete könyv« hamisításai”, 37. sz.) és Noam Chomsky (“Ami a Fekete Könyvből kimaradt”, 47. sz.).

⁴ Ha valahol – egy nagyvárosban vagy egy egész országban, amint ez az elmúlt években a lefejlettebb ipari országok némelyikében (az Egyesült Államokban vagy Olaszországban) megtörtént – összeomlik az áramszolgáltatás rendszere, s emiatt leállnak a metrókocsik, a liftek, leolvadnak a hűtőszekrények, lehet ezért, persze, a villamosáram-fogyasztás általánossá válását is hibáztatni, a krízisért azonban mégiscsak inkább az az energiapolitika felelős, amely – mondjuk, a közszolgáltatások erőltetett ütemű privatizációjával – destabilizálta a rendszer biztonságát.

⁵ Lásd ehhez a (mára méltatlanul elfeledett) közgazdász, Földes László tanulmányát: “Hagyományos gazdálkodás és ésszerűség”, Világosság, 1974/1.

⁶ Csenyétén ilyenek (voltak) az ún. bandák (Katona-, Rigó-, Király-, Kukaj-banda).

⁷ Ismeretes, hogy a hagyományos társadalmak fő tevékenységcsere-modelljeinek (reciprocitás, redisztribúció, árucsere) megkülönböztetése Polányi Károlytól származik. A reciprocitás három válfajáról (általánosított, kiegyenlített, negatív) lásd E. R. Service: “Vadászok”, in: E. R. Service–M. D. Sahlins-E. R. Wolf: Vadászok – Törzsek – Parasztok, Gondolat, Budapest, 1973. 22–23.; a tevékenységcsere-modellek egymáshoz való viszonyáról és az uralom “észrevétlen” kialakulásáról pedig: Lugosi Győző: “Az uralmi viszonyok keletkezéséről”, Világosság, 1983/2.

⁸ “Amikor a főnök már azt mondja: »Nem adok többet! Vége a bőkezűségnek! Most már más legyen bőkezű helyettem!«, valóban biztosnak kell lennie a hatalmában, mert uralmának legsúlyosabb válságát éli át” – írja C. Levy Strauss a Szomorú trópusokban (Gondolat, Budapest, 1973, 352–353.)

Az amerikai értelmiség leginkább megvásárolható köreiben kiterjedt befolyással rendelkező neokonzervatív mozgalom ideológiai sajátosságát a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adja. A cikk bemutatja a neokonzervativizmus politikai és intellektuális arculatát, gyökereit és evolúcióját. Sötét színekkel ecseteli azt a szellemi és erkölcsi-politikai hanyatlást, amelyet a Bush elnök mögött felsorakozott – a szerző kifejezésével – "maffia" megtestesít.

A neokonzervativizmus az utóbbi időben egyaránt vált a reakciós gondolkodás jelszavává, illetve egységes jelvénnyé a Bush-adminisztráció azon tagjai számára, akik egy újfajta, imperialista külpolitikát, a jóléti állam elleni támadást és a “családi értékekhez” való visszatérést támogatják. Ők tehetők közvetlenül felelőssé az Egyesült Államok nimbuszának lerombolásáért külföldön, a költségvetés hatalmas többletének eltüntetéséért, illetve a demokrácia “otthoni” aláásásáért. Számos vizsgálat mutatott már rá különböző vállalkozások és olyan tehetős alapítványok, mint a Heritage vagy az AEI (Amerikai Vállalkozások Intézete) támogatására a neokonzervativizmus ügye iránt. Általánosságban azonban a főáramú média nagyon is túlzott komolysággal fogadta ennek a maffiának az intellektuális elbizakodottságát, illetve messzemenő szívélyességgel kezelte annak tagjait. Valóban bizarr jellemzői miatt a neokonzervativizmus különösen alapos vizsgálatra érdemes, így legfőbb szellemi és gyakorlati megvalósítóiból álló montázs összeállítására is.

 

 

Montázs

A neokonzervatívok rendkívüli befolyással bírnak a kormányzat minden szegmensében és hivatalában. Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot igazán nem kell bemutatnunk. Az iraki háború e kiötlői szándékosan félrevezették az amerikai közvéleményt a tömegpusztító fegyverek létezésével, a hadifoglyok megkínzásának szörnyű módjával, Szaddám Huszein és az al-Kaida viszonyával, az amerikai csapatokat köszöntő lelkes ünnepségekkel és az iraki demokrácia megteremtésének egyszerűségével kapcsolatban. Nem ők voltak azonban az egyedüliek. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos vádak miatt lemondott, hírhedt Richard Perlenek a suttogó szavai is támogatták ezt az álláspontot, aki a Védelempolitikai Tanács korábbi igazgatója volt, s akinek gúnyneve – “a Sötétség hercege” – jól tükrözi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos, már meghaladott álláspontját. Elliot Abrams is szolgált jó tanácsokkal, akinek 1991-ben George Bush megkegyelmezett, miután az iráni fegyvereladások és a nicaraguai kontrák támogatása körüli botrány idején bűnösnek találták, mert hazudott a kongresszus előtt. Most ő a közel-keleti ügyek felelőse és Condoleezza Rice tanácsadója a Nemzetbiztonsági Tanácsban, s továbbra is a megvetett Joseph McCarthy szenátor vezette boszorkányüldözések nyílt csodálója maradt. Szerepet vállal továbbá John Bolton leszerelésügyi államtitkár, aki következetesen ellenzi a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a Bibliát csapkodó főügyészünk, a kétszínű John Ashcroft, akinek portréja a Nemzeti Lőfegyver Szövetség hivatalos folyóiratának címlapját ékesítette.

De mások is említést érdemelnek. A Republikánus Párt – “Bush pitbullja”-ként is ismert – elnöke, Ed Gillespie a képviselőház korábbi többségi vezetőjének, az ősreakciós Dick Armeynak a pártfogoltja. Ami a képviselőházban a republikánusok jelenlegi ideológiai vezérét illeti, Tom DeLay – aki az Enron különleges kedvence, és szeretetteljesen csak “Kalapács”-nak nevezik – egyszer a Gestapóhoz hasonlította a Környezetvédelmi Hivatalt. A szenátusban eközben Rick Santorum azért ellenzi a szodómiát tiltó jogszabályok eltörlését, mert az nyilvánvalóan a vérfertőzést tiltó jogi szabályozás megszüntetéséhez vezetne, és így tovább. Arra is tanulságos felfigyelni, hogy neokonzervatívok segítették meggátolni a Vietnamban három végtagját elveszített korábbi szenátor, Max Cleland (R-Ga) újraválasztási kísérletét – hazafiasságát kétségbe vonva. Befolyásuk azonban egészen az Ovális irodáig, az elnök hivataláig elér: vezetője, Karl Rove csakúgy, mint Dick Cheney alelnök és helyettese, I. Lewis (“Robogó”) Libby is pártfogóik közé számít.

A neokonzervativizmus természetesen szellemi holdudvarral is rendelkezik. Olyan folyóiratok, mint a hajdanán – “Keresztapa”-ként is ismert – Irving Kristol szerkesztette The Public Interest és a korábbi főszerkesztő, Norman Podhoretz nevéhez kötődő Commentary formálták az általános szemléletmódot az új cenzúratörvény szükségességének ügyétől kezdve a kapitalista erkölcsi világkép megerősítésének fontosságán keresztül Albert Camus és George Orwell antikommunista elkötelezettségének feltételezhető hiányáig. Feleségeik, Gertrude Himmelfarb és – a Rumsfeldről személyes hangvételű tanulmányt közlő – Midge Decter Izrael és a szervezett vallásosság védelméért aggódó publicisták lettek, s utódaik is folytatják a hagyományt: John Podhoretz, aki egyszerre több helyen publikál, illetve William Kristol mint a The Weekly Standard rovatvezetője. A neokonzervativizmus gondolkodói közé sorolható továbbá a The New Criterion szerkesztője, Hilton Kramer, aki a kulturális színvonal hanyatlásán kesereg, ugyanakkor irodalmi témájú írásai olyan szárazak, hogy már-már nyikorognak. Aztán ott van a drogok és prostitúció elleni harc korábbi cárja, Az erények könyve álszent szerzője, William J. Bennett, aki nemrég beismerte, hogy bizony áldozatul esett szerencsejátékos szenvedélyének, illetve Dinesh D’Souza, aki mindnyájunkat megnyugtatott megjegyzésével, miszerint a “rasszizmusnak befellegzett”.

A neokonzervativizmus meghatározható volna néhány barát és értelmiségi szűk hálózataként. Azonban hiba lenne ezt tenni, ugyanis egy sokkal szélesebb érdeklődésre számot tartó és nagyobb vonzerővel rendelkező mozgalommá nőtte ki magát. “Véleményformálóik”-kal a The Wall Street Journalhoz hasonló, komoly sajtóorgánumok veszik fel a kapcsolatot. Talán még ennél is fontosabbak azonban azok a bértollnokok a The New York Postnál és más bulvárlapoknál – például Steve Dunleavy, Michelle Caulkin és Maggie Gallagher –, akik a neokonzervatív nézetet népszerűsítik. Rádiós műsorvezetők – Bob Grant, Mike Savage, Laura Schlessinger és hasonlók – pedig csak a tüzet szítják azzal, ahogy fennhéjázón beszélnek minden hitszegőről, fundamentalistáról és szexuálisan aberráltról. Aztán ott vannak a televíziós “szakértők” – mint Ann Coulter, Rush Limbaugh, Bill O’Reilly és Pat Robertson –, akik olyan reakciós adók körül gyülekeznek, mint a Fox News. Ezek a médiagengszterek cinkostársként megelégszenek a legalacsonyabb ideológiai közös nevezővel, félelmetes arroganciájuk és az érvekkel való szembeszállás iránti hajlandóság teljes hiánya pedig tökéletesen kifejezi azt a neokonzervatív érzékenységet, amely már a fasizmus határát súrolja.

Az “elég az ostobaságból” hozzáállás közvetíti a neokonzervatív szemléletmódot: pártfogói mindig a “kemény fickó” szerepét öltik magukra. Megfélemlítő stílusuk hajlamos elterelni a figyelmet elképzeléseik szűkösségéről és az általuk képviselt érdekek és célok végső ellentmondásáról. Mindazonáltal, egyrészt az aktuális politikai helyzet megértése végett, másrészt a jelenlegi reakciós erőkkel való szembeszállás érdekében fontos felfedni ezeket az elképzeléseket és célokat. Szükséges pontosan meghatározni mindazt, ami a neokonzervativizmusban valóban egyedi – a “konzervativizmus” tradicionálisabb formáival szemben. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy a reakciós gondolkodás új verziója sokkal veszélyesebb és közönségesebb, mint annak “elitista” elődei.

 

 

Gyökerek

A régi vágású konzervativizmus tulajdonképpen sokkal kevésbé politikai, mint inkább kulturális feltevésekből származik. Korunk kimagasló konzervatív filozófusa, Michael Oakeshott úgy látja, hogy ez a filozófiai irányzat egy olyan lélektani “hajlamon” nyugszik, amely a meglepetésektől menteset és a már megállapodottat részesíti előnyben az újjal, még ki nem próbálttal szemben. Ez a “szellemi berendezkedés”, diszpozíció kétségtelenül némileg ambivalens viszonyba helyezi a konzervativizmust a kapitalizmussal szemben. Utóbbi nyilvánvalóan a meggyökeresedett gazdasági rendszer, ami azonban egyfelől dinamikus, másfelől semmibe veszi az egyházias és vidékies szokásokat. A kapitalizmust a technológiai haladás élteti, s – Marx szavaival élve – a “hagyományok kínai nagy falá”-nak ledöntésére, illetve minden tiszteletre méltó kapcsolat pusztán pénzbeli összefüggéssé történő redukálására irányul. Ez természetesen sérti azok érdekeit, akik félnek attól, hogy elszakadnak “az élet finom drapériái” (Edmund Burke). Ennek ellenére a “realitással” való szembenézés a minden hájjal megkent konzervatívokra hárul. Ők mindig hajlandók bánatosan elismerni, hogy a “régi világot” már magunk mögött hagytuk. Egy csipetnyi kulturális pesszimizmus pedig erősítőként hat: segít nosztalgiát ébreszteni elmúlt idők iránt.

A konzervativizmus a változással szembeni ellenállásra épül. Ha esetleg mégis reformok vagy innovációk kerülnének bevezetésre, akkor ezeket a lehető leggyorsabban és legsimábban kell beépíteni a régi, már meglévő struktúrába. Ez a vágy lehetővé teszi a konzervatívok számára, hogy a szükségszerűséget erénnyé kovácsolják. Mivel, legalábbis elvben, minden reformlépés részévé válhat “örökségünknek”, a konzervatívok bármilyen változáshoz képesek alkalmazkodni. Rugalmasságukkal és a megfontoltság, kimértség fontosságának hangsúlyozásával pedig még érdemeket is szereznek a “jövőnek a múlthoz történő hozzáillesztése” során. Így, még ha az “előítélet” és egyfajta elitista érzület mindig is fontos részét képezte a hagyományos konzervatív gondolkodásnak, a modern konzervatívok most már – jóllehet némileg kelletlenül – az “előítélet” minden formáját elítélik.

Lényegtelen, hogy szellemi és politikai elődeik szitkozódva ellenezték a polgárjogi és új társadalmi mozgalmakat. A konzervatívok annak a “potyautas egyén”-nek a szerepébe helyezkednek, aki, míg vonakodik bármilyen reformban kezdeményezőként fellépni, addig – kegyesen, esetleg némi szkepszissel – alkalmazkodik a mások által kieszközölt változásokhoz. Makacsul dacol a konzervatív érzülettől fűtve, amelynek legfőbb célja az állandóság és folytonosság biztosítása. A dolog bökkenője nagyon is tiszta: “Aki kényelemben él, kényelmesen él” – írta Bertolt Brecht.

A neokonzervativizmus más előfeltevésekből indul ki. Legkitartóbb hívei közül néhányan, mint Rumsfeld és Wolfowitz, a chicagói egyetemen, Albert Wohlstetter matematikus és a Rand Corporation vezetőségi tagjának szemináriumain találkoztak először, s lettek barátok. Másokra – mint Allan Bloomra, a The Closing of the American Mind című könyv szerzőjére – pedig minden bizonnyal a neves politikai filozófus, Leo Strauss írásai gyakoroltak nagy hatást, szintén a chicagói egyetemen. A neokonzervativizmusban azonban alig jelenik meg az ő – mármint Leo Strauss – törekvése egy olyan szellemi “arisztokrácia” kiépítésére, amely képes egy “tömegdemokráciá”-ban is megőrizni a klasszikus hagyományokat. A neokonzervatívok ezzel szemben inkább a platóni kegyes hazugság alkalmazását gyakorolják. Ennek formája azonban sokkal közönségesebb, mint a hatalmas ókori gondolkodó kísérlete, hogy leplezze az ideális állam megteremtésének filozófiai megalapozottságának hiányát. A neokonzervatívok közönséges hazugok módjára viselkednek kétszínűen: céljaik igazolása és a hibáik álcázása végett.

Leo Strauss amellett érvelt, hogy Machiavelli és a vallásos világkép megrendülése óta a politikai filozófia hanyatlásnak indult. Eltérően azonban feltett követőitől, Strauss közömbös volt a “realizmus” gyakorlati imperatívuszával kapcsolatban, nemhogy annak nyersebb változatával szemben. A neokonzervatívok írásai általában kevés érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot a klasszikus szerzőkkel folytatott “párbeszéd”, a szövegbeli exegézis vagy általánosságban véve a szellemi árnyalatok és apró megkülönböztetések terén. Túlbecsülik a konzervatív politikai filozófia hatását a neokonzervatív mandarinokra. Az csak az intellektualitás látszatát nyújtja ahhoz, ami valójában nem sokkal több, mint propaganda és a hatalomhoz való könyörtelen ragaszkodás.

A neokonzervativizmusból hiányzik a hagyományos konzervatívokra oly jellemző előzékenység és elitista dagályosság csakúgy, mint a kialakult hierarchiák iránti tisztelet, a változástól való félelem és az állandósághoz való ragaszkodás. A “szellem embere” iránti megvetésük a kispolgárságéhoz hasonlatos. A neokonzervatívok nem foglalkoznak a – Burke egy másik találó frázisát használva – “már meghaltakat, az élőket és a még meg nem születetteket” összefűző kötelék megerősítésével. Ők olyan forradalmárok – vagy inkább “ellenforradalmárok” –, akik az Egyesült Államok átalakításán fáradoznak. A neokonzervatív élgárda éppen olyan rögeszmésen akarja felgöngyölíteni az elmúlt század leginkább haladó szellemben fogant politikai vívmányait, mint Thomas Mann Doktor Faustusának avantgárd zeneszerzőhőse a modern zene leginkább progresszív alkotását, Beethoven Kilencedik szimfóniáját.

A konzervatív szellemi elit befolyásánál fontosabb szerep jut az egyszerű antikommunizmusnak, amelyet a neokonzervatív ügy iránt elkötelezett számos idősebb államférfi még fiatal trockistaként sajátított el. Bizonyos értelemben Irving Kristol, Norman Podhoretz és mások még mindig azon kommunista dogmatika szerint határozzák meg politikai álláspontjukat, amellyel szembe kívánnak szállni. A “párt” vagy klikk – az ő pártjuk és klikkjük – erkölcsi tisztasága nem igényel bonyolult igazolást: a “forradalom” – vagy ebben az esetben a “demokrácia” – érdekeinek szolgálatában áll. Az igazság nem sokat számít, az erkölcsösség még kevesebbet – az egy adott politikai vállalkozás iránti feltétlen engedelmesség erényét leszámítva. A neokonzervatívok Mao Ce-tunggal egyetemben osztoznak abban a hitben, hogy a hatalom csak a “fegyverek csövéből” ered, a kritika elfogadása pedig pusztán a “szabadság ellenségei” számára nyújt némi “tárgyilagos mentegetőzés”-t – akár a régi népbiztosok szerint.

Meglehetősen érdekes, hogy az 1960-as években a leendő neokonzervatívok politikai nézetei meglehetősen hasonlatosak voltak a befolyásos szenátor, Henry Jackson szemléletmódjához. Ők is szenvedélyes antikommunisták és védelempártiak voltak, elfogadták a polgárjogi mozgalmakat, és támogatták a New Deallel összefüggésbe hozható jóléti politikákat. Röviden összefoglalva: sem “tudatlan” populistaként, sem pedig a szabadpiac elkötelezettjeként nem indultak. A társadalmi mozgalmak bírálata a “fekete nacionalizmus” megjelenésével, a növekvő antiszemitizmus miatti aggodalmak felerősödésével és Izrael baloldali kritikájával kezdődött. Először azonban csak Reagan elnöksége alatt vált elkerülhetetlenné az ellenük irányuló határozott és kemény fellépés. Így a társadalmi mozgalmak és a jóléti állam támogatása addigra már elolvadt, mire végül egy olyan valóban radikális beállítottság kristályosodott ki, amely az állami szerepvállalás, a külpolitika, a polgári szabadságjogok és a kulturális szabadság terén a század leginkább progresszív és haladó szellemben fogant vívmányainak felszámolására törekedett.

A neokonzervatívok manapság a társadalmi reformok olyan hagyománya ellen intéznek támadást, amely átfogja Theodore Roosevelt trösztellenes fellépésétől és az iparvállalatok égbekiáltóan súlyos csalásai ellen intézett támadásaitól kezdve a New Dealen – s annak a “nagy kormányzat” iránt táplált “szocialista bizodalmán” – át egészen a Lyndon Johnson “Nagy Társadalmá”-val kapcsolatos átfogó programokat. A neokonzervativizmus a külpolitika olyan demokratikus és kozmopolita felfogását is támadni kívánja, amely a nemzetközi jog kezdeteiből és a felvilágosodás eszméjéből kiindulva magában foglalja Marx “titkos diplomáciá”-val szembeni bírálatát, a nemzetközi intézmények támogatását Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt részéről és az emberi jogokért való jelenlegi küzdelmet. Továbbá, az amerikai társadalom a neokonzervatívok szemében örökösen ostrom alatt áll. Nincs hely a másképpen gondolkodók számára: a szabadság olyan valami, aminek feltehetőleg minden amerikai birtokában van, azonban annak gyakorlására – a néhány legerényesebb hazafi kivételével – lehetőleg senki számára ne nyíljon lehetőség.

A neokonzervatívok a kezdetektől fogva ragaszkodtak az izmos antikommunista külpolitikához, illetve az enyhülés, a fegyveregyezmények és az “idealizmus” szóhasználatának kritikájához. Szükség esetén azonban hajlandónak mutatkoztak az emberi jogok nyelvén megszólalni, illetve politikai elgondolásaikat demokratikus retorikával álcázni. Ez sokszor bejött: kétségtelenül segített például megnyerni az iraki invázió támogatására olyan különböző liberális értelmiségieket, mint Michael Ignatieff és Paul Bergman. Ezen ideálok ugyanakkor általában csak nehéz helyzetben kerülnek megbecsülésre. A legtöbb neokonzervatív “realista”-ként szerzett hírnevet magának. A Robert Kaganhoz hasonló külpolitikai elemzők ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az emberi jogok iránti “naiv” elkötelezettséggel, mint a Charles Murray-féle belpolitikai elemzők azokkal az egyszerű jótét lelkekkel, akik a dolgozók és szegények megsegítése érdekében állami beavatkozást követelnek a gazdaságba.

Mindezek ellenére a neokonzervativizmust elsősorban az Egyesült Államoknak mint fehér, heteroszexuális férfitársadalomnak az eróziója nyugtalanítja: képviselői a Norman Podhoretz által a 60-as évek “ellenséges kultúrá”-jának nevezett mozgalmak azon törekvéseit vették célba, amelyek az egyén anakronisztikus vallási és provinciális béklyóitól való megszabadítását tűzték zászlójukra. Legfőbb gondjuk egy újfajta szemléletmód meghonosítása a hagyományos politikai tekintély, a kapitalizmus, illetve a “családi értékek”-hez kapcsolható összetett problémahalmaz vonatkozásában. Ezek talán leginkább az 50-es és 60-as évek elején jelentkező olyan televíziós sorozatokban jutottak kifejeződésre, mint a Papa tudja a legjobban, Majd a szakállas megoldja!, Az én három fiam, Ozzie és Harriet. A “másság” sosem jelent meg: a nők a konyhában voltak, a feketék a kalapjukat emelgették, homoszexualitás nem létezett. Elfelejtjük azokat az összetört életeket és eltékozolt tehetségeket, amelyeket ez az egyházias és előítéletes világ tett tönkre.

A reakció új kimunkálói megértik, hogy 1968 traumája közvetíti mindazt a megaláztatást, amelyet egy elvesztett háború, egy vesztegetés vádjával majdnem börtönbe jutott alelnök és egy nyilvánvalóan szélhámos elnök lemondása okozott. A kormányzatnak és az Eisenhower elnök által “katonai-ipari komplexum”-nak nevezett tömbnek azóta kell az állampolgárok szkepticizmusával számolnia szándékai és politikája vonatkozásában. Az ötvenes évek látszólagos megelégedést és passzivitást közvetítő kultúrája a hatvanas években egy olyan új megközelítéssé alakult át, amely kritikusan szemlélte a “csendes többség”-et, és már nem élt előzékeny feltételezésekkel azzal kapcsolatban, amit Daniel Bell “ideológiák végé”-nek nevezett. Új társadalmi mozgalmak szólították fel a középosztálybelieket, tekintsék más szemszögből a történelmet; bírálták az elitek érdekében álló politikák alátámasztását szolgáló közhelyeket; követelték az intézmények elszámoltathatóságát és felelősségre vonhatóságát; és a montesquieu-i “törvények szellemé”-nek új megbecsülését kívánták elérni. A neokonzervatívok mindezt még mindig az Egyesült Államok hatalmának és magabiztosságának az állampolgárok részéről történő aláásásának tekintik. Az ilyen új társadalmi mozgalmak öröksége ellenében történő mozgósítás nemcsak merészséget, hanem koncepciózus előrelátást is igényelt.

 

 

Inspirációk

Nehéz elhinni, milyen önhitt volt a most beteg és szenilis öregember az – egy koronázási ünnepségnek is beillő – elnöki beiktatásakor. A nyolcvanas években kritikusai szerették félvállról venni. Kuncogtak, amikor a megbeszéléseken elbóbiskolt, tréfát űztek szellemi képességeit illetően, szemüket forgatták politikai javaslatain. Azonban, míg a baloldal jóízűen nevetgélt, Ronald Reagan gyökeresen átalakította az Egyesült Államok külpolitikáját, az elsőbbséget élvező hazai ügyeket és tennivalóit ideológiai, szellemi téren. Kormánya nem tudta, mit kezdjen a burkolt, “hátsó ajtós” diplomáciai kapcsolatokkal, a fegyveregyezményekkel, az “elszigetelődés” régi politikájával. Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót – amelyben az ostobán hajlandó volt részt venni –, kiélezte a feszültséget olyan védelmi tervekkel, mint a Star Wars projekt, ismételten beavatkozott Latin-Amerika ügyeibe, az iráni fegyverszállításokat és a nicaraguai kontrák támogatását övező botrány során pedig közömbösnek mutatkozott a jogi finomságokkal szemben. A jelenleg legbefolyásosabb neokonzervatívok Reagan idején még gyerekek voltak, és fontos rámutatni arra is, hogy a 2000-es elnökválasztás idején – amikor a késhegyre menő küzdelemben a mérleg nyelvének valamelyik irányba el kellett billennie – az ő hajdani külügyminisztere, illetve hivatalvezetője és egy személyben pénzügyminisztere, George Shultz és James Baker kampányolt George W. Bush szavazataiért.

A Reagan-kormányzat ragaszkodott az óriásira felduzzasztott katonai büdzséhez, s ez – új, alacsony, gazdagokat preferáló adókulcsok bevezetésével és a “kínálatoldali” gazdaságösztönzés melletti elkötelezettséggel egyetemben – hatalmas költségvetési hiányt eredményezett, s napirendre került a jóléti állam megnyirbálása, vagy a jelenlegi szóhasználat szerint a “a vadállat kiéheztetése”. Az ő elnöksége idején kezdődtek a támadások a szakszervezetek, a hitközségek s mindazok ellen, akiket az elnök “különleges érdeklődésre számot tartók”-nak nevezett. Az egyenjogúság gyakorlását akadályozó és abortuszellenes lépésekkel pedig a nőket kényszerítették védekező helyzetbe. A faji “kártya” akkor került “kijátszásra”, amikor háború indult a szegények és színes bőrűek helyzetét javító lépések és szociális programok ellen. A szakszervezetek taglétszáma is jelentősen megcsappant az 1980-as években, a még mindig az “irigység” vagy a “mohóság évtizedeként” jellemezhető évtizedben. Olyan közkeletű frázisok bukkantak fel, mint az “Egyszerűen mondj nemet!” – a szlogen ugyan nem volt számottevő hatással a drogfogyasztásra, azonban az első általános elismerést váltotta ki a “családi értékekhez” való visszatérésért folytatott küzdelemben. A felelősség egyedül Ronald Reagané, nem lehet másra hárítani. Ő volt az, aki a neokonzervatív ideológia győzelmének politikai alapjait azáltal vetette meg, hogy szövetséget kovácsolt a reakciós tábor két, hagyományosan egymással szemben álló csoportja között.

Az egyik frakció elsősorban olyan előkelőségekből állt, akik mind elvi megfontolásból, mind pedig gyakorlati érdekből ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba. Tagjai alapvetően nem érzik át a “közösség”-hez vagy a “családi értékek”-hez társított igazságokat. Ők a globalizációnak és a vállalkozások állami szabályozás alóli felszabadításának mint szabadságjognak szószólói lettek. Ennek a reakciós tábornak a szellemi érvrendszere Milton Friedmantől, Friedrich von Hayektől, Charles Murreytől és Robert Nozicktől származik; a nyilvánosság számára látható arcát azonban olyan, már majdnem elfelejtett politikusok jelenítik meg leginkább, mint Robert Taft és Barry Goldwater. Lényegében véve tehát a neokonzervatív választók e csoportja abban az értelemben volt reakciósnak tekinthető, hogy a régi kapitalista felfogást vallotta a – C. B. MacPherson szavaival kifejezve – “birtokolni vágyó individualizmus” korában, s így kívánt szembeszállni a szocializmussal, illetve a társadalom kollektivista elméleteivel általánosságban.

A reakciós táboron belüli másik csoportosulás gyökerei a 19. századi “tudatlan” populizmusba nyúlnak vissza. Az ide tartozók mindig is hajlamosak voltak hisztérikus nacionalizmusra, hagyományos előítéletességre és az egyházias értékek tiszteletére. Ők a tűzről és kénkőről prédikálók, a nyárspolgárok, a csuklya nélküli Ku-Klux-Klan-tagok, az egyedfejlődést tagadók, akik a “külön teremtés” elméletének követői, illetve a mccarthyizmus fennmaradó támogatói. Ebből az üstből kerülnek ki a soha nem létezett kisvárosi életre vágyakozva visszatekintő vallási fundamentalisták és keresztény cionisták – a melegjogok és az abortusz ellenségei.

Ezek a hagyományhoz és konformitáshoz rögeszmésen ragaszkodó, radikális változtatásoktól és a “másság”-gal történő mindenfajta találkozástól irtózó bárdolatlan, provinciális emberek nem érthetik az új társadalmi mozgalmakat és azok önmeghatározásával kapcsolatos aggodalmait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elleneznék a dolgozó rétegek érdekében fogant szociális intézkedéseket. A neokonzervatív bázis gyűlöli a szellemi és gazdasági eliteket – vagy a “keleti establishment”-et, ahogy gyakran hivatkoznak rájuk –, s néhányuk még a New Dealről is pozitív véleménnyel van. Így, amíg a piac előkelő védelmezői mindent támadnak, ami csak egy árnyalatnyit is emlékeztet a szocializmusra, addig ez a másik, kommunista színezetű, populistákból álló tömörülés éppen azt gyűlöli, ami a liberalizmussal hozható bármilyen módon összefüggésbe.

A neokonzervativizmus nem szűkíthető le sem a szabadpiac eszméjének pártfogására, sem pedig jobboldali populizmusra és vallásos vakbuzgalomra. Ehelyett ezen ellentmondó megközelítések összeolvadásából keletkezett egységes keverékre épül, amely választ tud adni a felvilágosodás két nagy politikai örökségére: a liberalizmusra és a szocializmusra. A neokonzervatív mozgalomnak a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adta meg ideológiai sajátosságát. A kérdés csupán az volt, milyen módon lehet az elitek piaci érdekeltségét egységbe forrasztani az egyházias választói tömegek vidékies vérmérsékletével. Vagy, másként fogalmazva, hogyan lehet “visszaadni az államot az embereknek”, miközben ezzel párhuzamosan lényeges, az “emberek”-et szolgáló programok kerülnek feladásra. Ezt eladni valóban nem volt könnyű feladat.

Ebben leginkább a látszólagos jólétet teremtő “nagy kormányzat”-ról kialakult új felfogás, a hétköznapi emberek vállára egyre nehezebb terheket rakó adórendszer és egy egészséges adag, rasszizmussal fűszerezett kommunistaellenes nacionalizmus segített. Lényegtelennek bizonyult, hogy a milliárdos károkat okozó bankbotrányok megakadályozták a gazdaságösztönzés legnagyobb ambícióit. Ezek a botrányok azonban csak kiábrándultságot eredményeztek azzal a “rendszer”-rel szemben, amelynek amúgy sem volt alternatívája. Az sem számított, hogy más politikák előtérbe helyezése és az adókulcsok progresszív módon történő átszabása esetén bizonyos szociális programok valóban megvalósíthatók lettek volna. Ezek úgyis csak a bürokráciát növelték, illetve pazarláshoz és visszaélésekhez vezettek volna azok részéről – kacsintás –, akik nem a fehér, vallásos, férfiközösséghez tartoznak. Mindenki előtt világos volt, mire gondolt Irving Kristol csípős megjegyzésével, miszerint a neokonzervatív valójában “olyan liberális, akit arcul csapott a valóság”.

A kapitalizmus ismét csak az egyéni felelősségvállalással és a merész vállalkozóval vált egyenlővé. A “katonai-ipari” komplexumnak folyósított állami támogatások miriádját is egyedül csak “életvitelünk” megvédésének kényszere igazolta. Ez azonban elkerülhetetlennek látszott, amennyiben az Egyesült Államok nem egyszerűen a Szovjetunió elleni hidegháború pókhálójába gabalyodott bele, hanem a nemzeti önrendelkezés mozgalmaival folytatott “forró háború”-ban is részt vett. Így eredetileg olyan helyzet állt elő, amelyben a vállalkozó elit – az “externális” költségek csökkentésére, illetve világhatalmi elgondolások megvalósítására vonatkozó – céljai összeolvadtak azon egyházias választók szándékaival, akik a nemzeti büszkeség érzetének visszaállításán voltak, s akik egyre nagyobb mértékben azonosították a jóléti államot “mások” érdekeinek szolgálatával.

A kapitalizmus kommunizmus felett aratott győzelme arra kényszerítette az egyes államokat, hogy egy rohamosan globálissá váló piacon mérjék össze erejüket – ez a termelés racionalizálását, áramvonalasítást, a helyi igényekhez való fokozott alkalmazkodást jelentette. Eltűnt azonban a régi ellenség, amelytől “életvitelünk”-et kellett megóvni. Úgy tűnt, hogy az elit kapitalista értékrendje, illetve a bázis vidékies aggodalmai újfent szembekerülnek egymással. Hiányzott a “ragasztó”. Aztán jött szeptember 11-e. Az Oszama bin Laden által irányított terrorista bűnözők csoportja elleni jogos felháborodás új háborúra szolgáltatott alkalmat, s új ellenséget kreált: Szaddám Huszeint és az iszlám fundamentalizmust. Nem számított, hogy Szaddám Huszein nem vallási szélsőséges, hogy nem léteztek tömegpusztító fegyverei, ahogy az sem, hogy nem jelentett valódi veszélyt az Egyesült Államokra. A lényeg, hogy itt volt “az a másik” egy olyan újfajta, ismeretlen köntösben, amelyet az Amerika-ellenesség címkéjétől óvakodó média könnyen manipulálhatott.

Ugyanakkor már a legelejétől kezdve voltak olyan előkelő, Ronald Reagan és George Bush kormányában tisztséget viselt személyek, akik gyanakvással fogadták az iraki probléma megoldására irányuló egyoldalú amerikai fellépést. Számos magas rangú katonai tisztviselő is látta az amerikai katonai potenciál túlfeszítésében rejlő veszélyeket. Az is nyilvánvaló volt sokak számára, hogy az iszlám fundamentalizmus nem léphet egyszerűen a régi kommunizmus helyébe. Azonban nem az ő álláspontjuk diadalmaskodott, mivel az sem a neokonzervatív “vállalkozás” anyagi érdekeltségét, sem pedig annak politikai imperatívuszát nem osztotta. Perle, Wolfowitz, Rumsfeld és mások már több mint egy évtizede Szaddám Huszein eltávolítását szajkózzák. Ennél fontosabb azonban az, hogy hogyan eredményeztek a szeptember 11-i események olyan helyzetet, amelyben az imperialista ambíciók és az amerikai hegemóniáért zajló külföldi küzdelem összekapcsolódhatott a hazai tomboló nacionalizmussal és a jóléti állam elleni még hevesebb támadásokkal. Ez pedig megújította a kapitalista elitek és a “tudatlan” populisták szövetségét, egy szűk neokonzervatív klikk hatalmának fenntartásával együtt.

 

 

Tervek

A neokonzervatívok már a berlini fal leomlása előtt megfogalmaztak olyan politikákat, amelyek segítségével az Egyesült Államok végérvényesen leszámolhatna a vietnami háború okozta traumával. A szeptember 11-i események még egyszer mentséget szolgáltattak számukra, hogy gátlástalan módon gyakorolják hatalmukat. Most már nem kérdéses, hogy az Irak megszállására vonatkozó terveket már George Bush elnöksége idején kidolgozta Richard Perle és Paul Wolfowitz. Richard Clarke és mások írásaiból az is világossá vált, hogy George W. Busht a terrortámadásokat követően már azonnal érdekelni kezdte a megszállás lehetősége. A “minél rosszabb, annál jobb” elvét alkalmazó, a “tett propagandájá”-nak ábrándját teljesen magukévá tevő terroristák ugyan megkapták, amit akartak, azonban ennek kárát – mint általában – mások fizetik meg.

A “realizmus” egy különösen közönséges formáján – mely hagyományosan az államot tekinti a politikai elemzés alapegységének – fellelkesült neokonzervatívok a számukra jól ismert ellenségképen – a fasizmuson és a kommunizmuson – keresztül értelmezték az al-Kaida tetteit. Ezért feltételezik a neokonzervatív politika formálói azt, hogy a terroristák néhány “lator” állam támogatása alatt állnak, amelyekkel szemben nem engedmények árán, hanem kizárólag erőszakosan lehet fellépni. Az – afganisztáni tálib kormányzat védelmét élvező – al-Kaida tettét követő nyilvánvaló válaszadási kényszer így könnyen átalakulhatott a “gonosz tengelyé”-vel – Iránnal, Irakkal, Észak-Koreával – szembeni sokkal általánosabb konfrontációt követelő felhívássá, illetve a “megelőző csapás” új doktrínájává. Ismételten nem számított, hogy ezen államok egyikének sem volt köze az al-Kaidához. A tárgyilagosság és nem kevésbé a nemzetközi jog elsőbbséget adott az Egyesült Államoknak, hogy bárhol beavatkozzon, ahol biztonsági érdekeit fenyegetve látja.

A “nemzeti biztonság” – ez a szlogen mindig kitűnően bevált, amikor az elitek világhatalmi törekvéseit az egyszerű állampolgár érdekeivel kellett egységbe forrasztani: Izrael ezt már valóságos művészeti ággá fejlesztette, s a neokonzervatívok felismerték, hogy sokat tanulhatnak ettől a kis országtól. Izrael ugyanis már jóval a Bush-doktrína kialakulása előtt megelőző csapásokat mért Líbiára, Irakra, Libanonra és más szomszédos államokra. Aztán pedig – mint az ENSZ által létrehozott állam, tetteinek ebből fakadó legitimitását hangoztatva – Izrael következetesen fittyet hányt azokra a követelésekre is, miszerint térjen vissza az 1967-es határokhoz, illetve szüntesse meg a palesztinok emberi jogait sértő számtalan intézkedést. A neokonzervatívok már a zsidó lakosok elleni öngyilkos robbantásokban is a szeptember 11-i események előfutárát vélhették felfedezni, a kegyetlen, megsemmisítő válaszreakciókban a megszállt területeken pedig azt, hogy miként bánjon az Egyesült Államok saját ellenségeivel. Irakban az amerikai erők valóban ezt a taktikát követik: egyéni terrorcselekményekért egész városokat kollektíven büntetnek meg, lakóépületeket rombolnak le, politikai gyilkosságok, tömeges letartóztatások, kínzások vannak napirenden, illetve elsöprő katonai erő alkalmazása a demonstrációk megfékezésére. Izrael azért játszik oly fontos szerepet a neokonzervatívok számára, mert leginkább reakciós politikai megnyilvánulásai pozitív példaként szolgálnak Amerika számára.

Tévedés ne essék, a cionizmus sosem volt meghatározó a neokonzervatív világképben. Frank Gaffney, Jeanne Kirkpatrick, Michael Novak és sok más vezető neokonzervatív nem zsidó. Ők is felismerik, hogy Izrael nem hajt valódi gazdasági hasznot Amerika vagy az amerikai kapitalizmus számára. Csak azt követően vált fontossá a neokonzervatívok számára, hogy az 1967-es, ún. hatnapos háborúban először jelent meg önálló katonai hatalomként. Az amerikai neokonzervatívoknak Izraellel mindig is geopolitikai jellegű céljaik voltak. Számukra Izrael az amerikai külpolitika “előretolt állása” egy – Wolfowitz szavaival – “olajban úszó” régióban. A – Samuel Huntington által “civilizációk összecsapásá”-nak nevezett – küzdelemben Izrael mint nyugati szövetséges válik mind fontosabbá a neokonzervatívok számára. Sokan valóban hajlamosak elfelejteni a keresztény cionizmus és a “keleties” intézményesült vallásgyakorlás hatását a vezető neokonzervatívokra, illetve az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kialakítására.

A neokonzervatívok otthon az “ellenséges kultúra”, az Egyesült Államokon kívül pedig a “nyugatellenes” értékek ellen folytatnak kulturális háborút. A vallásos média, a pénzügyi támogatások, illetve Pat Robertson és más prédikátorok Ariel Sharont és Benjamin Netanyahut áldó szavai mind azt sugallják, hogy a zsidók még az araboknál is jobb szövetségesek a szélsőjobb számára. Az Egyesült Államok angol, protestáns identitását a latin ajkúak által támasztott egyre nagyobb fenyegetéstől féltő neokonzervatívok figyelmesen tanulmányozzák, hogyan segít a régi szövetségesük által épített “elválasztófal” megőrizni Izrael állam zsidó jellegét attól, amit Netanyahu az izraeli arabok születési rátáinak növekvő “demográfiai veszély”-ének nevezett. Úgy tűnik továbbá, hogy Izrael számára sosem a térség kulturális közegébe való beilleszkedés volt a fontos, mint inkább önmagának mint nyugati társadalomnak s katonai hegemónnak elfogadtatása a környező államok részéről. Lebecsüljük az elitek geopolitikai céljai, illetve a tömeges választók vallási előítéletei és kulturális érdekei közötti egyensúlyozás neokonzervatívokra nehezedő kényszerét, ha figyelmen kívül hagyjuk az arab sztereotípiák használatát a “civilizációk küzdelmé”-ben, illetve azt, hogy hogyan fenyegeti a jeruzsálemi szent helyek és más területek feletti palesztin ellenőrzés a “zsidó–keresztény” civilizációt.

A neokonzervatívok nézete szerint az Egyesült Államoknak – csakúgy, mint Izraelnek – lényegében egyedül kell megvívnia a háborút a palesztin területek megszállásához hasonlóan végeláthatatlannak tűnő terrorizmussal szemben. Az iraki beavatkozást ellenző, hálátlan korábbi európai szövetségesek cserbenhagytak “minket”: ostobaságból vagy rosszindulatból nem veszik észre, hogy “mi” “értük” harcolunk. A hazai kritikusok eközben szintén túl ostobák vagy rosszindulatúak ahhoz, hogy észrevegyék: az ellenség titokban újabb támadásokra készül, s a Hezbollah, a Hamasz, az indonéz felkelők, az al-Kaida, az Iszlám Testvériség és a “többiek” pedig mind összejátszanak. A Nyugat kockázatos helyzetben van, s ez megköveteli, hogy az Egyesült Államokban is bevezetésre kerüljön az Izraelben már alkalmazott módszer: az érzelmi síkon történő lehető legradikálisabb különbségtétel “mi” és “ők” között.

 

 

Hagyományok

 

Úgy tűnik, a neokonzervativizmus az összeomlás szélén áll. Az iraki háború maga a rémálom, a hadifoglyok megkínzása körüli botránynak köszönhetően számos vezető személyisége borotvaélen táncol, a vállalkozók körében sok, az establishmenthez hű konzervatív pedig a költségek miatt kesereg, míg a populista jobboldalból Pat Buchanan és mások nyíltan hangot adnak kritikájuknak. A túlzott derűlátás azonban veszélyes lehet. Amíg a neokonzervativizmus elleni küzdelem pusztán apránként, a felháborító túlkapások egyikére-másikára figyelemmel folytatódik, a gazdasági, politikai és kulturális tennivalókat továbbra is annak pártfogói fogják meghatározni. Tehát – különösen a jelenlegi kulturális közegben – nem csupán egy-egy szakpolitika vagy törvényhozási aktus megváltoztatásáról van szó, hanem annak a vesződségekkel teli folyamatnak a kezdetéről, amely végül más képet alakít ki az Egyesült Államokról. Ezen írás keretei között csupán arra van lehetőség, hogy néhány futólagos megjegyzést tegyek egy ilyen vállalkozás természetével kapcsolatban.

A főáram kritikusai a gazdaságot illetően mindenekelőtt azzal nem foglalkoztak, ahogyan a kapitalista termelési mód vele járó dinamikus rendszere lepusztítja a populizmus által dédelgetett közösségi értékeket. A kapitalizmus szekuláris jellege, technológiai kényszere, üzleties gondolkodásmódja, illetve általa semmibevétele mindannak, ami egyházi és provinciális, minden bizonnyal aláássa a konzervatívok ragaszkodását a vallásos intézmények, az alapító mítoszok és a közösség bevett szokásaihoz. A neokonzervativizmus képtelen feloldani ezt a feszültséget. A baloldal a piac ostorcsapásainak mérséklése iránti hagyományos elkötelezettségével, a “profit helyett” az emberekkel való törődés hangsúlyozásával, illetve az amerikai társadalomban a szolidaritás és a hasznosság érzetének feltámasztásával képes beavatkozni ebbe a folyamatba. A jelenlegi konfliktus ugyanis nem a “nagy, illetve kicsi” kormányzat között feszül, hanem, hogy milyen kiemelt programok élveznek elsőbbséget. Amikor a költségvetés kiadásain keresztül meghatározza az amerikai emberek választási lehetőségeit, a baloldal olyan hagyományaira támaszkodhat, mint Theodore Roosevelt, a New Deal és a Szegény emberek mozgalmának öröksége.

Ugyanez mondható el a külpolitikáról is: az Egyesült Államok akkor élvezte a világ vagy legalábbis a nyugati demokráciák megbecsülését, amikor valóban nemzetközi támogatással bíró ügyek mellett állt ki. A terrorizmus elleni világméretű háborúban abszurd a “megbékélés” elutasításáról beszélni akkor, amikor a “világ” többi része és – talán még fontosabb – annak közvéleménye másként értelmezi a fenyegetést, és nem hajlandó támogatni a neokonzervatív klikk öncélú és rosszul kialakított politikáját. A tekintélyelvűséggel szembeni küzdelemben “realizmus”-ért kiáltani elsősorban azt jelenti, hogy felismerjük a demokrácia terjesztésének korlátait: a világhatalmi törekvések által előidézett gyanakvást a nyugati értékekkel szemben, a premodern intézmények és szokások erejét és az állami berendezkedésnek még mindig törékeny jellegét a világ legnagyobb részében. Jelenlegi neokonzervatív politikusaink olyan fanatikusok, akik a geopolitikai előnyszerzés érdekében saját felfogásuk szerint szándékoznak átszabni a világot. Nem sok a közös bennük a múlt idők valódi “realistái”-val. Churchill és Roosevelt a harmincas években nem hazudott a nemzetközi közösségnek a fasiszta fenyegetéssel kapcsolatban, nem talált ki történeteket nem létező tömegpusztító fegyverekről, nem félemlített és vesztegetett meg kis nemzeteket, hogy csatlakozzanak az “elszántak koalíciójá”-hoz, nem szentesített korrupt, kollaboráns, a tömegek támogatását nem bíró kormányokat, és nem alkalmazott erőszakot mindenfajta elszámoltathatóság nélkül: ez totalitárius ellenségeik taktikája volt.

Aztán itt van a polgári szabadságjogok problémája: a végső érdek, hogy a “biztonság” valóban védelmet nyújtson. Amerika a szabadság menedékeként tett szert tekintélyre a világban. A vallási fanatizmus, a “trón és oltár” szövetsége iránti megvetés volt az, ami megkülönböztette az “új”-at a “régi” világtól. Az, hogy a neokonzervatívok a polgári szabadságjogok korlátozását követelik a “biztonság” nevében, nem több, mint saját alkalmatlanságuk és kétszínűségük elrejtésének vágya a nyilvános vizsgálódás elől. Az Egyesült Államokra korábban is leselkedett veszély, s mindig könnyű a jelenlegi fenyegetést a legveszélyesebbnek beállítani. A polgári szabadságjogokat is könnyű felkarolni normális körülményei között – azonban pontosan ebben az esetben nem érnek semmit. A polgári szabadságjogok nem luxusjószág, amint azt a neokonzervatívok sejtetik, hanem az alap, amelyre a szabad társadalom épül.

A neokonzervatívok azt a provinciális típust testesítik meg, amely fél attól, amit nem ismer. Félnek a meglévő intézmények kritikájától. Félnek az egyén elkopott előítéletek alóli felszabadításának lehetőségétől, a “másság”-gal való találkozástól, a kiváltságok elvesztésétől. Végül félnek magától a szabadságtól is. Egy fasizmust tagadó társadalomban a neokonzervatívok a legközelebbi hozzátartozói a múlt idők fasisztáinak. Szembeszállni a neokonzervativizmussal tehát nem egyszerűen egy új filozófiai szemlélet elítélését foglalja magában. Arra sarkall, hogy különbséget tegyünk a politikának, a közügyek vitelének olyan módozatai között, amelyek egy modern demokráciában elfogadhatóak, illetve amelyek nem.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Amazónia jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatás intézményei éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkkel való kapcsolat azonban továbbra is tekintélyelvű, illetve patrónusi-kliensi természetű. E politika negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdések megoldását is.

 

E tanulmány¹ a politikai részvételnek azokat az új formáit elemzi, amelyek az 1990-es évektől fogva mutatkoztak meg a brazíliai Közép-Amazóniában. Az új körülmények között, amelyeket a brazil politikában ismét érvényesülő demokratikus tendenciák és a környezetvédő mozgalmak nemzetköziesedése eredményezett, az amazóniai térségben kialakult egy alternatív politikai háló, amelyben a korábban marginalizált társadalmi szereplők – amerindiánok, bérmunkások és határvidéki földművesek² – szövetkeztek környezetvédőkkel, szakszervezeti vezetőkkel és papokkal. E többszintű hálón keresztül egyszerre érvényesül erős nyomás a közösségek szintjéről “alulról fölfelé”, illetve nemzetközi szintről “felülről lefelé” – egyfelől a helyi politikában, ahol az alapvető közellátásban mutatkoznak jelentős eredmények, másfelől a szövetségi politikában, ahol az ökológiai tartalékok és az indián rezervátumok kijelölésének kérdése dől el. A hagyományos és modern patronátusokra épülő brazil szövetségi államok és régiók szintjén azonban a politikai cselekvésnek erős korlátai vannak. Mint látni fogjuk: az új, alternatív politikai háló maga is a patronátusok új formáira épül, amelyek a helyi döntéshozás körét leszűkítik.

A patronátus, per definitionem, a köz- és magánjavak, illetve -ellátás hozzáférhetőségét határozza meg egy hierarchizált bürokrácián belül szervezett közvetítők révén, az általános, országos szinttől egészen a helyi szintekig³ .

Az alábbiakban bizonyítani kívánjuk, hogy Amazóniában a társadalomra és a környezetre ható folyamatok zömét hierarchizált formában, “felülről lefelé” irányítják, ami nem más, mint patronátus, csupán más köntösben. Nevezhetjük persze “mai”, “alternatív” vagy “posztmodern” patronátusnak is, de ettől még az marad, ami – s éppen ez a súlyos hibája. Politikai következménye ugyanis: elhibázott döntések sorozata, amiket távol székelő környezetvédő patrónusok hoznak, naiv és felszínes ismeretekkel Amazónia társadalmi valóságáról.

 

A patronátus ma, avagy a császár új ruhája

 

A 60-as évek társadalomfejlődésében megkérdőjeleződik a weberi modell, miszerint a hagyományos patrónusi politikától egyenes vonalú az átmenet a modern, egyéni érdemeken alapuló politikához. A weberi felfogás szerint a hagyományos politika patronátusok hálózatára épül, kettős természetű, személyes kapcsolatokon keresztül, amelyekben keveredik a magán- és a köztulajdon, a társadalmi helyzet pedig aszerint öröklődik, hogy ki milyen mértékben fér hozzá földhöz és más mezőgazdasági termelési eszközökhöz. Az iparosult országokban működő modern politikára a választásokon való tömeges részvétel, az általános érvényű racionális bürokrácia és a társadalmi mobilitás jellemző, amik együttesen a kormányzás demokratikus formáit erősítik.

A modern politikai rendszerek eszményítését elsőként a neomarxisták bírálták, akik a hidegháború korszakában az egyéni érdemeket hangoztató kapitalista társadalom mítosza mögött megbújó ideológiai tartalmat vonták kétségbe (Frank, 1969; Wallerstein, 1979). Őutánuk a neopopulisták kritizálták a felduzzadt és gyenge hatékonyságú állami bürokrácia önkényes működését, amely jóval többet munkálkodott azon, hogy megtartsa tulajdon kiváltságait, mintsem hogy felzárkóztassa a peremre szorult társadalmi csoportokat (Bideleux, 1985; Chambers, 1983; Lipton, 1977; Schumacher, 1974). A legutóbbi időkben már az alternatív, civil szervezetek iránt is egyre növekszik a bizalmatlanság neoliberális dogmatizmusuk, valamint a gazdasági és politikai hatalom hagyományos csatornáihoz fűződő elvtelen kapcsolódásuk miatt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. A civil szervezetek immár nem az alternatív politika mozgatói, sokkal inkább egyfajta globális patronátus hálózatának központi egységei (Hume és Edwards, 1997; Friedmann, 1992; Kaufman, 1997; Menike, 1997; Roninger, 1994; Tegegn, 1997).

[…]

Tanulmányunk a politikai patronátus három formáját veszi elemzés alá Közép-Amazóniában. Először a premodern patronátus történelmi átalakulását vizsgálja meg abban az átmeneti időszakban, amely az 1970-es évektől kezdve a fejlődő országokra jellemző állapotokhoz vezetett. Ez a politikai folyamatokban bekövetkezett változás a helyi gazdaság átalakulásával párhuzamosan következett be, amelynek alapja az őserdei kitermelés helyett a mezőgazdaság, az állattenyésztés, a kereskedelem és a szolgáltatás lett. Ezt követően kerül sor a régió modern politikájában beállt válság elemzésére 1990 után, amit országos szinten az egymást követő liberális kormányok idéztek elő, miközben kialakulófélben voltak olyan új politikai-gazdasági formák is, amelyek szervesen kapcsolódtak a hagyományos politika mozgásteréhez, vagy éppen konfliktusokhoz vezettek ugyanezen a területen.

 

Amazónia döntő ütközete

 

Az 1990-es években Amazónia igazi csatamezővé vált, ahol vidékfejlesztők, környezetvédők és populisták érdekei csaptak össze – a tét pedig az amazóniai őserdő jövője volt. Az új észak–déli közlekedési tengely létrejöttével, amely a régi kelet–nyugati tengelyt szeli keresztbe Közép-Amazóniában, és csatlakozik a még épülőfélben lévő, Venezuelát, a Guyanákat, a brazíliai Amapá és Roraima államokat összekötő harmadik tengelyhez, Közép-Amazónia bekebelezési gyakorlatának folytathatósága kritikus kérdéssé vált az egész régió jövőjére nézve (Becker, 1999; Colchester, 1997).

Közép-Amazónia Dél-Amerika legnagyobb fennmaradt őserdei tömbjének középső részét foglalja el. Ezen a területen az őserdő belül még érintetlen, a mezőgazdasági határ azonban több helyütt is nyomul előre: 1. Rondónia és a Mato Grosso felől északi irányban, átlépve a transzamazóniai autópálya (BR–232) vonalát Apuí és Humaitá között; 2. Parától nyugat felé párhuzamosan ugyanezzel az úttal; 3. Manaustól észak, Boa Vistától pedig dél felé a BR–174-es, a BR–170-es és a BR–210-es út mentén. Ezek a terjeszkedési frontvonalak, amelyek Közép-Amazóniát vízszintesen és függőlegesen is átszelik, alkalmasak rá, hogy feldarabolják a régiót, mezőgazdasági vidékké változtassák és elindítsák benne az urbanizációt.

A szerző 1997 óta két, francia–brazil együttműködésben megvalósuló és számos szakterületet érintő projekt kidolgozásában vesz részt, amelyek azt próbálják felbecsülni, milyen mértékig folytatható brazil Amazónia fejlesztése. E feladat hozta többek között, hogy a helyi politikát és a politika tagolódását a lehető legszélesebb skálán tanulmányozzuk, összesen tizenhat közigazgatási egységben, az Amazonas állam dél részén található Humaitától a Roraima állam északi részén fekvő Pacaraimáig. […] Célunk az volt, hogy a politikát regionális és országos kontextusba állítva, több szempontot szem előtt tartva elemezzük és értékeljük a patronátusi hálózatokat. Ebben a regionális perspektívában hasonlítottuk azután össze és ütköztettük egymással a politikai tevékenység formáit azokon a vidékeken, ahol a földművelés és az állattenyésztés jelentős területeket hódított már meg, illetve ott, ahová a civilizációs terjeszkedés nem ért még el, s a lakosság csupán a folyók partján foglalkozik halászattal és kisparcellás növénytermesztéssel. […]

 

A gumiültetvények premodern politikájától a fejlődés modern politikájáig

 

 

Változás a helyi politikai hatalom alapjaiban

Brazília túlnyomórészt mezőgazdasági régióiban a premodern és a modern patronátus hálózatai, amelyek a helyi politikát az állami és országos vérkeringésbe kapcsolják, minden esetben egy központosító, hierarchikus láncolaton keresztül működnek, amely láncolaton belül munkaalkalom, közellátás és bármilyen közjó csakis szavazatok ellenében remélhető. Brazíliában az 1930-as években megindult iparosodásához kapcsolódó vidéki érdekeltségű csoportok fokozatosan a városi-ipari csoportoknak rendelődtek alá, és ez a folyamat tükröződik a közigazgatási egységeknek és az egyes államoknak a választókhoz fűződő, megváltozott politikájában is. A föld nélküli parasztok gazdaságilag ki voltak szolgáltatva a nagy földbirtokosoknak, a kistermelők pedig a területi felvásárlóknak, akik gyakran ugyanazok a nagybirtokosok voltak. Brazíliában a modern patronátusi hálózatok jellegükben viszonylag személytelenek, és azon alapulnak, hogy a hivatásos politikusok munkahelyeket és közszolgáltatásokat kínálnak azokért a szavazatokért cserébe, amelyek biztosítják újraválasztásukat a jól fizető tisztségekbe (Forman és Reigelhaupt, 1979; Greenfield, 1977; Hoefle, 1987; Leal, 1975).

A 60-as évek végéig Közép-Amazóniában a helyi politikai hatalom elsősorban az őserdei termékek (gumi, parágesztenye és gyanta) kereskedelmére épült, és csak másodsorban a vágóállat-tenyésztésre. A népesség nagy része elszórtan élt a folyók mentén, ahol kezdetleges eszközökkel önellátó földművelést folytatott, és őserdei terményeket gyűjtött piacra. A kisárukereskedők a városokban versenybe szállhattak és esetlegesen nyerhettek is helyi választásokat, hatalmuk alapja azonban elenyésző volt a seringalisták (az őserdei terményekre szakosodott szállítók) szavazatmozgósító kapacitásához képest.

A 70-es évek folyamán, amikor egyrészt jelentős mértékben zuhant az őserdei termények ára, másrészt tömeges állami beruházások indultak Amazónia fejlesztésére, szövetségi és állami köztisztviselők jelentek meg a régióban mint a helyi politikai hatalom letéteményesei. Mivel e köztisztviselők zöme seringalisták leszármazottja volt, a változás önmagában nem járt együtt új társadalmi osztály megjelenésével, amely versenyre kelt volna a régi hatalommal.

Néhány tisztviselő azonban kívülről érkezett, és azonmód olyan pozícióba került, amely széles körű kapcsolatokat biztosított nekik a lakossággal, lévén az INCRA-nak (Telepítésügyi és Agrárreform Intézet), illetve az állam vidékfejlesztési szervezeteinek a szakemberei, vagy a szövetségi és állami bankok igazgatói voltak. Azért helyezték vagy csábították őket magas tisztségekbe Amazóniában, mert a program része volt, hogy a régióba kvalifikált szakemberek kerüljenek. A köztisztviselőknek ez a fajtája könnyedén váltotta személyes kapcsolatait politikai tőkére. Mindeközben egyre élesebb küzdelem indult a magas fizetéssel járó önkormányzati hivatalokért. Így jelent meg a mindenütt jelen lévő politikus figurája, aki úgy osztogatja a közjavakat, mintha a sajátjával tenné. A sors fintoraként az INCRA működése azt hozta magával, hogy a politikába bekapcsolódott szakemberei maguk alá gyűrték a helybélieket, akik sorra elvándoroltak Közép-Amazóniába annak reményében, hogy független gazdálkodók lehetnek – függetlenek a politikától, amely szülőföldjükön uralkodik.

A Rio de Madeira és a Rio Branco folyóparti közösségeiben, amelyeket elkerült az új úthálózat s amelyek nem élvezték semmi előnyét a helyi fejlesztési terveknek, jóformán a közhivatalok kínálták az egyedüli munkaalkalmat, miután az őserdő terményeire alapuló gazdaság erőteljesen hanyatlott. Az önkormányzati bürokrácia hatalmasra duzzadt felesleges vagy éppen fantomtisztségektől, amiket az 1988-as szövetségi alkotmány nyomán megnövelt szövetségi költségvetésből tartottak fent. Az alkotmány életbe léptetésével a prefektusok és önkormányzati képviselők rendelkezhettek azzal a joggal, hogy maguk kössék ki fizetésüket. 1999-ben egy kisváros polgármestere Amazónia belső részében kereshetett akár 78 ezer amerikai dollárt is évente, egy képviselő pedig 52 ezret, amikor a minimálbér mindössze évi 900 dollár volt. Sok helyi politikus egyben szövetségi vagy állami tisztviselő, s akkor is kapja fizetését, ha sikerül közhivatalt vállalnia, ami tovább mélyíti a társadalmi szakadékot a politikusok osztálya és a helyi alulfoglalkoztatott népesség között.

A Dél-Amazóniában fekvő Huamitá szemléletes példa azokra a változásokra a politikai hatalomban, amelyek az intenzív telepítés által érintett közigazgatási egységekben következtek be. A város a transzamazóniai (BR–230-es) és a Porto Velhót Manausszal összekötő autópálya kereszteződésében fekszik. Egyfajta kapu-város (gateway city), amelyen keresztül a Rondóniából és a Mato Grossóból előrenyomuló mezőgazdasági határ terjeszkedik Amazónia felé. A két nagy autópálya építése idején, a 70-es években a helyi gazdaság átalakult, és a város megszűnt az őserdei termények kereskedelmi központjaként működni, helyette a javak és szolgáltatások legfőbb lerakatává vált Dél-Amazóniában. Napjainkban annak a mozgalomnak az éllovasa, amely Madeira államot kívánná létrehozni. Vezetői bevásárlóközpontok, rádióadók és éttermek tulajdonosai, akik emellett hivatásos liberális politikusok.

Az 1970-es évek közepe óta csupán egyetlen helyi lakost választottak Humaitá elöljárójává, az összes többi kívülről érkezett a municípiumba az autópályák megépülése után. Olyan emberekről van szó, akik az új gazdasági lehetőségeket kihasználva gazdagodtak meg, és váltak a helyi társadalom krémjévé. Presidente Figueiredo városa Észak-Amazóniában és Caracaraí Roraima déli részén hasonló stratégiai helyet foglal el az újonnan aszfaltozott BR–174-es út mentén, amely Manaust köti össze Venezuelával. Vezetőik szintén kívülről érkezett emberek, akik a kereskedelemben éppúgy rendelkeznek politikai bázissal, mint a liberálisok között.

Itacoatiara és Manaus ezzel szemben ipari város. Manaus a maga 1,4 milliós lakosságával Közép- és Nyugat-Amazónia legnagyobb városa. Az utóbbi harminc év alatt fejlődött jelentős ipari bázissá, ami egyrészt annak köszönhető, hogy vámszabad terület, másrészt a tekintélyes állami támogatásoknak; ma azonban súlyos válsággal küzd, amit a liberalizált gazdaságpolitika idézett elő. A 46 ezer lakosú Itacoatiara az állam ötödik legnagyobb városa. Miután a növekvő Manaus árnyékában vegetált hosszú évekig, a 90-es években Itacoatiara a fahántolás első számú központja lett az államban. Nemrégiben épült meg új kikötője, ahonnan Brazília közép-nyugati régiójának északi részéről származó szóját exportál.

A múltban mindkét város kereskedői fontos közvetítőkként vállaltak részt az őserdei termények exportjában, és nem csupán az in natura, hanem a primér feldolgozást követő exportban. Következésképpen politikai vezetőinek hatalmi bázisa mindig is több összetevőre épült, ami manapság gyárakban, szupermarketekben, mozikban és benzinkutakban ölt testet. Amikor egy közhivatalnok vagy egy magánvállalat tisztviselője választott elöljáró lesz, zavartalanul képviseli korábbi érdekeit. Itacoatiara jelenlegi prefektusa fafelvásárló, aki jutalékért szállít deszkát külföldi vállalatoknak, és nem lát semmilyen érdekütközést azzal a politikával, amelynek legfőbb törekvése, hogy minél több gyár telepedjen meg Itacoatiarában.

 

 

Decentralizáció a szövetségi és az állami politikában?

Brazíliában a helyi politika állami és szövetségi szinten a helyhatósági pártfrakciók révén tagolódik, ami hűen követi a magasabb szintű frakciózást. Az 1946 és 1964 között eltelt időszakban, még a katonai diktatúra korszakát megelőzően, szinte minden egyes általunk tanulmányozott közigazgatási egységen belül különböző pártfrakciók váltották egymást a hatalomban, vagyis az egyik prefektus a Szociáldemokrata Párt (PSD) tagja volt, a következő prefektus a Brazil Munkáspárt (PTB) vagy éppen a Nemzeti Demokratikus Unió (UDN) színeit képviselte. Egyetlen kivétel ez alól Borba, ahol egy frakciónak sikerült hosszú időre gyökeret verni a hatalomban, miután a helyi vezető dinasztiát alapított, s az negyven éven át, egészen 1992-ig uralta a közigazgatási politikát. Csakhogy ebben az egyetlen esetben is a dinasztia tisztán politikai alapokon szerveződött, kizárva minden rokoni kapcsolatot, nem úgy, mint ahogy ez az ország konszolidált régióiban oly gyakran megtörténik (l. Chandler, 1972; Hoefle, 1987 és Leal, 1975 [1949]).

Mint ahogy az általános jelenség volt Brazília minden belső vidékén, az egyes politikai pártokhoz való kötődés itt sem hozta magával, hogy helyi szinten valamely társadalmi osztály speciális érdekei kaptak volna hangsúlyt (l. Forman és Reigelhaupt, 1979; Gross, 1973; Hoefle, 1987). Nem volt olyan párt, amelyik az ültetvényeseket, vagy egy másik, amelyik a kiskereskedőket képviselte volna. Az egyik közigazgatási körzetben a PSD megválasztathatott prefektusnak egy ültetvényest, a következő választásokon az UDN egy kiskereskedőt, mint ahogy egy másik municípiumban a PTB jelöltetett elöljárónak egy ültetvényest, kiskereskedőt, seringalistát vagy bárkit. Mindemellett azonban a helyi frakciók azonosak voltak az állami frakciókkal, amelyek viszont a legkülönfélébb érdekeket képviselték. A helyi frakciók országos szinten lehettek a “hatalomban” vagy a “hatalmon kívül”, de az már más kérdés volt, hogy jelöltjüket kormányzóvá választották-e vagy sem, és ha igen, akkor kapott-e magasabb, állami szintről kedvezményeket és pénzügyi támogatást, vagy nem.

Ez a helyzet változott meg gyökeresen az 1964-ben bevezetett katonai diktatúra kezdetétől 1985-ig. A kormányzás legmagasabb szintjén erős központosító tendencia érvényesült, a helyi pártfrakciók azonban továbbra is megmaradtak. Az államcsínyt követően az előző korszak pártjait egytől egyig betiltották, ezért ha valaki azt akarta, hogy politikai tisztségbe válasszák, kénytelen volt csatlakozni az egyetlen “kormánypárthoz”, a Nemzeti Megújulás Szövetségéhez (ARENA). Ennek ellenére, az egyes frakciók nem tűntek el egészen, mert különféle tagozatok alakultak az ARENÁ-n belül. Hivatalosan volt olyan csoport, amelyik magát ARENA I-nek nevezte, a másik ARENA II néven szerepelt, a helyi gyakorlat viszont némileg eltért ettől, és a frakciókat továbbra is a régi pártkötődéseik alapján azonosították, s nevezték ARENA-PSD-nek vagy ARENA-UDN-nek.

Ugyanakkor mindenfajta pártszerveződés be volt tiltva, és az egyes államokban nem alakulhatott önálló politikai párt. Minden helyi frakció állami és szövetségi küldöttei révén különböztette meg magát a másiktól, akik versengtek egymással, de mindegyikük az ARENA pártembere volt. A küldöttek azonban mindenben alá voltak rendelve a katonai kormány által kinevezett kormányzónak. A demokrácia látszatának fenntartására hozták létre az országban Brazil Demokratikus Mozgalom Párt (MDBP) néven az egyetlen hivatalos ellenzéki pártot. Csakhogy ha akadt olyan helyi politikus, aki az MDB valamelyik küldöttjét támogatta az állami vagy szövetségi választásokon, az örök időkre lemondhatott minden állami támogatásról és szolgáltatásról. […]

1985-ben azután a katonai diktatúra véget ért, és szertelen pártosodás kezdődött szövetségi szinten az egymást követő polgári kormányok alatt. Hiába ratifikálták 1988-ban az új alkotmányt, amely szerényen decentralizálta a brazil állam adórendszerét, az egyes közép-amazóniai államokban mindmáig él az egyetlen politikai párthoz való csatlakozás gyakorlata. Amazonas államban az 1986-os választásokra nagy pártkoalíciók alakultak, és a belső vidékek választói csaknem egyhangúan Gilberto Mestrinhót szavazták meg kormányzónak, majd a következő alkalommal tanítványát és későbbi riválisát, Amazonino Mendest. Az 1998-as kormányzóválasztás kiélezettebb volt a szokásosnál, a belső vidékek szavazatai azonban garantálták Mendes újraválasztását, aki ez alkalommal Mestrinho támogatását (aki ugyanannak a pártszövetségnek volt a szenátusi jelöltje) is bírta. Kettejük összefogásának eredményeként sikerült mozgósítani a belső vidékek szavazóit, hogy legyőzzék az új, közös ellenfelet, Carlos Bragát a PSL-től, akinek politikai bázisa a fővárosban, Manausban volt.

A 2002-es választásokra ismét átalakultak a koalíciók. Mendes, érzékelve a Braga család növekvő hatalmát, a PPS színeit képviselő Eduardo Braga mellé állt, aki Mestrinhóval szemben indult kormányzójelöltként, és meg is nyerte a választásokat. A szövetség azonban rövid ideig tartott, pontosan két hétig, amikor egyikük és másikuk is más-más jelöltet támogatott a köztársaságielnök-választás második fordulójában. A szövetségek és a pártkötődések ingatagsága az erős egyéniségű politikus jelentőségét bizonyítja, és nem az erős pártét, mert a patronátusi hálózatokat az egyén irányítja tisztségén keresztül, ő tartja kezében az állami forrásokat.

A nagy hatalmú állami politikusoktól való függés gyakorlata azt hozta magával, hogy a helyi vezetők és választóik 1985 óta folyamatosan vándorolnak egyik párttól a másikhoz. Választották először a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártját (PMDB), utána a Keresztény Brazil Pártot (PBC), ahonnan átnyergeltek a Liberális Front Pártjára (PFL) vagy a Brazil Haladó Pártra (PPB), most meg alighanem mindenki a Szociális Népi Párt (PPS) felé igyekszik. A fluktuáció olyan pergő tempóban zajlik, hogy egy prefektus teljes komolysággal jelentette ki, hogy ő sohasem váltott pártot, elvégre mindig a kormány pártját támogatta, kezdve az ARENA-tól a múltban, a PPB-ig bezárólag (amely a tanulmány megírása idején hatalmon volt). Ebben a “felülről lefelé” ható politikai rendszerben a helyi frakciózás változatlanul jelen van, ahogy mindig is létezett, most azonban a koalíciókon keresztül valósul meg. Minden csoport listáján különféle pártokhoz kötődő jelöltek szerepelnek, és a municipális politika voltaképpen két csoport között oszlik meg, de mindkettő egyformán a kormányzó támogatását keresi, aki a maga részéről egyfajta bíróvá válik, és jóváhagyását az erősebb csoportnak adja. […]

Amazónia hatalmas fejlesztési tervei mára a múltéi lettek. A lassú gazdasági növekedés évei és a neoliberális szövetségi kormányok évtizedes főszereplése után Brazíliában alig van új vállalkozás az útépítésben és a telepítési infrastruktúrában. Az állami bankoknál és a helyi fejlesztési irodáknál drasztikusan csökkentették a foglalkoztatott köztisztségviselők számát. Manapság a kormányzók azt látják, hogy az állami költségvetés tetemes részét a közhivatalok emésztik fel, minekutána a szavazatokért cserébe egyre kevesebb támogatást ajánlhatnak a helyi vezetőknek, akik pedig ezt továbbra is elvárnák. A közigazgatási vezetők igen kényes helyzetbe kerültek. Annál is inkább, mert egyfelől ellenük hat a kisközösségek mozgalma, amelyet a katolikus egyház karolt fel az utóbbi harminc évben (erről később még lesz szó), és alulról presszionálják a prefektusokat, akik másfelől mind keservesebben tudják csak teljesíteni ígéreteiket, miszerint munkaalkalmakat teremtenek, s javítják a közellátást a választói szavazatok fejében.

Közép-Amazóniában – a közigazgatás szintjén – a közösségek történelmileg kialakult szerkezete és növekvő ereje ellenirányú politikai folyamatként szembe megy az állami és regionális szintű hagyományos politikai mechanizmusokkal. A két ellenkező tendencia azután a közigazgatási egységek szintjén ütközik össze, úgyhogy a helyi vezetőket mindenfelől csak bírálat éri. Ez az oka annak, hogy amikor a helyi vezetők nem képesek biztosítani a lakosságnak a legalapvetőbb szolgáltatásokat, vagy éppen megpróbálják manipulálni a választásokat, akkor hatalmas tiltakozásokat zúdítanak saját fejükre. 1991-ben Humaitában erőszakos lázadás robbant ki, tiltakozásul a szüntelen megvonásokra. A magából kikelt tömeg felégette és kirabolta a prefektus házát, majd az alprefektus tulajdonában lévő szupermarketet. […]

Lázadás robbant ki 1992-ben is a folyóparti Novo Aripuanãban az az évi helyhatósági választásokon történt csalási kísérlet miatt. Egy gazdag manausi kereskedő előbb sikertelenül próbálta megvásárolni a szavazatokat, azután végső elkeseredettségében a választás eredményét gondolta megsemmisíteni, s felgyújtatta a választási irodát. A városban általános fejetlenség tört ki, és a helyzetből a zavarosban halászók reméltek hasznot húzni azzal, hogy felégették a bűnügyi nyilvántartás épületét, hogy megsemmisítsék az ellenük indított perek anyagát. Mindhiába, mert 1993-ban megint egy korrupt és feladatára alkalmatlan prefektus került a posztra, amikor is a lakosság ellenérzésének hulláma olyan magasra csapott minden egyes elöljáró iránt, hogy a következő prefektus félelmében nemcsak magának választotta az “Aripuanãnak vannak még esélyei” jelmondatot, hanem a tömegközlekedési eszközökre is kirakatta…

Nem kétséges, hogy Közép-Amazóniában a formális politikai rendszer befulladt, és nyomában válság támadt a helyi közigazgatási és az országos szintű politika között. És hogy a helyzet még súlyosabb legyen, tetézi mindezt a szövetségi kormány szociális-környezetvédő szektorának a nyomása azáltal, hogy hatalmas területeket von ki a helyi közigazgatás és az adott állam törvényes jogi fennhatósága alól, hogy környezetvédelmi területeknek és indián rezervátumoknak nyilvánítsa őket.

 

A fejlesztés modern politikájától a “posztmodern” szociális-környezetvédő politika felé?

 

 

A modern és alternatív politikai hálózatok összeférhetetlensége

A 90-es évek folyamán nemzetközi érdekeltségű csoportosulások részé­ről nyomás nehezedett a brazil államra, hogy rajzolja meg Amazónia politikai térképét. Ennek az lett a következménye, hogy a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiába rendezett régiók mellett olyan hatalmas területek alakultak ki, amelyek mint természetvédelmi körzetek és indián rezervátumok közvetlenül a szövetségi kormány fennhatósága alá kerültek, és ahol országos és nemzetközi civil szervezetek tevékenykednek olyan fejlesztési projektek keretében, amelyek a környezet megóvását célozzák (Becker, 1997; Figueiredo, 1998).

Ott vannak azonban még az INCRA kolonizációs tervei és más környezetvédelmi fejlesztési projektek is, amelyek miután a rezervátumokon kívül folynak, enklávékat alkotnak, mert bár formálisan a helyi és állami kormányzatokhoz tartoznak, valójában azonban szövetségi szervezetek vagy brazil és nemzetközi civil szerveződések irányítják őket, s ezért gyakorlatilag nem illeszkednek bele a hagyományos politika hálózataiba. Ilyenformán egy párhuzamosan működő szociális-környezetvédelmi hálózatot alkotnak, ami mellérendelten és gyakorta konfliktusban él együtt a hagyományos helyi közigazgatási–állami–szövetségi hierarchiával. A fejlesztéseket szorgalmazó politikusok és aktivisták nyilvánvalóan berzenkednek tekintélyük megnyirbálásától azáltal, hogy területeket húznak ki a kezük alól. Mindenesetre indokolt a kérdés, hogy vajon Közép-Amazóniában változás következik-e be a modern politikai rendszerben a “posztmodern” irányában.

Nos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy – az indiánok lakta területeket leszámítva – ez a változás nem következik be Közép-Amazóniában. A lassú kolonizáció mellett a földművesek és bérmunkások mozgalmai erőtlenek, a területen viszonylag kevés civil szervezet tevékenykedik, a közösségi politika beleütközik az autoritárius állami politika áttörhetetlen falába, miközben az önkormányzati és állami politikusok a legkülönfélébb területeken játszanak össze egymással. Voltaképpen még a modern politika léte is megkérdőjelezhető Közép-Amazóniában, annál is inkább, mert hogy már megtalálhatók itt a “posztmodern” politika új formái is.

Manaust leszámítva, a modern politika, amely saját körébe vonná a szakszervezetek által mozgatott tömegeket, Közép-Amazónia nagy részében ritka. A Vidéki Dolgozók Szakszervezete, amely természetes szövetségese lehetne a PT-nek, rendszerint csak az újonnan betelepített területeken – az országutak mentén – erős, a folyóparti közösségekben viszont egyáltalán nincs befolyása. Humaitá szindikátusa 1978 és 1988 között, amikor javában folyt a kolonizáció a BR–319-as út mentén, már jelentősen megerősödött, és ez így volt egészen addig, amíg az utat le nem zárták a forgalom elől. Ettől fogva a kistermelők sorra hagyták oda a vidéket, minekutána a szakszervezet fokozatosan veszített erejéből. Manapság tevékenysége abban merül ki, hogy – mint bármely part közeli municípium a Madeira folyó völgyében – részt vállal a segélyezési eljárásokban.

Itacoatiara helyzete abban a tekintetben kivételes, hogy nincs szindikalista szervezete. Ez Manaus után a legnagyobb ipari bázissal rendelkező város az államban. A PT igen erős a körzetben, és szemben a többi, belső vidéken fekvő municípiummal, mindig sikerül megválasztatnia legalább egy képviselőt, bár prefektust még nem volt alkalma kiállítani. A pártot egyaránt támogatják a fafeldolgozó gyárak szervezett dolgozói és a Vidéki Dolgozók Szakszervezete. Az utóbbi manapság szorosan együttműködik a katolikus egyházzal, s támogatja azokat a közösségi akciókat, amelyeket az Itacoatiara körüli közigazgatási körzetekben található folyók és tavak halászati forrásának megóvása érdekében kezdeményeznek.

A szakszervezetek és az egyház ugyanakkor közösen támogatja a jelenlegi prefektust és politikáját, amely célul tűzte ki, hogy külföldi vállalatokat vonzzon a területre és minél több gyár települjön a városba. Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a vállalatok jelenléte erdők kiirtásával jár, ám az új munkahelyek létesítését ennél is fontosabb szempontnak ítélik. Ez pedig azt mutatja, hogy a fennmaradás politikai szempontjai nem feltétlenül garantálják az ökológiai érdekek érvényesülését.

Az “alternatív” vagy “posztmodern” politika bonyolult koalíciós összefonódásokkal járó formái ugyancsak ritkaságszámba mennek Közép-Amazóniában, éles ellentétben azzal, ami a konszolidáltabb államokban, Acrében, Parában és Rondóniában tapasztalható.

A Földnélküli Vidéki Munkások Mozgalma (MST) egyike az olyan kivételszámba menő alternatív politikai mozgalmaknak, amelyek a 90-es években országos méretekben is sikerrel szegültek szembe a neoliberális kormányokkal. A legújabb időkig azonban az MST teljességgel távol tartotta magát Közép-Amazóniától. Első ízben csupán 2000-ben jelent meg földfoglalási akcióval egy Manaushoz közel eső municípiumban, Rio Preto da Evában. Csakhogy ennek a körzetnek évtizedek óta megvannak a maga földfoglalási hagyományai, és nemcsak a földművelők, hanem a manausi lakosok részéről is, akik nyaralótelkeket sajátítanak ki maguknak szerte az Unió területén. Nem csoda hát, hogy az MST akciója különösebben nem vert fel nagy port a vidéken.

Egy szó, mint száz, az MST-nek jelentéktelen a súlya Amazóniában, még a jó ideje kolonizált államokban is. 1996-ban, amikor az MST országszerte legtevékenyebb évét élte, az Északi régióban mégis csupán a családok 8 százaléka kapcsolódott be a mozgalom által kezdeményezett földfoglalásokba, amelyek Parára és Rondóniára s nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára összpontosultak (Petras, 1998). Ez a körülmény azonban nem mond ellent az MST politikájának, amely az agrárreform megvalósítására törekszik az ország civilizáltabb régióiban, s a problémát nem akarja átültetni Amazóniába (Gohn, 1997; Grzybowski, 1987; Hammond, 1999).

Az INCRA telepítési projektjei viszont igenis ezt teszik: a természetmegóvás minden ellentmondását átültetik Amazóniára. 1980-as évtized óta hiányoznak a szükséges anyagi eszközök az irányított telepítésre, minekutána az INCRA reaktív formában tevékenykedik: csupán utólag törvényesíti a birtokba vett földeket, ha már a foglalás végbement, de nem ad kezdeményező utasításokat új területek betelepítésére (Becker, 1985). A projektek mostanában azokra az amazóniai államokra összpontosulnak, ahol a települések konszolidációs folyamata előrehaladott állapotban van már, ami talán nem is nagy baj, miután a projekteknek mindig erősen kétségesek az ökológiai és a társadalmi fennmaradást érintő következményei. Az MST politikájával ellentétben, az INCRA-projektek jó része a szegény és a fogyasztói piacoktól távol eső vidékek területét veszi célba, ahol jövedelmi források létesítésére nem kínálkozik egyéb, mint az állattenyésztés és a fakitermelés. Az alapvető probléma az, hogy a mezőgazdasági terjeszkedés úttörő kistermelői mögül hiányzik a felvevő piac, ami rámutat arra, hogy a gazdasági fennmaradás hosszú távon csakis az ökológiai szempontok rovására valósítható meg.

Politikai vonatkozásokban az INCRA projektjeit egy szövetségi szervezet irányítja, minthogy olyan területek sorsáról van szó, amelyek nem minden esetben kerülnek be a helyi közigazgatási és állami patronátusok hálózatába. Ez csak abban az esetben fordul elő, ha az INCRA és a mezőgazdasági terjeszkedést irányító szervezet valamelyik vezető szakemberét választják meg polgármesternek vagy városi képviselőnek. Az ilyen esetekben is előfordul azonban, hogy a helyiek panaszkodnak amiatt, hogy a megválasztott szakember-politikus a hátrányukra folytatja kedvezményezési politikáját.

A 7 Csoport Földmérési Terv (PPG7) által finanszírozott, demonstratív, “A” típusú projektek, amelyek a közösségek fenntartására irányulnak, szintén Acréra, Parára és Rondóniára összpontosulnak, és nem a mezőgazdasági terjeszkedés frontvonalára Amazonas, Amapá és Roraima államokban. 1998 végéig a program beruházásai eléggé szerényeknek voltak mondhatók: 1607 millió USD-ra rúgtak, amely összeg 120 – az ország egész területén szétszórt – projekt között oszlott meg, azaz egyenként átlagosan nem volt több 140 ezer dollárnál. Az Amazóniára fordított teljes összegnek mindössze a 15%-a jutott Amazonas és Roraima államra, de ez is nagyrészt károk helyreállítására ment el (Ministerio do meio ambiente, 1998b és 1999b).

Mindehhez hozzájárul, hogy a szociális-környezetvédelmi szektorban egy pályázati projekt kidolgozása, elnyerése és bevezetése felettébb bürokratikus folyamat, amihez szükség van magasan képzett, informatikai ismeretekkel rendelkező egyének részvételére is, akik többnyire városi lakosok. Márpedig a vidéki népesség oktatási színvonala, ha egyáltalán részesedik benne, mélyen alatta marad a kívánalmaknak. Az egyik Rio Preto da Evában elindult projekt első évének csaknem teljes költségvetését egy manausi könyvelő emésztette fel. Más esetben előfordult, hogy egy sikeresen elkezdett növénytelepítési projekt felelőse nem ismételte meg finanszírozási kérelmét, mert az annyi bürokratikus terhet rótt rá, hogy teljesen elvonta agrárfeladataitól. Szinte már nevetséges, hogy a szociális-környezetvédelmi szektor nagyobb forrásokat fordít saját bürokratikus gépezetére, mint a belső vidékek beruházásaira. […]

Ezek a bonyodalmak nem maradnak észrevétlenek a körzeti és állami politikusok számára sem, akik jelenleg azon dolgoznak, hogy új jövedelemforrásokat tárjanak fel hagyományos patrónusi hálózataik számára. […] Az állami képviselők szintén hasznot akarnak húzni abból a körülményből, hogy a programok rendelkezésre álló forrásai korlátozottak. Mivel minden esetben szükség van kiegészítő anyagi források felkutatására, a vezetők a politikai patronátus hagyományosan lekötelező eszközeivel igyekeznek megnyerni maguknak a földműveseket. Az egyik projekt Manaus közelében például azért futott zátonyra, mert kezdeményezői nem akartak politikailag kompromittálódni azáltal, hogy pótlólagos támogatásért folyamodnak. […]

Amazóniában a projektek a mezőgazdasági terjeszkedés konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a természeti környezet komolyan károsult már, és ahonnan a média rendszeresen tudósítja a nagy nyilvánosságot népi vezetők meggyilkolásáról és parasztok lemészárlásáról. Ezek ugyanis olyan konfliktusoktól terhelt területek, amelyek viszonylag könnyen megközelíthetők – riporterek számára –, és gyakorta szerepelnek a nemzeti és a nemzetközi médiában. Közben pedig senki sem törődik azzal, hogy a folyóparti területeken védelmi vonalat emeljen a természetnek a mezőgazdasági terjeszkedéssel szemben.

A fejlesztési stratégia hiányos voltához nagyban hozzájárul, hogy a döntéshozatal “felülről lefelé” megy végbe. Távoli szereplők határoznak arról, ki szorul támogatásra s melyik helyen. A kormányszervek és a nem kormányzati szervezetek (amelyek önmagukat gyakran “szervezett társadalomnak” nevezik) közösen hozzák a döntéseket, rendre elsőbbséget adva a konfliktusos területeknek. A határozathozatalnak ez a fajtája korántsem mondható egy participatív fejlesztési folyamat részének, minthogy az érdekeltek véleményét senki sem kéri ki.

A közép-amazóniai helyzet élesen rávilágít a szociális-környezetvédelmi irányítás végzetes hibáira. Az amazóniai őserdő a Madeira folyó völgyében még jóformán érintetlen, ám ez a legközelebbi terület, amelyet hamarosan elér a mezőgazdasági terjeszkedés határa. Ebből következően éppen a Madeira völgyének kellene lennie a természetvédelmi fejlesztési stratégiák legfőbb színterének, s ezért mindenki azt hinné, hogy a völgyben szorgosan tevékenykedő civil szervezeteket lehet találni. Csakhogy a külső szemlélő megítélése, hogy hol és mikor kell cselekedni, homlokegyenest ellenkezik a földhözragadt valósággal.

Benjamin Buclet (2002) több száz civil szervezetet számolt össze a Pará állam határához közel eső, de már az Amazonas államhoz tartozó Madeira-völgyi területen, ám csupán egyetlen olyat talált köztük, amely nem helybéli volt: a Manicoréi Gumifaültetvényes Dolgozók Egyesületét (ASM). Az egyesület már évtizedek óta működött mint a mezőgazdasági dolgozók érdekvédelmi szervezete, még mielőtt civil szervezetté vált volna – csakhogy a municípiumban jó ideje senki sem csapol már gumit… Az egyesületet a 90-es években szervezte át egy helybéli közgazdász, aki a Chico Carlos és Marina Silva által vezetett acrei bérmunkások tapasztalatából merített ihletet. Az ASM azonban civil szervezetként nem sokáig maradt fent. Az acrei egyesüléssel szemben az ASM nem volt sem politikai, sem környezeti tényező, csupán közszolgálati feladatokat látott el. Pedig az ASM annak köszönhetően, hogy felületes módon utánozta az acrei dolgozók egyesületét, számos külföldi támogatást nyert el (a Máltai Rendtől, a Red Rock Dragons L.da.-tól, a Found Banktől, valamint Szaúd-Arábia, Franciaország és Olaszország kormányaitól). Ezekből a bevételekből az egyesület vásárolt egy kisteherautót, több kishajót, és védőoltásokat finanszírozott egy egészségügyi program keretében a folyóparti lakosság között. Ezenkívül tanulmányi ösztöndíjakat osztogatott, különféle sportesemények rendezését támogatta, s fenntartott egy közösségi gazdaságot is.

A közszolgáltatások terén tevékenykedő – rendszerint a helyi, hagyományos politikában szóhoz jutó – egyesületek szerepe más megvilágításba kerül, ha azokat az okokat vesszük szemügyre, amelyek miatt ez a civil szervezet beszüntette tevékenységét. Amikor a 2000-es helyhatósági választásokon az igazgatót nem választották meg képviselővé, elhagyta az ASM-et, s átment egy másik közigazgatási körzetbe, hogy ott folytassa politikai karrierjét. Ez azt mutatja, hogy maga a civil szervezet csupán külső díszlete volt a hagyományos politikának, ami valójában létjogosultságát adta. Az egyesület működése szemléletesen mutatja a civil szervezetek közös fogyatékosságát: a helyi akciók nincsenek hatással a természetmegóvás regionális kérdéseire, s a politikai mobilitást sem serkentik horizontálisan az azonos érdekű társadalmi csoportok között (Friedmann, 1992; Ring–Klauer–Wätzold, 1999).

 

 

Csendes forradalom: vallás, közösségi és politikai szerveződés “lentről felfelé”

Miközben a felszínen zajló politikai forradalom, amelyet a civil szervezetek próbálnak irányítani, nem bizonyult különösebben hatékonynak, az amazóniai politikában végbement egy másik, jóval sikeresebb csendes forradalom: a közösségi egyházaké. A 90-es évek folyamán Közép-Amazónia kisközösségei “lentről felfelé” kezdtek nyomást gyakorolni a helyi önkormányzatokra, és elérték azt, hogy a helyi politikusok csupán a közellátással foglalkozzanak, nekik pedig hagyjanak politikai teret. A forradalomnak ennek ellenére még mindig erős korlátai vannak, mert az önkormányzati politikusok az “oszd meg és uralkodj!” rég bevált stratégiáját remekül alkalmazva, képesek kijátszani az egyik közösséget a másik ellen.

A katolikus egyház misszionárius tevékenységének hosszú történelme van Közép-Amazóniában, hiszen velük kezdődött meg a gyarmatosítás, amikor a 16–17. században létrehozták az első missziókat Barcelosban, Borbában és Silvesben. Ma ferencesek, scarborough-i atyák és saleziánusok munkálkodnak a régi és új településeken. Az egyházi rendek hierarchikus módon szerveződnek, és a régió minden közigazgatási körzetében tevékenykedik pap. Minden rend, sőt minden egyes lelkész társadalmi és politikai beállítottsága is különböző, a legtöbb Amazóniában dolgozó lelkipásztor azonban a felszabadítási teológiát vallja⁴ . Néhány pap ugyan csupán a katekizmusra korlátozza aktivitását, a többség azonban szociális téren is tevékenykedik, elsősorban az oktatásban és az egészségügyben. Ezenkívül különleges figyelmet szentelnek azoknak a fiataloknak és felnőtteknek, akik alkohol- és kábítószer-problémákkal küzdenek, márpedig az ilyen esetek egyre szaporodnak a régióban.

Az efféle szociális szerepvállalás dacára is azonban a katolikus egyház híveket veszít Amazóniában az észak-amerikai típusú protestantizmussal szemben, amely folyamat a 70-es években kezdődött. Moran (1981, 176–177) legalábbis akkor figyelt fel a protestánsok jelenlétére a transzamazóniai útépítéseket kísérő telepítési projekteknél. Ma a protestantizmus, kiváltképpen pedig a Jehova Tanúi gyors térhódítást mutat az idősebb korú és a fiatal lakosság körében egyaránt, olyannyira, hogy a protestánsok alkotják az Északi régió lakosságának 12%-át, számban pedig elérik a Déli régióban élő protestánsokét (Fibge, 1996).

Miként Brazília és Latin-Amerika más részein, a szegényebb lakosságot errefelé is azért vonzza a protestantizmus, mert rítusa nagymértékben decentralizált, s ösztönzi a laikusok aktív részvételét is (Bastian, 1993; Hoefle, 1998; Martin, 1990 és Stoll, 1990). A protestáns templomok oda települnek, ahol a lakosság szegényebb része él: a városok peremkerületeibe, a folyóparti és az utak mentén formálódó közösségekbe. A vallási decentralizációnak köszönhetően a területileg 30 ezer és 90 ezer km² között váltakozó közigazgatási körzetekben a vidéki övezet protestánsai rendszeresen részesülnek szertartásokban. Ezzel szemben a katolikus papok csak évente egyszer vagy kétszer tudnak misét celebrálni, amikor végiglátogatják a vidéki közösségeket. Következésképpen a katolikus közösségek csak ott képesek ellenállni a protestáns befolyásnak, ahol – legalább heti gyakorisággal – laikusok szervezik a vallási gyakorlatot.

Csakhogy ugyanazok a jellegzetességek, amelyek a protestantizmus nagyobb ideológiai életképességét biztosítják a mezőgazdasági terjeszkedés valamely szélső pontján, csökkentik politikai hatékonyságát. Az egyes protestáns egyházak nagymértékben függetlenek, s ezáltal együttes működésük igencsak törékeny, politikai mobilizációjuk pedig regionális szinten marad. Nem is beszélve arról, hogy a protestánsok általánosságban azt vallják, hogy a vallás szerepe a templomi kultuszra és a személyes moralitásra korlátozódik. Megesik, hogy egy-egy protestáns gyülekezet önkormányzati képviselőt állít ki, aki viszont csak a legritkább esetben vállalkozik olyan szociális akciókra, amelyek az egész közösséget érintenék.

A katolikus egyház felfogásában ugyanakkor a vallás és a közösség egybekapcsolódik, s így a papok többsége nem elégszik meg a vallási szolgálattal és a szociális gondozással, hanem igenis fáradozik a közösség szervezésén, és részt kér a politikából – teljes összhangban az alapközösségek koncepciójával, amelyet a medellíni zsinat fogadott el 1968-ban. Az Amazóniában virágzó közösségi politika azonban nem csupán a felszabadítási teológiának az eredménye, hanem a terület lakói között az 1960-as évektől teret nyert új tendenciáké is. Helyesebb a fogalmazás, ha a formális és a populáris vallás interakciójáról beszélünk a lakosság új irányultságában és a közösségek szerveződésében.⁵

Még mielőtt az őserdei termények gazdasága hanyatlásnak indult volna, Közép-Amazónia vidéki lakossága szétszórtan élt a folyók mentén. Abban az időben a folyólakók politikailag a gumiültetvényesektől függtek, és csak nagy ritkán láttak papot. A 60-as évek végén a lakosság fokozatosan elhagyta a folyók forrásvidékét, aki pedig maradt a vidéki zónában, az is lejjebb települt a folyó mentén, ahol kezdetleges földműveléssel tengette életét. Ezeket a területeket viszont könnyebb volt megközelíteni, és a papok lassan rendszeres látogatói lettek a helyeknek, amikor szokásos útjukat járták a közigazgatási területen. Ahhoz, hogy a pap megálljon valahol vidéki útja során, elég volt valamilyen szentkép, hogy misét celebráljon és megkeresztelje a környék gyerekeit. Idővel azután egy-egy kápolna is épült ezeken a helyeken, ahol attól kezdve a szentképet őrizték, és kényelmesebb körülmények között zajlott az évi mise. Azután, hogy az első családok leszármazottai felépítették új házaikat, fokozatosan kialakult a falu, amely az esetek nagy részében a helyi szent nevét vette fel. Később a kápolna kibővült, és a közösség gvárdiánt választott a kápolnába, aki általában a helység első lakosai közül került ki, s többé-kevésbé mindenkinek a rokona volt. Még később közösségi egyesületek alakultak választott elnökkel, aki attól kezdve a szóvivő szerepét vitte az önkormányzati politikusok előtt. A helyi választók száma is kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy a közösség megszoríthatta a helyi kormányzatot annak érdekében, hogy az építsen neki közösségi házat, vezesse be az elemi oktatást, emeljen iskolaépületet és orvosi rendelőt. A nagyobb közösségeknek arra is alkalmuk nyílt, hogy küldöttet válasszanak, aki méltóbb módon képviselhette érdekeiket az önkormányzatban.

Az évek multával a helyi közigazgatás és az állam megpróbált hasznot húzni a virágzó közösségi szervezetekből. Egy modern patronátusi hálózat kiépítése érdekében a közigazgatási vezetők magukra vállalták, hogy építőanyagot biztosítanak a kápolnához és más középületekhez. Ma a mezőgazdasági felszereléseket és áramfejlesztő berendezéseket az Amazonasi Fejlesztési Intézet (IDAM, a mezőgazdasági terjeszkedés állami szervezete) a közösségi egyesületeken keresztül osztja szét. A politikusok azonban nem jártak túl sok sikerrel igyekezetükben, hogy kliensi függőséget alakítsanak ki, mert az egyesületi elnökök köré később több közösség is szerveződött, s azokkal kellett megküzdeniük. Ez a jelenség különösen jellemző a folyó menti közösségekre, amelyek – ellentétben az országút menti településekkel – nagyobbrészt a természetes demográfiai növekedésnek köszönhetően erősödnek, nem pedig idegenek betelepedése révén, s amelyek esetében a fluktuáció is elenyésző.

 

Politikai részvétel és regionális természetmegóvás

 

Az alábbiakban két olyan esetet elemzünk részletesebben, amely jó példa arra, hogy miként lehetséges túllépni a regionális politikai mobilizáció korlátain. Közülük az első, a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete azt mutatja meg, hogyan kell sikerrel elvágni a gordiuszi csomót abban a dupla vagy semmi játékban, amelyet a közigazgatási politikusok játszanak a közösségekkel, méltányolva, ha rájuk szavaznak, illetve tudomást sem véve a velük szemben fellépőkről. A második eset, az amerindiánok meglepő politikai mobilizációja Amazóniában, ami viszont azt példázza, hogyan tágítható ki a közigazgatási területen túlra a politikai tevékenység határa.

 

 

A közigazgatási mobilizáció – a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete

Silves közigazgatási körzetében a katolikus egyház papjai és laikus tisztségviselői alapvető szerepet töltöttek be a folyóparti lakosság politikai mobilizációjában. 1981-ben Itacoatiara püspökének és a Pastoral da Terra hivatalnokainak támogatásával a silvesi tó régiójában fekvő községek megalapították a Silvesi Vidéki Termelők Egyesületét (APRS).
Az egyesület három képviseleti szinten keresztül azt a fajta politikai részvételt ösztönzi, amely “alulról felfelé” irányul. Kezdődik azzal, hogy minden községnek van saját gyűlése, ahonnan a határozatokat egy kijelölt képviselő továbbviszi a heti gyűlésekre, amelyeken egy-egy folyó több közössége vesz részt, ahol egy újabb képviselőt választanak, hogy a havi gyűléseken jelenjék meg a közigazgatási székhelyen. Így azután, ha megegyezés születik a közösségek között, az egyesület képviselője gyakorlatilag a közigazgatási körzet teljes vidéki lakosságának a nevében léphet fel a prefektussal és az önkormányzati képviselőkkel szemben.

A helyi politikusok, amikor szembetalálják magukat az egységes választási blokkal, általában engednek az APRS-től jött követeléseknek, amik sokkal többre irányulnak, mint környezeti és gazdasági kérdéseket érintő, puszta szociális ellátásokra. Az egyesület legelső komoly vívmánya volt, még a 80-as években, amikor elérték, hogy a körzet fennhatósága alatt álló tavakon betiltották a nagyipari halászatot, majd közvetlenül ezután kijárták azt is, hogy a rendőrség felügyelje a tilalom betartását. A rákövetkező évtizedben vezették be a halforrásokra vonatkozó rendeletet, amely a halászatra vonatkozóan speciális szabályozást léptetett életbe a tavakon. Nemrégiben a püspök meghalt, s emiatt az egyház aktivitása is csökkent a régióban, de ez már nem érintette az APRS-t, amely önállóan szervezett akciókat, hogy irányítási rendszerének finanszírozását szövetségi és nemzetközi alapokból is fedezhesse.

Kétség sem fér hozzá tehát, hogy a Silvesi Vidéki Termelők Egyesülete helyi közigazgatási szinten igen eredményes, sikere azonban csupán helyi fejlődést reprezentál. Nincs befolyással az átfogó környezet­megóvási folyamatra, mert politikai részvétele nem érinti sem az állami, sem a regionális szintet. A politikusok állami szinten is az “oszd meg és uralkodj!” régi módszerét gyakorolják, amikor a pénzekről és egyéb juttatásokról folyó vitákban kijátsszák az egyik municípiumot a másik ellen. Acre és Amapá két kis állam az Északi régióban, pozitív részvételük az állami politikában azonban fényesen megmutatja, mennyire fontos lenne túllépni a kliensi struktúrán, amikor olyan fejlesztési érdekek kerülnek szóba, amelyek környezetkárosodással és társadalmi csoportok, rétegek leszakadásával járnak brazil Amazóniában. Ugyanakkor e két állam esete azt is megmutatja, hogy a siker mennyire időleges lehet, mert a végrehajtó hatalomban egyéb kormányzati, törvényhozási és jogi erők szüntelenül dolgoznak a korábbi helyzet visszaállításán, és ennek érdekében egyes népi vezetők meggyilkolásától sem riadnak vissza.

 

 

Világ őslakosai, egyesüljetek! – Az indián politika mobilizációja

Függetlenül a folyópartiak és az új telepesek regionális szinten való korlátozott politikai részvételétől, létezik egy magasabb szintje is a politikai mobilizációnak, amely a szövetkezések többszörös skáláját fogja át Amazónia indiánjai között. A legfejlettebb kulturális szinten álló amerin­diánok, elsősorban az Amazonas állambeli tucanók és a roraimai macu­xik vezetésével – valamint brazil és nemzetközi környezetvédők, antropológusok és egyházak nagyszabású összefogásának támogatásával – Amazónia amerindiánjai megalapították a Brazil Amazónia Indián Szervezetének Koordinációját (COIAB).

A Manausban székelő COIAB az 1990-es évtized végén több szervezetet karolt át, amelyek 163 indián népet – mintegy 204 ezer amerindiánt – képviseltek a hivatalos Amazónia kilenc államában. Manapság a COIAB megfigyelőként részt vesz az állami gyűléseken és a szövetségi Kongresszusban, továbbá bekapcsolódik minisztériumok és minisztériumok közötti bizottságok munkájába. Képviselőiket gyakran hívják nemzetközi konferenciákra, amelyeket állami és civil szerveződésű intézmények rendeznek. A COIAB-nak meghatározó szerepe van a Coordenadora de las Organaciones Indígenas de la Cuenca Amazónica (COICA) vezetésében, mint ahogy hangsúlyos a részvétele a bennszülött népesség mozgalmaiban is a déli féltekén és világszerte (COIAB, 1991–1998) is.

A COIAB, hazai és külföldi szövetségeseitől támogatva, hosszú évek óta lobbizik külföldi kormányoknál, nemzetközi pénzügyi és fejlesztési szervezeteknél, hogy gyakoroljanak nyomást a brazil kormányra, miszerint különítsen el jelentős területeket indián rezervátumok és természetvédelmi régiók számára. Mindez aggodalommal tölti el a helyi politikusokat, akik fejlesztési terveiket féltik, csakúgy, mint a katonai hatóságokat, amelyek a függetlenségi mozgalmak megerősödésétől tartanak, különösen a határvidéki körzetekben.

A 90-es évek folyamán fordulat következett be az ország demográfiai tendenciáiban és etnikai politikájában. A diszkrimináció és a népességcsökkenés évszázadai után az amerindiánok magukra találtak. 1990 előtt az indiánok és falusi életformájuk minden látszat szerint az eltűnésre ítéltetett, ahogy mind többen asszimilálódtak az ország társadalmához, a caboclo kulturális értékek feladása árán (Siskind, 1973 és Harris, 1998). 1990 után azonban etnikai megújulás kezdődött az indián származású népesség körében. Akkoriban jelöltek ki hatalmas területeket, amelyek indián rezervátumoknak nyilvánítva számos előnnyel kecsegtettek. Ekkor fakadt ki ingerülten egy Madeira völgyi képviselő: “Ez a népség, amelyik eddig közönséges caboclo volt, most egyszeriben indiánnak nevezi magát.”

Roraima Indián Tanácsa (CIR) jól illusztrálja, mennyire összetett kérdésről van szó. A CIR fórumként működik, hogy nyomást gyakoroljon a szövetségi kormányra még több földkoncesszió megszerzéséért a régi betelepítés ritkán lakott területén, a venezuelai–guyanai határ mentén. Harminc éven át egy olasz pap dolgozott itt együtt az indiánokkal, s próbálta megértetni velük, hogy a föld, amelyen mint tehénpásztorok dolgoznak, tulajdonképpen az övék, hiába osztották fel nagybirtokokra még a 20. század elején. A pap ezenkívül arra is buzdította az őslakosokat, hogy saját maguk számára dolgozzanak, ne a nagybirtokosoknak.

A macuxikat számos alkalommal zaklatta az állami rendőrség és a hadsereg, de szerencsére a leplezetlen népirtás gyakorlata, mint a waimiri-atroarik esetében a 70-es években (Baines, 1999; Carvalho, 1982) vagy az erőszakos beavatkozás nem szerepel a jelenlegi brazil politikai eszköztárában. Az aranyásók fegyveres támadásai, amik jelentős halandóságot provokáltak az ianomamik között a 80-as években és a 90-es évek elején (Albert, 1991; Macmillan, 1995), ugyancsak megritkultak a területen. A két indián csoport manapság népességnövekedési tendenciát mutat. Nem véletlen, hogy Roraima politikusai, akik ásványkitermelői és egyéb fejlesztési érdekeket képviselnek, annyit keseregnek amiatt, hogy elvesztették a közvetlen jogi fennhatóságuk alá eső területek felét az államban, a helyzeten azonban édeskeveset tudnak változtatni.

A CIR koordinátorként is szolgál a külföldi civil szervezetek között, amelyek községi terveket finanszíroznak a szarvasmarha-tenyésztés és az egészségügyi fejlesztés terén. Az indiánok az évek folyamán megtanulták kezelni a különféle civil szervezetek egymás közti civakodását. Például az egyik külföldi civil szervezet projektjét valamelyik macuxi rezervátumba irányították, a másikat pedig, amelyik keresztezte volna ezt, a terület távoli pontjára utalták, hogy a kettő ne ütközzék egymással.

Csak éppen mintha a CIR és COIAB vezetői elbízták volna magukat amiatt, hogy a politika magasabb szféráiban tevékenykednek. Néhányan közülük a világot járják, szövetségeseik pedig egyre többet méltatlankodnak amiatt, hogy a városban székelő vezetőség elveszíti kapcsolatát a rezervátum közösségeivel. Ez az, amit caiapó szindrómának is nevezhetnénk, akiknek leghíresebb vezetője, Raoni, a rockénekes Stinggel beutazta a világot, s alapítványokat hozott létre az indián és környezetvédő mozgalmak számára. Sajnálatos, hogy éppen az ökologisták, akik pedig az egyenlősítő politika apostolai, segítenek “főnököket” (újra)­teremteni Amazóniában – első ízben azóta, hogy már évszázadokkal korábban felszámolták a főnökségeket (Lathap, 1970). A jelenség paradox módon az európai gyarmatosítók kísérleteire emlékeztet, akik azért alakítottak ki politikai hierarchiát a bennszülött népesség körében a kolóniákon, hogy egyetlen kereskedelmi képviselővel tárgyalhassanak, anélkül hogy bele kelljen bonyolódniuk a törzsi egyetértést feltételező politikába (Wolf, 1982).

A környezetvédő–amerindián szövetség között ellentét feszül az ökológia frontján is. Nemrégen még azt tartották, hogy az ökológiai és az indián rezervátum egy és ugyanaz (a szerző is ezt az álláspontot védte egyik tanulmányában 1975-ben, amelyben egy indián rezervátum létrehozásának gondolatát vetette fel az ianonâmik és az ie’cuanák számára Roraimában). Ezzel a felfogással összhangban Amazónia indiánjai mai is őriznek egy törzsi kultúrát, amelyik egyenlő fontosságot tulajdonít a gazdaságnak és az ökológiai kozmológiának, és kerüli a környezetrombolást. Csakhogy ma kevés amazóniai indián vallja magáénak ezt az eszményi típusú kultúrát. A határok menti konszolidált államokban, mint amilyen Pará és Rondónia, az indiánok a fenyegetések, olykor az erőszak hatására, máskor a szokások elhagyása vagy gazdasági kényszer miatt maguk adják a fejüket fakitermelésre vagy aranymosásra saját rezervátumukban.

 

Tüzet tűzzel – politikai formák fennmaradása Közép-Amazóniában

 

Láttuk tehát, hogy a helyi politika jelentős változásokat él meg, különösen a növekvő közösségi nyomás miatt, amelyet a közigazgatósági hatóságok éreznek legjobban, az állami és a szövetségi képviselőkel való kapcsolat azonban továbbra is autoritárius, és a politikai rendszer egész alakulata a mozdulatlanságtól szenved. Miközben jelentős a helyi lakosság politikai részvétele, és a projektek előnyeit is élvezi, az őslakosokat leszámítva kevés a horizontális mobilizáció a projektek, illetve az azonos vagy különböző szociális helyzetű szereplők között. Éppen ellenkezőleg, a helyi lakosság és a kormányzati, illetve civil szervezetek intézményei között csakis “fentről lefelé” van közlekedés. A határozatok arról, hogy hol és hogyan alkalmazzák a projekteket, országos vagy akár nemzetközi szinten születnek. A helyi hozzájárulás a műveleti fázisra korlátozódik, ami nem sokban tér el a régi fejlesztési tervek autoritárius irányításától.

A politikai érvényesülés hiánya negatívan befolyásolja az ökológiai és a szociális kérdéseket, mert a helyismeret a politikán keresztül nyerne kifejezést. A döntésekbe nincs bevonva a hagyományos tudás a környezeti és szociális mikrofolyamatokról, ami elengedhetetlen feltétele lenne a megelőzésnek. Márpedig ha a határozatok egyoldalú megfontolásból születnek, akkor csakis reaktívak lehetnek. Ahelyett, hogy védősorompót emelnének a Közép-Amazóniában egyre nyomuló mezőgazdasági terjeszkedés elé, az akciók a hátország konszolidált területeire összpontosulnak, ahol a környezeti és társadalmi rombolás már végbement. Ezeken a területeken a politikai tagozódás csak utólag alakul ki, és az új szövetségek erőforrásai elégtelenek ahhoz hogy jelentősen befolyásolják a térségi tendenciákat.

A legpozitívabb tanulság, amely a Közép-Amazóniában létező különféle tendenciákból és politikákból levonható, az az, hogy az erők kombinálódhatnak, és többszörös áttételen keresztül is működhetnek. A politikai részvétel fejlesztésére és a környezet megőrzésére irányuló törekvéseknek nagyobb sikere van, ha az őslakosok és a folyólakók ismeretei, illetve hagyományos társadalmi struktúrái nagyobb területen érvényesülnek, mint amekkorára a szociális-környezetvédő projekteket szánják. Ugyanígy fontos a szövetségek artikulációja, vagyis ha a társadalmi szereplők minél nagyobb változatosságban találhatók meg a hatalom különféle skáláin, és nem csak nemzetközi szinten kapcsolódnak a helybeliekhez.

A természetvédelmi tevékenység eleve kudarcra van ítélve, ha a kevés pénzből támogatott projekteket “felülről lefelé” vezénylik – ráadásul ötletszerűen elszórva a hatalmas konszolidált területeken –, ha a lakosság nem szólhat bele a döntéshozatalba, illetve ha nincs meghatározva részvételének formája és természete (Kaufman, 1997). Ahogyan az egyház is megtanulta a gyakorlatban: a politikai mobilizáció folyamatának egy adott pillanatában nélkülözhetetlen, hogy a helyi lakosság megtanuljon a saját lábára állni. Ennek a pillanatnak az eléréséhez azonban szövetségesek segítségére van szükség annak érdekében, hogy megtörjön a régi patronátus ellenállása vagy éppen erőszakos rohama, amely ellene dolgozik a lakosság csendes forradalmának.

 

 

Irodalom

 

Albert, B. (1991), “Terras indígenas, política ambiental e geopolítica militar no desenvolvimento da Amazónia”, in P. Léna és A. E. Oliveira, A Fronteira Amazônica 20 Anos depois, Belém, Museu Paraense Emílio Goeldi, 37–58.

Baines, S. G. (1999), “Waimiri-Atroari resistance in the presence of an indigenist policy of ’resistance’”, in Critique of Anthropology, 19 (3), 211–226.

Bastian, J.-P. (1993), “The metamorphosis of Latin American protestant groups”, in Latin American Research Review, 28 (2), 33–62.

Bebbington, A., és Thiele, G. (szerk.) (1993), Non-Governmental Organizations and the State in Latin América, Routledge, London

Becker, B. K. (1995), “Os deserdados da terra”, in Ciência Hoje, 3 (17), 35–44.

Becker, B. K. (1997), “Tendências de transformação do território no Brasil”, in Território, 2, 5–17.

Becker, B. K. (1999), “Os eixos de integração e desenvolvimento e a Amazónia”, in Território, 6, 29–42.

Becker, B. K., és Egler, C. (1193), Brasil, Berthrand Brasil, São Paulo

Bicalho, A. M. S. M. (1999), “Comunidade, planejamento rural e geografia”, in Revista da Pós-Graduação em Geografia da UFRJ, 3, 161–183.

Bideleux, R. (1985), Communism and Development, Metheun, London

Booth, J. A. és Seligson, M. A. (szerk.), (1978), Political Participation in Latin América, Holmes and Meier, New York

Buclet, B. (2002), “Organizaçőes não governamentais do estado do Pará”, in Relatório do Projeto Alternativas de Desenvolvimento Sustentável e Tendências de Mobilidade Sócio-Espacial na Amazónia, Museu Goeldi/PPG7, Belém

Carvalho, J. P. F. (1982), Waimiri-Atroari, Brasília

Chambers, R. (1083), Rural Development, Longman, London

Chandler, B. J. (1972), The Feitosas and the Sertão cios Inhamuns, University of Florida Press, Gainesville

Coiab (Coordenação das Organizaçőes Indígenas da Amazónia Brasileira) (1991–1998), Informativo da COIAB, 2–10.

Colechester, M. (1997), Guyana: Fragile Frontier, Latin American Bureau, London

Eisenstadt, S. N. és Lemarchand, R. (szerk..) (1981), Political Clientelism, Patronage and Development, Sage, London

Figueiredo, A. N. (1998), Uma (Re) interpretação do Mapa Político da Amazónia Brasileira, doktori értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Foweraker, J. (1981), The Struggle for Land, Cambridge University Press, Cambridge

Forman, S. és Riegelhaupt, J. F. (1979), “The political economy of patron-clientship”, in M. L. Margolis és W. E. Carter, Brazil: Anthropological Perspectives, Columbia University Press, New York, 379–383.

Frank, A. G. (1967), Latin América: Underdevelopment or Revolution?, Monthly Review Press, New York

Friedmann, J. (1992), Empowerment, Blackwell, Oxford

Fundação IBGE (1996), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 1991, Rio de Janeiro

Fundação IBGE (2001), Recenseamento Geral do Brasil: Censo Demográfico – 2000, Rio de Janeiro

Fundação Nacional do Índio (FUNAI) (1999), Mapa das Terras Indígenas do Brasil, Brasília

Gellner, E. és Waterbury, J. (szerk.) (1997), Patrons and Clients, Duckworth, London

Greenfield, S. M. (1977), “Patronage, politics and the articulation of local community and national society in pré-1968 Brazil”, in Journal of Inter-American Studies and World Affairs, 19 (2), 139–172.

Grzybowski, C. (1987), Caminhos e Descaminhos dos Movimentos Sociais no Campo, Vozes, Petrópolis

Gohn, M. G. (1997), Os Sem-Terra, ONGs e Cidadania, Cortez, São Paulo

Gross, D. (1973), “Factionalism and local level politics in rural Brazil”, in Journal of Anthropological Research, 29 (2), 123–144.

Günes-Ayata, A. (1994), “Clientelism: premodern, modern, postmodern”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism and Civil Society, Boulder, Lynne Rienner, 19–28.

Hammond, J. L. (1999), “Law and disorder: the Brazilian landiess farmworkers’ movement”, in Bulletin of Latin American Research, 18 (4), 469–489.

Hesse, G. (1996), O Brasil da Soja: Abrindo Fronteiras, Semeando Cidades, Ceval, São Paulo

Hoefle, S. W. (1987), “Nordeste: desequilíbrio económico, autoritarismo e voto de cabresto”, in Comunicação e Política, 7 (l), 21–58.

Hoefle, S. W. (1998), “Religion and sustainable rural development”, in R. Bowler, C. R. Bryant és P. P. P. Huigen, Dimensions of Sustainable Rural Systems, Rijksuniversiteit Groningen, Groningen, 57–65.

Hulme, D., és Edwards, M. (1007), “Conclusion: too dose to the powerful, too far from the powerless?”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMillan London, 275–284.

Ianni, O. (1979), Colonização e Contra-Reforma Agrária na Amazónia, Vozes, Petrópolis

Instituto Brasileiro do Meio Ambiente (IBAMA) (1998), Mapa das Unidades de Conservação, Brasília

Kaufman, M. (1997), “Community power, grassroots democracy and the transformation of social life”, in M. Kaufman és H. D. Alfonso, Community Power and Grassroots Democracy, Zed, London, l –24.

Lathrap, D. (1970), The Upper Amazon. Thames és Hudson, London

Leal, V. N. (1975), Coronelismo, Enxada e Voto, Alfa–Omega, São Paulo, 1949

Leroy, J.-P. (2001), Uma Chama na Amazónia, Fase-Vozes, Petrópolis

Lipton, M. (1977), Why the Poor People Stay Poor, Temple Smith, London

Macmillan, G. (1995), At the End of the Rainbow?, Earthscan, London

Martin, D. (1990), Tongues of Fire, Blackwell, Oxford

Martine, G. (1990), “Fases e faces da modernização agrícola brasileira”, in Planejamento e Políticas Públicas, 1 (1), 3–43.

Menke, K. (1997), “People’s empowerment from the people’s perspective”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 25–30.

Ministério do Meio Ambiente (1998a), PD/A: Uma Contribuição para o Uso Inteligente das Florestas Tropicais, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1998b), Relatório de Atividades 1998 — PD/A, Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999a), Gradientes de Calor Gerados pelas Queimadas no Brasil – 1998 (mapa), Brasília

Ministério do Meio Ambiente (1999b), “Editorial”, in PDA Informa, 2 (4), l.

Moran, E. F. (1981), Developing the Amazon, Indiana University Press, Bloomington

Nugent, S. (2002). “Whither o campesinato? Historical peasantries of Brazilian Amazónia”, in Journal of Peasant Studies, 29 (3/4), 162–189.

Oliveira, A. U. (1999), A Geografia das Lutas no Campo, Contexto, São Paulo

Pace, R. (1998), The Sirurgie for Amazon Town, Lynn Rienner, Boulder

Pearce, P. (1997), “Between co-option and irrelevance? Latin American NGOs in the 1990s”, in D. Hulme és M. Edwards, NGOs, States and Donors, Save the Children-MacMilIan, London, 257–274.

Pinto, V. P. S. (1997), A Implantação da Reserva de Desenvolvimento Sustentável Mamirauá, kandidátusi értekezés, Departamento de Geografia, Universidade Federal do Rio de Janeiro, Rio de Janeiro

Petras, J. (1998), “The political and social basis of regional variation in land occupations in Brazil”, in Journal of Peasant Studies, 25 (4), 124–133.

Ring, I., Klauer, B. és Wätzold, F. (1999), “Towards regional sustainability”, in I. Ring, B. Klauer, F. Wätzold és B. Mansson, Regional Sustainability, Physica-Verlag, Heidelberg, 3–18.

Rivière, P. (1972), The Forgotten Frontier, Holt, Rinehart and Winston, New York

Roniger, L. (1994), “The comparative study of clientelism and the changing nature of civil society in the contemporary world”, in L. Roniger és A. Günes-Ayata, Democracy, Clientelism, and Civil Society, Lynne Rienner, Boulder, 1–18.

Schmidt, S. W., Scott, J., Lande, C. és Guasti, L. (szerk.), (1997), Friends, Followers and Factions, University of California Press, Berkeley

Schumacher, E. F. (1974), Small Is Beautiful, Blond and Brigg, London

Stoll, D. (1990), Is Latin América Turning Protestant?, University of California Press, Berkeley

Tegegn, M. (1997), “Development and patronage”, in D. Eade, Development and Patronage, Oxfam, Oxford, 7–13.

Velho, O. G. (1972), Frentes de Expansão e Estrutura Agrária, Zahar, Rio de Janeiro

Wallerstein, I. (1979). The Capitalist World System, Cambridge University Cambridge Press, Cambridge

Wolf, E. (1966), Peasants, Englewood Cliffs, Prentice-Hall

Wolf, E. (1982), Europe and the People without History, University of California Press, Berkeley

 

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tanulmány alapjául szolgáló előadás elhangzott: 7th Meeting of the IGU Commission on the Sustenability of Rural Systems, Vancouver, Kanada, 1999 és Brazilian Speaker Series, Brazil Center, Institute of Latin American Studies, University of Texas, Austin, USA, 2000. A kutatást a Coordenação para o Aperfeiçoamento de Pessoal Superior (CAPES), a Financiadora de Estudos e Projetos (FINEP), a Fundação Universitária José Bonifácio (FUJB), az Institut pour la Recherche de Développement (IRD) és a Pilot Plan for Tropical Forests of the Group of Seven (PPG7) támogatta.

² “Határvidéki földművesek”: a mezőgazdasági művelés alá vont területek és a még érintetlen őserdő határán élő parasztok (a szerk.).

³ A latin-amerikai és mediterrán patronátusoknak jelentős antropológiai és szociológiai irodalma van (l. Booth és Seligson, 1978; Eisenstadt és Lemarchand, 1981; Gellner és Waterury, 1977; Schmidt–Scott–Lande–Guasti, 1977; Wolf, 1966).

⁴ A felszabadítási teológiáról lásd: “Kislexikon”, Eszmélet, 34. (1997. nyár), 80–82 (a szerk.).

⁵ A “közösség” terminust itt csupán “empirikus” formában használjuk, arra a politikai mozgalomra vonatkoztatva, amely Amazóniában bontakozott ki az egyház és a helyi népesség szinergizmusával. A közösség mint fogalom, túl antropológiai és szociológiai használatán, sűrűn fordul elő a fejlődésről szóló irodalomban. A szakirodalom kritikai értékeléséről l. Bicalho, 1999.