Újkapitalizmus, elitek és a másként gondolkodás esélyei és lehetőségei Magyarországon

(Szalai Erzsébet két könyvéről)

 

Az a történeti közhely, hogy minél távolabb kerülünk időben egy eseménytől, annál inkább növekednek a megismerés esélyei, mindenképpen alkalmazható a rendszerváltó társadalmak kutatására Kelet-Európában. Az 1990-es évek elején nemcsak a tudományos és politikai élet több meghatározó személyisége, hanem az egyszerű emberek többsége is osztozott a nyugati intézmények, úgymint a liberális demokrácia és a piacgazdaság bevezetéséhez fűzött optimista várakozásokban, vagyis hogy – belátható időn belül – lehetséges a nyugat-európai jóléti államok anyagi szintjének elérése, és ugyanakkor megőrizhetők az olyan szocialista vívmányok, mint a teljes foglalkoztatottság.

A tranzitológiai paradigmának a jövőre vonatkozó prognózisa lényegében nem tért el a modernizációs ideológiára áttért kelet-európai szocializmus “utolérő” fejlődési programjának meghirdetésétől, csak immár nem a szocializmus egy – esetleg megreformált – változatában, hanem a kapitalizmusban látta a gazdasági elmaradottságból kivezető utat. Ennek – és az új rendszer legitimációs igényének – megfelelőn a “létező szocializmus” nemcsak olyan rendszerként definiálódott újra, mint amelyet minden vonatkozásban meg kell haladni, illetve elfelejteni, hanem a régió alulfejlettségének fő okozójaként is megjelölték. Így lényegében a tranzitológiai paradigma kiegészült a szakirodalomban már régen diszkreditálódott totalitárius elméletnek a hidegháborús retorikát és ideológiát hordozó kommunizmuskoncepciójával, amely a marxista elmélet és a sztálinista valóság összemosásán és a kommunistaként aposztrofált rendszerek démonizálásán alapult.

Elméleti hiányosságai ellenére a tranzitológiai paradigma igen divatossá vált a kelet-közép-európai országokban a rendszerváltozás első éveiben, és a produkált szakirodalom mennyiségét tekintve ebben az időszakban domináns paradigmának lehet tekinteni.¹ Valójában mérvadó kutatók már ekkor elhatárolódtak a tranzitológiától, és megkísérelték más perspektívából megérteni a kelet-európai rendszerváltozást; az is igaz azonban, hogy sokan közülük az angolszász akadémiában tevékenykedtek, ami lehetővé tette a hazai politikától való nagyobb függetlenedést, és az sem volt mindegy, hogy a tranzitológia bírálata mennyiben jelentett egy új, kritikai perspektívát.²

Míg a tranzitológia revíziója több különböző elméleti keretet eredményezett, a rendszerváltozás következetes baloldali kritikáját kezdetben csak marginális értelmiségi csoportok fogalmazták meg. Magyarországon ilyen volt az Eszmélet köré szerveződő társaság, amelynek tagjai már 1989-ben figyelmeztettek arra, hogy a régióban csak a periférikus kapitalista fejlődésnek van realitása, annak minden kevéssé vonzó társadalmi “járulékával” együtt – mint a rétegek közötti nagyfokú egyenlőtlenségek, az informális gazdaság térnyerése, magas munkanélküliség és az alul levő csoportok végleges leszakadása.

Ebbe a kritikai elméleti keretbe illeszkedik Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkássága, amely három szempontból is úttörő jelentőségű a magyar szociológiában. Elsőként szeretném említeni azt a szempontot, hogy Szalai Erzsébet az első hazai szociológus, aki baloldali perspektívából, figyelemreméltóan gazdag empirikus anyag segítségével tanulmányozza a rendszerváltozás utáni vagy újkapitalista társadalmi struktúrát. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a szerző helyzete két ok miatt is kritikai. Először, noha a szakirodalomban a tranzitológiai elméletet vagy annak valamely variánsát egyre kevésbé alkalmazzák, a valóban kritikai perspektíva inkább kivétel, mint szabály. Ennek tartalmi kifejtésére még visszatérek, itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a hazai transzformációs kutatások népes táborából Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyve illeszti bele elemzésébe az egyenlőtlen fejlődés problematikáját, és teszi ezt a leggazdagabb empirikus anyagon. Másodszor, a rendszerváltozást követően sok más egyéb, marxistának tekintett tudománnyal a struktúrakutatás is bekerült a “meghaladott” diszciplínák kategóriájába, és a mai, egyre inkább pénz- és piacszerzésre szakosodó kutatás korában tudományos bátorság kell ahhoz, hogy valaki felvállaljon egy nem “mainstream” perspektívát. Ennyiben Szalai Erzsébetnek a rendszerváltozás utáni tudományos munkássága, amelynek kiemelkedő teljesítménye és sok szempontból összegzése a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv, kétszeresen is kritikai vállalkozásnak tekinthető.

Szalai Erzsébet munkájának másik nagy érdeme az a felismerés, hogy az újkapitalista magyar társadalmi struktúra csak a globális kapitalista rendszer viszonylatában értelmezhető. Ennek az elméleti tézisnek a következetes alkalmazása adja a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyv jelentőségét, illetve emeli ki ezt a munkát a hazai elitkutatás széles irodalmából. Nem kívánok itt részletesen belemenni a szakirodalom tárgyalásába, amelyet egyébként Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekint, mindössze egy olyan konceptuális problémát szeretnék kifejteni, amely a legelismertebb szerzők munkáját is korlátozza. A kelet-európai rendszerváltozás, vagyis a volt szocialista országok teljes visszaintegrálódása a kapitalista világgazdaságba nem nemzetállami keretek között zajló folyamat, így társadalmi hatásait sem lehet nemzetállami keretek között értelmezni. Ez a hátránya a Kolosi Tamás nevével fémjelzett struktúrakutatásnak, amely, noha óriási empirikus anyaggal dolgozik, teljesen figyelmen kívül hagyja a posztszocialista vagy újkapitalista Magyarországnak a kapitalista világgazdasági rendszerhez való kapcsolódását.³ Ugyanez érvényes Szelényi Iván, Gill Eyal és Eleanor Townsley Making Capitalism without Capitalists c. könyvére is, amely ugyan összehasonlító perspektívát alkalmaz, de szemléletében nem lép túl a nemzetállami kereteken.⁴ Így történhet meg, hogy miközben szóba kerül a külföldi tőke szerepe, a szerzők nem tesznek kísérletet arra, hogy elemezzék ennek a tőkének a hatását a kelet-európai elitstruktúrára. Ez különösen érthetetlen akkor, amikor a kelet-európai országok társadalmi struktúráját döntően az államszocializmus bukása befolyásolta, amelyben a külső okok – az utolérő fejlődés meghiúsulása, a globalizációs kihívásra adott inadekvát válasz, az eladósodás – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak, mint a belső folyamatok. Ha az előbbiektől teljesen eltekintünk, akkor a rendszerváltozás folyamatát és társadalmi következményeit sem lehet adekvátan megérteni. Szalai Erzsébet Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvét éppen ezért az eddigi legátfogóbb és nagy elméleti igénnyel megírt hazai elittanulmánynak lehet tekinteni.⁵

A harmadik szempont, amelyet ki szeretnék emelni Szalai Erzsébet társadalomtudományi munkájából, az a meggyőződés, hogy éppen a posztszocialista társadalmi struktúra teszi szükségessé egy baloldali alternatíva felvázolását, mivel a “létező kapitalizmus” erkölcsileg éppolyan vállalhatatlan, mint az államszocialista rezsimek. Itt elsősorban a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetében összegyűjtött tanulmányokra, publicisztikai írásokra gondolok, amelyekben Szalai Erzsébet következetes baloldali kritikáját adja a félperifériás kapitalizálódás olyan negatív jelenségeinek, mint az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalom kettészakadása, az egyik oldalon a szegénység, a leszakadás, az ún. underclass kialakulása, a másik oldalon az elitek teljes társadalmi elkülönülése és nyíltan vállalt cinizmusa. Bár a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban sem hagy illúziókat a magyar újkapitalista elit politikai és erkölcsi arculatáról, Szalai Erzsébet az ott megfogalmazott hipotézisek társadalmi-politikai következményeit a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetének írásaiban vonja le igazán. Az írások igen széles tematikai skálán mozognak, két dolog azonban közös bennük: az egyik az, hogy a félperifériás kapitalizmus kontextusába helyezik ezeket a negatív jelenségeket, és nem moralizáló, hanem strukturális alapon magyarázzák őket; a másik, hogy mindegyikben szerepet kap az a kérdés, milyen alapról kiindulva lehetséges felvázolni egy alternatív társadalomképet, illetve kik lehetnek nyitottak erre a társadalomra. Szalai Erzsébet munkáiban – és ezt fontos hangsúlyozni – szerencsésen találkozik az elmélet és az empíria, a szerző a posztszocialista társadalmi viszonyrendszerekből kiindulva fogalmazza meg a “létező kapitalizmus” baloldali kritikáját. Lényegében itt kapcsolódik egybe a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet, amennyiben az utóbbi írásai a szélesebb közönség számára kibontják a Gazdasági elitben felvázolt újkapitalista struktúrán alapuló társadalmi kritikát. A Baloldal – új kihívások előtt – ahogyan a címe is jelzi – még nem egy koherens társadalmi-politikai program, hanem inkább csak útkeresés. Míg a könyvben felvetett problémákkal később foglalkozom, itt most csak annyit szeretnék jelezni, hogy Szalai Erzsébet a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolásával máris mutatott a baloldal számára egy járható utat.

A két könyv ismertetése elé még egy megjegyzés kínálkozik. Műfajában, tudományos igényében és stílusában értelemszerűen nagy különbség van a két könyv között, hiszen a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban a szerző több mint egy évtizedes kutatómunkájának összegzése, amely egy akadémiai közönség számára íródott, míg a Baloldal – új kihívások előtt aktuális – sokszor politikai – témákra reagáló publicisztikai írások gyűjteménye. Ahogyan már jeleztem, a közös ismertetést az indokolja, hogy a társadalomkutató és kritikai tevékenység összekapcsolása Szalai Erzsébet munkásságának egyik nagy érdeme. A két könyv tárgyalásánál azonban a kritika megpróbálja követni az eltérő műfaji követelményeket.

A Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban kiemelkedően gazdag empirikus anyag segítségével kísérli meg feltárni a rendszerváltó, illetve újkapitalista elit eredetét, struktúráját, habitusát és belső viszonyrendszerét.⁶ Közvetlenül a rendszerváltozás után számos hipotézis született arról, hogy mi történik az egykori szocialista elittel, illetve kikből rekrutálódik az újkapitalista rendszer vezető rétege.⁷ Szalai Erzsébet 1989-ben úgy látta, hogy a legnagyobb nyertes az a késő kádári technokrácia, amely a szocialista gazdaság válságának elmélyülésével egyre nagyobb ellentétbe került a bürokratikus, régi uralkodó renddel, majd lényegében a rendszerváltás vezető ereje lett.⁸ A késő kádári technokrata “tagság” azonban önmagában még nem biztosítja a bekerülést az új gazdasági elitbe; a szerző ekkor úgy vélte, hogy ahhoz legalább bizonyos tőkejavak kombinációja – így a gazdasági és szociális vagy gazdasági és kulturális tőke birtoklása – szükségeltetik. Szalai ezenkívül Bourdieu nyomán bevezeti a szimbolikus tőke fogalmát, amely a különböző tőkejavak átváltási képességét jelenti; erre a fogalomra még visszatérünk.

Szalai Erzsébet nagyszabású transzformációs kutatása az elmúlt több mint tíz év időszakában részben módosította, részben pontosította ezeket a kiinduló hipotéziseket. Nagyon fontos elméleti különbség, hogy míg a szerző 1989-es tézisei érezhetően nemzetállami keretek között fogalmazódtak meg, az elitvizsgálat elemzésében sokkal nagyobb szerepet kap a világgazdasághoz, illetve a külföldi tőkéhez való viszony. Ez azért is fontos, mert így Szalai Erzsébet nemcsak sokkal teljesebb képet ad a hazai elitstruktúráról, mint az eddigi irodalom, hanem a világgazdasági rendszerrel, illetve azon belül Magyarország periferiális helyzetével hozza összefüggésbe az újkapitalista társadalmi formációt. Így a rendszerváltozás már nem pusztán nemzetállami keretek között értelmeződik mint a hatalmi szerkezeten belüli harc a technokrata, illetve a régi bürokratikus uralkodó rend között, hanem szorosan összekapcsolódik a globális kapitalista rendszer folyamataival. Érdemes itt szó szerint idézni Szalai Erzsébet egy lényegi megállapítását, amely világosan mutatja a szerző által bejárt elméleti utat: “Mi történik valójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyengülnek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági »mezőben«, melynek bázisán a késő kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (politikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és a »szuperstruktúra« elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza, döntően külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.”⁹ Egyszerűbben fogalmazva: a késő kádári technokrata elit, veszélyben érezvén a redisztributív állami szektorban elfoglalt hatalmi pozícióit, lemondott hazai gazdasági tőkéjének egy részéről annak fejében, hogy ezáltal valódi tőkéssé válva megőrizhesse elitpozícióit a globális kapitalista rendszerben, illetve hogy csúcsvezetői a “szuperstruktúrába”, vagyis a nemzetközi elitbe is bekerülhessenek.¹⁰ A rendszerváltozás tehát már nem pusztán a hatalmi szerkezeten belüli elitcsoportok küzdelmeként definiálódik, hanem a globális kapitalista rendszerbe való visszaintegrálódás folyamataként jelenik meg, amikor a redisztributív elit egy csoportja lényegében kiegyezik a globális tőkével, és örökíthető magántulajdonná konvertálja a redisztributív szektorban elfoglalt privilegizált pozícióit.

A fentiekből következik, hogy az elitátalakulásban nagy szerepet kap a szimbolikus tőke, vagyis az egyes tőkefajták átkonvertálásának képessége. Míg Szalai Erzsébet eredeti prognózisában a különböző tőkejavak kombinációját tartotta a gazdasági elitbe való bekerülés szükséges feltételének, vizsgálatában azt tapasztalta, hogy a magas szintű és konvertálható kulturális tőke, a mezőspecifikus szociális tőke és a szimbolikus tőke játszott az új elit életútjában nagy szerepet. Ez mindenesetre alátámasztja az elitek egy csoportja és a globális tőke közötti kiegyezés hipotézisét, hiszen a késő kádári technokrata elit csak korábbi redisztributív tőkéjének átkonvertálásával őrizhette meg pozícióját az új rendszerben.

Különösen érdekesen alakul ennek a régi-új elitnek az államhatalomhoz való viszonya. Fontos hangsúlyozni, hogy Szalai Erzsébet itt is következetesen a globális kapitalizmus kontextusába helyezi ezt a nemzetállamot, elismerve, hogy mint félperifériás kapitalista állam Magyarország függő helyzetben van a nemzetközi tőkétől. Ezért fordulhat elő, hogy a külföldi tulajdonban levő cégek élvezik a legjelentősebb redisztributív előnyöket a mai Magyarországon – tekintet nélkül arra, hogy melyik párt van uralmon. Ahol az államhatalom szerepet játszhat, az a hazai vállalkozók egyes csoportjainak állami megrendelésekkel vagy más, lényegében politikai, kedvezményekkel való támogatása. Mivel ezek a vállalkozók a belső piac fejletlensége miatt rá is szorulnak az állami támogatásra, gazdasági tevékenységük szerves része lesz a politikai hatalomra való nyomásgyakorlás. A piaci viszonyok között azonban a politikai elit kiszolgáltatottabb a gazdasági elitnek, mint fordítva, hiszen bármely komolyabb párttevékenység elképzelhetetlen jelentős pénzforrások nélkül. Itt valóban komoly előnnyel indul az a késő kádári technokrata elit, amelynek sikerült gazdasági tőkévé konvertálnia az állami elosztó rendszerben élvezett hatalmát, és tőkésként is szüksége van az állami támogatásra. Így tehát a rendszerváltozás után is megmarad a gazdasági és politikai elit összefonódása, azzal a különbséggel, hogy míg az államszocialista rendszerben a politikai elit volt a befolyásosabb, addig Szalai Erzsébet megfigyelése szerint most a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Elméleti perspektívából összefoglalva Szalai Erzsébet fontos tézisét: a félperiférián eltérő társadalmi és természetesen elitstruktúra jön létre, mint a kapitalista centrum országaiban, de ezt az eltérést a globális kapitalista rend strukturális viszonyai és nem a belső fejlődés “devianciája” magyarázza.

Itt érdemes kitérni Szalai Erzsébet munkájának egy politológiai vonatkozására, amelyet a szerző részletesebben is kifejt a Baloldal – új kihívások előtt c. kötet írásaiban. Mivel Magyarországnak a globális tőkétől való függése strukturális probléma, és nem az éppen uralmon levő kormány vagy egy bűnbaknak megtett kisebbségi csoport “összeesküvésének” következménye, eddig még a magát mégoly jobboldalinak tekintő kormány sem tett kísérletet arra, hogy megingassa a multinacionális vállalatok pozícióit. Vagyis a médiában oly nagy erőbevetéssel és verbális radikalizmussal folytatott vita a “honmentőként” aposztrofált Fidesz és a vele szemben álló “nemzetidegen” MSZP–SZDSZ között nem egyéb, mint füst tűz nélkül, hiszen az egyenlőtlen fejlődés problémájára a jobboldalnak sincs – és nem is lehet – adekvát válasza. Amit az elitbe bejutott “új fiúk” megtehetnek, az a kísérlet egy saját, lényegében állami erőből dotált, fenntartott gazdasági klientúra kialakítására; a félperifé­riás állam erőforrásai azonban az általa eltartott kliensek számát is erősen korlátozzák. Érdemes itt idézni Szalai Erzsébetet: “Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész közép-kelet-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem állnak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható külső erőforrások, ráadásul a GDP 1997-ig gyakorlatilag zsugorodik, az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormány alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai.”¹¹ Az erőforrásokért való harc azonban a gazdasági elitet is megosztja: új gazdasági klientúrát kiépíteni a szegényes hazai viszonyok között csak a régi rovására lehet. A magyar politikai hangvétel elfajulását – a globális kapitalizmus egyéb olyan negatív jelenségei mellett, mint a demokratikus deficit, a választások “marketizálása” vagy a médiának biztosított kiemelt szerep – a szűkös erőforrásokért való harc élesedése is magyarázhatja a feltörekvő és a régi gazdasági elit tagjai között.

A fentiek során kísérletet tettem arra, hogy kifejtsem Szalai Erzsébet azon fontos, a hazai elit struktúrájáról megfogalmazott téziseit, amelyek új, vagy teljesebb képet adnak a rendszerváltozás társadalmi folyamatairól. Most rá szeretnék térni azokra a tézisekre, amelyeket a szerző által használt baloldali perspektívából is kritizálni lehet. Könyvének végén Szalai Erzsébet kísérletet tesz arra, hogy elittanulmánya alapján felrajzolja a posztszocialista Magyarország társadalmi struktúrájának vázlatát. Itt nem az egyes kategóriákkal, hanem magával a koncepcióval vitatkozom. Szalai Erzsébet Erdei Ferencnek a magyar szociológiában klasszikusnak számító kettős társadalommodelljéből kiindulva úgy látja, hogy a mai Magyarországra is érvényes a kettős szerkezetű gazdaság és társadalom. Így a külföldi, illetve hazai tőke birtoklása vagy a két tőketípushoz való más jellegű kapcsolódás mentén jönne létre az újkapitalista Magyarországra jellemző kettős társadalmi tagozódás.

Ezzel a modellel az a probléma, hogy lényegében mond ellent a Szalai Erzsébet által is használt, nem nemzetállamban, hanem világrendszerben gondolkodó kritikai elméletnek. A kettős társadalom koncepciója ugyanis éppen abba a modernizációs paradigmába illeszkedik, amelynek kritikájaként a világrendszer-elmélet megszületett. Míg empirikus tanulmányában Szalai Erzsébet pontosan feltárja az összefüggést a formálódó új elitek és a globális tőke között (amely éppen azért, mert globális, nem ismeri a nemzetalapú megkülönböztetést), úgy tűnik, a szociológiai klasszikusokkal szemben kevésbé következetes. Míg – globális szempontból elemezve – szembeállítható a külföldi és a hazai tőke, az eltérő társadalmi struktúra ráépítése erre a választóvonalra éppen annak a jobboldali radikalizmusnak a vesszőparipája, amelytől a szerző a legmesszebbmenőkig elhatárolódik. Vegyünk egy empirikus példát: világos persze, hogy különbség van a hazai cégek által alkalmazott munkások és a multinacionális vállalatok dolgozóinak bér- és munkaviszonyaiban. Ezt a különbséget azonban nem feltétlenül egy kettős struktúra, hanem inkább a félperifériás kapitalizmus gazdasági viszonyai magyarázzák (adókedvezmény a multiknál, míg a hazaiak ezt a hátrányt az adócsalással, járadék nem fizetéssel stb. próbálják “behozni”.)

A második kritika látszólag a szerző által használt kategóriára, valójában lényegi elméleti kérdésekre vonatkozik. Szalai Erzsébet azt írja, hogy az osztályfogalom nem alkalmazható a magyar újkapitalizmusra, mivel osztályharcra sem 1989-ben, sem pedig utána nem kerül sor, sőt a rendszerváltás azóta megmutatkozó társadalmi és emberi “költségei” sem váltottak ki ellenállást a vesztesekből. Ez ellen egy erős és egy gyenge érv is felvethető. Az erősebb érv lenne az, hogy az osztályharc nemléte egyáltalán nem jelenti az osztályok létének tagadását, hiszen maga Marx is megkülönbözteti a Klasse an sich és a Klasse für sich fogalmát, Lukács óta pedig azt is tudjuk, hogy az osztály és az osztálytudat sem feltételezi egymást. Az már inkább kérdés, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi kontextusában megjelenhet-e, és ha igen, milyen rétegekben a rendszerkritikai tudat. Ezt a kérdést majd a Baloldal c. könyv kapcsán vizsgálom meg részletesen.

A gyengébb, de szintén felhozható érv az elitelmélet ellen az osztályharcot mint az ellenállás egyetlen formáját kérdőjelezi meg. Nem kívánok itt belemenni abba a problémába, hogy melyek egy forradalom szükséges és elégséges feltételei; mindenesetre úgy tűnik, hogy a globális kapitalizmus korában kevésbé adottak ezek a feltételek. Ez azonban még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tőke globális mozgásával szemben egyáltalán nincs ellenállás. Burawoy javasolja a globális etnográfiai módszer alkalmazását, amely ráirányítja a figyelmet a hétköznapi mikrovilág “rejtett” ellenállási formáira.¹² Szalai Erzsébet nagyon fontos meglátása a mai feltörekvő és a régi elitekről, hogy politikai szocializációjukból “kimaradt” az alsóbb rétegekre való odafigyelés. Ezt egyébként a hazai médiában is tapasztalhatjuk, ahonnan teljesen eltűnt az a bizonyos “másik Magyarország”, amelynek politikai szlogenjével mind a jobb-, mind a baloldali politika olyan sokat dobálózik, de mint társadalmi közeg képviselet nélkül marad. Ebből azonban még nem kell azt a következtetést levonni, hogy az alsóbb rétegekből eltűnt minden kritikai tudat. Éppen az ellenállás “rejtett” formáinak felfedezése adhatna némi reményt arra, hogy valami pozitív társadalmi változás is történhet a kelet-európai félperiférián, hiszen, ahogyan Szalai Erzsébet könyvéből is kiderül, sem a feltörekvő, sem a régi elitek nem lehetnek nyitottak egy baloldali alternatívára.

Harmadik és egyben utolsó kritikám egy elméleti hiányosságra szeretné felhívni a szerző figyelmét. Míg Szalai Erzsébet könyvében kimerítően tárgyalja az elitelméleteket és hazai elitkutatásokat, elmarad a szocialista társadalom, illetve a rendszerváltozás elméleteinek bemutatása. Ez különösen sajnálatos a szerző komoly államszocializmus-elméleti munkájának fényében, amelyről egy könyve idén fog megjelenni. Néhány tézis “beillesztése” a Gazdasági elitbe világossá tehette volna, hogy a szerző miben látja a lényegi különbséget a két társadalmi rend között. A szocialista társadalom értelmezésének elmaradása azért jelent problémát, mert így a rendszerváltozás lényegében mégiscsak “leszűkült” az egymással szemben álló elitek pozícióféltő harcára, amelyből a magyar társadalom nagy része kirekesztődött. Csakhogy a rendszerváltozás hatásai – mint a munkahelyvesztés, a létbizonytalanság, az állami-paternalista gondoskodás elvesztése, egyszóval az egész szocialista életmód összeomlása, bármit is jelentsen most ez az életmód – ezeket a nem-elitrétegeket is érintették, sőt éppen őket érintették leginkább. Társadalmi tapasztalatuk feltárása nem a Gazdasági elit feladata; azt azonban az elméleti rész segítségével világosan jelezni lehetett volna, hogy a rendszerváltozás nem szűkíthető le pusztán az elitek transzformációjára.

A Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben megjelent írások ugyan publicisztikai jellegűek, de több szempontból is a Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban c. könyvben megfogalmazott hipotézisek továbbgondolásának tekinthetők. Miközben Szalai Erzsébet baloldali perspektívából és – a hazai publicisztikában sajnos egyáltalán nem megszokott módon – komoly tudományos igénnyel reflektál a félperifériás kapitalizmus társadalmi-politikai visszásságaira, megkísérel választ adni arra a kérdésre, hogy van-e reális alternatíva, és ha igen, mely csoportok (osztályok) lehetnek a kritikai tudat hordozói.

A tanulmányok igen széles tematikai skálán mozognak, de előnyük, hogy az elemzési keret most sokkal szigorúbban rögzített. Ebből a szempontból kiemelném a “Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssége”, illetve a “Kötés és oldás. Elitek, állam és társadalom Magyarországon” c. tanulmányokat, amelyek a világrendszer-perspektívából értelmezik a hazai szegénység problémáját, illetve az elitek és az állam viszonyát. Mivel az utóbbit fent már kifejtettem, ezúttal csak az első tanulmányt ismertetem. Ebben Szalai Erzsébet összefüggésbe hozza a hazai szegénység tömeges kialakulását (a szerző egyenesen egy masszív underclass létrejöttéről beszél) a félperifériás kapitalizmus “fejlődési” folyamatával, mivel az elitek felhalmozását – belső tőkeforrások hiányában – csak az alul levők végletes kizsákmányolásával lehetett biztosítani. A neoliberális fordulatot végrehajtó késő kádári technokrácia explicite profitált ezekből a folyamatokból, hiszen nemzetközi tőkévé konvertálhatta korábbi redisztributív hatalmát. Tőle tehát aligha várható, hogy szembeforduljon a globális tőkével vagy legalábbis mérsékelje a globalizáció társadalmi hatásait.

Ahogy azonban az már a Gazdasági elitből kiderült, Szalai Erzsébet az “új fiúkhoz” még annyira sem fűz illúziókat, mint a régi elithez. Cikkében tehát levonja elittanulmányának legfontosabb társadalmi következményét: a hazai elitcsoportoktól – bármely mezben lépjenek is fel – külső nyomás nélkül nem várható, hogy a társadalmi javak egyenlőbb vagy legalábbis kiegyenlítettebb elosztását kezdeményezik. Ez a nyomás jöhet kívülről, vagyis most az EU-ból, amely saját munkavállalói védelmében támogathatja a bérszínvonal növelését a csatlakozó országokban, vagy – és a szerző, úgy tűnik, ennek ad nagyobb esélyt – a fiataloktól, akik még nem tagozódtak be az újkapitalista társadalmi struktúrába, így nyitottak lehetnek annak kritikájára. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet két tanulmányban is foglalkozik a fiatalok világképével, a kritikai tudás igényének növekedésével a globalizálódó világban. A gondolat a Baloldal – új kihívások előtt zárócikkében is megjelenik, amelyben a szerző felvázolja egy újbaloldali közösség perspektíváját. Ez nemcsak mint a kritikai tudat hordozója, hanem mint közösség is jelen lenne mint alternatíva; hiszen ennek hiányában a hovatartozást kereső fiatalok csak a jobboldalon találhatnak – és találnak – közösségre.

Mivel a jelen írás azt vizsgálja, hogy mennyiben jelenti a Baloldal – új kihívások előtt az újkapitalista társadalmi rend kritikáját, illetve miben látja az alternatívát, nem kívánom itt most bővebben tárgyalni azokat a kötetben szereplő cikkeket, amelyek a hazai politikai élet aktuális eseményeire reflektálnak – egyébként nagyon igényesen és a választási kampány, illetve az ügynökkérdés körül kirobbant sajtóvitához képest dicséretre méltó visszafogottsággal. Három pontban összegezném a Baloldal – új kihívások tanulmányainak fő gondolatait. Az első pont az a megállapítás, hogy míg a Gazdasági elitben előfordulnak elméleti következetlenségek, a Baloldalban sokkal biztosabban érvényesül a világrendszer-perspektíva. Ezt a szélesebb témaválasztás is magyarázza, hiszen a Baloldalban Szalai Erzsébet a félperifériás kapitalizmus több olyan visszás jelenségével is foglalkozik, mint a masszív underclass kialakulása, egyes rétegek tartós vagy végleges leszakadása, a munka szervezetlensége és érdekképviseletének hiánya, de ide sorolhatnám a hazai elitek társadalmi felelősségének eltűnését vagy az államhatalommal való összefonódását. Az empíria is bizonyítja, hogy eltérő társadalmi struktúra jön létre a félperiférián, mint a kapitalista centrum országaiban.

A második pont az osztályfogalomra vonatkozik, amelyet Szalai Erzsébet továbbra sem tart érvényes kategóriának az újkapitalista társadalmi rend leírására. Ahogyan fent már kifejtettem, az eliteket a szerző már a Gazdasági elitben sem tekinti osztálynak; a munkavállalók nagyobbik része pedig “középrétegesedik”, vagyis bizonyos szempontból kizsákmányolt lesz, más aspektusból viszont maga is értéktöbbletet szivattyúzhat el a társadalom többi rétegétől. Az alul levő rétegeket Szalai Erzsébet nem tárgyalja részletesen, de a tanulmányokból úgy tűnik, velük kapcsolatban is elveti az osztályfogalmat, mivel atomizáltságuk és diffúz helyzetük miatt hiányzik belőlük a közös osztálytudat.

A harmadik tézis, hogy a fentiekből következően az újjászerveződő baloldalnak nem egy osztályalapú ideológiát, hanem a “létező kapitalizmus” kritikáját kell közös nevezőnek tekintenie, illetve ezen a szélesebb alapon kell megkísérelnie egy újbaloldali közösség létrehozását. A baloldali állásfoglalás erkölcsi alapját az jelenti, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságában csak a rendszerkritikai szerep, az alul levő csoportokkal való szolidaritás lehet morálisan vállalható.¹³ A baloldali közösség létrehozása a fent már említett ok mellett azért is fontos, mert a “létező kapitalizmus” tovább bomlasztja az államszocializmusban amúgy is atomizálódott társadalmat, és így egy újjászerveződő közösség önmagában is hordoz rendszerkritikai elemeket.

Míg az első és a harmadik ponttal minden további nélkül egyetértek, a másodikhoz tennék kritikai megjegyzéseket. Szalai Erzsébet munkájának fontos tanulsága, hogy egy reális újbaloldali alternatíva felvázolásához elengedhetetlen az újkapitalista társadalmi rend empirikus tanulmányozása. Ahogyan a Gazdasági elitben igyekeztem bemutatni, a szerző munkája ebből a szempontból úttörő jelentőségűnek tekinthető. A Baloldalban Szalai Erzsébet a témaválasztásban is balra lép, vagyis több tanulmányában is középpontba állítja azt a bizonyos “másik Magyarországot” és az egyenlőtlen fejlődés problémáját. A centrum–periféria viszonyrendszerben azonban a strukturális egyenlőtlenségek mentén megjelennek az osztályok, noha a Baloldalban a szerző továbbra sem tartja adekvát kategóriának az osztályokat az újkapitalista társadalmi struktúra leírására. Nézetem szerint azonban kérdéses, hogy a Szalai Erzsébet által is megfigyelt óriási strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a globalizáció korában csak növekedni és nem csökkenni látszanak, milyen más, adekvátabb kategória segítségével lehetne megragadni.

A másik, ehhez kapcsolódó probléma elméleti jellegű. Szalai Erzsébetnél sokszor még a Baloldalban sem világos, hogy a félperifériás kapitalizmus társadalmi valóságát vagy magát a kapitalista rendszert kritizálja-e. Ennek tisztázatlansága sodorja át néha a szerzőt a modernizációs paradigmába (amelybe a kettős társadalom koncepciója is illeszkedik). Így pedig úgy tűnhet, mintha létezne egy “emberarcú kapitalizmus”, amely nálunk, szerencsétlen fekvésünk, eladósodásunk, önző elitünk, atomizálódott társadalmunk stb. miatt nem tudott sikeresen megvalósulni. Olvasatomban Szalai Erzsébet ennek éppen az ellenkezőjét akarja mondani; de ahhoz, hogy ez sikerüljön, éppolyan következetesen le kell számolni az “emberarcú kapitalizmus” illúziójával, mint a Kádár-korszak hazugságaival.

Ezek a kritikai megjegyzések azonban semmit nem vonnak le Szalai Erzsébet azon felismerésének értékéből, hogy a mai Magyarország társadalmi valóságában elengedhetetlenül fontos egy baloldali közösség megteremtése azon közös nevezők alapján, amelyet minél szélesebb közösség tud elfogadni, illetve magáévá tenni. Egyelőre az elmélet síkjára szorult vissza az a vita, hogy meghaladható-e a kapitalizmus mint társadalmi rend – különösen azokban az országokban, ahol az emberek minden vágya utolérni a fejlett kapitalista országokat. Ebben a helyzetben baloldali közösség csak akkor jöhet létre, ha a befogadást és nem az antikapitalista ideológiát hangsúlyozza. Hogy fontos-e, hogy egy alternatív közösség létrejöjjön Magyarországon, annak eldöntése ma nemcsak politikai-ideológiai, hanem – és itt teljesen egyetértek Szalai Erzsébettel – erkölcsi kérdésként is felmerül.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A tranzitológia elméleti kritikáját l. Thomas Nowotny: “Transition from Communism and the Spectre of Latin-Americanization”. East European Quarterly, 1997/1; Bill Lomax: “A tranzitológia válsága”. In Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Budapest, Napvilág, 1998. Stephan Lessenich: “Struktrurwandel in Transformationsgesellschaften: Vom Süden zum Osten und zurück”. In: W. Glatzer, I. Ostner (szerk.): Deutschland im Wandel: Sozialstrukturelle Analysen. Leske und Budrich, 1999; Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1. Természetesen számos más tanulmány foglalkozik a tranzitológia bírálatával; a fenti referenciák csak a tájékozódást szolgálják. A tranzitológia mint elmélet nézetem szerint nem érdemel több vitát; sikere Kelet-Közép Európában inkább politika-, mint elmélettörténeti kérdés.

² A tranzitológia, illetve a rivális nagy paradigmák áttekintéséről l. Bartha Eszter: “A tranzitológiától a transzformációig: régi és új paradigmák a rendszerváltás nemzetközi szakirodalmában”. Eszmélet, 2001/52.

³ Kolosi Tamás: A terhes babapiskóta. Budapest, Osiris, 2000.

⁴ Szelényi Iván–Gil Eyal–Eleanor Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London, Verso, 1998. A könyv részletes kritikáját l. Böröcz József: “Change Rules”. American Journal of Sociology, 2001/1; Michael Burawoy: “Neoclassical Sociology: From the End of Communism to the End of Classes”. American Journal of Sociology, 2001/1.

⁵ Böröcz József elméleti szempontból igen igényes bírálatát adja a nemzetállami keretek közé zárkózó szociológiának, de elitvizsgálata jóval kisebb hatáskörű, mint Szalai Erzsébeté.

⁶ A könyvről az Eszmélet Baráti Körben folytatott vita anyaga az Eszméletben és a Baloldal – új kihívások előtt c. kötetben is megjelent. Krausz Tamás és Szigeti Péter hozzászólásából az én kritikám is merített, különösen az osztályfogalom vonatkozásában.

⁷ Ezeket az elméleteket itt most nem ismertetem, hiszen Szalai Erzsébet könyvében kitűnően áttekinti őket.

⁸ Szalai Erzsébet: “Az új elit”. Beszélő, 1989/27.

⁹ Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest, Aula, 2001, 230. o.

¹⁰ Érdemes itt megemlíteni Böröcz József egy kitűnő elméleti írását, amelyben történeti perspektívából helyezi bele Magyarországot, illetve a rendszerváltozást a centrum–periféria viszonyrendszerébe, l. Böröcz József: “Dual Dependency and the Informalization of External Linkages: The Hungarian case”. Eszmélet, 1992/13–14.

¹¹ Szalai Erzsébet, 2001, 234. o.

¹² Michael Burawoy (szerk.): Global Ethnography: Forces, Connections and Imaginations in a Postmodern World. Berkeley and Los Angeles, University of California Press, 2000.

¹³ Fontos hangsúlyozni a rendszerkritikai szerepet, hiszen a globális kapitalizmusnak természetesen létezik jobboldali kritikája is, ez azonban nem a kapitalista rendszer ellen irányul.

Az SLD azért válhatott a lengyel baloldal vezető pártjává, mert az 1990-es években beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzatnak azonban nem sikerült javítania a közszolgáltatásokat, csökkentenie a munkanélküliséget és a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ennek következtében elvesztette szavazói támogatását, tagságának jó részét pedig kiábrándította.

A “harmadik utas” politika kudarca

 

A Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), amióta választási koalícióból politikai párttá alakult 1999-ben, dominálja a lengyel baloldalt. A 2001-es parlamenti választásokon a Munka Unióval (UP) egy választási blokkban a szavazatok több mint 40%-át megszerezve kormányt alakított a Lengyel Parasztpárttal (PSL). E választásokat megelőzően az SLD vezető tagjai gyakran beszéltek arról, hogy követik majd a New Labour (Új Munkáspárt) és a harmadik út példáját.¹ Feltételezhető volt, hogy a baloldal képes lesz kiterjeszteni szavazói bázisát a politikai közép irányába tett lépéseinek köszönhetően, valamint az is, hogy a piacorientált gazdaságpolitika segítségével ki tudja teljesíteni a párt szociáldemokrata kiáltványában tett ígéreteit. Ám kevéssel több mint kétévi kormányzással a háta mögött az SLD elvesztette a választásokon vezető pozícióját, korrupciós botrányokba keveredett, elvesztette tagságának mintegy 35%-át, és jelenleg további költségvetési megszorításokat javasol, ami pedig még jobban eltávolítaná szavazói és tagsági bázisától. Ezeket tovább erősíti az, hogy minden lényegesebb liberális szociális reformot visszautasít (mint például az abortuszra vonatkozó törvények liberalizációja); nem is beszélve arról a külpolitikáról, amely Lengyelországot Amerika hűséges szövetségeseként határozza meg egy kibővített Európában.

 

Visszatérés a normalitáshoz

 

Az előző “posztszocialista”, azaz jobboldali kormány (1997–2001) felgyorsította a privatizációs folyamatot és a piaci reformokat, ami komolyan rontott az ország társadalmi-gazdasági helyzetén. E kormányzati ciklus végén a gazdaság stagnált; a munkanélküliség megközelítette a 20%-ot; a társadalmi különbségek drasztikusan megnőttek, a költségvetés pedig az összeomlás szélén volt; ezenkívül mikor a privatizációs bevételek csökkenni kezdtek, az ország legkívánatosabb vagyontárgyait már eladták. A lengyel választók a 2001-es választásokon kinyilvánították az e politikát illető véleményüket: a koalíciót alkotó egyik párt (Szolidaritás Választási Mozgalom – AWS – és a Szabadság Unió – UW) sem kapott elég szavazatot ahhoz, hogy egyáltalán bekerüljön a parlamentbe.

Az SLD választási kampányának szövege a “normalitáshoz való visszatérésről” szólt. Ebben az értelemben visszatérést ígértek az előző SLD–PSL-kormány (1993–1997) idején tapasztalt gazdasági növekedéshez. Lengyelország tudott Kelet-Közép-Európa (KKE) országai közül először nagyobb GDP-t elérni a rendszerváltás kezdete előttinél. 2001-ben a lengyel GDP a rendszerváltás előtti szint 127%-a volt, és e növekedés gyakorlatilag teljes mértékben az első SLD–PSL-kormánynak (1994–1997) volt köszönhető, míg a maradék hét év nettó hatása a GDP 1%-os csökkenése volt. Ezt jórészt úgy valósították meg, hogy lelassították a reformokat (főleg a privatizációt), ami csökkentette azok társadalmi-gazdasági költségét, segített enyhíteni a munkanélküliséget, és ezáltal megállította azt a recessziós spirált, amelyet az 1990-es sokkterápiás reformok elindítottak.

Az SLD elvesztette ugyan az 1997-es választásokat, de 2000-ben növelte a rá leadott szavazatok számát, és megőrizte az elnöki tisztséget Aleksander Kwasniewski személyében. Az újjáalakult SLD–UP/PSL-kormány annak reményében jött létre, hogy ismét képes lesz gyors gazdasági növekedést, csökkenő társadalmi egyenlőtlenségeket és csökkenő munkanélküliséget biztosítani. Mire azonban 2001-ben újra kormányra kerültek, az állami szektor tovább csökkent, és ennek következtében a lassuló piaci reformok stratégiája nem hozhatta már ugyanazokat az eredményeket, mint korábban. Ráadásul a lengyel ipari és bankszektor jelentős részének – gyakran kis összegekért – külföldiek részére történt eladásával a kapitalizmus egy függő formája jött létre Lengyelországban.

 

A rövid életű harmadik út

 

Az örökölt költségvetési válságra adott válaszul az újonnan megválasztott SLD-kormány első lépéseként egy sor költségvetési megszorítást vezetett be, beleértve egyes köztisztviselők bérének befagyasztását és a szülési szabadság idejének lerövidítését. Az SLD választási programjában azt ígérte, hogy a közszolgáltatások ingyenes és széles körű hálózatát fogja fenntartani és működtetni. Marek Belka pénzügyminiszterré való kinevezése azonban biztosította, hogy ennek a fedezetét a piaci mechanizmus felhasználásával fogják próbálni megteremteni; és megfogalmazta azt a szabályt, hogy a szociális kiadások növekménye nem haladhatja meg az inflációs rátánál 1%-kal nagyobb szintet. Röviddel pénzügyminiszterré való kinevezése után azt nyilatkozta:

“E cél megvalósítása se könnyű, se kellemes nem lesz. Az egészségügy-miniszternek egy szolgáltatási minimumcsomagot kell bevezetnie, vagy meg kell változtatnia a gyógyszertámogatási rendszert és harcot kezdeni a gyógyszergyártó vállalatokkal és/vagy a kórházak egyharmadát fel kell számolnia; a választás az ő kezében van. Az oktatási miniszter pedig megspórolhatja a rá eső pénz egy részét azzal, hogy befagyasztja a »tanárok kártyáját« és csökkenti az oktatásban foglalkoztatottak hatalmas számát.”²

A jelenlegi kormány az első néhány hónapját a Lengyel Nemzeti Bankkal (NBP) és a Monetáris Tanáccsal (RPP) folytatott összetűzései uralták. A kormányzat jelentős kamatcsökkentést és intervenciót sürgetett a zloty leértékelése érdekében. Belka közvetítő szerepet próbált játszani ebben a konfliktusban, mivel véleménye szerint (Kwasniewski elnökkel egyetértésben) meg kell őrizni az NBP függetlenségét.³ E patthelyzet eredményeképp a lengyel gazdaság hanyatlása folytatódott, a munkanélküliség nem csökkent komolyabban, számos iparág csődközelbe jutott, és a mezőgazdasági szektor helyzete tovább romlott. A kormány problémái válságossá váltak, amikor nyilvánosságra került, hogy a költségvetési hiány el fogja érni a 43 milliárd zlotyt (a GDP 5,5%-át), annak ellenére, hogy korábban mindenkit biztosítottak róla, hogy a 40 milliárdnál nem lesz több. A kormányon belül is nőttek a feszültségek – például Belka ellenezte az egészségügy-miniszter tervét, miszerint a nyugdíjasok részére gyógyszervásárlási támogatást vezetnének be. Ugyanakkor néhány belföldi iparág az összeomlás szélére került, és számos vállalat munkásai azt követelték, hogy a kormányzat avatkozzon be a védelmükben. A legnevezetesebb a Szczecin Hajógyár – egy a csőd szélén álló privatizált cég – helyzete volt, melynek összeomlása megközelítőleg 60 000 fő elbocsátását jelentette volna, és ami miatt egy sor tüntetést szerveztek. Új jelenség jelent meg a lengyel politikai életben: privatizált vállalatok munkásai kormányzati beavatkozást követeltek. A közvélemény-kutatások szerint az emberek véleménye az SLD-vel kapcsolatban drámaian romlott, Belka pedig júliusban lemondott pénzügyminiszteri pozíciójáról. Kevesebb mint egyévnyi kormányzás után világossá vált, hogy a piaci stílusú gazdaságpolitika nem tette lehetővé a választásokkor tett szociáldemokrata ígéretek megvalósítását.

Belkát Grzegorz Kolodko, a legutóbbi SLD–PSL-kormány pénzügyminisztere váltotta fel, és a gazdasági növekedéshez való visszatérést és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését ígérte. Kinevezése előtt nyilvánosságra hozott programjában amellett foglalt állást, hogy lehetséges az 5–7%-os növekedéshez való visszatérés, amire pedig szükség van ahhoz, hogy Lengyelország felzárkózzon Nyugat-Európához. A legfontosabbnak a belföldi tőkefelhalmozást tekintették, ezt szolgálta a zloty komoly leértékelése (amelynek az euróhoz kötését is kilátásba helyezték) és az ezt követő kamatcsökkentés. Kolodko azt is hozzátette, hogy az alacsony technológiájú ágazatok felől el kell mozdulni a fejlettebb iparágak és szolgáltatások felé. Ezt a folyamatot állami beavatkozás hajthatná végre, beleértve az állami pénzből finanszírozott beruházásokat is, mivel ezek idővel jócskán megtérülnek.⁴ Szerinte az elmúlt néhány év politikája szándékosan a társadalom legkiváltságosabbjainak javára osztotta újra a bevételeket, és Kolodko támogatta a leggazdagabbakat érintő adóemelést. A hazai termelés megteremtése mellett támogatta a humán tőke fejlesztését is, ami a tudományra és kultúrára fordított közösségi kiadások nagyfokú megnövekedését vonná maga után – ez magában foglalja a béremelést is. Hozzátette, hogy az egyenlőtlenség túlságosan magas szintje negatívan befolyásolja a gazdasági növekedést, és hogy az államnak aktívan szerepet kellene vállalnia az egyenlőtlenségek csökkentésében ipari, kereskedelmi és fiskális politikával – beleértve az oktatásra fordított pénz növelését is. Kolodko szerint a fő kérdés a posztszocialista rendszerek esetében nem az, hogy hogyan korlátozzuk az állam szerepét, hanem az, hogy hogyan fogalmazzuk újra szerepét, és hogyan rendezzük át a gazdasági életben való részvételét. Véleménye szerint az állam gyors visszavonulása a gazdaságból siettette a volt szocialista országok recesszióját, aminek következtében (a rendszerváltás után 12 évvel) a régió nemzeti bevételei 25%-kal maradnak az 1989-es szint alatt.

Kolodko programjának jelentősége abban állt, hogy megpróbálta összekötni a gazdasági növekedést az egyenlőtlenségek csökkentésével és a közkiadások növelésével. Röviddel pénzügyminiszteri kinevezése után Kolodko válságelhárító csomagot vezetett be a veszélyeztetett iparágak megsegítésére. A kormányzati politika ilyen megváltozása magával hozta az SLD támogatottságának növekedését. Nem tartott azonban sokáig a kormányzat sorsának jobbra fordulása, a monetarista reformok továbbvitelének nyomása pedig egyre nőtt, ahogy Lengyelország közeledett az EU-hoz való csatlakozáshoz.

 

Az EU-csatlakozás felé

 

Az SLD az Európai Unióhoz való csatlakozást tűzte ki kormányzása fő céljának, és a tárgyalások befejezését, ill. a 2003 júniusában lezajlott sikeres népszavazást tekinti fő sikereinek. A 2002-es koppenhágai EU-csúcson született döntés az új EU-tagok pénzügyi csomagjáról azonban egy új, második kategóriába sorolt EU-államcsoport létrejöttének feltételeit teremti meg. Az új tagoknak az első naptól kezdve mindent be kell fizetniük az EU-nak, annak ellenére, hogy a támogatásoknak nem kapják meg a teljes összegét. A tárgyalásokon a mezőgazdaság körül volt a legtöbb vita. A koppenhágai csúcs előtt az EU a tagjelölt országoknak a teljes uniós mezőgazdasági támogatásoknak az első három évben a 25%, 30% és 35%-át ajánlotta fel. Később ezek emelkedtek volna évi tíz százalékkal, amíg 2013 körül el nem érik a 100%-ot. Ez az ajánlat politikailag elfogadhatatlannak bizonyult, és a lengyel népszavazás sikerét fenyegette. A koppenhágai csúcson Lengyelországnak sikerült egy olyan megállapodást elérnie, ami szerint a közvetlen mezőgazdasági támogatás szintje a tagság első három évében 55%, 60% és 65% lenne, amit a lengyel médiában hatalmas sikernek állítottak be. Az EU-ból származó közvetlen támogatás azonban csak 36%, 39% és 42% lesz, a fennmaradó összeget pedig a lengyel kormányzat kipótolhatja az államkasszából. Ennek a lehetősége viszont kétséges, mivel Kolodko a költségvetés elfogadása után bejelentette, hogy nem biztos benne, hogy az állam a szükséges teljes összeget az EU-ból származó pénz mellé tudja tenni. Ráadásul a mezőgazdasági támogatásként kiosztott megnövekedett összeg nem más, mint a strukturális alapokból oda áthelyezett pénz. Tehát azt az egymilliárd zlotyt, ami 2007-ben a strukturális alapokon keresztül jutott volna Lengyelországba, most majd 2004-ben fizetik ki mezőgazdasági támogatásként.

A mezőgazdaság azért is fontos kérdéskör, mert ez a lengyel piacnak továbbra is olyan ága, amelyet vámok védenek az EU-val szemben. Ezek viszonylag magas vámok, és a megszüntetésük hatalmas kihívást fog jelenteni a lengyel mezőgazdaságnak. Az új EU-tagoknak ugyanis náluk jóval kompetitívebb mezőgazdasági ágazatokkal kell majd felvenniük a versenyt, miközben lényegesen kevesebb támogatásban fognak részesülni.

A tagjelölt országokba érkező közvetlen tőkebefektetés hiánya nem csupán a mezőgazdaság területét sújtja. A 2002-es brüsszeli EU-csúcson bejelentették, hogy a tíz új tagállam 2,6 milliárd euróval kevesebbet fog kapni az EU strukturális alapjaiból, mint azt korábban tervezték. Ez az EU-s pénzek második legnagyobb forrása, és Lengyelországra nézve 1,5 milliárd euróval kevesebb pénzt jelent, mint amire korábban számítottak. Az EU biztosította ugyan a csatlakozó országokat, hogy nem lesznek nettó befizetők tagságuk első éveiben, egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy az EU-tagság milyen feszültségeket fog jelenteni ezeknek az országoknak a költségvetésében. Tagságának első évében Lengyelországnak 2,4 milliárd eurót kellene befizetnie, ami az állami bevételek 6-7%-át teszik ki. A bevételeket tovább fogja csökkenteni a kieső vámbevétel; a kiadásokat pedig növeli az uniós jogrend átvételével járó költségek egy része. Bármiféle strukturális támogatás igénybevéte­léhez a kormányzatnak kell állnia a tervezett beruházások költségeinek egynegyedét. Ez csak 2004-et tekintve elérheti az egymilliárd eurót. A koppenhágai csúcstalálkozó előtt Kolodko bejelentette, hogy az ajánlott feltételek mellett az EU-csatlakozás után meggátolhatják a jelenlegi kormányzati kiadásokról szóló ígéretek teljesítését. Ezzel a drasztikus helyzettel szembesülve a lengyel kormánynak sikerült a 2004-es befizetésekből félmilliárd zloty visszatérítést eszközölni, ami segíthet könnyíteni az esetleges azonnali költségvetési válságon. Ezenkívül 108–289 millió euróval többet kapnak Lengyelország keleti határainak biztosítására. Talán nem meglepő, hogy az egyetlen, az EU-ból származó új forrás, amelyről Koppenhágában született döntés, arra volt szánva, hogy lezárja az EU határait olyan országoktól, mint Ukrajna és Fehér-Oroszország.

Súlyos kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a kormány képes lesz-e összeszedni a jelentősebb strukturális támogatáshoz és a hazai költségvetési kötelezettségeihez szükséges pénzt. Ezeket a célokat még inkább veszélyben érezhetjük, ha figyelembe vesszük az új tagállamok kötelezettségét, hogy mihamarabb csatlakozzanak az eurózónához, ami azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak a költségvetését a növekedési és stabilitási megállapodás szerint kell átalakítani. Ez magában foglalja a költségvetési hiány 3%-ra való csökkentését (például a jelenlegi lengyel 5,5%-ról) mint az egyensúlyban lévő költségvetés első lépését. Azonkívül, hogy további megszorító intézkedésekhez vezet, ez a korlát az új EU-tagállamoknak a komolyabb strukturális segélyekhez kellő források megszerzését is megnehezíti. Ráadásul 2004 végére az új államok valutáját rögzíteni kell az euróhoz, amitől az árfolyamok nem távolodhatnak 15%-nál messzebb. Az EU kétségkívül azt szeretné, ha ezek a pénznemek magas árfolyamon csatlakoznának az eurózónához, mivel ez az új tagállamokba irányuló árukat jobb versenypozícióba helyezi.

Az új tagállamok ipari ágazatának jövője a csatlakozás után bizonytalan. Ezután ugyanis a kormány nem adhat támogatást üzleti vállalkozásnak Brüsszel engedélye nélkül. Ezt a támogatást pedig csak olyan vállalkozás kaphatja meg, amelyik várhatóan 3-5 éven belül nyereségessé válik. A tagjelölt államok nagy részében azonban 14 éve folyik az átalakulás a szocializmusból a kapitalizmus felé. Ez alatt az idő alatt az ipari szektorban a nagy leépítéseknek köszönhetően sok munkalehetőség szűnt meg. Ha még inkább kiteszik ezeket a gazdaságokat a külföldi versenynek, és visszavonják a támogatásokat, az egy újabb bezárási és elbocsátási hullám megjelenésével fenyeget. A lengyel kormány jelenleg szubvencionálja a vasutakat (250 millió euróval) és a bányákat (350 millió euróval). Így nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban nagy volt a nyugtalanság ezen a két területen.

A támogatások megvonásának hatása tisztán látszik az acélipar esetében. Az Unió azt követeli, hogy Lengyelország csökkentse acéltermelését 10%-kal (900 000 tonnával). Annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben az acélkohók száma felére csökkent, az EU ennek is további egyharmados csökkentését szeretné elérni. Ez azt jelentené, hogy az ebben az ágazatban foglalkoztatottak száma 23 000-ről 16 000-re csökkenne. Mivel a hivatalos lengyel munkanélküliségi ráta megközelíti a 18%-ot, bármilyen további leépítésnek komoly társadalmi-gazdasági hatásai lehetnek.

 

Neoliberális úton az Unió felé

 

Az eddigiekben láthattuk, hogy az SLD képtelen volt beváltani a szociáldemokrata kiáltványában foglaltakat harmadik utas piacorientált gazdasági stratégiájával. Ez a sikertelenség vezetett Kolodko visszatéréséhez a pénzügyminiszteri posztra és a további intervenciós irányultságú gazdaságpolitika megvalósításához. A koppenhágai csúcs után az SLD kitette a PSL-t a kormányból, ami azt a szándékot jelezte, hogy a liberális jobboldal pártjaival szeretnének politikai szövetséget kötni (lásd alább). Miután megnyerték az EU-s népszavazást júniusban, új politikai fejezet kezdődött. Leszek Miller miniszterelnök tisztázta a kormány szándékait, amikor bejelentette a népszavazás utáni napon, hogy fontolóra veszik a lineáris (vagyis nem progresszív) adórendszer bevezetését. Már most is lineáris adórendszer van Oroszországban, Ukrajnában, Litvániában, Észtországban, Lettországban, és Szlovákia is bejelentette, hogy azt 2004 elejétől bevezeti. Úgy hiszem azonban, hogy ez volna az első alkalom, amikor egy kormányon lévő szociáldemokrata párt lineáris adórendszert vezetne be, ami a redisztribúció elvén alapuló fiskális politika antitézise. Ezt a bejelentést nem sokkal később követte Kolodko lemondása, aki kifejezte szembenállását a lineáris adókkal kapcsolatban, és a közpénzügyi reformok terhét Jerzy Hausnerre, a munkaügyi és gazdasági miniszterre helyezte. Hausner ígéretet tett arra, hogy fontolóra veszi a lineáris adókulcs bevezetését, és előterjesztett egy sor közpénzügyi reformot, a “Hausner-tervet”. Ez olyan tételeket tartalmaz, mint a szociális kiadások visszafogása – például a bányák és vasutak támogatásának csökkentése –; a nyugdíjak automatikus növekedésének eltörlése; a táppénz csökkentése; a mozgáskorlátozottakat foglalkoztató vállalatoknak nyújtott juttatások visszafogása; a női nyugdíjkorhatár megemelése és a fizetések korlátozása a közszektorban.⁵

A lengyel szociáldemokráciát európai kontextusában kell elhelyeznünk ahhoz, hogy megérthessük a népszavazás óta megtett útját. Az SLD nem sokkal az Unióról szóló népszavazás utáni második pártkongresszusán tartott beszédében Miller azt mondta: “Ahogy az EU-nak van egy lisszaboni stratégiája – egy hosszú távú terv az USA utolérésére –, ugyanígy Lengyelországnak is szüksége van egy varsói stratégiára az EU utoléréséhez.”⁶ Miller a “nagyobb növekedés, nagyobb méltányosság” (Wiecej Rozwoju, Wiecej Sprawidliwosci) szlogent csatolta a varsói stratégiához. A varsói stratégia jelentősége abban áll, hogy Miller a gazdasági növekedés elősegítését olyan liberális elvekhez kötötte, mint a lineáris adókulcs.

Hasonló zavarok tapasztalhatók a jelenlegi tagállamok szociáldemokrata pártjaiban, legfőképp a német SPD-ben, de más, kelet-közép-európai országokban kormányzó szociáldemokrata pártokban is Magyarországon és Csehországban. A cseh szociáldemokrata kormányzat már be is jelentett egy jóléti megszorításokat tartalmazó csomagot, amely magában foglalja a közalkalmazottak fizetésének befagyasztását, a nyugdíjak növekedési rátájának csökkentését, a korai nyugdíjazás szabályainak megszigorítását és a táppénz csökkentését. Ezek az elvonások részét képezik a cseh kormányzat abbéli vágyának, hogy a költségvetési hiányt a jelenlegi 6,2%-ról 4%-ra csökkentsék. Magyarországon a kormány ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja az ország gyors csatlakozását az eurózónához, és arra is, hogy egy sor költségvetési hiányt csökkentő lépéssel legalább 350 millió dollárt megspórol, és a hiányt 2003-ban 4,5%-ra csökkenti.

A kelet-közép-európai szociáldemokrácia az EU-bővítés előtt viszonylag széles körű támogatást tudott maga mögé építeni az integrációt pártoló platformon, de a későbbiekben vonzereje és hegemonista potenciálja megfogyatkozott. A cseh és a magyar szociáldemokrata kormányzatok egy liberális párttal együtt kormányoztak, ami segíthet nekik a reformok keresztülviteléhez szükséges parlamenti többség eléréséhez. Ez a lengyel szociáldemokrácia számára nem volt lehetséges, és ezért az SLD fokozottan keresi a lengyel liberális pártok egy részének – mint például a Polgári Platformnak (PO) – szövetségét. Alternatív program hiányában a második SLD vezette kormányzat neoliberális gazdasági elveket kezdett hirdetni, amik messzebb mennek azoknál az elveknél, amiket ma a nyugat-európai szociáldemokrata pártok fontolóra vesznek. Ezeknek a kiterjedése Leszek Miller kormányának a referendum utáni nyilatkozataiból látszik. Miller most azon az állásponton van, hogy a gazdaság- és szociálpolitika két külön dolog, és egy szociáldemokrata kormánynak arra kell koncentrálnia, hogy a gazdasági növekedés előmozdítása érdekében a lehető legmegfelelőbb körülményeket teremtse meg az üzlet számára. A nemzeti vagyon megtermelése és újraelosztása nagyrészt két különböző terület. Az előbbit a gazdaság kemény és objektív törvényei határozzák meg, az utóbbit a szociális igazságosság. A politikának liberális karakterűnek kell lennie, mivel a piac csak a szabad gazdaság keretei között képes lehetőségeinek kiteljesítésére. A társadalom problémáit nem szabad a piac nyakába varrni, és ideológiai akadályokat sem szabad a szabad piac elé állítani. A gazdasági növekedés gyorsabb, ha az adók alacsonyak, a költségvetési hiány kicsi, és ha a költségvetés forrásait jobban kezelik.⁷

 

Szociális és nemzetközi politika

 

Ez a neoliberális gazdaságpolitika felé való sodródás együtt járt az SLD-vezetők szociálpolitikai nézeteinek konzervatívabbá válásával és a lengyel–amerikai szövetség megerősítésével. Az első SLD vezette kormány liberalizálta az abortuszt korlátozó törvényeket, amelyeket a korai posztszocialista kormányok vezettek be, majd új, abortuszt korlátozó törvényeket hoztak az 1997–2001-es AWS–UW-kormányzat alatt. Az SLD a 2001-es választási nyilatkozatában vállalta az abortusztörvények liberalizációját, ami az országban széles támogatottságot élvez.⁸ A második SLD-kormány azonban kompromisszumot kötött az egyházzal, amiben ígéretet tett arra, hogy nem liberalizálja az abortuszról szóló törvényeket, és hogy a leendő EU-alkotmányban az Istenre való utalás mellett fog állást foglalni. Cserébe az egyház támogatta az “igen”-t az EU-s népszavazáson. A népszavazás óta az SLD-vezetőség fenntartotta ezt a politikát, bár néhány SLD-s parlamenti képviselő az abortusz megreformálásáról és az azonos neműek közötti kapcsolat törvényesítéséről szóló törvényjavaslatot nyújtott be.⁹

2001. szeptember 11-ét követően Kwasniewski Lengyelországot határozottan a “terror elleni szövetség” tagjaként és az Egyesült Államok hű szövetségeseként jellemezte. A lengyel kormány elkezdte fontolóra venni az Amerikával és Európával való kapcsolatát, és megpróbálta a kibővített Európán belül az USA szoros szövetségeseként kialakítani saját szerepét. A lengyel Nemzetvédelmi Hivatal vezetője, Marek Siwec a következőket mondta: “Két ország is van Európában, amelyik nagyon jó példát mutat az Egyesült Államokkal való kapcsolat kialakításában: Nagy-Britannia és Spanyolország. A mi helyünkön, a mi realitásunkban, a mi törekvéseinkkel mi lehetünk a harmadik ilyen ország.”¹⁰ Mikor Lengyelország amerikai F–16-os vadászgépeket vett ahelyett, hogy valamilyen európai alternatívát választott volna, egyes európai országok azt állították, hogy a döntésnek politikai háttere van. Kétségtelenül e döntés mögött ott voltak a kompenzációnak ajánlott amerikai beruházások és annak lehetősége, hogy Lengyelországon állomásoztathatnak amerikai hadifelszerelést, és talán még annak is, hogy részt vehetnek a Star Wars II programban.¹¹ Annak megvalósulása, hogy egy sereg új, az USA-t támogató ország csatlakozik az EU-hoz, akkor vált meggyőzővé, amikor Lengyelország, Magyarország és Csehország is aláírta az iraki háború támogatásáról szóló, az Egyesült Királyság kormányfője által kezdeményezett levelet. Donald Rumsfeld ezt követő “régi Európa” és “új Európa” meghatározásai segítettek világossá tenni ezt a felosztást. Figyelemre méltó, hogy a levelet Nagy-Britannián kívül egyedül Közép-Kelet-Eurpából írták alá szociáldemokrata kormányzatú országok.¹² Láthatjuk tehát, hogy a kelet-közép-európai szociáldemokrata pártok – mint például az SLD – hogy jutottak a mainstream európai szociáldemokrata gondolkodáson kívülre egy olyan ügyben, amely az EU és az USA komoly elkülönüléséhez vezetett.

 

Hanyatlás és szétválás

 

A politikai jobbra sodródás és az a próbálkozás, hogy kössenek a PO-val politikai szövetséget, azt jelentette, hogy az SLD védtelen a saját baloldaláról jövő kritikákkal szemben – az OPZZ szakszervezeti egyesülés, az UP, a parasztpártok (PSL) és Samoobrona mind elvetik az SLD neoliberális irányának elemeit. Pillanatnyilag az SLD továbbra is a baloldal túlsúlyban lévő pártja, és valószínűtlen, hogy ez az elsődlegesség a közeljövőben vitathatóvá válik.¹³ A lengyel baloldal sorsa a közeljövőben nagyrészt attól függ, hogy mi történik az SLD-n belül, és attól, hogy vajon képes lesz-e egyszerre megtartani a hatalmat és belső egységét.

Az SLD-nek a 2002-es helyi választásokon mutatott gyenge teljesítménye nyomán a pártból sokan kritikus véleményüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az SLD parlamenti képviselői és vezetői főleg saját érdekeikkel törődnek, és eltávolítják a pártot szociáldemokrata gyökereitől. Az SLD támogatottsága 20% alá esett, ezzel a PO mögé kerültek, ráadásul folytatólagos korrupciós ügyleteikre is fény derült.

A júniusi pártkongresszus óta egy az SLD tagjait ellenőrző folyamat ment végbe (ahol minden tagnak újból pályáznia kellett a tagságra) annak érdekében, hogy megtisztítsák a pártot a korrupt elemektől. Ez azonban messze nem egy korrupt kisebbségtől való megszabadulást eredményezett, hanem a párt tagságának 35%-ának elvesztését (több mint 50000 főét). A tagság e riasztó mértékű csökkenése valószínűleg a kormány politikájával szembeni növekvő elégedetlenség következménye; mint például a katolikus egyházzal kötött szövetsége, az amerikai külpolitika támogatása és különösen a szociális kiadások lefaragásának javaslata, ami a “Hausner-terv” része.¹⁴

 

Következtetés

 

Az SLD a lengyel baloldal vezető pártjává főleg az 1993–97-es kormányzása alatti sikerei miatt vált, amikor (legalábbis részben) beváltotta szociáldemokrata ígéreteit. A második SLD vezette kormányzat alatt azonban a pártnak nem sikerült csökkentenie a munkanélküliséget, javítani a közszolgáltatásokat, csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket vagy megvalósítani bármilyen értelmes szociális reformot.¹⁵ Ez azt jelentette, hogy a párt elvesztette szavazóinak támogatását, és tagságának jó részét kiábrándította. A lengyel szociáldemokrácia egyik meghatározó vonása az EU-csatlakozás támogatása volt. Ez annak a hitnek köszönhetően volt népszerű, hogy a csatlakozás nemcsak a gazdasági növekedést fogja elősegíteni, hanem azt is, hogy a lengyel jólét és a munkához való jog elérje a Nyugat-Európában tapasztalható szintet.

Ám ahogy közeledik az uniós tagság, egyre nagyobb a kormányon a nyomás, hogy tovább csökkentse a kiadásait, és hogy még inkább eltávolítsa a lengyel kapitalizmust bármilyen európai “szociális modelltől”. Ráadásul a gazdagabb országok egyre kevésbé hajlandók a bővítés finanszírozására; ez okozza alapvetően az EU-alkotmány körüli nemrég kialakult vitákat is. Amíg az EU-n belüli nyugat-európai szociáldemokrata kormányok a jóléti államok lebontásának és a liberális reformok bevezetésének problémáival szembesülnek, a közép-kelet-európai szociáldemokrata kormányoknak meg kell küzdeniük egy teljes társadalmi-gazdasági és politikai rendszer átalakításával, miközben fejlettségük alacsonyabb. Emiatt próbál a jelenlegi SLD-kormányzat olyan liberális reformokat bevezetni, amelyek jóval túl mennek a Nyugat-Európában szóba jöhető reformoknál. Az elmúlt években számos nyugat-európai szociáldemokrata párt vereséget szenvedett a választásokon, mert megpróbált jóléti reformokat bevezetni. Várhatóan a közép-kelet-európai szociáldemokrata pártok hanyatlása (mint például az SLD-é) jóval mélyebb és tovább ható lesz, mivel a párt piacorientált harmadik utas programjának elfogadása hanyatláshoz, vereséghez és széthúzáshoz vezetett.

 

(Fordította: Breuer András)

 

Az írás eredetileg a Labour Focus on Eastern Europe c. folyóiratban jelent meg.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Például az SLD vezére, Leszek Miller, azt mondta: “Londonban beszéltem a Munkáspárt teoretikusaival a harmadik útról, és úgy hiszem, ebben a tekintetben a Munkáspárt a legfejlettebb. Megkérdeztem tőlük, hogy ez a közép felé húzódás jobbra húzódás-e. Azt válaszolták: nem jobbra megyünk, hanem előre. Ugyan ez talán nem magyaráz meg mindent, mégis szép mondás, ami a mi esetünkben értelmet nyer” (Leszek Miller: Dogonomy Europe. Hamal Books, Łódż, 2001).

² Polityka, Miód z octem, 2002. 2. 2. A tanárok kártyája egy bérmegállapodás a kormány és a tanárok szakszervezetei között, ami szerint a tanári fizetések évente automatikusan növekednek. Jelentőséggel bír, hogy Belka korábban annak az Aleksander Kwasniewski köztársasági elnöknek az irodájában dolgozott tanácsadóként, aki a párt leginkább neoliberális beállítottságú tagja. Ez legtisztábban akkor nyilvánult meg, amikor Kwasniewski a kilencvenes évek elejének sokkterápiás reformjainak megalkotóját és az előző kormány pénzügyminiszterét, Leszek Balcerowiczot, kinevezte a Lengyel Nemzeti Bank (NBP) és a Monetáris Tanács (RPP) elnökévé is. Ez az SLD parlamenti frakciójának akarata ellenére történt.

³ Kwasniewski világossá tette, hogy megvétóz minden olyan törvényjavaslatot, amelyről úgy érzi, hogy veszélyezteti ezt a függetlenséget. Egyszer a PSL és az UP olyan törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek, amely a parlament által választott további 6 személlyel bővítené ki az RPP-t. Ez azonban soha nem került szavazásra.

⁴ Érdemes figyelembe venni Kolodko véleményét a kínai gazdasági reformról: “A recesszió és növekedés ellentétes tendenciái Kínában és Oroszországban a világgazdaság legszembetűnőbb eseménye a huszadik század utolsó évtizedének. Miközben a Kínai GDP megduplázódott, addig az orosz megfeleződött. Ennek jelentős geopolitikai vonatkozásai is vannak.”

⁵ Hausner és Kolodko a nyilvánosság előtti vitái számos hétig húzódtak Kolodko lemondását megelőzően. Az ellentétek azonban nem helyezhetők el egy liberális/keynesiánus tengelyen. Például Hausner az eurózónához való lassabb csatlakozásban és nagyobb költségvetési deficitben hisz, mint Kolodko. Ugyanakkor inkább támogatja a társasági adó csökkentését, és inkább hajlandó ezt a szociális kiadások csökkentésén keresztül megvalósítani. Habár Kolodkónak sikerült megvédenie néhány veszélyeztetett iparágat, programjának nagy részét nem tudta megvalósítani – javaslatainak egy részét a köztársasági elnök akadályozta meg.

⁶ “Skazani Na Millera”, Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 30.

⁷ “Ostatni Dzwonek”, Trybuna, 2003. 10. 09.

⁸ A társadalom 56%-a ért egyet azzal, hogy a nőknek joguk van az abortuszhoz, 28%-a pedig nem ért egyet ezzel (OBOP-közvéleménykutatás, idézve a Gazeta Wyborcza, 2003. 06. 27.).

⁹ Néhány jel egyértelműen arra utal, hogy az SLD vezetősége ellenezni fogja ezeket a törvényjavaslatokat. Például a belügyminiszter, Krzysztof Janik, azt mondta, hogy a kormány nem foglal állást az azonos neműek kapcsolatát illetően, és hogy az abortuszt illető közmegállapodást pillanatnyilag nem lenne jó megzavarni (“Uznanie dla Hausnera”, Trybuna, 2002. 11. 15–16.).

¹⁰ Dobrze z Ameryka, Dobrze z Europa. Przeglad, 2002. 07. 29.

¹¹ A lengyel védelmi miniszter, Jerzy Szmajdzinsi hozzáfűzte, hogy “Készen állunk együtt dolgozni egy a mi területünkön létrehozandó katonai technológiai létesítményt illető megállapodás érdekében” (“Nie dam sie oczarowac”. Interjú, Trybuna, 2002. 08. 3–4.).

¹² Habár Csehországban az akkori köztársasági elnök, Vaclav Havel írta alá, nem pedig a kormányzó szociáldemokrata párt.

¹³ Bár az UP kritizálta az olyan megoldásokat, mint a lineáris adórendszer, az SLD-kormányzattal való szoros kapcsolata miatt nehéz a párt számára az SLD baloldali alternatívájaként megjelenni. Más baloldali pártok, mint például a Lengyel Szocialista Párt, marginálisak maradtak.

¹⁴ Egy slaski SLD-szervezet titkára például azt állítja, hogy a tagok száma 249-ről 145-re esett vissza, és a többség a “Hausner-tervben” foglalt szociális támogatások csökkentésével való elégedetlensége miatt hagyta el a pártot (“Plan Hausnera z Wefyfikacja w Tle”, Gazeta Wyborcza, 2003. 11. 28.).

¹⁵ Ennek ellenére a gazdasági növekedés javult, és most 3,5% körül van. A jobb gazdasági teljesítmény számos tényezőnek köszönhető. Először is, bár Kolodko gazdasági javaslatainak jó részét megakadályozták, részleges reformjainak is sikerült megállítania számos iparág hanyatlását. Másodszor, a kormányzat viszonylag magas szinten tartotta a közkiadásokat a költségvetési deficit elengedése által. Harmadszor, a zloty leértékelődött, főleg az euróhoz képest, ami megerősítette a lengyel exportot és az ipart.

Az új jobboldal európai előretörésében, a szerző szerint, közrejátszik a tradicionális fasizmus hátrahagyása, a programatikus radikalizmus és a szélsőjobboldali populizmus, amely a társadalom politikai intézményrendszerének megváltozására, a jóléti rendszer és a multikulturalizmus ellen irányul.

Az „új jobboldal” az Európai Unió fejlett demokráciáiban¹

 

Az 1980-as évek óta mind több, nagy hagyományokkal rendelkező nyugati demokrácia volt kénytelen olyan jobboldali mozgalmak és pártok megerősödésével szembesülni, amelyek retorikájukban és politikai céljaikban komoly kihívást jelentettek a háború után kialakult politikai konszenzusra és a bevett politikai pártokra nézve. Persze a jobboldali mozgalmak és pártok nem új jelenségek a fejlett nyugati demokráciákban. Nyugat-Európa a jobboldali mozgolódás számos “hullámának” lehetett tanúja a háborút követő időszakban. A legemlékezetesebb példák közül megemlíthetjük a francia poujadista mozgalmat az 1950-es évek végén; a német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) megerősödését az 1960-as évek második felében; vagy éppen az olaszországi neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom (MSI) népszerűségének növekedését az 1970-es évek elején. Ugyanakkor ezek közül egyik sem bizonyult tartósnak. A poujadisták szinte éppoly hirtelen tűntek el, mint ahogy megjelentek; az NPD 1969 után hamar elveszítette legtöbb szimpatizánsát; de még az MSI sem volt képes megfékezni választóinak lendületes lemorzsolódását az 1970-es évek végén és a következő évtized elején.

A jobboldal háború utáni lanyha választási eredményeit látva meghökkentőnek tűnik a jobboldali pártok manapság tapasztalható előretörése a nyugati demokráciákban. Ám a jelenlegi jobboldali mobilizáció három dologban is különbözik a korábbiaktól: először is, a különféle jobboldali pártok és mozgalmak számos nyugati demokráciában lényegében egyazon időben érték el sikereiket; másodszor, sikerült nyomatékosan hallatni a hangjukat egy egész sor, alapvető szociokulturális és szociopolitikai kérdésekről szóló politikai diskurzusban; harmadszor, minden korábbinál sikeresebbek voltak a fontos politikai posztok és pozíciók megszerzésében.

Napjainkban egy új jobboldali politika kialakulásának lehetünk tanúi, ami mögött a jobboldali politikai pártok egy új típusa áll. E pártok közül a legsikeresebbek a tradicionális fasizmus kellemetlen ballasztjának nagy részét hátrahagyva egy olyan rugalmas, problémaközpontú politikai stratégiára nyergeltek át, amely elképzeléseit a verbális radikalizmust és a szimbolikus politizálást a legmodernebb politikai marketing módszereivel kombinálva igyekszik a választópolgárokba injekciózni. A gyakran egy-egy karizmatikus, a sajtótájékoztatókon, a tévés show-műsorokban és híveik körében egyaránt biztosan mozgó figura által vezetett jobboldali pártok az új, vállalkozói alapú politizálás legkiválóbb példái.

Az 1980-as és 1990-es években tapasztalható jobboldali fellendülés egész sor fontos kérdést vet fel a nyugati demokráciákban. Először is azt, hogy miben különböznek ezek az új pártok és mozgalmak más, főként a konzervatív jellegű, jobbközép pártoktól. Ez a különbség olyan éles, hogy már-már külön politikai családokról beszélhetünk. És másodszor: mi magyarázza az új jobboldal párhuzamos, nemzetközi sikereit az 1980-as és az 1990-es években?

 

Jobboldali radikális populizmus

 

A nyugat-európai (és más) jobboldali pártok és mozgalmak előretöréséről szóló legtöbb mai diskurzus a neofasizmus, a jobboldali extremizmus vagy éppen a szélsőjobboldaliság kaptafájára igyekszik húzni ezeket a szervezeteket és irányzatokat. Ennek a szemléletnek megvan az az előnye, hogy történelmi kontextusba helyezi a mai jobboldalt, ugyanakkor egész sor lényegbevágó szempontból erősen kérdésesnek tekinthető.

A szélsőséges jobboldaliság egy valóban használható, az összes bevett demokráciában alkalmazható definíciója szükségképpen néhány alapvető kritériumra korlátozódik. Ám még egy ilyen leszűkített meghatározásnak is mindenképpen magában kell foglalnia két vonást: a demokratikus játékszabályok, az egyéni szabadság, a politikai közösség minden tagjára vonatkozó személyes és jogegyenlőség teljes elutasítását és ezek felváltását egy olyan autoriter rendszerrel, amelyben a jogok valamilyen faji, nemzeti vagy vallási hovatartozás függvényei; valamint a bel- és külpolitikai politikai célok elérésének eszközeként az erőszak elfogadását vagy éppen kifejezett propagálását.

Egyik jelentős nyugat-európai jobboldali párt és mozgalom sem felel meg teljesen a szélsőjobboldaliság e kritériumainak. Mindazonáltal látnunk kell, hogy ezek a pártok és mozgalmak egytől egyig vonzzák a szélsőjobboldali elemeket, és legtöbbjükben találhatunk többé-kevésbé befolyásos szélsőjobboldali frakciókat. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy támogatóik egy jelentős része is szélsőjobboldali tendenciákat követ, sőt az sem tagadható, hogy számos jobboldali párt és mozgalom stratégiáját a verbális radikalizmusra alapozza. Mindazonáltal kérdéses, hogy vajon ezek a szlogenek valóban hitelesen tükrözik-e az egyes pártok politikai pozícióit, vagy csupán a pártkatonák és a keményvonalas támogatók mozgósítására szolgálnak a posztmodern politikai aréna elvárásainak megfelelően, ahol az összes párt “a szimbolikus politizáláshoz és a látványos problémákhoz” folyamodik választói támogatásának maximalizálása, a “koalíciós egyezkedésekben elérendő hatalmi pozíció” biztosítása és a minél nagyobb anyagi támogatás elnyerése érdekében.

A mai jobboldali pártok és mozgalmak többnyire biztos, ami biztos alapon sűrűn hangoztatják a képviseleti demokrácia és az alkotmányos rend iránti elkötelezettségüket. Ha nem is feltétlenül meggyőződésből, de pragmatikus okokból egyre inkább igyekeznek megszabadulni a túl szélsőségesnek tűnő ideológiák ballasztjától. Erre jó okuk van: a bevett és elfogadható politikai diskurzus határait áthágó pártoktól gyorsan elfordult a közvélemény rokonszenve, és ez érezhető volt a választási fiaskókban és a parlamentekben is.

Mindez azt sugallja, hogy a szélsőjobboldaliság – még inkább a neofasizmus – kategóriája nemigen alkalmas a nyugati demokráciákban manapság fellépő jobboldal leírására. E pártok közös jellemzője sokkal inkább egyfajta programatikus radikalizmus és populista vonzerő. Ebből a nézőpontból a jobboldali pártok és mozgalmak a radikális jobboldali populizmus egy új hullámába illeszkednek, amely az elmúlt néhány évben árasztotta el a legfejlettebb nyugati demokráciákat.

A megállapodott jobbközép pártoktól eltérően a legtöbb új jobboldali párt és mozgalom a társadalmi, gazdasági és kulturális status quo radikális megváltoztatását hirdeti. Ez pedig mindenekelőtt a háborút követően kialakult politikai berendezkedést, az úgynevezett társadalmi-demokratikus konszenzust támadja. A modern jobboldal az egyes országok specifikus problémái mellett leginkább a jóléti államra és a multikulturális társadalomra irányít össztüzet.

Második vonásként a populizmust említhetjük, amely az új jobboldalt a többi párttól és mozgalomtól megkülönbözteti. A fasizmushoz vagy a szélsőjobboldalisághoz hasonlóan a populizmust is igen nehéz meghatározni. Akárcsak a szélsőjobboldaliság esetében, itt is célszerűnek látszik olyan kulcspontokat és jellemzőket keresni, amelyek elhatárolják a populizmust napjaink más “izmusaitól”. A populizmust nagy általánosságban az érvelés egy struktúrájaként, politikai stílusként és stratégiaként, valamint ideológiaként határozhatjuk meg. A populista érvrendszer az egyszerű emberek józanságába vetett hit hangsúlyozásán alapul; a populista politikus azt állítja, hogy a legösszetettebb problémákra is léteznek egyszerű megoldások; és rámutat, hogy az egyszerű emberek – minden morális felsőbbrendűségük és velük született bölcsességük ellenére – nem hallathatják hangjukat. A populista stratégia pillérei az egyszerű emberek elnyomott véleménye, követelései és érzései mellett való – úgymond – kiállás fitogtatása, valamint a világos ellenségképek kijelölése. Végül pedig a populista ideológia alapeleme egy erőteljes termelői ethosz, amely a társadalmi értékeket az egyéni erőfeszítésekből, a közösség üdvére végzett egyéni termelői tevékenységből eredezteti; jellemző rá a fennálló társadalmi-gazdasági és szociopolitikai rendszer hasonlóan erőteljes elutasítása, mivel az a többség érdekei helyett csupán a kiválasztott kevesek javát szolgálja; valamint egy olyan “valódi” demokrácia és egyenlőség hangsúlyozott követelése, amely az alapvető érdekek harmóniájának hitén nyugszik.

Az 1980-as és 1990-es évek új populizmusának talán egyik legfontosabb sajátsága, hogy a jobboldali pártok és mozgalmak politikai stratégiájukat milyen nagy mértékben alapozták a népharag mobilizálására. Az efféle hadjáratok legfontosabb célpontjaivá a bevett politikai pártok, a “politikusok osztálya”, a bevándorlók, a menekültek és – kisebb mértékben – az adott országon belüli nemzeti kisebbségek váltak. Ezek mellett az aktuális lista országról országra különbözik: Belgium flamandok lakta területein a vallonok, Észak-Itáliában a dél-olaszok stb.

A klasszikus fasizmussal és a háború utáni időszak jobboldalával szemben a mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak túlnyomó része hajlik a szabadpiaci gazdálkodás és a kapitalista rendszer támogatására. A radikális jobboldal többségének neoliberális programja mögött egy olyan termelői és vállalkozói ethoszt találunk, amely a vállalkozásba, az egyéni kezdeményezésbe és iparkodásba vetett szilárd hiten alapul. Ennek az ethosznak a fókuszában a kis- és középvállalkozások dicsőítése áll, amelyeket a nyugati demokráciákban a jövőbeni gazdaság és jólét lehetséges kulcsszereplőinek tartanak, különösen ha pénzügyileg és technológiailag lehetőséget kapnak, hogy hatásosan megfelelhessenek a kialakuló globális piac támasztotta kihívásoknak.

A mai radikális jobboldal a tüzet elsősorban a pénzügyi politikát ellenőrző politikai osztályra és adminisztratív bürokráciára, másodsorban pedig azokra az egyre növekvő számú társadalmi rétegekre irányítja, amelyek szociális jogokként részesedést követelnek a közös kasszából. Ennek eredménye egy olyan ideológiai konstrukció, amelynek társadalomképében a termelő, adófizető többség áll szemben a munkájának gyümölcseit leszakító politikusok, bürokraták és kiszolgálóik kisebbségével.

Ennek az érvelésnek a fényében nem túl meglepő, hogy a legsikeresebb jobboldali pártok és mozgalmak némelyike a jelentős mértékű adócsökkentések, az iparnak és a mezőgazdaságnak nyújtott támogatások megszüntetésének követelése köré szerveződött, és kiáll az egyes szektorokra költött közpénzek komoly csökkentése, valamint a széles körű privatizáció mellett. Ugyanezen okból a radikális jobboldal – az általa feltételezett valódi egyenlőség nevében – fellép a különféle kisebbségek támogatását szolgáló programok ellen is. A mai radikális jobboldali pártok és mozgalmak magukat a népi követelések és a valódi demokrácia egyedül őszinte képviselőinek tartják. A valódi demokrácia felé tett első lépésként a képviseleti demokrácia hiányosságainak ellensúlyozására sokuk a különféle népszavazásokat és referendumokat propagálja. Minden követelések és javaslatok hátterében az állam szerepének radikális korlátozása áll, hogy ezáltal megfoszthassák a bevett politikai pártokat és a politikai osztályt hatalmi erőforrásaiktól.

Mivel a legtöbb országban növekvő aggodalom övezi a globális verseny élesedését, némelyik radikális jobboldali párt manapság a “gazdasági nacionalizmus” retorikájával igyekszik a nyugtalanságot saját aklába terelni. A gazdasági nacionalizmus új célpontokat kínál az elégedetleneknek: a nemzetközi bankárokat és a pénzpiac szereplőit, a “gyökértelen tőkét” és a transznacionális korporációkat, valamint – Nyugat-Európa esetében – a Brüsszelben székelő uniós bürokráciát. A nemzeti szuverenitásra leselkedő új veszélyeket semlegesítendő mind több radikális jobboldali populista párt lép fel a protekcionista intézkedések és a nemzetközi pénzpiacok szabályozásának igényével.

A mai radikális jobboldali populizmus azonban elsősorban kétségkívül a bevándorlókra összpontosítja támadásait. A bevándorlás “ideális” ürügyet teremt a radikális jobboldali mobilizáció számára, hiszen számos remek támadási felületet kínál. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ahová mind több munkát és biztosabb megélhetést kereső, viszonylag szegény bevándorló érkezik, a jövevényeket többnyire azzal vádolják, hogy elveszik a munkalehetőségeket a helyi dolgozók elől, leszorítják a béreket, és kimerítik a szociális struktúrákat. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová egyre több gazdag és sikeres ázsiai bevándorló érkezik, azért kárhoztatják őket, hogy felhajtják az ingatlanárakat, és a fogadó országok gazdasági függetlenségét veszélyeztetik. És mivel Nyugat-Európába a legtöbben a fejlődő, nem nyugati jellegű országokból érkeznek, őbennük egyre inkább a kulturális örökséget és az európai identitást fenyegető veszélyt látják.

A radikális jobboldal az elmúlt évtized során igen hamar képes volt kiaknázni a bevándorlás gerjesztette nacionalista érzelmeket. A bevándorlás, a menekültek befogadásának korlátozása vagy éppen teljes megszüntetése központi szerepet kap lényegében az összes radikális jobboldali populista párt politikai programjaiban és kiáltványaiban. Ez a gazdasági nacionalizmus retorikájával kombinálva különösen hatékony elegyet képez.

 

A radikális jobboldali populizmus és a strukturális változások

 

Az elmúlt néhány év egyik legjelentősebb politikai jelensége a radikális jobboldali populista pártok gyors előretörése és drámai mértékű térnyerése. Számos, politikai kultúrájában, intézményrendszerében és választási rendszerében eltérő demokráciában lehettünk ennek tanúi, ezért a jelenséget a nemzeti kereteken felülemelkedve kell vizsgálnunk.

A nyugat-európai jobboldali populista mobilizáció története azt mutatja, hogy ezek a “válságmozgalmak” szorosan kötődnek a jelentősebb társadalmi zavarokhoz. Mint Everett Ladd rámutatott, a XIX. századi amerikai populizmus akkor lépett fel, amikor a rurális és mezőgazdasági jellegű Amerika átadta helyét egy urbánus, iparosodott társadalomnak, és “a jeffersoni Amerika egyszer s mindenkorra elenyészett”. Ehhez hasonló körülmények között ment végbe az 1920-as években a német nemzetiszocializmus vagy harminc évvel később a francia poujadizmus megerősödése: mindkettőre akkor került sor, mikor a rurális népességre egyre erőteljesebb gazdasági és pénzügyi nyomás nehezedett. Mindezek a mozgalmak legalábbis részben éppen annak köszönhették sikereiket, hogy a gyors társadalmi-gazdasági változások közepette a tradicionális társadalom védelmezésének programjával léptek fel.

A különféle radikális jobboldali populista pártoknak és mozgalmaknak az 1980-as évektől kezdődő előretörését nemigen tekinthetjük véletlen jelenségnek. A mögöttünk álló két évtized során a fejlett ipari társadalmak kénytelenek voltak a háborút követő, a dinamikus gazdasági növekedésre, a bőség gyors felhalmozódására alapuló, addig példátlan mértékű anyagi létbiztonságot eredményező társadalmi-politikai modell válságával szembesülni. A korábbi trend megfordult, és az 1970-es évek közepétől a termelés már szembetűnően csökkent. Ugyanakkor Nyugat-Európában stagnáltak a reáljövedelmek, és a gazdagok és szegények közötti szakadék mélyülni kezdett. A legfontosabb azonban, hogy a háborút követő korszak büszkeségének számító teljes foglalkoztatottságot a tömeges munkanélküliség váltotta fel, méghozzá olyan mértékben, amilyenre a két háború közötti nagy gazdasági válság óta nem akadt példa.

A legtöbb elemző egyetért abban, hogy az 1970-es évek gazdasági válsága a globális gazdaság egy átalakulási ciklusának kezdetét jelzi. Észak-Amerika, Nyugat-Európa és a csendes-óceáni térség technológiailag fejlett gazdaságaiban mindez a munkások olyan csoportjainak a drámai ellehetetlenüléséhez vezetett, amelyek a háborút követő gazdasági modell kulcsszektorainak számítottak: a képzetlen és alig képzett munkások, egyes szakmunkások és az alsóbb szintű menedzsmentben dolgozók egyaránt kétségbeejtő helyzetbe kerültek.

Ezek a csoportok nem túl mozgékony humán tőkéjükkel, a változó körülményekhez való csekély alkalmazkodóképességükkel a “modernizáció veszteseinek” jellegzetes képviselőivé váltak.

A háború utáni “szervezett kapitalizmust” az individualizált kapitalizmus rendszere váltotta fel, amely fokozta a létbizonytalanságot és a szociális problémákat. Ennek megfelelően lényegében az összes nyugati demokráciában drámai mértékben növekedett a nyugtalanság és a jövővel szembeni pesszimizmus. Megerősödött az a félelem, hogy a háború utáni kapitalizmus “aranykorát” jellemző viszonylagos anyagi biztonság a “kiszámíthatatlan prosperitás” új korszakának adja át a helyét.

A bizonytalanság hangulatának egyik legfontosabb jele a hagyományos pártokba, a politikusokba és általában véve az egész politikai processzusba vetett bizalom nagymértékű és hangsúlyos megrendülése. Ennek számos oka van: a politikai pártok és kormányzatok növekvő tehetetlensége a feltornyosuló gazdasági problémákkal szemben, a növekvő munkanélküliség és az egyes társadalmi rétegek jövedelme között tátongó mind nagyobb szakadék. A politikával szembeni harag főként azokban az országokban – például Franciaországban – válik általánossá, ahol az egymást váltó kormányok a megszorító intézkedések dacára is képtelenek voltak érezhetően csökkenteni a munkanélküliséget, az égbekiáltó jövedelemkülönbségeket és az ezekből következő társadalmi problémákat.

A nyugati demokráciákat az elmúlt néhány évben megrázó politikai botrányok és korrupciós ügyek mögött végső soron egy alapvető okot találhatunk. Ezek az események alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény közönyös megvetéssel viszonyul a politikusokhoz. Természetesen a nyugati demokráciáktól soha nem volt idegen bizonyos mértékű politikai korrupció. Ám a múltban ezt többnyire eltűrték vagy nem vettek róla tudomást, legalábbis addig, ameddig a politikai pártok és a politikusok elvégezték feladataikat, és mindenki esélyt kapott a részesedésre a rendszer kínálta lehetőségekből. Ma azonban a politikai osztály láthatóan képtelen megbirkózni a legfőbb társadalmi problémákkal, és ezért a közhangulat is megváltozott.

A radikális populista jobboldal sikerei tehát jórészt azokat a pszichológiai feszültségeket tükrözik, amelyeket a jelentős gazdasági és társadalmi strukturális változásokkal járó bizonytalanság gerjesztett. Számíthatunk rá, hogy ez a bizonytalanság azok körében lesz a leghangsúlyosabb, akik a strukturális átalakulások közepette a legtöbbet veszíthetik, vagy akik a legkevésbé képesek az új körülményekhez alkalmazkodni, és ezért a leginkább hajalmosak sötéten látni jövőjüket: a kékgalléros munkások, a betanított munkát végzők vagy éppen az oktatási rendszer alsóbb szintjein megrekedő fiatalok. A radikális jobboldali populizmus az ő köreikben terjed a leginkább.

Mindent egybevetve, a mai radikális jobboldali populizmus sikerei a gazdaságilag fejlett nyugati demokráciákban nagyrészt azon “alsóbb osztályok” pszichológiai válságának tulajdoníthatóak, amelyek kemény munkájukkal és igyekezetükkel a háborút követő újjáépítés, az általános jólét és a jóléti állam sarokköveinek számítottak. A globális gazdaság mélyreható átalakulása, a gyors technológiai változás, a tengerentúli verseny kihívásai és a globális információs társadalom kialakulása a fejlett nyugati társadalmakban szorongásnak, félelmeknek és haragnak adtak táptalajt. A hagyományos pártokból és a politikából való kiábrándulás légkörében a radikális jobboldali populizmus rengeteg lehetőséget talál az elégedetlenség alternatív politikájának hangoztatására. Számos tanulmány igazolja, hogy leginkább az alacsonyan képzett “népi osztályok” hajlamosak az “idegenekkel” szembeni negatív érzésekre vagy a széles körű politikai korrupcióval kapcsolatos nézetek elfogadására. Ugyanakkor ők ragaszkodnak leginkább a hagyományos munkaetikához is, ezért könnyen megragadja őket a mai jobboldali populizmus termelői, piacorientált retorikája.

A strukturális változás kedvező körülményeket teremtett a jobboldali populista mobilizációhoz. Ám az ezt kiaknázni szándékozó politikai pártoknak és mozgalmaknak többre van szükségük néhány hangzatos szólamnál és figyelemfelkeltő pártnévnél. A siker egyik legfontosabb feltétele a pártszervezet kiépítése. A legsikeresebb radikális jobboldali populista pártok élén olyan karizmatikus figurákat találunk, akik képesek megszabni szervezeteik politikai és programatikus irányvonalát. Emellett a legtöbb párt erősen centralizált szervezeti struktúrát mutat, ahol a döntések a pártaktivisták meglehetősen szűk körű felső rétegében születnek, és onnan jutnak le a párt bázisát alkotó tömegek közé. Így a radikális jobboldali populista pártok alternatívát jelentenek mind a hagyományos “mindent bele” pártok bürokratizált struktúráival, mind pedig a modernebb ideológiai “keretpártok” (így a zöldek vagy a liberter baloldal szervezeteinek) laza szervezettségével szemben. A karizmatikus vezetés és a kötött pártszervezet lehetővé teszi, hogy ezek a szervezetek gyorsan, különösebb belső viták nélkül reagálhassanak választóik véleményének változásaira, és kihasználhassák az újonnan adódó politikai lehetőségeket. Ennek megfelelően bármikor képesek változtatni ideológiai direktíváikon (pl. a szabadkereskedelem helyett a protekcionizmus támogatójául szegődni), félresöpörni a korábban kulcsfontosságúnak titulált problémákat (mondjuk a bevándorlást), vagy éppen áthelyezni a hangsúlyokat programjaikban (pl. a gazdasági liberalizmusról a bevándorlásra). Másfelől viszont a radikális jobboldali populista pártok sikere a többi jelentős pártnál sokkal nagyobb mértékben azon nyugszik, hogy vezetőik mennyire karizmatikusak, elszántak, és egyáltalán: hogy mennyire képesek megkapaszkodni a politikai életben. Mint számos példa mutatja, ez komoly bizonytalansági tényező lehet.

A jobboldali populizmus kihívásának a hagyományos politikai pártok és az EU politikai rendszere csupán akkor tud megfelelni, ha figyelembe veszi azokat az összefüggéseket, amelyeket fentebb vázlatosan felsoroltunk.

* * *

Stefan Immerfall összefoglaló gondolatai

A neopopulista pártok jellemző választója fiatal, felsőfokú képzettséggel nem rendelkező férfi, aki kékgalléros munkát végez a magánszektorban, és városi környezetben él. Ez persze durva általánosítás, de pontos, amennyire az lehetséges. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a neopopulista pártok munkáspártok lennének. A kékgalléros munkások nincsenek jelentős túlsúlyban. E pártok támogatói között minden társadalmi réteg képviselői megtalálhatók, még ha a kékgallérosok arányával szemben a magasabb státusú alkalmazottak száma alacsonyabb is.

A neopopulisták potenciális szavazóinak elégedetlensége a hagyományos pártokkal szemben a munkáspártokra is kiterjedni látszik. A szociáldemokrata pártokat és a szakszervezeteket a „kebelbeliek" érdekeit védelmező szervezeteknek tekintik, amelyek a támogatott szektorokban dolgozó, képzettebb, relatíve jobban boldoguló munkások és alkalmazottak javára munkálkodnak. Így a munkáspártokat is abba a politikai-bürokratikus osztályba sorolják, amely többet vesz ki a társadalmi termelésből, mint amennyivel ahhoz hozzájárul. A gazdasági átalakulás okozta marginalizálódás hatásaival szembeni védőbástyák helyett a jóléti államot és a „régi vágású" munkáspolitizálást az érvényesülés útjait lezáró akadályoknak tartják.

Az új „populista kapitalizmus" (Le Pen) védelmezése lehetővé teszi a neopopulisták számára, hogy mind a gazdasági deregulációjától munkahelyeket remélő marginalizálódott munkások, mind pedig a magas adókkal és a személyes érvényesülésük útjában álló szociális szabályozással elégedetlen jómódú középosztály figyelmét felkeltsék. A mostanában meg-figyelhető választási eredmények alátámasztják ezt a feltételezést. Franciaországban Le Pen a munkásosztály politikai perspektíváinak domináns képviselőjeként erősödött meg. Hasonló volt a helyzet Ausztriában, ahol 1995-ben a kékgalléros munkások több mint egyharmada a Szabadságpárt támogatta. Bár a munkásszavazók összességét tekintve az FPÖ a második helyre szorult a szociáldemokratákkal szemben, az FPÖ összes szavazóinak azonban 35 százaléka volt kékgalléros munkás, míg ugyanez az arány az SPÖ esetében csupán 24 százalékosnak bizonyult. Még az Északi Liga is aránytalanul nagyszámú munkásszavazót tudhatott magáénak Észak-Olaszország legiparosodottabb területein. Ezenkívül valamennyi jobboldali párt – valószínűtlen koalíció! – számos szavazót nyert meg a kisvállalkozók és az üzletemberek körében.

Politikai gyakorlat, személyes és társadalmi erőforrások híján a társadalom marginalizálódott szektorai önmaguktól képtelenek politikai kommunikációt kezdeményezni. Sokan úgy érzik, hogy a szakszervezetek, az egyházak és a civil társadalom más alapintézményei magukra hagyták őket, és a bűnözéstől sújtott külvárosokba száműzve nélkülözni kénytelenek a gazdasági fejlődés gyümölcseit. Le Pen szavazóiról kimutatták, hogy az átlagnál kisebb mértékben integrálódnak családi, baráti, lakóhelyi struktúrákba, a szakszervezetekbe, szövetségekbe vagy egyéb társadalmi szerveződésekbe. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi elszigeteltség érzése gerjesztőleg hat az etnikai alapú nacionalizmusra, és például Hollandiában megnöveli a hajlandóságot a Holland Centrumpárt vagy a Centrumdemokraták iránt. Kimutatták, hogy Németországban a republikánus szavazóknak kevesebb barátjuk van, és társadalmilag elszigeteltebbnek érzik magukat, mint a többi párt támogatói.

A neopopulista pártok támogatói egyként meg vannak győződve róla, hogy a privilegizált emberek és pártok elfeledkeztek róluk, hogy érdekeiket a média és az értelmiség semmibe veszi, hogy a kulturális intézményrendszer ignorálja, vagy éppen nevetségessé teszi őket. Úgy érzik, hogy kemény munkájuk gyümölcseit elrabolják tőlük, az általuk fizetett magas adókat eltékozolják, megbízható termékeiket a külföldi konkurencia mocsarába fojtják, és nélkülözniük kell, miközben munkáltatóik rekordméretű profitokat vágnak zsebre. Mivel a politikai elit és a bürokrácia nem képviseli az érdekeiket, ezért a kormány, a bürokrácia és az adók ellen fordulnak. A harag közös még ha okai eltérőek is. E törékeny koalíció egybetartásának legfőbb eszköze a populista hangvétel.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzet

 

¹ A fenti tanulmány a Hans-Georg Betz és Stefan Immerfall által szerkesztett The New Politics of the Right. Neo-Populist Parties and Movements in Established Democracies (Macmillan Press, Houndmills etc. 1998) c. könyv Hans-Georg Betz által írt bevezetőjének rövidített és szerkesztett változata. A csillagokkal elválasztott második szakasz szövegeit ugyanezen kötet zárszavából válogattuk, szerzőjük Stefan Immerfall (a szerk.)

 

A náci népirtás története a Szovjetunió elfoglalt területein Magyarországon úgyszólván ismeretlen. A tanulmány arra tesz kísérletet, hogy e történetet összefoglalja, és tudományos szempontok szerint a megfelelő historigráfiai, történeti, elméleti és politikai kontextusba állítsa.

Vázlatok a náci népirtás okairól és természetéről

 

Jelen tanulmány¹ két célt tűzött ki maga elé. Egyrészt vázolni igyekszik az Endlösung gyakorlati megvalósításának specifikus vonásait a nácik által elfoglalt szovjet területeken. Hiszen Magyarországon alig ismert a holokauszt szovjetunióbeli története, miközben a náci népirtás magyarországi történetéről R. Braham könyvétől² a legutóbbi időkig megjelent néhány értékes munka, amelyekre a maga helyén utalunk majd. Újabban a figyelem középpontjában a magyar állandó Auschwitz-kiállítás tematikája áll³ , ami mutatja a témakör kutatásának új irányait, politikaérzékenységét. Ugyanakkor a holokauszt általános történetét összefoglaló hazai feldolgozásban a náci genocídium története a Szovjetunióban még önálló fejezetet sem kapott.⁴ Pedig a náci népirtás hatmillió zsidó áldozatának mintegy a felét, hozzávetőleg 2,8 millió embert éppen az elfoglalt szovjet területeken semmisítették meg.⁵ S bár igaz, hogy 1991-ig gyakorlatilag szinte semmilyen kutatás nem folyt, nem folyhatott a szovjet területeken végbevitt náci népirtásról, azonban – számos, másutt vizsgálandó okok következtében – a több évtizedes elhallgatás, historiográfiai szilencium után az utóbbi 10-15 esztendőben az oroszországi és általában az egyetemes történetírás jelentős lépéseket tett a történelem e “fehér foltja” eltüntetése érdekében. Nem is szólva arról, hogy minden, ami ott történt, hatással volt az Endlösung későbbi, így magyarországi történetére is. Az Endlösung a szovjet területen nemcsak időben előzte meg a “magyar holokausztot”, hanem egyúttal térbeli és szervezeti-módszertani előzményként is szolgált a magyarországi történethez, még ha az eszközökben és a módszerekben természetesen fontos különbségek is mutatkoztak, amelyek jelen írásból részben nyilván kiderülnek. A lengyelországi haláltáborok megszervezése is összefüggött a hitlerista népirtás szovjetunióbeli tapasztalataival. Mindezek következtében már az is elegendő eredmény volna a részünkről, ha a szovjet területeken véghezvitt náci népirtás jelentőségére ráirányítanánk a hazai kutatók és érdeklődő olvasók figyelmét. Mindenekelőtt tehát szakmai célkitűzés vezet bennünket, annál is inkább, mert a holokauszt körüli viták ideológiai aspektusairól, egyediségéről és kivételességéről stb. folyó nemzetközi eszmecseréről az Eszmélet korábbi számaiban több írás is megemlékezett.⁶

A tanulmány másik célkitűzése, hogy felvázolja – a módszertani tisztánlátás és egy elméletileg is korrektebb elemzés kibontakozása érdekében – azokat a mélyebb és távolabbi történelmi okokat, amelyek lehetővé tették a náci genocídiumot a maga egészében. Világossá vált, hogy a holokauszthoz vezető okokat újra kell gondolni, mivel a dolog elméleti lényege, a kutatás tulajdonképpeni “sorsa”, “értelme” jelentős mértékben az okok differenciált meghatározásában rejlik.

Miképpen a holokauszt magyarországi története nem szakítható ki a holokauszt általános történetéből, úgy hiba volna a holokauszt gyakorlati megvalósulásának egész történetét kimetszeni azon okláncolatok hálójából, amelyek együttesen tették lehetővé a hatmillió zsidó elpusztítását. A logikai igényesség azt kívánja, hogy ezzel a második célkitűzésünkkel, az “általános okok” felvázolásával kezdjük fejtegetéseinket.

 

I. Okok és következmények

 

Nem túlságosan eredeti megállapítás ugyan, mégis kiindulópontként szükséges hangsúlyozni: a holokauszt története mélyen beágyazódott Európa történelmébe. Ennek ellenére hiba volna valaminő vakszükségszerűség megvalósulásaként tekintenünk e példátlan katasztrófa történetére. Noha a zsidók elleni pogromok gyakran előfordultak a történelemben, hovatovább Európában egyfajta (nem kizárólagosan) keresztény “hagyományként” is felfogható volt, mivel ezek az események sohasem nélkülöztek tételes vallási antijudaizmust. A holokauszt azonban nem pogrom volt, és nem vallási jelenség, hanem a történelemben addig soha elő nem fordult tudatos, módszeres és szisztematikus népirtás, amely végső soron egy nép teljes fizikai megsemmisítésére irányult. Ám az okok szövevényéből nem lineáris következetességgel adódtak az események, hanem igen különböző korszakokból eredeztethető és igen különnemű folyamatok “összetalálkozásáról” beszélhetünk. Több évszázados folyamatokra rakódtak rá egészen új jelenségek, hogy azután minőségileg új fejleményeket eredményezzenek.

 

1. A vallási antiszemitizmus. A modern antiszemitizmus sok évszázados, sajnálatosan gazdag múltra tekint vissza. Ám néhány évszázaddal ezelőtt, a hűbéri társadalom méhében kibontakozó modern polgári fejlemények fordulatot idéztek elő az antiszemitizmus, a zsidógyűlölet evolúciójában. Ismert, hogy a 16. században már szerte Európában megfigyelhető jelenség, hogy a zsidó diaszpóra sajátos társadalmi struktúrával illeszkedhetett be az egyes európai társadalmak szerkezetébe. Számos országban olyan “rendszeridegen” feladatokat látott el, amelyek a feudalizmushoz kötődő társadalmi csoportok és intézmények érdekeit sértették. Mindenekelőtt a hagyományos nemesség, a katolikus, illetve a protestáns egyházak erős gazdasági és kulturális konkurenciát láttak a különösen a pénz- és kereskedelmi kapcsolatokban helyüket megtaláló zsidó vallású rétegekben, akik az antiszemita előírások, törvények és szokásjog következtében más tevékenységi területeken nem is igazán szervülhettek volna az európai társadalmakban. David I. Kertzer A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában című, nemrégen megjelent kiváló könyvében meggyőzően mutatja ki a Vatikán szerepét mind általában a modern antiszemitizmus előtörténetében, mind speciálisan a nácizmussal való egyfajta kollaborálásban. A történelmi “hagyomány” megelevenedett: gettó, kirekesztő megjelölés sárga folttal, szalaggal, csillaggal, vérvád, pogrom. Mindazt, amit a nácik egy jó évszázaddal később kész történelmi anyagként vehettek át, amelyet Európa lakosságának jelentős része nemcsak fogalmilag értett (“Jézus-gyilkosok”, akik ráadásul “romlottak”, “önzők”, “élősködők”, “büdösek”, “vérszívók” stb.), és nemcsak lelkileg elfogadott mint egyházi tanítást, hanem kész volt a cselekvésének “vezérfonalává” tenni. A zsidókat távol tartották a közhivataloktól, de még a keresztény gyermekek tanításától is… Az egyház ideológiája kimondta, hogy a zsidókkal való bármiféle érintkezés szennyező hatású a szélesebb társadalomra, a zsidók örök idegenek, örök veszélyforrások a keresztények számára. Maguk a nácik sem hagytak kétséget afelől, hogy cselekedeteik mozgatórugói elválaszthatatlanok a “misztikus-vallási értelmezéstől”, amiről megemlékezik Eichmann közeli segítője, Dieter Wisliceny is egy 1946-ban tett tanúvallomásában. Az egyházi kirekesztés módjait és formáit elemezve Kertzer arra a következtetésre jutott, hogy az antiszemitizmus globalizálódása a gazdasági érdekek alapján a nagy európai birodalmakban (a Habsburg Birodalom, Franciaország vagy Spanyolország) mindenekelőtt a Vatikán kezdeményezésére ment végbe. Az Oroszországi Birodalom e téren (is) bizonyos “késésben” volt, hiszen Oroszországban valamivel később gyökeresedett meg az antiszemitizmus és ott is az egyház (Orosz Pravoszláv Egyház) aktív közreműködésével. Ez a folyamat nem választható el a zsidóságnak Európából való kiszorításától, aminek következtében Oroszországba a 19. század folyamán a zsidók tömegesen települtek be. Ebbe a kontextusba illeszkedik, hogy a cári Oroszország éppen az antiszemitizmus, a nacionalizmus terén igen gyorsan “utolérte” Európát, sőt ironikusan fogalmazva, le is hagyta.

 

2. Az antiszemita mítosz kialakításában döntő fordulat volt a középkorias antijudaizmus összetalálkozása a modern tőkés társadalommal, a modern piaci konkurenciával. Eközben létrejött a ZSIDÓ olyan vallási-mitikus fogalma, amely világméretekben egy gazdaságilag, kulturálisan és szociálisan homogén társadalmi csoport létezését sugallta. Valójában az európai és a “világzsidóság” szociális és nyelvi, politikai és kulturális tagoltsága, illetve a munkamegosztási szerkezetben elfoglalt helye nem volt kevésbé differenciált, mint az a társadalom, amelybe integrálódni igyekeztek, noha kétségtelenül – nem önként választott – bizonyos sajátosságokkal rendelkezett. A zsidók nemcsak országonként, de sokszor városonként is erősen eltérő társadalmi szerkezetet mutattak. Mindez, mint közismert, természetesen nem jelentette azt, hogy a kirekesztés és az üldöztetés évszázadai nem idéztek elő társadalmi szerkezetükben helyi-specifikus fejlődési vonásokat, ami megnyilvánult például a pénzügyek és az értelmiségi pályák iránti fogékonyságban, vagy abban, hogy betöltötték azokat az űröket, amelyeket a hagyományos keresztény társadalmak felkínáltak számukra.

Az egyház privilégiumait megtámadó modern polgári állam és a modern polgári termelés szembekerült a katolikus egyházzal, s az egyház mindannyiszor saját reakciós múltjába fordult vissza. A kirekesztő érdekharcokban a bűnbak szerepét, a rendszer alapvetően igazságtalan és kizsákmányoló jellegét a zsidók nyakába varrták. A pápák visszatértek a kirekesztés, a megkülönböztetés, a diszkrimináció régi, középkori formáihoz. Az antiszemitizmus a 19. század utolsó harmadában, a nemzetállamok, a nacionalizmus megszilárdulásának korában hovatovább tömegmozgalmi ideológiává szublimálódott.

Oroszországban pedig a letelepedési övezet tulajdonképpen óriási potenciális gettóként is felfogható, ha a holokauszt megvalósítása felől nézzük az eseményeket. Hisz innen a hatalom csak azokat a zsidókat, zsidó csoportokat engedte ki, akikre valahol a birodalomban szüksége volt orvosként, jogászként vagy éppenséggel pénzügyi szakemberként. Végül is maguk a pogromok 1881-től jelen voltak az oroszországi antiszemita hagyományban, hogy majd a polgárháború idején érjék el csúcspontjukat.⁷

 

3. A modern antiszemitizmus a vallási tematikához kendőzetlenül kapcsolta a szociális és gazdasági elemeket. A századforduló új populista ideológiák számára kínált termőtalajt. Mint jeleztük, maga az antiszemitizmus is többrétegű ideológia volt. Igen különböző típusú antiszemita gondolatkörök és érzelmek rakódtak egymásra és keveredtek az emberek fejében az idők folyamán: vallási antiszemitizmus, gazdasági és politikai antiszemitizmus és a “mindennapi antiszemitizmus” (oroszul “bitovoj antyiszemityizm”), amely a népi hiedelmekre épülő, a mindennapi kultúrában gyökeret eresztő primitív előítéletekre épülő antiszemitizmust foglalja magában, végül a biológiai-faji antiszemitizmus. Mindezzel összefüggésben fontos körülmény, hogy amikor a fasiszták, illetve a fasizmus német formaváltozata, a nácizmus antiszemita hadjárata nekilódult, az egyház mély antiszemitizmusa segített a náciknak abban, hogy a lakosság támogatását megnyerjék, ami egyúttal azt is magyarázza, hogy maga az egyház lagymatagon reagált a sokasodó borzalmakra.⁸ Ugyanakkor nehéz volna alábecsülni annak az “irracionalista” fordulatnak a jelentőségét, amely a 19. század végén, a 20. század elején végbement – összefüggésben a gyarmatosítás és a nacionalizmus eluralkodásával. Európában ekkorra már ismert gondolat volt a fajelmélet – amely igyekezett aláásni a politikai és intellektuális baloldal megingathatatlan hitét az Ész, a tudomány tekintélyében, egyszóval a felvilágosodás értékrendjében. Összefoglalóan megjegyezhető, hogy az I. világháborúval (gázfegyver, sorozatlövő gépfegyver stb.) bezárólag létrejöttek a holokauszt gyakorlati megvalósíthatóságának technikai-ideológiai-“tudományos” feltételei mint az oksági láncba illő fontos tényezők. Egy romantikus attitűddel párosulva “A hatalom akarása” (Nietzsche) – Hobsbawm egy helyen nagyon pregnánsan kifejti, nem annyira determinisztikusan, mint Lukács Az Ész trónfosztásában – filozófiailag utat nyitott a szociáldarwinizmus egy értelmezése, “olyan dialógusa felé, amely “a természetes kiválasztás nyelvén beszél, jelen esetben a kiválasztódásnak egy új fajtát, a “felsőbbrendű embert” kell megteremtenie, aki majd úgy uralkodik az alsóbbrendű lényeken, ahogyan az ember a természetet uralja és kizsákmányolja a brutális teremtést. Így a biológia és az ideológia közötti kapcsolatok különösen is nyilvánvalók az “eugenetika” vagy fajnemesítés, valamint az új tudományág, a “genetika” között, amely gyakorlatilag 1900 körül lépett színre”. Óriási politikai ambíciók ragadták meg a német burzsoáziát, s hamarosan kiderült, hogy ezek az ambíciók, miként maga az eugenetika is, könnyedén “átúsztak” “a fasiszta és rasszista áltudományba, amely Hitler idején szisztematikus népirtásba ment át”.⁹

 

4. Nemzetállam és nacionalizmus. A modern kapitalizmus az antiszemitizmus kibontakozása tekintetében két új döntő fejleményt eredményezett a 19. század utolsó harmadában: az egyik a nemzetállam, a másik a rendszer első nagy gazdasági világválsága 1873-tól. A nacionalizmus globalizálódása és a globális válság között összefüggés keletkezett, egymást erősítő tényezőkként léptek a történelem színpadára. A modern nacionalizmus a 19. század hetvenes éveitől a nemzeti államok kialakulásával kapott lábra szerte Európában (Olaszország, Németország, Bulgária, Norvégia vagy Albánia, illetve később az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaira gondoljunk). Sőt a cári birodalomban is előrelépett a nemzeti piac egységesülése, létrejött a nemzet gazdasági értelemben is, ami a szó fogalmi értelmében a nemzetet nemzetté tette.¹⁰

A “nemzet ügye” ekkoriban válik állami-kormányzati üggyé: a nemzetivé emelt nyelvhez hozzákapcsolódott a nacionalizmus mint ideológia, amely hamarosan egyfajta “államvallássá” vált. Az uralkodó rétegek és maguk a kormányok sem találtak más eszmei-ideológiai kötőanyagot, mint a nacionalizmust, amellyel a lakosság többségét érzelmileg mozgósították a “nemzet” (értsd – az uralkodó osztályok) érdekeinek megfelelően. A nacionalizmus lett a legjobb eszköz arra is, hogy a dolgozó osztályokat engedelmességre szorítsák. Mindennek sikerességéről az I. világháború tapasztalatai igazán erős bizonyítékokat szolgáltattak.
A nemzeti ideológia, a nacionalizmus “megszerveződése” a munkaerőpiacon – de nem csak ott! – minden “idegen” kirekesztésének eszközeként is funkcionált. A tőkepiac és a munkaerőpiac pillanatnyi “szükségleteinek” megfelelően a világ “mi és ők”-re oszlott.¹¹

 

5. A politikai jobboldal és a nacionalizmus. Főleg a jelzett válság nyomán éleződött ki az egyes társadalmi csoportok közötti feszültség, mert a középosztályok sokfelé féltették az “üzletet”. Tegyük hozzá, a kisüzlet, a kistőke, a kisvállalkozás okkal féltette pozícióit a nagyiparral, az új kapitalista kultúrával szemben, s egyfajta tiltakozásképpen a nacionalizmus zászlaja alá vonult – a történelemben nem utoljára. (Elegendő, ha napjaink tipikus problémáit idézzük fel a múlt megértését segítendő.) Kezdetben a munkásosztály köreiben kevésbé volt jellemző a nacionalista kirekesztés, noha ott is előfordult, hogy “etnikai alapon” féltették munkahelyeiket. Kevésbé volt jellemző az etnikai szembenállás Amerikában, mint Európa országaiban, talán éppen azért, mert az előbbiben “mindenki” bevándorló, “idegen” volt. Elegendő arra utalni, hogy Magyarországon is ekkoriban válik meghatározóvá az “idegen” (sváb, cseh, szlovák, sváb és zsidó) elem a szakmunkásrétegben. Ám a munkásság körében a szociáldemokrácia általában blokkolni tudta az I. világháborúig a nacionalista kirekesztés terjedését. Nem véletlen, hogy az uralkodó nacionalizmust a hatalom mindenekelőtt a “hazátlan” munkásmozgalommal igyekezett szembeállítani, amely egyes országokban, mindenekelőtt Németországban mind jelentősebb parlamenti befolyásra tett szert.

A politikai jobboldal a maga természetes kifejeződését találta meg a nacionalizmusban, míg a baloldal igyekezett ennek a hagyománynak a köztársasági és plebejus, a szociális kérdéseket előtérbe állító verziójával védekezni. Talán hangsúlyozni sem kell, hogy a kirekesztés első áldozatai a zsidók lettek. Antiszemita pártok jöttek létre, sőt középkorias vérvádperekre is sor került a 19. század végén is egyházi sugalmazásra. Az utolsó vérvádak is perekben kulmináltak, a magyarországi tiszaeszlári és az 1911-es kijevi vérvádakra utalhatunk. Ez volt a döntő bizonyíték arra, hogy a múltba forduló, “premodern” antijudaizmus új életre kelt a modern antiszemita politikai tömegmozgalmakkal való összetalálkozás során.¹² Az archaikus és a modern eme összefonódásának legjelentősebb szervezeti és politikai formája az oroszországi ún. feketeszázak “civil” mozgalma lett, amely az antiszemita pogromok szervezeti és politikai erejévé vált a századelőn a pravoszláv egyház közvetlen támogatásával.¹³ Oroszországban a zsidó fogalma mindenekelőtt az “idegen”, a romlott Nyugat előretolt őrsének képviselőjét, a pénz megszállott hajszolóját jelentette. Noha az oroszországi zsidóság, amely mintegy ötmillió lélekszámú lehetett a századfordulón, abszolút többségét tekintve szegény ember volt a hazai mércével mérve is. Az oroszországi polgárháború időszakában pedig – a holokausztot megelőzően – a legtömegesebb antiszemita népirtást is itt hajtották végre, főképpen Petljura ukrán nacionalista különítményei és Gyenyikin tábornok fehérgárdista egységei: az ún. Önkéntes Hadsereg Oroszország déli területein (egyes adatok 200 ezer zsidó áldozatról szólnak) a forradalmár és a zsidó azonosításának zászlaja alatt tömörült: “Üsd a zsidót – mentsd meg Oroszországot.”¹⁴

A szociáldemokrata és a forradalmi-kommunista mozgalmakkal szembeni antiszemita támadás az 1917-es orosz forradalom nyomán vert gyökeret egész Európában az egyház közvetlen támogatásával, ami a kommunizmus és a judaizmus közvetlen összekapcsolásában nyert kifejezést. Az egyházak szinte mindenütt a politikai jobboldal stabil hátterét alkották. A szociáldemokrácia és a kommunizmus Nyugaton is egyfajta szociális kihívást jelentett az egyházak számára, sőt az egyház ebben az új konkurenciában jelentős pozíciókat veszített. A szociáldemokratáktól és később a kommunistáktól való ezen egyházi irtózás nélkül sem érthető meg, miért tolerálhatta a Vatikán az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus kibontakozását, illetve miért szalasztotta el azokat a lehetőségeket, amikor még meg lehetett volna akadályozni a náci népirtás kibontakozását, amit feltartóztatni a háború kitörése után már sokkal nehezebb lett volna. A Vatikán még a magyar zsidótörvényeket és a magyar katolikus egyház antiszemita magatartását is támogatta. Mit csodálkozzunk akkor a nácik által megszállt szovjet Litvánia katolikus egyházának vagy éppenséggel a magyar egyháznak a szégyenteljes magatartásán a holokauszt idején? (A katolikus és protestáns vallási hagyomány és a modern egyházi politika természetesen nem a náci fajelmélet és a náci tömeggyilkosságok, a holokauszt támogatásában járt elöl, hanem a feltételrendszer kialakításában.)¹⁵

 

6. A weimarizálódás. A régi liberális világrend az I. világháború kitörésével nyilvánvalóan végérvényesen összeomlott. A háború után létrejött rendszer az államok nacionalista konfrontációjára épült Európában, de azon kívül is. A vesztes Németországban, amely forradalmakkal volt terhes, a polgári demokrácia nem sok sikerrel kecsegtetett, aminek speciális okairól, a “német külön útról” nem itt kell elmélkedni. Mindenesetre a forradalmak romjain és a tekintélyuralmi hagyományokon az akut válság körülményei között stabil politikai rendszer nem tudott meggyökeresedni. A liberalizmus Európa-szerte még akkoriban szenvedett vereséget a nacionalizmustól, amikor a 19. század végén elfogadta annak alapvető mondanivalóját a kor uralkodóvá vált szellemi “előírásainak” megfelelően. A nemzetet nem csak Németországban fogták föl mint etnikai-nyelvi közösséget. A korszak szellemiségét illusztrálandó jegyezte meg Hobsbawm, hogy még Max Weber, a híres liberális szociológus is a lengyelellenes nacionalizmus csapdájába esett, olyannyira, hogy belépett a Pángermán Ligába. A liberalizmusnak az államnacionalizmussal való kiegyezése súlyos konfliktusokat vont maga után: egyfelől nem adott kellő támpontot a felemelkedő új populizmussal szemben, amely az antiszemitizmus kendőzetlen meghirdetésével kívánt tábort toborozni magának, élve a polgári demokratikus keretek adta lehetőségekkel. Másfelől az imperialista verseny kiéleződése és a liberális világrend összeomlása világméretekben hozzájárult az I. világháború kirobbanásához, a nacionalista érdekharcok legbrutálisabb kitöréséhez az addigi történelemben.

A weimari Németországban a burzsoázia a polgári demokrácia hagyományos eszközeivel nem volt képes uralmát fenntartani, az ismert gazdasági és társadalmi válság és külpolitikai izoláció feltételei között emelkedett fel az az új tömegmozgalmi szélsőjobboldal, amely a munkásmozgalom kihívásaival (és belső harcaival) szemben stabil rendszert ígért mind a kis- és nagytőkének, mind a nagyhatalmi státust visszasíró katonatiszti és államhivatalnoki rétegnek, magába olvasztva csaknem a teljes jobboldalt a sorsdöntő választásokon.¹⁶ A két háború közötti Kelet-Európa jelentékeny területein is a hatalmi elitek és részben, ahol ilyenek voltak, a középosztályok ugyancsak az antiszemitizmusban találták meg azt az ideológiai és politikai konszenzust, amely a nemzetállam kohéziós szellemi erejévé vált. Magyarországon például – követve e tekintetben a náci Németország modelljét, bár Teleki Pál miniszterelnök ezt sajátos magyar vívmánynak tekintette – mindez a zsidótörvényekben csúcsosodott ki: az antiszemitizmus jogi-politikai és szociális-gazdasági téren is a maga pőreségében mutatkozott meg.¹⁷

E fejlődés nemzetközi hátterét az 1930-as évek ún. megbékéltetési politikája képezte, amely nem ismerte fel a náci Németországban a halálos ellenséget, részben persze azért, mert a tőkefelhalmozás, a piaci érdekek fontosabb szerepet játszottak, mint az antifasiszta nemzetközi összefogás, ami megnyilatkozott már a spanyol szabadságharccal kapcsolatos politikában is. Németország keleti terjeszkedésének bizonyos nyugati tolerálása, ami formalizáltan a Müncheni Egyezményben is megjelent, a Szovjetunió vezetőit is magával ragadta, amennyiben ők is a nácikkal való egyezkedés útjára léptek (német–szovjet megnemtámadási egyezmény) olyan áron is, hogy a szovjet állampolgárok, köztük a zsidók éberségének elaltatásához a háború első szakaszában nagymértékben hozzájárultak.

 

7. A holokauszt közvetlen előtörténete és a mai értelmezések nehézségei. A holokauszt mint gyakorlati lehetőség olyan oksági láncolatba is illeszkedik, amely a náci mozgalom előre nem látható hatalomra jutásának következménye. A legtöbb polémia mégis ezen a síkon bontakozott ki a történészek körében. Az 1990-es években a holokauszt történetének tanulmányozása részben a 80-as évek új jobboldali, neokonzervatív előretörése, majd a kelet-európai rendszerváltást követő új szellemi-politikai atmoszféra hatása alatt, részben pedig új levéltári források feltárása következtében szerteágazó szakmai és ideológiai vitákhoz vezetett. E viták kezdőpontját a németországi ún. Historikerstreithoz (1986) szokás kötni. A provokatív kiindulópontot E. Nolte és más szélsőjobboldali történészek jelölték ki, akik szerint a nácizmus és az ennek lényegéhez tartozó holokauszt válasz volt az orosz forradalom, majd a sztálinizmus kihívásaira és strukturális fejleményeire; a Gulag, a sztálini terrorrendszer, úgymond, modellként szolgált¹⁸ a náci rendszer kiépítése során.¹⁹ E torz ideológiai alapvetés célja nem volt más, mint hogy a nácizmus, a fasizmus történetét a német és az európai, egyszóval a polgári társadalom történetéből a “szocializmus” történetébe “tolja át”. A történelem eme ideologikus “átrendezése” azután megindította a történészek fantáziáját, és egész szellemi megújulást idézett elő. Nem egyedi eset a historiográfia történetében sem, hogy egy felkínált szellemi zsákutca, jelen esetben a nácizmus szakmai köntösbe csomagolt mentegetése tudományos erjedést is inspirál.

Talán az eddigiek alapján is nyilvánvaló, hogy a holokauszt története nem vezethető le egyszer s mindenkorra a “kész náci elmélet” téziséből, amely a későbbi gyakorlat útját csupán előírta. Noha a 1960-as években az intencionalistának nevezett felfogás még a “kész terv” koncep­ciójából indult ki, ám ez a beállítódás az elvont célok és a megvalósult praxis közötti “átmeneteket” kikapcsolta. Ez a felfogás tulajdonképpen a totalitarianizmus-koncepcióra adott egyfajta válasz volt, de reflexíve magában hordta annak néhány vonását. Ennek következtében alapvető kérdésekre, a holokauszt lefolyásának igazi történetére nem jött létre sokrétű tudományos válasz. Az intencionalista felfogás olyan konkrét történeti kérdésekre sem tudott érdemben reagálni, mint például az, hogy a helyi lakosság miért és milyen jelentős mértékben kapcsolódott be a holokauszt gyakorlati megvalósításába. Vagy hogy milyen mértékben hatott a holokauszt végrehajtására a fronthelyzet alakulása vagy a gettókon belüli állapotok, a rabszolgamunka szükségletei vagy éppenséggel a Wehrmacht szerepe stb. Ezek a dolgok ugyanis nem voltak előre láthatók még 1933–39 perspektívájából sem.²⁰

Az “intencionalisták”²¹ ugyanis kiindulnak néhány idézetből, amelyet a náci vezetők egy vagy más alkalomból mondtak, s ezeket összekötve a gyakorlattal egységes koncepciót gyúrnak, miszerint már 1935 előtt készen állt az európai zsidóság lemészárlásának gyakorlati terve.²² Persze elvont célkitűzésként, homályos absztrakciókban sok náci vezető fejében létezett már 1933 előtt is – amint ezt Kershaw az idézett helyen bemutatta – a zsidók kiirtásának gondolata; a holokauszt valamiféle potenciális lehetőségéről volt szó “csupán”, amely más lehetőségekkel, például a zsidók kitelepítésének, lassú elpusztításának elképzeléseivel párosultak. Az újabb történetírás megmutatja, hogy az Endlösung elgondolásai a náci vezetők fejében a gyakorlati megvalósulás változó lehetőségeinek függvényében alakultak át, kristályosodtak ki. A dokumentumok tükrében nyomon követhető, hogy még az Endlösung közvetlen megvalósításának küszöbén is, tehát 1939 elejétől Hitler vezetésével számos olyan előzetes lépésre került sor, amelyeket korábban egész egyszerűen nem tervezhettek meg. Példának okáért Hitler és vezérkara csak Lengyelország lerohanása nyomán “próbálta ki” az adott feltételrendszerben és annak részben hatása alatt a zsidók gettóba zárását, a zsidó tanácsok megszervezését, a rabszolgamunka helyi alkalmazását, a zsidók tápláléktól való megfosztását stb. S majd látni fogjuk, hogy a “végső megoldás”, a zsidók tömeges legyilkolásának konkrét formáit 1941. június 22-e után, a Szovjetunió lerohanásával találták meg, kísérletezték ki és alkalmazták először. E történeti folyamatban a “spontaneitás” jelentőségét illusztrálja például az a tény, hogy a megszállt szovjet területekre érkező Einsatzgruppék, az operatív csoportok (kivégzőosztagok) 1941 júniusában 3000 fővel érkeztek, de hamarosan kiderült, hogy milliók elpusztításával nem fognak tudni megbirkózni.²³

A spontán-gyakorlati kihívások jelentőségének lebecsülése tehát nem teszi lehetővé a zsidók kiirtásában szerepet játszó összes motívum feltárását, az okok sokféleségének bemutatását, amelyek sok esetben csak dokumentumelemzések tükrében válnak világossá. A faji szempont – amely a holokausztnak természetesen meghatározó mozzanata volt – nem zárta ki, hogy egyes tömeggyilkosságok és deportációk esetében a közönséges rablás játszotta a legfontosabb szerepet.²⁴ A náci vagy általában az antiszemita irodalom sohasem ismerte el, hogy az Endlösung történetében – amely magában foglalta a lelőtt zsidók ruháinak vagy a haláltáborokban elpusztítottak szájából kitépett aranyfogainak a hasznosítását – a puszta rablásnak alapvető szerepe volt. Ám azok a megközelítések is egyoldalúak, amelyek – a téma dezideologizálását hangsúlyozva – a holokauszt történetét tisztán a spontán rablásra egyszerűsítik. Mind a túldeterminált teoretizálás, mind a “funkcionális spontaneitást” túlhangsúlyozó értelmezések világossá tették, hogy nincsen “rend” a holokauszt történelmi okainak tisztázása terén.

Az 1980–90-es években már egészen új historiográfiai alternatívák bukkantak fel, új értelmezési iskolákat találunk, ami a funkcionalisták és a strukturalisták szembenállásában öltött formát. A funkcionalisták – az 1960–70-es évek intencionalistáitól eltérően, akik csak a monolit egységet látták – túlbecsülték a hitleri centrummal szembeni intézményi autonómiát, illetve azok érdekeit, önálló cselekvési területeit. A funkcionalisták érdeme viszont, hogy meglátták: az “alulról jövő” kezdeményezések vissza-visszahatottak a hitlerista központ döntéseire, miközben nagyon is eltúlozták a náci politika kaotikus jellegére vonatkozó elképzeléseket. Például Hans Mommsen nézete, hogy Hitler szerepe a zsidóellenes politikában jelentéktelen volt, mára a múlté. Ugyanakkor az is tagadhatatlanná vált, hogy az antiszemitizmus – igaz, különböző intenzitással és formaváltozatokban a mindennapi antiszemitizmustól a biológiai antiszemitizmusig – az európai társadalmak minden pórusát áthatotta.

A vita egy másik metszetben, egy másik historiográfiai szembenállásban is megjelenik, amit az idézett izraeli történész kitűnő összefoglalójában úgy prezentál mint a “modernitás racionalitását”, Európa náci újjáépítésének és “racionális” reorganizációjának fontosságát hangsúlyozó strukturalista irányzat és az “utilitárius okok” jelentőségét hangsúlyozó beállítódás közti különbséget. Ez utóbbi értelmezés azonban, hangsúlyozza, lerombol minden kapcsolatot a zsidók megsemmisítése és az antiszemitizmus megelőző története között.

Az “utilitarista” nézőpont abszurd formája ölt testet a módszertani értelemben Nolte “iskolájához kapcsolódó” irányzat felfogásában. A szélsőjobboldali politikai kötődésű “utilitarista” Bogdan Musial német–lengyel történész például a lublini zsidók lemészárlását úgy interpretálja, mintha az válasz lett volna a szovjetek kelet-lengyelországi terrorjára a német–szovjet paktum után. A szerző elfogadja a náci propagandatézist arról, hogy a zsidókat azért kellett megsemmisíteni, mert fontos szerepet játszottak a kommunista hatalmi struktúrákban 1939 és 1941 között. (Mintha azokban a városokban, falvakban, országokban, ahol a zsidók semmiféle “kommunista struktúrához” nem tartoztak, megmenekültek volna…)

A holokauszt egész története gyakran jelenik meg “nemzeti” történetként. Nem mintha a problémakörnek ne volna etnikai-nemzeti aspektusa, de elhibázott volna a holokausztot úgy beállítani, mintha népek csinálták volna, és ezáltal népeket kellene minősíteni valamiféle hierarchiába állítva őket. Még ha el is kell ismernünk természetesen, hogy a németek rendkívüli mértékben határozták meg az események végkimenetelét, “faji” kérdést ebből sem csinálhatunk, mert mit teszünk akkor a holokauszt és általában a náci népirtás német áldozatainak és harcos ellenfeleinek történetével, vagy hová tesszük azt a tényt, hogy az SS-ben és általában a náci vezérek között igen jelentős számban vannak osztrákok?²⁵ Nem szólva a kelet-európaiak százezreinek tevékeny és közvetlen részvételéről ama gépezet munkájában, amely a holokausztot elkövette. Jellemző tendencia a román–magyar politikai-hatalmi ellentét felbukkanása a holokauszt értelmezésében: vajon melyik ország politikai vezetőrétege követett el súlyosabb bűnöket?²⁶ Vagyis a holokauszt historiográfiája nemzetközi, regionális és nemzeti hatalmi-politikai küzdelmek hatása alatt is áll, amelyek a holokauszt értelmezésének kisajátítását célozzák. Régen az államszocializmus országaiban, elsősorban is a Szovjetunióban a hatalmi tényezők a holokauszt elhallgatásában voltak érdekeltek a “nemzeti egység” fenntartása jegyében. Most egyfajta versenyhelyzet van, hogy ki volt a nagyobb bűnös. Ennek során derült fény – amerikai nyomásra is –, hogy micsoda bűnöket követtek el svájci bankok a náci arany tisztára mosásával²⁷ , jelezve egyúttal, hogy a holokauszt egy nagyszabású üzleti vállalkozás is volt, amelyben a német nagytőke legfontosabb képviselői játszották a vezető szerepet, de a svájci és a svéd nagytőkén át szinte minden olyan üzleti vállalkozás involválódott a holokausztiparba, amely a náci Németországgal a háború idején kapcsolatban állt.

 

II. Az “ismeretlen” holokauszt²⁸

 

Göring 1941. július 2-án, 11 nappal a Szovjetunió megtámadását követően Heydrichet bízta meg, hogy dolgozza ki a szovjet zsidók elpusztításának konkrét gyakorlati tervét az új feltételek között. A nyár végétől bontakozik ki a zsidók totális likvidálásának gyakorlata, ami magában foglalja a zsidó nők és gyermekek megsemmisítését is. A bevetési csoportok (Einsatzgruppen) és a Wehrmacht feladatai ekkor körvonalazódnak a maguk konkrétságában.

1941. július 31-én a zsidók Lengyelországból és általában Európából a szovjet területekre való deportálása mutatta meg a megsemmisítés konkrét gyakorlatát, amely végleg elvetette most már a kitelepítés és az éghajlati tényezők szerepét a zsidók elpusztításában. Ugyanis Hitler 1941. július 22-i parancsában expressis verbis kiterjesztette a végső megoldást az egész európai zsidóságra, és a wannsee-i konferencia 1942 januárjában tulajdonképpen már “csak” technikai jelentőséggel bírt. Akkorra már a zsidók milliói a nácik által elfoglalt területeken rekedtek. Hitler még a Wannsee-konferencia előtt a zsidók világméretű kiirtásáról fantaziált, amint annak hangot is adott a jeruzsálemi főmuftival való találkozásakor.²⁹ Amikor pedig az USA belépett a háborúba, Hitler végérvényesen döntött a zsidóság teljes kiirtásáról, mert “igazolva” látta, hogy az árja népek “a judeo-bolsevista-plutokrata világ-összeesküvés áldozatai”.

Hogy megértsük a szovjet területen véghezvitt holokauszt igazi “mozgatóit”, az egészet illető valódi jelentőségét, rá kell mutatnunk számos történelmi sajátszerűségre, amelyek a leginkább jellemezték a holokauszt történetét.

 

1. A méretek egyedülállóak minden tekintetben. A Szovjetunió megszállt területein az 1941. június 22-i állapotoknak megfelelően 88 millió ember élt a háború előtt. A háború befejezésekor 55 millió maradt, a többit megölték, deportálták, behívták a Vörös Hadseregbe vagy keletre evakuálták. A megszállt szovjet területeken 7,4 millió civil szovjet állampolgárt öltek meg, ebből Oroszországra 1,8 millió ember jutott, Ukrajnára 3 256 000, Belorussziára 1 547 000, Litvániára 370 ezer, Lettországra 313 800, Észtországra 61 307, Moldáviára 64 246, Kareliára több mint 8 ezer. A Németországba elhurcolt 5 269 513 szovjet állampolgárból 2 164 313 ember pusztult el vagy halt meg fogságban. A Szovjetunió polgári lakosságából összesen több mint 13 683 000 ember halt meg, ami több mint a fele az összes szovjet háborús áldozatnak – ez 27 millióra tehető.³⁰

Az okkupált területeket a nácik tehát egy nagy haláltáborrá változtatták. Ebbe a környezetbe illeszkedik a holokauszt, amelynek 2,8 millió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár esett áldozatul. Csaknem négymillió zsidó élt a háború előtt azokon a szovjet területeken, amelyeket a Wehrmacht elfoglalt. Altman adatai szerint 3 950 000 zsidó nemzetiségű szovjet állampolgárból 2 150 000 élt a Szovjetunió 1939 előtti határai között. Ezek az adatok nem tartalmazzák azokat a lengyelországi zsidó menekülteket és azokat a balti zsidókat, akik nem vették fel a szovjet állampolgárságot, ők összesen 250-300 ezren lehettek. A történeti irodalom minimum 1 millióra teszi azoknak a zsidóknak a számát, akik evakuáltak a nácik által elfoglalt területekről. Mindent egybevetve tehát hozzávetőleg 3 millió zsidó maradt a náci megszállás alatt.³¹ Természetesen a szovjet zsidók második világháborús áldozatai közé számítjuk azt a – J. Arad becslése szerint – 120-180 ezer zsidót is, akik a Vörös Hadsereg katonáiként a fronton estek el, és a mintegy 80 000, lágerben agyonlőtt zsidó hadifoglyot. Más szovjet állampolgárokkal együtt sok ezer zsidó halt meg a blokád idején Leningrádban, Odesszában és más városokban is, illetve a Szovjetunió távoli hátországában az evakuáció nehéz életkörülményei következtében.

Amikor Himmler kiadta a titkos parancsot 1941. augusztus elsején, hogy “az összes zsidót agyon kell lőni. A zsidó nőket kergessék a mocsarakba”, nem volt teljesen tisztában a feladat gyakorlati nagyságával. Több millió emberről lévén szó, a tébolyult elme nem volt képes felfogni, hogy ilyen mérhetetlen bűnt nem lehet sem egykettőre elvégezni, sem technikailag néhány ezer fős kivégzőosztagokkal realizálni. Mindehhez az SS 11 ezer fő erősítést kapott Berlinből. A nácik ezt követőleg tértek át – mint I. Altman fogalmazott – “a szovjet zsidóság tömeges elpusztításáról a totális kiirtásra”. Noha 1941. március 3-án Hitler még “csak” “a zsidó bolsevista intelligencia helyszínen való megsemmisítését” irányozta elő, júliustól a zsidók tömeges legyilkolásának és megsemmisítésének gyakorlata – ahogyan Rosenberg fogalmazott egy alkalommal, “biológiai megsemmisítése” – már végcél volt és maradt. Különleges sajátosságnak számított, hogy a nőket és gyermekeket is gyakorlatilag nyilvánosan, a helyi lakosság szeme láttára mészárolták le, amit egyetlen más országban sem “emeltek” a mindennapi élet normális eseményévé. Hitler július 22-én jelentette ki, hogy Európa minden országát teljességgel meg fogja tisztítani a zsidóktól, még azt is megjósolta, hogy a sorban utoljára jön el Magyarország.³²

 

2. A szovjet területeken a holokauszt legalapvetőbb sajátossága tehát teljességében rejlik. Mind céljaiban, mind eszközeiben, mind eredményeiben a “totális népirtás” képe bontakozik ki előttünk, amely közvetlen tükörképe annak a totális háborúnak, amelyet Hitler megindított a Szovjetunió ellen. A náci vezetők eredetileg a Szovjetunió területén akarták az általuk ellenőrzött európai területek zsidóságát is kiirtani, ami azzal a triviális ténnyel (is) függött össze, hogy 1941-ben még nem léteztek a nagy megsemmisítő táborok Lengyelországban. (“Csak” 1941 decemberében próbálták ki – sikerrel – a gázkamrákat.) Mindenekelőtt a német, cseh, osztrák területek teljes zsidóságának kiirtását határozták el, aminek megfelelően már 1941 szeptember–októberében megkezdték ezen országok zsidóságának Kaunas, Minszk, Riga gettóiba való deportálását.

A genocídium technikai lehetőségeit és méreteit attól az időszaktól lehetett viszonylag pontosan látni, amikor a gázkamrák és krematóriumok működésbe léptek, és a szovjet területeken, illetve a lengyelországi haláltáborok felépítésével elegendő tapasztalat halmozódott fel. Az elfoglalt szovjet területek azonban már a náci támadás utáni hetekben óriási haláltáborrá alakultak át, ahol az ott rekedt szovjet zsidóság 95%-át semmisítették meg.

Az eszközöket tekintve három sajátos mozzanat kiemelése érdemel említést, ami a szovjet területeken megfigyelhetők voltak. A náci vezérkar feloldott mindenfajta erkölcsi gátat a fegyveres testületekben; kialakították a gettók mint az ideiglenes kényszermunka és a fizikai megsemmisítés szervezeti egységét, keretét, amely tömegmészárlás előszobájaként funkcionált; végül bevetették, kipróbálták a genocídium teljes arzenálját. Ez utóbbi momentummal kapcsolatban a náci népirtás szovjetunióbeli módozatait lényegében egyetlen mondatban is összefoglalhatjuk: a nácik és szövetségeseik, valamint helyi kollaboránsaik a zsidókat lelőtték, elevenen elégették, elgázosították teherautó-platókon kipufogógázzal és haláltáborokban Ciklon B-vel, méreggel megmérgezték (főleg a kisgyermekeket), vízbe fojtották, kútba dobták, mocsárba kergették (főleg nőket), agyonverték, megfagyasztották, halálra kínozták, halálra éheztették, felakasztották, lefejezték, baltával kettévágták, szuronnyal felnyársalták (főleg kisgyermekeket), bányaaknába és szakadékba lökték, elevenen eltemették. A tipikus tömeggyilkosságot levéltári anyag alapján egy dán kutató így idézi fel:

“A Rendkívüli Állami Bizottság levéltárában a POW anyagai között szerepel egy vallomás a 315-ös rendőri zászlóalj egyik katonájától, amely kétséget kizárólag ezt a tömeggyilkosságot írja le:

1941. november 17–18-a táján a mi 315-ös zászlóaljunk Rovno városába érkezett, hogy tömegakciókat hajtson végre a zsidó lakosság ellen. A mi zászlóaljunkon kívül odavezényelték még a 320-as zászlóaljat is, amely… végrehajtotta a zsidók agyonlövését. Zászlóaljunknak az volt a feladata, hogy biztosítsa a kivégzés helyszínét. November 19-én… azt az információt kaptuk, hogy másnap kezdődik meg a zsidó lakosság tömeges kivégzése. A zsidók a várostól két kilométerre keletre fekvő erdőben gyülekeztek a rovnói városparancsnok utasítása alapján… Mikor a helyszínre érkeztünk, parancsnokunk elrendelte, hogy egyetlen kivezényelt zsidót se hagyjunk elszökni, illetve hogy senkit sem engedjünk be. A kivégzés helyszíne az úttól kb. 500 méternyire az erdő közelében lévő vízmosás volt. Délelőtt 11 és 12 óra között láttam, hogy zsidók nagy csoportban közelednek Rovnóból az úton. Ez a vonulás du. 5 óráig tartott. Összesen kb. 20 ezer ember lehetett, köztük asszonyok, öregek és gyerekek. Kb. 5-600 méternyire tőlünk álltak meg, s tisztán láttuk őket. Az első kivégzések 3 óra körül kezdődtek, s aztán jó néhány óráig folytatódtak. Akiket ezen a napon nem tudtak kivégezni, azokat másnap délelőtt 11 órakor lőtték agyon. Hideg volt, esett a hó, és a zsidóknak, akiket meztelenre vetkőztettek, a hidegben kellett várniuk sorsukra. Este 8-kor hazaküldtek minket, de másnap reggel újra a helyszínre vezényeltek, kordont állni. A zsidókat gépfegyverrel, géppisztollyal és pisztollyal lőtték agyon. A kivégzést a 315. zászlóalj parancsnoka (melyben én is szolgáltam a rovnói kivégzés időszakában), G. százados [a nevet az NBP kitörölte] és R. őrnagy [a nevet az NBP törölte] vezényelte.”³³

 

3. A holokauszt alapvető sajátosságai körébe tartozik az elfoglalt szovjet területeken, hogy a Wehrmacht rendkívül aktív szerepet játszott a zsidók lemészárlásában, főleg a háború első szakaszában. Maga a népirtás egész menete is természetesen a Wehrmacht előrehaladásával párhuzamosan zajlott. A Szovjetunió lerohanását követően csak az első két hétben a Wehrmacht által elfoglalt területeken zsidók tízezreit gyilkolták meg. A náci hadsereg katonái nem olyan instrukciókkal és célokkal törtek be a Szovjetunióba, ahogyan más országokba. Nem egyszerűen azért, mert a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt nem kívánták betartani, mondván, hogy azt a Szovjetunió korábban nem írta alá. Hanem más erkölcsiséggel és más eszközrendszerrel érkeztek. Olyan “alacsonyabb rendű népekre” támadtak rá, amelyekkel szemben semmiféle erkölcsi megfontolást nem vettek figyelembe. A Barbarossa-tervben is kifejeződő náci doktrína szerint ugyanis az úgymond fejletlen, elmaradott Keletet csökkent értékű népek lakják, amelyek megrontója a zsidóság. A Wehrmacht-katona szabályzatában ez világos és egyszerű fogalmakban így kapott formát: “…Irtsd ki szívedből a kíméletet és a szánalmat, ölj meg minden oroszt, ne tartóztasd meg magad, ha előtted öreg vagy nő, kislány vagy kisfiú áll. Ölj, mert ezzel megmented magad a pusztulástól, biztosítod családod jövőjét, és örök dicsőséget szerzel.”³⁴

A Wehrmacht katonái minden elfoglalt településen azonnal létrehozták a katonai kommendatúrát, amelynek legfontosabb feladata a zsidók “elkülönítése” és a partizánok letartóztatása volt, amin gyakorlatilag a likvidálást kellett érteni. A Wehrmacht katonái 1941 decemberéig Belorussziában 19 ezer “banditát és partizánt”, értsd: többségükben zsidókat gyilkoltak meg. Adatok vannak arra, hogy csak 1942 első felében több mint 20 ezer békés állampolgárt, többségükben zsidó embert mészároltak le. A Wehrmacht zsidó hadifoglyok felderítésében és likvidálásában is részt vett 1941 augusztusáig, majd ezt követően ezt a funkciót az SS vette át. A Wehrmacht egységei a román hatóságok tömegmészárlásainak irányításában és felügyeletében is közreműködtek. Példának okáért említem csupán, hogy Kalmükiában 1942. szeptember 9-én nagy tömegekben raktak fel zsidókat teherautókra, mintha Ukrajnába szállítanák őket, majd egy tisztáson a Wehrmacht 16. motorizált hadosztálya lemészárolta őket. Vagy utalhatunk von Manstein hasonló krími “hőstetteire”. Továbbá nem kerülhető meg a Wehrmacht szerepe a szovjet zsidóság kirablásában, kifosztásában. Nemcsak helyi kollaboránsok prostituálására szolgált az összerabolt vagyon, hanem a tisztek és a katonák kiapadhatatlan étvágyának lecsillapítására is. A “szabad rablás” – így idézőjelben, mert a szovjet zsidók vagyona a Német Birodalom állami tulajdonának számított – ellenére a Déli hadseregcsoport zónájából már 1941 kora őszén megérkeztek Berlinbe az első pénzek és értékek, amelyeket Bergyicsev és Vinnyica zsidó lakóitól raboltak el. 1942 februárjára pedig 35-40 tonna ezüst érkezett meg, amit a szovjet zsidóktól konfiskáltak. Hogy a német hatóságok a maguk javára mennyit raboltak, már sosem fogjuk megtudni. Dokumentumok tömegei állnak rendelkezésre a Wehrmacht katonáinak háborús bűncselekményeiről, részeges erőszakoskodásaikról. Gyakori esemény volt gyermeklányok szüleik előtt való megerőszakolása.³⁵

Minden új keletű hamisítás ellenére, a Wehrmacht katonáinak részvétele a zsidók elpusztításában rendkívül kiterjedt volt a népirtás minden összefüggésében. A témakör kiváló moszkvai szakértője így összegezte álláspontját: “A Wehrmacht alkalmazottai és parancsnoksága a legaktívabb szerepet játszotta a zsidók megsemmisítésében (néha kezdeményező szerepet).”³⁶ Ezt jól illusztrálja von Manstein vezértábornagy, hadseregparancsnok, az egyik legfelkészültebb katonai vezető aktivitása, aki a katonái által lelőtt zsidók ruháit és a gyilkosságok által megtakarított élelmiszert 1942 hideg hónapjaiban csapatai hadtáprészének tekintette. Egyidejűleg értelmetlenné válik az “egyszerű német katona” mentegetését szolgáló tézis, amit sokatmondóan ismételgetnek: “a közkatona nem volt nemzetiszocialista”, vagy “még ha nem is tartotta ő a pisztolyt a zsidók agyonlövésekor”.³⁷ De bizony ő tartotta a pisztolyt. És egyébként is, mintha lényeges kérdés lenne, hogy milyen mélységű volt a náci világnézet a békés polgári lakosságot legyilkoló Wehrmacht-katona fejében…

A Wehrmacht tehát különleges szerepet játszott a holokauszt megszervezésében, nélküle ez a feladat nem lett volna megvalósítható. A legfelső parancsnokság még az 1941. áprilisi direktíváira támaszkodott, amelyek a “komisszárparancs” első formában való megfogalmazásának tekinthetők. Május 19-én maga Wilhelm Keitel, a Wehrmacht Legfelső Főparancsnokságának főnöke – akit 1946-ban a nürnbergi törvényszék ítélt halálra – “a legszigorúbb rendszabályokat” írta elő “a bolsevik agitátorokkal, a partizánokkal, a szabotőrökkel és a zsidókkal szemben”, akceptálva a hitleri–himmleri gondolatot “a judeo-bolsevista világ-összeesküvésről”, amely a náci Németország háborús politikai ellenfeleit és a zsidó népet egy kalap alá vette. A háború első időszakában maga a Wehrmacht, illetve katonái válogatták ki a hadifogságba esett politikai komisszárokat, kommunistákat és zsidókat a megsemmisítés céljából, az említett június 6-i komisszárparancsnak megfelelően, amelyet a Barbarossa-tervhez csatoltak.³⁸ A megsemmisítőbrigádok (Einsatzgruppen) csak augusztusban kaptak engedélyt, hogy a hadifogolytáborokba bemenjenek. De a Wehrmacht – ugyancsak Keitel vezértábornagy közvetlen, szeptember 12-i utasítására – részt vett az összes elfoglalt szovjet területen a zsidókkal szemben foganatosított “különleges intézkedések”, értsd megsemmisítés realizálásában. A zsidókat mint főellenséget megjelölő számos német tábornok és katonai parancsnok közül is kitűnt a már említett Erich von Manstein tábornok, a 11. hadsereg parancsnoka, aki 1941. november 20-i parancsában egyenesen így fogalmazott: “A zsidók teremtik meg a kapcsolatot a hátországbeli ellenség és a Vörös Hadsereg, a vörös vezetőség még harcoló maradványai között. A zsidók erősebbek, mint Európában, kezükben tartják a politikai vezetés és adminisztráció, a kereskedelem és az ipar kulcspozícióit, valamint ők az összes zavargások és engedetlenség felbujtói.”³⁹ A Wehrmacht katonáit a nemzetiszocialista ideológia és politika jegyében vonták be szovjet területeken a népirtásba. Tehát a német hadsereg katonái nemcsak a katonailag veszélyes lakossági csoportokkal szembeni terror végrehajtói voltak, hanem konkrétan a zsidók likvidálásában is részt vettek. A Wehrmacht parancsnokai, tábornokai nem véletlenül adták ki a zsidók megsemmisítését szorgalmazó parancsaikat, a katonákat fel kellett készíteniük arra a véres leszámolásra, amelyre nyilván korábban többségüket tekintve nemigen gondolhattak, hiszen védtelen gyermekeket és nőket leöldösni még a Wehrmachtban sem mindig számított hőstettnek. A Wehrmacht az első hónapokban oly mértékben kapcsolódott be a népirtásba, hogy a Déli hadseregcsoport parancsnoka, Karl von Runstedt 1941. szeptember 24-én kénytelen volt parancsot kiadni, hogy a zsidó lakosság kiirtása a Sonderkommandók feladata, “a katonai alkalmazottak individuális akciókban” vagy “a helyi ukrán lakossággal szembeni excesszusokban” nem vehetnek részt. Tehát a Sonder­kommando “munkájában” részt vehettek, csak individuális akciókban nem!

 

4. Különleges szerepe volt annak, hogy a Szovjetunió óriási kiterjedésű területein a gyakorlatban is “fuzionált” a náci szándékoknak megfelelően az antiszemita fajelmélet és a kommunizmus; a zsidók és a kommunisták együttes fizikai kiirtásának katonai megvalósítása a német fasizmus (nemzetiszocializmus) alapvető történelmi küldetésévé vált. A nácik tehát az antikommunizmus és a faji antiszemitizmus egyesítését közvetlenül a gyakorlati cselekvés vezető eszméjévé emelték. Noha I. Kershaw tanulmányai alapján világos, hogy e “fúzió” a tömegtudat szintjén csak fokozatosan terjedt ki, az 1930-as évek közepétől a náci propagandában ez már alapvető tendencia volt. A hírhedett Der Ewige Jude című, talán legnagyobb példányszámban terjesztett náci propagandakiadvány borítóján egy rémes zsidó alak egyik kezével kéreget, másik kezében ostor van, a hóna alatt pedig a Szovjetunió sarló-kalapácsos jelképe.⁴⁰

Ebben az értelemben a szovjet lakosság előtt azzal az ideológiával “igazolták” magukat, mintha csak azért törtek volna rá a Szovjetunióra, hogy felszabadítsák őket “a judeo-bolsevizmus rabságából”, megszabadítsák őket “a zsidó-kommunista járomtól”. Ennek értelmében a békés zsidó lakosságot egyidejűleg katonai-politikai-faji ellenségnek tekintették, noha a genocídium – más országoktól ugyancsak eltérően – a Szovjetunióban egyáltalán nem csak a zsidókra vonatkozott, bár a legteljesebben őket érintette. Nem véletlen, hogy a szovjet hadifoglyokra vonatkozó hitlerista parancs (az ún. komisszárparancs július 6-án) minden komisszár, kommunista és zsidó helyszínen való agyonlövését írta elő, nem tér el attól a praxistól, amelyet a békés lakosság, mindenekelőtt a zsidók rögtön megtapasztaltak már a náci inváziót követő első hetekben.⁴¹ De ugyanilyen elbírálás alá esett minden partizán és “partizángyanús” és zsidókat mentő személy. 1941 végéig a nácik és helyi csatlósaik a Szovjetunió több százezer zsidó állampolgárát gyilkolták le. Vagyis tulajdonképpen a “komisszártörvényt” a teljes szovjet zsidóságra kiterjesztették, vagyis minden zsidót a kommunista világnézet és a szovjethatalom képviselőjének tekintettek, ugyanakkor minden kommunista, “szovjet aktivista”, magyarán tanácsi tisztségviselő a zsidók védelmezőjének számított.

 

5. A helyi sajátosságokról. A holokauszt a szovjet területeken más sajátos vonásokat is felmutat, ami magának a Szovjetunió elleni háborúnak kendőzetlenül rasszista és rabló jellegéből fakadt. Megjegyzendő, hogy a rasszista és a rabló jelleg minden “modern” háborúban feltételezte egymást, gondoljunk csak a gyarmati háborúk történetére. Ám a “faji” tényező ilyen speciális szerepe csak az elfoglalt szovjet területeken volt megfigyelhető. Míg Németországban a nürnbergi törvények szerint a “félvéreket” nem deportálták, az elfoglalt szovjet területeken többnyire lemészárolták azokat az embereket is, akiknek csak egyetlen nagyszülőjük volt zsidó nemzetiségű. Az is előfordult, hogy az orosz anyát (fél)zsidó gyermekével együtt a helyszínen agyonlőtték. Közismert, hogy míg Magyarországon a zsidó embereket vallási alapon különböztették meg, a Szovjetunióban a zsidóságot nemzetiségnek tekintették. Ám a nácik “faji tudománya” a hegyi zsidókkal vagy a sajátos etnikumú krími zsidókkal nem tudott mit kezdeni, ezért a helyi, spontán érdekek döntötték el, hogy e zsidó csoportokra a megsemmisítés vagy a túlélés várt-e. Eltérően a holokauszt későbbi történelmi formáitól, például a magyarországitól, a szovjet zsidók tömeges lemészárlását gyakorlatilag a helyszínen végezték el, legtöbbször nem szállították el a foglyokat, nemigen foglalkoztak a dolgok “elkonspirálásával”, majd legfeljebb csak akkor, amikor felmerült a katonai vereség lehetősége, de akkor utólagosan is igyekeztek a tömeggyilkosságok nyomait eltüntetni. A 4A Sonder­kommando parancsnokának, Paul Blobelnek a nürnbergi perben tett tanúvallomásában feltárul ennek módja. 1943 augusztusából számol be saját tapasztalatából egy Kijev környéki tömegsír feltárásáról: a sír egy 55 méter hosszú, 3 méter széles és két és fél méter mély árok volt, s a hátulról lelőtt emberek három sorban feküdtek egymáson. Az SS-parancsnok a legnagyobb problémának azt látta, hogy gyakran nem érkezett meg időben a benzin vagy valami hasonló fűtőanyag, ami nélkül a sok ezer holttestet egyszerűen nem lehetett elégetni.⁴² A nyomok eltüntetése folyamatában például litván területeken még csonttörő gépeket is használtak az emberi csontmaradványok megőrlése céljából.

 

6. A náci hadsereg és a nyomában kiépült közigazgatás – mind katonai, mind polgári területein főleg a háború első időszakában – magával ragadta a helyi lakosság meggyőződésesen antikommunista, nacionalista-fasiszta, a rendszerrel elégedetlen, a rendszer által korábban üldözött elemeit, s mindazokat a rétegeket, akiket különböző módon és fokon korrumpálni tudott azzal, hogy bevonta őket a rablóháború haszonlesői közé. A nácik különösen is felhasználták, állandóan ébren tartották és élesztették a balti és az ukrajnai–oroszországi antiszemita hagyományokat, érzelmeket, amelyek még a szovjet korszakban is időnként felerősödtek. Végül is az 1903–1906, 1918–1919-es évek feketeszázas pogromok hagyománya, keveredve az 1920-as évek “mindennapi antiszemitizmusával” (a zsidó konkurencia a Krímben, ahol a jobb földek kisajátításában számos etnikum képviselői érdekeltek voltak stb.), túlélte az 1930-as évek nagyon erősnek látszó asszimilációs tendenciáit.⁴³ A fentebb említett “sérelmi” momentum természetesen a régi, kisajátított uralkodó osztályok különböző csoportjait jobban érintette, mint a népirtásba belefolyt lumpensöpredéket, amely egyszerűen felismerte a nácik rablóháborújának természetét, és alkalmazkodott hozzá. A felfoghatatlan kegyetlenséget a szovjetek visszatérésétől való rettegés is megalapozta, igyekeztek hát elrettenteni azokat, akik a szovjethatalom visszatérésében reménykedtek.

A helyi lakosságnak viszonylag kis százaléka (Altman szerint nem több 1%-ánál) kapcsolódott be a gyilkosságokba nyakig belemerülő rendőri alakulatok “munkájába”. Ám ennek azért volt kulcsfontosságú jelentősége, mert nélkülük a nácik nem boldogulhattak volna, vagy legalábbis a holokauszt ilyen totális méretekben nem valósulhatott volna meg.⁴⁴ Sok kis településen, falvakban, kolhozokban a helyi rendőri erők kutatták föl és ölték meg a zsidókat, nemritkán a németek részvétele nélkül. Jichak Arad adatai szerint csak az Ostland Birodalmi Főbiztosság kötelékében 1942 októberében 4428 német és 55 562 helyi lakos szolgált. Ukrajnában és Oroszország déli részein 1942 novemberében
10 194 német és 70 759 helyi lakos szolgált. (A helyi lakosokból a rendőrségi zászlóaljakon és egységeken kívül hadosztályokat és hadtesteket alakítottak, amelyek a hadseregnek [Wehrmacht] voltak alárendelve, mint a Vlaszov-hadosztály, az SS “Galícia” hadosztály, a kazah, illetve észt hadtestek és mások. De ezek a hadosztályok és hadtestek a zsidók lemészárlásában általában közvetlenül nem vettek részt.)

El kell ismerni, hogy a balti és ukrajnai területeken már azon a napon megkezdődtek a helyi erők tömeggyilkosságai, amikor a nácik megkezdték például a litván nagyvárosok megszállását. Az elfoglalt területek némelyikében helyi lakosok önkéntesen szolgáltak az SS kivégzőosztagaiban. Ezek az egységek szolgáltak továbbá azoknál az elgázosító teherautóknál, az ún. “lélekfojtóknál” is, amelyek lezárt platóján megmérgezték az embereket. Ezeket főleg Ukrajnában használták, s egy Kijevből Berlinbe küldött D-Einsatzgruppe jelentéséből, amelyet egy bizonyos Dr. Becker SS Untersturmführer nagy büszkén írt alá 1942. május 16-án, kicseng, hogy “az autókat a civil lakosság felismeri, amint megjelennek, »halálautóknak« nevezvén őket”.⁴⁵

Mind a balti területeken, mind Ukrajnában a helyi nacionalista erők együttműködése a nácikkal különleges szerepet töltött be a genocídium hatékony megvalósításában. Már 1941. június 30-án az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezetői, Sz. Bandera hívei Lvovban az ukrán államiság kvázi újjászületését deklarálták, és az új “állam” helyi miniszterelnöke, Ja. Sztyecko – aki akkor még nem sejtette, hogy a náciknak semmi szükségük nem lesz semmiféle ukrán államra – úgy vélekedett: “Moszkva és a zsidók Ukrajna fő ellenségei… Ezért a zsidók megsemmisítésének és a zsidóság német módszerekkel való exterminálásának ukrajnai megvalósítását, illetve annak célszerűségét képviselem, kizárva a zsidók asszimilációját.”⁴⁶ Az ukrán nacionalisták üléseinek dokumentumai, jegyzőkönyvei fehéren-feketén mutatják az ukrán nacionalisták náci stílusát és gyakorlatát. A jelszavakat a “zsidóbolsevizmus” lényegéről átvették a náciktól, de sok területen teljesen önállóan valósították meg a genocídiumot. A banderista szárny azonban 1942–1943 folyamán szembekerült a németekkel, akik az ukrán önálló államról hallani sem akartak, s akkortól – ellentétben a másik szárnnyal, a zsidók kiirtásának további ukrán megvalósítását felfüggesztették. E taktikai manőver is már akkor következett be, amikor kiirtották az ukrajnai zsidók nagy többségét. Magyarországon is van olyan “irodalmi kezdeményezés” (Kun Miklós), amely az ukrán és balti “partizánok” Moszkva-ellenes és antikommunista fegyveres harcát védelmébe veszi, figyelmen kívül hagyva, hogy a győztesek a banderistákat háborús bűnösöknek tekintették éppen a sok tízezer zsidó lemészárlásáért, például a Babij Jar-i, a tyernopoli, a lvovi stb. vérengzésekért. De emlékeztethetünk a “Petljura napjai” elnevezésű akciókra, amikor az ukrán fasiszták tömeggyilkosságok sorát követték el. Rigában, Kaunasban, Vilniusban és más nagyvárosokban a helyi nacionalisták szervezett módon zsidók tízezreit mészárolták le, elevenen égették el őket a rájuk gyújtott zsinagógákban, önkéntes lett és litván “harcosok” a védtelen zsidókat és a szovjet-, illetve pártfunkcionáriusokat összefogdosták és legyilkolták már a háború első napjaiban-heteiben. De legyilkolták a zsidókat saját lakásaikban, házaikban, a nőket megerőszakolták saját hozzátartozóik előtt, majd lemészárolták a családokat. Raboltak, fosztogattak. A helyi lakosság legnagyobb arányban Litvániában vett részt a genocídiumban. A német jelentések szerint a háború első heteiben legalább 12 ezer lett önkéntes vett részt a tömeggyilkosságokban. A lengyel lakosság nem mellőzhető csoportjai is részt vettek a zsidóellenes pogromokban, amint az újabb kutatások ma már ezt is szakszerűen kimutatták.⁴⁷

A nácik természetesen minden lehetséges eszközzel bujtogatták a helyi lakosságot. Heydrich, a titkosrendőrség és az SD főnöke 1941. június 29-i parancsa szerint: “Az újonnan elfoglalt területeken az antikommunista és zsidóellenes körök öntisztítási törekvéseit semmi módon nem kell akadályozni. Ellenkezőleg, támogatni, erősíteni kell – természetesen észrevétlenül –, ha szükséges, a helyes útra kell terelni, de úgy, hogy ezek a helyi “önvédelem körei később ne hivatkozhassanak rendelkezésekre vagy adatokra, amelyek számukra politikai garanciákat jelenthetnek”.⁴⁸ Itt természetesen nem a náci cinizmus a figyelemre méltó momentum, hanem az, hogy a lakosság minél szélesebb köreit kívánták bevonni a bűncselekményekbe, hogy bűnrészessé tegyék őket. A litván és ukrán helyi rendőri egységek gyilkosait náci felügyelet alatt bevonták a német gyilkossági struktúrákba is. A balti és ukrán helyi formációk önálló működésére utal, hogy a zsidók likvidálásában a kis településeken szám szerint sokkal nagyobb arányban vették részt, mint maguk a németek, akik csak a tiszti irányítást adták.

 

7. Az eltérő megszállási politika megnyilvánulása volt – és nem történt meg egyetlen más elfoglalt európai országban sem –, hogy a zsidók mellett a helyi lakosság meghatározott százalékát is fizikailag meg akarták semmisíteni. Főleg az oroszok és a beloruszok lélekszámának csökkentését tartották fontosnak, a fokozatosan elpusztítandó szlávok számát 50 millió körül határozták meg.⁴⁹ Alapvető mozzanat, hogy a nácik összesen nem öltek meg az egész világháború során annyi embert más országokban, mint a Szovjetunióban egyedül. Fentebb is láttuk már, hogy a gyakorlatban a holokauszt és a népirtás fogalmai különböző tartalmakat fednek le, a holokauszt és a népirtás fogalmai tehát megkülönböztetendők. Az előbbi kifejezi a zsidó nép faji-politikai alapú totális kiirtását, illetve az arra való törekvést, az utóbbi fogalom pedig jelzi, hogy nemcsak zsidókat, hanem politikai, katonai és egyéb okokból más csoportokat is, a szovjet lakosság millióit semmisítették meg.

Ez a semmiféle határokat nem ismerő kegyetlenség a balti területeken, Ukrajnában és Dél-Oroszországban volt a legtömegesebb, aminek megértésében szintén a történelmi előfeltételek szerepét kell kiemelni. A német propaganda antiszemitizmusának kétségtelen hatását is meg kell említeni, amely kombinálódott a feketeszázas kultúra említett lenyomataival. Altman szerint a lakosság széles csoportjait megfertőzte az ellenségkeresés szovjet mechanizmusa is az 1930-as években, ami most egy más történelmi kontextusban “visszatért”.⁵⁰ Továbbá, 1941 nyarán a Vörös Hadsereg visszavonulásakor a börtönökben lévő foglyok egy jelentős részét lelőtték, amit a zsidók nyakába varrtak, sőt e téren is különleges rémhíreket terjesztettek, hogy a kegyetlenséget a végsőkig fokozzák.

 

8. Végezetül meg kell állapítani, hogy a szovjet területeken jelentős volt a zsidó ellenállás, noha olyan horderejű lázadás, mint a varsói gettóban, itt nem történt. A szovjet zsidóság körében – eltérően például a magyarországi eseményektől – nemigen merült föl a gazdag és szegény zsidók társadalmi helyzete közötti különbség mint megosztó tényező. Bankárok, kapitalisták, tőkés vállalkozók, a “nagytulajdonosok” rétege egyáltalán nem létezett, így osztályjellegű ellentétek nemigen nyilatkozhattak meg. Ez az ellenállási harc szempontjából erősítette az egységesebb fellépés lehetőségét és a politikai szervezkedés egységét. Számos gettóban létrejöttek földalatti mozgalmi csoportok, amelyek az “árja” oldallal való kapcsolatokat szervezték, főleg olyan zsidókon keresztül, akiknek arcvonásain nem lehetett felfedezni szemita vonásokat. Szerencsés esetben, mint például a minszki gettóban, a zsidó tanács a földalatti mozgalom része volt. A balti területeken a zsidók különböző politikai irányzatai együttesen határozták meg az ellenállási küzdelmeket. Az 1939 előtt is a Szovjetunióhoz tartozó területeken az ellenállási küzdelmet mindenütt a kommunisták vezették és szervezték. Mindenekelőtt a partizánokkal való kapcsolatfelvétel bizonyult döntőnek, hogy az individuális szökések és szöktetések (a partizánoknak szükségük volt orvosokra, fogorvosokra, robbantási szakemberekre) helyett a megsemmisítésre váró gettókból szervezett és tömeges szökéseket valósíthassanak meg lázadás útján. A lebukások gyakorisága miatt a gettólázadások ritkán valósultak meg, noha Nyugat-Belorusszia 42 gettójában fegyverekhez jutottak a földalatti mozgalom tagjai, a feltárás szerint 500 egységnyi (pisztoly, gránát, benzinespalack stb.) fegyver jutott a rabok kezére, amelyek egy részét a helyi műhelyekben állították elő. A kaunasi gettóban a fiatal cionisták és a kommunisták egységes harci szervezetet hoztak létre 1943 folyamán, de korábban partizánegység alakult a vilniusi gettóban is, és 1942. január elsején, elsőnek az összes európai gettó közül itt jelent meg felhívás fegyveres felkelésre, amelynek példányai eljutottak a varsói, belosztoki, grodnói és más gettókba is. A fiatal harcosok kiáltványa pontosan tudta, hogy mit kell üzenni a világnak – ami a dokumentum visszatérő kiáltása: “Ne engedjétek, hogy birkákként vigyenek benneteket a vágóhídra!”⁵¹ S noha gettólázadásra végül is nem került sor Vilniusban, kétségtelen, hogy a vilniusi, kaunasi gettókból számos szökevény vett részt a balti partizánmozgalomban. Általában a leghatékonyabb ellenállási formának – főleg az erdős orosz vidékeken – a tömeges szökés bizonyult, amiket többnyire a megsemmisítés időszakára időzítettek, amikor a raboknak már nem volt veszítenivalójuk. Ha nagy tömegben sokfelé szaladtak szét a foglyok, akár teljesen fegyvertelenül is, akkor az SS sem volt képes, kutyákkal felszerelkezve, mindenkit elfogni és felkoncolni. Mindezek a szökések természetesen óriási szellemi, szervezeti és erkölcsi erőfeszítéseket kívántak, amelyeket vezetni, irányítani az adott feltételek között csak az erkölcsi tekintetben legmagasabban állók voltak képesek. A fegyveres ellenállásra is a gettó felszámolásának periódusában volt a legnagyobb esély, amikor az ellenségnek a legnagyobb veszteséget lehetett okozni.⁵²

A szovjet hadvezetés és a partizánmozgalom moszkvai parancsnoksága pedig ilyen “kis dolgokkal” nemigen foglalkozott, ezért döntően önerőből kellett megvalósítaniuk a zsidó raboknak ezeket az akciókat. Az SS minden ilyen kísérlet után kollektív büntetéseket foganatosított, ami lényegében azt jelentette, hogy valamilyen százalékban a foglyokat agyonlőtték, “előre hozták” egyébként is elkerülhetetlen halálukat.

A zsidó ellenállási mozgalom másik fontos területe a partizánmozgalomban való részvétel volt. A zsidó partizánok számát 15 és 30 ezer között határozza meg a témakör irodalma. A zsidó partizánmozgalom harcosai a szökött rabokból és a menekülő zsidó lakosságból tevődött össze. A lágerekből vagy a gettókból való szökés még nem jelentett menekülést. Ha a volt rabok nem tudtak eljutni a partizánokhoz, a szökés után titokban kellett tartaniuk nemzeti hovatartozásukat olyan dokumentumok segítségével, amelyekkel bizonyítani tudták, hogy nem zsidók. És mindenekelőtt szükségük volt arra, hogy a helyi lakosság ne adja át őket sem a megszállóknak, sem a helyi rendőrségnek. Voltak olyan helyi lakók, akik életüket kockáztatva elbújtatták e páriákat. Könnyebb volt a falvakban elrejtőzni, mint a városokban. A falvakban a búvóhelyeket a házhoz hozzáépített viskókban is be lehetett rendezni, mert a falvakban jobban elkülönültek az egyes házak, a rejtekhelyeket jobban titokban lehetett tartani a szomszédok elől, s a kis falvakban szinte nem voltak német vagy rendőrségi alakulatok. Ilyen mindenre elszánt, segítséget nyújtó ember azonban nagyon kevés volt. A kérdéskör szakértője, J. Arad foglalta össze ezt a problémát: “A lakosság túlnyomó része a külső szemlélő álláspontjára helyezkedett. Egy részük közömbösen viszonyult a halálraítélt korábbi szomszédok sorsához. Különböző motívumai voltak az ilyen viselkedésnek: a német megtorlástól való félelem, antiszemitizmus, önzés és sok minden más. Azoknak a megszállt területeken lakó zsidóknak a száma, akik a helyi lakosságnak köszönhetően menekültek meg, nem számottevő. Még csak megközelítő adatok sincsenek az így megmenekült zsidók számáról, de feltételezhető, hogy a megszállt területek összzsidóságának sokkal kevesebb mint 1%-a.”

A Szovjetunió megszállt területein főleg kezdetben semmiféle szervezett segítséget nem kaptak a zsidók az antifasiszta vagy más földalatti mozgalom részéről. Ilyen segítség, bár ez nem volt nagymértékű, létezett Nyugat-Európa egyes országaiban, Magyarországon és a lengyel földalatti mozgalomban. A szervezett segítség hiánya a Szovjetunió területén számos okkal magyarázható. A Szovjetunió megszállt területein kezdetben a földalatti mozgalom gyengébb volt a jóval kíméletlenebb német terror következtében, mint a nyugat-európai országokban, hiszen a nácik a szovjet területeken totális háborút folytattak. A szovjet kormány és pártvezetés taktikai okokból egyáltalán nem kívánta az ellenállás “zsidó aspektusát” hangsúlyozni. Ennek ellenére álltak ezrével a menekült zsidók, a gettóból szökött rabok a partizánok közé. Ez annak ellenére történt így, hogy jelentős feszültségek voltak a partizánmozgalom és a zsidók, illetve a zsidók által alkotott partizánosztagok között. A szovjet partizánok főként kezdetben nemigen tudtak mit kezdeni a családokkal menekülő zsidókkal, nekik maguknak is emberfeletti nehézséget jelentett az öregek és betegek eltartása és szállítása. Elsősorban Ukrajnában a nacionalistáktól a partizánokhoz átállt korábbi antiszemita figurák igyekeztek bizalmatlanságot kelteni a zsidókkal szemben. Ugyanakkor a szovjet partizánmozgalom vezető alakjai között is találunk zsidó nemzetiségű parancsnokokat, hadifogságból menekült szovjet zsidó tiszteket és katonákat is. Már 1941-ben átdobtak a frontvonalon az ellenség hátába partizánokat a belorusz erdőkben, a számos, de ekkor még igen kis létszámú osztagban 87 zsidó nemzetiségű partizán harcolt. Másutt a zsidó partizánok kitűnően együttműködtek, sőt gyakran egyesültek a belorussziai, ukrajnai vagy oroszországi partizánosztagokkal. Tudni kell, hogy a szovjet partizánmozgalom vezetősége ellenezte az önálló zsidó partizánegységeket, mert nem nemzetiségi-etnikai, hanem területi-köztársasági alapon szervezték a partizánmozgalmat. Nemritkán kényszerrel sorozták be a zsidókat saját soraikba, de előfordult például Belorusszia nyugati részein, hogy banditacsoportok fegyvereiket elvették, és magukra hagyták őket az erdőben, ahol a túlélésre fegyver nélkül nagyon kevés esély maradt. Nyugat-Belorussziában a Krajova Armija antikommunista lengyel partizánjai között nacionalista alapon harcoló fasiszta csoportok tagjai is jelen voltak, akik sok zsidót megöltek. Nyugat-Ukrajna erdeiben a Lengyel Felkelők Hadseregéhez és más csoportokhoz tartozó nacionalisták szintén üldözték a zsidókat. Nemcsak az antiszemitizmus volt a forrása ezeknek a gyilkosságoknak, hanem az is, hogy a zsidókat szovjetbarát elemeknek tekintették, s mint ilyeneket üldözték.

Nyugat-Belorussziában különösen nagy zsidó partizánalakulatok formálódtak fiatal szökött ellenállókból. J. Arad említ példát ezekre a jól szervezett osztagokra: Narocs erdeiben Északnyugat-Belorusszia egymáshoz közel fekvő mesztyecskóiból származó zsidók harcoltak a nácik ellen. Nalibok erdeiben zsidó és nem zsidó partizánalakulatok együtt küzdöttek: itt létrejöttek zsidó családi táborok is, ahol Tuvija Belszkoj és Solom Zorin parancsnoksága alatt a minszki gettóból és Délnyugat-Belorusszia városaiból és településeiről szökött emberek éltek. Ezekben a táborokban olykor több száz ember élt, közöttük nők és gyerekek. Vilniustól délre, a rudnyiki erdőben a vilniusi és a kaunasi gettók földalatti mozgalmának tagjai, valamint máshonnan származó zsidó partizánalakulatok harcoltak. Fennmaradt a rudnyiki erdőben tevékenykedő zsidó partizánegység hadműveleti naplója, amely felsorolja az 1943–44 folyamán végrehajtott 39 akció menetét és eredményeit, amelyek során telefon- és távíróvezetékeket, utakat, utánpótlási útvonalakat semmisítettek meg, akciókat hajtottak végre Vilniusban, felrobbantottak vonatszerelvényeket, síneket, autókat, motorbicikliket, katonai szállítójárműveket stb.⁵³ Poleszje és Volin erdeiben és más, keletebbre fekvő elfoglalt területeken szintén formálódtak zsidó partizánosztagok. A Scsorszról elnevezett híres partizánbrigád szívesen fogadta be a zsidó partizánokat, noha vannak források, amelyek atrocitásokról is tájékoztatnak. De Kovpak és Szaburov ukrán partizánjai között is szolgált legalább 3000 zsidó harcos. Kirill Prokofjevics Orlovszkij, az NKVD harcosa, a Szovjetunió Hőse kitüntetettje Belorussziában külön zsidó partizánegységet szervezett, amely sok sikeres akciót hajtott végre. Voltak olyan osztagok, amelyekben a zsidók voltak többségben, többnyire a gettókból szökött fiatalemberek. A szmolenszki és brjanszki erdőségekben, a Leningrád környéki partizánosztagokban is sok zsidó harcos tüntette ki magát a merész akciókban. Külön zsidó század harcolt a Lenin partizánbrigád keretein belül David Mudrik, szovjet tiszt parancsnoksága alatt. Minszktől Kisinyovig számos zsidó nemzetiségű szovjet- és pártszervezőt dobtak a front mögé. A minszki és a mogiljovi illegális pártbizottságok vezetői zsidó nemzetiségű kommunisták voltak. A partizánmozgalomban különösen fontos szerepe volt a zsidó orvosoknak, egészségügyi szakembereknek.

J. Arad így összegezte a zsidó partizánmozgalom jelentőségét: “Sok zsidó partizán szerzett nagy érdemeket a németek és csatlósaik elleni harcban. Megtámadták a német bázisokat és rendőri alakulatokat, elaknásították a közlekedési útvonalakat és felrobbantották a frontra tartó vonatokat. Zsidók ezrei fizettek az életükkel a földalatti tevékenységért a gettólázadások idején, a partizánharcok során. Hozzájárultak a hitleri Németország szétzúzásához és az ellenség kiűzéséhez a Szovjetunió területéről. A zsidó partizánok dicsőséges oldalakat írtak a szovjet emberek és a zsidó nép német megszállók elleni harcának történetébe.” Mindenesetre elfelejthetjük azt a mítoszt, hogy a zsidók bárányként hagyták magukat lemészárolni, és passzívan tűrték a náci rémuralmat.

 

 

 

Jegyzetek

 

¹ Magyar nyelven – tudomásom szerint – a témában egyetlen publikáció jelent meg: J. Arad: “A szovjet zsidók megsemmisítése”. Eszmélet 55. sz. (2002. ősz) 93–118. o. Itt jegyzem meg, hogy a jelen tanulmányban foglalt alapvető tematika részletesebb és sokoldalúbb kifejtésére a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában megjelenő kisebb könyvben – Antiszemitizmus, holokauszt, államszocializmus címen – hamarosan visszatérek.

² R. L. Braham: A népirtás politikája – a holokauszt Magyarországon. 1–2. köt. Bp., Belvárosi K. 1997. Bp. 2003. okt., újabb feldolgozás, amelynek már készül magyar nyelvű fordítása: Ch. Gerlach–Götz Aly: Das letzte Kapitel. Der Mord an dem ungarischen Juden. München–Stuttgart. 2001.

³ L.: Karsai L., Sipos P., Szita Sz.: “A magyar állandó holokausztkiállítás koncepciója”. Múlt és Jövő, 2003. 4. sz. 22–27. o. Kádár G.–Vági Z.: “Szakanyag az auschwitzi tábor 18. blokkjában tervezett állandó magyar kiállítás forgatóköny­véhez”. Gépirat.

⁴ Vö.: Karsai László: Holokauszt. Bp., Pannonica Kiadó, 2001. A szerző az egyes országok szerint tárgyalja a holokauszt történetét, de éppen egyedüli az európai országok közül a Szovjetunió az, amelyik valamely okból nem kapott önálló fejezetet. Az ottani történések zavaros felidézése az Einsatzgruppék fejezetcím alatt történt meg. E téren a Karsai átal használt adatokat az újabb szakmunkák nem támaszthatják alá. A szerző figyelmét az utóbbi évtized oroszországi kutatási eredményei teljességgel elkerülték.

⁵ Egyébként eltérő adatok léteznek, hiszen pontos rekonstrukció ma már nem lehetséges, így a meggyilkoltak becsült száma 2,6 milliótól 3 millióig terjed. Az egyik legújabb feldolgozás meggyőző érveléssel a 2,8 milliós adat mellett tette le a voksát: “Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasisztszkogo komityeta”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (Szerk.: Ilja Altman) és Ilja Alekszandrovics Altman munkái, pl.: “Holokoszt i jevrejszkoje szoprotyivlenyije na okkupirovannoj tyerritorii SZSZSZR. Moszkva, Fond Holokoszt, 2002. L. még: “Isztoriografija i isztocsnyiki o Holokosztye na tyerritorii SZSZSZR”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2000. J. Arad, említett magyar nyelvű publikációja mellett, angol és orosz nyelven számos tanulmánnyal állt elő.

⁶ Mindenekelőtt az Eszmélet 45. számára hívom fel az olvasó figyelmét. A holokauszt egyedisége és kivételessége problémakör kapcsán E. Nolte tarthatatlan nézeteit több szerző is megemlíti. Nolte ugyanis a hitlerizmust, a holokausztot egyfajta válaszjelenségként szemléli a sztálini repressziókra, mintha az előbbi az utóbbi következménye lenne. Amerikai történészek, mint pl. Gutenbach, akik a témakör multikulturális és etnikai összefüggéseit, aspektusait domborítják ki, gyakran tévednek a tárgykör “etnicizálásának” zsákutcájába. Izraelben a “posztcionista” történészek viszont határozottan szembeszállnak a “Katasztrófa történetének cionizálásával”, ami a témakör egyfajta “etnicizálását” valósítja meg. Vö.: Dan Mihman: “Okoncsatyelnoje resenyije jevrejszkogo voprosza”: voznyiknovenyije i realizacija igyej. Szosztojanyije izucsenyija voprosza na dannij moment i ego vozmozsnije vljanyija na drugije oblasztyi isztoriografii katasztrofi. In: Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasisztszkogo komityeta. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (szerk.: Ilja Altman), 55–73. o.

⁷ Az antiszemitizmus oroszországi történetéről l.: Zsidók Oroszországban 1900–1929. Magyar Ruszisztikai Intézet és MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp., 1995.

⁸ Vö.: David I. Kertzer: A pápák a zsidók ellen. A Vatikán szerepe az újkori antiszemitizmus kibontakozásában. Bp., 2003, 25. o.

⁹ Vö. E. Hobsbawm: A birodalmak kora. Bp. Pannonica, 2004 (megjelenés előtt, ford.: Baráth Katalin), 10. fejezet.

¹⁰ A nacionalizmus európai felvirágzásának és következményeinek talán legjobb rekonstrukcióját Eric Hobsbawm A birodalmak kora c., imént említett művében olvashatjuk, amelyre magam is támaszkodom.

¹¹ Hobsbawm azt a tendenciát is meggyőzően mutatja be, ahogyan a helyi nacionalizmusok létrehozzák a nacionalizmus különös zsidó formáját, a cionizmust, amelynek ecsetelésétől itt helyszűke miatt el kell tekintenünk.

¹² Ennek klasszikus ideológiai dokumentumáról, a “zsidók világ-összeesküvéséről” szóló – már magyarul is olvasható Cion bölcseinek jegyzőkönyvéről maga a cár is tudta, hogy közönséges hamisítvány, naplójában meg is jegyezte, hogy egy jó ügyet, mármint az antiszemitizmus ügyét “nem szabad nemtelen eszközökkel bepiszkítani”. Ennek ellenére sokan még ma is “hiteles” forrásként propagálják, akárcsak Alfred Rosenberg a maga idején. Kertzer idézett művében megjegyezte, hogy “a hamisítvány legismertebb terjesztői mind Itáliában, mind Franciaországban katolikus papok voltak”. Köztük Umberto Benigni, aki X. Pius pápa titkos kémszolgálatának főnöke volt, és 1921-ben maga nyomtatta ki olaszul elsőként e dokumentumot. Ehhez tudni kell, hogy a zsidóság lélekszáma sem Franciaországban, sem Olaszországban, de még Angliában sem érte el a lakosság 1%-át, Olaszországban legfeljebb egytized százalékát. A pápák hallgattak a nekivadult antiszemitizmus korában. Vö. uo. 342. o.

¹³ A témakörnek magyar nyelven is van már forráskutatásra épülő irodalma. Bebesi Gy.: A feketeszázak. Az orosz szélsőjobb kialakulása és története a századelőn. Bp., ELTE Ruszisztikai Központ, Ruszisztikai Könyvek VI. 1999, Ruszisztikai Könyvek VI.

¹⁴ E témakörhöz is adalékokat nyújt: Zsidók Oroszországban 1900–1929. I. m. és a Bolsevizmus és nemzeti kérdés c. idézett könyvem.

¹⁵ Vö. Kertzer i. m. 357–358. o. Példának okáért 1938-ban a Civiltà Cattolica hasábjain Mario Barbera atya az első zsidótörvény magyarországi megalkotását azzal magyarázta, hogy “a zsidók minden szempontból Magyarország uraivá váltak”, “nemzetük ösztönös és kibírhatatlan összetartása elég nekik ahhoz, hogy együttesen nyomuljanak előre világuralmuk messiási célja felé… A magyar katolikusok antiszemitizmusa sem nem alpári, fanatikus antiszemitizmus, sem nem rasszista antiszemitizmus, hanem a nemzeti hagyományok védelméért, a magyar nép igazi szabadságáért és függetlenségéért indított mozgalom.” Nem telik el három év, és a katolikus miniszterelnök, Teleki Pál a faji jellegű harmadik zsidó törvény preambulumát írja. Ez utóbbi tény szimbolikusan demonstrálja, hogy a vallási antiszemitizmus és a faji antiszemitizmus között nem mutatkoztak világos határok, gyakran nem váltak el egyértelműen egymástól.

¹⁶ Vö.: Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása. Kossuth, 1983. 175–178. o.

¹⁷ A kérdéskörben a legújabb feltáró kutatás: Gerlach–Aly i. m.

¹⁸ Meglepő, ha a holokausztkutató Karsai László – noha elutasítja Nolte és hívei teorémáját – nem tud világos és egyértelmű különbséget tenni a holokauszt és a Gulag között. Ezt az “elméleti” zűrzavart csak tetézi, hogy a Gulag már egy évtizede magyar nyelven is olvasható levéltári forrásai helyett Deák István amerikai történész 20 milliós találgatásait veszi alapul a Gulag-foglyok esetében, aminek szakszerűség igényével fellépő elemzésben már nem volna helye. Vö.: Karsai i. m. 9–13. o.

¹⁹ Az Eszmélet korábbi számaiban már kitértünk az ilyen típusú nézetek kritikai feldolgozására, ezért itt eltekintünk e nézet szennyezett politikai és szellemi forrásainak bemutatásától.

²⁰ E szempontból rendkívül tanulságos Ian Kershaw fejtegetése Hitler és a zsidókérdés témakörében: A Hitler-mítosz. Vezérkultusz és közvélemény. Kortina Kiadó, Bp., 2003, 320–352. o.

²¹ Módszertani értelemben nagyon hasonlatos ez a felfogás a “totalitarizmuselmélet” agyonkritizált dogmatizmusához, mintha éppen az arra adott válaszként jött volna létre. Maga a totalitarizmuskoncepció valóban azzal a céllal született még a hidegháborút megelőző időszakban, hogy összebogozza a fasizmus és a “kommunizmus” lényegét, hogy diszkreditálja a szovjet rendszert.

²² Dan Mihman izraeli történész igen találóan mutatja be az alapvető historiográfiai ellentéteket: “Okoncsatyelnoje resenyije jevrejszkogo voprosza. Szosztojanyie izucsenyije voprosza na dannij moment i ego vozmozsnije vlijanyija na drugije ob­lasztyi isztoriografii katasztrofi”. In: Holokoszt i gyelo jevrejszkogo antifasiszt­sz­kogo komityeta. Moszkva, Fond Holokoszt, 2003 (szerk.: Ilja A. Altman), 55–73. o.

²³ A német rendőri zászlóaljakban katonák tízezrei szolgáltak, ami szintén egy nem mellékes érv az ellen, hogy “bűnözők kis csoportja” hajtotta végre a tömeggyilkosságokat. L. erről: C. R. Browning: Ordinary Men. Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland. New York, 1992. A 101-es rendőri zászlóalj története Lengyelországban és Belorussziában megmutatta, hogy a biztonsági rendőrség katonái gyilkolták le a zsidók többségét, s azóta nem tartható tudományos munkákban az a tézis, hogy “bűnözők kis csoportja” követte el a tömegmészárlásokat.

²⁴ Éppen e számunkban Götz Aly a rodoszi zsidók pusztulásának fényében eklatánsan mutatja be ezt a problémát.

²⁵ D. Goldhagen egy ilyen egyoldalúság tükrében “fejti meg” a német fasizmus titkát. A zsidók elemi erejű kiirtására vonatkozó magyarázata, miszerint a németek a 19. századtól kezdve meg akartak szabadulni a zsidóktól, nem bizonyítható, hiszen nagyszámú vegyes házasság jött létre, és a zsidók asszimilációs foka is igen erős volt e periódusban. Fontos a mentalitás és az atmoszféra fejlődése, ami a zsidóktól való megszabadulás irányába mutatott, de még fontosabb a háború, a válság nyomán fellépő “megváltási kényszer”, bűnbakkeresés a vereségért stb. A világválság idején az értelmiség és a hadsereg vezetői körében is teljesen eluralkodott az antiszemitizmus. Egyik vagy másik tényező szerepének eltúlzása, pl. Goldhagen esetében, akinél mitizálódik a németek antiszemitizmusa, inkább megnehezíti tudományos válaszok kiizzadását, érzelmi-ideológiai aspektusokat állít előtérbe. Vö.: D. J. Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners. Ordinary Germans and the Holocaust. New York, 1996.

²⁶ L. erről R. L. Braham: Román nacionalisták és a holokauszt. Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása. Bp., 1998; Komoróczy G.: Holokauszt. A pernye beleég a bőrünkbe. Osiris, 2000.

²⁷ Vö.: Tom Bower: The Full Story of the Fifty-Year Swiss-Nazi Conspiracy to Steal Billions from Europe’s Jews and Holocaust Survivors. 1997, N. Y., Harper-Collins.

²⁸ Az alábbiakban használt adatokat többnyire Ilja Alekszandrovics Altman: “Holokoszt i jevrejszkoje szoprotyivlenyije na okkupirovannoj tyerritorii SZSZSZR”. Moszkva, Fond Holokoszt, 2002 és Jichak Arad: i. cikkéből merítettem.

²⁹ 1941 novemberében Hitler a zsidóügyben kifejtette álláspontját a jeruzsálemi főmuftinak, Hadzs Amin al-Huszeinnek. A találkozón november 28-án Hitler közölte al-Huszeinnel: “Annak a nehéz harcnak az alapjai, amelyet én vezetek, világosak. Kompromisszum nélküli harcot vezetek a zsidók ellen… Határozatot fogadtunk el a zsidókérdés szakaszonkénti megoldásáról; más népekhez is fordulunk, beleértve az Európán kívüli népeket, azzal a felhívással, hogy lépjenek fel hozzánk hasonlóan.” Hitler reményét fejezte ki, hogy a zsidókérdés német típusú megoldása arab környezetben is megvalósul. Vö. Mihman id.c.

³⁰ Polveka nazad: Velikaja Otyecsesztvennaja: Fakti i cifri. M., 1995. 83. o. és Velikaja Otyecsesztvennaja vojna (1941–1945). Kn. 4-aja, M., Nauka, 1999. 284. o.; ez irányú oroszországi levéltári adatokat l. magyarul “Népirtás a Szovjetunióban”. Szovjet Füzetek V., Bp., MRI, 1992.

³¹ Altman: “Holokoszt i jevrejszkoe szoprotyivlenyije…” i. m. 162. o.

³² Idézi Mihman i. c.: vö. Akten zur deutschen auswartigen Politik 1918–1945, Serie D, vol. XIII/2 (Göttingen, 1970), Anhang III; cm, G. L. Weinberg: German’s War for World and the Extermination of Jews. Washinton D. C. 1995. 10. o.

³³ Niels Bo Poulsen: “German POW Statements in the Filosof the Soviet Extror­dinary State Comission as a source to the Holocaust and other German Mass Killing Actions in the Soviet Union 1941–1945”. In: Holokoszt i gyelo… i. m. 87. o.

³⁴ Vö. Szbornyik szoobscsenyij Csrezvicsajnoj goszudarsztvennoj komisszii o zlogyejnyijah nyemecko-fasisztszkih zahvatcsikov. M., 1946, 7. o.

³⁵ Magyarországon ritkán idézett rendkívül értékes és alapvető fontosságú dokumentumkötetek tanúsítják mindezt: Dokumenti obvinyajut. Holokoszt: szvigyetyelsztva Krasznoj Armii (összeáll.: F. D. Szverdlov). Moszkva, 1996. Csornaja knyiga (összeáll.: Ilja Ehrenburg, V. Grossman), Moszkva–Jeruzsálem, 1993. Szovjetszkije jevreji pisut Ilje Ehrenburgu 1943–1966. Jeruszalim, 1993. Szbornyik dokumentov i matyerialov ob unyicstozsenyii nacisztami jevrejev Ukraini v 1941–1944 gg. Kijev, 2002 (összeáll.: A. I. Kruglov).

³⁶ Ilja A. Altman: Holokoszt… i. m. 152. o.

³⁷ Ilyen értelmezéshez ragaszkodik e számunk kerekasztal-beszélgetése során is Ungváry Krisztián.

³⁸ A Wehrmacht és az SS szovjet területeken elkövetett bűncselekményeinek széles dokumentációját nyújtja, beleértve a fentebbi utasítások, parancsok szövegeit is a Documents on the Holocaust, Yad Vashem, Jerusalem, 1999. 376–475. o. és a Der Nationalsozialismus Dokumente 1933–1945. Fischer Taschen­buchverlag, Frankfurt am Main, 1984, 277–321. o. L. még Yitzhak Arad: “Alfred Rosenberg and the »Final Solution« in the Occupied Soviet territories”. In: Yad Vashem Studies XIII. Ed. By Livia Rothkirchen, Jerusalem, 1979. 263–286. o.

³⁹ Altman: Holokoszt i jevrejszkoe… i. m. 145. o.

⁴⁰ Der Ewige Jude. Zentralverlag der NSDAP. München–Berlin, 1937.

⁴¹ Ez a parancs szintén arról tanúskodik, hogy Keitel tábornok, a Wehrmacht parancsnoka nemcsak a holokauszt gyakorlati megvalósításában, hanem az “ideológiai munkában” is részt vett. Documents… I. m. 375–377.o.

⁴² Vö.: Documents… i. m. 471–473. o.; a “feltáró” munkában részt vevő szökött zsidó foglyok beszámolói is egybevágnak az SS-parancsnok tanúvallomásával. Uo. 1943. dec. 16-i jelentés, 473–475.o.

⁴³ L. erről: G. V. Kosztircsenko: “Tajnaja polityika Sztalina. Vlaszty i antyi­sze­mityizm”. Moszkva, Mezsdunarodnije otnosenyija, 2003, 55–140. és Krausz T.: Bolsevizmus és nemzeti kérdés. Akadémiai Kiadó, 1989. Nemzetiségi Füzetek 8.

⁴⁴ Ebből a szempontból is tanulságos az Einsatzgruppen beszámolója a zsidók ukrajnai legyilkolásáról 1941 októberében, amely kiemeli az ukrán populáció “extrém ellenségességét a zsidókkal szemben”. A kijevi robbantás után “úgy tartják, hogy a zsidók az NKVD informátorai és ügynökök, akik a terrort elindították az ukrán nép ellen. Az összes zsidót letartóztattuk a szándékos gyújtogatás miatt Kijevben, és összesen 33 771 zsidót szeptember 29-én és 30-án kivégeztünk (utalás a Babij Jar-i mészárlásra – K. T.). Az aranyat, értékeket és ruhákat összegyűjtöttük, és a Nemzetiszocialista Jóléti Társaság (NSV) részére átadtuk a Volksdeutsch felszerelésére, és részben szétosztottuk a kinevezett városi adminisztrációnak, hogy ellássa a szükséget szenvedő lakosságot.” Documents…
i. m. 416. o.

⁴⁵ Documents… i. m. 419–420. o.

⁴⁶ Altman uo. 156. o.

⁴⁷ Vö. uo. 159–160. o.

⁴⁸ Idézi uő. 155. o.

⁴⁹ A. A. Pagyerin: “Nacisztszkij okupaccionnij rezsim na tyeritorii SZSZSZR i Holokoszt”. In: Holokoszt i gyelo… i. m. 78–81. o.

⁵⁰ I. Altman: Holokoszt i jevrejszkoe… i. m. 154. o.

⁵¹ Documents… i. m. 433. o.

⁵² A szovjet történészek a holokauszt történetéhez tartozó antifasiszta ellenállás “zsidó fejezetét” nem kutathatták. Miként a holokauszt áldozatainak a feltárása “a békés szovjet állampolgárok” fogalma alatt “tűnt el”, a zsidó ellenállás a szovjet partizánmozgalom egyébként igen gazdag történetében “szívódott fel”.

⁵³ Documents… i. m. 463–471. o.

A tanulmány történeti szempontból vizsgálja a "létező szocializmus" és a szerteágazó baloldali radikális eszmerendszerek viszonyát. Ezek – miközben osztályalapú társadalomban gondolkodtak – egységesek voltak a szovjet típusú társadalom elutasításában. A baloldali radikálisok kezdetben a szovjet társadalom etatizmusában látták a forradalom vereségének okát, majd a gazdasági világválság és a szovjet érdekszféra terjeszkedésének hatására egyre inkább előtérbe került a "létező szocializmus" államkapitalista jellegének hangsúlyozása. Bár a második világháború után a baloldali radikális mozgalmak marginalizálódtak, mozgásterük beszűkült, érdemes végiggondolni, hogy az államszocializmus végére nézve milyen tanulságokkal szolgálhat e kritika.

Az Eszmélet 58. számában jelent meg szerkesztőtársam, Szigeti Péter tanulmánya: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok címen. Az írás – hiszen célja éppen ez, vagy inkább ez is volt – komoly vitát kavart, talán e lap történetének legszerteágazóbb disputáját. Ez természetesen nem véletlen. A vita nem csupán látszólagos tárgyáról, a (fél)múlttá oszlott “államszocializmusról” folyt és folyik, de jelenünkről – “sto gyelaty?”, hogy egy immár megtagadott klasszikus szavaival éljek – és mindenekelőtt jövőnkről, saját helyünkről, (ön)reflexióinkról is szól. Fontosságát éppen ez adja: a múlt a jövőben válik aktuálissá, és az elemzés egyben program is. Következetlenség, mi több, felelőtlenség volna nem így kezelni. Magam eddig a partvonalról követtem a diskurzust; olvastam, vitatkoztam, gondolkodtam, ha úgy adódott, fordítottam a megjelenő írásokat. És most, amikor az Eszmélet szerkesztősége úgy döntött, hogy formailag (ha úgy tetszik: formálisan) “lezárja” az államszocializmusról folytatott vita egy etapját (mesterségesen, pusztán a szerkesztés követelményeinek engedelmeskedve kimetszve egy szeletet a folyamatból, de hát mi mást tehetnénk?), mégis úgy gondolom, hogy magam nem szólok hozzá közvetlenül az elhangzottakhoz. Ellenkezőleg: az esetlegesen jövővé transzformálódó múltat igyekszem szóhoz juttatni. Nem azért húzódom tanult szakmám, a “történész” kvázi-objektív hátterébe, mert nincs véleményem az elhangzottakról: sokkal inkább azt szeretném megmutatni, hogy milyen történeti előzményei voltak ennek a vitának, és így a jelen egy rövid momentumát az őt megillető szélesebb történeti háttérbe ágyazni. A múlt értelmezése, a tanulságok levonása – én ebben hiszek – önmeghatározásunk legfontosabb eleme. Hagyjuk hát szóhoz jutni azokat is, akik kronológiailag, egy mechanikusan lineáris (vö. undialektikus) síkon szemlélve nem vehettek részt ebben a diskurzusban. Különösen itt, ebben a szomorú, depresszív közép-kelet-európai régióban, ami mégis a miénk. Jobbadán alig ismert szereplők lépnek fel az alábbiakban; nyugaton is ignorált képviselői ők egy (ön)kritikus kommunizmusnak, itt pedig, az építés egykori színhelyén teljességgel megtagadottak. Hadd jussanak hát szóhoz most ők is, az elfeledettek, akik nélkül (bár szponzorként sosem szerepelhettek volna) nem jöhetett volna létre ez a vita. Hiszen a szereplőket – jómagunkat, jómagamat is – a múlt aktorai öltöztették… Végül még egy nagyon személyes megjegyzés, mielőtt teljesen a háttérbe vonulnék: ez az írás társammal és elvtársammal, Járai Erzsébettel folytatott hosszú beszélgetések és viták eredménye. Sajnos ma már ő is a jövőbe olvadó múlt része csupán. Mégis: talán nincs szebb halál…

 

Lassan másfél évtizede, a Szovjetunió és a kelet-európai tömb felbomlásakor a világ médiája nap mint nap a “kommunizmus bukásáról” elmélkedett. Nemigen vizsgálták azonban, hogy mi is volt ez az elbukott “kommunizmus”, amely – egykori impériumának legnagyobb részén – valóban eltűnt a történelem süllyesztőjében, miután képtelen volt továbbra is fenntartani működését, amelyet az alkalmazott ideológia és a prózai valóság közötti égbekiáltó antagonizmus jellemzett. A “kommunizmus bukása” a legtöbb elemző számára egyszerűen csak a polgári demokrácia (horribile dictu: a kapitalizmus, hogy egy mind kevésbé divatos terminológiával éljünk) valamiféle apoteózisához szolgált ideológiai takaróul – Fukuyama nyomán többen odáig jutottak, hogy még a “történelem végét” is meghirdették.¹ Az euforikus hangulatban szinte észrevehetetlenné halkult azoknak a maradék marxistáknak a hangja, akik nem azonosultak az alapjaiban megrendült “szocialista” világrendszerrel, és azt bizonygatták, hogy annak látható kudarca lényegileg nem változtat a kapitalizmust jellemző osztálystruktúrán. A hivatalos baloldal természetesen már jóval korábban megkezdte rugalmas elszakadását a marxizmustól. A szociáldemokrata (illetve magukat ekként definiáló) mozgalmak történetében a német SPD 1967-es Bad Godesberg-i konferenciája tekinthető egyfajta szimbolikus fordulópontnak, míg a magukat “kommunistának” nevező pártok a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján fújtak takarodót addigi politikájuknak, többnyire nevüket is megváltoztatva. Azokat a baloldaliakat, akik továbbra is ragaszkodtak a kapitalista társadalom osztályalapú szemléletéhez, hovatovább afféle csodabogárnak tekintették. Ahogy az oxfordi Felipe Fernández-Armesto professzor megfogalmazta Millennium címen megjelent, számos nyelven bestsellerré vált “alternatív világtörténetének” epilógusában: “A keményvonalas baloldalnak két mentsége is van, amit tovább finomítgathat: először is leszögezi, hogy a 20. század végén szétesett államok és pártok nem voltak igaz kommunisták, csupán az »államkapitalizmus« vagy valamilyen más deviancia és eretnekség követői. Másodszor kifejti, hogy Marx történelmi sémájának nem adatott elegendő idő a megvalósuláshoz: az osztályharc tovább folytatódik, bár most éppen a viszonylagos nyugalom időszakát éli; a forradalmi robbanás azonban – még ha tétova léptekkel is – visszavonhatatlanul közeledik. A marxizmus, hasonlóan a legszilárdabb vallásokhoz, nem zavartatja magát a racionális érveléstől; követőinek konoksága a hitre emlékeztet, amely az egyházat azután is egyben tartotta, hogy Jézus eszkatologikus jóslatainak beteljesedése – amit apostolai még minden percben vártak – kitolódott a távoli jövőbe.”² Jelen írás ezeknek a “keményvonalasoknak” az elképzeléseit járja körül kialakulásuktól lényegében napjainkig. Célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a “baloldali radikalizmus” meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben még maga a bolsevizmus is annak tekinthető –, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. (E mozgalmakat egyébként először Daniel Cohn-Bendit foglalta össze “tudományos igénnyel” ezen a néven 1968-ban.) Munkahipotézisként, kiindulási pontként mindenképpen felhasználható. Részletesebben a következő irányzatokat sorolnám ide:

• trockizmus (különösen a “IV. Internacionálé” megalapítása utáni trockista irányzatok);
• tanácskommunizmus (a húszas évek klasszikus tanácskommunizmusa, amelyet Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter, Sylvia Pankhurst stb. neve fémjelez, valamint az ötvenes–hatvanas évek “második hulláma”, Paul Mattick, Cajo Brendel stb. korszaka);
• kollektivista anarchizmus;
• anarchista kommunizmus (“platformizmus” – Nyesztor Mahno, Pjotr Arsinov stb.; “anarcho-marxizmus” – Guy Aldred és köre; napjaink liberter kommunizmusáig);
• bordigizmus (a húszas–harmincas évek franciaországi szervezeteitől a hetvenes évek bordigista miliőjéig – Jacques Camatte Invariance-áig és napjaink neobordigista csoportjaiig);
• ouvrierizmus (Henry Simon, az ICO és az Echanges et Mouvement, a Collective Action Notes);
• tercermundista baloldaliság (a nyugati maoizmus, guevarizmus);³
• szituacionizmus (az ötvenes évektől napjaink “posztmodern kommunizmusáig”);
• anarcho-szindikalizmus (szovjet-orosz, francia, német, spanyol, amerikai – ipari unionizmus – és ex-szovjet változatai).

A fenti felsorolás esetleges, és korántsem teljes. A fókuszt némileg mégis szűkíti: egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentrálok (ebből a szempontból a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik – története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a “szintézisre” való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban). A fenti irányzatok még abban sem közösek, hogy “baloldalinak” tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát. Az egyik pillér a baloldali kommunizmus: eszmerendszere nem az 1917–1923-as forradalmi hullám terméke. A marxizmuson belül mindig is léteztek olyan irányzatok, amelyek a parlamentarizmust elutasították, bírálták a szakszervezeti formákat, s antietatista módon fogták fel a proletárdiktatúrát. 1917–1918-ig ezek azonban jórészt teoretikus viták maradtak: egyrészt addig nem létezett a szó szoros értelmében vett kommunista mozgalom (vagyis nem volt mihez képest “baloldali kommunistának” lenni), másrészt – és ez a fontosabb – a baloldali kommunisták elsősorban a hatalomgyakorlás konkrét formáit, a forradalom gyakorlati megszervezését kritizálták. Taktikai-szervezeti ellentéteket emeltek általánosabb síkra, és ennek megfelelően a baloldali kommunizmus kulcskérdése a szovjet-orosz példához való kritikai hozzáállás lett. A baloldali kommunista irányzatok leginkább éppen ebben a kérdésben, illetve a hozzá kapcsolódó szervezeti konklúziókban különböznek egymástól, és sorolhatóak többé-kevésbé egységes típusokba. Más baloldali radikális áramlatoktól – főleg a kollektivista anarchizmus különféle változataitól – ugyanakkor a proletariátus diktatúrájának elfogadása, a centralizációs szervezeti törekvések, a federalizmus elutasítása különböztette meg őket.

Ennek megfelelően négy alaptípust állíthatunk fel, amelyek elsősorban Nyugat-Európára voltak jellemzőek, de mindegyik irányzat képviselőit megtalálhatjuk Szovjet-Oroszországban éppúgy, mint több kelet-európai országban, köztük Magyarországon is.⁴ Ez a négy, elnagyolt vonalakkal felvázolt típus is megmutatja, hogy mennyire nem beszélhetünk egységes “baloldali kommunizmusról”. (E tipologizálási kísérletbe nem veszem bele a bolsevik párton belül Szovjet-Oroszország első éveiben fellépő “baloldali kommunistákat” – Buharint, Pjatakovot, Preobra­zsenszkijt, Radeket, Oszinszkijt stb. –, akik a bolsevik politikai koordináta-rendszeren belül foglaltak el “baloldali” pozíciót, de a bolsevizmussal mint olyannal soha nem álltak szemben. Ugyanez vonatkozik a “baloldali ellenzékre” is. Trockij és követői is csak akkortól tartoznak érintőlegesen e kategóriába, amikor a trockizmus – a húszas évek legvégétől – önálló, nemzetközileg szerveződő politikai mozgalommá fejlődik. Persze mindezen mozgalmakon belül is voltak olyan személyek, akiket “baloldali kommunistának” nevezhetünk, de esetükben “baloldali kommunizmusról” mint világosan elkülöníthető – sőt akaratlagosan elkülönülő – mozgalomról nem beszélhetünk.)

A trockistákat nem elsősorban az jellemezte, hogy Lev Trockij – önmagában is folytonosan változó – tanait követték, hanem az, hogy a Szovjetunióval szemben a “kritikus támogatás” talajára helyezkedtek. “Baloldaliságuk” sokkal inkább volt egyfajta “ellenzékiség” a hivatalossá jegecesedett marxizmus–leninizmussal szemben, mintsem alapvető elvi egyet nem értés. Ez tetten érhető öndefinícióikban is: “bolsevik leninistákként”, “igazi leninistákként” stb. tekintettek önmagukra, és jóllehet, magukat gyakran “baloldaliaknak” definiálták, alapjában nem akartak mást, mint ami az “elfajult munkásállam” gyakorlati politikája volt. Ennek megfelelően a többi baloldali kommunista irányzattal csak eseti kapcsolataik voltak, azoktól lényegében – többnyire éppen Leninre hivatkozva – élesen elkülönültek. (Más kérdés, hogy a sztálinista terminológiában többnyire az összes baloldali kommunistát, de nemritkán még az anarchistákat is “trockistának” bélyegezték, ez azonban sokkal inkább volt szitokszó, mint politikai jellemzés, és lényegében annyit jelentett: ellenség.) A baloldali kommunizmust jellemző kritikai elemzést általában nem vették át; a forradalmi mozgalom aktuális kérdései a trockista csoportok számára mindig taktikai, a baloldali kommunisták számára stratégiai-elvi kérdésként jelentek meg. A trockizmus tulajdonképpen a leninizmus forradalmár-mozgalmár aspektusát hangsúlyozta, és egy, a gyakorlati következtetéseket ignoráló, ám ideológiailag következetes leninizmust képviselt – szemben a sztálinizmussal, amely a leninizmus gyakorlati következtetéseit vitte ad absurdum, és az ideológiát ezért néhány sematikus megállapítássá silányította. A trockizmus ellensúlyként szerepelt azon a politikai mérlegen, amelynek tengelyét a sztálinizmus képezte. Ebben az értelemben egyáltalán nem része a baloldali kommunizmusnak, még ha avval sok ponton érintkezik is. A trockizmus ugyanakkor sok baloldali kommunista számára az első lépcsőfok volt a hivatalos irányzattal való szakításhoz: logikus következménye volt ez a világ kommunista mozgalmában a húszas–harmincas évek fordulóján megjelenő ideológiai sematizmusnak és a kibontakozó politikai boszorkányüldözésnek. Trockij – a sztálini ikonográfia mitikussá növő főgonosza – afféle “csak azért is” személyiséggé magasztosult a sztálinizmussal szembeforduló kommunisták számára; ebben persze fáradhatatlan önreklámozó tevékenysége is szerepet játszott.

Az anarcho-kommunisták⁵ teljesen szembefordultak a leninizmussal és a Szovjetunióval. Elutasítottak mindennemű állami szervet, és az állam “elhalása” helyett annak azonnali eltörlését, forradalmi harcot követeltek. Ez lényegében a kollektivista anarchistákkal rokonította volna őket, ám az anarcho-kommunisták emellett többnyire a proletariátus diktatúráját is szükségesnek tartották, és ez az anarchisták számára elfogadhatatlan volt. Az anarcho-kommunisták szerint ezt a diktatúrát az önmagát megszervező proletárosztály gyakorolja majd (e szerveződés adekvát formájának többnyire a munkástanácsokat vagy a kommunákat tartották), amely kíméletlen diktatúrát gyakorol a burzsoáziával szemben, de adott esetben akár a mozgalmon belül jelentkező reformizmussal szemben is. Így elutasították a klasszikus anarchizmus univerzális szabadságképét, és sokkal kisebb hangsúlyt helyeztek az egyén szerepére, mint általában az anarchisták.⁶ Megtartották azonban viszolygásukat minden politikai szerveződéssel szemben: a forradalmat mindig a termelők önfelszabadításaként értékelték, és a gazdasági harc formáira, mindenekelőtt az általános sztrájkra és az abból-amellett kifejlődő fegyveres felkelésre helyezték a hangsúlyt. A célzott politikai merényleteket adott esetben elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartották, ám ideológiájuknak ez csak periférikus része volt: az 1890-es évek híres anarchista merényleteiért magányos, individualista anarchisták, illetve ilyen elméleti alapon álló kis csoportosulások voltak inkább felelősek. Az anarcho-kommunizmus gyakran összefonódott a tanácskommunizmussal, különösen Németországban.

A tanácskommunizmus nem volt ab ovo bolsevikellenes. Szovjet-Oroszország fejlődése, a Komintern taktikázó politikája vezette el őket oda, hogy előbb azok gyakorlatát, majd a teljes lenini elméletet tagadni kezdjék. Az irányzat vezető ideológusai régi, közismert kommunisták voltak: Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter⁷ . A baloldali kommunista irányzatok közül messze ez volt a legnagyobb hatású; pártjainak és szervezeteinek taglétszáma a húszas évek elején Németországban a százezer főt is megközelítette. Önmagában is több irányzatra oszlott, és széles, nemzetközi szervezeti bázisra épült. Szervezeteit az 1923-ban létrehozott Kommunista Munkásinternacionálé (Kommunistische Arbeiter-Internationale – KAI) igyekezett összefogni.⁸ Bomlásából (amely az 1920-as évek közepén–végén kezdődött) szinte a teljes baloldali radikális paletta újratermelődött: anarchista csoportok, szindikalisták csakúgy, mint terrorista áramlatok vagy éppen pártkommunisták. 1945 előtt egyértelműen a tanácskommunista miliő tekinthető a baloldali radikalizmus (de legalábbis a baloldali kommunizmusként definiálható szféra) centrális erejének.

Legkisebb nemzetközi erővel a bordigizmus rendelkezett. Ez az irányzat az ortodox leninista Amadeo Bordiga⁹ szellemi irányításával elsősorban a franciaországi olasz emigránsok között működött (többé-kevésbé egységes, letisztult mozgalomként csak a húszas évek legvégétől). A sztálinizmussal Lenint – pontosabban egy általa kreált, más módon idealizált Lenin-képet – állította szembe, ám Trockijt és a trockistákat is lényegében sztálinistának tartotta. Etatista, szigorúan szervezett mozgalomként működött, amely azonban élesen elutasított minden kompromisszumot a burzsoá állammal, elítélte a parlamentarizmust, a népfrontjellegű paktumokat, és tiszta proletárforradalmiságot kért számon a munkásosztályon. Fontosságát nem tömegereje adta – ilyennel sosem rendelkezett –, hanem azok a finoman dialektikus, részletes elemzések, amelyekkel a bordigista hagyományokat ápoló csoportok koruk munkásmozgalmának eseményeit értelmezték. Ezek az írások csak alaposan megkésve, az ötvenes-hatvanas évekre váltak szélesebb körben ismertté a “balos” mozgalmakban, és így – dacára autentikus forradalmi gyökereiknek – inkább csak az “újbaloldal” eszközkészletébe olvadtak be, alaposan felpezsdítve az érdeklődést a dialektika iránt, és átvéve a tanácskommunizmus központi szerepét a baloldali kommunista miliőben.

Nem tartozik szorosan a baloldali kommunizmushoz, ám világszerte, így Magyarországon is jelentős hatással működött a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World – IWW) nevű amerikai szervezet. A – leginkább anarcho-szindikalistának tekinthető – csoport 1905-ben alakult meg az USA-ban, ahol harcos fellépésének és ugrásszerűen növekvő taglétszámának köszönhetően hamarosan kiérdemelte a munkaadók között az “első számú közellenség” címet. Az 1910-es években milliós sztrájkokat is vezényelt, ám a mi szempontunkból fontosabb volt internacionalizmusa. Az IWW tagságának jó részét első-második generációs bevándorlók tették ki. Újságjai számos nyelven (1912-től magyarul is) megjelentek, és a wobblie-k – így nevezték magukat a szervezet tagjai – igyekeztek szervezkedni az óhazában is. Európa több országában is alakultak IWW-csoportok, amelyek infrastruktúrájukat – nyomdák, helyiségek stb. – szívesen bocsátották az anarchisták, illetve a hozzájuk közel álló baloldali kommunisták rendelkezésére.¹⁰

A “baloldali kommunizmusként” meghatározható irányzatrendszer azonban természetesen nem fedi le teljes mértékben azt a jelenséget, amelyet “baloldali radikalizmusnak” tekinthetünk. Az alábbi kördiagram egy vázlatos sémát igyekszik felállítani, amely nyilván nem alkalmas az egyes irányzatok árnyaltabb ábrázolására, de talán segítségünkre lehet jelen munka témájának elnagyolt meghatározásában:

 

Az ábrán a középső kör jelöli a “baloldali radikalizmus” néven absztrahált eszme- és mozgalomrendszert. Látható, hogy mind az “anarchizmus”, mind pedig a “kommunizmus” részben kikerül ebből a kategóriából: a nem osztályalapú anarchistákat éppúgy nem sorolom ide, mint az etatista kommunistákat: a “baloldali radikalizmus” ugyanis sokkal inkább negációk, mintsem pozitív állítások halmazaként értelmezhető: többek között nem individualista (bár nem szükségképpen osztályalapú), és nem etatista (bár nem feltétlenül decentralista). A központi halmaz baloldalán, az “anarchizmus” és a “baloldali radikalizmus” külső metszetében a klasszikus, kollektivista, “forradalmi” anarchizmus csoportjai helyezkednek el: általában osztályalapú, mindenképpen antietatista mozgalmakról van itt szó. A másik oldalon azok a centralista elképzelések találhatóak, amelyek határozottan marxista gyökerűek, elutasítják az anarchizmus decentralizáló vagy federalista elképzeléseit, ugyanakkor államellenesek, és tagadnak mindenféle kapitalista hatalmi struktúrát (parlamentarizmus, hagyományos pártok, illetve szakszervezetek stb.). Ide tartoznak pl. a bordigisták, a tanácskommunisták pártszervező irányzatai vagy éppen egyes “renegát” trockista csoportok. A középső, centrális helyzetű metszetben azok a decentralizáló, marxista és anarchista elképzeléseket szintetizáló csoportosulások kaptak helyet, amelyek – éppen e szintézis igénye miatt – lényegében a legtipikusabb “baloldali radikális” szerveződéseknek tekinthetőek. Ezek képviselik tulajdonképpen mindazt a negációt és állítást, amelyekből összeállíthatjuk a “baloldali radikalizmus” (persze vázlatos és vitatható) ideáltípusát. Olyan szervezetek tartoznak ide, mint az angol anarcho-marxisták, a francia–orosz “platformisták”, az Otto Rühle vezette “Egységszervezet” vagy éppen a későbbi szituacionisták és mai utódaik. Végül az egyik nagy “baloldali” politikai áramlatba sem tartozó baloldali radikálisokhoz olyan outsider antikapitalista mozgalmak tartoznak, amelyek vagy csupán részleges problémákat vetnek fel a radikális változtatás igényével (anarcho-feministák, zöld anarchizmus, egyes földfoglaló mozgalmak, korunk neozapatistái stb.), vagy pedig tudatosan távolodtak el a “hagyományos” politizálás akár forradalmi kereteitől (“posztmodern kommunisták”, az antiglobalizációs mozgalmak egyes csoportjai stb.). A fenti besorolások közös gyengéje, hogy valójában nyilván egyik mozgalom sem fogadná el benne saját besorolását, kapcsolódásait… hiszen általában véve mindegyikük az egyetlen igaz út letéteményesének tekinti magát. A mi feladatunk azonban most nem valamiféle “igazság” keresése, csupán ezen “igazságok” ábrázolása.

 

Jelen munka egyik kulcsproblémája a bolsevizmus (majd a század során a világrendszerré dagadó “létező szocializmus”) és a baloldali radikalizmus viszonya. Kezdetben, körülbelül az 1920-as évek közepéig még felmerülhet a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus bizonyos mértékű érintkezése is; később már a konfrontáció és az elemzés válik hangsúlyossá. A Szovjetunió eltűntével komoly forrásanyag vált hirtelen kutathatóvá (különösen a megfelelő anyagi bázissal rendelkező nyugati kutatók számára), ugyanakkor a felkapott témára rátaláló történészek egy része nemigen látszik zavartatni magát a tényektől, és ragaszkodik az átpolitizált értelmezésekhez. Azonban a témával foglalkozó szinte minden szakember – pro vagy kontra álljanak is vizsgálatuk tárgyához – egy dologban egyetérteni látszik: általánosan “kommunizmusként” definiálják a volt Szovjetunió és a szocialista országok (önmagukban is komoly eltéréseket mutató) politikai és gazdasági berendezkedését. Történetileg ez a kommunizmus úgy jelenik meg számukra, mint a bolsevik irányzatból kinövő mozgalom – egy egyedi politikai jelenség, amely képes volt a világ jelentős részén ontologikus érvényre jutni. Ezen “bolsevikológia” horizontján csupán az ötvenes évek derekától (ebben jelentős hatása van az 1956-os magyarországi és lengyel eseményeknek, de mindenekelőtt a szovjet desztalinizációnak) jelenik meg egy olyan “reformkommunista” irányzat, amely a klasszikus kapitalista piacgazdaság és a piaci demokrácia, illetve a posztsztálinista állami berendezkedés és tervgazdálkodás között igyekezett lefektetni a konvergencia pilléreit, hogy azokra hidat verve jusson el az “emberarcú szocializmusba” – egy tervezett piacgazdaságba, amely ötvözné a polgári jogokat, az állami tulajdont és a paternalista szociális berendezkedést.

A “kommunizmusról” szóló politikai diskurzusokon túl azonban a komolyabb kutatók tisztában voltak vele, hogy maga a démonizált vagy éppen szentként tisztelt fogalom nem alkalmas a Szovjetunióban és a “szocialista” országokban uralkodott (vagy még ma is domináns szerepet játszó) gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedés leírására. Maguk a vizsgált rendszerek sem így határozták meg önmagukat, hiszen a kommunizmust csupán valamiféle végcélnak tekintették (és “tudományos” alapossággal a hozzá vezető út fejlődési szakaszait is előre lefektették). Bárki, aki kicsit is elmélyedt Marx műveiben – és ilyenek nem kizárólag a “baloldalon” akadtak –, tisztában lehetett vele, hogy a kommunizmus eredeti elméletének nem sok köze van a megvalósult rendszerekhez. A “szocializmus” – amelynek jelentése a 19. század végéig nem különült el igazán a “kommunizmustól” – éppen a bolsevik forradalom győzelme után, a szociáldemokráciával való szakítást követően alkalmas terminusnak tűnt: az új rendszer ideológusai valamiféle átmeneti formának tekintették, és formáját a “munkásság, a parasztság és a szövetséges értelmiség” paradox “demokratikus diktatúrájában” határozták meg. Kiindulópontként tehát a “szocializmus” megfelelőnek látszott; a probléma azonban 1918 után újra jelentkezett: az etatizmus és az autentikus – ha van ilyen – szocializmus konfrontációja nyilvánvalóvá vált. Az 1920-as évek elején pedig egyre több olyan, magát kommunistának vagy éppen anarchistának valló forradalmár akadt mind Szovjet-Oroszországban, mind pedig a világ más részein, aki legalábbis kétségbe vonta az oroszországi kapitalizmus eltörlését.

A “mainstream” kommunizmus “jobboldali revízióival” (tulajdonképpen az eredeti szociáldemokrata program egyfajta felújításával), valamint később az ortodox neo- és posztsztálinista pártokkal és szervezetekkel szemben egyaránt fellépő szélsőbaloldali erők többnyire marginálisak maradtak, és – leginkább az 1968-as baloldali reneszánszot követően – az uralkodó ideológia (valamint nemegyszer saját gyakorlatuk) könnyűszerrel besorolhatta őket az extremitások és a politikai terrorizmus kereteibe. Léteztek, mint láttuk, “baloldali” kommunista erők már a bolsevizmus kialakulásának időszakában is, ám az ő – elhallgatott és félreértelmezett – gyakorlatuk és elméleti tevékenységük a “győztesek” árnyékában mindinkább a margóra szorult. Pedig ezek a gondolatok a maguk korában igenis történelemformáló erővel hatottak, sőt bizonyos szempontból máig is ható erővel. Anélkül, hogy a “mi lett volna, ha…” típusú fantáziálgatásokba kezdenénk (a történelem bebizonyította, hogy a baloldali kommunizmus nem jelentett gyakorlati alternatívát), fontos látnunk, hogy a kommunizmuson belül voltak olyan irányzatok, amelyek a bolsevikokkal szemben teljesen más elképzeléseket vallottak osztályról, pártról, önkormányzatról, forradalomról és – végső soron – magáról a kommunizmusról is. Jelenlétük egyrészt hatott arra, hogy mivé is fejlődött a bolsevizmus (amelynek mindig komoly ideológiai harcokat kellett vívni “balos” ellenfeleivel), másrészt mai közgondolkodásunk, kultúránk, politikaképünk sokat örökölt attól az 1968-ban kicsúcsosodó ideológiai forrongástól, amely gyökereit részben éppen ezekben a – nálunk jórészt ismeretlen – irányzatokban találta meg: elég, ha olyan egymástól látszólag távol eső dolgokra gondolunk, mint a punkmozgalom, a társadalmi önigazgatás, az antiglobalizációs mozgalmak vagy akár a bázisdemokratikus civil szféra.

Valójában “kommunizmusról” beszélni egy szinten már lehetetlen: maga a szó absztrakcióvá vált, felemésztették, jelentését kiüresítették és esetlegessé tették a hozzá kapcsolódó politikai hányattatások; a kommunizmus helyett kommunizmusok voltak és vannak, amelyek többnyire kompetitív és nem komplementer viszonyban állnak egymással. Vannak különféle, a kommunizmusról szóló narratívák és értelmezések, amelyek viszont az üdvtörténet és az összeesküvés-elmélet kettősségében mozogva valójában kiegészítik egymást.¹¹ A “kommunizmus” lényege a negáció: ab ovo a kapitalista, ill. osztálytársadalmi viszonyok negációja, mozgalomtörténetileg viszont az összes többi “kommunista” mozgalom kommunistaságának totális tagadása, létjogosultságuk megkérdőjelezése – ha mód adódik rá (és, mint tudjuk, gyakorta adódott), gyakorlati szinten is. A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista “pálfordulása”¹² már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló “szocializmus” egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig “elhalni” nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a “kommunizmus” intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett); 1918-ban leszámoltak az addig szövetséges baloldali eszerekkel, akiknek 1917-es programjuk nem egy elemét köszönhették. Magukba olvasztották a (csekély tömegerejű) nem bolsevik kommunista pártokat, majd 1920-ban – a Baloldaliság: a kommunizmus gyermekbetegsége megjelenésével – nemzetközi méretekben is támadást indítottak a “baloldali kommunizmus” állásai ellen; erre ekkor már lehetőséget adott, hogy az oroszországi bolsevizmus váratlan és vitathatatlan, világpolitikai jelentőségű sikereinek fényében a legfőbb viszonyulási ponttá vált a különféle kommunista (és egy ideig számos más baloldali) csoportosulások számára. Ezzel párhuzamosan haladt a korábban erős oroszországi és a nemzetközi összehasonlításban is páratlanul virulens ukrajnai anarchista mozgalom felszámolása.¹³ Minderre pedig a kronstadti felkelés leverése tette fel a koronát, amelyet a NEP meghirdetése és a bolsevik párt első komoly belső meghasonlása követett. A “kommunizmus felépítése” – bármi légyen is az – látható fordulatot vett, és az autentikus “szovjetdemokráciát” követelő tömegek számára a Vörös Hadsereg ágyúi adtak csattanós választ. Az oroszországi eseményeket egyre több kétellyel figyelő radikális baloldaliak – jóval a kronstadti lázadás leverésében kulcsszerepet játszó Trockij előtt – úgy látták, hogy megvan a veszélye a forradalom thermidoriánus fordulatának. Nem egy régi bolsevik is hasonlóan vélekedett.

Maga a bolsevizmus eredetileg csupán egy volt a kommunizmus számtalan irányzata közül.¹⁴ A legelső, magukat kommunistának nevező csoportok már a huszadik század legelején megalakultak Dél-Amerika több országában – ám ezeket kollektivista anarchisták (elsősorban kropotkinisták) alapították. A bolsevizmus – amely szintén egy, a szociáldemokrácián belüli szakítás terméke volt – maga is számtalan szakításon ment keresztül 1917-ig, és sok új elemet magába olvasztott, elsősorban persze 1917-ben és közvetlenül azután. Sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű a bolsevizmus és a “baloldali kommunizmus” vagy éppen az anarchista kommunizmus alapvető különbsége. Sőt amikor Lenin Állam és forradalom című írása 1919-ben először megjelent Nyugat-Európában, a különféle baloldali radikális csoportosulások – amelyek ellen Lenin nem sokkal utóbb elkeseredett ideológiai támadást indított – szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadták. Nem volt ebben semmi meglepő: ugyanezt az írást az ortodox szociáldemokraták az “anarchizmus és a blanquizmus keverékének”, “bakunyinizmusnak” nevezték – ugyanakkor maguk az anarchisták és az anarcho-szindikalisták érdeklődéssel és szimpátiával fogadták Lenin új irányvonalát. Az első angol nyelvű kiadást az antiparlamentarista-kommunista Guy Aldred Worker című lapja hasábjain olyan munkaként üdvözölte, amely egységbe kovácsolja Marx és Bakunyin legfontosabb gondolatait, sőt egy másik írásában egyenesen azt bizonygatta, hogy “…senki sem lehet valóban anarchista anélkül, hogy bolsevikká válna… és senki sem lehet igazán bolsevik, ha nem áll egyben az anarchizmus talaján is”. Aldred tehát ekkor (a második írás 1920 elején jelent meg a The Spur hasábjain) még a bolsevizmust egyszerűen a kommunizmussal azonosította – hiszen egész életében az anarchizmus és a kommunizmus azonosságát hirdette. Az Állam és forradalom elolvasásakor úgy látta, hogy végre akadt egy marxista ideológus, aki felelevenítette az eredeti államellenes koncepciót, és a kommunizmus etatista kitérői után visszakanyarodik abba az irányba, amelyet Angliában Joseph Lane már a XIX. század hetvenes éveiben kijelölt.¹⁵ A könyvet a tanácskommunista Herman Gorter fordította hollandra, és olyan híres – nemsokára a lenini pellengérre kerülő – radikálisok is jó véleménnyel voltak róla, mint Anton Pannekoek, Karl Korsch vagy az anarchista Pjotr Arsinov, a mahnovscsina intellektuális alvezére.¹⁶ Hiszen a bolsevizmus központi szerepe vitathatatlan: oroszországi győzelmével a világ minden rendű és rangú kommunistái számára egyfajta konvergenciós ponttá vált, a világméretű forradalmi mozgalom vezető erejévé. 1918-at követően a kommunista mozgalom fő dilemmái azonban egyre inkább így fogalmazódtak meg: érvényes lehet-e az orosz modell a világ más országai számára is? Egyenlő-e a világméretű kommunista mozgalom a bolsevizmus elterjesztésével? Végső soron pedig: kommunizmusnak (illetve szocializmusnak) tekinthető-e a bolsevizmus (következésképpen – persze ez újabb vita tárgya – a sztálinizmus), gyakorlati és/vagy elméleti síkon? Amennyiben igen, akkor milyen szocializmusról beszélhetünk? Ha mégsem, akkor leírható-e a szovjet rendszer a klasszikus kapitalizmus fogalmaival? Ennek a kérdésnek igen szétágazó irodalma van. A szovjet államot először vélhetőleg Karl Korsch és a német–holland tanácskommunisták (mindenekelőtt Herman Gorter) tekintették lényegében kapitalista (radikális szociáldemokrata) formációnak az 1920-as évek közepén. Az “államszocializmus” kontra “államkapitalizmus” viták során mindkét álláspont védelmezői komoly érveket sorakoztattak fel véleményük alátámasztására. Születtek köztes megoldások is: Samir Amin például a semleges “szovjet termelési mód” fogalmát használja. Mészáros István úgy érvelt, hogy “…a Szovjetunió nem volt sem kapitalista, sem államkapitalista. De a szovjet rendszert jelentős mértékben a tőke hatalma irányította: a munkamegosztás érintetlen maradt, megőrződött a tőke hierarchikus parancsrendszere is, amelynek működési módja a felhalmozásra épül”¹⁷ . Igen szellemes a romániai politológus, Ana Bazac terminológiája, aki a sztálinizmust “a kapitalizmus izotópjának” nevezi.¹⁸ De vajon tényleg csupán a körül folyt és folyik a vita, hogy miként írható le a “létező szocializmus”?

Az etatizmus és a szocializmus, tulajdonképpen a statikus állam és a dinamikus forradalom ellentmondásos viszonyára elvi szinten sokan rámutattak. Az anarchizmus tradícióinak jó része éppen erre épül. Amíg – tulajdonképpen 1917-ig – mindez csupán teoretikus viták formájában fogalmazódott meg, nem is okozott különösebb problémákat. Az oroszországi forradalom győzelme azonban egészen más megvilágításba helyezte a kérdést: a forradalom proletár jellegét (vagyis forradalmiságának feltételezett biztosítékát) hosszú ideig szinte senki sem kérdőjelezte meg, bár természetesen azért akadt néhány kivétel is. A “Munkásigazság” (Rabocsaja Pravda) nevű oroszországi illegális csoport 1923-ban már odáig jutott, hogy magának az 1917-es forradalomnak proletár voltát is vitatta. Véleményük szerint Oroszországban az “államkapitalizmus” jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus újraélesztésére is (NEP)¹⁹ . Ebben az értelemben 1917-et a kifejlődő orosz burzsoázia progresszivista szárnyának forradalmaként szemlélték, amelyet a proletariátus vívott ugyan meg, ám a hatalom egy értelmiségi-technokrata irányító réteg kezébe került. A Munkásigazság a feladatot egy új, szigorúan proletár kommunista párt megalapításában jelölte meg. Hasonlóan vélekedett a kalandos sorsú Gavril Mjasznyikov is, ám ő a német tanácskommunistákhoz és az amerikai IWW-hoz hasonlóan megoldást inkább az osztályharcos üzemi szervezetekben kereste.

Az “államkapitalizmusról” szóló tézis a Szovjetunión kívül első ízben mégis csupán 1926–1927 táján fogalmazódott meg, mikor Karl Korsch Németország Kommunista Pártját (KPD) elhagyva megalapította saját csoportját (Entschiedene Linke), és “új Zimmerwald” összehívására szólította fel a különféle országokban működő baloldali ellenzéki csoportosulásokat (a német–holland tanácskommunistákat, az olasz és francia bordigistákat, sőt Trockij külföldi híveit is). Időközben az elzárt szovjet politikai izolátorokban, a forradalmi viták e különös, kényszerű rezervátumaiban is újra meg újra megfogalmazódtak hasonló állásfoglalások. Vlagyimir Szmirnov, az egykori demokratikus centralista, aki a verknyeuralszki táborban csatlakozott Gavril Mjasznyikov követőihez, így fogalmazott: “Sohasem volt sem proletárforradalom, sem proletárdiktatúra Oroszországban. Egyszerűen egy »népi forradalom” volt lentről, és egy diktatúra felülről. Lenin sohasem volt a proletariátus ideológusa. Az elejétől a végéig az értelmiség ideológusa volt.”²⁰ Szmirnov nyomán Ante Ciliga, a veterán horvát kommunista is arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunióban egy új társadalmi forma, az államkapitalizmus alakult ki, amely rokonságot mutat – bár nem azonos – a kemáli Törökország vagy éppen a fasiszta Olaszország, a náci Németország és a hooveri–roosevelti Egyesült Államok berendezkedésével. Ciliga nem a mindennapok vagy a politikai szándékok és megoldások szintjén vont párhuzamot ezek között az országok között, hanem azt igyekezett bebizonyítani, hogy strukturálisan azonos utat követnek. Nem az állami terror fokozását vagy a népirtást, a centralizált irányítást, netán a személyi kultuszt tette meg a legfontosabb közös nevezőnek; számára sokkal fontosabb volt a tulajdon, a tőke és az állam viszonyának átalakulása, amelyben – véleménye szerint – az egyedi tőkést mindinkább az állam vagy a kvázi-állami monopólium váltja fel. Nem a tőkések vagy az állam irányítják a gazdaságot, hanem maga a tőkeviszony kényszeríti ki a gazdasági és a politikai hatalom újfajta, centralista szimbiózisát. Az államkapitalista rendszert a monopolkapitalizmus továbbfejlődéséből és az erőltetett modernizálás szükségességéből vezette le – és csupán reménykedett abban, hogy ez lesz a kapitalizmus utolsó fázisa. Hogy pusztító lesz, abban egy percig sem kételkedett.²¹

Felesleges lenne elöljáróban tovább sorolni a különféle baloldali radikális irányzatok prominens ideológusainak Szovjetunió-képét, hiszen ezekkel később részletesen foglalkozunk majd. Ebben a változatos és szerteágazó miliőben alapvetően mindenki (a baloldali radikalizmushoz csupán esetileg és felszínesen kötődő trockista-trockistoid csoportosulások kivételével) egyetértett abban, hogy a “Munkások Nagy Hazájában” nem a szocializmus egy válfaja, még csak nem is a liebknechti–bebeli szociáldemokrata “népállam”, hanem egy sajátos, az orosz viszonyokra és a két alapvető osztály közötti nemzetközi erőviszonyokra reagáló kapitalista rendszer: az államkapitalizmus épül. Ezt a rendszert hovatovább a kapitalizmus afféle “utolsó mentsvárának” tekintették. Az erről folyó vitáknak azután az 1929–1933-as világválság új lendületet adott.

Magának a válságnak a különféle ihletésű és irányultságú magyarázatai olyan mértékben eltérnek egymástól, mintha nem is egyazon jelenség elemzéseiről lenne szó. Végeredményben mégis két alaptípusra vezethetjük vissza a válság okainak – és távlati hatásainak – értelmezését: az egyik, durván “kapitalistának” nevezhető irányzat a válságot a legkülönfélébb hibák és működési diszfunkcionalitások eredőjeként szemléli, és viszonyítási alapként valamiféle ideálisnak feltételezett piacgazdasági mechanizmust tételez. Az ebből kiinduló szakemberek valamennyien egyetértenek abban, hogy a válság ténye önmagában nem feltétlenül a tőkés termelés immanens ellentmondásaiból ered; bár a válság nem rendszeridegen, de mindenképpen időleges, és nem kérdőjelezi meg a kapitalizmus alapstruktúráinak működését. Az ekképpen gondolkodó tudósok számára tehát a válságok – és nem csupán az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság, hanem általában véve a kapitalista válságok – meghaladhatóak, bár az erre javasolt intézkedésekben természetesen nincs közöttük egyetértés.

A másik, elnagyoltan “kommunistának” nevezhető irányzat képviselői ezzel szemben úgy vélték, hogy a válságok a kapitalizmus elkerülhetetlen velejárói, és bár adott esetben enyhíthetőek és – tünetileg – kezelhetőek is, végeredményben a tőkés termelési mód elkerülhetetlen felbomlásának és pusztulásának okozói és előhírnökei. A válság mint olyan tehát nem haladható meg másként, csupán a kapitalizmuson túlmutató, azt teljes mértékben elvető termelési módok útján. E termelési módok leírása tekintetében közöttük is késhegyre menő viták folytak (és tulajdonképpen folynak mind a mai napig).

Az 1929-ben kirobbanó nagy gazdasági világválság mindazonáltal nem csupán méreteiben, de minőségileg is különbözött minden korábbi recessziótól – sőt éppen nemzetközi kiterjedtsége és mélysége okán, vagy­is addig példátlan méretei miatt vált jellemzően mássá. Az események sok korabeli szemlélő számára inkább a “kommunista” elemzések és előrejelzések igazát látszottak bizonyítani. A válságra és a válság kezelésére születő magyarázatok és elképzelések azonban mindkét oldalon jelentősen átpolitizálódtak, és a közgazdaságtudomány frontjain már-már az 1945 utáni bipoláris világrendet előrevetítő csatára sorakoztak a rendszer védelmezői és azok, akik a lerombolására, egy új gazdasági világrend kialakítására törekedtek.

Ez a kép azonban csalóka. Míg a polgári társadalom oldalán álló közgazdászok legalább egy dologban egyetértve azt vallották, hogy mindenképpen kívánatos lenne a kapitalista szisztéma fenntartása (bár voltak olyanok is, köztük maga Keynes, akik hosszabb távon ezt nem tartották lehetségesnek), addig paradox módon az ideológiailag sokkal egységesebbnek és fegyelmezettebbnek tűnő kommunisták képtelennek mutatkoztak bármiféle minimális közös nevezőre jutni. A szovjet közgazdászok (ideértve a Komintern irányvonalát elfogadó más országbeli kollégáikat is) többnyire kénytelenek voltak azzal megelégedni, hogy gondosan gyűjtötték és elemezték (nemritkán meg is hamisították, vagy legalábbis áthangszerelték) a tőkés világgazdaság adatait, majd azokat a marxi válságelmélet primitív sztálini torzításának lózungjaival öntötték nyakon. Eredeti elméletalkotásra nemigen törekedhettek – ha másért nem, egzisztenciális okokból meggondolandó volt számukra bármiféle önálló gondolat kifejtése, amennyiben nem akartak Pjatakov, Preobrazsenszkij vagy éppen Kondratyev sorsára jutni. A válság hatása a szovjet gazdaságra pedig olyan tabutéma volt, amely tulajdonképpen mind a mai napig nincs megnyugtatóan feldolgozva. Ugyanakkor a nagy válság magyarázataiban ma sem kerülhetjük meg a “kommunista” oldal szellemi hozadékát – ugyan a marxista közgazdászok egyfelől gúzsba kötve voltak kénytelenek táncolni, másfelől viszont nem torzította el szemléletüket a kapitalista termelési mód örökkévalóságának az ábrándja. És persze nem egy olyan marxista közgazdász is dolgozott ezeken a kérdéseken (persze főként a Szovjetunión kívül), akik éppúgy szemben álltak a sztálinista állam- és gazdasági rend elképzeléseivel, mint kapitalista kollegáik – csak éppen a másik oldalról. Ők fő feladatuknak többnyire éppen a szovjet rendszer vizsgálatát tartották, amelyet továbbra is (sőt egyre inkább) meglehetősen egységesen a kapitalizmus utolsó fázisának (államkapitalizmus) tekintettek.

 

Varga a nagy válságot többféle tényező együttes hatásaként szemlélte. Különlegességét éppen abban látta, hogy a kapitalizmus addigi önszabályozó korrekciós mechanizmusai az általános válság hatására működésképtelenné váltak, és a különféle partikuláris recessziók egymást felerősítve lényegében visszájára fordították a válság meghaladására tett lépéseket is. A marxi általános válságmodellhez képest Varga több eltérést is észrevett:

1. A monopolkapitalizmus korában a tőkés termelés immár teljes mértékben áthatotta a mezőgazdaságot is; így az agrárium esetleges kedvező helyzete többé nem képes enyhíteni az ipari-kereskedelmi válságot (még kevésbé a pénzügyi összeomlást). A mezőgazdaság tőkés integrációja egyrészt a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű velejárója, másrészt pedig további fejlődésének akadálya is.
2. A Marx által absztrahált “világpiac” immár modellként sem használható: a nemzetgazdaságok közti egyre erősödő verseny a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi hitelrendszer ellehetetlenülését hozta magával.
3. A szabad versenyes kapitalizmus átadta helyét a monopolkapitalizmusnak, amelyben többé nem érvényesülhetnek a túltermelést szabályozó olyan immanens mechanizmusok, mint az árak csökkenése, mivel a monopóliumok erőpozícióból természetellenesen igyekeznek gátat vetni a gazdaság általuk ellenőrzött szektoraiban a profitráta csökkenésének, ám ezáltal éppen az átlagprofitráta zuhanását érik el. Ugyanakkor a monopóliumok ellehetetlenítik a kapitalista rendszer minden más rétegét (a kisebb vállalkozásokat csakúgy, mint a termelő osztályokat: a proletariátust és az agrártermelőket), ezáltal viszont szűkítik saját piacaikat.
4. Míg Marx válságelméletét az intenzív és extenzív növekedés állapotában lévő kapitalizmus feltételei között dolgozta ki, addig Varga azt tételezte, hogy az 1929-ben kezdődő recesszió már eleve a kapitalizmus – a fentebbi pontokban kifejtett – általános válságának alapjáról indult ki. Ez a gazdasági összeroppanás ráadásul politikai bizonytalansággal párosult, hiszen a Szovjetunió léte és a forradalmi mozgalmak világszerte bizonytalanságot keltettek, és óvatosabbá tették a befektetőket.

 

Varga úgy vélte, hogy a válság adott esetben elodázható, de minden intézkedés egyben olyan mellékhatásokat okoz, amelyek előrevetítik az új, még súlyosabb válságot. A kapitalizmus saját törvényei és belső ellentmondásai miatt képtelen elkerülni az egyre súlyosabb recessziókat, a válságok egyre mélyebbek és hosszabbak lesznek, míg a fellendülés időszakai mind kurtábbak és gyengébbek: a gazdasági hullámok szinuszgörbéje egyre laposabbá válik, hogy végül olyan permanens válságba torkolljon, amit a kapitalizmus végül nem lesz képes kiheverni.²²

Mindez eddig nem sokban különbözik a szovjet közgazdászok általános értékeléseitől. Figyelemre méltó, hogy előrejelzései rövidebb távon beigazolódtak, hosszabb távon azonban a már-már meghaladni vélt kapitalizmus még olyan nem sejtett erőforrásokkal rendelkezett, amelyekre Varga és kollégái nem számíthattak, vagy ha számítottak is, nem írhatták le. A kulcskérdés az újabb világháború volt – amit hátborzongató módon szinte minden elemző biztosra vett –, és az azt követő bipoláris világrend. Varga a válság esetleges meghaladásának lehetőségeiről írva sok mindent megsejtett ebből. Természetesen ő maga nem elemezhette a szovjet gazdaság változásait a kapitalista termelési mód relációjában, ám ő is eljutott az “államkapitalizmus” gondolatáig: a válság hatására rohamosan növekszik az állami költségvetés szerepe, az állam a nemzeti jövedelem mind nagyobb része felett rendelkezik, saját hatáskörébe vonja a külkereskedelmet, a hitelrendszert, a munkaerő elosztását, rögzített árakat vezet be, és egyre jelentősebb szerepet szán a nem piaci jellegű mechanizmusoknak. “Az állami beavatkozás itt felsorolt és más hasonló formái azt eredményezik – summázta Varga –, hogy minden egyes vállalat profitja, sőt az egyes üzletekből adódó haszon is az egyre gyarapodó állami intézkedésektől függ. Általában minden állami intézkedés a monopoltőkének kedvez: egyes esetekben azonban igen sok függ a bürokráciától, amely az összes törvényt és rendeletet »értelmezi« és végrehajtja, s a bürokrácia állandóan növekszik.”²³

Persze Varga a fentieket az Egyesült Államokról, illetve a fasiszta országokról írta, de nehéz elhinni, hogy ne vette volna észre: mindez ráillik a szovjet gazdaság fejlődésére is. Nem csupán arról van szó, hogy a szovjet gazdaság állami irányítás alatt állt (ez a piaci viszonyokat inkább csak végtelenül eltorzította, de felszámolni sohasem volt képes), hanem sokkal inkább arról, hogy a szovjet nemzetgazdaság tulajdonképpen már a világválságot megelőzően is olyan mechanizmusokat alkalmazott, mint a válság hatására a kapitalista országok. A Szovjetunió többé-kevésbé masszív elszigeteltsége az adott körülmények között hirtelen jótékony protekcionizmusként kezdett működni, a gigantikus, lényegében azonban improduktív beruházások jóval megelőzték az amerikai New Dealt, az állami reguláció (és az állami terror) elképesztő mértékben képes volt leszorítani a munkaerő költségeit… Mindez némileg megmagyarázza, hogy miként volt képes (ha képes volt) a szovjet gazdaság jórészt elkerülni a válság begyűrűzését. Ám ezeknek az intézkedéseknek nem sok közük volt az eredeti kommunista elképzelésekhez; erre építette kritikáját a Kominterntől független baloldali kommunizmus és annak legfőbb teoretikusa, Pannekoek, aki merőben új értelmezést adott az “államkapitalizmus” tételének.

Mint már említettük, a baloldali kommunisták lényegében úgy látták, hogy a szovjet rendszer mind gazdasági, mind politikai szempontból tulajdonképpen kapitalista rendszer: a monopolkapitalizmus utáni lépcsőfok, amelyben a termelőeszközök immár nem az egyes kapitalisták, de még csak nem is a kapitalista szövetségek kezében vannak, hanem az önmagát kizárólagos államhatalommá szervező teljes kapitalista osztály kezébe kerültek. Ez az osztály tulajdonképpen nem “új” a szónak abban az értelmében, hogy funkciói – a bérmunka rendszerének, tulajdonképpen a tőkés termelés logikájának fenntartása – megegyeznek a “klasszikus” kapitalista burzsoázia szerepével.²⁴ A baloldali kommunizmus talán legradikálisabb militánsa, Otto Rühle kilenc pontban gyűjtötte össze a Szovjetunióval szembeni baloldali kommunista érveket:

1. "A bolsevizmus egy nemzeti doktrína. Eredetileg és alapjában egy nemzeti probléma megoldására jött létre, és később fejlesztették nemzetközi szintű teóriává és gyakorlattá, általános doktrínává. Nacionalista jellemzői az elnyomott népek függetlenségi küzdelmeinek támogatásában is megnyilvánulnak.
2. A bolsevizmus tekintélyelven alapuló rendszer. Számukra a társadalmi piramis csúcsa a legfontosabb és a meghatározó tényező. A hatalom a mindenható egyén kezében van. A vezető kultuszában a legtökéletesebben megvalósul a burzsoá egyéniség ideálja.
3. A bolsevizmusra végletesen centralizált szerveződési forma a jellemző. A központi bizottság a felelős minden kezdeményezésért, vezetőségért, irányításért és parancsért. A burzsoá államhoz hasonlóan a szervezet vezetői a burzsoázia szerepét játsszák; a munkásoknak egyetlen szerepük az engedelmesség.
4. A bolsevizmusra a katonai hatalom politikája a jellemző. Élénken érdeklődik a politikai hatalom iránt, amely számára teljességgel megegyezik a hagyományos burzsoá értelemben vett politikai formákkal. Magában a szervezetben sincs helye a tagok önirányításának. A hadsereg felépítése szolgáltatta a legfontosabb mintát a párt struktúrájához.
5. A bolsevizmus egyenlő a diktatúrával. Brutális erővel és terrorista módszerekkel arra törekszik, hogy elnyomja a nem bolsevik véleményeket és intézményeket. A “proletariátus diktatúrája” valójában a bürokrácia vagy egyetlen személy diktatúrája.
6. A bolsevizmus mechanikus módszereket alkalmaz. Automatikus koordinációra törekszik, a technikailag biztosított alkalmazkodásra és egy olyan társadalmi rendre, amelyben a leghatásosabb totalitárius rendszer működik. A központilag “megtervezett” gazdaság szándékosan összekeveri a technikai-szervezési problémákat a társadalmi-gazdasági kérdésekkel.
7. A bolsevizmus társadalmi felépítése teljességgel burzsoá alapokon áll. Nem törölték el a bérmunka rendszerét, és elutasítják, hogy a proletariátus önmaga döntsön a munka termékéről. Alapvetően a burzsoá társadalmi rend osztálykeretei között marad. Ily módon fenntartják a kapitalizmust.
8. A bolsevizmus csak a polgári forradalom keretein belül forradalmi tényező. Képtelen megvalósítania a szovjetrendszert, ezért alapvetően alkalmatlan a társadalom és a gazdaság burzsoá struktúráinak megváltoztatására. Nem a szocializmust, hanem az államkapitalizmust hozta létre.
9. A bolsevizmus végül is nem a szocialista társadalom felé vezető híd. A szovjet rendszer nélkül, az emberek és a dolgok teljes és radikális forradalmasítása nélkül képtelen teljesíteni azt az alapvető szocialista követelést, hogy véget vessen a kapitalista elidegenedésnek. A burzsoá társadalom utolsó lépcsőfokát képviseli, és nem az új társadalom irányába tett első lépést.”²⁵

 

Alapvetően ebben a logikában mozgott Pannekoek válságértelmezése is. Az imperializmus korszakát lezárultnak látta: a tőkés termelés fehér foltjai lényegében eltűntek, a harc immár nem az újabb piacokért, hanem a piacok horizontális és vertikális újrafelosztásáért folyik. Vargától eltérően Pannekoek nem a nemzetgazdaságokat tekintette fő aktornak, hanem a haldokló “klasszikus” kapitalizmus és az újonnan kialakuló államkapitalizmus közti küzdelmet. Számára, a baloldali kommunista számára a nagy válság paradox módon nem a kapitalizmus haláltusáját jelentette, mint azt a bolsevik orientációjú közgazdászok és ideológusok hangoztatták, hanem csupán egy új kapitalista termelési mód kialakulásának szülési fájdalmait. Pannekoek már 1913 elején vitába szállt Rosa Luxemburgnak A tőkefelhalmozásban kifejtett “dekadencia”-elméletével, majd 1929-ben Henry Grossman elképzeléseivel.²⁶ Luxemburg úgy látta, hogy a tőkés rendszer beprogramozott bukását a piacok, Grossmann szerint pedig a profit hiánya okozza majd. Pannekoek ellenben úgy vélte, mindketten tévednek: a kapitalizmus bukásának kizárólag a proletariátus tudatos, szervezett cselekvése lehet a záloga.

Ebben az értelemben Pannekoek egyértelműen úgy látta, hogy a válság gazdaságilag meghaladható: végül ki fog alakulni egy olyan világméretű, globális államkapitalista rendszer, amely képes lesz felülemelkedni a nemzetgazdaságok konkurenciaharcain, és – ahogyan az állam a nemzetgazdaság szintjén igyekszik az össztőkés érdekeket szem előtt tartva koordinálni a versenyt – valamiféle államok feletti államként mindig a globális kapitalizmus érdekeinek katalizátoraként funkcionálni. A politikai különbségeket Pannekoek ebből a szempontból másodlagosnak tekintette. Úgy vélte, hogy az államhatalom bármikor képes valamely politikai formából egy másikra váltani; parlamentáris demokráciából fasizmussá válni, mint Németország esetében vagy fordítva, de éppígy akár “szocialistává” is alakulhat – amennyiben ezt követeli a kapitalizmus megőrzésének “magasabb érdeke”. Pannekoek végső soron egy globalizált kapitalista rendszert látott kiemelkedni a nagy válságból, amely – miután megvívja utolsó politikai jellegű harcait – végül a tőke áramlásához szükséges szintkülönbségektől eltekintve egységes gazdasági rendszerként, afféle szuper-monopolkapitalizmusként fog működni.

Pannekoek éppen azzal magyarázta a Szovjetunió viszonylagos immunitását a válságjelenségekkel szemben, hogy a bolsevik állam tulajdonképpen elébe ment a kor követeléseinek. Minden erejével azon igyekezett, hogy cáfolja: a szovjet eredmények valamiféle kommunista tendenciát jelentenek. Míg a Komintern közgazdászai azzal érveltek, hogy a szovjet gazdaságban megszűnt a termelőeszközök magántulajdona, addig Pannekoek és követői azt hangsúlyozták, hogy a tulajdon lényege nem a birtoklás, hanem a megfosztatás: bár a termelőeszközök valóban nincsenek többé magánemberek kezében (és így pl. nem örökíthetőek), de a termelők maguk továbbra sem rendelkezhetnek felettük, munkájuk termékétől és így magától a munkafolyamattól éppúgy el vannak idegenedve, mint bármely kapitalista üzemben. A válság hatására – állította Pannekoek – ez az elidegenedés még fokozódni fog, bár nem elképzelhetetlen, hogy a kialakuló globális kapitalizmus a termelők életszínvonalát hosszabb távon javítani fogja. A megfosztottság azonban tovább növekszik majd – és Pannekoek ebben látta a kapitalizmus bukásának jövőbeni okát.

Varga Jenő elemzéseiben nem sok játékteret hagyott a proletariátusnak: túlzott “objektivitását” még szovjet kollegái is többször szemére vetették. A kapitalizmus bukása számára sokkal inkább valamiféle determinisztikusan kódolt folyamat, mintsem az osztályharc eredménye. Pannekoek úgy látta, hogy a kapitalizmus hosszabb távon is képes lesz túllépni problémáin, de amit képtelen lesz kezelni, az éppen a proletariátus osztályharca lesz: “Mikor a magánkapitalizmus összeomlik – írta később, már 1940-ben Pannekoek – terítékre kerül a tervgazdálkodás, az államkapitalizmus kérdése; ezzel szemben pedig ott áll a munkások szabadsága… A munkásosztály úgy lép ebbe a harcba, hogy kénytelen a kapitalisztikus pártvezetés hagyományait cipelni, és szemei előtt az orosz típusú forradalom fantomhagyományai lebegnek.”²⁷

A válság távlati végeredménye tehát mindkét – felületesen szemlélve egyaránt marxista, kommunista alapon álló – közgazdász számára ugyanaz: a kapitalizmus bukása. Ám ezen túl szinte semmi közös nincs elképzeléseikben: amit Varga e bukás okának tartott, az Pannekoek szerint megoldható; a megoldást pedig éppen az a rendszer, vagyis az államkapitalizmus kínálta, amelyet Varga a kapitalizmus meghaladásaként propagált.

A világválság hamarosan világháborúba torkollott; a radikális baloldal (amelynek utolsó fellendülése a spanyol polgárháború idejére esett) nemzetközi méretekben teljesen dezintegrálódott. Ennek egyik oka éppen az államkapitalizmus-elmélet, illetve annak kiterjesztése volt. Egy absztrakt szinten szemlélve a radikálisok ugyanis nem láttak valódi különbséget a kapitalizmus három, általuk tételezett megjelenési formája, vagy­is a nyugati demokráciák, a hitleri nácizmus, illetve a sztálini államkapitalizmus között. Továbbra is ragaszkodtak a “forradalmi defetizmus” lenini inspirációjú elképzeléséhez, amely az adott történelmi szituációban egyre inkább doktrinernek és működésképtelennek bizonyult: elvi szinten igazolhatónak tűnt ugyan, de gyakorlatilag bármiféle cselekvést lehetetlenné tett, és tulajdonképpen zéróra redukálta a baloldali radikalizmus mozgásterét. Mindennek következtében a kollektivista anarchizmus (Latin-Amerikát leszámítva) tulajdonképpen kihalt (de legalábbis két évtizedre kómába merült), a baloldali kommunizmus pedig néhány apró értelmiségi szektára szűkülve folyatta tovább az “elmélet fegyvereinek” kikovácsolását.

A második világháború lezárása azonban új helyzetet eredményezett: a Szovjetunió és a nyugati demokráciák “furcsa koalíciója” nemcsak egyszerűen győzelmet aratott, de a szovjet berendezkedés néhány év leforgása alatt alaposan kiterjedt – a baloldal viszont (és nem kizárólag a radikális baloldal) a győzelmi mámorból kijózanodva egyre inkább kezdett rádöbbenni a “létező szocializmus” hiányosságaira – és kénytelen-kelletlen saját viszonylagos politikai jelentéktelenségére is. Ebben persze jelentős szerepet kapott az új információs-informatikai fellendülés, de áttételesen a hidegháborús propaganda is – a baloldaliak egyre kétségbeesettebben próbálták cáfolni mindkét oldal állításait, hogy a Szovjetunióban és a “szocialista táborban” a “kommunizmus” uralkodna, illetve “épülne”. A baloldali radikalizmus egyik legfontosabb tézise, szervezeti és elméleti fókusza már a mozgalom kialakulásától (vagyis a szociáldemokráciával majd – következésképpen – a bolsevizmussal való szakítása óta) a “létező szocializmus”, praktikusan Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió bírálata volt.²⁸ A második világháború végével viszont már ez vált a megtépázott baloldali radikalizmus kardinális kérdésévé: a “baloldaliság” innentől per definitionem “balosságot” jelent: minden fennálló hatalmi struktúra elutasítását, amely viszont megkövetelte azonos absztrakciós szintre hozásukat. A régi államkapitalizmus-érvek mellé új szempont került: az “eltorzult” oroszországi forradalom kétségtelenül primer, autochton történelmi jelenség volt (bárhogy értékelték is); ám a Szovjetunió érdekszférájába kerülő új, kelet-európai országok esetében erről nem lehetett beszélni: itt politikai hatalomátvétel történt, ha tetszik, “szekunder forradalom” – kifulladt, kül- és belpolitikai, gazdasági téren egyaránt lehetetlenné vált burzsoá struktúrákat váltottak le más, reformista struktúrákkal: mindez a baloldali radikalizmus értelmezésében csupán azt a régi észrevételt látszott erősíteni, hogy a “létező szocializmus” nem más, mint a kapitalista rendszer utolsó mentsvára. Ennek megfelelően a megmaradt radikálisok az 1950-es évek elejétől kezdve megváltoztatták kritikájuk kiindulópontját: míg a második világháború előtt a kommunizmus (vagy az anarchizmus, anarcho-kommunizmus, liberter kommunizmus, akrácia, proletárdemokrácia stb. stb.) elhalasztását és eltiprását kérték számon a bolsevizmuson, majd a sztálini Szovjetunión, és az “államkapitalizmus” terminológiájában az államra, az etatizmus bírálatára helyezték a nagyobb hangsúlyt, addig 1945 után a figyelem a kapitalizmusra, az immár látszólag bipolárissá redukálódó világ két rendszerének lényegi azonossága felé fordult. A radikálisok legalábbis ezt igyekeztek bizonyítani.

Nyugat-Európában a leghamarabb a bordigizmus tért magához; Franciaországban az ötvenes évek elejétől, Olaszországban pedig közepétől működtek a bordigista szervezetek. A legbefolyásosabb posztbordigista folyóirat, a Cornelius Castoriadis fémjelezte Socialisme ou Barbarie – szembekerülve magával Amadeo Bordigával is, aki ekkoriban az olaszországi központú Internacionalista Kommunista Párt lapját, a Battaglia Communistát szerkesztette – felújította a régebbi államkapitalizmus-érveket: az államot (a “fiatal Marx” nyomdokain haladva) az elidegenedés termékeként és centrumaként felfogva antagonisztikusnak tekintették a szocializmussal. Míg a háború előtt a radikális baloldal elsődlegesen a kizsákmányolás fenntartását, lényegében a bérmunka fennmaradását és ezzel párhuzamosan az “új uralkodó osztály” kialakítását vetette a szovjet rendszer szemére, addig most az elidegenedés vált központi kategóriává: az államkapitalista országokban – érveltek Castoriadis és követői – a proletariátust még önnön osztálylététől is elidegenítik, a munkás nem csupán munkájának termékétől (vagyis saját munkaerejétől, aktív emberi lététől) idegenedik el, de még a klasszikus kapitalizmusban megmaradt harci közösségtől is, amely a kizsákmányoltakat potenciálisan egybefűzte – vagyis a misztifikált és nem szociológiai értelemben használt proletariátustól. A hangsúly így szükségszerűen az önrendelkezés, illetve a munkás önigazgatás különféle formáira került. Ez utóbbi lehetséges formáiban tulajdonképpen egyetértettek az anarchisták (különösen az anarcho-szindikalisták) és a tanács­kommunisták, akik Paul Mattick vezetésével az Egyesült Államokban is megerősödtek, sőt fuzionáltak a világháború után már csak önmaga paródiájaként lézengő IWW-val.

A “létező szocializmus” bírálatában a hatvanas évek elején megerősödő szituacionizmus hozott újabb fordulatot. A mozgalom vezéralakja, Guy Debord részben ennek a témának szentelte főművét, az 1967-ben megjelent Le société de spectacle-t (A látvány társadalma), amelyben hosszú tézisek foglalkoztak a kapitalizmus sajátos formájának tekintett “létező szocializmussal”. Debord alapvetése szerint “Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni saját tengelyén a burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak.”²⁹

Debord és az 1968-as mozgalmak ideológiailag legradikálisabb résztvevői, a szituacionisták tehát egyértelműen ellenségesnek és kapitalistának tekintették a “létező szocializmust”. Jól illusztrálja ezt az az elhíresült távirat, amelyet a párizsi “Veszettek” csoportja küldött Moszkvába 1968 májusában: “A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottságának, Kreml, Moszkva. Reszkessetek, bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen! Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés! Le az állammal! Éljen a forradalmi marxizmus! Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”³⁰

A “államszocializmus – államkapitalizmus” vita magukban az érintett országokban érthető módon nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében.³¹ 1968-ban Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a “létező szocializmus” e sajátos válfajához. Másutt inkább az “emberarcú szocializmus” kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk “államkapitalistának” tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. Ez azonban már egy másik vagy inkább egy párhuzamos történet. A “két világrendszer” radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A “létező szocializmus” (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mind jobban a napi politika eszközeivé válnak. A “bukás” és a “győzelem” retorikájában, a “gonosz” és a “jó” harcában minden lefegyverzően egyszerű, de ezek a sémák mind kevésbé működőképesek. A baloldali radikalizmus sok változáson keresztülment “államkapitalizmus” képének elemzése egy új szempontot hozhat a vitákba: vajon hogyan néz ki a történelem, ha feltételezzük, hogy az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a világkapitalizmus önmaga felett aratott győzelmet…?

Jegyzetek

1 Marx az osztálytársadalmakat sokkal inkább az emberiség (figyelem: amíg osztályok léteznek, ez csupán absztrakció, jobb esetben biológiai meghatározás) előtörténetének tekintette. Az emberiség története számára éppen ott kezdődik, ahol az utolsó osztályformációt, a kapitalista demokráciát lerombolják saját korlátai.

2 Felipe-Fernández Armesto: Alternatív világtörténet 3. A jelenkor története. Athenaeum 2000–Pannonica, Bp., 2001. 231. old. (Ford: Konok Péter)

3 Itt hangsúlyozottan a nyugati (Nyugat-Európai, USA-beli) mozgalmakról van szó, amelyek igen messze kerültek az általuk mintának tételezett eredeti mozgalmaktól. A távol-keleti maoizmus, illetve a Dél-Amerikában mozgalommá sosem szerveződött “guevarizmus” lényegében afféle agrárius, alkalmazott sztálinizmusként, illetve Che Guevara esetében egyfajta “romantikus sztálinizmusként” (Heller Ágnes) funkcionált. Nyugaton azonban Mao és Che neve olyan mozgalmak zászlaján vált szimbólummá – különösen 1968 körül –, amelyeket sok szempontból besorolhatunk a baloldali radikalizmus valamely alcsoportjába.

4 Lengyelországban és Bulgáriában főleg a tanácskommunisták és az anarcho-kommunisták jelentettek számottevő erőt. Csehszlovákiában a klasszikus, kollektivista anarchizmus volt erősebb, Romániában pedig az ipari unionizmus. Általában elmondható, hogy a kelet-európai baloldali kommunizmus története ma még igen kevéssé feldolgozott téma.

5 Az anarcho-kommunisták nem tévesztendők össze a kropotkinista anarchistákkal. Itt egy lényegében marxista irányzatról van szó, amely azonban mélységesen antietatista, és a szerveződésben elutasítja a hagyományos pártformát. Az anarcho-kommunizmus (Angliában anarcho-marxizmusnak is nevezték) gyökerei a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig nyúlnak vissza; előképeit – Marx és Bakunyin mellett – Joseph Dietzgenben, Johann Mostban, Ricardo Flores Magónban stb. találta meg (akik mindnyájan fontosnak tartották a marxizmus és az anarchizmus “újraegyesítését”). Németországban az anarcho-szindikalizmushoz (Karl Roche és az FVGD-S), Angliában a Guy Aldred vezette Antiparlamentarista Kommunista Federációhoz (APCF), Franciaországban a “platformista” Pjotr Arsinovhoz és Nyesztor Mahnóhoz, valamint az Anarchista-Kommunista Unióhoz (UAC) kötődött.

6 Az “anarchizmus” tulajdonképpen éppúgy elméleti absztrakcióvá vált, mint a “kommunizmus”. Az idesorolt irányzatok legkisebb közös nevezője – az államellenesség – olyannyira esetleges támpontot nyújt, hogy az “anarchizmus” címkéje alá homlokegyenest eltérő ideológiájú csoportosulások is besorolhatók. Ahogy semmi közöset nem találhatunk, mondjuk, Marx és Pol Pot között (pedig, úgymond, mindketten “kommunisták”), éppúgy nehéz lenne bármi közöset találni egyfelől például Nyesztor Mahno, másfelől Stirner vagy az “anarcho-kapitalista” M. N. Rothbard között. Másrészről feltűnő, hogy egyes, a kommunizmushoz, illetve az anarchizmushoz sorolt irányzatok sokkal több ideológiai hasonlóságot mutatnak egymással (nem beszélve az esetenként megfigyelhető gyakorlati fúziókról), mint más “kommunista”, illetve “anarchista” mozgalmakkal. Erre talán legjobb példa éppen az anarcho-kommunizmus.

7 Otto Rühle (1874–1943), német tanár, újságíró. Az SPD parlamenti képviselője, Karl Liebknecht mellett a másik képviselő, aki az első világháború idején a Reichstagban elutasította a hadihiteleket. A tanácskommunista drezdai baloldal képviseletében lépett be a KPD-be, ahonnan 1920-ban eltávolították. A KAPD egyik vezetője, majd – nem értve egyet a pártpolitikával – az AAUD–Einheitsorganisation (Németországi Általános Munkásszövetség – Egységszervezet) vezetője, amely igyekezett feloldani a politikai és a gazdasági harc, illetve a párt- és szakszervezeti forma közti különbségeket és ellentéteket. Anarchizmushoz is közelítő nézeteivel a tanácskommunizmus “legbaloldalibb” irányzatát képviselte. Jelentős pedagógiaelméleti munkásságát ma is számon tartják.

Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribunistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

8 A Kommunista Munkásinternacionálé központja Berlinben volt. Legnagyobb pártja, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) mintájára a tagpártok általában az adott ország kommunista munkáspártjának nevezték magukat. Magyarországi csoportjuk ezt a gyakorlatot – nem tudni, miért – nem követte.

9 Amadeo Bordiga (1889–1970), olasz mérnök. Az Olaszországi Kommunista Párt (PCI) alapítója, első vezetője. Absztencionista álláspontja miatt 1926-ban leváltják pártelnöki tisztéről, majd – a PCI bolsevizálásának jegyében – 1930-ban eltávolítják a pártból. Az antifasiszta harcot burzsoá harcként elutasította, helyette forradalmi harcot követelt. 1945-ig az őt követő bordigista csoportokkal sem tartott sok kapcsolatot, ám ezután következett politikailag legtermékenyebb korszaka: az Internacionalista Kommunista Párt (PCInt) vezetőjeként és a Battaglia Communista c. lap szerkesztőjeként komoly – gyakran extravagáns – elemző munkát végzett. A nápolyi mérnöki kamara elnökeként halt meg.

10 Az IWW nem vallotta magát marxistának, ám nem is utasította el a marxi kommunizmust. Akcióorientált szervezet lévén, nem alakított ki szilárd ideológiát: az “ipari unionizmus” (industrial unionism) sokkal inkább a hagyományos szakszervezeti struktúrák elutasítását és egyfajta akcióprogramot jelentett, mint ideológiai vezérfonalat. A kapuk nyitva álltak a kommunizmus felé, olyannyira, hogy a húszas évek elején komolyan szóba került az IWW csatlakozása a Kominternhez. Ez ugyan – nem utolsósorban a KI II. és III. kongresszusán a baloldaliak ellen indított harc miatt – elmaradt, de az USA Kommunista Pártjának sok tagja és vezetője (William Zebulon Foster, “Big Bill” Haywood, Elisabeth Gurley Flynn stb.) az IWW-ból érkezett.

11 Ennek a kettősségnek a “kommunizmus” historiográfiájára tett hatásáról lásd Kende Tamás tanulmányát: A Nagy Terv, avagy kik azok a kommunisták? Beszélő, 2003. december, 52–64. o. A sztálinizmus vizsgálatának historiográfiai irányzatait legújabban Bartha Eszter elemezte kitűnően: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. Krausz Tamás (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Bp., 2003. 15–40. o.

12 Lenin másként – bár nem alapvetően másként – válaszolt 1917 derekán (az Állam és forradalom megírásakor) és őszén, csupán néhány héttel később arra a kérdésre, hogy megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat. Lenin valójában reálpolitikát folytatott, ám a realitásnak és gyakorlati sikereinek oltárán éppen azt a forradalmat volt kénytelen feláldozni, amelyben – ehhez nemigen férhet kétség – szilárdan hitt egész életében.

13 Ukrajnában a Vörös Hadsereg egységei valóságos háborúban számolták fel a Nyesztor Mahno vezette anarchista felkelést, amelynek fegyvereseit teljesen kivéreztette a Gyenyikin ellen – egyébként a Vörös Hadsereggel szövetségben – vívott harc. Itt a halottak száma jóval meghaladta Kronstadtot, ám ehhez két év kellett. Ugyanakkor ez a mozgalom nem kapott olyan nemzetközi figyelmet, mint a kronstadti felkelés. Lásd: Peter Arsinov: History of the Makhnovist Movement 1918–1921. London, 1987; Nestor Makhno: The Struggle Against the State and Other Essays. London, 1996; magyarul: Fekete Piroska: A mahnovscsina. Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom 1917 és 1922 között. Liberter Kiadó, Bp., é. n.; Konok Péter: Az ismeretlen forradalom: a mahnovista mozgalom. Klió, 2003./1. 125–134. o.

14 Bolsevizmus alatt az eredeti, lenini ideológiát értem. Bár nem tagadhatóak a szerves összefüggés bizonyos elemei a lenini bolsevizmus és a sztálinizmus között, az egyértelműnek látszik, hogy valóban “Nagy Fordulat” történt. A kapitalizmus felszámolására irányuló következetlen próbálkozás torkollott itt a kommunizmus következetes kiirtásába – amely azonban nem jelentette a kapitalizmus teljes, még kevésbé tudatos restaurációját. A kérdést részletesen körbejárja a lenini szocializmuskoncepció egyik legfrissebb magyar nyelvű elemzése: Székely Gábor: Lenin és a szocializmus. Múltunk, 2001. 2–3. szám, 130–178. o.

15 Joseph Lane (1851–1920), kezdetben liberális, majd az 1880-as évek elejétől anarchista-marxista militáns. Legismertebb műve, az “Anti-etatista kommunista kiáltvány” 1887-ben jelent meg.

16 Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribu­nistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

Anton Pannekoek (1873–1960), holland csillagász. A Holland Szociáldemokrata Párt, majd Hollandia Kommunista Pártjának alapítója, a De Tribune szerkesztője. 1921-ben kilépett a kommunista pártból és a baloldali kommunista KAPD-hez csatlakozott, majd a harmincas évektől a holland GIK (Internacionalista Kommunista Csoport) egyik vezetője lett. A tanácskommunizmus legjelentősebb teoretikusa. Pjotr Arsinov (1887?–1937) életútjáról magyarul lásd: Konok Péter: Az ismeretlen forradalom…

17 Idézi: Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”. In A sztálinizmus hétköznapjai, 269. o.

18 Ana Bazac: Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”. Eszmélet, 60. szám. 68–81. o. valamint uő.: Jegyzetek a sztálinizmusról. (Kézirat)

19 A NEP-et Gavril Mjasznyikov elhíresült szóviccében a “proletariátus új kizsákmányolásának” (Novaja Ekszpluatacija Proletariata) nevezte.

20 Érdekes, hogy Szmirnov koncepciójához igen hasonlít Konrád György és Szelényi Iván álláspontja a hetvenes évek elején: “A bolsevizmus ideológiájához vezető első felismerés az volt, hogy a radikális értelmiségnek nem kell, sőt nem is szabad megelégednie azzal, hogy kizárólag az empirikusan adott munkásosztály érdekeit fejezze ki. (…) Így Lenin a munkásérdekek képviselete helyett a munkáspárt alapvető feladatának azt tartotta, hogy felkészüljön a politikai hatalom megragadására és egy új államhatalom szervezeti előmodellje legyen.” (Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Bp., 1989. 174. old.)

21 Ante Ciliga híressé vált könyve, az Au Pays du Grand Mensonage (A nagy hazugság országában) – később angol címe alapján mint a The Russian Enigma (Az orosz rejtély) lett ismertté – 1938-ban jelent meg egy francia baloldali kiadónál. Ebből azonban kihagyták a Leninről és a forradalom korai szakaszáról szóló fejezetet; a könyv csupán 1989-ben, angolul jelent meg teljes, csonkítatlan verzióban, kiegészítve a szerző két évvel későbbi Sibérie, Terre de l’Exil et de l’Industrialisation (Szibéria, a száműzetés és az iparosítás földje) című írásának fordításával. (A kihagyott kilencedik fejezet 1977-ben megjelent franciául is az 1968-as lázadások egyik ideológiai vezéralakja, a szituacionista filozófus, Guy Debord szerkesztésében.) Lásd: Konok Péter: Ante Ciliga: The Russian Enigma. Világtörténet, 2003. ősz–tél. 105–109. o.

22 Varga számos művében foglalkozott a nagy gazdasági világválsággal. Itt elsősorban Az 1929–1933. évi gazdasági világválság c. írására támaszkodom, amely a Varga Jenő: A nagy válság. Válogatott írások (1924-1943) c. kötetben olvasható (Kossuth, Bp., 1978., 277–331. o.)

23 Varga, id. mű, 330. old.

24 Az “új osztály” terminus, mint fentebb is érintettük, tehát már jóval Gyilasz előtt megjelent.

25 Otto Rühle: The Struggle Against Fascism Begins with the Struggle Against Bolshevism. In Living Marxism, vol.4, n. 8, 1939.

26 Rosa Luxemburg 1912-ben megjelent könyvére Pannekoek a Bremer Bürger-Zeitung 1913. január 29. és 30-i számában reagált. Grossman Das Akkumulations- und Zusammenbruchsgesetz des Kapitalischen Systems (Leipzig, 1929; angolul: The Accumulation of Capital and the Breakdown Theory, Pluto Press, London, 1992) című könyvét egy hosszú tanulmányban bírálta – visszatérve Luxemburg elméletére is –, amely a holland Nemzetközi Kommunisták Csoportjának (GIC) lapjában, a Radekorrespondenzben (1. szám, 1934) látott napvilágot A kapitalizmus felbomlásának elmélete címen (angol fordítása: Capital & Class Number 1. Spring 1977).

27 Anton Pannekoek: Why Past Revolutionary Movements Have Failed (Living Marxism, 1940). In From the Bottom Up. Three Texts by Anton Pannekoek. Collective Action Notes, Baltimore, 1996. 34. o.

28 Ez természetesen kétoldalú viszonyként jelentkezett: a szovjethatalom és személyesen Lenin is elkeseredett harcot indított a “baloldali elhajlás” minden formája ellen: a baloldaliak és a bolsevikok között ugyanis a legitimizációért folyt a küzdelem, márpedig ebben a kérdésben – vagyis a proletariátus történelmi érdekeinek képviseletében – nem jött, nem jöhetett létre kompromisszum; mindkét irányzat ellenfele osztályjellegét volt kénytelen megkérdőjelezni. Ennek megfelelően a bolsevikok “kispolgári álforradalmiságról” beszéltek, míg a baloldaliak “radikális szociáldemokratáknak”, illetve “vörös burzsoáziának” titulálták a bolsevik vezetőket – már jóval azelőtt (tulajdonképpen 1918 elejétől), hogy a bürokrácia kérdése, illetve osztályjellegű szemlélete egyáltalán komolyan felmerülhetett volna.

29 Guy Debord: A proletariátus mint alany és reprezentáció. (A látvány társadalma, 4. fej.). 104. tézis. Eszmélet, 50. szám.

30 Idézi: Konok Péter: A lehetetlent követelve… A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban. Eszmélet, 50. szám.

31 Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A “jugoszláv modell” is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak. Lásd: Konok Péter: A trockizmustól a tanácskommunizmusig. A magyarországi baloldali kommunizmus és a “Hartstein-csoport”, 1928–1933. Múltunk, 2002. 2. sz. 3–75. pp.