A jog transznacionalizálódása felveti a kérdést, hogy gyengül-e ezzel a nemzetállamok hatalma, s vele a jogalkotás nemzetállami monopóliuma. A jog transznacionalizálása nem az eddigi államrendszer leépítését, mint inkább átépítését jelenti; a globális jogrend elemei kapcsolódnak az eddigi joggyakorlathoz.

A jog transznacionalizálása mint uralmi projekt

Bámulatra méltó tényállás, hogy sikerült az Európai Bíróságnak (EB) az, amit eddig megakadályoztak az EU-tagállamok megszilárdult hatalmi viszonyai: a nők munkavállalását katonai pályán, a kórházi orvosok munkaidejének szabályozását és a szabad orvosválasztásról való döntést az Európai Unióban. Munkajogászok és alkotmányjogászok légiói tiltakoztak hangosan ezek ellen a "nemzeti ügyekbe" való – az ő szempontjukból – önkényes beavatkozások ellen. És az egyes országok kormányai, amelyek 1957-ben a római szerződésekkel az EB-t létrehozták, lassanként szintén tudatára ébredtek annak, hogy többé nem tudnak megszabadulni a szellemtől, amely kiszabadult a palackból. Bár eredetileg a római szerződések "őreként" és konfliktusmegoldó mechanizmusként azzal az elképzeléssel hozták létre a Bíróságot, hogy lehessen majd politikai ellenőrzést gyakorolni annak korlátozott illetékessége fölött, sajátos dogmatikájával a Bíróság mégis önálló életet kezdett élni. Szemléletes példája ennek az "effet-utile" elv: az Európai Közösséget (EK) létrehozó szerződés 10. cikkelye kimondja, hogy a tagállamoknak tartózkodniuk kell minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti a szerződés céljait. Inkább biztosítaniuk kell és meg kell könnyíteniük a kötelezettségek teljesítését. Ez a cikkely arra szolgált, hogy általa az Európai Bíróság kiterjessze a Közösség illetékességét és azzal együtt a sajátját is. Ha az EU valamelyik direktíváját, tehát törvényét az egyik tagállam egyáltalán nem vagy nem megfelelően alakította át az illető állam saját jogává (számára nem kedves direktívák megkerülésére ezt a módszert gyakran alkalmazta a Német Szövetségi Köztársaság), akkor a Bíróság, ellentétben a szerződés betű szerinti értelmével, feljogosította az egyes panaszosokat, hogy bizonyos körülmények között magára a direktívára hivatkozzanak, mégpedig bármelyik állam bíróságával vagy közigazgatási szervvel szemben. Egy-egy államnak ilyenkor nem volt más választása, mint hogy saját törvényévé változtassa a direktívát, mert különben minden azon alapuló jogvitában vesztes lett volna.

A szerződés ezen értelmezésének alapján hoztak tágabb értelmű ítéleteket, például azt az ítéletet, amelynek következtében a szövetségi hadsereg megszűnt férfiegylet lenni. Habár az EU elsősorban egy regionális belső piacnak a terve, az EB benyomult az állami hatalom magjába, nevezetesen az erőszak-monopólium szervezetébe. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Bíróság hordozója lehetne egy emancipatív, államellenes mozgalomnak. A hadsereg ugyanis hadsereg marad nőkkel együtt és nők nélkül, az EB igazságszolgáltatása pedig része marad a neoliberális uralom alatt álló belső piacnak. A jogszolgáltatás központi szerepet játszott, mondjuk, állami vállalatok privatizálásánál. Az EB jogszolgáltatásán szemléletesen meg lehet mutatni azt, ami érvényes az egész "globális" jogra: ha nemzetközi síkon is van "relatív autonómiája" a jogi normáknak a politikai szereplőkkel szemben, akkor a jog új minőségéről beszélhetünk. Néhány intézmény vonatkozásában fel lehet mutatni ilyen tendenciát, ami feljogosít arra, hogy a jog transznacionalizálásáról beszéljünk.

A jog fetisizmusa

A jogi normák viszonylagos autonómiája már a polgári-kapitalista nemzetállamban lényegi jele annak, hogy egyáltalán jogról beszélhetünk; annak, hogy a közvetlen uralomgyakorlásból jogi norma kristályosodott ki. Mivel árutermelő társadalmak osztályokra hasadnak, és a társadalmiságuk nem közvetlenül tudatosul számukra, ezért önmagában véve bizonytalan az újratermelődésük. E háttérhez képest társadalmi viszonyok "társadalmi formák" jellegét öltik, vagyis "eldologiasodott és fetisizált, csak elméleti kritika által megfejthető alakzatokká lesznek; ilyen alakot ölt a társadalmi individuumok egymáshoz való kölcsönös viszonya a tudatos akaratukhoz és cselekvésükhöz képest önállósult módon, és ez az alakzat formálja az egyének közvetlen észleléseit és magatartásmintáit."¹

Eugen Paschukanis marxista jogtudós megállapította, hogy "mindazok a konkrét különösségek, amelyek a homo sapiens faj egyik képviselőjét a másiktól megkülönböztetik, a jogban [feloldódnak] az általában vett embernek, az embernek mint jogi szubjektumnak az absztrakciójában"² . Ha viszont emberi viszonyok önállósulnak ezek által az absztrakciós folyamatok által, akkor ennek az a következménye, hogy többé közvetlenül nem ismerhetők már fel emberek által alkotott viszonyokként, és az emberekkel – ahogyan Marx az áruforma vonatkozásában elemzi – "mint dolgok" lépnek szembe: "az "árufetisizmus" és a jogfetisizmus két elválaszthatatlanul összekötött aspektusa egy torz, feje tetejére állított létezésnek a kapitalista termelési módban, ahol az emberek először is absztrakciókra redukálódnak, majd pedig "a saját produktumaik uralkodnak rajtuk".³ A viszonyok önállósulása az emberi szereplőkkel szemben (még a leghatalmasabbakkal szemben is): ez az alapja azok viszonylagos autonómmá válásának.

A látszólag rendszerszerűen lezajló folyamatok eme viszonylagos autonómiája, amely csak a saját (jogi) elveit követi, teszi a társadalmi ellentmondásokat peresíthetővé. De a jog ezen autonómiája csak viszonylagos autonómia, amennyiben a perek már eleve kapcsolatban állnak másokkal (más perekkel), és éppen ama "feje tetejére állított" társadalmiságnak a produktumai. Csak egészen elvont szinten, nevezetesen önmagában tekintve autonóm a jog. Politikai, gazdasági és kulturális gyakorlatokkal kapcsolatban azonban a jog autonómiájának fokát az egész határozza meg.

Megfigyelhető ez a jog transznacionalizálásánál is: ez utóbbi válasz a fordista társadalommodell válságára az 1970-es évektől kezdve. A centrum államainak belsejében ez a válság a jóléti állam osztálykompromisszumának felmondásához, nemzetközi síkon pedig a Bretton-Woods-rendszernek és a hozzá kapcsolt fejlődési modellnek a lerombolásához, tehát a neoliberális globalizációhoz vezetett. A termelés transznacionalizálása és a nyereségorientált privatizáció a jogi szabályozás új formáit hozta magával.

Transznacionális belső burzsoázia

A modern racionális jog lényegi strukturális jegye a polgári-kapitalista társadalmaknak. Marx hangsúlyozta: "amíg megmarad az individuumok szolgaságot okozó alárendelése a munkamegosztás alá, és vele együtt megmarad a szellemi és a fizikai munka ellentéte", addig nem lehet túllépni a "szűk polgári jogi horizontot" sem⁴. A jogi forma mint olyan a kapitalista társadalmasodás tartós eleme, megformálódása azonban a konkrét történelmi feltételektől függ.

A jog transznacionalizálódása főleg azt a kérdést vetetette fel az irodalomban, hogy gyengíti-e ez a folyamat a nemzetállam hatalmát, és ezzel együtt szükségszerűen gyengíti-e a jogalkotás nemzetállami monopóliumát is. Nicos Poulantzas marxista államtudós azonban már 1973-ban "alapjában hamisnak" nevezte ezt a kérdést, mert egy materialista elmélet nem dőlhet be a társadalmi viszonyok eldologiasodásának, az államot pedig nem foghatja fel szubjektumszerű egységként, amely külsőleges kapcsolatokra lép más államokkal. Igaz ugyan, hogy ezt a szemléletmódot sugallják a fetisizált (jogi) formák, kiváltképpen pedig a nemzetközi jogi szerződési konstrukciók. Döntő viszont egy olyan perspektíva, amely szemügyre veszi azokat a társadalmi erőviszonyokat, amelyek az államban összesűrűsödnek.

A kapitalista termelési mód újratermelésének középponti helye továbbra is maga a konkrét társadalmi formáció, szociális kohézió csak itt szervezhető. Ezért a nemzetköziesedés is csak a társadalmi formációkban történhet: egy olyan új osztály keletkezéseként, amely továbbra is a nemzetállamra van vonatkoztatva, de – transznacionálissá tett érdekviszonyai által – egyszersmind el is oldotta magát attól. Poulantzashoz csatlakozva Jens Wissel "transznacionális belső burzsoáziának"⁵ nevezi ezt.

Az imperializmus mai fokán – amelyet Michael Hardt és Toni Negri "birodalomnak" is nevez – többé már nem fogható fel a "hatalmon levő blokk" tisztán nemzeti síkon, tehát a politikailag uralkodó osztályok és csoportok belső ellentmondásokkal jellemzett egységeként, amelyet a hegemoniális csoport védelmez. Eddig a hatalmi blokk egysége strukturálisan az állam egységéhez volt kötve. A birodalomban viszont hatalmon csak a transznacionális blokk marad megfelelő világállam nélkül és túl a nemzetállamon olyan intézmények nélkül, amelyek strukturálisan egységet és koherenciát teremtenének. A minimális jogbiztonság jeleként azonban kialakul a jogi instanciák hálója, amely az ő konstitucionális elemeit testületek tág spektrumához rendeli hozzá: a nemzetállamokhoz, a regionális blokkokhoz és nem utolsósorban a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetekhez. Nézzük meg pontosabban ezeket az elemeket.

Nem leépítés, hanem átépítés

Hogy a jog transznacionalizálásánál "jogról" beszélhessünk, annak központi kritériuma a jogi forma viszonylagos autonómiája a legerősebb érdekekkel szemben. Ennek lényeges előfeltétele eddig az erőszak (nemzet)állami monopóliuma volt, amely "végső instanciaként" képes volt arra, hogy érvényt szerezzen a jogi normáknak. De mi történik most, amikor a globális jognak első pillantásra éppen az erőszak állami monopóliuma nélkül kell boldogulnia? Hol vannak az EB hadosztályai vagy a világkereskedelmi jog végrehajtói?

Rendszerelméleti megközelítésekkel úgy próbálnak megszabadulni a problémától, hogy elvontan arra utalnak: a globális jogi diskurzus úgy tudja újratermelni magát, hogy mindig egymáshoz csatlakozik a jog/jogtalanság kódexeiben történő kommunikáció. A jog "biztosítására" szolgáló szankciók még sohasem játszották azt a központi szerepet, amelyet nekik tulajdonítottak.⁶ Ezért, úgymond, nem is nagy probléma a nemzetközi jog esetében az erőszak monopóliumának hiánya. De ennél az empíriától való mentességnél elvonatkoztatnak attól is, ami lehetővé teszi a nemzetközi jog újratermelését. Hogy "működik" valami, az még egyáltalán nem jelent felvilágosítást a miértről. Hogy "jogként" kommunikáljanak valamilyen társadalmi gyakorlatot, az szükségképpen függ attól is, hogy jogként is észleljék azt a fegyelmezett, polgári szubjektumok. De a tisztán konszenzuális megegyezés arról, hogy mi a jog, szükségképpen mindig meghiúsulna a jogvita realitásán.

Ezért hihetőbb értelmezés az, ha a jog transznacionalizálásában nem annyira az eddigi államrendszer leépítését, mint inkább átépítését látjuk. Az új globális jogrend elemeinek, hogy hatásosak legyenek, kapcsolódniuk kell az eddigi joggyakorlathoz, fel kell azt használniuk, igénybe kell venniük a saját céljaik érdekében. Egészen nyilvánvaló ez az Európai Bíróságnál: ennek ítéleteit nem valamiféle saját "rendőrségnek" kell végrehajtania, hanem támaszkodhat a tagállamok bírósági és közigazgatási szervezetének meglevő struktúrájára. Világosan kiderül ez az EB klasszikus kereseti formájánál. Csak ritkán lehet kereseteket közvetlenül benyújtani. A leggyakoribb eset ezzel szemben az, amikor egy bizonyos állam bíróságának kell megválaszolnia egy olyan jogi kérdést, amely az európai jogot érinti. Ha ez a bíróság végső instancia, akkor ezt a kérdést ennek kell az EB elé terjesztenie, amelynek értelmezési, tovább alakítási monopóliuma van az EU szintjén. Ítéletében az illető állam bíróságának az EB "válaszát" kell átültetnie. Ezzel megtörténik az EB döntésének lefordítása állami döntéssé, amelyet régóta ismert szervek hajtanak végre.

Alig különbözik az EB-tól az újonnan alkotott Nemzetközi Büntetőbíróság (NBB). Ennek majdani ítéleteit is csak az egyes államok hajthatják végre. Ez kezdődik már azzal, hogy a vádlottakat átadják a bíróságnak, és befejeződik azzal, hogy elítélés esetén az elítélteket nem viszik be egy tagállam börtönébe, mert – Guantanamo ellenére – nem létezik világbörtön. Mégis kifejlődhet viszonylagos autonómia az első állandó Nemzetközi Büntetőbíróság gyakorlatában is. Ennek vannak is már mechanizmusai, ilyen például az önálló vádhatóság, amelyet nem kötnek az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendelkezései, és ilyen az NBB statútumának 16. cikkelye. Eszerint a Biztonsági Tanács csak akkor határozhat úgy, hogy egy évre elhalasztja a nyomozást és a bűnüldözést, ha vétó nélkül születik a határozat. Ez bámulatos elválasztása a jogi folyamatnak a Biztonsági Tanács adott többségi és hatalmi viszonyaitól, és nem véletlen, hogy épp ezért bojkottálja az NBB-t az Egyesült Államok kormánya. Nagy a valószínűsége annak, hogy az NBB első esetei olyan esetek lesznek, amelyek minden vitán felül állnak a centrum országaiban, tehát, mondjuk, a periféria polgárháborús gazdaságaira vonatkoznak. Az EB gyakorlata azt mutatta viszont, hogy egy olyan jogszolgáltatás, amelyet évtizedekre rögzítettek, a tulajdon "alkotói" ellen is fordulhat. Ehhez járul még az, hogy a többi nemzetközi-jogi intézménytől eltérően az NBB létrehozásában részt vett több ezer NGO-nak a hálózata is.

A WTO szankciói

Hasonló mechanizmus figyelhető meg a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) konfliktuskezelési eljárásában is. A WTO Vitarendezési Grémiuma tárgyalja meg az aláíró államok jogaival és kötelességeivel kapcsolatos vitákat, amilyen például az "acélvita" volt az Egyesült Államok és az EU között. 2002-ben az Egyesült Államok kormánya bizonyos acélárukra 30%-ig menő védővámokat vetett ki, hogy védje az Egyesült Államok acéliparát. Az EU úgy reagált erre, hogy panasszal fordult a Vitarendezési Grémiumhoz, és azzal fenyegetődzött, hogy viszonzásul maga is büntetővámokat vet ki. Időközben jogi megerősítést kapott az EU álláspontja.

Az új mechanizmusnál "negatív konszenzusról" van szó. Ez a fő különbség az eddigi GATT '47 világkereskedelmi egyezmény vitarendezési eljárásához képest. Itt az illetékes testület beszámolóit megtorpedózhatta az a fél is, amelyik alulmaradt (!), mert e beszámolókat csak egyhangúlag lehetett elfogadni. Ennek az ellenkezője áll fenn a WTO-egyezménynél. Most egyhangúlag el kell utasítani a beszámolót (tehát a győztes pártnak is), mert különben elfogadottnak minősül. Egy elfogadott beszámoló viszont nem "ítélet", amelyet egy "világrendőrség" hajtana végre: a WTO szerződő feleinek is az egyes államok intézményeit kell felhasználniuk a döntések érvényesítése érdekében. Itt egyébként sem egyének az érintett felek, hanem csak államok. A WTO szankciós mechanizmusa ismét magukon az egyes tagállamokon alapul, amennyiben abban áll a szankció, hogy a győztes állam engedélyt kap arra, hogy egy időre felfüggessze a WTO keretében egyezményekkel bevezetett szabadkereskedelmi koncessziókat, és ezzel voltaképpen legálisan büntetővámokat vessen ki. Bár a beszámolók érvényesítése ekképpen államok közvetítésével történik, mégis léteznek – a negatív konszenzussal" és egy hivatkozási grémiumnak a bevezetésével – mechanizmusai annak, hogy önállósuljon a jog azokkal a politikai szereplőkkel szemben, amelyek csak a WTO-val együtt jöttek létre.

Az 1990-es években bekövetkezett változásokat a "transznacionális belső" burzsoáziára adott válaszként kell értelmezni. Érvényes ez a kereskedelmi jogra ("lex mercatoria") is, vagyis azokra a transznacionális kereskedelmi-jogi normákra, amelyek nemzetközi döntőbíróságok előtt akkor jutnak érvényre, ha transznacionális vállalatok egymással szemben vagy államokkal szemben pereskednek. A konfliktusok kihordásának ezt a formáját, amely egyre inkább elterjedt, maguk a vállalkozások, globálisan tevékenykedő jogi képviseleti cégek és olyan szervezetek, mint a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara, azért hozták létre, hogy megkerüljék az immár nem kielégítő jogszolgáltatást, a sokáig tartó eljárásokat és az egyes államokban a hatalmi viszonyok áthagyományozott koncentrációit. A döntőbíróságok ezzel előmozdítják egy új jogi korpusz kialakulását, amely azonban nem áll nagyon távol az állami erőszak-monopóliumtól. Ennek kell végül is színre lépnie, ha a szemben álló felek nem ismerik el vagy nem hajtják végre a döntőbíróságok ítéleteit.

Az állam két oldala

Az új globális jog alkotmányos elemeinek hálóját kiegészíti a Nemzetközi Bíróság, amelynek őrködnie kell az ENSZ chartáján, és kiegészíti az Emberi Jogok Európai Bírósága, amely az Európai Emberi Jogi Konvenció betartásának ügyében illetékes. Ebben azonban főleg az egyes államok joga játszik fontos szerepet. Mivel a kapitalista társadalmak összetartását továbbra is az egyes nemzetállamnak kell elvégeznie, s minthogy azonban a neoliberális hegemónia körülményei között ezt mind nehezebb a csökkenő anyagi források következtében megvalósítani, ezért a transznacionalizálás kontextusában az egyes nemzetállamok joga egyre inkább átalakul a "biztonság jogává".

Ezért nem véletlenül áll a jelenlegi törvénytervezetek középpontjában a szociális biztonság rendszereinek represszív átalakítása és ezzel együtt az egész közigazgatási és munkajog, valamint a klasszikus represszív "biztonság". Közben az egyes nemzetek jogállamai egyre inkább megelőző államok jellegét öltik. Az ártatlanság vélelmezésével egyre inkább felhagynak, és ezzel együtt létrehozzák az egész lakosság informális felügyeletének sűrű hálóját. Közben kiszélesítik a biztonsági apparátusok (titkosszolgálatok, határőrségek, nyomozóhatóságok) jogosítványait. A neoliberális globalizáció visszásságai és "veszélyei" globális biztonsági rendszert hívnak életre, ez Kabultól Bagdadon át a nagyvárosok gettóiig rendőri és katonai hatalmat gyakorol, amely "viszonylagosan autonóm" jogi szabályozás helyett egyre inkább puszta hatalomgyakorláson alapul.

Rendszerelméleti szempontból Gunther Teubner a transznacionális jog lehetővé válásának központi mechanizmusát "externalizálásnak" nevezte. Jogi normáknak a megítélését és konfliktusoknak a megoldását már konkrét vitás esetek fellépése előtt átadják külső intézményeknek – például az EB-nek, az NBB-nek vagy a WTO vitarendezési eljárásainak. Egy materialista elmélet terminusaiban ez így értelmezhető: a jogi forma mint a társadalmi viszonyok újratermelődésének az egyes érdekekkel szemben önállósult módja és formája, amely elvonatkoztat a konkréttól, nem más, mint a transznacionális árutermelés lehetőségének feltétele. A postfordista neoliberális projektum társadalmi ellentmondásai azonban társadalmi deformálódásokat okoznak, amelyeknek az a tendenciájuk, hogy más területeken felbomlasszák ezeket a jogi formákat. A jog viszonylagos autonómiája és az erőszak mindig is a két oldala egy és ugyanazon polgári jogállamnak.

(Fordította Endreffy Zoltán)

Jegyzetek

1 Hirsch, Joachim (1994): Politische Form, politische Institutionen und Staat. In Josef Esser-Christoph Görg-Joachim Hirsch (szerk.): Politik, Institutionen und Staat, Hamburg, 157-212. o.

2 Paschukanis, Eugen (1970): Allgemeine Rechtslehre und Marxismus. 3. Auflage. Frankfurt a. M., 91. o.

3 Balbus, Isaac D. (1977): Commodity Form and Legal Form: an Essay on the Relative Autonomy of the Law, in Law and Society Review, Nr. 11, 571-584.

4 Marx, Karl-Engels, Friedrich (1958): MEW 19, Berlin, 21.

5 Wissel, Jens (2002): Naming the Beast. Nicos Poulantzas und das Empire, in Das Argument, Nr. 248.

6Teubner, Gunther (1966): Globale Bukowina – zur Emergenz eines transnationalen Rechtspluralismus, in Rechtshistorisches Journal, 15. 267.

 

Baloldaliak az EU Alkotmányos Szerződéséről.

Európa egyesítésének gondolata egészen a Római Birodalom bukása utáni időkig nyúlik vissza. Nagy Károly szeme előtt is a régi Róma fénye lebegett, amikor az antik világ felbomlása után elsőként kívánta Európát egyesíteni.

Később a keresztény királyok a Szentföld visszaszerzése érdekében, majd a terjeszkedő Oszmán Birodalom ellen kívánták Európát összefogni. Az egyesítési kísérletek részlegesen sikeresnek is mondhatók, hiszen például a Német-római Birodalom vagy nyolcszáz évig állt fenn és a Közép-Európát egyesítő Habsburg-uralom is több száz évig tartott.

A huszadik században aztán szinte minden évtizedben felbukkant egy-egy elképzelés, míg végül a francia külügyminiszterről elnevezett Schuman-terv sikeresen megvetette a mai Európai Unió alapját, az Európai Szén és Acél Közösséget. A részt vevő országok száma két évtizeden keresztül változatlan maradt, majd a közösség egyre gyorsuló ütemben kezdett bővülni, míg végül az elmúlt májusban huszonöt tagúvá vált, és még nincs vége, mert hamarosan Románia, Bulgária is tagja lesz az uniónak, és hosszabb távon nyilván nem hagyhatók ki a balkáni országok és Törökország.

Azt, hogy a bővülő uniónak valamilyen alkotmányra lenne szüksége, a leakeni nyilatkozat (2001. december) veti fel, de mint hosszabb távú perspektívát. A leakeni nyilatkozat alapvetően rendet akart tenni az unió életét addig szabályzó mintegy nyolc különböző szerződés egyre áttekinthetetlenebbé váló szövegei között, ezért egy konvent összehívását határozta el, amelynek 105 tagú testületébe már meghívták a csatlakozásra váró tizenhárom ország (a már csatlakozott tíz és Románia, Bulgária és Törökország) képviselőit is. A Konventben tizenegy munkacsoport foglalkozott az alkotmány egyes részterületeivel, és mikor már jó ideje (közel egy éve) vitatkoztak, Giscard d'Estaing, a Konvent elnöke, előállt egy alkotmánytervezet vázlatával, amelyet már csak fel kellett öltöztetni és egy kicsit vitatkozni rajta.

Az ilyen módon végül is elkészült és a kormányfők által aláírt alkotmány négy fő részre oszlik, amelyet az alkotmány szerves részét képező, kötelező erejű jegyzőkönyvek és a nem kötelező erejű nyilatkozatok egészítenek ki.

Az alkotmány első része lényegében az unió szervezeti felépítését tartalmazza, és tulajdonképpen ez az a rész, amin a Konvent vitatkozott, ugyanis az alapvető jogokkal foglalkozó második részt az Európa Tanács egy még az ötvenes évekre visszanyúló anyagából vették át (némi kiegészítéssel), az alkotmány legnagyobb részét kitevő és működését meghatározó harmadik részt pedig nem is vitatták meg, hanem egyszerűen átvették a korábbi egyezményekből. Az alkotmány negyedik része a záró rendelkezéseket tartalmazza. Mindezeket az alkotmány kötelező erejű részének tekintett jegyzőkönyvek és a nem kötelező jellegű egyoldalú deklarációk egészítik ki.

Az alkotmány bevezető része, a Preambulum, egy Thuküdidész-idézettel kezdődik, amely szerint: "Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia."

Néhány sorral lejjebb arról van szó, hogy az alkotmányt abban a hitben hozták létre, "hogy az újraegyesült Európa – valamennyi lakója, köztük a leggyengébbek és a leginkább elesettek javára – továbbra is a civilizáció, a haladás és a jólét útján kíván haladni". A Preambulumban megfogalmazott hittételek és a valóság közötti eltérés az alkotmány egészére jellemző, és különösen az alkotmány harmadik része (amely nem más, mint a neoliberális hittételek paragrafusokba szedése) alapjaiban kérdőjelezi meg az első és második rész hitelességét.

Az alkotmány első – a konvent és a kormányfők által ténylegesen megvitatott – részében az unió létrehozásával, alapértékeivel, céljával és az unió irányító szerveivel és a hatáskörök azok közötti megosztásával foglalkozik.

Rögtön az első cikk első mondata azt mondja, hogy "Európa polgárainak és államainak közös jövőjük építésére irányuló akaratától vezérelve, ezzel az Alkotmánnyal létrejön az Európai Unió". Sajnos azonban az alkotmánnyal kapcsolatos kérdésekről mind ez idáig az európai polgárokat senki sem kérdezte meg. Az Eurobarometer felmérése szerint a Konvent munkája idején az állampolgárok kétharmadának fogalma sem volt arról, hogy létezik-e, és ha igen, mivel foglalkozik a Konvent.

Az I-2. cikk az unió értékeivel foglalkozik, és kimondja, hogy: "Az unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul."

Az I-3. cikk az unió céljaival foglalkozik, mely szerint: "Az unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen, árstabilitáson, magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul" (I–3.3.). Sajnos azonban, ha az alkotmány olvasásában túljutunk az első két részen, az első részben említetteknek éppen az ellenkezőjét találjuk. A III-177. cikk ugyanis a következőket mondja: "Az I-3. cikkben meghatározott célok megvalósítása érdekében a tagállamok és az unió tevékenysége – az alkotmányban előírtak szerint – magában foglalja egy olyan gazdaságpolitika bevezetését, amely a tagállamok gazdaságpolitikájának szoros összehangolásán, a belső piacon és a közös célkitűzések meghatározásán alapul, és amelyet a szabad versenyen alapuló nyitott piacgazdaság elvével összhangban valósítanak meg."

Talán nem kell hangsúlyozni, hogy gazdaság- és társadalompolitikai szempontból a szociális és a szabad piacgazdaság egymás ellentéte.

Ezt a harmadik részt – mint említettük – sohasem vitatták meg, hanem a korábbi egyezményekből lett szó szerint átvéve. Az alkotmány első és harmadik része közötti alapvető ellentmondás azonban csak Sylvia-Yvonne Kaufmann-nak, egy baloldali (nem szocialista) német képviselőnek tűnt fel a Konvent utolsó napján. Felszólalására azonban senki sem reagált.

Még talán érdemes megjegyezni, hogy bár senki sem tagadja, hogy az unió nemzetállamokból áll, és az egész unió működésének leglényegesebb kérdése, hogy ezek az államok, megtartva nemzeti identitásukat, hogyan tudnak együttműködni, e kérdést az alkotmány egy mondattal intézi el: "Az unió tiszteletben tartja a tagállamok alkotmány előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is" (I-5.1.). Arról azonban, hogy a nemzeti identitás tiszteletben tartásának mi is lehet a konkrét tartalma (a területi integritás biztosításán túlmenően) nem esik szó. És az alkotmányban nem esik szó a többségi és kisebbségi kollektív jogokról és azok egymáshoz való viszonyáról sem, holott mindenki előtt, aki csak egy kicsit is ismeri a nyugat-európai társadalmi problémákat, világos, hogy a többség és a kisebbség viszonya lesz az elkövetkező évtizedek legfontosabb társadalompolitikai és politikai problémája.

Az alapvető értékek és célok meghatározása után az alkotmány az unió különböző intézményeivel foglalkozik. Az alkotmány öt, az unió működését meghatározó intézményt nevez meg, ezek az Európai Parlament, az Európai Tanács, a Miniszterek Tanácsa, az Európai Bizottság és az Európai Bíróság.

Ezek közül talán az Európai Parlament a legismertebb, hiszen mind a huszonöt tagországban épp az elmúlt júniusban tartották az európai parlamenti választásokat. A parlamentnek a Szén- és Acélközösség létrejöttekor és később sokáig csak névleges szerepe volt, az európai honatyák azonban szívós munkával elérték, hogy bár törvényjavaslatot még a jelenlegi alkotmány szerint sem kezdeményezhetnek (ez a bizottság monopóliuma), de megakadályozhatják azon javaslatok elfogadását, amelyekkel nem értenek egyet.

Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfőiből álló legfőbb döntéshozó szerv. Az Európai Tanács adja az unió fejlődéséhez szükséges ösztönzést, és meghatározza annak általános politikai irányait és prioritásait, viszont nem rendelkezik jogalkotási hatáskörrel (I-21. cikk). Az Európai Tanácsot (European Council) nem szabad összetéveszteni az Európa Tanáccsal (Council of Europe), mely utóbbi egy 1949-ben alapított, strasbourg-i székhelyű, mintegy 45 európai tagállamot tömörítő összeurópai szervezet mindenfajta hatáskör nélkül, bár állásfoglalásaival – főleg társadalmi jellegű kérdésekben – erkölcsi nyomást gyakorolhat.

Az alkotmány szerint – szemben az eddigi féléves rotációs rendszerrel – az Európai Tanács két és fél évre egy elnököt választ magának, aki mintegy az Európai Unió elnökének is tekinthető. A Konventben azt beszélték, hogy az unió elnöki posztja Giscard d'Estaing ötlete volt, és ezt a posztot tartósabbnak és erősebbnek képzelte el annál, mint ami megvalósult és mindenekelőtt magának szánta. Ellenfelei, főleg a bizottságiak, akik maguk akarnak az unió fő mozgatói és képviselői maradni, azonban keresztülhúzták a számítását, és az ötlet csak egy elég gyenge formában került az alkotmányba. A későbbiek folyamán így is gondot okozhat, ha a bizottság elnöke, tehát az európai miniszterelnök és az Európai Tanács elnöke, tehát az unió elnöke más nyelven beszél.

A Miniszterek Tanácsa, amit röviden csak Tanácsként szoktak emlegetni, a tagállamok szakminisztereiből áll, és az egyes tárcáknak megfelelően többféle formációja van. Így például a tagállamok mezőgazdasági miniszterei a Mezőgazdasági Tanácsban, a közlekedési miniszterek a Közlekedési Tanácsban találkoznak és így tovább. Ez a testület valójában az, amely – a parlamenttel egyetértésben – az unió életét befolyásoló törvényeket hozza. Kétféle törvényt hozhat, az egyik az úgynevezett európai törvény, amely kötelező erejű és mindegyik tagállamban közvetlenül alkalmazandó, míg a másik az európai kerettörvény, amely az elérendő célokat tekintve minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja. Rendes körülmények között a Tanács minősített többséggel hozza meg döntéseit. A minősített többséghez a Tanács tagjai legalább 55%-ának és legalább tizenötüknek, egyben az unió népességének legalább 65%-át képviselő tagállamok szavazata szükséges (I-25. cikk).

Pont ezzel a minősített többséggel kapcsolatos vita volt az, ami miatt Lengyelország 2003 decemberében nem írta alá az alkotmánytervezetet, és sikerült is elérnie, hogy a minősített többség szintjét magasabbra emeljék (például az eredeti javaslatban az unió népességének 60%-a szerepelt, és nem volt kikötve a tizenöt tagállam). Ezzel együtt az újonnan csatlakozott 10 tagállam együttesen sem lesz képes megakadályozni egy az érdekeit sértő határozatot, a népesség mindössze 7 százalékát kitevő tizenegy legkisebb tagállam együttes fellépése viszont megakadályozhat egy olyan határozatot, amelyet a népesség 93%-a támogat.

Hogy ezek az arányok végül döntésképtelenséget eredményeznek-e, avagy a törvényjavaslatokról való szavazás többé-kevésbé az elgondolások szerint fog működni, azt majd az idő eldönti. Mindenesetre várható, hogy a döntéseket eddig is jellemző alkudozás és "árukapcsolás" megerősödik. Az árukapcsolás annyit jelent, hogy az egyes országok megalkusznak, hogy a másik számára fontos kérdésekben kölcsönösen támogatják egymást. Például Magyarország halászati kérdésekben – lévén nincs tengeri halászata – bármely ország álláspontját támogathatja, ha az cserébe egy Magyarország számára fontos kérdésben, a magyar érdekeknek megfelelően szavaz.

Egy törvény, illetve kerettörvény csak akkor tekinthető elfogadottnak, ha a Tanács és az Európai Parlament is jóváhagyja, ez az úgynevezett együtt döntési eljárás, amely még a rendes jogalkotási keretek között is egy elég komplikált procedúra, részletes leírása a harmadik részben, a III-396. paragrafusban található.

Az Európai Bizottság az unió irányító szerve, amelyet úgy kell elképzelni, mint a hazai minisztériumok összességét, ahol az egyes minisztériumokat Főigazgatóságoknak (directorate general) hívják. Ilyenből (az összevonások és szétválasztások függvényében) mintegy 25-30 van az unióban, de egy részük csak a belső ügyekkel foglalkozik (például fordítók). Az itt dolgozók összlétszámát mintegy húszezerre becsülik, de további mintegy ezer, külső szakértőkből álló, fő- és albizottságot működtetnek. E bizottságok képezik a tizenöt-húszezer fősre becsült brüsszeli lobbista had fő vadászterületeit, hiszen ezekben a bizottságokban lehet érdemben befolyásolni a készülő intézkedéseket.

Már az eddigiekből is lehet érzékelni, hogy az a szó, "bizottság", sok mindent jelenthet, és ezért mindig meg kell keresni a jelzőjét, hogy tudjuk, miről van szó. A hazai minisztériumoknak megfelelő bizottságokat egy ugyancsak Bizottságnak (de nagybetűvel) nevezett testület irányítja. E testületbe minden egyes tagország egy úgynevezett biztost (commissioner) nevez ki. Hazánkat decemberig Balázs Péter, ezt követően pedig, a következő öt évben, Kovács László fogja képviselni.

Az alkotmány szerint a Bizottság fő feladata, hogy az unió egészének érdekeit képviselje, és ennek érdekében megfelelő törvényeket, akciókat kezdeményezzen. A Bizottság irányítja az unió programjait és hajtja végre költségvetését, továbbá az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően koordinációs, végrehajtó és igazgatási feladatokat lát el.

Az unió jogalkotási aktusait – kivéve, ha az alkotmány ettől eltérően rendelkezik – kizárólag a Bizottság javaslata alapján lehet elfogadni, tehát a bizottság az unió motorja, az unió fejlődését nagymértékben meghatározó intézmény.

A Bizottság elnökét, az európai miniszterelnököt az Európai Tanács javaslata alapján az Európai Parlament tagjainak többségével (tehát abszolút többséggel) választja meg. Erre minden parlamenti választás után kerül sor. Az elmúlt választásokat követően a portugál nemzetiségű José Manuel Barrosót választották meg öt évre a Bizottság elnökének.

A luxemburgi székhelyű Európai Bíróság a Bíróságból (magyar megfelelője a Legfelsőbb Bíróság), a Törvényszékből (ez az elsőfokú bíróságoknak felel meg) és különös hatáskörű (meghatározott ügyekben eljáró) törvényszékekből áll. A Bíróság feladata, hogy biztosítsa a jog tiszteletben tartását az alkotmány értelmezése és alkalmazása során. A Bíróság és a Törvényszék tagállamonként egy-egy bíróból áll, akiket az unió olyan személyiségei közül választanak ki, akiknek szakmai felkészültségéhez és függetlenségéhez nem férhet kétség.

A Bíróság eddigi működése során jelentős szerepet játszott a közösségi szerződések olyan értelmezésében, amely az unió illetékességét a lehető legszélesebb körre terjesztette ki. Például 1964-ben, egy ügyben úgy határozott, hogy a közösségi jog elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben. 1970-ben egy másik ügyben pedig, hogy a közösségi jog a nemzeti alkotmányokkal szemben is előnyt élvez. Mindezen jogértelmezések ma már az alkotmány szerves részét képezik, vagyis az európai törvények felülírják az egyes országok saját alkotmányát.

A fenti öt intézményen kívül a gazdaságirányítás terén alapvető szerepe van az Európai Központi Banknak, amely az unió monetáris politikáját irányítja, és elsődleges célja az árstabilitás fenntartása. Csak az árstabilitás megtartása mellett támogathatja az unió más gazdaságpolitikai céljait, például a gazdasági növekedés ösztönzését avagy a munkanélküliség csökkentését.

Mindezen intézményeket két tanácsadó szerv egészíti ki. Az egyik a Régiók Bizottsága, amely a regionális és helyi testületek választott képviselőiből áll és a Gazdasági és Szociális Bizottság, amely a munkaadók és a munkavállalók szervezeteit (szakszervezetek), valamint a gazdasági és társadalmi élet civil szervezeteit tömöríti.

Az alkotmány első részéből fontos még az unió hatásköreinek meghatározása. Eszerint az uniónak vannak kizárólagos hatáskörei, ahol csak az unió törvénykezhet. Ezek a területek a gazdasági életre vonatkoznak, így magukban foglalják a vámpolitikát, a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítását, a monetáris politikát és a közös kereskedelempolitikát, sőt a maastrichti kritériumok miatt a költségvetési politika alapvető jellemzőinek (eladósodás, hiány mértéke, infláció) előírását is.

Az unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik nemzetközi megállapodás megkötésére is, ha annak megkötését valamely uniós jogalkotási aktus írja elő, vagy amennyiben az közösségi jogszabályokat érint.

Vannak azután megosztott hatáskörök, ahol elvben a tagországok is törvénykezhetnek, de csak akkor, ha maga az unió nem törvénykezik, vagyis e területen is érvényesül az uniós jogalkotás elsőbbsége. Ilyen területek például a belső piac, a szociálpolitika egy része, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió, a mezőgazdaság és a környezetvédelem, a fogyasztóvédelem, a közlekedés, a transz-európai hálózatok és az energiaügy.

Ezen túlmenően létezik azután az intézkedések összehangolásának hatásköre, ami azt jelenti, hogy az unió intézkedéseket hozhat a tagállamok gazdaságpolitikájának, foglalkoztatáspolitikájának, szociálpolitikájának összehangolása érdekében, ami általában e politikákra vonatkozó átfogó iránymutatásokban ölt testet.

Az unió közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó hatásköre a külpolitika minden területére és az unió biztonságát érintő valamennyi kérdésre kiterjed, ideértve egy közös védelempolitika fokozatos kialakítását, amely közös védelemhez vezethet.

Mint a felsorolásokból látható, a nemzeti törvénykezés ugyancsak szűk területre szorul vissza az alkotmány érvénybelépése után, és ebből a szempontból az unió úgy működik, mint egy szövetségi (föderatív) állam, ugyanakkor teljes mértékben hiányoznak azok a központi források, amelyek minden föderációban az összetartó erőt képviselik, például az egyes intézkedések bizonyos területeken jelentkező negatív gazdasági vagy társadalmi hatását kompenzálják. A még 1977-ben készült MacDougall-jelentés szerint az egyre inkább integrálódó unió központi költségvetése el kellene, hogy érje a GDP 5-7%-át, egy föderatív állam költségvetése pedig a GDP 25%-ára terjedne ki. A jelenlegi jogi állapot, amely kimondatlanul, de a hatáskörökből kikövetkeztethetően egy föderatív államformához közelít, valahol a két érték közötti költségvetést igényelne. Ezzel szemben a következő, 2007-2013-ra szóló költségvetés plafonja a GDP 1,24%-a, de a "hatok bandája" ezt is megkérdőjelezi. A hat legnagyobb nettó befizető ország (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország és Svédország) miniszterelnökei, egy 2003. december 15-én kelt levelükben azt írják a Bizottság elnökének, Romano Prodinak, hogy: "Mélyen elkötelezettek vagyunk az európai szolidaritás mellett… (de) a demográfiai problémák és a magas növekedés fenntartása szilárd költségvetést igényel… ezért az (EU) átlagos kiadásai a következő pénzügyi időszakban – véleményünk szerint – nem haladhatják meg a GNI 1%-át." Prodi e levélre azt válaszolta: "A csodák nem tartoznak az én hatáskörömbe… 1%-kal nem lehet elérni azt, amit e tagállamok és a többiek tőlünk várnak."

Az alkotmány legnagyobb ellentmondása az, hogy az unió finanszírozására irányuló kézség meg sem közelíti azt az összeget, amelyet a politikai ambíciók megkövetelnének.

Visszatérve magához az alkotmány szövegéhez, az első részből még ki lehet emelni a megerősített együttműködés intézményét, ami azt jelenti, hogy önkéntes alapon egyes országok szorosabban együttműködhetnek, mint a többi, ha ez az együttműködés elősegíti, és nem veszélyezteti az unió egészének céljait, vagyis az egyre szorosabb integrációt.

A Konventen részt vevő civil szervezetek legnagyobb eredményként azt könyvelhetik el, hogy az alkotmányba bekerült egy népi kezdeményezést lehetővé tevő klauzula (I-47.4. cikk), amely lehetőséget ad arra, hogy elegendő számú országból származó, egymillió aláírás összegyűjtése esetén ezek az állampolgárok kezdeményezhetik, hogy a Bizottság megfelelő javaslatokat terjesszen elő (emlékeztetőül: csak a Bizottság terjeszthet be törvényjavaslatot). Persze ezt a Bizottság meg is tagadhatja, de a reá irányuló erkölcsi nyomás ilyen esetben mindenképpen elég hatalmas lenne ahhoz, hogy a kérést figyelembe vegye.

Az alkotmány első részéből még egy dolgot érdemes kiemelni, azt, hogy az unióból – igaz elég komplikált módon, de – ki lehet lépni (I-60. cikk).

Az alkotmány második része az unió alapjogi chartája, amely az Európa Tanács által még 1950-ben készített nyilatkozat továbbfejlesztett változata. Jelenlegi formájában a 2000. decemberi nizzai kormányfői értekezlet fogadta el. A charta hat fejezetben (méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, polgárok jogai, igazságszolgáltatás) foglalja össze mindazt, amit egy európai polgár egyáltalán álmodhat. A számos jókívánság (például a tisztes megélhetést célzó szociális támogatásra és lakástámogatásra való jogosultság mindazok esetében, akik nem rendelkeznek az ehhez elégséges pénzeszközökkel) mellett olyan, a való élettől némiképp elrugaszkodott kitételeket is tartalmaz, mint a véleménynyilvánítás szabadsága, a tömegtájékoztatás szabadsága és sokszínűsége, valamint hogy minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították. A charta azért került be az alkotmányba, hogy a befolyásukat nagyrészt elvesztett szakszervezeteket és baloldali politikai mozgalmakat némiképp megvigasztalják. Gyakorlati haszna, hogy Strasbourg-ban az Európai Bíróságon panasz tehető a charta által biztosított jogok megsértése miatt. Az Európai Bíróság már ki is jelentette, hogy ítéleteiben hajlandó figyelembe venni a chartát, még akkor is, ha nem vált jogilag kötelező érvényűvé. Az Európai Bíróság már eddig is több esetben hivatkozott a chartára. Sajnos azonban hiába ad igazat az Európai Bíróság valakinek, attól még nem biztos, hogy problémáját orvosolni is fogják. Egyébként is az Európai Bíróságig csak különleges esetekben lehet eljutni, akkor ugyanis, ha bebizonyosodott, hogy a nemzeti szervek nem tudják kezelni az adott problémát. Főleg kisebbségi és a tagországok közötti gazdasági természetű vitákban várható, hogy az Európai Bíróság állást foglal.

Az alkotmány harmadik, az unió politikájával és működésével foglalkozó része összesen 322 törvénycikket tartalmaz (szemben az első rész 60, a második 54 és a negyedik rész 12 cikkével), tehát messze az alkotmány legnagyobb része, amely azokat a részleteket tartalmazza, amelyekben – a közmondás szerint – az ördög lakozik.

A rész terjedelmessége és részletezettsége miatt csak néhány jellemző érdekességet lehet e helyütt kiemelni belőle. Mindenekelőtt a III. cím I. fejezetét, amely a belső piac létrehozásával foglalkozik. A belső piac a négy szabadságra, az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő áramlásának szabadságára épül.

A munkavállalókat megilleti az unión belüli szabad mozgás joga és a javadalmazás, valamint az egyéb munkafeltételek tekintetében a tagállamok munkavállalói között állampolgárság alapján tilos a megkülönböztetés; emellett valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás is tilos.

Valamely tagállam állampolgárának joga van egy másik tagállam területén önálló vállalkozóként gazdasági tevékenység megkezdésére és folytatására, továbbá vállalkozások alapítására.

Az alkotmány lehetővé teszi valamely tagállam állampolgára számára, hogy egy másik tagállam területén ingatlantulajdont szerezzen, van azonban egy homályos utalás arra, hogy ezt csak úgy teheti meg, ha a tulajdonszerzés nem ellentétes a mezőgazdaság gazdasági és társadalmi szerepének sajátos természetével (III-138.2e és III-227.2. cikk). Az alkotmány e kitételét fel lehet használni a hazai mezőgazdasági földterületek felvásárlásának megakadályozására.

Érdemes megjegyezni, hogy a dánok már a belépéskor kikötötték, hogy nem engedik meg az ország ingatlanainak bizonyos korlátokon túli felvásárlását, és ezt egy, az alkotmánnyal azonos hatállyal bíró jegyzőkönyvben rögzítették. Az ingatlantulajdonok Dániában való megszerzésével kapcsolatos jegyzőkönyv kimondja, hogy: "Az alkotmány rendelkezéseinek ellenére Dánia fenntarthatja az üdülőingatlanok megszerzésével kapcsolatos fennálló jelenlegi szabályozását." Ez a szabályozás arra irányul, hogy a németek ne tudják felvásárolni a dán tengerparti üdülőket. Dániában a föld külföldiek által történő felvásárlásának a gondolata olyan képtelenség, hogy fel sem merült.

A versenyszabályokkal foglalkozó szakasz kimondja (III-167. cikk), hogy a belső piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt. Kivételek persze itt is akadnak bőven, mint például a Németország felosztása által érintett egyes területek gazdaságának nyújtott támogatás, de a területek alulfejlettségére való hivatkozással is nyújtható állami támogatás.

A harmadik rész második fejezete a gazdasági és monetáris politikával foglalkozik, és lényegében a neoliberális hittételek unióban való alkalmazásának mikéntjét határozza meg, pénzbüntetéssel fenyegetve azokat a tagállamokat, amelyek az előírt költségvetési deficitet túllépik (III-184.10d cikk). Büntetést ténylegesen azonban csak a kisebb országoknak kell fizetniük, a nagyobbak – mint ahogy azt a közelmúlt francia és német példája bizonyította – a Pénzügyminiszterek Tanácsában felmentetik magukat e kötelezettség alól.

A következő fejezet az unió egyes területeken folytatandó politikájával foglalkozik, olyanokkal, mint például a foglalkoztatás, szociálpolitika, mezőgazdaság, közlekedés, kutatás, energiapolitika.

A foglalkoztatáspolitika terén például a Miniszterek Tanácsa a Bizottság javaslata alapján évente iránymutatásokat dolgoz ki, amelyeket a tagállamoknak foglalkoztatáspolitikájukban figyelembe kell venniük. Ami e területen fontos lehet, az az, hogy a belső piacon a munkavállalók foglalkoztatási lehetőségeinek javítása érdekében létrejön az Európai Szociális Alap, amelynek célja az unión belül a munkavállalók foglalkoztatásának megkönnyítése, földrajzi és foglalkozási mobilitásuk növelése, továbbá az ipari és a termelési rendszerben bekövetkező változásokhoz való alkalmazkodásuk megkönnyítése, különösen szakképzés és átképzés útján.

Az újonnan csatlakozott országok szempontjából érdekes lehet a III-220. cikk is, amely kimondja, hogy az átfogó harmonikus fejlődés előmozdítása érdekében az unió úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági, társadalmi és területi kohézió erősítését eredményezze. Az unió a különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik. E cikk hivatkozási alap lehet a nemzeti gazdaságot erősítő intézkedések végrehajtására.

Az unió a gazdasági és társadalmi harmonizáció céljainak elérését a strukturális alapokkal is támogatja. Ezek az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap Orientációs Részlege; az Európai Szociális Alap és az Európai Regionális Fejlesztési Alap. Ezt egészítheti ki az Európai Beruházási Bank és az egyéb meglévő pénzügyi eszközök révén nyújtott támogatás. Persze ezek az összegek a csatlakozó országok igényeihez képest csak névlegesek. Hogy ez érzékelhető legyen, megadunk néhány számadatot. Németország az unió egész éves költségvetésének megfelelő, tehát évi 100 milliárd eurót költ, most már több mint egy évtizede, a 16 milliós keleti tartományok fejlesztésére. A Románia és Bulgária belépésével 106 milliós közép-európai térség fejlesztésére pedig évi 20-25 milliárd juthat. Az egy főre jutó összeg az előbbi esetben évi hatezer, az utóbbi esetben kétszáz euró.

A közös agrárpolitikával kapcsolatban az alkotmány lényegében csak azt mondja ki, hogy e téren a belső piacra vonatkozó versenyszabályok nem érvényesek, a közlekedés- és energiaszektor pedig nagyon is a versenyszabályok alá esik, és az e téren is igénybe vehető kivételes elbánásoktól (III-236.3) eltekintve minden vállalkozó számára (tehát a más országok vállalkozói számára is) biztosítani kell az egyenlő esélyeket.

A harmadik rész negyedik fejezete a "Szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térsége" hangzatos címet viseli, és az igazságügyi együttműködéssel, a határok ellenőrzésével foglalkozik.

Ezt követi azoknak a területeknek a meghatározása, ahol az unió összehangoló, kiegészítő vagy támogató intézkedéseket tehet. Ide tartozik a népegészségügy, a kultúra, az oktatás, az igazgatási együttműködés, az iparpolitika és a polgári védelem. E téren megint a mindig megtalálható kivételek lehetőségére kell felhívni a figyelmet, amely segítségével egy ország védheti saját iparát (III-279.3.).

Az unió kül- és biztonságpolitikája is a harmadik fejezet része. E téren az alkotmány kimondja, hogy "a tagállamok az unió közös kül- és biztonságpolitikáját a lojalitás és a kölcsönös szolidaritás jegyében tevékenyen és fenntartások nélkül támogatják", valamint, hogy "tartózkodnak minden olyan cselekvéstől, amely ellentétes az unió érdekeivel, illetve ronthatja az unió mint kohéziós erő eredményességét a nemzetközi kapcsolatokban" (III-294.2.). Tehát az alkotmány elfogadása esetén szó sem lehet arról, hogy az "új Európa" támogatja az amerikaiak valamely újabb háborúját, míg az "öreg" része ellenzi azt.

A közös kül- és biztonságpolitikai stratégiát az Európai Tanács alakítja ki, és a (külügy-) Miniszterek Tanácsa dolgozza ki a részleteket és hajtja azt végre. Mindkét testületben a döntéseket – a kivételektől eltekintve – egyhangúsággal hozzák. Az európai külpolitika legfőbb reprezentánsa az unió külügyminisztere, aki egyben a Bizottság egyik elnökhelyettese, és akit az Európai Tanács választ meg minősített többséggel ötéves hivatali időtartamra.

Az unióban néhány ország (például Ausztria, Dánia) megtartotta semlegességét, illetve a katonai akciókból való kimaradását, ennek következtében e területeken "konstruktív távolmaradást" tanúsítanak, ami azt jelenti, hogy az egyhangúságot, illetve a minősített többséget az ő szavazataik leszámítását követően kell meghatározni.

Az alkotmány harmadik része tartalmazza még az unió már említett intézményeit és az unió költségvetésének kidolgozására és elfogadására vonatkozó szabályokat. Végül ez a rész tartalmazza a mindenképpen figyelemre méltó "megerősített együttműködést", ami azt jelenti, hogy egyes országok a kölcsönös érdeklődésre számot tartó területeken szorosabban együttműködhetnek, ha ez egyébként nem ellentétes az unió céljaival. E rendelkezés törvényes alapot ad a sokak által bírált, de a gyakorlatban eddig is érvényesülő (lásd Schengen, euroövezet) "többsebességű" Európának.

Az alkotmány negyedik, befejező része az ilyenkor szokásos általános és záró rendelkezéseket tartalmazza, amiből talán azt érdemes kiemelni, hogy az alkotmánnyal megvalósuló szerződés határozatlan időtartamra (vagyis örök időkre) jön létre, és hogy a jegyzőkönyvek az alkotmány szerves részét képezik.

A több mint 300 oldalt kitevő jegyzőkönyvekre érdemes odafigyelni, mert az egyes országok ezekben rögzítették, hogy mi az, ami rájuk az alkotmányból nem vonatkozik. E szempontból különösen figyelemre méltó a "Dán pozíció" című jegyzőkönyv.

Az alkotmányt kiegészítik még a hozzá csatolt, de nem kötelező érvényű nyilatkozatok. A mintegy 90 oldalt kitevő nyilatkozatok részben az alkotmány egyes cikkelyeihez, főleg a II. részhez, az Alapvető Jogok Chartájához, tesznek megjegyzéseket, illetve azokat magyarázzák, részben az egyes országok egyoldalú nyilatkozatait tartalmazzák, hogy milyen esetekben fogadják el az alkotmány egyes rendelkezéseit. Ez utóbbira példa Hollandia nyilatkozata, amely szerint csak akkor fogadja el, hogy a költségvetéssel kapcsolatos döntések minősített többséggel hozhatók (I-55.4.), ha a nettó befizetői pozíciója megnyugtatóan rendeződik (vagyis nem lesz nettó befizető).

 

*

 

Az alkotmányt 2004. október 29-én Rómában 28 ország (a 2004-ben csatlakozottak mellett Románia, Bulgária és Törökország) állam-, illetve kormányfői ünnepélyesen aláírták, hátravan azonban annak megerősítése (ratifikálása), ami történhet a nemzeti parlamentek döntése, de népszavazás útján is. Eddig tizenegy ország, Dánia, Franciaország, Írország, Luxemburg, Hollandia, Belgium, a Cseh Köztársaság, Spanyolország, Portugália, az Egyesült Királyság és Finnország jelentette be, hogy az alkotmányról 2006-ig bezárólag népszavazást tartanak, de ez a szám bővülhet, mert a legkülönbözőbb civil szervezetek széles körű kampányba kezdtek annak érdekében, hogy az alkotmányról minél több államban népszavazást tartsanak. E kampány egyik legjelentősebb szervezője Jens-Peter Bonde dán képviselő, az Európai Parlament "Függetlenség és Demokrácia" csoportjának elnöke. A népszavazás érdekében folyó kampányt egy "European Referendum Campaign" (Európai Népszavazási Kampány) nevű csoport szervezi, amely civil szervezetek és egyének széles körű koalíciója. A mozgalmat az "European Direct Democracy Movement" (Európai Közvetlen Demokrácia Mozgalom) még 2001-ban hozta létre.

Maga a mozgalom magában foglalja mind a föderalistákat, mind az eurorealistákat és euroszkeptikusokat, és a népszavazás eredményét tekintve semleges.

Bár a Konvent úgy indult, hogy ott a szabad gondolkodásnak tág tere lesz, hamarosan kiderült, hogy a szabad gondolkodás erősen korlátozott. Mindenekelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy a Konvent főleg a föderalista nézetek híveit fogja össze. Eredetileg a leakeni nyilatkozat a Konventet Európa népei képviseletének szánta, a Konventbe azonban lényegében csak azok kerültek be, akik egy föderalista megoldás feltétlen hívei voltak, a lakosság azon részét, amely a nemzetállami szuverenitás fenntartásának szükségességét hangsúlyozta, aránytalanul kevesen képviselték.

Ennek ellenére a konvent összeülésének első hónapjaiban az európai együttműködés többféle modellje is választható lehetőségként merült fel. Egyes francia politikusok a "népek Európájáról" beszéltek, amely még de Gaulle nézeteiből eredeztethető. A német Joschka Fischer egy szövetségi állam képét vázolta fel – de maga sem nagyon hitt a megvalósíthatóságában. A lehetőségekről legteljesebb képet Alain Lamarusse az Európai Parlament néppárti csoportjának francia nemzetiségű tagja adta, aki szerint elvben Európa négy formáció között választhat.

E négy formáció közül az egyik a konföderáció, amelyben a domináns szerepet a nemzetállamok játsszák, melyek nemzetközi egyezmények alapján működnek együtt, minimális központi költségvetéssel. A másik lehetőség a föderális állam, amely az előbbi ellentéte, és amelyben az unió egy szuverén egység alkotmánnyal és egy nagy központi költségvetéssel (amerikai, német példa). Végül a harmadik és a negyedik a kettő valamiféle kombinációja lett volna.

Noha ennek az alapvető, a nemzetállami szuverenitásokat és a népfenség elvét érintő kérdésnek a megvitatása lett volna a legfontosabb feladat, de végül is a Konventen e kérdés megvitatása hamarosan lekerült a napirendről.

A ténylegesen elkészült alkotmánynak, azon túlmenően, hogy messze nem az európai lakosság akaratát tükrözi, számos belső ellentmondása van. Ezek közül néhány fontosabb a következő:

Még számos hasonló problémát lehetne említeni, amelyek mind arra mutatnak, hogy az európai alkotmány és egyáltalán az unió jövője (például földrajzi határai) nem lettek végiggondolva. Nagy hiba lenne pusztán egy szűk üzleti vagy politikai elit nyomása miatt egy olyan dokumentumot jóváhagyni, amely a fent jelzett és más megoldatlan kérdések miatt végül is nem Európa egyesülését, hanem sokkal inkább felbomlását eredményezné.

Baloldaliak az EU Alkotmányos Szerződéséről.

Az alkotmánynak keresztelt új uniós szerződés kapcsán számtalan komoly fogyatékosságot lehet és kell említeni, itt és most azonban az a kérdéscsoport kerül terítékre, amelyben a legjelentősebb pozitív elmozdulások történtek a megelőző nizzai dokumentumhoz képest. S ahol még a kormányközi konferencia sem elvett, hanem sokkal inkább hozzátett a Konvent által kidolgozott szövegtervezethez. Paradox módon az időről időre hol elsiratott, hol pedig aránytalanul felmagasztalt, az integráció mély belső ellentmondásait kíméletlenül felszínre hozó biztonság- és védelempolitikáról van szó.

Az alaphelyzet: felemásan megtáltosodó európai biztonság- és védelempolitika¹

A biztonság- és védelempolitika rendkívül specifikus területet képez az uniós tevékenységek sorában: még a szigorú kormányköziség szerint működő politikák között is a nemzeti szuverenitásokat legféltékenyebben őrző játékszabályok érvényesek rá. Egyúttal azonban kétségtelen, hogy az ESDP (az európai biztonság- és védelempolitika) jelenti az integrációs folyamat következő, az utóbbi időben dinamikusan fejlődő állomását. Miként az sem kérdéses, hogy ez volna-lehetne-e a nélkülözhetetlen építőkocka Európa teljes értékű, önálló nemzetközi szereplővé válásához.

Az 1992-es Maastrichti Szerződésben meghirdetett közös külpolitika részeként "idővel kialakítandó" védelempolitika a délszláv kudarc tanulságait beépítő 1997-es Amszterdami Szerződéssel "fokozatosan kialakítandóvá" lett, egyúttal létrejöttek a döntéselőkészítés, a döntéshozatal és a döntésvégrehajtás minimális jogieljárásbeli feltételei. A 2001-ben aláírt, jelenleg érvényben levő Nizzai Szerződés elkezdte tartalommal is feltölteni az amszterdami kereteket. A gyökeresen eltérő brit és francia álláspontok közti átmeneti álmegegyezés talaján, továbbá a koszovói kettős kiábrándultság folyományaként (az 1999-es beavatkozás során az amerikaiaknak az európaiakkal való egyeztetés zökkenőivel, az európaiaknak saját kiszolgáltatottságukkal kellett szembesülniük), Nizzában a Tizenötök szentesítették azon elhatározásukat, miszerint az európai biztonság- és védelempolitika uniós (nem pedig NATO-) színekben kerül majd megvalósításra.

Az ESDP-nek utat nyitó saint-malói brit-francia megállapodás kizárólag azért születhetett meg 1998 decemberében, mert London és Párizs az egyetlen konszenzuspontra, nevezetesen az európai válságkezelő képességek fejlesztésére koncentrált benne. S bár igaz, hogy ezt két teljesen eltérő kiindulópontból tették (a britek közvetve ugyan, de végső soron a NATO cselekvési képességeit remélték erősíteni, a franciák szeme előtt viszont a teljes értékű, önálló, politikai Európa célkitűzése lebegett), a képességfejlesztés mindazonáltal használható legkisebb közös nevezőnek bizonyult. Következésképpen az európai biztonság- és védelempolitika kialakítása egy végletek között ingázó, felettébb sajátos folyamat. Amíg szőnyeg alá seperhetők a lényegi-tartalmi kérdések, addig diadalmenetnek vagyunk tanúi, azonban amint előkerülnek, rögvest a megsemmisülés szélére taszítják az egész építkezést.

Kényelmes magyarázatként általában azt szokás hangsúlyozni, hogy a közös európai külpolitikát alátámasztani hivatott védelempolitika mögül éppen csak a közös európai külpolitika hiányzik. Ez azonban korántsem ilyen egyszerű. Valójában az európaiak megközelítése a nemzetközi kérdések döntő többségében erősen konvergál – leszámítva az Egyesült Államokhoz fűződő viszony problémáját, és ehhez kapcsolódóan minden olyan alkalmat, amikor ellenvélemény esetén Washington a "barátság és szövetség" megkérdőjelezését helyezi kilátásba. Az EU nemzetközi szerepvállalásában tehát a transzatlanti kapcsolat amolyan fekete lyukként funkcionál. Vagyis nem csupán kivételt képez az amúgy feltűnően homogén európai hozzáálláson belül, de időről időre a közös biztonságfelfogásból természetszerűleg adódó uniós fellépés elnyelésével is fenyeget.² A transzatlanti dilemmák napjainkra egy jól beazonosítható, háromszintes törésvonallá artikulálódnak. Az uniós tagálla­mok aszerint helyezkednek el ennek egyik vagy másik oldalán, hogy:

• az Egyesült Államoknak való alárendelődés, avagy a tőle való függetlenség alapján értelmezik a hozzá fűződő partnerséget;
• az integráció tartalmát illetően megelégszenek-e egy jól szervezett szabadkereskedelmi övezettel (mely csak akkor és annyiban rendelkezik politikai tartalommal, amikor és amennyiben az Washington számára hasznos lehet), avagy az alapítók eredeti terveihez híven egy valódi politikai-stratégiai entitás létrehozását célozzák;
• mindezekhez kapcsolódóan a kialakítandó jövőbeni világrendet egyetlen transzatlanti pólus köré rendezve, avagy kiegyensúlyozottabb, plurális alapokon képzelik el.

A fentieket figyelembe véve, az Alkotmányos Szerződésben a biztonság- és védelempolitika terén megjelenő újításokat érdemes a maguk helyi értékén kezelni. Vagyis annak tudatában, hogy az előrelépések mögötti alapkérdések továbbra is tisztázatlanok, s így az egyébként néhol roppant imponáló rendelkezések tényleges hordereje és gyakorlati alkalmazhatósága egyelőre nyitott kérdés marad.

Az újítások: némi tartalom, több lehetőség, kevés pontosítás

Az új szerződésnek már a szerkezete is jelzi, hogy a biztonság- és védelempolitika minden belső ellentmondása dacára jelenleg – akár látványos fejlődési ütemét, akár a közvélemény körében mérhető népszerűségét, akár a benne rejlő potenciált nézzük – az unió sikerágazatának számít. Most első ízben szerepel ugyanis a szövegben egy kifejezetten a biztonság- és védelempolitikának szentelt szakasz (III. rész, V. cím, II. fejezet, 2. szakasz). Egyúttal terminológiaváltás is történt, amennyiben az ESDP CSDP-re (vagyis immár közösnek titulált biztonság- és védelempolitikára) módosult.

A döntéshozatal módját illetően mindazonáltal a védelempolitika továbbra is a legszigorúbban kezelt, alapvetően egyhangúsági alapon működő kormányközi terület marad. Márpedig az integráció immár fél évszázados történetéből világosan kiderült, hogy a szimpla kormányközi logika nem egyéb, mint a bénaság és középszerűség legbiztosabb receptje. Ilyen körülmények között a hátulütőket alapvetően két úton lehet csökkenteni. Egyrészt a hatékonyabban működő közösségi politikákkal (mint például a külkereskedelem) való maximális koordinálásnak köszönhetően, másrészt pedig a tehetetlenségre ítélő kormányközi kereteken belüli rugalmasabb megoldásokkal.

Ami az első opciót illeti, az új szerződés kidolgozóinak szeme előtt folyamatosan ott lebegett a külső fellépés egységesebbé tételének igénye. A III-V. címben így egy csokorba fogták "az unió külső tevékenységének" valamennyi kulcsterületét, a védelempolitikát is tartalmazó kül- és biztonságpolitikától a kereskedelempolitikán keresztül a humanitárius segélyezésig. A sokat reklámozott új uniós külügyminiszter – aki a Tanács alá tartozó kül- és biztonságpolitikai főképviselő és a külkapcsolatokért felelős biztos posztjának összevonásával amolyan kétsisakos minőségben ténykedik majd – elméletileg szintén a kormányközi és a közösségi dimenzióba tartozó politikák összehangolását lesz hivatott biztosítani. Ez azonban jórészt csupán illúzió. A valóságban ugyanis jottányit sem tompul a különbség a kormányközi és nemzetek feletti területeket vezérlő játékszabályok között: az új miniszternek témától függően hol az egyik, hol a másik logikát kell majd magáévá tennie és alkalmaznia. Ráadásul a Bizottság szerepe látványosan visszaesik a külügyek terén. Mind ez idáig ugyanis egyrészt teljes mértékben független volt a Tanácstól, másrészt a kül- és biztonságpolitikai kérdésekben vele megosztottan gyakorolhatta kezdeményezési jogát. Az új szerződés rendelkezései szerint azonban a külügyminisztert a tagországok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács nevezi ki és ő is hívhatja vissza, ami erősen olyan benyomást kelt, mintha a Bizottság külkapcsolatait ezután egy kormányközi "vakond" irányítaná. Mi több, a III-299. cikk értelmében a brüsszeli testület önállóan nem, csupán a külügyminiszter közvetítésével gyakorolhatja e téren egyébként sem kizárólagos kezdeményezési jogát. Egyúttal viszont az is tény, hogy a külügyminiszter köré szerveződő külügyi szolgálat jövőbeni szerepe és státusa bizonyos mértékig a gyakorlat függvényében alakul majd. Elődje például – a kül- és biztonságpolitikai főképviselő alá tartozó tanácsi titkárság – az uniós védelempolitika szárba szökkenése óta folyamatos de facto kompetenciabővülésen megy keresztül.

A kormányközi tehetetlenség orvoslásának másik kézenfekvő módja a rugalmasság (a szűkebb országcsoporton belüli gyorsabb előrelépések lehetőségének) bevezetése. Ez a sokak által diszkriminatívnak bélyegzett opció hosszú ideig fel sem merülhetett a politikailag rendkívül kényes védelempolitika terén, az új szerződés azonban egyértelműen polgárjogot adott neki. Mindenekelőtt az I-41. cikk (6) bekezdésében megelőlegezett, a III-312. cikkben kifejtett és a 23. sz. jegyzőkönyvben pontosított ún. strukturált együttműködésről van szó. Ez egy indításként egyelőre nem számszerűsített feltételrendszer alapján működő szorosabb együttműködési mechanizmus, melyben egyértelműen a képességfejlesztésre helyeződik a hangsúly. A rugalmasság másik megnyilvánulása a III-310. cikkben leírt lehetőség (ami nem más, mint a már időközben kialakult gyakorlat szentesítése), mely szerint a Tanács az egyhangúlag meghatározott küldetések végrehajtását egy szűkebb országcsoportra bízhatja.

A közös biztonság- és védelempolitika potenciális feladatainak körét az új szerződés jelentős mértékben kibővítette. A korábbi, ún. Petersberg-típusú küldetések mellett (humanitárius és mentési feladatok, békefenntartó missziók és válságkezelésben harcoló erők által kifejtett feladatok, beleértve a béketeremtést is) a III-309. cikkben explicit módon említésre kerültek a leszerelési műveletek, a katonai tanácsadói és segítségnyújtási feladatok, valamint a konfliktusok lezárását követően a helyzet stabilizálására irányuló műveletek is. Külön hangsúlyozva, hogy "e missziók mindegyike hozzájárulhat a terrorizmus elleni harchoz, ideértve a terrorizmus ellen saját területükön küzdő harmadik országok támogatását is".

A válságkezelési spektrum kiszélesítésén túl, most első ízben szerepel kollektív védelmi elkötelezettség az uniós szerződésben. Rögtön két formában is. Egyrészt a madridi merényleteket követően nagy publicitást kapott szolidaritási záradékról van szó: az I-43. és III-329. cikkben kifejtettek értelmében bármely tagállamot érő terrortámadás esetén az unió és tagországai "a szolidaritás szellemében együttesen lépnek fel". Jóval nagyobb vita előzte azonban meg a másik, általános kollektív védelmi garanciát nyújtó rendelkezést. Az I-41. cikk (7) bekezdésében foglaltak szerint: "A tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak." Az intenzív bagatellizálási igyekezetben a hangsúly természetesen arra a rituálészerűen ismételgetett kitételre került, miszerint a rendelkezés nem érinti az egyes tagállamok védelempolitikájának egyedi jellegét, s a részes államok számára továbbra is a NATO marad a kollektív védelem sarokköve. Ezt azonban két szempontból sem árt pontosítani. Először is: az Amszterdami Szerződés J.1 cikke már 1997-ben a közös kül- és biztonságpolitika céljai közé sorolta az "Unió integritásának védelmét", ami adott esetben bőven elég hivatkozási alap lenne bármilyen kollektív védelmi intézkedés életbe léptetéséhez. Másodszor: nehéz lenne nem észrevenni a nagyságrendbeli különbséget a "minden rendelkezésére álló segítséget köteles megadni", illetve a "megteszi az általa szükségesnek ítélt lépéseket" jellegű elköteleződés között (utóbbi a Washingtoni Szerződés előszeretettel misztifikált 5. cikkelye).

Végezetül feltétlenül említést érdemel az I-41. cikk (3) bekezdésében előirányzott és a III-311. cikkben részletezett Európai Védelmi Ügynökség felállítása. S nem csupán maga a döntés (ennek konkrét tartalma – a többi kormányközi kényszerzubbonyban tartott rendelkezéshez hasonlóan – úgyis a mindenkori politikai akarat függvényében alakul majd), hanem egyúttal annak megelőlegezett életbe léptetése is. A Tanács az akkor még alá sem írt új szerződés tudvalevőleg erősen kérdéses ratifikálását meg sem várva már 2004. július 12-én létrehozta az Ügynökséget, mely ideális esetben egyfajta fegyverzetpolitikai koordináló központtá nőheti majd ki magát a képességfejlesztés, kutatás és beszerzés terén. Minőségi változás azonban e téren is kizárólag a Bizottság oldaláról remélhető. A brüsszeli testület ugyanis – arra építve, hogy a fegyverzeti kérdések a kormányközi védelempolitika és a nemzetek feletti dimenzióba tartozó ipari, közös piaci és versenyügyi politikák metszéspontján találhatók – kitartóan igyekszik fogást találni a nemzeti privilégiumok páncélzatán.

A továbblépés: stratégiai, műveleti, ipari-technológiai autonómia vagy alárendelődés

Az alaphelyzet leírásakor említett háromszintes tartalmi ellentmondás közepette az uniós biztonság- és védelempolitika terén tett valamennyi előrelépés kisebbfajta csodával ér fel. Azonban olyan csodával, melynek kiteljesítése az alapító atyák szándékához híven mintegy eleve bele van kódolva az integrációs projektbe. Ennek bekövetkeztét ráadásul a bipoláris rendszer összeomlása óta a nemzetközi rendszerben tapasztalható változások értelemszerűen csak gyorsítanák. Most nem is beszélve arról, hogy az uniós közvélemény is (melyet pedig a hivatalos kommunikáció inkább csak egyfajta gazdasági és értékközösségre igyekszik kondicionálni) jó ideje figyelemre méltó következetességgel és határozottsággal támogatja az önálló politikai-stratégiai Európa opcióját.³ Mindezt tehát csupán egyetlen módon lehet késleltetni, netán megakadályozni: ha a jelenlegi európai politikusgeneráció – korábbi alárendelődési reflexeinek csapdájában, szolgalelkűségből, kényelemből vagy csupán a változástól félve – szándékosan szembehelyezkedik az egyébként logikus és természetszerű folyamatokkal. Más szavakkal (mint azt a "Nyolcak" levélírása kapcsán Valéry Giscard d'Estaing, az alkotmányos szerződéstervezetet kidolgozó Konvent elnöke fogalmazta): ha "az atlanti szisztéma iránti lojalitást az európai szolidaritás elé helyezik".

Mert amíg ez a kísértés fenyeget, addig hiába szögezte le már a Maastrichti Szerződés is, hogy a kialakítandó kül-, biztonság- és védelempolitika célja "az európai identitás kinyilvánítása" és Európa "függetlenségének megerősítése". S ez utóbbit hiába veszi át az alkotmányos szerződés III-292. cikke is, az unió nemzetközi fellépésének mozgatórugóit taglalva. Addig ugyanis a valódi (tehát egyszerre stratégiai, műveleti és ipari-technológiai) autonómia kérdését felvető konkrét pontok kapcsán mindig lesznek, akik inkább Európától idegen geopolitikai-gazdasági érdekeknek adnak elsőbbséget. Miként azt az integrációt "kitaláló" Jean Monnet fejtegette Emlékirataiban: "A kudarcok, melyekkel szembesülnöm kellett, nem annyira születésileg korlátolt embereknek voltak tulajdoníthatók, mint inkább olyanoknak, akik szándékosan nem vettek tudomást az evidenciákról: akiket vakká tett a saját támpontrendszerük iránti lojalitás."

Jegyzetek

1 Ennek bővebb kifejtését l. a szerző "Az Európai Unió biztonság- és védelempolitikája a transzatlanti kapcsolatok és az integrációs dilemmák kettős szorításában", illetve "Az európai biztonság- és védelempolitika néhány elméleti-gyakorlati vetülete" című tanulmányaiban. (Az Európai Unió biztonság- és védelempolitikai dokumentumai 1. és 2. kötet, SVKK-Chartapress, 2004.)

2 Erről bővebben l. a szerző a Népszabadság Online-on megjelent cikkét: Európai biztonságmodell, avagy hogyan "harcol" az Unió (2004. október 25.).

3 Az Eurobarometer-felmérések tanúsága szerint az uniós biztonság- és védelempolitika 1999-től (az ESDP indításától kezdve) folyamatosan 70 százalék feletti támogatottságot élvez. A legutóbbi (2004/1) felmérés alapján az uniós lakosság 81 százaléka véli úgy, hogy nemzetközi válság esetén a tagállamoknak közös álláspontra kell jutniuk, és 77 százalék tart szükségesnek egy önálló, az Egyesült Államoktól független európai külpolitikát. A megkérdezetteknek csaknem fele szeretné, ha a védelempolitikai döntések uniós szinten születnének (szemben a csupán fele ekkora támogatottságot élvező nemzeti és az alig több mint 10 százalék által kívánatosnak ítélt NATO-döntéshozatallal).

 

A globális pénzügyi rendszer liberalizációjával egyidejűleg világszerte nő a nagyobb függetlenséggel rendelkező központi vagy jegybankok szerepe. Ezek prioritásaira a bankárok és a befektetők sokszor jelentős befolyással bírnak a felelősség alól azonban kivonják magukat.

A központi bankok – mint például az Egyesült Államokban a FED – vitathatatlanul a legfontosabb és legnagyobb befolyással rendelkező intézmények a pénzügyi és bankszektorban: képesek működési környezetük formálására, befolyásolják a kamatlábakat és a hitelállomány nagyságát, gyakran hatást gyakorolnak mindenfajta pénzügyi tranzakcióra, beleértve a tőzsdei és kötvénypiacokat is. A pénzügyi szektorban bekövetkező változások azonnali hatást gyakorolnak a reálgazdasági mutatókra, így a munkanélküliségi rátára, a háztartások reáljövedelmére, az árszínvonalra, a fogyasztói szokásokra és a megtakarításokra. Ennek következtében az, hogy a központi bankok miként hoznak döntéseket, befolyásolja mind a helyi, mind a globális gazdaságok alapvető működését.

Mit csinálnak a központi bankok? Mindenekelőtt a központi bankok közreműködésével történik annak a szabályozási közegnek a kialakítása, amelyben a kereskedelmi bankok működnek. A "bankok bankjaként" a központi bankok hatást gyakorolnak a kamatlábakra a gazdaságban. Ezt legfőképpen a bankrendszerben levő jegybanki tartalékok – vagyis a még ki nem hitelezett pénzmennyiség – szintjének változtatásával teszik. Amikor a tartalékok szintje nő, a bankok több hitelt nyújthatnak, a pénzmennyiség nő, és a kamatlábak csökkennek. Amikor a szabad tartalékok mennyisége kevesebb lesz, a bankok kevesebb hitelt helyeznek ki, a pénzmennyiség zsugorodik, a kamatlábak emelkednek.

A központi bankok mindemellett az ország végső hitelezői. Gazdasági válság esetén a – néha forgóeszközöknek nevezett – pénzügyi erőforrások gyakran hivatottak a probléma megoldására. Mindazonáltal, ha senki sem képes kölcsönnyújtásra, akkor a válság elmélyülhet. A jegybankok kulcsszerepe a kölcsönnyújtáshoz való elkötelezettségben rejlik, ha nehéz idők járnak a gazdaságra. Továbbá a központi bankok gyakran élnek kényszerítő eszközökkel más, a banki és más pénzügyi szektorokban intézmények vonatkozásában (például letéti követelmények a tőzsdei piacokon).

A pénzügyi liberalizáció és az új finanszírozási formák előretörése azzal jár, hogy számos bank és pénzügyi cég jóval könnyebben képes kikerülni az előírásokat. E fejlemények aláásták a központi bankok hagyományos szerepkörét. Napjainkban a nagyobb befolyással rendelkező jegybankok – mint például a FED – a pénzügyi piacok működésére elsődlegesen a befektetők várakozásainak megváltoztatásán keresztül hatnak. Egy – a FED részéről érkező – pozitív jelzés a világ piacainak szárnyalását is okozhatják. E tekintetben a jegybankok tevékenysége inkább pszichológiai, mint gazdasági alapokon nyugszik.

Egy – a központi bankok függetlensége mellett állást foglaló – felfogás szerint a jegybanki függetlenség a jegybank és a kormányzat politikai döntéshozatalának folyamatai közti relatív távolságot jelenti. A nagyobb függetlenség mellett szóló érv szerint, ha nem lenne egy erős elválasztóvonal a kormányzat és a jegybank között, akkor a monetáris politika a behatároltság mellett a kormányzati politika szeszélyeinek lenne kitéve. E megközelítés szerint a független jegybank a gazdaság külső szemlélőjeként objektíven hoz döntéseket a társadalom hosszú távú jólétének érdekében. Mindemellett a központi bankok függetlensége gyakran más, mint amilyennek látszik. Nem ritka, hogy a bankárok és befektetők igen nagy befolyással rendelkeznek a jegybank prioritásaira vonatkozóan. Ennek következtében a "független" jegybank ki van vonva a felelősségi kérdések súlya alól, ugyanakkor ki van téve a politikai befolyásnak, amit a politikai döntéshozatal általában tekintetbe is vesz. Ahogy a központi bankok függetlensége nő, egyre inkább az alacsony inflációt és egyúttal magas piaci kamatlábat célzó jegybanki politikát tartják szem előtt. Hasonló célkitűzés az alacsony munkanélküliségi ráta, amely a bérek emelését és profitmegszorítást eredményezhet, gyakran arra kényszerítve a jegybankot, hogy a gazdaságok visszafogását célzó intézkedéseket hozzon.

Világszerte elmozdulás tapasztalható a nagyobb függetlenséggel rendelkező jegybankok felé, miközben figyelemre méltó ütemben halad a globális pénzügyi rendszer liberalizációja is. Például, a pénzügyi unióra való készülődés jegyében az eurózóna számos központi bankja a nagyobb függetlenség irányában mozdult el az Európai Központi Bank létrehozását megelőzően. A kisebb mértékű pénzügyi szabályozás világszerte azt eredményezi, hogy bármilyen befolyás gyakorlására is csak a legnagyobb központi bankok lesznek képesek. És a nagyobb jegybanki függetlenség lehetővé teszi, hogy a világ lakosságának nagy többsége irányában az ilyen befolyás gyakorlása nem hordoz majd felelősséget.

(Fordította: Kertész András)

Forrás:

Epstein, Gerald: A political economy model of comparative central banking. Megjelent Robert Pollin és Gary Dymsky New Perspectives in Monetary Macroeconomics c. könyvében. University of Michigan Press, 1994.

Financial Markets Center: The silver anniversary gift. FOMC Alert. 5 (2). 2001.

A tanulmány történeti szempontból vizsgálja a "létező szocializmus" és a szerteágazó baloldali radikális eszmerendszerek viszonyát. Ezek – miközben osztályalapú társadalomban gondolkodtak – egységesek voltak a szovjet típusú társadalom elutasításában. A baloldali radikálisok kezdetben a szovjet társadalom etatizmusában látták a forradalom vereségének okát, majd a gazdasági világválság és a szovjet érdekszféra terjeszkedésének hatására egyre inkább előtérbe került a "létező szocializmus" államkapitalista jellegének hangsúlyozása. Bár a második világháború után a baloldali radikális mozgalmak marginalizálódtak, mozgásterük beszűkült, érdemes végiggondolni, hogy az államszocializmus végére nézve milyen tanulságokkal szolgálhat e kritika.

Az Eszmélet 58. számában jelent meg szerkesztőtársam, Szigeti Péter tanulmánya: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok címen. Az írás – hiszen célja éppen ez, vagy inkább ez is volt – komoly vitát kavart, talán e lap történetének legszerteágazóbb disputáját. Ez természetesen nem véletlen. A vita nem csupán látszólagos tárgyáról, a (fél)múlttá oszlott “államszocializmusról” folyt és folyik, de jelenünkről – “sto gyelaty?”, hogy egy immár megtagadott klasszikus szavaival éljek – és mindenekelőtt jövőnkről, saját helyünkről, (ön)reflexióinkról is szól. Fontosságát éppen ez adja: a múlt a jövőben válik aktuálissá, és az elemzés egyben program is. Következetlenség, mi több, felelőtlenség volna nem így kezelni. Magam eddig a partvonalról követtem a diskurzust; olvastam, vitatkoztam, gondolkodtam, ha úgy adódott, fordítottam a megjelenő írásokat. És most, amikor az Eszmélet szerkesztősége úgy döntött, hogy formailag (ha úgy tetszik: formálisan) “lezárja” az államszocializmusról folytatott vita egy etapját (mesterségesen, pusztán a szerkesztés követelményeinek engedelmeskedve kimetszve egy szeletet a folyamatból, de hát mi mást tehetnénk?), mégis úgy gondolom, hogy magam nem szólok hozzá közvetlenül az elhangzottakhoz. Ellenkezőleg: az esetlegesen jövővé transzformálódó múltat igyekszem szóhoz juttatni. Nem azért húzódom tanult szakmám, a “történész” kvázi-objektív hátterébe, mert nincs véleményem az elhangzottakról: sokkal inkább azt szeretném megmutatni, hogy milyen történeti előzményei voltak ennek a vitának, és így a jelen egy rövid momentumát az őt megillető szélesebb történeti háttérbe ágyazni. A múlt értelmezése, a tanulságok levonása – én ebben hiszek – önmeghatározásunk legfontosabb eleme. Hagyjuk hát szóhoz jutni azokat is, akik kronológiailag, egy mechanikusan lineáris (vö. undialektikus) síkon szemlélve nem vehettek részt ebben a diskurzusban. Különösen itt, ebben a szomorú, depresszív közép-kelet-európai régióban, ami mégis a miénk. Jobbadán alig ismert szereplők lépnek fel az alábbiakban; nyugaton is ignorált képviselői ők egy (ön)kritikus kommunizmusnak, itt pedig, az építés egykori színhelyén teljességgel megtagadottak. Hadd jussanak hát szóhoz most ők is, az elfeledettek, akik nélkül (bár szponzorként sosem szerepelhettek volna) nem jöhetett volna létre ez a vita. Hiszen a szereplőket – jómagunkat, jómagamat is – a múlt aktorai öltöztették… Végül még egy nagyon személyes megjegyzés, mielőtt teljesen a háttérbe vonulnék: ez az írás társammal és elvtársammal, Járai Erzsébettel folytatott hosszú beszélgetések és viták eredménye. Sajnos ma már ő is a jövőbe olvadó múlt része csupán. Mégis: talán nincs szebb halál…

 

Lassan másfél évtizede, a Szovjetunió és a kelet-európai tömb felbomlásakor a világ médiája nap mint nap a “kommunizmus bukásáról” elmélkedett. Nemigen vizsgálták azonban, hogy mi is volt ez az elbukott “kommunizmus”, amely – egykori impériumának legnagyobb részén – valóban eltűnt a történelem süllyesztőjében, miután képtelen volt továbbra is fenntartani működését, amelyet az alkalmazott ideológia és a prózai valóság közötti égbekiáltó antagonizmus jellemzett. A “kommunizmus bukása” a legtöbb elemző számára egyszerűen csak a polgári demokrácia (horribile dictu: a kapitalizmus, hogy egy mind kevésbé divatos terminológiával éljünk) valamiféle apoteózisához szolgált ideológiai takaróul – Fukuyama nyomán többen odáig jutottak, hogy még a “történelem végét” is meghirdették.¹ Az euforikus hangulatban szinte észrevehetetlenné halkult azoknak a maradék marxistáknak a hangja, akik nem azonosultak az alapjaiban megrendült “szocialista” világrendszerrel, és azt bizonygatták, hogy annak látható kudarca lényegileg nem változtat a kapitalizmust jellemző osztálystruktúrán. A hivatalos baloldal természetesen már jóval korábban megkezdte rugalmas elszakadását a marxizmustól. A szociáldemokrata (illetve magukat ekként definiáló) mozgalmak történetében a német SPD 1967-es Bad Godesberg-i konferenciája tekinthető egyfajta szimbolikus fordulópontnak, míg a magukat “kommunistának” nevező pártok a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján fújtak takarodót addigi politikájuknak, többnyire nevüket is megváltoztatva. Azokat a baloldaliakat, akik továbbra is ragaszkodtak a kapitalista társadalom osztályalapú szemléletéhez, hovatovább afféle csodabogárnak tekintették. Ahogy az oxfordi Felipe Fernández-Armesto professzor megfogalmazta Millennium címen megjelent, számos nyelven bestsellerré vált “alternatív világtörténetének” epilógusában: “A keményvonalas baloldalnak két mentsége is van, amit tovább finomítgathat: először is leszögezi, hogy a 20. század végén szétesett államok és pártok nem voltak igaz kommunisták, csupán az »államkapitalizmus« vagy valamilyen más deviancia és eretnekség követői. Másodszor kifejti, hogy Marx történelmi sémájának nem adatott elegendő idő a megvalósuláshoz: az osztályharc tovább folytatódik, bár most éppen a viszonylagos nyugalom időszakát éli; a forradalmi robbanás azonban – még ha tétova léptekkel is – visszavonhatatlanul közeledik. A marxizmus, hasonlóan a legszilárdabb vallásokhoz, nem zavartatja magát a racionális érveléstől; követőinek konoksága a hitre emlékeztet, amely az egyházat azután is egyben tartotta, hogy Jézus eszkatologikus jóslatainak beteljesedése – amit apostolai még minden percben vártak – kitolódott a távoli jövőbe.”² Jelen írás ezeknek a “keményvonalasoknak” az elképzeléseit járja körül kialakulásuktól lényegében napjainkig. Célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a “baloldali radikalizmus” meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben még maga a bolsevizmus is annak tekinthető –, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. (E mozgalmakat egyébként először Daniel Cohn-Bendit foglalta össze “tudományos igénnyel” ezen a néven 1968-ban.) Munkahipotézisként, kiindulási pontként mindenképpen felhasználható. Részletesebben a következő irányzatokat sorolnám ide:

• trockizmus (különösen a “IV. Internacionálé” megalapítása utáni trockista irányzatok);
• tanácskommunizmus (a húszas évek klasszikus tanácskommunizmusa, amelyet Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter, Sylvia Pankhurst stb. neve fémjelez, valamint az ötvenes–hatvanas évek “második hulláma”, Paul Mattick, Cajo Brendel stb. korszaka);
• kollektivista anarchizmus;
• anarchista kommunizmus (“platformizmus” – Nyesztor Mahno, Pjotr Arsinov stb.; “anarcho-marxizmus” – Guy Aldred és köre; napjaink liberter kommunizmusáig);
• bordigizmus (a húszas–harmincas évek franciaországi szervezeteitől a hetvenes évek bordigista miliőjéig – Jacques Camatte Invariance-áig és napjaink neobordigista csoportjaiig);
• ouvrierizmus (Henry Simon, az ICO és az Echanges et Mouvement, a Collective Action Notes);
• tercermundista baloldaliság (a nyugati maoizmus, guevarizmus);³
• szituacionizmus (az ötvenes évektől napjaink “posztmodern kommunizmusáig”);
• anarcho-szindikalizmus (szovjet-orosz, francia, német, spanyol, amerikai – ipari unionizmus – és ex-szovjet változatai).

A fenti felsorolás esetleges, és korántsem teljes. A fókuszt némileg mégis szűkíti: egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentrálok (ebből a szempontból a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik – története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a “szintézisre” való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban). A fenti irányzatok még abban sem közösek, hogy “baloldalinak” tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát. Az egyik pillér a baloldali kommunizmus: eszmerendszere nem az 1917–1923-as forradalmi hullám terméke. A marxizmuson belül mindig is léteztek olyan irányzatok, amelyek a parlamentarizmust elutasították, bírálták a szakszervezeti formákat, s antietatista módon fogták fel a proletárdiktatúrát. 1917–1918-ig ezek azonban jórészt teoretikus viták maradtak: egyrészt addig nem létezett a szó szoros értelmében vett kommunista mozgalom (vagyis nem volt mihez képest “baloldali kommunistának” lenni), másrészt – és ez a fontosabb – a baloldali kommunisták elsősorban a hatalomgyakorlás konkrét formáit, a forradalom gyakorlati megszervezését kritizálták. Taktikai-szervezeti ellentéteket emeltek általánosabb síkra, és ennek megfelelően a baloldali kommunizmus kulcskérdése a szovjet-orosz példához való kritikai hozzáállás lett. A baloldali kommunista irányzatok leginkább éppen ebben a kérdésben, illetve a hozzá kapcsolódó szervezeti konklúziókban különböznek egymástól, és sorolhatóak többé-kevésbé egységes típusokba. Más baloldali radikális áramlatoktól – főleg a kollektivista anarchizmus különféle változataitól – ugyanakkor a proletariátus diktatúrájának elfogadása, a centralizációs szervezeti törekvések, a federalizmus elutasítása különböztette meg őket.

Ennek megfelelően négy alaptípust állíthatunk fel, amelyek elsősorban Nyugat-Európára voltak jellemzőek, de mindegyik irányzat képviselőit megtalálhatjuk Szovjet-Oroszországban éppúgy, mint több kelet-európai országban, köztük Magyarországon is.⁴ Ez a négy, elnagyolt vonalakkal felvázolt típus is megmutatja, hogy mennyire nem beszélhetünk egységes “baloldali kommunizmusról”. (E tipologizálási kísérletbe nem veszem bele a bolsevik párton belül Szovjet-Oroszország első éveiben fellépő “baloldali kommunistákat” – Buharint, Pjatakovot, Preobra­zsenszkijt, Radeket, Oszinszkijt stb. –, akik a bolsevik politikai koordináta-rendszeren belül foglaltak el “baloldali” pozíciót, de a bolsevizmussal mint olyannal soha nem álltak szemben. Ugyanez vonatkozik a “baloldali ellenzékre” is. Trockij és követői is csak akkortól tartoznak érintőlegesen e kategóriába, amikor a trockizmus – a húszas évek legvégétől – önálló, nemzetközileg szerveződő politikai mozgalommá fejlődik. Persze mindezen mozgalmakon belül is voltak olyan személyek, akiket “baloldali kommunistának” nevezhetünk, de esetükben “baloldali kommunizmusról” mint világosan elkülöníthető – sőt akaratlagosan elkülönülő – mozgalomról nem beszélhetünk.)

A trockistákat nem elsősorban az jellemezte, hogy Lev Trockij – önmagában is folytonosan változó – tanait követték, hanem az, hogy a Szovjetunióval szemben a “kritikus támogatás” talajára helyezkedtek. “Baloldaliságuk” sokkal inkább volt egyfajta “ellenzékiség” a hivatalossá jegecesedett marxizmus–leninizmussal szemben, mintsem alapvető elvi egyet nem értés. Ez tetten érhető öndefinícióikban is: “bolsevik leninistákként”, “igazi leninistákként” stb. tekintettek önmagukra, és jóllehet, magukat gyakran “baloldaliaknak” definiálták, alapjában nem akartak mást, mint ami az “elfajult munkásállam” gyakorlati politikája volt. Ennek megfelelően a többi baloldali kommunista irányzattal csak eseti kapcsolataik voltak, azoktól lényegében – többnyire éppen Leninre hivatkozva – élesen elkülönültek. (Más kérdés, hogy a sztálinista terminológiában többnyire az összes baloldali kommunistát, de nemritkán még az anarchistákat is “trockistának” bélyegezték, ez azonban sokkal inkább volt szitokszó, mint politikai jellemzés, és lényegében annyit jelentett: ellenség.) A baloldali kommunizmust jellemző kritikai elemzést általában nem vették át; a forradalmi mozgalom aktuális kérdései a trockista csoportok számára mindig taktikai, a baloldali kommunisták számára stratégiai-elvi kérdésként jelentek meg. A trockizmus tulajdonképpen a leninizmus forradalmár-mozgalmár aspektusát hangsúlyozta, és egy, a gyakorlati következtetéseket ignoráló, ám ideológiailag következetes leninizmust képviselt – szemben a sztálinizmussal, amely a leninizmus gyakorlati következtetéseit vitte ad absurdum, és az ideológiát ezért néhány sematikus megállapítássá silányította. A trockizmus ellensúlyként szerepelt azon a politikai mérlegen, amelynek tengelyét a sztálinizmus képezte. Ebben az értelemben egyáltalán nem része a baloldali kommunizmusnak, még ha avval sok ponton érintkezik is. A trockizmus ugyanakkor sok baloldali kommunista számára az első lépcsőfok volt a hivatalos irányzattal való szakításhoz: logikus következménye volt ez a világ kommunista mozgalmában a húszas–harmincas évek fordulóján megjelenő ideológiai sematizmusnak és a kibontakozó politikai boszorkányüldözésnek. Trockij – a sztálini ikonográfia mitikussá növő főgonosza – afféle “csak azért is” személyiséggé magasztosult a sztálinizmussal szembeforduló kommunisták számára; ebben persze fáradhatatlan önreklámozó tevékenysége is szerepet játszott.

Az anarcho-kommunisták⁵ teljesen szembefordultak a leninizmussal és a Szovjetunióval. Elutasítottak mindennemű állami szervet, és az állam “elhalása” helyett annak azonnali eltörlését, forradalmi harcot követeltek. Ez lényegében a kollektivista anarchistákkal rokonította volna őket, ám az anarcho-kommunisták emellett többnyire a proletariátus diktatúráját is szükségesnek tartották, és ez az anarchisták számára elfogadhatatlan volt. Az anarcho-kommunisták szerint ezt a diktatúrát az önmagát megszervező proletárosztály gyakorolja majd (e szerveződés adekvát formájának többnyire a munkástanácsokat vagy a kommunákat tartották), amely kíméletlen diktatúrát gyakorol a burzsoáziával szemben, de adott esetben akár a mozgalmon belül jelentkező reformizmussal szemben is. Így elutasították a klasszikus anarchizmus univerzális szabadságképét, és sokkal kisebb hangsúlyt helyeztek az egyén szerepére, mint általában az anarchisták.⁶ Megtartották azonban viszolygásukat minden politikai szerveződéssel szemben: a forradalmat mindig a termelők önfelszabadításaként értékelték, és a gazdasági harc formáira, mindenekelőtt az általános sztrájkra és az abból-amellett kifejlődő fegyveres felkelésre helyezték a hangsúlyt. A célzott politikai merényleteket adott esetben elfogadhatónak, sőt szükségesnek tartották, ám ideológiájuknak ez csak periférikus része volt: az 1890-es évek híres anarchista merényleteiért magányos, individualista anarchisták, illetve ilyen elméleti alapon álló kis csoportosulások voltak inkább felelősek. Az anarcho-kommunizmus gyakran összefonódott a tanácskommunizmussal, különösen Németországban.

A tanácskommunizmus nem volt ab ovo bolsevikellenes. Szovjet-Oroszország fejlődése, a Komintern taktikázó politikája vezette el őket oda, hogy előbb azok gyakorlatát, majd a teljes lenini elméletet tagadni kezdjék. Az irányzat vezető ideológusai régi, közismert kommunisták voltak: Anton Pannekoek, Otto Rühle, Hermann Gorter⁷ . A baloldali kommunista irányzatok közül messze ez volt a legnagyobb hatású; pártjainak és szervezeteinek taglétszáma a húszas évek elején Németországban a százezer főt is megközelítette. Önmagában is több irányzatra oszlott, és széles, nemzetközi szervezeti bázisra épült. Szervezeteit az 1923-ban létrehozott Kommunista Munkásinternacionálé (Kommunistische Arbeiter-Internationale – KAI) igyekezett összefogni.⁸ Bomlásából (amely az 1920-as évek közepén–végén kezdődött) szinte a teljes baloldali radikális paletta újratermelődött: anarchista csoportok, szindikalisták csakúgy, mint terrorista áramlatok vagy éppen pártkommunisták. 1945 előtt egyértelműen a tanácskommunista miliő tekinthető a baloldali radikalizmus (de legalábbis a baloldali kommunizmusként definiálható szféra) centrális erejének.

Legkisebb nemzetközi erővel a bordigizmus rendelkezett. Ez az irányzat az ortodox leninista Amadeo Bordiga⁹ szellemi irányításával elsősorban a franciaországi olasz emigránsok között működött (többé-kevésbé egységes, letisztult mozgalomként csak a húszas évek legvégétől). A sztálinizmussal Lenint – pontosabban egy általa kreált, más módon idealizált Lenin-képet – állította szembe, ám Trockijt és a trockistákat is lényegében sztálinistának tartotta. Etatista, szigorúan szervezett mozgalomként működött, amely azonban élesen elutasított minden kompromisszumot a burzsoá állammal, elítélte a parlamentarizmust, a népfrontjellegű paktumokat, és tiszta proletárforradalmiságot kért számon a munkásosztályon. Fontosságát nem tömegereje adta – ilyennel sosem rendelkezett –, hanem azok a finoman dialektikus, részletes elemzések, amelyekkel a bordigista hagyományokat ápoló csoportok koruk munkásmozgalmának eseményeit értelmezték. Ezek az írások csak alaposan megkésve, az ötvenes-hatvanas évekre váltak szélesebb körben ismertté a “balos” mozgalmakban, és így – dacára autentikus forradalmi gyökereiknek – inkább csak az “újbaloldal” eszközkészletébe olvadtak be, alaposan felpezsdítve az érdeklődést a dialektika iránt, és átvéve a tanácskommunizmus központi szerepét a baloldali kommunista miliőben.

Nem tartozik szorosan a baloldali kommunizmushoz, ám világszerte, így Magyarországon is jelentős hatással működött a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World – IWW) nevű amerikai szervezet. A – leginkább anarcho-szindikalistának tekinthető – csoport 1905-ben alakult meg az USA-ban, ahol harcos fellépésének és ugrásszerűen növekvő taglétszámának köszönhetően hamarosan kiérdemelte a munkaadók között az “első számú közellenség” címet. Az 1910-es években milliós sztrájkokat is vezényelt, ám a mi szempontunkból fontosabb volt internacionalizmusa. Az IWW tagságának jó részét első-második generációs bevándorlók tették ki. Újságjai számos nyelven (1912-től magyarul is) megjelentek, és a wobblie-k – így nevezték magukat a szervezet tagjai – igyekeztek szervezkedni az óhazában is. Európa több országában is alakultak IWW-csoportok, amelyek infrastruktúrájukat – nyomdák, helyiségek stb. – szívesen bocsátották az anarchisták, illetve a hozzájuk közel álló baloldali kommunisták rendelkezésére.¹⁰

A “baloldali kommunizmusként” meghatározható irányzatrendszer azonban természetesen nem fedi le teljes mértékben azt a jelenséget, amelyet “baloldali radikalizmusnak” tekinthetünk. Az alábbi kördiagram egy vázlatos sémát igyekszik felállítani, amely nyilván nem alkalmas az egyes irányzatok árnyaltabb ábrázolására, de talán segítségünkre lehet jelen munka témájának elnagyolt meghatározásában:

 

Az ábrán a középső kör jelöli a “baloldali radikalizmus” néven absztrahált eszme- és mozgalomrendszert. Látható, hogy mind az “anarchizmus”, mind pedig a “kommunizmus” részben kikerül ebből a kategóriából: a nem osztályalapú anarchistákat éppúgy nem sorolom ide, mint az etatista kommunistákat: a “baloldali radikalizmus” ugyanis sokkal inkább negációk, mintsem pozitív állítások halmazaként értelmezhető: többek között nem individualista (bár nem szükségképpen osztályalapú), és nem etatista (bár nem feltétlenül decentralista). A központi halmaz baloldalán, az “anarchizmus” és a “baloldali radikalizmus” külső metszetében a klasszikus, kollektivista, “forradalmi” anarchizmus csoportjai helyezkednek el: általában osztályalapú, mindenképpen antietatista mozgalmakról van itt szó. A másik oldalon azok a centralista elképzelések találhatóak, amelyek határozottan marxista gyökerűek, elutasítják az anarchizmus decentralizáló vagy federalista elképzeléseit, ugyanakkor államellenesek, és tagadnak mindenféle kapitalista hatalmi struktúrát (parlamentarizmus, hagyományos pártok, illetve szakszervezetek stb.). Ide tartoznak pl. a bordigisták, a tanácskommunisták pártszervező irányzatai vagy éppen egyes “renegát” trockista csoportok. A középső, centrális helyzetű metszetben azok a decentralizáló, marxista és anarchista elképzeléseket szintetizáló csoportosulások kaptak helyet, amelyek – éppen e szintézis igénye miatt – lényegében a legtipikusabb “baloldali radikális” szerveződéseknek tekinthetőek. Ezek képviselik tulajdonképpen mindazt a negációt és állítást, amelyekből összeállíthatjuk a “baloldali radikalizmus” (persze vázlatos és vitatható) ideáltípusát. Olyan szervezetek tartoznak ide, mint az angol anarcho-marxisták, a francia–orosz “platformisták”, az Otto Rühle vezette “Egységszervezet” vagy éppen a későbbi szituacionisták és mai utódaik. Végül az egyik nagy “baloldali” politikai áramlatba sem tartozó baloldali radikálisokhoz olyan outsider antikapitalista mozgalmak tartoznak, amelyek vagy csupán részleges problémákat vetnek fel a radikális változtatás igényével (anarcho-feministák, zöld anarchizmus, egyes földfoglaló mozgalmak, korunk neozapatistái stb.), vagy pedig tudatosan távolodtak el a “hagyományos” politizálás akár forradalmi kereteitől (“posztmodern kommunisták”, az antiglobalizációs mozgalmak egyes csoportjai stb.). A fenti besorolások közös gyengéje, hogy valójában nyilván egyik mozgalom sem fogadná el benne saját besorolását, kapcsolódásait… hiszen általában véve mindegyikük az egyetlen igaz út letéteményesének tekinti magát. A mi feladatunk azonban most nem valamiféle “igazság” keresése, csupán ezen “igazságok” ábrázolása.

 

Jelen munka egyik kulcsproblémája a bolsevizmus (majd a század során a világrendszerré dagadó “létező szocializmus”) és a baloldali radikalizmus viszonya. Kezdetben, körülbelül az 1920-as évek közepéig még felmerülhet a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus bizonyos mértékű érintkezése is; később már a konfrontáció és az elemzés válik hangsúlyossá. A Szovjetunió eltűntével komoly forrásanyag vált hirtelen kutathatóvá (különösen a megfelelő anyagi bázissal rendelkező nyugati kutatók számára), ugyanakkor a felkapott témára rátaláló történészek egy része nemigen látszik zavartatni magát a tényektől, és ragaszkodik az átpolitizált értelmezésekhez. Azonban a témával foglalkozó szinte minden szakember – pro vagy kontra álljanak is vizsgálatuk tárgyához – egy dologban egyetérteni látszik: általánosan “kommunizmusként” definiálják a volt Szovjetunió és a szocialista országok (önmagukban is komoly eltéréseket mutató) politikai és gazdasági berendezkedését. Történetileg ez a kommunizmus úgy jelenik meg számukra, mint a bolsevik irányzatból kinövő mozgalom – egy egyedi politikai jelenség, amely képes volt a világ jelentős részén ontologikus érvényre jutni. Ezen “bolsevikológia” horizontján csupán az ötvenes évek derekától (ebben jelentős hatása van az 1956-os magyarországi és lengyel eseményeknek, de mindenekelőtt a szovjet desztalinizációnak) jelenik meg egy olyan “reformkommunista” irányzat, amely a klasszikus kapitalista piacgazdaság és a piaci demokrácia, illetve a posztsztálinista állami berendezkedés és tervgazdálkodás között igyekezett lefektetni a konvergencia pilléreit, hogy azokra hidat verve jusson el az “emberarcú szocializmusba” – egy tervezett piacgazdaságba, amely ötvözné a polgári jogokat, az állami tulajdont és a paternalista szociális berendezkedést.

A “kommunizmusról” szóló politikai diskurzusokon túl azonban a komolyabb kutatók tisztában voltak vele, hogy maga a démonizált vagy éppen szentként tisztelt fogalom nem alkalmas a Szovjetunióban és a “szocialista” országokban uralkodott (vagy még ma is domináns szerepet játszó) gazdasági-társadalmi-politikai berendezkedés leírására. Maguk a vizsgált rendszerek sem így határozták meg önmagukat, hiszen a kommunizmust csupán valamiféle végcélnak tekintették (és “tudományos” alapossággal a hozzá vezető út fejlődési szakaszait is előre lefektették). Bárki, aki kicsit is elmélyedt Marx műveiben – és ilyenek nem kizárólag a “baloldalon” akadtak –, tisztában lehetett vele, hogy a kommunizmus eredeti elméletének nem sok köze van a megvalósult rendszerekhez. A “szocializmus” – amelynek jelentése a 19. század végéig nem különült el igazán a “kommunizmustól” – éppen a bolsevik forradalom győzelme után, a szociáldemokráciával való szakítást követően alkalmas terminusnak tűnt: az új rendszer ideológusai valamiféle átmeneti formának tekintették, és formáját a “munkásság, a parasztság és a szövetséges értelmiség” paradox “demokratikus diktatúrájában” határozták meg. Kiindulópontként tehát a “szocializmus” megfelelőnek látszott; a probléma azonban 1918 után újra jelentkezett: az etatizmus és az autentikus – ha van ilyen – szocializmus konfrontációja nyilvánvalóvá vált. Az 1920-as évek elején pedig egyre több olyan, magát kommunistának vagy éppen anarchistának valló forradalmár akadt mind Szovjet-Oroszországban, mind pedig a világ más részein, aki legalábbis kétségbe vonta az oroszországi kapitalizmus eltörlését.

A “mainstream” kommunizmus “jobboldali revízióival” (tulajdonképpen az eredeti szociáldemokrata program egyfajta felújításával), valamint később az ortodox neo- és posztsztálinista pártokkal és szervezetekkel szemben egyaránt fellépő szélsőbaloldali erők többnyire marginálisak maradtak, és – leginkább az 1968-as baloldali reneszánszot követően – az uralkodó ideológia (valamint nemegyszer saját gyakorlatuk) könnyűszerrel besorolhatta őket az extremitások és a politikai terrorizmus kereteibe. Léteztek, mint láttuk, “baloldali” kommunista erők már a bolsevizmus kialakulásának időszakában is, ám az ő – elhallgatott és félreértelmezett – gyakorlatuk és elméleti tevékenységük a “győztesek” árnyékában mindinkább a margóra szorult. Pedig ezek a gondolatok a maguk korában igenis történelemformáló erővel hatottak, sőt bizonyos szempontból máig is ható erővel. Anélkül, hogy a “mi lett volna, ha…” típusú fantáziálgatásokba kezdenénk (a történelem bebizonyította, hogy a baloldali kommunizmus nem jelentett gyakorlati alternatívát), fontos látnunk, hogy a kommunizmuson belül voltak olyan irányzatok, amelyek a bolsevikokkal szemben teljesen más elképzeléseket vallottak osztályról, pártról, önkormányzatról, forradalomról és – végső soron – magáról a kommunizmusról is. Jelenlétük egyrészt hatott arra, hogy mivé is fejlődött a bolsevizmus (amelynek mindig komoly ideológiai harcokat kellett vívni “balos” ellenfeleivel), másrészt mai közgondolkodásunk, kultúránk, politikaképünk sokat örökölt attól az 1968-ban kicsúcsosodó ideológiai forrongástól, amely gyökereit részben éppen ezekben a – nálunk jórészt ismeretlen – irányzatokban találta meg: elég, ha olyan egymástól látszólag távol eső dolgokra gondolunk, mint a punkmozgalom, a társadalmi önigazgatás, az antiglobalizációs mozgalmak vagy akár a bázisdemokratikus civil szféra.

Valójában “kommunizmusról” beszélni egy szinten már lehetetlen: maga a szó absztrakcióvá vált, felemésztették, jelentését kiüresítették és esetlegessé tették a hozzá kapcsolódó politikai hányattatások; a kommunizmus helyett kommunizmusok voltak és vannak, amelyek többnyire kompetitív és nem komplementer viszonyban állnak egymással. Vannak különféle, a kommunizmusról szóló narratívák és értelmezések, amelyek viszont az üdvtörténet és az összeesküvés-elmélet kettősségében mozogva valójában kiegészítik egymást.¹¹ A “kommunizmus” lényege a negáció: ab ovo a kapitalista, ill. osztálytársadalmi viszonyok negációja, mozgalomtörténetileg viszont az összes többi “kommunista” mozgalom kommunistaságának totális tagadása, létjogosultságuk megkérdőjelezése – ha mód adódik rá (és, mint tudjuk, gyakorta adódott), gyakorlati szinten is. A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista “pálfordulása”¹² már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló “szocializmus” egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig “elhalni” nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a “kommunizmus” intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett); 1918-ban leszámoltak az addig szövetséges baloldali eszerekkel, akiknek 1917-es programjuk nem egy elemét köszönhették. Magukba olvasztották a (csekély tömegerejű) nem bolsevik kommunista pártokat, majd 1920-ban – a Baloldaliság: a kommunizmus gyermekbetegsége megjelenésével – nemzetközi méretekben is támadást indítottak a “baloldali kommunizmus” állásai ellen; erre ekkor már lehetőséget adott, hogy az oroszországi bolsevizmus váratlan és vitathatatlan, világpolitikai jelentőségű sikereinek fényében a legfőbb viszonyulási ponttá vált a különféle kommunista (és egy ideig számos más baloldali) csoportosulások számára. Ezzel párhuzamosan haladt a korábban erős oroszországi és a nemzetközi összehasonlításban is páratlanul virulens ukrajnai anarchista mozgalom felszámolása.¹³ Minderre pedig a kronstadti felkelés leverése tette fel a koronát, amelyet a NEP meghirdetése és a bolsevik párt első komoly belső meghasonlása követett. A “kommunizmus felépítése” – bármi légyen is az – látható fordulatot vett, és az autentikus “szovjetdemokráciát” követelő tömegek számára a Vörös Hadsereg ágyúi adtak csattanós választ. Az oroszországi eseményeket egyre több kétellyel figyelő radikális baloldaliak – jóval a kronstadti lázadás leverésében kulcsszerepet játszó Trockij előtt – úgy látták, hogy megvan a veszélye a forradalom thermidoriánus fordulatának. Nem egy régi bolsevik is hasonlóan vélekedett.

Maga a bolsevizmus eredetileg csupán egy volt a kommunizmus számtalan irányzata közül.¹⁴ A legelső, magukat kommunistának nevező csoportok már a huszadik század legelején megalakultak Dél-Amerika több országában – ám ezeket kollektivista anarchisták (elsősorban kropotkinisták) alapították. A bolsevizmus – amely szintén egy, a szociáldemokrácián belüli szakítás terméke volt – maga is számtalan szakításon ment keresztül 1917-ig, és sok új elemet magába olvasztott, elsősorban persze 1917-ben és közvetlenül azután. Sokáig egyáltalán nem volt egyértelmű a bolsevizmus és a “baloldali kommunizmus” vagy éppen az anarchista kommunizmus alapvető különbsége. Sőt amikor Lenin Állam és forradalom című írása 1919-ben először megjelent Nyugat-Európában, a különféle baloldali radikális csoportosulások – amelyek ellen Lenin nem sokkal utóbb elkeseredett ideológiai támadást indított – szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadták. Nem volt ebben semmi meglepő: ugyanezt az írást az ortodox szociáldemokraták az “anarchizmus és a blanquizmus keverékének”, “bakunyinizmusnak” nevezték – ugyanakkor maguk az anarchisták és az anarcho-szindikalisták érdeklődéssel és szimpátiával fogadták Lenin új irányvonalát. Az első angol nyelvű kiadást az antiparlamentarista-kommunista Guy Aldred Worker című lapja hasábjain olyan munkaként üdvözölte, amely egységbe kovácsolja Marx és Bakunyin legfontosabb gondolatait, sőt egy másik írásában egyenesen azt bizonygatta, hogy “…senki sem lehet valóban anarchista anélkül, hogy bolsevikká válna… és senki sem lehet igazán bolsevik, ha nem áll egyben az anarchizmus talaján is”. Aldred tehát ekkor (a második írás 1920 elején jelent meg a The Spur hasábjain) még a bolsevizmust egyszerűen a kommunizmussal azonosította – hiszen egész életében az anarchizmus és a kommunizmus azonosságát hirdette. Az Állam és forradalom elolvasásakor úgy látta, hogy végre akadt egy marxista ideológus, aki felelevenítette az eredeti államellenes koncepciót, és a kommunizmus etatista kitérői után visszakanyarodik abba az irányba, amelyet Angliában Joseph Lane már a XIX. század hetvenes éveiben kijelölt.¹⁵ A könyvet a tanácskommunista Herman Gorter fordította hollandra, és olyan híres – nemsokára a lenini pellengérre kerülő – radikálisok is jó véleménnyel voltak róla, mint Anton Pannekoek, Karl Korsch vagy az anarchista Pjotr Arsinov, a mahnovscsina intellektuális alvezére.¹⁶ Hiszen a bolsevizmus központi szerepe vitathatatlan: oroszországi győzelmével a világ minden rendű és rangú kommunistái számára egyfajta konvergenciós ponttá vált, a világméretű forradalmi mozgalom vezető erejévé. 1918-at követően a kommunista mozgalom fő dilemmái azonban egyre inkább így fogalmazódtak meg: érvényes lehet-e az orosz modell a világ más országai számára is? Egyenlő-e a világméretű kommunista mozgalom a bolsevizmus elterjesztésével? Végső soron pedig: kommunizmusnak (illetve szocializmusnak) tekinthető-e a bolsevizmus (következésképpen – persze ez újabb vita tárgya – a sztálinizmus), gyakorlati és/vagy elméleti síkon? Amennyiben igen, akkor milyen szocializmusról beszélhetünk? Ha mégsem, akkor leírható-e a szovjet rendszer a klasszikus kapitalizmus fogalmaival? Ennek a kérdésnek igen szétágazó irodalma van. A szovjet államot először vélhetőleg Karl Korsch és a német–holland tanácskommunisták (mindenekelőtt Herman Gorter) tekintették lényegében kapitalista (radikális szociáldemokrata) formációnak az 1920-as évek közepén. Az “államszocializmus” kontra “államkapitalizmus” viták során mindkét álláspont védelmezői komoly érveket sorakoztattak fel véleményük alátámasztására. Születtek köztes megoldások is: Samir Amin például a semleges “szovjet termelési mód” fogalmát használja. Mészáros István úgy érvelt, hogy “…a Szovjetunió nem volt sem kapitalista, sem államkapitalista. De a szovjet rendszert jelentős mértékben a tőke hatalma irányította: a munkamegosztás érintetlen maradt, megőrződött a tőke hierarchikus parancsrendszere is, amelynek működési módja a felhalmozásra épül”¹⁷ . Igen szellemes a romániai politológus, Ana Bazac terminológiája, aki a sztálinizmust “a kapitalizmus izotópjának” nevezi.¹⁸ De vajon tényleg csupán a körül folyt és folyik a vita, hogy miként írható le a “létező szocializmus”?

Az etatizmus és a szocializmus, tulajdonképpen a statikus állam és a dinamikus forradalom ellentmondásos viszonyára elvi szinten sokan rámutattak. Az anarchizmus tradícióinak jó része éppen erre épül. Amíg – tulajdonképpen 1917-ig – mindez csupán teoretikus viták formájában fogalmazódott meg, nem is okozott különösebb problémákat. Az oroszországi forradalom győzelme azonban egészen más megvilágításba helyezte a kérdést: a forradalom proletár jellegét (vagyis forradalmiságának feltételezett biztosítékát) hosszú ideig szinte senki sem kérdőjelezte meg, bár természetesen azért akadt néhány kivétel is. A “Munkásigazság” (Rabocsaja Pravda) nevű oroszországi illegális csoport 1923-ban már odáig jutott, hogy magának az 1917-es forradalomnak proletár voltát is vitatta. Véleményük szerint Oroszországban az “államkapitalizmus” jutott hatalomra, és az átmeneti – a hadiállapot diktálta – szükségintézkedések (hadikommunizmus) után az államkapitalista forma védelmezői, Leninnel az élen elérkezettnek látták az időt a magánkapitalizmus újraélesztésére is (NEP)¹⁹ . Ebben az értelemben 1917-et a kifejlődő orosz burzsoázia progresszivista szárnyának forradalmaként szemlélték, amelyet a proletariátus vívott ugyan meg, ám a hatalom egy értelmiségi-technokrata irányító réteg kezébe került. A Munkásigazság a feladatot egy új, szigorúan proletár kommunista párt megalapításában jelölte meg. Hasonlóan vélekedett a kalandos sorsú Gavril Mjasznyikov is, ám ő a német tanácskommunistákhoz és az amerikai IWW-hoz hasonlóan megoldást inkább az osztályharcos üzemi szervezetekben kereste.

Az “államkapitalizmusról” szóló tézis a Szovjetunión kívül első ízben mégis csupán 1926–1927 táján fogalmazódott meg, mikor Karl Korsch Németország Kommunista Pártját (KPD) elhagyva megalapította saját csoportját (Entschiedene Linke), és “új Zimmerwald” összehívására szólította fel a különféle országokban működő baloldali ellenzéki csoportosulásokat (a német–holland tanácskommunistákat, az olasz és francia bordigistákat, sőt Trockij külföldi híveit is). Időközben az elzárt szovjet politikai izolátorokban, a forradalmi viták e különös, kényszerű rezervátumaiban is újra meg újra megfogalmazódtak hasonló állásfoglalások. Vlagyimir Szmirnov, az egykori demokratikus centralista, aki a verknyeuralszki táborban csatlakozott Gavril Mjasznyikov követőihez, így fogalmazott: “Sohasem volt sem proletárforradalom, sem proletárdiktatúra Oroszországban. Egyszerűen egy »népi forradalom” volt lentről, és egy diktatúra felülről. Lenin sohasem volt a proletariátus ideológusa. Az elejétől a végéig az értelmiség ideológusa volt.”²⁰ Szmirnov nyomán Ante Ciliga, a veterán horvát kommunista is arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunióban egy új társadalmi forma, az államkapitalizmus alakult ki, amely rokonságot mutat – bár nem azonos – a kemáli Törökország vagy éppen a fasiszta Olaszország, a náci Németország és a hooveri–roosevelti Egyesült Államok berendezkedésével. Ciliga nem a mindennapok vagy a politikai szándékok és megoldások szintjén vont párhuzamot ezek között az országok között, hanem azt igyekezett bebizonyítani, hogy strukturálisan azonos utat követnek. Nem az állami terror fokozását vagy a népirtást, a centralizált irányítást, netán a személyi kultuszt tette meg a legfontosabb közös nevezőnek; számára sokkal fontosabb volt a tulajdon, a tőke és az állam viszonyának átalakulása, amelyben – véleménye szerint – az egyedi tőkést mindinkább az állam vagy a kvázi-állami monopólium váltja fel. Nem a tőkések vagy az állam irányítják a gazdaságot, hanem maga a tőkeviszony kényszeríti ki a gazdasági és a politikai hatalom újfajta, centralista szimbiózisát. Az államkapitalista rendszert a monopolkapitalizmus továbbfejlődéséből és az erőltetett modernizálás szükségességéből vezette le – és csupán reménykedett abban, hogy ez lesz a kapitalizmus utolsó fázisa. Hogy pusztító lesz, abban egy percig sem kételkedett.²¹

Felesleges lenne elöljáróban tovább sorolni a különféle baloldali radikális irányzatok prominens ideológusainak Szovjetunió-képét, hiszen ezekkel később részletesen foglalkozunk majd. Ebben a változatos és szerteágazó miliőben alapvetően mindenki (a baloldali radikalizmushoz csupán esetileg és felszínesen kötődő trockista-trockistoid csoportosulások kivételével) egyetértett abban, hogy a “Munkások Nagy Hazájában” nem a szocializmus egy válfaja, még csak nem is a liebknechti–bebeli szociáldemokrata “népállam”, hanem egy sajátos, az orosz viszonyokra és a két alapvető osztály közötti nemzetközi erőviszonyokra reagáló kapitalista rendszer: az államkapitalizmus épül. Ezt a rendszert hovatovább a kapitalizmus afféle “utolsó mentsvárának” tekintették. Az erről folyó vitáknak azután az 1929–1933-as világválság új lendületet adott.

Magának a válságnak a különféle ihletésű és irányultságú magyarázatai olyan mértékben eltérnek egymástól, mintha nem is egyazon jelenség elemzéseiről lenne szó. Végeredményben mégis két alaptípusra vezethetjük vissza a válság okainak – és távlati hatásainak – értelmezését: az egyik, durván “kapitalistának” nevezhető irányzat a válságot a legkülönfélébb hibák és működési diszfunkcionalitások eredőjeként szemléli, és viszonyítási alapként valamiféle ideálisnak feltételezett piacgazdasági mechanizmust tételez. Az ebből kiinduló szakemberek valamennyien egyetértenek abban, hogy a válság ténye önmagában nem feltétlenül a tőkés termelés immanens ellentmondásaiból ered; bár a válság nem rendszeridegen, de mindenképpen időleges, és nem kérdőjelezi meg a kapitalizmus alapstruktúráinak működését. Az ekképpen gondolkodó tudósok számára tehát a válságok – és nem csupán az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság, hanem általában véve a kapitalista válságok – meghaladhatóak, bár az erre javasolt intézkedésekben természetesen nincs közöttük egyetértés.

A másik, elnagyoltan “kommunistának” nevezhető irányzat képviselői ezzel szemben úgy vélték, hogy a válságok a kapitalizmus elkerülhetetlen velejárói, és bár adott esetben enyhíthetőek és – tünetileg – kezelhetőek is, végeredményben a tőkés termelési mód elkerülhetetlen felbomlásának és pusztulásának okozói és előhírnökei. A válság mint olyan tehát nem haladható meg másként, csupán a kapitalizmuson túlmutató, azt teljes mértékben elvető termelési módok útján. E termelési módok leírása tekintetében közöttük is késhegyre menő viták folytak (és tulajdonképpen folynak mind a mai napig).

Az 1929-ben kirobbanó nagy gazdasági világválság mindazonáltal nem csupán méreteiben, de minőségileg is különbözött minden korábbi recessziótól – sőt éppen nemzetközi kiterjedtsége és mélysége okán, vagy­is addig példátlan méretei miatt vált jellemzően mássá. Az események sok korabeli szemlélő számára inkább a “kommunista” elemzések és előrejelzések igazát látszottak bizonyítani. A válságra és a válság kezelésére születő magyarázatok és elképzelések azonban mindkét oldalon jelentősen átpolitizálódtak, és a közgazdaságtudomány frontjain már-már az 1945 utáni bipoláris világrendet előrevetítő csatára sorakoztak a rendszer védelmezői és azok, akik a lerombolására, egy új gazdasági világrend kialakítására törekedtek.

Ez a kép azonban csalóka. Míg a polgári társadalom oldalán álló közgazdászok legalább egy dologban egyetértve azt vallották, hogy mindenképpen kívánatos lenne a kapitalista szisztéma fenntartása (bár voltak olyanok is, köztük maga Keynes, akik hosszabb távon ezt nem tartották lehetségesnek), addig paradox módon az ideológiailag sokkal egységesebbnek és fegyelmezettebbnek tűnő kommunisták képtelennek mutatkoztak bármiféle minimális közös nevezőre jutni. A szovjet közgazdászok (ideértve a Komintern irányvonalát elfogadó más országbeli kollégáikat is) többnyire kénytelenek voltak azzal megelégedni, hogy gondosan gyűjtötték és elemezték (nemritkán meg is hamisították, vagy legalábbis áthangszerelték) a tőkés világgazdaság adatait, majd azokat a marxi válságelmélet primitív sztálini torzításának lózungjaival öntötték nyakon. Eredeti elméletalkotásra nemigen törekedhettek – ha másért nem, egzisztenciális okokból meggondolandó volt számukra bármiféle önálló gondolat kifejtése, amennyiben nem akartak Pjatakov, Preobrazsenszkij vagy éppen Kondratyev sorsára jutni. A válság hatása a szovjet gazdaságra pedig olyan tabutéma volt, amely tulajdonképpen mind a mai napig nincs megnyugtatóan feldolgozva. Ugyanakkor a nagy válság magyarázataiban ma sem kerülhetjük meg a “kommunista” oldal szellemi hozadékát – ugyan a marxista közgazdászok egyfelől gúzsba kötve voltak kénytelenek táncolni, másfelől viszont nem torzította el szemléletüket a kapitalista termelési mód örökkévalóságának az ábrándja. És persze nem egy olyan marxista közgazdász is dolgozott ezeken a kérdéseken (persze főként a Szovjetunión kívül), akik éppúgy szemben álltak a sztálinista állam- és gazdasági rend elképzeléseivel, mint kapitalista kollegáik – csak éppen a másik oldalról. Ők fő feladatuknak többnyire éppen a szovjet rendszer vizsgálatát tartották, amelyet továbbra is (sőt egyre inkább) meglehetősen egységesen a kapitalizmus utolsó fázisának (államkapitalizmus) tekintettek.

 

Varga a nagy válságot többféle tényező együttes hatásaként szemlélte. Különlegességét éppen abban látta, hogy a kapitalizmus addigi önszabályozó korrekciós mechanizmusai az általános válság hatására működésképtelenné váltak, és a különféle partikuláris recessziók egymást felerősítve lényegében visszájára fordították a válság meghaladására tett lépéseket is. A marxi általános válságmodellhez képest Varga több eltérést is észrevett:

1. A monopolkapitalizmus korában a tőkés termelés immár teljes mértékben áthatotta a mezőgazdaságot is; így az agrárium esetleges kedvező helyzete többé nem képes enyhíteni az ipari-kereskedelmi válságot (még kevésbé a pénzügyi összeomlást). A mezőgazdaság tőkés integrációja egyrészt a kapitalizmus fejlődésének szükségszerű velejárója, másrészt pedig további fejlődésének akadálya is.
2. A Marx által absztrahált “világpiac” immár modellként sem használható: a nemzetgazdaságok közti egyre erősödő verseny a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi hitelrendszer ellehetetlenülését hozta magával.
3. A szabad versenyes kapitalizmus átadta helyét a monopolkapitalizmusnak, amelyben többé nem érvényesülhetnek a túltermelést szabályozó olyan immanens mechanizmusok, mint az árak csökkenése, mivel a monopóliumok erőpozícióból természetellenesen igyekeznek gátat vetni a gazdaság általuk ellenőrzött szektoraiban a profitráta csökkenésének, ám ezáltal éppen az átlagprofitráta zuhanását érik el. Ugyanakkor a monopóliumok ellehetetlenítik a kapitalista rendszer minden más rétegét (a kisebb vállalkozásokat csakúgy, mint a termelő osztályokat: a proletariátust és az agrártermelőket), ezáltal viszont szűkítik saját piacaikat.
4. Míg Marx válságelméletét az intenzív és extenzív növekedés állapotában lévő kapitalizmus feltételei között dolgozta ki, addig Varga azt tételezte, hogy az 1929-ben kezdődő recesszió már eleve a kapitalizmus – a fentebbi pontokban kifejtett – általános válságának alapjáról indult ki. Ez a gazdasági összeroppanás ráadásul politikai bizonytalansággal párosult, hiszen a Szovjetunió léte és a forradalmi mozgalmak világszerte bizonytalanságot keltettek, és óvatosabbá tették a befektetőket.

 

Varga úgy vélte, hogy a válság adott esetben elodázható, de minden intézkedés egyben olyan mellékhatásokat okoz, amelyek előrevetítik az új, még súlyosabb válságot. A kapitalizmus saját törvényei és belső ellentmondásai miatt képtelen elkerülni az egyre súlyosabb recessziókat, a válságok egyre mélyebbek és hosszabbak lesznek, míg a fellendülés időszakai mind kurtábbak és gyengébbek: a gazdasági hullámok szinuszgörbéje egyre laposabbá válik, hogy végül olyan permanens válságba torkolljon, amit a kapitalizmus végül nem lesz képes kiheverni.²²

Mindez eddig nem sokban különbözik a szovjet közgazdászok általános értékeléseitől. Figyelemre méltó, hogy előrejelzései rövidebb távon beigazolódtak, hosszabb távon azonban a már-már meghaladni vélt kapitalizmus még olyan nem sejtett erőforrásokkal rendelkezett, amelyekre Varga és kollégái nem számíthattak, vagy ha számítottak is, nem írhatták le. A kulcskérdés az újabb világháború volt – amit hátborzongató módon szinte minden elemző biztosra vett –, és az azt követő bipoláris világrend. Varga a válság esetleges meghaladásának lehetőségeiről írva sok mindent megsejtett ebből. Természetesen ő maga nem elemezhette a szovjet gazdaság változásait a kapitalista termelési mód relációjában, ám ő is eljutott az “államkapitalizmus” gondolatáig: a válság hatására rohamosan növekszik az állami költségvetés szerepe, az állam a nemzeti jövedelem mind nagyobb része felett rendelkezik, saját hatáskörébe vonja a külkereskedelmet, a hitelrendszert, a munkaerő elosztását, rögzített árakat vezet be, és egyre jelentősebb szerepet szán a nem piaci jellegű mechanizmusoknak. “Az állami beavatkozás itt felsorolt és más hasonló formái azt eredményezik – summázta Varga –, hogy minden egyes vállalat profitja, sőt az egyes üzletekből adódó haszon is az egyre gyarapodó állami intézkedésektől függ. Általában minden állami intézkedés a monopoltőkének kedvez: egyes esetekben azonban igen sok függ a bürokráciától, amely az összes törvényt és rendeletet »értelmezi« és végrehajtja, s a bürokrácia állandóan növekszik.”²³

Persze Varga a fentieket az Egyesült Államokról, illetve a fasiszta országokról írta, de nehéz elhinni, hogy ne vette volna észre: mindez ráillik a szovjet gazdaság fejlődésére is. Nem csupán arról van szó, hogy a szovjet gazdaság állami irányítás alatt állt (ez a piaci viszonyokat inkább csak végtelenül eltorzította, de felszámolni sohasem volt képes), hanem sokkal inkább arról, hogy a szovjet nemzetgazdaság tulajdonképpen már a világválságot megelőzően is olyan mechanizmusokat alkalmazott, mint a válság hatására a kapitalista országok. A Szovjetunió többé-kevésbé masszív elszigeteltsége az adott körülmények között hirtelen jótékony protekcionizmusként kezdett működni, a gigantikus, lényegében azonban improduktív beruházások jóval megelőzték az amerikai New Dealt, az állami reguláció (és az állami terror) elképesztő mértékben képes volt leszorítani a munkaerő költségeit… Mindez némileg megmagyarázza, hogy miként volt képes (ha képes volt) a szovjet gazdaság jórészt elkerülni a válság begyűrűzését. Ám ezeknek az intézkedéseknek nem sok közük volt az eredeti kommunista elképzelésekhez; erre építette kritikáját a Kominterntől független baloldali kommunizmus és annak legfőbb teoretikusa, Pannekoek, aki merőben új értelmezést adott az “államkapitalizmus” tételének.

Mint már említettük, a baloldali kommunisták lényegében úgy látták, hogy a szovjet rendszer mind gazdasági, mind politikai szempontból tulajdonképpen kapitalista rendszer: a monopolkapitalizmus utáni lépcsőfok, amelyben a termelőeszközök immár nem az egyes kapitalisták, de még csak nem is a kapitalista szövetségek kezében vannak, hanem az önmagát kizárólagos államhatalommá szervező teljes kapitalista osztály kezébe kerültek. Ez az osztály tulajdonképpen nem “új” a szónak abban az értelmében, hogy funkciói – a bérmunka rendszerének, tulajdonképpen a tőkés termelés logikájának fenntartása – megegyeznek a “klasszikus” kapitalista burzsoázia szerepével.²⁴ A baloldali kommunizmus talán legradikálisabb militánsa, Otto Rühle kilenc pontban gyűjtötte össze a Szovjetunióval szembeni baloldali kommunista érveket:

1. "A bolsevizmus egy nemzeti doktrína. Eredetileg és alapjában egy nemzeti probléma megoldására jött létre, és később fejlesztették nemzetközi szintű teóriává és gyakorlattá, általános doktrínává. Nacionalista jellemzői az elnyomott népek függetlenségi küzdelmeinek támogatásában is megnyilvánulnak.
2. A bolsevizmus tekintélyelven alapuló rendszer. Számukra a társadalmi piramis csúcsa a legfontosabb és a meghatározó tényező. A hatalom a mindenható egyén kezében van. A vezető kultuszában a legtökéletesebben megvalósul a burzsoá egyéniség ideálja.
3. A bolsevizmusra végletesen centralizált szerveződési forma a jellemző. A központi bizottság a felelős minden kezdeményezésért, vezetőségért, irányításért és parancsért. A burzsoá államhoz hasonlóan a szervezet vezetői a burzsoázia szerepét játsszák; a munkásoknak egyetlen szerepük az engedelmesség.
4. A bolsevizmusra a katonai hatalom politikája a jellemző. Élénken érdeklődik a politikai hatalom iránt, amely számára teljességgel megegyezik a hagyományos burzsoá értelemben vett politikai formákkal. Magában a szervezetben sincs helye a tagok önirányításának. A hadsereg felépítése szolgáltatta a legfontosabb mintát a párt struktúrájához.
5. A bolsevizmus egyenlő a diktatúrával. Brutális erővel és terrorista módszerekkel arra törekszik, hogy elnyomja a nem bolsevik véleményeket és intézményeket. A “proletariátus diktatúrája” valójában a bürokrácia vagy egyetlen személy diktatúrája.
6. A bolsevizmus mechanikus módszereket alkalmaz. Automatikus koordinációra törekszik, a technikailag biztosított alkalmazkodásra és egy olyan társadalmi rendre, amelyben a leghatásosabb totalitárius rendszer működik. A központilag “megtervezett” gazdaság szándékosan összekeveri a technikai-szervezési problémákat a társadalmi-gazdasági kérdésekkel.
7. A bolsevizmus társadalmi felépítése teljességgel burzsoá alapokon áll. Nem törölték el a bérmunka rendszerét, és elutasítják, hogy a proletariátus önmaga döntsön a munka termékéről. Alapvetően a burzsoá társadalmi rend osztálykeretei között marad. Ily módon fenntartják a kapitalizmust.
8. A bolsevizmus csak a polgári forradalom keretein belül forradalmi tényező. Képtelen megvalósítania a szovjetrendszert, ezért alapvetően alkalmatlan a társadalom és a gazdaság burzsoá struktúráinak megváltoztatására. Nem a szocializmust, hanem az államkapitalizmust hozta létre.
9. A bolsevizmus végül is nem a szocialista társadalom felé vezető híd. A szovjet rendszer nélkül, az emberek és a dolgok teljes és radikális forradalmasítása nélkül képtelen teljesíteni azt az alapvető szocialista követelést, hogy véget vessen a kapitalista elidegenedésnek. A burzsoá társadalom utolsó lépcsőfokát képviseli, és nem az új társadalom irányába tett első lépést.”²⁵

 

Alapvetően ebben a logikában mozgott Pannekoek válságértelmezése is. Az imperializmus korszakát lezárultnak látta: a tőkés termelés fehér foltjai lényegében eltűntek, a harc immár nem az újabb piacokért, hanem a piacok horizontális és vertikális újrafelosztásáért folyik. Vargától eltérően Pannekoek nem a nemzetgazdaságokat tekintette fő aktornak, hanem a haldokló “klasszikus” kapitalizmus és az újonnan kialakuló államkapitalizmus közti küzdelmet. Számára, a baloldali kommunista számára a nagy válság paradox módon nem a kapitalizmus haláltusáját jelentette, mint azt a bolsevik orientációjú közgazdászok és ideológusok hangoztatták, hanem csupán egy új kapitalista termelési mód kialakulásának szülési fájdalmait. Pannekoek már 1913 elején vitába szállt Rosa Luxemburgnak A tőkefelhalmozásban kifejtett “dekadencia”-elméletével, majd 1929-ben Henry Grossman elképzeléseivel.²⁶ Luxemburg úgy látta, hogy a tőkés rendszer beprogramozott bukását a piacok, Grossmann szerint pedig a profit hiánya okozza majd. Pannekoek ellenben úgy vélte, mindketten tévednek: a kapitalizmus bukásának kizárólag a proletariátus tudatos, szervezett cselekvése lehet a záloga.

Ebben az értelemben Pannekoek egyértelműen úgy látta, hogy a válság gazdaságilag meghaladható: végül ki fog alakulni egy olyan világméretű, globális államkapitalista rendszer, amely képes lesz felülemelkedni a nemzetgazdaságok konkurenciaharcain, és – ahogyan az állam a nemzetgazdaság szintjén igyekszik az össztőkés érdekeket szem előtt tartva koordinálni a versenyt – valamiféle államok feletti államként mindig a globális kapitalizmus érdekeinek katalizátoraként funkcionálni. A politikai különbségeket Pannekoek ebből a szempontból másodlagosnak tekintette. Úgy vélte, hogy az államhatalom bármikor képes valamely politikai formából egy másikra váltani; parlamentáris demokráciából fasizmussá válni, mint Németország esetében vagy fordítva, de éppígy akár “szocialistává” is alakulhat – amennyiben ezt követeli a kapitalizmus megőrzésének “magasabb érdeke”. Pannekoek végső soron egy globalizált kapitalista rendszert látott kiemelkedni a nagy válságból, amely – miután megvívja utolsó politikai jellegű harcait – végül a tőke áramlásához szükséges szintkülönbségektől eltekintve egységes gazdasági rendszerként, afféle szuper-monopolkapitalizmusként fog működni.

Pannekoek éppen azzal magyarázta a Szovjetunió viszonylagos immunitását a válságjelenségekkel szemben, hogy a bolsevik állam tulajdonképpen elébe ment a kor követeléseinek. Minden erejével azon igyekezett, hogy cáfolja: a szovjet eredmények valamiféle kommunista tendenciát jelentenek. Míg a Komintern közgazdászai azzal érveltek, hogy a szovjet gazdaságban megszűnt a termelőeszközök magántulajdona, addig Pannekoek és követői azt hangsúlyozták, hogy a tulajdon lényege nem a birtoklás, hanem a megfosztatás: bár a termelőeszközök valóban nincsenek többé magánemberek kezében (és így pl. nem örökíthetőek), de a termelők maguk továbbra sem rendelkezhetnek felettük, munkájuk termékétől és így magától a munkafolyamattól éppúgy el vannak idegenedve, mint bármely kapitalista üzemben. A válság hatására – állította Pannekoek – ez az elidegenedés még fokozódni fog, bár nem elképzelhetetlen, hogy a kialakuló globális kapitalizmus a termelők életszínvonalát hosszabb távon javítani fogja. A megfosztottság azonban tovább növekszik majd – és Pannekoek ebben látta a kapitalizmus bukásának jövőbeni okát.

Varga Jenő elemzéseiben nem sok játékteret hagyott a proletariátusnak: túlzott “objektivitását” még szovjet kollegái is többször szemére vetették. A kapitalizmus bukása számára sokkal inkább valamiféle determinisztikusan kódolt folyamat, mintsem az osztályharc eredménye. Pannekoek úgy látta, hogy a kapitalizmus hosszabb távon is képes lesz túllépni problémáin, de amit képtelen lesz kezelni, az éppen a proletariátus osztályharca lesz: “Mikor a magánkapitalizmus összeomlik – írta később, már 1940-ben Pannekoek – terítékre kerül a tervgazdálkodás, az államkapitalizmus kérdése; ezzel szemben pedig ott áll a munkások szabadsága… A munkásosztály úgy lép ebbe a harcba, hogy kénytelen a kapitalisztikus pártvezetés hagyományait cipelni, és szemei előtt az orosz típusú forradalom fantomhagyományai lebegnek.”²⁷

A válság távlati végeredménye tehát mindkét – felületesen szemlélve egyaránt marxista, kommunista alapon álló – közgazdász számára ugyanaz: a kapitalizmus bukása. Ám ezen túl szinte semmi közös nincs elképzeléseikben: amit Varga e bukás okának tartott, az Pannekoek szerint megoldható; a megoldást pedig éppen az a rendszer, vagyis az államkapitalizmus kínálta, amelyet Varga a kapitalizmus meghaladásaként propagált.

A világválság hamarosan világháborúba torkollott; a radikális baloldal (amelynek utolsó fellendülése a spanyol polgárháború idejére esett) nemzetközi méretekben teljesen dezintegrálódott. Ennek egyik oka éppen az államkapitalizmus-elmélet, illetve annak kiterjesztése volt. Egy absztrakt szinten szemlélve a radikálisok ugyanis nem láttak valódi különbséget a kapitalizmus három, általuk tételezett megjelenési formája, vagy­is a nyugati demokráciák, a hitleri nácizmus, illetve a sztálini államkapitalizmus között. Továbbra is ragaszkodtak a “forradalmi defetizmus” lenini inspirációjú elképzeléséhez, amely az adott történelmi szituációban egyre inkább doktrinernek és működésképtelennek bizonyult: elvi szinten igazolhatónak tűnt ugyan, de gyakorlatilag bármiféle cselekvést lehetetlenné tett, és tulajdonképpen zéróra redukálta a baloldali radikalizmus mozgásterét. Mindennek következtében a kollektivista anarchizmus (Latin-Amerikát leszámítva) tulajdonképpen kihalt (de legalábbis két évtizedre kómába merült), a baloldali kommunizmus pedig néhány apró értelmiségi szektára szűkülve folyatta tovább az “elmélet fegyvereinek” kikovácsolását.

A második világháború lezárása azonban új helyzetet eredményezett: a Szovjetunió és a nyugati demokráciák “furcsa koalíciója” nemcsak egyszerűen győzelmet aratott, de a szovjet berendezkedés néhány év leforgása alatt alaposan kiterjedt – a baloldal viszont (és nem kizárólag a radikális baloldal) a győzelmi mámorból kijózanodva egyre inkább kezdett rádöbbenni a “létező szocializmus” hiányosságaira – és kénytelen-kelletlen saját viszonylagos politikai jelentéktelenségére is. Ebben persze jelentős szerepet kapott az új információs-informatikai fellendülés, de áttételesen a hidegháborús propaganda is – a baloldaliak egyre kétségbeesettebben próbálták cáfolni mindkét oldal állításait, hogy a Szovjetunióban és a “szocialista táborban” a “kommunizmus” uralkodna, illetve “épülne”. A baloldali radikalizmus egyik legfontosabb tézise, szervezeti és elméleti fókusza már a mozgalom kialakulásától (vagyis a szociáldemokráciával majd – következésképpen – a bolsevizmussal való szakítása óta) a “létező szocializmus”, praktikusan Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió bírálata volt.²⁸ A második világháború végével viszont már ez vált a megtépázott baloldali radikalizmus kardinális kérdésévé: a “baloldaliság” innentől per definitionem “balosságot” jelent: minden fennálló hatalmi struktúra elutasítását, amely viszont megkövetelte azonos absztrakciós szintre hozásukat. A régi államkapitalizmus-érvek mellé új szempont került: az “eltorzult” oroszországi forradalom kétségtelenül primer, autochton történelmi jelenség volt (bárhogy értékelték is); ám a Szovjetunió érdekszférájába kerülő új, kelet-európai országok esetében erről nem lehetett beszélni: itt politikai hatalomátvétel történt, ha tetszik, “szekunder forradalom” – kifulladt, kül- és belpolitikai, gazdasági téren egyaránt lehetetlenné vált burzsoá struktúrákat váltottak le más, reformista struktúrákkal: mindez a baloldali radikalizmus értelmezésében csupán azt a régi észrevételt látszott erősíteni, hogy a “létező szocializmus” nem más, mint a kapitalista rendszer utolsó mentsvára. Ennek megfelelően a megmaradt radikálisok az 1950-es évek elejétől kezdve megváltoztatták kritikájuk kiindulópontját: míg a második világháború előtt a kommunizmus (vagy az anarchizmus, anarcho-kommunizmus, liberter kommunizmus, akrácia, proletárdemokrácia stb. stb.) elhalasztását és eltiprását kérték számon a bolsevizmuson, majd a sztálini Szovjetunión, és az “államkapitalizmus” terminológiájában az államra, az etatizmus bírálatára helyezték a nagyobb hangsúlyt, addig 1945 után a figyelem a kapitalizmusra, az immár látszólag bipolárissá redukálódó világ két rendszerének lényegi azonossága felé fordult. A radikálisok legalábbis ezt igyekeztek bizonyítani.

Nyugat-Európában a leghamarabb a bordigizmus tért magához; Franciaországban az ötvenes évek elejétől, Olaszországban pedig közepétől működtek a bordigista szervezetek. A legbefolyásosabb posztbordigista folyóirat, a Cornelius Castoriadis fémjelezte Socialisme ou Barbarie – szembekerülve magával Amadeo Bordigával is, aki ekkoriban az olaszországi központú Internacionalista Kommunista Párt lapját, a Battaglia Communistát szerkesztette – felújította a régebbi államkapitalizmus-érveket: az államot (a “fiatal Marx” nyomdokain haladva) az elidegenedés termékeként és centrumaként felfogva antagonisztikusnak tekintették a szocializmussal. Míg a háború előtt a radikális baloldal elsődlegesen a kizsákmányolás fenntartását, lényegében a bérmunka fennmaradását és ezzel párhuzamosan az “új uralkodó osztály” kialakítását vetette a szovjet rendszer szemére, addig most az elidegenedés vált központi kategóriává: az államkapitalista országokban – érveltek Castoriadis és követői – a proletariátust még önnön osztálylététől is elidegenítik, a munkás nem csupán munkájának termékétől (vagyis saját munkaerejétől, aktív emberi lététől) idegenedik el, de még a klasszikus kapitalizmusban megmaradt harci közösségtől is, amely a kizsákmányoltakat potenciálisan egybefűzte – vagyis a misztifikált és nem szociológiai értelemben használt proletariátustól. A hangsúly így szükségszerűen az önrendelkezés, illetve a munkás önigazgatás különféle formáira került. Ez utóbbi lehetséges formáiban tulajdonképpen egyetértettek az anarchisták (különösen az anarcho-szindikalisták) és a tanács­kommunisták, akik Paul Mattick vezetésével az Egyesült Államokban is megerősödtek, sőt fuzionáltak a világháború után már csak önmaga paródiájaként lézengő IWW-val.

A “létező szocializmus” bírálatában a hatvanas évek elején megerősödő szituacionizmus hozott újabb fordulatot. A mozgalom vezéralakja, Guy Debord részben ennek a témának szentelte főművét, az 1967-ben megjelent Le société de spectacle-t (A látvány társadalma), amelyben hosszú tézisek foglalkoztak a kapitalizmus sajátos formájának tekintett “létező szocializmussal”. Debord alapvetése szerint “Kronstadtot követően, az “új gazdaságpolitika” időszakában a bürokrácia, amely továbbra is az államkapitalizmus egyedüli kisajátítója volt, mindenekelőtt belső helyzete megszilárdításán fáradozott: ezt a parasztsággal kötött átmeneti szövetsége tette lehetővé. Ehhez hasonlóan védelmezte hatalmát a nemzetközi színtéren is: a III. Internacionálé bürokratikus pártjaiba tömörült munkásokat használta fel az orosz diplomácia támogatására, így szabotálva a világméretű forradalmi mozgalmat, és olyan burzsoá kormányzatokat támogatva, amelyeket hasznosnak látott céljai szempontjából (a kínai Kuomintangot 1925 és 1927 között, a spanyol és a francia Népfrontot stb.). Majd a bürokratikus társadalom úgy folytatta saját konszolidációját, hogy a parasztsággal szembeni terror eszközével megvalósította a történelem legbrutálisabb eredeti tőkefelhalmozását. A sztálini korszak iparosításai mögött láthatóvá válik a bürokrácia valódi lényege: a gazdaság hatalmának biztosítása, az árutermelő társadalom összes alapvető elemének átmentése és – nem utolsósorban – a munkaerő áruformájának fenntartása. A független gazdaság megmutatta, hogy társadalom feletti uralma céljainak megfelelően újratermeli a – működéséhez alapvető – osztályuralmat. Más szavakkal, a burzsoázia életre hívott egy olyan autonóm hatalmat, amely – amíg autonómiájából futja – képes elműködni saját tengelyén a burzsoázia nélkül is. A totalitárius bürokrácia nem a “történelem utolsó birtokos osztálya”, mint ahogy Bruno Rizzi véli, csupán a piacgazdaságot helyettesítő uralkodó osztály. A nem elég hatásos kapitalista magántulajdont önnön egyszerűsített, kevésbé sokrétű mellékterméke váltotta fel, amely a bürokratikus osztály kollektív tulajdonaként koncentrálódott. Az uralkodó osztálynak ez a fejletlen formája maga is a gazdasági elmaradottság eredménye, és nincs más kilátása, mint hogy ezt az elmaradottságot a világ különböző régióiban meghaladja. A szétválasztás burzsoá modellje alapján megszervezett munkáspárt volt az uralkodó osztály ezen olcsó másodpéldányának hierarchikus-etatista alkotója. Ahogy a Sztálin börtönében szenvedő Ante Ciliga összegezte: “A szervezet technikai kérdései társadalmi kérdésekké váltak.”²⁹

Debord és az 1968-as mozgalmak ideológiailag legradikálisabb résztvevői, a szituacionisták tehát egyértelműen ellenségesnek és kapitalistának tekintették a “létező szocializmust”. Jól illusztrálja ezt az az elhíresült távirat, amelyet a párizsi “Veszettek” csoportja küldött Moszkvába 1968 májusában: “A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottságának, Kreml, Moszkva. Reszkessetek, bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen! Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés! Le az állammal! Éljen a forradalmi marxizmus! Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.”³⁰

A “államszocializmus – államkapitalizmus” vita magukban az érintett országokban érthető módon nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében.³¹ 1968-ban Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a “létező szocializmus” e sajátos válfajához. Másutt inkább az “emberarcú szocializmus” kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk “államkapitalistának” tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. Ez azonban már egy másik vagy inkább egy párhuzamos történet. A “két világrendszer” radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A “létező szocializmus” (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mind jobban a napi politika eszközeivé válnak. A “bukás” és a “győzelem” retorikájában, a “gonosz” és a “jó” harcában minden lefegyverzően egyszerű, de ezek a sémák mind kevésbé működőképesek. A baloldali radikalizmus sok változáson keresztülment “államkapitalizmus” képének elemzése egy új szempontot hozhat a vitákba: vajon hogyan néz ki a történelem, ha feltételezzük, hogy az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a világkapitalizmus önmaga felett aratott győzelmet…?

Jegyzetek

1 Marx az osztálytársadalmakat sokkal inkább az emberiség (figyelem: amíg osztályok léteznek, ez csupán absztrakció, jobb esetben biológiai meghatározás) előtörténetének tekintette. Az emberiség története számára éppen ott kezdődik, ahol az utolsó osztályformációt, a kapitalista demokráciát lerombolják saját korlátai.

2 Felipe-Fernández Armesto: Alternatív világtörténet 3. A jelenkor története. Athenaeum 2000–Pannonica, Bp., 2001. 231. old. (Ford: Konok Péter)

3 Itt hangsúlyozottan a nyugati (Nyugat-Európai, USA-beli) mozgalmakról van szó, amelyek igen messze kerültek az általuk mintának tételezett eredeti mozgalmaktól. A távol-keleti maoizmus, illetve a Dél-Amerikában mozgalommá sosem szerveződött “guevarizmus” lényegében afféle agrárius, alkalmazott sztálinizmusként, illetve Che Guevara esetében egyfajta “romantikus sztálinizmusként” (Heller Ágnes) funkcionált. Nyugaton azonban Mao és Che neve olyan mozgalmak zászlaján vált szimbólummá – különösen 1968 körül –, amelyeket sok szempontból besorolhatunk a baloldali radikalizmus valamely alcsoportjába.

4 Lengyelországban és Bulgáriában főleg a tanácskommunisták és az anarcho-kommunisták jelentettek számottevő erőt. Csehszlovákiában a klasszikus, kollektivista anarchizmus volt erősebb, Romániában pedig az ipari unionizmus. Általában elmondható, hogy a kelet-európai baloldali kommunizmus története ma még igen kevéssé feldolgozott téma.

5 Az anarcho-kommunisták nem tévesztendők össze a kropotkinista anarchistákkal. Itt egy lényegében marxista irányzatról van szó, amely azonban mélységesen antietatista, és a szerveződésben elutasítja a hagyományos pártformát. Az anarcho-kommunizmus (Angliában anarcho-marxizmusnak is nevezték) gyökerei a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiig nyúlnak vissza; előképeit – Marx és Bakunyin mellett – Joseph Dietzgenben, Johann Mostban, Ricardo Flores Magónban stb. találta meg (akik mindnyájan fontosnak tartották a marxizmus és az anarchizmus “újraegyesítését”). Németországban az anarcho-szindikalizmushoz (Karl Roche és az FVGD-S), Angliában a Guy Aldred vezette Antiparlamentarista Kommunista Federációhoz (APCF), Franciaországban a “platformista” Pjotr Arsinovhoz és Nyesztor Mahnóhoz, valamint az Anarchista-Kommunista Unióhoz (UAC) kötődött.

6 Az “anarchizmus” tulajdonképpen éppúgy elméleti absztrakcióvá vált, mint a “kommunizmus”. Az idesorolt irányzatok legkisebb közös nevezője – az államellenesség – olyannyira esetleges támpontot nyújt, hogy az “anarchizmus” címkéje alá homlokegyenest eltérő ideológiájú csoportosulások is besorolhatók. Ahogy semmi közöset nem találhatunk, mondjuk, Marx és Pol Pot között (pedig, úgymond, mindketten “kommunisták”), éppúgy nehéz lenne bármi közöset találni egyfelől például Nyesztor Mahno, másfelől Stirner vagy az “anarcho-kapitalista” M. N. Rothbard között. Másrészről feltűnő, hogy egyes, a kommunizmushoz, illetve az anarchizmushoz sorolt irányzatok sokkal több ideológiai hasonlóságot mutatnak egymással (nem beszélve az esetenként megfigyelhető gyakorlati fúziókról), mint más “kommunista”, illetve “anarchista” mozgalmakkal. Erre talán legjobb példa éppen az anarcho-kommunizmus.

7 Otto Rühle (1874–1943), német tanár, újságíró. Az SPD parlamenti képviselője, Karl Liebknecht mellett a másik képviselő, aki az első világháború idején a Reichstagban elutasította a hadihiteleket. A tanácskommunista drezdai baloldal képviseletében lépett be a KPD-be, ahonnan 1920-ban eltávolították. A KAPD egyik vezetője, majd – nem értve egyet a pártpolitikával – az AAUD–Einheitsorganisation (Németországi Általános Munkásszövetség – Egységszervezet) vezetője, amely igyekezett feloldani a politikai és a gazdasági harc, illetve a párt- és szakszervezeti forma közti különbségeket és ellentéteket. Anarchizmushoz is közelítő nézeteivel a tanácskommunizmus “legbaloldalibb” irányzatát képviselte. Jelentős pedagógiaelméleti munkásságát ma is számon tartják.

Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribunistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

8 A Kommunista Munkásinternacionálé központja Berlinben volt. Legnagyobb pártja, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) mintájára a tagpártok általában az adott ország kommunista munkáspártjának nevezték magukat. Magyarországi csoportjuk ezt a gyakorlatot – nem tudni, miért – nem követte.

9 Amadeo Bordiga (1889–1970), olasz mérnök. Az Olaszországi Kommunista Párt (PCI) alapítója, első vezetője. Absztencionista álláspontja miatt 1926-ban leváltják pártelnöki tisztéről, majd – a PCI bolsevizálásának jegyében – 1930-ban eltávolítják a pártból. Az antifasiszta harcot burzsoá harcként elutasította, helyette forradalmi harcot követelt. 1945-ig az őt követő bordigista csoportokkal sem tartott sok kapcsolatot, ám ezután következett politikailag legtermékenyebb korszaka: az Internacionalista Kommunista Párt (PCInt) vezetőjeként és a Battaglia Communista c. lap szerkesztőjeként komoly – gyakran extravagáns – elemző munkát végzett. A nápolyi mérnöki kamara elnökeként halt meg.

10 Az IWW nem vallotta magát marxistának, ám nem is utasította el a marxi kommunizmust. Akcióorientált szervezet lévén, nem alakított ki szilárd ideológiát: az “ipari unionizmus” (industrial unionism) sokkal inkább a hagyományos szakszervezeti struktúrák elutasítását és egyfajta akcióprogramot jelentett, mint ideológiai vezérfonalat. A kapuk nyitva álltak a kommunizmus felé, olyannyira, hogy a húszas évek elején komolyan szóba került az IWW csatlakozása a Kominternhez. Ez ugyan – nem utolsósorban a KI II. és III. kongresszusán a baloldaliak ellen indított harc miatt – elmaradt, de az USA Kommunista Pártjának sok tagja és vezetője (William Zebulon Foster, “Big Bill” Haywood, Elisabeth Gurley Flynn stb.) az IWW-ból érkezett.

11 Ennek a kettősségnek a “kommunizmus” historiográfiájára tett hatásáról lásd Kende Tamás tanulmányát: A Nagy Terv, avagy kik azok a kommunisták? Beszélő, 2003. december, 52–64. o. A sztálinizmus vizsgálatának historiográfiai irányzatait legújabban Bartha Eszter elemezte kitűnően: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. Krausz Tamás (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Bp., 2003. 15–40. o.

12 Lenin másként – bár nem alapvetően másként – válaszolt 1917 derekán (az Állam és forradalom megírásakor) és őszén, csupán néhány héttel később arra a kérdésre, hogy megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat. Lenin valójában reálpolitikát folytatott, ám a realitásnak és gyakorlati sikereinek oltárán éppen azt a forradalmat volt kénytelen feláldozni, amelyben – ehhez nemigen férhet kétség – szilárdan hitt egész életében.

13 Ukrajnában a Vörös Hadsereg egységei valóságos háborúban számolták fel a Nyesztor Mahno vezette anarchista felkelést, amelynek fegyvereseit teljesen kivéreztette a Gyenyikin ellen – egyébként a Vörös Hadsereggel szövetségben – vívott harc. Itt a halottak száma jóval meghaladta Kronstadtot, ám ehhez két év kellett. Ugyanakkor ez a mozgalom nem kapott olyan nemzetközi figyelmet, mint a kronstadti felkelés. Lásd: Peter Arsinov: History of the Makhnovist Movement 1918–1921. London, 1987; Nestor Makhno: The Struggle Against the State and Other Essays. London, 1996; magyarul: Fekete Piroska: A mahnovscsina. Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom 1917 és 1922 között. Liberter Kiadó, Bp., é. n.; Konok Péter: Az ismeretlen forradalom: a mahnovista mozgalom. Klió, 2003./1. 125–134. o.

14 Bolsevizmus alatt az eredeti, lenini ideológiát értem. Bár nem tagadhatóak a szerves összefüggés bizonyos elemei a lenini bolsevizmus és a sztálinizmus között, az egyértelműnek látszik, hogy valóban “Nagy Fordulat” történt. A kapitalizmus felszámolására irányuló következetlen próbálkozás torkollott itt a kommunizmus következetes kiirtásába – amely azonban nem jelentette a kapitalizmus teljes, még kevésbé tudatos restaurációját. A kérdést részletesen körbejárja a lenini szocializmuskoncepció egyik legfrissebb magyar nyelvű elemzése: Székely Gábor: Lenin és a szocializmus. Múltunk, 2001. 2–3. szám, 130–178. o.

15 Joseph Lane (1851–1920), kezdetben liberális, majd az 1880-as évek elejétől anarchista-marxista militáns. Legismertebb műve, az “Anti-etatista kommunista kiáltvány” 1887-ben jelent meg.

16 Hermann Gorter (1864–1927), holland költő. Pannekoekkal együtt a tribu­nistákhoz tartozott, majd a baloldali kommunistákkal, mindenekelőtt a KAPD-vel működött együtt. Leninhez címzett 1920-as “nyílt levele” a tanácskommunizmus egyik alapdokumentuma. 1923-ban ő szövegezte a Kommunista Munkásinternacionálé programját is.

Anton Pannekoek (1873–1960), holland csillagász. A Holland Szociáldemokrata Párt, majd Hollandia Kommunista Pártjának alapítója, a De Tribune szerkesztője. 1921-ben kilépett a kommunista pártból és a baloldali kommunista KAPD-hez csatlakozott, majd a harmincas évektől a holland GIK (Internacionalista Kommunista Csoport) egyik vezetője lett. A tanácskommunizmus legjelentősebb teoretikusa. Pjotr Arsinov (1887?–1937) életútjáról magyarul lásd: Konok Péter: Az ismeretlen forradalom…

17 Idézi: Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”. In A sztálinizmus hétköznapjai, 269. o.

18 Ana Bazac: Az antisztálinista disszidensek és a “vox intelligent(s)iae”. Eszmélet, 60. szám. 68–81. o. valamint uő.: Jegyzetek a sztálinizmusról. (Kézirat)

19 A NEP-et Gavril Mjasznyikov elhíresült szóviccében a “proletariátus új kizsákmányolásának” (Novaja Ekszpluatacija Proletariata) nevezte.

20 Érdekes, hogy Szmirnov koncepciójához igen hasonlít Konrád György és Szelényi Iván álláspontja a hetvenes évek elején: “A bolsevizmus ideológiájához vezető első felismerés az volt, hogy a radikális értelmiségnek nem kell, sőt nem is szabad megelégednie azzal, hogy kizárólag az empirikusan adott munkásosztály érdekeit fejezze ki. (…) Így Lenin a munkásérdekek képviselete helyett a munkáspárt alapvető feladatának azt tartotta, hogy felkészüljön a politikai hatalom megragadására és egy új államhatalom szervezeti előmodellje legyen.” (Konrád–Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Bp., 1989. 174. old.)

21 Ante Ciliga híressé vált könyve, az Au Pays du Grand Mensonage (A nagy hazugság országában) – később angol címe alapján mint a The Russian Enigma (Az orosz rejtély) lett ismertté – 1938-ban jelent meg egy francia baloldali kiadónál. Ebből azonban kihagyták a Leninről és a forradalom korai szakaszáról szóló fejezetet; a könyv csupán 1989-ben, angolul jelent meg teljes, csonkítatlan verzióban, kiegészítve a szerző két évvel későbbi Sibérie, Terre de l’Exil et de l’Industrialisation (Szibéria, a száműzetés és az iparosítás földje) című írásának fordításával. (A kihagyott kilencedik fejezet 1977-ben megjelent franciául is az 1968-as lázadások egyik ideológiai vezéralakja, a szituacionista filozófus, Guy Debord szerkesztésében.) Lásd: Konok Péter: Ante Ciliga: The Russian Enigma. Világtörténet, 2003. ősz–tél. 105–109. o.

22 Varga számos művében foglalkozott a nagy gazdasági világválsággal. Itt elsősorban Az 1929–1933. évi gazdasági világválság c. írására támaszkodom, amely a Varga Jenő: A nagy válság. Válogatott írások (1924-1943) c. kötetben olvasható (Kossuth, Bp., 1978., 277–331. o.)

23 Varga, id. mű, 330. old.

24 Az “új osztály” terminus, mint fentebb is érintettük, tehát már jóval Gyilasz előtt megjelent.

25 Otto Rühle: The Struggle Against Fascism Begins with the Struggle Against Bolshevism. In Living Marxism, vol.4, n. 8, 1939.

26 Rosa Luxemburg 1912-ben megjelent könyvére Pannekoek a Bremer Bürger-Zeitung 1913. január 29. és 30-i számában reagált. Grossman Das Akkumulations- und Zusammenbruchsgesetz des Kapitalischen Systems (Leipzig, 1929; angolul: The Accumulation of Capital and the Breakdown Theory, Pluto Press, London, 1992) című könyvét egy hosszú tanulmányban bírálta – visszatérve Luxemburg elméletére is –, amely a holland Nemzetközi Kommunisták Csoportjának (GIC) lapjában, a Radekorrespondenzben (1. szám, 1934) látott napvilágot A kapitalizmus felbomlásának elmélete címen (angol fordítása: Capital & Class Number 1. Spring 1977).

27 Anton Pannekoek: Why Past Revolutionary Movements Have Failed (Living Marxism, 1940). In From the Bottom Up. Three Texts by Anton Pannekoek. Collective Action Notes, Baltimore, 1996. 34. o.

28 Ez természetesen kétoldalú viszonyként jelentkezett: a szovjethatalom és személyesen Lenin is elkeseredett harcot indított a “baloldali elhajlás” minden formája ellen: a baloldaliak és a bolsevikok között ugyanis a legitimizációért folyt a küzdelem, márpedig ebben a kérdésben – vagyis a proletariátus történelmi érdekeinek képviseletében – nem jött, nem jöhetett létre kompromisszum; mindkét irányzat ellenfele osztályjellegét volt kénytelen megkérdőjelezni. Ennek megfelelően a bolsevikok “kispolgári álforradalmiságról” beszéltek, míg a baloldaliak “radikális szociáldemokratáknak”, illetve “vörös burzsoáziának” titulálták a bolsevik vezetőket – már jóval azelőtt (tulajdonképpen 1918 elejétől), hogy a bürokrácia kérdése, illetve osztályjellegű szemlélete egyáltalán komolyan felmerülhetett volna.

29 Guy Debord: A proletariátus mint alany és reprezentáció. (A látvány társadalma, 4. fej.). 104. tézis. Eszmélet, 50. szám.

30 Idézi: Konok Péter: A lehetetlent követelve… A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban. Eszmélet, 50. szám.

31 Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A “jugoszláv modell” is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak. Lásd: Konok Péter: A trockizmustól a tanácskommunizmusig. A magyarországi baloldali kommunizmus és a “Hartstein-csoport”, 1928–1933. Múltunk, 2002. 2. sz. 3–75. pp.