Lapzártánk után tartott előadást Newcastle város egyetemén az angol környezetvédelmi államtitkár. Ebben határozottan állást foglalt abban a kérdésben, hogy igenis létezik globális felmelegedés, annak ellenére, hogy sokan igyekeznek kétségbe vonni e folyamat súlyosságát. Az ökológiai egyensúly és az államszocializmus története – e két fő téma köré csoportosul e számunk cikkeinek nagy része – hasonlít abban, hogy a tőke oldalán álló ideológusok (kutatók, sajtómunkások stb.) nagyüzemben folytatják a velük kapcsolatos ködösítést. A történelemhamisítással korábbi számainkban már foglalkoztunk; ezúttal kifejezetten a fasizmus és a szocializmus összemosásának kísérleteit vesszük szemügyre. Az emberiség és a természet viszonyát elemző írások, különböző témákat vizsgálva, azt mutatják meg, hogy sokkal több múlik a politikai döntéseken és a folyamatok társadalmi szabályozásán, mint azt az emberek általában gondolják. E két fő téma mellett foglalkozunk azzal is, hogyan alakult át a munka világa Magyarországon a rendszerváltás időszakában.

Tartalomjegyzék

1. Bartha Eszter : A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái
2. Kovács-Eichner György : Az egységesítő gondolkodásmód – a múlt misztifikálásától a jelen apológiájáig
3. Eric J. Hobsbawm : A szélsőségek korának embere (interjú)
4. Seumas Milne : Harc a történelemért – Martin Amis: Koba, a rettenetes című könyvéről
5. Konok Péter : A huszadik század – máshonnan nézve Oxford világtörténet a huszadik században című kötetről
6. Krausz Tamás : Lukács György oroszországi sorsa – Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus című könyvéről
7. Krausz Tamás : A fősodorban… Hankiss Elemér: Idegen világban? és Lengyel László: A távol közelében című kötetéről
8. Tamás Gáspár Miklós : Illegális röpirat, 1982. február
9. Balázs Gábor : Az önigazgató szocializmus és a francia új baloldal
10. Karácsony Mihály : Aktuális-e a szövetkezés gondolata?
11. Lux Judit : Az Országos Érdekegyeztető Tanácstól az Országos Érdekegyeztető Tanácsig
12. John Sulston : Az emberi genom megmentése a spekulációtól. Egy tudományos és politikai kaland története
13. Richard Kuper : Az amerikai mezőgazdasági törvény. Alternatívák a mezőgazdaságban
14. Porkoláb László : Lesz-e időjárásjelentés a 2040. esztendőben?
15. David Cockroft, Caroline Lucas : A hajókatasztrófák politikai gazdaságtana
16. Fekete György : Az emlékezés visszaigénylése

Szociomentális töprengések egy németországi történeti kiállítás kapcsán.

Tanulságos képet fest Hannes Heer és munkatársai – viszontagságoktól, rosszindulatú félremagyarázásoktól sem mentes – úttörő jelentőségű kiállításrendező vállalkozásáról, a Wermacht 1941 és 1945 közötti bűntetteinek bemutatásáról Samson Madievski németországi történész az Eszmélet 55. számában. Valódi mentálhigiénés missziót teljesítenek ők, hiszen a nemzeti önazonosság dimenziójában az egyéni lelkiismeret és a közös(ségi) felelősség kérdéseivel szembesítik honfitársaikat (és nyilván saját magukat). Nagyon okosan lényegében a látogatókra bízzák annak eldöntését, hogy számon kérhetők-e (s ha igen, mennyiben) a III. Birodalom hadseregének katonáin a náci háborús bűncselekmények. Az óvatosság indokolt, a javasolt-sugallt megközelítés pedig árnyalt, hiszen a "tiszta Wermacht" legendája mögött ott húzódik a – diktatórikus módon – visszaállított általános hadkötelezettség Németországa, amelyben természetszerűen nem tudakolták meg az akkori felnőtt korú, alkalmasnak ítélt férfiaktól (mint ahogy a többi sorozó államban sem), óhajtanak-e mundért ölteni. A válaszadás nem könnyű, de a mai német valóságban fontosnak számít, hogy ki-ki önmaga kínlódja ki az általa elhordozható feleletet. Ugyanis, legalábbis az uralkodó vélekedés szerint, az ekként megszerezhető sok-sok individuális hitelesség egy olyan társadalmi mentális fedezetben összegződik, amely talán némi garanciát nyújt a totalitarizmus, az önkény esetleges jövőbeli felülkerekedésével szemben. Mindezek miatt vállalták a szervezők a vesszőfutást, aztán az átmeneti visszavonulást (a kiállítás ideiglenes szüneteltetését és átszerkesztését) meg az újraindítást, elviselve az azóta sem mindig "építő" kritikát. Szerencsére azonban a bejegyzett látogatói visszhangok túlnyomó többsége támogató-helyeslő, számuk felülmúlja az utcákon randalírozva tiltakozókét. Levonható a következtetés: e tudatgondozói tett Németországban mindenképpen hasznosnak és eredményesnek bizonyult. És ez az a pont, ahol bennünk, magukat magyarnak (és magyarnak is) tartó emberekben felmerül a gondolat (főleg az első magyar irodalmi Nobel-díjat fogadó honi hadonászás láttán): nálunk, a mi hazánkban, mi a helyzet az ugyanezen, illetve hasonló problémák terén?

A választ a csatlakozó érzések rejtik magukban. Legtöbb polgártársunk, ha eszébe jut (pláne, ha eszébe juttatják!), hogy vajon miként élték meg szülei-nagyszülei (és az őket körbeölelő rokonok) a Nagy Történelmet, hogy ki mit csinált egy-egy éles kanyar (szebben mondva: sorsforduló, rendszerváltás stb.) idején, hát igencsak zavarba jön. És úgyszintén, ha a saját életútját futja újra képzeletben ebből a szempontból. Az első komoly zökkenő a nemtudás. Mert a leggyakrabban arra jövünk rá, hogy fogalmunk sincs, mit tett a nagyapa, nagymama, mit "léptek" a szülők ekkor vagy akkor, s miként teltek hétköznapjaik. Nem keveseket egyszerűen zavarba hoz a nagyszüleik foglalkozására történő rákérdezés! De az is kényelmetlenséget jelent, ha tudunk valamiről. Ugyanis az éppen regnált hatalomtól/kurzustól függően, hol az I. világháborús tűzkeresztes ősünktől feszengünk, hol a valamikori Tanácsköztársaságot védő vöröskatona nagyapát tüsténkedjük eldugni. Nem beszélve arról, amikor az derül ki, hogy mindkettő a mi nagypapink (dédpapink stb.). Ki, mi volt a Horthy-rendszerben? – ez a következő akadálypálya az emlékezésben. Ezután pedig jönnek sorra a legkeményebb lenyomatai a már egyre gyászosabb Történelmi Időknek. Az átéléshez, a "szemléltetéshez" elegendő néhány jól irányzott kérdés: Hogyan értékelték az akkor felnőtt korú őseink a zsidótörvényeket? Mit gondoltak elődeink Hitlerről? Irigykedtek-e a zsidókra (ha nem voltak azok)? Amennyiben zsidónak minősültek, miként vélekedtek a gojokról? Beengedték-e tudatukba, figyelmükbe a városok-falvak szegényeit? Volt-e fogalmuk a proletárlétről? Ki hogyan létezett a fronton, a munkaszolgálatban, a gyűjtőtáborban, avagy deportáltként, illetve keretlegényként? Vagy (többféle sorsba helyezve magunkat): "Miért ne sajogna, hogy apámat elkergették szülőföldjéről, s ennélfogva unokatestvéreimtől az államhatár választ el? – holott arrafelé szintén magyarul szólnak! Emberek azok egyáltalán, akik röhögve álltak sorfalat, amikor a gettóba hajtottak bennünket? – pedig némelyik, ez meg az a ‘néni' és ‘bácsi', születésem óta ismerte családunkat, s korábban szeretetet, tiszteletet, megbecsülést mutatott irántunk! Milyen alapon sirassam Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt? – amikor a lembergi hős nagyapámat, akit a vasgárdisták se voltak képesek eltántorítani magyarságától, a Szentkorona jegyében lökték az auschwitzi marhavagonba! Hogy hagyhatták a nagymamámék, hogy mint a birkákat a mészárszékre, úgy tereljék őket a gázba? Szégyellem, hogy ilyen gyáva őseim voltak, hogy ennyire gyáva családba születtem! Hogy tudott apám vakon hinni Rákosiban és társaiban? Nem undorodtak a szüleim 1956 után engedelmeskedni Kádár hatalmának? Szégyellnem kell-e, hogy jót is láttam/látok a szocializmusban? Miért baj, hogy magyar vagyok? Jaj, mit tegyek, ha mások is megtudják, hogy egyik-másik elődöm nácibarát/nyilas/ávós/pufajkás/háromperhármas volt? Mi lesz, ha barátaim előtt kiderül, hogy a családunk felmenői között zsidó található? Hogy hallgassam el, hogy a kedvesem/feleségem, barátom/férjem, bár nem látszik rajta, cigány/magyar/paraszt/proli? Sorjáznának ám a kérdések, pedig még csak fel se térképeztük rendesen a közeltörténelmet, a maga lelket szaggató, gerincet próbáló szubjektív dilemmáival. Megkockáztatom (egyetértve Buda Bélával, Hankiss Elemérrel, Popper Péterrel, Veér Andrással stb., akik korábban már felvetették): országunkban a történelem egyéni megtapasztalását kísérő érzések zöme valószínűsíthetően negatív, s azok gyakorta elbizonytalanító gondolatokkal társulnak. Ezek az érzések és gondolatok ahelyett, hogy büszkeséggel, örömmel töltenének el, zavart, kételyt keltenek, titkolni késztetnek. Nem gazdagítanak, nem feltöltenek, hanem pusztítanak, kisebbítenek. Nem kisimítják a lelket, hanem őrlik. Folyamatosan, eltagadottan, sokszor a tudat leghátsó sarkába űzve, de őrlik. Feldarálják a személyiséget – ha megengedjük. Ha nem vesszük fel a kesztyűt addigi önmagunkkal szemben (vö. – témánk legaktuálisabb irodalmát véve – Kertész Imre munkái).

Meggyőződésem, olyannyira közös ügyünk ez és olyannyira ágas-bogas ez az egész hóbelevanc, továbbá olyannyira aktuális, vagyis olyannyira cselekvésigényes, hogy érdemes tételszerű koncepció megfogalmazásába vágni. Az alábbiakban tehát tisztelettel közreadom a fenti dolgokkal kapcsolatos álmomat, egyfajta munkamemorandum formájában.

*** 

 

 

"Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?"
(Ezékiel 18, 2.)

"Az emlékezet visszaigénylése – felelősséggel és gyásszal"
című nemzetbékülési program

(tematika és metodika)

 

Néhány esztendősre tervezett, civil, ám az állam, a parlamenti pártok és a bejegyzett egyházak által támogatott nekibuzdulásról van szó (az állampolgári nemzetkép szociomentális javításáért), kiemelt figyelemmel kinek-kinek elődei közül a holokauszt mártírjaira, valamint e borzalom hóhérjaira, továbbá "csendestársaira" és eltűrőire, de nem megfeledkezve egyetlen magyar család egyetlen XX. századi tragikus veszteségéről – így a doni katasztrófa és az ÁVO-önkény halottairól – sem; s mivel még az elgonoszult emberős is veszteség, e program mindenkit vár…

1. Magyarország egyik legidegesítőbb megoldatlansága a legutóbbi száz év meghatározó eseményeinek, folyamatainak és időszakainak – különösen a holokausztnak – értékzavaros, sőt adott esetben-tárgyban civilizációt roncsoló értelmezése az egyénenként birtokolt nemzeti emlékezetben, meg az ezeket érintő részleges vagy szinte teljes nemzeti emlékezetvesztés, illetve emlékezéshiány (és nemritkán tagadás, emlékezettörlés).

2. A történelem, a társadalmi környezet, a hatalmi-életmódbeli-létfenntartási-kulturális viszonyok megéléséből fakadó alapérzések nagyrészt rosszak, s – főleg a zsidó-nemzsidó/"idegenlelkű"-magyar (és még cigány-nem-cigány, pesti-vidéki, városi-falusi, úr-szegény, burzsuj-proli, urbánus-népi, hazaffyas-cucilista, nemzeti-komcsi stb.) keresztmetszetben – polarizálódtak, majd beállítódássá-előítéletté merevedtek aszerint, hogy az ősök áldozatok vagy tettesek voltak (pontosabban, amelyiknek minősültek-minősülnek).

3. E rossz alapérzések rögzülése torz, alkalmatlan személyiségműködéseket és csoportmagatartásokat állandósít, elrekesztve ekként – a negatív-destruktív hárítások felülkerekedésével – a múlt és jelen tényleges valóságának megismerését.

4. A torz személyiségműködések és a kényszerközösségi elvárások hozzájárulnak a testi-lelki megbetegedésekhez és az emberek közötti mindennapi konfliktusok keletkezéséhez-kiéleződéséhez (a szükségtelen indulatok és hamis általánosítások bármikori eluralkodása révén), végkövetkezményként pedig rombolják a nemzeten belüli szolidaritást és ezzel magát a nemzetet.

5. Kivezető út: az emlékezés pszichikai képességének visszaszerzése érzéskulturális (ön)beavatkozással; konkrét megoldási mód: szégyenoldás és az elhagyásérzés megszüntetése, elsősorban elmondással, fájdalom-kitárulkozással és (meg)hallgatással, alkalmasint – moderátori irányítás mentén – külön érzéstudatosítással és mentálpedagógia¹ – az ún. bűnbakkereső cseretechnika – elemeinek felhasználásával; közvetlen cél: a holokauszttal való egyéni-társadalmi szembenézés ösztönzése; közvetett/távolabbi cél: érett ("felnőtt") nemzettudat megteremtése (amely nem nacionalista, hanem patrióta, vagyis kooperatív, nem pedig agresszív, valamint megengedi a többes közösségi – akár etnikai-kulturális-vallási-nemzeti! – önazonosságtudatot, tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű).

6. Specifikus magyar nehézség: a nácizmust túlélt vagy az azután született németekéhez képest feltételezhetően nagyobb – és jelentősebb mértékben tagadott – bűntudat lappangása a tudati mélyrétegekben (mert például nálunk korlátozott parlamentarizmusban ágyaztak meg a népirtásnak!).

7. Módszerbeli alapelv: ítélkezésmentességet, de ne állásfoglalás-nélküliséget tanúsítsunk!

8. Forma, megvalósítási keretek: közös, civil egyesületek kezdeményezte zsidó-nemzsidó (roma-nemroma) beszélgetések, emlékezések – fórumonként, 2-3 pártatlan (értsd: nem szélsőséges mentalitású-temperamentumú és nem hivatásos politikus), bölcsnek ismert, tekintélyes ember "elnöklésével" (a laikusság e tekintetben ne legyen kizáró körülmény!) és 1 fő szakértő (önismereti tréningvezetésben jártas andragógus, műsorvezető, pedagógus, pszichiáter, pszichológus, szociális munkás stb.) moderátorral; s természetesen különböző kulturális-művelődési-művészeti rendezvények.

 

 

Jegyzet

 

1 Erről az új – a szerző által kreált – szubdiszciplínáról áttekintően lásd Felnőttoktatási és -képzési lexikon A-Z-ig. Főszerkesztők: Benedek András, Csoma Gyula és Harangi László. Magyar Pedagógiai Társaság, OKI Kiadóház, Budapest, 2002.

A tanulmány a történetírás sztálinizmust vizsgáló négy fő irányzatát vázolja fel, összegezve a rendszert a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok szerint, illetve a sztálinizmust civilizációként megragadó szerzők főbb téziseit. Bár a sztálini jelenség vizsgálatában mindinkább előtérbe kerülnek a tudományos szempontok, az államszocializmus kutatására a globális kapitalizmus viszonyai között hosszú távon is rányomja bélyegét a szocializmus – mint új civilizáció – elfogadása vagy elutasítása közötti értékválasztás.

Elegendő egy pillantást vetni a sztálinizmus címszava alatti könyvtárnyi irodalomra, hogy megállapítsuk, a téma még a kelet-európai államszocializmus bukása és a Szovjetunió felbomlása után is "örökzöld", és valószínűleg az elkövetkező évszázadban is foglalkoztatni fogja a kutatókat. Ez nemcsak a szovjet történelem vonatkozásában igaz, ahol minden jelentős politikai irányváltás elindított egy "átértékelési hullámot" – gondoljunk itt például Hruscsov híres leleplező beszédére az SZK(b)P XX. kongresszusán, a Sztálin-korszak Brezsnyev alatti részleges rehabilitációjára, vagy a glasznoszty által elindított teljes de-sztálinizációra, amely végül az államszocializmus bukásába torkollott -, hanem a bipoláris világrendszer globális összefüggéseiben is. A Sztálin nevével fémjelzett korszak megalapozott egy olyan társadalmi rendszert, amely – a korszak jeles kutatójának, Stephen Kotkinnak a szavaival "azt ígérte, hogy választ ad a kapitalizmus nagyon is valós problémáira. Míg az utóbbi a válság jeleit mutatta, a szocializmus sokak számára vonzó és megvalósítható alternatívának ígérkezett."¹

A szocializmus sztálini útja azonban nemcsak rögösnek, hanem véresnek is bizonyult. Parasztok százezrei pusztultak el a kollektivizálás és kuláktalanítás folyamán, "osztályellenségek" és párttagok tömegei kényszerültek száműzetésbe, kerültek lágerbe, vagy estek áldozatul az 1937-38-as évek nagy tisztogatásainak,² és létrejött egy államhatalom, amely egy ideológia nevében nemcsak elnyomta, hanem kegyetlenül ki is zsákmányolta állampolgárait. A bipoláris világrendszer felbomlásával átértékelődtek a korszak eredményei: míg a modernizációs paradigma az indusztrializációt tekintette a sztálinizmus legnagyobb sikerének, a kelet-európai államszocializmus bukását utóbb minden elemző a Szovjetunió ipari-katonai lemaradásával hozta összefüggésbe, ami úgymond már a tervgazdaság bevezetésénél előrevetítette árnyékát…

A sztálinizmus jelensége körüli fogalmi zűrzavart egy további körülmény bonyolítja. Világosan meg kell különböztetni a bolsevik eszmetörténet alakulását a historiográfiában használatos sztálinizmus-koncepcióktól. Miközben a jelenségről számos igen értékes bírálat született marxista szerzők tollából, ezek a művek elsősorban nem a sztálinizmus történeti, mint inkább ideológiai-filozófiatörténeti meghatározására törekedtek, és elsődleges céljuk nem egy korszak történeti feldolgozása volt, hanem az államszocialista rendszerek baloldali kritikája.³ A sztálinizmus történetírását a források hozzáférhetetlensége is megnehezítette; a korszak szempontjából releváns dokumentumok nagy része csak az államszocialista rendszerek bukása után vált kutathatóvá. Miközben Kelet-Európában az államszocialista rendszerek nyílt nyomást gyakoroltak az akadémiára, hogy kerüljék a politikailag "kényes" témát, hasonló, ha nem is ennyire nyílt nyomás a nyugati világ kutatóira is ránehezedett – igaz, ott ez a 70-es évektől fokozatosan csökkent, és a 80-as évekre a mérvadó szovjetológia megszabadult az ideologikus befolyástól. Az államszocialista rendszerek bukása ismét a nyugati történetírást juttatta előnyös pozícióba: most nem az állami beavatkozás, hanem az anyagi ellehetetlenülés akadályozta meg a kelet-európai Sztálin-kutatás kibontakozását. Jellemző, hogy még a kitűnő, Ausztráliából származó szovjetológus, Sheila Fitzpatrick is felháborítónak nevezte azt a gyakorlatot, hogy amerikai közvetítéssel egész levéltári egységek kerültek át az egykori Szovjetunióból az Egyesült Államokba.⁴ Ez magyarázza a jelen tanulmány nyugat-európai, illetve amerikai fókuszát. Mivel az áttekintés csak a szűken vett történetírói irányzatokra korlátozódik, a kelet-európai szerzők értékes elméleti, elmélettörténeti munkáinak bemutatásától ezúttal kénytelen voltam eltekinteni.

Nagy vonalakban négy fő elméleti irány rajzolódik ki a sztálinizmus történetírásának palettáján: a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok és a sztálinizmus civilizációként való meghatározása (amihez egyébként több revizionista történész is eljutott). Noha a fenti sorrend – a tisztán ideológiai célzattal kifejlesztett totalitárius paradigma leszámításával – jelzi a sztálinizmus-koncepciók fő evolúciós vonalát, hiba volna a historiográfia lomtárába utalni a régi perspektívákat. Ugyanis itt nemcsak arról van szó, hogy a különböző meghatározások más-más elméleti iskolához köthetők, hanem arról is, hogy a sztálinizmus különböző aspektusaira fókuszálnak. Míg nagyjából az 1980-as évekig a makrostruktúrák vizsgálata határozta meg a kutatómunka fő irányvonalát, a 80-as évek közepétől, és még inkább az 1989-91-es fordulat után a mikrohistorikus megközelítés tűnik a legproduktívabb irányzatnak a sztálinizmus új szakirodalmában. A "mindennapok sztálinizmusának" kutatása azonban csak a társadalmi és hatalmi makrostruktúrák összefüggéseiben perspektivikus.

A modernizációs paradigma érdekessége, hogy noha a keleti és nyugati szovjetológia egészen más utakon haladt, szellemi öröksége mind a két iskolát befolyásolta. Ez valójában nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a paradigma szellemtörténeti előzményei sok szempontból a "hivatalos" sztálini iskolában keresendőek. Noha, ahogy fentebb is jeleztem, a tanulmány nem tekinti feladatának a bolsevik eszmetörténet bemutatását, egy igen rövid kitérőre szükség van, hogy rávilágítsunk a Sztálinnal megvalósuló államszocializmus szellemtörténeti gyökereire. Noha Sztálin a bolsevik vezetők körében nem számított különösebben teoretikus elmének, végül mégis ő és nem a nála sokkal eredetibben gondolkodó Trockij volt az, aki lefektette a marxizmus-leninizmusként ismertté vált alaptételeket, amelyeket később kodifikáltak. Az erőltetett iparosítás és a Nyugat utolérésének meghirdetése összekapcsolódott a bolsevik ideológia lényegi átértelmezésével. A sztálini fordulat megfogalmazta az eredeti bolsevik program egy specifikusan orosz változatát: a bolsevik párt történelmi küldetése az lett, hogy kivezesse Oroszországot az évszázados gazdasági elmaradottságból, és megőrizze a fejlődés specifikus jellegét, azáltal, hogy más utat választ, mint a kapitalista modernizáció. Nem véletlen, hogy Sztálin második forradalma idején előszeretettel használták az Amerikával való analógiát⁵ (mint ahogyan sok amerikai látogató is kifejezett csodálattal nyilatkozott az új Szovjetunióról⁶ ).

Az indusztrializáció sztálini programja olyan fejlődési pályára állította a Szovjetuniót, ahol a szocializmus nemcsak a kapitalizmus antivilágaként értelmeződött, hanem állandóan azzal a mércével mérte magát, amelyet az iparilag fejlett országok határoztak meg. Így lényegében a szocializmus vonatkoztatási kerete áthelyeződött a kapitalista világba, olyan versenyre kényszerítve a Szovjetuniót, amelynek elvesztése a kelet-európai államszocializmusok sorsát is megpecsételte. Ebből a perspektívából "prófétikusak" Sztálin szavai: "Mi utolértük és túlszárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat olyan értelemben, hogy létrehoztuk az új politikai rendszert, a szovjet rendszert. Ez jó. Azonban ez kevés. Ahhoz, hogy elérjük országunkban a szocializmus végleges győzelmét, technikai-gazdasági tekintetben is utol kell érni és túl kell szárnyalni ezeket az országokat. Vagy elérjük ezt, vagy eltipornak bennünket."⁷

Az iparosítás sztálini programjának sikerét nemcsak a Szovjetunióban ünnepelték; Nyugaton egész történetírói iskola alakult, amely a modernizációs paradigma alapján értelmezte a megvalósult szocializmust. Az elmélet gyenge formájában azt jelentette, hogy háttérbe szorultak a két világrendszer közötti társadalmi-ideológiai különbségek; az ideológiában nem látott mást, mint a modernizációhoz szükséges rendkívüli erőfeszítések kikényszerítésének és legitimálásának eszközét. Radikális változatában pedig megjövendölte, hogy a modernizáció beteljesítésével minden lényegi különbség eltűnik az iparilag fejlett államok között; előbb vagy utóbb a szocialista országok is hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, mint a kapitalista államok.

Nem meglepő, hogy a hidegháborús korszakban miért volt népszerű az a paradigma, amely Kelet-Európa számára kilátásba helyezte a fejlett kapitalista világ utolérését, sőt meghaladását is, míg a Nyugat felé azt közvetítette, hogy a kommunista program nem rendszerkritikai ideológia, hanem valójában éppen a kapitalista világrendbe való teljes integrálódás eszköze. A kelet-európai államszocializmusok bukásával aztán a modernizációs tézis is átértelmeződött: a rendszer, úgymond, nem azért bukott meg, mert felzárkózott a fejlett nyugati államokhoz, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert nem sikerült felzárkóznia. Az ilyen magyarázat azonban nem más, mint a történelem utólagos racionalizálása; mint ahogy hasonlóan történelmietlenek azok a kísérletek, amelyek Sztálinnal és a sztálinizmussal azonosítják Oroszország hanyatlásának történetét.

A modernizációs paradigma kimerülésével egyrészt megint előtérbe került az a "leleplező" történetírás, amely a fekete-fehér harcában kívánja újraírni a szovjet történelmet, természetesen a bolsevikokra osztva ki a fő gonosz szerepét, másrészt azonban lehetőség nyílt a sztálinizmus ideológiai-kulturális tartalmának revideálására.⁸ A "szocializmus" – ha torzított formában is – de jelen volt Sztálin államszocializmusában, és itt nemcsak a volt kizsákmányoló osztályok megsemmisítésére, a munkás-paraszt származású fiatalok mobilitási esélyeinek megnövekedésére, az ember ember előtti egyenlőségének hangoztatására gondolok, hanem az olyan szocialista programok jól-rosszul való megvalósítására, mint például a jóléti állam kiépítése, amelyről Kotkin a következőket írja: "A 'jóléti állam' narratívájában a szovjet állam nem mint patologikus eset tűnik fel, amely eltér az európai normától (az ország elmaradottsága, az agrártársadalmi struktúra, az orosz autokrácia nagy hagyománya, a polgárháború, a marxista ideológia, Lenin egyoldalúsága vagy Sztálin gonoszsága miatt), hanem mint olyan standard, amelynek nyugtalanító sikere válaszra ösztönözte a többieket. Jobban, mint bármely más országban, a sztálinizmus egyesítette a "progresszív modernitás" uralkodó koncepciójának és tapasztalatának minden elemét: az egyik oldalon a koordinált, megtervezett gazdaságot, amely a kevésbé hatékony kistermelőket nagyobbakkal és ezáltal hatalmasabbakkal helyettesítette; a másik oldalon pedig egy olyan nemzeti egységkormányt, amely fölötte állt a parlamenti uralom látszólagos bénultságának, és egyértelműen elkötelezte magát az állampolgárok közös jólétének."⁹

A sztálinizmus civilizációként való meghatározása nemcsak módszertani fordulatot jelez – a kutatás kiterjesztését a mindennapi élet különböző aspektusaira -, hanem egy igen jelentős elméleti paradigmaváltást is. A Sztálinnal kiépült államszocializmus nem pusztán a kollektivizálást jelentette, új ipari létesítményeket vagy egy elnyomó hatalmi rendszert, hanem kialakított egy új értékrendszert, egy új társadalmi identitást és egy új életformát is. A paradigmaváltás magába foglalja azt a törekvést, hogy a maga teljességében ragadja meg a mindennapi élet és a hatalmi struktúra, az én és a világ, a valóság és az ideológia közötti komplex összefüggéseket. Ez a megközelítés, amely mindig is jelen volt a szovjet irodalomban és filmművészetben – és néhány "partizán" kelet-európai kutató felfogásában -, a történetírásban csak a szovjet levéltárak megnyílása után vált igazán népszerűvé, amikor egyre több dokumentum és visszaemlékezés tükrében lehetett vizsgálni a sztálinizmus mindennapjait. Miközben vitathatatlan, hogy a "szocialista tartalom" a létező szocializmusban csak igen korlátozott keretek között érvényesülhetett, figyelmen kívül hagyásával a kelet-európai államszocializmusok meghatározása is inadekvát. Helyesen írja Kotkin: "A bolsevik monopólium megteremtése nem magyarázható adekvátan, ha figyelmen kívül hagyjuk a kulturális dimenziót. Maga a bolsevizmus, az evolúcióját is beleértve, soha nem pusztán egy intézményrendszert, egy vezetői csoportot vagy egy ideológiát jelentett, hanem mindig is magába foglalt egy erőteljes szimbólumrendszert, új attitűdöket, nyelvet és beszédstílust, új viselkedési mintákat a privát- és a közéletben, még az öltözködésben is új divatot – egyszóval egy olyan megélt tapasztalatot, amelyen keresztül lehetséges volt elképzelni és életre hívni a szocializmusnak nevezett új civilizációt."¹⁰

A fentiekben nagy vonalakban felvázoltam a sztálinizmus-koncepciók fő fejlődési irányát. Az alábbiakban ezek részletes bemutatására és sztálinizmus-képének megrajzolására teszek kísérletet. Az elméleti fejtegetést a történetírók releváns munkáiból vett példák támasztják alá. Bár kísérlet történt arra, hogy a legfontosabb szerzők bekerüljenek a válogatásba, a tanulmány nem annyira a részletes historiográfiai áttekintést, mint inkább a nagyobb elméleti irányzatok bemutatását tekinti feladatának a sztálinizmus historiográfiájában. A legtöbb példa ezeknek az irányzatoknak az illusztrálását szolgálja. A tanulmány "nyugati" fókuszát az eszme- és filozófiatörténeti munkák kirekesztése magyarázza, amely műfajokban elsősorban a kelet-európai szerzők jeleskedtek.

Szót kell ejteni még egy speciális műfajról, amelyet egészen más okok miatt hagytam figyelmen kívül. Sztálin, a diktátor személyisége nagyon korán megragadta mind a kor embere, mind pedig a történészek fantáziáját. Az egyik oldalon felsorakozott a "hivatalos" Sztálin-irodalom (a szerzők között találjuk például az író Barbusse-t, aki úgy jellemezte Sztálint, mint udvarias, szerény, jó humorérzékkel megáldott embert, akinek egyetlen ambíciója, hogy népét boldoggá tegye),¹¹ míg a másik oldalon megjelentek olyan polemikus művek, mint Trockij híres Sztálin-könyve, amelynek befejezését alkotója meggyilkolása akadályozta meg.¹² Míg a kortársak esetében nem meglepő, hogy a politikai szempont alárendelődött a szakmainak, annál inkább hátrány ez sok, történészek által írt életrajzi munkában. Olyan szerzőknél, mint például Ulam vagy Conquest, a sztálinizmus komplex jelensége Sztálin személyiségével azonosul; Sztálin az "ősgonosz", akinek ördögi akarata mozgatja az ártatlan emberek millióinak halálát okozó terror gépezetét.¹³ Ez a fajta megszemélyesítő-mítoszgyártó történelem, bár jól mutat a hollywoodi filmvásznakon, elméletileg a sztálinizmus egyetlen komolyabb kérdését sem magyarázza.¹⁴ Szélesebb ideológiai kontextusa a hidegháborús időszak kommunista boszorkányüldözése, amely nyilvánvaló például Ulam munkájában: "Míg Sztálin személyiségében találhatunk olyan vonásokat, amelyek megmagyarázzák, hogy miért irtotta ki közeli hozzátartozóit és barátait, azt a személyiség már nem magyarázza, hogy azok az emberek, akiknek a testvéreit a diktátor megölette, a feleségüket száműzte, miért szolgálták olyan hűségesen Sztálint, és miért nem lázadtak ellene. Lenin gyakran idézte Goethe sorait: "fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld." A kommunisták számára a lét volt a teória, és ezért válhatott egy grúz suszter fia a modern történelem legkegyetlenebb diktátorává."¹⁵

Míg a nyugati revizionista történetíró iskola diszkreditálta ezt a műfajt, az államszocializmus bukása Kelet-Európában ismét piacképessé tette a "leleplező" Sztálin-irodalmat, amelynek szélesebb ideológiai kontextusa sem áll messze hidegháborús elődeitől. Durva hiba lenne azonban Sztálin bűneinek vagy magánéletének leleplezésére redukálni a sztálinizmus rendkívül komplex jelenségét. Miközben egyetlen épeszű történész sem vitatja Sztálin személyes felelősségét és a represszióban játszott szerepét, historiográfiai zsákutca lenne visszatérni egy olyan elméleti kerethez, amelyet a mérvadó szovjetológia már az 1970-es években meghaladott. Csak remélni lehet, hogy ezt előbb vagy utóbb Kelet-Európában is felismerik.

 

 

1. A modernizációs paradigma

 

E helyütt nem teszek kísérletet a bolsevik ideológiai fordulat tartalmának elemzésére, amely Sztálin nevéhez kapcsolódik; az áttekintés csak a sztálinizmus történeti feldolgozásainak vizsgálatára vonatkozik.¹⁶ A sort Isaac Deutscher terjedelmes Sztálin-monográfiája nyitja meg, amely ma is alapműnek tekinthető a sztálinizmus szakirodalmában. Miközben Deutscher nagy figyelmet szentel a bolsevik párton belüli belső hatalmi harcoknak, és igen szemléletesen leplezi le Sztálinnak az ellenzék megosztására irányuló taktikáját, Sztálin második forradalmát nem azonosítja a diktátor hatalomért vívott harcával (ami nem kis teljesítmény az egykori trockistától). Deutschernél már megjelenik a sztálinizmus modernizációként való felfogásának alapgondolata: "Mindezek után mennyire más képet mutat a sztálinista Oroszország. Az a birodalom, amelynek Sztálin az élére állt, a művelt emberek és felvilágosodott munkások kis csoportjait leszámítva, nyugodtan nevezhető a vademberek országának. S ezzel nem az orosz nemzeti jellemet akarjuk minősíteni – Oroszország "elmaradott, ázsiai" állapota a nemzet tragédiája, nem pedig hibája volt. Sztálin arra vállalkozott – egy híres mondást idézve -, hogy barbár eszközökkel űzze ki a barbárságot Oroszországból. S éppen az alkalmazott módszerek jellege miatt szivárgott aztán vissza annak a barbárságnak a nagy része, amelyet már száműzött az orosz életből. Ennek ellenére a nemzet a legtöbb területen hatalmas fejlődést ért el. A termelés anyagi bázisa, amely 1930-ban még egy közepes nagyságú európai államét sem érte el, olyan gyorsan és nagymértékben kiszélesedett, hogy Oroszország ma Európa első és a világ második ipari hatalma."¹⁷

Fontos azonban hozzátenni, hogy Deutschernél hangsúlyosak a sztálini rendszer szocialista vonásai; ennyiben tehát közelebb áll a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, mint a későbbi tisztán modernizációs megközelítésekhez: "S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a sztálinizmus mélyén megbúvó eszmény – amelyet Sztálin durván eltorzított formában fejezett ki – nem az ember ember fölötti vagy nemzet nemzet fölötti, vagy mondjuk faj faj fölötti uralma volt, hanem alapvető egyenlőségük. S eszerint még a proletárdiktatúra sem más, mint az osztály nélküli társadalomba való átmenet formája, az ösztönző erő pedig mindvégig a szabad és egyenlő polgárok közössége maradt, nem pedig a diktatúra. A sztálinizmus kulturális hatásában számos pozitív és értékes elem is található, s ezek hosszú távon bizonyára fellázadnak a rendszer kegyetlen vonásai ellen."¹⁸

A modernizációs paradigma tiszta típusával találkozunk Alexander Gerschenkron nagy hatású műveiben, amelyekben a közgazdász arra vállalkozott, hogy kidolgozza az ipari fejlődés tipológiáját.¹⁹ Gerschenkron szerint az elmaradott országokban "specifikus" fejlődési útra van szükség, hogy felzárkózzanak az iparilag fejlett államokhoz. Ilyen specifikus tényező volt Németországban a banktőke nagy befolyása, amely megteremtette a kartellizáció feltételeit, vagy az állam mint a modernizáció fő kezdeményezője és ösztönzője Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában. Gerschenkron szerint az "elmaradottság foka" határozza meg a kérdéses országban alkalmazható stratégiát; míg a kevésbé "lemaradt" német állam esetében elegendő volt, hogy a bankok ösztönözzék a modernizációt, Oroszországban ehhez mind az anyagi, mind pedig a bizalmi tőke hiányzott. Ilyen esetekben, mondja Gerschenkron, csak egy erős állam képes kikényszeríteni a lakosságból a modernizációhoz szükséges óriási anyagi és emberi áldozatot. Gerschenkron olvasatában a szocializmus semmi más, mint a megkésett iparosítás terheinek elviselését megkönnyítő ideológia: "Ledönteni egy elmaradott országban a stagnáció korlátait, felébreszteni az emberek képzelőerejét, és energiáikat a fejlődés szolgálatába állítani, ehhez erősebb orvosság kell, mint az erőforrások kedvezőbb elosztásának ígérete vagy mint az alacsonyabb kenyérár. Ilyen körülmények közt mind az üzletember, mind az elszánt és újításra kész vállalkozó a magas profitkilátásoknál sokkal erősebb stimulust igényel. Ami a rutin és az előítélet hegyeinek megmozgatásához szükséges, az a hit – a hit abban, hogy az aranykor – Saint-Simon szavaival – nem a múlté, hanem még az emberiség előtt áll."²⁰

Gerschenkronnak a gazdasági elmaradottságra vonatkozó téziseiben megjelenik a modernizációs paradigma valamennyi lényeges eleme. Ebből a perspektívából a sztálinizmus nem egyéb, mint az 1890-es években elkezdett és az első világháborúval félbeszakadt orosz iparosítás befejezése, amelynek segítségével Oroszország leküzdötte évszázados gazdasági elmaradottságát és felemelkedett az iparilag fejlett nemzetek soraiba; a rendszer szocialista tartalma pedig a modernizáció ideológiai mankójává sekélyesedik. A végső alapvetésben tehát minden lényegi különbség eltűnik a két világrendszer között; a szocializmus nem úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus lehetséges alternatívája, hanem mint a gazdasági elmaradottság leküzdésének "specifikus" eszköze. Ebben a megközelítésben a kapitalizmus mintegy kooptálja az alternatív világrendet, hiszen az mindig is az előbbi vonatkoztatási keretén belül áll; a szocializmus nem egy új világot hoz létre, hanem egy fejlett ipari civilizációt. Ezzel a gondolattal egyébként a Kerr, Aron és mások által kidolgozott konvergencia-elméletben is találkozunk, amelyik az ipari társadalmak közös fejlődési logikájából kiindulva azzal érvelt, hogy a szocialista államok előbb-utóbb létrehoznak egy kapitalistához hasonló társadalmi struktúrát. Miközben a hidegháborús korszak nyugati történetírásában érthető ennek a megközelítésnek a vonzereje, a "szocialista tartalom" figyelmen kívül hagyása éppen attól a "specifikus" jellegtől fosztotta meg a sztálini rendszert, amelyet megragadni igyekezett. Miközben a modernizációs iskola történeti perspektívába állította a sztálinizmust, képtelennek bizonyult arra, hogy felismerje benne a forradalmi, új elemeket. Ez jelentette ennek az iskolának a legfontosabb elméleti és módszertani korlátját.

Fontos azonban megjegyezni, hogy miközben a modernizációs felfogás végigkíséri a Sztálin-kutatók első generációjának munkáját, olyan kiemelkedő írók esetében, mint Deutscher vagy Carr, soha nem vész el teljesen a szocialista tartalom. Az egykori szovjet nagykövet, Edward Hallett Carr legfontosabb munkája a tízkötetes Szovjet-Oroszország története, amelyből három kötetet szentelt a tervgazdaság bevezetésének. Noha Carr is elsősorban Oroszország modernizálóját látta Sztálinban, világosan felismerte, hogy a tervgazdaság nem pusztán a gazdasági elmaradottság leküzdésének specifikusan orosz eszköze, hanem a gazdaságszervezés olyan új formája, amely Carr szerint egyetemes jelentőségű. Itt érdemes megjegyezni, hogy Carr a tervgazdaságban megoldást látott a kapitalista világ ciklikus kríziseire (amiket, ne feledjük, az időben a gazdasági világválsághoz közelebb álló generáció valószínűleg másként értelmezett, mint az azt már történelemként megélő, ilyen élményektől egyelőre megkímélt utódaik). Ha Carr gazdasági értelemben nem is bizonyult prófétának, világosan felismerte a rendszer szocialista tartalmának jelentőségét: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben. Tudatában volt annak, mit tett érte a forradalom, és ez ellensúlyozta azt a szabadságot, amelyben soha nem volt része, és amelyről nem is álmodott. A rendszer kegyetlensége valóságos volt; de valóságosak voltak az eredményei is."²¹ Ennek a különbségnek a felismerésével Carr – Deutscherhez hasonlóan – mindenképpen meghaladta a modernizációs paradigmát.

Érdekes, hogy éppen a következő nemzedék munkája közelítette meg a modernizációs paradigma "tiszta" típusát. Ennek egy jellemző példája Rosenberg és Marylin Oroszország és Kína átalakítása: Forradalmi harc a 20. században című könyve, amelyben a szerzők azon az alapon hozzák közös nevezőre az orosz és a kínai példát, hogy mindkét országban analóg módon ment végbe a 20. századi megkésett modernizáció, amelyet a kommunista párt hajtott végre a maga erőszakos és véres eszközeivel.²² A Rosenberg és Marylin által felsorolt fő strukturális jegyek a gazdaság központi irányítás alá helyezése, az erőszakos kollektivizálás, az urbanizáció, a szuperindusztrializáció, és a párt hatalmi monopóliumának megerősítése a belső ellenzék fizikai megsemmisítésével. A szocialista program tehát lényegében nem más, mint az elmaradt agrárországok modernizálásának eszköze olyan körülmények között, amikor más eszközökkel nem vagy csak sokkal lassabban lehetne kikényszeríteni a modernizációt. Nem meglepő, hogy ebből a meghatározásból teljesen eltűnik a rendszer szocialista tartalma, programja pedig modernizációs ideológiává alakul.

A modernizációs paradigma népszerűségét (mind a nyugati, mind a keleti történetírásban) az 1960-as és 70-es években kiteljesedő dekolonializációs mozgalmak, és a Harmadik Világért vívott versengés is megnövelte. Egész iskola alakult, amely úgy értelmezte a szocializmus exportját a gyarmatokra, mint a Harmadik Világ modernizálásának a kapitalista modernizációnál véresebb, de hatékonyabb eszközét. Egyes szerzők, mint például Lowenthal, egyenesen úgy érveltek, hogy a szocialista ideológia egy bizonyos határon túl gátjává válik a fejlődésnek, és mint ilyentől, meg is kell szabadulni tőle.²³ A kommunista pártra – írja Lowenthal – nemcsak az a feladat nehezedett, hogy politikai eszközökkel gyorsítsa meg az iparosítást, hanem az is, hogy mesterségesen fenntartson egy utópisztikus társadalomképet. Ezt azon az áron tudta biztosítani, hogy felszámolta az ellenzéki intézményeket és társadalmi erőket, és állandó "forradalmi" beavatkozást igényelt a diktatórikus állam részéről, hogy megakadályozza az új uralkodó osztály kialakulását. Egy ideig – mondja Lowenthal – folyik a harc az utópikus célokért küzdő csoportok és a modernizálók között, de a harc az utóbbiak elkerülhetetlen győzelmével végződik: "Amint a kommunista pártban felismerik, hogy a permamens forradalom lehetőségei kimerültek, a párt megszűnik mozgalmi rezsim lenni, és konzervatív bürokráciává alakul. Ez a funkció- és értékváltás a párt intézményes struktúráját is megváltoztatja."²⁴

Ahogyan ez Lowenthalnál is látható, a modernizációs paradigma nem veszi figyelembe a szocialista és kapitalista "fejlődési diktatúráknak" a kapitalista világrendszerhez való eltérő viszonyát, mint ahogyan arra sem tesz kísérletet, hogy globális kontextusban értelmezze ezeket a különbségeket. Az elmaradottság (vagy egy későbbi terminussal "alulfejlettség") problémája ezért nem relációként konstituálódik, hanem kiindulási pontként jelenik meg egy univerzálisnak tételezett fejlődési folyamatban. A "fejlődés diktatúrái" – kommunisták és nem kommunisták egyaránt – így maguk is beilleszkednek a globális kapitalista fejlődés "vastörvényű" láncolatába. Ebben az összefüggésben az (eredetileg) rendszerkritikai ideológia rendszerimmanens elemmé alakul, amely pusztán csak arra szolgál, hogy egyetlen cél érdekében mobilizálja a társadalom minden erőforrását.

Elméleti korlátai ellenére a modernizációs iskola különösen a gazdaságtörténészek munkájában hozott bizonyos eredményeket. Mindenképpen előrelépésnek tekinthetjük azt a felismerést, hogy a sztálinizmus nem pusztán a jó és rossz erők küzdelmét jelentette az orosz nép meghódításáért, és nem vezethető vissza a rendszer minden gonoszsága Sztálin személyiségére. Sztálin éppúgy a körülmények hatása alatt cselekedett, mint a világ bármely más politikusa, sőt, azt lehet mondani, hogy a specifikus orosz körülmények (és itt döntő szerepet játszott Oroszország elmaradottsága) egyébként is meglehetősen beszűkítették a bolsevik vezetők mozgásterét. Ebből a szempontból helyesen írja Alec Nove: "A kollektivizálást nem lehetett önkéntes alapon végrehajtani. Az erőltetett iparosítás – különösen a nehézipar fejlesztése – az ötéves terv ellenkező értelmű ígéretei ellenére is az életszínvonal csökkenését jelentette. Elkerülhetetlen volt az erőszakszervezetek hatalmának és a rezsim népszerűtlenségének növekedése. A tömegek akarata ellentétbe került a párt célkitűzéseivel. Hozzá kell tennünk, hogy hasonló konfliktus áll fenn minden olyan országban, ahol az államnak kell finanszíroznia az iparosítást. Ilyenkor az állam az áldozatokat felülről kényszeríti a tömegekre, hiszen azok önként nem akarják és nem tudják finanszírozni azokat a beruházásokat, amelyek megtérülését nem is remélhetik."²⁵

A sztálinizmus racionalizálására tett közgazdasági kísérletek többsége azonban csak egy bizonyos határig érzi racionalizálhatónak a terrort. Nove például "szélsőségesen szélsőséges" sztálinizmusról beszél, hozzátéve, hogy semmilyen gazdasági szükségszerűség nem magyarázhatja a milliókat érintő, illetve elpusztító terrort. Nove meghatározásában világos, hogy bár sok tekintetben szakít a modernizációs paradigmával, egy lényeges ponton nem tudja meghaladni: a sztálinizmus nála is elsősorban mint gazdasági rendszer konstituálódik. Ezért történhet meg, hogy Nove a sztálini fordulatban nem lát mást, mint egy állami eszközökkel végrehajtott modernizációt (amellyel egyébként visszatér a gerschenkroni definícióhoz). Sztálin felülről végrehajtott forradalma azonban az élet sok más területét is forradalmasította, mint ahogyan a szocialista ideológia sem pusztán azt a "fizetőeszközt" helyettesítette, amellyel jobb híján az állam kifizette az állampolgárokat. Ezeknek a területeknek a kiiktatásával a sztálinizmus jelensége éppolyan értelmezhetetlen marad, mint a Nove által "szélsőségesen szélsőségesnek" nevezett rendszerimmanens elemek.

2. A totalitárius modell

 

A paradigma értelmezését megnehezíti, hogy tulajdonképpen nem egy, hanem két modellről beszélhetünk, ezeket azonban általában egyszerre használták. Noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a sztálini iskola hatása alá került volna, az evolúciós modell sok rokon vonást mutatott a hivatalos szovjet meghatározással – egészen a glasznoszty időszakáig. Az evolúciós modell abból indult ki, hogy a bolsevik ideológiában – sőt már Marxnál is – megjelenik a totalitárius csíra, amely a fejlődés későbbi szakaszában létrehozza a sztálinizmust. Ugyanez a fejlődési modell – igaz, ellenkező előjellel – a Sztálin által jóváhagyott bolsevik párttörténetben is megjelenik. Az operációs modell nem foglalkozott a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus közötti kontinuitás kérdésével, hanem a mindenkori szovjet társadalom működésének leírására szolgált.

Mai szemmel éppolyan porosnak tekinthetjük a totalitárius modellt, mint a bolsevik párttörténetet. Miközben ez volt az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetológiájának domináns paradigmája, Abbott Gleason Totalitarianizmus: a hidegháború belső története című kitűnő könyvében részletesen elemzi Amerika hidegháborús politikája és a tudománypolitika összefüggéseit, és bemutatja a paradigma ideologikus kontextusát.²⁶ Nyilvánvaló, hogy a totalitárius modell olyan propagandaeszköz (is) volt, mint egy másik kontextusban a bolsevik párt története, és ez óhatatlanul rányomta a bélyegét a paradigma tudományos értékére. A politika, úgy tetszik, nem csak Kelet-Európában akadályozta az akadémiai alkotómunkát. E helyütt nem célunk számba venni a totalitárius irodalmat; az elemzés csak a paradigma legfontosabb jellemzőire és a legjelentősebb kritikai észrevételekre korlátozódik.

A legnagyobb hatású, és szellemi teljesítményét tekintve legkiemelkedőbb munka Hannah Arendt 1951-ben megjelent klasszikusa, A totalitarianizmus gyökerei, amelyben Arendt megkísérli történeti perspektívába helyezni a totalitárius rendszerek kialakulását.²⁷ A könyv azért is figyelemre méltó, mert elsődleges kontextusa nem a hidegháború, mint a legtöbb korabeli munkáé. A 20. század elejének tömeg-elméleteire támaszkodva Arendt úgy látja, hogy a század elején felbomlottak a hagyományos társadalmi viszonyrendszerek, és létrejött az osztály nélküli társadalom, amelyben az egyén védtelennek érzi magát az őt körülvevő világ komplexitásában. A fasiszta és a kommunista párt a maga totális ideológiájával azt a hitet kelti az egyénben, hogy választ talált problémáira; ezért az elszigetelt egyén készséggel azonosul a párt ideológiájával, amely azt ígéri, hogy rendet teremt a káoszban. A fasiszta és kommunista párt Arendt szerint nem osztályokat, hanem atomizált egyedekből álló tömegeket szervez, akiket különösen sebezhetővé tesz gyökértelenségük tudata. A fasiszta és a kommunista pártok azonban hatalomra kerülve nem új társadalmi viszonyrendszereket hoznak létre, hanem behatolnak a civil szféra minden területére és a még fennmaradó plurális intézmény- és viszonyrendszereket is megsemmisítik. Mivel tökéletesen ellenőrizni csak a minden egyéni vonásukat elvesztett egyéneket lehet, a totalitárius mozgalmak eredendően elszánt ellenségei az individualizmusnak, amelyet minden eszközzel megkísérelnek elpusztítani. Ezek a mozgalmak így tehát nemcsak a társadalmi szerveződés régebbi formáira, hanem az egyén szabadságára is egyformán veszélyesek. Az egyéniség elpusztítása, az ember dehumanizálása jelenti Arendt számára a gonosz modern formájának megnyilvánulását, amely gonoszság egyként testesül meg a fasiszta és kommunista pártokban.

A totalitárius rendszerek legfőbb jellemzőjét Arendt után Friedrich a következő öt pontban foglalta össze: 1) az élet minden területét lefedő hivatalos ideológia, amelyet minden lakosnak kötelező érvényűként kell elfogadnia; 2) az egyetlen engedélyezett tömegpárt (a teljes lakosság legfeljebb 10%-a), melynek tagjai fanatikus hűséggel ragaszkodnak a párthoz, és alárendelik magukat a centralizált, hierarchikus struktúrának, melynek élén a mindenható vezér áll; 3) a fegyveres erők feletti monopólium és technikai ellenőrzés; 4) a tömegkommunikáció eszközei feletti monopólium; 5) a hatékony terrorrendszer, amely véletlenszerűen választja ki az aktuális "ellenségeket" és szisztematikusan él a pszichikai megfélemlítés eszközeivel.²⁸ Brzezinski hozzáteszi, hogy a totalitarianizmus legnagyobb veszélye az ember erkölcsi lényegére irányuló fenyegetés, és a terror intézményesítése, amely kifejezi a rendszer lényegét.²⁹

Míg a modernizációs paradigma elsősorban gazdasági kérdések összefüggéseiben igyekezett megragadni a sztálinizmus problémáját, a totalitárius modell egy jóval sematikusabb megközelítést választott, és egyszerű uralmi kérdéssé redukálta a definíciót. Az új elem mindössze annyi, hogy a jó és gonosz erők harca nem a mesében, hanem a modern társadalomban konstituálódik, ahol az előbbi (vagyis a totalitárius rendszerek ellensége) egyetemes emberi értékek hordozója. Függetlenül attól, milyen perspektívákat ígér ez az elméleti keret, a modell uralom-definíciója mindenképpen problematikus. Ahogyan Jerry Hough is rámutat, a modell csaknem kizárólag a politika "output" oldalára koncentrál – "azokra a döntésekre, amelyeket a szovjet vezetők (vagy csak vezető) hozott és a hatalom fenntartásának eszközeire."³⁰ Létezett azonban egy "input" oldal is, amely magába foglalta a szovjet társadalom azon feltételeit, amelyeket a vezetők tekintetbe vettek a döntéshozatalnál, illetve a visszacsatolás lehetőségét. A totális uralom az Arendtnél vagy Brzezinskinél leírt formájában legfeljebb csak a regényekben vagy az NKVD-vezetők álmaiban fordult elő. Azt lehetne mondani, hogy a totalitárius paradigma éppen ellenkező irányba indult el, mint a sztálinizmus civilizációként való meghatározása: míg az utóbbi arra törekedett, hogy a sztálinizmus alatti élet totalitását ragadja meg, az előbbi egy elképzelhetetlenül leszűkített (és még úgy is vitatható) definíciót próbált meg kiterjeszteni a szovjet társadalom és a szovjet élet egészére.

További problémát jelentett, hogy a totalitárius modell abszolút figyelmen kívül hagyta a szovjet társadalom realitásait. Ezek közé tartozott például az elmaradott infrastruktúra, ami lehetetlenné tette annak a totális ellenőrzésnek a megvalósítását, amely a totalitárius paradigma értelmében jellemezte ezeket a társadalmakat. Szintúgy nem került sor a sztálini politika ingadozásainak vizsgálatára, ezért úgy tűnt, mintha Sztálinnak vagy egyáltalán nem lenne szüksége arra, hogy figyelembe vegye ellenfeleinek reagálását, vagy éppen ellenkezőleg, nemcsak figyelembe veszi, hanem döntéseibe is belekalkulálja a várható reakciókat. Így a szovjet politika nem egyéb, mint egyetlen nagy terv kibontakozása, amelynek Sztálin minden részletét előre ismeri. Hogy ez mennyire nem volt így, azt ma már rengeteg dokumentum és tanulmány bizonyítja; de ezek nélkül is könnyen átlátható, hogy a fenti érvelésből éppen Sztálin mindenhatósága és tévedhetetlensége következett, ami valószínűleg nem állt messze attól a Sztálin-imázstól, amivel a diktátor is egyetérthetett.

Elméleti hiányosságai ellenére a totalitárius paradigma számos olyan tézist hagyott az utókorra, melyek cáfolata több nemzedék szovjetológusainak is elegendő munkát adott. A "revizionistának" nevezett történetírói iskola (amely a totalitárius modell revideálására tett törekvéséről kapta a nevét) valójában rendkívül heterogén irányzatokat takar. Az alábbiakban csak felsorolásszerűen kívánom jelezni a totalitárius iskola legfontosabb, revízióra szoruló állításait, a teljesség igénye nélkül:

 

• a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történetileg és logikailag egy fejlődési láncot alkot (ezen alapul az evolúciós modell);
• a bolsevik párt monolitikus, zárt rendszerré alakítja át a hatalmat (a politika "input" oldalának kiiktatásával);
• az állam behatol a társadalomba és felszámolja a társadalmi élet minden létező formáját;
• a terror és a tömeges represszió megtervezett, és végig a párt (és Sztálin) irányítása alatt áll;
• a lakosság vagy akaratától megfosztott báb vagy maga is fanatizált hívő, aki képtelen bármilyen ellenvélemény kifejezésére, és csak passzív szemlélője az eseményeknek;
• a kommunista párt a szovjet rendszer egyedüli aktora.

 

Érdemes megjegyezni, hogy a revizionista történészek minden erőfeszítése ellenére is sokáig élt a nyugati köztudatban a totalitárius iskola által kialakított Kelet-Európa-kép (különösen az akaratától megfosztott ember mítosza). Miközben itt nyilvánvalóan megfigyelhető egyfajta civilizációs rasszizmus, sajnálatos, hogy az 1989-91-es rendszerváltások éppen ezt a totalitárius paradigmát "importálták" a nyugati szovjetológiából.

3. A "revizionisták"

 

Ahogyan fentebb már jeleztem, a "revizionista" iskola sokkal inkább volt rendkívül sokféle irányzat lazán összekapcsolódó halmazának a gyűjtőneve, mint egy egységes paradigma. Az idetartozó történészek – amellett, hogy valamennyien kritizálták a totalitárius modell Sztálin-képét – korántsem voltak ilyen egységesek a sztálinizmus jelenségének új meghatározásában. Az irányzatok közötti különbségeket növelte, hogy az elméleti keret módszertani meghatározottságot is jelentett. Míg a revizionisták első nemzedéke – noha letért a totalitárius útról – arra törekedett, hogy felállítson egy hasonlóan elméleti modellt, amelyből levezethető a szovjet történelem, és lényegében továbbra is csak a makrostruktúrák vizsgálatára koncentrált, a következő nemzedéknél előtérbe kerültek az olyan alternatív módszertani irányzatok, mint a társadalomtörténet, a történeti antropológia, a feminizmus, a kulturális antropológia, a microhistory, vagy az oral history. Az alábbiakban a jelentősebb revizionista irányzatok bemutatása és kritikai értékelése következik.

A revizionisták első nemzedéke a totalitárius iskola azon állítását vette kritika alá, hogy a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történeti és logikai folytonosságot jelent. Megközelítésük sok rokon vonást mutat Trockij thermidor-elméletével; a sztálinizmus nem a bolsevik forradalom beteljesülését, hanem éppen ellenkezőleg, a végét jelenti, a forradalmi hagyományokkal való szembefordulást, egyfajta konzervatív-bürokratikus fordulatot. Ennek az értelmezésnek a Trockij utáni legeredetibb kifejtésével Moshe Lewinnél találkozunk. Lewin szerint a cári Oroszország két, egymástól igen eltérő társadalmi formációt foglalt magába: az egyik oldalon megjelent egy dinamikusan növekvő kapitalista szektor, míg a másik oldalon megmaradt a prekapitalista, feudális jellegű intézményrendszer. A bolsevik forradalom az egyenlet mindkét oldalát felszámolta, vagyis lényegében radikálisan "leegyszerűsítette" a társadalmat. Ennek a homogenizált, rurális és félig írástudatlan népességnek a kontextusában győzedelmeskedtek a bürokratikus elemek a forradalmi hagyományok felett. A sztálini fordulat tartalmában tehát nem szocialista, hanem etatista jellegű volt, és meghatározott értelemben visszatérést jelentett a cári Oroszország hagyományaihoz: "A forradalom utáni helyzet valójában nem csökkentette, hanem növelte az állami beavatkozás és az autokratikus hatalomgyakorlás esélyeit. Az egész társadalmi mátrix táplálta ezt az autokráciát. A kormánygépezet, noha nem kímélte meg az egész országra kiterjedő társadalmi-gazdasági hanyatlás, még mindig képes volt arra, amire a társadalom nagy része nem: hogy felhasználja a huszadik század eszközeit az uralom biztosítására, és saját céljainak megfogalmazására modern, nemritkán tudományos köntösben. Mindez szinte spontán és természetes módon segítette elő az autokratikus viszonyok kialakulását. Ezt tapasztaljuk az október utáni kormányzat minden területén, a pártot is beleértve: az irányítás és adminisztratív uralom természetes letéteményese a bürokrata réteg, függetlenül annak társadalmi eredetétől. Ha valami, ez a trend folytatódott, és érte el tetőpontját a ‘magas sztálinizmusban'. Paradox módon, noha a szocialista ideológia sokakat szembefordított a sztálinizmussal, mások ugyanabban az ideológiában találtak igazolást a kemény kéz politikájára és a parancsuralmi módszerekre, melyekkel azok hivatottak élni, akik a legjobban tudják, mi a jó a népi tömegeknek, és akik nem hagyják, hogy megzavarják a fejüket a történelmi fejlődés bonyolult koncepciói."³¹

Lewinnél világosan kirajzolódik a sztálinizmus ellenforradalomként való meghatározása, amellyel lényegében megismétli Trockijnak azt a tézisét, hogy Sztálin szembefordult az októberi forradalom örökségével, és megfosztotta a bolsevik ideológiát annak szocialista tartalmától. Miközben Lewin az október előtti leninizmust is megkülönbözteti Lenin október utáni politikájától, amikor az orosz elmaradottság kontextusában olyan kompromisszumokra kényszerült, amelyek alapvetően idegenek voltak a marxizmustól, az igazi éles cezúrát, vagyis a marxizmussal való teljes szakítást a sztálini fordulatban látja: "Az eredeti leninizmushoz képest Sztálin nemcsak stratégiát váltott, hanem egészen más célok felé orientálta a rendszert. Eltűnt az a program, hogy felépítenek egy új társadalmat, amelyben megszűnik az állam és osztály, és a társadalmi fejlődés során megvalósul a ‘szocializmus', ahogyan Marx, Engels, Lenin és sok nyugati szocialista értelmezte ezt a fogalmat. Ehelyett mindent ‘államosítottak', vagyis a gyakorlatban létrehoztak egy hatalmas, diktatórikus államot, hogy fenntartsa az új osztályrendszert és privilégiumokat, amelyeket az erőltetett iparosítás kialakított. Ezért lehetséges törésről beszélni nemcsak a forradalom előtti és utáni leninizmus, hanem a sztálinizmus vonatkozásában is. A forradalom utáni leninizmus ugyan autokratikus politikai rendszerben, diktatúrában gondolkodott, de széles és heterogén társadalmi bázis alapján, és antiszocialistának bélyegezte és elutasította a szuperállamosítás sztálini programját. Ezt a lenini vonalat képviselte később Buharin."³²

Lewin értelmezési keretének problémája, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a folytonosság elemeinek a cárizmus és a sztálinizmus között, miközben figyelmen kívül hagy olyan fontos különbségeket, mint például a társadalmi struktúra teljes átalakulása a sztálini forradalom alatt. A volt uralkodó osztályok megsemmisítése, a kollektivizálás, a kuláktalanítás, a "burzsoá értelmiség" elleni kampány vagy a sztálini káderpolitika azonban – ha torzított formában is – de kifejezett egy olyan ideológiát, amelynek deklarált célja volt a társadalmi egyenlőség és a régi osztályok eltörlése. A sztálini forradalom "betetőzte" az októberi forradalommal elindult óriási társadalmi átalakulást, amely – ahogy a fenti, címszavas felsorolás is mutatja – lényegesen több mindent foglalt magába, mint egy agrártársadalom urbanizálását. A társadalmi struktúrának ez a radikális átalakulása azonban teljesen kimarad Lewin munkáiból.

Érdemes felidézni Carr szavait: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben." A sztálinizmusnak a konzervatív fordulattal, az "archaikus" társadalmi viszonyok helyreállításával való azonosítása kizárja azoknak a forradalmi elemeknek a felfedezését, amelyek igenis "mássá" tették a kor emberét, mint a cári Oroszország alattvalóit. Lewin mint meggyőződéses szocialista, elutasította, hogy "szocialistának" nevezze a sztálini rendszert; ez az előítélet azonban megakadályozta abban, hogy ne csak a sztálinizmus etatista vonásait vegye észre, hanem a létező szocialistákat is. A sztálinizmus mint ellenforradalom azonban az ideológiai-kulturális dimenzió kirekesztésével éppen olyan redukciónak bizonyult, mint a csak gazdasági jellegű vizsgálódás. Azt is mondhatjuk, hogy miközben a totalitárius paradigma túlságosan komolyan vette a forradalmi ideológiát, a trockiji eredetű thermidor-elmélet korlátja éppen az volt, hogy túlságosan lebecsülte azt.

A sztálinizmus mint ellenforradalom tézisének egy továbbfejlesztett változatát találjuk Stephen F. Cohen munkáiban. Cohen számára a NEP volt a sztálinizmus valódi alternatívája, amelyben benne rejlett egy egészen más kibontakozás lehetősége: "A társadalmi pluralizmus tiszteletben tartása, a társadalmi harmóniára és a törvénytiszteletre helyezett hivatalos hangsúly miatt a NEP a sztálinizmus alternatívájaként modellül szolgálhatott volna a liberális kommunista rend hívei számára."³³ Cohen, Lewinhez hasonlóan, Buharinban ismeri fel a "lenini út" igazi örökösét (nem foglalkozva az olyan aprósággal, hogy a kvázi-liberális szocialistának megtett Buharin soha nem gondolkodott többpártrendszerben). Cohent a történelem utólagos racionalizálásához vezeti Buharin rehabilitálásának szándéka: Cohen szerint Buharin legyőzhette volna Sztálint, ha vállalja azt, hogy a sztálini politikával elégedetlen tömegekhez fordul. ő azonban – mondja Cohen – túlságosan hitt a pártban ahhoz, hogy az "utcára" vigyen egy politikai vitát. A történelemnek ez az utólagos racionalizálása különösen a glasznoszty időszakában lett népszerű, amikor a NEP úgy jelent meg, mint a glasznoszty történeti előzménye, és egyfajta ideológiai igazolása. Azt nem tudjuk, hogy a NEP fennmaradása milyen alternatívát jelentett volna, azt azonban igen, hogy a Szovjetunió liberalizálásának kísérlete a kapitalizmus restaurációjával végződött. Ebben az összefüggésben különösen vitatható a sztálinizmus mint ellenforradalom tézise.

Az 1980-as évekre tehető az a módszertani paradigmaváltás, amely szakított azzal a felfogással, hogy a Szovjetunióban az állam "bekebelezte" a társadalmat, és a vizsgálódás körét az utóbbira is kiterjesztette. A társadalomtörténeti iskola kiemelkedő képviselője, Sheila Fitzpatrick megfogalmazta a sztálinizmus mint forradalom tézisének egy új változatát: szerinte téves az a feltételezés, hogy a sztálinizmus "felülről irányított" forradalom volt, mivel "alulról" is komoly társadalmi erők támogatták. Fitzpatrick "kulturális forradalomként" definiálja a sztálinizmust, amely sokak számára beteljesítette az októberi forradalom ígéretét. Ez a forradalom magába foglalta egy olyan osztályalapú oktatási program meghirdetését, amely munkás-paraszt származású fiatalok tömegei előtt nyitotta meg az egyetemeket, és a régi "burzsoá szakemberek" felváltását egy saját nevelésű, új káderréteggel. Ez az újonnan felemelkedő elit volt a sztálinizmus legfőbb társadalmi bázisa: "A harmincas években végbement iparosítás Sztálin kezdeményezése nélkül is nagyarányú felfelé irányuló mobilitást jelentett. Sztálin értelmiségpolitikája nem pusztán fokozta ezt a tendenciát, hanem nagymértékben ki is használta az elitváltás társadalmi következményeit. Valószínűnek látszik, hogy a sztálini Oroszországban hasonló folyamat zajlott le, mint korábban az Egyesült Államokban, amelynek eredményeképpen sok állampolgár a kormányzati rendszerrel hozta összefüggésbe egyéni felemelkedését. Ennek a feltételezett kapcsolatnak döntő szerepe volt a rendszer legitimálásában. Az új elit gondolkodásában a self-made man büszkesége a rendszernek való személyes lekötelezettség érzésével keveredett, hiszen a kulturális forradalom (és Sztálin) adta meg a lehetőséget, hogy felemelkedjenek."³⁴

Fitzpatrick szerint 1932-ben nemcsak a "kulturális forradalom" ért véget, hanem az egész októberi forradalom is. Az új elit egyfajta "középosztállyá" alakult, amely szakítván a forradalmi idők radikalizmusával, elsősorban saját hatalma és privilégiumai konzerválására törekedett. A harmincas évek végén megnyílt mobilitási csatornákat ezért sorban lezárták, és az új elit berendezkedett pozíciója védelmére és átörökítésére. A sztálini forradalom a harmincas évek közepére ellenforradalomba csapott át.

Fitzpatrick munkássága kétségtelenül úttörőnek tekinthető a sztálini forradalom fogalmának kiterjesztésében és annak felismerésében, hogy a jelenség a szovjet társadalmi élet jóval szélesebb területeit fogta át, mint a Politbüro vagy a kommunista párt. Fitzpatrick tudományos kutatásaival is igazolja, hogy a szovjet emberek korántsem voltak akaratuktól megfosztott bábok, vagy az események passzív szemlélői, hanem aktívan szerepet játszottak a rendszer kialakításában, és sokuknak nagyon is racionális okuk volt arra, hogy október örökségét lássák a sztálinizmusban. Fitzpatrick érdeme, hogy felismeri a sztálinizmus forradalmi jellegét, amely immár nem a "felülről végrehajtott" forradalomra korlátozódik, hanem magába foglal egy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi átalakulást. Érdekes azonban, hogy miközben Fitzpatrick rendkívül közel jut a sztálinizmus civilizációként való értelmezéséhez, a 80-as években megjelent írásaiban egy igen leszűkített kultúra- és ideológiafogalommal dolgozik.³⁵ Így lesz lehetséges, hogy a sztálini "kulturális forradalom" lényegében az elitváltással azonosul, ahogy a "szocialista" ideológia is csak mint a munkás-paraszt származású fiatalok felfelé irányuló mobilitásának eszmei igazolása van jelen Fitzpatrick ekkori írásaiban. Miközben Fitzpatrick elvben kész elismerni, hogy a "kulturális forradalom" az élet minden területére kiterjedő forradalmat jelentett, mobilitás-tézisében ez a forradalom csak a társadalom legfelsőbb szegmensében érvényesül. Ezen az alapon kerülhet egymás mellé a szovjet káder és az amerikai self-made man, amely hasonlat teljesen figyelmen kívül hagyja a két társadalom eltérő ideológiai és kulturális kontextusát (Fitzpatrick egyenesen egy sztálini New Deal-ről beszél). A megkülönböztető kontextus nélkül azonban a sztálini "kulturális forradalom" is nehezen értelmezhető.

A 80-as évektől egyre inkább előtérbe kerültek azok a társadalomtörténeti, antropológiai irányultságú megközelítések, amelyek a mikrohistorikus vizsgálódásokból kiindulva támadták a nagyszabású elméleteket. Az új revizionisták különösen azt a tézist igyekeztek cáfolni, hogy a sztálinizmus alatt megszűnt minden kommunikáció az állam és a társadalom között, és az utóbbinak semmi lehetősége nem volt "visszabeszélni." A dokumentumok és visszaemlékezések azonban rávilágítanak arra, hogy a szovjet társadalomban is létezett "közvélemény", és a hatalom valójában igen sokféle csatornán keresztül kommunikált állampolgáraival. Az esettanulmányok azt is feltárják, hogyan befolyásolták a helyi sajátosságok a központban hozott döntéseket; távol attól, hogy a centrum mindent ellenőrizhetett, igen sokszor éppen a helyi folyamatok dinamikája határozta meg egy-egy döntés kimenetelét.

A centrum-periféria problematikája különösen előtérbe került azokban az antropológiai indíttatású munkákban, amelyek a kollektivizálás és a kuláktalanítási kampány belső dinamikáját tanulmányozták. Lynne Viola érdekes tanulmányban mutatja be a helyi pártbizottságok szerepét a kollektivizálás végrehajtásában, illetve azt az alulról gerjesztett dinamikát, ami hozzájárult a terror terjedéséhez³⁶ ; de olyan eseteket is feltár, amikor a helyi közösség befolyására hagyományosan marginálisnak vagy deviánsnak számító csoportok estek áldozatul a kuláktalanítási kampánynak, így például kicsapongónak számító asszonyok vagy férjezetlen tanítónők.³⁷ Lynne Viola kutatásai szemléletesen mutatják be, hogy nemcsak a helyi pártszervezetnek, hanem a helyi közösségnek is volt befolyása a kampány alakulására, és még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is léteztek visszacsatolási lehetőségek. A periférián levő paraszti közösség is folytatott párbeszédet a hatalommal és nemritkán effektíven befolyásolta helyi szinten a döntéshozatalt.

Hasonló eredményekre vezettek a többnyire szintén antropológiai indíttatású gyártanulmányok. Miközben sokáig szinte megkérdőjelezhetetlennek tetszett az a totalitárius paradigmában gyökerező tézis, hogy a sztálinizmus a munkásokat a rabszolgák szintjére süllyesztette, a revizionista történészek a 80-as években ismét "felfedezték" a korszak szovjet munkásosztályát, amelyik gyakran nemcsak gyári szinten volt képes nyomást gyakorolni a döntéshozatalra. Vladimir Andrle például részletesen bemutatja, hogyan befolyásolta a "burzsoá szakemberek" elleni kampányt a munkásosztály és a mérnökök közötti viszony, illetve, hogy milyen elidegenítő hatása volt a 30-as évek teljesítményfokozó intézkedéseinek (ezek közé tartozott például a bérek nivellálásának megszüntetése).³⁸ Kuromiya azokat a komplex alkufolyamatokat elemzi, amelyek segítségével a gyárak megpróbálták a munkaerőt (és munkafegyelmet) biztosítani az ötéves terv kezdeti káoszában, amikor tömeges volt a munkaerővándorlás.³⁹ A sztahanovista mozgalmat vizsgáló Siegelbaum felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem pusztán anyagi természetű juttatásokat jelentett, hanem sokszor éppen a hatalomhoz szólás privilégiumát.⁴⁰ Sok sztahanovista munkás érezte feljogosítva magát arra, hogy társai véleményét is kifejezze, és ez a vélemény gyakran nem is volt olyan hízelgő a hatalomra. Siegelbaum egy későbbi tanulmányában több példát talál arra, amikor kolhozokban dolgozó élmunkások kritizálják a termelési gyakorlatot, vagy az egész kollektíva nevében fordulnak kéréssel a kormányhoz valami olyan árucikkért, amiben hiányt szenvednek.⁴¹ A munkásosztály éppúgy megtalálta a hatalomhoz szólás alternatív csatornáit, mint a parasztok, és nemritkán országos szinten is képes volt arra, hogy befolyásolja a döntéshozatalt.

Külön fejezetet érdemelne a totalitárius paradigma központi elemének, a mindent átható terrornak a revíziója, amelyről Arendt azt állította, hogy az a legfontosabb közös elem a náci Németország és a Szovjetunió politikájában.⁴² Mivel ezzel a témával egy másik tanulmányban foglalkoztam, e helyütt csak a legfontosabb revizionista szerzők téziseinek vázlatszerű összefoglalására törekszem.⁴³ Gabor Tamas Rittersporn és J. Arch Getty tett talán a legtöbbet annak a tézisnek a revideálásáért, hogy a nagy terror előre átgondolt és minden apró részletéig eltervezett "akciósorozat" volt, amely végig Sztálin ellenőrzése alatt állt. Rittersporn egy kitűnő könyvben és több tanulmányban mutatja be, mennyiben volt "öngerjesztő" ez a folyamat, és hogyan vált az összeesküvésben való általános hit egyre újabb és újabb összeesküvések generátorává.⁴⁴ A terror – mondja Rittersporn – korántsem a hatalom totalitásából, hanem éppen ellenkezőleg, az instabilitásából fakadt.⁴⁵ Rittersporn szerint a pártapparátus működése rendes körülmények között is nehézkes volt, krízishelyzetekben pedig gyakorlatilag megbénult, és egyfajta feudális anarchia vagy intézményesített polgárháború alakult ki a társadalomban, amelynek során a legtöbb, amit a funkcionáriusok megtehettek, az volt, hogy megpróbálják menteni a saját bőrüket.

J. Arch Getty Ritterspornhoz hasonlóan úgy látja, hogy a pártapparátus korántsem volt az a szigorúan centralizált és olajozottan működő, mindenben a vezér akaratának alárendelt gépezet, ahogyan a totalitárius modell ábrázolta; az ügyintézés, különösen vidéken, inkább kaotikusnak volt mondható (a párttagsági könyveket például elképesztően magas arányban hamisították).⁴⁶ Getty felhívta a figyelmet a centrum és a periféria közötti kommunikáció igen komoly hiányosságaira, és arra, hogy gyakran éppen a periféria feletti elégtelen ellenőrzés tudata töltötte el a centrumot az állandó fenyegetettség érzésével, amely aztán a tömeges represszióba torkollott: "Helyi szinten (ahol a lakosság a leggyakrabban érintkezik a kormányzattal) a politikai adminisztrációt inkompetencia és teljes kulturális elmaradottság jellemezte. A helyi adminisztrálás gyakran populáris paraszti kultúrához hasonlított, amely nehézkesen és fél szívvel próbált modern bürokráciára emlékeztetni. Minél kevesebbet tudott a központ a helyi ügyekről, annál kevésbé tudott beavatkozni, és a moszkvai pártvezetők sok időt fecséreltek el azzal, hogy utánajárjanak, mi történik a provinciákban. Mindig konfliktussal járt, ha a központ próbálta megrendszabályozni és ellenőrzése alá vonni a helyi pártszervezeteket."⁴⁷

Robert Thurston azt a totalitárius tézist cáfolja, hogy a terror a szovjet társadalom és mindennapok egészét áthatotta.⁴⁸ Szerinte a szovjet vezetésnek nem állt szándékában terrorizálni a lakosságot, és nem is volt szüksége a félelemre ahhoz, hogy uralmon maradjon. Több ember hitt a belső ellenség létezésében, mint amennyi félt tőle, és milliók önkéntesen vettek részt a rendszer állandó kampányaiban. Thurston szerint kevesen jutottak el odáig, hogy alapjában kérdőjelezzék meg a rendszert és az állandó ellenségkeresés gyakorlatát. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a szovjet lakosoknak nem volt meg a képességük vagy a lehetőségük arra, hogy önállóan formáljanak véleményt: "A vizsgált korszak bármely időszakára igaz, hogy az államtól való félelem kevésbé volt jelentős, mint a hatóságokba és az ellenségkeresésbe vetett hit. Ahogyan sok túlélő is elmondja, a lakosság támogatta a rendszer erőfeszítéseit, hogy leleplezze a szabotőröket. 1939-1941-ben, miközben a városi lakosság számottevő része nyilvánította ki hazafiasságát és a sztálini vezetés céljainak támogatását, a szovjet állampolgárok mindvégig megőrizték azt a jogot és képességet, hogy helyzetük sok fontos aspektusát kritizálják."⁴⁹

Végezetül, érdemes visszatérni a mindenható, mindent előrelátó és mindent mozgató vezér mítoszára, amely a mai Sztálin-életrajzokban is megjelenik.⁵⁰ A revizionista történészek munkáinak legfontosabb következtetései – miszerint a nagy terror nem volt megtervezett; a terror inkább a hatalom instabilitásából, mintsem totalitásából fakadt; a fejletlen infrastruktúra és a pártapparátusban uralkodó zűrzavar technikailag is lehetetlenné tette a mindenre kiterjedő ellenőrzést; valójában volt párbeszéd a hatalom és a lakosság között; a szovjet emberek az egész korszak folyamán megőrizték azt a képességet, hogy kritikai véleménynek adjanak hangot; az emberek komolyan vették a szocialista ideológiát, hiszen a legtöbb rendszerellenes kritika az eredeti bolsevik program védelmében fogalmazódott – a mindenható Sztálin mítoszát is megkérdőjelezték. Ennek a mítosznak az érdekessége, hogy noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a szovjet propaganda hatása alá került volna, a totalitárius paradigma Sztálin-képe sok rokon vonást mutat a diktátor "hivatalos" imázsával. Ahogyan erre például Getty is rámutat: "Sztálin kegyetlen volt, de mégis ember, aki nem rendelkezett a jövőbe látás képességével, és még kevésbé volt képes a jövőt tetszése szerint alakítani. Nem volt a tervezés nagymestere, és a harmincas évek előtti és utáni politikájának elemzése azt mutatja, hogy a kollektivizálástól a külpolitikáig igen sok kérdésben ingadozott."⁵¹ Tudományos érvük nem lévén, a totalitárius iskola képviselői morális alapon kívánták megtámadni a revizionista történészek munkáját, azzal vádolva őket, hogy "mentegetni" próbálják Sztálint és a sztálinizmust.⁵² Az ilyen vádak különböző fogalmi és logikai csúsztatásokon, vagy nemritkán durva hamisításon alapulnak. Sztálin morális felelőssége vitán felül áll valamennyi revizionista munkájában. Tévedhetetlensége és mindenhatósága azonban nagyon alapos revízióra szorul. A Sztálin-kultusz egy hosszú és dinamikus folyamat integráns részeként alakult ki, és megformálásában éppúgy szerepet játszott a népi képzelet, mint a pártpropaganda. Ennek a folyamatnak a legfontosabb eredménye, hogy az eredeti szocialista program helyett a létező államszocializmus valósult meg Kelet-Európában. Összetevőinek vizsgálata tehát nem a diktátor mentegetéséhez, hanem egy rendkívül ellentmondásos korszak adekvát történeti magyarázatához nyújt forrásokat.

 

 

4. A sztálinizmus mint civilizáció

 

Ahogyan már fentebb is jeleztük, nem lehet pontos határvonalat húzni a revizionisták és a sztálinizmust "civilizációként" felfogó történetírók között, hiszen az előbbiek közül sokan, különösen a második generáció tagjai, eljutottak ehhez a paradigmához. A sztálinizmust "balról" bíráló kelet-európai szerzők közül többeknél megtalálható a paradigma valamennyi lényeges eleme: ugyanazt a tartalmat fejezi ki az "államszocializmus" meghatározás. Mivel azonban, ahogyan a bevezetőben is jeleztem, a vizsgálódás csak a szűken vett történetírásra korlátozódik, a kelet-európai szerzők elsősorban szellem- és filozófiatörténeti irányultságú munkáinak bemutatásától ezúttal eltekintek.

A nyugati historiográfusok közül elsőként Stephen Kotkin fejtette ki részletesen a sztálinizmus mint civilizáció paradigmáját.⁵³ Kotkin munkájának legfontosabb szellemtörténeti forrásai Foucault, Fitzpatrick és Lewin művei. Az általa művelt társadalomtörténet metodológiáját Kotkin Foucault munkájából kölcsönzi, aki elsősorban azokra a folyamatokra koncentrált, amelyeken keresztül az egyének alárendelik magukat az államhatalomnak. Foucault azonban, mondja Kotkin, nem szentelt elegendő empirikus figyelmet az ellenállás különböző formáinak, amit pedig a legfontosabbnak tartott a modern szubjektivitás kialakulásában. Magnyitogorszk felépítéséről írott monográfiájában Kotkin tehát a szubjektivitás analízisét a mindennapi élet politikájára is kiterjeszti.⁵⁴ Átveszi Foucault-tól azt a tézist, hogy a hatalom nem pusztán a központi államapparátusban lokalizálódik, még akkor sem, ha formálisan mindent az állam részének tekintettek. Az államhatalom mellett kialakultak azok a hatalmi mechanizmusok, amelyek egyszerűbb szinten ugyan, de éppolyan hatékonyan segítettek fenntartani az államot, mint az olyan elsődleges intézmények, amilyen például a rendőrség: "A Sztálin alatti Szovjetunióban csakúgy, mint a modern Franciaországban az állam megértette, hogy hatalma az állampolgárok karakterén és viselkedésén nyugszik."⁵⁵

Fitzpatricktól veszi át Kotkin azt a tézist, hogy a sztálini fordulat valójában inkább forradalmat, mint ellenforradalmat jelentett, és kiteljesítette az októberi forradalommal elkezdődött társadalmi átalakulást. Míg azonban Fitzpatrick 1980-as években született munkáiban ez az átalakulás az elitekre korlátozódott, Kotkin a maga totalitásában értelmezi Fitzpatrick tézisét, és azt állítja, hogy a sztálinizmus nemcsak makro-szinten változtatta meg a társadalom szerkezetét, hanem a mindennapi élet mikro-szintű stratégiáit is forradalmasította. Ezért mondhatja Kotkin: "A sztálinizmus nem pusztán egy politikai rendszer volt, és még kevésbé Sztálin egyeduralma. Egy értékrendszert jelölt, egy társadalmi identitást és egy életmódot."⁵⁶

Végezetül, Lewin munkáin alapul az a gondolat, hogy a társadalmi átalakulás legfontosabb elemét jelentette a sztálini fordulattal megindult urbanizáció. Emberek milliói kényszerültek korábbi életkörülményeik olyan radikális megváltoztatására, ami önmagában is forradalmat jelenthetett. Kotkin felhívja a figyelmet arra, hogy ez nemcsak makro-szinten igaz, hanem az empirikus elemzések szintjén is figyelembe kell venni az "élőhely kis taktikáit."⁵⁷ Az urbanizáció a sztálini forradalom integráns részét képezi és az "államközpontú társadalmi jólét, a maga extrém vagy szocialista formájában, is csak ennek kontextusában vizsgálható."⁵⁸

Kotkin sztálinizmus-definíciójának legfontosabb eleme az a gondolat, hogy az államközpontú társadalmi jólét, a volt uralkodó osztályok felszámolása, a szocialista igazságosság és egy egyenlő társadalom eszményképe komolyan veendő és integráns részei voltak a sztálini korszak politikájának és társadalomtörténetének. Lewinnel ellentétben Kotkin úgy látja, a sztálini fordulat nem pusztán azt jelentette, hogy Sztálin, ügyesen eltorzítva Leninnek a nemzet erejére vonatkozó téziseit, explicite is a nagyorosz imperializmussal kötötte össze a szocializmus felépítését Oroszországban, hanem, ha korlátozott formában is, de zászlajára tűzte a szocialista program megvalósítását: "Bármennyire mestere volt is a politikai manipulációknak, aligha sikerülhetett volna neki [Sztálinnak] megnyerni a szükséges támogatást egy ilyen óriási mobilizációhoz a szocializmus építésének víziója és a tömegek őszinte lelkesedése nélkül. Sok embert magával ragadott egy szebb, egyenlőbb társadalom eszményképe, amelyről úgy tűnt, hogy rövidesen megvalósul. Amikor az 1930-as évtized elkezdődött, az óriási keleti ország úgy érezhette, hogy eljött az ő ideje. Nem voltak hiábavalóak az ‘imperialista háború' és a polgárháború szenvedései, különösen a járvány és éhínség okozta szörnyű pusztulás. A sztálini forradalomról úgy látszott, hogy második és tartósabb hajnala lesz egy igazságos, tiszta, vidám, és gyönyörű Oroszországnak, amelyben az, aki senki volt, minden lehet."⁵⁹

Kotkin sztálinizmus-koncepciója szintézisnek tekinthető ugyan, hiszen – ahogy az áttekintésben láttuk – elemei a revizionista történészeknél is megjelennek, de mindenképpen egy igen eredeti szintézisnek. Nagyon kevés revizionista történész jutott el annak megfogalmazásáig, hogy a sztálinizmusban, ha korlátozott mértékben is, de jelen voltak szocialista elemek (mint például a régi kiváltságok felszámolása, az állami redisztributív rendszer, a pozitív megkülönböztetésen alapuló oktatáspolitika, a jóléti állam megteremtése és a társadalmi egyenlőség gondolata), és még kevesebben voltak azok, akik kutatás tárgyává tették volna ezeknek az elemeknek a vizsgálatát. Kotkin Magnyitogorszk-könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy a kezdetleges jóléti állam kontextusában is vizsgálja a sztálini indusztrializációt, illetve feltárja, hogyan illeszkedtek bele a városi élet részletei, a munkások gondolkodásmódja és társadalmi gyakorlata a szovjet államépítés makro-szintű stratégiáiba. E helyütt nem célom kitérni a jövő lehetséges kutatási irányaira, de a szocialista jóléti állam újrafelfedezése mindenképpen perspektivikus irányzat lehet.

Összefoglalva elmondható, hogy a sztálinizmus civilizációként való meghatározása elsősorban azért ígéretes, mert az eddigi paradigmák közül a legadekvátabb elméleti keretet biztosítja a sztálinizmus ellentmondásos természetének megragadására. Ez az ellentmondás nem redukálható a gazdasági elmaradottság, a fejletlen társadalmi szerkezet, az orosz imperializmus vagy a szovjet társadalmi elit lecserélésének (egyébként nagyon reális) problematikájára. A sztálinizmus, ahogyan Kotkin nagyon helyesen írja, egy értékrendszert, egy társadalmi identitást és egy életmódot jelentett. A sztálini "szocializmus" és az ideológia közötti szakadék korántsem mond ellent annak, hogy emberek százezrei őszintén hittek az egyenlőségen alapuló társadalom eszményének megvalósulásában. Ez a hit annyira erős volt, hogy a legtöbb "ellenzéki" megnyilvánulás a lakosság körében a szocializmus megvalósulását, és nem a kapitalizmus restaurációját kérte számon a sztálini rendszeren. A sztálinizmus jelensége a maga totalitásában csak ennek az ideológiai-kulturális dimenziónak a figyelembe vételével értelmezhető.

Végezetül, még egy fontos szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Ahogyan a fenti fejtegetésből is kiderül, a sztálinizmus soha nem pusztán egy definiálási problémát, hanem egy elméleti keret meghatározását is jelentette. Mivel a rendszer magát mindig is a kapitalizmus anti-világaként határozta meg, ez az elméleti keret nem volt és nem is lehetett ideológiailag független a sztálinizmus kutatásában. Ez nemcsak Sztálin belső ellenzékére volt igaz, akik úgy látták, hogy a diktátor elárulta a forradalmat, hanem azokra is, akiknek éppen azért lett ő a főgonosz, mert alatta szilárdult meg az új rendszer, amelyről egy ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus alternatíváját jelentheti. Ahogyan a paradigmák fejlődési iránya is mutatja, egyre inkább előtérbe kerültek a tudományos szempontok a politikaiak helyett. Teljes semlegességről természetesen nem beszélhetünk, hiszen a szocializmus mint új civilizáció paradigmája is értékválasztást jelent. Ez az értékválasztás azonban a globális kapitalizmus egész korszakában meghatározza majd a kelet-európai államszocializmusok kutatását.

 

 

Jegyzetek

 

1 Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, 1995, 359.

2 Magyar nyelven lásd pl. Viktor Zemszkov: A GULAG – tényekben, adatokban. Szovjet füzetek IV. Budapest, 1991; Krausz Tamás (szerk.) GULAG: A szovjet táborrendszer története. Budapest, 2001.

3 Lásd például F. G. Casals (Pavel Campenau): The Syncretic Society. New York, 1980; Marc Rakovski (Bence György-Kis János): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Párizs, Magyar Füzetek Könyvei, 1983.

4 Sheila Fitzpatrick (ed.): Stalinism: New Directions. London, 2000, 3-6.

5 Erről lásd Pearl Buck: Talk About Russia. New York, 1945; Jeffrey Brooks: "The Press and Its Message: Images of America in the 1920s and 1930s." In: Sheila Fitzpatrick (ed.): Russia in the Era of NEP: Explorations in Soviet Society and Culture. Bloomington, 1991.

6 Lásd például John Scott: Behind the Urals: An American Worker in Russia's City of Steel. Bloomington, 1989. [1942].

7 Sztálin: "Az ország iparosításáról és a jobboldali elhajlásról az SZK(b)P-ban." Magyar-Szovjet Közgazdasági Szemle, 1949, 3. évf. 11. sz., 483.

8 A történelemnek a jó és a rossz harcára való leegyszerűsítése a totalitárius paradigma öröksége, amely paradox módon éppen a hidegháború lezárulásával tért vissza a szovjetológiába. A paradigmát később fejtem ki részletesen.

9 Kotkin, 1995, 20.

10 Uo. 14.

11 H. Barbusse: Stalin. A New World. London, 1935.

12 Lev Trotsky: Stalin: An Appraisal of the Man and His Influence. New York, 1946.

13 Lásd Adam B. Ulam: Stalin: The Man and His Era. London, 1973, vagy Robert Conquest: Stalin: Breaker of Nations. London, 1991.

14 Az államszocializmus bukásával egész piaca lett Kelet-Európában a "leleplező" Sztálin-irodalomnak, amelyben a szerzők egyrészt kísérletet tettek arra, hogy a rendszer minden bűnét Sztálin személyiségéből eredeztessék, másrészt igyekeztek ezt a személyiséget a lehető legjobban eltorzítani. A cél természetesen nem csak Sztálin, hanem a kommunista rendszer és ideológia diszkreditálása volt egy olyan történelemfelfogás közvetítésével, amelyben a kommunizmus az ősgonosszal azonos. Erre példa Volkogonov vaskos Sztálin-monográfiája, vagy a magyar nyelvű szakirodalomban a Kun Miklós által megrajzolt Sztálin-kép.

15 Ulam 1973, 13.

16 A bolsevik ideológia tartalmának átalakulásáról lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz történelmi fejlődés különlegességéről", különös tekintettel az 1920-as évekre. Budapest, 1991; illetve uő: Szovjet thermidor. A sztálinizmus szellemi előfeltételei 1917-1928. Budapest, 1997.

17 Isaac Deutscher: Sztálin. Budapest, 1990, 552.

18 Uo. 552-553.

19 Magyarul lásd: Alexander Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Budapest, 1984.

20 Uo. 59-60.

21 E. H. Carr: The Russian Revolution from Lenin to Stalin. New York, 1979, 188.

22 Lásd: W. G. Rosenberg and Y. B. Marylin: Transforming Russia and China: Revolutionary Struggle in the 20th Century. New York, 1982.

23 Richard Lowenthal: "Development vs. Utopia in Communist Policy." In: Johnson (ed.): Change in Communist Systems. Stanford, 1970.

24 Uo. 54.

25 Alec Nove (ed.): The Stalin Phenomenon. London, 1993, 24.

26 Abbott Gleason: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. New York, 1995.

27 Hannah Arendt: Origins of Totalitarianism. 1951.

28 Carl J. Friedrich (ed.): Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1954, 52-53.

29 Zbigniew K. Brzezinski: The Permanent Purge: Politics in Soviet Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1956.

30 Jerry F. Hough: "The 'Dark Forces', the Totalitarian Model and Soviet History." Russian Review, October, 1987, 398.

31 Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. Methuen, 1985, 311-312.

32 Uo. 207.

33 Stephen F. Cohen: Bukharin and the Bolshevik Revolution. A Political Biography. London, 1974, 273.

34 Sheila Fitzpatrick: The Cultural Front: Power and Culture in Revolutionary Russia. London, 1992, 181-182.

35 Későbbi műveiben Fitzpatrick is egyre közelebb kerül a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, lásd pl. Mindennapi sztálinizmus című könyvét.

36 Lynne Viola: The Best Sons of the Fatherland: Workers in the Vanguard of Soviet Collectivization. New York and Oxford, 1987.

37 Lynne Viola: "The Second Coming: Class Enemies in the Soviet Countryside, 1927-1935." In J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.): Stalinist Terror: New Perspectives. Cambridge, 1993.

38 Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel-Hempstead, 1988.

39 H. Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988.

40 L. H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988.

41 L. H. Siegelbaum: "Dear Comrade, You Ask What We Need: Socialist Paternalism and Social Rural Notables in the mid-1930s." Slavic Review, 1998/2.

42 Hannah Arendt: "The Concentration Camps." Partisan Review, July 1948, 747.

43 Bartha Eszter: "Sztálinizmus és terror: régi és új irányzatok az angolszász historiográfiában." In: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

44 Gabor Tamas Rittersporn: Stalinist Simplifications and Soviet Complications: Social Tensions and Political Conflicts in the USSR 1933-1953. Harwood, 1988; Gabor Tamas Rittersporn: "The Omnipresent Conspiracy: On Soviet Imagery of Politics nd Social Relations in the 1930s." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993.

45 Gabor Tamas Rittersporn: "Rethinking Stalinism." Russian History, 1984/4.

46 J. Arch Getty: Origins of the Great Purges: The Soviet Communist Party Reconsidered 1933-1938. Cambridge, 1985.

47 Uo. 198.

48 Robert Thurston: Life and Terror in Stalin's Russia 1934-1941. New Heaven and London, 1996.

49 Uo. 163.

50 Ebből a szempontból már-már karikaturisztikus Kun Miklós, aki Sztálint egy modern Frankensteinként ábrázolja. In: uő: Az ismeretlen Sztálin. PolgArt, Budapest, 2002

51 J. Arch Getty: "The Politics of Repression Revisited." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993, 62.

52 Magyar nyelven lásd például Robert Conquest válaszát Wheatcroft tanulmányára in: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

53 Stephen Kotkin, 1995.

54 Uo.

55 Uo. 23.

56 Uo. 23.

57 Uo. 35.

58 Uo. 23.

59 Uo. 17-18.

Az "egységesítő" (uniformizált) gondolkodásmód, e tudományosnak látszó, noha nyilvánvalóan ideologikus szellemi irányzat uralkodóvá válása az államszocialista rendszerek bukása után következett be. Történelemfelfogása szimplifikált: központi mozzanata a "két zsarnokság, két totalitarizmus"-elmélet igazolása – azaz "fasizmus" és "kommunizmus" azonosítása. A történelem benne finális jellegű: a történelmi előzmények a kívánt társadalmi állapothoz, a liberális demokrácia és piacgazdaság amerikai modelljéhez vezető – vagy onnan eltávolodó – út elemei gyanánt jelennek meg.

1. Az egységesítő gondolkodásmód megjelenése, jelentősége és tartalma

E szellemi irányzat (vagy inkább különböző árnyalatokat tömörítő törekvés), amelyet Jean Daniel egységesítő gondolkodásmódnak¹ nevezett, a 20. század második felében jelent meg, s noha előzményei a két világháború utáni évekre nyúlnak vissza, megjelenési helyének mégis a hidegháború Amerikáját tartjuk. A nemzetközi politika, de különösen az 1945 (még inkább 1948) után kialakult kommunista tömbön belüli negatív fejlemények hatására az irányzat a kelet-európai antikommunista disszidensek csatlakozásával számottevően megerősödött az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, különösen Franciaországban.

Ami az irányzat franciaországi fejlődését illeti (ez az ország áll szellemileg legközelebb Romániához), Daniel számos alkotót sorol ide, olyan filozófusokat, történészeket, írókat, publicistákat stb. ,,akiket a 60-as években új filozófusok" néven ismertek. Daniel szerint közös bennük az Egyesült Államok liberális demokráciájának feltétlen csodálata, a hasonló alapon álló Egyesült Európa felépítésének gondolata, valamint J.-P. Sartre filozófiájának és F. Mitterrand politikai tevékenységének elutasítása.²

Daniel nem értékeli sokra az egységesítő gondolkodás baloldali ellenfeleit sem, akiket "politikailag korrekteknek" nevez. Mégis, különösen 1996-98 közötti feljegyzéseiben az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek negatív megítélése van túlsúlyban. Daniel szerint ők "a szabadság keresztes lovagjainak szektája"³ , hangsúlyozva (például J. F. Revel esetében) eszméik ellenséges jellegét, "veszélyes szektásságukat" (A. Glucksmann esetében)⁴ , a "gyanakvás és az értelmezések stratégiájának" alkalmazását a jelenségek tartalmának tanulmányozása helyett⁵ (Alain Besançon és Annie Kriegel, "volt sztálinisták", most antikommunisták esetében).

Ennek az írásnak célja nem annak a pszichikai folyamatnak az elemzése, amely megmagyarázná az egységesítő gondolkodásmód befogadását a kommunista eszmékből kiábrándult volt kommunistáknál, ám nem tekinthetünk el azoktól a történelmi-politikai körülményektől, amelyek döntő módon hatottak az effajta gondolkodásmód megjelenésére.

E század ötvenes éveitől André Gide és Panait Istrati⁶ 30-as évekbeli vészjelzései után meggyőző bizonyítékok kerültek napvilágra – így Margaret Buber-Neumann, E. Neumann-nak, a Német Kommunista Párt Szovjetunióban kivégzett egykori főtitkára özvegyének feljegyzései, aki a náci lágereket és a szovjet Gulágot egyaránt megjárta; David Rousset-éi "a koncentrációs táborok egyetemességéről"; Koestler leleplezései a szovjet börtönökben elkövetett gyilkosságokról stb. -, amelyek új fényt vetettek a kétfajta (náci és kommunista) totalitarizmusban közös megtorlások jelenségére. Az események egyre kevesebb megfigyelője – bármilyen jóakaratú volt a Szovjetunióval szemben – tudta magát kivonni a "magyar forradalom" 1956-os leverésének és az 1968-as "prágai tavasz" elfojtásának romboló hatása alól. A demokratikus-antifasiszta gondolkodás képviselői (egy részük zsidó származású volt) nem maradhattak érzéketlenek a Szovjetunió hivatalos gondolkodásának, a "létező szocializmus" xenofób-nacionalista (olykor antiszemita) torzulásával szemben sem. Éppen a szovjet államban, ahol az 1917-es októberi forradalom a zsidók számára valódi felszabadulást hozott a cári birodalom elnyomása alól,⁷ ahol kulturális jogokat kaptak, s lehetőséget arra, hogy elhagyják az úgynevezett "rezervátumokat"⁸ , 1948 után a "kozmopolitizmus elleni harc" leple alatt csaknem minden zsidóra a bizalmatlanság árnya vetődött. Itt, akárcsak a Szovjetunió szatellit-országaiban, a zsidók váltak a különböző vádak fő célpontjaivá (Csehszlovákiában például a Slansky-csoport 1952-es perében, vagy a 60-as években abban a Lengyelországban, ahol jóformán alig maradtak zsidók). A cionizmus bírálatát, ami elméletileg még megmagyarázható, felváltotta annak diabolizálása. Ebben a fojtott légkörben a szovjet zsidók harca a szabad kivándorlásért megrázta Európát. A keleti rendszerek torzulása (de a kínaié és a kubaié is) egyre jobban befolyásolta a nyugati értelmiségiek világszemléletét.

Az egységesítő gondolkodásmód elterjedése egybeesik a negatív jelenségeknek a létező szocializmus országaiban való túlsúlyba kerülésével, bár az irányzatnak jelentős francia és Franciaországon kívüli elődei is vannak. Köztük van Eli Halevy⁹ , a két világháború közötti Franciaország filozófusa, a totalitarizmus jelenségének megfigyelője, az amerikai Hayes¹⁰ , legfőképpen pedig Raymond Aron¹¹ , aki eredetileg a szocialista pacifizmus híve volt. Aron 1939 júniusában, a Francia Filozófiai Társaság konferenciáján, a fasiszta totalitarizmus és a nyugati demokráciák közötti lényegi különbséget hangsúlyozta¹² , majd az 50-es években megjelentette – F. Furet szerint – alapvető könyvét, Az értelmiségiek ópiumát, s ezzel a politikai antitotalitarista (leginkább antikommunista) irodalom egyik fő képviselője lett. De ez az irányzat a század 60-as-80-as éveiben érte el fejlődésének csúcspontját Franciaországban, amikor a két antagonista tömb közötti feszültség enyhülését szellemi téren megsemmisítették a "szakadár" emigránsok és a szocialista országokból elűzöttek leleplezései. Logikus, hogy az egységesítő gondolkodásmód a volt kommunista országokban különös erővel jelentkezett a rendszer 1989-90-es bukása után. De hatása egyes egyesült államokbeli, angliai stb. egyetemi katedrákról történő, illetve a Francia Akadémia révén való népszerűsítése, valamint egyes intézmények és alapítványok anyagi támogatása révén is kiszélesedett.¹³

Ennek az irányzatnak a képviselőit, akik között sokszor számottevő különbségek vannak a múlt és gyakran a jövő megítélésében, a következő közös meglátások jellemzik:

1. Elfogadják, sőt továbbfejlesztik a kétfajta totalitarizmus – a náci (általában a fasiszta) és a kommunista – közötti azonosságnak vagy hasonlóságnak a hidegháború kitörésekor megjelent eszméjét.

2. Elméletben és a társadalmi-politikai gyakorlatban egyaránt elfogadják a parlamentáris demokrácia és a rendelkező piacgazdaság (voltaképpen a kapitalizmus) beláthatatlan ideig való fennmaradását, esetleg mint a "történelem végét".

3. Határozottan tagadják vagy megkérdőjelezik, hogy az utóbbi 200 évben létezett volna az emberiségnek valamilyen fejlődési trendje, vitatják a Nagy Francia Forradalom, valamint a XIX. és a XX. század forradalmi mozgalmainak meghatározó voltát és hatását.¹⁴

Mielőtt rátérnék az egységesítő gondolkodásmódnak elsősorban a francia képviselői közti, egyáltalán nem lényegtelen különbségekre és a "helyi" változatok sajátosságaira (Németország, a volt kommunista országok, így Románia), szükséges kritikai pillantást vetnünk az irányzat egyes, a jelenkori történelem leírására (voltaképpen misztifikálására) vonatkozó téziseire.

 

 

2. Az első világháború (1914-1918) és okai – az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka

 

François Furet, megpróbálva megmagyarázni az emberiséget "megnyomorító" két totalitarizmus nyomán a 20. században bekövetkezett drámai eseményeket, arról az "európai tragédiáról" ír, amely "az első világháború után játszódott le".¹⁵

Megvizsgálva azt a szerepet, amelyet Furet a későbbi fejlődés szempontjából az első világháborúnak tulajdonít, véleményünk szerint két kérdés vetődik fel: a) miért az első világháborúnak ez a hatása? és b) melyek azok a társadalmi-politikai feltételek, amelyek következtében kitört a világháború?

Az első kérdéssel kapcsolatban világos, hogy az orosz milliók halála és az orosz tömegek folyamatos nyomora nélkül a cári önkény nem omlott volna össze, következésképpen nem következett volna be az 1917-es októberi bolsevik forradalom, de az 1917. februári demokratikus forradalom sem. Németországban a hitlerista párt egy legyőzött ország háború utáni légkörében született meg és fejlődött; ebben a légkörben a szélsőséges nacionalista körök kihasználhatták a lakosság mélyen gyökerező elégedetlenségét. Voltaképpen a kapitalista világ ereje teljében kitört első világháború váltotta ki Oroszországban és Németországban (de Olaszországban is) a politikai válságot. Később a kapitalista világgazdasági válság, amely Németországban hat millió embert kényszerített munkanélküliségbe, tette lehetővé, hogy a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt 1932-ben 230-ra növelje parlamenti képviselőinek számát az 1928-as 12-höz képest, és hogy 1933-ban megszerezze a hatalmat.

Az első világháború társadalmi-gazdasági-politikai okainak, akárcsak a különböző európai rendszerek imperialista célkitűzéseinek gazdag tudományos irodalma van (ezeket az Oroszországban 1918-ban közzétett, az első világháborút megelőző titkos egyezmények szövege is leleplezi). A bizonyos értelemben az 1945 utáni politikai antitotalitarista irodalom előfutárának számító Hannah Arendt alapvető munkájának 220 oldalán keresztül mutatja be az európai imperialista irányzatok és törekvések szerepét és fejlődésüket a 19. század utolsó negyedétől kezdve.¹⁶

Az első világháború valós okainak és szerepének ismeretében milyen értéke lehet J. F. Revel kijelentésének, mely szerint "a 20. század első éveinek fényében semmi olyan probléma nem létezett, amelynek meg kellett volna teremtenie a bolsevizmus megjelenésének «szükséges», objektív «feltételeit»"?¹⁷ Vagy miért adjunk hitelt Revel egy másik kijelentésének: "Lenin (…) akkor bélyegezte meg az imperializmust (…), amikor az imperialista birodalmak leállították fejlődésüket, és beléptek a dekolonizálás első (?) szakaszába".¹⁸ Revelnek csupán a "lemaradt" imperializmusok (kivált Németország) a világ újrafelosztására való törekvése kerüli el a figyelmét. Egyébként a dekolonizálás első szakaszáról szóló kijelentése az 1916-os évre vonatkoztatva, amikor Lenin megírta az imperializmusról szóló tanulmányát, minden alapot nélkülöz.

François Furet álláspontja ebben a kérdésben kétértelműbb, mert egyrészt elismeri egyes imperialista törekvések megjelenését a 20. század elején, másrészt azonban az első világháborút "demokratikus háborúnak" tartja, mert egész nemzeteket mozgósított a mészárlás érdekében.¹⁹ Ez csupán akkor "elfogadható" álláspont, ha "felelősnek" kiáltjuk ki a hivatalos propaganda által sikerrel manipulált tömegeket, amelyek 1914 augusztusában Berlinben éppúgy, mint Párizsban, Bécsben vagy Szentpétervárott a háborúba való belépés mellett tüntettek.

Stephane Courtois, A kommunizmus fekete könyvében siet átvenni F. Furet véleményét az első világháborúról. Courtois határozottan kijelenti, hogy "a kommunisták a tőkére hárították a felelősséget a háború kitöréséért".²⁰

Nem véletlenül állítjuk tehát, hogy az első világháború szerepének és különösen okainak elemzése az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka. Mert korunk világának eredendő bűne, a modern imperializmus (amely egy túlnyomórészt kapitalista világban fejlődött ki) vitathatatlanul bűnös a történelem színe előtt, de a népek előtt is ezért a világméretű mészárlásért. Függetlenül attól, hogy a belső politikai rendszer (egyébként korlátozott) demokrácia volt-e vagy pedig önkényuralom, mint a cári Oroszországban, ezeknek az országoknak a vezető körei voltak azok, amelyek a világot a háború felé taszították.

 

 

3. Antikapitalista nácizmus (és általában fasizmus)?

 

Alain Besançon, a Francia Akadémia tagja (tegnap sztálinista, ma antisztálinista, mondta róla Jean Daniel) – akinek a bukaresti Humanitas Kiadó 1992 és 1998 között hat kötetét jelentette meg románul – az öt szakosztály 1996. szeptember 21-én tartott nyilvános ülésén elmondott beszédében felelevenítette Eli Halevy filozófus 1937-es tételét a fasizmusok (különösen a nácizmus) feltételezett "szocialista és proletár gyökereiről": ezek a mozgalmak alighanem megfosztották volna hatalmuktól, vagy éppen megsemmisítették volna az egykori eliteket.²¹

Egy ilyen megállapítás nagy szolgálatot tesz a nácizmus és a kommunizmus közti azonosság elméletének, mert "bebizonyítja", hogy mindkét mozgalomban közös az antikapitalista törekvés. Még François Furet is, hogy megcáfolja az ismert tételt, mely szerint a fasizmus (és ezen belül a nácizmus) a monopolkapitalizmus terméke, azt állítja, hogy "a polgári liberalizmusnak ugyanaz a gyűlölete az olasz fasizmusban, ugyanaz a kényszerképzete az államon belüli népi egység iránt, ugyanaz a hangsúly a társadalmi megerősítésének szükségességére vonatkozóan, a bolsevik módszereknek ugyanaz az utánzása".²² A szerző szerint Hitlernél mindehhez a szociáldarwinizmusból eredő, rasszista elméletben és nacionalista patológiában megtestesülő "nihilista elemek" (?) is hozzájárulnak.

Az ügy érdekében tett hasonló megállapításokat éppen a Mussolini Olaszországára és Hitler Németországára vonatkozó gazdasági adatok cáfolják meg.

Ma már alaposan dokumentált irodalma van annak, hogy milyen jelentős szerepet játszottak a nagytőke képviselői Hitler és Mussolini hatalomra juttatásában, valamint a két ország gazdaságának a háborúra való előkészítésében. Olaszországban Mussolini 1922-es hatalomra jutása azért vált lehetségessé, mert a nagyiparosok egy csoportja, Pirellivel az élén, közbenjárt a királynál,²³ Németországban pedig a döntő 1930-1933 közti időszakban többek között az iparbárók (P. Thyssen, E. Kirdorf, A. Voegler, báró von Schröder bankár) voltak Hitler legfőbb támogatói, akikhez 1934-ben a ruhri bányavidék vaskohászatának tulajdonosa, Gustav Krupp von Bohlen és Halbach báró is csatlakozott.²⁴ Megjegyzésre méltó, hogy a fasiszta Olaszországban, amikor a Fiat konszern elhatározta a fizetések csökkentését, Mussolini döntése a nagyiparosoknak kedvezett a fasiszta szakszervezetek negatív véleményével szemben.²⁵

A német nagyiparosok alávetették magukat a számukra nagyon jövedelmező háború előkészítéséhez és lefolytatásához szükséges haditermelés központi tervezésének. Mindaddig megőrizték legjobb kapcsolataikat a náci rendszerrel, amíg nem körvonalazódott Németország veresége. Nem csupán a nemzetiszocialista párt eredeti, 24 pontos programjának demagóg társadalmi-gazdasági előírásait mellőzték a gyakorlatban (az államosításra vonatkozó 11., 12., 13., 14. és 15. pontokat), hanem az antikapitalista náci vezetésre vonatkozó pontokat is semmisnek tekintették 1934 júniusában, a "hosszú kések éjszakája" után.²⁶

Az olasz fasizmus és a német nácizmus ismeretében látszólagos antikapitalizmusuk, amelyet Mussolini ritkábban, Hitler gyakrabban használt fel, nem volt más, mint az államhatalom megszerzése érdekében mutatott közönséges demagógia.

Az egységesítő gondolkodásmód több, kommunistaellenes képviselője adatok hiányában nehezen tudja a fasiszta mozgalmak "szocialista" jellegét bizonyítani. Legtöbben Mussolini szocialista-forradalmár múltjával és néhány "szélsőséges bolsevista"²⁷ nyilatkozatával példálóznak, figyelmen kívül hagyva, hogy Mussolini már 1914 nyarán felhagyott a szocialista mozgalom pacifizmusával, javasolta Olaszország belépését az első világháborúba,²⁸ s megszakított minden kapcsolatot a szocialista párttal. Mások (mint a németországi Dialog című folyóirat publicistája, Ion Solacolu) elismerik, hogy az olasz fasizmus kezdettől fogva szélsőséges jobboldali (tehát konzervatív – K.-E. Gy.) mozgalom volt, de megpróbálják a hangsúlyt a Strasser-testvérek antikapitalista irányzatára tenni. Azt elismerik, hogy Hitler 1934-es "átigazolásával" a nemzetiszocialista mozgalom sajátosságai azokhoz a jellegzetességekhez közeledtek, amelyek Mussolini fasiszta pártjában a kezdet kezdetétől megvoltak²⁹ , és a német nagyvállalkozók végig a náci hatalom mellett álltak.³⁰

Egyes, az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolkodók még a volt kommunista országokban is (az okokra még visszatérünk) a létező társadalmi viszonyok fenntartására teszik a hangsúlyt, ami szerintük a fasizmus pozitív vonása a kommunizmussal szemben.³¹

Összegezve tehát, nem megalapozott a fasiszta és kommunista totalitarizmus közös vonásaként azonosítani a "kapitalizmus-ellenességet", ami a fasiszta országokban csupán demagóg kijelentéseken, nem pedig az adott országok gazdasági-társadalmi valóságán alapszik.

 

 

4. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői – J. F. Revel, F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton

 

4. a. J. F. Revel avagy a forradalom legitimitásának megkérdőjelezése

 

Ahogy láttuk, J. F. Revel-nél találjuk a kommunista totalitarizmusra vonatkozó legszélsőségesebb elítélő véleményeket. Következtetései azért annyira határozottak, mert teljesen különálló véleménye van a társadalom fejlődéséről általában, a jelenkoriról különösen. Revel a liberális demokrácia híve, de azt nem a "mind ez ideig legtökéletesebb rendszernek" (W. Churchill szellemes mondása) tartja, hanem a történelmi ideál folytonosságának. A nyílt társadalom azonban, amelynek Revel híve, nem az lesz, aminek kidolgozója, K. R. Popper – akire szerzőnk hivatkozik – gondolta. Popper a maga idejében úgy képzelte el a "nyílt társadalmat, mint amiben az ember felszabadul minden egyházi és világi uralom alól". Popper a Nagy Francia Forradalmat véli a nyílt társadalom megjelenése egyik meghatározó mozzanatának, mert megszüntette a kiváltságokat és az egyházi ellenőrzést (lásd: K. R. Popper előadását Immanuel Kant születésének 150. évfordulója alkalmából).³² Revel-nél viszont – saját meghatározása szerint – a nyílt társadalom "a lakosok azon tevékenységeinek összessége, amelyek kezdeményezése az államon túl történik".³³ Szerinte a nyílt társadalom parancsuralmi rendszerben is létezhet, a lényeges a társadalom és az állam közti kapcsolat akkor is, ha ez utóbbi nem demokratikus.³⁴ Bár Revel ismeri François Guizot 1828-as, a társadalomban létező osztályharcra vonatkozó tételét³⁵ (ami az emberi társadalom osztályjellegének elismerését jelenti), "az önálló társadalomnak az állami önkénnyel szemben való megvédésében" látja "a történelem lényegét", mert "századokon keresztül a világ hagyományos társadalomban élt (voltaképpen egy kiváltságos kisebbség által önkényesen vezetve – K.-E. Gy.), amelyben a jogok széles skáláját találjuk meg"³⁶ (kinek a jogait? – K.-E. Gy.). Az emberi társadalomra vonatkozó gondolatát kifejtve (miközben mellőzi, vagy minimálisan elemzi az olyan, osztálykiváltságokon alapuló társadalmakat, mint például a rabszolgaság vagy a feudalizmus), J. F. Revel megkülönböztetés nélkül elítéli a XVIII-XIX. századi európai forradalmakat, különösen a Nagy Francia Forradalmat. "A tömegek fegyelmezetlen megmozdulásának" tartja őket, "amelyek, tévesen, a régi társadalom alapjainak szétrombolására törtek".³⁷ A forradalmi megmozdulások elutasításával a szerző elfogadja G. Ferrero véleményét: "a nyugati világban minden forradalmi vezetés célja a demokratikus modell megdöntése".³⁸ Ezekből a megállapításokból kiindulva természetes, hogy a nagy francia forradalom jakobinus időszakát Revel a fasizmussal és a kommunizmussal együtt a "totalitarista rendszerek" közé sorolja. Ami a jelent illeti, Revel szerint a demokrácia egyetlen lehetséges alapja a piacgazdaság,³⁹ mi több, a filozófus ellene van az elsősorban Németországban népszerű "szociális piacgazdaságnak" is, amely nagyobb szociális védelmet biztosítana a hátrányos helyzetűeknek. Másrészt "felmenti" a harmadik világ elmaradásának felelőssége alól a volt gyarmati hatalmakat és a nemzetközi trösztöket, azt állítva, hogy minden ottani rossz a helyi kormányok jogtalan és önkényeskedő jellegéből fakad.⁴⁰ Nem csoda hát, hogy egyaránt elítéli a "felszabadító egyházat" és a többi "harmadik világbeli" mozgalmat.⁴¹ És ha mégis léteznek a világban tiltakozó mozgalmak, azok, J. F. Revel szerint a "totalitarista törekvések" megnyilvánulásai, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek képtelenek megérteni a történelem leckéit.

Revelnél az érvelést és a meggyőző adatok bemutatását gyakran üres frázisok helyettesítik, amelyek semmilyen valós tényt nem állítanak. Így a "kommunizmus" a "történelmen kívül" helyezkedik el, minthogy képtelen másra, mint a "társadalom tönkretételére".

Szembeszökő a különbség a "szörnyűségek" efféle tartalom nélküli megfogalmazása és a között, ahogyan – például – F. Furet ábrázolja a kommunista államok és mozgalmak (pozitív vagy negatív) hozzájárulását a 20. század történelméhez.

 

4. b. François Furet dilemmája

 

Furet-t nem csupán a jelenkor történelmének különböző eseményeivel (például az első világháborúval) való szembenézés különbözteti meg Reveltől és az egységesítő gondolkodásmód más képviselőitől. Figyelmesen tanulmányozva Furet-nek a jelenkor történelméről szóló alapvető munkáját⁴² (a téma felé a Nagy Francia Forradalomnak e szakértője csupán 1997-es hirtelen halála előtt 2-3 évvel fordult), nem kevés különbözőséggel találkozunk. A szerző nem tudta elkerülni több megközelítési mód bemutatását, s nem mindegyik felel meg az egységesítő gondolkodásmódnak: a Forradalom és a jakobinus korszaké, az első világháborúé, Sztálin és Hitler kapcsolatáé, a legalábbis nyugat-európai jövő perspektívájáé sem.

Furet elismeri, hogy az első világháborúnak meghatározó szerepe volt a 20. században.⁴³ Abból indul ki, hogy a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt "az első világháború hajtása".⁴⁴ Ami pedig a háború okait illeti, elismeri, hogy ezek egyike "a nagyhatalmak versengése a piacok és a gyarmatok ellenőrzéséért".⁴⁵ Mégis úgy gondolja, hogy ez a háború "demokratikus jellegű" volt, mert a "népek háborúja volt".⁴⁶ De azt is megállapítja, hogy "Lenin szavára" bűnösnek és bűnbaknak kiáltják ki az "imperializmust, a kapitalista monopóliumokat, a nemzetközi burzsoáziát".⁴⁷ Hogy milyen mértékben "bűnösök" vagy legalábbis "bűnbakok" Furet szerint a Lenin által vádolt elemek, abban Furet álláspontja nem világos.

Furet szerint a nácizmus és a kommunizmus hasonlít egymásra, de nem ért egyet az azonosságukra vonatkozó elmélettel.⁴⁸ Megállapítja, hogy az olasz fasizmust és a németországi nácizmust a kommunizmusra adott válasznak lehet tekinteni, hogy aztán nem kevesebb, mint két oldalon keresztül visszaverje ezt az E. Nolte által megfogalmazott értelmezést, amelyet "a nácizmus legalábbis részleges felmentésének tart."⁴⁹

Hogy nyomatékosítsa a nácizmusban és a kommunizmusban közös "polgár- és nyugatellenességet", Furet feltételezi a "szovjet vezetés és a német jobboldal cinkosságát". A Szovjetunió és a Weimari Köztársaság közti, 1922-es rapallói megegyezésből kiindulva (miközben elfelejti megemlíteni, hogy Németországban akkor a Centrum Párt volt hatalmon, hogy az általa jóvá nem hagyott versailles-i békeszerződés értelmében semmilyen kötelezettség nem hárult rá, és hogy 1933-ig egyetlen német kormány sem veszélyeztette a békét), Furet – véleményünk szerint jogosan – elítéli Sztálin és a Komintern 1928-1934 közötti szociáldemokrácia-ellenes stratégiáját, de nem tudja bizonyítani, hogy a kommunista mozgalom a nácik hatalomra jutásának megkönnyítésére törekedett volna. A különben eredménytelennek elismert, Hitler és Sztálin között 1939 tavaszáig tartó "kapcsolatokra" való hivatkozás alapja ugyanaz a gyanús forrás, amit E. Nolte is használt – a szökevény KGB-s Krivickij könyve.⁵⁰ Másrészt Furet megállapítja, hogy Sztálin még 1934-35-ben megértette, a "Mein Kampf egy német kormányprogram (…), tehát el kell kerülni, hogy a Szovjetunió egyedül találja magát Hitlerrel szemben",⁵¹ s hogy Sztálin figyelembe vette, hogy "Hitlerrel együtt a háború is jön, amit az angolok és a franciák sokáig nem akartak látni".⁵²

Az 1939 és 1996 közötti, eseményekben gazdag évtizedeket Furet a kommunizmusellenesség jegyében vizsgálja, de nem hallgatja el a Szovjetunió hozzájárulását a nácizmus felett aratott győzelemhez. Nem tekint el az 1953-ig, Sztálin haláláig létező sztálini terrortól sem, de megjegyzi, hogy Hruscsov alatt a Szovjetunió "a totalitarista állapotról áttér a rendőrségire",⁵³ és megőrzi ugyanazokat a nem demokratikus vonásokat, de nem tudja elhallgattatni egyes ellenzékiek (disszidensek) hangját. Az emberi jogokon alapuló társadalom követelményeihez való képtelen alkalmazkodás Gorbacsov alatt Furet szerint a szovjet birodalom széteséséhez, a rendszer összeomlásához vezetett.

Furet elképzelései az emberiség jövőbeni kilátásairól (erre még visszatérünk) éppen olyan kétértelműek, mint a múltra vonatkozóak. Úgy tűnik, Furet dilemmája az, hogy összefonja az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolatokat és egy olyan társadalom valóságát, amely nem akar lemondani az egyenlőségről és a reményről.

 

4. c. Stephane Curtois és A kommunizmus fekete könyvének egyoldalúsága

 

A kommunizmus fekete könyve⁵⁴ , amelyet az egységesítő gondolkodásmód kommunizmusról való illusztrációjának is felfoghatunk, kétségkívül gazdag anyagot tartalmaz a kommunista világ megtorló intézkedéseiről, amelyek gyakran tömegmészárlásba torkolltak. Ezekre leginkább a 30-as és 40-es években került sor (körülbelül 1953-ig), a Szovjetunió sztálinista korszakában, később a maoista Kínában, valamint a kambodzsai Vörös Khmerek 1975 és 1979 közötti időszakában, de – különböző méretekben ugyan – minden "szocialista országban" előfordultak. Elemzésük tisztázhatja az egyes eseményekről folyó vitákat (például a 30-as évek ukrajnai éhínsége felelőseinek megállapításáról), de egészében véve nem férhet hozzájuk kétség, olyan tanulságok ezek, amelyekből le kell vonni a következtetéseket.

A "nagy leleplezéseket" egyoldalúságuk teszi vitathatóvá. Mintha egy olyan futballbíróval lenne dolgunk, aki csak az egyik fél szabálytalanságait veszi észre. Amikor többek között az orosz polgárháborúról van szó, semmit nem olvashatunk a fehérek (például Gyenyikin, Petljura stb.) gaztetteiről és terrorjáról, amiről egy távolról sem kommunista zsidó író, Schalom Asch megrázó részleteket közöl. Spanyolországra vonatkozóan tudomást szerzünk a GPU barcelonai tevékenységéről, de nem tudunk meg semmit a francoisták terrorjáról a polgárháború alatt és után, aminek több százezer spanyol esett áldozatul, köztük Frederico García Lorca. Futólag sem esik szó a hitleristák bűntetteiről, nemcsak az 5-6 millió zsidó, de a több millió lengyel, jugoszláv, orosz, ukrán stb. meggyilkolásáról, vagy a japán katonai erők által megszervezett 1938-as nankingi tömegmészárlásról sem.

A távolabbi múlt eseményeit tekintve, a kapitalizmus, még liberális rendszer formájában is (Anglia, Hollandia), úgy régebben (például az afrikai rabszolga-kereskedelem), mint a közelebbi múltban (a munkások 18-19. századi nyomorúsága és annak következményei, a gyarmatosítás és az imperialista törekvések, az első világháború több tízmilliónyi halottja) nagy bűnökért felelős. Következésképpen az ugyancsak Franciaországban, a 90-es években megjelent A kapitalizmus fekete könyve nem szenvedett anyaghiányban…⁵⁵

A kommunizmus fekete könyvében Stephane Courtois Miért? című tanulmánya mintegy a következtetések összegzése kíván lenni. A szerző nyíltan Furet nyomdokaiba lép, aki Courtois szerint, meg akarta írni a könyv előszavát, de a halál megakadályozta ebben.

Csakhogy Courtois csupán a neki megfelelő gondolatokat veszi át Furet-től. Semmit sem olvashatunk tehát tanulmányában az első világháborút megelőző imperialista törekvésekről, viszont olvashatjuk, hogy a "bolsevikok" a kapitalizmusra hárították a felelősséget a háborúért.⁵⁶ Courtois eltekint mindentől, így Kornyilov cári tábornok 1917. szeptemberi sikertelen ellenforradalmi puccsától, a fehérek által elfoglalt területeken bevezetett terrortól, viszont valósággal diabolizálja Lenint, aki szerinte "vérre szomjasan", minden bűnért felelős, "az egykori cár, II. Miklós és családja meggyilkolásának kezdeményezője" stb. Egyetlen szó sincs azonban a Lenin által kezdeményezett új gazdaságpolitikáról, ami a belső feszültségek enyhüléséhez és az erőszak eltűnéséhez vezetett. Ahelyett, hogy teljes egészében bemutatná a sztálini korszakot, mint ahogy azt Furet teszi, Courtois csupán az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közti időt veszi figyelembe.

Az eseményeknek e hihetetlenül szelektív bemutatása következtében, Courtois alapvető tézise szerint a gyűlölet paradigmájával, vagyis a kommunizmus meghatározó elemével a liberális demokrácia velejárója, az emberség áll szemben.

Következésképpen, ami Furet számára elavult, de vitathatatlanul forradalmi tudathoz kötődő illúzió (s 1789-ből, a Nagy Francia Forradalomból származtatja magát), Courtois számára "gyilkosság", a folyamatos erőszak iskolája.

 

4. d. Thierry Wolton, "mindennek a megkoronázása"

 

Súlyos elfogultságot, minden alapot nélkülöző következtetéseket és ítéleteket találunk viszont az egyik kritikusa szerint történész és esszéíró publicistánál, Thierry Woltonnál.

Egy előző könyvére, az 1993-ban megjelent Le Grand Recrutement-ra (A nagy toborzás) hivatkozva, Jean Daniel, F. Furet-hez írt, 1997. május 31-i levelében⁵⁷ a következőket írja: "Megdöbbentett és nyugtalanná tett az, ahogyan Te azonosulni tudsz azokkal, akiket én megvetek. Wolton egy mondatára (…) gondolok (…): «Mindazok, akik azt hitték, hogy Moszkvát kell választaniuk Berlinnel szemben, vagy naivok, vagy árulók.» Elfogadhatatlannak tartom ezt a mondatot. Úgy találom, hogy megkérdőjelezi a minden fajta totalitarizmussal szembeni ellenállást. Úgy találom, hogy a Kommunista Párthoz és a szovjet ügynökökhöz közelálló ellenállók gyanús motivációja leleplezésének ürügyén ez a mondat elfogadja az Ellenállás perének gondolatát. (…) Amikor Th. Woltonnak arról a nyugtalanságról beszéltem, amit a szóban forgó kérdésre vonatkozó mondat tartalma kiváltott belőlem, elveszett a tiltakozásokban és a visszavonásokban, anélkül, hogy magyarázkodásai megszüntették volna kétségeimet az Ellenállás ilyen formájú vitatásával kapcsolatban. (…) Amikor aztán elolvastam a kommentárokat, amelyek Wolton védekezését vagy a Jean Moulin⁵⁸ ellen (a könyvben – K.-E. Gy.) lefolytatott pert kísérték, riasztó torzulást éreztem. (…) Lévén, hogy totalitarizmus-ellenes vagyok, nem szeretem Th. Wolton könyvét."

Utolsó könyvében azonban ("Vörös-barna – a század átka") Woltonnak sikerül "meghaladnia" minden addigi teljesítményét. Míg Furet, ha el is fogadja a két totalitarista rendszer, a náci és a kommunista hasonlóságának elméletét, elutasítja azok azonosságát,⁵⁹ Woltonnál szó sincs ilyen "fenntartásról", számára éppen a két totalitarizmus keveréke jelenti a "század átkát", szerinte mindkét esetben ugyanazzal a jelenséggel van dolgunk. Hogy ezt az elméletét "igazolja", egyetlen múltbeli, bármily kétes információt sem hagy figyelmen kívül. Lassalle rég elfelejtett (és a maga idejében Marx által cáfolt) kijelentéseit, a pártjában revizionistának tartott szociáldemokrata vezető, Eduard Bernstein távolról sem számottevő nyilatkozatát, a fasiszta ideológus Sorel elméleteit – még a több száz oroszországi, egyértelműen szélsőséges nacionalista és haladásellenes programot is – kiásta annak bizonyítására, hogy a bolsevikok, a 20. század teljében, látva, hogy a világforradalomra vonatkozó terveik nem járnak sikerrel, a nacionalizmusba menekültek.

Wolton mindenekelőtt a kommunista mozgalom feltételezett 18-19. századi gyökerei ellen intéz támadást. Látni fogjuk, hogy míg Furet (egyébként Talmon izraeli történészre hivatkozva) megállapít bizonyos totalitarista elhajlásokat, amelyek a Nagy Francia Forradalom jakobinus korszakában ütötték fel a fejüket, nem tekint el a belső és külső ellenforradalmi veszélytől sem, amely kikényszeríthetett elnyomó intézkedéseket. Hozzá képest Wolton még azt is megbélyegzi, hogy a Forradalom a vallásos kinyilatkoztatás helyébe a szentté avatott "észt" helyezte; szerinte ez vezetett azoknak "a világi vallásoknak a megjelenéséhez, amelyek felforrósították a múlt századi agyakat, mielőtt a mi századunk legszörnyűbb robbanásaihoz vezettek volna".⁶⁰ Wolton nem átallja az egyébként demokratikus jellegű Nagy Francia Forradalomban gyökerező nemzeti eszme szemére vetni a 19. század utolsó negyedében megjelent dominanciára való (imperialista) törekvéseket és az 1914 és 1918 közötti világméretű mészárlást. A 19. századi nemzeti és társadalmi (antifeudális) felszabadulás egész trendjének (amelybe a román fejedelemségek negyvennyolcas forradalmai is illeszkednek) ilyen fajta "kompromittálásával" Wolton azt akarja alátámasztani, hogy az első világháború "a népek háborúja" volt, hogy az 1914 és 1918 közötti mészárlásokért, a totalitarista ideológiák megjelenéséért és később győzelméért nem az imperialista törekvések, hanem a népek nacionalizmusa a felelős.⁶¹ A szerző szerint, a fasizmus és a kommunizmus "közös gyökere" a nacionalizmus; ennek a kettőnek az eredete olyan "közel áll egymáshoz, hogy «felfalhatnák» egymást".⁶² A Furet-nél bizonyos fokú tartózkodással kezelt következtetések Woltonnál vitathatatlan bizonyossággá válnak.

A 20. század húszas és harmincas éveit elemezve, Wolton több oldalt szentel az úgynevezett "nemzeti kommunista" irányzatnak, bár elismeri, hogy eme irányzat soha nem vált uralkodóvá, sőt Oroszországban és Németországban elutasításban részesült. Ennek ellenére azt állítja, hogy a nemzeti kommunizmus "tökéletes topológiája a vörös totalitarizmusnak".⁶³ Van aztán a szerzőnek olyan teljesen önkényes megállapítása is, amely szerint Fiume 1919-es elfoglalása a (baloldali pártokkal semmilyen kapcsolatban sem álló) d'Annunzio költő vezette olasz nacionalista csapatok által "a század első vörös-barna csatája" lett volna.⁶⁴ Wolton sokatmondónak tartja azt a tényt, hogy az olasz fasiszta diktátornál, Mussolininél és Leninnél ugyanazok a jellemvonások fedezhetők fel (?), ugyanaz a politikai gyakorlat és az erkölcsi érzéknek ugyanaz a hiánya"⁶⁵ .

De hogyan magyarázza meg a szerző a fasizmus és a – semmiképpen sem bolsevik eredetű – nagytőke közötti "zavaró" kapcsolatot? Wolton kénytelen elismerni, hogy Mussolini a gyakorlatban eltekintett a hatalomra jutása előtt hangoztatott demagóg antikapitalista jelszavak alkalmazásától.⁶⁶ Könnyedén megoldja a kérdést: az olasz "nagypolgárság, akárcsak a nagytőke, soha nem fogadta el teljes egészében a fasizmust".⁶⁷ Mit jelenthet és hogyan lehet meghatározni a "teljes egészében" kifejezést? A titok kulcsa a szerzőnél van. És mi lesz a vitathatatlan, néha döntő jelentőségű támogatással, amit a német nagytőke nyújtott Hitlernek, éppen hatalomra jutásának meghatározó éveiben, s amit a következő években is megkapott?⁶⁸ Wolton megint "megoldja" a kérdést, kijelentve, hogy Hitler "idillje a német nagytőkével 1932-től 1938 januárjáig tartott, egészen a dr. Schachttal, a nagytőkések szóvivőjével való összeveszésig".⁶⁹ A könyvben egyetlen szó sincs a Schacht leváltását követő (szerintünk nem létező) konkrét társadalmi-gazdasági változásokról, annál kevésbé, hiszen köztudott, hogy az olaszországi és még inkább a németországi nagytőke támogatta Mussolini és Hitler rendszerét, legalábbis amíg a háború kimenetele kedvező volt számára.

Sztálin és a kommunista mozgalom által a nácizmusnak nyújtott támogatásra (?) alapozva, Wolton nem tudja meggyőző módon bizonyítani a fasizmus és a kommunizmus közös társadalmi-gazdasági mivoltát, mint ahogy nehéz elhallgatnia a 30-as évek Németországában bekövetkezett heves összecsapásokat a nácik és a kommunisták között, vagy a Szovjetunió szerepét a hitleri Németország legyőzésében. Így kénytelen elismerni, hogy csupán az 1931-es évben, a kommunista mozgalom hibás szociáldemokrácia-ellenes vonala ellenére, a kommunisták és a nácik összecsapásának 103 kommunista és 79 náci áldozata volt.⁷⁰ Nem tagadhatja az antifasiszta népfront Kreml által 1934-35-ben alkalmazott stratégiáját, a kommunisták kegyetlen üldözését a hitleri Németországban, a Szovjetunió szövetségét Franciaországgal és Csehszlovákiával az európai biztonság megerősítése érdekében – ezt a szövetséget még a kommunistaellenes Churchill is pozitívan értékelte.⁷¹

Furet nyomdokain haladva, de túlszárnyalva őt, Wolton megpróbálja úgy meghatározni az 1922-es rapallói szovjet-német megállapodást és az abból következő katonai együttműködést, mint Németország titkos újrafelfegyverzését, így a "második világháború előjátékát".⁷² Ez annál inkább érdekes, mert éppen Wolton jegyzi meg, hogy Hitler 1933 nyarán felmondta a Szovjetunióval való katonai együttműködési szerződést.⁷³ Minimalizálja vagy éppen tagadja a nyugati hatalmak (Anglia és Franciaország) Hitlerrel szembeni engedékenységét, amikor azt írja: "nem Franciaország és Anglia ellenállása a Hitler által Münchenben megfogalmazott igényekkel szemben, késztette arra Sztálint, hogy a német tábort válassza."⁷⁴ (Ellenállása… vagy az ellenállás hiánya? – K.-E. Gy.). Ismeretes, hogy Churchill emlékirataiban keserűen elítéli a nyugati hatalmak által 1936-tól Hitlernek tett számtalan engedményt, ami aztán a müncheni fegyverletételben csúcsosodott ki. Miközben eltekint ezektől a drámai és a világbéke szempontjából súlyos következményekkel járó eseményektől, nagyítóval keres minden információmorzsát, amely kompromittálná a Szovjetuniót. Ilyenformán három egész oldalt áldoz Kandelaki szovjet diplomata küldetésének a 30-as években, bár, mint megállapítja, tárgyalásai nem jártak sikerrel, s maga Kandelaki "eltűnt" azoknak az időknek a sztálini tisztogatásai alkalmával, s a Szovjetunió és a hitleri Németország közötti ellentét 1939 nyaráig nem csökkent.⁷⁵

Wolton a legteljesebb mértékben kiaknázza az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közötti időszakot, vagyis a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés korszakát, amely Európa keleti felének a szerződés titkos jegyzőkönyvében megállapított "érdekszférákra" való felosztásának korszaka. Közben azonban elferdíti, illetve elhallgatja a ma már dokumentumok által bizonyított tényeket. Miért sugalmazza például, hogy a német-orosz tárgyalások 1938 végén kezdődtek, és "nagy sietve" folytak,⁷⁶ amikor a dokumentumokból kiderül, hogy az erre a kérdésre vonatkozó kapcsolatot csupán 1939. május 25-e után vették fel a moszkvai német nagykövet – von der Schulenburg – "csábító" ajánlatának eredményeképpen; hogy maguk a tárgyalások, a német erőlködés ellenére nehézkesen folytak, és csupán 1939 augusztusában fejeződtek be? Természetesen ezek a tények nem csökkentik a Szovjetunió felelősségét az 1939. augusztusi titkos paktumért, de egyértelművé teszik Wolton és mások elfogultságát.⁷⁷

A két totalitarizmus lehető legtöbb közös elemét "gyártva", egész sor eseményt eltorzítva, és semmibe véve a "vörös" szerepét a "barna" legyőzésében, a szerző levonja a következtetést, hogy létezett egy "vörös-barna", a liberális demokráciával szembenálló ideológia, amelyre a legjobb példa a kambodzsai Vörös Khmerek népirtó rendszere (1975-1979). Azt azonban elfelejti, hogy ezt a kommunista Vietnam segítségével likvidálták…

A hatás, amit Wolton ezzel a könyvvel el akar érni, a Vörös-barna örökség – a globalizációval szembeni ellenállás című fejezetből derül ki. Azzal vádolni a legkülönfélébb mozgalmakat a nacionalistáktól az iszlám fundamentalistákig, még a legegyszerűbb tiltakozó mozgalmakat is, hogy "vörös-barna" eredetűek, úgy is felfogható, mint a szerző "hozzájárulása" a valóság apologetikus víziójához.

Wolton könyvéhez írt utószavában Courtois elhalmozza dicsérettel ezt a "politikailag inkorrekt" könyvet (Courtois kifejezése), valódi hozzájárulásnak tekinti "az ismeretek és az igazság építményéhez".⁷⁸ Mi viszont azt hisszük, baj van az egységesítő gondolkodásmód képviselőivel, ha ilyen mértékben ünnepelnek egy olyan könyvet, amelyben hemzsegnek a megalapozatlan állítások és az önkényes kijelentések.

 

 

5. Próbálkozás az 1789-es Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolására

 

Az egységesítő gondolkodásmód képviselői számára (a továbbiakban F. Furet kétértelműségeit is figyelemmel kísérjük) az 1789-es Nagy Francia Forradalom és különösen annak jakobinus korszaka negatív örökséget jelent, amit – akár visszamenőleg is – "le kell rombolni".⁷⁹

J. F. Revel szerint "200 éve csupán szokatlan, demokráciaellenes próbálkozások tanúi vagyunk"⁸⁰ , vagy ahogy éppolyan határozott hangon megfogalmazza: "az előítélet, hogy csak a forradalom képes tökéletesíteni a társadalmat (…) maga után vonta a hatékony reformok megvetését, és az illuzórikus regenerálódás túlzását. Nácizmushoz és kommunizmushoz vezetett (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.). A terrorizmus igazolására szolgált."⁸¹ A francia filozófus kiindulópontja megegyezik G. Ferrrero megállapításával, aki szerint a jakobinus hatalom a "totalitarizmus betegségét" vezette volna be, megszüntetve minden szabadságot, a totális demokrácia nevében.⁸²

Revel tehát nem a feudalizmus és az önkényuralmi rendszerek gyökerestől való kiirtását látja a Nagy Francia Forradalomban, hanem csupán egy olyan államalakulatot, amely uralkodik alávetettjei fölött. Még a 17. századi angliai forradalomnál is "alacsonyabb rendűnek" tekinti, mert az a "szigorúan alkotmányos körbe tartozó" változásokra korlátozódott.⁸³ (Úgy tűnik, Revel nem veszi figyelembe, hogy e forradalom I. Károly király kivégzésében csúcsosodott ki, és 1648-ban Cromwell ugyanolyan "tisztogatást" végzett a csonka parlament alatt, mint a jakobinusok 1793-ban a Konvent girondistái között.) Revel messzire jut a forradalom elutasításában azzal a megállapításával, amely szerint "a szabadság voltaképpen a restauráció korában ért el haladást"⁸⁴ , Joseph de Maistre-hez⁸⁵ közeledett.

Courtois, A kommunizmus fekete könyve című kötet tanúsága szerint a jakobinus terrorban csupán a forradalmi terror alacsonyabb szintű előzményét látja.⁸⁶ A Nagy Francia Forradalom korának szakértője, F. Furet, aki 1965 és 1991 között nem kevesebb, mint kilenc munkát szentelt a Forradalomnak, ebben a kérdésben is kétértelmű álláspontot foglal el. Egy illúzió múltja című könyvében, Leiv Akiva Talmon úttörő munkájára hivatkozva, bemutatja a jakobinus diktatúra időszakának "totalitarista" oldalait, de nem hallgatja el az 1789 után kialakult közrend, valamint a forradalmi vívmányok megóvására irányuló törekvéseket sem, amelyek a belső ellenforradalmi mozgalmak és a kívülről jövő idegen invázió visszaverésének szükségességéről szólnak. Tegyük hozzá, hogy a jakobinus Franciaországot megtámadta a zsarnoki, s a még zsarnokibb Oroszország által támogatott Ausztria és Poroszország, míg a belső rendjében viszonylag liberális, de a legreakciósabb európai erőkkel szövetkező Anglia ellenségeskedett vele.

Még Furet is, aki ebben a kérdésben a korszak szakértőit, Mathiez-t és később Aulard-t követte, elismeri, hogy a határokon létező veszély igazolta a terrort.⁸⁷ Mi több, Furet szerint a polgárság, guillotine alá küldve Robespierre-t, utat nyitott a "thermidori"⁸⁸ korrupciónak, majd később a napóleoni zsarnokságnak.⁸⁹

Furet különben többször is visszatér a Forradalom nimbuszára és arra a bűvöletre, amelyet 1789-ben az a franciák (és nem csak a franciák) eszében és szívében kiváltott, táplálva a forradalmi-demokratikus haladásba vetett hitet. A 20. század 30-as és 40-es éveiben a jakobinus hagyomány az antifasizmussal társult, és hosszú ideig a Francia Kommunista Párt érdekében működött. A történész megemlíthette volna a 19. század köztársasági érzelmű személyiségeit is, mint például Lamartine-t, illetve a 20. század szocialistáit, Jean Jaurès-t és Léon Blumot, akik számára a jakobinus uralom, minden önkényeskedése ellenére hősi mozzanat maradt, igazi kiindulópont.⁹⁰ Az egységesítő gondolkodásmódból ihletődő különböző elméletek zsidó szempontból sem teszik kétségessé a Nagy Francia Forradalom meghatározó szerepét Franciaország, majd egész Európa zsidóságának emancipációjában.

Éppen ezért nem valószínű, hogy azok a kétes értékű "újraértelmezések", amelyek a Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolásával próbálkoznak, el tudnák tüntetni ennek a forradalomnak az ujjlenyomatait a földkerekség különböző térségeiből.

 

 

6. Az egységesítő gondolkodásmód és néhány időszerű kérdés

 

Ha a távolabbi múlt (a Nagy Francia Forradalom) vagy a közelebbi (a 20. századi totalitarizmusok) kérdéseinek értelmezésében az egységesítő gondolkodásmód képviselői között léteznek is különbségek, a jelenre vonatkozóan álláspontjuk egyértelmű – a piacgazdaságon alapuló liberális demokrácia abszolút felsőbbrendű. Hivatkozhattak és hivatkozhatnak most is a kapitalista gazdaság vitathatatlan konszolidációjára, vagy legalábbis magas szintjére. A világgazdaság mai, globalizációs korszakában még néhány, a múltban elmaradottnak tekintett országban is (például Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr stb.) érezhető fejlődést lehet megfigyelni. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői hivatkozhatnak a közelmúlt ama eseményeire is, amelyeknek mind a gazdaság és a társadalom, mind pedig az eszmék terén beható következményei voltak: a létező szocializmus összeomlására legalábbis a kelet-európai országokban, beleértve a volt Szovjetunió tagköztársaságait is.

Mostanra egyre világosabbá válik, hogy az egységesítő gondolkodásmód amerikai képviselőjének, Fukuyamának a "történelem végére", vagyis a kapitalista alapokon álló liberális demokrácia végső győzelmére vonatkozó 1989-es elméletét a globális fejlődés nem igazolja. A fejlett országok és a harmadik világ fejlettségi színvonala közötti szakadék továbbra is fennáll, egyes szerzők szerint növekvőben van. Természetesen lehet, hogy Revel, magától értetődő módon, a volt gyarmatok politikáját és bürokráciáját teszi felelőssé ezért a helyzetért, de tény, hogy a közelmúltban a nyolc fejlett ipari ország képviselői kénytelenek voltak egymilliárd dollárral csökkenteni a legszegényebb országok adósságát.⁹¹ Az egyenlőtlenségek elégedetlenséget szülnek, következésképpen a tiersmonde-ista irányzat továbbra is létezik, sőt, fejlődik (például Mexikó déli részén), ellentmondva Revelnek s a feltételezett kudarc fölött való túl korai örömének.⁹²

Az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek látószögét vitathatatlanul beszűkíti a globális kapitalizmuson alapuló liberális demokrácia kitartó apológiája. Ilyen értelemben legtöbben Th. Wolton-hoz állnak közel, akinek a "vörös-barna, a század átka" és a "totalitarista kísértések" megfogalmazásai magukban foglalják nemcsak a szélsőséges nacionalista törekvéseket (amelyek néha kommunista frazeológiával fonódnak össze), hanem a világon létező minden tiltakozó megmozdulást, akár a globalizációs folyamat igazságtalan oldalai ellen irányul, akár a harmadik világ és a fejlett országok közti szakadék fenntartása, a nincstelen lakosság diszkriminációja, a környezetvédelem elhanyagolása stb. ellen.⁹³ Körülbelül ugyanilyen értelemben bírálja egyik nemrég megjelent cikkében Ştefan Racoviţa Tamás Gáspár Miklóst,⁹⁴ mert TGM "valami alapvetően indokoltat talált a globalizációellenes mozgalomban". Kritikusunk a globalizáció ellenségeit (anélkül, hogy különbséget tenne a civilizált bírálat és egyes tiltakozók anarchikus kirohanása között) dühös tömegnek, egy forradalmi ideológia áldozatainak tekinti. Racoviţa arra szólítja fel Tamás Gáspár Miklóst, hogy "dokumentálódjék", éppen… J. F. Revel-től. Az író és publicista Alexandru Paleologu pedig L'Occident est ŕ l'Est (A Nyugat Keleten van) című, provokatív könyvében "megdorgálja" a Nyugat ama gondolkodóit, akik nem elég következetesek a kommunizmus visszautasításában.⁹⁵ Társadalmi-gazdasági téren Kelet-Európa volt kommunista országaiban súlyos bajok mutatkoznak meg (a munkanélküliség drámai emelkedése, egyes gazdasági ágazatok visszaesése stb.), ennek következtében az antikommunista erők vereséget szenvednek a választásokon, ezért Françoise Thome igazoltnak látná könyvében⁹⁶ önkényuralmi rendszerek legalábbis ideiglenes bevezetését.

Egyébként láttuk, hogy Th. Wolton – besorolva őket a "vörös-barna" vagy a "vörös fasizmus" címke alá – nyakra-főre kifogásolja az "elégedetlenek" minden nem-konformista mozgalmát, kezdve a szélsőséges nacionalistáktól a globalizáció-ellenesekig, miközben a demokratizálás + válság = totális kockázat képlettel manőverezik.⁹⁷

Mit lehet azonban tenni, ha az egységesítő gondolkodásmód képviselőit még a volt kommunista országok fejlődése tekintetében sem igazolja a valóság? A 90-es évek albániai polgárháborúja bebizonyította, hogy az 1918-20-ashoz hasonló fehérterroron alapuló rendszerek bevezetése lehetetlen; a 2000 novemberében Romániában, nemrég Lengyelországban és másutt megtartott parlamenti választásokra a kommunista-ellenes egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló politikai erők legyőzése volt a jellemző. Az eszmék terén, főleg Nyugaton, egyre határozottabb negatív hozzáállás tapasztalható az egységesítő gondolkodásmód néhány elfogult elméletével szemben – ezt a tényt éppen S. Courtois állapította meg, amikor az 1998-ban Berlinben megtartott történészkongresszus "egynéhány volt kommunista, ex-kommunista és más nem kommunista" (sic!) résztvevőjének "üvöltésére" hivatkozik.⁹⁸ Az embernek az a benyomása, hogy az egységesítő gondolkodásmód képviselői, háttérbe szorulva, gyalázkodással próbálják helyettesíteni a párbeszédet.

Az utóbbi időben azonban, éppen a kommunista rendszerek egykori ellenzői között, megjelentek olyan gondolkodók, akik megállapították, hogy a kommunizmus elítélése önmagában távolról sem ad választ a jelen kérdéseire. A liberális gondolkodáshoz közelálló Tamás Gáspár Miklós nemrég nagy vihart kavart Romániában a bukaresti Dilema folyóirat 2001/46-os számában megjelentetett Scrisoare către prietenii români (Levél román barátaimhoz) című írásával: felhívta a figyelmet azokra az ellentmondásokra, amelyek a globalizáció mai világában fennállnak. Különböző írásaiban Tamás Gáspár Miklós szélsőséges, demokráciaellenes, ahogy nevezi, posztfasiszta irányzatok megjelenésére mutat rá, olyan irányzatokéra, amelyeket elsősorban a gyengén fejlett országokból érkező emigránsok elleni xenofób, valamint az állampolgári jogok megszorítása érdekében folytatott izgatás jellemez.⁹⁹ Jelenleg Vladimir Tismăneanu, a liberális demokrácia eszméihez közel álló, román származású amerikai professzor foglalkozik a reakciós és restaurációs úgynevezett "megmentési" mítoszokkal, amelyek a létező szocializmus rendszereinek összeomlása után megpróbálnak olyan nacionalista-populista eszméket uralomra juttatni, amelyekben a liberalizmus-ellenesség összefonódik a populizmussal¹⁰⁰ , sőt az antiszemitizmussal. Ugyancsak ő hangsúlyozta a bukaresti Liberális Tanulmányok Intézetének 2001. június 11-én tartott konferenciáján¹⁰¹ , hogy a piacgazdaságnak a társadalmi együttérzésen kell alapulnia (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.), vagyis nem tekinthet el a közönséges állampolgár mindennapi gondjaitól. Éppen ezért a politológus kijelenti, hogy inkább a skandináv és az angolszász országokkal (Új-Zéland, Ausztrália) rokonszenvezik. Tismăneanu kitért a Megmentés fantazmagóriái című munkájában is kifejtett gondolatára arról a veszélyről, amelyet az etnikai vagy vallási alapokon álló úgynevezett demokrácia jelent a liberális demokráciára. Tismăneanu szerint, ha a 20. század alapvető történelmi problémája a két totalitarista rendszer, a nácizmus és a kommunizmus közti kapcsolat,¹⁰² ma már nem lehet az intellektuális és politikai valóságot két-, sőt még háromdimenziós térben sem ábrázolni; ennek a magyarázata a posztkommunista világ belső társadalmi és kulturális sokfélesége, valamint egész Európa növekvő gazdasági és politikai válsága.¹⁰³

V. Tismăneanunak kétségtelenül igaza van, amikor felhívja a figyelmet az üres jobboldali ideológiákra, amelyek nem adnak választ a jelenkor valós társadalmi-gazdasági kérdéseire. Megmarad azonban továbbra is a kérdés, hogy miképp oldja meg az akár liberális-demokrata felépítményű kapitalizmus mértéktelen dicsérete a fennálló vagy a jövőben felmerülő ellentmondásokat.

7. E. Nolte és az egységesítő gondolkodásmód német változata

 

E. Nolte (és több német történész) törekvése, hogy átírja a kortárs történelmet, már az 1987-88-as években nyilvánvalóvá vált, a Der Europäische Bürgerkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus – (Az európai polgárháború – 1917-1945 – a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus) című könyvének megjelenésekor (a könyv három kiadást ért meg 1987 októbere és 1988 januárja között).

Mint ahogy a bukaresti Societate şi Cultură című folyóirat 1996/6-os számában megjelent cikkemben¹⁰⁴ írtam, Nolte, az egységesítő gondolkodásmód álláspontján állva megállapítja, hogy a 20. században a liberális demokrata polgári társadalomnak két romboló irányzattal kellett megküzdenie: a marxista ideológia radikális változatával és a fasiszta ideológiával. Nolte gondolatmenetének központjában a kommunista és a fasiszta törekvések közti platóni oksági viszony áll, úgy, hogy az első elkerülhetetlen reakcióként maga után vonja az utóbbi megjelenését.

Nolte elképzelése a maga idejében kiváltotta a németországi (és nem csak az ottani) történészek bírálatát.¹⁰⁵ Sok történész, köztük elsősorban Jürgen Habermas, foglalkozott a Nolte tételeiből fakadó téves, sőt káros következtetésekkel – a német nácizmusnak a maga módján egyedülálló, embertelen jellegével, különös tekintettel az európai zsidók 1940 és 1945 közötti holokausztjára. Egyébként Nolte munkáiból nem hiányzik a holokauszt bagatellizálása, például a theresienstadti gettó-lágerrel kapcsolatos teljesen téves értékelés sem.¹⁰⁶

Érdekes, hogy még Furet is, akinek pedig sok közös gondolata van német kollégájával, és aki utolsó éveiben kiterjedt levelezést folytatott vele¹⁰⁷ , tartalmi és módszertani fenntartásokkal élt Nolte elméletével kapcsolatban. A nácizmus részleges felmentésére való törekvés mellett¹⁰⁸ , szemére veti azt is, hogy következtetése (a fasizmusok csupán a kommunizmusra adott válaszok) a különböző totalitarizmusok sajátosságának és eredetének az elkendőzése.¹⁰⁹

Figyelemre méltó tény, hogy Courtois, bár Furet Egy illúzió múltja című könyvét "csodálatos munká"-nak tartja¹¹⁰ , nemcsak nem fogadja el a francia történész Noltéval kapcsolatos bírálatát, de úgy találja, hogy mindazokat, akik a német professzornak ellentmondanak, "olyan baloldali értelmiségiek ihlették, akik a náci Németország bűnösségét kereskedelmi értékké alakították, hogy jobban játszhassák a közerkölcsök politikai megbízottját".¹¹¹

Különböző irányból kiindulva, Nolte és François Furet (ideértve az ötvenes évekbeli Hannah Arendtet is¹¹² ) nem vett észre néhány lényegbe vágó különbséget a nácizmus és a kommunizmus között; ami a nácizmus világpolitikájának agresszív jellegét illeti, eltekintettek a külső terjeszkedéstől mint az 1933-ban hatalomra jutott Hitler fő célkitűzésétől.

A két totalitarista rendszer közti különbség minimalizálására való törekvés még szembeötlőbb az egységesítő gondolkodásmód romániai antikommunista képviselőinél.

 

 

8. A jelenkor történelme misztifikálásának romániai változata

 

Az egységesítő gondolkodásmód nyugati képviselőinek munkái határozott kommunistaellenes jellegük következtében nagy visszhangot váltottak ki a volt kommunista országok értelmiségi köreiben, köztük a romániai, valamint a száműzetésben maradt román értelmiségi körökben. Ennek az eszmeáramlatnak a vonzereje magyarázza a fordításban megjelent munkák nagy számát (például legalább öt A. Besançon, kettő J. F. Revel, néhány F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton munkáiból – ez utóbbi 2001-ben).

Az egységesítő gondolkodásmód 90-es években kialakult román változatára a nyugati gondolkodók, különösen Revel, Besançon és újabban Wolton) legradikálisabb következtetéseinek az átvétele jellemző. A román szerzők nemigen foglalkoznak a nácizmus és a kommunizmus egyszerű összehasonlításával (ahogy F. Furet), ők a két totalitarizmus azonosítására törekednek, vagy éppen arra, hogy kimutassák, a kettő közül a kommunista rendszer és a Szovjetunió volt a negatívabb.

Gazdasági-társadalmi téren az egységesítő gondolkodásmód romániai képviselői nem teszik magukévá a kommunizmussal és a fasizmusokkal azonosított antikapitalizmus gondolatát. Mi több, ennek a kommunistaellenes irányzatnak egyik legjelentősebb képviselője, G. Liiceanu filozófus, a Humanitas könyvkiadó igazgatója kijelentette: "a nácizmusban a gazdaság természetes szerkezetei, valamint azok társadalmi vetületei (az osztályok) legalább érintetlenek maradtak".¹¹³

Ami a történelmi múltat illeti, annak a jelenkorra vonatkozó elemzése Florin Constantiniu professzor könyvében, az O istorie sinceră a poporului românban (A román nép őszinte története), és különösen annak România Felix (Boldog Románia) című fejezetében tükrözi talán a leghívebben az egységesítő gondolkodásmód román felfogását.

Elemezve a két világháború közti nemzetközi eseményeket, a szerző nem elégszik meg azzal, hogy kipellengérezze (jogosan) az 1939 augusztusában a hitleri Németország és a Szovjetunió között megkötött megnemtámadási szerződés titkos záradékát (Ribbentrop-Molotov paktum). Ez tette lehetővé az 1940. június 20-án Romániának átnyújtott szovjet ultimátumot, mely szerint a román hatóságoknak ki kell vonulniuk Besszarábiából, Észak-Bukovinából és a moldvai Herţa járásból. De e tény elismerése nem elégíti ki a romániai antikommunistákat. Úgy találják, hogy a Szovjetuniót be kell feketíteni, nemcsak azért, amit a 40-es években, hanem azért is, amit a 30-as években vagy azelőtt tett.

Florin Constantiniu igyekszik megkérdőjelezni a Szovjetunió vezetésének egész 1934-1935 közötti, az európai közös biztonságra veszélyes hatalmak megfékezésére vonatkozó stratégiáját. Az egységesítő gondolkodásmód Nolte nevéhez fűződő német változatával szemben, aki azt állítja, hogy a nemzetiszocializmus a kommunista veszélyre adott válasz, az e könyvben körvonalazódott román változatban megfogalmazódik, hogy "Sztálin nem tartotta katasztrófának Hitler hatalomra jutását"¹¹⁴ , mert "jó agitátornak tartotta őt", de Hitler számára is "megfelelőbb volt, hogy meggyőződéses kommunista- és szovjetellenesnek mutassa magát (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)".¹¹⁵ Úgy tűnik tehát, mintha a német agresszió fő célja Anglia lett volna, mert Hitler (akárcsak Napóleon) a szerző szerint, Oroszországot csupán Anglia "kontinentális kardjá-nak" tartotta.¹¹⁶ Ez a megállapítás elvonatkoztat Hitler rögeszméjétől, hogy "életteret" szerezzen Keleten (ami viszont Napóleonnál hiányzik).

Miután a történész, mint láttuk, kialakította a neki megfelelő nézőpontot a 30-as évek történelmi eseményeinek magyarázatára, felhatalmazva érzi magát, hogy elhallgasson egy egész sor "nemkívánatos eseményt", például a Kreml (és a Komintern) 1934 utáni új stratégiáját, az Európa közös biztonságáért folytatott tárgyalásokat és akciókat (amelyeket Winston Churchill is pozitívan értékelt), az antifasiszta népfrontok létrehozását stb. Viszont meg nem alapozott információkat vett át bizonyos "jelzésekről", amelyeket Sztálin adott volna Hitlernek a 30-as évek közepén (ezeket Furet és Nolte is említette). De függetlenül e kijelentéseknek a hitelességétől¹¹⁷ , a szóban forgó "jelzések" nyilvánvalóan nem jártak semmiféle eredménnyel.¹¹⁸

Az is nyilvánvaló, hogy Hitler Németországa esetében a román történész nem veszi figyelembe a "Hossbach jegyzőkönyvet", amely a náci vezetők 1937. november 10-én tartott ülésén készült, s amelyen Hitler fő célkitűzésként a keleti élettér 1943-45-ig való meghódítását tűzte ki célul, első szakaszként Ausztria és Csehszlovákia meghódítását jelölve meg.¹¹⁹

Bár a könyv bírálja a nyugati hatalmaknak a Rajna-vidék 1936-os német militarizálásával kapcsolatos megalkuvó politikáját, Ausztria bekebelezését, s Csehszlovákia müncheni feláldozását, mégis, a szerző mindenáron a Szovjetuniót igyekszik megtenni a legfőbb bűnösnek. Szembeszökő az elfogultság, amely ebből az úgynevezett "őszinte" történelemből kiütközik, még a többi, Romániában nemrég megjelent történelemkönyvhöz viszonyítva is. Így például az 1998-ban Bukarestben megjelent Románia történelmében, Keith Hitchins brit történész A román nemzet kialakulása című fejezetben azt írja, hogy Románia halogatta a Szovjetunióval való megnemtámadási szerződés aláírását, míg a jelentős román diplomata, Nicolae Titulescu, legyőzte a nehézségeket, megegyezésre jutva 1934. június 9-én a Szovjetunióval. A könyv szerint, szemtől szemben a Romániát fenyegető veszedelmekkel, "sem Károly (II. Károly király – K.-E. Gy.), sem más román vezetők nem vették komolyan figyelembe a lehetőséget, hogy egyesítsék erőiket a Szovjetunió erőivel".¹²⁰ A kijelentés tökéletesen összhangban van Mihail Sturdza kijelentésével (aki 1940 őszén a vasgárdisták külügyminisztere volt az Antonescu-kormányban, majd a németek által támogatott Horia Sima-féle bécsi árnyékkormányban). Sturdza, aki 1931-32-ben egy román küldöttség vezetője volt Rigában a szovjet küldöttséggel folyó tárgyalásokon, mindent megtett a tárgyalások meghiúsítása érdekében, mert "Károly királlyal és Ghica herceggel (Dimitrie Ghica, Románia akkori külügyminisztere – K.-E. Gy.) arra a következtetésre jutottunk, hogy legjobb, ha szovjet szomszédainkkal semmilyen kapcsolatunk nincs." (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)¹²¹

Ismeretes, hogy Nicolae Titulescut, akinek már-már sikerült egy modus vivendit találnia még Besszarábia kérdésében is, egyetlen éjszaka alatt eltávolították a külügyek éléről. A Románia történelméből idézett részből kiérződik a Nicolae Titulescu törekvései iránti megértés, és azoknak a belföldi és külföldi intrikáknak az elítélése, amelyek a kormányból való 1936. augusztus 29-én bekövetkezett eltávolításához vezettek. Amikor azonban A román nép őszinte története erről a korszakról szól, hangsúlyozza a szovjet diplomácia hazug voltát, aminek Titulescu "áldozatul esett", mert a szerző Gh. Brătianu "alternatíváját" részesíti előnyben – a német és a magyar revizionizmus szétválasztását; holott ennek az alternatívának illuzórikus volta magából a könyvből is kiderül.¹²² (Lásd: Berlin 1940. május 28-án adott válaszát Románia puhatolózására.) A könyvben egy 1938. szeptember 28-iki jegyzékről is szó esik, amelyet Petrescu Comnen, Románia külügyminisztere intézett Moszkvához, amelynek megfelelően Románia megengedte volna a szovjet hadianyagok átszállítását Csehszlovákiába, és szemére vetette a Szovjetuniónak, hogy "süket maradt" a csehszlovák miniszterelnök, Beneš kérésével szemben.¹²³ A könyv félretájékoztat, mert a szovjet segítség Csehszlovákia felé való átengedésének akkor semmilyen alapja nem volt. Alig két nap múlva, 1938. szeptember 30-án, Münchenben Daladier és Chamberlain aláírta a megegyezést Hitlerrel és Mussolinival, átadta Németországnak a Szudéta-vidéket, beleértve a cseh határon levő erődítményeket is, feláldozva ezzel Csehszlovákia területi egységét.

Végül, ami a történész és politikus Gheorghe Brătianut illeti, akinek demokratikus meggyőződéséről a szerző siet bizonyságot tenni,¹²⁴ egyike volt a 30-as években az első (és kis számú) román politikusoknak, akik Berlinben a náci vezetőkkel találkoztak (Göringgel 1934. november 20-án, Hitlerrel 1936. november 11-én).¹²⁵ Nem véletlen, hogy Ion Antonescu marsall, a Hitlerrel való viharos, 1943. április 12-i klesheimi találkozóján, biztosította a német diktátort, hogy helyettese, Mihai Antonescu, Gheorghe Brătianuval együtt (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) a bukaresti németbarát politika támogatója.¹²⁶ A belpolitikában is nehéz elismerni Gheorghe Brătianu következetesen demokratikus álláspontját, azét a Brătianuét, aki 1937-ben, a Pamfil Şeicaru újságíró által szervezett ankéton Romániának a zsidóktól való teljes vagy részleges "tehermentesítését", mi több, "féregtelenítését" támogatta.¹²⁷ Feladva a Brătianu család hagyományos francia- és angolbarát politikáját, elszakadva a Nemzeti Liberális Párttól,¹²⁸ Brătianu csupán határozott oroszellenes álláspontjában volt következetes.

Constantiniunak ez a könyve sok tekintetben az egységesítő gondolkodásmód tételeihez kapcsolódik, kiélezve őket oroszellenes nacionalista értelemben, hogy igazolja Románia részvételét az 1941. június 22-én kitört szovjetellenes háborúban. A legtöbb, amit megfogalmaz, fenntartása a zsidó lakosság üldöztetésével és az ellene elkövetett bűnökkel szemben.

Túl a történelmi téren tanúsított elfogultság elleni érveken, megállapíthatjuk, hogy a második világháború előtti és alatti események ilyen román értelmezése nem szolgálhatja a Románia és keleti szomszédai közti békés együttműködést.

 

 

9. Van-e az egységesítő gondolkodásmódnak jövőképe?

 

A kommunista világnak és különösen a Szovjetuniónak a meghirdetett elvektől való elhajlásai okozta kiábrándulás következtében az egységesítő gondolkodásmód mai vonala, nem minden alap nélkül, átvette K. R. Popper kételyeit a kapitalizmusról a szocializmusra való áttérés hegeli értelemben vett kötelező trendjére vonatkozóan. A "kommunista rendszerek" összeomlása 1989-től (legalábbis az európai országokban), valamint a zavar, ami erőt vett a marxizmus nyugati forradalmi pártjain, alátámasztják az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek ezt a következtetését; ilyenformán hatásuk, különösen a kelet-európai volt kommunista országokban, megerősödött.

Ez irányzat legkövetkezetesebb képviselőinek (J. F. Revel, A. Besançon, Th. Wolton) álláspontja azonban sok kérdést vetett és vet fel, néha még a kommunizmussal mindig szembenálló személyiségekben is (láttuk Jean Daniel esetét). A vita arról folyik, hogy megkérdőjelezhető-e, vagy éppen kifogásolható-e a demokratikus kibontakozás trendje és a társadalmi egyenlőség keresése, az a trend, amelynek képviselői kinyilvánítják egyetértésüket az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, és amelyhez a 19. és a 20. század folyamán olyan személyiségek csatlakoztak, mint Lamartine, Jean Jaurès és Léon Blum. Másképp fogalmazva: elég-e megállapítani a fasiszta és a kommunista rendszerek közös vonásait, és figyelmen kívül hagyni vagy alábecsülni a kommunista erők, különösképpen a Szovjetunió hozzájárulását (függetlenül az 1939-41-es évek történéseitől) az emberiséget a barbárság korába visszavetni akaró hitleri Németország legyőzésében?

Másrészt a jelent vizsgálva, a fölött sem hunyhatunk szemet, hogy az úgynevezett "normális" vagy (Revel szavaival élve) "jól igazgatott" társadalmak gyakran nem törődnek a társadalmi igazságossággal. Maga François Furet állapítja meg, hogy a 20. század a tömegek százada, s még a nyomorúságos harmadik világban is a tömegeké és nem az eliteké a meghatározó szerep. Ugyancsak Furet állapítja meg, hogy legalábbis Európa esetében, "az amerikai valóság túlságosan is összekeveredett a keresztény hittel, és túlságosan is hisz az egyéni kezdeményezés szellemében ahhoz, hogy elcsábíthassa a Francia Forradalom számtalan gyermekét, vagyis azokat, akik mind a kereszténységtől, mind pedig a kapitalizmustól elválasztva képzelik el a demokrácia jövőjét".¹²⁹ Könyvének befejező részében látszólag rosszallóan ír századunk emberéről (a "demokratikus ember"-ről, ahogy nevezi), aki "Istentől megfosztva" alapjaiban látja megrázkódni ezen a századvégen a történelemnek nevezett istenséget; olyan félelem ez, amelytől meg kell szabadulnia.¹³⁰ Furet szerint, az a kilátás, hogy életre legyen ítélve a létező világban, "túl kemény feltétel és túlságosan ellentmond a modern társadalmak szellemének ahhoz, hogy sokáig fennmaradhasson".¹³¹ Most, amikor – a szerző szerint – a valós jogok szükségességének eszméje uralkodik a formális jogok eszméje fölött, "a szovjet világ vége nem változtat semmit egy másik, demokratikus társadalom iránti igényen".¹³²

A könyv befejező részében levont következtetések, véleményünk szerint, leleplezik az egységesítő gondolkodásmód jövőképének sebezhetőségét. Egyesek, mint például A. Besançon, megpróbálják a vallásos hit szellemében "átmodellálni" az emberi gondolkodást. Meggyőződésünk, hogy a vallásos hit az emberi szellem szükséglete, azé az emberi szellemé, amely számára a megismerés még nem jelenti a boldogságot is. Sokak számára, akik megértik tehetetlenségüket a halál és gyakran a "végzet" egyéb olyan erői előtt, amelyeket nem tudnak uralni, az emberi szellem az élet értelmének örök keresője marad. De vajon ez a pszichológiailag megalapozott metafizikai szükségszerűség érvényesül-e az emberi közösségek életében is, amikor közismert, hogy a fokozatos megismerés folyamatához és a természet – legalább részleges – megismeréséhez, a tudomány és a technika minden ismeretéhez misztikus magyarázatok nélkül jutottunk el? Az emberiség, az "egyes embertől" eltekintve, és nem véve figyelembe a világot esetleg elpusztítható katasztrófákat, halhatatlan. Ilyen értelemben, véleményünk szerint, érvényes Jean Daniel következtetése, mely szerint a szentség helye a magánéletben van és nem a közéletben. Ma legalábbis kétséges, hogy a jelen bizonytalanságára alapozott vallásos szellem erősítése, amivel a volt kommunista országok egyes körei próbálkoznak (s amelyek az úgynevezett ezoterikus tudományok, a miszticizmus, az asztrológia minden formájának rehabilitálására is vonatkoznak), választ adhat a társadalomban felmerülő kérdésekre.

Azt sem hisszük, hogy a Revel értelmében vett "normális" társadalom alapján álló szabad kezdeményezés előnyeibe vetett hit lenne az egyetlen, ami kielégítő jövőképet nyújtana. Mint ahogy F. Furet helyesen megállapította, Adam Smith "láthatatlan keze" (vagyis a klasszikus polgári társadalom kereslet-kínálat játéka – K.-E. Gy.) már az 1929-es gazdasági katasztrófa idején minden támasz nélkül hagyta e század embereit.¹³³ Nemrég megjelent könyvében G. Soros is megkérdőjelezte a kapitalista gazdaság önszabályozó képességét.¹³⁴ Ez a kapitalista világ bármelyik percben válságba kerülhet, ami elsősorban a széles néptömegek, különösképpen a harmadik világ tömegeinek érdekeit és életszínvonalát érintené. A maga módján Wolton is megállapította a veszélyt, a totalitarista törekvések megerősödését a demokratikus feltételek között kirobbant válság utánra helyezve.¹³⁵

A szerves fejlődésnek és haladásnak, az időben megvalósított reformoknak kedvező hatásuk lehet, de nem lehet egyszer s mindenkorra eltemetni a bizonyos feltételek között bekövetkező forradalom eszméjét, úgy, ahogy azt Revel teszi. Egy megmerevedett társadalom feltétel nélküli elfogadása nélkülözi a valós alapot, annál inkább, mert a világban még óriási különbségek léteznek.

Tény, hogy a századok folyamán az emberi társadalmakban létezett egyfajta törekvés bizonyos, néha isteni eredetűnek tartott erkölcsi értékek alkalmazására. Az emberek elvi egyenlőségének eszméje, amely egy mai gondolkodó szerint először az ókori görögöknél jelent meg¹³⁶ (de amelyet a zsidó prófétáknál is megtalálhatunk), a társadalmi egyenlőségre való törekvés ősi megjelenítője, szemben az önkényuralmon alapuló rendszerek kiváltságaival, a hatalommal való visszaéléseivel, sajátos megkülönböztetéseivel. A 18-19. század egyenlőségre törekvése egyik konkretizálódása annak az elévülhetetlen jognak, amellyel minden egyes egyénnek rendelkeznie kell. Ezekben a századokban, az amerikai Függetlenségi Háborúval, az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, a 19. századi népi mozgalmakkal, valamint az emberi társadalom nagy tudományos és technikai vívmányaival egyidőben jelenik meg a haladásba vetett hit is. Nem segít bennünket abban, hogy a jelenlegi társadalom számára a mindig szükséges alternatívát megtaláljuk, ha kételkedünk ebben a trendben, ha leragadunk az elsősorban orosz eredetű marxista-leninista kísérlet negatív gyakorlati következményeinél.

Egyedül az "egységesítő gondolkodásmód", illetve a "tiszta és kemény kommunistaellenesség" nem adhat kielégítő magyarázatot a múltra, és nem lehet vezetőnk a jövőben.

 

 

Jegyzetek

1 J. Daniel: Avec le temps – Carnets, 1970-1998, Grasset, Párizs, 1998. 723.

2 Uo.

3 Uo. 583. (1996. december 17-ei feljegyzés)

4 Uo., 505. (1994. július 14-ei feljegyzés)

5 Uo. 255-256. (1987. február 16-ai feljegyzés)

6 Jelentős franciaországi, illetve romániai értelmiségiek (írók), akik, szovjetunióbeli látogatásuk után, könyveikben kiábrándultságuknak adtak hangot.

7 I. Eisenberg: O istorie a evreilor, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 32-324.

8 Az 1917 februárjáig érvényben levő törvények értelmében, csak egy nagyon kis számú (első osztályúnak nevezett gazdag kereskedő vagy tudományos címet viselő) zsidó lakhatott a zsidók számára kijelölt területen kívül.

9 François Furet: Trecutul unei iluzii, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1996. 172. Magyarul: Egy illúzió múltja, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. A hivatkozások a román kiadást követik.

10 Brockhaus Lexikon, Leipzig-Berlin, 1999, II. köt., 204. Ismerteti a totalitarizmus Hayes általi, 1939-es meghatározását.

11 F. Furet, i. m. 332.

12 Uo. 333.

13 A Susan George által a Le Monde diplomatique 1996. augusztus 17-ei számában közölt adatokat lásd "Hogyan vált a globalitás egyirányúvá", Eszmélet 34. szám, 1997. nyár, 174-181.

14 Fukuyama a The National Interest című folyóirat 16. számában, 1989 nyarán közölt tételei.

15 F. Furet 1997. május 23-ai levele, in: J. Daniel, i. m. 660.

16 Hannah Arendt: Originile totalitarismului, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1994. 169-403.

17 Jean-François Revel: Revirimentul democraţiei (A demokrácia kedvező fordulata), Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 215.

18 Uo. 56.

19 F. Furet, i. m. 44. és 53.

20 S. Courtois következtetései a Miért? című fejezetben. In: A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2000. 746.

21 A. Besançon, Nenorocirea secolului: Humanitas Kiadó, Bukarest, 1999.139-150.

22 F. Furet, i.m. 202.

23 E. Nolte: Marxismus, Faschismus, Kalter Krieg, Stuttgart, 1977.

24 William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich – A History of Nazi Germany, német fordítás, 1961. 186.

25 Ezt maga E. Nolte is elismeri az idézett műben, 176-177.

26 Brossat 1981-ben megjelent, Der Hitlerstaat című munkájában leírja, hogy "a hosszú kések éjszakája" volt a fedőneve annak az 1934 júniusában végrehajtott műveletnek, amelynek során Hitler, Himmler és Göring, a náci vezérek parancsot adtak egyes kényelmetlen, náci vagy nem náci személyiségek minden előzetes vizsgálat nélküli meggyilkolására.

27 Thierry Wolton: Roşu-brun, răul secolului, Bukarest, 2001. 128.

28 F. Furet, i. m. 185.

29 A megállapítások a Dialog (Dietzenbach – Németország) 1994. február-júniusi számából valók, 29.

30 F. Furet, i. m.. 185.

31 G. Liiceanu: Apel către lichele, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 114.

32 K. R. Popper: The Open Society and Its Enemies, német nyelvű kiadás, Franke Kiadó, Tübingen, 1958. 6. kötet, 11.

33 J. F. Revel, i. m. 48.

34 Uo. 49-50.

35 Uo. 126-128.

36 Uo. 38.

37 Uo. 54-55.

38 Uo. 59.

39 Uo. 236.

40 Uo. 287-299.

41 Uo. 73-75.

42 F. Furet: i.m.

43 Uo. 27-31.

44 Uo.

45 Uo. 45. Furet igyekszik bebizonyítani, hogy lehetetlen ezzel magyarázni a második világháború kitörését is, bár ez a megállapítás is vitatható.

46 Uo. 44.

47 Uo. 30.

48 "Senki nem állítja, hogy azonosak" – Furet J. Danielhez címzett, 1997. május 23-i leveléből (J. Daniel, i. m., közli a párizsi Commentaire című folyóirat 1998. januári száma is. A levélből a szerző is közöl részleteket a Jean Daniel sau simţul măsurii című tanulmányának 1. jegyzetében).

49 F. Furet, i. m. 177.

50 E. Nolte: Der Europäische Bürgkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus, Propylaen Kiadó, 1987. 275. Nem valószínű, hogy Sztálin, aki annyira titkolózó volt terveit illetően, feltárta volna stratégiai elképzeléseit az elnyomó szervek bármilyen magas állásban levő munkatársának. E. Nolte professzor azért ad hitelt Krivickij állításainak, mert a szovjet titkosszolgálat ügynökei megölték New Yorkban. De ez még semmit sem bizonyít. Furet, a maga vonalán, B. Bolloten e körben végzett elemzéseire hivatkozva tartja hitelesnek a volt KGB-s állításait, anélkül azonban, hogy ismertetné ezeket az elemzéseket. (L.: F. Furet, i. m. 276.)

51 F. Furet, im.m. 243.

52 Uo. 255.

53 F. Furet, i. m. Utószó, 505. Furet itt elfogadja Hannah Arendt véleményét, amelyet a Totalitarizmus eredete című könyve 1966-os, 1968-as és 1973-as kiadásának előszavában megfogalmaz (ez kimarad az 1994-es kiadásból). Eszerint, a "Szovjetunióban, Sztálin halála után, már nem totalitarista uralommal van dolgunk" (lásd.: I. Kriszteva: Le génie feminin, I. kötet. Hannah Arendt, Fayard, Párizs, 1999. 227.) Még J. F. Revel is kénytelen elismerni annak a különbségtételnek a helyes voltát, amit H. Arendt kötetének későbbi kiadásaiban tesz, úgy találja azonban, hogy nem támasztja azt alá kellőképpen érvekkel (lásd J. F. Revel, i. m. 44.)

54 Lásd a 20 . sz. jegyzetet.

55 Le Livre Noire du Capitalisme, Párizs, 1998.

56 S. Courtois, Pourquoi? (Miért?) In: i. m.

57 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

58 A Franciaországon belüli ellenállás különböző szervezetei harcának összehangolásáért folyó tárgyalásokon de Gaulle tábornok megbízottja. A Gestapo letartóztatta, a kínzásokba halt bele.

59 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

60 Th. Wolton, i.m. 192.

61 Th. Wolton tehát nemcsak folytatja, hanem a végletekig viszi F. Furet-nek az első világháborúról mint a "népek háborújá"-ról szóló elméletét.

62 Th. Wolton, i. m. 265.

63 Uo. 291.

64 Uo. 243. Semmilyen kapcsolat nem volt a fiumei nacionalista csoport és a bármiféle színezetű munkásmozgalom között.

65 Uo. 245.

66 Uo. 246.

67 Uo. 251.

68 Lásd a 26 . sz. jegyzetet

69 Th. Wolton, i. m. 128.

70 Uo. 108.

71 W. Churchill: The Second World War, 6 kötet, Cassel, London, 1948-1953

72 Th. Wolton, i. m. 83.

73 Uo. 87.

74 Uo. 17.

75 Th. Wolton kénytelen elismerni a Kandelaki-művelet sikertelenségét, i. m. 16.

76 Uo. 17.

77 Hogy az elfogultság milyen szintjére lehet eljutni, megpróbálva mindenáron egyoldalúan kompromittálni a Szovjetuniót a 30-as évek eseményei kapcsán, arra jó példa J. J. Marie Sztálin című könyve. Wolton nyomdokain haladva, a szerző annak a véleményének ad hangot, hogy még a 30-as évek sztálinista perei sem voltak mások, mint Sztálin Hitlernek küldött "jelzései". Eltekint tehát attól a ténytől, hogy ezekben a perekben, bár a vádlottak közül sokan, mint például Kamenyev és Zinovjev, zsidók voltak, a fő vád, amit Visinszkij ügyész ellenük emelt, a hitleri Németország és a militarista Japán érdekében elkövetett "kémkedés és diverziós tevékenység" volt. Úgy tűnik, hogy a könyv recenzense (a recenzió a tel avivi Viaţa Noastră c. lap 2001. július 20-ai számában jelent meg), a perek lefolyásának körülményeit nem ismerve dicsérte a könyvet.

78 Th. Wolton, i. m., S. Courtois utószava, 408.

79

80 J. F. Revel, i. m. 27.

81 Uo. 55.

82 Uo. 50.

83 Uo. 62.

84 Uo. 50.

85 Joseph de Maistre, 1796-ban megjelent könyvében (lásd: Consideraţii asupra Franţei, Bukarest, 2000. 96-127.) két fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy Franciaországban szükség van az ellenforradalomra és a monarchia visszaállítására. Nem véletlen, hogy Mihai Sorin Rădulescu, a román kiadás előszavának szerzője, Emil Cioran véleményét idézi, aki szerint J. de Maistre "a rend és a hatóságok teoretikusa, aki, ha ismertebb lett volna, minden politikai ortodoxia ihletője, minden önkényuralom szelleme és gondviselője lett volna."

86 S. Courtois, Miért? In: A kommunizmus fekete könyve.

87 F. Furet, i. m., 76-78.

88 1793. thermidor havában buktatták meg Robespierre-t és vele együtt a jakobinus rendszert.

89 F. Furet, i. m. 440.

90 Lacoutourure: Léon Blum (rövidített kiadás), Seuil, Párizs, 1977

91 A hét legfejlettebb ipari ország és Oroszország vezetőinek 2001-ben, Genovában megtartott konferenciájáról van szó.

92 Revel szerint "a harmadik világ végre elutasította a tiersmonde-izmust". Lásd: J. F. Revel, i. m. 257.

93 Th. Wolton, i. m. 318-347.

94 Ştefan Racoviţă: "Tamás Gáspár Miklós şi egoismul mondial", 22 című folyóirat, 2001. augusztus 21-27.

95 Lásd Cristian Bădiliţă kommentárját a L'Occident est ŕ l'Est című könyvhöz, România Literară, 2001/29. 11.

96 Françoise Thome: Sfirşitul communismului, Polirom Kiadó, Iaşi, 1996

97 Th. Wolton, i. m. 336-338.

98 S. Courtois utószava Th. Wolton említett könyvéhez, 407.

99 Tamás Gáspár Miklós Posztfasizmus című írása először 2000 nyarán jelent meg a Boston Riview című folyóiratban, majd 2000 őszén rövidített formában átvette az East European Constitutional Review és a The Australien Financial Review. Magyarul az Eszmélet 48. számában jelent meg 2000 telén.

100 V. Tismăneanu: Fantasmele salvării – democraţie, naţionalism şi mit în Europa postcomunistă, Polirom Kiadó, Iaşi, 1999

101 A konferencia szövegét lásd a bukaresti 22 című folyóirat 2001/29-es számában.

102 Vladimir Tismăneanu: Stalinism pentru toate anotimţurile, Observatorul Cultural, 2001. augusztus 28-szeptember 30.

103 V. Tismăneanu, i. m., 93. sz. jegyzet. Lásd még: Caius Dobrescu: O pledoarie realista pentru idealismul etic, Observatorul Cultural, 2001/78.

104 Lásd: Gheorghe Kovács-Eichner, Epoca contemporană şi viziunea prof. E. Nolte In: Demnitate şi Democraţie, Bukarest, 1997. 99-145.

105 Ez volt Németországban a több évig tartó, úgynevezett Historiekerstreit (a történészek veszekedése).

106 A csehországi theresienstadti náci gettó-láger átmenő láger volt, kb. 100 000 zsidót küldtek innen a különböző haláltáborokba, különösen Auschwitzba; nem olyan láger volt tehát, amelyben, mint Nolte említett könyvében írta, "néhány öreg és kiváltságos zsidó elszigetelt, de elviselhető életet élt", i. m. 510. A theresienstadti gettó-lágerről lásd az egykori fogoly, H. G. Adler, a láger irattárát is felhasználó Theresienstadt 1941-1945 című könyvét.

107 A kettőjük között 1996 és 1997 között folyó levelezést F. Furet halála után tették közzé.

108 Lásd a 49 . sz. jegyzetet.

109 F. Furet, i.. m. 176-177.

110 Uo. 407.

111 Uo.

112 Hannah Arendt álláspontjának változását lásd az 53. sz. jegyzetben.

113 Lásd a 31 . sz. jegyzetet.

114 Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român, Univers Enciclopedic, Bukarest, 1997. 354.

115 Uo.

116 Hogy Hitler stratégiai elképzelései mindig az Angliával való megegyezés felé irányultak, az már a számára egész életében irányadó, 1925-ben írt fő munkájából, a Mein Kampfból kiderült. A munka 1997-es román nyelvű kiadása első kötetének 136-137. oldalán olvashatjuk: "Következésképpen Németország számára az egyetlen lehetőség, hogy egészséges területi politikáját érvényre juttassa, új területek szerzése éppen Európában. (…) Új területeket Európában csak Oroszország számlájára lehetett szerezni. (…) Egy ilyen politika számára Európában az egyetlen lehetséges szövetséges Anglia volt (az első világháborúra utal – K.-E. Gy.). Ha egyszer a hátunkat biztosítjuk, csak Angliával lehetett volna megharcolni a németek keresztes háborúját".

Hogy Hitler gondolatban nem csupán az első világháborúra szorítkozott, az kiderül a főhadiszállásán bizalmasaival, a 40-es években az "asztal körül" folytatott beszélgetéseiből. Heinrich Heimnak, a vezérkar jogtanácsosának és H. Pickernek a háború után közölt feljegyzéseiben az áll, hogy Hitler, kifejezve elismerését az angolok önbizalmáért és képmutatásáért, amely segítségükre volt egy ilyen világbirodalom létrehozásában (és javasolva a németeknek, hogy vegyenek példát az angolokról), hangot ad annak a meggyőződésének, hogy a háború vége az Angliával való tartós barátság kezdetét jelenti majd. Lásd: Adolf Hitler: Monologe in Führerhauptquartier 1941-1944 – Aufzeichnunger Heinrich Heims, Knaud, Hamburg, 1980. 44-45. és H. Picker: Hitlers Tischgeschpräche im Führerhauptquartier, Ullstein, Berlin, II. kiadás, 1997. 79-80.

Egyébként John Lukács amerikai történész megállapította, hogy Hitler tisztelte a briteket, és már a Mein Kampfban is, mint láttuk, elítélte az 1914-1918-ban Anglia ellen viselt háborút, megfogalmazva azt a véleményét, hogy a terjeszkedő háborúnak már akkor Oroszország ellen kellett volna irányulnia. (Lásd: J. Lukács: Churchill und Hitler – ein Zweierkampf , Stuttgart, 1992. 33.)

Mindez, szerintünk, meggyőző módon cáfolja Florin Constantiniu tételét, mely szerint Hitler Angliában és nem Oroszországban látta volna a fő ellenséget. A Napóleonra érvényes tételt nem lehet érvényesnek tekinteni Hitler esetében, akit a keleti "élettér" rögeszméje tartott megszállva.

117 Lásd az 50 . sz. jegyzetet.

118 Florin Constantiniu (akárcsak egyébként Wolton) semmit nem említ az idézett műben a von der Schulenburg német nagykövet 1939. május 25-én, Ribbentrop külügyminiszter megbízásából Molotovnak küldött jegyzékéről: "A lengyel probléma tisztázása esetén (?), bármilyen formában történik is az meg, figyelembe fogjuk venni a szovjet érdekeket". (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) Ugyanezt megismétli Németország egyik képviselője 1939. július 26-án, és maga Ribbentrop 1939. augusztus 3-án. (Lásd: W. L. Shirer, i. m., német fordítás, 1961. 457-459. és 466-468.)

119 A "Hossbach jegyzőkönyv" létezéséről és tartalmáról Nolte is említést tesz (i. m. 279.), elítélve Hitler akkori, a saját szempontjából "egyoldalúnak" tartott álláspontját.

120 Istoria românilor, Enciclopedica, Bukarest, 1998. 447.

121 Mihail Sturdza: România şi sfirşitul Europei, Fronde Kiadó, Gyulafehérvár-Párizs, 1996. 68-69.

122 Constantiniu maga is elismeri könyvében, hogy 1940. május 28-án Berlin határozott választ adott: a Romániával határos országok revizionista kéréseiről való tárgyalás a két ország (Németország és Románia) közötti szoros kapcsolatok kialakításának elengedhetetlen feltétele. Lásd: Florin Constantiniu, i. m. 371.

123 I. m. 361.

124 "Gheorghe Brătianu, akinek demokratikus meggyőződése minden vitán fölül áll." I. m. 156.

125 Mihail Sturdza, i. m. 88-90., 93-95. és 109. Itt Gheorghe Brătianu Nicolae Titulescu elleni intrikáiról van szó.

126 Hitler 68 találkozója, 1939-1944, Magvető, Budapest, II. köt., 53.

127 Leon Volovici: Ideologia naţionalistă şi "problema evreiască" în România anilor 30, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 74-75.

128 Figyelemre méltó, hogy az említett tanulmány 119. pontja Gheorghe Brătianut úgy említi, mint a Nemzeti Liberális Párt elnökét, aki azonban voltaképpen ennek a pártnak egy szakadár, Georgista Párt nevű csoportját képviselte. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy ennek, az általunk alapvetően dokumentáltnak tartott tanulmánynak a megállapításai Gheorghe Brătianu álláspontjával kapcsolatban semmiképp sem igazolják a mélységesen embertelen bánásmódot, amelynek a tudós Brătianut a kommunista rendszer kitette, azt a bánásmódot, amely halálát okozta a máramarosszigeti börtönben, 1952-53 telén.

129 François Furet, i. m. 406.

130 Uo. 527.

131 Uo. 528.

132 Uo.

133 Uo. 380.

134 G. Soros: Criza capitalismului global – societatea deschisă în primejdie, Polirom, Iaşi, 1999. Furet a szabad piacgazdaság önszabályozó lehetőségeire gondol; az elmélet megalkotója a 18. századi, jelentős angol közgazdász, Adam Smith volt.

135 Lásd a 93. sz. jegyzetet.

136 A gondolatot Kitagawa fejtette ki, akinek könyve román fordításban, Bukarestben is megjelent.

***

(Az eredeti román nyelvű tanulmány címe: "Gândirea unica" – de la mistificarea trecutului la apologia prezentului. Megjelent a szerző magánkiadásában: Gh. Kovács-Eichner: Din avatarurile "gândirii unice". Eseuri si articole polemice, Kolozsvár, 2002, illetve magyarul: Kovács Eichner György: a Manipuláció a posztkommunista korszakban, Kolozsvár, 2002. Fordította: Hadházy Zsuzsa.)

"…manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen" – vélekedik a neves brit marxista történész az önéletírásának megjelenése alkalmából a The Observerben közölt interjúban.

Eric Hobsbawm egyike a legjelentősebb angol történészeknek. Hosszú és eseménydús életében a huszadik század nagy eseményei tükröződnek vissza. Az imperializmus, a fasizmus vagy a kommunizmus felemelkedése nemcsak könyveinek témáját adják, de életútjának mérföldköveit is jelentik – ezek tették Hobsbawmot "életfogytig kommunistává". A történész nemrégiben tette közzé önéletrajzát. Az alábbi, sok témát érintő beszélgetésben, amelyet Tristram Hunttal, egy fiatal brit történésszel folytatott, Hobsbawm kifejti, hogy miért hisz még ma is a haladás szellemében mint a boldogság felé vezető legyenesebb útban. Az interjú a The Observer 2002. szeptember 22-i számában jelent meg.

*** 

 

Tristram Hunt: Ön történészi munkájának legtöbb termékét tudatosan nemcsak a tudományos köröknek, hanem egy szélesebb közönségnek is szánta. A történelem iránti közérdeklődés drámai mértékben újjáéledt: minden eddiginél többen olvasnak történelmi munkákat, látogatják az emlékhelyeket, nézik a történeti témájú tévéműsorokat. Ám újabban ön felhívta a figyelmet egyfajta "állandó jelen" veszélyére is: egy olyan új nemzedék megjelenésére, amely meglehet, rengeteget tud a múltról, de nemigen érez kontinuitást vele, nem talál a múltban semmiféle identitást. Vajon a történelem csupán egy merőben átmeneti korszak fogyasztható termékévé vált?

Eric Hobsbawm: Nos, nem csupán a saját elhatározásomon múlt, hogy a szélesebb közönség felé fordultam. Én ezt egy hosszú angol tradíció részének tekintem. Végül is ez egy olyan ország, ahol még a legnagyobb gondolkodók – Adam Smith-től Charles Darwinig, hogy csak kettőt említsünk – is kifejtették nézeteiket ennek a közönségnek. Számomra az ideális olvasó talán nem a szakember, hanem az olyan művelt ember, aki ki akarja ismerni a múltat – kíváncsi a múltra, és meg akarja érteni, hogy miért és miként fejlődött világunk olyanná, amilyennek ma ismerjük. És persze, hogy hová tartunk. Mindez a Marxista Történészek Mozgalmának célja is. Szembeszálltunk a két háború között uralkodó szemlélettel, amikor a történészek a színvonalat féltve, nemigen voltak hajlandóak "leereszkedni" a tömegekhez. Csupán néhányuknak volt annyi bátorsága, mint G. M. Trevelyannek vagy A. J. P. Taylornak, akik megtették ezt, vállalva hogy azt mondják róluk: nos, természetesen, alább adták a mércét.

Manapság egyre többen művelik a csináld-magad-történészkedést is. Ennek művelőit többnyire saját családjuk története foglalkoztatja. A családtörténet és a családfa-kutatás demokratizálódott. Hogy ezzel magyarázható-e az életrajzok és önéletrajzok iránti hatalmas érdeklődés? Talán igen, talán nem. Nekem azt mutatja, hogy a történelem az emberi élet elidegeníthetetlen része.

Ez annak a két alapelvnek a kritikája, amelyeken a modern társadalom nyugodni látszik. Az egyik olyan problémamegoldó képességet tulajdonít a technológiának, amelynek fényében a múlt teljesen irrelevánsnak tűnik. A másik a fogyasztói társadalom vedd-meg-azonnal-mentalitása. Gyakorlati okokból a történelem egyikbe sem illeszkedik – hacsak nem afféle dekorációs elemként. Szóval, az emberek nagyon is jól tudják, hogy nem erről van szó. A múltban gyökereznek, onnan nőnek ki. És én úgy látom, hogy ez – még ha nincsenek is tudatában – egyfajta tiltakozás egy olyan társadalommal szemben, amely el akarja őket szakítani a múltjuktól, és el akarja szigetelni őket egymástól is.

T. H: Ebben a mostanában felpezsdült történetírásban rengeteg szó esik az angol és a brit identitásról. Önéletrajzából erősen érezhető az ön ragaszkodása Angliához, ahhoz, ahogyan az angolságot felfogja. Nem gondolja, hogy a brit gyökerek és identitás kérdései iránti közlelkesedés egyfajta intellektuális visszavonulást illusztrál? Úgy tűnik, hogy visszatérünk a nemzetállam-központú történelemhez és az identitásunkkal kapcsolatos bizonytalan érzésekhez.

E. H: A nemzetállami történetírás talán a mai történettudomány legpusztítóbb nyavalyája, hiszen a világot nem érthetjük meg a nemzetállamiság kereteiben. Ugyanakkor viszont rettentő nehéz kitörni belőle, hiszen az oktatás alapvetően az államokhoz kötődik.

Az angolsággal foglalkozó történelemről szólva…, végül is meg tudom érteni, de némileg aggasztónak tartom, mint ahogy mindenfajta identitástörténetet annak tartok. Az identitás nem lehet megfelelő kiindulópont a történeti vizsgálódások számára. Az angolok számára ez egy új probléma, és a megjelenése részben a globalizációnak, de még inkább a birodalom hanyatlásának és eltűnésének tulajdonítható. Mindkét jelenség arra sarkallja az angolokat, hogy angolságukat meghatározzák.

A brit tradíció egy része alaposan különbözött a legtöbb más nemzeti hagyománytól: mi tulajdonképpen büszkék voltunk arra, hogy kevert nép vagyunk. Mindenki hangsúlyozta, hogy lám, a nagyanyám ír volt, a nagynéném walesi, és így tovább. Nem kellett válogatni – ez is, az is belefért. De azt hiszem, hogy ez a probléma hasonló ahhoz, amivel annak idején a spanyoloknak vagy az oroszoknak is szembesülniük kellett – ez egy prenacionalista politikai tudat.

T. H: Az ön egyik legjelentősebb tudományos teljesítménye a nemzeti tradíciók megteremtésével foglalkozó munkássága volt. Az újjáéledő nacionalizmus korában, amikor egyre fontosabbá válik az identitás, úgy tűnik, hogy egész sor új hagyományt fedeznek fel pusztán politikai, szektariánus vagy etnikai okokból. Nem teszi ez még fontosabbá a történésznek mint a mítoszok leleplezőjének a szerepét?

E. H: Pillanatnyilag az a nyugtalanító, hogy magát a történelmet – ideértve a tradíciókat is – tömegméretekben gyártják. Az elmúlt három évtized során robbanásszerűen terjedtek a különféle történelmi emlékhelyek és múzeumok. Mindennek tetejébe, különösen a kommunizmus szétesése óta egy sor új állam létrejöttének vagyunk tanúi, amelyek mindegyike saját történelmet igyekszik teremteni, hogy bebizonyíthassa saját fontosságát. És ez csak úgy megy, ha kitalálsz vagy összegereblyézel magadnak egy múltat. A legkirívóbb példát erre Horvátország szolgáltatta, ahol az új állam megteremtője, Franjo Tudjman – aki hivatásos történész volt – maga kreált egy hamis hagyományt. Egyszóval manapság se szeri, se száma azoknak, akik történelmeket találnak ki, akik hazugságokat terjesztenek a múltról, főként azért, mert a múlt tulajdonképpen nem érdekli őket. Igazából csak az a fontos számukra, hogy a közönségük elégedett legyen. Manapság történészekre, és különösen szkeptikus történészekre nagyobb szükség van, mint valaha.

T. H: Martin Amis új könyvében, a Koba The Dread-ben (Koba, a rettenetes) azzal vádolja a brit baloldalt – és személyesen önt is -, hogy nem ítélték el a Sztálin által elkövetett atrocitásokat. Önéletrajzában ön plasztikusan ábrázolja egy hívő kommunista szűklátókörűségét a negyvenes és az ötvenes években, akit kötött a pártfegyelem, és vonakodott hinni "annak a néhány embernek, aki elmondta, amit tudott" Szovjet-Oroszországról. Ám emellett hangsúlyozta azt is, hogy milyen történelmi körülmények között lépett be a kommunista pártba – írt a fasizmussal vívott utcai harcokról a harmincas évek Berlinjében, és az októberi forradalommal szemben élő erős idealista kötődéseiről. És akkor még nem beszéltünk arról a szélesebb történelmi összefüggésről, hogy a Szovjetunió egészen a hetvenes évekig követhető gazdasági és politikai modellnek tűnt sok nyugati számára. Nem gondolja, hogy a "kommunizmus bűneiről" folytatott mai vitákban ez a történelmi összefüggés mintha már nem lenne jelen?

E. H: Az Amis Sztálin-felfogásával való vitákat inkább másokra hagynám. Én nem voltam sztálinista. Kritizáltam őt, és sehogyan sem értem, hogy mindazt, amit leírtam, hogyan lehet Sztálin védelmezéseként értelmezni. De mivel 1956 előtt két évtizedig a kommunista párt lojális tagja voltam, és ezért hallgattam egy egész sor olyan dologról – hiszen volt, amit tudtam vagy gyanítottam a Szovjetunióról -, amiről beszélni kellett volna, nem akarok egy olyan könyvet kritizálni, amelyik fényt derít Sztálin egynémely rémtettére. Ez nem egy eredeti könyv, és nem is túl fontos. Semmi olyan dologgal nem rukkol elő, amit eddig ne ismertünk volna, leszámítva, persze, Amis apjához fűződő kapcsolatát. De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy magam vagy a hozzám hasonló emberek bármilyen módon is védelmezni kívánnánk a védelmezhetetlent.

T. H: Amis azokat a baloldaliakat kritizálja, akik elvetnek mindenfajta morális párhuzamot a nácizmus és a kommunizmus között, azzal érvelve, hogy az utóbbi egy magasabb társadalmi ideál nevében követett el atrocitásokat, és szemben állt a fajirtással. A Szovjetunióban a halálos áldozatok mögött túlnyomórészt nem politikai vagy faji okokat kell keresnünk, hiszen a gazdaságpolitika által okozott éhínség számlájára írhatóak. Mint ön is megfogalmazta Sztálinról írva: "Félelmetes pályafutását nem érthetjük meg másként, csak ha a kommunista társadalom utópiája után folytatott makacs, könyörtelen hajsza összefüggéseiben nézzük". De maradjunk még egy kicsit az idealizmus kérdésénél! Ön 1956 után is a párt tagja maradt, részben a bukás miatti szolidaritásból, részben egy társadalmi ideálban való hitétől vezérelve. Még ma is vonzza a társadalmi tökéletességről alkotott, a Felvilágosodás korában gyökerező idea, vagy megbékélt az ember korlátozott lehetőségeivel – amit az ön barátja, Isaiah Berlin "az emberi ácsolat görcseinek" nevezett?

E. H: Hogy miért maradtam a kommunista párt tagja, az nem a kommunizmust érintő politikai kérdés, hanem életrajzi probléma. Nem azért, mert idealizáltam az októberi forradalmat – nem szokásom az idealizálás. Az ember nem áltathatja magát azokkal az emberekkel vagy dolgokkal kapcsolatban, amelyek meghatározták az életét. Számomra ezek egyike a kommunizmus, és igyekszem nem áltatni magam vele kapcsolatban, akkor sem, ha lojális voltam hozzá és az emlékéhez. A kommunizmus jelensége, akárcsak azok a szenvedélyek, amelyeket felszított, a huszadik század specifikus jellemzői. A fejlődés keltette nagy remények társultak az ember tökéletesedésének tizenkilencedik századi elképzelésével, valamint azzal a felismeréssel, hogy a burzsoá társadalom, amelyben élünk – lett légyen bármilyen hatalmas és sikeres is -, nem működik jól, sőt, bizonyos esetekben úgy tűnt, hogy a szétesés szélén áll. Amikor azután valóban szétesett, iszonyatos dolgokat szabadított el.

Nem hinném, hogy ez a mozgalom mint olyan, újjáéledhetne – különösen globális szinten nem, hiszen elmúlt az a sajátos történelmi pillanat, amelyhez kapcsolódott.

T. H: Megvitatta ezeket a téziseit Isaiah Berlinnel is?

E. H: Kedveltem Isaiah Berlint – gyakran ebédeltünk együtt. Jól kijöttünk egymással, hiszen remek barát volt, elbűvölő, kedves ember. Ám különös módon igen ritkán bonyolódtunk a köztünk lévő vitás kérdések megbeszélésébe.

A legfőbb nézeteltérésünk talán az volt, hogy én nem tekintettem őt afféle Felvilágosodás-kori liberálisnak. Éppen ellenkezőleg: a világot csak az egyének és a különféle csoportosulások szempontjából szemlélte. Vagyis nem látta a világot. Az én véleményem szerint, akármilyen korlátai is voltak a tizennyolcadik századi Felvilágosodásnak, a fő alapelv, amelyen nyugodott, éppen az volt, hogy minden ember számára fejlődést vagy jogokat követelt. És úgy látom, éppen ez az, amiben ő nem hitt. Úgy vélte, hogy mindez csak a lehető legrosszabb eredményre vezethet. És oda is vezetett, például a Szovjetunió esetében.

T. H: Ami engem meghökkentett az önéletrajzában, hogy életfogytiglani kommunista párttagsága dacára milyen ellenségesen viszonyult a Militant irányzatához, amely a nyolcvanas években igyekezett a Munkáspártot befolyása alá vonni. Hiszen ön – elvtársai legnagyobb mérgére – Neil Kinnock pártmodernizációs elképzeléseinek elszánt támogatójává szegődött, és az 1992-es választások napját "élete legszomorúbb és leginkább kétségbeejtő politikai tapasztalatának" nevezte. Még Tony Blairnek is nekitámadt, akit "nadrágos Thatchernek" titulált. Biztos ön abban, hogy az Új Munkáspárt Kinnock modernizációs törekvéseinek eredménye?

E. H: A legtöbb kommunista, és tulajdonképpen a legtöbb szocialista sem értett egyet akkoriban, a nyolcvanas években azzal a maroknyi emberrel – köztük velem -, akik kijelentették, hogy a dolgok nem mehetnek tovább az addigi módon, és a Munkáspártnak más irányt kell vennie. Persze, mi egy megreformált Munkáspártban gondolkodtunk, és nem egyszerűen mindannak a feladásában, amit a Munkáspárt addig képviselt. Egyértelmű, hogy bármilyen munkáspárti kormányzat, legyen bármennyire is felhígítva, jobb egy jobboldali kormánynál, mint azt az USA példája is mutatja. De abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy el tudom fogadni azokat a munkáspárti miniszterelnököket, akik hadurakként – ráadásul afféle másodhegedűs kardcsörtetőkként – hajszolják a dicsőséget. Ezt már nem veszi be a gyomrom.

T. H: Most, hogy Lionel Jospin vereséget szenvedett Franciaországban, lát ön más járható utat a balközép kormányzatok számára, mint a "Harmadik Út"? Úgy véli, hogy a harmadikutas koncepciónak van valamiféle intellektuális érvénye?

E. H: A "Harmadik Út" térképészeti és nem politikai terminus. Két önkényesen kijelölt pont között húzódik valahol. Elvileg ott van, egyrészt, a totálisan központosított parancsuralmi gazdaság, a másik oldalon pedig az államtalanított szabadpiac teljes anarchiája. Nos, mint tudjuk, az elsőt mindenki elutasítja, az nem is létezik, illetve amikor megpróbálták megvalósítani, kiderült hogy nem működik – egyszóval ma már nem számít. Ám ahelyett, hogy e két véglet között középúton maradna, az úgynevezett "Harmadik Út" érezhetően egyre inkább a szabadpiaci megoldás felé kanyarodott. Most mintha kicsit visszaigazították volna, de a múltban ez nem volt így.

T. H: Ebben az összefüggésben nézve, csalódott ön Gordon Brownban, aki a radikális szocializmustól indult el, és tudományos kutatásainak tárgya Jimmy Maxton pályafutása volt?¹

E. H: Tudom, honnan jött Gordon Brown. Azt is látom, hogy hová akar eljutni, és ezért megbízom benne. A kormány néhány más tagjánál egyikben sem lehetek biztos – pedig közülük többen is baloldalibbak voltak, mint én.

T. H: Ez egy érdekes probléma. Azt a kommunista párti viselkedésmódot, amit ön is leír – a pártfegyelem szükségességét, a "vonalhoz" való ragaszkodást és bármiféle kritika elutasítását -, néhányan az Új Munkáspárt kontrollálási mániájában látják visszaköszönni. Nem találja ironikusnak a kommunista párti viselkedés ezen aspektusainak megjelenését az Új Munkáspárt berkeiben?

E. H: A kommunista párt soha nem volt képes bármit is elérni a politikában. Az egyetlen terület, ahol terük nyílt a cselekvésre, és amely nagymértékben passzolt is a párthoz, az a szakszervezeti szféra volt. A szakszervezetek is hittek a fegyelemben: ha egyszer egy döntés megszületett, akkor tetszett, nem tetszett, mindenkinek ahhoz kellett tartania magát. Ugyanez jellemzi a mai ultrabaloldalt, amelynek semmiféle politikai jelentősége nincsen, ám a szakszervezetekben még jelen van.

Azok, akik valamikor a mindenféle trockista áramlatok valamelyikéhez tartoztak, vagy a kommunista párt tagjai voltak, mind tettre kész emberek voltak, akik olyan mozgalmakban találták magukat, amelyek nemigen adtak teret tettrekészségüknek; én igazán nem kárhoztatom őket azért, hogy saját politikai érdekeiket szem előtt tartva, oda húzódtak, ahol akciókra nyílt lehetőség.

T. H: A szeptember tizenegyedikei merényletek és az al-Kaida amerikaellenes hadjárata megbontotta a huszadik századi katonai és diplomáciai rend biztosnak hitt alapzatát. A nemzetállamok előtti fundamentalizmus újraéledésének vagyunk tanúi, amikor a vallási és a kulturális ortodoxia túllép a "nemzeti" érdekeken. Önéletrajzában ön arra utal, hogy az al-Kaidához hasonló csoportok megerősödése részben a szociáldemokrácia meggyengülésének, a kommunizmus széthullásának az eredménye. Egyetért ön Terry Eagletonnal, hogy az ilyen vallási fundamentalisták sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a kapitalista világra nézve, mint amekkorát a szocializmus valaha is jelentett? Úgy tűnik, hogy a Nyugat, a szocializmussal szemben a barbarizmust választotta?

E. H: Nos, Afganisztánban mindenképpen a barbarizmust választották a szocializmus helyett. ők pénzelték az al-Kaidát (a tálibokat), mégpedig elsősorban azért, mert jobbnak látták, mint a kommunizmust. Én nem hiszem, hogy a kommunizmus lett volna rosszabb.

Nem gondolom, hogy az al-Kaida vagy a fundamentalizmus lenne a fő veszély a kapitalizmusra nézve. A kapitalizmus együtt tud élni ezekkel; sőt profitálni is fog belőlük. Az iszlám fundamentalizmus nem veszélyes, már csak azért sem, mert semmiféle háborút nem képes megnyerni. Ha meg akarjuk érteni a mai helyzetet, abból kell kiindulnunk, hogy szeptember tizenegyedike nem fenyegette az USA-t. Rettenetes emberi tragédia volt, amely megalázta Amerikát, de az ország semmiféle szempontból sem lett gyengébb a merényleteket követően. Négy-öt ilyesféle támadás semmit nem fog változtatni az USA helyzetén, relatív világhatalmán. A széthulló szociáldemokráciára és a növekvő fundamentalizmusra jó példa India, ahol a kormányzat elfordult a nyugatosítástól, a világi, toleráns demokratikus társadalomtól, a szocialista társadalomtól, hogy egyfajta hangsúlyozottan hindu társadalmat állítson a helyükbe.

T. H: Amit nagyrészt hamisított történelmi alapokra építettek.

E. H: Teljes mértékben. Az összes indiai tankönyvet átírják, csakhogy egy "hindubb" múltat kreálhassanak maguknak. És ez a "hindubb" múlt egyenlő a keresztények és a mohamedánok elleni pogromokkal, a demokrácia, az igazság és a világi társadalom elvetésével.

T. H: Ön úgy jellemezte a huszadik századot, mint a példátlan brutalitás korszakát. A huszonegyedik század hajnalán az USA úgy rátelepedett a világra, mint előtte szinte semmilyen más egyeduralkodó. Korábban ön arról is beszélt, hogy az USA forradalmi öröksége miként ad mindennek egyfajta önhitt, fennhéjázó töltetet. Vajon most, hogy Bush az elnök, ez jelentené a legnagyobb veszélyt a világ stabilitására nézve?

E. H: Bármilyen hatalom, amely elég erős lehet a világ meghódításához, veszélyt jelent minden más hatalomra. Az USA ilyen hatalom volt, ám ötven évig bizonyos mértékig ellenőrizhető maradt. Viszont egy olyan hatalom (a Szovjetunió) tartotta kordában, amit a legtöbb nyugati egyáltalán nem nézett jó szemmel. Csupán a franciák vélték mindig úgy, hogy szinte bármiféle nagyhatalom, amely kicsúszik az ellenőrzés alól, veszélyt jelent. Ma a franciák nem elég erősek ahhoz, hogy bármit is tehessenek, de azért fenntartják racionális hagyományaikat.

Amerika egy propagandista világhatalom. Ilyen volt az 1789-es Franciaország, ilyenek voltak a kommunista országok, és most ilyen az Egyesült Államok is, amely egy "forradalmi" rezsim. Ha képessé válsz kiterjeszteni a befolyásodat, akkor óhatatlanul birodalomként végzed. Ez történt a franciákkal Napóleon alatt. Hiába hangoztatták, hogy egy sor jó dolgot vezettek be az általuk elfoglalt országokban, a világ többi része ettől még továbbra is megszálló hatalomnak tekintette őket. Szemben a Német Birodalommal, amelynek egyáltalán nem volt szándékában bármiféle jót tenni, a franciák – akárcsak az oroszok vagy ma az amerikaiak – ideáljaik erőltetésével jót akartak tenni. Az amerikaiak most abba a helyzetbe kerültek, mint a franciák a napóleoni korszakot követően. Az érvek pro és kontra igen hasonlóak az akkoriakhoz. De többé már nem szólnak érvek a francia forradalom elveinek terjesztése mellett.

Az amerikaiak arra használták szeptember tizenegyedikét, hogy kinyilvánítsák: ők az egyedüli hatalom, amely uralhatja a világot. Nem világos, hogy ezen kívül még mit akarnak elérni. Az iraki háborúnak semmiféle racionális indítéka nincs. Az Egyesült Államok kénytelen lesz megtanulni, hogy még az ő hatalma sem korlátlan. Némi szerencsével be fogja ezt látni, ám még csak most látott hozzá a tanuláshoz.

T. H: A diplomáciai bizonytalanság egyik fő oka a Saron-vezette Izrael tevékenysége. Ön a kései negyvenes évek cionistáival szemben mindig afféle világháború-előtti kozmopolita zsidóként jellemezte önmagát. A baloldalt és a korai cionizmust összefűző szoros kapcsolatok dacára ön sohasem tűnt különösebben lojálisnak Izraellel szemben. Különbözik ön ebben Isaiah Berlintől?

E. H: Én sohasem voltam cionista. Amikor Izrael létrejött, vagy a zsidók ott letelepedhettek, többé nem volt érvényes a zsidók eltűnésére figyelmeztető ideológia. Soha nem pártoltam azokat, akik Izrael lerombolását vagy megalázását kívánták. Zsidó vagyok; ám zsidónak lenni nem jelenti a cionizmus támogatását, és még kevésbé Izrael állam mostani, katasztrofális és gonosz politikájának igenlését. Ez a politika egyenesen elvezet a megszállt területeken végrehajtott etnikai tisztogatásokhoz – hiszen az országot ma kormányzó pártok hivatalos ideológiája szerint Isten Júdeát és Szamariát a zsidóknak adta. Az a határozott véleményem, hogy a zsidóknak be kell látniuk: lehet valaki zsidó anélkül, hogy támogatná Izraelt.

Tudom, hogy Isaiah kétségbeejtőnek találta azt az utat, amelyre Izrael a Likud uralma alatt lépett. Bizonyos értelemben ez ugyanazt jelentette számára, mint nekem a sztálinizmus természetének felismerése. Mondtam is neki, hogy talán most már érti, hogyan is érzem magam. Egy olyan embernek, aki hitt az emberiségben és a judaizmus humanizmusában, szörnyű volt látni, hogy Izrael milyen irányba tart. Ám ő mégis hitte, hogy nem fordíthat hátat Izraelnek. Izraelhez való viszonyát zsidó identitása határozta meg, hiszen abban hitt, hogy a zsidóknak egy nemzetben kell tömörülniük.

T. H: Végezetül, vajon a jövő Eric Hobsbawmja, aki 2017-ben fog megszületni, tanúja lesz-e olyan "érdekes időknek", mint ön a huszadik század folyamán?

E. H: Remélem, nem. Ám nemigen várok sok jót az előttünk álló három-négy évtizedtől (nagyrészüket persze amúgy sem fogom már látni). De úgy gondolom, sokan osztják pesszimizmusomat a közvetlen jövőt illetően.

 

(Fordította: Konok Péter)

 

Jegyzet

 

1 Gordon Brown: a Blair-kormány pénzügyminisztere. James Maxton a Független Munkáspárt (ILP) glasgow-i szervezője volt. 1914-ben szolgálatmegtagadásért börtönbe zárták. 1922-1946-ig az ILP parlamenti képviselője, 1926-1931-ig, valamint 1934-1939-ig a párt elnöke. (A ford.)