Szociomentális töprengések egy németországi történeti kiállítás kapcsán.

Tanulságos képet fest Hannes Heer és munkatársai – viszontagságoktól, rosszindulatú félremagyarázásoktól sem mentes – úttörő jelentőségű kiállításrendező vállalkozásáról, a Wermacht 1941 és 1945 közötti bűntetteinek bemutatásáról Samson Madievski németországi történész az Eszmélet 55. számában. Valódi mentálhigiénés missziót teljesítenek ők, hiszen a nemzeti önazonosság dimenziójában az egyéni lelkiismeret és a közös(ségi) felelősség kérdéseivel szembesítik honfitársaikat (és nyilván saját magukat). Nagyon okosan lényegében a látogatókra bízzák annak eldöntését, hogy számon kérhetők-e (s ha igen, mennyiben) a III. Birodalom hadseregének katonáin a náci háborús bűncselekmények. Az óvatosság indokolt, a javasolt-sugallt megközelítés pedig árnyalt, hiszen a "tiszta Wermacht" legendája mögött ott húzódik a – diktatórikus módon – visszaállított általános hadkötelezettség Németországa, amelyben természetszerűen nem tudakolták meg az akkori felnőtt korú, alkalmasnak ítélt férfiaktól (mint ahogy a többi sorozó államban sem), óhajtanak-e mundért ölteni. A válaszadás nem könnyű, de a mai német valóságban fontosnak számít, hogy ki-ki önmaga kínlódja ki az általa elhordozható feleletet. Ugyanis, legalábbis az uralkodó vélekedés szerint, az ekként megszerezhető sok-sok individuális hitelesség egy olyan társadalmi mentális fedezetben összegződik, amely talán némi garanciát nyújt a totalitarizmus, az önkény esetleges jövőbeli felülkerekedésével szemben. Mindezek miatt vállalták a szervezők a vesszőfutást, aztán az átmeneti visszavonulást (a kiállítás ideiglenes szüneteltetését és átszerkesztését) meg az újraindítást, elviselve az azóta sem mindig "építő" kritikát. Szerencsére azonban a bejegyzett látogatói visszhangok túlnyomó többsége támogató-helyeslő, számuk felülmúlja az utcákon randalírozva tiltakozókét. Levonható a következtetés: e tudatgondozói tett Németországban mindenképpen hasznosnak és eredményesnek bizonyult. És ez az a pont, ahol bennünk, magukat magyarnak (és magyarnak is) tartó emberekben felmerül a gondolat (főleg az első magyar irodalmi Nobel-díjat fogadó honi hadonászás láttán): nálunk, a mi hazánkban, mi a helyzet az ugyanezen, illetve hasonló problémák terén?

A választ a csatlakozó érzések rejtik magukban. Legtöbb polgártársunk, ha eszébe jut (pláne, ha eszébe juttatják!), hogy vajon miként élték meg szülei-nagyszülei (és az őket körbeölelő rokonok) a Nagy Történelmet, hogy ki mit csinált egy-egy éles kanyar (szebben mondva: sorsforduló, rendszerváltás stb.) idején, hát igencsak zavarba jön. És úgyszintén, ha a saját életútját futja újra képzeletben ebből a szempontból. Az első komoly zökkenő a nemtudás. Mert a leggyakrabban arra jövünk rá, hogy fogalmunk sincs, mit tett a nagyapa, nagymama, mit "léptek" a szülők ekkor vagy akkor, s miként teltek hétköznapjaik. Nem keveseket egyszerűen zavarba hoz a nagyszüleik foglalkozására történő rákérdezés! De az is kényelmetlenséget jelent, ha tudunk valamiről. Ugyanis az éppen regnált hatalomtól/kurzustól függően, hol az I. világháborús tűzkeresztes ősünktől feszengünk, hol a valamikori Tanácsköztársaságot védő vöröskatona nagyapát tüsténkedjük eldugni. Nem beszélve arról, amikor az derül ki, hogy mindkettő a mi nagypapink (dédpapink stb.). Ki, mi volt a Horthy-rendszerben? – ez a következő akadálypálya az emlékezésben. Ezután pedig jönnek sorra a legkeményebb lenyomatai a már egyre gyászosabb Történelmi Időknek. Az átéléshez, a "szemléltetéshez" elegendő néhány jól irányzott kérdés: Hogyan értékelték az akkor felnőtt korú őseink a zsidótörvényeket? Mit gondoltak elődeink Hitlerről? Irigykedtek-e a zsidókra (ha nem voltak azok)? Amennyiben zsidónak minősültek, miként vélekedtek a gojokról? Beengedték-e tudatukba, figyelmükbe a városok-falvak szegényeit? Volt-e fogalmuk a proletárlétről? Ki hogyan létezett a fronton, a munkaszolgálatban, a gyűjtőtáborban, avagy deportáltként, illetve keretlegényként? Vagy (többféle sorsba helyezve magunkat): "Miért ne sajogna, hogy apámat elkergették szülőföldjéről, s ennélfogva unokatestvéreimtől az államhatár választ el? – holott arrafelé szintén magyarul szólnak! Emberek azok egyáltalán, akik röhögve álltak sorfalat, amikor a gettóba hajtottak bennünket? – pedig némelyik, ez meg az a ‘néni' és ‘bácsi', születésem óta ismerte családunkat, s korábban szeretetet, tiszteletet, megbecsülést mutatott irántunk! Milyen alapon sirassam Pozsonyt, Kassát, Kolozsvárt? – amikor a lembergi hős nagyapámat, akit a vasgárdisták se voltak képesek eltántorítani magyarságától, a Szentkorona jegyében lökték az auschwitzi marhavagonba! Hogy hagyhatták a nagymamámék, hogy mint a birkákat a mészárszékre, úgy tereljék őket a gázba? Szégyellem, hogy ilyen gyáva őseim voltak, hogy ennyire gyáva családba születtem! Hogy tudott apám vakon hinni Rákosiban és társaiban? Nem undorodtak a szüleim 1956 után engedelmeskedni Kádár hatalmának? Szégyellnem kell-e, hogy jót is láttam/látok a szocializmusban? Miért baj, hogy magyar vagyok? Jaj, mit tegyek, ha mások is megtudják, hogy egyik-másik elődöm nácibarát/nyilas/ávós/pufajkás/háromperhármas volt? Mi lesz, ha barátaim előtt kiderül, hogy a családunk felmenői között zsidó található? Hogy hallgassam el, hogy a kedvesem/feleségem, barátom/férjem, bár nem látszik rajta, cigány/magyar/paraszt/proli? Sorjáznának ám a kérdések, pedig még csak fel se térképeztük rendesen a közeltörténelmet, a maga lelket szaggató, gerincet próbáló szubjektív dilemmáival. Megkockáztatom (egyetértve Buda Bélával, Hankiss Elemérrel, Popper Péterrel, Veér Andrással stb., akik korábban már felvetették): országunkban a történelem egyéni megtapasztalását kísérő érzések zöme valószínűsíthetően negatív, s azok gyakorta elbizonytalanító gondolatokkal társulnak. Ezek az érzések és gondolatok ahelyett, hogy büszkeséggel, örömmel töltenének el, zavart, kételyt keltenek, titkolni késztetnek. Nem gazdagítanak, nem feltöltenek, hanem pusztítanak, kisebbítenek. Nem kisimítják a lelket, hanem őrlik. Folyamatosan, eltagadottan, sokszor a tudat leghátsó sarkába űzve, de őrlik. Feldarálják a személyiséget – ha megengedjük. Ha nem vesszük fel a kesztyűt addigi önmagunkkal szemben (vö. – témánk legaktuálisabb irodalmát véve – Kertész Imre munkái).

Meggyőződésem, olyannyira közös ügyünk ez és olyannyira ágas-bogas ez az egész hóbelevanc, továbbá olyannyira aktuális, vagyis olyannyira cselekvésigényes, hogy érdemes tételszerű koncepció megfogalmazásába vágni. Az alábbiakban tehát tisztelettel közreadom a fenti dolgokkal kapcsolatos álmomat, egyfajta munkamemorandum formájában.

*** 

 

 

"Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele?"
(Ezékiel 18, 2.)

"Az emlékezet visszaigénylése – felelősséggel és gyásszal"
című nemzetbékülési program

(tematika és metodika)

 

Néhány esztendősre tervezett, civil, ám az állam, a parlamenti pártok és a bejegyzett egyházak által támogatott nekibuzdulásról van szó (az állampolgári nemzetkép szociomentális javításáért), kiemelt figyelemmel kinek-kinek elődei közül a holokauszt mártírjaira, valamint e borzalom hóhérjaira, továbbá "csendestársaira" és eltűrőire, de nem megfeledkezve egyetlen magyar család egyetlen XX. századi tragikus veszteségéről – így a doni katasztrófa és az ÁVO-önkény halottairól – sem; s mivel még az elgonoszult emberős is veszteség, e program mindenkit vár…

1. Magyarország egyik legidegesítőbb megoldatlansága a legutóbbi száz év meghatározó eseményeinek, folyamatainak és időszakainak – különösen a holokausztnak – értékzavaros, sőt adott esetben-tárgyban civilizációt roncsoló értelmezése az egyénenként birtokolt nemzeti emlékezetben, meg az ezeket érintő részleges vagy szinte teljes nemzeti emlékezetvesztés, illetve emlékezéshiány (és nemritkán tagadás, emlékezettörlés).

2. A történelem, a társadalmi környezet, a hatalmi-életmódbeli-létfenntartási-kulturális viszonyok megéléséből fakadó alapérzések nagyrészt rosszak, s – főleg a zsidó-nemzsidó/"idegenlelkű"-magyar (és még cigány-nem-cigány, pesti-vidéki, városi-falusi, úr-szegény, burzsuj-proli, urbánus-népi, hazaffyas-cucilista, nemzeti-komcsi stb.) keresztmetszetben – polarizálódtak, majd beállítódássá-előítéletté merevedtek aszerint, hogy az ősök áldozatok vagy tettesek voltak (pontosabban, amelyiknek minősültek-minősülnek).

3. E rossz alapérzések rögzülése torz, alkalmatlan személyiségműködéseket és csoportmagatartásokat állandósít, elrekesztve ekként – a negatív-destruktív hárítások felülkerekedésével – a múlt és jelen tényleges valóságának megismerését.

4. A torz személyiségműködések és a kényszerközösségi elvárások hozzájárulnak a testi-lelki megbetegedésekhez és az emberek közötti mindennapi konfliktusok keletkezéséhez-kiéleződéséhez (a szükségtelen indulatok és hamis általánosítások bármikori eluralkodása révén), végkövetkezményként pedig rombolják a nemzeten belüli szolidaritást és ezzel magát a nemzetet.

5. Kivezető út: az emlékezés pszichikai képességének visszaszerzése érzéskulturális (ön)beavatkozással; konkrét megoldási mód: szégyenoldás és az elhagyásérzés megszüntetése, elsősorban elmondással, fájdalom-kitárulkozással és (meg)hallgatással, alkalmasint – moderátori irányítás mentén – külön érzéstudatosítással és mentálpedagógia¹ – az ún. bűnbakkereső cseretechnika – elemeinek felhasználásával; közvetlen cél: a holokauszttal való egyéni-társadalmi szembenézés ösztönzése; közvetett/távolabbi cél: érett ("felnőtt") nemzettudat megteremtése (amely nem nacionalista, hanem patrióta, vagyis kooperatív, nem pedig agresszív, valamint megengedi a többes közösségi – akár etnikai-kulturális-vallási-nemzeti! – önazonosságtudatot, tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű).

6. Specifikus magyar nehézség: a nácizmust túlélt vagy az azután született németekéhez képest feltételezhetően nagyobb – és jelentősebb mértékben tagadott – bűntudat lappangása a tudati mélyrétegekben (mert például nálunk korlátozott parlamentarizmusban ágyaztak meg a népirtásnak!).

7. Módszerbeli alapelv: ítélkezésmentességet, de ne állásfoglalás-nélküliséget tanúsítsunk!

8. Forma, megvalósítási keretek: közös, civil egyesületek kezdeményezte zsidó-nemzsidó (roma-nemroma) beszélgetések, emlékezések – fórumonként, 2-3 pártatlan (értsd: nem szélsőséges mentalitású-temperamentumú és nem hivatásos politikus), bölcsnek ismert, tekintélyes ember "elnöklésével" (a laikusság e tekintetben ne legyen kizáró körülmény!) és 1 fő szakértő (önismereti tréningvezetésben jártas andragógus, műsorvezető, pedagógus, pszichiáter, pszichológus, szociális munkás stb.) moderátorral; s természetesen különböző kulturális-művelődési-művészeti rendezvények.

 

 

Jegyzet

 

1 Erről az új – a szerző által kreált – szubdiszciplínáról áttekintően lásd Felnőttoktatási és -képzési lexikon A-Z-ig. Főszerkesztők: Benedek András, Csoma Gyula és Harangi László. Magyar Pedagógiai Társaság, OKI Kiadóház, Budapest, 2002.

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

"A 21. századot tehát ugyanazzal a megválaszolatlan kérdéssel kezdjük, mint a 20-adikat: meg tudjuk-e oldani az elmúlt száz év technikai fejlesztései segítségével azokat a problémákat, amelyekért túlnyomórészt maga a fejlődés a felelős?" – teszi fel a kérdést az Oxford világtörténet a huszadik században című kötet előszava. A Napvilág Kiadó olyan huszadik századi történelemkönyvet adott ki, amely mindenképpen friss, modern szemléletével hat az olvasóra. Nevezhetném akár hiánypótlónak is a közel félezer oldalas kötetet, ha meg lennék győződve róla, hogy Magyarországon a köztudatban valóban létezik igény egy ilyen, globális szemléletre törekvő, "oknyomozó" és korrekt – az én ízlésemhez mérten néha kicsit túlontúl, már-már a sótlanságig korrekt – történetírásra. Mindenesetre némi derűlátásra ad okot, hogy a könyv igazolta a kiadó optimizmusát, és meglehetősen jól fogy a magyar könyvpiacon. Lényegében az összes tanulmány központi kérdése – kimondva-kimondatlanul – a fejlődés: tekinthetjük-e haladásnak a mögöttünk álló száz év eseményeit? Közelebb jutott-e az emberiség valamiféle kollektív biztonsághoz? A tanulmányok szerzői igazi brit távolságtartással – amelyhez a kötet amerikai szerzői is igazodtak – nem akarnak válaszokat adni. Hagyják, hogy az események beszéljenek helyettük.

Nehéz pontosan meghatározni az Oxford világtörténet műfaját. Nem kézikönyv, bár annak is nagyszerűen használható – ezt mutatója, kronológiai része és a magyar viszonyokra adaptált szakirodalom-jegyzéke is elősegíti. Nem egyetemi tankönyv, de olvasóinak szinte bármely világtörténeti stúdium vizsgáira alapos segítséget nyújthat a felkészülésben. Szigorú szerkezete miatt nem igazán nevezhetjük tanulmánykötetnek sem, bár az egyes fejezetek mindegyike önálló tanulmányként is megállja a helyét. Világtörténet ez a könyv – globális és szétágazó története a kapitalizmus egy évszázadának, annak a kornak, amelynek kezdetén a kapitalista termelési viszonyok és a kapitalista társadalom végleg széthullani látszott, és amelynek végére minden eddigit felülmúló mértékben kiterjeszkedett az egész világra.

Ennek ellenére – vagy inkább éppen ezért – a huszadik század története messze nem sikertörténet, és a könyv szerzői nem is próbálják így beállítani. A "szélsőségek korában" – ahogy Eric Hobsbawm nevezte – az emberiség soha nem látott magasságokba emelkedett, és soha nem látott mélységekbe süllyedt. A kötet szerzői ezt is, azt is híven ábrázolni igyekeznek. A könyvet végigolvasva talán egyértelműbbé válik az a kapcsolat, ami mondjuk a holdraszállást – az új kor kezdetének e szimbolikus (és egyre inkább vitatott) aktusát – köti össze a háborúk poklával, a nácizmus (és más ideológiák) megsemmisítő táboraival, a huszadik század megannyi borzalmával. Érthetőbbé válik Gilles Dauvé figyelmeztetése, hogy Auschwitz csupán a pokla annak a világnak, amelynek a szupermarket a mennyországa.

Az Oxford világtörténet a 20. században szintézisre törekedett: áttekintést kíván nyújtani a huszadik századról, annak számos aspektusáról, a világ számos részéről. Ezt a célt szolgálja a kötet tagolása is: az első rész – egy rövid, a tizenkilencedik század örökségét összefoglaló tanulmányt követően – a huszadik századdal beköszöntő világméretű változások mögöttes okait, folyamatait elemzi. Az első rész tanulmányai a nagyobb ívű, általános "mélystruktúrák" elemzésével indulnak, és talán éppen ez az "általános" rész a könyv legnagyobb erőssége. Igen informatív és szellemes írások elemzik a népesedés és urbanizáció kérdéseit, a kultúra globalizálódását és a globalitás kultúrájának kialakulását, a képzőművészeti kísérleteket. Ami feltűnő a tanulmányokban, a fizika, és különösen az elméleti fizika óriási hatása a huszadik század gondolkodására. A fizika történetével külön tanulmány foglalkozik – az 1979-ben fizikai Nobel-díjat kapott Steven Weinberg tollából -, ám a kötetnek ebben a részében szinte nincs olyan tanulmány, amely ne érintené valamilyen szempontból a fizika tudományának változásait és hatásait. A fizika lett a század tudománya, és Einstein, Max Planck vagy Niels Bohr bizonyos értelemben emblematikusabb figurái lettek a századnak, mint a filoszok, politikusok, hadvezérek és üzletemberek. A fizika egzakt módszerei a tudományos kutatások etalonjává váltak akár a társadalomtudományok terén is (nem véletlen, hogy a század másik tudományos sikersztorija a szociológia kialakulása), miközben maga a fizika egyre jobban feladta saját egzaktságát és mind módszereiben, mind funkciójában egyre inkább átvette a filozófia szerepét. Ma már a filozófia egyre inkább fizikai és matematikai jellegű, miközben az elméleti fizika filozofál. Weinberg és szerzőtársai kezében a tudomány-, a gazdaság- vagy éppen a művészettörténet nem csupán szorosan vett tárgyáról ad képet, hanem valóban hozzásegít az általánosabb valóság megértéséhez.

A második rész a század első felében bekövetkezett eseményeket tekinti át. Mivel a kötet szerzőinek koncepciója szerint a világ ekkor még jobbára Európa-centrikus volt, a nézőpont itt még hangsúlyozottan európai. Ebből az európai pozícióból kitekintve azonban igyekeznek felmérni a világ más területeit is. És bár hangsúlyosan európai, sőt brit könyvről van szó, mégis úgy érzem, a szerzőknek itt sikerült felülemelkedni a partikularitáson: a második részből egy olyan világ képe bontakozik ki, amelyben Európa még központi szerepet játszott, de dominanciáját már egyre inkább megkérdőjelezték más, feltörekvő régiók – mindenekelőtt a Szovjetunió és az USA, de a rohamosan izmosodó Kelet-Ázsia is, különösen Japán.

Az európai birodalmak felbomlásával és a második világháború végével pedig már az új, bipoláris világrend köszöntött be – a harmadik rész fő témája a hidegháború kora. Az itt sorakozó négy tanulmányban érezhető leginkább az, hogy a szerzők a legmodernebb történettudományi eredmények szintetizálására törekednek. A bipoláris világrend történetéről véleményem szerint magyarul még nem jelent meg ennyire átfogó szemléletű, a mítoszokat elvető, világos munka. Kelet-európai szemmel nézve különösen érdekes Anne Deighton tanulmánya az európai (és főként a kelet-európai) változásokról.

A negyedik részben a szerkesztők az euro-amerikai régión kívül eső területek történetét követik. Bár ez a rész igen fontos és informatív tanulmányokat tartalmaz, talán szerencsésebb lett volna ezeket a területeket is a két kronológiailag tagolódó fejezetbe illeszteni. Érthető a szerkesztők igyekezete, hogy kiköszörüljék az eurocentrikus, okcidentista látásmód csorbáit, ám az alkalmazott szerkesztési elv (lényegében elkülönítve és a középpontba állítva Európa és az USA történetét) egy kicsit a német határátkelőkre emlékeztet, ahol három kapu van: egy a németek, egy az EU más polgárai számára, egy fölött pedig a következő olvasható: "the rest"… Ezt az érzést a negyedik rész címe – "Az Európán kívüli világ" – is megerősíti. Már csak azért is, mivel az USA így az "európai" világ keretében került tárgyalásra. Ez utóbbi tézisnek természetesen van némi létjogosultsága, ám az ebből kibontakozó kép engem – némi rosszindulattal – a huntingtoni Kulturkampf-fantazmagóriákra emlékeztet. Mivel a kötet szerzői hangsúlyozottan globális képre törekszenek, ez az angolszász akcentusú nyugat-központúság némileg hiteltelen. Nem elsősorban udvariassági vagy etikai okokból, hanem azért, mert éppen a "the rest" történetét feldolgozó tanulmányokból derül ki, hogy mennyire egymásrautalt az "első", a "második" és a "harmadik" világ, hogy a globalizáció nem elsődlegesen a centrumból kiterjedő hullámgyűrűkként ábrázolható, hanem sokkal inkább paralel jelenségek konvergenciája. E szövevényes összefüggés-rendszer belső logikája semmiképpen nem támasztja alá a centrum és a periféria elkülönítését, amelyek természetesen léteznek (bár soha nem vegytiszta formában), de csupán egymáshoz viszonyítva, kölcsönhatásaikban értelmezhetőek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a negyedik rész kiváló tanulmányai jórészt ellensúlyozzák a fenti problémákat. Külön is kiemelendő Roger Owen Észak-Afrika és a Közel-Kelet, valamint Alan Knight Latin-Amerika című tanulmánya. Mindenesetre a kötet használatát megkönnyítette volna, ha az olvasónak nem kell minduntalan ide-oda lapozgatnia Európa és a világ többi része között, hogy az eseményeket teljes kiterjedésükben tanulmányozhassa.

Nem teljesen logikusan a negyedik rész végére került Adam Roberts írása az ENSZ-ről, illetve általában véve a nemzetközi jog történetéről, amely véleményem szerint a kötet legértékesebb tanulmánya. Roberts a jogi kodifikáció szervezeteit és fejlődését a valóságos viszonyok tükrében, azok leképezéseként láttatja, és így – egy újabb szempontot emelve a vizsgálódások körébe – önmagában is átfogó képet ad a huszadik század történetéről.

A könyv epilógusában két tanulmány kapott helyet. Ezek közül csemegének ígérkezett a hatvanas évek újbaloldali szociológus-sztárjának, az osztálykonfliktusok radikális elemzőjének, Ralf Dahrendorfnak a huszonegyedik század trendjeiről elmélkedő írása. Dahrendorf – tempora mutantur: immár Lord Dahrendorf – nem cáfolt rá a várakozásokra, noha messzire távolodott fiatalkori baloldaliságától. A futurológus hálátlan szerepében átfogóan és szellemesen vázolta fel azokat a kérdéseket, amelyekre csak a jövő adhat választ. Biztosak csupán a bizonytalanságban lehetünk. A globalizáció és a fejlődés kérdésében azonban Dahrendorf mintha hurráoptimista álláspontra tért volna át: "A prosperitás mindenekelőtt azokat kerüli el, akik tevékenyen ellenállnak neki. Napjainkban az egyes országok eldönthetik, hogy akarnak-e gazdagok lenni […], mindössze annyit kell tenniük, hogy elfogadják a globalizáció kihívásait, és megteremtik annak intézményes hátterét. […] A prosperitás felé mindig rögös út vezet. A növekvő jólét magaslatainak meghódításához siralomvölgyön kell először átvágni." Az alagút végén már látható fény azonban eddig mindig csalókának bizonyult, és bebizonyosodott róla, hogy csupán az előttünk dolgozó vájárbrigád lámpáiból ered. Míg a prosperitás és a biztonság egyre inkább illuzórikusnak tűnik, addig a "siralomvölgy" meglehetősen kézzelfogható. Dahrendorf arról is beszél, hogy "Az élet már nem jórészt munkából, kisebb részben pedig más erőfeszítésekből áll. Maga a munka is könnyebbé vált; a munkaidő csökkent…" Ezt az emberiség túlnyomó többsége számára (már akinek egyáltalán jut munka) igen nehéz lenne bebizonyítani: még a politikusok sem igen merik kijelenteni, hogy a prosperitás, az EU-mennyország egyre kevesebb és egyre könnyebb munkát jelent majd számunkra. Dahrendorf, napjaink "főliberálisa", tucatliberálisként keveredik bele a bérmunka fogalma körüli vitába, amikor kijelenti, hogy "az 1990-es évek végén a legtöbb társadalom még mindig a bérmunka köré szerveződik". Most már csak az marad kérdéses, hogy melyek azok a társadalmak, amelyek végre nem? És – lehetne-e oda gyorsan útlevelet kapni?

Dahrendorf tanulmánya ennek ellenére realisztikus – és immár közel sem ennyire derűlátó – képet fest a világ helyzetéről, a kapitalizmus olyan átmeneti korszakáról, amelyben egyre nyilvánvalóbb, hogy a dolgok így nem mehetnek tovább, de fogalmunk sincs arról, hogyan is fognak tovább menni. Erre sem Dahrendorf, sem az Oxford világtörténet a 20. században nem próbál meg válaszolni. A légvárak építése, a tenyérjóslás és a fantazmagóriák kergetése ugyanis már nem tartozik a történettudomány keretei közé.

Mindent egybevetve, a Napvilág Kiadó új kötete hasznos olvasmány mindazoknak, akik igyekeznek egy kicsit a közismert homlokzat mögé tekinteni, és a történelemtől nem tanulságos történeteket vagy identitásuk alátámasztását várják, hanem a múlt és a jelen folyamatait akarják megérteni. A Korona Kiadó egyetemi tankönyv jellegű, eseménytörténetileg részletesebb háromkötetes huszadik század történetével szemben ez a könyv sokkal inkább az összefüggésekre, a szemléletre összpontosít. Problémaközpontú megközelítésével jobban képes megfogni a huszadik század lényegét – ennél többet egy történelemkönyvnek nem is kell nyújtania.

 

Oxford világtörténet a 20. században. Szerkesztette: Michael Howard és W. M. Roger Louis. Napvilág Kiadó, Bp., 2002. 486 oldal

 

Az önkéntes termelői egyesülés – szövetkezés, szövetkezet – gondolatának és gyakorlatának története dióhéjban a korakapitalista társulási formáktól az Európai Unió szolidáris (szociális) gazdasági szektorának szervezeteiig.

A szövetkezés (szövetkezet) egyike azon fogalmaknak, amelyek a társadalom folyamatos átalakulása következtében ismételt újradefiniálásra szorulnak. Ugyanakkor tudjuk, hogy mint minden a történelemben, lassan, organikusan kialakuló intézmény, nehezen definiálható, illetve a jelenség sok szempontból közelíthető meg, és ekkor mindig más és más lényegi vonás emelhető ki – így vagyunk a szövetkezet fogalmával is.

Gyökerek

Vannak, akik a szövetkezés gondolatát kétezer éves múltra vezetik vissza. "Az ember szövetkezésre, s nem versenyre és konfliktusra született. Ez az egyik alapvető felfedezése a modern tudománynak. Ezt megerősíti az a felfedezés, amelyet egy bizonyos Názáreti Jézus tett kétezer évvel ezelőtt."¹

Mások a szövetkezés gyökereit a középkorra visszanyúlóan vélik megtalálni. Példaként említik Oroszországban a mir, Szerbiában a zadruga formációkat, amelyek egyszerre voltak gazdasági és társadalmi szervezetek. De a francia és a svájci Alpokban kialakuló közös tehéntartást, illetve a tej sajttá való közös feldolgozását is szövetkezésen alapulónak mondják.²

Vannak azután, akik az előbbieket nem tekintik a modern szövetkezetek szellemi, illetve eszmei jogelődeinek, mert a mai szövetkezeteket a múlt században kialakult tőkés fejlődés reakciójaként ragadják meg. A (kora)kapitalizmus által teremtett viszonyrendszer az "emberekből" védekező magatartást, a kor "társadalomtudósaiból" új ideológiák megalkotását hívta életre. Gondolnak itt elsősorban az "utópista szocialisták" elméleti és gyakorlati lépéseire. Ez utóbbiak az akkori kapitalista rendszer bírálata révén jutottak el az állami rendszer teljes átalakításának igényéig, az új szociális struktúrák, valamint az új munkakapcsolatok létrehozásának elméletéig. Az "új társadalomnak" olyan önkéntes termelő egyesüléseken kellett volna alapulnia, mint Fourier "falanszterei". Owen abban hitt, hogy minden szociális cselekvés célja az "új ember" megteremtése, ami csak a szociális és gazdasági feltételek teljes átalakításával lenne elérhető. Ezeknek lennének keretei az "Owen-féle falvak" vagy a szövetkezeti társaságok. A modern szövetkezeti gondolat bölcsőjét ma legtöbben az Owen által megfogalmazottakban látják, hiszen e gondolatok alapján fogalmazták meg először a szövetkezeti alapelveket 1844-ben Manchester elővárosában, Rochdale-ben. Joggal állítható, hogy "a szövetkezeti mozgalom a kapitalista fejlődés szülötte. A tőke koncentrációja és centralizációja, a kis gazdasági egységek kíméletlen elnyomása a nagyobbak által, mintegy védekezésképpen ennek a folyamatnak a fékezésére, a kisüzem versenyképesebbé tételére, a szociális bajok orvoslására hívták életre a szövetkezeteket."³

Némelyek a szövetkezés definiálásához ideológiai síkon közelítenek. Az említett korai szocialista alapgondolat mellett forrásnak tekintik a liberalizmus és a keresztény szolidarizmus eszmerendszerét is. A liberalizmus értékeiből származtatják a gazdasági haszon maximalizálásához szükséges egyének közti önkéntes társulásokat, a konfliktuscsökkentésekhez hozzájáruló intézményesülést, a tagok autonómiáját és a belső demokráciát. "A társadalmi béke fontos elősegítőjét látja a szövetkezetekben a Vatikán is. XIII. Leó pápa a 'Rerum Novarum' kezdetű enciklikában erre mutat rá az 1800-as évek végén. A protestáns egyházak több egyházban aktív szervezői a szövetkezeti eszközökkel elősegíthető haladásnak, iskoláztatásnak."⁴ A keresztény doktrína szerint az egyének létező közössége egyesíti az emberek fizikai és lelki jellemzőit.

A szövetkezeti mozgalom elméleti kérdésével foglalkozók több mint másfél évszázada vitatkoznak azon, mi a szövetkezet pontos meghatározása. A szövetkezeti gyakorlat azonban nem várhatta meg a fogalom vitathatatlanná válását, hanem a társadalom konkrét igényei szerint létrehozta az emberi összefogáson alapuló közösségeket, és azokat szövetkezetnek nevezte.

Elmondható, hogy a szövetkezeti mozgalom létrejöttétől antikapitalista jellegű, de nem magántulajdon-ellenes volt. Éppen ezért azokon a területeken, illetve társadalmakban, ahol fontossá vált az egyének öntevékenységeinek, önszerveződésének mozgósítása, ott fejlődésnek indultak a szövetkezetek. Jól jellemzik a fent leírtakat John F. Kennedy szavai: "A szövetkezetek és a kölcsönös segítség elve alapján működő üzleti vállalkozások a szabad gazdaságunk nagyon fontos és konstruktív részei azóta, hogy Franklin Benjamin 1752-ben Philadelphiában megszervezte az első kölcsönös biztosító társaságot. Ez az egyik legjobb kifejezése az amerikai szellemnek. Ebben az emberek csoportjai saját tőkebefektetéssel és saját maguk szervezésében szövetkezeteket hoznak létre saját szükségleteik kielégítésére. Ez az önsegély legjobb formája."⁵

Új kihívás

Ma már szinte közhelyszámba megy, hogy korunk legjellemzőbb folyamata a globalizáció. Egyesek szerint, a társadalmi törésvonalak közül a legmeghatározóbb a "globálkomprádorok és a népi-nemzeti szuverenitások között" húzódó feszültség.⁶ Úgy vélik, hogy a globális hatalmakkal szembeszállni önpusztítást jelentene, ugyanakkor a globális hatalmaknak kritikátlanul és passzívan behódolni az önfeladással lenne egyenlő. A transznacionális vállalatok, a monetáris világszervezetek befolyása egyre jelentősebb hatással van az egyénekre is. Az egyének önazonossága, öntudata a környezettel kölcsönhatásban fejlődik. Az egyetemes "mc'donaldizáció", az egyforma viselkedés, az egyforma kultúra és ennek következményeként az egyforma gondolkodás, azaz a kommercializáció, az uniformizáció és a totalizáció komoly veszélyeket rejt magában. Az egyént kiszolgáltatottá, manipulálhatóvá, önazonossága feladójává teszi. Az emberek azonban nem akarnak a globális piaccal szemben magukra hagyatottak lenni. A globalizálódás hatására atomizálódó, a közösségektől elszakított magányos – sok esetben szorongó – ember könnyű áldozatává válik a fogyasztásra ösztönző erőknek. Az egyéniség autonómiájának megőrzéséhez feltétlenül szükség van az önként vállalt civil közösségekre. A közösségek biztosíthatnak keretet az egyének részére az egyéniséggé váláshoz, illetve a társadalmi integrálódáshoz. A közösségek iránti igény mindig is jellemzője volt az embernek, hiszen mindig szeretett társaival közös akciókban, közös konstrukciókban részt venni. Ez nemcsak a létfeltételek hatékonyabb megszerzése és biztosítása végett, hanem mentálisan, a társakkal való interaktív kapcsolatokért is nélkülözhetetlen számára.

A társadalom ezen változásait figyelembe véve, a szövetkezeti mozgalom megújította tevékenységét, és 1995-ben Manchesterben újrafogalmazta alapdokumentumait. Ezek szerint: "A szövetkezetek olyan személyek autonóm társulásai, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális céljaikat közös tulajdonuk és demokratikusan irányított vállalkozásuk útján megvalósítsák".⁷ A szövetkezetek tevékenységük során szorosan kötődnek a helyi és a regionális közösségekhez, így jól kiegészíthetik a globalizálódás hatásait – esetenként csökkenthetik annak káros következményeit.

Társadalmi kapacitás

A társadalom működésének hatékonyságát nagy mértékben növelheti az, ha a társadalom tagjai cselekvésüket önkéntesen – nem pedig a főhatalom direktívái alapján – hangolják össze. A modern társadalmakban folyamatosan felmerülő igény, hogy a kormányzat tevékenysége minél eredményesebb, hatékonyabb és hatásosabb legyen. Azt figyelhetjük meg, hogy azok a kormányok tudták kapacitásukat növelni, amelyek a globális alkalmazkodásban mind jobban előtérbe tudták állítani a társadalmi kapacitás erőforrásait. A jó kormányzás feltételezi a társadalmi párbeszéd, illetve a civil párbeszéd intézményesített rendszerét. A társadalomban meglévő erőforrásokat egy határon túl – demokratikus körülmények között – nem lehet a kormányzat hagyományos eszközeivel mobilizálni. Újabb eszközök mozgósításához a polgárok, illetve ezek önkéntes szerveződéseinek aktivitása, a közös ügyek megoldásába való bekapcsolódásuk szükséges. A társadalmi kapacitás – a modern társadalompolitikai felfogás szerint – azt jelenti, hogy az egész demokratikus berendezkedés csak akkor működik jól és hatékonyan, ha az emberek többsége aktívan részt vesz a civil társadalom önkéntes szervezeteiben. A polgárok aktivitása és innovatív képessége akkor aknázható ki hatékonyan, illetve formálható közös cselekvéssé, ha erőforrásaikat önkéntesen koncentrálják, illetve hangolják össze, és a gyakorlatban is művelik az önigazgatást.

A társadalmi részvétel igénye nemcsak a szűken vett politikai szférában jelenik meg, hanem a mindennapi anyagi, szociális és kulturális szükségletek kielégítését célzó tevékenységek terén is. A modern társadalmakban egyre nagyobb jelentőséggel bírnak azok a szervezetek, amelyek működése nem kizárólagosan a haszonszerzésre irányul, hanem jelentősebb szempont a szociális, demokratikus és részvételi igény, illetve a szociális kohézió, a közös szociális védelem, vagyis a szolidaritás motívuma.

Szövetkezetek

A szövetkezetek – az új körülmények figyelembevétele, illetve organikus fejlődésük alapján – a nemzetközi szervezetek számára is fontosakká váltak. Miután a Szövetkezetek Nemzetközi Szervezete újrafogalmazta a szövetkezetek értékeit és elveit, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal 2002 júliusában megtartott 90. ülésszakán napirendre tűzte "A szövetkezés elősegítéséről" címet viselő napirendet. Ebben a szövetkezeteket úgy definiálta, hogy: "A szövetkezet az egyének gazdasági, szociális és kulturális igényei, valamint törekvései kielégítésére közös tulajdonú, a szükséges tőkéhez méltányosan hozzájáruló, a kockázatok viselését és a nyereség igazságos felosztását elfogadó, a tevékenység folytatásában és demokratikus ellenőrzésében aktívan közreműködő, önkéntesen társult személyek autonóm egyesüléseit jelöli."⁸

Az Európai Unió Tanácsa 2002 májusában megalkotta régóta várt rendeletét "Az Európai Szövetkezetekről". Az EU tanácsának rendeletében a szövetkezeteket ekként definiálja:

"Az Európai Szövetkezet elsődleges célja a tagok szükségleteinek kielégítése és/vagy a tagok gazdasági és/vagy társadalmi tevékenységeinek fejlesztése az alábbi alapelvekkel összhangban:

• az ESZ tevékenységét úgy végzi, hogy abból a tagoknak kölcsönösen előnye származzék, és a tagok mindegyike részvétele arányában profitáljon az ESZ tevékenységeiből;
• az ESZ tagjai maguk is fogyasztók, alkalmazottak vagy szállítók, illetve más módon részt kell vegyenek az ESZ tevékenységében;
• az ellenőrzés a tagokra hárul, egyenlő mértékben, bár a súlyozott szavazás is megengedhető annak érdekében, hogy a szavazás tükrözze az egyes tagok közreműködését az Európai Szövetkezetben;
• a kölcsönök és részvénytőke korlátolt kamattal terhelt;
• a nyereséget az Európai Szövetkezettel folytatott üzleti tevékenység szerint kell felosztani, vagy vissza kell tartani a tagok szükségleteinek kielégítése érdekében;
• a tagság mesterségesen nem korlátozható;
• felszámolás esetén a nettó eszközöket és tartalékokat a pártatlan felosztás elve szerint kell felosztani, azaz egy másik, hasonló célok teljesítésére vagy általános érdekeket szolgáló szövetkezeti szerv rendelkezésére kell bocsátani;"⁹

A szövetkezeti vállalkozásokról (és a tulajdonukban levő vállalatokról) végzett legújabb kutatás statisztikai adatai bemutatják a szövetkezeteknek a Közösség gazdasági életében játszott szerepét. Az Európai Unióban kb. 132 ezer szövetkezeti vállalkozás található 83,5 millió taggal. A tagjelölt országok szövetkezetei még további 23 millió tagot számlálnak. 1996-ban a szövetkezetek 35%-a a primer szektorból, 20%-a a másodlagos szektorból és 45%-a a harmadlagos szektorból való. A szövetkezetek az EU tagországaiban 2,3 millió személyt alkalmaznak (ami kb. 2,3%-a a teljes munkaidőben foglalkoztatottaknak). A foglalkoztatást illetően a szövetkezetek jelentősége országonként változik: Spanyolországban 4,58%, Finnországban 4,48%, Görögországban 0,57% és az Egyesült Királyságban 0,66%.¹⁰ Az Európai Unió meghatározó politikusai közül Romano Prodi a 2002. február 13-án megrendezett Európai Szövetkezeti Kongresszuson fogalmazta meg a szövetkezetek jelentőségét: "Hiszem, a szövetkezeti vállalkozások igen fontos szerepe, hogy segítik Európát gazdasági, szociális és politikai céljai elérésében. A szövetkezetek nyilvánvalóan bizonyítják azt is, hogy a szolidaritás szelleme, amelyben gyökereznek, semmiképpen nem áll ellentétben a vállalkozói szemlélettel – egyesítésük tehát igen tiszteletreméltó kört alkot. Ez az oka, hogy a Bizottságnak szándékában áll minden tőle telhetőt megtenni annak érdekében, hogy a szövetkezetek tevékenykedjenek Európában. Két évvel ezelőtt a Lisszaboni Csúcstalálkozón Európa vezetői igen ambiciózus célt tűztek ki a jelen évtizedre, hogy az Uniót 'a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává tegyék, amely több és jobb munkaalkalommal és nagyobb szociális kohézióval képes fenntartani a gazdasági növekedést'. E cél eléréséhez gyors és határozott cselekvés szükséges, nemcsak gazdaságaink, hanem szociális modellünk megreformálására."¹¹

A szövetkezeti mozgalomnak nagy támogatója Tony Blair is, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, aki a Szövetkezeti Bizottság megalapításakor a következőképpen fogalmazott: "A szövetkezeti mozgalom létfontosságú részét képezi az Egyesült Királyság vállalkozásainak. Nem az állam, nem magánszemélyek, hanem a tagok által birtokolt és irányított vállalkozások ezek, annak biztosítására, hogy a kereskedelmi és a közösségi érdekek kéz a kézben együtt járjanak. Örülök, hogy támogathatom a Bizottságot. Segíteni fog, hogy új lehetőségeket ismerjünk fel, hogy erős és sikeres szövetkezeti mozgalmat fejlesszünk fel a jövő nemzedékeknek."¹² A brit szövetkezeti mozgalom rendkívül szoros kapcsolatban áll a Munkáspárttal is, hiszen a legutóbbi választás alkalmával országos szinten választási szövetséget kötöttek. Ennek következtében a Munkáspárt színeiben 25 szövetkezeti képviselő került be a parlamentbe, akiket "munkáspártiaknak és szövetkezetieknek" neveznek. A pártnak helyi önkormányzati szinten több, mint 700 munkáspárti és szövetkezeti tanácstagja van, és nemrég tették közzé a "Szövetkezeti napirend, a helyi önkormányzatok számára" című dokumentumot is.

A hazai joganyag alapját a Magyar Köztársaság Alkotmányában két helyen is megfogalmazott direktíva biztosítja:

"4. § A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és a vállalkozók érdekeit."

"12. § Az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát."¹³

A fentiek alapján az 1992. évi I. törvény 3. paragrafusa határolja körül konkrétan a szövetkezetek lényegét. Eszerint: "a szövetkezet a szövetkezet szabadsága és az önsegély elvének megfelelően létrehozott közösség, amely a tagok személyes közreműködésével és vagyoni hozzájárulásával, demokratikus önkormányzat keretében a tagok érdekeit szolgáló vállalkozási és más tevékenységet folytató szervezet".

A fentiek alapján alakultak ki a ma Magyarországon működő szövetkezetek. Jelenleg, 5715 szövetkezetben összesen 2,1 millió tag tevékenykedik, a működő szövetkezetek 69%-a 10 főnél kevesebb munkavállalót foglalkoztat, a szövetkezetek által képviselt tőkeállomány kb. 230 milliárd, árbevételük kb. 800 milliárd, eredményük pedig kb. 6 milliárd Ft.¹⁴

A szövetkezetek létrehozták saját érdekképviseleti szövetségüket, Országos Szövetkezeti Tanács néven. (Tagjai: Általános Fogyasztási Szövetkezetek Országos Szövetsége [ÁFEOSZ], Lakásszövetkezetek Országos Szövetsége [LOSZ], Magyar Iparszövetség [OKISZ], Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége [MOSZ], Országos Takarékszövetkezeti Szövetség [OTSZ], Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége [MAGOSZ], Magyarországi Diákvállalkozások Országos Szövetsége [DIÁK ÉSZ].)

A fentiekből is látszik, hogy létezik – és másoktól jól elkülöníthető módon körülírható intézményi egység – a szövetkezet. Indokolt önálló "kezelése", illetve vizsgálata.

Szociális gazdaság

Az Európai Unióban egyre nagyobb jelentőséggel bírnak a szociális vagy más néven, szolidáris gazdaság szervezetei. A szociális gazdaság szervezetei olyan alakulatokat foglalnak magukba, mint a szövetkezetek, a kölcsönös segélyező egyesületek, a társulások és az alapítványok. E vállalkozások sikere nem mérhető kizárólag a gazdasági teljesítmény fogalmai szerint – ami természetesen szükséges a célok eléréséhez -, mivel ezek a gazdasági teljesítmény mellett nagyon jelentős társadalmi integrációs, illetve értékteremtő, értékközvetítő és értékmegőrző funkciót is betöltenek (önsegély, egyéni felelősség, demokrácia, egyenlőség, igazságosság, szolidaritás).

A szociális gazdaság mint a szervezett civil társadalom legfontosabb alkotórésze új korszakot nyithatna a pluralizmus, a demokrácia, a polgári státus és a szolidaritás számára, miközben bőséges bizonyítékokat szolgáltat arról, hogy az ilyen elemek összeegyeztethetők a gazdasági versenyképességgel, a társadalmi és gazdasági változásokhoz való alkalmazkodás képességével. A szociális gazdaság valóban:

• a szolidaritás és az állampolgári aktivitásba való egyéni bevonás alapelvein alapul;
• kiváló minőségű állásokat és jobb életminőséget hoz létre, a vállalkozás és a munka új formáihoz alkalmas keretet nyújt;
• fontos szerepet játszik a helyi fejlődésben és a szociális kohézióban;
• szociálisan felelős;
• a demokrácia egyik tényezője;
• hozzájárul a gazdasági piacok stabilitásához és pluralizmusához;
• megfelel az Európai Unió prioritásainak és stratégiai céljainak: szociális kohézió, teljes foglalkoztatás, harc a szegénység és a kirekesztés ellen, résztvevői demokrácia, jobb irányítás és fenntartható fejlődés.

Az EU tagországok lakosságának 30-50%-a, egy vagy más módon, kapcsolatban van a szociális gazdasággal.

Az elmúlt 10 év folyamán a szociális gazdasági szektor lassan, de vitathatatlanul az intézményesülés és az általános elismerés szakaszába lépett az Európai Unióban. Az Európai Unió hat tagországának van olyan minisztere, akinek portfolióján belül közvetlen felelőssége van a szociális gazdasággal kapcsolatban. Bár az Európai Unió 15 tagállama közül 7 még nem ismerte el hivatalosan a szektort, az Európai Unió intézményei már megtették: az Európai Bizottság 1990-ben megalkotta saját meghatározását. Az 1997. évi Luxemburgi Foglalkoztatási Csúcstalálkozó szintén megadta a hivatalos elismerést a szociális gazdaságnak. A múlt évben az Európai Bizottság elismerte, hogy a szociális gazdaság hozzájárul az Európai Unió olyan kulcsfontosságú politikai célkitűzéseihez, mint a foglalkoztatás és a szociálpolitika, a bővítés, a regionális fejlesztés, a közbeszerzés, az alkalmazotti tulajdonlás, a munkaszervezés és a fejlesztés támogatása.

A szövetkezeti gondolat (még inkább ennek gyakorlata) tehát rendkívül fontos társadalmi integrációs elmélet és gyakorlat. Kiteljesedése esetén a kor kihívásaira korszerű szociális választ adhatna, segítségével azok az értékek válhatnának meghatározóvá, amelyek a történelem során progresszíveknek bizonyultak.¹⁵

 

Jegyzetek

1 Ashley Montagu: On Being Human, idézi: Voorhis, Jerry: American Cooperatives, Karper & Brothers Publishers, New York, 1961.

2 Digby, Margaret: The World Co-operative Movement, Hutchinson University Library, London, 1960. 11.

3 Gyimesi Sándor: A parasztság és a szövetkezeti mozgalmak. In: Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, Akadémiai Kiadó, Budapest, II. k. 621.

4 Romány Pál: "A szövetkezés kialakulását meghatározó társadalmi-gazdasági feltételek (1844-1944)", Szövetkezés, 1998/1. 95.

5 Idézi: Laczó Ferenc: Szövetkezeti formák és típusok az Amerikai Egyesült Államokban. In. Szövetkezetek a világban, 69.

6 Bogár László: "Nem volt világos stratégiánk", Népszabadság, 2003. január 4.

7 Manchester, 1995. szeptember 22. Az SZNSZ állásfoglalása a szövetkezeti identitásról. Idézi: Szövetkezés, 1999/2. 152.

8 Nemzetközi Munkaügyi Hivatal, Genf. Szövetkezés, 1990/2. 152.

A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal ülésszaka, 2002. június 3-20. A szövetkezés elősegítéséről. IV. (2 B) sz. jelentés

9 Az Európai Unió Tanácsának rendelete a nemzeti határokon átívelő tevékenységet folytató "Európai Szövetkezet" szervezetéről (2002. május 22.); http://register.consilium.eu.int/pdf/en/02/st00/11930en2.pdf

10 Az 1996-os adatok: Statisztika és információ az európai szövetkezetekről, SZNSZ, Genf, 1998.

11 Szociális gazdaság, Prága, 2002. A szociális gazdaság kibővítése – előkészítő dosszié. Koordinátor: Bruno Roelants, CECOP 2002. június, 13.

12 Uo. 14.

13 A Magyar Köztársaság Alkotmánya

14 Az Országos Szövetkezeti Tanács kiadványa a 80. Nemzetközi Szövetkezeti Nap alkalmával, 2002. július 5. 22.

15 A szövetkezetekkel kapcsolatban a legtöbb információ a Szövetkezés című folyóiratban lelhető fel, amelyet a Szövetkezeti Kutató Intézet ad ki.

Az "egységesítő" (uniformizált) gondolkodásmód, e tudományosnak látszó, noha nyilvánvalóan ideologikus szellemi irányzat uralkodóvá válása az államszocialista rendszerek bukása után következett be. Történelemfelfogása szimplifikált: központi mozzanata a "két zsarnokság, két totalitarizmus"-elmélet igazolása – azaz "fasizmus" és "kommunizmus" azonosítása. A történelem benne finális jellegű: a történelmi előzmények a kívánt társadalmi állapothoz, a liberális demokrácia és piacgazdaság amerikai modelljéhez vezető – vagy onnan eltávolodó – út elemei gyanánt jelennek meg.

1. Az egységesítő gondolkodásmód megjelenése, jelentősége és tartalma

E szellemi irányzat (vagy inkább különböző árnyalatokat tömörítő törekvés), amelyet Jean Daniel egységesítő gondolkodásmódnak¹ nevezett, a 20. század második felében jelent meg, s noha előzményei a két világháború utáni évekre nyúlnak vissza, megjelenési helyének mégis a hidegháború Amerikáját tartjuk. A nemzetközi politika, de különösen az 1945 (még inkább 1948) után kialakult kommunista tömbön belüli negatív fejlemények hatására az irányzat a kelet-európai antikommunista disszidensek csatlakozásával számottevően megerősödött az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, különösen Franciaországban.

Ami az irányzat franciaországi fejlődését illeti (ez az ország áll szellemileg legközelebb Romániához), Daniel számos alkotót sorol ide, olyan filozófusokat, történészeket, írókat, publicistákat stb. ,,akiket a 60-as években új filozófusok" néven ismertek. Daniel szerint közös bennük az Egyesült Államok liberális demokráciájának feltétlen csodálata, a hasonló alapon álló Egyesült Európa felépítésének gondolata, valamint J.-P. Sartre filozófiájának és F. Mitterrand politikai tevékenységének elutasítása.²

Daniel nem értékeli sokra az egységesítő gondolkodás baloldali ellenfeleit sem, akiket "politikailag korrekteknek" nevez. Mégis, különösen 1996-98 közötti feljegyzéseiben az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek negatív megítélése van túlsúlyban. Daniel szerint ők "a szabadság keresztes lovagjainak szektája"³ , hangsúlyozva (például J. F. Revel esetében) eszméik ellenséges jellegét, "veszélyes szektásságukat" (A. Glucksmann esetében)⁴ , a "gyanakvás és az értelmezések stratégiájának" alkalmazását a jelenségek tartalmának tanulmányozása helyett⁵ (Alain Besançon és Annie Kriegel, "volt sztálinisták", most antikommunisták esetében).

Ennek az írásnak célja nem annak a pszichikai folyamatnak az elemzése, amely megmagyarázná az egységesítő gondolkodásmód befogadását a kommunista eszmékből kiábrándult volt kommunistáknál, ám nem tekinthetünk el azoktól a történelmi-politikai körülményektől, amelyek döntő módon hatottak az effajta gondolkodásmód megjelenésére.

E század ötvenes éveitől André Gide és Panait Istrati⁶ 30-as évekbeli vészjelzései után meggyőző bizonyítékok kerültek napvilágra – így Margaret Buber-Neumann, E. Neumann-nak, a Német Kommunista Párt Szovjetunióban kivégzett egykori főtitkára özvegyének feljegyzései, aki a náci lágereket és a szovjet Gulágot egyaránt megjárta; David Rousset-éi "a koncentrációs táborok egyetemességéről"; Koestler leleplezései a szovjet börtönökben elkövetett gyilkosságokról stb. -, amelyek új fényt vetettek a kétfajta (náci és kommunista) totalitarizmusban közös megtorlások jelenségére. Az események egyre kevesebb megfigyelője – bármilyen jóakaratú volt a Szovjetunióval szemben – tudta magát kivonni a "magyar forradalom" 1956-os leverésének és az 1968-as "prágai tavasz" elfojtásának romboló hatása alól. A demokratikus-antifasiszta gondolkodás képviselői (egy részük zsidó származású volt) nem maradhattak érzéketlenek a Szovjetunió hivatalos gondolkodásának, a "létező szocializmus" xenofób-nacionalista (olykor antiszemita) torzulásával szemben sem. Éppen a szovjet államban, ahol az 1917-es októberi forradalom a zsidók számára valódi felszabadulást hozott a cári birodalom elnyomása alól,⁷ ahol kulturális jogokat kaptak, s lehetőséget arra, hogy elhagyják az úgynevezett "rezervátumokat"⁸ , 1948 után a "kozmopolitizmus elleni harc" leple alatt csaknem minden zsidóra a bizalmatlanság árnya vetődött. Itt, akárcsak a Szovjetunió szatellit-országaiban, a zsidók váltak a különböző vádak fő célpontjaivá (Csehszlovákiában például a Slansky-csoport 1952-es perében, vagy a 60-as években abban a Lengyelországban, ahol jóformán alig maradtak zsidók). A cionizmus bírálatát, ami elméletileg még megmagyarázható, felváltotta annak diabolizálása. Ebben a fojtott légkörben a szovjet zsidók harca a szabad kivándorlásért megrázta Európát. A keleti rendszerek torzulása (de a kínaié és a kubaié is) egyre jobban befolyásolta a nyugati értelmiségiek világszemléletét.

Az egységesítő gondolkodásmód elterjedése egybeesik a negatív jelenségeknek a létező szocializmus országaiban való túlsúlyba kerülésével, bár az irányzatnak jelentős francia és Franciaországon kívüli elődei is vannak. Köztük van Eli Halevy⁹ , a két világháború közötti Franciaország filozófusa, a totalitarizmus jelenségének megfigyelője, az amerikai Hayes¹⁰ , legfőképpen pedig Raymond Aron¹¹ , aki eredetileg a szocialista pacifizmus híve volt. Aron 1939 júniusában, a Francia Filozófiai Társaság konferenciáján, a fasiszta totalitarizmus és a nyugati demokráciák közötti lényegi különbséget hangsúlyozta¹² , majd az 50-es években megjelentette – F. Furet szerint – alapvető könyvét, Az értelmiségiek ópiumát, s ezzel a politikai antitotalitarista (leginkább antikommunista) irodalom egyik fő képviselője lett. De ez az irányzat a század 60-as-80-as éveiben érte el fejlődésének csúcspontját Franciaországban, amikor a két antagonista tömb közötti feszültség enyhülését szellemi téren megsemmisítették a "szakadár" emigránsok és a szocialista országokból elűzöttek leleplezései. Logikus, hogy az egységesítő gondolkodásmód a volt kommunista országokban különös erővel jelentkezett a rendszer 1989-90-es bukása után. De hatása egyes egyesült államokbeli, angliai stb. egyetemi katedrákról történő, illetve a Francia Akadémia révén való népszerűsítése, valamint egyes intézmények és alapítványok anyagi támogatása révén is kiszélesedett.¹³

Ennek az irányzatnak a képviselőit, akik között sokszor számottevő különbségek vannak a múlt és gyakran a jövő megítélésében, a következő közös meglátások jellemzik:

1. Elfogadják, sőt továbbfejlesztik a kétfajta totalitarizmus – a náci (általában a fasiszta) és a kommunista – közötti azonosságnak vagy hasonlóságnak a hidegháború kitörésekor megjelent eszméjét.

2. Elméletben és a társadalmi-politikai gyakorlatban egyaránt elfogadják a parlamentáris demokrácia és a rendelkező piacgazdaság (voltaképpen a kapitalizmus) beláthatatlan ideig való fennmaradását, esetleg mint a "történelem végét".

3. Határozottan tagadják vagy megkérdőjelezik, hogy az utóbbi 200 évben létezett volna az emberiségnek valamilyen fejlődési trendje, vitatják a Nagy Francia Forradalom, valamint a XIX. és a XX. század forradalmi mozgalmainak meghatározó voltát és hatását.¹⁴

Mielőtt rátérnék az egységesítő gondolkodásmódnak elsősorban a francia képviselői közti, egyáltalán nem lényegtelen különbségekre és a "helyi" változatok sajátosságaira (Németország, a volt kommunista országok, így Románia), szükséges kritikai pillantást vetnünk az irányzat egyes, a jelenkori történelem leírására (voltaképpen misztifikálására) vonatkozó téziseire.

 

 

2. Az első világháború (1914-1918) és okai – az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka

 

François Furet, megpróbálva megmagyarázni az emberiséget "megnyomorító" két totalitarizmus nyomán a 20. században bekövetkezett drámai eseményeket, arról az "európai tragédiáról" ír, amely "az első világháború után játszódott le".¹⁵

Megvizsgálva azt a szerepet, amelyet Furet a későbbi fejlődés szempontjából az első világháborúnak tulajdonít, véleményünk szerint két kérdés vetődik fel: a) miért az első világháborúnak ez a hatása? és b) melyek azok a társadalmi-politikai feltételek, amelyek következtében kitört a világháború?

Az első kérdéssel kapcsolatban világos, hogy az orosz milliók halála és az orosz tömegek folyamatos nyomora nélkül a cári önkény nem omlott volna össze, következésképpen nem következett volna be az 1917-es októberi bolsevik forradalom, de az 1917. februári demokratikus forradalom sem. Németországban a hitlerista párt egy legyőzött ország háború utáni légkörében született meg és fejlődött; ebben a légkörben a szélsőséges nacionalista körök kihasználhatták a lakosság mélyen gyökerező elégedetlenségét. Voltaképpen a kapitalista világ ereje teljében kitört első világháború váltotta ki Oroszországban és Németországban (de Olaszországban is) a politikai válságot. Később a kapitalista világgazdasági válság, amely Németországban hat millió embert kényszerített munkanélküliségbe, tette lehetővé, hogy a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt 1932-ben 230-ra növelje parlamenti képviselőinek számát az 1928-as 12-höz képest, és hogy 1933-ban megszerezze a hatalmat.

Az első világháború társadalmi-gazdasági-politikai okainak, akárcsak a különböző európai rendszerek imperialista célkitűzéseinek gazdag tudományos irodalma van (ezeket az Oroszországban 1918-ban közzétett, az első világháborút megelőző titkos egyezmények szövege is leleplezi). A bizonyos értelemben az 1945 utáni politikai antitotalitarista irodalom előfutárának számító Hannah Arendt alapvető munkájának 220 oldalán keresztül mutatja be az európai imperialista irányzatok és törekvések szerepét és fejlődésüket a 19. század utolsó negyedétől kezdve.¹⁶

Az első világháború valós okainak és szerepének ismeretében milyen értéke lehet J. F. Revel kijelentésének, mely szerint "a 20. század első éveinek fényében semmi olyan probléma nem létezett, amelynek meg kellett volna teremtenie a bolsevizmus megjelenésének «szükséges», objektív «feltételeit»"?¹⁷ Vagy miért adjunk hitelt Revel egy másik kijelentésének: "Lenin (…) akkor bélyegezte meg az imperializmust (…), amikor az imperialista birodalmak leállították fejlődésüket, és beléptek a dekolonizálás első (?) szakaszába".¹⁸ Revelnek csupán a "lemaradt" imperializmusok (kivált Németország) a világ újrafelosztására való törekvése kerüli el a figyelmét. Egyébként a dekolonizálás első szakaszáról szóló kijelentése az 1916-os évre vonatkoztatva, amikor Lenin megírta az imperializmusról szóló tanulmányát, minden alapot nélkülöz.

François Furet álláspontja ebben a kérdésben kétértelműbb, mert egyrészt elismeri egyes imperialista törekvések megjelenését a 20. század elején, másrészt azonban az első világháborút "demokratikus háborúnak" tartja, mert egész nemzeteket mozgósított a mészárlás érdekében.¹⁹ Ez csupán akkor "elfogadható" álláspont, ha "felelősnek" kiáltjuk ki a hivatalos propaganda által sikerrel manipulált tömegeket, amelyek 1914 augusztusában Berlinben éppúgy, mint Párizsban, Bécsben vagy Szentpétervárott a háborúba való belépés mellett tüntettek.

Stephane Courtois, A kommunizmus fekete könyvében siet átvenni F. Furet véleményét az első világháborúról. Courtois határozottan kijelenti, hogy "a kommunisták a tőkére hárították a felelősséget a háború kitöréséért".²⁰

Nem véletlenül állítjuk tehát, hogy az első világháború szerepének és különösen okainak elemzése az egységesítő gondolkodásmód Achilles-sarka. Mert korunk világának eredendő bűne, a modern imperializmus (amely egy túlnyomórészt kapitalista világban fejlődött ki) vitathatatlanul bűnös a történelem színe előtt, de a népek előtt is ezért a világméretű mészárlásért. Függetlenül attól, hogy a belső politikai rendszer (egyébként korlátozott) demokrácia volt-e vagy pedig önkényuralom, mint a cári Oroszországban, ezeknek az országoknak a vezető körei voltak azok, amelyek a világot a háború felé taszították.

 

 

3. Antikapitalista nácizmus (és általában fasizmus)?

 

Alain Besançon, a Francia Akadémia tagja (tegnap sztálinista, ma antisztálinista, mondta róla Jean Daniel) – akinek a bukaresti Humanitas Kiadó 1992 és 1998 között hat kötetét jelentette meg románul – az öt szakosztály 1996. szeptember 21-én tartott nyilvános ülésén elmondott beszédében felelevenítette Eli Halevy filozófus 1937-es tételét a fasizmusok (különösen a nácizmus) feltételezett "szocialista és proletár gyökereiről": ezek a mozgalmak alighanem megfosztották volna hatalmuktól, vagy éppen megsemmisítették volna az egykori eliteket.²¹

Egy ilyen megállapítás nagy szolgálatot tesz a nácizmus és a kommunizmus közti azonosság elméletének, mert "bebizonyítja", hogy mindkét mozgalomban közös az antikapitalista törekvés. Még François Furet is, hogy megcáfolja az ismert tételt, mely szerint a fasizmus (és ezen belül a nácizmus) a monopolkapitalizmus terméke, azt állítja, hogy "a polgári liberalizmusnak ugyanaz a gyűlölete az olasz fasizmusban, ugyanaz a kényszerképzete az államon belüli népi egység iránt, ugyanaz a hangsúly a társadalmi megerősítésének szükségességére vonatkozóan, a bolsevik módszereknek ugyanaz az utánzása".²² A szerző szerint Hitlernél mindehhez a szociáldarwinizmusból eredő, rasszista elméletben és nacionalista patológiában megtestesülő "nihilista elemek" (?) is hozzájárulnak.

Az ügy érdekében tett hasonló megállapításokat éppen a Mussolini Olaszországára és Hitler Németországára vonatkozó gazdasági adatok cáfolják meg.

Ma már alaposan dokumentált irodalma van annak, hogy milyen jelentős szerepet játszottak a nagytőke képviselői Hitler és Mussolini hatalomra juttatásában, valamint a két ország gazdaságának a háborúra való előkészítésében. Olaszországban Mussolini 1922-es hatalomra jutása azért vált lehetségessé, mert a nagyiparosok egy csoportja, Pirellivel az élén, közbenjárt a királynál,²³ Németországban pedig a döntő 1930-1933 közti időszakban többek között az iparbárók (P. Thyssen, E. Kirdorf, A. Voegler, báró von Schröder bankár) voltak Hitler legfőbb támogatói, akikhez 1934-ben a ruhri bányavidék vaskohászatának tulajdonosa, Gustav Krupp von Bohlen és Halbach báró is csatlakozott.²⁴ Megjegyzésre méltó, hogy a fasiszta Olaszországban, amikor a Fiat konszern elhatározta a fizetések csökkentését, Mussolini döntése a nagyiparosoknak kedvezett a fasiszta szakszervezetek negatív véleményével szemben.²⁵

A német nagyiparosok alávetették magukat a számukra nagyon jövedelmező háború előkészítéséhez és lefolytatásához szükséges haditermelés központi tervezésének. Mindaddig megőrizték legjobb kapcsolataikat a náci rendszerrel, amíg nem körvonalazódott Németország veresége. Nem csupán a nemzetiszocialista párt eredeti, 24 pontos programjának demagóg társadalmi-gazdasági előírásait mellőzték a gyakorlatban (az államosításra vonatkozó 11., 12., 13., 14. és 15. pontokat), hanem az antikapitalista náci vezetésre vonatkozó pontokat is semmisnek tekintették 1934 júniusában, a "hosszú kések éjszakája" után.²⁶

Az olasz fasizmus és a német nácizmus ismeretében látszólagos antikapitalizmusuk, amelyet Mussolini ritkábban, Hitler gyakrabban használt fel, nem volt más, mint az államhatalom megszerzése érdekében mutatott közönséges demagógia.

Az egységesítő gondolkodásmód több, kommunistaellenes képviselője adatok hiányában nehezen tudja a fasiszta mozgalmak "szocialista" jellegét bizonyítani. Legtöbben Mussolini szocialista-forradalmár múltjával és néhány "szélsőséges bolsevista"²⁷ nyilatkozatával példálóznak, figyelmen kívül hagyva, hogy Mussolini már 1914 nyarán felhagyott a szocialista mozgalom pacifizmusával, javasolta Olaszország belépését az első világháborúba,²⁸ s megszakított minden kapcsolatot a szocialista párttal. Mások (mint a németországi Dialog című folyóirat publicistája, Ion Solacolu) elismerik, hogy az olasz fasizmus kezdettől fogva szélsőséges jobboldali (tehát konzervatív – K.-E. Gy.) mozgalom volt, de megpróbálják a hangsúlyt a Strasser-testvérek antikapitalista irányzatára tenni. Azt elismerik, hogy Hitler 1934-es "átigazolásával" a nemzetiszocialista mozgalom sajátosságai azokhoz a jellegzetességekhez közeledtek, amelyek Mussolini fasiszta pártjában a kezdet kezdetétől megvoltak²⁹ , és a német nagyvállalkozók végig a náci hatalom mellett álltak.³⁰

Egyes, az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolkodók még a volt kommunista országokban is (az okokra még visszatérünk) a létező társadalmi viszonyok fenntartására teszik a hangsúlyt, ami szerintük a fasizmus pozitív vonása a kommunizmussal szemben.³¹

Összegezve tehát, nem megalapozott a fasiszta és kommunista totalitarizmus közös vonásaként azonosítani a "kapitalizmus-ellenességet", ami a fasiszta országokban csupán demagóg kijelentéseken, nem pedig az adott országok gazdasági-társadalmi valóságán alapszik.

 

 

4. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői – J. F. Revel, F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton

 

4. a. J. F. Revel avagy a forradalom legitimitásának megkérdőjelezése

 

Ahogy láttuk, J. F. Revel-nél találjuk a kommunista totalitarizmusra vonatkozó legszélsőségesebb elítélő véleményeket. Következtetései azért annyira határozottak, mert teljesen különálló véleménye van a társadalom fejlődéséről általában, a jelenkoriról különösen. Revel a liberális demokrácia híve, de azt nem a "mind ez ideig legtökéletesebb rendszernek" (W. Churchill szellemes mondása) tartja, hanem a történelmi ideál folytonosságának. A nyílt társadalom azonban, amelynek Revel híve, nem az lesz, aminek kidolgozója, K. R. Popper – akire szerzőnk hivatkozik – gondolta. Popper a maga idejében úgy képzelte el a "nyílt társadalmat, mint amiben az ember felszabadul minden egyházi és világi uralom alól". Popper a Nagy Francia Forradalmat véli a nyílt társadalom megjelenése egyik meghatározó mozzanatának, mert megszüntette a kiváltságokat és az egyházi ellenőrzést (lásd: K. R. Popper előadását Immanuel Kant születésének 150. évfordulója alkalmából).³² Revel-nél viszont – saját meghatározása szerint – a nyílt társadalom "a lakosok azon tevékenységeinek összessége, amelyek kezdeményezése az államon túl történik".³³ Szerinte a nyílt társadalom parancsuralmi rendszerben is létezhet, a lényeges a társadalom és az állam közti kapcsolat akkor is, ha ez utóbbi nem demokratikus.³⁴ Bár Revel ismeri François Guizot 1828-as, a társadalomban létező osztályharcra vonatkozó tételét³⁵ (ami az emberi társadalom osztályjellegének elismerését jelenti), "az önálló társadalomnak az állami önkénnyel szemben való megvédésében" látja "a történelem lényegét", mert "századokon keresztül a világ hagyományos társadalomban élt (voltaképpen egy kiváltságos kisebbség által önkényesen vezetve – K.-E. Gy.), amelyben a jogok széles skáláját találjuk meg"³⁶ (kinek a jogait? – K.-E. Gy.). Az emberi társadalomra vonatkozó gondolatát kifejtve (miközben mellőzi, vagy minimálisan elemzi az olyan, osztálykiváltságokon alapuló társadalmakat, mint például a rabszolgaság vagy a feudalizmus), J. F. Revel megkülönböztetés nélkül elítéli a XVIII-XIX. századi európai forradalmakat, különösen a Nagy Francia Forradalmat. "A tömegek fegyelmezetlen megmozdulásának" tartja őket, "amelyek, tévesen, a régi társadalom alapjainak szétrombolására törtek".³⁷ A forradalmi megmozdulások elutasításával a szerző elfogadja G. Ferrero véleményét: "a nyugati világban minden forradalmi vezetés célja a demokratikus modell megdöntése".³⁸ Ezekből a megállapításokból kiindulva természetes, hogy a nagy francia forradalom jakobinus időszakát Revel a fasizmussal és a kommunizmussal együtt a "totalitarista rendszerek" közé sorolja. Ami a jelent illeti, Revel szerint a demokrácia egyetlen lehetséges alapja a piacgazdaság,³⁹ mi több, a filozófus ellene van az elsősorban Németországban népszerű "szociális piacgazdaságnak" is, amely nagyobb szociális védelmet biztosítana a hátrányos helyzetűeknek. Másrészt "felmenti" a harmadik világ elmaradásának felelőssége alól a volt gyarmati hatalmakat és a nemzetközi trösztöket, azt állítva, hogy minden ottani rossz a helyi kormányok jogtalan és önkényeskedő jellegéből fakad.⁴⁰ Nem csoda hát, hogy egyaránt elítéli a "felszabadító egyházat" és a többi "harmadik világbeli" mozgalmat.⁴¹ És ha mégis léteznek a világban tiltakozó mozgalmak, azok, J. F. Revel szerint a "totalitarista törekvések" megnyilvánulásai, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek képtelenek megérteni a történelem leckéit.

Revelnél az érvelést és a meggyőző adatok bemutatását gyakran üres frázisok helyettesítik, amelyek semmilyen valós tényt nem állítanak. Így a "kommunizmus" a "történelmen kívül" helyezkedik el, minthogy képtelen másra, mint a "társadalom tönkretételére".

Szembeszökő a különbség a "szörnyűségek" efféle tartalom nélküli megfogalmazása és a között, ahogyan – például – F. Furet ábrázolja a kommunista államok és mozgalmak (pozitív vagy negatív) hozzájárulását a 20. század történelméhez.

 

4. b. François Furet dilemmája

 

Furet-t nem csupán a jelenkor történelmének különböző eseményeivel (például az első világháborúval) való szembenézés különbözteti meg Reveltől és az egységesítő gondolkodásmód más képviselőitől. Figyelmesen tanulmányozva Furet-nek a jelenkor történelméről szóló alapvető munkáját⁴² (a téma felé a Nagy Francia Forradalomnak e szakértője csupán 1997-es hirtelen halála előtt 2-3 évvel fordult), nem kevés különbözőséggel találkozunk. A szerző nem tudta elkerülni több megközelítési mód bemutatását, s nem mindegyik felel meg az egységesítő gondolkodásmódnak: a Forradalom és a jakobinus korszaké, az első világháborúé, Sztálin és Hitler kapcsolatáé, a legalábbis nyugat-európai jövő perspektívájáé sem.

Furet elismeri, hogy az első világháborúnak meghatározó szerepe volt a 20. században.⁴³ Abból indul ki, hogy a bolsevizmus és a fasizmus egyaránt "az első világháború hajtása".⁴⁴ Ami pedig a háború okait illeti, elismeri, hogy ezek egyike "a nagyhatalmak versengése a piacok és a gyarmatok ellenőrzéséért".⁴⁵ Mégis úgy gondolja, hogy ez a háború "demokratikus jellegű" volt, mert a "népek háborúja volt".⁴⁶ De azt is megállapítja, hogy "Lenin szavára" bűnösnek és bűnbaknak kiáltják ki az "imperializmust, a kapitalista monopóliumokat, a nemzetközi burzsoáziát".⁴⁷ Hogy milyen mértékben "bűnösök" vagy legalábbis "bűnbakok" Furet szerint a Lenin által vádolt elemek, abban Furet álláspontja nem világos.

Furet szerint a nácizmus és a kommunizmus hasonlít egymásra, de nem ért egyet az azonosságukra vonatkozó elmélettel.⁴⁸ Megállapítja, hogy az olasz fasizmust és a németországi nácizmust a kommunizmusra adott válasznak lehet tekinteni, hogy aztán nem kevesebb, mint két oldalon keresztül visszaverje ezt az E. Nolte által megfogalmazott értelmezést, amelyet "a nácizmus legalábbis részleges felmentésének tart."⁴⁹

Hogy nyomatékosítsa a nácizmusban és a kommunizmusban közös "polgár- és nyugatellenességet", Furet feltételezi a "szovjet vezetés és a német jobboldal cinkosságát". A Szovjetunió és a Weimari Köztársaság közti, 1922-es rapallói megegyezésből kiindulva (miközben elfelejti megemlíteni, hogy Németországban akkor a Centrum Párt volt hatalmon, hogy az általa jóvá nem hagyott versailles-i békeszerződés értelmében semmilyen kötelezettség nem hárult rá, és hogy 1933-ig egyetlen német kormány sem veszélyeztette a békét), Furet – véleményünk szerint jogosan – elítéli Sztálin és a Komintern 1928-1934 közötti szociáldemokrácia-ellenes stratégiáját, de nem tudja bizonyítani, hogy a kommunista mozgalom a nácik hatalomra jutásának megkönnyítésére törekedett volna. A különben eredménytelennek elismert, Hitler és Sztálin között 1939 tavaszáig tartó "kapcsolatokra" való hivatkozás alapja ugyanaz a gyanús forrás, amit E. Nolte is használt – a szökevény KGB-s Krivickij könyve.⁵⁰ Másrészt Furet megállapítja, hogy Sztálin még 1934-35-ben megértette, a "Mein Kampf egy német kormányprogram (…), tehát el kell kerülni, hogy a Szovjetunió egyedül találja magát Hitlerrel szemben",⁵¹ s hogy Sztálin figyelembe vette, hogy "Hitlerrel együtt a háború is jön, amit az angolok és a franciák sokáig nem akartak látni".⁵²

Az 1939 és 1996 közötti, eseményekben gazdag évtizedeket Furet a kommunizmusellenesség jegyében vizsgálja, de nem hallgatja el a Szovjetunió hozzájárulását a nácizmus felett aratott győzelemhez. Nem tekint el az 1953-ig, Sztálin haláláig létező sztálini terrortól sem, de megjegyzi, hogy Hruscsov alatt a Szovjetunió "a totalitarista állapotról áttér a rendőrségire",⁵³ és megőrzi ugyanazokat a nem demokratikus vonásokat, de nem tudja elhallgattatni egyes ellenzékiek (disszidensek) hangját. Az emberi jogokon alapuló társadalom követelményeihez való képtelen alkalmazkodás Gorbacsov alatt Furet szerint a szovjet birodalom széteséséhez, a rendszer összeomlásához vezetett.

Furet elképzelései az emberiség jövőbeni kilátásairól (erre még visszatérünk) éppen olyan kétértelműek, mint a múltra vonatkozóak. Úgy tűnik, Furet dilemmája az, hogy összefonja az egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló gondolatokat és egy olyan társadalom valóságát, amely nem akar lemondani az egyenlőségről és a reményről.

 

4. c. Stephane Curtois és A kommunizmus fekete könyvének egyoldalúsága

 

A kommunizmus fekete könyve⁵⁴ , amelyet az egységesítő gondolkodásmód kommunizmusról való illusztrációjának is felfoghatunk, kétségkívül gazdag anyagot tartalmaz a kommunista világ megtorló intézkedéseiről, amelyek gyakran tömegmészárlásba torkolltak. Ezekre leginkább a 30-as és 40-es években került sor (körülbelül 1953-ig), a Szovjetunió sztálinista korszakában, később a maoista Kínában, valamint a kambodzsai Vörös Khmerek 1975 és 1979 közötti időszakában, de – különböző méretekben ugyan – minden "szocialista országban" előfordultak. Elemzésük tisztázhatja az egyes eseményekről folyó vitákat (például a 30-as évek ukrajnai éhínsége felelőseinek megállapításáról), de egészében véve nem férhet hozzájuk kétség, olyan tanulságok ezek, amelyekből le kell vonni a következtetéseket.

A "nagy leleplezéseket" egyoldalúságuk teszi vitathatóvá. Mintha egy olyan futballbíróval lenne dolgunk, aki csak az egyik fél szabálytalanságait veszi észre. Amikor többek között az orosz polgárháborúról van szó, semmit nem olvashatunk a fehérek (például Gyenyikin, Petljura stb.) gaztetteiről és terrorjáról, amiről egy távolról sem kommunista zsidó író, Schalom Asch megrázó részleteket közöl. Spanyolországra vonatkozóan tudomást szerzünk a GPU barcelonai tevékenységéről, de nem tudunk meg semmit a francoisták terrorjáról a polgárháború alatt és után, aminek több százezer spanyol esett áldozatul, köztük Frederico García Lorca. Futólag sem esik szó a hitleristák bűntetteiről, nemcsak az 5-6 millió zsidó, de a több millió lengyel, jugoszláv, orosz, ukrán stb. meggyilkolásáról, vagy a japán katonai erők által megszervezett 1938-as nankingi tömegmészárlásról sem.

A távolabbi múlt eseményeit tekintve, a kapitalizmus, még liberális rendszer formájában is (Anglia, Hollandia), úgy régebben (például az afrikai rabszolga-kereskedelem), mint a közelebbi múltban (a munkások 18-19. századi nyomorúsága és annak következményei, a gyarmatosítás és az imperialista törekvések, az első világháború több tízmilliónyi halottja) nagy bűnökért felelős. Következésképpen az ugyancsak Franciaországban, a 90-es években megjelent A kapitalizmus fekete könyve nem szenvedett anyaghiányban…⁵⁵

A kommunizmus fekete könyvében Stephane Courtois Miért? című tanulmánya mintegy a következtetések összegzése kíván lenni. A szerző nyíltan Furet nyomdokaiba lép, aki Courtois szerint, meg akarta írni a könyv előszavát, de a halál megakadályozta ebben.

Csakhogy Courtois csupán a neki megfelelő gondolatokat veszi át Furet-től. Semmit sem olvashatunk tehát tanulmányában az első világháborút megelőző imperialista törekvésekről, viszont olvashatjuk, hogy a "bolsevikok" a kapitalizmusra hárították a felelősséget a háborúért.⁵⁶ Courtois eltekint mindentől, így Kornyilov cári tábornok 1917. szeptemberi sikertelen ellenforradalmi puccsától, a fehérek által elfoglalt területeken bevezetett terrortól, viszont valósággal diabolizálja Lenint, aki szerinte "vérre szomjasan", minden bűnért felelős, "az egykori cár, II. Miklós és családja meggyilkolásának kezdeményezője" stb. Egyetlen szó sincs azonban a Lenin által kezdeményezett új gazdaságpolitikáról, ami a belső feszültségek enyhüléséhez és az erőszak eltűnéséhez vezetett. Ahelyett, hogy teljes egészében bemutatná a sztálini korszakot, mint ahogy azt Furet teszi, Courtois csupán az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közti időt veszi figyelembe.

Az eseményeknek e hihetetlenül szelektív bemutatása következtében, Courtois alapvető tézise szerint a gyűlölet paradigmájával, vagyis a kommunizmus meghatározó elemével a liberális demokrácia velejárója, az emberség áll szemben.

Következésképpen, ami Furet számára elavult, de vitathatatlanul forradalmi tudathoz kötődő illúzió (s 1789-ből, a Nagy Francia Forradalomból származtatja magát), Courtois számára "gyilkosság", a folyamatos erőszak iskolája.

 

4. d. Thierry Wolton, "mindennek a megkoronázása"

 

Súlyos elfogultságot, minden alapot nélkülöző következtetéseket és ítéleteket találunk viszont az egyik kritikusa szerint történész és esszéíró publicistánál, Thierry Woltonnál.

Egy előző könyvére, az 1993-ban megjelent Le Grand Recrutement-ra (A nagy toborzás) hivatkozva, Jean Daniel, F. Furet-hez írt, 1997. május 31-i levelében⁵⁷ a következőket írja: "Megdöbbentett és nyugtalanná tett az, ahogyan Te azonosulni tudsz azokkal, akiket én megvetek. Wolton egy mondatára (…) gondolok (…): «Mindazok, akik azt hitték, hogy Moszkvát kell választaniuk Berlinnel szemben, vagy naivok, vagy árulók.» Elfogadhatatlannak tartom ezt a mondatot. Úgy találom, hogy megkérdőjelezi a minden fajta totalitarizmussal szembeni ellenállást. Úgy találom, hogy a Kommunista Párthoz és a szovjet ügynökökhöz közelálló ellenállók gyanús motivációja leleplezésének ürügyén ez a mondat elfogadja az Ellenállás perének gondolatát. (…) Amikor Th. Woltonnak arról a nyugtalanságról beszéltem, amit a szóban forgó kérdésre vonatkozó mondat tartalma kiváltott belőlem, elveszett a tiltakozásokban és a visszavonásokban, anélkül, hogy magyarázkodásai megszüntették volna kétségeimet az Ellenállás ilyen formájú vitatásával kapcsolatban. (…) Amikor aztán elolvastam a kommentárokat, amelyek Wolton védekezését vagy a Jean Moulin⁵⁸ ellen (a könyvben – K.-E. Gy.) lefolytatott pert kísérték, riasztó torzulást éreztem. (…) Lévén, hogy totalitarizmus-ellenes vagyok, nem szeretem Th. Wolton könyvét."

Utolsó könyvében azonban ("Vörös-barna – a század átka") Woltonnak sikerül "meghaladnia" minden addigi teljesítményét. Míg Furet, ha el is fogadja a két totalitarista rendszer, a náci és a kommunista hasonlóságának elméletét, elutasítja azok azonosságát,⁵⁹ Woltonnál szó sincs ilyen "fenntartásról", számára éppen a két totalitarizmus keveréke jelenti a "század átkát", szerinte mindkét esetben ugyanazzal a jelenséggel van dolgunk. Hogy ezt az elméletét "igazolja", egyetlen múltbeli, bármily kétes információt sem hagy figyelmen kívül. Lassalle rég elfelejtett (és a maga idejében Marx által cáfolt) kijelentéseit, a pártjában revizionistának tartott szociáldemokrata vezető, Eduard Bernstein távolról sem számottevő nyilatkozatát, a fasiszta ideológus Sorel elméleteit – még a több száz oroszországi, egyértelműen szélsőséges nacionalista és haladásellenes programot is – kiásta annak bizonyítására, hogy a bolsevikok, a 20. század teljében, látva, hogy a világforradalomra vonatkozó terveik nem járnak sikerrel, a nacionalizmusba menekültek.

Wolton mindenekelőtt a kommunista mozgalom feltételezett 18-19. századi gyökerei ellen intéz támadást. Látni fogjuk, hogy míg Furet (egyébként Talmon izraeli történészre hivatkozva) megállapít bizonyos totalitarista elhajlásokat, amelyek a Nagy Francia Forradalom jakobinus korszakában ütötték fel a fejüket, nem tekint el a belső és külső ellenforradalmi veszélytől sem, amely kikényszeríthetett elnyomó intézkedéseket. Hozzá képest Wolton még azt is megbélyegzi, hogy a Forradalom a vallásos kinyilatkoztatás helyébe a szentté avatott "észt" helyezte; szerinte ez vezetett azoknak "a világi vallásoknak a megjelenéséhez, amelyek felforrósították a múlt századi agyakat, mielőtt a mi századunk legszörnyűbb robbanásaihoz vezettek volna".⁶⁰ Wolton nem átallja az egyébként demokratikus jellegű Nagy Francia Forradalomban gyökerező nemzeti eszme szemére vetni a 19. század utolsó negyedében megjelent dominanciára való (imperialista) törekvéseket és az 1914 és 1918 közötti világméretű mészárlást. A 19. századi nemzeti és társadalmi (antifeudális) felszabadulás egész trendjének (amelybe a román fejedelemségek negyvennyolcas forradalmai is illeszkednek) ilyen fajta "kompromittálásával" Wolton azt akarja alátámasztani, hogy az első világháború "a népek háborúja" volt, hogy az 1914 és 1918 közötti mészárlásokért, a totalitarista ideológiák megjelenéséért és később győzelméért nem az imperialista törekvések, hanem a népek nacionalizmusa a felelős.⁶¹ A szerző szerint, a fasizmus és a kommunizmus "közös gyökere" a nacionalizmus; ennek a kettőnek az eredete olyan "közel áll egymáshoz, hogy «felfalhatnák» egymást".⁶² A Furet-nél bizonyos fokú tartózkodással kezelt következtetések Woltonnál vitathatatlan bizonyossággá válnak.

A 20. század húszas és harmincas éveit elemezve, Wolton több oldalt szentel az úgynevezett "nemzeti kommunista" irányzatnak, bár elismeri, hogy eme irányzat soha nem vált uralkodóvá, sőt Oroszországban és Németországban elutasításban részesült. Ennek ellenére azt állítja, hogy a nemzeti kommunizmus "tökéletes topológiája a vörös totalitarizmusnak".⁶³ Van aztán a szerzőnek olyan teljesen önkényes megállapítása is, amely szerint Fiume 1919-es elfoglalása a (baloldali pártokkal semmilyen kapcsolatban sem álló) d'Annunzio költő vezette olasz nacionalista csapatok által "a század első vörös-barna csatája" lett volna.⁶⁴ Wolton sokatmondónak tartja azt a tényt, hogy az olasz fasiszta diktátornál, Mussolininél és Leninnél ugyanazok a jellemvonások fedezhetők fel (?), ugyanaz a politikai gyakorlat és az erkölcsi érzéknek ugyanaz a hiánya"⁶⁵ .

De hogyan magyarázza meg a szerző a fasizmus és a – semmiképpen sem bolsevik eredetű – nagytőke közötti "zavaró" kapcsolatot? Wolton kénytelen elismerni, hogy Mussolini a gyakorlatban eltekintett a hatalomra jutása előtt hangoztatott demagóg antikapitalista jelszavak alkalmazásától.⁶⁶ Könnyedén megoldja a kérdést: az olasz "nagypolgárság, akárcsak a nagytőke, soha nem fogadta el teljes egészében a fasizmust".⁶⁷ Mit jelenthet és hogyan lehet meghatározni a "teljes egészében" kifejezést? A titok kulcsa a szerzőnél van. És mi lesz a vitathatatlan, néha döntő jelentőségű támogatással, amit a német nagytőke nyújtott Hitlernek, éppen hatalomra jutásának meghatározó éveiben, s amit a következő években is megkapott?⁶⁸ Wolton megint "megoldja" a kérdést, kijelentve, hogy Hitler "idillje a német nagytőkével 1932-től 1938 januárjáig tartott, egészen a dr. Schachttal, a nagytőkések szóvivőjével való összeveszésig".⁶⁹ A könyvben egyetlen szó sincs a Schacht leváltását követő (szerintünk nem létező) konkrét társadalmi-gazdasági változásokról, annál kevésbé, hiszen köztudott, hogy az olaszországi és még inkább a németországi nagytőke támogatta Mussolini és Hitler rendszerét, legalábbis amíg a háború kimenetele kedvező volt számára.

Sztálin és a kommunista mozgalom által a nácizmusnak nyújtott támogatásra (?) alapozva, Wolton nem tudja meggyőző módon bizonyítani a fasizmus és a kommunizmus közös társadalmi-gazdasági mivoltát, mint ahogy nehéz elhallgatnia a 30-as évek Németországában bekövetkezett heves összecsapásokat a nácik és a kommunisták között, vagy a Szovjetunió szerepét a hitleri Németország legyőzésében. Így kénytelen elismerni, hogy csupán az 1931-es évben, a kommunista mozgalom hibás szociáldemokrácia-ellenes vonala ellenére, a kommunisták és a nácik összecsapásának 103 kommunista és 79 náci áldozata volt.⁷⁰ Nem tagadhatja az antifasiszta népfront Kreml által 1934-35-ben alkalmazott stratégiáját, a kommunisták kegyetlen üldözését a hitleri Németországban, a Szovjetunió szövetségét Franciaországgal és Csehszlovákiával az európai biztonság megerősítése érdekében – ezt a szövetséget még a kommunistaellenes Churchill is pozitívan értékelte.⁷¹

Furet nyomdokain haladva, de túlszárnyalva őt, Wolton megpróbálja úgy meghatározni az 1922-es rapallói szovjet-német megállapodást és az abból következő katonai együttműködést, mint Németország titkos újrafelfegyverzését, így a "második világháború előjátékát".⁷² Ez annál inkább érdekes, mert éppen Wolton jegyzi meg, hogy Hitler 1933 nyarán felmondta a Szovjetunióval való katonai együttműködési szerződést.⁷³ Minimalizálja vagy éppen tagadja a nyugati hatalmak (Anglia és Franciaország) Hitlerrel szembeni engedékenységét, amikor azt írja: "nem Franciaország és Anglia ellenállása a Hitler által Münchenben megfogalmazott igényekkel szemben, késztette arra Sztálint, hogy a német tábort válassza."⁷⁴ (Ellenállása… vagy az ellenállás hiánya? – K.-E. Gy.). Ismeretes, hogy Churchill emlékirataiban keserűen elítéli a nyugati hatalmak által 1936-tól Hitlernek tett számtalan engedményt, ami aztán a müncheni fegyverletételben csúcsosodott ki. Miközben eltekint ezektől a drámai és a világbéke szempontjából súlyos következményekkel járó eseményektől, nagyítóval keres minden információmorzsát, amely kompromittálná a Szovjetuniót. Ilyenformán három egész oldalt áldoz Kandelaki szovjet diplomata küldetésének a 30-as években, bár, mint megállapítja, tárgyalásai nem jártak sikerrel, s maga Kandelaki "eltűnt" azoknak az időknek a sztálini tisztogatásai alkalmával, s a Szovjetunió és a hitleri Németország közötti ellentét 1939 nyaráig nem csökkent.⁷⁵

Wolton a legteljesebb mértékben kiaknázza az 1939 augusztusa és 1941 júniusa közötti időszakot, vagyis a Németország és a Szovjetunió közötti megnemtámadási szerződés korszakát, amely Európa keleti felének a szerződés titkos jegyzőkönyvében megállapított "érdekszférákra" való felosztásának korszaka. Közben azonban elferdíti, illetve elhallgatja a ma már dokumentumok által bizonyított tényeket. Miért sugalmazza például, hogy a német-orosz tárgyalások 1938 végén kezdődtek, és "nagy sietve" folytak,⁷⁶ amikor a dokumentumokból kiderül, hogy az erre a kérdésre vonatkozó kapcsolatot csupán 1939. május 25-e után vették fel a moszkvai német nagykövet – von der Schulenburg – "csábító" ajánlatának eredményeképpen; hogy maguk a tárgyalások, a német erőlködés ellenére nehézkesen folytak, és csupán 1939 augusztusában fejeződtek be? Természetesen ezek a tények nem csökkentik a Szovjetunió felelősségét az 1939. augusztusi titkos paktumért, de egyértelművé teszik Wolton és mások elfogultságát.⁷⁷

A két totalitarizmus lehető legtöbb közös elemét "gyártva", egész sor eseményt eltorzítva, és semmibe véve a "vörös" szerepét a "barna" legyőzésében, a szerző levonja a következtetést, hogy létezett egy "vörös-barna", a liberális demokráciával szembenálló ideológia, amelyre a legjobb példa a kambodzsai Vörös Khmerek népirtó rendszere (1975-1979). Azt azonban elfelejti, hogy ezt a kommunista Vietnam segítségével likvidálták…

A hatás, amit Wolton ezzel a könyvvel el akar érni, a Vörös-barna örökség – a globalizációval szembeni ellenállás című fejezetből derül ki. Azzal vádolni a legkülönfélébb mozgalmakat a nacionalistáktól az iszlám fundamentalistákig, még a legegyszerűbb tiltakozó mozgalmakat is, hogy "vörös-barna" eredetűek, úgy is felfogható, mint a szerző "hozzájárulása" a valóság apologetikus víziójához.

Wolton könyvéhez írt utószavában Courtois elhalmozza dicsérettel ezt a "politikailag inkorrekt" könyvet (Courtois kifejezése), valódi hozzájárulásnak tekinti "az ismeretek és az igazság építményéhez".⁷⁸ Mi viszont azt hisszük, baj van az egységesítő gondolkodásmód képviselőivel, ha ilyen mértékben ünnepelnek egy olyan könyvet, amelyben hemzsegnek a megalapozatlan állítások és az önkényes kijelentések.

 

 

5. Próbálkozás az 1789-es Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolására

 

Az egységesítő gondolkodásmód képviselői számára (a továbbiakban F. Furet kétértelműségeit is figyelemmel kísérjük) az 1789-es Nagy Francia Forradalom és különösen annak jakobinus korszaka negatív örökséget jelent, amit – akár visszamenőleg is – "le kell rombolni".⁷⁹

J. F. Revel szerint "200 éve csupán szokatlan, demokráciaellenes próbálkozások tanúi vagyunk"⁸⁰ , vagy ahogy éppolyan határozott hangon megfogalmazza: "az előítélet, hogy csak a forradalom képes tökéletesíteni a társadalmat (…) maga után vonta a hatékony reformok megvetését, és az illuzórikus regenerálódás túlzását. Nácizmushoz és kommunizmushoz vezetett (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.). A terrorizmus igazolására szolgált."⁸¹ A francia filozófus kiindulópontja megegyezik G. Ferrrero megállapításával, aki szerint a jakobinus hatalom a "totalitarizmus betegségét" vezette volna be, megszüntetve minden szabadságot, a totális demokrácia nevében.⁸²

Revel tehát nem a feudalizmus és az önkényuralmi rendszerek gyökerestől való kiirtását látja a Nagy Francia Forradalomban, hanem csupán egy olyan államalakulatot, amely uralkodik alávetettjei fölött. Még a 17. századi angliai forradalomnál is "alacsonyabb rendűnek" tekinti, mert az a "szigorúan alkotmányos körbe tartozó" változásokra korlátozódott.⁸³ (Úgy tűnik, Revel nem veszi figyelembe, hogy e forradalom I. Károly király kivégzésében csúcsosodott ki, és 1648-ban Cromwell ugyanolyan "tisztogatást" végzett a csonka parlament alatt, mint a jakobinusok 1793-ban a Konvent girondistái között.) Revel messzire jut a forradalom elutasításában azzal a megállapításával, amely szerint "a szabadság voltaképpen a restauráció korában ért el haladást"⁸⁴ , Joseph de Maistre-hez⁸⁵ közeledett.

Courtois, A kommunizmus fekete könyve című kötet tanúsága szerint a jakobinus terrorban csupán a forradalmi terror alacsonyabb szintű előzményét látja.⁸⁶ A Nagy Francia Forradalom korának szakértője, F. Furet, aki 1965 és 1991 között nem kevesebb, mint kilenc munkát szentelt a Forradalomnak, ebben a kérdésben is kétértelmű álláspontot foglal el. Egy illúzió múltja című könyvében, Leiv Akiva Talmon úttörő munkájára hivatkozva, bemutatja a jakobinus diktatúra időszakának "totalitarista" oldalait, de nem hallgatja el az 1789 után kialakult közrend, valamint a forradalmi vívmányok megóvására irányuló törekvéseket sem, amelyek a belső ellenforradalmi mozgalmak és a kívülről jövő idegen invázió visszaverésének szükségességéről szólnak. Tegyük hozzá, hogy a jakobinus Franciaországot megtámadta a zsarnoki, s a még zsarnokibb Oroszország által támogatott Ausztria és Poroszország, míg a belső rendjében viszonylag liberális, de a legreakciósabb európai erőkkel szövetkező Anglia ellenségeskedett vele.

Még Furet is, aki ebben a kérdésben a korszak szakértőit, Mathiez-t és később Aulard-t követte, elismeri, hogy a határokon létező veszély igazolta a terrort.⁸⁷ Mi több, Furet szerint a polgárság, guillotine alá küldve Robespierre-t, utat nyitott a "thermidori"⁸⁸ korrupciónak, majd később a napóleoni zsarnokságnak.⁸⁹

Furet különben többször is visszatér a Forradalom nimbuszára és arra a bűvöletre, amelyet 1789-ben az a franciák (és nem csak a franciák) eszében és szívében kiváltott, táplálva a forradalmi-demokratikus haladásba vetett hitet. A 20. század 30-as és 40-es éveiben a jakobinus hagyomány az antifasizmussal társult, és hosszú ideig a Francia Kommunista Párt érdekében működött. A történész megemlíthette volna a 19. század köztársasági érzelmű személyiségeit is, mint például Lamartine-t, illetve a 20. század szocialistáit, Jean Jaurès-t és Léon Blumot, akik számára a jakobinus uralom, minden önkényeskedése ellenére hősi mozzanat maradt, igazi kiindulópont.⁹⁰ Az egységesítő gondolkodásmódból ihletődő különböző elméletek zsidó szempontból sem teszik kétségessé a Nagy Francia Forradalom meghatározó szerepét Franciaország, majd egész Európa zsidóságának emancipációjában.

Éppen ezért nem valószínű, hogy azok a kétes értékű "újraértelmezések", amelyek a Nagy Francia Forradalom mítoszának lerombolásával próbálkoznak, el tudnák tüntetni ennek a forradalomnak az ujjlenyomatait a földkerekség különböző térségeiből.

 

 

6. Az egységesítő gondolkodásmód és néhány időszerű kérdés

 

Ha a távolabbi múlt (a Nagy Francia Forradalom) vagy a közelebbi (a 20. századi totalitarizmusok) kérdéseinek értelmezésében az egységesítő gondolkodásmód képviselői között léteznek is különbségek, a jelenre vonatkozóan álláspontjuk egyértelmű – a piacgazdaságon alapuló liberális demokrácia abszolút felsőbbrendű. Hivatkozhattak és hivatkozhatnak most is a kapitalista gazdaság vitathatatlan konszolidációjára, vagy legalábbis magas szintjére. A világgazdaság mai, globalizációs korszakában még néhány, a múltban elmaradottnak tekintett országban is (például Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr stb.) érezhető fejlődést lehet megfigyelni. Az egységesítő gondolkodásmód képviselői hivatkozhatnak a közelmúlt ama eseményeire is, amelyeknek mind a gazdaság és a társadalom, mind pedig az eszmék terén beható következményei voltak: a létező szocializmus összeomlására legalábbis a kelet-európai országokban, beleértve a volt Szovjetunió tagköztársaságait is.

Mostanra egyre világosabbá válik, hogy az egységesítő gondolkodásmód amerikai képviselőjének, Fukuyamának a "történelem végére", vagyis a kapitalista alapokon álló liberális demokrácia végső győzelmére vonatkozó 1989-es elméletét a globális fejlődés nem igazolja. A fejlett országok és a harmadik világ fejlettségi színvonala közötti szakadék továbbra is fennáll, egyes szerzők szerint növekvőben van. Természetesen lehet, hogy Revel, magától értetődő módon, a volt gyarmatok politikáját és bürokráciáját teszi felelőssé ezért a helyzetért, de tény, hogy a közelmúltban a nyolc fejlett ipari ország képviselői kénytelenek voltak egymilliárd dollárral csökkenteni a legszegényebb országok adósságát.⁹¹ Az egyenlőtlenségek elégedetlenséget szülnek, következésképpen a tiersmonde-ista irányzat továbbra is létezik, sőt, fejlődik (például Mexikó déli részén), ellentmondva Revelnek s a feltételezett kudarc fölött való túl korai örömének.⁹²

Az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek látószögét vitathatatlanul beszűkíti a globális kapitalizmuson alapuló liberális demokrácia kitartó apológiája. Ilyen értelemben legtöbben Th. Wolton-hoz állnak közel, akinek a "vörös-barna, a század átka" és a "totalitarista kísértések" megfogalmazásai magukban foglalják nemcsak a szélsőséges nacionalista törekvéseket (amelyek néha kommunista frazeológiával fonódnak össze), hanem a világon létező minden tiltakozó megmozdulást, akár a globalizációs folyamat igazságtalan oldalai ellen irányul, akár a harmadik világ és a fejlett országok közti szakadék fenntartása, a nincstelen lakosság diszkriminációja, a környezetvédelem elhanyagolása stb. ellen.⁹³ Körülbelül ugyanilyen értelemben bírálja egyik nemrég megjelent cikkében Ştefan Racoviţa Tamás Gáspár Miklóst,⁹⁴ mert TGM "valami alapvetően indokoltat talált a globalizációellenes mozgalomban". Kritikusunk a globalizáció ellenségeit (anélkül, hogy különbséget tenne a civilizált bírálat és egyes tiltakozók anarchikus kirohanása között) dühös tömegnek, egy forradalmi ideológia áldozatainak tekinti. Racoviţa arra szólítja fel Tamás Gáspár Miklóst, hogy "dokumentálódjék", éppen… J. F. Revel-től. Az író és publicista Alexandru Paleologu pedig L'Occident est ŕ l'Est (A Nyugat Keleten van) című, provokatív könyvében "megdorgálja" a Nyugat ama gondolkodóit, akik nem elég következetesek a kommunizmus visszautasításában.⁹⁵ Társadalmi-gazdasági téren Kelet-Európa volt kommunista országaiban súlyos bajok mutatkoznak meg (a munkanélküliség drámai emelkedése, egyes gazdasági ágazatok visszaesése stb.), ennek következtében az antikommunista erők vereséget szenvednek a választásokon, ezért Françoise Thome igazoltnak látná könyvében⁹⁶ önkényuralmi rendszerek legalábbis ideiglenes bevezetését.

Egyébként láttuk, hogy Th. Wolton – besorolva őket a "vörös-barna" vagy a "vörös fasizmus" címke alá – nyakra-főre kifogásolja az "elégedetlenek" minden nem-konformista mozgalmát, kezdve a szélsőséges nacionalistáktól a globalizáció-ellenesekig, miközben a demokratizálás + válság = totális kockázat képlettel manőverezik.⁹⁷

Mit lehet azonban tenni, ha az egységesítő gondolkodásmód képviselőit még a volt kommunista országok fejlődése tekintetében sem igazolja a valóság? A 90-es évek albániai polgárháborúja bebizonyította, hogy az 1918-20-ashoz hasonló fehérterroron alapuló rendszerek bevezetése lehetetlen; a 2000 novemberében Romániában, nemrég Lengyelországban és másutt megtartott parlamenti választásokra a kommunista-ellenes egységesítő gondolkodásmódhoz közelálló politikai erők legyőzése volt a jellemző. Az eszmék terén, főleg Nyugaton, egyre határozottabb negatív hozzáállás tapasztalható az egységesítő gondolkodásmód néhány elfogult elméletével szemben – ezt a tényt éppen S. Courtois állapította meg, amikor az 1998-ban Berlinben megtartott történészkongresszus "egynéhány volt kommunista, ex-kommunista és más nem kommunista" (sic!) résztvevőjének "üvöltésére" hivatkozik.⁹⁸ Az embernek az a benyomása, hogy az egységesítő gondolkodásmód képviselői, háttérbe szorulva, gyalázkodással próbálják helyettesíteni a párbeszédet.

Az utóbbi időben azonban, éppen a kommunista rendszerek egykori ellenzői között, megjelentek olyan gondolkodók, akik megállapították, hogy a kommunizmus elítélése önmagában távolról sem ad választ a jelen kérdéseire. A liberális gondolkodáshoz közelálló Tamás Gáspár Miklós nemrég nagy vihart kavart Romániában a bukaresti Dilema folyóirat 2001/46-os számában megjelentetett Scrisoare către prietenii români (Levél román barátaimhoz) című írásával: felhívta a figyelmet azokra az ellentmondásokra, amelyek a globalizáció mai világában fennállnak. Különböző írásaiban Tamás Gáspár Miklós szélsőséges, demokráciaellenes, ahogy nevezi, posztfasiszta irányzatok megjelenésére mutat rá, olyan irányzatokéra, amelyeket elsősorban a gyengén fejlett országokból érkező emigránsok elleni xenofób, valamint az állampolgári jogok megszorítása érdekében folytatott izgatás jellemez.⁹⁹ Jelenleg Vladimir Tismăneanu, a liberális demokrácia eszméihez közel álló, román származású amerikai professzor foglalkozik a reakciós és restaurációs úgynevezett "megmentési" mítoszokkal, amelyek a létező szocializmus rendszereinek összeomlása után megpróbálnak olyan nacionalista-populista eszméket uralomra juttatni, amelyekben a liberalizmus-ellenesség összefonódik a populizmussal¹⁰⁰ , sőt az antiszemitizmussal. Ugyancsak ő hangsúlyozta a bukaresti Liberális Tanulmányok Intézetének 2001. június 11-én tartott konferenciáján¹⁰¹ , hogy a piacgazdaságnak a társadalmi együttérzésen kell alapulnia (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.), vagyis nem tekinthet el a közönséges állampolgár mindennapi gondjaitól. Éppen ezért a politológus kijelenti, hogy inkább a skandináv és az angolszász országokkal (Új-Zéland, Ausztrália) rokonszenvezik. Tismăneanu kitért a Megmentés fantazmagóriái című munkájában is kifejtett gondolatára arról a veszélyről, amelyet az etnikai vagy vallási alapokon álló úgynevezett demokrácia jelent a liberális demokráciára. Tismăneanu szerint, ha a 20. század alapvető történelmi problémája a két totalitarista rendszer, a nácizmus és a kommunizmus közti kapcsolat,¹⁰² ma már nem lehet az intellektuális és politikai valóságot két-, sőt még háromdimenziós térben sem ábrázolni; ennek a magyarázata a posztkommunista világ belső társadalmi és kulturális sokfélesége, valamint egész Európa növekvő gazdasági és politikai válsága.¹⁰³

V. Tismăneanunak kétségtelenül igaza van, amikor felhívja a figyelmet az üres jobboldali ideológiákra, amelyek nem adnak választ a jelenkor valós társadalmi-gazdasági kérdéseire. Megmarad azonban továbbra is a kérdés, hogy miképp oldja meg az akár liberális-demokrata felépítményű kapitalizmus mértéktelen dicsérete a fennálló vagy a jövőben felmerülő ellentmondásokat.

7. E. Nolte és az egységesítő gondolkodásmód német változata

 

E. Nolte (és több német történész) törekvése, hogy átírja a kortárs történelmet, már az 1987-88-as években nyilvánvalóvá vált, a Der Europäische Bürgerkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus – (Az európai polgárháború – 1917-1945 – a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus) című könyvének megjelenésekor (a könyv három kiadást ért meg 1987 októbere és 1988 januárja között).

Mint ahogy a bukaresti Societate şi Cultură című folyóirat 1996/6-os számában megjelent cikkemben¹⁰⁴ írtam, Nolte, az egységesítő gondolkodásmód álláspontján állva megállapítja, hogy a 20. században a liberális demokrata polgári társadalomnak két romboló irányzattal kellett megküzdenie: a marxista ideológia radikális változatával és a fasiszta ideológiával. Nolte gondolatmenetének központjában a kommunista és a fasiszta törekvések közti platóni oksági viszony áll, úgy, hogy az első elkerülhetetlen reakcióként maga után vonja az utóbbi megjelenését.

Nolte elképzelése a maga idejében kiváltotta a németországi (és nem csak az ottani) történészek bírálatát.¹⁰⁵ Sok történész, köztük elsősorban Jürgen Habermas, foglalkozott a Nolte tételeiből fakadó téves, sőt káros következtetésekkel – a német nácizmusnak a maga módján egyedülálló, embertelen jellegével, különös tekintettel az európai zsidók 1940 és 1945 közötti holokausztjára. Egyébként Nolte munkáiból nem hiányzik a holokauszt bagatellizálása, például a theresienstadti gettó-lágerrel kapcsolatos teljesen téves értékelés sem.¹⁰⁶

Érdekes, hogy még Furet is, akinek pedig sok közös gondolata van német kollégájával, és aki utolsó éveiben kiterjedt levelezést folytatott vele¹⁰⁷ , tartalmi és módszertani fenntartásokkal élt Nolte elméletével kapcsolatban. A nácizmus részleges felmentésére való törekvés mellett¹⁰⁸ , szemére veti azt is, hogy következtetése (a fasizmusok csupán a kommunizmusra adott válaszok) a különböző totalitarizmusok sajátosságának és eredetének az elkendőzése.¹⁰⁹

Figyelemre méltó tény, hogy Courtois, bár Furet Egy illúzió múltja című könyvét "csodálatos munká"-nak tartja¹¹⁰ , nemcsak nem fogadja el a francia történész Noltéval kapcsolatos bírálatát, de úgy találja, hogy mindazokat, akik a német professzornak ellentmondanak, "olyan baloldali értelmiségiek ihlették, akik a náci Németország bűnösségét kereskedelmi értékké alakították, hogy jobban játszhassák a közerkölcsök politikai megbízottját".¹¹¹

Különböző irányból kiindulva, Nolte és François Furet (ideértve az ötvenes évekbeli Hannah Arendtet is¹¹² ) nem vett észre néhány lényegbe vágó különbséget a nácizmus és a kommunizmus között; ami a nácizmus világpolitikájának agresszív jellegét illeti, eltekintettek a külső terjeszkedéstől mint az 1933-ban hatalomra jutott Hitler fő célkitűzésétől.

A két totalitarista rendszer közti különbség minimalizálására való törekvés még szembeötlőbb az egységesítő gondolkodásmód romániai antikommunista képviselőinél.

 

 

8. A jelenkor történelme misztifikálásának romániai változata

 

Az egységesítő gondolkodásmód nyugati képviselőinek munkái határozott kommunistaellenes jellegük következtében nagy visszhangot váltottak ki a volt kommunista országok értelmiségi köreiben, köztük a romániai, valamint a száműzetésben maradt román értelmiségi körökben. Ennek az eszmeáramlatnak a vonzereje magyarázza a fordításban megjelent munkák nagy számát (például legalább öt A. Besançon, kettő J. F. Revel, néhány F. Furet, S. Courtois, Th. Wolton munkáiból – ez utóbbi 2001-ben).

Az egységesítő gondolkodásmód 90-es években kialakult román változatára a nyugati gondolkodók, különösen Revel, Besançon és újabban Wolton) legradikálisabb következtetéseinek az átvétele jellemző. A román szerzők nemigen foglalkoznak a nácizmus és a kommunizmus egyszerű összehasonlításával (ahogy F. Furet), ők a két totalitarizmus azonosítására törekednek, vagy éppen arra, hogy kimutassák, a kettő közül a kommunista rendszer és a Szovjetunió volt a negatívabb.

Gazdasági-társadalmi téren az egységesítő gondolkodásmód romániai képviselői nem teszik magukévá a kommunizmussal és a fasizmusokkal azonosított antikapitalizmus gondolatát. Mi több, ennek a kommunistaellenes irányzatnak egyik legjelentősebb képviselője, G. Liiceanu filozófus, a Humanitas könyvkiadó igazgatója kijelentette: "a nácizmusban a gazdaság természetes szerkezetei, valamint azok társadalmi vetületei (az osztályok) legalább érintetlenek maradtak".¹¹³

Ami a történelmi múltat illeti, annak a jelenkorra vonatkozó elemzése Florin Constantiniu professzor könyvében, az O istorie sinceră a poporului românban (A román nép őszinte története), és különösen annak România Felix (Boldog Románia) című fejezetében tükrözi talán a leghívebben az egységesítő gondolkodásmód román felfogását.

Elemezve a két világháború közti nemzetközi eseményeket, a szerző nem elégszik meg azzal, hogy kipellengérezze (jogosan) az 1939 augusztusában a hitleri Németország és a Szovjetunió között megkötött megnemtámadási szerződés titkos záradékát (Ribbentrop-Molotov paktum). Ez tette lehetővé az 1940. június 20-án Romániának átnyújtott szovjet ultimátumot, mely szerint a román hatóságoknak ki kell vonulniuk Besszarábiából, Észak-Bukovinából és a moldvai Herţa járásból. De e tény elismerése nem elégíti ki a romániai antikommunistákat. Úgy találják, hogy a Szovjetuniót be kell feketíteni, nemcsak azért, amit a 40-es években, hanem azért is, amit a 30-as években vagy azelőtt tett.

Florin Constantiniu igyekszik megkérdőjelezni a Szovjetunió vezetésének egész 1934-1935 közötti, az európai közös biztonságra veszélyes hatalmak megfékezésére vonatkozó stratégiáját. Az egységesítő gondolkodásmód Nolte nevéhez fűződő német változatával szemben, aki azt állítja, hogy a nemzetiszocializmus a kommunista veszélyre adott válasz, az e könyvben körvonalazódott román változatban megfogalmazódik, hogy "Sztálin nem tartotta katasztrófának Hitler hatalomra jutását"¹¹⁴ , mert "jó agitátornak tartotta őt", de Hitler számára is "megfelelőbb volt, hogy meggyőződéses kommunista- és szovjetellenesnek mutassa magát (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)".¹¹⁵ Úgy tűnik tehát, mintha a német agresszió fő célja Anglia lett volna, mert Hitler (akárcsak Napóleon) a szerző szerint, Oroszországot csupán Anglia "kontinentális kardjá-nak" tartotta.¹¹⁶ Ez a megállapítás elvonatkoztat Hitler rögeszméjétől, hogy "életteret" szerezzen Keleten (ami viszont Napóleonnál hiányzik).

Miután a történész, mint láttuk, kialakította a neki megfelelő nézőpontot a 30-as évek történelmi eseményeinek magyarázatára, felhatalmazva érzi magát, hogy elhallgasson egy egész sor "nemkívánatos eseményt", például a Kreml (és a Komintern) 1934 utáni új stratégiáját, az Európa közös biztonságáért folytatott tárgyalásokat és akciókat (amelyeket Winston Churchill is pozitívan értékelt), az antifasiszta népfrontok létrehozását stb. Viszont meg nem alapozott információkat vett át bizonyos "jelzésekről", amelyeket Sztálin adott volna Hitlernek a 30-as évek közepén (ezeket Furet és Nolte is említette). De függetlenül e kijelentéseknek a hitelességétől¹¹⁷ , a szóban forgó "jelzések" nyilvánvalóan nem jártak semmiféle eredménnyel.¹¹⁸

Az is nyilvánvaló, hogy Hitler Németországa esetében a román történész nem veszi figyelembe a "Hossbach jegyzőkönyvet", amely a náci vezetők 1937. november 10-én tartott ülésén készült, s amelyen Hitler fő célkitűzésként a keleti élettér 1943-45-ig való meghódítását tűzte ki célul, első szakaszként Ausztria és Csehszlovákia meghódítását jelölve meg.¹¹⁹

Bár a könyv bírálja a nyugati hatalmaknak a Rajna-vidék 1936-os német militarizálásával kapcsolatos megalkuvó politikáját, Ausztria bekebelezését, s Csehszlovákia müncheni feláldozását, mégis, a szerző mindenáron a Szovjetuniót igyekszik megtenni a legfőbb bűnösnek. Szembeszökő az elfogultság, amely ebből az úgynevezett "őszinte" történelemből kiütközik, még a többi, Romániában nemrég megjelent történelemkönyvhöz viszonyítva is. Így például az 1998-ban Bukarestben megjelent Románia történelmében, Keith Hitchins brit történész A román nemzet kialakulása című fejezetben azt írja, hogy Románia halogatta a Szovjetunióval való megnemtámadási szerződés aláírását, míg a jelentős román diplomata, Nicolae Titulescu, legyőzte a nehézségeket, megegyezésre jutva 1934. június 9-én a Szovjetunióval. A könyv szerint, szemtől szemben a Romániát fenyegető veszedelmekkel, "sem Károly (II. Károly király – K.-E. Gy.), sem más román vezetők nem vették komolyan figyelembe a lehetőséget, hogy egyesítsék erőiket a Szovjetunió erőivel".¹²⁰ A kijelentés tökéletesen összhangban van Mihail Sturdza kijelentésével (aki 1940 őszén a vasgárdisták külügyminisztere volt az Antonescu-kormányban, majd a németek által támogatott Horia Sima-féle bécsi árnyékkormányban). Sturdza, aki 1931-32-ben egy román küldöttség vezetője volt Rigában a szovjet küldöttséggel folyó tárgyalásokon, mindent megtett a tárgyalások meghiúsítása érdekében, mert "Károly királlyal és Ghica herceggel (Dimitrie Ghica, Románia akkori külügyminisztere – K.-E. Gy.) arra a következtetésre jutottunk, hogy legjobb, ha szovjet szomszédainkkal semmilyen kapcsolatunk nincs." (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.)¹²¹

Ismeretes, hogy Nicolae Titulescut, akinek már-már sikerült egy modus vivendit találnia még Besszarábia kérdésében is, egyetlen éjszaka alatt eltávolították a külügyek éléről. A Románia történelméből idézett részből kiérződik a Nicolae Titulescu törekvései iránti megértés, és azoknak a belföldi és külföldi intrikáknak az elítélése, amelyek a kormányból való 1936. augusztus 29-én bekövetkezett eltávolításához vezettek. Amikor azonban A román nép őszinte története erről a korszakról szól, hangsúlyozza a szovjet diplomácia hazug voltát, aminek Titulescu "áldozatul esett", mert a szerző Gh. Brătianu "alternatíváját" részesíti előnyben – a német és a magyar revizionizmus szétválasztását; holott ennek az alternatívának illuzórikus volta magából a könyvből is kiderül.¹²² (Lásd: Berlin 1940. május 28-án adott válaszát Románia puhatolózására.) A könyvben egy 1938. szeptember 28-iki jegyzékről is szó esik, amelyet Petrescu Comnen, Románia külügyminisztere intézett Moszkvához, amelynek megfelelően Románia megengedte volna a szovjet hadianyagok átszállítását Csehszlovákiába, és szemére vetette a Szovjetuniónak, hogy "süket maradt" a csehszlovák miniszterelnök, Beneš kérésével szemben.¹²³ A könyv félretájékoztat, mert a szovjet segítség Csehszlovákia felé való átengedésének akkor semmilyen alapja nem volt. Alig két nap múlva, 1938. szeptember 30-án, Münchenben Daladier és Chamberlain aláírta a megegyezést Hitlerrel és Mussolinival, átadta Németországnak a Szudéta-vidéket, beleértve a cseh határon levő erődítményeket is, feláldozva ezzel Csehszlovákia területi egységét.

Végül, ami a történész és politikus Gheorghe Brătianut illeti, akinek demokratikus meggyőződéséről a szerző siet bizonyságot tenni,¹²⁴ egyike volt a 30-as években az első (és kis számú) román politikusoknak, akik Berlinben a náci vezetőkkel találkoztak (Göringgel 1934. november 20-án, Hitlerrel 1936. november 11-én).¹²⁵ Nem véletlen, hogy Ion Antonescu marsall, a Hitlerrel való viharos, 1943. április 12-i klesheimi találkozóján, biztosította a német diktátort, hogy helyettese, Mihai Antonescu, Gheorghe Brătianuval együtt (kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) a bukaresti németbarát politika támogatója.¹²⁶ A belpolitikában is nehéz elismerni Gheorghe Brătianu következetesen demokratikus álláspontját, azét a Brătianuét, aki 1937-ben, a Pamfil Şeicaru újságíró által szervezett ankéton Romániának a zsidóktól való teljes vagy részleges "tehermentesítését", mi több, "féregtelenítését" támogatta.¹²⁷ Feladva a Brătianu család hagyományos francia- és angolbarát politikáját, elszakadva a Nemzeti Liberális Párttól,¹²⁸ Brătianu csupán határozott oroszellenes álláspontjában volt következetes.

Constantiniunak ez a könyve sok tekintetben az egységesítő gondolkodásmód tételeihez kapcsolódik, kiélezve őket oroszellenes nacionalista értelemben, hogy igazolja Románia részvételét az 1941. június 22-én kitört szovjetellenes háborúban. A legtöbb, amit megfogalmaz, fenntartása a zsidó lakosság üldöztetésével és az ellene elkövetett bűnökkel szemben.

Túl a történelmi téren tanúsított elfogultság elleni érveken, megállapíthatjuk, hogy a második világháború előtti és alatti események ilyen román értelmezése nem szolgálhatja a Románia és keleti szomszédai közti békés együttműködést.

 

 

9. Van-e az egységesítő gondolkodásmódnak jövőképe?

 

A kommunista világnak és különösen a Szovjetuniónak a meghirdetett elvektől való elhajlásai okozta kiábrándulás következtében az egységesítő gondolkodásmód mai vonala, nem minden alap nélkül, átvette K. R. Popper kételyeit a kapitalizmusról a szocializmusra való áttérés hegeli értelemben vett kötelező trendjére vonatkozóan. A "kommunista rendszerek" összeomlása 1989-től (legalábbis az európai országokban), valamint a zavar, ami erőt vett a marxizmus nyugati forradalmi pártjain, alátámasztják az egységesítő gondolkodásmód képviselőinek ezt a következtetését; ilyenformán hatásuk, különösen a kelet-európai volt kommunista országokban, megerősödött.

Ez irányzat legkövetkezetesebb képviselőinek (J. F. Revel, A. Besançon, Th. Wolton) álláspontja azonban sok kérdést vetett és vet fel, néha még a kommunizmussal mindig szembenálló személyiségekben is (láttuk Jean Daniel esetét). A vita arról folyik, hogy megkérdőjelezhető-e, vagy éppen kifogásolható-e a demokratikus kibontakozás trendje és a társadalmi egyenlőség keresése, az a trend, amelynek képviselői kinyilvánítják egyetértésüket az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, és amelyhez a 19. és a 20. század folyamán olyan személyiségek csatlakoztak, mint Lamartine, Jean Jaurès és Léon Blum. Másképp fogalmazva: elég-e megállapítani a fasiszta és a kommunista rendszerek közös vonásait, és figyelmen kívül hagyni vagy alábecsülni a kommunista erők, különösképpen a Szovjetunió hozzájárulását (függetlenül az 1939-41-es évek történéseitől) az emberiséget a barbárság korába visszavetni akaró hitleri Németország legyőzésében?

Másrészt a jelent vizsgálva, a fölött sem hunyhatunk szemet, hogy az úgynevezett "normális" vagy (Revel szavaival élve) "jól igazgatott" társadalmak gyakran nem törődnek a társadalmi igazságossággal. Maga François Furet állapítja meg, hogy a 20. század a tömegek százada, s még a nyomorúságos harmadik világban is a tömegeké és nem az eliteké a meghatározó szerep. Ugyancsak Furet állapítja meg, hogy legalábbis Európa esetében, "az amerikai valóság túlságosan is összekeveredett a keresztény hittel, és túlságosan is hisz az egyéni kezdeményezés szellemében ahhoz, hogy elcsábíthassa a Francia Forradalom számtalan gyermekét, vagyis azokat, akik mind a kereszténységtől, mind pedig a kapitalizmustól elválasztva képzelik el a demokrácia jövőjét".¹²⁹ Könyvének befejező részében látszólag rosszallóan ír századunk emberéről (a "demokratikus ember"-ről, ahogy nevezi), aki "Istentől megfosztva" alapjaiban látja megrázkódni ezen a századvégen a történelemnek nevezett istenséget; olyan félelem ez, amelytől meg kell szabadulnia.¹³⁰ Furet szerint, az a kilátás, hogy életre legyen ítélve a létező világban, "túl kemény feltétel és túlságosan ellentmond a modern társadalmak szellemének ahhoz, hogy sokáig fennmaradhasson".¹³¹ Most, amikor – a szerző szerint – a valós jogok szükségességének eszméje uralkodik a formális jogok eszméje fölött, "a szovjet világ vége nem változtat semmit egy másik, demokratikus társadalom iránti igényen".¹³²

A könyv befejező részében levont következtetések, véleményünk szerint, leleplezik az egységesítő gondolkodásmód jövőképének sebezhetőségét. Egyesek, mint például A. Besançon, megpróbálják a vallásos hit szellemében "átmodellálni" az emberi gondolkodást. Meggyőződésünk, hogy a vallásos hit az emberi szellem szükséglete, azé az emberi szellemé, amely számára a megismerés még nem jelenti a boldogságot is. Sokak számára, akik megértik tehetetlenségüket a halál és gyakran a "végzet" egyéb olyan erői előtt, amelyeket nem tudnak uralni, az emberi szellem az élet értelmének örök keresője marad. De vajon ez a pszichológiailag megalapozott metafizikai szükségszerűség érvényesül-e az emberi közösségek életében is, amikor közismert, hogy a fokozatos megismerés folyamatához és a természet – legalább részleges – megismeréséhez, a tudomány és a technika minden ismeretéhez misztikus magyarázatok nélkül jutottunk el? Az emberiség, az "egyes embertől" eltekintve, és nem véve figyelembe a világot esetleg elpusztítható katasztrófákat, halhatatlan. Ilyen értelemben, véleményünk szerint, érvényes Jean Daniel következtetése, mely szerint a szentség helye a magánéletben van és nem a közéletben. Ma legalábbis kétséges, hogy a jelen bizonytalanságára alapozott vallásos szellem erősítése, amivel a volt kommunista országok egyes körei próbálkoznak (s amelyek az úgynevezett ezoterikus tudományok, a miszticizmus, az asztrológia minden formájának rehabilitálására is vonatkoznak), választ adhat a társadalomban felmerülő kérdésekre.

Azt sem hisszük, hogy a Revel értelmében vett "normális" társadalom alapján álló szabad kezdeményezés előnyeibe vetett hit lenne az egyetlen, ami kielégítő jövőképet nyújtana. Mint ahogy F. Furet helyesen megállapította, Adam Smith "láthatatlan keze" (vagyis a klasszikus polgári társadalom kereslet-kínálat játéka – K.-E. Gy.) már az 1929-es gazdasági katasztrófa idején minden támasz nélkül hagyta e század embereit.¹³³ Nemrég megjelent könyvében G. Soros is megkérdőjelezte a kapitalista gazdaság önszabályozó képességét.¹³⁴ Ez a kapitalista világ bármelyik percben válságba kerülhet, ami elsősorban a széles néptömegek, különösképpen a harmadik világ tömegeinek érdekeit és életszínvonalát érintené. A maga módján Wolton is megállapította a veszélyt, a totalitarista törekvések megerősödését a demokratikus feltételek között kirobbant válság utánra helyezve.¹³⁵

A szerves fejlődésnek és haladásnak, az időben megvalósított reformoknak kedvező hatásuk lehet, de nem lehet egyszer s mindenkorra eltemetni a bizonyos feltételek között bekövetkező forradalom eszméjét, úgy, ahogy azt Revel teszi. Egy megmerevedett társadalom feltétel nélküli elfogadása nélkülözi a valós alapot, annál inkább, mert a világban még óriási különbségek léteznek.

Tény, hogy a századok folyamán az emberi társadalmakban létezett egyfajta törekvés bizonyos, néha isteni eredetűnek tartott erkölcsi értékek alkalmazására. Az emberek elvi egyenlőségének eszméje, amely egy mai gondolkodó szerint először az ókori görögöknél jelent meg¹³⁶ (de amelyet a zsidó prófétáknál is megtalálhatunk), a társadalmi egyenlőségre való törekvés ősi megjelenítője, szemben az önkényuralmon alapuló rendszerek kiváltságaival, a hatalommal való visszaéléseivel, sajátos megkülönböztetéseivel. A 18-19. század egyenlőségre törekvése egyik konkretizálódása annak az elévülhetetlen jognak, amellyel minden egyes egyénnek rendelkeznie kell. Ezekben a századokban, az amerikai Függetlenségi Háborúval, az 1789-es Nagy Francia Forradalommal, a 19. századi népi mozgalmakkal, valamint az emberi társadalom nagy tudományos és technikai vívmányaival egyidőben jelenik meg a haladásba vetett hit is. Nem segít bennünket abban, hogy a jelenlegi társadalom számára a mindig szükséges alternatívát megtaláljuk, ha kételkedünk ebben a trendben, ha leragadunk az elsősorban orosz eredetű marxista-leninista kísérlet negatív gyakorlati következményeinél.

Egyedül az "egységesítő gondolkodásmód", illetve a "tiszta és kemény kommunistaellenesség" nem adhat kielégítő magyarázatot a múltra, és nem lehet vezetőnk a jövőben.

 

 

Jegyzetek

1 J. Daniel: Avec le temps – Carnets, 1970-1998, Grasset, Párizs, 1998. 723.

2 Uo.

3 Uo. 583. (1996. december 17-ei feljegyzés)

4 Uo., 505. (1994. július 14-ei feljegyzés)

5 Uo. 255-256. (1987. február 16-ai feljegyzés)

6 Jelentős franciaországi, illetve romániai értelmiségiek (írók), akik, szovjetunióbeli látogatásuk után, könyveikben kiábrándultságuknak adtak hangot.

7 I. Eisenberg: O istorie a evreilor, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 32-324.

8 Az 1917 februárjáig érvényben levő törvények értelmében, csak egy nagyon kis számú (első osztályúnak nevezett gazdag kereskedő vagy tudományos címet viselő) zsidó lakhatott a zsidók számára kijelölt területen kívül.

9 François Furet: Trecutul unei iluzii, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1996. 172. Magyarul: Egy illúzió múltja, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. A hivatkozások a román kiadást követik.

10 Brockhaus Lexikon, Leipzig-Berlin, 1999, II. köt., 204. Ismerteti a totalitarizmus Hayes általi, 1939-es meghatározását.

11 F. Furet, i. m. 332.

12 Uo. 333.

13 A Susan George által a Le Monde diplomatique 1996. augusztus 17-ei számában közölt adatokat lásd "Hogyan vált a globalitás egyirányúvá", Eszmélet 34. szám, 1997. nyár, 174-181.

14 Fukuyama a The National Interest című folyóirat 16. számában, 1989 nyarán közölt tételei.

15 F. Furet 1997. május 23-ai levele, in: J. Daniel, i. m. 660.

16 Hannah Arendt: Originile totalitarismului, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1994. 169-403.

17 Jean-François Revel: Revirimentul democraţiei (A demokrácia kedvező fordulata), Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 215.

18 Uo. 56.

19 F. Furet, i. m. 44. és 53.

20 S. Courtois következtetései a Miért? című fejezetben. In: A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág Kiadó, Budapest, 2000. 746.

21 A. Besançon, Nenorocirea secolului: Humanitas Kiadó, Bukarest, 1999.139-150.

22 F. Furet, i.m. 202.

23 E. Nolte: Marxismus, Faschismus, Kalter Krieg, Stuttgart, 1977.

24 William L. Shirer: The Rise and Fall of the Third Reich – A History of Nazi Germany, német fordítás, 1961. 186.

25 Ezt maga E. Nolte is elismeri az idézett műben, 176-177.

26 Brossat 1981-ben megjelent, Der Hitlerstaat című munkájában leírja, hogy "a hosszú kések éjszakája" volt a fedőneve annak az 1934 júniusában végrehajtott műveletnek, amelynek során Hitler, Himmler és Göring, a náci vezérek parancsot adtak egyes kényelmetlen, náci vagy nem náci személyiségek minden előzetes vizsgálat nélküli meggyilkolására.

27 Thierry Wolton: Roşu-brun, răul secolului, Bukarest, 2001. 128.

28 F. Furet, i. m. 185.

29 A megállapítások a Dialog (Dietzenbach – Németország) 1994. február-júniusi számából valók, 29.

30 F. Furet, i. m.. 185.

31 G. Liiceanu: Apel către lichele, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1993. 114.

32 K. R. Popper: The Open Society and Its Enemies, német nyelvű kiadás, Franke Kiadó, Tübingen, 1958. 6. kötet, 11.

33 J. F. Revel, i. m. 48.

34 Uo. 49-50.

35 Uo. 126-128.

36 Uo. 38.

37 Uo. 54-55.

38 Uo. 59.

39 Uo. 236.

40 Uo. 287-299.

41 Uo. 73-75.

42 F. Furet: i.m.

43 Uo. 27-31.

44 Uo.

45 Uo. 45. Furet igyekszik bebizonyítani, hogy lehetetlen ezzel magyarázni a második világháború kitörését is, bár ez a megállapítás is vitatható.

46 Uo. 44.

47 Uo. 30.

48 "Senki nem állítja, hogy azonosak" – Furet J. Danielhez címzett, 1997. május 23-i leveléből (J. Daniel, i. m., közli a párizsi Commentaire című folyóirat 1998. januári száma is. A levélből a szerző is közöl részleteket a Jean Daniel sau simţul măsurii című tanulmányának 1. jegyzetében).

49 F. Furet, i. m. 177.

50 E. Nolte: Der Europäische Bürgkrieg – 1917-1945 – Nationalsozialismus und Bolschewismus, Propylaen Kiadó, 1987. 275. Nem valószínű, hogy Sztálin, aki annyira titkolózó volt terveit illetően, feltárta volna stratégiai elképzeléseit az elnyomó szervek bármilyen magas állásban levő munkatársának. E. Nolte professzor azért ad hitelt Krivickij állításainak, mert a szovjet titkosszolgálat ügynökei megölték New Yorkban. De ez még semmit sem bizonyít. Furet, a maga vonalán, B. Bolloten e körben végzett elemzéseire hivatkozva tartja hitelesnek a volt KGB-s állításait, anélkül azonban, hogy ismertetné ezeket az elemzéseket. (L.: F. Furet, i. m. 276.)

51 F. Furet, im.m. 243.

52 Uo. 255.

53 F. Furet, i. m. Utószó, 505. Furet itt elfogadja Hannah Arendt véleményét, amelyet a Totalitarizmus eredete című könyve 1966-os, 1968-as és 1973-as kiadásának előszavában megfogalmaz (ez kimarad az 1994-es kiadásból). Eszerint, a "Szovjetunióban, Sztálin halála után, már nem totalitarista uralommal van dolgunk" (lásd.: I. Kriszteva: Le génie feminin, I. kötet. Hannah Arendt, Fayard, Párizs, 1999. 227.) Még J. F. Revel is kénytelen elismerni annak a különbségtételnek a helyes voltát, amit H. Arendt kötetének későbbi kiadásaiban tesz, úgy találja azonban, hogy nem támasztja azt alá kellőképpen érvekkel (lásd J. F. Revel, i. m. 44.)

54 Lásd a 20 . sz. jegyzetet.

55 Le Livre Noire du Capitalisme, Párizs, 1998.

56 S. Courtois, Pourquoi? (Miért?) In: i. m.

57 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

58 A Franciaországon belüli ellenállás különböző szervezetei harcának összehangolásáért folyó tárgyalásokon de Gaulle tábornok megbízottja. A Gestapo letartóztatta, a kínzásokba halt bele.

59 Lásd a 48 . sz. jegyzetet

60 Th. Wolton, i.m. 192.

61 Th. Wolton tehát nemcsak folytatja, hanem a végletekig viszi F. Furet-nek az első világháborúról mint a "népek háborújá"-ról szóló elméletét.

62 Th. Wolton, i. m. 265.

63 Uo. 291.

64 Uo. 243. Semmilyen kapcsolat nem volt a fiumei nacionalista csoport és a bármiféle színezetű munkásmozgalom között.

65 Uo. 245.

66 Uo. 246.

67 Uo. 251.

68 Lásd a 26 . sz. jegyzetet

69 Th. Wolton, i. m. 128.

70 Uo. 108.

71 W. Churchill: The Second World War, 6 kötet, Cassel, London, 1948-1953

72 Th. Wolton, i. m. 83.

73 Uo. 87.

74 Uo. 17.

75 Th. Wolton kénytelen elismerni a Kandelaki-művelet sikertelenségét, i. m. 16.

76 Uo. 17.

77 Hogy az elfogultság milyen szintjére lehet eljutni, megpróbálva mindenáron egyoldalúan kompromittálni a Szovjetuniót a 30-as évek eseményei kapcsán, arra jó példa J. J. Marie Sztálin című könyve. Wolton nyomdokain haladva, a szerző annak a véleményének ad hangot, hogy még a 30-as évek sztálinista perei sem voltak mások, mint Sztálin Hitlernek küldött "jelzései". Eltekint tehát attól a ténytől, hogy ezekben a perekben, bár a vádlottak közül sokan, mint például Kamenyev és Zinovjev, zsidók voltak, a fő vád, amit Visinszkij ügyész ellenük emelt, a hitleri Németország és a militarista Japán érdekében elkövetett "kémkedés és diverziós tevékenység" volt. Úgy tűnik, hogy a könyv recenzense (a recenzió a tel avivi Viaţa Noastră c. lap 2001. július 20-ai számában jelent meg), a perek lefolyásának körülményeit nem ismerve dicsérte a könyvet.

78 Th. Wolton, i. m., S. Courtois utószava, 408.

79

80 J. F. Revel, i. m. 27.

81 Uo. 55.

82 Uo. 50.

83 Uo. 62.

84 Uo. 50.

85 Joseph de Maistre, 1796-ban megjelent könyvében (lásd: Consideraţii asupra Franţei, Bukarest, 2000. 96-127.) két fejezetet szentel annak bizonyítására, hogy Franciaországban szükség van az ellenforradalomra és a monarchia visszaállítására. Nem véletlen, hogy Mihai Sorin Rădulescu, a román kiadás előszavának szerzője, Emil Cioran véleményét idézi, aki szerint J. de Maistre "a rend és a hatóságok teoretikusa, aki, ha ismertebb lett volna, minden politikai ortodoxia ihletője, minden önkényuralom szelleme és gondviselője lett volna."

86 S. Courtois, Miért? In: A kommunizmus fekete könyve.

87 F. Furet, i. m., 76-78.

88 1793. thermidor havában buktatták meg Robespierre-t és vele együtt a jakobinus rendszert.

89 F. Furet, i. m. 440.

90 Lacoutourure: Léon Blum (rövidített kiadás), Seuil, Párizs, 1977

91 A hét legfejlettebb ipari ország és Oroszország vezetőinek 2001-ben, Genovában megtartott konferenciájáról van szó.

92 Revel szerint "a harmadik világ végre elutasította a tiersmonde-izmust". Lásd: J. F. Revel, i. m. 257.

93 Th. Wolton, i. m. 318-347.

94 Ştefan Racoviţă: "Tamás Gáspár Miklós şi egoismul mondial", 22 című folyóirat, 2001. augusztus 21-27.

95 Lásd Cristian Bădiliţă kommentárját a L'Occident est ŕ l'Est című könyvhöz, România Literară, 2001/29. 11.

96 Françoise Thome: Sfirşitul communismului, Polirom Kiadó, Iaşi, 1996

97 Th. Wolton, i. m. 336-338.

98 S. Courtois utószava Th. Wolton említett könyvéhez, 407.

99 Tamás Gáspár Miklós Posztfasizmus című írása először 2000 nyarán jelent meg a Boston Riview című folyóiratban, majd 2000 őszén rövidített formában átvette az East European Constitutional Review és a The Australien Financial Review. Magyarul az Eszmélet 48. számában jelent meg 2000 telén.

100 V. Tismăneanu: Fantasmele salvării – democraţie, naţionalism şi mit în Europa postcomunistă, Polirom Kiadó, Iaşi, 1999

101 A konferencia szövegét lásd a bukaresti 22 című folyóirat 2001/29-es számában.

102 Vladimir Tismăneanu: Stalinism pentru toate anotimţurile, Observatorul Cultural, 2001. augusztus 28-szeptember 30.

103 V. Tismăneanu, i. m., 93. sz. jegyzet. Lásd még: Caius Dobrescu: O pledoarie realista pentru idealismul etic, Observatorul Cultural, 2001/78.

104 Lásd: Gheorghe Kovács-Eichner, Epoca contemporană şi viziunea prof. E. Nolte In: Demnitate şi Democraţie, Bukarest, 1997. 99-145.

105 Ez volt Németországban a több évig tartó, úgynevezett Historiekerstreit (a történészek veszekedése).

106 A csehországi theresienstadti náci gettó-láger átmenő láger volt, kb. 100 000 zsidót küldtek innen a különböző haláltáborokba, különösen Auschwitzba; nem olyan láger volt tehát, amelyben, mint Nolte említett könyvében írta, "néhány öreg és kiváltságos zsidó elszigetelt, de elviselhető életet élt", i. m. 510. A theresienstadti gettó-lágerről lásd az egykori fogoly, H. G. Adler, a láger irattárát is felhasználó Theresienstadt 1941-1945 című könyvét.

107 A kettőjük között 1996 és 1997 között folyó levelezést F. Furet halála után tették közzé.

108 Lásd a 49 . sz. jegyzetet.

109 F. Furet, i.. m. 176-177.

110 Uo. 407.

111 Uo.

112 Hannah Arendt álláspontjának változását lásd az 53. sz. jegyzetben.

113 Lásd a 31 . sz. jegyzetet.

114 Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român, Univers Enciclopedic, Bukarest, 1997. 354.

115 Uo.

116 Hogy Hitler stratégiai elképzelései mindig az Angliával való megegyezés felé irányultak, az már a számára egész életében irányadó, 1925-ben írt fő munkájából, a Mein Kampfból kiderült. A munka 1997-es román nyelvű kiadása első kötetének 136-137. oldalán olvashatjuk: "Következésképpen Németország számára az egyetlen lehetőség, hogy egészséges területi politikáját érvényre juttassa, új területek szerzése éppen Európában. (…) Új területeket Európában csak Oroszország számlájára lehetett szerezni. (…) Egy ilyen politika számára Európában az egyetlen lehetséges szövetséges Anglia volt (az első világháborúra utal – K.-E. Gy.). Ha egyszer a hátunkat biztosítjuk, csak Angliával lehetett volna megharcolni a németek keresztes háborúját".

Hogy Hitler gondolatban nem csupán az első világháborúra szorítkozott, az kiderül a főhadiszállásán bizalmasaival, a 40-es években az "asztal körül" folytatott beszélgetéseiből. Heinrich Heimnak, a vezérkar jogtanácsosának és H. Pickernek a háború után közölt feljegyzéseiben az áll, hogy Hitler, kifejezve elismerését az angolok önbizalmáért és képmutatásáért, amely segítségükre volt egy ilyen világbirodalom létrehozásában (és javasolva a németeknek, hogy vegyenek példát az angolokról), hangot ad annak a meggyőződésének, hogy a háború vége az Angliával való tartós barátság kezdetét jelenti majd. Lásd: Adolf Hitler: Monologe in Führerhauptquartier 1941-1944 – Aufzeichnunger Heinrich Heims, Knaud, Hamburg, 1980. 44-45. és H. Picker: Hitlers Tischgeschpräche im Führerhauptquartier, Ullstein, Berlin, II. kiadás, 1997. 79-80.

Egyébként John Lukács amerikai történész megállapította, hogy Hitler tisztelte a briteket, és már a Mein Kampfban is, mint láttuk, elítélte az 1914-1918-ban Anglia ellen viselt háborút, megfogalmazva azt a véleményét, hogy a terjeszkedő háborúnak már akkor Oroszország ellen kellett volna irányulnia. (Lásd: J. Lukács: Churchill und Hitler – ein Zweierkampf , Stuttgart, 1992. 33.)

Mindez, szerintünk, meggyőző módon cáfolja Florin Constantiniu tételét, mely szerint Hitler Angliában és nem Oroszországban látta volna a fő ellenséget. A Napóleonra érvényes tételt nem lehet érvényesnek tekinteni Hitler esetében, akit a keleti "élettér" rögeszméje tartott megszállva.

117 Lásd az 50 . sz. jegyzetet.

118 Florin Constantiniu (akárcsak egyébként Wolton) semmit nem említ az idézett műben a von der Schulenburg német nagykövet 1939. május 25-én, Ribbentrop külügyminiszter megbízásából Molotovnak küldött jegyzékéről: "A lengyel probléma tisztázása esetén (?), bármilyen formában történik is az meg, figyelembe fogjuk venni a szovjet érdekeket". (Kiemelés tőlem – K.-E. Gy.) Ugyanezt megismétli Németország egyik képviselője 1939. július 26-án, és maga Ribbentrop 1939. augusztus 3-án. (Lásd: W. L. Shirer, i. m., német fordítás, 1961. 457-459. és 466-468.)

119 A "Hossbach jegyzőkönyv" létezéséről és tartalmáról Nolte is említést tesz (i. m. 279.), elítélve Hitler akkori, a saját szempontjából "egyoldalúnak" tartott álláspontját.

120 Istoria românilor, Enciclopedica, Bukarest, 1998. 447.

121 Mihail Sturdza: România şi sfirşitul Europei, Fronde Kiadó, Gyulafehérvár-Párizs, 1996. 68-69.

122 Constantiniu maga is elismeri könyvében, hogy 1940. május 28-án Berlin határozott választ adott: a Romániával határos országok revizionista kéréseiről való tárgyalás a két ország (Németország és Románia) közötti szoros kapcsolatok kialakításának elengedhetetlen feltétele. Lásd: Florin Constantiniu, i. m. 371.

123 I. m. 361.

124 "Gheorghe Brătianu, akinek demokratikus meggyőződése minden vitán fölül áll." I. m. 156.

125 Mihail Sturdza, i. m. 88-90., 93-95. és 109. Itt Gheorghe Brătianu Nicolae Titulescu elleni intrikáiról van szó.

126 Hitler 68 találkozója, 1939-1944, Magvető, Budapest, II. köt., 53.

127 Leon Volovici: Ideologia naţionalistă şi "problema evreiască" în România anilor 30, Humanitas Kiadó, Bukarest, 1995. 74-75.

128 Figyelemre méltó, hogy az említett tanulmány 119. pontja Gheorghe Brătianut úgy említi, mint a Nemzeti Liberális Párt elnökét, aki azonban voltaképpen ennek a pártnak egy szakadár, Georgista Párt nevű csoportját képviselte. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy ennek, az általunk alapvetően dokumentáltnak tartott tanulmánynak a megállapításai Gheorghe Brătianu álláspontjával kapcsolatban semmiképp sem igazolják a mélységesen embertelen bánásmódot, amelynek a tudós Brătianut a kommunista rendszer kitette, azt a bánásmódot, amely halálát okozta a máramarosszigeti börtönben, 1952-53 telén.

129 François Furet, i. m. 406.

130 Uo. 527.

131 Uo. 528.

132 Uo.

133 Uo. 380.

134 G. Soros: Criza capitalismului global – societatea deschisă în primejdie, Polirom, Iaşi, 1999. Furet a szabad piacgazdaság önszabályozó lehetőségeire gondol; az elmélet megalkotója a 18. századi, jelentős angol közgazdász, Adam Smith volt.

135 Lásd a 93. sz. jegyzetet.

136 A gondolatot Kitagawa fejtette ki, akinek könyve román fordításban, Bukarestben is megjelent.

***

(Az eredeti román nyelvű tanulmány címe: "Gândirea unica" – de la mistificarea trecutului la apologia prezentului. Megjelent a szerző magánkiadásában: Gh. Kovács-Eichner: Din avatarurile "gândirii unice". Eseuri si articole polemice, Kolozsvár, 2002, illetve magyarul: Kovács Eichner György: a Manipuláció a posztkommunista korszakban, Kolozsvár, 2002. Fordította: Hadházy Zsuzsa.)

A cikk a munka világának szereplői (munkaadók, munkavállalók és érdekképviseleteik, valamint az állam mint munkáltató, tulajdonos, elosztó vagy konzultációs szereplő) közötti intézményes kapcsolatrendszert s ennek változásait mutatja be a rendszerváltozástól napjainkig.

Bevezetés

 

A munkaügyi kapcsolatok fogalma Magyarországon az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején honosodott meg. Ezen a munka világának szereplőit átfogó kapcsolatrendszert értjük, amely az együttműködés fenntartására, a konfliktusok megelőzésére, illetve a kialakult konfliktusok megoldására irányul.

Az "érdekegyeztetés" fogalmát jóval a rendszerváltozás előtt Héthy Lajos és Makó Csaba vezette be a magyar gyakorlatba. E kifejezéssel elkerülték a "kollektív tárgyalások", "kollektív alku", "szociális párbeszéd" használatát, amelyek a társadalom tagoltságát (illetve tagolatlanságát) tükrözték, s így fogalomhasználatuk az akkori hivatalos szemlélet kritikája volt.

A Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény, továbbiakban: Mt) 14. §-a szerint: "A munkavállalók szociális és gazdasági érdekeinek védelme, továbbá a munkabéke fenntartása érdekében e törvény szabályozza a munkavállalók és a munkáltatók, illetve ezek érdekképviseleti szervezeteinek kapcsolatrendszerét. Ennek keretében biztosítja a szervezkedés szabadságát, a munkavállalók részvételét a munkafeltételek alakításában, meghatározza a kollektív tárgyalások rendjét, illetve a munkaügyi konfliktusok megelőzésére, feloldására irányuló eljárást."

A munkaügyi kapcsolatok többségükben a két főszereplő, a munkáltatók és a munkavállalók, illetve érdekképviseleteik (szociális partnerek) közötti kétoldalú – bipartit – együttműködésben öltenek testet. A munkáltatók és a munkavállalók jogosultak arra, hogy előzetes engedély nélkül, érdekeik védelmében, szervezeteket hozzanak létre, illetve azokhoz csatlakozzanak. A munkaügyi kapcsolatok alapvetően bipartit jellegűek, de tripartit formában is működhetnek. Ez esetben az állam a munkaügyi kapcsolatok alakításában szabályozóként, munkáltatóként, tulajdonosként, illetve – disztributív (elosztó) funkciójából adódóan – harmadik tárgyaló félként és/vagy konzultációs szereplőként részt vesz a munkaviszonyok alakításában.

A szociális partnerek mellett az állam közvetlenül (mint sajátos munkáltató), vagy közvetetten (a bipartit kapcsolatok szabályozójaként, illetve mint az országos egyeztető fórumok szereplője/tárgyaló fél) résztvevője a munkaügyi kapcsolatoknak.

Míg a kétoldalú tárgyalások és megállapodások középpontjában elsősorban a munkaügyi kapcsolatok hagyományos elemei (például munkaviszony, munkafeltételek, bér) állnak, a tripartit tárgyalások során a kormánypolitika átfogó kérdései a meghatározóak (például jövedelempolitika, adók, foglalkoztatáspolitika). A szociális partnerek mind a két forma egymást erősítő, korrigáló működésében érdekeltek.

Általában szintenként más és más szereplők között alakul ki az együttműködés:

• makroszinten a szakszervezeti és a munkáltatói konföderációk,
• mezoszinten az ágazati-szakmai vagy regionális szakszervezeti szövetség és a munkaadói szövetség,
• mikroszinten a vállalati szakszervezet vagy az üzemi tanács és a munkáltató között.

Az országok gazdasági, társadalmi jellemzői, hagyományai alakítják ki, hogy mikor, melyik szint lesz a meghatározó a munkaügyi kapcsolatokban.

A munkaügyi kapcsolatok meghatározó szereplői a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek, vagyis a szociális partnerek.

A szakszervezetekről a Magyar Köztársaság Alkotmányának 4. §-a a következőket mondja ki: "A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és vállalkozók érdekeit." Az Mt. 18. §-a értelmében a "törvény alkalmazásában szakszervezeten a munkavállalóknak minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése."

A munkáltatói szervezetek a munkaügyi kapcsolatokon belül a munkáltatói érdekképviseletet ellátó, önkéntes tagságra épülő, munkáltatókat tömörítő szervezetek, illetve szövetségeik. Kezdetben a munkáltatói szervezetek csak gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, a munkaügyi kérdések a szakszervezetek megerősödésével kerültek előtérbe.

A szociális partnerségre épülő érdekegyeztetési rendszer kiegyensúlyozhatja a munka világában feszültségeket keltő piaci hatásokat. A szociális partnerek és a kormány közös érdeke a munkabéke folyamatos fenntartása, melynek része az országos szintű tárgyalásos-megállapodásos rendszer működése. Az országos érdekegyeztetés résztvevői – a mindenkori kormányok mellett – azok a szakszervezeti konföderációk és munkáltatói szövetségek, amelyek a szervezkedési szabadság alapján jönnek létre, szervezetükben, működésükben egymástól és a kormánytól függetlenek.

A munka világa szereplőinek is joggal fontos a fogalmak tisztázása, hiszen azok is segítik az eligazodást a párbeszéd intézményeiben. Összhangban az európai uniós szóhasználattal, kívánatos a szociális párbeszéd fogalmát meghonosítani. A szociális párbeszéd eredeti értelmezésben a szociális partnerek közötti kapcsolatot jelenti. A szociális párbeszéd elsősorban a szociális partnerekkel és/vagy a szociális partnerek – szakszervezetek, munkáltatói érdekképviseletek -, illetve a kormány képviselői között zajlik, és nem a társadalom/civil szféra különböző érdekképviseleteivel.

Az országos érdekegyeztetés 1988 decemberében kezdődött, amikor a Grósz-kormány egy kormányhatározattal útjára indította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT). A munkavállaló/munkáltató/kormány-kapcsolatrendszer intézményeként, Németh Miklós kormánya idején, egy októberi "próbaülést" követően, 1990. december 5-én, ténylegesen létrejött az OÉT. Küldetése kettős volt: egyrészt, hogy intézményi keretet adjon azoknak a tárgyalásoknak, amelyek elvezettek a központi bérszabályozás és a bérmeghatározás hagyományos gyakorlatát felváltó bérmegállapodásos (béralku-) rendszer fokozatos kiépüléséhez, másrészt, hogy megfelelő terepet biztosítson az országos, tripartit bértárgyalásoknak. Az OÉT működésének utolsó harmadában – a munkaerőpiac radikális átalakulásával párhuzamosan – egyre nagyobb szerepet játszott a foglalkoztatási érdekegyeztetésben is.

A politikai rendszerváltás időszaka csak átmenetileg szakította meg a kormány és a szociális partnerek intézményes, tripartit együttműködését.

Az érdekegyeztetés fogalma az intézményi változások, tartalmi módosulások mellett 1999-ig megmaradt, majd az Orbán-kormány az érdekegyeztetés rendszerének átalakítása kapcsán a "társadalmi párbeszéd" fogalmát használta. 2002-ben a Medgyessy-kormány visszaállította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, az érdekegyeztetés, a párbeszéd legmagasabb szintű fórumaként. Az érdekegyeztetés fogalmának változása a tartalom változását is közvetítette.

 

 

A "magyar modell"

 

Magyarországon 1968-ban a "gazdasági mechanizmus reformja" idején indult meg a munkaügyi kapcsolatok vonatkozásában a távolodás a "sztálini" modelltől. Az 1968 és 1988 közötti intézményrendszer elmélete és tényleges gyakorlata ötvözte a "sztálini" hagyományt és az egyre inkább felismert gazdasági, társadalmi realitásokhoz való igazodást. Kormányzati szinten és a felső pártvezetésben is megjelentek azok a pragmatikus, jól képzett szakemberek, akik tisztában voltak azzal, hogy a határozatokba foglalt ideológia ellenére a gazdaságban, a társadalomban megállíthatatlan folyamatok indultak el. A mindinkább nyugati tőkéből eladósodott magyar gazdaság a gazdasági kihívásokra nem tudott másként válaszolni, mint úgy, hogy a piaci törvényeket, ha felemás módon is, de elfogadja.

A szocialista államban a tulajdonos munkavállaló, a munkáltató pedig tulajdonos és egyben munkavállaló is. A munkásosztály vezető szerepének érvényesülését megfogalmazó, párthatározatokba foglalt ideológia nem tudta elfedni azokat a valós érdekkülönbségeket, amelyek a megtorpant gazdasági mechanizmus változásai ellenére felszínen voltak a magyar gazdaságban. A nyereségérdekeltség, a vállalati gazdasági önállóság bizonyos mértéke, a szakszervezetek megnövekedett jogosítványai, a szocialista vállalatvezetők "kvázi" munkáltatóként való viselkedése, ha burkoltan is, ha szárnyaszegetten is, a majdani valódi munkaügyi kapcsolatok formálódását eredményezte. A szakszervezetek, mintegy kibújva a rájuk kényszerített "transzmissziós hajtószíj"-szerepből, próbáltak valódi érdekvédelmet ellátni, és úgy részt venni a bértárgyalásokon, a szociális és kulturális alap elosztásában, mintha azok valódi piaci viszonyok között léteznének. A munkáltatók, "feledve" kiosztott szerepüket, ellenérdekeltségű felekként vettek részt e tárgyalásokon.

Sajátosnak mondható az a megoldás is, amely már a hetvenes években működött mint a "makroszintű érdekegyeztetés sajátos kétarcú produktuma, a SZOT-kormány-tanácskozások intézménye". Tudatosult valamennyire ugyanis, hogy az országos szintű gazdaságpolitikai döntéshozatalban, a nagy, átfogó, a társadalmat széles körben érintő intézkedések előtt egyfajta döntéshozatali pluralizmusra van szükség. Ugyanakkor élt/működött a paternalista pártállam, amely a dolgozó emberek élet- és munkakörülményeit érintő legfontosabb döntések forrása maradt. A "kormány-SZOT"- találkozók nem a nyilvánosságnak szóltak, az ott elfogadott megállapodásokat esetenként kemény vita előzte meg. Ugyanígy ágazati szinten is zajlott az érdekegyeztetés a minisztérium és az ágazati szakszervezeti vezetők között.

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a szakszervezetek a nyitott gazdaságból és a helsinki szellem hatásából adódóan rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a nyugat-európai szakszervezetekkel. Ezek elvárták, hogy a munkahelyi tisztségviselők is tanulmányozzák a nyugat-európai munkaügyi kapcsolatokat, a szakszervezetek működését, a kollektív tárgyalások rendszerét, s egyben igényelték, hogy magyarországi látogatásaikon "találkozzanak" előadásokon, konzultációkon a hazai szakszervezeti szakértőkkel, tisztségviselőkkel.

Kimondva vagy kimondatlanul, a jelenlegi, hazai érdekegyeztetési rendszer magán viseli mindazokat a vonásokat, amelyek e sajátos magyar útra az évtizedek során rárakódtak. Így tehát a magyar munkaügyi kapcsolatokban makroszinten a megállapodásra törekvő tripartit modell elfogadott. A bértárgyalások, a munkafeltételek meghatározásának tradicionális szintje a mikroszint, s a sokszínű mezoszint megerősítése folyamatosan jelen lévő feladat. Mindebből az is következik, hogy a Magyarországon jellemző tárgyalási szintek nem ragadhatók ki a rendszerből, mind a három szint átjárhatósága, az egyes elemek kapcsolódása az egyes szintekhez csak együttesen kezelhető.

Az "első" Országos Érdekegyeztető Tanács

 

Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai adottságai alakították ki az érdekegyeztetés rendszerének azt a sajátos struktúráját, amely belesimul az európai intézményi sokszínűségbe. A sajátos magyar struktúra tripartit módon, konszenzussal valósult meg, ezért átalakítása is csak a szociális partnerek egyetértésével, autonómiájuk maximális figyelembevételével, az állam önkorlátozó szerepe mellett lehetséges.

A magyarországi érdekegyeztetés helyzetét meghatározta, hogy a gyors gazdasági és társadalmi változások közepette intézményi keretei nem igazán szerves fejlődés következtében alakultak ki.

Az OÉT eredendően munkaügyi fórum volt, amelynek alapvető célja az állami bérszabályozás felváltása a kollektív tárgyalások rendszerével. Ebből következik, hogy a szereplők csak munkavállalói és munkáltatói érdekeket képviselő szervezetek lehettek. A munkavállalókat akkor még a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) képviselte, (a Liga abban az időben alakult meg). Munkáltatói részről a gazdasági érdekképviseletek voltak jelen; egyik sem láthatott el érdekvédelmi szerepet. Bekerültek a szövetkezeteket megjelenítő szerveződések: az ipari szövetkezetek képviseletében az OKISZ, a fogyasztásiak nevében a SZÖVOSZ, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek képviseletében a TOT, a kisiparosokat képviselő KIOSZ, a kiskereskedők nevében a KISOSZ, valamint az akkor alakult Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ). Részvételüket a SZOT a munkaadói oldal túlsúlyára hivatkozva ellenezte, a Gazdasági Kamara viszont elfogadta. Végül kompromisszumként a három szervezet egy közös képviselőt fogadott el. A munkaügyi kapcsolatok szereplői kialakulásának folyamata azonban nem fejeződött be.

A kormányt Medgyessy Péter, a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, továbbá az Országos Tervhivatal és az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke képviselte. Az OÉT a rendszerváltásig működött, összesen nyolc ülésén bér- és munkaügyi kérdéseket tárgyalt. Jogosítványa volt az országos minimálbér meghatározására.

 

 

Az Érdekegyeztető Tanács tíz éve

 

Az Antall-kormány idején lényegesen átalakult az érdekegyeztetés rendszere. 1990. augusztus 1-én létrejött az Érdekegyeztető Tanács (ÉT). A kormány a gazdasági, munkáltatói érdekképviseletek hatására elfogadta, hogy az ÉT gazdasági (adózás, társadalombiztosítási járulék-szabályozás), továbbá a költségvetést érintő kérdésekkel foglalkozzék. A szereplők száma bővült, a munkavállalókat 7 szakszervezeti konföderáció és 9 munkáltatói szervezet képviselte. Részvételük egymás kölcsönös elfogadásán alapult, semmilyen részvételt szabályozó feltételt a szereplők nem jelöltek meg. Azok lettek az ÉT tagjai, akik a "szakszervezeti kerekasztal" körül ültek, vagy éppen a "parlamentben jártak". A kormányt a Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára képviselte.

Nem hagyható figyelmen kívül az ÉT működésében, hogy az első éveket a szakszervezetek közötti áldatlan viták befolyásolták, a harc kiemelten a szakszervezeti vagyonért folyt. A korábbi SZOT-vagyon elosztásában végül is akkor egyeztek meg a szakszervezetek, amikor a kormány törvényjavaslat formájában az országgyűlés elé terjesztette elképzelését. A 7 konföderációból 6 megegyezett, az alkut a Szolidaritás Munkás Szövetség nem fogadta el. Egyébként a Szolidaritás nem írta alá az ÉT Munkavállalói oldalának együttműködésre vonatkozó megállapodását, s ezzel kizárta magát az ÉT-ből.

A vagyonkérdés végleges rendezését a parlament az üzemi, közalkalmazotti tanácsok (üt, kt) választási eredményéhez kötötte, így az a szakszervezetek közötti "szimpátiaválasztás" lett. (Az üt- és kt-választások a munkahelyi kollektív szerződések reprezentativitásának mérésére szolgálnak napjainkban is.) Tekintettel arra, hogy egy munkahelyen több szakszervezet is létezik, a versengés a szavazatokért elvonta az erőket az érdekvédelemtől, gyengítette a szakszervezeti pozícióikat az érdekegyeztetés minden szintjén.

A viták, gondok ellenére elfogadottá vált, hogy az érdekegyeztetés a demokrácia egyik alappillére, így mindent meg kell tenni azért, hogy jogi keretei ne sérüljenek, illetve a jog adta lehetőségek érvényesüljenek, bővüljenek. Az ÉT keretében a kormány és a szociális partnerek a munka világának szereplőit érintő átfogó és alapvető gazdasági, szociális és munkaügyi kérdésekkel foglalkoztak, s az ÉT az alábbi jogkörökkel rendelkezett:

• tárgyalásokat folytathatott és tripartit, országos megállapodásokat közvetíthetett bérkérdésekben (országos minimálbér, a versenyszféra bérnövekedése);
• konzultációt folytathatott a gazdasági, szociális és munkaügyi törvénytervezetekről, illetve minden olyan jogszabályról, amelyet a szociális partnerek különösen fontosnak tartottak, beleértve a jogszabályokat megalapozó koncepciókat is ("jogszabályalkotást megelőző konzultáció");
• konzultációt folytathatott országos jelentőségű, a szociális partnereket érintő gazdasági és szociális kérdésekről ("általános konzultáció").

A szociális partnerek a kezdetektől sérelmezik, hogy a fenti témák szinte az utolsó pillanatban kerülnek az ÉT asztalára, amikor az esetek többségében a parlament általános vitája már zajlik.

Az elmúlt évek során az ÉT több mint 100 plenáris ülést tartott, és közel 250 napirendi pontot tárgyalt. A témák igen széles területet fedtek le, a nemzetgazdaság szinte valamennyi részét érintették. Az ÉT-ben számos nagy jelentőségű megállapodás született. Tevékenységének köszönhetően olyan törvények és jogszabályok jöttek létre, amelyek hatékonyan szabályozták a társadalom és a gazdaság működését.

 

Néhány témakör:

 

Az ÉT keretei között évente, visszatérő jelleggel részletes konzultáció folyt a legfontosabb gazdasági és szociális törvények tervezetéről, az éves költségvetésről, az adó- és illetéktörvények tervezeteiről, a társadalombiztosítási törvénytervezetről, különös tekintettel a szociális partnerek hozzájárulásának mértékéről stb. A konzultációk egyes években részmegállapodásokhoz vezettek.

Az ÉT kísérletet tett arra, hogy átfogó, tripartit megállapodást kössön a kormányzati ciklus (1994-1998) egészére a szociális partnerek számára legfontosabb kérdésekben. A Társadalmi-Gazdasági Megállapodás tárgyalássorozata 1994 júliusában kezdődött, s az alapvető politikai stratégiákra, így a gazdaság-, a jövedelem- és bér-, illetve a foglalkoztatás- és szociálpolitika területére irányult, kiegészítve a munkaügyi intézmények és a munkajog átfogó átalakítására vonatkozó egyezséggel. A TGM tárgyalásai végül nem vezettek eredményre.

Az ÉT meghatározó szerepet játszott az 1992-ben életbe lépő új Munka Törvénykönyve megalkotásában, később a szükségessé vált módosítások megvitatásában. A Munkaügyi ellenőrzésről szóló Törvény tervezete az ÉT teljes egyetértésével, támogatásával került a Parlament elé.

Az ÉT meghatározó módon befolyásolta a foglalkoztatáspolitikát. Érdemi szerepe volt a Foglalkoztatási Törvény (1991) megformálásában, majd módosításában. Az ÉT támogatta a Munkaerőpiaci Alap önkormányzati irányítására tett kormányzati javaslatot, s az alap kezelésére hivatott tripartit testület, a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete (MAT) felállítását.

Az ÉT ugyanakkor az országos bértárgyalások színtere is volt. A minimálbért, az OÉT-et is figyelembe véve, 1989. január 1-je óta, a kormány és a szociális partnerek tripartit megállapodása szabta meg, 1992 júliusától a Munka Törvénykönyve alapján. (A tradíció és a törvényi felhatalmazás az Orbán-kormány alatt sérült.)

Az ÉT segítette a munkahelyi konfliktusok megelőzését, hogy azok rendezéséhez megteremtsék a kereteket. 1996-ban az ÉT létrehozta a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálatot, a munkaügyi kezelés intézményét.

Az Érdekegyeztető Tanács egyszerre volt gazdaságpolitikai konzultációk és a munkaügyi kapcsolatok kérdéseiben folyó alkuk színtere, vagyis a stratégiai kérdések megvitatása keveredett a szakmai ügyek tárgyalásával. Az ÉT plenáris ülésein sok esetben előterjesztések, törvénytervezetek megvitatása folyt, s konkrét alkuk történtek egy-egy részterületet illetően. Mindez az első pillanattól kezdve vitára késztette a szakértőket, de a szereplőket is. Sokirányú vita alakult ki arról, hogy a két teljesen különböző funkció szétválasztása segítheti-e a makroszintű érdekegyeztetés jogosítványainak tisztázását.

 

"Önmegreformálás"

 

Az 1995 óta eltelt időszak számos új tapasztalatot hozott – fontos ezek elemzése, a kudarcok, sikerek okainak feltárása. A szakértők főként a tárgyalás és/vagy konzultáció dilemmájára, a domináns szintnek a magyar sajátosságokból adódó trendjére, a kollektív tárgyalások koordinációs mechanizmusának problematikájára, a lefedettséggel kapcsolatos összefüggésekre, a jogszabályi változtatások felvázolására próbáltak választ adni.

1996. május 17-én háromoldalú megállapodás született az ÉT továbbfejlesztésének elveiről, fő irányairól. A megállapodás leszögezte: "az érdekegyeztetés értelmét és értékét az adja, ha a konzultációkra és megállapodásokra hiteles és megfelelő támogatottságú, szervezettségű partnerek között kerül sor". Kimondta: "ki kell dolgozni az Érdekegyeztető Tanács oldalaihoz való tartozás kritériumait és rendszerét. Biztosítani kell, hogy az Érdekegyeztető Tanács oldalainak bizonyítható és kielégítő támogatottsága folyamatosan fennálljon és fennmaradjon", továbbá: "célszerű biztosítani az oldalak nyitottságát, hogy összetételük folyamatosan követhesse a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletek körében és támogatottságában végbemenő változásokat."

A szakmai erőfeszítések ellenére sem született megállapodás olyan alapvető kérdésekben, mint a reprezentativitás. Tény az is, hogy a választások előestéje sem kedvezett intézményi struktúrák átalakítására.

Nem mintha annyira a nagypolitika gondolkodásának középpontjában álltak volna a munka világával kapcsolatos kérdések. Elég csak utalni arra, hogy 1995-1997 között 3%-nyi volt a napirend előtti felszólalásokból a munkaügyre vonatkozó, 2% az interpelláció és 2% az írásban beadott kérdés, ami azt jelezte, hogy aktív politikusaink még nem igazán ismerték fel a téma jelentőségét. Tény ugyanakkor, hogy a parlament nagy többséggel szavazta meg a benyújtott, munka világával kapcsolatos törvényeket, törvénymódosításokat.

 

 

Az 1999. évi reform

 

Az Orbán-kormány megalakulását követően, már 1998 nyarán kezdeményezte az érdekegyeztetés átalakítását. 1998 decemberére elkészült az átalakítás koncepciója, amelyet a kormány vitára bocsátott.

Az Orbán-kormány a társadalmi párbeszéd szervezeti rendszerének fejlesztésére kidolgozott koncepciót a 2301/1998. (XII. 30.) számú kormányhatározattal fogadta el. Az új makroszintű fórumok 1999 első felében megalakultak és megkezdték működésüket.

Az új rendszer lényegi eleme a munka világához kötődő témák és a gazdasági-szociális konzultáció intézményes szétválasztása volt. Ennek értelmében, 1999. április 21-én megszűnt az ÉT, s megalakult helyette az Országos Munkaügyi Tanács (OMT), illetve konzultációs fórumként a Gazdasági Tanács (GT).

Az OMT tevékenysége nagyrészt megegyezett az ÉT-ével, azzal a nem lényegtelen eltéréssel, hogy nem foglalkozott a gazdasági jogszabályokkal, vagyis nem vitatta meg a költségvetési és adótörvényeket. Az Mt 16. §-a szerint, "a munkaügyi kapcsolatokat és a munkaviszonyt érintő országos jelentőségű kérdésekben a Kormány a munkavállalók és munkáltatók országos érdekképviseleti szervezeteivel az Országos Munkaügyi Tanácsban (OMT) egyeztet".

A Kormány az OMT egyetértésével [Mt 17. § (1)]

• meghatározza a foglalkoztatás érdekében – a munkavállalók nagyobb csoportját érintő gazdasági okból történő munkaviszony-megszüntetéssel kapcsolatban – az Mt-től eltérő szabályokat;
• dönt a kötelező legkisebb munkabér és a munkaügyi ellenőrzés tekintetében;
• javaslatot tesz a napi munkaidő leghosszabb mértéke, illetve a munkaszüneti napok meghatározására.
• A Kormány az Országos Munkaügyi Tanácsban országos bértárgyalásokat kezdeményez.
• Az Országos Munkaügyi Tanácsban létrejött megállapodást – az Országos Munkaügyi Tanács javaslatára – a gazdasági miniszter jogszabályban hirdeti ki.
• A gazdasági miniszter – az Országos Munkaügyi Tanács egyetértésével – meghatározhatja a munkaminősítés rendszerét.
• Célja továbbá az információcsere elősegítése és a különböző érdekcsoportok által támogatott megállapodások kialakítása.

Az OMT lehetőséget teremthetett volna a szakmák, ágazatok, szektorok közötti koordinációra, a kormányzati szándék egységes érvényesítésére. Ebből adódóan a kormányt a Gazdasági Minisztérium, valamint a Szociális és Családügyi Minisztérium képviselte. Az Orbán-kormány ugyanis megszüntette a Munkaügyi Minisztériumot, és feladatkörét az új Szociális és Családügyi Minisztérium, a szintén új Gazdasági Minisztérium és az Oktatási Minisztérium között osztotta fel.

Az 1999. április 9-én megalakult GT-ben a szociális partnerek (ÉT-tagok) mellett helyet kaptak a gazdasági élet meghatározó szereplői, a bankok, a pénzügyi szféra képviselői, a gazdasági kamarák és több külföldi befektetőt képviselő szervezet.

A GT konzultációs fórum volt, ahol elsősorban a gazdaságpolitika egészéről, illetve egyes területeiről (költségvetés, adórendszer, nemzetei fejlesztési terv, társadalombiztosítás) cserélhettek gondolatot, kaphattak tájékoztatást a résztvevők. A célok között szerepelt, hogy a hazai érdekképviseletek, a nyugat-európaiakhoz hasonlóan, elkészíthetik jelentésüket, javaslataikat az ország gazdasági állapotát illetően, s azt hasznosításra a kormánynak ajánlhatják. A magyar GT azonban ebből nem valósított meg semmit.

1999 első felében jött létre a Nemzeti ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) Tanács (NILOT), melynek feladata, többek között, az ILO 144. számú tripartit tanácskozásokról szóló Egyezménye alapján a Magyarország által ratifikált ILO- egyezmények végrehajtásának segítése. A NILOT szerepet vállalt Magyarország és az ILO között 2000. december 15-én kötött megállapodás végrehajtásában, amely a tripartit együttműködést segíti elő. Ennek keretében szakmai konferenciákat rendez(ett), egy-egy szakterület helyzetét feltáró és a továbbfejlesztésre javaslatokat tevő kutatásokra pedig információs bázist működtet.

Az Európai Integrációs Tanács (EIT) ugyanezen időszak alatt alakult meg, feladata többek között az európai integrációra való felkészüléshez szükséges párbeszéd, konszenzus biztosítása, a szociális partnerek kapcsolatainak fejlesztése az EU-s intézményekkel. Az EIT ülésein keveredett az országos stratégiai problémák felvetése a részletes szakmai kérdésekkel. Nem biztosította a kellő információt a kormány, illetve a tárgyalásokat irányító külügyminiszter és a munkavállalói, illetve munkaadói szervezetek között.

Az 1999 tavaszán létrejött új intézményrendszer kialakítása a szociális partnerek konszenzusa nélkül történt. Az Orbán-kormány szerint, a szociális partnerek jogosultak az országos érdekegyeztetésben, az ún. társadalmi párbeszédben való részvételre, azaz tájékozódhatnak a kormány szándékairól, konzultálhatnak, de nincs megállapodásra joguk az őket legközvetlenebbül érintő kérdésekben sem.

 

 

Régi-új utakon

 

A 2002. évben a kormány által kezdeményezett, a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletekkel folytatott konzultációk megerősítették, hogy indokolt az érdekegyeztetés intézményes keretének és feladatainak újragondolása és újjáalakítása. Alapelvként fogalmazódott meg, hogy a kormány az érdekegyeztetés új rendszerét párbeszédben kívánja kialakítani szociális partnereivel. Nagy gondot fordítanak a közös álláspontok kialakítására, nyílt párbeszéd keretében törekednek a konfliktusok feltárására és lehetőség szerinti feloldásukra.

Az Érdekegyeztető Tanács nevének visszaadása üzenet volt arról, hogy a Medgyessy-kormány, s ezen belül a Kiss Péter vezette munkaügyi kabinet már a 2002. évi választások előtt komolyan gondolta, hogy a szociális párbeszéd elengedhetetlen a munka világában, s ezek hatékony működéséhez a jogosítványokat biztosítja.

Már nem csupán egy alapjaiban jól működő intézményrendszer korszerűsítése – a táguló világhoz való igazítása – lett a feladat, hanem a nem kellően átgondolt, megszüntetett, átalakított intézmények újjáépítése, és a kiüresedett intézményeknek újból tartalommal való megtöltése. Ezeknek a céloknak megvalósítása érdekében kezdődött meg országos szinten az érdekegyeztetés intézményes kereteinek átalakítása.

A Medgyessy-kormány 2002. július 26-án állapodott meg a szociális partnerekkel az érdekegyeztetés új/régi rendszeréről. Az érdekegyeztetésben résztvevő 6 országos munkavállalói és 9 munkaadói érdekképviselet létrehozta a háromoldalú tárgyalások legátfogóbb fórumát, az Országos Munkaügyi Tanács helyett az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT), amelynek hatáskörébe tartozik a munka világával összefüggő valamennyi kérdéskör, beleértve a gazdaságot, a foglalkoztatást és a jövedelmek alakulását befolyásoló adó-, járulék- és költségvetési témakörök, jogszabály-tervezetek megvitatását.

A szociális partnerek véleményének kikérése után az OÉT hatáskörébe kerül vissza az éves költségvetési és adó törvénytervezetek megtárgyalása, hiszen azok nélkül a vállalkozási szférának a reálkeresetről vagy a minimálbérről való tárgyalásai – a jövedelempolitikai összefüggésekből – kiszakítva nem tárgyalhatók. A munkavállalók szociális helyzetét alapvetően meghatározó ügyekben (bér, adórendszer, járulékmértékek, infláció, foglalkoztatás, munkanélküli ellátás, nyugdíj stb.) a szociális partnerek jövedelempolitikai tárgyalásokra kaptak jogosítványt. A makroszintű érdekegyeztetés a konzultáció mellett a megállapodások lehetőségét biztosította a tárgyaló feleknek.

Az OÉT feladatai ellátását szakfórumok, szakbizottságok és munkacsoportok segítik.

Az OÉT szakbizottságai:

• Bér- és Kollektív Megállapodások Bizottsága,
• Gazdasági Bizottság,
• Esélyegyenlőségi Bizottság,
• Információs és Statisztikai Bizottság,
• Munkaerőpiaci Bizottság,
• Munkajogi Bizottság,
• Munkavédelmi Bizottság,
• Nemzeti Fejlesztési Terv Bizottság (újonnan alakult),
• Szakképzési Bizottság,
• Szociális Bizottság.

Szakfórumként működik a Nemzeti ILO Tanács és az Európai Integrációs Tanács (az EIT-et a Külügyminisztérium működteti).

Új szakfórumként megalakult az Ágazati Tanács az "autonóm társadalmi párbeszéd erősítésére", a PHARE-program irányítására és az ágazati egyeztető bizottságok megalakulásának segítésére. Feladata a kétoldalú – a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek közötti közvetlen – konzultációk és tárgyalások erősítése. Jelenleg PHARE-támogatással folyik az Ágazati Párbeszéd Bizottságok létrehozása, amivel a középszintű érdekegyeztetés erősítése, segítése, az ágazati kollektívszerződés-kötések kiterjesztése várható.

Az OÉT alakuló ülésén megerősítették, hogy az országos érdekegyeztetés fórumaként működjön tovább

• a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete,
• a Szociális Tanács (az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium működteti),
• az Országos Területfejlesztési Tanács (a MeH működteti) és a területfejlesztési, regionális testületek,
• az Országos Szakképzési Tanács (az Oktatási Minisztérium működteti), valamint
• az (újonnan alakult) Országos Felnőttképzési Tanács.

 

 

Mindez a közszférában

 

A költségvetési szféra legátfogóbb fóruma az 1991-ben létrejött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT) volt. (Alakuló ülése: 1992. július 14-15.) A KIÉT előtt a költségvetési érdekegyeztetés az ÉT egyik bizottságaként működött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető bizottsága (KIÉB) néven.

A KIÉT elsősorban a költségvetés munkavállalókat érintő kérdéseivel, ezen belül a közalkalmazottak és a köztisztviselők bérezésével és az alkalmazandó illetményrendszerrel foglalkozott. A gyakorlatban tevékenysége főleg a közalkalmazottakra vonatkozott, mert a köztisztviselők számára létrehozták a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot, amelyet a Belügyminisztérium működtet.

A KIÉT-et a kormány, a költségvetési szervek körében érintett országos szakszervezetek és a települési önkormányzatok országos szövetségeinek tárgyalócsoportjai alkotják. A KIÉT munkájában részt vett a költségvetési intézmények országosan reprezentatív munkáltatói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja. A szakszervezeti tárgyalócsoport az ismétlődően megtartott közalkalmazotti tanácsi választások eredményei alapján megállapított reprezentativitás alapján áll össze.

A KIÉT plenáris üléseken, szakértői bizottságokban, ügyvivői konzultációk keretében végezte munkáját. Néhány kiemelt terület sokszínű tevékenységéből:

• A KIÉT meghatározó szerepet játszott a költségvetési szféra munkaügyi kapcsolatait szabályozó jogi keret, a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) módosításaiban, kiemelten a közalkalmazotti illetmény-előmeneteli rendszer többszöri átalakítására. Esetenként olyan törvénytervezetek kerültek a parlament elé, amelyeket a KIÉT támogatott.
• A KIÉT keretében született meg a közalkalmazotti szféra hároméves megállapodása, az első országos, hosszabb időtávra előretekintő, átfogó megállapodás.
• A KIÉT-et az Orbán-kormány 1999-ben felszámolta, s ezzel a közalkalmazotti területen megszűnt az országos bértárgyalások és megállapodások 1996-98-ban kialakult gyakorlata.
• A költségvetési szféra társadalmi párbeszéd-rendszerére vonatkozó koncepciót a 2299/1999. (XI. 19.) számú kormányhatározat fogalmazta meg, amely a munkaügyi témák egyeztetésében a szakmai-ágazati szintre helyezte a súlypontot.

Az eredeti tervekhez képest a szereplők magatartása sok tekintetben kiszámíthatatlanabbá vált, mint korábban, nem születtek megállapodások, a vitás kérdések köre bővült. A közszférában a fórumrendszer nem újult meg, miközben a régi rendszer már nem töltötte be funkcióit. Nem alakult ki az a jogi háttér, amelyben hatékony tárgyalásokat lehetne folytatni.

Ennek a helyzetnek a hátterében néhány olyan, a rendszeren belüli probléma áll, amelynek megoldása nagyban hozzásegíthetne a közszféra nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődéséhez, az EU-csatlakozás kapcsán felmerülő amúgy is számos feladat szakszerű elvégzéséhez, és a lakosságnak nyújtott közösségi szolgáltatások minőségének javulásához. E problémák egy része a finanszírozás, az államháztartási politika hatókörébe tartozik, itt csak a munkaügyi kapcsolatokat érintő kérdésekkel foglalkozunk.

A közszféra munkaügyi kapcsolataiban az állam nemcsak kormányzati, szabályozó, hanem munkáltatói szerepben is megjelenik. A szféra munkaügyi folyamatainak kulcsfontosságú kérdései (létszám, bér) a parlament, illetve a kormány intézkedési körébe tartoznak. Ennek következtében az államnak, kettős funkciójának megfelelően, kettős viszonyrendszert kell kialakítania. Egyfelől, be kell töltenie a kormányzati funkciókat, másfelől, be kell tölteni a munkáltatói funkciókat is. E két feladatkör szétválasztása nem egyszerű, de a kormányzatot ennek tisztázásában éppen egy olyan, a munkaügyi kapcsolatok területén működő intézményrendszer segíthetné, amely a kormányoldalnak mint munkáltatónak is kijelöli a helyét a tárgyalásokban. Miközben ugyanis a kormány mint a végrehajtó hatalom legfőbb szerve, kormányoz, s ennek során esetleg szigorú döntéseket hoz, a munkaügyi kapcsolatrendszerben alkalmazhatná azt a közös döntési mechanizmust (a kollektív tárgyalások rendszerének kiépítésével és a tárgyalások gyakorlatával), amely hozzásegítené a közszféra alkalmazottai által is támogatott intézkedések kidolgozásához és ezzel a róla alkotott pozitív munkáltatói image kialakításához.

Az Orbán-kormány az egyeztetést a költségvetési szférában is elsősorban ágazati-alágazati szintre próbálta helyezni.

Ugyanakkor bizonyos különbség mutatkozott a formalizált fórumok és a kényszerből folytatott, bipartit ágazati/szakmai tárgyalások között. A régi szabályok alapján működő fórumokon a kormány alapvetően tájékoztatást és konzultációt folytatott, sokszor a munkaügyi kapcsolatokat nem, vagy csak messzebbről érintő kérdésekben. Ezzel szemben a szakmai/ágazati tárgyalásokon, legalábbis a felszínen, kemény béralku folyt, attól teljesen függetlenül, hogy milyen intézmény adott keretet az alkunak. Ezeknek az alkuknak azonban nem az volt a szerepük, hogy megegyezés szülessen, hanem az, hogy a kormányzat a döntéseihez támogatást kapjon. Ezért érvényesülhetett az a stratégia, hogy a szektoriális fórumokon meg sem jelentek, vagy ha igen, hamar kikerültek onnan azok a kérdések, amelyekben nyilvánvalóan ellentét volt a kormány és a szakszervezetek között. Ezekben a kérdésekben a szakmai/ágazati alkukban, az egyes alkalmazotti csoportokat egymástól elválasztva, külön-külön próbálta a kormány a támogatásukat megszerezni. Ezt a célt egyes szakmákban el is érte, míg másutt az ellentétek tovább éleződtek.

A szektoriális fórumok működési hiányosságai és az ágazati/szakmai tárgyalások elégtelensége együtt vezetett oda, hogy a kormány kénytelen volt a szféra legnagyobb konföderációjával köztes szinten is tárgyalásokat folytatni, de ezek a tárgyalások sem vezettek megegyezésre, mivel a kormány oldaláról nem is ez volt a funkciójuk. E tárgyalások során a vitás kérdések száma egyre nőtt, egyre több szakmai szinten nem megoldható kérdés került ide, amelyek aztán itt sem oldódtak meg, miközben a kormányzat e tárgyalások állásától függetlenül döntéseket hozott olyan kérdésekben, amelyekben elvileg szükséges lett volna a döntéshez a tárgyalás lezárása.

A Kormány és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a hozzácsatlakozott ágazati szakszervezetek között létrejött megállapodásnak megfelelően mégis új szektoriális fórumot hozott létre. Ezzel párhuzamosan a köztisztviselői szféra érdekegyeztetési rendszere is átalakult.

2001. október 12-én alakult, amikor is elfogadta alapszabályát a Közalkalmazottak Országos Munkaügyi Tanácsa (KOMT). A KOMT a kormány, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek és a közalkalmazottakat foglalkoztató intézményeket fenntartó önkormányzatok megbízott képviselőinek országos, ágazatközi fóruma. A KOMT intézményes keretet teremt a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény hatálya alá tartozó intézményi körben a közalkalmazottak összességét érintő munkaügyi kérdésekben az országos szintű szociális párbeszéd működéséhez, valamint a jogalkotásról szóló törvényben foglalt véleményezési jogok érvényesítéséhez.

A KOMT megalakulása óta 3 plenáris ülést tartott. Többek között megvitatta a 2001-ben csak a 8,75%-os illetménytábla-változással érintett közalkalmazottak körében végrehajtott egyösszegű keresetkiegészítésről szóló kormányrendeletet, valamint áttekintette a közalkalmazottak 2002. évi, várható bérhelyzetét.

A KOMT szakszervezeti oldalán azok a szakszervezeti konföderációk vannak jelen, amelyek tagjai az OMT-nek, és a közalkalmazotti szférában országosan jelentős súllyal vesznek részt. A KOMT-ban tehát a részvétel nem kapcsolódik a közalkalmazotti tanács választáshoz, mint a KIÉT-ben, hanem a szakszervezeti konföderációk egyfajta politikai alku alapján kaptak 11 helyet, az alábbiak szerint: Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (6 hely), Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (3 hely), Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (1 hely), Liga Szakszervezetek (1 hely).

Mint látható, az oldalban – szemben a KIÉT-tel – az ágazati szakszervezetek közvetlenül nem vehetnek részt, ugyanakkor konföderációjuk tagjaként – belső döntésük alapján – mégiscsak jelen lehetnek. Ez a szervezeti megoldás azt fejezi ki, hogy a KOMT-ban valamennyi közalkalmazottat érintő kérdéssel foglalkoznak, míg az ágazati ügyek az illetékes ágazati fórumra tartoznak.

A helyi önkormányzati oldal tagjai az alábbi országos önkormányzati érdek-képviseleti szervezetek: Kisvárosi Önkormányzatok Országos Szövetsége, Községi Önkormányzatok Szövetsége, Magyar Faluszövetség, Magyar Önkormányzatok Szövetsége, Megyei Jogú Városok Szövetsége, Megyei Önkormányzatok Országos Szövetsége, Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége.

A kormányt a GM, a PM, a MeH, a BM, valamint az érintett ágazati minisztériumok képviselték.

A KOMT-ot, illetve az oldalakat tájékozódási, véleményezési, javaslattételi és döntési jog illeti meg:

A tájékozódási jog alapján az oldalak jogosultak tájékoztatást kapni a jogosultságuk gyakorlását, illetve a működésüket és érdekeltségüket érintő fontos információkról.

A véleményezési jog különösen az alábbi témakörökre terjed ki:

• a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, beleértve a közalkalmazotti illetményrendszert és a munka törvénykönyve közalkalmazottakat érintő rendelkezéseit,
• a költségvetési törvény közalkalmazotti jogviszonyt közvetlenül befolyásoló elemei,
• a közalkalmazottakat közvetlenül érintő, államháztartásra vonatkozó szabályozás,
• a közalkalmazotti tanácsválasztással összefüggő szabályozás,
• a közalkalmazottakra vonatkozó, éves és hosszabb távú kormányzati bérpolitika,
• a közalkalmazottak foglalkoztatását érintő ágazatközi jelentőségű intézkedések,
• a közalkalmazotti jogviszony alá tartozó terület szociális-párbeszéd rendszere.

A javaslattételi jogosultság alapján a KOMT jogosult állásfoglalásról, ajánlásról megállapodni

• a közalkalmazotti intézményi körben ágazati, helyi önkormányzati, intézményi szinten folytatott érdekegyeztető tárgyalásokon követendő eljárásról, magatartásról;
• a KOMT működési területéhez tartozó tárgykörben kormányzati intézkedés kezdeményezéséről.

Döntési jogosultság a KOMT-ot a saját szervezetével, munkaprogramjával, működésével kapcsolatos belső ügyekben (például alapszabály) illeti meg.

A köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére működtette a Belügyminisztérium korábban a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot (KÉF), amelyben a kormány, a szakszervezetek és a települési önkormányzatok mellett a Közigazgatási Kamara képviselője is részt vett.

Az Orbán-kormány alatt a KÉF gyakorlatilag kettévált: központi és önkormányzati fórumokra.

A központi közigazgatásban dolgozó köztisztviselők fóruma a Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (KÉT), amelyben a kormány, valamint a köztisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. A KÉT hatáskörébe az államigazgatásban foglalkoztatott köztisztviselők élet- és munkakörülményeire, foglalkoztatási feltételeire vonatkozó témakörök tartoznak.

A KÉT-nek egyetértési joga van a Köztisztviselői Etikai Kódex szabályaira vonatkozó ajánlás tekintetében. Véleményezési joggal rendelkezik

• a közszolgálati jogviszonnyal összefüggő kérdésekben,
• a központi és a társadalombiztosítási költségvetésnek a közszolgálati jogviszonyban állókat érintő rendelkezéseivel összefüggésben,
• az igazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseiben.

Az Országos Önkormányzati Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (OÖKÉT) a helyi önkormányzat képviselő-testületének hivatala, valamint az ott alkalmazott köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére és megállapodások kialakítására szolgál. Az OÖKÉT-ben a BM, az országos önkormányzati érdekképviseleti szervezetek, valamint az önkormányzati tisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. Az OÖKÉT hatásköre, illetve egyetértési és véleményezési jogosultsága lényegében – értelemszerű eltérésekkel – azonos a KÉT-ével. Ugyanakkor az OÖKÉT ajánlást adhat ki a képviselőtestületek, illetve a munkáltatók köztisztviselőket érintő szabályozási tevékenységének, így különösen

• az illetményalap megállapítására,
• a szociális, jóléti, kulturális, egészségügyi juttatásokra, szociális és kegyeleti támogatásokra vonatkozó szabályozásra,
• a közigazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseire.

Mindkét fórumot a Belügyminisztérium működteti.

2002-ben, hasonlóan a versenyszférához, a költségvetési szférában is változások történtek az érdekegyeztetés rendszerében.

Országos szinten új, átfogó konzultatív fórumként megalakult az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT), a közalkalmazottakat, köztisztviselőket és a rendvédelmi ágazatban foglalkoztatottakat képviselő szakszervezetek, valamint a települési önkormányzatok képviselőinek részvételével.

 

 

Civil párbeszéd

 

A Medgyessy-kormány abból indul ki: nincs demokrácia, nincs nemzeti összefogás társadalmi párbeszéd, működő érdekképviseleti rendszer és erős civil társadalom nélkül. A kormány kidolgozta Civil stratégiáját (2003. február 28-án került a kormány elé), létrehozta a Nemzeti Civil Alapprogramot (a törvénytervezetet az Országgyűlés 2003 márciusában tárgyalja). A civil párbeszéd rendszerét EU-kompatibilis módon, a társadalmi párbeszéd részeként, bővíteni kívánja.

A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium struktúrájában a 2003. január 1-jével létrejött Munkaügyi és Civil Kapcsolatok Főosztálya az integrált – társadalmi, szociális és civil – partnerekkel összehangolt tevékenység megteremtését tükrözi.

 

 

Napjaink fő kérdései

 

1. A demokratikus intézményrendszer kiépítése Magyarországon befejeződött. Most már az a szakasz következhet, amikor a működtetés problémáinak megoldása kerülhet előtérbe. A piacgazdaságból adódó szerkezetátalakítás – új tulajdonosréteg megjelenése, a közép- és kisvállalatok túlsúlya stb. – megváltoztatta a munkavállalói és a munkáltatói szerepeket, s megváltoztatta az érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetek tevékenységét is.

2. Magyarországon a rendszerváltás után a legkevésbé fejlődhetett az a köztes szféra, amelyben a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek is találhatók. A "nagypolitika" ezt a tényt az érdekegyeztetés rendszerének átalakításánál minden ciklusban kihasználta. Az érdekegyeztetést meg kell óvni a nagypolitika ráhatásától, ugyanakkor erősíteni kellene annak felismerését, hogy a munka világának problémái a nagypolitika legfontosabb kérdései. A látszólagos ellentmondás mögött az rejlik, hogy a szociális partnereknek kormányváltástól független mozgásterüket önmaguknak kell kialakítaniuk és megtartaniuk.

A rendszerváltás után több mint tíz évvel immár válaszra vár annak a dilemmának a feloldása, hogy milyen szinten tartható a politikai szempontok elsődlegessége.

3. A szociális partnerek érdekeltek a háromszintű érdekegyeztetés rendszerének fenntartásában, a munkabéke fenntartásában. A reprezentatív, megfelelő támogatottsággal bíró konföderációk vállalni tudják azokat a megállapodásokat, amelyek a makroszintű fórumokon körvonalazódnak. Abban érdekeltek, hogy a makroszintű konzultációk lehetőséget nyújtsanak a megállapodásra.

4. A szociális partnerek ellentétes érdekeik ellenére érdekeltek a tárgyalásos megegyezésben minden szinten. Érdekeltek abban, hogy egyenlő partnerként átlássák az ország egészét és így az ágazati, munkahelyi színtereket, a munkavállalókat közvetlenül érintő intézkedéseket, és azokkal kapcsolatban véleményüket elmondhassák.

5. A kormány(ok) feladata az érintettek bevonásával az érdekegyeztető fórumok működésének segítése. Elengedhetetlen a tárgyalásos rendszerek megerősítése a jogi szabályozás eszközeivel is.

6. Az intézményesült fórumok célja, hogy a kormányzat, a szociális partnerek és a civil szerveződések közti párbeszéd, a közös gondolkodás és a megoldatlan kérdések tisztázása valóban szakmai szintre emelkedjék.

Ahhoz, hogy ez hétköznapi gyakorlattá válhasson, két – látszólag egymással ellentétes – feltételnek kell megfelelni. Biztosítani kell a nem kormányzati szervezetek számára a társadalmi párbeszédbe való bekapcsolódás lehetőségét, ugyanakkor tekintettel kell lenni arra is, hogy érdemi együttműködés jöjjön létre. Az első kívánalom teljesítése a különböző szervezetek minél szélesebb körének bevonását, a második szűkebb, szakmai, operatív testületek létrehozását igényli. E kettős feltétel megvalósítására egy egymásra épülő konzultációs és együttműködési rendszer kialakítása megkerülhetetlen.

 

 

Irodalom

 

A munkavállaló, a munkáltató és az állam. (Országos konferencia, Budapest, 1989. november 6-8.) Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal Munkaügyi Kutatóintézete, Budapest, 1989

Bevezetés a munkaügyi kapcsolatokba (szerk.: Tóth Ferenc), GATE, Gödöllő, 1997

Helyzetkép az érdekegyeztetésről (1990-1994) (szerk.: Ladó Mária és Tóth Ferenc), az Érdekegyeztető Tanács Titkársága és a Munkaügyi Kapcsolatok Társasága kiadása, Budapest, 1996

Gazdasági és szociális adattár (szerk.: Hanti Erzsébet és Lux Judit), MSZOSZ, Budapest, 1999., 2001

A magyar értelmiség szerepe az ezredfordulón. Az ÉSZT megalakulásának 10 éves évfordulójára, ÉSZT, Budapest, 1999

Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (szerk.: Borbély Szilvia), MSZEIB, Budapest, 2000

Szakszervezeti szövetség a közszolgálatban dolgozókért. Fejezetek a tízéves SZEF küzdelmeiből, SZEF kiadó, Budapest, 2000

Üzemi tanács és szakszervezet együtt a munkavállalói jogokért (szerk.: Hegyi Gyula), Friedrich Ebert Alapítvány – szakszervezeti projekt, Budapest, 1992

Változó munkaügyi kapcsolatok (szerk.: H. Morel), ELTE Szociológiai-Szociálpolitikai Intézet és Továbbképző Központ, Budapest, 1994

Arató Krisztina: "Érdekképviselet és érdekegyeztetés az Európai Unióban", Acta Humana Közlemények 33. sz., 1998

Berki Erzsébet: "Érdekegyeztetés az államháztartásban", in: Az érdekegyeztetés tapasztalatai és aktuális kérdései (szerk.: Berki Erzsébet), ÉT Titkársága, Budapest, 1997

Berki Erzsébet: "Makroszintű érdekegyeztetés a közszférában", in.: Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (Szerk.: Borbély Szilvia), Budapest, 2000

Herczog László: "Kormánykoncepció az érdekegyeztetés átalakulásáról", Munkaügyi Szemle, 1999. február

Herczog László: Országos érdekegyeztetés a versenyszférában. Országos érdekegyeztetés a költségvetési szférában, RAABE Kiadó, Budapest, 2001

Héthy Lajos: Az érdekegyeztetés és a táguló világ. Az országos érdekegyeztetés évtizede Magyarországon 1988-1999. A Friedrich Ebert Stiftung és a Közösen a Jövő Munkahelyeiért Alapítvány kiadása, Budapest, 2000

Kiss György: Munkajog II. (a kollektív munkajog), Janus Pannonius Tudományegyetem Pécs, 1998

Kuti László: Haditudósítások. Avagy egy frontharcos tudósításai az érdekegyeztetés harcmezejéről, MSZEIB, Budapest, 2000

Lux Judit: A Szakszervezeti Tanács száz éve, MSZOSZ, Budapest, 1999

Lux Judit: "Munkaügyi kapcsolatok Magyarországon", in: Érdekképviselet felsőfokon, RAABE Kiadó, Budapest, 2000

Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993, T-Twins Kiadó, Budapest, 1998

Thoma László: A rendszerváltás és a szakszervezetek, 1988-1992, Villányi úti Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, Budapest, 1998