A neoliberalizmus a kapitalista világgazdaság válságára adott nem adekvát ideológiai és politikai válasz, amely deformálja a globalizációs folyamatot, és szemben áll a keresztény értékekkel is.

Elhangzott a müncheni Pax Romana csoport találkozóján, 2003. május 23-án

 

Az utóbbi években hatalmas tüntetéseket tartottak civil szervezetek a brazíliai Porto Alegrétől kezdve Genován és Davoson át az amerikai Seattle-ig a globalizáció ellen, amelyet mások viszont áldásos folyamatnak tartanak. Kritikusai szerint a globalizáció, pontosabban a globalizációnak mintegy 30 éve a neoliberalizmus elveinek jegyében zajló folyamata égbekiáltó különbségekhez vezetett szegények és gazdagok között, meggyorsította a természeti környezet pusztítását, s a gazdagok és szegények közti szakadék mélyítésével a háborúk és terrortámadások pusztításait és veszélyeit is megnövelte.

De mi a globalizáció és mi a neoliberalizmus? E kérdésre úgy válaszolunk, hogy egyrészt röviden kifejtjük e fogalmak tartalmát, másrészt vázoljuk az utóbbi harminc évnek a neoliberális globalizáció szempontjából fontosabb eseményeit is.

Hívei szerint a globalizáció nem más, mint a mindenkinek előnyös nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás általánossá, globálissá válása a modern szállítóeszközök és kommunikációs technikák, köztük is elsősorban a számítógépek és a mikroelektronika segítségével. Ellenfelei szerint viszont a mai globalizáció nem a haladást, a közjót vagy a közérdeket szolgálja általában, hanem csupán az északi félteke gazdag országainak az érdekeit, miközben rombolja és pusztítja azoknak az ember milliárdoknak az életfeltételeit, akik nem a gazdag és hatalmas centrumhoz, a G7-hez tartoznak, hanem a perifériákon élnek Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy a szovjet utódállamokban.

A világon az elmúlt harminc évben romlott a szegények helyzete, és tovább nőttek a különbségek gazdagok és szegények között. Mutatja ezt, hogy míg 1960-ban a Föld lakosságának leggazdagabb 1/5-e csak harmincszor akkora éves jövedelemmel rendelkezett, mint a legszegényebb 1/5, addig 1998-ban már hetvennégyszeres volt ez az arányszám. Emiatt jelenleg hal éhen naponta 20 000 ember, nincs tiszta ivóvize, és kell két dollárnál is kevesebb napi jövedelemmel beérnie jelenleg az emberiség felének, több mint hárommilliárd embernek.

Amikor 1990 körül összeomlott az ún. szocialista világrendszer, az amerikai Fukuyamával együtt többen azt képzelték, hogy immár vége a történelemnek: hogy a volt szocialista országokhoz hasonlóan lassanként majd a Föld összes többi országa is átveszi az egyedül üdvözítő kapitalista piacgazdaságot és a jogállamot. A 90-es évek második felétől kezdve azonban egyre többen kételkednek abban, hogy valóban jó irányban haladna az emberiség a kapitalizmus világméretű győzelmével. Ehhez az elbizonytalanodáshoz a gazdagok és szegények fent jelzett drámai ellentétein kívül hozzájárultak az ökológiai válságnak, azon belül is főleg a klímaváltozásnak immár a gazdag országokban is drámaivá váló eseményei, amilyenek az utóbbi évek özönvízszerű esői és forróságai voltak.

Kritikusai szerint a globalizáció azért nem egyszerűen a nemzetközi munkamegosztás globálissá válása, mert e folyamat a múlt század hetvenes évei óta a neoliberalizmus szellemében megy végbe, és ennek megfelelően csak egy bizonyos csoport érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus voltaképpen egy sajátos válasz a múlt század hetvenes évei óta tartó, sokak által nem felismert gazdasági válságra. Keynes és Fourastié már az 1940-es években megjósolta, hogy a hetvenes években majd stagnálni kezd a világgazdaság, hacsak nem lesz totális háború vagy erős népességnövekedés. Eltérően az 1929–33 közötti világválságtól a világgazdaság mai válsága sokak számára azért észrevétlen, mert harminc éve többé-kevésbé stagnál ugyan a világgazdaság egésze, de a centrum bizonyos országaiban és néhány más országban (amilyen például Kína és az ázsiai “kistigrisek”) olykor végbemegy azért némi gazdasági növekedés is. A világgazdaság harminc éve tartó válsága olyan jelenségekben mutatkozik meg, mint hogy még a fejlett országokban is kihasználatlanul hevernek évtizedek óta hatalmas termelőkapacitások, és magas a munkanélküliség; hogy pénzügyi válságok törtek ki és bénítottak meg olyan hatalmas régiókat, mint Délkelet-Ázsia, Argentína és Oroszország; hogy eddig nagy társadalmi és gazdasági nehézségekbe torkollott a rendszerváltás az egykori szovjet blokk országaiban, és hogy jóformán kiesett egy teljes földrész, Afrika a nemzetközi munkamegosztásból.

A neoliberalizmus szellemében zajló globalizáció olyan válaszkísérlet a világgazdaság stagnálására, amely a világ vezető államainak az érdekeit szolgálja.

A neoliberalizmus ideológiáját a következőképpen írhatjuk le. Ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, és bízzunk mindent a piac erőire, ha a lehető legjobb világban kívánunk élni. Mert minden gazdasági és társadalmi bajnak az a gyökere, hogy beavatkoznak a piaci folyamatokba külső erők, hogy a piac teljes szabadságát korlátozza az állam, és engedélyez beavatkozásokat más szervezeteknek is, amilyenek például a szakszervezetek és a környezetvédő szervezetek. A neoliberalizmus a szabad verseny jó kétszáz éves doktrínájára támaszkodva támadja a jóléti vagy szociális államot; a munkavállalói jogokat és a munkavédelmi, a környezetvédelmi törvényeket, amelyek úgymond indokolatlan keretek betartására kényszerítik a munkáltatókat is, a munkavállalókat is; az állami gondoskodás és szabályozás olyan intézményeit, amilyen a munkaadót terhelő kötelező nyugdíjbiztosítás és egészségügyi hozzájárulás; a fejlődő államok kísérleteit, hogy protekcionista intézkedésekkel, védővámokkal próbálják életben tartani gazdaságukat a fejlettebbekkel szemben. Közgazdaságtani közhely, hogy modern gazdaság nem működhet piacok nélkül, és hogy az árképződést befolyásolnia kell a keresletnek és a kínálatnak is. Kritikusai szerint viszont a neoliberalizmus túl sokat vár a pénztől és a piacoktól, mert azt képzeli, hogy piaci mechanizmusoknak kell alávetni és áruvá kell változtatni mindent: az embert, a természetet, a művészetet, a morális és kulturális kapcsolatokat. Adam Smith a láthatatlan kéz híres hasonlatát jó kétszáz éve fogalmazta meg, hogy kifejezze: a szabad piac jóvoltából a piaci szereplők önző, csak önérdekkövető cselekedetei mintegy a hátuk mögött elvezetnek a gazdaság és a társadalom optimális állapotához.

Ma már sokak számára távolról sem magától értődő Adam Smith tanítása, mert Smith óta sok víz lefolyt a Dunán. Ezért felvetődik a kérdés, hogy miután kialakultak a kapitalista piac működését az anarchoszindikalizmustól kezdve a szocializmus különböző irányzataiig sokféleképpen elutasító irányzatok, miért került sor mégis a liberalizmus reneszánszára mintegy harminc éve, miért jött létre a neoliberalizmus.

A neoliberalizmus a mai kapitalisták ideológiája és politikai stratégiája, mégpedig az “ideológia” szónak abban az értelmében, hogy ez olyan eszmerendszer, amely úgy legitimálja, védi és képviseli egy bizonyos osztály uralmát, hogy annak külön érdekeit közérdekekként tünteti fel. A neoliberalizmus a múlt század hetvenes évei óta úgy próbálja beállítani a centrum gazdag országainak és gazdag rétegeinek az érdekeit, mintha azoknak az érvényesítése a közjót, az egész emberiség érdekét szolgálná. A kapitalizmus korábbi apologétáihoz hasonlóan a neoliberalizmus ideológusai és politikusai (Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan és mások) szintén a gazdagok érdekeit igazolják elméleteikkel, illetve képviselik politikájukkal. A neoliberalizmus azonban új is a klasszikus liberalizmushoz és a kapitalizmus korábbi apológiáihoz képest annyiban, hogy a neoliberális politika már nem marad meg csupán egy ország határain belül, hanem globálisan, az egész földgolyón érvényesül, az egész Föld összes szegényeivel szemben érvényesíti a mai gazdagok érdekeit, és veti alá a világot egyre nagyobb mértékben a kapitalizmus igényeinek.

A neoliberalizmus rövid jellemzése után tekintsük át az ennek jegyében zajló globalizáció sajátosságait. Önmagában tekintve előnyös lehetne minden résztvevő számára a részvétel a nemzetközi cserében és munkamegosztásban. Önmagában nem lenne rossz a nemzetközi munkamegosztásnak, a külkereskedelemnek, a külföldi beruházásoknak, sőt még a nemzetközi tőkeforgalomnak a növekedése sem. A hetvenes évek óta tartó globalizációnak azonban úgy ad sajátos jelleget a neoliberalizmus, hogy e folyamat nem az általános haladást, hanem kizárólag a centrum gazdagjainak az érdekeit szolgálja. A neoliberális jegyében zajló globalizáció fő sajátosságai a következők.

1. Egyre fokozódik a pénzszféra (bankok, befektetési társaságok, biztosítók, pénzügyi társaságok) uralma a reálszféra (materiális javakat termelő cégek) felett. Mutatja ezt, hogy annak az 1 milliárd dolláros forgalomnak, amely naponta megvalósul a világ pénzpiacain, a 90-95%-a nem termeléssel kapcsolatos, hanem spekulációs ügylet.
2. Kormányaikkal, parlamentjeikkel még az ún. független államoknak sincs jóformán semmi beleszólásuk azokba a tőkemozgásokba, amelyek pedig egyre inkább meghatározzák a polgáraik munkalehetőségét, jövedelmi színvonalát és egyáltalán az életét.
3. A világgazdaság egyre több területén visszaszorulóban van a tisztességes verseny. Egy-egy államon belül versenyhivatalok őrködnek azon, hogy igazi verseny folyjék a piacokon, hogy egyetlen szereplő se kerülhessen monopolhelyzetbe, és a versenyszabályok megsértőit büntetésekkel sújtják. Nemzetközi szinten azonban nem létezik olyan hatóság, amely érvényt tudna szerezni monopóliumellenes törvényeknek, és ezzel szavatolhatná a verseny tisztaságát, mert nincs világállam.
4. Egyes országok között egyre erősebb versengés folyik az ún. működő tőkéért. Ez úgy történik, hogy az egyes országok adókedvezményekkel, alacsony munkabérekkel, szociális juttatások lefaragásával és környezetvédelmi előírások felpuhításával megpróbálják elérni, hogy más országokkal szemben inkább őket válasszák termelési színhelyként multi- vagy transznacionális konszernek.

Kritikusai szerint a mai neoliberális globalizáció nem más, mint a hatalmasoknak és gazdagoknak a gyengék és szegények feletti kíméletlen uralma, amelyet gazdasági, politikai és katonai eszközökkel valósítanak meg. A hatalmasok és gazdagok csoportjába tartoznak az észak-amerikai, nyugat-európai és délkelet-ázsiai gazdag országok, amelyek közös érdekeiket érvényesítik a neoliberalizmus politikájával.

A gazdag országok legfontosabb közös érdeke, hogy biztosítsák energia- és nyersanyag-szükségleteik kielégítését, és hogy piacokat találjanak termékeik számára. A centrum országai ezeknek a céloknak rendelik alá a periféria országait, részben politikai intézmények segítségével, amilyen a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank (WB) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO), részben gazdasági nyomásgyakorlással, részben pedig katonai eszközökkel. Az ún. “washingtoni konszenzus” szellemében a vezető országok, élükön az Egyesült Államokkal, a világgazdaság fokozódó deregulálására, a tőkepiaci korlátok felszámolására és arra törekszenek, hogy a lehető legtöbb országban a legnagyobb mértékben szétverjék a gazdaságba való állami beavatkozás mechanizmusait.

A tévéhíradók nézői azt gondolhatják, hogy a globalizáció ellenzői kizárólag zavaros fejű, anarchista, az erőszakban és a felfordulásban örömüket találó rendbontó fiatalok. Hogy mennyire tévednek, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a neoliberális globalizáció kritikusai közé tartozik az a Joseph Stiglitz amerikai közgazdász is, aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A globalizáció árnyoldalai című könyvében Stiglitz ezt írja: “Sajnos nem létezik világkormány, amely minden embert felelősségre vonhatna, és amely úgy tudná befolyásolni a globalizáció folyamatát, ahogy nemzetgazdaságuk kialakulását szabályozták az Egyesült Államok kormánya és más országok kormányai. Ehelyett a mai világrendszert így jellemezhetnénk: a politika globális alakítása globális kormány nélkül. Ebben a rendszerben szava csak néhány intézménynek van, amilyen az IMF, a WB, a WTO, és néhány személynek (pénzügy-, gazdasági és kereskedelmi miniszterek), akik szorosan összefonódnak bizonyos pénzügyi és kereskedelmi érdekcsoportokkal, miközben szinte egyáltalán nincs beleszólási joga annak a sok-sok milliárd embernek, akiknek az életét az előbbiek döntései meghatározzák. Legfőbb ideje változtatni a világgazdaság rendjét meghatározó szabályokon, ideológia helyett teret engedni a pragmatizmusnak, és még egyszer átgondolni, hogy nemzetközi síkon hogyan és kinek az érdekében születnek döntések. A globalizációt lehetne másképp is alakítani, és ha ennek folyamata megfelelő és tisztességes keretfeltételek között menne végbe, mégpedig úgy, hogy a politikára befolyást gyakorolhassanak a globalizáció által érintett összes országok, akkor a javára válna azoknak is, akik eddig csak a vesztesei voltak.”

Miután leírtuk a neoliberalizmus és a globalizáció fő jellegzetességeit, az elmondottak szemléltetése céljából röviden vázoljuk a neoliberális globalizáció történetét.

A kapitalizmus XX. századi aranykora 1945-től az 1970-es évek elejéig-közepéig tart. Ezekben az években az ún. első világban magas a gazdasági növekedés és teljes a foglalkoztatás, a konjunktúra csak kismértékben ingadozik, gyorsan nő a termelékenység, s mindezekkel együtt nemcsak növekszik a legszélesebb néprétegek fogyasztása, hanem kiépülnek és működnek is a szociális vagy jóléti állam intézményei. A vietnami háború következtében a 60-as évek végén, a 70-es évek elején azonban veszíteni kezd értékéből az amerikai dollár, majd felgyorsul (a dollárválság miatt is) az egész világon az infláció, s több országban is csökkenni kezdenek a gazdasági növekedési ráták. Az 1970-es évek elején feladják a rögzített valutaárfolyamok rendszerét (az 1944-ben elfogadott Bretton Woods-i egyezményt), ekkor tör ki az OPEC-államok drasztikus olajáremelésének hatására az olajválság, és kezdődik el a ma is tartó világgazdasági stagnálás. A vezető tőkés országoknak erre a stagnálásra adott válasza volt a neoliberalizmus jegyében foganatosított globalizáció. Eltérően az 1945 és 1975 közötti aranykortól, amely a keynesi elveken alapuló állami beavatkozásokra támaszkodott, az 1970-es években kezdődő neoliberális ellenforradalom élharcosai szembefordultak a szociális állam intervencionizmusával. A Keynes tanaira támaszkodó intervencionistákkal, a fiskális politika híveivel szemben felléptek az ún. monetaristák, akik a mindenfajta állami beavatkozástól mentes és szabályozatlan piacgazdaság mellett szálltak síkra. Ronald Reagannel és Margaret Thatcherrel a neoliberális ideológia híveinek sikerült politikailag is érvényesíteniük az elképzeléseiket olyan vezető államokban, mint az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság. A neoliberális ellenforradalom jegyében egyre több országban nemcsak szalonképessé, hanem egyenesen uralkodóvá is vált az a hiedelem, hogy mindent rá kell hagyni a kapitalista piacokra, mert azoknak öngyógyító képességük van. Az addig állami kézben levő szektorok közül egyre többet és egyre nagyobb mértékben privatizáltak (a vasutaktól kezdve az oktatáson és az egészségügyön keresztül a postáig), a gazdaság mind több területén haladt előre a dereguláció és a flexibilizáció (azaz töröltek el például a munkaidővel, a környezetvédelemmel és szociális szempontokkal kapcsolatos megszorításokat), egyre több területen szorítottak vissza állami beavatkozásokat, és csökkentették a magas jövedelműek, valamint a vagyonok adóját.

Ezen a ponton érdemes összehasonlítani a keynesi intervencionizmust és a neoliberalizmust mint válságkezelő programokat. Az előbbi az 1929–33-as nagy válság után keletkezett, és ennek az volt a célja, hogy állami megrendelésekkel némi rendet vigyen a kapitalista gazdaság működésébe. A neoliberalizmus ezzel szemben kísérlet a minden beavatkozástól mentes, társadalmilag felelőtlen kapitalista piaci rendszernek a megteremtésére, illetve restaurációjára. A klasszikus liberalizmushoz képest az az újdonság a neoliberalizmusban, hogy egyrészt a társadalmi élet jóval több területére próbálja kiterjeszteni a piacok működését, másrészt globális annyiban, hogy ma már voltaképpen átfogja a földgolyó, a glóbusz valamennyi országát. De míg a keynesi intervencionizmus 1945 után mintegy harminc éven át valóságos aranykort hozott a vezető kapitalista országokban élő emberek nagy részének, addig a neoliberalizmus óriási pusztításokat hozott magával. Így hosszan tartó munkanélküliséget okozott az egész világon, még a fejlett országokban is. Ahol egyáltalán voltak, ott szinte mindenütt lefaragták a jóléti állam juttatásait. Az állami költségvetésben nagy hiányok keletkeztek a legtöbb országban. A jövedelemeloszlás majdnem mindenhol eltolódott a még nagyobb egyenlőtlenség irányában. Növekedett a szegénység, és nemcsak a harmadik világ, hanem a gazdag Észak országaiban is. És amióta tart a neoliberális globalizáció, az egész világon romlottak a társadalmi jólét mutatói.

Mindezeket a bajokat persze nem lehet csupán a neoliberális globa­lizáció számlájára írni. Ezeknek a mélyebb és döntő oka az egész világgazdaságnak az a válsága, stagnálása, amely a hetvenes években kezdődött, és amelyet Keynes és Fourastié már az 1940-es években előre jelzett. Ez a mélyebb válság abban áll, hogy a beruházási dinamika szinte az egész világgazdaságban visszaesett, és hogy jóformán az egész világgazdaság stagnál. Ebben a helyzetben az egyes országok racionalizálási intézkedésekkel próbálják mégis növelni a piaci részesedésüket, és ezért váltja fel a növekedési versenyt egyre inkább a piaci részesedésért folyó “kiszorításos” verseny. Ezért tolódnak el a befektetések egyre inkább a reálszférából a pénzszférába, és ezért hódít egyre inkább nagyobb tért a pénzügyi spekuláció.

A neoliberalizmus tehát a kapitalista világgazdaság stagnálására adott ideológiai és politikai válasz, amely a gazdasági életbe való politikai beavatkozást, az intervencionizmust kiáltotta ki a válság okozójának, megoldásként pedig azt ajánlja, hogy ragaszkodjunk a kapitalizmushoz, bízzunk mindent a piac erőire, és ne hagyjuk, hogy külső erők beavatkozzanak a piaci folyamatokba. Hogy a piacok zavartalan működése minden bajt megold: a neoliberalizmusnak e dogmájáról így ír Joseph Stiglitz: “Az elmúlt ötven év folyamán tisztázta a gazdaságtudomány, hogy miért, milyen feltételek esetén működnek jól, és milyen feltételek esetén nem működnek jól a piacok. Megmutatta a közgazdaságtudomány, hogy bizonyos javakból – például alapkutatások javaiból – miért állítanak elő a piacok túl keveset, míg más dolgokból, mondjuk környezetszennyezésből miért termelnek túl sokat. A piac csődjének legdurvább példái a konjunktúra periodikus összeomlásai, a recessziók és visszaesések, amelyek az utóbbi kétszáz évben sújtották a kapitalizmust, és amelyek tömeges munkanélküliséghez és a tőkeállomány kihasználatlanságához vezettek. A piac csődjének e különösen szembetűnő esetein kívül van jó néhány finomabb példája is annak, hogy piacok nem működnek hatékonyan, vagy társadalmi szempontból nem kívánatos eredményeket hoznak létre. Az állam sokat tehet, és sokat is tesz azért, hogy enyhítse a piaci csődöt, és hogy gondoskodjék a társadalmi igazságosságról. Piaci folyamatok, ha magukra hagyjuk őket, oda vezethetnek, hogy sok embernek nem jut elegendő a megélhetéshez sem. A gazdaságtörténet ugyanakkor megmutatta azt is, hogy a legsikeresebb államokban, az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában, az állam magára vállalta és jól be is töltötte ezeket a feladatokat.”

A mondottak alapján látható, hogy a neoliberalizmus jegyében zajló globalizáció ellentétes a Biblia szellemével, és súlyosan sérti a katolikus társadalmi tanítás alapelveit is, a személy, a szolidaritás és a szubszidiaritás elvét. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális globalizáció elleni mozgalmakban miért vesz részt oly sok keresztény nő és férfi és keresztény civil szervezet Latin-Amerikától Svédországig és az Egyesült Államoktól Koreáig.

Hogy Jimmy Carter amerikai exelnök, az 1978-as Camp David-i békemegállapodás házigazdája éppen 2002-ben kapott Nobel-békedíjat, érzékelteti, hogy a világ közvéleményét a palesztin-izraeli konfliktus ma nemcsak hogy érdekli, de abban a világbéke egyik fő akadályát látja. Közel-keleti békefolyamatról ma aligha lehet beszélni. Megoldási javaslatokról mi sem tudunk, de a helyzet bonyolultságának feltárásához most és a későbbi számokban is szeretnénk hozzájárulni. Az 56-os szám több rövid írása foglalkozik a világrendszer gazdasági problémáival. Ezekről elmondható, hogy leginkább csak a különféle csúcstalálkozók – és a velük egyidőben megtartott demonstrációk – idején kerülnek a napilapok címoldalára. Az elemző munka és a tudományos vita azonban a szélcsendesebb periódusokban is folytatódik.

Tartalomjegyzék

1. James Petras : A harmadik út mítosza és valósága
2. Adrian Little : A civil társadalom újragondolása – A radikális politika és a meg nem fizetett tevékenységek elismertetése
3. Wiener György : Osztályhelyzet és választói magatartás II.rész
4. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Szégyenteljes évtized – Tézisek egy vádbeszédhez
5. Allin Cotrell, W. Paul Cockshott : Gazdasági tervezés, számítógépek és munka-értékek
6. Borisz Kagarlickij : „Politikai kapitalizmus” és korrupció Oroszországban
7. Jamie Morgan : Úszunk vagy megfulladunk? A csúcstalálkozó-cinizmus politikai gazdaságtana
8. Noreena Hertz : Kapuk és gettók
9. Alain Gresh : A liberális globalizációt ellenző mozgalmak és a palesztinkérdés
10. Noam Chomsky : Palesztina, Izrael, Amerika (interjú)
11. Roth Endre : Zsidóság és antiszemitizmus
12. Andor László : Dornbusch kontra Stiglitz – A kilencvenes évek világgazdasági folyamatai
13. John Palmer : Kapitalizmus európai módon – Will Hutton: A mi világunk című könyvéről
14. Victor Wallis : A globalizáció alternatívája – Walden Bello: Mérlegen a jövõ. Esszék a globalizációról és az ellenállásról című könyvéről
15. A NATO-val és a militarizmussal szembeni ellenállás aktivista hálózata : A NATO-val szembeni ellenállás Szlovéniában
16. Miren Etxezarreta, John Grahl, Jörg Huffschmid, Jacques Mazier : Európai Közgazdászok Egy Alternatív Európai Gazdaságpolitikáért
17. Ungváry Krisztián : A szerkesztő felelőssége
18. Werth Márk : Egy nemlétező történész egy létező problémáról – Válasz Ungváry Krisztiánnak

A visegrádi országok szélsőjobboldali pártjainak mondanivalója részben a történelmi hagyományokból, részben a rendszerváltás kudarcélményéből, és részben a globalizáció élményéből táplálkozik.A szerző a közös vonások mellett az eltérésekre is rámutat

A demokratikus erők ma Európa-szerte nyugtalanok a jobboldali radikális pártok és mozgalmak erősödése és az általuk mozgósítható választók számának növekedése miatt. (Vö. Betz, 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996, Kühnl 1998, Ramet 1999.) Ez a trend Európa nyugati és keleti felén egyaránt kirajzolódik, még ha okai és politikai tartalma néhány tekintetben el is tér egymástól. A nyugat-európai politikai klímaváltozás a poszt-indusztriális korszak beköszöntével és a posztmodern értékváltozással áll összhangban, pontosabban azzal a mélyreható társadalmi átalakulással és a belőle eredő konfliktusokkal, amelyek szorosan kapcsolódnak a neoliberális gazdaságpolitikához és a globalizáció következményeihez, például a fokozott mértékű bevándorláshoz. A kelet- és közép-európai jobboldali radikális tendenciák hátterében elsősorban az 1989-es rendszerváltozás óta végbemenő átalakulási folyamatokkal kapcsolatos traumatikus tapasztalatok állnak. Ebben az írásban azt tárgyalom, hogy az ún. kommunista rezsimek összeomlása után meginduló demokratizálással miként törhettek elő ismét szélsőjobboldali erők is a kommunizmus előtti időkből. Ehhez azoknak a konfliktusforrásoknak a feltárására is szükség van, amelyek táplálták a jobboldali radikalizmus fellépését Kelet- és Közép-Európában, és meghatározták politikájuk tartalmát. Arra is kitérek, hogy az ilyen pártok politikai potenciálja mennyire vethető össze egyáltalán a hasonló jellegű nyugat-európai pártokéval. Elemzésemet azonban részben terjedelmi okokból, részben kellő információk hiánya miatt, elsősorban az ún. visegrádi országcsoportra korlátozom. Azaz elsődlegesen az úgynevezett reform-országokat tartom szem előtt, amelyek élen járnak az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatban; a poszt-szovjet régiót és a Balkánt, amelyek külön elemzést igényelnének, csak mellékesen említem.¹

Mielőtt rátérnék a kelet-közép-európai helyzetre, előbb szükség van a szélsőjobboldali, jobboldali radikális és populista terminusok meghatározására, hogy pontosabban körülhatároljuk a vizsgálat tárgyát. A politikai spektrumnak jobb- és baloldalra való hagyományos megoszlása következtében minden párt, amely e spektrum szélső pólusain helyezkedik el, bizonyos joggal nevezhető szélsőségesnek. Azonban a szélsőjobboldalisághoz rendszerint tartalmi ismérvek is járulnak, olyan politikai és ideológiai ismérvek, mint amilyen a nacionalizmus vagy egyenesen a sovinizmus, a rasszizmus és antiszemitizmus, általában az intolerancia bármiféle kisebbséggel szemben, az idegenellenesség, és gyakran még a konfliktus-megoldás erőszakos módszerei iránti vonzódás is. Ennek megfelelően a szélsőjobboldaliságnak többféle megjelenési formája is lehetséges, amelyek a fenti ismérvek különböző súlyozásából illetve előfordulásából vagy hiányából kombinálódnak össze. Ezáltal a fogalmat gyakran nagyon eltérő pártokra alkalmazzák. Az újabb tanulmányok főleg két válfajuk között tesznek különbséget: a régi, hagyományos neofasiszta, és az új, “posztindusztriális” jellegű szélsőjobboldali pártok között, még ha nem is mindig egyszerű pontosan definiálni a köztük lévő különbséget (Mudde, 2000a, 16 skk.). A globalizáció kihívása és az Európai Unió fejleményei Nyugat-Európában a nyolcvanas években egy újfajta jobboldali radikalizmus kifejlődéséhez járultak hozzá, amely el akar határolódni az ódivatú szélsőjobboldaltól, annak demokrácia-ellenességétől és az erőszakhoz való vonzalmától. Szélsőjobboldaliként besoroltatni ma eleve stigmával ér fel, amelynek néhány országban – nevezetesen Németországban – súlyos jogi következményei is vannak. Ezzel szemben a jobboldali radikalizmus vagy jobboldali populizmus fogalma éppen ezt a különbséget hivatott kifejezni, amely ezen új, mérsékeltebb vagy modernebb szélsőjobboldal és a hagyományos – a történelmi fasizmussal összekapcsolt – szélsőjobboldal között fennáll. Az ilyen új pártok és mozgalmak hívei és követői ugyan radikálisan elutasítják a fennálló társadalmi-kulturális rendszert, ellenérzésük van az individualizmussal és a szabad piaccal szemben, rendszerint egy erős államot követelnek, de nem vitatják el eleve a demokrácia legitimitását (Betz, 1994, 4.). Bár politikailag radikálisak, de harci eszközeikben nem mondhatók szélsőségesnek. Ezért nevezik őket gyakran posztfasisztának, vagy ahogy Tamás Gáspár Miklós kifejezte, “reformfasisztának”. A történeti fasizmus néhány jellegzetessége ugyan megőrződött náluk, ha a konkrét politikai környezettől függő variációkban is: ilyen a társadalmi egyenlőségnek, vagy a marginalizált társadalmi csoportok integrációjának elutasítása. Tagadják az emberek egyenértékűségének eszméjét is, amint ez a gyakran tetten érhető rasszista előítéleteikben, a nyílt idegen-ellenességben vagy az olykor csak érzékelhető, de rejtett antiszemitizmusban kifejeződésre is jut.

A populizmus fogalma másra vonatkozik: arra, hogy a politikát rendkívül leegyszerűsítve ábrázolják, és gátlástalanul mozgósítják a félelmeket, ellenérzéseket és más negatív érzelmeket bizonyos hatalmi célok elérésére. A mai jobboldali radikálisok főleg populista módszerekkel teremtik meg választói bázisukat. A populista politikus mindig egy kollektíva – rendszerint a nemzet vagy nép, egy etnikum – nevében lép fel, redukálja a demokratikus politikai folyamat komplexitását. A populizmus tehát kevésbé a tartalomra, mint inkább a politikai stílusra vonatkozik. “A populizmus politikai stílus, amely a népre mint homogén entitásra hivatkozik, közvetlen kapcsolatot hirdet a nép és populista vezetője között, és egyfajta törzsasztal-diszkurzust űz a politikában.” (Mudde 2000b.)

Cas Mudde szerint a populizmusnak igen különböző történelmi formái léteznek. Kelet- és Közép-Európában, mint tudjuk, főleg a korai agrárius populizmusnak vannak mély hagyományai. A populisták elutasították az ipari kapitalizmust, mint kizsákmányoló, emberellenes, ráadásul idegenek (németek, zsidók) által fenntartott rendszert. Ezzel szembeállítják és az égig magasztalják a társadalom “egyedül egészséges” részét, a parasztságot, amelynek felkent képviselői a populista irodalmárok és politikusok voltak. A vér és rög misztikumának ez a hagyománya különös feltámadást ért meg Kelet-Európában a rendszerváltás után, még ha legyengített formában is, miután az új elitek egy csoportja eszközként használta fel ahhoz, hogy a poszt-kommunista hatalmi harcokban saját vezetési igényét általa legitimálja. (Ennek volt hazai kifejeződése a népies-urbánus vita új kiadása, amelye a kívülállók számára már alig érthető és magyarázható.)

Az agrárius populizmus hagyománya összekapcsolódik két másféle populizmussal. Az egyik a gazdasági populizmus; ez az állam által irányított zárt nemzeti gazdaságra törekszik, amely korrigálja a piaci mechanizmusokat, kiegyenlítő jellegű gazdaságpolitikát folytat, és elzárkózik a világgazdasági hatásoktól. A gazdasági populizmus válasz volt a történeti laissez faire kapitalizmus kihívására és az abból származó tömeges elnyomorodásra. Legismertebb történeti formája a peronizmus volt Argentínában. Mindkét eddig tárgyalt irányzat, az agrárius és a gazdasági populizmus is egyaránt felléphet a pártpolitikai spektrum bal- és jobboldalán. Az agrárszocialista mozgalmak millenáris elképzelései és a gazdasági populizmus sok elemét megvalósító kommunista politika a baloldali változatot példázzák, míg a jobboldaliakat a történeti fasizmus integrálta.

Ma ezzel szemben a populizmus harmadik változata, a politikai populizmus dominál, amely a “tiszta nép” és a “korrupt elit” dichotómiájában gondolkodik (Mudde, 2000b). A politikai populizmus arra törekszik, hogy a fennálló renddel szembeni növekvő ellenérzéseket a maga szekerébe fogja. Ebben nacionalista, idegen-ellenes és antiglobalista érzésekre támaszkodik. Tartalmilag a globalizált “szép új világgal” kapcsolatos szorongásokat lovagolja meg, illetve Európa keleti felén a poszt-kommunista országokban kialakult szociális helyzetből eredő társadalmi konfliktusokra épít.

Ezért a mai populista tendenciák, történelmi előképeik ellenére, már nem történelmi alapon, hanem inkább a mai demokratikus politika ellentmondásaiból értelmezhetők. A frissen elnyert szuverenitás kiüresedése, a társadalmi kiszolgáltatottságból eredő politikai elidegenedés, a közösségi szolidaritás felbomlása, illetve a szorongás az eddigi szilárd identitásoknak a globalizálódással összefüggő fenyegetettsége miatt – ezek azok a demokratikus politika előtt álló új kihívások, amelyek a populista politika mai táptalaját adják. Ezért van az, hogy míg a hagyományos neofasiszta pártok és csoportosulások ma ugyanolyan elszigeteltek maradnak, mint korábban, és rendszerint elvéreznek a választásokon, az új populista pártok és mozgalmak erősödnek, és olykor meghökkentő választási eredmények elérésére képesek. Igaz, hogy ezek a populista erők is gyakran folyamodnak a történelmi fasizmusból ismert gondolati panelekhez és politikai érvekhez, lényegében véve mégis új jelenségről van szó.

A kelet-közép-európai kontextusra áttérve, az egész régióban a nyugati radikális jobboldali populizmushoz hasonló tendenciákra bukkanhatunk. Az újonnan kifejlődött politikai pluralizmus keretei között ugyan neofasiszta csoportosulások is felléptek, s kihasználva a szabadságot, gyorsan megszervezték magukat. De ugyanolyan esélytelenek maradtak, mint Nyugaton. Ezzel szemben a populizmus sokkal erősebbé vált, sőt mint politikai stílus mindinkább benyomul a legnagyobb pártokba is, bár egyes pártokban inkább tetten érhető, mint másokban. Ez mindjárt rámutat egy lényeges különbségre is a jobboldali populizmus kelet- és nyugat-európai helyzete között. Nyugat-Európában a jobboldali populista pártok még az esetleg jó választási eredményeik ellenére is a demokratikus politikai nyilvánosság fekete bárányai. Meg kell küzdeniük az elismerésért, miközben a konzervatív demokraták határozottan elhatárolódnak tőlük. Európa keleti felén ezzel szemben az ilyen pártok először is sokkal provinciálisabbak, régimódibbak, ami azzal is magyarázható, hogy többnyire a kommunista uralom előtti populista hagyományokból merítenek, éspedig nemcsak az agrárius hagyományból, hanem a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak és pártok – nálunk elsősorban a nyilaskeresztesek – eszmetárából is. Ennél is lényegesebb különbség azonban, hogy a radikális populista hagyomány mifelénk a középtől jobbra eső pártokban is erősen képviselve van. Ily módon a mérsékelt és a szélsőséges jobboldal határai gyakran képlékenyek, néhány kérdésben alig különböztethetők meg egymástól. Ennek fő oka az, hogy a gyenge konzervatív pártok a demokratikus baloldallal szembeni harcukban a populista tendenciákat szívesen használják fel eszközként. Míg tehát a jobboldali radikális pártok a nyugati demokráciákban peremjelenségek, Kelet- és Közép-Európában gyakran kisebb koalíciós partnerként szerepelnek a jobbközép pártok mellett, illetve a többség megszerzéséhez szövetségesként kínálkoznak számukra.

 

A jobboldali radikalizmus társadalmi gyökerei

 

Európa keleti felén a szélsőjobboldali tendenciák fellépése a kommunista rezsimek összeomlásával függ össze. A demokratikus áttörés Kelet- és Közép-Európában széles átalakulási folyamatot indított el, amelynek dinamikája a politikán túl megragadta a gazdaságot, sőt hamarosan az élet minden területét áthatotta. Az elhúzódó stagnálásból és válságból eredő rendszerváltás felszámolta a korábbi egypártrendszert, és további reformok útját egyengette. A politikában egyik napról a másikra új mozgalmak és pártok jöttek létre, és a szabad egyesületi szervezkedés nyomán a civil társadalom is kezdett újjáformálódni. A politikai átalakulás pedig megnyitotta az utat a piacgazdasági reformok, illetve az államosított ipar és a kollektivizált mezőgazdaság privatizációja előtt. Ezek a változások nemcsak a korábbi struktúrákat, kötődéseket és identitásokat ingatták meg, de széles rétegek puszta egzisztenciális biztonságát is. Amikor a politikai folyamat már nem tudta feldolgozni ezeket az új konfliktusokat, hamarosan láthatóvá váltak a demokratikus átalakulási folyamat árnyoldalai. Az egész régióban újra feltámadt egy túlfűtött nacionalizmus és radikális populizmus, bár nem mindenütt egyforma mértékben és hasonló intenzitással. Ez a fejlemény hamarosan visszafogta a fordulattal kapcsolatos kezdeti eufóriát. E vonatkozásban különösen katasztrofális hatása volt azoknak a fegyveres összetűzéseknek, amelyek az egykori többnemzetiségű országokban, a felbomló Jugoszláviában és a korábbi Szovjetunióban zajlottak. Senki nem becsülhette alá többé a szélsőséges ideológiák és politikák jelentőségét és erejét.

A Nyugat első reakciója az ámulat és elszörnyedés volt. Politikai esszéírók a történelem feltámadásáról és a démonok visszatértéről beszéltek, a harmincas évek démonaira, a fasizmusra célozva. A keleti posztszovjet térségben fellépő populista és szélsőjobboldali tendenciákat gyakran annak bizonyítékaként kezelték, hogy a kelet- és közép-európaiak politikai kultúrája alulfejlett. Ezek a népek olyan súlyos történelmi tehertételeket cipelnek magukkal, amelyek a feltevés szerint éretlenné teszik őket a demokráciára és a gyors európai integrációra. Az azóta feltárt részletesebb tények alapján ma már differenciáltabb kép bontakozik ki a térség populista és szélsőjobboldali tendenciáiról. A kezdeti sokk és tanácstalanság helyébe józanabb elemzések lépnek. Utólag inkább úgy tehető fel a kérdés, hogy vajon negyven évnyi baloldali diktatúra után valóban olyan meglepő volt-e egy éles jobboldali fordulat, egészen a szélsőségekig menően. Az a tény, hogy a radikális rendszerváltozást senki nem jósolta meg előre, ma érthetőbbnek tűnik, mint az a gyanútlanság, amellyel a rendszerváltás negatív szociális és politikai következményeit fogadták. A kelet- és közép-európai demokraták, ellenkezőleg, több joggal csodálkozhatnak azon, hogy ilyen tendenciák miként nyerhettek újra teret a nyugat-európai demokratikus jóléti államokban.

A szélsőjobboldaliság általános elemei, mint a nacionalizmus, rasszizmus, idegengyűlölet, és az erős állam eszméje (rendteremtő hatalomként és szociális korrigáló szerepében) a közép-kelet-európai kontextusban új aspektusokkal bővül, mint amilyen a szélsőséges antikommunizmus, az etnikai konfliktusok szítása, a pluralizmus-ellenesség és intolerancia mindenféle kisebbséggel szemben. De társulnak ehhez hagyományosabb elemek is, mint az Amerika-ellenesség, a nyugati konzum-kultúra általános elutasításának értelmében.

Miben kereshetjük a jobboldali radikális és populista áramlatok fellépésének legfontosabb okait? Részben persze az új demokráciák előtörténetében, mindenekelőtt a két háború közötti korszak újraélesztett tradícióiban, amelynek konfliktusait a kommunista diktatúra elnyomta és befagyasztotta. Akkoriban az egész régióban erőteljes populista tendenciák léteztek, s mindenütt fasiszta mozgalmak és pártok is felléptek. A háború előtti rezsimek – Csehszlovákia kivételével – tekintélyuralmi (autoriter) rezsimek voltak, legtöbbjük rövid úton a Harmadik Birodalom szövetségesévé is vált. Elnyomták, sőt üldözték a demokratikus erőket, és gyakran együttműködtek a Holocaust végrehajtásában. Politikailag leginkább exponált képviselőik a szovjet csapatok bevonulása elől Nyugatra menekültek. 1989 után sokan újra jelentkeztek, és néhányuk meg is próbált beszállni a posztkommunista politikába. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emigráció túlnyomóan jobboldali radikálisokból állt volna, ellenkezőleg. Demokraták alkották a messze legnagyobb részüket (magyar vonatkozásban például ’56-os menekültek). Az egyes országok helyzete azonban e tekintetben nagyon eltérő, és egyedi elemzést igényelne.

Ugyanakkor a jobboldali radikális tendenciák fő oka, mint korábban hangsúlyoztam, ennek ellenére nem az érintett országok tekintélyuralmi előtörténete iránti nosztalgiában, hanem sokkal inkább a mai átalakulás problémáiban gyökerezik. A gyökeres változások által életre hívott gazdasági, politikai, szociális és kulturális válság kedvezett a jobboldali radikális mozgalmak és pártok fellépésének, és meghatározza játékterüket. Nem mindenki volt képes mindjárt átállni az új viszonyokra. Különösen az átalakulási folyamat vesztesei feltehetően fogékonyabbak a populista és jobboldali radikális argumentációra, habár általánosságban ez nem állítható mindenkire nézve. Magyarországon például a MIÉP a maga követőit inkább az egykori “keresztény-nemzeti középosztály” tehetősebb leszármazottaiból verbuválja. Tagságának bizonyos értelmiségi felülreprezentáltsága viszont eredhet abból is, hogy az állam részleges kivonulása a kultúra finanszírozásából sokak egzisztenciája alól kihúzta a talajt, és megrendítette hagyományos, nemzeti kultúrahordozói identitásukat. Ahogy a politikai kultúra-kutatások is igazolják, nincs minden állampolgár szilárdan meggyőződve a liberális piacgazdaság áldásos voltáról, különösen, ha az munkahelyének és jövedelmének elvesztésével jár együtt. Ugyanakkor sokaktól idegen a politikai pluralizmus vagy a liberális tolerancia is.

A gazdaság transzformációs válsága a legtöbb állampolgárt igen keményen sújtotta, miközben eredetileg egészen mást vártak a rendszerváltástól. A (kevés kivétellel) magas eladósodottság, és a versenyképtelen gazdasági szerkezet radikális megoldásokat követelt, akár sokkterápia útján, akár fokozatosabb alkalmazkodási kényszer formájában. Száguldó infláció, növekvő munkanélküliség, a reáljövedelmek alapos megcsapolása mindenütt elkerülhetetlennek látszott, ha nem is azonos mértékben. Dimenzióiban ez a válság teljességgel összemérhető a harmincas évek nagy világgazdasági válságával. A transzformációs válság időszakában a GDP jelentősen, 15-40%-os arányban csökkent az egész régióban, és a reformországokban is csak 2000-re érte el ismét az 1989-es szintet. (Tóth-Grajczar 2001. 40. skk.) A reáljövedelmek erősen csökkentek, és még most is az 1989-es szint alatt maradnak, ráadásul a korábbinál lényegesen egyenlőtlenebb elosztás mellett. A szociális polarizációból és elszegényedésből adódó frusztrációval a demagógok mindig könnyen visszaélhetnek, miközben az eladósodási válság és a nyugati pénzen végbement privatizáció könnyen azonosítható bűnbakokat is felkínál: a nemzetközi (zsidó, német, amerikai) nagytőke és intézményei, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank formájában, amelyek úgymond szándékosan tönkretesznek bennünket. A mély szociális válság ingerültséget keltett, és fokozta az intoleranciát egyes kisebbségekkel (főleg a romákkal) szemben is, melyekre átirányíthatták az indulatokat.

A gazdasági és szociális válság mellett azonban ideológiai és politikai tényezők nem kevésbé hatottak a jobboldali radikális tendenciák fellépésére. Első helyen az újra felerősödő nacionalizmust kell említeni az egész régióban. A nacionalizmus a kollektív identitás ideológiai formája, amely éppen válságos időkben, a korábbi politikai és szociális kötődések felbomlásakor könnyű azonosulást kínál egy szélesebb közösséggel, és ezáltal biztonságot nyújt az elbizonytalanodott embereknek. Ernst Gellner angol kutató úgy vélte, hogy egy gyengén fejlett civil társadalomban (ami a kommunista uralom egyik következménye) a nacionalizmus a legkönnyebben hozzáférhető azonosulási forma széles tömegek számára. (Gellner, 1993.) Nem is annyira a fellépése kelt meglepetést, mint inkább a viszonylagos gyengesége és mérsékelt formája (legalábbis Közép-Európában). Intenzitása persze nagymértékben a rendszerváltozás körülményeitől függ. A nacionalizmus ott a legerősebb, ahol új állam keletkezett, és az új állami-politikai identitás ideológiai és kulturális alátámasztásra szorul. Ott, ahol ez a folyamat heves konfliktusokkal, sőt esetleg háborúkkal járt együtt, a nacionalizmus egészen a sovinizmusig fokozódott, és az identifikációt gyakran a rivális nemzetiségekkel illetve etnikumokkal szembeni gyűlölet érzése kísérte.

A másik forma a nacionalizmus szítása a régi vagy az új elitek legitimációs céljai érdekében. Az első esetben az egykori nomenklatúra éllovasai a kollektív ideológia kommunista válfajáról könnyűszerrel átnyergeltek annak nemzeti válfajára, s hogy megőrizzék a hatalmukat, éles nacionalista kurzust vezettek be. Ez főleg a Balkánon és a Szovjetunió dél-ázsiai utódállamaiban volt feltűnő. A második esetet azok a konzervatív politikusok képviselik, akik a nemzeti identitás és a nemzeti mítoszok erősítését korábban elvesztett és most visszanyert történelmi vezető szerepük legitimációjára kívánták felhasználni. Amint Miroslav Hroch fogalmazott (Hroch, 1993), az új ambíciózus elitek, akiknek váratlanul ölébe hullott a hatalom, bizonytalanságukban ideológiai támaszt kerestek. Integráló ideológiaként a historizáló nacionalizmusra hivatkoztak, és miután a népesség nem hajlott azonnal ennek a koncepciónak az elfogadására, valódi kultúrharc tört ki, melynek fő terepe a média feletti ellenőrzésért folyó küzdelem lett. A nacionalizmusnak persze nem kellett okvetlenül szélsőséges formát öltenie. Azonban a történeti kontinuitás helyreállításának jogos igénye egyszersmind a két háború közötti korszak nagyon problematikus tekintélyuralmi hagyományainak rehabilitációját is magával hozta. Eközben a konzervatív és a szélsőséges jobboldal között már a második világháború előtt sem voltak mindig világosak a határok. Ezért most sem egy modern, demokratikus, hanem egy sok antidemokratikus elemmel terhes konzervativizmus jött létre, amely jó hátteret és táptalajt kínált a szélsőjobboldali tendenciák megerősödése számára.

A rendszerváltás utáni első esztendők hektikus pártpolitikája és a széles közvéleményben ennek nyomán terjedő pártokkal szembeni ellenségesség is hozzájárult a jobboldali radikalizmus megerősödéséhez. A pártok szervezettségi foka általában rendkívül alacsony, inkább káder- mint tömegpártok, melyek egy vagy néhány vezéregyéniség köré tömörülnek. Ez jó talaja a politikai demagógiának, amely a szélsőséges megszólalásokat a figyelemfelkeltés eszközeként használja fel. A gátlástalan, durva kiszólások hozzájárultak a közéleti diskurzus nyersebbé válásához, és egyre lejjebb szállították a kimondhatóság erkölcsi küszöbét.

Mivel az átalakulási folyamat az egyes országokban nagyon különböző politikai feltételek közepette ment végbe, a mozgalmak és pártok a jobboldali szélsőségesség nagyon különböző megnyilvánulási formáit teremtették meg. A következőkben ezeket a szélsőséges tendenciákat elsősorban a visegrádi országcsoportban követjük nyomon, majd egy rövid kitekintéssel néhány következtetés levonására teszünk kísérletet.

 

Lengyelország és Magyarország

 

Lengyelország és Magyarország a nyolcvanas évek óta a demokratikus átalakulás éllovasa volt. A rendszerváltást követően mindkét országban markáns jobboldali radikális tendenciák léptek fel, eddig azonban a politikai rendszer peremén maradtak.

A lengyel szélsőjobboldaliságról írott kiváló tanulmányában, melyre a továbbiakban döntően támaszkodom, David Ost a lengyel radikális jobboldal fő problémájának azt a tényt tekinti, hogy ma nincs olyan plauzibilis ellenségük, akire a felgyülemlett gyűlöletet rázúdíthatnák (Ost, 1999, 88.). A két világháború közötti Lengyelországban létezett egy erőteljes populista hagyomány, amely főleg a kapitalizmus, a németek és a zsidók ellen irányult. Az ország elleni náci-német támadás az egyébként sem nagyszámú lengyel fasiszták politikája alól kihúzta a talajt. A háború után pedig a kommunisták integráltak sok populistát. Mára a helyzet nagyon megváltozott. Gyakorlatilag nincsenek már az országban zsidók, a német-lengyel kapcsolatok jók, a kapitalizmust pedig a szélsőjobboldali erők is támogatják, még ha úgy vélik is, hogy nagyon különböznie kellene jelenlegi formájától.

A hagyományos szélsőjobboldaliság a kommunista korszakban legfeljebb a lengyel emigráció köreiben élt tovább, miközben semmilyen szerepet nem játszott a kommunista uralommal szemben formálódó ellenzékben. Egyedül a Leszek Moczulski irányítása alatt álló radikális nacionalista KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) keretében, valamint néhány antiszemita publikációban jelentek meg szélsőséges tendenciák. Csak az 1989-es rendszerváltás után lépett színre a jobboldali radikalizmus, kezdetben a mérsékelt jobboldallal együtt. Mindkét mozgalom közösen és provokatív éllel lépett fel május elsején a Varsói Kultúrpalota épületében. A legismertebb mozgalom a “Lengyel Nemzeti Közösség” volt Boleslav Tejkowski vezetésével, amely a Szolidaritást mint a zsidó nacionalizmus lengyel-ellenes eszközét támadta. A további szervezetek közül a “Nemzeti Mozgalom” említésre méltó, amely a húszas évekből származó, Roman Dmowski által képviselt antiszemita tradíció nyomdokába lépett. Lengyelország a lengyeleké – hirdették, és azt hangoztatták, hogy a lengyel államnak a lengyel nemzet államának és nem pusztán a lengyel állampolgárok államának kell lennie (Ost, 1999, 94.). Mindkét említett szervezet kicsi volt, és csak néhány száz követője volt. Az első jól szervezett mozgalom a “Lengyel Nemzeti Front” volt Janusz Bryczkowski irányítása alatt (miután a politikust kizárták a Zöld Pártból). A demokráciát a nép becsapásaként szidalmazta az átalakulás kísérőjelenségei, így a magas munkanélküliség, a társadalom szétrombolása, a rablás és a korrupció miatt. Mindezért szerinte a kisebbségek a hibásak, a zsidók, a romák és a külföldiek, akik ellen gyakran el is követtek fizikai atrocitásokat. Tejkowskit 1995-ben két év felfüggesztett börtönre ítélték az uszítás és faji sértegetések miatt. A szervezet a Zsirinovszkijhoz fűződő jó kapcsolatairól is hírhedtté vált. Később a “Lengyel Nemzeti Újjászületés” váltotta fel, a legfontosabb neofasiszta szervezet Adam Gmurczik vezetése alatt.

Ezeknek a neofasiszta szervezeteknek csekély politikai súlya volt. Erőteljesen lépett színre viszont a politikai populizmus, amely már az 1990-es elnökválasztáson is jelentkezett, a kanadai emigráns Stanislav Timinsky és szervezete, az “X-párt” formájában. Timinsky megpróbálta populista ígéretekkel a maga oldalára állítani a sokkterápiába belefáradt és kétségbeesett választópolgárokat. Az elnökválasztást azonban nem tudta megnyerni, és pártja csupán 2,7%-ot ért el az 1993-as parlamenti választásokon.

A lengyel hagyományokban mélyebb gyökerei vannak az Andrzej Lepper vezette “Agrárius önvédelem” nevű, főleg a kisparasztokat összefogó szervezetnek. Vezetőjük, akit David Ost Robin Hood és Mussolini sajátos keverékeként jellemez (Ost, 1999, 97), folyvást a gazdaságpolitika bűnös liberalizmusa ellen mennydörög. Az 1993-as választásokon 2,8%-ot ért el. Azóta Lepper pártja erősödik, és a legutóbbi választásokon már másodszor jutott be a szejmbe, a szavazatok 10,2%-át és 53 mandátumot szerezve. Az 1993-as parlamenti választáson ebből a pártcsoportból még csak a KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) tudta átlépni az 5%-os küszöböt.

De a kevésbé radikális jobboldali konzervatív pártokban is találunk szélsőséges elemeket és eszméket. Említésre méltó Wieslaw Chrzanówski professzor vezette a “Keresztény Nemzeti Unió”, amely megkísérelte egyesíteni a jobbközép és a szélsőjobboldali politika szempontjait, a keresztény értékek hangsúlyozását gyakran igen kevéssé keresztény antiszemita érveléssel elegyítve. A másik hasonló szervezet a Jan Olszewski és Antoni Macierewitz által vezetett “Mozgalom Lengyelország Újjáépítéséért”. E párt ideológiáját összeesküvés-elméleti feltevések hatják át, bírálják a “lengyelellenes” kapitalizmust, és egy igazi, becsületes, lengyel kapitalizmust kívánnak a helyébe állítani. Ez, bármilyen naiv, igen jól cseng azoknak a munkásoknak a fülében, akik a rendszerváltás vesztesei lettek.

A jobboldali populista politikai színtéren nem pártpolitikai szereplőket is bőven találunk. Az egyik ilyen a “Mária Rádió” nevű befolyásos adó, mely egyfajta katolikus fundamentalizmust képvisel. Manicheus stílusban a világot mint az erkölcsi Jó és a Gonosz küzdelmének helyszínét mutatja be. Militáns stílusát a katolikus egyház is kínosnak találta, és késztetve érezte magát, hogy elhatárolódjon az adótól. Vannak ezen kívül olyan médiasztárok, mint például Wojciech Cejrówski, akik saját politikai tévé-show műsorukban demagóg módon az új jobboldal világnézetének adnak hangot. A “Republikánusok Ligája” Mariusz Kaminski vezetésével ugyancsak egy utópikus kapitalizmust hirdet meg, amely a rendes, becsületes embereket jutalmazza, valamint olyan keresztény világot hirdet, amelyben a baloldalnak nincsen helye a nap alatt. A “Független Diákok Szövetsége” segítségével zavargásokat szerveznek a baloldali és liberális politikusok fellépésein. Új médiumok, mint a Fronda c. folyóirat, ugyancsak fundamentalista nézeteket terjesztenek, és támadják a felvilágosodást, a liberalizmust és a baloldalt.

Jobboldali radikális tendenciák a Szolidaritáson belül is felléptek, ami David Ost szerint külön magyarázatot kíván. A nemzeti ügy a Szolidaritás ellenzéki időszakában mindig is nagy hangsúlyt kapott, és az is ismert, hogy a katolikus egyház erősen támogatta a mozgalmat. Ennek ellenére az ellenzéki időkben a Szolidaritásnak liberális értelmiségi tanácsadói voltak, és vezetőik is részben közülük kerültek ki. A fordulat után, amikor elkezdődött a liberális sokkterápia, a munkások fizették ezért a legnagyobb árat. Egyre több jobboldali populista támadás érte a “rabló privatizációt”, szembeállítva egy “univerzális privatizációval”, amelyből a munkások is kivehetnék jogos részüket. Élesen bírálták a “lengyelidegen”, külföldiek által uralt kapitalizmust. Ursus Wrzodak munkásvezér környezetében egy zaklatott jobboldali radikális protesztkultúra fejlődött ki. Programja szerint a gazdagságot és hatalmat a nemzet valódi képviselőinek a kezébe kell átadni, akik egy igazságos kapitalista rendszert vezetnének be, amelyre a keresztény erkölcsi értékek, a kistulajdon elsőbbsége, és az intakt családok lennének jellemzők. David Ost ennek a jobboldali elhajlásnak a forrását a munkásoknak a politikából való kizárásában, elszegényedésében és kiszolgáltatottságában látja. Az irracionális összeesküvés-elméletek nyelvének és az antiliberális, sőt antidemokratikus eszméknek az elsajátítása reakció volt arra, hogy a liberálisok az ész nevében elviselhetetlen áldozatokat követeltek a munkásoktól, anélkül, hogy bármivel kompenzálták volna őket (Ost, 1999, 105 skk.). Haragjukat könnyen mobilizálhatták a radikális jobboldaliak, akik 1996-ban a Szolidaritás Választási Szövetség keretében a szejmbe is bejutottak. David Ost szerint a munkásokat előbb ismét integrálni kell a demokráciába és az új rendszerbe ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék. A radikális jobboldal befolyását hosszabb távon nem ítéli sikeresnek, mert a Szolidaritás végső soron mégiscsak szakszervezet, amelyik egy demokratikus ethoszra épül. Ezzel pedig egy jobboldali tekintélyelvű uralom nehezen egyeztethető össze (Ost, 1999, 108.).

 

Magyarországon a fordulat előtt jobboldali radikális tendenciáknak nyoma sem volt. A nyolcvanas években formálódó ellenzékben két fő áramlat volt jelen, a liberális és a nemzeti demokratáké, melyekből később két külön párt jött létre, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum. Míg a nemzeti demokraták körében a népies populizmus eszméi népszerűek voltak, távol álltak a jobboldali radikalizmustól. Inkább baloldalról bírálták a fennálló államszocialista rendszert, mintsem jobbról. A szélsőjobboldali potenciál csaknem teljesen eltűnt Magyarországról a háború után, ilyen körök legfeljebb az emigrációban élhettek tovább. És ott is viszonylag elszigeteltek voltak és azok is maradtak, mert az 1956-os emigrációs hullám is túlnyomóan meggyőződéses demokratákból állt.

A populista hagyománynak már a világháború előtt is éppúgy léteztek baloldali, mint jobboldali megnyilvánulásai. (Laczkó, 1996, 107 skk.) Később a baloldaliakat a kommunista rezsim integrálni tudta, kevés, de fontos kivételekkel, mint például Bibó István, akinek életműve 1989-re már minden demokratikus mozgalom számára irányadóvá vált, és nevét sok irányzat tűzte a zászlajára.

Az 1989-es fordulat után hamarosan kicsiny, de annál hangosabb újfasiszta csoportok léptek fel, és kiépítették szervezeteiket. Taglétszámuk mindvégig rendkívül alacsony maradt, soha nem lépte át a néhány százat. A háttérben rendszerint egykori nácik (magyar kontextusban nyilasok) álltak, akik külföldről finanszírozták és instruálták magyarországi helytartóikat. 1994-ben újraélesztették Szálasi egykori “Hungarista Mozgalmát”. (Szálasi Ferencet a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégeztette.) Két szélsőséges párt alakult meg, az egyik a Világnemzeti Népuralmista Párt, amelynek már a nevében kifejeződik ideológiai zavarossága; ezt az Ausztráliából haza települt Szabó Albert alapította. A másik a “Nemzeti Arcvonal”, Györkös István vezetése alatt. Ott folytatták, ahol a fasizmus abbahagyta: éles rasszizmus és antiszemitizmus, militarista gesztusok, népnemzeti fasiszta jelszavak és heves antikommunizmus a fő ideológiai jellemzőik. Szabó Albert pártja inkább nevetséges, mint félelmet keltő utcai fellépéseket rendezett, bár meg kell engedni, hogy a nácizmus sok áldozata számára a fekete egyenruhába bújtatott skinheadek katonai felvonulása nyílt provokáció volt, félelmet gerjesztett bennük és mélyen sértette őket. Hogy nagyobb szimpátiát ébresszen pártja iránt, Szabó később “Magyar Népjóléti Szövetségre” változtatta a párt nevét. Szabót többször is bíróság elé idézték “közösség elleni izgatás” vádjával, de soha nem ítélték börtönre, legfeljebb felfüggesztett büntetést kapott. 2000-ben feladta, és visszament Ausztráliába. Szélsőséges pártja soha nem tudta áttörni az elszigeteltség falát.

Mindkét említett párt politikailag jelentéktelen maradt, és a választásokon nem ért el komoly sikert. A skinhead-mozgalomra támaszkodtak, amely biztosította rendezvényeiket. Ez a mozgalom ifjúsági szubkultúra-jelenségként keletkezett és vált divatossá, főleg peremhelyzetű fiatalok köreiben. Tagjai a rendszerváltás utáni anomikus helyzetben, amikor a rendőrség is eléggé bénult volt és kerülte a nyílt konfrontációkat, több atrocitást követtek el a romák és a külföldiek, de zsidók ellen is. Mégis több jobboldali populista politikai erő szükségét érezte annak, hogy szárnyai alá vegye és bátorítsa őket, és “nemzeti érzelmű ifjakként” vette őket védelmükbe. A Magyar Demokrata Fórumon belül Királyné B. Izabella parlamenti képviselő gyámolította a skinheadeket, a Kisgazdapárt pedig egészen 1995-ig, a MIÉP-nél is tovább tűrte el a skinheadeket saját soraiban mint egy speciális csoportot, és csak a közvélemény nyomására távolította el őket a pártból.

A pártokon kívül is léteznek újfasiszta csoportosulások, melyek felvették a kapcsolatot hasonló külföldi szervezetekkel, melyek aztán pénzzel és know-how-val is ellátták őket. Ez a nemzetközi kapcsolat főleg a budai Várban szervezett, parádés fasiszta felvonulásokon vált nyilvánossá, ahol a bekerített fasiszta alakulatok 1945 február 15-i kitörésének évfordulóját ünnepelték meg. 1998-ban beavatkozott a rendőrség: este egy mulatóban verekedést provokáltak, ezt követően sok külföldi, köztük osztrák, cseh és német neofasisztát is őrizetbe vettek, és végül kiutasítottak az országból. Időközben a skinhead mozgalom kifulladt, kisebb lett és befolyása meggyengült.

Ha a neofasiszta pártok és csoportok elszigeteltek és gyengén maradtak is, a pártrendszer jobboldali spektrumában erőteljes szélső irányba történő elmozdulással találkozhattunk. Két párt játszott ebben fő szerepet: az egyik a Kisgazdapárt, a másik az 1993-ban a Magyar Demokrata Fórumból kizárt Csurka István körüli, számszerűen is jelentős csoportosulás. Ami a Kisgazdapártot illeti, ennek történeti elődje inkább baloldali beállítottságú volt, bár a háború után a szabad mozgásukban korlátozott polgári pártok szavazói által kitüntetett gyűjtőpárttá vált. 1989-es újraindulása után azonban a párt jobboldali populista irányba tolódott el. A jó svádájú budapesti ügyvéd, dr. Torgyán József vezetése alatt a párt egyre inkább egy szélsőségesen antikommunista és nacionalista rétegpárt irányába fejlődött, mely főleg a kisparasztok és a vidéken élő kispolgárok érdekeit volt hivatva képviselni. A pártvezér főleg a mezőgazdasági szövetkezeteket támadta, szidalmazta a nagyüzemeket vezető “zöldbárókat”, és teljes reprivatizációt követelt az 1947-es állapotok szerint (amikor is a földosztás már megtörtént, de a sváb parasztok többségét is elűzték már). Említésre méltó, hogy a paraszti “vér és rög” misztikumából Torgyán csak a rögöt őrizte meg. Nyilvános fellépésein inkább tradicionalista módon érvel, mintsem radikális jobboldaliként; populista retorikájában inkább politikai vádakat fogalmazott meg, és került minden antiszemita vagy rasszista megnyilvánulást. Az FKGP az első és a harmadik törvényhozási ciklusban a domináns jobbközép párt (előbb az MDF, majd a Fidesz) koalíciós partnereként szolgált. A pártot csak 2001-ben morzsolta fel a korrupciós botrányok halmozódása, melyeket a domináns kormánypárt, a Fidesz kihasznált ellene. A párt több kisebb frakcióra és pártra bomlott fel, miáltal eljátszotta esélyeit a következő választásokra.

A másik jobboldali radikális párt, a MIÉP a rendszerváltás konkrét lezajlása felett érzett csalódás nyomán jött létre. Vezetője a tehetséges drámaíró, Csurka István, aki meghatározta a párt ideológiáját és stratégiáját. Egy 1992-ben megjelent pamfletjében meghirdette, hogy nem ment végbe valódi rendszerváltozás. Elégedetlenségének adott hangot a fordulat kompromisszumos jellege miatt, és kemény leszámolást követelt a korábbi elittel, átfogó elitcserét, ha kell, a jogállami normákat mellőző eszközökkel is. (Erre válaszolta állítólag a szembeszegülő Antall József miniszterelnök, hogy “tetszettek volna forradalmat csinálni!”.)

Csurka az amerikai és zsidó tőke összeesküvését látta a rendszerváltás folyamatában, szövetségben az egykori nómenklatúrával. A rendszerváltás addigi menetében szerinte csak annyi történt, hogy a régi nómenklatúra politikai hatalmát most gazdasági hatalomra cserélte fel. Bírálta a “rablóprivatizációt”, melyen keresztül az országot kiárusítják a korábbi menedzsereknek és a nemzetközi tőkének. A magyar politikát szerinte egy Washington–Tel Aviv tengely irányítja, az államfő cinkos együttműködésével. Felpanaszolta a Trianoni Szerződést, és a szomszéd szövetségi államok, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása nyomán felvetette a határrevíziót. A magyarság biológiai romlásáról is beszélt, melynek genetikai állományát szerinte főleg a cigányok veszélyeztetik. További összeesküvés-elméleti, antiszemita és rasszista érvek mellett a revizionista alaphang az, ami az általa “nemzeti radikalizmusnak” nevezett politikai irányzatot máig jellemzi.

Csurka az MDF alelnökeként, megszervezte a Magyar Út Körök mozgalmát a kormánypárton belül, úgyhogy kizárása után azonnal önálló frakciót és pártot tudott alakítani, melyekbe magával vitte a párt jelentős részét. Ezzel bizonyosan hozzájárult az MDF katasztrofális választási vereségéhez 1994-ben. Ennek ellenére az új párt csak 1998-ban ugrotta át az 5%-os választási küszöböt és került be az Országgyűlésbe. Önálló frakciót csak alkotmánybírósági ítélet alapján tudott alkotni (miután csak 14 képviselője volt, a házszabály által előírtnál eggyel kevesebb), így e frakció léte a további lemorzsolódások miatt végig a legfőbb kormánypárt kegyétől függött. A MIÉP érdekes szerepet töltött be a magyar parlamentben: ellenzéki pártként az ellenzék ellenzékének szerepét játszotta el, és nehéz döntéseknél mindig kisegítette a kormánypártokat. Ez a szerepe főleg azután vált fontossá, miután szétesett a Fidesz koalíciós partnere, a kisgazdapárti frakció (és a kormány parlamenti többsége alaposan megcsappant). A Fidesz a MIÉP szolgálatait a közmédiában megszerzett pozíciókkal jutalmazta. A megnőtt propaganda-lehetőségek alapján a MIÉP már nagy választási sikerekről álmodott a következő választásokon.

A szélsőséges nacionalista és antiszemita alaphang ellenére – amelyet csak ügyetlenül leplez egy kódolt nyelvhasználat – a MIÉP nem újfasiszta párt. Felhasznál ugyan ideológiai díszítőelemeket a náci beszédből, például szívesen szól az élettérről, a liberálisokat és szocialistákat judeobolsevikként együvé csapja stb. Csurka hajlik arra is, hogy minden más pártot kizárjon a magyarság képviseletéből önmagán és a Fideszen kívül. Ez a fajta nacionalizmus mindenekelőtt politikailag motivált, miután a nemzeti kisebbségek nem számosak és jól integráltak. Így főleg politikai ellenfeleiről jelenti ki, hogy azok “idegenszívűek”, és a nemzeti erőknek a nemzetidegen erőkkel szemben folytatott kultúrharcában számára minden eszköz jogosnak tűnik. Csurka az erős rendteremtő állam híve, és nem sokat tart a jogállami garanciákról. Emellett szívesen mennydörög a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank “kamatrabszolgasága” ellen is, megkülönbözteti a harácsoló és a teremtő tőkét stb. Ezek valóban a náci ideológiából lesüllyedt “kultúrjavak”, de modernizált formában használja fel őket. Egyre inkább antiglobalista érveket használ föl, és jó kapcsolatokat ápol Le Pennel, Jörg Haiderrel és más országbeli jobboldali populistákkal.

A párt azonban gyakran tesz szóvá szociális problémákat, és állít pellengérre olyan társadalmi visszásságokat is, amelyeket más pártok legszívesebben elhallgatnának. Ez sokakban rokonszenvet vált ki, és követőket szerez neki. A párt tagsága 16-18 ezerre nőtt a kormányzati periódus alatt, és a pártvezér szeme előtt már Haider példája lebegett: megkerülhetetlen koalíciós partnerré lenni a következő választások után. Követőinek többsége érdekes módon Budapestről jön, és ott is az elegánsabb budai kerületekből, ahol leginkább koncentrálódnak az egykori keresztény-úri középosztály leszármazottai. Választói és követői között általában felülreprezentáltak a kispolgárok és az államfüggő értelmiségiek, ami sokat elárul ennek a fajta populizmusnak a szociológiai karakteréről.

Amióta a párt a parlamentbe került, Csurka visszafogottabbá vált, és megfontolt államférfi alakját ölti. Pártjából kizárta azokat az alapszervezeteket, amelyek újfasiszta csoportokkal működtek együtt. Arra törekszik, hogy középutat találjon a jobboldali radikalizmus és egy populista néppárt között. Az elsődlegesen negatív propaganda mellett utópikus jövőképről is gondoskodik: szemei előtt Magyarország mint regionális középhatalom lebeg a Kárpát-medencében, mint a többi szomszédja fölött álló, szuverén erő. Eszménye továbbá egy nemzetileg zárt, dominánsan kistulajdonosi magyar kapitalizmus, melyet egy etnokratikus vezetői elit irányít, amely ókonzervatív stílusban mutatja a jámbor népnek a fényes jövőbe vezető utat, kemény ellenőrzés alatt tartva a liberális akadékoskodókat és a szocialistákat (akik csak báránybőrbe bújt farkasok). Az európai integrációt először elutasította, agitált a NATO-tagság ellen is, a parlamentben azonban reálpolitikusként aláírta azt a nyilatkozatot, melyet az összes párt nevében tettek az uniós csatlakozás mellett.

Mint a polgári pártok számára kormányzó többséget biztosító erő, a MIÉP befolyásosabbá vált a magyar politikában, mint amit a parlamenti mandátumokban kifejezett politikai súlya indokolt volna. (Különösen igaz ez a médiapolitikára, az újra fellángoló kultúrharc közepette, amely a történelem és a nemzeti kultúra kisajátításáért folyik.) Az a tény, hogy a MIÉP-et a jobboldali pártok szalonképes partnernek fogadták el, sokban hozzájárult a magyar politikai kultúra eldurvulásához, amelyről egyszer már több európaiságot feltételeztünk. Az a populista politikai stílus, amely nyersen leegyszerűsíti a politikai viszonyokat, és könnyen azonosítható társadalmi csoportokat a nyilvános haragnak és gyűlöletnek szolgáltat ki, lebontja a morális gátakat a nyilvános politikai diskurzusban. Napról napra tágítja a szélsőséges vélemények kimondhatóságának a határait. Ennek két fontos következménye közül az első az, hogy a szolid polgári középpártok is fogékonyabbak lesznek a populizmusra. Erős nacionalista és populista áramlatok voltak érzékelhetők a kormányzati politikában is, ami látható abból, hogy a fő kormánypárt (a Fidesz), a nemzet egyedüli képviseletének igényével lépett fel. Nem azt mondja, hogy az ellenzék pártjainál, a liberálisoknál és a szocialistáknál jobban képviseljük a nemzet érdekeit, hanem azokat (legalábbis a politikai retorika és propaganda szintjén) eleve kizárja a nemzeti érdekek jogos képviseletéből. Ezáltal egy tekintélyelvű (autoriter) politikai stílust tesz uralkodóvá. A Fidesz–Magyar Polgári Párt ennek szellemében arra ragadtatta magát, hogy átlépje a konszenzuálisan kialakított demokratikus játékszabályokat, és sokat tett azért, hogy korlátozza az ellenzék politikai játékterét.

A jobboldali populista elemek beemelése a magyar politikai kultúrába a polgári pártok által egyben egy széles és tarka szélsőjobboldali szubkultúrát is legitimál, melyben a legbizarrabb eszmék is szalonképesek lesznek és nyilvánosan képviselhetővé válnak. Boltjaikban az egész egykori fasiszta és irredenta irodalom fellelhető és megvásárolható, Hitler Mein Kampf-jától a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig és a szélsőjobboldal prominens képviselőinek memoárjaiig. A közelgő választások előtt Csurka így definiálta pártját a választási plakátjain: “A MIÉP a nemzeti erő! Se nem jobboldali, se nem baloldali, hanem keresztény és magyar!” Választói jelszava szerint célja gyarapítani, megtartani, visszaszerezni. Az utóbbit nyilvánvalóan az irredentizmus szellemében kell értelmezni.

A 2002-es választások nem váltották be a MIÉP vezérének reményeit. Magyarország fontos lépést tett a demokratikus konszolidáció útján, amikor mindkét tárgyalt párt, a Kisgazdapárt és a MIÉP is kiesett a parlamentből, miután az előbbi a szavazatok kevesebb, mint egy, az utóbbi pedig csak 4,36%-át tudta megszerezni.

 

A Cseh és a Szlovák Köztársaság

 

Csehszlovákia “bársonyos forradalmában” a jobboldali radikális erők éppoly kevéssé játszottak szerepet, mint a régió többi országában. A nacionalista és populista tendenciák csak akkor erősödtek meg, amikor a demokratikus erők gyűjtőmedencéjeként szolgáló “Polgári Fórum”, illetve szlovák oldalon a “Nyilvánosság az erőszak ellen” mozgalom felbomlott, és létrejött a valódi politikai pluralizmus azoknak a pártoknak a kialakulásával, amelyek 1992 óta meghatározzák a politika színterét. A rendszerváltással járó belső konfliktusokat felszított nacionalista érzelmek kísérték, amelyek végül a szövetségi köztársaság felbomlásához vezettek. A két állam szétválása példamutatóan békés módon zajlott le, mégis növelte a populista politika esélyeit a következő parlamenti ciklusokra. A cseh parlamentarizmus jellemzője lett, hogy benne mind a baloldali radikális (kommunista), mind a jobboldali radikális pártok erőteljes képviseletet nyertek, a mandátumok egyötödét birtokolva. A többi, középre húzó pártoknál a populizmusnak legfeljebb gazdasági, nem pedig politikai változata volt jelen (ULC, 19996, 90 skk.). A Cseh Köztársaság demokratikus pártjai az olykor elkeseredett viták ellenére nagyon is konszenzus-képesnek mutatkoztak.

A Cseh Köztársaságban a legfontosabb jobboldali radikális szervezet a Miroslav Sladek vezette “Republikánus Párt” (SPR-RSC, azaz a Köztársaság barátai – Csehország Republikánus Pártja) volt. Ez volt az első jobboldali radikális párt a régióban, amely bevonult a parlamentbe is. A pártot már 1990-ben megalapították, és az 1992-es választásokon a szavazatok 5,98%-át szerezte meg a cseh képviselőházban, 14 mandátumhoz jutva, a szövetségi parlamentben pedig a szavazatok 6%-ával 8 mandátumot kapott. Az 1996-os csehországi választásokon a párt a szavazatok 8%-át szerezte meg, és ezzel úgy tűnt, hogy végképp stabil helyet biztosított magának a cseh parlamenti demokráciában. A következő választásokon azonban, 1998-ban nem tudta átlépni a bejutási küszöböt és kiesett a parlamentből. Ettől kezdve zsugorodik a szervezet és csökken a választói támogatottsága. A jobboldali radikális választói bázis már egy másik pártot keres magának, amely 2000-ben “Nemzeti-szociális Szövetség” néven regisztráltatta is magát a pártok sorában.

A “republikánusok” nemcsak meg akarták őrizni a szövetségi államot, hanem a Kárpátalját is visszakövetelték, azzal, hogy az korábban már az országterület része volt. Élesen bírálták a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválását, amelyet népszavazás nélkül hajtottak végre. Ezért az új alkotmányos rendet illegitimnek tekintették, az összes politikai tisztségviselővel együtt. (Sladek főként Vaclav Havel államfőt tüntette ki folyamatos és szenvedélyes szidalmaival.) A párt tagjai gyakran provokatívan viselkedtek, gyakorolták a náci-köszöntést, és a romáknak és zsidóknak az országból való elűzése mellett álltak ki. Demagógia, botránykeltés, rágalmazás és gyalázkodás a párt szokásos eszköztárába tartoztak, ezért Sladeket gyakran idézték bíróság elé rasszista uszítás és randalírozás miatt (Hamberger, 2000, 309.). Beszédeiben Sladek a kormányt a maffiával és a szudétanémetekkel való összejátszással vádolta meg, tagjait a nép árulóinak nevezte, akiket fel kellene kötni. “Győzelmünk után megszüntetjük a paraziták privilégiumait, és elkobozzuk a vagyonukat – mondta Sladek (Ulc, 1996, 93.). A párt követői többnyire az alsóbb társadalmi rétegből származtak, a szegényebb régiókból, akik erős kezű kormányt követeltek. A párt számos választója a hadsereg és a rendőrség soraiból származott (Hamberger, 2000, 312.). A párt belső struktúrája antidemokratikus volt, és a vezére igen önfejűen viselkedett. A párt ideológiája populista és demagóg eszmék sajátos keverékéből állt. Tiltakozása a liberális kozmopolitizmus, a kommunisták és más baloldaliak, a gazdag németek és más etnikai kisebbségek ellen irányult. Az ország szerintük zsidó tőkések nemzetközi összeesküvésének volt kiszolgáltatva. Cseh nacionalizmusuk rendkívül xenofób (idegengyűlölő). Ők is támaszkodtak a skinheadekre és más szélsőjobboldali szubkultúrákra. Az alkotmányos demokráciát azzal az ürüggyel utasították el, hogy a politika piszkos ügy, amelyet kétes alakok játszanak ellenőrizhetetlen játékszabályok alapján. A választók végül az 1998-as választásokon úgy tűnik, megelégelték a párt demagógiáját, és szavazataik megvonásával büntették a pártot. Az a tény, hogy e pártnak nem sikerült újra a parlamentbe jutni, a cseh demokrácia konszolidációjának jeleként értékelhető.

Szlovákiában a jobboldali populizmus problémája koplexebb jelenség. Az ország szegényebb, és a szétválás óta geopolitikailag sebezhetőbbé is vált. A politika ezért jobban ki van téve a tekintélyuralmi és nacionalista törekvések csábításának. A jobboldali radikális politikának három fő forrása van Szlovákiában: 1. Jozef Tiso örökségének dicsőítése, aki az 1939-ben, náci gyámság alatt létrejött első szlovák állam megteremtője volt ; 2. a skinhead mozgalom; 3. a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) (Cibulka, 110.).

Röviddel a rendszerváltás után jött létre az újfasiszta “Szlovák Néppárt”, mint a két világháború közötti Anton Hlinka vezette nacionalista párt utóda, amely később átment Tiso fasiszta mozgalmába. A “Jozef Tiso Egyesület” is ápolta és hirdette ezeket a hagyományokat. A “Szabadság Pártja” és a “Nemzeti Egység Pártja” is a szélsőséges kis pártok közé tartozott a maga cseh-ellenes és magyarellenes propagandájával. Ezek a pártok azonban sikertelenek maradtak a választásokon. Tiso emlékének ünneplése viszont tízezreket volt képes mozgósítani. Míg kezdetben a cseh Miroslav Sladek Republikánus Pártja is viszonylag erősen volt képviselve Szlovákiában, a szétválást követően befolyása nagy mértékben csökkent, és a párt szlovák változata jelentéktelenné vált.

A skinhead mozgalom itt is képes volt néhány száz fiatalt mozgósítani. A “Szélsőjobboldali Nemzeti Front” alapítója, Bronislav Sisak egyesíteni akarta a különböző szkinhed csoportokat. A szlovák közvélemény kezdetben nagyobb mértékben fogadta el a skinheadeket, mint az általuk zaklatott romákat (Cibulka, 116.).

Ami a politikailag sokkal befolyásosabb Szlovák Nemzeti Pártot illeti, jobboldali radikalizmusa ellenére ez a párt sem sorolható egyértelműen az újfasiszta pártok közé. 1994 óta a párt vezetője Jan Slota volt, aki beszédeiben előszeretettel folyamodik ugyan fasiszta jelszavakhoz és fogalmakhoz, bűnbakként bélyegzi meg a kisebbségeket (főleg a romákat és a magyarokat), ugyanakkor a párt került minden erőszakot és a gyakorlatban mérsékeltebb politikát követett. Ideológiája vegyíti a populizmus, korporatizmus és az idegengyűlölő nacionalizmus elemeit, mely utóbbi főleg a magyarok és a romák ellen irányul. A párt két ízben is Meciar kabinetjében koalíciós partnerként játszott szerepet. Programjának fő pontja a független Szlovákia kiharcolása volt, ezzel nyerte el az 1992-es választásokon a szavazatok 14%-át, és jutott be harmadik legerősebb pártként a parlamentbe. Az első Meciar-kormányban három minisztert állíthatott. 1994-ben a pártból kivált a mérsékeltebb szárny Ludovit Cernak vezetésével, és csatlakozott a Josef Moravcik vezette “Demokratikus Unióhoz”. A második Meciar-kormány koalíciós partnereként Jan Slota és pártja megakadályozta a magyar kisebbség jogainak bővítését és regionális autonómiájának elnyerését. A párt éles NATO-ellenes kampányt folytatott, és a NATO-tagság helyett a semlegességet szorgalmazta, amihez Oroszországtól szeretett volna garanciákat kapni. A párt sok támogatót szerzett a katonai és fegyvergyártó ipari körökből, miután a fegyvergyártás a szlovák gazdaság jelentős részét teszi ki.

A magyar kisebbséggel szembeni politika mindmáig rendkívül vitatott kérdés Szlovákiában. A Szlovák Nemzeti Párt megpróbálta az asszi­milációs politikát továbbvinni, amikor Eva Slavkovská, a második Meciar-kormány oktatásügyi minisztere korlátozta a magyar nyelv használatát az oktatásban. 1999 óta a párt új vezetője, Anna Malíková is arra törekedett, hogy a magyar nyelv használatát kitiltsa a közintézményekből, és új területi beosztással oly módon változtassa meg Dél-Szlovákia etnikai összetételét, hogy korlátozza a magyar kisebbség autonómia-jogait. Ez utóbbi törekvése nem is maradt teljesen eredménytelen.

A nemzeti populizmus ereje Szlovákiában, mint viszonylag új független államban részben érthető, hiszen egy új kollektív identitás kialakításának ideológiai bázisát kínálja, amelynek emocionális, legitimáló hatalmáról az új rend nehezen mondhat le. De a nemzeti populizmus ettől még nem kevésbé problematikus, különösen, ha kisebbségellenes, kirekesztő jellege domborodik ki. Hatása több más pártban és mozgalomban is tetten érhető, amelyek önmagukban nem tekinthetők szélsőségesnek, mint például Vladimir Meciar pártjában (HZDS), vagy a “Matica Slovenská” nevű kulturális szervezetben, amely több mint száz éve törekszik a szlovák nemzeti nyelv és kultúra ápolására. E hatás megértéséhez tudni kell, hogy a szlovák nép sokáig önálló államiság nélkül, a történeti magyar királyság állami kereteiben létezett. Önálló nemzetként csak 1918-tól, Csehszlovákia létrejötte óta, a szövetségi állam keretében jutott politikai jogaihoz. Magyarországhoz és a magyar kisebbséghez való viszonya ezért azóta is komplexusokkal terhes. A magyar kisebbséget gyakran “ötödik hadoszlopnak” tekintik a magyar irredentizmus szolgálatában, mely veszélyezteti az önálló nemzeti létet, és ennek megvan a hatása, függetlenül attól, hogy mennyire megalapozottak ezek a feltételezések. A magyarokkal szembeni szélsőséges nézetek gyakran épp az országnak azon részein a legerősebbek, ahol nem is él magyar kisebbség, miközben a vegyes lakosságú területeken, ahol jól ismerik egymást, a két nemzetiség többnyire békességben és egyetértésben él egymással.

1997-ben Vladimir Meciar szlovák miniszterelnök populista demagógiájában odáig merészkedett, hogy egy békés népességcserét javasolt Szlovákia és Magyarország között, hogy homogén lakossággal vegyék elejét a további konfliktusoknak. Az Európa Tanács azonban nem díjazta az etnikai tisztogatásnak ezt a civilizált válfaját sem, és végül nemzetközi nyomásra kétoldalú megállapodás született Magyarország és Szlovákia között a vitás kérdések rendezéséről, s melyet Párizsban írtak alá. Részben ennek eredményeként, az 1998-as választásokon a magyar pártok választási koalíciója – Romániához hasonlóan – bekerült a Meciar-kormányt felváltó demokratikus kormánykoalícióba, és azóta is stabilizáló, konszolidáló hatással van a szlovák demokráciára.

 

Röviden a többi ország szélsőjobboldali tendenciáiról

 

Szlovéniáról és a balti államokról, amelyeket általában még Közép-Európához sorolnak, ugyancsak megállapítható, hogy a szélsőjobboldali tendenciák marginálisak maradtak a demokratikus politikai rendszerben, bár a nemzeti populizmus ott is létezik. Szlovéniában a szlovén nemzeti identitás elvesztésétől való félelem táplálja a nacionalizmust. 1992-ben a “Szlovén Nemzeti Párt”, mely azzal a programmal lépett fel, hogy felülvizsgálja a “déli bevándorlók” (értsd: a szerbek és más volt jugoszláv nemzetiségek) szlovén állampolgárságát, a szavazatok 9%-át és ezzel a mandátumok 13%-át nyerte el a szlovén képviselőházban. Miután vezetőjét, Zmago Jelincicet a titkosrendőrség egykori ügynökeként leplezték le, sok követője elhagyta a pártot, s két újabb jobboldali populista pártot alapítottak, a “Szlovén Nemzeti Jobboldalt” (SND) és a “Munka Nemzeti Pártját”. Tagjaik a korábbi Jugoszláviából bevándorolt lakosokat idegenként bélyegezték meg, akik csak az exkommunista nómenklatúrát támogatják, és azt követelték, hogy a külföldiek aránya ne haladhassa meg az országlakosok 7%-át (Szilágyi, 2001.). A Janez Jansa vezette Szociáldemokrata Párt is képvisel populista nézeteket, amelyek antiliberalizmusból, antikommunizmusból, egalitarizmusból, a kisebbségekkel szembeni intoleranciából és idegengyűlöletből tevődnek össze (Rizman, in: Ramet, 159. skk.).

A Szlovén Nemzeti Párt 1996-ban ismét bejutott a parlamentbe, ha szerényebb eredményekkel is (a voksok 4,4%-ával), a kisebb szélsőjobboldali pártok azonban nem tudták átlépni a parlamenti küszöböt. A szlovén társadalomban léteznek olyan mozgalmak is, amelyek rehabilitálni kívánják a nácikkal egykor kollaboráló ún. “domobránokat”. Ilyen például a parlamenten kívüli “Új Szlovén Szövetség”, és a “Republikánusok Szövetsége”. Az ilyen törekvések azonban marginális jelenségek maradnak a szlovén belpolitikában.

A Baltikumban már a II. világháború előtt is erős szélsőjobboldali pártok és mozgalmak léteztek (Kasekamp, 1999.). Ennek ellenére az új demokráciában az ilyen csoportok és tendenciák itt is marginálisak. A rendszerváltást a nemzeti érzés fellángolása kísérte, miután széles, népfront-jellegű mozgalmak küzdötték ki a nemzeti függetlenséget a szovjet főhatalommal szemben. A politikai pluralizmus kialakulása óta azonban főleg a balti országokban élő nagyszámú orosz kisebbség az, ami erőssé teszi és táplálja a nacionalizmust. A nacionalizmus itt az értelmiségiek többsége számára mindenekelőtt saját etnikai identitásuk megőrzését és fenntartását jelenti (Donskis, 2002., 28. skk.). A kifejezetten szélsőjobboldali pártok közül konkrétat nz észtországi “Eesti Kodanik”, a “Lettország mozgalom – Zigerista Párt”, valamint Litvániában a “Litván Nemzeti Párt – Fiatal Litvánia” említésre méltó. Egyik sem rendelkezik azonban komoly politikai potenciállal, és egyik sincs a parlamentbe jutásnak még a közelében sem.

A szélsőjobboldali és populista áramlatok és pártok ugyanakkor erőteljesebben vannak képviselve Kelet-Európában és a Balkánon, ahol súlyosabbak voltak a rendszerváltással együtt járó konfliktusok. Politikai befolyásuk és hatalmuk azonban ott is csökkenőben van. Zsirinovszkij korábban erős, soviniszta Liberális Demokrata Pártja (mely persze csak nevében liberális demokrata), mostanra 6%-ra esett vissza, és csak 17 mandátumot birtokol az orosz dumában. Ukrajnában sok kicsi szélsőjobboldali csoportosulás van, de csupán a parlamenten kívül, bár a populizmus igen erősen képviselt a pártpolitikában. Romániában a Cornelia Vadim Tudor vezette nacionalista Nagy-Románia Pártja (Partidul Romania Mare) a parlamenti helyek csaknem ötödét birtokolva, erős és befolyásos párt, de ellenzékbe szorították, míg a kisebb soviniszta pártok a legutóbbi, a 2000. évben lezajlott választásokon összesen a mandátumok 1,4%-át voltak képesek elnyerni. Ezzel szemben a “Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége” koalíciós partnerként képviselteti magát a kormányban, s mint a demokratikus pártok egyik legfontosabb szövetségese, részt vesz a román demokrácia konszolidációs folyamatában.

Visszaesett a Seselj vajda vezette Szerb Radikális Párt is a maradék Jugoszláviában, jelenleg mindössze a mandátumok 8,7%-át birtokolja, miközben Milosevic bukásával a nacionalista populizmus is erősen diszkreditálódott. Horvátországban az “Igazak Horvát Pártja” (HSP) és a “Horvát Kereszténydemokrata Unió” választási koalícióban sem voltak képesek a mandátumok 5,2%-ánál többet megszerezni. A többi országban jobboldali radikális pártoknak és csoportoknak még csekélyebb a befolyása, és nincs esélyük a parlamentbe jutásra.

 

Összefoglaló értékelés

 

Szélsőjobboldali áramlatok és szervezetek a rendszerváltás után mindenütt felléptek a kelet- és közép-európai térségben. A transzformáció folyamatát kísérő mély társadalmi és politikai megrázkódtatásokhoz képest azonban meglepően alacsony maradt a politikai potenciáljuk. Különösen a hagyományos újfasiszta jellegű szervezetek maradtak gyengék, nem értek el számottevő választási eredményeket, és az új demokráciák politikai rendszerének peremén húzódtak meg. Ezzel szemben erőteljesebbek a populista tendenciák, melyek hatása a berendezkedett nagy pártokban is fellelhető. A populista hagyományok ebben a régióban, melyre a dominánsan tradicionális agrártársadalmak gátolt modernizációja volt jellemző, már a két világháború között is erőteljesek voltak, és amikor a rendszerváltozás elkezdődött, ezeket a hagyományokat újraélesztették. Jellegük azonban megváltozott. Az erős nacionalizmus és neo-tradicionalizmus részint a rendszerváltásra való reakció volt, összefüggésben a történelmi folyamatosság helyreállításának igényével, a saját nemzeti identitás erősítésének szándékával (különösen az újonnan létrejött államokban), és nem utolsó sorban az új elitek gyenge legitimitása miatt, akik belőle reméltek ideológiai támogatást törekvéseikhez. A politikai diskurzus gyakran igen nyers stílusa ebben a térségben azzal függ össze, hogy a politikában itt még jóval nagyobb a tét, mint a bejáratott demokráciákban. A kormányzati váltógazdaság mellett a nemzeti gazdagság, a társadalmi státus és a saját identitás újrafogalmazása is része lett a politikai küzdelemnek. Ott, ahol a nacionalista populizmus a kormányhatalomra is hatott, és ahol “mások” kirekesztéséhez vezetett, legyenek ezek akár etnikai kisebbségek, vagy “nemzetidegennek” bélyegzett politikai erők, ismét felerősödtek a tekintélyuralmi tendenciák. A “gazdasági” populizmus főleg a piacgazdasági reformok bevezetésének első időszakában volt jelentős. Az átállás megtörténte és a gazdaság kezdődő konszolidációja után azonban az ilyen tendenciák általában enyhültek, míg a politikai populizmus virulens maradt.

A régió egészében található szélsőjobboldali és populista tendenciákat a nyugat-európai megfigyelők gyakran aggodalommal követték, és az európai uniós tagságra való éretlenség jeleként értelmezték. Megfordítva, talán azt kellene kérdezni, hogy nem éppen az integrációs folyamat elhúzódása játszik-e szerepet a jobboldali populizmus tartós hatásában. Miközben a valódi, régi stílusú szélsőjobboldaliság Keleten éppúgy, mint Nyugaton peremjelenség maradt, a nacionalizmus és populizmus ereje vagy gyengesége a gazdasági és politikai konszolidáció sikerének vagy sikertelenségének is függvénye. Már az európai integrációra való kilátás is fékezően hat az ilyen tendenciákra az egész régióban. A gyors csatlakozási remények elvesztése viszont éppen az ellenkező irányba hat. A tárgyalt közép-európai országcsoportnak már az 1990-es évek eleje óta folyamatosan körülbelül ötéves határidőt helyeznek kilátásba, amelyet időben egyre távolabbra toltak ki, és egészen a legutóbbi időkig hiányzott a bizonyosság, hogy viszonylag rövid időn belül bekerülhetünk az Európai Unióba. Ez szüli a csalódott reakciókat, és táplálja az olyan dacos kijelentéseket, mint például a magyar miniszterelnök Orbán Viktoré, aki szerint “az Európai Unión kívül is van élet”. Minek tartsuk akkor magunkat az uniós normákhoz és értékekhez? A nacionalizmust és populizmust Közép- és Kelet-Európa rendkívül sebezhető, kisebb államaiban viszont éppen az Európai Unióba való gyors integráció tudná megfékezni. Csak az integrációs folyamat eredményes lezárulása teszi majd az érintett országok demokratikus konszolidációját valóban sikeressé és végképp visszavonhatatlanná.

 

 

Irodalom:

 

Betz, Hans-Georg (1994): Radical Right-Wing Populism in Western Europe. Macmillan, London.

Donskis, Leonidas (2002). Identity and Freedom. Mapping Nationalism and Social Criticism in Twentieth-Century Lithuania, London/New York.

Gellner, Ernst (1992): Nationalismus und Politik in Osteuropa. In: Prokla, 87. 22 Jg. Juni 1992.

Falter, Jürgen W./Hans-Gerd Jaschke/Jürgen R. Winkler (Hg.) (1996). Rechtsex­tremismus. Ergebnisse und Perspektiven der Forschung. Politische Vierteljah­resschrift, Sonderheft 27. Opladen.

Hamberger, Judit (2000). Szlovákokról és csehekről – magyar szemmel. Tanulmányok, elemzések, Pozsony.

Hroch, Miroslav (1993): From National Movement to the Fully-formed Nation. The Nation-building process in Europe. In: New Left Review, Nr. 198/1993.

Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs.

Kasekamp, Andres (1999). Radical Right-Wing Movements in the North-East Baltic, in: Journal of Contemporary History, Vol. 34 (4), 587-600.

Kühnl, Reinhard et al. (Hg.) (1998). Die extreme Rechte in Europa. Zur neueren Entwicklung in Deutschland, Österreich, Frankreich und Italien, Heilbronn.

Lackó, Miklós (1996). Populism in Hungary: Yesterday and Today, in: Held, Joseph (Hg.) (1996), 107-128.

Mudde, Cas (2000a). The Ideology of the Extreme Right, Manchester and New York.

Mudde, Cas (2000b). Populism in Eastern Europe I-II. Radio Free Europe – Radio Liberty East European Perspectives Vol. 2: 5-6.

Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania.

Schöpflin, George (1993): The political traditions of Eastern Europe, in: Schöpflin, George: Politics in Eastern Europe, 1945–1992. Blackwell, Oxford and Cambridge.

Szilágyi, Imre (2001). A szélsőjobboldal a szlovénoknál. (Rechtsextremismus in Slowenien) Forschungsbericht im Institut “László Teleki”, Budapest. (Manuskript)

Tóth, András/István Grajczjar (2001). The emergence of extreme right in the post-socialist Hungary and connection to social changes. Report for the research project “SIREN” (Socio-economic Change, Individual Reactions and the Appeal of the Extreme Right), funded by the European Commission, Budapest. (Manu­script.)

Ulc, Otto (1996). Populism, Racism and Society in Czechoslovakia, in: Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs, 63-106.

Williams, Christopher (1999). Problems of Transition and the Rise of the Radical Right, in: Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania, 29-48.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Feltűnő az empirikus adatok szegényessége is a régió szélsőjobboldali és populista tendenciáival kapcsolatban. Míg a nyugat-európai hasonló tendenciák igen jól dokumentáltak (vö. Betz 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996), Kelet- és Közép-Európában lényegében nincs pénz szélesen megalapozott empirikus kutatásokra. Az ilyen tárgyú írások többsége főleg ideológiakritikai, tartalomelemző jellegű, a jobboldali radikalizmus nyelvezetét és ideológiai forrásvidékét vizsgálja. Összehasonlító célból empirikus adatokat olyan internetes adatbázisokból meríthetünk, mint a www.politicalresources.net , a www.electionworld.org ., vagy a http://www.rferl.org/eepreport webhely esettanulmányai.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban és Kelet-Európa számos országában. Ha más okból is, az "elhallgatás" gyakorlatilag napjainkban is tart. E tanulmány közlése úttörő kezdeményezés a historiográfiai "hézag" eltüntetésére.

Az 1917-es forradalom és a második világháború kezdete közötti időszak nagyon nagy változásokat hozott az oroszországi zsidóság életében. A forradalom, amely jogokkal ruházta fel a zsidókat, ugyanakkor nem ismerte őket el nemzetként. A zsidók sem a lenini, sem a sztálini ideológia szerint nem feleltek meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a nemzet fogalmát meghatározták.

Sztálin úgy vélekedett, hogy a nemzet az embereknek olyan történelmi közössége, amelyet a kultúra, a nyelv, a terület és a gazdasági élet közössége jellemez. A zsidóknak nem volt ilyen közös bázisuk és a kommunista ideológia szerint el kellett volna vegyülniük azon népek között, akik között éltek. A szovjet vezetés olykor kénytelen volt változtatni a taktikán és engedélyezni a zsidó kultúra fejlődését, de a hosszú távú sztálini politika a zsidók teljes asszimilációját tartotta szem előtt.

Ennek a hozzáállásnak a jegyében már a 20-as évek elején a zsidók csaknem minden független társadalmi szervezetét megszüntették, tekintet nélkül arra, hogy azok vallási vagy világi intézmények voltak-e. Így megszűntek a közösségek, a cionista és egyéb pártok, valamint a tanintézetek.

A szovjethatalom megsemmisítette a régi gazdasági rendszert, miközben a zsidók széles tömegeit fosztotta meg bevételeik forrásától, lerombolva e rétegek gazdasági életének alapjait. Ugyanakkor a 20-as–30-as évek gazdasági nehézségei ellenére ez a periódus a zsidó kultúra virágzásának időszaka volt, hozzá kell tennünk azonban, hogy ez nem a nemzeti kultúra kibontakozását jelentette, hanem a kommunista-internacionalista kultúráét, amely arra volt hivatva, hogy éppen a zsidók saját nyelvén, a jiddis segítségével ismertesse meg velük a kommunista eszméket. Ugyanebben az időben zajlott a zsidók tömeges áttelepülése a hagyományos “stetl”-ekből (mesztyecsko) – kis településekből – a nagyvárosokba, az ipar fejlődése, illetve a jobb munkalehetőségek reményében. A zsidók gyorsan megtalálták a helyüket a különféle állami intézményekben és a tanintézetekben. Minél aktívabban vettek részt a szovjet társadalom életében, annál erőteljesebben asszimilálódtak; a vegyes házasságok száma megnőtt.

A forradalom előtti széles körű antiszemitizmus az új, szovjet időszakban sem tűnt el. Már túlságosan beivódott az emberek tudatába. A zsidó népesség szétszóródása az országban és érzékelhető jelenlétük az állami apparátus munkájában csak erősítette az antiszemita érzelmeket a nép körében.

A szovjet törvények tiltották az antiszemitizmust, és a szovjethatalom harcolt is ellene, ami a nyílt megnyilvánulások csökkenéséhez vezetett, kiirtani azonban nem lehetett a problémát. Maga Sztálin is antiszemita volt, bár ezt igyekezett palástolni. Az 1937–1938-as megtorlásoknak sok magas állami és párttisztséget betöltő zsidó vezető is áldozatul esett. A Szovjetunióban a zsidó kultúra ezekben az években nagy veszteségeket szenvedett: bezárták a még megmaradt zsidó iskolákat, újságokat és más zsidó intézményeket, s ez mind megfelelt a szovjet ideológiának, amely szerint a végső cél a zsidók teljes asszimilációja volt. A második világháború előestéjén a szovjet zsidóknak nem voltak saját szervezeteik, vezetőik, a zsidó kultúrát pedig a kihalás fenyegette.

Az 1939–1940-es években a balti államok, Nyugat-Belorusszia, Nyugat-Ukrajna, Besszarábia valamint Észak-Bukovina Szovjetunióhoz való csatolásakor olyan zsidó tömegek lettek szovjet állampolgárok, akik gazdag és mélyen gyökerező nemzeti kultúrával rendelkeztek. Mindez jelentős változásokat idézett elő a szovjet demográfiai és kulturális fejlődésben. Mindazonáltal az országhoz csatolt területeken élő zsidóság jótékony hatással volt a szovjet zsidóságra, akik akkor már tíz éve el voltak zárva a világ zsidóságától. Ám a Szovjetunió megtámadásáig eltelt kevéske idő nem volt elég ahhoz, hogy ezek a jótékony tendenciák kibontakozhassanak.

 

Megelőző intézkedések

 

1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. Ezt a napot a hitleri politika utolsó fázisának, vagyis a “zsidókérdés végleges megoldása” kezdetének tekinthetjük, a zsidók fizikai megsemmisítése időszakának. A szovjet zsidók voltak az első áldozatok, majd őket követte Európa fennmaradó zsidó lakosságának a kiirtása.

A tragédiához előjátékul a Hitler 1933-as januári hatalomra jutását követő németországi zsidóüldözés szolgált. Ennek során amellett, hogy a zsidókat megfosztották állampolgárságuktól és a tulajdonuktól, sokukat emigrációba kényszerítették. A második világháború kezdetekor, Lengyelország megszállása után megszűnt az emigráció, a zsidókat gettókba zárták, ahol rabmunka, éhezés és betegség várt rájuk. Lengyelország, Nyugat- és Dél-Európa több millió zsidója két év leforgása alatt (1939 szeptemberétől kezdve) náci hatalom alá került.

A háború, annak az egész világra kiterjedő jellege az összes politikai és erkölcsi gátlást lerombolta. Míg a 30-as években Hitler zsidóellenes politikájának a célja a zsidók elüldözése volt, a háború kezdetére már a zsidók teljes megsemmisítése volt napirenden. Az, hogy a zsidók teljes megsemmisítéséről szóló döntést a Szovjetunió megszállásának előestéjén hozták meg, a zsidóellenes politika erősödéséről tanúskodik, és arról, hogy az agresszorok érezték – teljesen büntetlenül cselekedhetnek. Adolf Hitler, akinél a zsidók elleni gyűlölet már beteges természetű volt, a zsidókban egy külön osztályt vélt felfedezni, amely szinte az egész Szovjetuniót a kezében tartja. Úgy vélte, a kommunista ideológia és a Szovjetunió – mint az adott ideológia megvalósításának tárgya – csupán fegyver a zsidók kezében, akik az egész világ meghódítására készülnek.

A második világháború kezdete előtt fél évvel Hitler egy 1939. január 30-ai beszédében a következőket mondta: “…Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek Európában és annak határain túl sikerül még egyszer belerángatni a népeket egy háborúba, akkor ennek a háborúnak a következménye nem a világ elbolsevizálódása, következésképpen a zsidóság győzelme lesz, hanem a zsidó faj kiirtása Európában.” Itt érhetők tetten Hitler alapvető nézetei, amelyek szerint a zsidóság és a bolsevizmus egy és ugyanaz; az elkövetkezendő háború a zsidók megsemmisítéséhez vezet. Hitte, hogy a szovjet zsidók kiirtásával két legyet üt egy csapásra: aláássa a szovjet állam alapjait, és megszabadul ősellenségétől, vagyis a zsidóktól.

A Szovjetunió lerohanásával a nácik előtt megnyílt az út Kelet-Európa gyarmatosítása felé. A “Drang nach Osten” politikája Hitler háborús és politikai terveinek alapját képezte. A hatalmas keleti gyarmatok az “ezeréves Reich” alapjait és a Führer álmának megvalósulását jelentették volna.

A szovjet zsidók kiirtásának előkészületei szerves részét képezték annak a tervnek, amelyet a Szovjetunió megtámadásához készítettek. Az 1941. március 13-án kelt utasításokban – amelyeket a Barbarossa tervhez (a Szovjetunió megszállásához készített terv katonai fedőneve) csatoltak és amelyeket a Wermacht legfelső parancsnoksága állított össze – a következők álltak: “A háborús területeken az SS Reichsführer a Führertől a politikai irányításra vonatkozóan különleges feladatokat kap, amelyek a két teljesen különböző politikai rendszer totális háborújából fakadnak.” A német vezetés a Szovjetunió elleni háborút mint totális háborút értelmezte, amelynek során az összes visszatartó tényezőt semmibe lehet venni, amikor a hadifoglyokról, illetve a polgári lakosságról stb. szóló nemzetközi egyezmények elveszítik jelentőségüket. Az utasításokban említett “különleges feladatok” magukba foglalták a zsidók teljes kiirtását. 1941 májusában és júniusában a Werhmacht vezetősége az említett utasításokhoz három külön parancsot csatolt, amelyek “jogi” alapul szolgáltak a náci terrorhoz az elfoglalt területeken. Az első 1941. május 13-án kelt a Barbarossa terv megvalósulásának területén érvényes törvénykezésről; a második, 1941. május 19-i keltezésű utasítás a szigorú és határozott intézkedésekről szól a Szovjetunió területén tevékenykedő bolsevik agitátorokkal, partizánokkal, szabotőrökkel és a zsidókkal szemben; a harmadik, 1941. június 6-án kelt dokumentum pedig “utasítás a komisszárokról” néven vált ismertté. Ezekben a dokumentumokban kiemelték, hogy az ellenséges ténykedéssel gyanúsítható személyeket – automatikusan idetartoztak a kommunisták, a politikai komisszárok és a zsidók –, függetlenül attól, hogy polgári személyek vagy katonák, bírósági ítélet és következmények nélkül azonnal ki kell végezni. Az a tény, hogy a zsidókat egy kategóriába sorolták az olyan ellenségekkel, mint a partizánok, a szabotőrök stb., egyet jelentett a szovjet zsidóság halálos ítéletével.

A március 13-án kelt utasítások teljesen szabad kezet adtak az SS-nek a Wermacht égisze alatt lévő területeken. A német hadsereg bűnrészességet vállalt az elkövetett bűncselekményekben és teljes felelősséggel tartozott miattuk. A további utasítások csak még inkább belerángatták a hadsereget a háborús és az emberiség elleni bűnök elkövetésébe. Heidrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal parancsnoka és egyben az SS hierarchiájának Himmler utáni második embere egy közvetlenül az SS felsőbb parancsnokainak címzett 1941. július 2-án kelt utasításában egyértelműen azt mondja, hogy az elfoglalt területeken kötelességük kivégezni a pártaktivistákat, a komisszárokat és a zsidókat.

A feladat végrehajtásához a nácik négy operatív csoportot hoztak létre, az ún. SS einsatzgruppen-t, amelyek közvetlenül Heidrich alá tartoztak. Mindegyikben 500-900 katona volt, összesen 3000 ember. Az einsatz-csoportokat végrehajtó parancsnokságokra osztották fel (ein­satz­kommando), amelyek száma egyenlő volt a századok számával. A “birodalom ellenségeinek” megsemmisítéséről szóló utasításokat titkos jellegük folytán szóban kapták az einsatzgruppen parancsnokai. 1941 júniusának elején négy ilyen csoportot vezényeltek a szászországi Pretzbe. Heidrich összehívta az einsatzgruppen és einsatz­kommandók parancsnokait, és kihirdette, hogy Hitler parancsot adott a Szovjetunió területén élő összes zsidó és a kommunista párt vezetői állományának kiirtására, és hogy ennek a feladatnak a végrehajtása az ő feladatuk lesz.

 

Statisztikai adatok

 

Nehéz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mennyi zsidó maradt a Szovjetunió elfoglalt területein, és hogy közülük hányan haltak meg. Arról, hogy a háború kezdetétől hány ember menekült el vagy hányat evakuáltak a Szovjetunió belsejébe, és közülük mennyi volt a zsidó, nincsenek adatok. A visszavonulás, a menekülés és a káosz során, ami a nyugati országrészben uralkodott a háború kezdete utáni első hónapokban, lehetetlen volt a pontos adatfelmérés. Semmilyen adat nincs a menekültek és evakuáltak számáról, azokról, akik a német légierő bombázásakor vesztették életüket, vagy akiket a helyi szovjetellenes és antiszemita elemek gyilkoltak meg. Nincs adat arról sem, hogy a Vörös Hadsereg hány visszavonuló katonáját és hány menekülő zsidót gyilkoltak le (különösen Litvániában és Lettországban), de azt sem tudjuk, hogy hányan lelték halálukat a német hadsereg előőrseinek fegyvereitől. Ezért a rekonstrukció során csak megközelítő statisztikai adatok lehetségesek.

A Szovjetunió által 1939-40-ben annektált területeken jelentős számú zsidó élt. Litvániában – nem számítva a vilniusi területet – 150 000, Lettországban 95 000, Észtországban 5000, Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában 1 270 000, Besszarábiában és Észak-Bukovinában 325 000, vagyis összesen 1 845 000. Ehhez még hozzá kell adni azt a 200 000 zsidót, akik a németek által elfoglalt Lengyelországból menekültek át, szeptembertől egészen 1939 végéig. Az annektált területeken összesen 2 150 000 zsidó élt. A németek gyors előrevonulása miatt csak kevés számú zsidónak sikerült elmenekülni, illetve evakuálni. Az annektált területek teljes zsidó lakosságának mintegy 10-12%-a menekülhetett el, de közülük sem mindenkinek sikerült eljutnia a Szovjetunió azon területeire, amelyeket még nem foglalt el a német hadsereg. Megesett ugyanis, hogy a menekülő zsidók olyan területre vetődtek, amelyet korábban már elfoglaltak a németek. A menekültek számához még hozzá kell adnunk 2-3%-ot, akik még a háború, illetve a német támadás előtt a Szovjetunió által annektált területeken éltek, és akiket elüldöztek vagy erőszakkal telepítettek át az ország belső részeibe. Akadtak köztük olyanok – Lengyelország németek által elfoglalt területeiről –, akik nem fogadták el vagy nem is kaptak szovjet állampolgárságot, vagy olyan zsidók, akik a szovjet meghatározás szerint szovjetellenesnek bizonyultak. Ide tartozott a zsidók tehetősebb rétege, a cionista mozgalom, valamint a Bund és egyéb pártok tagjai is. Ezen adatok alapján 1 750 000–1 800 000, korábban az annektált területeken élt zsidó került német hatalom alá.

A Szovjetunióban a háború előtti határokon belül az 1939-es összeírás szerint 3 020 000 zsidó élt. Néhány adat tanúsága szerint többen voltak, de az is lehet, hogy 8-10%-uk nem vállalta zsidóságát. A nyilvántartások szerint Ukrajnában 1 533 000, Belorussziában 375 000, Oroszország elfoglalt területein, beleszámítva a Krímet és Észak-Kaukázust, a háború kezdetéig 200 000 zsidó élt, következésképpen legkevesebb 2 100 000 szovjet zsidó élt a később németek által elfoglalt területeken. Ezek a területek képezték a forradalom előtt az ún. letelepedési övezetet, és itt élt a szovjet zsidó népesség 2/3-a. Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány zsidónak sikerült elmenekülnie keletre a német megszállás elől, de bizonyos kutatások alapján tudjuk, hogy 1 000 000– 1 100 000 zsidónak sikerült elmenekülnie a németek által elfoglalt területekről (ezen az 1939. szeptember 17-i határokat értjük). A keletebbre fekvő területeket csak később szállták meg, és így a zsidóknak több idejük volt, hogy elmenjenek vagy elmeneküljenek még messzebb keletre, a szovjet csapatoknak pedig arra, hogy evakuálják a népesség nagyobb részét, beleértve a zsidókat. Ezen kívül mozgósították a férfiakat. Ezen adatok alapján a zsidóság felének sikerült evakuálnia, de még így is
1 000 000–1 100 000 zsidó lett a németek foglya. Összesen 2 750 000– 2 900 000-ra tehető azoknak a Szovjetunióban (1941. június 19-ei határok) élő zsidóknak a száma, akik az elfoglalt területeken rekedve már nem tudtak elmenekülni, ott maradtak a náci hóhérok, illetve helyi kiszolgálóik áldozataiként.

 

Német közigazgatás és vezetés a megszállt területeken

 

A Szovjetunió határait 1941. június 22-én átlépő német hadsereg gyorsan haladt kelet felé. 1941 telére északon elérte Leningrád külvárosát, a középső területen Moszkva környékét, délen pedig Harkov – Rosztov-na-Donu vonalától keletebbre húzódott a határ, ameddig elértek a németek. 1941–42 telén a német csapatokat visszaverték néhány fronton, mindenekelőtt Moszkva és Rosztov-na-Donu körzetében. 1942 tavaszán és nyarán újra előrenyomult a német hadsereg, főleg a déli fronton, ahol elérték Sztálingrádot, és betörtek Észak-Kaukázusba. Ebben csúcsosodott ki a német támadás, majd elkezdődött a visszavonulás.

1944 nyarának végére a Szovjetunió szinte összes megszállt területét felszabadították.

A megszállt területeken a nácik katonai közigazgatást hoztak létre, amelyek ún. ortskommendaturen-ból (városi parancsnokságokból) és ún. feldkommendaturen-ból (kerületi parancsnokságokból) álltak. 1941 augusztusában és szeptemberében a katonai közigazgatás átadta az irányítást a messze a hátországban található kerületek polgári közigazgatásának. A polgári közigazgatás élén Alfred Rosenberg állt, aki a megszállt keleti területek minisztere volt. A polgári közigazgatás, azaz a birodalmi parancsnokság két közigazgatási egységre volt felosztva: az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokságra Erich Koch vezetésével (Volin és Poleszk terület, majd később Ukrajnának a Dnyepertől nyugatabbra fekvő körzetei), valamint az Ostland, a Keleti Birodalmi Parancsnokságra, Henrich Lose vezetésével (Lettország, Litvánia, Észtország, Belorusszia nyugati területei és Minszk illetve Szluck). A birodalmi komisszáriátus főparancsnokságokra tagozódott, élükön a főparancsnokokkal. A főparancsnokságok pedig területi komisszáriátusokból álltak, élükön a területi komisszárokkal.

Kelet-Galícia Lvov várossal Lengyelország főkormányzóságához tartozott, amelynek vezetője Hans Frank volt.

Belosztok-Grodno körzetében külön közigazgatási egységet hoztak létre “Belosztok Főkörzet” elnevezéssel, amely Kelet-Poroszország gauleiterének, Erik Kochnak volt alárendelve, aki egyben az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokság vezetője volt.

A Szovjetunió által 1940. június végén elfoglalt Besszarábiát és Észak-Bukovinát visszakapta Románia. Egy hatalmas terület, melyet Transznyisztriának neveztek, és amely a Dnyesztertől a Búgig terül el, magában foglalva Odesszát, a német-román szerződés értelmében, 1941. augusztus 30-val szintén Románia fennhatósága alá került.

Azokon a németek által megszállt területeken, amelyek közvetlenül a front mellett voltak, a megszállás végéig katonai közigazgatás gyakorolta a hatalmat. Ide tartozott Belorusszia Minszktől és Szlucktól keletre elterülő egész területe, a Dnyeper folyótól keletre Ukrajna egész területe (kivéve Melintopolszkij körzetet) illetve az OSZFSZK összes megszállt területe.

A falvakban, városokban és kerületekben a német katonai, illetve polgári közigazgatás nevezte ki a helyi lakosokból az elöljárókat és a városparancsnokot, a “polgármestert”. Minden kerületben és városban volt egy helyi önkéntes lakosokból álló ún. Ordnungsdienst, rendőrség, melyet néhány német tiszt irányított. Ugyanakkor a kerületi és városi rendőrség részlegeinek vezetői között voltak helyi lakosok is. Ezek a részlegek közvetlenül a német rendőrség alá tartoztak. Minden kerületben háromszáz-ötszáz helyi rendőr volt. A nagyvárosokban hozzávetőlegesen ugyanennyi rendőr tevékenykedett. A balti államokban, Belorussziában és Ukrajnában ezen kívül még mozgó rendőri zászlóaljakat is létrehoztak. E zászlóaljak egy része olyan volt katonákból állt, akik átálltak a németek oldalára.

A megszállás éveiben 170 hasonló mozgó rendőri zászlóaljat alakítottak, amelyekben észtek, lettek, litvánok, ukránok, kozákok, tatárok, oroszok és más nemzetiségbeliek szolgáltak. Ezek a zászlóaljak szintén a német rendőrségnek, néhány esetben pedig a német hadseregnek voltak alárendelve.

A német hivatalos adatok szerint az Ostland Birodalmi Parancsnokság kötelékében 1942 októberében 4428 német és 55 562 helyi lakos szolgált. Ukrajnában és Oroszország déli részein 1942 novemberében 10 194 német és 70 759 helyi lakos szolgált. (A helyi lakosokból a rendőrségi zászlóaljakon és egységeken kívül hadosztályokat és hadtesteket alakítottak, amelyek a hadseregnek voltak alárendelve, mint a Vlaszov-hadosztály, az SS “Galícia” hadosztály, a kazah, illetve észt hadtestek és mások. De ezek a hadosztályok és hadtestek a zsidók lemészárlásában általában nem vettek részt.)

 

A megsemmisítés menete

Első szakasz: 1941. június 22-től 1941–42 teléig

 

A megszállt területeken élő zsidó lakosság kiirtását a német bevonulás első napján megkezdték, és nem szűnt meg a németek végleges kiűzéséig.

A megsemmisítést 3 periódusra lehet felosztani:

1. Az 1941. június 22-től 1941-42 teléig tartó periódus. Ez idő alatt Lettország, Litvánia, Észtország, Moldávia (Besszarábia és Észak-Bukovina) zsidóságának jelentős részét elpusztították, és szinte teljesen kiirtották Kelet-Belorusszia, Kelet-Ukrajna, valamint az OSZFSZK elfoglalt területeinek zsidó lakosságát.
2. A második periódusban, amely 1942 tavaszától ’42 végéig tartott, kiirtották Ukrajna, Belorusszia nyugati és az OSZFSZK 1942 nyarán elfoglalt déli részének szinte teljes zsidó lakosságát.
3. A harmadik periódus 1943 kezdete és a németek visszavonulása közé tehető. Ebben a szakaszban ölték meg a megmaradt zsidóságot. Az utolsó gyilkosságokat a német visszavonulás kezdetének időpontjához lehet kötni.

A Szovjetunió belsejében a német hadsereg első vonalával együtt nyomultak előre az SS végrehajtó csapatai is. Az A-csoport Leningrád felé haladva a balti államokban tevékenykedett; a B-csoport Belorussziában és a Moszkvához vezető útvonalon; a C-csoport Ukrajnában és Kijev felé haladt, a D-einsatz csoport pedig Moldáviában és Dél-Ukrajnában, egészen a Fekete-tenger északi partjáig terjedő területen tevékenykedett és a Krím-félsziget, illetve a Kaukázus felé tartott. A “tisztogatás” elvégzéséhez, és a zsidók kiirtásához külön brigádok (“Waffen SS”) is csatlakoztak az einsatz csoportokhoz, amelyek a polesszi mocsarak területein és Dél-Belorussziában tevékenykedtek. A német front minden egyes harcövezetében [Észak (Nord), Közép (Mitte), Dél (Süd)] volt egy főparancsnok, aki az SS-t és a rendőrséget irányította. Az ő parancsnoksága alá tartoztak a Waffen SS egyes egységei, a kivégző osztagok (einsatzgrppen), a német rendőrség brigádjai és a politikai osztagok, vagy­is a helyi lakosság önkéntesei. Ők mindannyian részt vettek a zsidók kiirtásában.

Az elfoglalt területek mindegyikén a végrehajtó csapatokkal és az SS egyéb részlegeivel együtt a helyi lakosság is bűnrészességet vállalt a zsidók kiirtásában. Ez az együttműködés különösen nagy méreteket öltött Litvániában, Lettországban, Észtországban, Moldáviában csakúgy, mint Nyugat-Ukrajnában.

Az elfoglalt területek némelyikén voltak olyan helyi lakosok, akik önkéntesen szolgáltak az SS végrehajtó csapataiban. A D-einsatz csoportokhoz tartozó 10-es einsatzkommandóban is, mely 1942-ben Oroszország déli részén (Rosztov, Krasznodar), majd később Belorussziában és Lengyelországban tevékenykedett, voltak olyan, a helyi lakosságból verbuválódott egységek, amelyek részt vettek a zsidók és más békés polgárok valamint a partizánok kivégzésében. Ezek az egységek szolgáltak továbbá azoknál az elgázosító teherautóknál, az ún. “lélekfojtóknál”, amelyek lezárt platóján megmérgezték az embereket. A helyi lakosság közül nem kevesen voltak, akik még más Einsatz csoportokban is szolgáltak.

Kik voltak ők, a nácik helyi cinkosai? Mindenekelőtt antiszemiták, fasiszták, szélsőséges nacionalisták és különféle árulók. Akadtak köztük olyanok is, akik a társadalom söpredékéhez tartoztak, vagy egyszerűen tolvajok, fosztogatók, akiknek csak az volt a céljuk, hogy ellopják a zsidók vagyonát és kisajátítsák házaikat. A megszállás első napjaiban a pogromok résztvevői több ezer zsidót öltek meg és raboltak ki. A pogromok első hullámát aztán a zsidók tömeges és szervezett lemészárlása követte az SS kivégző osztagai által.

Kaunasban (Kovno) 1941. június 25-26-án a litván fasiszták 1500 zsidót öltek meg, felgyújtották házaikat és zsinagógáikat. Az elkövetkezendő néhány napon még további 2300 zsidót gyilkoltak le. Lvovban az ukrán fasiszták 1941. június 30-a és július 3-a között 4000 zsidót öltek meg, és hasonló pogromok zajlottak a lettországi Rigában, Litvániában valamint Nyugat-Ukrajna más városaiban is. A területek némelyikén, különösen a kisebb településeken és zsidók lakta falvakban a zsidók legyilkolását a rendőrség és az önkéntesek végezték, szinte a németek közreműködése nélkül. Ők fogdosták össze a menekülni próbáló zsidókat. A több ezer fős helyi önkéntesek nélkül a németek nem tudták volna felkutatni, azonosítani és megsemmisíteni az elfoglalt területek zsidó lakosságát.

Az SS einsatz csoportjainak módszere a zsidók tömeges kiirtására a következő volt: a zsidókat kivezényelték otthonaikból, majd a város közelében már előre elkészített gödrökhöz vagy tankcsapdákhoz vezették őket. Itt csoportokba osztották és sorba állították őket, majd lelőtték mindannyiukat, és az egészet betemették földdel. Az is előfordult, hogy magukkal a zsidókkal ásatták ki a gödröket. Kelet-Ukrajnában, Kelet-Belorussziában és a többi Hitler által elfoglalt területeken e mellett még “lélekfojtókat” is használtak.

Otto Olendorf a D-einsatz csoport parancsnoka a nürnbergi per során a következőképpen írta le egységeinek munkamódszerét. “A csoport egy része bement a faluba vagy a városba. Ott megparancsolták az elöljárónak, hogy gyűjtse össze a zsidókat az áttelepítés érdekében. Itt először megkérték őket, hogy értékes tárgyaikat hagyják az osztag parancsnokainál. A kivégzés előtt mindenkire ráparancsoltak, hogy vegye le felső ruházatát. Férfiakat, nőket, gyermekeket a kivégzés helyére vittek, ami általában egy a közelben lévő tankcsapda volt… Az egység vezetője, illetve a speciálisan erre a célra alkalmazott emberek feladata volt az áldozatokat agyonlőni…”

Az előrenyomuló kivégző egységek csak “halott völgyeket” hagytak maguk mögött – tömegsírokat Rumbulban, Riga alatt, a Kilencedik erődben Kaunasban, Ponorahban Vilnius előtt, Malij Trosztanceben Minszk közvetlen közelében, Babij Járban Kijevnél, Drobic Járban Harkov alatt és a Szovjetunió sok más helyein is, ahol a német hadsereg végig vonult.

Az A-einsatz csoport Litvánia, Lettország és Észtország területein teljesített szolgálatot. Amikor a katonai adminisztráció átadta a vezetést a polgári adminisztrációnak, az A-csoport ezzel egyidejűleg kezdte ellátni a biztonsági (az SD) funkciókat.

Litvániában (ide értve a Vilniusi területet is) 220 000–225 000 zsidó került fasiszta uralom alá. Ezek közül több mint 175 000 embert öltek meg 1941 decembere előtt. A kisebb városokban a zsidókat egyetlen akció során irtották ki, míg a nagyobb városokban ez olykor hónapokig is eltartott. Vilniusban a német megszállásig 57 000 zsidó élt. 1941 júliusában, a megszállás első hónapjában körülbelül 5500 férfi halt meg. 1941. augusztus 31-e és október 6-a között a vilniusi gettó létrehozásakor két akciót hajtottak végre, amelyek során 10 000–12 000 zsidót öltek meg, férfiakat, nőket és gyerekeket. A következő akció során, szeptember 15-e és december 22-e között mintegy 17 000–18 000 embert pusztítottak el. A vilniusi zsidók legyilkolása Ponorahban történt, 12 km-re a várostól. Az akciók után 1941 decemberére a vilniusi gettóban 20 000 zsidó maradt. Kaunasban körülbelül 36 000 zsidó élt, közülük 1941. július és október vége között a Hetedik és Kilencedik erődben 18 000 embert végeztek ki. Csak 1941. október 29-én 9000 embert lőttek agyon. Az említett akciók után a kaunasi gettóban kevesebb mint 17 000 zsidó maradt. A saulajszi gettóban 5000, a svencsoniban körülbelül 500. Litvánia összes többi zsidó közösségét 1941 végéig kiirtották.

Lettország területén a németek megérkezéséig több mint 75 000 zsidó maradt. Közülük 68 000 embert 1941 december vége előtt kivégeztek. Ez év júliusában Rigában 5000 zsidó férfit öltek meg. Október 25-én létrehoztak egy gettót szintén Rigában, ahová 30 000 zsidót tereltek be. Két akció során, amelyekre november 30-án és december 7-9-én került sor a rumbuli erdőben, 16 km-re a várostól, 25–28 000 zsidót lőttek agyon, akiket a rigai gettóból szállítottak oda, így a megmaradtak száma kevesebb, mint 5000 volt.

Dvinszkben (Daugavpilsz) 14–16 000 zsidót zártak gettóba, akik korábban a városban és a környező mesztyecskókban éltek. Szinte mindegyiküket megölték az augusztus 8-ai, 18-19-ei és a november 7-9-ei akciók során, így a gettóban körülbelül ezren maradtak. Liepaje városában 7000 zsidó maradt német fogságban, közülük 1941 decemberére ezret hagytak életben. A többiek a sorozatos mészárlásoknak estek áldozatul. Lettország összes többi városából és falujából teljességgel kiirtották a zsidókat.

Észtországban körülbelül 2000 zsidó maradt. Közülük szinte az összes férfit még a megszállás első hetében kivégezték a németek és azok észt bűntársai. A maradékot (kb. ezer embert – túlnyomó részt nőket, gyerekeket és időseket) a Tallin alatti harkui táborba zárták. Egy részüket még ott ki is végezték, míg körülbelül 500-at 1941 végén Pszkovba deportáltak, ahol lelőtték őket.

Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában a megszállás első hónapjában a németek több tízezer zsidót gyilkoltak meg. Nyugat-Belorussziában, ahol a B-einsatz csoport tevékenykedett, nem kevesebb, mint 50 000 zsidót, többségükben férfiakat végeztek ki.

Pinszk (Poleszje) városában az ott élő 20 000 zsidóból három nap leforgása alatt (augusztus 5-7) 4500 férfit mészároltak le. Breszt-Litovszk­ban 21 000 zsidóból a megszállás első heteiben 5000 férfit öltek meg. December 8-án egy Novogrukában végrehajtott akció során 7000 zsidóból 4500-at végeztek ki.

Az 1941. június 31-én elfoglalt Minszkből is csak kevés zsidónak sikerült elmenekülnie vagy evakuálnia. A városban körülbelül 100 000 zsidó maradt, akiket a szomszédos falu zsidóival együtt július 25-én gettóba zártak. A minszki zsidók kiirtása szinte a megszállás végéig folytatódott. Augusztusban 5000 zsidót lőttek agyon, többségükben férfiakat; az Októberi Forradalom évfordulójáig, november 7-ig 12 000-et, majd november 20-án még 7000-et gyilkoltak le. A kivégzések helyszínéül a várostól nem messze lévő Tucsinka falu szolgált. 1942. március 2-án további 5000 áldozatot követelő mészárlás zajlott. Az áldozatok egy részét a gettó területén ölték meg, másik részüket Ratomszk utcáin.

Nyugat-Ukrajnában a C-einsatz csoport működött. Luck (Volin) városában 1942. július 4-én 3000 zsidó férfit öltek meg. Rovno városában, ahol hozzávetőlegesen 28 000 zsidó élt, november 6-8-án körülbelül 21–23 000 embert irtottak ki. Nyugat-Ukrajna más városaiban is hasonló tömegmészárlások történtek.

1941 júliusában Kárpátaljáról, amely magyar fennhatóság alá tartozott, 18 500 zsidót kergettek el az ukrajnai Kamenyec-Podolszki területre. (Erről az eseményről a nem régen elhunyt Ságvári Ágnes írt feltáró tanulmányt a Múltunk c. folyóiratban – a szerk.). Jelentős részük Lengyelországból, Németországból és más országokból menekült oda; a magyar hatalom “idegeneknek” tekintette őket. Közülük 14 000 embert 1941 augusztusának végén a D-einsatz csoport és az ukrán rendőrség Kamenyec-Podolszk mellett agyonlőtt.

Besszarábiában és Észak-Bukovinában már a harcok idején, e területek német és román megszállásának kezdetekor hozzáláttak a zsidók tömeges megsemmisítéséhez. A román csapatok és csendőrök, valamint a helyi lakosok a D-einsatz csoport közreműködésével 1941 júliusában és augusztusában 150 000 zsidót öltek meg, ami a háború előtti helyi zsidó lakosság fele volt. A genocídiumot erőszak és rablás kísérte. A túlélőket gettókba és táborokba zárták. Csernovciban, Kisinyovban és más városokban is voltak ilyen gettók.

1941 szeptemberében és októberében megkezdődött a megmaradt zsidók tömeges kiűzése Besszarábiából, Észak- és Dél-Bukovinából, valamint Dorohoj és Transznyisztria területeiről. 1941 végére a számuk elérte a 120 000-t. Körülbelül 20–25 000 kiűzött már nem jutott el Transz­nyisztriába: útközben meghaltak az embertelen bánásmód miatt, vízbefúltak a Dnyeszteren való átkeléskor, vagy a román őrség golyói végeztek velük. A 100 000 célba ért zsidó többségét az észak- és közép-transznyisztriai gettókba és táborokba zárták. Besszarábiában mindössze pár száz, míg Bukovinában és Csernovciban 1941 végére körülbelül 20 000 zsidó maradt.

Transznyisztriában, ahová Besszarábiából és Bukovinából telepítették át őket, a háborúig körülbelül 300 000 zsidó élt, közülük 180 000-re tehető az odesszai zsidók száma. Egy részüknek, körülbelül 185 000 embernek, nem volt ideje evakuálni Ukrajna e részéről, így ők ott rekedtek az elfoglalt területeken, akik közül 90 000 ember odesszai zsidó volt.

1941 június-júliusában, a megszállás első napjaitól kezdve a D-einsatz csoport megkezdte a Transznyisztria területén élő zsidó lakosság kiirtását. Odesszát 1941. október 16-án foglalták el a német csapatok. A következő napon 3–4000 zsidó férfit tartóztattak le és lőttek agyon. Október 22-e éjszakáján partizánok, előre elkészített aknákkal felrobbantották a város román parancsnokságát. A robbanás következtében 66 német és román tiszt, illetve katona halt meg. A román vezetés erre terrorral válaszolt. Az elkövetkező három napon, október 23–25-én 35 000 odesszai zsidót lőttek agyon vagy égettek el élve. Egy részüket a kikötőnél lévő parkban, másokat Dalnyik falunál, nem messze a várostól végeztek ki. Odessza életben maradt zsidóit a Pervomajszk környéki és a Bug nyugati partján lévő táborokba kergették és tartották fogva, de nem sokáig. December 21–31. között a bogdanovkai táborban 50 000 helyi zsidót mészároltak le. A Domanyevka és Berezovka táborban 1942 január-februárjában mintegy 20 000 embert, majd március-május folyamán további 3225 személyt öltek meg. Ezek az adatok a román csendőrség feljegyzésein alapulnak. Az akciók többségét SS csoportok hajtották végre, amelyek részben a helyi, Transznyisztriában élő német lakosság önkénteseiből álltak. A megsemmisítési akciók során a német csapatokkal tartott a román csendőrség és az ukrán rendőrség is. Az életben maradt helyi zsidókat a Besszarábiából és Bukovinából elüldözöttekkel együtt különféle táborokba és gettókba zárták, ahol kegyetlen sors várt rájuk: tízezrek haltak meg az éhségtől, betegségektől, fagytól, a nehéz kényszermunkától, és a Transznyisztriában őket ért megaláztatásoktól.

A kelet felé vonuló B-, C- és D-einsatz csoportok elsősorban Ukrajna és Belorusszia nyugati részein hagytak maguk mögött olyan zsidókat, akiket nem értek el a megtorló akciók. Litvánia, Lettország és Észtország elfoglalásakor és a megszállás egész ideje alatt az A-einsatz csoport is tevékenyen részt vett a zsidók kiirtásában. Az ő számlájukra írható a balti köztársaságokban élő 300 000 zsidó több mint 80%-ának a megsemmisítése, akiket főképpen a megszállás első szakaszában, még 1941–42 tele előtt öltek meg. Ugyanakkor Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna zsidóságának a 15-20%-a halt meg, ami azzal magyarázható, hogy Nyugat-Ukrajnának a lengyel főkormányzósághoz csatolt területein csak 1942 tavaszán kezdődött meg a zsidók tömeges megsemmisítése.

 

A német hadsereg zsidóság ellen elkövetett bűntettei

 

A megszállt területeken lévő német hadsereg és katonai közigazgatás, a hadsereg felső vezetésének parancsai szerint, zsidóellenes politikát folytatott, és az SS végrehajtó csapatait segítette, beleértve a zsidóellenes tevékenységüket is. Az elfoglalt városok és települések mindegyikében, már a megszállást követő első napokban, olyan szabályokat vezettek be, amelyek alapján a zsidóknak regisztráltatni kellett magukat és sárga csillag viselésére kötelezték őket, hogy megkülönböztessék magukat a népesség többi részétől. Ezzel párhuzamosan a katonai hatóságok létrehoztak zsidó tanácsokat is, amelyek a zsidó közösségeket irányították a táborokban és a gettókban. A parancsok végrehajtásáért a tanács tagjai az életükkel feleltek. A katonai hatóságok parancsban adták ki, hogy a zsidók milyen kényszermunkákat kötelesek végezni, és szögesdróttal körülvett gettókban különítették el őket, amelyeket fegyveres csapatok őriztek. Így tette lehetővé a katonai vezetés az SS einsatz csoportjainak a bűnök elkövetését.

Minszk katonai parancsnoka 1941. július 20-án parancsot adott ki, hogy a városban tartózkodó zsidókat zárják gettókba. Ugyanígy rendelkezett Vityebszk katonai parancsnoka 1941. július végén, augusztus elején, valamint Harkov parancsnoka december 14-én. Így történt más városokban is. A gettóba zárás mindig a megsemmisítésnek az első része volt, ami már a szögesdrótok mögött zajlott. Néhány helyen a zsidókat egy, a német városi vagy kerületi katonai közigazgatás által kijelölt helyen gyűjtötték össze (azzal az indokkal, hogy kitelepítik vagy hogy dolgozni viszik őket, valójában tömeges kivégzésről volt szó), de olyan is előfordult, hogy a német katonai adminisztráció a zsidók megsemmisítésének a felgyorsítását kérte az einsatz csoportoktól, mert a zsidókat olyan elemnek tekintették, amely veszélyezteti a biztonságot és felesleges gazdasági teher. Így volt ez Szimferopolban, Dzsankojban, a Krímben és még sok más helyen. A katonai adminisztráció örmény csapatokat vezényelt a kivégzés helyére küldött zsidók mellé őrként. Magát a megsemmisítést az SS einsatz csoportjai, a Waffen SS katonái, az SD-ben szolgálók és a helyi rendőrség végezték. Így például 1941 augusztusának elején Salmuth tábornok, a 30-as örmény hadtest vezetője parancsot adott Kodim (Ukrajna) város összes zsidójának a megsemmisítésre. A feladat elvégzésével a 10-es einsatz csoportot és 300 alárendelt embert bízott meg.

 

Munkaerőszükséglet

 

1941 végére a megszállt területek német hatóságának egy része megértette, hogy a tél beköszöntéig a háború nem fog befejeződni, Moszkvát – számításaik és jóslataik ellenére – nem sikerül bevenni, így tehát hosszan tartó háborúra kell felkészülni. A németeknek meg kellett szervezniük a hátországot azzal a céllal, hogy ellássa a hadigazdaság szükségleteit, amihez munkaerőre és szakemberekre volt szükség. Erre való tekintettel a német polgári közigazgatás számos helyen, az SS részéről tapasztalható ellenállás mellett, határozatot hozott a zsidók kiirtásának késleltetéséről az ellenőrzése alá eső területeken, egyes helyeken megőrizvén a gettókat és a munkatáborokat. Néhány városban az ellátásért felelős hadtápparancsnokság követelte azon zsidók likvidálásának ideiglenes felfüggesztését, akik gyárakban, műhelyekben és más létesítményekben dolgoztak, és akiknek termelése katonai szempontból fontos volt. Ennek eredményeképpen maradtak fönn gettók olyan nagyvárosokban is, mint Riga, Vilnius, Kaunas, Baranovicsi, Minszk és más, kisebb városokban, ahol zsidók tömegei a német hadigazdaság szükségleteire dolgoztak. Ezen gettók többsége az 1939–40-ben a Szovjetunióhoz csatolt területeken volt. A nagyvárosokban található gettók közül a minszki volt az egyetlen, amely a németek által megszállt, a második világháború kezdetéig a Szovjetunió határian belüli területen volt elhelyezve. A minszki gettó fennmaradásához hozzájárult az a körülmény, hogy ez a város Ostland polgári igazgatása alá tartozott. Sorsa ugyanolyan volt, mint a többi hasonló gettóé.

 

A katonai igazgatás alá eső területeken az SS einsatz csoportjai teljes cselekvési szabadságot élveztek, és ott semmilyen gazdasági meggondolás vagy zsidó munkaerő-szükséglet nem játszott szerepet. Ezeken a területeken folytatódott a zsidóság teljes megsemmisítése. Amikor a német katonai igazgatás 1941 végén–1942 elején polgári igazgatás alá helyezte Kelet-Ukrajna területének egy részét, addigra az SS einsatz csoportjai a zsitomiri, nyikolajevi, dnyepropetrovszki és melitopolszki terület szinte összes zsidóját kiirtották.

 

A megsemmisítési műveletek második része:

1942 tavasza – 1942 vége

 

Az 1942-es év első hónapjai viszonylag “csendesen” teltek – a zsidók megsemmisítése kisebb méreteket öltött, mint 1941 végén. Ennek az volt az alapvető magyarázata, hogy a kemény tél megnehezítette a gödrök kiásását, ahová a halottakat temették. 1942 tavaszán újra megindult a zsidók tömeges lemészárlása, különösen Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában, ahol sok zsidót nem végeztek ki az első időszak során. A munkaerő-szükséglet, ami meghosszabbította az olyan, 1941 végén létrehozott nagyobb gettók létezését, mint a vilniusi, kaunaszi, minszki stb., sem akadályozta meg a más helyeken létező gettók megsemmisítését. Ez volt az egyik ellentmondás, amelybe a megszállt területek német közigazgatása keveredett: a vezetőség egy részének szüksége volt a munkaerőre, és kereste is azt, hiszen a kényszermunkáért nem kellet fizetni; ugyanakkor a német vezetőség másik részének, különösen az SS csapatoknak a feladata a munkaerő megsemmisítése volt.

1942 teléig több százezer nyugat-belorussziai és nyugat-ukrajnai zsidót öltek meg. Nyugat-Belorusszia és Minszk német parancsnoka, Wilhelm Kube tábornok július 31-én jelentette a Keleti Terület Birodalmi Komisszárjának, hogy az utóbbi tíz hét során 55 000 zsidót likvidáltak Belorussziában, és az életben maradtak többségét az elkövetkezendő hónapokban fogják megsemmisíteni.

A belorussziai zsidók kiirtása egészen 1942 teléig tartott. Az ott élő zsidók többségét megsemmisítették. Csak a külvárosokban maradtak kisebb gettók és munkatáborok.

Grodno városa és a hozzá közeli területek (a Szovjetunió mostani határainál) “Belosztok Főkörzet”-hez tartoztak a megszállás ideje alatt. 1942 novembere és 1943 januárja között 30 000 itt élő zsidó került a treblinkai és auschwitzi haláltáborokba. Néhányukat először Volkovszkba és Kalbaszinába vitték gyűjtőtáborokba, más részük rögtön a haláltáborokba került. Ebben az időben Poleszje, Ukrajna birodalmi parancsnokához csatolt környékén is folyt a zsidók tömeges megsemmisítése. 1942. október 29-től november 1-ig Pinszk városában 17000 zsidót lőttek agyon, és likvidálták a gettót. Október 15–18 között pedig a breszt-litovszki gettó szűnt meg, miután lakóit agyonlőtték.

Ebben az időszakban a polgári irányítás alá tartozó körzetekben nagyon sok helyi rendőr is részt vett a zsidók kiirtásában. Az SS kivégző osztagai (az A-einsantz csoportot kivéve) ebben az időben keleten, a frontvonal közelében tevékenykedtek, azokban a körzetekben, amelyek a katonai vezetőség uralma alatt álltak, míg a polgári fennhatóság alatt álló körzetekben a zsidókat az esetek túlnyomó többségében a helyi rendőrök lőtték agyon.

A szmolenszki gettót, amely közel 2000 zsidót tömörített magába, 1942. július 15-én semmisítették meg. A gettó összes lakóját agyonlőtték. Ez volt az utolsó gettó, amely a katonai vezetőség irányítása alatt volt. Kisebb munkatáborok még maradtak néhány városban. Itt olykor százával voltak zsidó szakemberek.

1942-ben a német hadsereg, amikor megkaparintotta Dél-Oroszország egyes területeit és a Krími-félszigetet, rögvest legyilkolta a helyi zsidókat és a nyugati körzetekből jövő menekülteket, akiknek nem sikerült evakuálniuk. A kiszlovodszki katonai parancsnokság 1942. szeptember 9-ei utasítása nyomán 2000 zsidót bevagoníroztak, majd a Minyeralnije Vodi állomáson agyonlőtték őket. Itt semmisítették meg a pjatyigorszki és a jesszentukovi zsidókat is, akiket szintén vonaton szállítottak ide. Minyeralnije Vodiban összesen 6000 zsidót öltek meg. Rosztov városában, amelyet a németek 1942. július végén másodszor is elfoglaltak, már 1942. augusztus 11-ére az egész zsidó lakosságot kiirtották. A városi tanács adatai szerint a megszállás ideje alatt, 1942. február 13-tól kezdve, 15 000–16 000 zsidót öltek meg. 1942. augusztus 11-e után a rosztovi zsidók megsemmisítésekor esetenként használtak teherautó-kipufogógázt is. A sztavropoli zsidókat 1942. augusztus 15-én végezték ki. Kercs városát 1942. május 15-én foglalták el, majd néhány nappal később közel 2000 zsidót lőttek agyon. A Krímben a németek nem csak a zsidókat lőtték agyon, hanem a krímieket is, akiket egy kalap alá vettek a zsidókkal. A karaimokat azonban nem bántották, mert úgy vélték, hogy faji hovatartozásuk szerint ők nem zsidók. Észak-Kaukázusban csak kevés ott élő hegyi zsidó esett a mészárlás áldozatául, mivel a megszállás csak pár hónapig tartott. A németek nehezen tudták eldönteni, hogy a hegyi zsidókat faji alapon zsidóknak tekintsék-e, de még mielőtt végleges döntés született volna erről a kérdésről, a Szovjet Hadsereg kiűzte a németeket.

 

A más országbeli zsidók megsemmisítése a Szovjetunió megszállt területein

 

Az első zsidók, akiket más országból a németek által megszállt szovjet területekre hurcoltak – Magyarországról érkeztek. Mint említettük, 1941 augusztusában 14 000 zsidót lőttek agyon a németek, akiket a magyar hatóság deportált az Ukrajnában lévő Kamenyec-Podolszkba.

A náci Németország vezetői a szovjet zsidókon túl a németországi, az ausztriai, a cseh protektorátusbeli és a moráviai zsidókat is a Szovjetunió területén tervezték kiirtani. Azt akarták, hogy Németország területét teljesen “megtisztítsák” a zsidóktól, azaz “judenfrei” legyen. Ezért úgy határoztak, hogy 1941 szeptember-októbere során a fent említett országok zsidóit Kaunas, Minszk és Riga területére deportálják, s ott a helyi zsidókkal együtt semmisítik meg őket. Abban az időben még nem működtek az Auschwitzhoz, illetve Treblinkához hasonló haláltáborok, így a zsidók fizikai megsemmisítése csak a Szovjetunió megszállt területein folyt.

A zsidók Harmadik Birodalomból való deportálásáról szóló parancsot a Rigában lévő Keleti Területek Birodalmi Komisszáriátusa kapta meg, 1941. november 7-én. A parancsban az állt, hogy 50 000 zsidót fognak deportálni a Harmadik Birodalomból, amelynek egy részét Minszkbe, a másik részét pedig Rigába szállítják. A deportálást speciális járművek segítségével fogják végrehajtani, amelyek mindegyikében 1000–1000 ember utazik majd.

1941 szeptemberétől 1942 októberéig a Harmadik Birodalomból 35 ezer zsidót deportáltak Minszkbe. Egy részüket a minszki gettóba zárták, külön a helyiektől, ahol rövid időn belül ki is végezték őket. A megmaradtak még a minszki gettóig sem jutottak el: Malij Trosztyanyecben kivégezték őket, és ismeretlen számú, Németországból elhurcolt zsidót végeztek ki még a kanuasi Kilencedik erődben.

Rigába 1941. december végétől 1942 tavaszáig 25 000 zsidó érkezett. Egy részüket a rigai gettóban helyezték el, amely teljesen kiürült azok után, hogy 1941. december elején az összes ott lévő helyi zsidót kivégezték, míg másik részüket egyenesen Rumbulba vitték és ott lőtték agyon. A minszki és a rigai gettóban élő külföldi zsidókat elkülönítették a helyi zsidóktól az úgynevezett “német gettókba”. Az ő köreikben nagyobb volt a halálozási arány, mert kevésbé tudtak alkalmazkodni a gettóban lévő nehéz körülményekhez. A nyelv ismerete nélkül és kapcsolatok hiányában nehezebb volt eladni meglévő holmijaikat vagy elcserélni azokat élelemre. Azokat, akik nem haltak meg az éhezéstől vagy a betegségektől, a helyi zsidókkal együtt végezték ki. A Németországból és más országokból a minszki és a rigai gettóba került zsidók közül csak néhányan élték túl a háborút.

1942 nyarán a varsói gettó felszámolásakor, 3–4000 férfit deportáltak onnan a Lesznoj táborba, ami a Bobrujszk városa melletti erdőben volt. Ez a tábor volt az SS utánpótlási központja. Varsóból a zsidókat vonattal vitték Bobrujszk állomásig, onnan pedig autóval a táborig, ahol a lengyel zsidókat egy külön, szöges dróttal körülvett helyen tartották. A munkakörülmények iszonyatosak voltak. 1943 nyarán a táborban elkezdődtek a kivégzések, és 1943 nyarának végére, őszének elejére az összes bentlakó zsidót megölték. A kivégzések helyéül a Bobrujszk–Minszk vasútvonal mentén kiásott árkok szolgáltak.

Körülbelül 40–42 000 magyar zsidót küldtek kényszermunkára a “munkás zászlóaljak” kereteiben, amelyek a Szovjetunió elfoglalt területein állomásozó magyar csapatok részei voltak. Ezek a zsidók az útépítéseken és a védelmi eszközök építésén dolgoztak, de a területek aknátlanítására is használták őket – aknakeresők nélkül. Legtöbbjük éhen halt, a betegségektől pusztult el vagy az aknák tépték szét őket. Sokukat a német vagy a magyar katonák lőtték agyon. Kevesen voltak olyanok, akiknek sikerült életben maradniuk e “munkászászlóaljakban”. A túlélők egy része szovjet fogságba esett, a közülük életben maradottak pedig csak néhány év múlva szabadultak, a háború után.

 

Vegyes házasságok és az azokból származó gyermekek

 

A Szovjetunió elfoglalt területein a megszálló német csapatok zsidónak tekintettek és kivégeztek minden olyan embert, akinek legalább az egyik szülője zsidó volt. Erőszakkal vették el az orosz, ukrán, belorusz stb. anyáktól a vegyes házasságban született gyermekeiket, és vitték őket a halál gödreihez. Volt olyan, hogy eközben a zsidó édesapa a fronton harcolt, és nem is tudott a gyermekével történtekről. Az elfoglalt területeken élő, vegyes házasságból származó gyerekekkel kegyetlenebbül bántak, mint Németországban élő sorstársaikkal, ahol csak nyomoztak utánuk, de nem küldték haláltáborba őket. Ez azzal magyarázható, hogy a németek megvetettek más népeket és ellenségként kezelték őket. Különösen felbőszültek a szláv és zsidó vér keveredése láttán. Sokszor a nem zsidó édesanyát is a gyermekével együtt lőtték le.

Klimovicsi városában (Mogiljov körzet) még 1941 novemberében az összes zsidó lakost kivégezték. 1943 áprilisában akciót szerveztek a vegyes házasságokban született gyermekek ellen, akiket orosz édesanyjukkal együtt tartoztattak le és vetettek börtönbe.

Április 12-én Klimovicsiben az összes vegyes házasságból származó gyermeket, cigányt és néhány orosz anyát megöltek. Az ilyen esetek más városokban és településeken is megtörténtek.

 

A zsidók harca a létért és a helyi lakosság

 

A gettókban és táborokban az élet a halál árnyékában folyt és mindennapi gyötrelmekből állt: éhezésből, betegségből, kényszermunkából és megaláztatásból. Szüntelenül voltak olyan akciók, amelyek során a munkaképteleneket, vagyis a gyerekeket, az időseket és a betegeket kivégezték.

A gettólakók a zsidó parancsnokok és a társadalmi szervezetek (ide tartoznak a földalatti szervezetek is) irányítása alatt harcoltak az életükért és emberi méltóságuk megőrzéséért. Az éhség elleni küzdelem keretében illegálisan élelmiszereket jutattak be a gettóba, megszervezték a szociális segítségnyújtás lehetőségeit, és étkezdéket hoztak létre. Sokan az ilyen, a németek által tiltott tevékenységért vagy azok megszervezéséért az életükkel fizettek. Harcolva a betegségekkel és járványokkal, az orvosok igyekeztek figyelmet fordítani a gettó és a tábor tisztasági állapotára, orvosi szolgálatot szerveztek és földalatti kórházakat hoztak létre. Még a szöges drótokon belül sem feledkeztek meg a gyermekek neveléséről, a kultúráról és a vallási életről. Néhány gettóban földalatti archívumokat hoztak létre azzal a céllal, hogy megőrizzék a jövő generációja számára azokat a dokumentumokat és feljegyzéseket, amelyek tanúbizonyságul szolgálnak a németek, fasiszták és a helyi árulók gaztetteiről.

A teljes megsemmisítésre ítélt zsidók olykor megpróbáltak kitörni a gettókból, elmenekülni, megszökni vagy bármilyen utat találni a megmenekülésre. Ilyen út azonban kevés volt, és ilyen esetekben nagyon sok függött a helyi lakosok hozzáállásától. Egy zsidónak ahhoz, hogy szökés után megmeneküljön a haláltól, titokban kellett tartania nemzeti hovatartozását. Olyan dokumentumokra volt szüksége – személyi igazolvány, útlevél, anyakönyvi kivonat –, amelyekkel bizonyítani tudta, hogy nem zsidó. Ezeken kívül az életben maradáshoz szüksége volt munkára és otthonra. Szükség volt persze arra is, hogy a helyi lakosság, melynek e téren könnyebb dolga volt, mint a németeknek, felismervén a zsidókat, ne adja át őket sem a megszállóknak, sem a helyi rendőrségnek.

A menekülés másik útját a nem-zsidóknál való elrejtőzés jelentette. Ehhez olyan embereket kellett találni, akiknek a házában vagy annak közelében ki tudtak alakítani egy rejtekhelyet, amely nem csak a rendőrségtől és a németektől volt elzárva, hanem a szomszédoktól is. Ily módon elrejtőzni könnyebb volt a falvakban, mint a városokban. A falvakban a búvóhelyeket a házhoz hozzáépített viskókban is be lehetett rendezni, ráadásul a falvakban és a tanyákon egy házban csak egy család él, a legközelebbi szomszédok bizonyos távolságban vannak. A falvakban szinte nem voltak német vagy rendőrségi alakulatok, és ez a tény megkönnyítette az elrejtőzködést. A helyi lakosok, akik zsidókat bújtattak, élelemmel látták el őket, ami nem volt könnyű és veszélytelen a háborús időkben.

A Szovjetunió megszállt területein semmiféle szervezett segítséget nem kaptak a zsidók az antifasiszta vagy más földalatti mozgalom részéről. Ilyen segítség, bár ez nem volt nagy mértékű, létezett Nyugat-Európa egyes országaiban és a lengyel földalatti mozgalomban, ahol egy “Zsegota” nevezetű csoportot alakítottak, amelynek a bujdosó zsidók megsegítése volt a célja. A szervezett segítség hiánya a Szovjetunió területén számos okkal magyarázható. A Szovjetunió megszállt területein kezdetben a földalatti mozgalom gyengébb volt és nagyobb német terror közepette működött, mint a nyugat-európai országokban és Lengyelországban. Nem egyszer lebuktak a vezetőik és a mozgalom aktivistái, s tömeges letartóztatások is előfordultak.

Amennyire ismert, sem a szovjet kormány, sem a kommunista párt nem intézett olyan felhívást a földalatti szervezetekhez vagy a megszállt területek helyi lakosságához, amelyben a szovjet zsidó állampolgároknak, a totális megsemmisítés náci politikája áldozatainak nyújtandó segítségre buzdította volna őket. Sem a rádióban nem hangzott el ilyen, sem a megszállt területek felett repülőgépekről szétszórt röpcédulák nem tartalmaztak hasonló felhívásokat. Amennyire ismert, Sztálin és a szovjet kormány a háború alatt egyetlen egyszer sem vitatta meg a megszállt területeken élő zsidók tragikus sorsát. Amikor Molotov a külföldi kormányoknak adott jegyzékében a zsidók megsemmisítéséről és a nem-zsidó lakosság elleni német terrorról beszélt a náci megszállás ideje alatt, csak propagandacéllal tette. A szovjet vezetők részéről az a számítás is közrejátszhatott, hogy az orosz és más nemzetiségű áldozatok milliói közül taktikai okokból nem emelték ki a zsidó nemzetiségű áldozatokat, noha a szovjet zsidóság több, mint fele pusztult el szovjet területeken a nácik és helyi cinkosaik kezétől.

Ugyanakkor a megszállt területeken mindig voltak olyan emberek, akik minden külső felszólítás nélkül is segítettek a zsidóknak. Az ilyen emberek azonban kivételek voltak. Saját és családjuk életét is veszélyeztették. Az elfoglalt területeken százával, meglehet ezrével voltak ilyen emberek. A lakosság túlnyomó része a külső szemlélő álláspontjára helyezkedett. Egy részük közömbösen viszonyult a halálra ítélt korábbi szomszédok sorsához. Különböző motívumai voltak az ilyen viselkedésnek: a német megtorlástól való félelem, antiszemitizmus, önzés és sok minden más.

Azoknak a megszállt területeken lakó zsidóknak a száma, akik a helyi lakosságnak köszönhetően menekültek meg, nem számottevő. Még csak megközelítő adatok sincsenek a megmenekült zsidók számáról, de feltételezhető, hogy a megszállt területek össz-zsidóságának sokkal kevesebb, mint 1%-a.

Előfordult olyan eset is, amikor a vegyes házasságban élő zsidókat a nem-zsidó rokonok mentették meg.

 

Zsidó partizánok és a földalatti szervezetek

 

A gettókba és táborokba zárt zsidók nem érték be a passzív ellenállással. Földalatti szervezeteket hoztak létre, melyek célja a nácik elleni fegyveres ellenállás, és amennyire ez lehetséges volt, a zsidók megmentése. Az ilyen szervezetek már a megszállás első hónapjaiban létrejöttek. A Szovjetunió által 1939–40-ben annektált területeken a gettókban a földalatti tevékenység kezdeményezői a cionista mozgalom fiatal tagjai voltak, de a minszki gettóban például a kezdeményezés a kommunista aktivistáktól jött. Sok gettóban több száz harcosból álló földalatti mozgalmat hoztak létre.

A fegyvereket a helyi lakosoktól szerezték be vagy a német fegyverraktárakból lopták. Házi készítésű gránátokat, tőröket és még néhány fegyvertípust pedig magukban a gettókban állítottak elő. A földalatti tevékenység kegyetlen volt és nagyon veszélyes. Veszélyt jelentett a gettó minden lakosára nézve, és fenyegette annak létét. A fegyveres földalatti szervezet kitudódása csak meggyorsította a gettó felszámolását.

A földalatti szervezet tagjainak óvakodniuk kellett a gettókban lévő besúgóktól. Fegyveres összetűzésre a német rendőrség és a gettók fegyveres csoportjai között általában a gettók felszámolására hivatott akciókkor került sor Vilniusban, Lahvban, Tucsinban és más településeken.

Több tízezer fiatal szökött el a gettókból az erdőkbe, ahol zsidó partizánalakulatokat hoztak létre, vagy csatlakoztak a szovjet partizánokhoz. Nyugat-Belorussziában különösen nagy zsidó partizánalakulatok formálódtak. Narocs erdőiben Északnyugat-Belorusszia egymáshoz közel fekvő mesztyecskoiból származó zsidók harcoltak. Nalibok erdeiben zsidó és nem zsidó partizánalakulatok is harcoltak. Itt voltak zsidó családi táborok is, ahol Tuvija Belszkoj és Solom Zorin parancsnoksága alatt a minszki gettóból és Délnyugat-Belorusszia városaiból és településeiről elszökött emberek éltek. Ezekben a táborokban olykor több száz ember élt, közöttük nők és gyerekek. Vilniustól délre, a rudnyicki erdőben a vilniusi és kaunasi gettó földalatti mozgalmának tagjai, valamint más helyekről származó zsidó partizánalakulatok harcoltak. Poleszje és Volin erdeiben és más, keletebbre fekvő elfoglalt területeken szintén működtek zsidó alakulatok. A Szovjetunió elfoglalt területein körülbelül 25–30 ezer zsidó partizán harcolt.

Az erdő, ahol a zsidó harci csapatok tevékenykedtek, és ahol fegyvertelen, gettókból menekült zsidók éltek, nem volt barátságos hely. 1942-ben néhány erdőben rablóbandák uralkodtak, akik, míg a szervezett szovjet partizán csapatok be nem vonták őket a soraikba, nem kevés zsidót öltek meg, és arról sem feledkeztek meg, hogy elvegyék ruháikat és fegyvereiket.

A szovjet partizán mozgalom parancsnoksága ellenezte a független zsidó partizán egységek létét, mert a szovjet partizán mozgalom köztársasági keretek között szerveződött (ukrán, belorusz, litván stb.). A zsidó csapatokat szétszedték és elosztották őket a nem zsidó csapatok között. Ez nem ritkán fegyvereik elkobzása mellett történt, anélkül, hogy a zsidókat beosztották volna nem zsidó csapatokhoz. Ezeket a zsidókat fegyvertelenül a sorsukra hagyták a kegyetlen erdei körülmények között. Így történt Narocs erdeiben és Nyugat-Belorusszia más területein is.

Az utóbbi terület némelyikén, ahol a Krajova Armija lengyel partizánjai működtek, a közöttük tevékenykedő fasiszta csoportok tagjai sok zsidót öltek meg. Nyugat-Ukrajna erdeiben a Lengyel Felkelők Hadseregéhez és más csoportokhoz tartozó nacionalisták szintén üldözték a zsidókat.

E gyilkosságok oka az antiszemitizmus volt és az, hogy a zsidókat szovjetbarát elemeknek tartották. Másik oldalról azonban Kelet-Belorusszia, különösen Szurázs egyes területein több száz zsidót mentettek meg a szovjet partizánok azzal, hogy átsegítették őket a frontvonalon keletre.

Sok zsidó partizán kiemelkedett a németek és csatlósaik elleni harcban. Megtámadták a német bázisokat és rendőri alakulatokat, elaknásították a közlekedési útvonalakat, és felrobbantották a frontra tartó vonatokat. Zsidók ezrei fizettek az életükkel a földalatti tevékenységért a gettólázadások idején, a partizánharcok során. Hozzájárultak a hitleri Németország szétzúzásához és az ellenség kiűzéséhez a Szovjetunió területéről. A zsidó partizánok fényes oldalakat írtak a szovjet emberek és a zsidó nép német megszállók elleni harcának történetébe.

 

A megsemmisítés harmadik szakasza: 1943 tavaszától a megszállás végéig

 

Még az 1942 nyarán és őszén Ukrajna és Belorusszia nyugati területein végrehajtott tömeges mészárlások után is maradtak gettók az elfoglalt területeken.

A német seregek sztálingrádi veresége után egyértelműen kirajzolódott a háború további menete. Megkezdődött a német csapatok visszavonulása. A németek úgy döntöttek, hogy egyetlen zsidót sem hagynak életben. A partizán alakulatok mind aktívabb harca a Szovjetunió nyugati területein, ahol még több ezer zsidó élt gettókban, valamint a fiatalok partizánokhoz szökése a gettókból néha csak meggyorsították a gettók felszámolását. A Keleti Terület Birodalmi Komisszariátusa Svencsonyisz városában és Vilniustól keletre és északra egy sor mesztyecskóban több olyan kisebb gettó volt, amelyekben körülbelül 4000 ember élt. Őket 1943. április 4–5-én végezték ki Ponarahban.

1943. június 21-én Himmler parancsot adott a Keleti Területen az összes megmaradt gettó felszámolására. A munkaképes zsidókat az SS parancsnokság alatt lévő koncentrációs táborokba és nem a polgári irányítás alatt lévőkbe kellett átszállítani, ahová addig tartoztak.

A minszki gettót 1943 szeptember-októberében számolták fel. Az ott élők egyik részét 1943 szeptemberének második felében a szobibori (Lengyelország) haláltáborba küldték, míg a többieket Malij Trosztyjancban kivégezték. A lidai gettót 1943 szeptemberében számolták fel. Lakóit Szobiborba deportálták. A kaunasi és a saulajszki gettót haláltáborrá alakították át, ahol a munkaképteleneket kivégezték. A vilniusi gettót szintén 1943 szeptemberében számolták fel. A munkaképeseket az észt (Klooga, Vajvera) és a lettországi (Kaiserwald, Salaspilsk) táborokba deportálták, a munkaképteleneket pedig Ponarahban és Szobiborban kivégezték. Vilniusban maradt még néhány kisebb tábor, ahol zsidó szakemberek voltak. A rigai gettó zsidóit átszállították a várostól nem messze lévő kaiserwaldi koncentrációs táborba, a munkaképteleneket itt is megölték.

1944 nyarán, a németeknek a balti köztársaságokból és más elfoglalt területekről való visszavonulását megelőzően a táborokban lévő zsidók egy részét agyonlőtték, másik részüket pedig németországi koncentrációs táborokba szállították – Schtuthofba és más helyekre.

Kelet-Galíciában (a lvovi, tyernapoli és sztanyiszlávi területeken) folytatódott a zsidók kiirtása: 1942 végétől 1943 júniusáig 180 000 zsidót öltek meg. Lvov, Tyernopol (Tarnopol) és egy sor más város gettóját 1943 júniusában likvidálták. Számtalan akció után 21–25 000 zsidó maradt a munkatáborokban és a janovszki táborban, Lvovban. Többségüket 1944 nyarán végezték ki, ezen területek felszabadulásának előestéjén. Kelet-Galíciában 10–12 000 zsidó maradt életben, ami a megszállás alatt ott ragadt zsidók körülbelül 2%-a volt.

1943-ban Transznyisztria életben maradt zsidóinak helyzete egy kicsit jobbra fordult. A sztálingrádi csata után Románia kormánya arra a következtetésre jutott, hogy a háború Németország vereségével végződik majd, és keresni kezdte a megegyezés lehetőségeit az USA-val és Angliával. A román kormány felismerte, hogy a zsidók kiirtása nem járul hozzá az adott cél eléréséhez. Ez volt a fő oka annak, hogy a politikában némi változás következett be a zsidókhoz való viszonyulás kérdésében. 1943 végére Transznyisztriában több mint 50 ezer, Besszarábiából és Bukovinából oda száműzött zsidót számoltak össze, és körülbelül 25–30 ezer helyi zsidót. 1943 decemberének végén és 1944 márciusában a román hatóságok mintegy 10–12 ezer, korábban száműzött zsidó hazatérését engedélyezték Transznyisztriából Romániába. Közülük 2000 árva volt. A németek 1944. március végén, visszavonulásuk előtt még néhány ezer zsidót agyonlőttek. Mire 1944 tavaszán a Szovjet Hadsereg felszabadította Transznyisztriát, 46–48 ezer deportált zsidó maradt. A hozzávetőleg 185 ezer helyi zsidó közül, akik az okkupáció közvetlen kezdetétől Transznyisztriában voltak, 15–20 ezren érték meg a felszabadulást.

Csernovciban (Bukovina) 1944 februárjában a románoktól a németek vették át a hatalmat, akik az életben maradt zsidók fizikai megsemmisítését tervezték, de nem sikerült végrehajtaniuk. A Szovjet Hadsereg 1944 márciusában felszabadította a várost, és így 16 ezer zsidót mentett meg. Bukovina és Besszarábia más városaiban a felszabadulás idejére már csak néhányan maradtak.

Kárpát-Ukrajnában, amely Magyarország uralma alá tartozott, a zsidók, a magyar zsidókhoz hasonlóan, a háború első éveit Európa más régióinak zsidóihoz viszonyítva aránylag nyugodtan élték meg. A németek értesültek a szövetségesek és a háborúból utolsóként kilépni akaró Magyarország közötti titkos tárgyalásokról, és ezt megelőzendő, csapataikkal bevonultak Magyarországra. Ez 1944. március 19-én történt. A német csapatokkal együtt Budapestre érkezett Eichman, SS főtiszt, a zsidókérdés főmegbízottja. Eichman megkezdte a magyar zsidók auschwitzi haláltáborba deportálásának előkészületeit. 1944 áprilisának második felében Kárpát-Ukrajna zsidóit (kb. 145 ezer embert) 17 különböző gettóba és lágerbe kényszerítették. A gettóban néhány hétig tartották őket, majd május 15-én megkezdődött az elszállításuk Auschwitzba. Június 7-ig, három hét alatt Kárpát-Ukrajna összes zsidóját “áttelepítették”. A deportálást az Eichman törzsével együttműködő magyar csendőrség és más hatóság végezte. Magyarország zsidói voltak gyakorlatilag az utolsó haláltáborokba deportált zsidók Európában.

 

A bűnjelek eltüntetése

 

A németek nem elégedtek meg a tömeggyilkossággal – a bűntett nyomait is megpróbálták eltüntetni. 1942 tavaszán Himmler, az SS fővezére aggódni kezdett, hogy ha Németország elveszti a háborút, akkor a fasiszta vezetés felelősségre vonása az emberiség ellen elkövetetett súlyos bűneiért elkerülhetetlen lesz. Himmler határozatára speciális SS-osztagokat hoztak létre, “sonderkommando – 1005” néven, Paul Blobel standartenführer parancsnoksága alatt. Ezek kötelessége volt a tömegsírok felnyitása és a holttestek elégetése. A “sonderkomando-1005” parancsnokainak és azon lágerek személyzetének felkészítésére, ahol a tömegsírok voltak, speciális kurzusokat tartottak a lvovi Janovszkij lágerben.

1942–1944-ben, mielőtt még elhagyták volna a területeket, több száz sírgödröt tártak fel. A holttesteket kiemelték és elégették, csontjaikat és hamvaikat szétszórták és földdel elkeverték. E munkák elvégzésére zsidó hadifoglyokat, illetve a lágerekből zsidó rabokat vezényeltek ki.

Ám néhány helyen, így például a kijevi Babij Jarban, a kaunasi Kilencedik erődben és a Vilnius melletti Ponariban az említett munkára fogott zsidók titkos szervezeteket hoztak létre, amelyek vakmerő szökések egész sorát valósították meg.

Az 1943. szeptember 29-ei szökés Babij Jarból, a kijevi zsidók megsemmisítésének második évfordulójára esett. A kaunasi Kilencedik erődből 1943. december 25-én éjszaka hajtották végre a szökést, karácsony ünnepén, amikor az SS-őrök ittasak voltak. A Vilnius melletti Ponariból a zsidóknak 1944. április 15-én éjjel sikerült elszökniük. Nagy részük szökés közben esett el, másokat elfogtak és agyonlőttek. De néhány tucatnyian életben maradtak, egy részük a partizánegységekben harcolt.

A megmenekültek tanúbizonyságul szolgáltak az egész világnak arról, hogy mi történik. A németeknek minden mesterkedésük ellenére sem sikerült eltüntetni a Szovjetunió területein gaztetteik, a zsidók, a szovjet hadifoglyok és sok szovjet állampolgár tömeges elpusztításának nyomait.

 

Felszabadulás

 

A Szovjet Hadsereg a németek által elfoglalt területek felszabadításakor (nagyrészt 1944 nyarán) zsidókat szinte nem is talált. A Szovjetunió elfoglalt, német megszállás alá tartozó területeire került 2 millió 750 ezer–2 millió 900 ezer zsidóból (közülük egy milliónál többen a Szovjetunió területén éltek 1939. szeptember 1-je előtt is) szinte mindenki elpusztult. Csak nagyon kevesen maradtak életben, főképp a nyugati körzetekben. Azok menekültek meg, akik a helyi lakosoknál menedéket találtak, akiknek sikerült árjáknak kiadniuk magukat, az erdőkben harcoló partizánok egy részének, és azoknak, akik valamely szerencsés körülmény folytán túlélték a lágereket. A németek által elfoglalt területek keleti részén élő zsidóknak és azoknak, akik a megszállás alatt ott tartózkodtak (kivéve Transznyisztriát és Csernovcit), csak körülbelül egy százaléka maradt életben. A zsidók túlnyomó többsége elpusztult, hamvaik a “halálvölgyekbe” hulltak. Zsidó közösségek és városkák százait törölték el a föld színéről, ahol a zsidók évszázadokon át éltek, őrizvén hagyományaikat, nyelvüket, vallásukat és kultúrájukat. A zsidók milliói számára a náci Németország feletti győzelem túl későn jött. A győzelem napját nem érhették meg.

Természetesen a szovjet zsidók második világháborús áldozatai közé számítjuk azt a 120 000–180 000 zsidót is, akik a Szovjet Hadseregben szolgáltak, és a fronton estek el, s a mintegy 80 000, lágerben agyonlőtt hadifoglyot. Más szovjet állampolgárokkal együtt sok ezer zsidó halt meg a blokád idején Leningrádban, Odesszában és más városokban is, illetve a Szovjetunió távoli hátországában az evakuáció nehéz életkörülményei következtében.

A Szovjetunió, illetve Oroszország zsidóinak több évszázados történetében a legnehezebbek és a legtragikusabbak a német megszállás évei, a Katasztrófa évei voltak. A Szovjetunió zsidósága a Győzelem napján az összes európai néppel és az egész haladó emberiséggel együtt ünnepelte a győzelmet. És elsiratta a fasizmus és az antiszemitizmus – szovjet zsidókat is beleértve – 6 millió – áldozatát.

(Fordította: Kozma Tímea–Vértes Judit)

 

 

* * *

 

Jichak Arad, a neves izraeli történész egy évtizeddel korábban keletkezett tanulmányának publikálása némi magyarázatra szorul. Maga a tanulmány egy orosz nyelvű dokumentumkötet számára készült (Unyics­to­zsenie jevrejev SZSZSZR v godi nemeckoj okkupacii 1941–1944, Jad Vasem, Jeruzsálem, 1991. 1–30. o.). Ám a tanulmány átfogó és népszerűsítő jellege számunkra különösen érdekes, mivel gyakorlatilag eddig nem olvashattunk magyarul szinte semmi érdemlegeset a szovjet zsidóság náci genocídiumáról. Még az e témának szentelt újabb magyar nyelvű publikációk is adósak a problémakör feltárásával. A megszólaló szerzők még oroszul sem igen tudnak, ami eleve megnehezíti azt, hogy a témában valamiféle tudományosan megalapozott összkép körvonalazódjék. E számunk másik két írásában is felmerült ugyanakkor a Wehrmacht nemzetközi szerecsenmosdatása, amelyben sajnálatosan magyar szerző is részt vett. Jichak Arad nagy tényanyag tükrében mutatja meg, hogy a Wehrmacht, a náci hadsereg aktívan kivette részét a szovjet zsidóság lemészárlásából. E tekintetben különösen fontos az a dokumentumkötet is, amelyet szintén a Jad Vasem Intézet adott ki Jeruzsálemben, Documents on the Holocaust címen, utoljára 1999-ben. Jellemző a Wehrmacht bűneit relativizálni óhajtó szerzőkre, hogy erről a kötetről, amelyet 1981-től folyamatosan kiadnak, egyszerűen tudomást sem vesznek. E könyv dokumentációja alkotja Arad professzor tanulmányának forrásbázisát, aki a dokumentumkötet egyik összeállítója is volt.

A tanulmányban a Holocaust tematikájának egyik alapvető összefüggéséről van szó: hiszen elegendő, ha arra az egyébként egyáltalán nem tudatosított tényre gondolunk, hogy a hatmillió zsidó áldozat közül mintegy 2, 8 millióra tehető azoknak a száma, akik legyilkolásuk idején szovjet állampolgárok voltak vagy szovjet területen éltek menekültként. Az 1941-es szovjet határok között élő, hozzávetőleg 4,2 millió zsidó jóval több mint fele vált a náci genocídium áldozatává.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban (és Kelet-Európa számos országában). Ha más okokból is, az “elhallgatás” gyakorlatilag napjainkban is tart. Még azok a dokumentumok sem láttak napvilágot magyar nyelven, amelyeket 1943-ban, Fekete könyv (Csornaja knyiga, Jeruzsalem, 1986.) címen még Ilja Ehrenburg kezdeményezett kiadni – Einstein támogatásával –, a világ közvéleményének tájékoztatása céljából. E témában az 1990-es években közismertté vált egy másik kötet is: 1993-ban láttak napvilágot oroszul Jeruzsálemben a szovjet zsidók Ehrenburghoz írott levelei, amelyek a szovjet zsidóság sorsát dokumentumszerűen tükrözik (a dokumentumokat ismert izraeli történészek tanulmányai kommentálják). Magyar nyelven azonban ezek a dokumentumok sem hozzáférhetők.

Mindig az első lépéseket a legnehezebb megtenni. Természetesen a szóban forgó historiográfiai “hézagot” nem lehet egyszerre betölteni, mégis a magyar olvasó Jichak Arad – több évtizedes kutatásokat magában foglaló – tanulmányával egy történelmi “fehér folttól” megszabadulhat.

 

A szerk.

Ma sokan elfelejtik, hogy a második világháborúban a Wehrmacht nemcsak "harcolt, mint minden sereg". Teljesen kifosztotta a megszállt területeket, emberek millióinak németországi kényszermunkára való elszállításában segédkezett. A holokauszt sem történhetett volna meg közreműködése nélkül. Mindezekre egy hamburgi kiállítás döbbentette rá a németeket a közelmúltban.

A megsemmisítő háború és a Wehrmacht bűntettei 1941–1945 között

 

A hamburgi Társadalomkutató Intézet Németország egyik legkomolyabb tudományos intézményének számít. Ugyanakkor a kilencvenes évek közepéig csak a szakemberek körében volt ismert. Minden megváltozott, amikor 1995-ben az intézet a fenti címmel kiállítást rendezett. Ez a kiállítás a bemutatott anyaghoz való viszonyával kettéhasította Németországot (pontosabban, megmutatta a már létező törésvonalat). A kiállítást 800-900 ezer ember nézte meg; mind a 33 németországi és ausztriai városban, ahol a kiállítás látható volt, parázs viták lobbantak fel, amelyek nemritkán utcai verekedésbe torkolltak. Saarbrückenben megpróbálták meghiúsítani a kiállítást.

Mi válthatott ki ekkora indulatot? A kiállítás szervezői a németek történelmi tudatának egyik legelterjedtebb mítoszát találták el – a “tiszta Wehrmacht” legendáját. Ma Németország lakosságának elsöprő többsége úgy gondol a Harmadik Birodalomra, mint a német történelem legsötétebb és legszégyenletesebb időszakára. Hitler, a náci párt, a gestapo, az SS – mindez rossz, nagyon rossz. De a Wehrmacht más: nem volt köze a náci rendszer bűneihez, katonái és tisztjei csak katonai kötelezettségüket teljesítették.

A “tiszta Wehrmacht” legendáját, a “német katona lovagiasságát” évtizedeken keresztül dédelgették és terjesztették befolyásos történészek és publicisták, szépírók és filmesek. Őrizték egykori katonák milliói. Ezek a csoportok közös igyekezettel száműzték a társadalmi tudat perifériájára a nürnbergi per során napvilágot látott tényeket a Wehrmacht viselkedéséről.

Természetesen voltak és vannak Németországban tudósok, közéleti személyiségek, politikusok, akik mindig az igazat mondták a Wehrmachtról. De nem ők határozták meg a társadalmi tudatot, a közhangulatot. A XX. sz. legszenzációsabb kiállításának sikerült nagymértékben megtörni ezt a hozzáállást.

A kiállítás három történetet illusztrált: Szerbia német megszállásának első kilenc hónapját, a 6. német hadsereg támadását Sztálingrád ellen és a majd’ három évig tartó hitlerista uralmat Belorussziában. Mindhárom témát gazdag képi és szöveganyag kísérte Szerbia, Oroszország, Belorusszia, Németország, Izrael és az USA archívumaiból és múzeumaiból: a Wehrmacht katonái és tisztjei által készített fényképek százai (még néhány amatőr dokumentumfilm is), a Propagandaminisztérium hivatásos fényképészeinek képei, katonák levelei, parancsok, jelentések fénymásolatai stb.

A közhelyes érv: “mit akartok, háború volt” végleg összeomlott e gazdag anyag terhe alatt. Szó sem lehetett semmilyen “normális” háborúról (a szókapcsolat minden természetellenessége ellenére). Ez “megsemmisítő háború” volt, ezzel a névvel illette Hitler a háborút a tábornoki kar előtti közismert beszédében, 1941 márciusában. A háború, amelynek célja a kelet-európai népek szolgasorba süllyesztése volt, némelyiknek pedig teljes vagy részleges elpusztítása, illetve elűzése, államuk megsemmisítése. A háborút világnézetileg a “felsőbb- és alsóbbrendű fajok örök harcával” motiválták, politikailag pedig – a “zsidó bolsevizmus” megsemmisítésének szükségességével. A nemzetközi jognak a háborúban a hadifoglyokkal és a polgári lakossággal való bánásmódot szabályozó elvei betartását már kezdettől fogva feleslegesnek minősítették; a terrorra és a népirtásra mint a cél leginkább megfelelő eszközeire tekintettek. Az e cél által vezérelt parancsok, ezeknek a parancsoknak az ideológiai alapjai lettek a nagyszámú Wehrmacht katona gyilkos magatartásának okai – itt találkoztak össze az embergyűlölő rendszerből érkező hatások.

A 8 milliós Wehrmacht tehát természetesen nem volt független a náci rezsimtől – a rezsim második tartóoszlopa volt (a NSDAP után). Így határozta meg a haderők szerepét a Führer, így értelmezték a tábornokok. A “megsemmisítő háború” során a Wehrmacht nemcsak “harcolt, mint minden hadsereg”. Teljesen kifosztotta a megszállt területeket, emberek millióinak németországi kényszermunkára való elhurcolásában segédkezett. A Wehrmacht táboraiban több mint 5 millió szovjet hadifogoly raboskodott, közülük 2 millió gyilkosság áldozata lett vagy meghalt az embertelen körülmények és bánásmód következtében. A holokauszt nem történhetett volna meg a Wehrmacht közreműködése nélkül.

A fegyveres erők már az elején nagy gondot fordítottak arra, hogy bűntetteiknek ne maradjon nyoma. A zsidók, más polgári lakosok, hadifoglyok megölésére vonatkozó parancsokat általában szóban adták ki, a testi fenyítéseket lakott területen kívül kellett végrehajtani, fényképezni tilos volt (a katonák felvételei a parancsnokság tudta nélkül készültek – a “fiatalság hőstetteinek” emlékére vagy barátok, barátnők előtti hencegéshez stb.). A jelentésekben eufemizmusokat használtak: a zsidók “partizánok”, “tolvajok”, a nők “szoknyás katonák”, a gyerekek “kémek” stb. voltak. Sok testi fenyítésről szóló dokumentumot utólag elégettek, 1944 végétől pedig a katonák elkezdték felnyitni a tömeges mészárlások helyén lévő tömegsírokat, majd exhumálták és elégették a tetemeket. Tehát tudatában voltak annak, amit tettek, és féltek a megtorlástól.

A német társadalom megrázkódtatásáról a vendégkönyvbe írt bejegyzések, olvasói levelek, internetes hozzászólások ezrei tanúskodtak. A Wehrmacht volt katonái és tisztjei a figyelem középpontjába kerültek. Hogyan reagáltak erre? Ruth Beckermann osztrák dokumentumfilm-rendező filmjében (amit bemutattak a kiállításon) a “szereplők” a kamera előtt emlékeznek vissza zsidók meggyilkolására, partizánok kivégzésére, rekvizíciókra… Kétségbeesettség, szégyen, mentegetődzés, opportunizmus és fanatizmus váltakozása vagy keveréke… Lehetséges, hogy éppen az “egykoriak” írták a következő bejegyzéseket a vendégkönyvbe: “a Wehrmacht bemutatása egyoldalú”, “túl negatív”, “mások még gyalázatosabban viselkedtek, főleg a Vörös Hadsereg” stb. De vannak ellentétes tartalmú bejegyzések is: “Annyira borzalmas volt minden, el sem lehet képzelni. A kiállítás nagy késéssel jött létre, de korábban valószínűleg nem engedték volna megvalósítani”.

Más korosztályok véleménye sem volt egységes. Volt, aki úgy gondolta, hogy a “kiállítás egybemossa a Wehrmachtot és az SS-t”, más meg azt írta, hogy “nem kell eltúlozni a múlt iránt való érdeklődést – végül is attól a háborútól már több mint fél évszázad választ el minket”. Emlékezetembe vésődött egy replika az Internetről: “Ezek a németek… A múlttal való elszámolásban is ugyanolyan alapossággal járnak el, mint a zsidók legyilkolásakor”. De itt sem kellett várni az ellenkező véleményre: “Ha valóban elszámoltunk volna a múltunkkal, nem lenne Német Nemzeti Szövetségünk, NDP-nk, Republikánusaink és egyáltalán jobboldali radikalizmusunk… Ellenkezőleg, több ilyen kiállításra lenne szükség”.

A véleményt nyilvánítók többsége pozitívan értékelte a kiállítást. Az Internetes fórum részvevőinek a következő kérdést tették fel: “Mi jutott eszükbe a Wehrmachtról eddig, és mit éreznek most?”. Íme néhány válasz: “Sok dolgot új megvilágításban láttam meg”. “Jobban el tudtam képzelni annak a háborúnak a borzalmait”. “Lehetséges – írta az egyik részvevő –, hogy valamilyen törés ment végbe, és egyre többen készek és képesek arra, hogy a magánélet, a saját családjuk szintjén foglalkozzanak a múltunkkal”.

De 1999 elején a kiállítás veszélybe került. Németország legismertebb és legmegbízhatóbb lapja – a hamburgi “Spiegel” – közölte Bogdan Musial lengyel-német történész, régebben a “Szolidaritás” aktivistája megjegyzéseit. Musial azt állította, hogy néhány felvétel, amin német katonák állnak körül holttestekkel megtöltött sírokat, valójában az NKVD áldozatait ábrázolja, akiknek a hantjait németek tárták fel a szovjet területek megszállása után 1941-ben. Aztán egy magyar történész, Ungváry Krisztián néhány fényképen nem német, hanem magyar és finn egyenruhákat ismert fel. És ezt a folyamatot már nem lehetett megállítani… Vég nélkül özönlöttek a vádak: néhány, ugyanazt az eseményt ábrázoló felvétel különböző képaláírásokkal szerepel a kiállításon; a fényképek sorrendje sok esetben pontatlan, és az átrendezés eredményeképpen más értelmet nyertek; egyes képaláírásokban rosszul van feltüntetve a katonák rangja; néhány idézetet önhatalmúlag átszerkesztettek stb.

A történtektől megdöbbenve, Jan Philipp Reemtsma, a hamburgi Társadalomkutató Intézet igazgatója (multimilliomos, mecénás és szociológus egy személyben) a felelősséget a kiállítás szervezőcsoportjának vezetőjére, a híres Hannes Heerre hárította. Heer volt az, aki “túl könnyelműen” kezelte a moszkvai archívumokból származó felvételek indexeit, és más szakmai hibákat is elkövetett. Az eredmény: a kiállítás hitelének teljes elvesztése. Heer és munkatársai gőgösen elutasítottak minden kritikai megjegyzést, “jobboldali radikalizmussal” vádolva a bírálókat. Ráadásul Reemtsma és a “Spiegel” is világossá tették, hogy az okot Heer baloldaliságában kell keresni. Heer kommunista volt, aktívan részt vett a 60-as évek diáklázadásaiban, leleplezte a bonni köztársaság több képviselőjének náci múltját.

A nyilvános botrányok kapcsán az Intézet és a kuratórium a következő kérdésre kereste a választ: Mi a teendő? A kiállítás további németországi bemutatását, illetve az 1999 végére tervezett USA-beli vándorkiállítást le kellett mondani. A kiállítási tárgyak ellenőrzésére hat, a hamburgi intézettől független kutatóból álló elismert szakértői bizottságot hoztak létre. Úgy kalkuláltak, hogy kb. három hónapra lesz szükségük, ami után a kiállítás újra megnyílhat. Meg is nyílt… két év múlva.

A szakértői bizottság fő eredményei egyébként sokkal korábban kiderültek. Igen, vannak hibák, hiányosságok, de “nem hamisították meg a kérdésfelvetést és a végkövetkeztetést”. Sajnálatos módon “a kiállított tárgyak bemutatásmódja a nézőnek túlságosan általános, differenciálatlan elképzeléseket sugall”. A bizottság azt javasolta, hogy “alapos átdolgozás után a kiállítást rendezzék meg újra, más formában, amennyiben ez szükséges”.

Mindeközben a kiállítás “történelmi igazságért harcoló” fő kritikusainak “nimbusza” azért enyhén szólva megfakult. Kiderült, Heernek valószínűleg igaza volt abban, hogy Musial és Ungváry szimpatizál és kapcsolatban áll a szélsőjobboldallal. Musial 2000-ben kiadott egy könyvet, amelyben a nyugat-ukrajnai és nyugat-belorusz zsidóság lemészárlásában a helyi lakosság részvételét azzal magyarázza, hogy “jelentős részük” a szovjethatalommal működött együtt 1939 és 1941 között. Ungváry interjút adott a szélsőjobboldali “Junge Freiheit”-nak, és hasonló szellemiségű kiadónál jelentette meg disszertációját.

A kiállítással kapcsolatos – mint például a felvételek valódiságára és a képaláírások korrektségére vonatkozó – kifogások sora alaptalannak bizonyult. A Wehrmacht felelősségének tagadása a kollaboránsokból álló “kisegítő alakulatok” tetteiért, és a zsidók kiirtásában való részvételéért (“Babij Jarban egyetlen német katona sem lőtt”), csupán egy próbálkozás, hogy a helyi lakosság lemészárlását “klasszikus, partizánok elleni háborúnak” állítsák be – mindez arra késztette a Spiegelt, hogy elhatárolódjon Musialtól és Ungvárytól. A lapot idézve, világossá vált, hogy “mindkét kelet-európai, akik saját bőrükön tapasztalták meg, mit jelent az igazi kommunizmus, az ellenséget bármely kétes esetben a baloldalon keresik”. [Ez Ungváryra aligha vonatkoztatható, hiszen egyetemi tanulmányait 1989 után végezte – a szerk.] Végül, 2001 novemberének utolsó napjaiban ünnepélyesen megnyílt az új kiállítás. Az összes kommentárt újraírták, a fényképeknek is legfeljebb tíz százalékát tartották meg.

Mennyiben változott a kiállítás koncepciója és szerkezete? Először is, a súlypont a fényképekről a szövegekre tevődött. Az első kiállítás képei megrázóak voltak. A XX. sz. minden szörnyűségét magukba szívták: holttestekkel teli sírok, felakasztott, kivégzésre váró, kínzást, megalázást elszenvedő emberek. Mellettük pedig – önelégült, mosolygó hóhéraik. A fényképek sokkolták a nézőket – néhányan rosszul lettek, volt, aki lelki segítségre szorult. Az új kiállítás szervezői szerint a fényképek csupán az egyes pillanatokat közvetítik, nem adnak teljes képet, vagy “átlagolt”, “differenciálatlan” képet mutatnak. “Maguk a fényképek semmit sem mondanak a gyilkosokról” – mondja a szervezők vezetője, Ulrike Jureit: “A szükséges differenciáltság eszköze a szöveg” – folytatja Reemtsma a gondolatot. Így tehát hatásos felvételek gyűjteménye helyett az új kiállítás átgondolt szövegláncot alkot. 1000 négyzetméternyi területen – ami kétszer akkora, mint az előző volt – időbeli és tematikus sorrendben állították ki a Wehrmacht gyilkos tevékenységét dokumentáló parancsokat, rendelkezéseket, jelentéseket, tájékoztatásokat stb. Helyet kaptak az előző kiállítás által nem érintett területek: hadifoglyok halálra éheztetése, embereken végzett orvosi kísérletek, az elfoglalt területek lakosságának birodalmi kényszermunkára való szállítása.

A másik fontos különbség Heer megfogalmazásában a kiállítás célja: “nyilvánosan megvitatni a sorkatonák náci bűntettekben való részvételét, a bűnös munkamegosztásba való bevonásukat, segítő, bűntárs, tanú-, bámészkodó és riporter szerepüket”. Az új kiállítás a súlypontot a tábornokokra helyezte.

Mennyivel könnyebb 3000 gyanúsítottat bíróság elé állítani (1939 és 1941 között 3191 tábornok szolgált a Wehrmachtban), mint a háború esetleges részvevőinek millióit – annál is inkább, hogy az elsők közül már szinte senki nincs életben, míg az utóbbiakkal még ma is találkozhatunk az utcán, a buszon vagy bárhol másutt. Németországban még ma is több mint 1,7 millió férfi él, aki szolgálhatott a Wehrmachtban. (Nem szólva itt arról a rendkívül bonyolult kérdésről, hogy miképpen őrzik emléküket az elesettek özvegyei, gyermekei, unokái …)

De a szervezőknek erre természetesen tudományos-történeti magyarázatai is vannak. Úgy gondolják, hogy a Wehrmacht vezérkara volt az egyetlen erő, amely megállíthatta volna Hitlert akár 1941-ben is. De nem tette, mivel “elvileg egyetértett a háború ideológiai céljaival”. A Szovjetunió megtámadása előtt néhány hónappal, a tábornokokhoz intézett beszédében a Führer “megsemmisítő háborúnak” nevezte az előttük álló konfliktust.

A Wehrmacht elfogadta ezt a parancsot. A háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket még a hadiesemények előtt tervezték meg. Így a főparancsnokság ismert parancsa “a háborús törvénykezésről” (1941. május 13.) így szólt: “azokért a tettekért, amelyeket a Wehrmacht képviselői és követői alkalmaznak az ellenséges erőkkel szemben, nem indítható semmilyen bírói eljárás, még abban az esetben sem, ha a nevezett tett háborús bűntettnek vagy szabálysértésnek minősül”. A Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) utasítása a “hadsereg viselkedéséről” “könyörtelen bánásmódot” írt elő “a bolsevik felbujtók, partizánok, szabotőrök, zsidók ellen”. A “komisszárokról szóló parancs” (1941. július 6.) a Vörös Hadsereg minden funkcionáriusának azonnali megsemmisítését írta elő.

Ennek eredményeképpen létrejött egy, “a jogi normáktól nagymértékben szabad terület”, ahol gyakorlatilag határtalanul alkalmaztak erőszakot. Feléledtek az aljas ösztönök, az emberek “nagyon mélyre süllyedtek”. “Hány német katonának volt gondja még arra is, hogy a parancs értelmében estére orosz hadifoglyokat szolgáltasson az ezred- vagy hadosztály parancsnoki ponthoz? Képesek voltak pár “nyamvadt Iván” miatt, akármikor, hótorlaszokon és mocsarakon keresztül kockáztatni az életüket csak azért, hogy azt mondhassák később: lelőve menekülés közben – amit a parancsnokság a legnagyobb megértéssel fogadott” – emlékszik vissza a háború egyik részvevője.

A kritikusok Heert a következő szövegéért bírálták: “Abban az időben (1942 második fele – S. M.) a Wehrmacht katonai rangjai nem sokban különböztek Himmler SS-eitől”. Ezt a “Spiegel” is túlzásnak tartotta, bár elismerte: “Az SS-eket ábrázoló fényképek gyakran okkal szerepelnek a Wehrmachtnak szentelt kiállításon, mert sok esetben kéz a kézben cselekedtek”.

A zsidók genocídiumát a Wehrmacht vezérkara mind tisztán katonai, mind szervezői-technikai szempontból elősegítette. A Wehrmacht egységeinek parancsnokai előírták a zsidóknak a megkülönböztető jel viselését, megszervezték a gettókat. Katonák és tisztek szállították az áldozatokat a kivégzőhelyekre, őrséget adtak. és sok esetben közvetlenül is részt vettek a gyilkosságokban. A kiállításon bemutatásra kerülnek von Reichenau, a 6. és Mannstein, a 11. hadsereg táborszernagyainak-hadseregparancsnokainak utasításai, amelyekben a “zsidókkal szembeni kegyetlen büntetőakciók szükségességének maximális megértését” kérik a katonáktól, miután “a zsidók tekinthetők a németek elleni terror szellemi képviselőinek”.

Milyen mértékben vettek részt a nevezett bűncselekményekben a sorkatonák? Heer annak idején volt olyan óvatlan, hogy azt állítsa: “60 és 80 százalék között”. Jureit ezt “tisztán spekulatívnak” tartja. Az új kiállítás nem tartalmaz semmilyen kijelentést erre vonatkozóan – a szervezők abból indultak ki, hogy ezt tudományosan lehetetlen volna megindokolni.

Ennek ellenére a kérdés körül kialakult viták több mint száz, a keleti fronton harcoló német hadosztály tényleges viselkedésének tanulmányozását eredményezték. Figyelembe véve a kutatás volumenét, érthető, hogy a közeljövőben nem számíthatunk általánosító összefoglalásra. De valami azért kiderült. Detlef Siebert történész megállapította, hogy a jelentések alapján a “komisszárokról szóló parancsot” a hadtestek minimum 80 százaléka teljesítette.

Az elvégzett munka alapján a kiállítás szervezői lehetségesnek tartották, hogy “kollektív gyanú” alá vegyék némelyik katonai egységet – például a Gustav von Bechtolsheim parancsnoksága alá tartozó 707. gyalogoshadosztályt. Ez a hivatásos tiszt (megmenekült a felelősségre vonástól és csendben elhunyt 1989-ben) így okította a katonákat: “Ha egy szabotázsból kifolyólag kiirtják a falu egész zsidó lakosságát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a bűncselekmény tettesei, vagy legalábbis a kezdeményezői megsemmisültek”. A kiállításon bemutatott jelentés alapján, 1941 decemberéig a 707. hadosztály katonái több mint 19 ezer civilt öltek meg, többségükben zsidót. (A Spiegel szerint a Szovjetunió elleni német támadás első hónapjaiban a hírhedt “partizánok elleni harc” alapvetően a zsidók és a cigányok lemészárlását álcázta, hiszen a német hadtáp számára a partizánok csak később kezdtek reális veszélyt jelenteni.)

És végül a harmadik különbség. Óvakodva az “átlagolt” értékeléstől, az új kiállítás alkotói abból indultak ki, hogy nem létezett “szürke” embertömeg, ugyanúgy, ahogyan nem létezett az absztrakt “események dinamikája” sem: élő emberek voltak, konkrét döntések, személyes választások. A kiállítás ezt a tézist “A szabad akaratnyilvánítás keretei” című részében a 691. gyalogsági ezred három századparancsnokának példájával illusztrálja. 1941 októberében mindhárman ugyanazt a szóbeli utasítást kapták: semmisítsenek meg minden zsidót azokon a településeken, ahol a századaik állomásoztak. Herman Kuhls főhadnagy rögtön teljesítette a parancsot. Friedrich Nöll százados írásos megerősítést kért, majd ő is teljesítette a parancsot. Josef Sibille főhadnagy megtagadta a parancsot. Amikor a zászlóalj-parancsnok megkérdezte tőle, hogy mikor kezd már el végre keménységet tanúsítani, Sibille válasza ez volt: “Soha”. És semmit sem kapott érte.

Még tovább ment Max Liedtke őrnagy és Albert Battel főhadnagy. 1942. július 26-án katonáikkal lezárták a Szan folyó hídját, megakadályozva ezzel, hogy a Gestapo és az SS zsidókat szállítson el a lengyel Przemysl városkából a Belzec megsemmisítőtáborba. Lidtke és Battel azzal magyarázták cselekedetüket, hogy munkaerőre van szükségük. Ez hihetően hangzott. Ismeretes, hogy ilyen konfliktusok még a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban is előfordultak: a táborvezetőség ragaszkodott az összes zsidó deportálásához, a gazdasági vezetőség viszont próbálta megtartani a hadiipar számára szükséges szakembereket. De Lidtke azon kijelentése, hogy “Ha a hídra lépnek, tűzparancsot adok!” arra enged következtetni, hogy ez már több volt, mint egyszerű hatásköri konfliktus. Az SS és a Gestapo kénytelenek voltak – persze csak ideiglenesen – visszavonulni. Lindtkét hamarosan más helyre vezényelték – ennél több nem történt.

Ez a körülmény – vagyis az, hogy, akik nem kívánták végrehajtani a törvénytelen gyilkosságokat, sokszor büntetlenek maradtak – természetesen különös jelentőséggel bír a katonák tetteinek értékelésekor. “Nem ismerünk egyetlen olyan esetet sem, amelyben egy katonát azért ítéltek volna el, mert nem teljesített egy gyilkos parancsot” – jegyzi meg a Spiegel –, és egyből hozzáteszi: “és ezt mindig megfellebbezhetetlen vádként használják az életben maradtak ellen”. Ulrike Jureit túl kategorikusnak látja azt a következtetést, hogy a Wehrmachtban “aki akarta, megtagadhatta a parancsot”. Csak egyet tudunk – mondja –, hogy voltak, akik megtagadták.

A kérdés persze még nem tekinthető lezártnak. De szeretnénk megjegyezni, hogy egy olyan jelentős személyiség, mint Hans-Heinrich Nolte professzor, szintén abból indult ki, hogy “a gyilkosságokban való részvételre senkit nem köteleztek erőszakkal. Nem tette ki magát semmilyen életveszélynek az a német tiszt vagy katona, akinek volt annyi bátorsága, hogy nemet mondjon”. A parancs megtagadása még az előmenetelnek sem mindig ártott, amit Nolte egy sor példával igazol. “Ha a németek többségének – így a tudós végkövetkeztetése – lett volna elég bátorsága, a bűncselekmények nem ölthettek volna akkora mértéket, mint amekkorát öltöttek a valóságban. Sokan, túl sokan voltak azok, akik nem voltak bátrak, vagy pedig saját antiszemitizmusuk és antikommunizmusuk vezérelte őket, felsőbbrendűségük érzése az oroszokkal szemben és nem utolsósorban a zsákmányszerzés, halált, erőszakot, rablást terjesztve”.

A kiállítás expozíciója az akkori és nem a mai jogtudatból kiindulva értékeli a Wehrmacht tetteit – helyesen, történeti módon. Megmutatja, hogy a “megsemmisítő háború” során lábbal tiporták az érvényben lévő normákat. Elsősorban az 1907-es hágai egyezményről van szó, az összes későbbi kiegészítéseivel. A hágai szabályok a hadviselést az ellenséges hadsereggel való küzdelemre korlátozták, tiltották a fegyver alkalmazását a nem harcolók ellen, a hadifoglyok megölését, az ellenfél tulajdonának önkényes lerombolását vagy elkobzását. Németországban érvényes jogi normának számítottak a hágai dokumentumok, melyek még 1910-ben, a birodalmi jogalkotói közlönyben jelentek meg. A katonák ismerték ezeket, mivel 1940-ig a katonai kiképzési tankönyv részét képezték. Igen, a Wehrmacht vezérkarának parancsai és irányelvei felmentettek az e normák megsértéséért járó büntetőeljárás alól, de annak, aki akarta, volt reális lehetősége betartani őket.

Az előző kiállítást értékelve, egy vezető német második világháború-szakértő, Manfred Messerschmidt professzor a Wehrmachtot úgy jellemezte, mint “Az emberiség 50 millió emberéletbe kerülő nagyszabású nemzetközi bűncselekményének végrehajtó szervét”. H.-H. Nolte ekkor írta a következőket: “A kiállítás bírálata közben gyakran elhangzott, hogy a Wehrmacht nem minden képviselője vett részt a bűntettekben, viszont a címben az áll, hogy “A Wehrmacht bűntettei”. Az igaz, hogy nem minden katona követett el bűntettet. Ugyanúgy, mint más intézmény esetében, a “Wehrmacht” terminus itt a Wehrmacht vezérkarát jelenti, amely már a tervezés alatt bűncselekmények elkövetését feltételezte… Ha ezek a tervek – hangsúlyozza Nolte – határozott ellenállásba ütköztek volna a katonák és a tisztek részéről, akkor ez a terminus nem lenne helyes. De erről szó sem volt. Ily módon – összegez a történész – jogosan beszélünk a “Wehrmacht bűntetteiről”, hiszen a Wehrmacht vezérkara megtervezte ezeket a bűntetteket, sok katona és tiszt pedig részt vett bennük”. A szemléletesség kedvéért egy történelmi analógiát említ: “Az inkvizíció korának tömeges gyilkosságait ugyanúgy az “egyház bűntetteiként” tartják számon, pedig nem minden pap, és messze nem minden hívő vett bennük részt”.

Hogyan változtatta meg ezt az értékelést az új kiállítás? Lényegében sehogyan. A végkövetkeztetés ugyanaz: “A Wehrmacht mint intézmény aktívan részt vett az előzmények nélküli megsemmisítő háború előkészítésében és megvalósításában”.

Ennek ellenére az új csapat – amely jóval fiatalabbakból, 30-40 évesekből állt, akik politikai függetlenségüket hangsúlyozták –, úgy látszik, abban reménykedett, hogy művére más, jobb sors vár. Kifogástalan szakértelem, a kiállítási tárgyak kiválasztásánál tanúsított maximális óvatosság, a szövegek ellenőrzöttsége és megalapozottsága, a végkövetkeztetések nagyon óvatos megfogalmazása – mindez azt a célt szolgálta, hogy kihúzza a talajt a kritikusok lába alól és lecsendesítse a kedélyeket.

A remények szertefoszlottak. A megnyitó napján a berlini “Művészeti Galériát” határoló utcák fájdalmasan ismerős képet mutattak. Az egyik oldalon – a neonáci NDP ifjai (szerintük 3 és fél ezren, a rendőrség szerint kb. 1600-an), a másikon – az NDP-vel ellentétes, baloldali, demokratikus eszméket valló tüntetők. Az eredmény: rögtönzött kordonok, vízágyúk, összetűzések, kődobálás, sebesültek és letartóztatottak.

“A kiállítás kapcsán fellobbant szenvedélyek” a politikai szervezeteket is magukkal ragadták. A kormány bejelentette, hogy a kiállítás “nélkülözhetetlen része a nemzeti szocializmus bűntettei kritikai számadásának”, bírálta a jobboldali radikálisok tüntetését és szolidaritását fejezte ki azokkal a tüntetőkkel, akik “békésen ellenálltak”. Az ellenzék a kiállítás szervezőit a szélsőjobboldal felzaklatásával vádolta. “Vörös-zöld tákolmány” – mondta, többek között a szélsőjobboldali HSS képviselője –, “megint azt a képzetet kelti, mintha a Wehrmacht katonáinak többsége gyilkos lenne”, ami természetesen ellenérzést vált ki.

Még Hobbes jegyezte meg annak idején: “Ha a geometriai axiómák sértenék az emberek érdekeit, azokat is megcáfolnák.”

Két hónapos berlini bemutató után (hosszú-hosszú sorok a bejáratnál, a termekben fellobbanó viták, véleményütközések a vendégkönyvben) a kiállítás Bielefeldbe költözött. És újra ugyanaz a kép…

Habent sua fata libelli (a könyveknek saját sorsuk van), mondták a rómaiak. Úgy tűnik, a kiállításoknak is.

 

(Fordította: Kutyina Olga)