Szívesen elhitetjük magunkkal, hogy a mai világban – ha más nem is – az akadémiai tudományosság kellően árnyalt és nyitott. A valóság más: a rendszerszemléletű kritikai közgazdaságtan, bár képviselői már évekkel a legutóbbi válság kirobbanása előtt rámutattak a válság lehetőségére, akkor és azóta is elemzik a folyamat jellegét, s az elemzésből nem hiányzik a válság mélységének és perspektíváinak analízise sem – e szemlélet és irányzat kimaradt-kimarad a honi közgazdaságtudomány „fővonalából", mi több, a tanulmányok közzététele sem könnyű.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a válságról, és annak kapcsán a tudo­mány felelősségéről közösen elgondolkodjunk.¹ Manapság ugyanis a legtöbb hazai szakember azt állítja, hogy a válság nem volt előre látható, a tudományt ezért nem lehet elmarasztalni. E nézet szerint a mostani globális válságon éppúgy túl leszünk, mint a korábbiakon, legfeljebb a piacokat az elkövetkező években kicsit jobban kell regulálni a globális intézmények és az államok szerepvállalásával. Még az a valóságtól teljesen elrugaszkodott vélemény is napvilágot látott az elmúlt évtize­dek hazai vezénylő közgazdászainak egyikétől, hogy tulajdonképpen 2008-2009-ben sem volt „depresszió" (hosszú ciklusú általános válság szóba sem kerül), legfeljebb a szokásos konjunktúraciklushoz és az állam túlzott szerepéhez köthető kisebb válságjelenségekről volt szó, melyek lényegében a korábbi, szabadpiaci módszerekkel, az állam szerepének további korlátozásával orvosolhatóak (Csaba 2010).

Az ilyen vélemények felelőtlenül, egyáltalán nem néznek szembe a világgazdaság jelenlegi egyensúlyi zavarainak történelmileg példátlan méreteivel (a globális GDP 30-35-szörösét kitevő fedezetlen pénzügyi luftballonforgalommal és a tízszeresét kitevő globális halmozott adós­ságállománnyal, a tőzsdei indexek tízszereződésével, a jelentős fizetési-mérleg-egyensúlytalanságokkal, a több iparágban a válság kitörése után öt évvel is megmaradt hatalmas felesleges termelőkapacitásokkal stb. – azaz általában a tőke-túlfelhalmozással), a válság rendszerjellegével.

Az ilyen vélemények „eltekintenek attól", hogy a kilencvenes évek második felétől sokan figyelmeztettek a gyülekező viharfelhőkre, a gazdasági és társadalmi kockázatokra a nemzetközi szakirodalomban, köztük elég sok magyarul is megjelent műben,² s néhányan a hazai szak­közgazdászok közül is felhívták a figyelmet a növekvő feszültségekre, a neoliberális gazdaságpolitika fenntarthatatlanságára (erről alább lesz szó). Most csak egyetlen bizonyító erejű hazai példát hozok elő a nem távoli múltból: az akkori MTA Világgazdasági Kutatóintézet a kormány­zatnak készült anyagaiban 2006-tól jelezte a maga konkrétságában a világgazdaság sebezhetőségének drámai növekedését és a nemzetközi mezőnyben is elsők között hívta fel a figyelmet a közeledő válság vár­hatóan általános jellegére. Például a Magyar gazdaság világgazdasági környezete 2008-ig című, 2006 márciusában készült tanulmányunkban azt írtuk, hogy a konjunktúraciklus talán még 2008-ig kitarthat, de nagyon erősen figyelmeztettünk arra, hogy a kialakult szerkezeti-arányossági feszültségek a konjunktúraciklus végét okozhatják, sőt még arra is, hogy a válság az amerikai ingatlanpiacról indulhat ki. Idézem: „Rizikótényező az USA még mindig növekvő kereskedelmi és fizetési hiánya, a tőkeki­áramlás egyes térségekből és az alacsony beruházási ráták, a monetáris és fiskális politikák lazulása, az ingatlanpiacok és tőzsdék felfűtöttsége, továbbá az, hogy a pénzpiaci hozamok tartósan magasabbak, mint a reálgazdaságiak […] A pénzbőség folytán egyes országokban, de főleg az Egyesült Államokban ingatlanpiaci luftballon alakult ki, amely hirtelen kipukkadhat. A tőzsdemutatók újra elérték ezredfordulós maximumukat, ami ugyancsak túlértékeltséget jelent […] Nem kizárt az Egyesült Államok pénzügyi megingása, a tőzsdék értékvesztése, a gazdasági növekedés megakadása, aminek erős világgazdasági kihatásai is lehetnek" (A ma­gyar gazdaság.   2006).

Mindazok, akik hittek a gazdasági és a transznacionális tőkecentru­mok, a politikai elitek által agymosásig hirdetett és támogatott hegemón gazdasági ideológiában, a neoliberalizmusban, hittek abban, hogy a spontán piaci mechanizmusok mindent rendbe tesznek és biztosítják a gazdasági egyensúlyt, nos e szakemberek nem néztek és most is nagyon nehezen néznek szembe a világgazdaság továbbra is fenntarthatatlan feszültségeivel, egyensúlyi zavaraival, nem mernek számot vetni eddigi elméleti alapjaik csődjével.

Mindez azért is „érthetetlen"³ és szomorú, mert a legkiválóbb elmék már a neoliberális korszak kezdetén, három évtizeddel ezelőtt igen jól látták és bemutatták azokat a mélyfolyamatokat, amelyek a kétezres évekre a világgazdaság történetének legnagyobb (a 1929-1933-as vál­ság előttit messze meghaladó) feszültségeihez, és a magához a válság­hoz vezettek. Az először a Fejlődés-tanulmányok sorozatban 1987-ben megjelent, majd két évtized múltán reprint kiadásban kiadott Válság című kötetben (Válság… 2009) szerepel a kiváló Willy Brandt által vezetett, akkoriban világhírűvé vált bizottság anyaga (Észak-Dél… 2009). Már 1980-ban nyugtalanságukat fejezték ki a spekulációs tőkeáramlások és ennek kapcsán a súlyos fizetésimérleg-egyensúlyhiányok miatt, s a kiszámíthatóság kedvéért az SDR tartalékvaluta szerepét javasolták (akárcsak manapság Kína és a Stiglitz-bizottság). Ugyanakkor Brandt és bizottsága a legélesebben vetette fel a jövedelmi különbségek tarthatat­lan növekedését és a környezet szennyezésének kérdését. Még azt is felemlítették az anyag készítői – erős tisztánlátást tanúsítva -, hogy a technika kiszorítja az embert a termelésből, ez csökkenti a foglalkoztatás lehetőségét, aminek súlyos következményei lesznek, sőt e folyamat akár háborúhoz vezethet.

Henry Kissinger eredetileg éppen 30 éve, Magyarországon pedig az 1987-es „válságkötetben" megjelent tanulmányának címe is jelezte a folyamatok drámaiságát: A világgazdaság megmentése (Kissinger 2009). Hangsúlyosan szólt a lebegő árfolyamok és a spekuláció veszélyeiről, a visszafizethetetlen, a csakis a hitelező bankok harácsolását szolgáló(!) adósságproblémáról és a fejlődő országokra kényszerített gazdaságpoli­tikai egyenzubbony veszélyeiről. Utalt a világkereskedelem fejlődő orszá­gokat sújtó egyenlőtlenítő hatására, s ő is felemlítette, hogy az elmélet által ígérttel ellentétben, a munkaalkalmak száma világszerte csökken. Kijelentette, hogy olyan jelentős válsághoz vezető feszültségek halmo­zódnak, melyet „a szabadpiac önmagában nem fog leküzdeni" (i. m. 27).

Willi Brandt és Henry Kissinger persze nem a marxista hátterű világ­rendszer elméletre hivatkozott, sőt a kapitalizmus megmentésén, az ellentmondások megoldhatóságán gondolkodott. Ugyanakkor – jelentős tudás birtokában – ebből a szempontból a kritikai rendszerszemléletű iskolához hasonlóan, széles összefüggéseikben, módszertani értelemben rendszerszerűen, egymásra hatásukban tudták elemezni a világgazda­ság valós folyamatait, tényeit. És – mint a Brandt-jelentés címe, illetve Kissinger nézete az adósságproblémáról is mutatja – még a centrum­periféria viszony bizonyos ellentmondásait is felismerték. A szóban forgó „válságkötetben" szereplő neomarxisták (Samir Amin, André Gunder Franc, Immanuel Wallerstein) persze a tények és folyamatok (előbbieknél kevésbé részletes) elemzése alapján tovább mentek a rendszerkritika irányába. Még manapság, a válság 5. évében is az a helyzet, hogy ha valaki akárcsak Brandthoz vagy Kissingerhez hasonló nézeteket hangoz­tat a magyar közgazdasági közéletben, azaz csak a tényfolyamatokra és azok összefüggéseire hivatkozik, könnyen megkapja a demagóg vagy irreális jelzőt. Ahogy mondani szokták: jaj a tényeknek!

S ha a válság és a tudomány viszonyáról beszélünk, szólni kell arról is, hogy hogyan kezelték a hazai szakmai fórumok a kritikai, válságfolya­matokat bemutató, a veszélyekre a figyelmet felhívó, rendszerszemléletű kutatókat, írásaikat az elmúlt években. Ezt akkor is meg kell tenni egy­szer – bár ez kellemetlen -, ha elsősorban személyes tapasztalataimból tudom hozni a példákat.

Az elmúlt két évtizedben, de tulajdonképpen már a nyolcvanas évek­ben, a hazai hangadó szakmai körökben szinte tabu volt a világgazdaság rendszerszemléletű globális folyamatainak elemzése és a neoliberális világrend veszélyeivel, a kapitalizmus egyes immanens ellentmondása­ival való szembenézés. Még nehezebb volt az ilyen tárgyú dolgozatok publikálása. A legmagasabban értékelt közgazdasági folyóiratokban ez lényegében lehetetlen volt. Azon a konferencián, melyen a jelenlegi írás lényege előadás formájában elhangzott, ott ült Szabó Katalin, a Közgaz­dasági Szemle akkori és hosszú ideig volt főszerkesztője. Elmondtam, hogy – bár volt olyan nem globalizációs tárgyú írásom, mely megjelent – a beküldött tartalmasabb, elméleti kérdéseket is érintő írásaimra Szabó Ka­talintól több esetben igazán udvarias választ kaptam, mely körülbelül így hangzott: Péter, ez tényleg jó írás, de a szemlélete más, mint a Szemléé, publikáld ott, ahol a tiedhez hasonló a nézet. Ilyen közgazdasági folyó­irat pedig valójában nem létezett. Persze nem csak én jártam így vagy hasonlóan, más közgazdász kollégáim is. A legutóbbi évben pedig már az is többször előfordult, hogy a szerkesztőségeknek elküldött levelekre, dolgozatokra egyszerűen nem érkezett válasz.⁴

A kapitalista rendszerváltást követően az akadémiai körökben ma­gasan jegyzett tudományos folyóiratok közül az egyetlen a Társadalmi Szemle volt, mely – elsősorban Szalai Erzsébet rovatvezető holisz­tikus szemlélete jóvoltából – szívesen publikálta a nem neoliberális közgazdasági elemzéseket is. A Társadalmi Szemle mögül azonban, nem véletlenül, „elfogyott" a pénz, 1998-ban megszűnt. Az a folyóirat, mely következetesen publikálja mindmáig a baloldali, nem neoliberális „alterglobalista" nézeteket, a hivatalosságok által többnyire nem jegyzett, magas színvonalú Eszmélet.⁵ A jobboldali antiglobalista nézeteknek már sokkal több lehetősége van, pl. a Valóságban és sok más folyóiratban. Ráadásul a tudományos teljesítmények értékelésénél, pontozásánál erős az arisztokratizmus. Egy esetben azt a szemrehányást kaptam, hogy miért nem a Közgazdasági Szemlében publikálok (sic!), miért a Magyar Tudományos Akadémia (!) Magyar Tudomány című folyóiratában jelentek meg pl. az állam közgazdasági szerepével foglalkozó elmélettörténeti írásaim?!

Az igazsághoz tartozik ugyanakkor, hogy a válság kitörése óta egyes szakmai fórumokban (Köz-Gazdaság, Fejlesztés és Finanszírozás, For­dulat stb.) már megjelentek kritikai elemző írások. Ugyanakkor mintha új szelek kezdenének fújni a Közgazdasági Szemlénél is, most a világ­gazdasági válság ötödik évében világgazdasági elemzések is kezdenek megjelenni.

E téma kapcsán szóba kell hoznom a saját akadémiai tudományos mi­nősítésemet, mivel azt hiszem, hogy az ilyen esetek képezték a szakmai diszkriminációs jéghegy egyik csúcsát az elmúlt években. Nem könnyű erről beszélni, mert egyéni sérelemnek tűnik, de megteszem, mert nem egyedülálló az esetem, csak a Világgazdasági Kutatóintézetben hárman jártunk hasonlóan. A habitusvizsgálat során azt hittem, nyereg­ben vagyok három szakmai támogató opponensi vélemény birtokában és a szakmai teljesítményt értékelő pontrendszer követelményeinek másfélszeres tejesítésével. A minősítési eljárás „palackjának" azonban van egy szűk nyaka: az MTA Társadalomtudományi Szakbizottsága elé egyetlen személy által megírt, csupán másfél oldalas összefoglaló kerül, melynek alapján a szakbizottság – ebben a közgazdászok erős kisebbségben vannak(!), a témához értő kutató pedig jószerint egyáltalán nincs -, lényegében véve eldönti a jelölt sorsát, eldöntötte az enyémet is. Fellebbezésnek pedig helye nincs. Tisztán feudális rendszer. A másfél oldal felülírta az opponensi véleményeket. Mindezt most elsősorban azért hozom szóba, mert a disszertációm tárgya a várható nagy válsághoz vezető folyamatok statisztikai és tartalmi elemzése volt! Miután könyv formában megjelent (Farkas 2002), magam 12 egyetemről és főiskoláról tudtam, hogy tananyaggá, illetve oktatási segédanyaggá lett. Végül még egy mosolyogtató adalék ehhez a történethez: megéltem, hogy az egyik tudományos minősítésért felelős legfelső vezető az eset után behívott a Tudományos Akadémián a szobájába és azt mondta: követte az esetet és csak azt tudja mondani, hogy a szakmai nézetkülönbségek másutt is érvényesülnek, a matematikusoknál is harc folyik az elméleti és az alkalmazott matematikusok között.

*

A publikációs nehézségek és az elhallgatási törekvések ellenére viszony­lag széles körben folytak globalizációkritikus, neoliberalizmus-kritikus és részben kapitalizmuskritikus közgazdasági kutatások, melyekről a szakma krémje nem nagyon akart tudni.

Már a kilencvenes években kialakult a nem neoliberális álláspontokat elfoglaló közgazdászok műhelykapcsolata. Kezdetben a KSH gazda­ságkutató intézetében jöttünk össze műhelyvitákra. Később elsősorban Lóránt Károly áldozatos szervezőmunkája révén a Magyar Közgazda­sági Társaságon belül létrejött a Fejlődés-gazdaságtani Szakosztály, ahol már közös műhelymunka is folyt, melynek eredménye pl. egy a világgazdasági és a hazai folyamatokat elemző közös tanulmánykötet majdnem szamizdatos megjelentetése volt. Ebben a szakosztályban a mérsékelten konzervatívoktól a szocialista-neoliberális nézetektől lényegesen balra álló közgazdászokig tudunk szót érteni mindmáig a világgazdaság veszélyes tényfolyamatainak elemzése alapján, továbbá a meztelen tőkeérdek szükséges korlátozásának, a belső fejlődés és szociális biztonság fontosságának gondolata mentén. Ugyanez a szellemi kör volt a főszereplője a Világbank támogatásával az ezredfordulón folyt SAPRIN kutatásnak, mely a világbankos programok negatív hatásait is feltárta (lásd az irodalomjegyzékben SAPRIN). Ez a több országra kiterjedő kutatás hozzájárult Joseph Stiglitz, volt világbanki első alelnök anti-neoliberális nézeteinek megerősödéséhez.

A 2000-es évek közepén a Politikatörténeti Alapítvány támogatásával folytatott globalizációkutatás eredménye több tanulmánykötet, köztük egy közgazdasági témájú, és több önálló könyv megjelenése volt. Ezek töb­bek között azt sugallták, hogy a politikai baloldalnak is szembe kell néznie a globalizáció és a neoliberális politika ellentmondásaival (A globalizáció és hatásai… 2008). E kutatási program keretében született Artner An­namária és Szigeti Péter kiváló rendszerkritikus globalizációelemzése.

Artner Annamária – szerintem nagyon is megalapozottan – a monopolizációt, a transznacionalizálódást, a hierarchia nemzetközi di­menzióinak növekvő szerepét és erősödését hangsúlyozta a globalizációban (Artner 2006, 20). S ami a jelen dolgozat tárgyát illeti, Artner jelentős új tudományos eredménye a válságáthárítás nemzeti és nemzetközi csatornáinak, valamint az ország csoportok egymásra ható konjunktúra­ciklusainak elemzése e könyvében (i. m. 24) és egyéb dolgozataiban. Artner elmélyülten elemzi a globalizáció és a válság munkaerő-piaci következményeit, a nemzeti és nemzetközi jövedelmi szakadékok nö­vekedését, ezek okait, elméleti hátterét.

Szigeti Péter világrendszer-elemzésében nagy elmélyültséggel mu­tatja be a nemzeti és a nemzetközi egyszerre jelen lévő és egymásra ható jellemzőit, ugyanakkor a hegemónia nemzetközi viszonyait is. A mai kapitalizmust a dezetatizációval jellemzi (én ezt inkább funkcióvál­tozásnak tartom). A jelenlegi világrendszer három alternatíváját vázolja fel: a változatlan középtávút, a globálisan szervezettet (keynesit) és az újszocialistát (Szigeti 2005).

A baloldali, közösségi értékeket felvállaló közgazdászok gyüleke­zőhelye lett a világmozgalom részét képező Magyar Szociális Fórum, azon belül elsősorban az ATTAC Magyarország Egyesület Tudományos Tanácsa. Az e körhöz szélesebben kapcsolódó félszáz értelmiségi vitái­nak eredményeként született meg 2009-ben a 90 fokos fordulat (lásd az irodalomjegyzékben) című gazdaságpolitikai és társadalompolitikai prog­ram, melynek szakmai megvitatása – a jelenlegi közhangulatban – végül nem vált elég szélessé. Az ATTAC Tudományos Tanácsa anti-neoliberális tartalmú, részben rendszerkritikus világgazdaság- és globalizációkritikai kisszótárt is kidolgozott (az Adóparadicsomtól… 2008).

Több hazai közgazdász hosszú évek óta aktív vagy támogató részese az European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe munkacsoportjának, mely minden évben EuroMemorandum néven nem neoliberális, lényegében baloldali keynesiánus, esetenként azon is túl­mutató közösségi gazdaságpolitikai javaslatokkal bombázza az Európai Unió legfőbb döntéshozó szervezeteit (lásd az irodalomjegyzékben: European Economists.).

Mint a nemzetközi szakirodalomban, a hazaiban is vannak olyan nem kifejezetten rendszerkritikus kutatók, egyetemi oktatók, köztük akadémi­kusok, akik az elmúlt két évtizedben is ragaszkodtak a nemzetközi gazda­sági viszonyok módszertanilag rendszerjellegű elemzéséhez, bemutatták annak hierarchikus, egyenlőtlenségeket szülő ellentmondásos vonásait is (miközben azért alapjában véve fenntarthatónak, javíthatónak tartották a mai világrendet). A világgazdászok többsége fellépett a vállalati szemlé­letű közgazdasági elmélet (mikroökonómia) nemzetközi gazdaságra tör­ténő, leegyszerűsítő kiterjesztése ellen. Ennek következtében egy ideig veszélybe került a Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszékének léte is. Simai Mihály akadémikus a világkapitalizmust egyetemes rendszer­ként mutatja be, melyben a transznacionális társaságok az integrátorok és az egyenlőtlen tulajdonviszonyok miatt (!) is nő a jövedelmi különbség. Szerinte kérdéses, hogy a globális kapitalizmus hogyan alkalmazkodik a XXI. századi kihívásokhoz (Simai 2007, 26-29). Szentes Tamás akadé­mikus a jelen válsággal foglalkozó kötetében a világgazdaságot – mint évtizedek óta – szerves rendszerként tárgyalja. A válság okai között az egyenlőtlenítő, a tulajdonviszonyokat is magában foglaló aszimmetrikus függőségi viszonyokat is elemzi. E kötetében szenvedélyes vitairatot pub­likált a leegyszerűsítő, neoliberális közgazdaságtan elmélete és oktatási hegemóniája ellen (Szentes 2009). Magáról a rendszerszemléletről pedig lásd írását az Eszmélet 91. számában (Szentes 2011).

A válság nyomán a legszélesebb horizontú kutatók, elsősorban a globális gazdaságot egységében felfogó és elemző tudósok, részben újragondolva a tanulságokat, határozottabb lépéseket tettek az elmúlt három évtized neoliberális világrendjének kritikája irányába. Ennek bi­zonysága a Válságfelhalmozás című kötet (Eredeti válságfelhalmozás… (2009). Véleményem szerint a kötet szereplői nem jutottak el a fentebb idézett, két évtizeddel korábbi, most újra kiadott Válság kötet szerzői kritikai álláspontjának élességéig (talán csak Szalai Erzsébet, a szer­kesztő Miszlivetz Ferenc és részben Szentes Tamás), mégis hatalmas lépést jelent a neoliberális korszak ellehetetlenülésének felismerése felé. A Corvinus Egyetemen megjelent (Világgazdasági válság… 2009) tanul­mánygyűjtemény szerzőinek egy része is többé vagy kevésbé kritikai álláspontot foglalt el a jelenlegi világgazdaság és válság sok kérdésében.

A mai kapitalizmust elemző könyvek közül továbbá kiemelkedőnek tartom Szalai Erzsébet Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című munkáját (Szalai 2006). Ebben a tőkés globalizáció irracionalitását és következményeit, a kizsákmányolást és az elidegenedés folyamatait marxi osztályalapú keretekben tárgyalja. A válságot összefüggésbe hozza profitéhséggel és többek között a profitráta süllyedő tendenciájával, a túl­termeléssel! Sok vitám is lehetne, például az eljövendő újszocializmusról, de itt most nem ez a lényeg.

Kiemelkedő fontosságúnak, útmutatónak tartom Rozsnyai Ervin mar­xista művét, melynek címe Az imperializmus korszakváltásai (Rozsnyai 2002). Eszerint korunk kapitalizmusa a transznacionális monopolkapita­lizmus, mely az imperializmus (monopolkapitalizmus) harmadik korszaka – a magánmonopolista és az állammonopolista szakasz után. Az 1970-es évektől a gazdasági viszonyok nemzetköziesítésével (globalizálásával) ellentételezték a profitráták süllyedő tendenciáját. A kiteljesedő nemzetkö­zi integráció „a kapitalizmus legfelső fokának legfelsőbb foka" (i. m. 151), ugyanis a végletekig kiéleződik a kapitalizmus alapvető ellentmondása a közösségi termelés és a tőkés egyéni kisajátítás között. Az általános kapitalista válságok, melyekből a kiút csak formációváltással („forradal­mi ugrással") vagy viszonylagos belső ugrással (a kapitalista termelési viszonyok átalakításával) lehetséges, csomópontválságnak nevezhetők (i. m. 28). A globális kapitalizmus ilyen általános válságának korszakát éljük.

Élt, létezett tehát a neoliberális hegemóniával és sok esetben a kapitalizmussal szembehelyezkedő rendszerszemléletű kritikai köz­gazdaságtan az elmúlt két évtizedben a világban és hazánkban, s a válság nyomán meg is erősödött. Úgy látszik azonban, hogy a keynesi típusú mentőakciókkal megszelídített válság ma még nem elég mély ahhoz, hogy a közgazdasági és társadalompolitikai nézetek harcában egyértelmű áttörést kényszerítsen ki (nemzetközileg és országunkban). Jaj nekünk, könnyen lehet, hogy e váltás elmaradásának egy mainál is sokkal hatalmasabb világgazdasági megrázkódtatás lesz az ára! Már­pedig Rozsnyai Ervin említett gondolataira is támaszkodva kimondható: ha a kapitalizmus nem talál a válságból kivezető, a termelési viszonyait részlegesen megújító, új hosszúciklust indító modellt, akkor a rendszer­szintű válság a végletekig kiéleződhet, a tömegmozgalmak erősödése nyomán újra az emberiség napirendjére kerül a közösségi társadalom megvalósításának (kikínlódásának) ügye.

Hivatkozott irodalom

Andor László és Farkas Péter (szerk.) 2008: az Adóparadicsomtól a Zöldmoz­galomig. Kritikai szócikkek a világgazdaságról és a globalizációról. Budapest, Napvilág Kiadó

Artner Annamária 2006: Globalizáció alulnézetben. Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Budapest, Napvilág Kiadó

Artner Annamária 2008: Nemzetközi pénzügyi válság és a világrendszer-kritika: hozzászólás a kerekasztal-beszélgetéshez a Kossuth Klubban. Eszmélet, 80. 5-25.

Csaba László 2010: Keynesi reneszánsz? Pénzügyi Szemle, 2010/1. 5-22.

Miszlivetz Ferenc (szerk.) 2009: Eredeti válságfelhalmozás. Összeomlás vagy átalakulás? Szombathely – Budapest, Savaria University Press – MTA Politi­katudományi Intézet

Észak-Dél: Egy túlélési program. A Brandt jelentés 2009. In Miszlivetz Ferenc (szerk.): Válság világrendszer-szemléletben. Szombathely, Savaria University Press, 209-374.

European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe http://www. euromemo.eu/

Farkas Péter 2002: A globalizáció és fenyegetései. A világgazdaság és a gazda­ságelméletek zavarai. Budapest, Aula Kiadó

Csáki György és Farkas Péter (szerk.) 2008: A globalizáció és hatásai. Európai válaszok. Budapest, Napvilág Kiadó

Kissinger, Henry 2009: A világgazdaság megmentése. In Miszlivetz Ferenc (szerk.): Válság világrendszer-szemléletben. Szombathely, Savaria University Press, 19-28.

A magyar gazdaság világgazdasági környezete 2008-ig 2006: Budapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet. Kézirat

Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, magánkiadás

SAPRIN, Structural Adjustment Participatory Review International Network. Lásd: http://www.saprin.org/hungary/hungary.htm

Simai Mihály 2007: A világgazdaság a XXI. század forgatagában. Új trendek és stratégiák. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szalai Erzsébet 2006: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… Budapest, Új Man­dátum Könyvkiadó

Szentes Tamás 2009: Ki, mi és miért van válságban? A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája. Budapest, Napvilág Kiadó

Szentes Tamás 2011: Gondolatok a rendszerszemléletről, rendszerértelmezések­ről és rendszerátalakulásokról. Eszmélet, 91. 28-38.

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny" – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Miszlivetz Ferenc (szerk.) 2009: Válság világrendszer-szemléletben. Szombathely, Savaria University Press

Világgazdasági válság 2008-2009. Diagnózisok és kezelések. 2009: Budapest, Aula Kiadó

90 fokos fordulat – kiút a válságból. Javaslat a magyar gazdaság és társadalom új pályára állítására 2009. http://www.90fokosfordulat.hu/

Jegyzetek

¹ Az MTA Politikatudományi Intézet által szervezett Válság és társadalomkutatás című műhelykonferencián, 2010. november 9-én elhangzott előadás frissített szövege.

² E művek általában nem a szakmai központok jóvoltából, hanem egyes nem szakmai könyvkiadók magánszorgalmából jelenhettek meg. Az irodalomjegy­zéket nem terhelem, de itt megemlítek néhány szerzőt a kiadó megjelölésével. A kapitalizmus kereteiben gondolkodó aggódók: Stiglitz (Napvilág), Korten (Kapu), Martin és Schumann (Perfekt), Hellyer (Gondola), Ellwood (HVG), Giddens és Diamond (Demos), Gilpin (BUCIPE), Soros (Scolar), S. George (Napvilág). A rendszerkritikusok: Mészáros (Napvilág, L'Harmattan – Eszmélet), Wallerstein (L'Harmattan – Eszmélet), Went (Perfekt).

³ Valójában egyáltalában nem érthetetlen: a globális térben mozgó, a pénzügyi extrajövedelmekben, a piaci hegemóniában és a perifériák olcsó munkaerejének kihasználásában érdekelt koncentrált centrumtőke (tulajdonosok) mindennapi profitérdeke hajtotta előre a parttalan piaci liberalizációt, s a „tűzhöz" közeli ér­telmiségi elitek minden módon biztosították ennek ideológiai hegemóniáját (bár a Lajtától nyugatra a neoliberális gondolkodás nem vált olyan egyeduralkodóvá, mint szép hazánkban).

⁴ Más fontos közgazdasági folyóiratok, pl. a Külgazdaság és a Pénzügyi Szemle is hasonló gátakat állított. A Közgazdasági Szemle egy ellenkező nézeteket tartalmazó lektori vélemény alapján 2011-ben még visszautasította Artner Annamária és Róna Péter (!) közös írását az euróövezet rendszerválságáról, s abban az évben hasonlóan jártam magam is a globális világgazdasági válság elhúzódásának okairól írt, sok statisztikai elemzéssel alátámasztott, ugyanakkor elméleti következtetéseket is tartalmazó tanulmányommal. E két dolgozat végül a Corvinus Egyetem Köz-Gazdaság című folyóiratában jelent meg.

⁵ Új, biztató fejlemény, hogy az Eszmélet folyóirat az MTA KRTK Világgazdasági Intézetének publikációértékelési listáján „A" kategóriás lett az elmúlt évben! Az Eszmélet tudományos kerekasztal-beszélgetéseket is rendez, ahol pl. a válság és világrendszer kapcsolatát is elemeztük többek mellett közgazdasági nézőpontból (lásd az irodalomban: Artner 2008).

Agárdi Péter: Irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról. József Attila és a magyar nemzeti hagyománytudat. Budapest, Balassi Kiadó, 2013.

Alternatív szerveződés, párhuzamos hatalom, társadalmi önvédelem, társadalmi önkormányzás, önszerveződés, társadalmi ellenhatalom. 1989-90-ben, az úgynevezett rendszerváltás (elméletileg pontosabb kifejezéssel rendszer-átalakítás) időszakában lehetett találkozni egyes civil csoportoknál, mozgalmaknál ilyen kifejezésekkel és törekvésekkel (vö. Az egy párt is sok volt. Eszmélet, 79; Nem leszünk érdekes mazso­la olyan kalácsban, amelyből nem kívánunk falatozni. Eszmélet, 3). Az egyik mexikói tartományban az őslakosok győztes felkelése – mind gya­korlatában, mind elméletében – lényegében ugyanezekre a tartalmakra alapozódik, fogalmakra hivatkozik.

1994. január elsejének éjjelén mintegy ezer – főleg indián – fegyveres jelent meg Chiapas tartomány San Cristobal nevű városában. Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadseregnek hívták magukat. Lefegyverezték a karhatalmat és a kormány elleni felhívást olvastak fel az egybegyűltek­nek. Ezután sikertelen rajtaütést hajtottak végre egy katonai laktanyán, s a tizenkét napos ütközetet követően visszamentek az őserdőbe. Hosszas tárgyalások eredményeként az állam elismerte az indiánok jogát, hogy területükön a saját törvényeik szerint éljenek (harmincegy autonóm települési önkormányzatuk működik) – de nagy létszámú ka­tonaságot állomásoztat a környéken. A fegyvereknél nagyobb védelmet jelent a neozapatista őslakosok számára a nemzetközi nyilvánosság (az internetes honlapok, a szolidaritási hálózatok, az egyik falujukban 1996-ban közel négyezer fő, köztük neves európaiak részvételével tartott neoliberalizmus elleni találkozó stb.). A körzet Marcos alparancs-nok néven ismert fő teoretikusának írásai különböző folyóiratokban is megjelennek.

Engedelmeskedve parancsolni

Ezzel a címmel írt könyvet a mexikói filozófus, Carlos Antonio Aguirre Rojas. Döntően a neozapatista gyakorlatra támaszkodik, de más jelen­legi latin-amerikai ellenállási mozgalmak (Bolívia, Equador, Brazília, Argentína) tanulságait is figyelembe veszi. Átfogó elméleti modellé általánosítja azokat a közvetlen tapasztalatokat, illetve tendenciákat, amelyekkel ezekben a társadalmi önvédelmi kísérletekben találkozik. A neozapatisták mellett főképpen a brazíliai földnélküliek mozgalma és az argentínai piquetero városrészek autonómiatörekvése szolgál szá­mára nyersanyagul. (Történelmi előzményként a párizsi kommünt, az oroszországi szovjeteket, az olasz munkástanácsokat tartja számon.)

Ezek a nem kapitalista szigetek mint egy posztkapitalista világ csírái – fogalmazza meg a probléma egészét némiképp rövidre zárva – azt bizonyítják, hogy „lehetséges egy másmilyen világ, és hogy a gazdagok és a politikusok nem valók semmire, föladataik és funkcióik könnyűszer­rel eltörölhetők anélkül, hogy ez lényeges hatással lenne a társadalom továbbélésére és normális fejlődésére”.

Aguirre Rojas elméleti kiindulópontja, hogy a gazdaság területén nap­jainkban is folytatódik a világ európai gyarmatosítása. Marcostól átvett kifejezéssel: zajlik a negyedik világháború, azaz tőkeerős csoportok planetáris szintű harca új piacok és nyersanyagokban gazdag területek megszerzéséért. Mindennapos gyakorlat a helyi közösségek földtől való megfosztása, ami valójában az életük elleni támadás. Sokasodnak a rend­szer válságát tükröző tünetek (globális társadalmi polarizáció, migrációs áradat, bűnözők nagymérvű behatolása az államapparátusokba stb.).

Latin-Amerikából szemlélve úgy ítéli meg, hogy ezzel egyidejűleg növekszik a tőkés rendszerrel szembeni világméretű ellenállás is. Ál­lam- vagy kormányellenes társadalmi mozgalmak ereje olykor egész országokat tud megbénítani, illetve neoliberális politikai intézkedéseket visszavetni, megvétózni. Aktuális feladat a rendszerellenes csoportok erőfeszítéseinek összekapcsolása: az „aktív antikapitalista engedet­lenség világhálózatának” kialakítása. Az erőfeszítés csak akkor lehet eredményes, ha kiterjed a teljes tőkés rendszerre, eljut „a rendszer idegközpontjáig”, továbbá ha képes „összefogni szubjektum-egésszé” a társadalom minden alávetett osztályát és csoportját („szintetizálni a különöst az egyetemessel”).

Szükséges, hogy a küzdelem különböző síkjai egyaránt kifejlődjenek és működjenek. 1. A hivatalos hatalommal szemben olyan társadalmi ellenerőket kell kiépíteni, melyekkel forradalmasítható lesz az állam. 2. A tömegtájékoztatási eszközök ideológiai és kulturális dominanciájával úgy lehet felvenni a harcot, ha „szembemegyünk velük: beszédmódjukkal, kódjaikkal, fogalmaikkal, fő tételeikkel és magyarázataikkal”. Ha másként szólunk ugyanazokról a témákról: megmutatjuk a valóság más összefüg­géseit és vetületeit. Olyan ellenkultúrát kell elterjeszteni, mely a polgáritól eltérő nézőpontot alkalmaz és másként gondolkodást érvényesít. Az intézményes tömegtájékoztatással szemben párhuzamos struktúrát kell teremteni: kialakítani az információk „alternatív antikapitalista hálózatát”.

A hatalom átvétele helyett…

A hagyományos elméletben a tőkés rendszer meghaladásának útja a hatalom megragadásán keresztül vezet, Aguirre Rojas azonban másfajta átmenet lehetőségében gondolkodik. Az általa képviselt – korántsem először nála megjelenő – stratégia szakít a hagyományos „kétlépéses” elmélettel, amelyben először meg kell dönteni az államhatalmat és az­után lehet új társadalmi berendezkedést létrehozni. Szerinte viszont a neozapatizmus tapasztalata békés, hatalomátvétel nélküli alternatívát kínál a „nagyarányú, küszöbönálló társadalmi robbanással szemben”. Két vonatkozásban is érdekes elméletileg ez az alternatíva.

1. Nem kell megvárni az „első lépést” a posztkapitalista gyakorlathoz: az új társadalom kiépítése bármely pillanatban elindítható. Ebben a megközelítésben a kétfokozatú helyébe új stratégia lép: nyílt politikai forradalom helyett a hatalom alulról történő forradalmasítása. Ennél a programnál „itt most és mindenütt, azonnal el kell kezdeni megváltoztatni a világot, szembe kell szállni a kapitalista társadalmi hatalom formáival minden általa elfoglalva tartott területen, méghozzá a társadalom egész szövedékében, s ekként máris mindenütt teret kell nyerni, helyet kell csinálni az új világ és új társadalom csíráinak. S amikor ezeken a kapi­talizmussal szemben, a kapitalizmustól apránként elhódítva létrehozott új társadalmi tereken megvetjük a lábunkat, mindez nem a fönnálló állami vagy politikai »hatalom átvétele« végett történik, hanem hogy fölfor­gassuk, szétziláljuk, teljességgel forradalmasítsuk az állami és politikai hatalmat, valamint hogy helyettük az összes politikai viszonyok másmi­lyen, gyökeresen különböző módját munkáljuk ki, s ezzel a társadalmi közösség kollektív ügyei intézésének is teljesen más formáját alakítsuk ki.” Vagyis ezzel a gyakorlattal egyidejűleg lehet a fönnálló rendszert megkérdőjelezni, meggyengíteni és vele szembeni alternatívát létrehozni.

2. Az „egylépcsős” alternatíva az elkülönült, önállósult politikai hatalom visszatársadalmasításának programja. Fontos szempontja, meghatározó törekvése az állam és a hivatalos politika „deszakralizálása”: megfosztá­sa mitikus tekintélyétől. A mindenkori aktuális feladat: kérdésessé tenni, válságba sodorni és „szétzúzni” az államot. Nem megszerezni, átvenni kell a politikai hatalmat, hanem – fogalmaz a szerző – túllépni rajta és „elfojtani”. Mindezt azért, hogy felváltsa a kormányzásnak és a politizá­lásnak radikálisan új módja. Valójában „az állam fölszámolásáról van szó, amelynek helyébe a közösség kollektív problémáinak elintézésére szolgáló, ésszerű és értelmes apparátus lép, ami – ha bajosan is, de -akár még meg is tarthatja a régi »állam« nevezetet”.

A radikálisan újnak tekintett kormányzási mód és politika: az „en­gedelmeskedve parancsolni”. Ez – meghaladva a parancsolást és engedelmeskedést mereven szétválasztó hagyományos politikát – lé­nyegében a társadalmi önkormányzás folyamatába illeszti be, fogja össze „törvényhozás” és „végrehajtás” kapcsolatát. Itt a törvénykezés alanya és tárgya nem válik el egymástól: a nép parancsol, de saját magának parancsol. Neki engedelmeskedik a kormány. Végső soron „a nép parancsol saját magának a saját kormányszervei közvetítésével”. A kormányzati szervek (a neozapatistáknál tanácsok, junták) feladata: a kollektív parancsok (népi utasítások) kivitelezése, „gyakorlati irányba terelése”, vagyis a közösségi ügyek puszta adminisztrálása. Ily módon a kormányzati útmutatás végrehajtása nem más, mint a nép önmagának való engedelmeskedése. Az „engedelmeskedve parancsolni” modellt a „képviseltek” és a megbízott, tisztségviselő „képviselők” rendszeres tanácskozása működteti, élteti. E „másmilyen kormányzás” azért olcsó, mert a kormányhivatalnokok díjazás nélkül végzik a munkájukat.

Miként képzelhető el konkrétabban a hagyományos politikai uralmat kiiktató társadalmi önkormányzás? Rojas szerint a változás lényege a „hatalom valaminő delokalizálása és dekoncentrálása volna a társada­lom teljes szövedékében, ami jóformán szétaprózná és »föloldaná« az államhatalmat, sőt, a politikai hatalmat is a család, az üzem, a városrész, a község, a földrajzi-közigazgatási terület vagy minden egyéb lehetséges emberi-társadalmi környezet járuléka gyanánt”.

Első pillantásra az „engedelmeskedve parancsolni” – egyébként a rous-seau-i társadalmi szerződés közvetlen demokráciájára erősen emlékez­tető – modell még akkor is naivnak tűnik, ha a neozapatistáknál bevált. Jobban belegondolva azonban más a helyzet. Abban az esetben, ha az egyén semmire nincs kötelezve, és módja van arra, hogy csak számára elfogadható közösség tevékenységébe kapcsolódjon be (illetve ilyen hiányában szabadon megszervezzen számára elfogadható közösséget), akkor nem törik meg a modell vázolt logikája.

…társadalmi ellenhatalom

Aguirre Rojas radikális egyértelműséggel húzza meg a határvonalat az uralkodó rendszer támogatása és a következetes rendszerellenesség között. Ha az államtól várunk munkahelyet; ha valamelyik kevésbé ellenszenves politikust támogatjuk; ha a régi intézményekben (pártok, szakszervezetek) reménykedünk, akkor – úgymond – az ellenség létezési módjait termeljük újra a mi térfelünkön. Aki valóban rendszerellenes, az megpróbál szakítani az állammal és annak intézményeivel.

A fönnállónak gyakorlati megkérdőjelezése a róla való minél teljesebb lekapcsolódást jelenti a mindennapokban. Amennyire lehetséges, távol tartjuk magunkat a folyamataitól. Igyekszünk nem tudomást venni a létezéséről. Párhuzamos hatalmat, népi ellenhatalmat építünk ki vele szemben. (Minden, ami ennél kevesebb, ami nem ezt a stratégiát köve­ti, hatásaiban az ellenség segítése.) Azoknak a példáját követjük, akik így cselekednek. A piqueterók nem munkahelyek teremtését és állami juttatásokat követelnek, hanem leválnak a kapitalista logikáról, mind az üzleti, mind az állami politikai mechanizmusokról, és maguk szervezik meg az életüket. A polgári intézmények helyett saját elképzeléseikre támaszkodnak: a közvetlen demokrácia és a munka horizontális szer­vezetét hozzák létre.

Az új stratégia arra épül, hogy a posztkapitalista szemléletben és gyakorlatban megváltozik az aktív társadalmi szubjektum: a főszerep a tömegeké. Szükséges és lehetséges az egyének mint társadalmi szub­jektumok képességének helyreállítása, hogy „szuverén módon, szabadon és önként dönthessenek saját társas létük kívánatos formáiról s ezáltal saját életük szilárd rendjének sajátlagos módozatairól” a gazdaságban, a mindennapi életben, a kulturális szférában éppúgy, mint a tájékoztatás és a kormányzás problémáinak megoldásában.

Túl a szétválasztottságon

Aguirre Rojas értelmezésében az összetartozó dolgok történelmi szétvá­lasztottsága (innen nézve minden szétválasztottság) – Walter Benjamint idézve – „a barbárság dokumentuma”. Posztkapitalista jellegzetesség a mesterséges elkülönítések felszámolása: az újraegyesítés, a szintézis. A polgári civilizáció szeletekre szabdalja fel és önállónak mutatja be szer­ves egységek egymástól működésükben elválaszthatatlan részelemeit. Ilyen helyzetben az egyetlen egészséges intellektuális magatartás: „távol maradni a ma uralkodó irracionális logikától, s máshonnan, eltérő, más logikai kiindulásból igyekezni megtalálni ennek az egész fölhalmozott látszólagos esztelenségnek a mély koherenciáját és globális értelmét”. Feltárni a rendszer rejtett, végső összefüggéseit – túllátni és túllépni annak egészén.

– A technicizált városi társadalom igyekszik elfeledtetni és elködösíteni, hogy a szükséges földterület adja a hétmilliárd ember élelmét. Mi a kiút? Környezetünk eszköz- és haszonelvű szemléletének meghaladása: tö­rekvés az emberi világ és a természeti világ között „új, magasabb rendű összhang és szintézis formáira”. Hosszú távon fönntartható harmonikus viszonyukat kell kialakítani.

– A kapitalizmusról való gyakorlati lekapcsolódásra törekvésnek – perspektívájában – alapvető elméleti következményei is vannak. Posztkapitalista követelmény elmélet és gyakorlat, szellemi és fizikai tevékenység elválasztottságának felszámolása. Aguirre Rojas az ebből fakadó új kiindulópontot és alapállást (főszereplő a tömeg, az egyén tár­sadalmi szubjektumlétének helyreállítása) megpróbálja kiterjeszteni az elméleti gondolkodás egészére, felvázolva egy magasabban kirajzolódó szemléleti egység horizontját – itt is mintegy új stratégiát megfogalmazva. Ennek a magasabb, átfogóbb szintézisnek a nézőpontjából egy sor ha­gyományos kifejezés újradefiniálódik. „Utat mutat nekünk a neozapatista mozgalom abban az irányban, hogy immár ne a megszokott kategóriáink­ban gondolkodjunk, s ne is gondoljunk velük a továbbiakban, felejtsük el a nagy részét annak, amit eddig a társadalomtudományokból tanultunk, és határozzuk meg újra – másként, másra figyelve, más beállításban, más szemhatáron belül s nagyon is másfelé vezető intellektuális ösvényeken haladva – fogalmainkat és kategóriáinkat, vizsgáljuk fölül elemzéseinket és értelmezéseinket, hogy képesek legyünk új szemlélettel új magyará­zatokat adni minden régi és új problémára.”

Minden „másmilyen”

A helyi tapasztalatokon nyugvó elméleti fejtegetésekben Aguirre Rojasnál kulcsfogalom a „másmilyen”. Másmilyen – tartalmában posztkapitalista – modernitásról, gazdaságról, politikáról, demokráciáról, kormányzásról, kultúráról, közoktatásról, tájékoztatásról, művészetről, tudományról, egészségügyről stb. beszél.

– A másmilyen demokrácia túllép a „kirekesztő polgári demokrácián”, amelynek egyneműsítő logikája figyelmen kívül hagyja az emberek sok­féleségét. Ezért a demokráciát „újradefiniáljuk, nem a többség, hanem a kisebbségek oldaláról, s nem a többség mennyiségmániájával, hanem különböző minőségeket egyesítő konszenzus kialakításával”. (A több­ségre hivatkozó képviselet a nép lenézése – hangsúlyozza a szerző.) A neozapatisták másmilyen demokráciája részvételi, kvalitatív demokrácia. Legfőbb intézménye a „népgyűlés, amely egy egyedülálló közvetlen demokrácia formáit alkalmazva, alapja a népi önkormányzásnak, s ezáltal fölöslegessé teszi mind a bürokrácia, mind pedig a bárminemű parlamenti élősködők létezését”. (Mérséklendő a neozapatista népgyűlés gyakorlati tapasztalatának kiterjeszthetőségével kapcsolatos kételyeket, álljon itt két utalás az elméleti irodalomból. 1. Marx módszertani megálla­pítása szerint, negyvenmilliós felnőtt lakosság esetén egy önkormányzó rendszerben negyvenmillió fő kormányoz. 2. Számos szerző kimutatja, hogy a számítógépes korszakban megszűnik a közvetlen, részvételi demokrácia létszámbeli, mennyiségi korlátja: működésének technikai akadálya elhárul.)

– A másmilyen politika összekapcsolja a társadalmi bázist és politikai vetületét – utóbbit visszaterelve az előbbire. Elsődleges célja „a minden­napi kenyeret” biztosítani. Ezért ez a politika nem más, mint folyamatos mindennapi cselekvés a munka, az együttélés, a legelemibb társadalmi kapcsolatok területén. A közügyek intézésének politikusi monopóliumával szemben mindenki ügyévé és tevékenységévé válik.

Ennek hatására a neozapatisták a rendőrséget – mint fölöslegesnek bizonyult szervet – felszámolták.

– A társadalmat – fogalmaz Aguirre Rojas – „az összes egyén csere­kapcsolatai, cselekvései és viszonyai szintézisének vagy láncolatának, vagy bonyolult rácsozatának” kell tekinteni. A másmilyen társadalom az egyént a polgári elszigeteltségből és magányosságból visszahelyezi a társadalmi egyén helyzetébe, „vagyis abba a struktúrába, amelyikben ő születésétől haláláig mindenkor megmásíthatatlanul egyik alkotóeleme egy nagyobb entitásnak”. Így az egyén távol kerül attól, hogy külön monásznak, a kollektívummal szemben álló atomnak tapasztalja meg és fogja föl magát. Ezen körülmények között az egyéniség kifejlődése olyan „más utakon-módokon” történik, amelyek „elütnek a modern kapitalista individualizáció útjaitól-módjaitól”.

– A Glóbusz az egymásra következő nemzedékek életének forrása. Ezért az emberiség nem akarhatja legyőzni a természetet, hanem kénytelen vele kiegyensúlyozott, jó kapcsolatra törekedni. A poszt­kapitalizmusban a földhöz való üzleties viszonyt kímélő, harmonikus magatartás váltja fel. A neozapatisták másmilyen gazdaságában közös szükségletre termelnek. Mind az ipari (szövetkezeti), mind a földeken végzett munkának a terméke és a haszna egyaránt kollektív. Használata, fogyasztása – alapelvként – az igények szerinti. Szükséget szenvedők esetében a szolidaritás logikája érvényesül: önkéntes tartalékalapból segítik ki a rászorulókat.

– A másmilyen kultúra meghatározó lényege az egészben látás. A polgári felfogásban önálló, egymástól független, sőt ellentétes területek a neozapatista őslakosoknál összhangban vannak. Az átfogó egyben-látás ebben a másmilyen kultúrában nem választja szét, hanem eleve egyesíti, totalizálja ezeket az összefüggő területeket. A polgári hierar­chiától eltérően, szerves kapcsolatot teremt a kidolgozott, szakszerű „egyetemi” tudás és a közvetlen tapasztalatból szerzett népi tudás között. A polgári iskola intézményét „az alávetett osztályok szellemi és gyakorlati passzivitásának közvetítésére és sulykolására tervezték”. A hierarchikus társadalmi gyakorlat és szemlélet elfogadására, individualizmusra, ön­zésre nevel, ösztönöz. A neozapatizmus viszont rehabilitálja az elnyo­mottak nézőpontját és a valóság kritikus megítélésének szokására tanít. A másmilyen kultúra képviselői kritikailag is, ezért jobban, komplexebben tájékozottak. A tudományos megismerés másmilyen felfogása szintén kri­tikus: „sokkal inkább a dolgok miértjére, majd sajátos hogyanjára helyezi a hangsúlyt, mintsem a mikor és a hol kérdéseire”.

– A másmilyen egészségügy az egészben látásból kiinduló gyógyá­szat. Elsődleges célja a megbetegedések megelőzése. Az egészségügy problémájának az összes többi társadalmi területtel és vonatkozás­sal történő összekapcsolását fogja fel komplex megoldásnak. Ezért a neozapatisták szemléletében hatékonynak tekintett egészségügy „csakis »másmilyen gazdasággal« és »másmilyen kormányzattal« és

»másmilyen politikával« és »másmilyen kultúrával« és »másmilyen társadalommal« együtt lehetséges, vagyis egy új világ megteremtésének egyik láncszemeként”.

– Másmilyen modernizáció. A kapitalista modernitás az individuu­mokat elszigeteli egymástól; versengésre és egoizmusra készteti. A neozapatista őslakosok „öntudatos egyének, akik elszenvedték és megismerték a tőkés modernizálás jellemző individualizálási folyamatait”, de nem olvadtak föl benne. „Mindent úgy modernizálnak, hogy átállítják a váltókat egy másik, a domináns modernitástól eltérő, alternatív pályára.” Ez az offenzív, alternatív modernitás semmit nem tartalmaz a premodern struktúrákból, hanem a tapasztalati népi tudás és a polgári modernizáció termékeny elemeit egyesíti.

Az eljövendő felkelés

Az eredetileg 2007-ben megjelent könyvet jegyző „Láthatatlan bizottság” (Comité invisible) nem szerzőnek, hanem csak szerkesztőnek tünteti fel magát. A szöveg – úgymond – a közbeszéd evidenciáit összegezi. A hasonló nézeteket képviselő Alternatív Ellenállási Hálózat Kiáltványá­tól (Eszmélet, 90) eltérően, nem különösebben törekszik egzaktságra – a jelenségeknek sok esetben inkább hangulati megjelenítését adja, semmint tudományos elemzését. A L'insurrection qui vient című könyv üzenetét akár lopakodó, nyomuló vagy valamilyen hasonló felkelésnek is lehetne nevezni.

Az elméleti kiindulópont itt is a jelen egyfajta értelmezése: „adott egy klini­kai halál állapotában levő civilizáció, melyet lélegeztetőgépen próbálnak életben tartani, miközben rothadó leheletével mérgezi a bolygó légkörét”. Ezt a nyugati civilizációt szétesett társadalom és széttöredezett egyén jellemzi. A könyv alapállása szerint nem egyszerűen a tőkés gazdaság és a tőkés civilizáció van válságban, hanem az emberiség számára maga ez a gazdaság és civilizáció a válság. A válság válsága pedig történelmileg termékeny állapot, mivel elindítója lehet egy pozitív változásnak.

Mi ad a jelenlegi helyzetben reményt a „Láthatatlan bizottság” szá­mára? A közösségi önvédelemnek azok az ellenpéldái, amelyek a nyugati kapitalizmus pórusaiban, illetve határhelyzeteiben termelődnek ki. A hurrikán sújtotta New Orleans szegényei ellenálltak annak, hogy ökomenekültként deportálják őket és a szolidáris öntevékenység útjára léptek. Újjáélesztették a polgári korszakban „elfeledett szerveződési formákat”. Közkonyhákat állítottak fel, kialakították a közélelmezés és az utcai orvoslás rendszerét. Illegális foglalásokat hajtottak végre és átmeneti szálláshelyeket valamint ingyenes tábori kórházat hoztak létre. Mindezt hivatalos intézmények és hatóságok nélkül, „távol az egyenruháktól”.

Az összefogás, együttműködés hasonló megnyilvánulásai tapasztalha­tók mindenfelé a nyomornegyedekben. Ami az ilyen kiszolgáltatott hely­zetekben levő emberek számára mentőövként szolgál: a megszokottól és elvárttól radikálisan eltérő viszonyulás a sorstársaikhoz. „Felfegyverkezés a tőkés civilizáció idején eltemetett emberi gesztusokkal.”

A mozgósítás és ellenőrzés társadalma

A könyv írói leszögezik, hogy „a gazdaság: politika” – majd többnyire hatalmi-politikai kérdésekkel foglalkoznak. Meglátásuk szerint az állam fő törekvése, hogy fennhatósága alá vesse az embereket, amit irányítá­sukkal és ellenőrzésükkel igyekszik elérni. („Kormányozni sosem jelentett mást, mint ezernyi kifogással minél későbbre halasztani a pillanatot, amikor a tömeg fellógat minket, és a kormány minden lépése tulajdonkép­pen nem más, mint kétségbeesett próbálkozás, hogy ne veszítse el az ellenőrzést a lakosság felett” – hangzik a szemléletes leegyszerűsítés.) A magánélet gyarmatosításával, a társadalmi folyamatok elgépiesítésével, illetve karhatalmi erőszakkal biztosítja az állami irányítás érvényesü­lését, az egyének központilag elvárt viselkedését. A rendszer automatizált társadalmi környezetet épít ki, amely az egyén számára csupán tőle elkülönült, nélküle működő díszlet. Számára a sikeresség feltétele ehhez a díszlethez való teljes idomulás, igazodás. Azonban jobban belegondol­va: a felkínált siker az egyén öncsonkítása. Amit boldogságnak, jólétnek, élménygazdagságnak vélünk, az „semmi más, mint bizonyos előre meg­határozott hangulatok tetszőleges elegyének végtelen kombinációja”. A tőkés civilizáció a létezésünket puszta terápiává zülleszti.

A rendszer fenntartásához az embereket folyamatosan mobilizálni, ál­landóan mozgósítani kell. Az állami-kormányzati hatalom nem tűrheti, hogy egyesek kivonják magukat a „mobilitás társadalmából”. De nemcsak külső alávetettségről van szó. A rendszer megköveteli, ezért politikai eszközök­kel előállítja, hogy saját belső terünk is ugyanilyen könnyen mozdítható, személyes tartás nélküli legyen: a mobilitás „eltávolodás önmagunktól, kis elszakadás mindattól, ami minket alkot, az idegenség állapota, amiben az Én már a munkavégzés nyersanyagaként ragadható meg”. Korunkban az ilyen önállótlan és személytelen – úgymond – „fogyatékos” számít minta­polgárnak. („Az effajta állandó mozgásban levés nem más, mint magány, izoláció és száműzetés” – hangzik a kommentár. Civilizációnk kihalt sziget, ahova „milliárdnyi Robinson vetődik partra szüntelenül”.)

A külső mobilizálás és a belső változékonyság, alkalmazkodás kény­szere önállótlanságot, passzivitást, közönyt követel az egyénektől. Ez a társadalmi túlélés puszta feltétele. Az önállótlanságra szocializált ember utasítás, főnök nélkül összezavarodik. A főnökét gyűlöli, de – bérmunkásként – az alkalmazottja akar lenni. Az államilag-rendőrileg működtetett rendszer azonban így is agonizál. Az emberek passzivitása mellett már szinte csak a feketegazdaság és az állami segélyezés védi az összeomlástól.

Lappangó harc mint társadalmi felkelés

Aguirre Rojashoz hasonlóan a „Láthatatlan bizottság” sem lát esélyt arra, hogy a fennálló rendszert a hagyományos elképzelés szerint lehessen leváltani: „korunkban a hatalom decentralizáltságával a központosított forradalmak ideje is lejárt”. Ebből azonban egyáltalán nem következik a küzdelem felfüggesztése. Ellenkezőleg: „A rendszer hibás működésében és kiskapuiban fedezhetjük fel az elemeit annak a válasznak, amelynek logikája megszünteti magát a problémát.” Valójában miért is folyik a küzdelem?

Sokak részéről a puszta megélhetésért. Ők az életüket csak úgy tudják fenntartani, ha túllépnek az intézményesen előírt önállótlanságon, passzivitáson, elszigetelődésen és kialakítják az összefogás, együttműködés egymást segítő formáit. A versenyszellem helyébe a szolidaritás érzését és gyakorlatát helyezik. Vagyis már egyszerű létfenntartásuk érdekében is kénytelenek rendszeridegen eszközöket kiépíteni és alkalmazni. A hivatalos társadalomból száműzött élet („emberi jelenlét”) – írják a szerzők – a szegénynegyedekbe költözött, és ebben a társadalmi térben feléled az együtt cselekvéshez vezető együttérzés. Az itteni kollektív találékonyság azt eredményezi, hogy a nyomornegyedek lakói maguk irányítják az életüket. Ez a fajta öntevékenység a rendszerrel szembeni lázadásnak, felkelésnek minősül és kihívást jelent a hatalom számára: nehezebb feladat az olyan embereknek az állami-politikai alávetése, akik az életüket önmaguk igazgatják. A következetes gyakorlati szolidaritás a rendszer sírásója.

A könyv értelmezése szerint a fennálló rendszert a hivatalos mozgósí­tás és a védekező önszerveződés közötti lappangó harc feszíti. A hatalmi ellenőrzés és az ellenőrizhetetlenség közötti küzdelem jellemzi. „A világ normális működése rendszerint elkendőzi a valóban katasztrofális meg-fosztottságunkat. Amit ma »katasztrófának« neveznek, nem más, mint ennek az állapotnak a kényszerű felfüggesztése, egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor visszanyerünk valamiféle jelenlétet a világunkban.” Nem véletlen, hogy az ilyesfajta önállósodást a hivatalos felfogásban katasztrófának tekintik.

A harc tétje a puszta túlélés, vagy ami ugyanaz: a tőkés civilizáció tetemétől való megszabadulás. Ebben a kiélezett helyzetben kell eldönte­nünk, hogy melyik oldalon – a halogatás vagy a lázadás oldalán – állunk. A várakozó passzivitás feladása annyit tesz, hogy „így vagy úgy, de a felkelés logikáját választjuk”.

Miként a nyomornegyedekbeli kollektív önvédelem, úgy a tudatos láza­dás is kénytelen szakítani a rendszerkonform eszközökkel. A megfosztott­ságtól (széttöredezettségtől) nem korlátozott jelenlét az életünkben, az önszerveződés, a szolidaritás – mind-mind a hatalom számára ellensé­ges megnyilvánulások, ugyanakkor a rendszerrel szembeni ellenállásnak olyan, azonos tőről fakadó különböző változatai, melyekből a könyvben tudatos harci program áll össze.

A felkelés: rombolás és teremtés. Olyan önvédelem, amelyből a terem­tő rombolás hangulata sugárzik. A saját lábra állás programja. „A legjobb az lenne – hirdeti a könyv -, ha dugába dőlne az összes válságkezelő forgatókönyvük. És amikor ez bekövetkezik, akkor nem a fenntartható fejlődés szakértői fogják megadni a legjobb válaszokat.” A harcnak az alábbi főbb programpontjai vannak.

– „Lőni minden válságra” és egyesével felszámolni az akadályokat.

– Szabotálni minden képviseleti szisztémát. Obstrukcióval akadályozni a működésüket. Gátolni a specialisták uralmát.

– Helyi szinten ellehetetleníteni az államhatalom érvényesülését.

– Megbénítani a gazdaságot. „Nem látunk más lehetőséget, csak azt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, csődbe vigyük a bankot, és közben előnyt kovácsoljunk a rendszer hiányosságaiból, hogy megerősödhes­sünk.” A felkelés „az árutermelő társadalom elleni összeesküvés”.

– Megszervezni az önvédelmet, terjeszteni és szélesíteni az együtt­működéseket. Állami ellenőrzéstől mentes „szabad területeket alkotni. Megsokszorozni az átláthatatlan zónákat”. Erőt felmutatni a mindennapi alá nem rendelődések sorozatában. Törekedni az ellenőrizhetetlenségre. (Az utcákon uralkodó „fegyelmezetlenséget kell módszeresen és szisz­tematikusan egy kiterjedt és hatékony gerillaháborúvá fejleszteni, hogy visszanyerjük kormányozhatatlanságunkat”.)

– Kiépíteni a saját kommunikációs csatornákat.

– Ahol lehetséges, helyettesíteni az olyan társadalmi intézményeket, mint a család, az iskola, a szakszervezet, a sportklub stb.

Minden hatalmat a kommunáknak

A felkelés sejtjei a kommunák. A könyv kommunának nevezi mindazo­kat az önszerveződéseket, amelyek tagjai tudatosan együttműködnek egymással bizonyos életfeltételeik közös megteremtése érdekében: a vadsztrájktól, az elfoglalt épületek közösségeitől, az 1968-as akciótaná­csoktól, a menekült rabszolgák telepeitől kezdve az argentin piqueterókig, akik „maguk megtermelik, amire szükségük van”.

Kommunák akkor jönnek létre, amikor némelyek elhatározzák, hogy az életben maradás feladatát nem külön-külön próbálják megoldani. „A kommunát általában néhány olyan ember alkotja, akik megszabadulva személyes kényszerzubbonyaiktól elhatározzák, hogy közös erővel ve­szik fel a harcot a valóság ellen, és akik tudják, hogy a megmérettetésben csak egymásra számíthatnak.”

A rendszer logikájától függetlenedő közösségi létfenntartás harci tevékenység is. Ezért az egyik oldalról tekintve „a kommuna a partizán­mozgalom alapegysége”. Ugyanakkor a másik oldalról tekintve az élet alapegysége: „tagjaik és a velük sodródó emberek anyagi és erkölcsi túlélése érdekében” szervezik meg magukat. „A kommuna természe­téből fakadóan az önfenntartásra törekszik”. Mind szemléletileg, mind módszertanilag árulkodó a megfogalmazás: „minden kommuna a saját bázisa akar lenni”.

Létbeli kiszolgáltatottsághoz vezet, hogy jelenleg az alapvető élelmi­szereket – a könyv adatai szerint – a népesség két százaléka termeli meg a többieknek. A kommunák – helyzetük és szemléletmódjuk kö­vetkeztében – szakítani akarnak ezzel az állapottal. Ezért számukra kulcskérdések: „hogyan állítjuk helyre az élelmiszer-termelést” annak érdekében, hogy el tudja látni a terület lakosságát?; „hogyan alakítjuk át a betontereket városi kertekké, ahogy Kubában csinálták…”? Hosszabb távon a megfelelő termelési eszközök kisajátítása is elkerülhetetlen „az önellátáshoz szükséges képességek megszerzéséhez”.

A kommunában mint alapegységben való gondolkodás és cselekvés nem elszigetelődést, „önmagával beérést” jelent, hanem egy hálózatos érintkezési rendszer kiépítésének kiindulópontját. „Növeljük a kommunák, a köztük levő kapcsolatok és a szolidaritás sűrűségét egészen odáig, amíg az egész terület átláthatatlanná válik, minden hatóság számára áthatolhatatlanná.” A könyv globális méretű összeütközést és szolidaritást prognosztizál.

A nem polgári életforma: felkelés. A felkelés: alternatív, áruviszonyok­tól és államhatalomtól független életmód. A legfontosabb kérdés, hogy hogyan lehet ezt visszafordíthatatlanná tenni. A visszafordíthatatlanság feltétele, hogy a célkitűzés és a hozzá vezető út egynemű: azonos is­mérveket hordoz. „A forradalmi folyamat akkor visszafordíthatatlan, ha már nincsenek hatóságok, de nincs is szükség rájuk, ha nincs tulajdon és nincs tulajdonvágy sem, ha nincs uralom és megszűnt az uralomvágy is. Ezért maga a felkelés folyamata már magában foglalja végső győzel­mének vagy vereségének formáját.”

*

Annak idején az iskolában azt tanultuk, hogy a feudális korszakban a polgárság fokozatosan terjeszkedő társadalmi forradalmat hajt végre. Új életformát és értékrendet képvisel. Meghonosítja az árugazdaságot és ezzel az emberek közötti kapcsolatokban elsődlegessé teszi a pénz­közvetítést. Lényegében ennek a társadalmi forradalomnak a győzelme után veszi át a politikai hatalmat. Annak idején azt tanultuk (olvastuk), hogy a tőkés rendszerből való kilábalási törekvés számára egyfajta posztkapitalista társadalmi forradalom (életforma és értékrend) gyakorlati térhódítása ad történelmi esélyt. Ennek eszközeként jelenik meg – az elméletalkotás meghatározott időszakában – a politikai forradalom.

Mindkét ismertetett könyv megkérdőjelezi, hogy a mai erőviszonyok mellett indokolt lenne direkt politikai forradalmat napirendre tűzni, de fenntartja a társadalmi forradalom („másképp társadalom”, másfajta életmód) szükségességét és aktualitását. Időszerűnek tekinti az áruviszo­nyokat (árutermelést, árucserét) mellőző közösségek (továbbá közösségi hálózatok) létrehozását.

Az eljövendő felkelés utószavát író Balázs Gábor a szerzők egy másik munkájából idéz: „a munkásosztály csak a proletariátus – a tiszta tagadás osztálya – ideiglenes állomásozási helye volt”.

Annak idején Bernstein fölfigyelt a hagyományos elmélet és a korabeli gyakorlat közötti hasadásra. Ezt a kettősséget megszüntetendő, a nyu­gat-európai munkásság éppen tapasztalható magatartásához igazította (mintegy azt követővé tette) az elméletet. Eltérő szándékkal, de lényegé­ben ugyanezt a módszertani fogást alkalmazza a „Láthatatlan bizottság” is, amikor leszögezi: „A proletariátus vagy kommunista, vagy nem létezik..” Ezzel megtisztult a terep, és az így keletkezett vákuumba egymással versengő elképzelések nyomulhatnak be. (Zárójelben. Mellesleg nem csekély kommunikációs káoszhoz vezet a leíró és a normatív tartalmú „proletár” kategória konkrét, világos megkülönböztetésének hiánya.)

Különböző módokon lehet reagálni arra a helyzetre, amikor a tapaszta­lati valóságban olyan új jelenségekbe, problémákba botlunk, amelyekre a hagyományos elméletben nem találunk választ, magyarázatot. Lehet úgy, hogy új elméleteket és nekik megfelelő új kategóriákat alkotunk. (Az újrakezdés módszere.) De úgy is lehet, hogy megvizsgáljuk: Nem lehet­séges-e az új jelenségeket a meglevő elméletbe beépíteni (az elméletet a régi struktúra mentén kiegészíteni) és annak keretein belül értelmezni? A hagyományos elméleti kategóriákat az újabb jelenségekre is kiterjesz­tett tartalommal alkalmazni? (A továbbépítés módszere.)

Mindkét könyv kimutatja, hogy korunkban bizonytalanná vált a ha­gyományos elmélet felépítményi részre vonatkozó hipotézise: a politikai hatalom aktuálisan nem megragadható (sőt, nem is a megragadása lenne a legszerencsésebb megoldás). De a társadalmi forradalom mint bázisforradalom egyáltalán nem került le a napirendről.

Hová tűnt a proletariátus, ha a nyugati tapasztalatok szerint nem produkálja a kommunistaság, mint radikális alternatíva ismérveit? Bernstein szerint a viselkedése azért nem lehet forradalmi, mert előbb polgárosodnia kell. Agambennél és másoknál viszont mára sikeresen vált a középosztály tagjává.

A hagyományos elmélet szerint létében mindenki proletárnak számít, aki nem rendelkezik a létfenntartásához szükséges termelési eszközök tulajdonosi vagy használati jogával. Vagyis mindenki, aki kénytelen bér­be adni egyetlen tulajdonát, a munkaerejét. Akár éppen sikerül ez neki (aktuális bérmunkás), akár csak próbálkozik a bérbeadásával (potenciális bérmunkás). Az Utószó szerzője vitába szállva Agamben (globális kispol-gárosodás) koncepciójával írja: „a világ távolról sem középosztályosodott, hanem lényegében totálisan proletarizálódott, azaz mindenki bérmunkás­sá vált, ami azt is jelenti, hogy élete idejének elsöprő többségében egy rajta kívül álló célrendszert követve cselekszik”.

Ahhoz a társadalmi környezethez képest, amelyben a XIX. században megalapozódott elmélet keletkezett, az ún. nyugati világban mindenkép­pen szembetűnő változás történt: az egykor a munkahelyén 14-16 órát is dolgozó bérmunkást (Lenin kategóriájával, de nem a lenini értelemben vett) „félproletár” helyzetű bérmunkás váltotta fel. Félproletár abban az értelemben, hogy bérjövedelme kiegészült olyan állampolgári jogon járó juttatásokkal, amelyek végső forrása – igen jelentős mértékben – a nem nyugati világ bérmunkásainak kizsákmányolásából származik. Ez a kettős (egyidejűleg kizsákmányolt és „a tőke társfogyasztója” [Marx], „közvetve vagy közvetlenül a burzsoázia kitartottja” [Lenin]) helyzet értelemszerűen nem gyorsítja a – hagyományos elméleti kategóriákkal -proletár osztálytudat, illetve a magáértvaló osztályként történő viselkedés kialakulását. Mindez azonban nem feltétlenül érvényes az ún. harmadik világ számos országának tulajdon nélküli bérmunkásságára, amelynek életét és tudatát nem „szennyezik” állami juttatások. Az eljövendő felke­lés lázadó közösségeinek halmazában is elegyednek az önfenntartásra törekvő „magáértvaló” kommunák a „magánvaló” („a tőke társfogyasztói­ként”, „a burzsoázia kitartottjaiként”), pusztán fogyasztó kommunákkal.

Az ismert marxi megfogalmazás szerint „Az iparilag fejlettebb ország a kevésbé fejlettnek csak saját jövője képét mutatja.” A szövegkörnyezet­ből kiderül, hogy az idézett összefüggés érvényesülése tendenciájában értendő.

Az azóta eltelt időszakban a tőke terjeszkedése számos új jelenséget produkált. A globális természeti környezet nem viseli el a tőkés civilizáció terhelését; gyarmatosított országok (területük eltartóképességét megha­ladó) túlnépesedése; mesterségesen létrehozott túlfogyasztás az áruk tömegtermeléséből adódó értékesítési (profitrealizálási) nehézségek mérséklése érdekében; fiktív pénzügyi műveletek („buborékgazdaság”) elburjánzása; mesterséges jövedelemtermelés (például hitelnyújtással) a fizetőképes kereslet növelése érdekében stb. Mindezek ismeretében indokoltnak látszik eltűnődni azon, hogy miben mutathatja az iparilag fejlettebb ország a fejletlenebb jövőjét, és miben a kevésbé fejlett ország az iparilag fejlettnek a jövőjét.

A jelen Felhívás számos európai nyelven megjelent, és – az első, illetve további aláírók listájával együtt – letölthető az Egalitarian Europe (Egyen­lőségelvű Európa) nevű internetes oldalról: http://egalitarian-europe.com/wb/pages/en/welcome.php . A dokumentumnak létezik rövidebb és hosszabb változata, s Karl Heinz Roth és Zissis Papadimitriou Die Katastrophe verhindern. Manifest für ein egalitáres Europa (Megakadá­lyozni a katasztrófát. Felhívás egy egyenlőségelvű Európáért) (Edition Nautilus, 2013) című, 125 oldalas vitairata alapján íródott. A Felhívás rövid változata magyarul a http://egalitarian-europe.com/wb/pages/hu/fogadtatas.php internetes oldalon olvasható.

Az itt megjelentetett hosszabb változat egy részletes és éleselméjű elemzéssel kezdődik, amely a jelenlegi európai válságfolyamatokat és ezek fenyegetően antidemokratikus és dezintegratív következményeit vizsgálja az európai államokon belül, illetve az államok között. Másrészt a Felhívás akcióprogramot is tartalmaz az egyenlőségelvű és szolidáris Európáért. Kilenc pontban sorolja fel e program követeléseit, melyeket „önmeghatározó és önmaga iránt elkötelezetten cselekvő kezdemé­nyezések hálózatának” kell megvalósítani, mely kezdeményezések „az akcióprogram alapján és szellemében működnek, és Európa minden régiójában „Egyenlőségelvű Európa Társaságot alapítanak”.

A Felhívás aláírható az info@egalitarian-europe.com oldalon.

A szerkesztőség

 

Napjaink Európáját tömeges munkanélküliség, romló munkakörülmények, a szociális lefaragások és a demokratikus jogok fokozódó leépítése árnyékolja be. Ezek a tendenciák a világgazdasági válság kezdete óta felerősödtek. A megszorító programok tovább élezték a helyzetet, és tovább fokozták a különbséget a centrum és a periféria országai között. Időközben az a fenyegető helyzet állt elő, hogy széthullhat az eurózóna, valamint az Európai Unió.

Mi történt?

Ennek a mizériának az okai a kora 1970-es évekre nyúlnak vissza. Miután 1971 és 1973 között az USA-adminisztráció felfüggesztette a dollár aranyra váltási kötelezettségét, és felszámolta a Bretton Woods-rendszert, ezzel egy világméretű nagy inflációs hullámot indított el. Ez alól akarták kivonni magukat az Európai Közösség vezető testületei. Beve­zették az ún. valutakígyót, s ezt 1979-re „európai monetáris rendszerré” fejlesztették, amelynek vezető valutája gyakorlatilag a német márka lett. Azáltal, hogy egymáshoz kötött valutaárfolyamokat vezettek be, stabili­zálni akarták a német-francia szövetségen alapuló európai integrációs folyamatot, és valutapolitikai ellenpólust kívántak kiépíteni.

Ez a stratégiai célkitűzés magas árat követelt a tagországok alsóbb osztályaitól és rétegeitől. Mivel az új átváltási rendszerrel együtt nem egységesítették a munkafeltételeket, nem harmonizálták a társadalom-és gazdaságpolitikát, és a politikai rendszert sem építették át az európai föderáció irányába, ez súlyos fejlődési zavarokhoz vezetett. A fizetési mér­legek egyensúlyukat vesztették. Ám az Európai Közösség tagállamai csak részben voltak képesek egymással szembeni deficitjeiket és többleteiket a monetáris politika eszközeivel kiegyenlíteni. Ennek következtében a kevésbé versenyképes országok egyre inkább átváltottak egy megszorító szociál- és költségvetési politikára. A szociális keynesianizmus korát a bércsökkentéseknek, a szociális kiadások leépítésének és a köztulajdon privatizációjának radikális piaci stratégiája váltotta fel.

Miután az NDK-t a Német Szövetségi Köztársasághoz csatolták, Németország végleg Európa domináns gazdasági nemzetévé nőtte ki magát. A maastrichti szerződés konvergenciakritériumai valamennyi tagországot merev költségvetési és kamatpolitikára kényszerítették. Az 1998-ban alapított Európai Központi Bank működésében teljes mérték­ben a Bundesbankot (Német Szövetségi Bankot) követte, és magát hoz­zá hasonlóan a korlátozó pénzmennyiség- és árpolitika mellett kötelezte el. A röviddel később bevezetett egységes valuta az Európai Uniót hard currency (keményvaluta-) rezsimmé változtatta, amely Európa központi térségének versenyképes nemzetgazdaságait juttatta előnyhöz a peri­féria országaival szemben.

E keretfeltételek mellett mindenekelőtt Németország radikalizálta a maga 1950-es évek óta gyakorolt neomerkantilista irányultságát. Export­orientált alacsonybér-politikára váltott. Az ebből eredő exportár-dömping kiszolgáltatottjai leginkább az Európai Unió periferikus országai voltak. A Németországot körülvevő centrumországok neomerkantilizmusa strukturális egyensúlytalanságok kialakulásához vezetett, amelyeket az EU-szerződések korlátozó keretfeltételei állandósítottak.

A monetáris uniónak ez a hibás működése a világgazdasági válság révén könyörtelenül lelepleződött. A periféria országai mély depresszióba estek, amely a mai napig tart. Velük szemben a centrum­országokban rövid stabilizációs folyamatra került sor, ám ez időközben szintén stag­nálásra váltott. Ezekre a negatív makrogazdasági folyamatokra a Német­ország dominálta EU-t irányító testületek válságélező intézkedésekkel reagáltak. Még intenzívebben folytatták restrikciós politikájukat, és a Nemzetközi Valutaalappal együtt (a „trojka” égisze alatt) olyan megszo­rító programokat kényszerítettek a periféria országaira, amely tömeges munkanélküliséghez, drasztikus elszegényedési folyamatokhoz és széles társadalmi rétegek demoralizálódásához vezetett. A megtakarítási dik­tátumokkal párhuzamosan indított stabilizációs intézkedések (Európai Stabilitási Mechanizmus stb.) pedig azt szolgálják, hogy állandósítsák az alávetett osztályok kizsákmányolását az állami és magánhitelezők hasznának biztosítására. Egyoldalú médiapropaganda segítségével a válság tüneteit – legfőképpen az állam növekvő adósságát – a válság okává értelmezik át, hogy ezzel igazolják az alulról fölfelé történő radikális újraelosztás folyamatát.

Hogy történhetett meg?

Felvetődik a kérdés, miként alakulhatott mindez ilyen katasztrofális mó­don? Szerintünk lényegében két lehetséges magyarázat fogalmazható meg. Az első szerint a centrumországokban gyakorolt neomerkantilista, exportorientált és alacsonybér-politika azért nyert prioritást, mert Európa ezzel egyidejűleg imperialista szuperhatalommá emelkedett fel. Itt minde­nekelőtt az 1990-1991-es stratégiai időablak volt döntő jelentőségű. Ami­kor 1990-ben az NDK-t a Német Szövetségi Köztársasághoz csatolták, ez az esemény meghatározóbb volt a Szovjetunió és a KGST-országok tömbjének bukásában, mint a közép- és délkelet-európai országokban egyidejűleg végbement átalakulás. A hatalmi vákuumba való haladék­talan behatolás során az EU vezető testületei eleinte csak a statiszta szerepét játszották; az azonnali radikális „sokkterápia” mindenekelőtt az USA és Nagy-Britannia befolyása alatt került végrehajtásra. Ezt követően azonban az EU vezető testületei voltak soron: az ekkor kezdődő keleti terjeszkedés során Európa magjának pénzügyi konszernjei és nagyvál­lalkozásai kerítették ellenőrzésük alá a területet.

Ez a folyamat ismétlődött meg a Balkánon az 1990-es években. Az 1973 és 1982 közötti világgazdasági válság a jugoszláv föderációban végletesen felfokozott egyenlőtlenségekhez és kemény társadalmi és politikai konfliktusokhoz vezetett, amelyek egyre erősödő etnopolitikai függetlenségi mozgalmakba, végül pedig kegyetlen polgárháborúba csaptak át. Itt Németország és Ausztria az elszakadók oldalára állt, és hamarosan maguk mellé állították az EU-irányítást. Ahelyett, hogy a drá­mai fejleményeket semleges segélyprogramokkal csillapítani próbálták volna, olajat öntöttek a tűzre, és részt vettek az 1999-es jugoszláv föde­ráció elleni NATO-háborúban. A háború néhány hónap alatt a jugoszláv föderáció vereségével végződött, amely egy sor etnikailag „megtisztított” kisállamra bomlott fel. Most már Délkelet-Európát is be lehetett vonni az Európai Unió hatáskörébe . Az EU európai szuperhatalommá lépett elő, „vándorló határokkal”, melyeket az 1990-es évektől egyre erőseb­ben kezdett őrizni, és melyeket mind átjárhatatlanabbá igyekezett tenni (Schengen-határok), hogy távol tartsa a menekülteket és a munkát ke­reső migránsokat.

A másik lehetséges magyarázat az intézményi-politikai szinten belüli gyökeres átalakulásokra hivatkozik, amelyek hatására az EU tagországaiban megvalósulhatott a deflációs alacsonybér-politikára történő átmenet, a szociális jóléti rendszer leépítése és a közjavaknak a tőketulajdonosok irányítása alá helyezése. Ez a folyamat végső soron csak azért volt lehetséges, mert mellé állt egy olyan pártspektrum is, amely egykor a baloldalhoz tartozott. Az intézményes baloldal fontos áramlatai – a szociáldemokrácia, az euro­kommunisták és a zöld pár­tok – maguk is részt vettek e folyamat kiépítésében. A kurzusváltást a szociális keynesianiz­musból a társadalom radikális piaci formáció­jának doktrínáiba először Dél-Európa szociáldemokrata pártjai vitték végbe. Majd a dél-európai euro­kommunisták távolodtak el ezeknek az éveknek a munkásharcaitól és társadalmi mozgalmaitól, s kezdték támogatni saját nemzeteik megszorításokkal történő konszolidációját. Alig egy évtizeddel később az új társadalmi mozgalmakból kinőtt zöld pártoknál is végbement ez a fordulat. Végül az új évezred kezdetére a centrum­országok szociáldemokrata pártjai – leginkább a német szoci­áldemokraták és a Margaret Thatcher irányában elkötelezett brit Labour Party – is elkezdték követni a kapitalista restrukturálódás európai útjának új általános irányvonalát.

Ez a radikális piaci restauráció pusztító következményekkel járt. Elő­ször, minthogy részt vállalt benne az intézményesült baloldal is, súlyos károkat okozott az európai társadalmak társadalomkritikus spektrumá­nak, amely csak most kezd magához térni. Másodszor azzal járt, hogy az EU-tagországok társadalmának kétharmada elvesztette politikai képviseletét a közvetett demokráciában, a reprezentatív parlamentáris struktúrák politikai osztályaikkal együtt pedig nagymértékben elvesz­tették társadalmi legitimációs alapjaikat. Harmadszor pedig lehetővé vált az uralkodó elit konzervatív szárnya számára, hogy magát az uralmi rend „mérsékeltebb” változataként állítsa be, mivel a gazdasági restauráció lényeges mértékben az egykori baloldali pártok segédleté­vel ment végbe. Populista színjátékkal a maguk oldalára állították az alsó osztályok egyes részeit, már amennyiben ezek nem szaladtak át azonnal a hipernacionalista, fasisztoid szervezetekhez és váltak olykor jelentékeny tömegben híveikké. Ezt követően nehézzé vált a politikai intézményeknél akár csak megközelítőleg különbséget tenni „bal- és jobboldal” között.

Mit tehetünk?

A megszorító programoknak a politikai intézményekre gyakorolt drámai hatása elsőrendű fontosságúvá tette a kérdést: milyen életképes alter­natívák kínálkoznak?

Először vegyük szemügyre, hogy a – főleg az eurózóna perifériájának országaiban bevezetett – megszorító programok keresztülvitele óta milyen viták folytak az alternatívákról. Ezek leginkább három koncepció körül forogtak:

Elsőként az egyes országok (Görögország, Olaszország stb.) kilépése az eurózónából és az Európai Unióból, a nemzeti fizetőeszköz újbóli bevezetése, a bankok államosítása és egy nemzeti újjáépítési program beindítása.

Másodikként a megszorító programok leállítása, adósságmoratórium kihirdetése, a pénzügyi szektor államosítása és tárgyalások megkezdése az adósságok jelentős mértékű elengedéséről anélkül, hogy ezzel egy­idejűleg ki kellene lépni az eurózónából. Ezt a koncepciót mindenekelőtt a görögországi radikális baloldali koalíció (Syriza) képviseli.

Harmadikként a mediterrán tagországok együttes kilépése az eurózónából, új tömbvaluta bevezetése és a déli térség kiépítése politikai alapokon nyugvó gazdasági unióvá.

Meglátásunk szerint e három javaslat mindegyike erős hátrányokkal és komoly veszélyekkel jár. Az egyedüli kilépés az eurózónából „baloldali sokkterápia” lenne: a nemzetközi elszigeteltség miatt a legrövidebb időn belül gazdasági összeomláshoz, éhségkatasztrófákhoz, és a fejlődő országok csoportjába történő lecsúszáshoz vezetne. A Syriza-koncepció pedig nem tűnik számunkra reálisnak: egy periferiális nemzetgazdaság képtelen egymaga keresztülvinni érdekeit az EU vezető testületeinek a központi térség támogatta diktátumaival szemben. A Canossa-járás elkerülhetetlenné válna. Hogy ezt megspórolja pártjának, sok Syriza­-szimpatizáns maradt távol az utolsó parlamenti választásokról. Ám sze­rintünk egy mediterrán tömb sem rendelkezne a szükséges gazdasági politikai potenciállal, hogy a nemzetközi elszigeteltség és konkurencia ellenében középtávon talpon maradjon.

Jellemző módon a központi térségben is léteznek ilyenfajta elgondo­lások. Ott azonban ezeket az intézményi rendszer nemzeti-konzervatív szárnyai képviselik. Szándékaik ellentétesek, ám a javasolt valutapolitikai intézkedések tükörképei egymásnak.

Ezekkel ellentétben hogyan nézhetne ki egy hihető koncepció? Egy ilyennek felfogásunk szerint négy döntő követelménynek kell eleget tennie. Először is szem előtt kell tartania, hogy az EU sok országában tömeges társadalmi ellenállás alakult ki és állandósult az ellen, hogy a válság költségeit az alsóbb osztályokra terhelik. Másodszor igazságosan kell kezelnie az alávetett osztályok rétegeinek – a dolgozó osztályoknak és az alsó középrétegeknek – minden anyagi érdekét. Harmadszor

„meghatározó reformokat” kell javasolnia a társadalmi, gazdasági és kulturális élet összes területén, s ezeket egybe kell kötnie Európa fö­deratív demokratizálásával. Negyedszer pedig kapcsolódási pontokat kell létrehoznia a világon átívelő társadalmi mozgalmakkal, hogy véget vessen az eurocentrikus hatalmi politika korszakának. Csak amennyiben mind e négy feltételnek megfelel a koncepció, akkor jutunk el hitelt ér­demlő alternatívához, amely megtöri a társadalmi ellenállással szembeni blokádot, és radikális fordulatot indít el.

A következőkben felvázoljuk egy olyan lehetséges akcióprogram sarokpontjait, amely a tömeges társadalmi ellenállás önvédelmi célkitű­zéseiből indul ki, tehát feltételezi, hogy leállnak a megszorító programok, adósságmoratóriumra kerül sor és megindulnak az első segélyakciók az elhatalmasodó tömeges elszegényedés megszüntetésére.

1. Intézkedések az Európán belüli egyensúlytalanságok és az euró válsá­gának megszüntetésére: egy meghatározandó eladósodási hányad fölött a köz- és magánszféra összes adósságának átvezetése egy európai törlesztési alapba, hogy jelentős mértékű adósságelengedésre kerül­hessen sor a hitelezők terhére. Egységes eurókötvények kibocsátása az Európai Központi Bank részéről. Az Európai Stabilitási Mechanizmus átalakítása európai klíringrendszerré, amelybe az országok befizetik folyó fizetési mérlegük többletének jelentős részét. Miután meghozták ezeket az égetően sürgős intézkedéseket, az Európán belüli strukturális egyensúlytalanságok a következőkben felvázolt sarokpontok következ­tében anélkül fognak megszűnni, hogy szükség lenne bármilyen további beavatkozásra. Az európai egységes valuta manapság oly forrón vitatott problémája is jelentőségét veszti, mert az visszafejlődik puszta elszámo­lási és fizetési eszközzé.

2. A munkakörülmények, munkaidő és munkadíjak egységesítése európai szinten: a munkatempó és munkaritmus lassítása. A munkaidő radikális csökkentése a teljes bér megtartása mellett. A bérezési és fizetési olló tágulásának visszafordítása 1:10 arányra, később pedig 1:5-re, egyidejűleg a minimálbér emelésével és a lineáris béremelés bevezetésével.

3. A szociális biztonság és méltóság visszaállítása: első lépésekként az általános (mindenki számára elérhető) betegbiztosítás bevezetése, a szociális segély és öregségi nyugdíj felemelése egész Európában. Innen kiindulva az általános szociális alapjövedelem kiépítése, amelybe bevonandók a helyi és regionális önkormányzatok.

4. A társadalmi vagyon visszaosztása fentről le: a tőkejövedelmekre kivetett adók jelentős megemelése, a vagyonadó újbóli életbeléptetése egész Európában, az öröklés progresszív megadóztatása, a milliós örök­ségek átalakítása kommunális szinten létrehozott kulturális és szociális alapokká, a jövedelemadók felső harmadának markáns megemelése és a – valamennyi tőkepiacra kivetendő – tranzakciós adó tartós bevezetése.

5. A tőke kimenekítésének tilalma és a befektetések társadalmasítása: az átalakulás első fázisában a tőkemozgások ellenőrzésének bevezeté­se, valamennyi stratégiai kulcsszektor – nagybankok, médiakonszernek, a teljes gazdaságra kiható kulcsfontosságú területek mint az információs és kommunikációs technológia, az energiaellátás és a szállítás -, vala­mint az exportszektor összes multinacionális szinten működő vállalkozá­sának társadalmasítása. Ezt követően a teljes gazdaság decentralizálása és regionalizálása és társadalmi önigazgatás alá helyezésére.

6. A közjavak visszavétele köztulajdonba: az összes infrastrukturális és ellátórendszer társadalmasítása a helyi önkormányzatok és az önkor­mányzati társulások szintjén, az egészségügyi ellátás, a kórházak és az oktatásügy települési szintű fennhatóság alá helyezése. Az internet, a digi­tális médiák és minden tudományos-technikai innováció társadalmasítása.

7. A nemek egyenlősége: az új nőmozgalom elmúlt évtizedekben ki­harcolt sikerei a válság kitörése óta veszélybe kerültek a férfiak körében fokozódó agresszivitás, a szexuális kizsákmányolás és a családon belüli erőszak növekedése miatt. Ezért határozott intézkedésekre van szükség. Javaslatunk szerint először is azoknak a foglalkozási területeknek az anyagi és ezáltal társadalmi felértékelésére kell összpontosítani, ahol mind a mai napig nők dolgoznak többségben (fizetetlen és alulfizetett újratermelés). Innen el kell jutni a társadalmi, gazdasági politikai és kultu­rális élet minden területén a nőkkel szemben az egyenlő elbánás elvének érvényesítéséig, és ezt visszafordíthatatlanná kell tenni.

8. A környezetvédelmi politika megerősítése és elmélyítése: a kudarcot vallott liberális piaci szabályzórendszer (kibocsátás-kereskedelem stb.) helyettesítése a természeti tartalékok felhasználásának valamennyi származékos ökológiai költségét figyelembe vevő vállalati és nemzet­gazdasági költségszámítással. Emellett minden termelő- és reproduk­ciós folyamat ökologikus átalakításának felgyorsítása, mindenekelőtt a mezőgazdaságban és az állattartásban. A szállított mennyiség és az energiafelhasználás visszafogása lassítás és regionalizálás segítségével.

9. A schengeni határrendszer felszámolása: a határrendszert hala­déktalanul fel kell számolni, paramilitáris infrastruktúráját („Frontex”) és adatbankrendszerét meg kell szüntetni. Ezzel párhuzamosan fel kell oszlatni minden olyan ezzel összefüggő Európán belüli intézményt, amely a menekült és migrációs mozgások diszkriminációját és elrettentését szolgálja (internáló táborok, a mozgás szabadságának korlátozása stb.).

Ezen akcióprogram sarokpontjainak természetesen kapcsolódniuk kell a politika színteréhez: csak egy új politikai alkotmány biztosíthatja számára a szükséges koherenciát. Itt, véleményünk szerint, egyedül poszt-nem­zetállami kezdeményezés jöhet szóba. Nem nőhet ki az Európai Unió struktúráiból, mert az EU a nemzetállamok hierarchikusan koordinált csoportját képviseli, és nem rendelkezik elégséges társadalmi legitimá­cióval. A mi modellünk ezzel szemben a közvetlen demokrácia elveit tartja szem előtt, amely túllép a parlamentáris pártrendszer hiányosságain, s elkötelezett az egyetemes és társadalmi szinten gyakorolt léthez való jog és az emberi jogok normái iránt. Ezen túlmenően ennek a modellnek számításba kell vennie az öreg kontinens történelmileg kialakult kulturális sokféleségét. Ezért mi egy Európai Szövetségi Köztársaságot javaslunk, amelyben feloldódnak az eddigi tagállamok. Bázisdemokrata definiáltsá­gából következően alulról felfelé építkezik. Benne négy összekapcso­lódó működési szint lenne megkülönböztethető: települések, illetőleg települési társulások, kantonok, régiók – Balkán, Kelet-Közép-Európa, földközi-tengeri térség stb. – és maga a föderáció. E négy szint között kerülnek elosztásra a közbevételek, kijelölt fontosságuk szerint. Itt garan­tálni kell, hogy a forrásokat elsődlegesen a demokratikus önkormányzat szempontjából különösen fontos alsóbb működési szintekre utalják, és egyúttal biztosítani kell, hogy a föderáció tartósan lemond a klasszikus imperialista és nemzetállami hatalmi emblémákról mint a hadsereg, mi­litarista-ipari komplexumok, agresszív külpolitika stb. Ezen túlmenően a szövetségi alkotmányban rögzíteni kellene az általános leszerelésre és békére vonatkozó kötelezettséget.

Ennek az akcióprogramnak csak akkor van esélye, ha bekerül a társadalmi ellenállásnak valamint az alternatív gazdaság bontakozó szektorainak konkrét tanulási folyamataiba, és az ott nyert tapasztalatok alapján állandóan korrigálják és fejlesztik. Ehhez olyan társadalmi kezde­ményezések szükségeltetnek, amelyek nem a politikai pártok irányába orientálódnak, és nem tartanak igényt bármifajta avantgárd szerepre. Sokkal inkább olyan hálózatra van szükség, melyet önmeghatározó és önmaga iránt elkötelezetten cselekvő kezdeményezések alkotnak, s ezek az akcióprogram alapján és szellemében működnek, s Európa minden régiójában Egyenlőségelvű Európa Társaságot alapítanak. Felszólítjuk a társadalmi ellenállás aktivistáit, az alternatív gazdaság protagonistáit, a szakszervezetek és pártok baloldali ellenzéki áramlatának képviselőit valamint Európa kritikusan elkötelezett értelmiségét, hogy támogassa szóval és tettel ezt a kezdeményezést.

Az antifasiszta ellenállás európai hagyatéka

Ezek a javaslatok nem egyedülállók és nem is előzmény nélkül valók. Nagyon is kapcsolódnak több olyan baloldali szocialista ellenálló csoport programadó nyilatkozataihoz, amelyek az 1940-es évek elején szakítot­tak a nemzetállam romboló hatású normarendszerével, és egy Európai Szövetségi Köztársaság mellett érvelnek. Magától értetődő, hogy nem kapcsolódhatunk töretlenül vízióikhoz – ehhez a világ és Európa az utóbbi 70 évben túl nagyot változott. De bizton kiindulhatunk abból, hogy a mai Európa a maga elnyomorodási folyamataival és autoritárius struktúráival merő ellentéte mindannak, amiért ezek az ellenálló csoportok annak idején felvették a harcot a fasizmussal és a németek uralta Európával. Mi ehhez a hagyatékhoz kapcsolódunk, és megkísérlünk új életet tölteni belé.

2013. május

Fordította: Kerényi Gábor

A mellékletet szerző jogi megfontolásból nem tötjük fel a honlapra, de e számunk melléklettel együtt megrendelhető.