„A LETSystem (Local exchange trading system – helyi cserekereske­delmi rendszer) olyan elképzelésnek tűnik, amelyre megértek a fel­tételek. Globális krach ide vagy oda, a helyi közösségek rengeteget nyerhetnek, ha létrehozzák saját rendszereiket. Ezek lehetővé teszik a visszatérést egy olyan közösség értékeihez, ahol mindenki törődik a másikkal és segítjük egymást. Lehetővé teszik a helyiek számára képességeik fejlesztését, hogy új helyi kapcsolatokat teremtsenek, és anélkül boldoguljanak, hogy »rendes állást« kellene vállalniuk. Lökés adnak a recesszió és munkanélküliség sújtotta helyi gazdaság vitalitásának, és biztos alapot a helyi gazdaság önbizalmának és fenntarthatóságának. Krach esetén egy virágzó helyi LETSystem lehetővé eszi a közösség számára, hogy átvitorlázzon a viharon. A LETSystem a szeretet gazdaságának fontos eleme, amely a gaz­daság egyetlen formája kell hogy legyen egy sebezhető, szeretett bolygón.” (Dauncey 1988, 69)

Bár az 1987-es brit tőzsdekrach nem hozott pénzügyi összeomlást, számos olyan válság robbant ki Kelet-Ázsiában, Oroszországban és Latin-Amerikában, amelyek milliókat döntöttek nyomorba. Argentína az 1990-es évek folyamán olyan mértékű privatizáción és dereguláción ment keresztül, hogy a világ egyik leginkább szabályozott gazdaságából a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által preferált strukturális átalakítások kirakatországává vált. A reformoknak persze megvolt az áruk. A jelentős méretű közszféra átalakítása magas munkanélküliséget eredményezett, miközben 1994 és 1996 között a GDP 7,6 százalékkal csökkent, és az adósságot növelte, hogy a pezó árfolyamát irreális módon a dollárhoz „rögzítették”. Bár az 1990-es évek végén a gazdaság ismét fellendült, de 2000 áprilisában az USA gazdasága ismét recesszióba fordult, és Ar­gentínából komoly tőkéket menekítettek ki, mivel sokan úgy látták, hogy az árfolyamrögzítés következtében az USA problémái átterjednek majd délre is. 2001-re az argentin gazdaság mély válságban volt.

Argentínában a válság hatására az emberek egyre nagyobbat csa­lódtak a kormányban, amelyet mindinkább korruptnak és tehetetlennek láttak – ez tükröződött a 2001. októberi félidős választásokon leadott négymillió érvénytelen szavazatban. Az események 2001. december végén három nap alatt tetőztek. Kisbetétesek, nyugdíjasok, munkanél­küliek és alulfoglalkoztatottak tömegei gyűltek össze a Plaza de Mayón Buenos Aires központjában, lábasokkal és fedőkkel zajongva, motorjaikat túráztatva és petárdákat hajigálva. Haragjuk közvetlen oka az volt, hogy a kormányzat befagyasztotta számláikat – ez volt a coralito -, mivel két­ségbeesetten igyekezett, hogy el nem maradjon az IMF felé esedékes hiteltörlesztéssel, és ezt látta az egyetlen járható útnak.

Az argentin gazdaság akkor omlott össze, amikor az árfolyamrögzítést minden különösebb teketória nélkül feloldották, és a betétesek, akik ad­dig abban a tudatban éltek, hogy megtakarításaik az amerikai dollárral egyenértékű valutában vannak, rádöbbentek, hogy a betétek értéke egy csapásra negyedére csökkent (Halevi 2002; Rock 2002). A coralito eredményeként az emberek maximum havi háromszáz pezót hívhattak le számláikról, ami a megélhetéshez sem volt elegendő. 2002 első három hónapjában az argentin GDP 16,3 százalékot zuhant, az ipari termelés volumene 20 százalékot. A felmérések szerint az argentinok mintegy 20 százaléka „súlyos” nyomorban élt, ami a vidéki tartományokban éhínséget jelentett; 52 százalék, vagyis 19 millió ember volt szegény; a munkanélküliség 20 százalékos volt, az alulfoglalkoztatottság 23 százalékos. 2002 folyamán az immár versenyképes, leértékelt pezóval a háta mögött a gazdaság lassan, kínlódva elkezdett magához térni, ám millióknak kellett megbirkózniuk a válság hatásaival, és új utakat találni megélhetésükhöz.

Voltak, akik szemében ez csak egy újabb olyan pénzügyi válság volt, amire a kapitalizmus hajlamos, és amiből képes is magához térni. Mások számára viszont lehetőséget jelentett arra, hogy az elbukott kapitalista rendszer csontjain újfajta gazdaságot építsenek ki (Harman 2002; „IM” 2002; Aufheben 2003; López Levy 2004; North és Huber 2004). Az argen­tinok elfoglalták a bezárt üzemeket, eltorlaszolták az utakat (Dinerstein 2001; Petras 2002), helyi gyűléseket hívtak össze (Dinerstein 2002, 2003), és milliók kezdtek olyan mértékű csereberélésbe, barterbe, hogy egy időre úgy tűnt, mintha valóban egy olyan gazdaságot építenének, amely a nem kapitalista, szabad gazdasági kapcsolatokon alapul – és amelyről mások legfeljebb álmodoztak. Nem a nagybetűs Rendszert próbálták megváltoztatni, vagy a hatalmat magukhoz ragadni, hanem igyekeztek kiszállni a kudarcot vallott kapitalizmusból. Ahogy Gibson-Graham is rámutatott, az argentinok nem várakoztak a forradalomra

– hanem csinálták, de nem úgy, hogy megostromolták a Casa Rosadát, az elnöki palotát (Holloway 2002). Amennyiben ez igaz, akkor Marx té­vedett, mikor az efféle mozgalmakat a kollektív cselekvéstől való egyéni visszahúzódásnak tekintette, ám a jobboldalnak bizonyos mértékig igaza van, hogy az alternatív kiegészítő valutákat saját neoliberális forgató­könyvével homlokegyenest ellenkező jelenségeknek látja. Argentína esettanulmányként szolgál számunkra az alternatív valuták nagyléptékű felhasználására. Vajon mennyire működött?

Argentína cserehálózatai

Argentína cserehálózatai 1997-ben alakultak kis Bernalban, Buenos Aires rozsdaette ipari negyedében, egy olyan időszakban, mikor sok ezren szenvedték meg a túlzottan restriktív költségvetési politikát és – az átszervezések miatt – munkahelyük elvesztését (De Meulinaire 1999; Pearson 2003; Powell 2002). Egy környezetvédelmi NGO, a Programma de Autosuficiencia Regional (az önellátás regionális programja, PAR) környezetvédelmi megoldásokat keresett az átszervezések következ­tében növekvő szegénységgel és munkanélküliséggel szemben, abban reménykedve, hogy azok talán jobb megélhetést kínálnak, mint a piac (Primavera et al. 1998). Az eredeti projekt húsz szomszédra terjedt ki, és olyan „kreditcédulák” kibocsátására alapozták, amelyek a New York állam északi részében indított Ithaca Hours programot modellül véve a kereskedést egyszerűsítették le (Glover 1995). Az alapítók így foglalták össze céljaikat:

„Alapvetésünk, hogy a cserehálózatok képesek újjáformálni a piacot; nem csupán azáltal, hogy visszaintegrálják a globalizáció miatt kiszo­rult embereket, hanem – ezen túl – olyanokat is képesek beintegrálni, akik korábban sosem voltak e piac részei. Úgy hisszük, hogy ezt az új piacot nem a formális piaccal szemben kell létrehozni, hanem inkább olyan módon kell fejleszteni, hogy csatlakozhassunk ahhoz, különféle ritmusokban és formákban, amennyiben úgy döntünk. Ab­ban is hiszünk, hogy nem szembeszegülnünk kell a kormányzattal, hanem inkább abbéli képességeinket fejleszteni, hogy a kormánnyal együttműködve építsünk ki egy egyenlőségen és szolidaritáson nyugvó demokratikus életet a versenyen és a kirekesztésen alapuló helyett. Végül pedig hisszük, hogy a cserehálózatok képesek arra, hogy a kártyákat újrakeverve egy új társadalmi játszmába kezdje­nek.” (Primavera et al. 1998)

1997 és 2000 között a barter éppoly gyorsan terjedt Argentína-szer-te, mint maga a válság. A cserehálózatok olyan struktúrákon keresztül szerveződtek, amelyeket Ramada (2001) „zűrrendesnek” (chaordic) vagy nyalábszerűnek nevez – ezek földrajzilag, de nem vertikálisan szerve­sülő „csomópontokból” épülnek fel. Ezek a csomópontok a piacok, ahol a kereskedni akarók (a prosumidores, a „termasztók” – a termelő és a fogyasztó szó összevonásából, ahogy Alvin Toffler nyomán elnevezték őket) összetalálkoztak, jellemző módon egy-egy templomban, használa­ton kívüli üzemcsarnokban, parkolóban vagy éppen baseballpályán, he­tente egy bizonyos napon. Az itt összegyűlő termasztók créditos, vagyis kreditek – alapvetően kuponok – közvetítésével kereskedtek egymással.

A csomópontokon halmozódtak fel a méztől csurgó lépek, húsos piték, palacsinták és pizzák, a zöldségek és gyümölcsök, lekvárok, bor és ecet, kenyerek és kalácsok és sütemények, cipők, samponok, zubbonyok és hálóingek, fodrászok és manikűrösök; valamint az obligát kávékimérés, szambazenekar és hirdetőtábla – és az állandó, lüktető vita és alkudo­zás. Volt, ahol pár százan látogatták a néhány tíz bódét, másutt ezrek is megfordultak a standok százai között bóklászva. A szervezők szerint 2001-re Argentína 4500 piacán félmilliónyi ember mintegy 600 millió kreditet forgatott meg (Norman 2002). Pontos adatokat nem ismerünk.

A tömegközlekedés segítségével az argentinok keresztül-kasul utaz­gathattak a városban, a külvárosok hallgatólagosan megtűrt bódételepei között, vidékre vagy egy másik városba, hogy annyi csomópontot ke­ressenek fel, amennyit csak tudnak. Aki hozzáfért a kreditrendszerhez, biztosan nem éhezett, ami nem mondható el rengeteg emberről, akik az ország távol eső, indiánok lakta, elnyomorodott területein éltek, közel a bolíviai határhoz. Következésképpen sokan akár órákig is sorban álltak, hogy bejussanak a piacokra, és bizonyos távolságra el is utaztak, ha kel­lett. Az emberek szomszédjaikkal vagy akár a helyi templom segítségével kialakíthatták saját csomópontjukat, kinyomtathatták saját valutájukat, és elfogadtathatták magukat a környező csomópontokkal. Némelyik csomópontot szigorúan irányították, és csak saját tagjaiknak engedé­lyezték a kereskedést, míg mások nyitottabbnak, kevésbé formalizáltnak bizonyultak. Volt, ahol kölcsönösen elfogadták egymás kreditjeit, másutt nem. Ám nem volt semmiféle központi ellenőrzés vagy adminisztráció, és semmi sem akadályozta meg egy óriási ország lakosait abban, hogy akár a legtávolabb élő árustól is vásároljanak, amennyiben az hajlandó volt kreditjeiket elfogadni.

Igen lényegesek azok a kulturális és társadalom-földrajzi vetületek és viszonyok, amelyek közepette a trueque (a barter) működött. Négytípusú cserehálózatot különíthetünk el – mindegyik azon igyekezett, hogy va­lamiféle rendet vigyen egy figyelemreméltóan sokszínű jelenségbe, és igen eltérően viszonyultak az alternatív fizetőeszközök mikropolitikájához. A Red Global de Trueque (globális cserehálózat, RGT), amelyet a PAR alapított, egy franchise-rendszeren keresztül működött Argentína-szerte, amelyet Bernalból igazgattak, és bankóikat, az arborlitókat is közpon­tilag nyomták. A Red de Trueque Solidario (szolidaritás cserehálózat, RTS) elsősorban a főváros körül szerveződött (bár országszerte voltak támogatói), saját, helyileg nyomtatott bankóit használta, amelyek néha csereszabatosak voltak más csomópontok papírjaival, néha nem. Az RTS sokkal harcosabban lokalista és alulról szerveződő volt, mint az RGT, heves volt közöttük a vetélkedés. A harmadik típusú hálózatot példázza a Zona Oeste (nyugati zóna) a főváros körüli bódévárosokban. Ezt egy üzletember, Fernando Sampayo vezette, mégpedig igen autokratikus módon – ő saját valutát bocsátott ki, amelyre közismert üzleti tisztessége jelentett a garanciát. Sampayo a hayeki „konzervatív üzletember” meg­testesülése volt. Végül voltak cserehálózatok más városi központokban, különösen Mar del Platában és Mendozában, amelyek földrajzilag is elkülönültek a központtól, és megvoltak a saját helyi jellegzetességeik. Ezek általában az RTS-szel rokonszenveztek, ám igyekeztek kimaradni azokból a belharcokból, amelyek – később látni fogjuk – 2001-ben törtek ki az RGT és az RTS között.

A coralito idején, 2001 decembere és 2002 áprilisa között, mikor az ar­gentinok a szó szoros értelmében nem tudtak hozzájutni a bankszámlái­kon lévő pénzükhöz, a gazdaság lényegében leállt, és millióknak kellett a szűkölködéssel, vagy akár az éhínséggel szembesülni. A PAR a válságra reagálva elegendő cserevalutát nyomott ahhoz, hogy felhasználók milliói­nak igényeit is kielégítse, és azzal érveltek, hogy egy ilyen alapvetően „alulról jövő keynesianizmusban” rövidebb távon figyelmen kívül lehet hagyni az inflációs hatások következményeit. „Kezdőcsomagok” ezreit állították össze, amelyek pezóért megvásárolható krediteket tartalmaztak. Az RTS nem látta, hogy ez miért lenne legitim és felelősségteljes eljárás. Az RTS azzal vádolta az RGT-t, hogy ha pezóért árusítja a krediteket, ak­kor csupán egy „gazdagodj meg gyorsan”-csapattá alakul, akár bármelyik más, a tömegbázistól elszakadó ügyeskedő, harácsoló üzleti kalandor. A PAR egyszerűen úgy látta, hogy egy előre nem látott mértékű válságra reagálnak, és legfeljebb az ügyeletek átláthatósága terén akad némi problémájuk. Akárhogyan is, meg voltak győződve arról, hogy a világ legnagyobb alternatív fizetőeszköz-rendszerének kitalálóiként jogukban áll úgy használni produktumukat, ahogy jónak látják, és összes kritikusuk csupán szűk látókörű, akadékoskodó fogadatlan prókátor.

Az RTS azzal érvelt, hogy a válságra leginkább alulról szerveződő, kisméretű, helyi hálózatokkal lehet válaszolni. A piacot a társadalmilag létrehozott, saját kialakítói által használt fizetőeszköz képes újraformálni, és nem egy olyan alternatív valuta, amelyet valamiféle jóindulatú NGO vagy üzletember gyömöszöl az emberek kezébe: „A társadalmi fizető­eszköz szükségszerűen helyi jellegű, mivel létrehozása nem valamiféle csoport vagy személy döntése, hanem e valuta kialakításának társa­dalmi folyamata – ahol minden résztvevő […] a folyamat valódi aktora, irányítója […] és ők adnak értéket e fizetőeszköznek” (Alberto, mendózai szervező). Az RTS amiatt aggódott, hogy a PAR tevékenysége inflációt gerjeszt és sérülékennyé teszi a hálózatot – vagyis a fizetőeszköz értékét csak közösségi ellenőrzéssel lehet biztosítani, ami biztosítékot jelenthet a bankóprés felelőtlen túljáratásával és a hamisítással szemben. Azt hangsúlyozták, hogy erős közösségi mechanizmusoknak kell fellépniük a heti piacgyűléseken. Ezek biztosíthatják egy olyan reflexív gazdaság kialakulását, ahol a kereskedők megoszthatják és újratermelhetik a kölcsönös segítség értékeit, amelyek előmozdítják a cserét és éberen figyelik az ügyeskedőket és rosszakarókat. Ezeket az értékeket foglalta össze a Buenos Aires-i trueque-újság 2002. márciusi kiadása, amelynek címlapján a karikatúrafigura Jose Solidario (Szolidaritás Józsi) a követ­kező tanácsokat adta az olvasóknak:

– Ne vásárolj krediteket! Ezzel csupán azoknak a gátlástalan embe­reknek a zsebét hizlalod, akik árusítják őket.

– Szolidaritással termelj. Gondold meg, hogy mit tudsz termelni, és miről tudod, hogy másoknak szüksége van rá a csomópontban.

– Szolidaritással oszd meg termékedet. Ne egyetlen termasztónak add el termékeidet. Tedd lehetővé többek számára, hogy hozzáférjenek azokhoz.

– Szolidaritással fogyassz. Csak azt vásárold meg, amire szükséged van, és add meg a lehetőséget más termasztóknak is, hogy megvásá­rolják azt, amit te vásárolsz.

Az RTS ezért azt forszírozta, hogy egy beiktató gyűlésen új tagjai aktívan fogadják be a hálózat „termasztói” értékrendszerét, és vegyék ki (valamely általuk létrehozott áruval) részüket a termelésből, mielőtt első ízben kredithez jutnak – mindezt pedig egy olyan irányítási struk­túra keretében, amely biztosítja a piacok megfelelő és tisztességes működését, ahol minden csoportnak aktív döntési joga van abban, hogy befogadnak-e új csomópontokat a hálózatba, vagy mennyi fizetőesz­közt bocsátanak ki. A közösségi döntés melletti elkötelezettségüknek megfelelően 2002-ben az RTS-csomópontok havonta tartottak országos szintű gyűléseket, hogy tevékenységüket összehangolják. Így például a 2002. áprilisi gyűlést az Entre Ríos tartománybeli Gualiguac városában tartották, és tizennégy régió képviselői vettek részt rajta; voltak, akik olyan messziről érkeztek, mint Mar Del Plata, Salta, Cordoba, Rosario és Chaco. Minden egyes döntés esetén az egyhangú egyetértés és a részvétel fontosságát hangsúlyozták. A PAR ezzel szemben azt hang­súlyozta, hogy mindezek túlságosan kisléptékű választ jelentenek a válság méreteihez képest, és az RTS szervezői saját baloldali politikai elképzeléseiket akarják rákényszeríteni egy olyan kölcsönös segítségen alapuló gazdasági tevékenységre, amelynek politikamentesnek kellene maradnia. A Zona Oeste a barter széles körű használata mellett kardos­kodott, amely kielégítené az óriási igényeket, és egyetértett a kritikával, hogy az RTS elkötelezettsége túlpolitizált, és lelassítja a szükséges fej­lődést. Ugyanakkor avval is egyetértettek, hogy a PAR átláthatatlansága és agresszív kampányolása teret ad azoknak a gyanúsításoknak, hogy a szervezet nyerészkedni akar. A Zona Oeste üzleti alapon működött, és az alapos és átlátható könyvelést tartotta üdvösnek.

A 2002-es év folyamán részben mindkét vélemény igazolódott. Az RGT-nek igaza volt abban, hogy az RTS kisléptékű, LETSystem-jellegű stratégiája túlságosan lassúnak bizonyult, mikor a rettenetes gazdasági körülmények miatt emberek milliói özönlöttek a csomópontokba, és el­söpörték az elkötelezettség kialakítására kitalált processzusokat. Amint arról még részletesebben szólunk, számos csomópont vad, kaotikus hellyé züllött, ahol nyomorgó, kétségbeesett emberek harcoltak egymás ellen, gyakran erőszakosan is, hogy bejussanak a piacra és megszerez­hessék a legjobb árukat. A megdöbbent RTS-szervezők, akik képtelenek voltak beintegrálni a csomópontokba törekvő tömegeket, úgy érezték, hogy egy „szörnyeteget” keltettek életre. Ám az RTS-nek is igaza volt: a milliószámra nyomott kreditek inflálódtak. A PAR központi struktúrájának kaotikus jellege is problémákat okozott, mivel a franchise-rendszer messze nem volt mindig tökéletes. A perónista párt politikai masinériája a PAR kezdőkészleteit megvásárolva minden további nélkül be tudott szivárogni a cserehálózatokba, hogy létrehozza saját klientúrája csomópontjait, és idővel erőszakosan felszámolja a „rivális” RTS csomópontokat. Egy RGT franchise esetében rejtett kamerával rögzítették, hogy lopott cipőket árusítanak, majd az árust börtönbe zárták.

Így, látszólag egyik napról a másikra, a barter hitelessége kataszt­rofálisan meggyengült. 2002 novemberében a Canal 9 csatorna főműsoridőben „leplezte le” azt, amit ők „a nagy barter-botránynak” neveztek. Állításaik szerint a piacokon lopott árukkal kereskedtek, a kre­diteket hamisították, az eladásra kínált élelmiszerek rossz minőségűek voltak. Az RTG aktivistái mindezt a perónista kormányzat politikai táma­dásának tulajdonították; a kormányt aggasztotta, hogy a barter gyengíti Argentína nemzetközi reputációját, és aláássa azt a klientúrahálózatot, amely a Perónista Párt alapjául szolgált (a kliensrendszer részletes leírásához lásd Auyero 2000). Az RTG azt hangsúlyozta, hogy az adott tévécsatorna a perónisták szócsöve, a lopott árukat szervezett bűnban­dák árulják jelöletlen furgonok hátuljából, és hogy a PAR Buenos Aires-i központjában razziázó rendőrök 100 ezer pezót loptak el a szervezet kasszájából. Az RTS szerint azonban ez ostobaság volt – szerintük a PAR maga idézte elő a kreditek inflálódását, számos etikátlan franchise-zal működött együtt, és a tévéseknek igenis igazuk volt, hogy mindezt napvilágra hozták. Ám a vita eredménye végső soron az volt, hogy a barter – mind a négy hálózaté – részesedése zuhanórepülésbe kezdett Argentínában, és hamarosan töredékére (az aktivisták szerint korábbi volumene 10-40 százalékára) zsugorodott. Csomópontok százai szűntek meg.

A barter látványos összeomlása Argentínában bizonyos mértékig azt illusztrálja, hogy van jogosultsága azoknak a lokalista aggodalmaknak, amelyek a fizetőeszközök gazdasági sokféleségét féltik – márpedig ezeket az aggodalmakat az RGT kivételével az összes alternatív fize­tőeszközre alapozó mozgalom osztotta. Azok az RTS-csomópontok, amelyek földrajzilag – vagy mivel nem fogadták be őket – jobban elkü­lönültek a szövetségektől, jobban viselték a sokkot, és 2002 novembere után történtek is erőfeszítések, hogy a helyi fizetőeszközök sokszínűbb hálózatára alapozva építsék újjá a hálózatokat, amelyek zárt csomó­pontokon alapulnának (vagyis csak a saját fizetőeszközüket fogadnák el). Ugyanakkor viszont a PAR tapasztalatai azt mutatták, hogy a nem lokális jellegű alternatív fizetőeszköz olyan gazdasági jelentőségre jutott, mint semmiféle más modell az 1930-as évek óta, a pusztító gazdasági katasztrófa közepette rengeteg embert tudott életben tartani, sőt talán még a forradalmat is sikeresen megakadályozta (ami kétségkívül ironikus eredmény egy nemkapitalista program esetében). És mindez részben a PAR hatékony franchise-felfogásának volt köszönhető. A PAR előre gyártott fizetőeszköz-programmal látta el az embereket, a csomópontok elérhető teret adtak a kereskedés leegyszerűsítéséhez, és a pénz alter­natív formáinak koncepcióját könnyen elfogadták egy olyan országban, ahol a korábbi inflációs tapasztalatok és politikai bizonytalanságok miatt az emberek hozzászoktak már a pénz változásaihoz. Amint arra Ingham (2004, 165-4) is rámutat, Argentínában nem volt rendesen megalapozva a pénzkibocsátás állami monopóliuma, és az argentinok számára nem volt újdonság, hogy hiperinflációs időszakokban unortodox eszközökhöz folyamodnak. Ám van még lényeges szempont. A barter argentínai sikere részben annak is betudható, hogy sikerült a krediteket nagyobb régiókra is kiterjeszteni, illetve az utazgatással nagyobb piacokat létrehozni (North 2005). Ez azt sugallja, hogy a nagyobb léptékek magasabb szintre emelik a kereskedelmet, bár továbbra is azon alapulnak, hogy az extrém méretű válság idején a háztartási jellegű élelmiszer-ellátást nagyobb csoportokra terjesztik ki. A kapitalista piac oly mértékben szétesett, hogy a gyárak is csak a csomópontokban tudták értékesíteni azokat a termékeket, amelyek a szabadpiacon eladhatatlanokká váltak, és ezért a barter­csomópontok – amelyek mindenki számára elérhetőek voltak – komoly piaci tényezővé váltak. Így a válság tetőpontján a bartergazdaság jelentős állásokat hódított meg a termelés területén is, amire első ízben került sor az alternatív fizetőeszközök története során.

A cserehálózatok, mint tömeges megélhetési stratégiák

Argentínában a barter több volt, mint küzdelem az új pénzformákért: olyan milliók számára jelentett működőképes megélhetési stratégiát, akik más módon már nem tudták megélhetésüket biztosítani.

Monica tipikus barter-termasztó. Kora negyvenesként akkor kezdte a bartercsomópontokat látogatni, mikor elveszítette munkáját és depresz-sziós lett. Először óraszíjakat és más hasonló dolgokat árult mindenfelé, amik egykori boltjából megmaradtak. 2002-ben képes volt teljesen fe­dezni megélhetését úgy, hogy napi rendszerességgel három különböző csomópontot is látogatott. Egy anya és lánya fánkot sütött, amit húsz-har­minc perc alatt el is tudtak adni a csomópontokban. 15 kreditért kínálták a fánkok tucatját, és minden hozzávalót a cserepiacon szereztek be. Egy harmadik termasztó csokoládés palacsintát sütött, amihez a rendes piacon szerezte be a hozzávalókat, és csupán a legdrágábbat, a csoko­ládét vásárolta a cserepiacon. Mikor a csomópontban találkoztunk vele, a következőket cipelte éppen haza: három napra elegendő zöldséget, egy borotvát, egy zseblámpát, fokhagymát, 12 szelet pizzát (egy családi étkezésre valót), szörpöt, egy csomag kekszet, vécépapírt, négy citromot (egy hétre elegendőt) – és még maradt is néhány kreditje. A krach előtt, mikor csak szombaton és vasárnap kereste fel a csomópontokat, képes volt az egész heti élelmiszert beszerezni, sőt akár többet is: „Számomra ez olyan volt, mint egy munkahely […] abban az évben többé-kevésbé a cseréből éltem.” Persze azért nem volt ez könnyű élet: hús csupán ritkán került az asztalra. Igen gondosan kellett megszerveznie költségvetését, és egy barátjával afféle rendszert dolgoztak ki rá, hogy miként kutathatják fel a szükséges termékeket a kismillió csomópont kínálatából. A gondos tervezés nélkül „ha nem vagy realista, elvesztél” – mondta. „Nekem jól működött, de az embernek nagyon oda kell figyelnie.”

Sokan vélekedtek hasonlóan. A termasztók szakemberek – fogorvosok, orvosok, akár pszichológusok – szolgáltatásaihoz is olcsón hozzájut­hattak. Ahogy a coralito idején a középosztálybeli háztartások a piacra vitték felesleges ruháikat, háztartási eszközeiket, mindenféle dolgaikat, a szegényebbek olyasmikhez is hozzájutottak, amikhez korábban nem, illetve amiket pezóért még akkor sem tudtak volna megvásárolni. („Olyan dolgokhoz jutottam, amikről korábban nem is álmodtam: egy esőkabát­hoz, márkás cipőkhöz; igazi jólét volt ez számomra.”) És nem csupán a szükségletekről szólt a dolog – sokak számára kifejezett örömöt jelentet­tek ezek a cserepiacok. Buenos Airesben a csomópontok látogatása, a trueque kezdetben „már-már divatossá vált” – szórakozásnak számított végigtallózni a standokat, összefutni az ismerősökkel, venni valami rágcsálnivalót.

A trueque jellemzően olyan gazdaság volt, amelyet elsősorban nők működtettek, és ők is élvezték leginkább. Ennek részben az volt az oka, hogy a válság miatt a háztartások élelmiszer-ellátását leginkább cseré­vel lehetett biztosítani, és ez a munka túlnyomórészt amúgy is a nőkre hárult. A nők azzal érveltek, hogy ők tartják össze a családokat, és bár Argentína manifeszt módon patriarchális ország, valójában a nők vállán nyugszanak az otthon terhei: „Mi, nők vagyunk a vállalkozók; a férfiak szégyenlősebbek.” Más vélemény szerint: „Olyan ez, mint a háborút követő újjáépítés”: a férfiak pánikba esnek és protestálnak, míg tovább­ra is a nők feladata marad, hogy a család rendesen fel legyen öltözve. A csomópontok koordinátorai többnyire nők voltak, és gyakran igen jól végezték ezt a munkát. Ők biztosították, hogy a csomópontokon az em­berek egyaránt legyenek fogyasztók és termelők, a jobb csomópontokon ellenőrizték az élelmiszerek terjesztését, átlátható módon működtették a csomópontokat (különösen fontos volt, hogy el tudjanak számolni az elköltött pénzekkel), vagy éppen várakozási listákat dolgoztak ki, hogy mindenki egyenlő részesedést kapjon. A koordináció alapvető fontossá­gú volt a csomópontok hatékonyságában, és a nők olyan biztos kézzel vették át ezt a feladatot, ami normális körülmények között lehetetlen lett volna a patriarchális Argentínában.

Számos piac kooperatív, támogató környezetet biztosított. Némelyik kicsi volt és otthonos, mások jól irányítottak és hatékonyan szervezet­tek. Volt, ahol táblákra írták ki az aktuális árakat, máshol koordinátorok segítették az embereket és igyekeztek megakadályozni az inflációs árak elszabadulását. A bevezető képzéseken a leendő termasztók megtanul­tak alkudni (elsősorban az árak és a minőség tekintetében), elmondani, hogy mire van szükségük, és tisztába kerülni azzal, hogy másoknak mire van szükségük. Közösségként a termasztók megtanulták, hogy ne tűrjék az inflációs árakat, és vagy maguk lépjenek fel az árdrágítókkal szemben, vagy kérjék a koordinátorok segítségét. Az emberek általában etikusan, egy közösség tagjaiként kereskedtek: „Mi itt mind barátok va­gyunk.” „Olyan az egész, mint egy család.” „Igen, ez egy remek dolog: csak beszélünk és beszélünk; gondolatokat cserélünk és barátságokat kötünk.” Vagy a legfrappánsabb megfogalmazás: Charly, antes que vos viniste nos saludabamos; ahora nos conocemos – Charly, mielőtt idejöttél volna, köszönőviszonyban voltunk; most ismerjük egymást.

Még azok is, akik nem ezeken a piacokon biztosították megélhetésüket, a kooperatív jelleget hangsúlyozták: „Szociológiai szempontból működik; gazdasági szempontból hasznos.” A termasztók úgy érezték „Megéltem a szolidaritást […] itt kiválaszthatod, mit fogyasztasz; máshogy találkozol a dolgokkal; olyan dolgokat vihetsz haza, amik szeretettel készültek.” A piac enyhülést jelentett a válságban: „Olyan volt, mint egy vészkijárat -terápia helyett a piacra jártam.” „Mind ugyanabban a cipőben járunk.” „Ha lenne pénzünk, nem kellene idejárnunk.” „Itt nincs különbség a társadalmi osztályok között.” Úgy látszik hát, akkoriban Argentínában igazolódtak az alternatív fizetőeszközök híveinek reményei: a neoliberalizmus romjain egy jobb gazdasági forma jött létre.

A válságra adott mikropolitikai válasz

A barter egy esélyt adott a válság túlélésére és – ahogy a szervezők látták – egyfajta utat is jelentett, amely mikrohitelekkel, kis üzletek meg­alapozásával, kooperatív fejlődéssel, arányos közös költségvetéssel fejlesztette a helyi, nem exportérdekelt, a lokális szükségletekre ala­pozott termelést, és így kiutat is jelenthetett a válságból. Ez a stratégia bizonyos mértékű szimpátiát keltett a balos orientációjú Buenos Aires-i önkormányzat köreiben is (North és Huber 2004).

Habár sokan nem csupán úgy tekintettek a trueque-re mint ahol szük­ségleteiket biztosíthatják, hanem élvezetes, szolidáris élményt is jelentett számukra, a legtöbb termasztó számára alapvetően kiút volt egy rettene­tes pénzügyi, társadalmi és politikai helyzetből. 2002-ben a termasztók és a csomópontszervezők túlnyomó része szemében a trueque az akut pénzügyi szükségletek terméke volt, nem a politikai meggyőződésé:

„Soha nem ártottuk magunkat a politikába […] A trueque-nek sem­mi köze sem volt a piqueterók vagy a CTA szakszervezetek nagy tüntetéseihez, a Madres de Plaza de Mayóhoz (május téri anyák), vagy hasonló dolgokhoz [.] Ez a szervezet sohasem politizált, és ezt a politikusok is nagyon jól megértették, hiszen rengeteg ember vett részt a Zona Oestében, és ha a trueque tüntetni akart volna, akkor megteheti […] Én személy szerint sohasem tartoztam egyikhez sem ezek közül a mozgalmak közül.” (Fernando, a Zona Oeste egy Buenos Aires-i szervezője)

A válság mélypontján az aktivisták kevésbé a kapitalizmus alternatí­vájának tekintették a bartert, mint segítségnek a középosztály számára, amelyik nem szokott hozzá, hogy önmagáról gondoskodjon, hogy átvé­szelhesse a válságot és új megélhetési formákat alakítson ki magának. A barter szinte afféle játszma volt, a kiskereskedők próbajátéka a piac­gazdasághoz, ám nem a tőkefelhalmozásra, hanem a szükségletekre alapozódott:

„A dolog lényege, hogy megváltozzon az emberek gondolkodása […] alkalmazottból mikrovállalkozást működtető üzletemberré, termelővé váljanak. Mindez a gondolkodás megváltozását jelenti. Arról panasz­kodnak, hogy nincsenek munkahelyek. Én azt válaszolom, nincsenek munkáltatók, de munka, az van […] És van munka, hiszen vannak ki­elégítésre váró szükségletek; és ezek közül van, amit a munkánkkal ki tudunk elégíteni, nemde? A karizmatikus aspektus – megerősíteni egy olyan népesség szellemét, amely munka nélkül maradt […] és az a tudat, hogy ennek nincs alternatívája – működőképesnek bizonyult. Megerősíteni a szellemet; ösztönözni a termelést, a szolgáltatásokat; a reciklált áruk hozzáadott értékét. Bőséget találni ott, ahol más szű-kölködést lát, vagy nem lát egyáltalán semmit sem […] A trueque-ben leginkább a középosztály elszegényedett tagjaival lehet találkozni; ők mások, mint a hagyományos szegények, akik hozzászoktak, hogy mindig újabb forrásokat keressenek. Az elszegényedő középosztály lakásaiban vívja a küzdelmét a telefonszámlákkal, a gázszámlákkal stb.” (Charly, Buenos Aires-i RTS-szervező)

Egy radikálisabb szemszögből Alberto, egy mendózai független hálózat szervezője a termelés új formáit generáló módszernek látja:

„Világosan látjuk […] a társadalmi kirekesztést […] ezt az új jelen­séget, amelyet új termelési rendszerekkel kell megoldanunk […] A foglalkoztatottság egyre inkább csökkent […] és továbbra is csökken. Más szavakkal […] ez egy strukturális probléma. Vagyis az a célunk, hogy a termelés fejlődését generáljuk, ami munkahelyeket generál, és új módon szervezi meg az embereket.”

Alberto szerint az argentin baloldal hagyományosan szembeállította a piacot az állammal, és az államtól várt megoldást. 1989 után azonban, vélte Alberto, ez már nem tekinthető adekvát megoldásnak, és a közös­ség által ellenőrzött és szabályozott piacokra van szükség, amelyek nem a versenyen, hanem a kölcsönösségen alapulnak. Carlos a mendózai Mar-y-Sierras trueque tagja politikai és módszertani elképzeléseiben közelebb áll a hagyományos, fegyelmezett baloldali pártokhoz. Számára a barter eszköz egy cél eléréséhez: ha az emberek gondolkodását nem változtatja meg, akkor semmi értelme. Mar-y-Sierrasban a kereskedőket soc/óknak, társaknak hívják. Carlos szerint a probléma könnyebbik oldala volt megtalálni a kooperáció példáit és megalapozni a megélhetést – ám nehezebb volt példákat találni a valódi kölcsönösségre. A társak erőteljes irányítást, felülről kezdeményezett szervezést igényeltek, míg Carlos inkább a kölcsönösség érzésében mélyen gyökerező önszerveződést preferálná:

„A trueque-ben kezdettől fogva igyekszünk fogékonyságot kialakítani. Mi nem csak annyit várunk a trueque-től, hogy legyen egy piacunk, ahol más pénz forog, mint a kapitalista piacon, és azt szociális pénz­nek titulálhatjuk […], hanem hogy legyen egy csomópontunk, valódi szociális pénzzel; ám a fogékonyságot fejlesztő erőfeszítések dacára ezt nagyon nehéz megértetni az emberekkel – igen kevéssé vagyunk sikeresek e téren […] Az emberek jól elvannak ezzel, de nincs mély meggyőződésük; nincs bennük militancia, vagyis hogy ne csak ismerjék ezeket az eszméket, de tovább is akarják vinni őket […] Nagyon nehéz megértetni velük, hogy mindez nem csak a luxusról meg a gazdasági jólétről szól, hanem a szolidaritásról is; és mindez különösképpen nehéz a gazdasági ínség jelenlegi szorításában.”

Az extrém gazdasági ínségre tett megjegyzés igen fontos.

A megsemmisítő válság

A válság súlyosbodásával a kooperatív és szolidáris gazdaságra törekvő koordinátoroknak és a termasztóknak egyre kevésbé sikerült szabá­lyozniuk az általuk alapított csomópontok működését. Milliók áramlottak a hálózatokba, és az új tagok seregeit már nem lehetett beavatni. Ne­hezükre esett konszenzusos árakat kialkudni, és nem értették a barter működését. Hamar kimerültek az alig, vagy egyáltalán nem szabályozott csomópontok; elárasztották őket az elszegényedett, kétségbeesett vá­sárlók (többé már nem termasztók, hiszen termelni nem termeltek), akik hosszan tallóztak a mindenféle ócskasággal, a középosztálybeli „spóro­lás” kacatjaival borított asztalok között, használtruha hegyek és hasonlók között turkálva. A későn érkezők hatalmas sorokat találtak a bejáratok előtt, és semmi használhatót, mikor végre bejutottak a piacokra. Bent hátrányba kerültek azok, akik jó minőségű árucikkekkel érkeztek a piacra, hiszen árusítás közben nem nézhették át a piacot, hogy beszerezzék saját szükségleteiket, és a jobb árukat azok vitték el, akik semmit sem hoztak magukkal eladni. Rengeteg volt az újdonsült termasztó; ők már nem tudták, hogyan termeljenek, nem voltak meg a hozzávalóik, vagy a szabadpiacon kellett beszerezniük a hozzávalókat az élelmiszerekhez. Alig akadtak olyan tanfolyamok vagy képzési lehetőségek, ahol ezek az emberek fejleszthették volna szakértelmüket, vagy új szakmákat sa­játíthattak volna el. Vagy egyszerűen csak megvásárolták a krediteket. A piacok, úgy látszott, kikerültek minden ellenőrzés alól; a hosszas sorban állás után négyszáz ember zsúfolódott egy 150 főre méretezett helyiségben, és ilyesféle vélemények születtek a csomópontokról: „Ször­nyű volt – sötét, levegőtlen, gyengén felszerelt”; „Vacak és rettenetesen drága”; „Féltem; rengeteg ember, mozdulni, sőt levegőt venni is alig lehetett”; „Az emberek egymásnak estek; megölték egymást egy-egy rongyért vagy némi élelmiszerért”.

A szerző-mozgó vivók csomópontról csomópontra vándoroltak, olcsón vásároltak a tapasztalatlan eladóktól, majd az árucikkeket drágán adták tovább (nem egyszer azoknak az orra előtt, akiktől előbb megvették azokat). A piactereken kívül, az utcán árusítottak. A szervezők rettene­tesen szégyenkeztek: „A legszörnyűbb bűn az, mikor szegény emberek nyerészkednek szegény embereken”; „Mi szolidárisak akartunk lenni, de mindig akadtak beszivárgók”. A barter a szolidaritás gazdaságából kereskedelmi kapcsolattá változott.

Sokak számára, különösen ha a becsődölt középosztályból jöttek, és közülük is főleg a férfiaknak, a trueque egyáltalán nem jelentett már semmiféle örömteli elfoglaltságot. Az „új szegények” – a középosz­tálybeliek – szégyenként, kudarcuk bizonyítékaként élték meg, hogy a csomópontokra kellett járniuk. A középosztályból érkező szakembereknek hiányzott korábbi státuszuk. Így például Susanna pszichiáter volt, férje festő. A nőt frusztrálták a csomópontok. Hosszú ideig mindketten azt termelték, amire a legnagyobb szükség volt – vagyis élelmiszert -, de elegük lett ebből az életmódból. Azzal a szakértelemmel akartak keres­kedni, amit szerettek, és amit elsajátítottak. Susanna angolórákat kínált, pszichiátriai leckéket adott és tangót tanított volna, de ezekre alig volt ke­reslet; mindenki az alapvető létszükségleti cikkeket akarta megszerezni. Amikor megkérdeztük, hogy több csomóponton kínálta-e szolgáltatásait, azt válaszolta, hogy erre nem lett volna ideje, hiszen pénzt kellett keres­nie. Egy másik vélemény szerint: „A trueque egy illúzió; kényszer és nem megváltás. Az adott napról szól: eladok és eszem.”

A piacok ekkor már sokszor igen messzire estek a felszabadított gazdaságtól. Másodosztályú túlélési mechanizmusokként működtek sokak számára, vagy rosszabb esetben afféle kaotikus aki-kapja-marja helyekként. Az RGT döntése a kreditek franchise-rendszerbe vonásáról katasztrofálisnak bizonyult, hiszen alig szervezett csomópontok tömegeit hozta létre. Ezek a csomópontok vagy a politikusok, vagy a szervezett bűnbandák, netán mindannyian együtt nagy szekérderékszámra nyom­tatták az ötvenkredites bankókat, és – nem meglepő – 2002 áprilisa és novembere között nagymértékű inflációs hullám rontotta le a bartert. Egy csomag liszt, ami 1-2 kreditet ért, amikor a cserepénz még paritásban volt a dollárhoz kötött pezóval, előbb 500-800, majd 1000 kreditre drágult. Egy ruhacsomag, ami áprilisban még 40 kreditért kelt el, novemberben már 5000 kreditért került a standokra. Ezek a szélsőségek, de az árak az­után is igen magasak maradtak, hogy a piac 2003-ban stabilizálódott, és nem fogadták el a régi inflációs bankókat. Az embereknek rászedettnek érezték magukat, és nem vittek minőségi árucikkeket a csomópontokra. Ahogy egyik interjúalanyunk panaszolta: „A krach után elég kreditem volt ahhoz, hogy kitapétázzam velük a szobámat”.

Egy bizonytalan gazdaságban, ahol a problémák gyorsabban látszanak kialakulni, mint a megoldások, bizonyos formájú szervezettség, irányítás, ellenőrzés elengedhetetlen, ám ezt sokszor igen nehéz volt megtalálni 2001 decembere és 2002 szeptembere között. Némelyik csomópont jobban teljesített: ezeket nagyobb odafigyeléssel irányították. Jellemzően úgy, hogy csak azokat engedték be, akik valamilyen módon maguk is ter­meltek, koordinátorok jártak körbe, és igyekeztek megoldani a felmerülő problémákat, kiküszöbölni a rossz minőségű árukat és a tisztességtelen árképzést. A Mar del Plata-i Mar-y-Sierras hálózatot különösen demok­ratikusan és eredményesen igazgatták, míg a big business által irányított Zona Oestében is szilárd, bár meglehetősen önkényúrjellegű irányítás valósult meg. Ezeket a piacokat kevésbé rázta meg a bizalom inflációja, mint azokat, amelyeket nem irányítottak ilyen erős kézzel. Ám rengeteg csomópont szenvedte meg az irányítás gyengeségét: a szervezők gyak­ran csak nem bizonyultak eléggé hatékonynak, máskor korruptak voltak, mindenféle bűncselekménnyel vádolták őket. Veronika így beszélt a Nodo Nikkai-i RTS-csomópontról:

„Mindenféle előjog alakult ki. A koordinátorok eredetileg a kapunál ellenőrizték, hogy mit hoztak eladni az emberek, és ezt sok koordiná­tor kihasználta, hogy maguknak szerezzék meg a legjobb cuccokat. A rendszer korrupt volt: a belépéskor 50 centavót kellett fizetni, amely arra szolgált volna, hogy a koordinátorok működtetik a helyet, és az emberek hozzájutnak az alapvető cikkekhez főzéshez, de a rend­szer elbukott azon, hogy senki sem kapta meg ezeket az alapvető dolgokat, külön fizetni kellett értük, és sok koordinátor zsebre tette a pénzt. Sokak számára volt ez jó üzlet, akik beszálltak.”

Akadt, aki így panaszkodott: „Ez a szervezők üzlete; ma mintegy 500 ember van itt, akik fizettek kb. 750 pezót – és ennek a helynek a havi bére 3.000 pezó.”

Nem lehet eldönteni persze, hogy az inkriminált koordinátorok korrup­tak voltak, vagy csak nem eléggé hatékonyak, netán csupán munkájuk nem volt eléggé átlátható. Senki sem élt bizonyítható dolce vitát egy-egy tureque csomópont koordinálásából (ami bizony nem mondható el né­mely új vallás frontembereiről), bár kritikusaik szerint ezek az emberek egyszerűen csak okosabbak voltak annál, hogy vagyonukkal parádézza­nak, és a pénzek külföldi bankszámlákon landoltak. De akár korruptak, akár túlterheltek vagy csak alkalmatlanok voltak, a piacok többnyire egy-egy koordinátorra vagy koordinátorok egy csoportjára alapozódtak, és csak ritkán voltak önigazgatóak. A koordinátorokat gyakran elkeserítette, hogy az általuk igazgatott piac nem az a felszabadított gazdaság, amiről álmodoztak, hanem csupán a kapitalizmus (jelen esetben a válságban lévő kapitalizmus) kórtüneteinek újratermelése.

A termasztók szemszögéből a koordináció ötletszerűnek, logikátlannak vagy éppen szeszélyesnek tűnhetett. Rossz néven vették a keménykezű ellenőrzést olyanoktól, akiket afféle önjelölt elitnek láttak, és belezavarod­tak a különféle csomópontok eltérő regulációs szabályaiba.

A krach lezárulta után a koordinátorok látszólag képesek voltak visszanyerni az immár jóval kisebb piacok irányítását. „Ezek ugyanazok az emberek, de már másként gondolkodnak […] A dolog kicsúszott a kezükből; most már lazább az ellenőrzés.” Az új reguláció kialakításá­nak folyamatában a csomópontok ismét súlyt helyeztek a termasztók beiktatására, a rendszeres problémamegoldó gyűlésekre, és ismét odafigyeltek a demokratikus működés (Mar-y-Sierras), vagy a kemény­kezű irányítás (Zona Oeste) megerősítésére. A kiábrándult RGT véget vetett a franchise-nak, és eredeti bernali piacán ismét a csoportépítő mechanizmusokra koncentrált. Az RTS apró, húsz-harminc kereskedőt tömörítő, LETSystem-jellegű zárt piacokat működtetett, ahol rengeteg időt szántak arra, hogy gyűléseiken megvitassák, miként ellensúlyozhatnák a gazdasági válság okozta problémákat.

Következtetések

A barter az itt tárgyalt időszakban tömeges bázissal rendelkező, grassroot-jellegű mikropolitikai válasz volt a növekvő munkanélküli­ségre, a szűkölködésre, és arra, amit az alapítók úgy láttak, mint a jóléti állam temetési menetét, ahol a sírásó szerepét a neoliberalizmus játssza. Olyan újfajta megélhetést jelentettek, amelyek milliók számára nyújtottak segítséget a válság átvészeléséhez. Sokak számára – amíg a piacok 2002-ben, az Argentínát sújtó gazdasági összeomlás hatására túlzsúfolttá nem váltak – remek élményt: együttműködést, barátságot, támogatást is nyújtottak.

Ha a bartert egy jobb, szabadabb gazdaságnak tekintjük, akkor felme­rül a kérdés: de mindez kinek kedvezett? Azok számára, akik Menem kormányzása idején, az 1990-es években jól életek, a barter rövid távú, változó hatékonyságú másodlagos túlélési mechanizmus volt, amely megaláztatást, hosszú sorban állást és levetett, rossz minőségű árukat is jelentett – lehetőséget, hogy átvészeljék a szakadék szélén imbolygó kapitalizmus válságát, ám semmi esetre sem helyettesíthette a Guccit és a Pradát, amelyhez oly sok középosztálybeli argentin hozzá volt szokva. Működött, amíg lehetett, mivel egy ideig az argentin középosztály képes volt visszaforgatni és újra felhasználni felhalmozott javait, de alig nyúj­tott lehetőségeket a középosztály szaktudásának kiaknázására, vagy új mikrovállalkozások kialakítására.

A legszegényebbeknek lehetőségük nyílt, hogy hozzájussanak az új szegények által reciklált javakhoz, és sokuk számára a barter kedvező volt. A jól szervezettek közösségileg szerezhették meg a szükséges élelmiszert, ruhát – de ez gyakran afféle rossz szájízt hagyott maga után. Argentína nem tartozik a legszegényebb országok közé. Jól fejlett jóléti szolgáltatásai voltak, és igen szervezett munkaereje, amíg Menem kormányzata mindezt fel nem számolta az 1990-es évek során. Furcsa eredményekre vezethet, ha a bartert csak úgy, az extrém mértékű válság kontextusából kiragadva piedesztálra állítjuk. Hiszen ez legitimálná, hogy emberek óriási csoportjai rekedtek kívül a mainstream gazdaságon: miért is kellene a kormányoknak segítséget nyújtaniuk azoknak, akik önmaguk is tudnak segíteni magukon? És azokat az óriási összegeket tekintve, amelyeket a neoliberalizmusnak köszönhetően a gazdagok állítólag kimenekítettek az országból (Klein 2003), nem afféle csip-csup ügy ezeken a „muris pénzeken” rágódni? Nem tereli el mindez a figyelmet a mainstream gazdaságról, ahol az igazi pénz és a valódi hatalom találha­tó? A barter segítette a résztvevők túlélését, és vállalkozói szemléletre tanította őket, és meglehet, ezzel inkább stabilizálta a kapitalizmust, és nem megváltoztatta azt, bár sok alapító abban hitt, hogy új ritmust hoz, amibe a korábban kirekesztettek is részt vehetnek majd. Ahogy egy koordinátor megfogalmazta:

„Úgy gondolom, hogy politikai szempontból a trueque komoly társa­dalmi feszültséget vezetett le; egy értelmes politikusnak ezt látnia kell, és hálásnak lenni azért, hogy kialakult ez a társadalmi mozga­lom, amely hatalmas polgárháborút vagy óriási társadalmi problémá­kat előzött meg; sajnos azonban nincsenek értelmes politikusaink […] Ha egy politikus kellően értelmes lett volna, és együttműködik a trueque szervezetekkel, akkor komoly munkamozgalmat alakíthatott volna ki, és ez nem került volna semmibe az államnak.” (Fernando, Zona Oeste, Buenos Aires).

Sajnos a barter nem volt képes „megújítani a társadalmi vagy gaz­dasági játszmát”. Marxnak, úgy tűnik, igaza volt. A termasztóknak nem volt elegendő erőforrásuk, hogy megteremtsék a vágyott szolidaritáson alapuló gazdaságot, és amint arról másutt már írtam (North és Hubar 2004), alig akadtak próbálkozások egy szélesebb körű szolidaritásalapú gazdaság kialakítására, amely az argentin válság más elemeire – sztráj­kolók, lakóhelyi közösségek, üzemfoglalók – is kiterjedt volna.

Ez részben a válság súlyosságának tulajdonítható, hiszen a barter nem volt felkészülve ennek kezelésére. A szolidaritás iránt elkötelezett szer­vezők azzal szembesültek, hogy a termasztókat a gazdasági kényszer hajtja a csomópontokra, és ha már ott vannak, akkor a koordinátorok feladata megértetni velük a mögöttes etikát, a szolidaritást, és segíteni őket abban, hogy párhuzamos, kettős életet éljenek: egyet a fogyasztói gazdaságban, a másikat pedig a szolidaritás gazdaságában. Nem az ő hibájuk, hogy a nyomasztó mértékű ínség maga alá gyűrte az elkötele­zettség kialakítását célzó mechanizmusokat, és nem tudták felépíteni a belső szolidaritás megálmodott szintjeit. Galbraith úgy érvelt, hogy a forradalmakat és a háborúkat gyakran unortodox módon finanszírozzák, és a pénz ilyenkor csupán alárendelt szerepet kap a szükségletekkel szemben. Milliók tántorogtak át az argentin gazdaság totális széthullása és a coralito jelentette mély válságon, majd kászálódtak ki belőle, mikor a versenyképessé tett pezóra támaszkodó gazdaság kezdett magához térni, és 2003-2005 között a gazdaság élénkülése 7-ről 10 százalékra nőtt. A trueque nélkül az alternatíva rettenetes lett volna; a modern gaz­daság teljes összeomlása és a tömeges éhínség a túlélésért folytatott háborúba vezetett volna, mindenki harcához mindenki ellen. Ilyen sú­lyos volt a válság. Persze a szervezők nem egy túlélési mechanizmust álmodtak, hanem egy új gazdaságot. Sokan érezték úgy: „a retorika a szolidaritásról szólt, a valóság a becsapásról.”

Fordította: Konok Péter

Eredeti megjelenés: Peter North: Money and Liberation. The Micro-politics of Alternative Currency Movements. Minnesota-London, Uni­versity of Minnesota Press, 2007. 8. fejezet. A szöveget rövidítve és szerkesztve közöljük.

Irodalom

IM 2002: From Riot to Revolution: An Anarchist Analysis of RecentEvents in Argentina. http://thesaloniki.indymedia.org.

Aufheben 2003: Picket and Pot-Banger Together: Class Recomposition in Argentina? Aufheben, 11: 1-23.

Dauncey, G. 1988: Beyond the Crash: The Emerging Rainbow Economy. London, Greenprint

De Meulinaire, S. 1999: Reinventing the Market: Alternative Currencies and Community Development in Argentina. International Journal of Community Currency Research, 4. http://www.geog.le.ac.uk/ijccr/ volume4/4no3.htm.

Dinerstein, A. 2001: Roadblocks in Argentina: Against the Violence of Stability. Capital and Class, 74: 1-7.

Dinerstein, A. 2002: The Battle of Buenos Aires: Crisis, Insurrection, and the Reinvention of Politics in Argentina. Historical Materialism, 10, no. 4: 5-38.

Dinerstein, A. 2003: Que se Vayan Todos! Popular Insurrection and the Asambleas Barriales in Argentina. Bulletin of Latin American Research, 22, no. 2: 187-200.

Galbraith, J. 1975: Money: Whence It Came, Where It Went. London, Andre Deutsch.

Glover, P. 1995: Ithaca Hours. In Invested in the Common Good. Ed. S. Meeker Lowry. New York, New Society Publishers, 72-80.

Halevi, J. 2002: The Argentine Crisis. Monthly Review, 53, no. 11: 15-23.

Harman, C. 2002: Argentina: Rebellion at the Sharp End of the World Crisis. International Socialism, 94: 3-48.

Holloway, J. 2002: Change the World without Taking Power: The Meaning of Revolution Today. London, Pluto.

Ingham Geoffrey 2004: The Nature of Money. Cambridge, Polity

Klein, N. 2003: Argentina: A New Kind of Revolution. Guardian Weekend, 25 January, 14-22.

López Levy, M. 2004: We Are Millions: Neo-Liberalism and New Forms of Political Action in Argentina. London, Latin America Bureau

Norman, K. 2002: Barter Nation. Buenos Aires Herald Magazine, 6 April, 14-19.

North, P. 2005: Scaling Alternative Economic Practices? Some Lessons from Alternative Currencies. Transactions of the Institute of British Geographers 30, no. 2, 221-33.

North, P. – Huber, U. 2004: Alternative Spaces of the 'Argentinazo.' Antipode, 36, no. 5: 963-84.

Pearson, R. 2003: Argentina's Barter Network: New Currency for New Times. Bulletin of Latin American Research, 22, no. 2: 214-30.

Petras, J. 2002: The Unemployed Workers Movement in Argentina. Monthly Review, 53, no. 8, 32-45.

Powell, J. 2002: Petty Capitalism, Perfecting Capitalism or Post-Capitalism? Lessons from the Argentinean Barter Experiments. Review of International Political Economy, 9, no. 4: 619-49.

Primavera, H. – De Sanzo, C. – Covas, H. 1998: Reshuffling for a New Social Order: The Experience of the Global Barter Network in Argentina. Konferen­cia-előadás: Enhancing People's Space in a Globalising Economy, Espoo, Finnország

Ramada, C. 2001: User Created Currencies in Latin America. Konferen­cia-előadás: International Network of Engineers and Scientists for Global Responsibility, Stockholm

Rock, D. 2002: Racking Argentina. New Left Review, 2, no. 17: 55-86.

Az ópiumháborúkat (1839-1842 és 1859-1860) és az első kínai-japán háborút (1894-1895) követően, a Qing-dinasztia (1644-1911), majd az 1911-ben megalakult Kínai Köztársaság (1911-1949) a belső feszült­ségek kezelésére és a birodalom egyben tartására fordította minden energiáját, és képtelen volt aktív külpolitikát folytatni. A II. világháborús japán vereség következtében azonban a távol-keleti hatalmi viszonyok­ban jelentős átalakulás ment végbe. Úgy tűnt, a háborús veszteségek ellenére ismét a térség hagyományos nagyhatalma, Kína válik a régió vezető erejévé. A jelentős kulturális különbségek következtében a nyu­gati döntéshozók (elsősorban a térségben jelentős érdekekkel rendel­kező angolszász államok) nem tudták, hogy milyen választ adjanak a Kína jelentette kihívásra. Mivel Kína a késő császárkortól kezdve nem játszott aktív külpolitikai szerepet, a történelemtudomány felé fordultak annak reményében, hogy felkészüljenek Kína várható reakcióira. Kína késő császárkori külkapcsolatainak vizsgálata a kutatások periferikus területének számított. A téma legtekintélyesebb szakértője a Harvard egyetem professzora, John King Fairbank volt. Az 1940-es években publikált „Kína-központú hűbérajándék-rendszer” modellje (Fairbank-Tseng 1941) a felfokozott érdeklődésnek köszönhetően rendkívül nép­szerűvé vált szakmai körökben. Ez alapjaiban meghatározta a témával kapcsolatos nyugati gondolkodást, kiszorítva minden más lehetséges megközelítést. A következő évtizedek a Fairbank által bevezetett modell csiszolgatásával, pontosításával teltek. A modell azonban vitathatatlan érdemei ellenére, leíró jellege miatt, képtelen volt a rendszer belső logi­káját megragadni, ezért nem szolgált válasszal a politikai döntéshozókat akkor leginkább foglalkoztató kérdésre, hogy milyen elvek irányítják a kínai külpolitikát. Jobb gondolkodási keret híján a nyugati világ Kínára „kommunista” országként tekintett, annak ellenére, hogy a szocialista tábor és Kína közötti konfliktusok már az 1950-es évekre látványosan elmélyültek.

Az 1970-es években a kínai-amerikai kapcsolatok javulásával úgy tűnt, immár szükségtelen Kínát megérteni, hiszen az hajlandó elfogadni a nyugati nemzetközi szabályokat, így integrálni lehet a „nyugati világ­ba”. A kapcsolatok javulásával párhuzamosan csökkent az érdeklődés Fairbank modellje iránt. Az 1978-ban meghirdetett „reform és nyitás” következtében azonban Kína példátlanul gyors gazdasági növekedésen ment keresztül, aminek eredményeként a kutatók szeme előtt már az 1990-es években körvonalazódott egy olyan világ képe, melyben egy erős, a továbbiakban már nem szabálykövető, hanem szabályalkotó Kína jelenik meg. A Kína-központú hűbérajándék-modell, alternatívák híján, újra az érdeklődés homlokterébe került.

Mivel Magyarországon a jelentős nemzetközi figyelem ellenére máig kevéssé ismert¹ a Kína-központú hűbérajándék-rendszer, ezért elenged­hetetlen Fairbank eredeti modelljének, illetve továbbfejlesztésének főbb jellemzőit bemutatni.

A Kína-központú hűbérajándék rendszer jellemzői

A Kína központú hűbérajándék-rendszer, Fairbank szavaival élve: a külkapcsolatok kínai típusa (Fairbank, 1968). Ebben a rendszerben az államok kapcsolatának alapját hűbéri követjárások (tributary missions) jelentették, amelyek során a kisebb államok követei (ritkább esetben uralkodói) felkeresték a kínai császári udvart, hogy kifejezzék hódolatukat és alávetett helyzetüket. Ezek a követjárások döntően a következő koreográfiát követték.

A külföldi országok misszióit a kínai hatóságok meghatározott helyen és időpontban fogadták. A birodalom területére történt belépéstől kezdve előre meghatározott számú ember, állat és szállítóeszköz folytathatta az utat a fővárosba. A követség létszáma meglehetősen népes volt, a fontosabb országok esetében akár az ezer főt is elérhette. Tagjaik kö­zött nagy számban találunk tudósokat, orvosokat és művészeket, illetve jóval kisebb számban kereskedőket. Ez tükrözi, hogy a követjárás nem kizárólag hűbéri hódolatot, hanem a térség tudományos, kulturális és gazdasági kapcsolattartásának módját is jelentette. A követség által vitt hűbérajándékról a két fél előzetesen egyeztetett mind az ajándék minőségére, mind mennyiségére vonatkozóan. A missziót a hatóságok közlekedési (megfelelő szálláshelyek, pihenők kijelölése) és postaszol­gáltatásokkal segítették, amely egyfelől tükrözte Kína hatalmát, másfelől alkalmas volt a követség ellenőrzésére is. A fővárosban a küldöttségeket meghatározott helyen, a Hűbéri Követségek Rezidenciáján szállásolták el, amíg a császár nem fogadta őket, s a gyakran hónapokig elhúzódó várakozás alatt a követek fényűző ellátásban részesültek, ami ugyancsak

Kína erejét hivatott szimbolizálni. A követség tartózkodásának költségeit a kínai kincstár finanszírozta. A császár a kínai naptár alapján megállapított jelentős időpontokban (kínai újév, a császár születésnapja, szerencsés napok stb.) fogadta a külföldi uralkodókat, illetve az őket képviselő kö­veteket. A hűbéres állam uralkodója egy császári kiváltságlevelet kapott, valamint kínai rangot és császári pecsétet. A császári audiencia után bankett következett a misszió résztvevői számára, amelyen az uralkodó személyesen is részt vett. A banketten került sor az úgynevezett koutou² aktusára, amikor az uralkodók, illetve követek leborultak a császár előtt, kifejezve teljes hódolatukat. A követek, csakúgy, mint a misszió többi tagja, teát és ajándékot kaptak a császártól. Az ajándékok értéke és mennyisége a misszió tagjain belüli hierarchiát tükrözte, és értékben felülmúlta a követek által hozott hűbérajándék értékét. A visszaúton a missziót az udvari szertartásmester kísérte el, akinek a feladata a misszió békés útjának biztosítása (és ellenőrzése) volt egészen a kínai határig (Fairbank-Teng 1941; Fairbank 1942, 134-135; Shun 2011, 235-236).

A kínai hűbérajándék-rendszer legfontosabb jellemzőit Fairbank defi­níciója alapján a következőképpen foglalhatjuk össze:

1. Kína-központú volt, amely a rendszeren belüli aszimmetrikus sú­lyából (terület, lakosság, gazdasági és katonai erő) és kulturális vezető szerepéből fakadt (Fairbank 1942, 129-133.).

2. Hierarchikus volt, ahol Kína rendelkezett a legtöbb joggal: ő fektette le a szabályokat az államok között. A hierarchiában elfoglalt helyet Kína jelölte ki (Fairbank 1942, 132-133).

3. A kapcsolatban a felek kölcsönösen érdekeltek voltak. Kína fő motivációja az volt, hogy elismertesse szupremáciáját. Ezzel szemben a kisebb államokat gazdasági érdekek motiválták, mert a Kínával való kereskedelem jelentős anyagi előnnyel járt. Kína tehát megvásárolta a békét, így a szomszédos államok lemondtak az agresszióról. A Kína és hűbéresei közötti gazdasági kapcsolat Kína szempontjából – hiszen az döntően veszteséggel járt – nem volt racionális, azonban Kínát a szupremácia elismerése kárpótolta ezért (Fairbank 1942, 135-136).

4. A rendszer fontos célja volt, hogy békét biztosítson (Fairbank 1942, 137).

5. A rendszer összeomlását az európai nagyhatalmak megjelenése okozta, mert rákényszerítették Kínát arra, hogy igazodjon az európaiak által diktált szabályokhoz (Fairbank 1942, 143-149).

Fairbank eredeti modelljét később több ponton módosították és fino­mították. Egyfelől felismerésre került, hogy a hierarchiában betöltött hely nem a hűbéres állam nyers (katonai, gazdasági stb.) erejének, hanem „kínaiságának” függvénye volt, azaz, hogy milyen mélységig azonosult a kínai kultúrával (Tsai 2011). Másfelől megállapították, hogy a gaz­dasági érdekeken túl Kína további előnyöket is biztosíthatott a kisebb államoknak, pl.: legitimáció a hűbéres uralkodóknak, védelem stb. (Shu 2011, 241-249). Megfigyelték azt is hogy a hűbérajándék-rendszer az európai államközi kapcsolatokhoz képest rendkívül békés volt, amelyet a konfliktusok hiánya és a kisebb országok fegyveres erejének alacsony száma tükrözött (Kang 2008, 30-31). A hűbérajándék-rendszer fennál­lását Arrighi „Ázsia ötszáz éves békéjeként” aposztrofálta (Arrighi 2007, 41-46). Végül a napjainkra elfogadott nézet szerint, a Kína-központú hűbérrendszer összeomlása nem az ópiumháborúkkal, hanem az első japán-kínai háborúval zárult le. Tehát összeomlását nem kizárólag a nyugati országok megjelenése és saját játékszabályaik Kínára erőltetése okozta, hanem az is, hogy a rendszer egyik tagja megkérdőjelezte Kína elsőségét (Hamashita 1997).

A Kína-központú hűbérajándék-rendszer kritikája

A finomítások mellett azonban jelentős kritika is megfogalmazódott a modellel kapcsolatban. Először is Fairbank a Kína-központú hűbéraján-dék-rendszerről úgy beszélt, mint a külkapcsolatok „kínai típusa”, amely szervesen együtt fejlődött Kínával (Fairbank 1968). A Fairbankot követő történészek ennek alapján igyekeztek a rendszer kialakulását időben mind korábbra datálni.

Zhang Feng (2009) felhívja a figyelmet arra, hogy bár a hűbéri struktúra már a Tang-korban (618-907) megjelenik a kínai külkapcsolatokban, az egyes dinasztiák között, de akár azokon belül is jelentős különbség lehetett a hűbéri rendszerek között. Zhang (2009, 574) és David Kang (2008, 16-21) véleménye szerint is a Fairbank által leírt rendszert első­sorban a Ming- (1368-1644), illetve az ezt sokban másoló Qing-dinasztia (1644-1911) által felölelt időszakra volt érvényes – igaz ezt a periódust sem lehet monolitikus, változatlan egységként felfogni (Zhang 2009, 567-568). Jogosnak tűnik tehát Wang Gungwu észrevétele, mely szerint bár a hűbérajándék-rendszer és a kínai szupremácia fenntartásának igénye a retorika szintjén dinasztiákon átívelő, „állandó” jellemző lehetett, ám a valóságban Kína csak akkor tudta megvalósítani ezt, ha megfelelő erővel is rendelkezett (Wang 1968).

James Wills (2011) hívja fel a figyelmet arra, hogy a sinizált államok és Délkelet-Ázsia államai közötti külkapcsolatokban lehet, hogy a kínai hűbéri kapcsolattípus volt a döntő, de például a kínai udvarnak az eu­rópai kereskedőkkel való kapcsolata Makaón, Batáviában és Manilában merőben más elveken alapult. Christopher Ford szerint (2010, 109-110) pedig az Orosz Birodalommal való kapcsolatok sem sorolhatók a Kína­-központú hűbérkapcsolati modellbe. A legmarkánsabb eltérés azonban a nomád területekkel való kapcsolatokban figyelhető meg. A Kína teljes történelmét elválaszthatatlanul végigkísérő viszony a legkevésbé sem nevezhető békésnek. A konfliktusok gyakoriságát mutatja Kang (2008, 19) vizsgálata, mely szerint a Qing- és Ming-kori háborúk 75%-át a kí­naiak a nomádokkal vívták. Mindezek tükrében azonban el kell vetnünk, hogy a hűbérajándék­-rendszer a kínai külkapcsolatok egyetlen kínai típusa (Kang 2010).

A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy a hűbérajándék-rendszer államközi kapcsolatainak működése a nemzetközi kapcsolatok uralkodó iskolái által nehezen magyarázható. A realista iskola szempont­jából, a katonai konfliktusok alacsony száma és az államok közötti magas bizalom, a Kína számára deficites kereskedelem megkérdőjelezi Kína racionális, önérdekkövető viselkedését, hiszen nem használta ki teljesen aszimmetrikus súlyából fakadó előnyeit. Bár a hűbérajándék-rendszer hierarchikus jellegét a neorealista irányzat képes megragadni (és sikerült elszakadni attól az elképzeléstől, hogy a nemzetközi rendszer alapja az anarchia), a hierarchikus struktúra önmagában nem magyarázza a rendszer belső sajátosságait, pl. hogy a belső hierarchia miért nem az állam katonai, gazdasági és politikai kapacitásának függvénye. Ennek tükrében a kutatók egy része a hűbérajándék-rendszert szimbólumnak vagy „színészi produktumnak” fogta fel, amely elfedte az államok valós, racionális céljait (Suzuki 1968; Kelley 2005). Így a rendszer retorikai elemeit és a valós, „racionális” viselkedést (pl. a védelem és a béke biztosítása), külön kell választani (Zhou 2011).

A felvázoltak alapján úgy tűnik, mindenképpen szükség van a Fairbank által megalkotott, majd a következő évtizedekben folyamatosan módo­sított Kína-központú hűbérajándék-rendszer teljes átgondolására (Kang 2003; Hevia 2008; Zhang 2009; Yun 2011) és esetleges elvetésére. Felvetődik a kérdés, hogy vagy a vizsgálat tárgya rossz, vagy az al­kalmazott eszközök. Ian Johnston nagy hatású munkájában (Johnston 1995) például kerüli a hűbérajándék-rendszer fogalmának használatát, Brantly Womack pedig az aszimmetriában látja Kína és a kelet- és délke­let-ázsiai államok közötti kapcsolat megértésének kulcsát, nem pedig a hűbérajándék-rendszer minél alaposabb megértésében (Womack 2012).

A hűbérajándék-rendszer kulturális alapú megközelítései

A nemzetközi kapcsolatok (konstruktivista nézeteket is magában foglaló) új angol iskolájának (Linklater 2005) irányzata, valamint a kínai iskola az eszközöket vélik hibásnak. Az angol iskola képviselői arra hívják fel a figyelmet, hogy a nemzetközi kapcsolatok modelljeinek le kell mondaniuk 1. az időtlen jellegről, mert a jelenségeket saját történelmi kontextusaikban kell vizsgálni; 2. az eurocentrikusságról; 3. és végül a nyugati értelemben vett államközpontúságról (Buzan-Little 2010, 18-22). Zhang Yongjin és Berry Buzan amellett érvel, hogy nem lehet a hűbér-ajándék-rendszert pusztán kusza intézménynek, „színészi produktumnak” felfogni, mert akkor elveszítjük annak „lelkét” (Buzan-Zhang 2012). A rendszer belső logikáját csak úgy ragadhatjuk meg, ha elfogadjuk belső racionalitásának kultúr­specifikus jellegét. Megközelítésük szerint, a hűbérajándék-rendszer a kelet-ázsiai államok „társadalmának” közös intézménye. Hedley Bull definíciója alapján „az államok társadalma (vagy államközi társadalom) akkor áll fenn, ha országok egy csoportja közös érdekeik és értékeik tudatában egyetlen társadalmat formálnak, abban az értelemben, hogy úgy tekintenek önmagukra, mint akiket közös szabályok kapcsolnak egymáshoz, és amely szabályokra támaszkodva közös intézményeket működtetnek” (Bull 2002, 13).

A Kelet- és Délkelet-Ázsiában fennállt államok társadalma Kína túlsú­lyából fakadóan hegemonikus jellegű volt,³ így a szabályokat döntően egymaga fektette le és nem a társadalom maga alkotta meg. A tagál­lamok hajlandók voltak ezt a hegemóniát és rendszert elfogadni. Ezzel való azonosulásukat igazolja, hogy Korea, Vietnam és Japán maga is létrehozott mini hűbérajándék-rendszereket (Suzuki 2009, 35-55; Hamashita, 1997). Zhang megállapításában – a Reus-Smith (1999, 12-15) intézmények hierarchikus modelljét felhasználva – a hűbér-ajándék-rendszer olyan „alapintézmény”, amely a „mély struktúrákra” épül (Zhang 2001). Az alapintézmények definíciója: „elemi szabályok és azok alkalmazása, amelyeket az államok a koordinációs és együtt­működési problémák megoldására alkotnak” (Reus-Smith 1999, 14). A hűbérajándék-rendszer mögötti mély struktúra a tradicionális konfuci­ánus elvekből (amely magában foglalhat filozófiai és vallási elveket is, mint a legizmus, taoizmus, buddhizmus stb.) felépülő Tianxia (Égalatti) (Buzan-Zhang 2012, 19-20). A Tianxia egy idealisztikus kozmikus­társadalmi rend, amelynek középpontjában a császár áll, aki a teljes Föld irányítására igényt tart. A Föld koncentrikus körökben szerveződik a központ köré: először az a terület, amelyre aktuálisan kiterjed a csá­szár hatalma (Kína), majd azok az államok, amelyek elismerik a császár főségét (a hűbérajándék-rendszer államai – belső barbár államok); és végül azokra, amelyek még nem: a külső barbár államok. Ez a hierar­chikus felosztás nem áll meg a földi szinten, mert a császáron, az Ég Fián (Tianzi) keresztül, kapcsolatban áll az Éggel is (Tian). A Kína és a hűbérállamok közötti érintkezést a konfuciánus emberi kapcsolatok elve határozza meg, amely biztosítja a kozmikus rendet. Zhang szerint ez Kína alapvető – a Reus-Smith-analógiát követve – morális célja (Zhang 2001, 56-58). A hűbérajándék rendszer a Tianxia következtében egyen­lőtlen és hierarchikus, ahol a hierarchiában betöltött hely a kulturális azonosság függvénye: minél „kínaibb”, minél inkább azonosul az álla­mok társadalmának identitásával, annál magasabb szinten áll. Jelentős választóvonal a külső barbárok és a hűbérajándék-rendszer tagállamai között húzódik (Buzan-Zhang 2012, 19). Mivel a külső barbárok nem tagjai az államok társadalmának, nincsen közös identitásuk Kínával. Bár formailag a külső-barbár területekkel való kapcsolattartásban lehetett hasonlóság – pl. küldtek hűbéri követséget -, ez csak azt jelentette, hogy Kína számára ez volt a kapcsolatok legitim formája. A külső-barbár államok képtelenek voltak csatlakozni a hűbérajándék-rendszerhez, így a közös identitás hiánya a kapcsolatok konfliktusos jellegéhez vezetett (Buzan-Zhang 2012, 19-20).

Buzan és Zhang amellett érvel, hogy a hűbérajándék-rendszer idő­beliségének a problémája arra vezethető vissza, hogy az egymást váltó dinasztiák a Tianxiából, mint mély struktúrából indultak ki, így a hűbérajándék-rendszert folyamatosan hasonló módon reprodukálták, a Hantól (i. e. 206 – i. sz. 220) egészen a Qing-dinasztiáig (1644-1911) (Buzan-Zhang 2012, 20-23).

A kínai iskola⁴ az angol iskola nézeteit alapvetően a Tianxia félre­értése és a hűbérajándék-rendszer mint államok társadalmaként való azonosítása miatt támadja. A hűbérajándék-rendszer a kínai iskola szerint világrendszer volt, ebből kifolyólag kultúrspecifikus és útfüggő megvalósulása a kínai világszemléletnek, a Tianxiának. Qin Yanqing szerint azonban a Tianxia nyugati elvekkel nem ragadható meg, mert a nyugati gondolkodás egyik leküzdhetetlen jellemzője a (hegeli) dialekti­kus megközelítés. Két létező esetén, ha az egyik „A” a másik „nem-A”, „A” nem lehet „nem-A” és vica versa. Ennek alapján a nyugati gondol­kodás folyton egymással harcoló dichotómiapárokat keres (Qin 2010a, 132-136), amely az angol iskola szerint a hűbérajándék-rendszer kapcsán a Kína által vezetett államközi társadalom, és a külső-barbár államok között húzódott. Qin, Zhao Tingyang modelljére (Zhao 2009) építve, azt állítja, hogy a Tianxia rendszer a Datong (Nagy Egység) filo­zófiai szemléleten nyugodott, amely magában foglalva minden létezőt: „egy holisztikus világnézetben nemcsak lehetséges, hanem elkerülhe­tetlen, hogy a látszólag ellentétes elemek mindig kiegészítsék egymást” (Qin 2010b, 42). Ennek alapján „A” magában hordozza a „nem-A-t” is, attól elválaszthatatlan. A Tianxia rendszerben tehát nincs nyugati érte­lemben vett dichotómia, a külső-barbár területek ugyanúgy a rendszer, az államok társadalmának a részét képezték. A kínai nézet szerint a társadalom „nem egy zárt, kizárólag önmagát tartalmazó entitás. Inkább folyamat, olyan nyitott folyamat, amely dinamikus és komplex társadalmi kapcsolatokba van ágyazva […] A szabályokat, a szervezeteket és in­tézményeket nem azért alkotják meg, hogy irányítsák vagy korlátozzák a társadalom tagjait, hanem hogy harmonizálják a társadalmon belüli kapcsolatokat” (Qin 2010a, 138). Ez a felfogása a társadalomnak a folyamatában változó kapcsolatokon és a kiegészítő dialektikán” (Qin 2010a, 138) alapul. Továbbá: „A szabályok és intézmények így azért lettek megalkotva, hogy ne az egyéneket, hanem a szereplők közötti kapcsolatot irányítsák. Ha a kapcsolat változik, az identitás is változik” (Qin 2010a, 139). Ennek alapján a hűbérajándék-rendszer valamennyi államra kiterjedt, de azok nem önálló entitásként⁵ működtek, hanem egy nagy család tagjai voltak (Shan 2009, 20-29). A konfliktus nem a kívülállókkal, hanem azokkal szemben állt fenn, amelyek nem tartották be a család szabályait.

A Tianxia és a hűbérajándék-rendszer holisztikus, mindent felölelő jel­legű felfogása nyugaton is követőkre talált (Hückel 2012), ennek ellenére könnyen támadható (Callahan 2008), elég ha a külső barbárokkal foly­tatott katonai konfliktusok számára gondolunk, amely okvetlen igényeli a kategóriák beemelését egy magyarázó modellbe. Azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni a kínai iskola azon észrevételét, hogy a kategóriák nem állandó, hanem dinamikus struktúrák. Az Égalatti három fő körében létező államok tehát nem jelentenek kizárólagos, statikus kategóriákat, mert dinamikusan változhatnak, pl.: külső-barbár államból is lehet bel­ső-barbár állam. Kína magát ugyanis nem egy civilizációnak, hanem a civilizációnak látta, amelyhez a többi állam előbb-utóbb csatlakozni fog. A kínai terjeszkedés egyik fő hajtóereje is a nomád területek sinizálása volt (yi xia bian yi) (Di Cosmo 2003).

A konfuciánus társadalom és a két fő kapcsolattípus

Jelen tanulmány az angol iskola és a kínai iskola észrevételeit figye­lembe véve, a hűbérajándék-rendszer intézményi racionalitásának kultúrspecifikus jellege mellett érvel. A nemzetközi kapcsolatok e két irányzata a hűbérajándék-rendszert és annak világképét, a Tianxiát Kína belső intézményi innovációjaként fogja fel, amely az emberi kapcsolatok tradicionális kínai felfogása szerint épült fel (Buzan-Zhang 2012, 13; Qin 2010a, 138-141). Tehát az emberi kapcsolatok működési elve ennek alapján egy mélyebb norma és intézmény, amelyből a Tianxia és a hűbér-ajándék-rendszer egyaránt eredt. Fontossága ellenére ennek részletes kifejtése meglepően kevés hangsúlyt kapott az eddigi szakirodalomban. A következő lépésben ezért az emberi kapcsolatok tradicionális kínai felfogását mutatom be.

A tradicionális kínai társadalmat gyakran konfuciánus társadalomnak nevezik, annak ellenére, hogy a társadalmi szabályok nem kizárólag Konfuciusz és az őt követő filozófusok elképzelésein alapultak, hanem magukba olvasztottak több kínai filozófiai áramlatot, vallási és társadal­mi hagyományt is. A kínai több hasonlóságot mutat más tradicionális társadalmakkal, amelyek felépítését és működését Polányi Károly A nagy átalakulás (2004) című munkájában írta le. Polányi szerint, a tradicionális társadalmak egyik legfőbb sajátossága, hogy nem a (gazda­sági értelemben vett) egyéni racionalitásra épülnek, hanem a közösség fenntartása és működtetése a fő motiváló tényező (Polányi 2004, 72). A tradicionális kínai társadalomban, a modern nyugatival szemben nem az egyén a társadalom alapja, hanem a család. A család az a viszo­nyítási pont, amelyből a világ jelenségeit vizsgálják. Az emberi létezés ennek következtében két egymástól jól elkülönülő színtérre bontható: a belsőre, amely a családra, valamint a külsőre – amely a társadalomra és az államra vonatkozik (Dawson 2002, 121). A két világban egyidejűleg tevékenykedhet az ember, bár a két színtérnek nem feltétlen kell kapcso­latban állnia egymással. A két világgal való kapcsolattartás egymástól jól elkülöníthető szabályokon és elveken nyugszik.

Az ingroup kapcsolattípus: a guanxi

A belső világ működését a személyek közötti kapcsolatok határozzák meg. A guanxi szó kapcsolatot jelent, a nyugati társadalomtudomá­nyokban azonban ennek mélyebb jelentése van: az emberi kapcsolatok kínai típusát jelenti. Egyben magában hordozva azt a jelentését is, ahogy a konfuciánus szemlélet jónak és működőképesnek fogja fel az emberek kapcsolatát. A guanxi elnevezés ennek következtében egy átfogó kategória, mert több kapcsolattípust – pl.: családon belüli, barátok közötti stb. kapcsolatot – jelöl. A guanxi forrása, a család legfontosabb kapcsolattípusa az apa-fiú kapcsolat, a xiao általánosí­tásából fakad. Saját definícióm szerint tehát a guanxi a tradicionális kínai társadalomnak a belső világ szabályai szerinti fő kapcsolattípusa, intézménye (Gold-Guthrie-Wank 2002, 13-17). A guanxi jelentősége abban áll, hogy a társadalom minden tagját hálózatszerűen kapcsolja össze, meghatározva ezzel a konfuciánus társadalom működési elvét, tagjainak mindennapi életét (pl.: az erőforrások elosztását, az informá­cióáramlást, a döntéshozatali mechanizmust, az egyének társadalmi szerepét, státuszát, feladatait stb.) (Kipnis 1997, 23-24). Az egyén tehát Polányi észrevételével megegyezően a társadalomba kizárólag a guanxi kapcsolatok révén képes bekapcsolódni és kapcsolataiba ágyazva képes működni.

Polányi munkájában a tradicionális társadalom két fő működési elve elsősorban a reciprocitás és redisztribúció. A rokoni kapcsolatokon túl guanxi akkor jön létre két személy között, ha mindketten érdekeltek a kapcsolat kialakításában. Amennyiben „A” szívességet kér „B”-től és „B” ezt teljesíti, akkor „A” lekötelezettje lesz „B”-nek. „B” ennek következ­tében, meghatározatlan időtartamon belül jogosult „A”-tól szívességet kérni. A csereakció azonban ezt követően sem zárul le, mert egymástól ismét kérhetnek szívességet. Ennek eredményeként a szívességadás reciprok spirálja indul be (Krausse 2010, 11-16). A szívesség értéke, módja és ideje nincs megszabva, ezért hosszú távon fennmaradhat. A felek a guanxi fenntartásának igényét kölcsönös ajándékozási gesz­tussal fejezik ki (Kipnis 1997, 58-73). A guanxi kapcsolattípus működési elvét az 1. ábra szemlélteti.

A guanxi kapcsolatra nem jellemző a felek egyenjogú felfogása, az ugyanis alapvetően hierarchikus. A hierarchiában elfoglalt helyet az egyén arca (mianzi) határozza meg. Az arc kultúrspecifikus fogalom (Tsang 1998, 66), amely megközelítőleg a társadalmi státusz és a cse­lekvési szabadság fogalmakkal ragadható meg. Minél nagyobb arccal rendelkezik az egyén, annál jelentősebb a társadalmi megbecsültsége és az egyéni autonómiája. Az arc forrásai a konfuciánus erények, az életkor, a betöltött hivatal, a vagyon, a guanxi kapcsolatok száma és minősége stb. (Littlefield 2001, 200-205). A guanxi kapcsolatban a nagyobb arccal rendelkező fél egy családfőhöz hasonlóan több joggal, de több kötele­zettséggel is rendelkezik, mert gondoskodnia kell a gyengébb félről (mint apa a fiáról). A gyengébbnek követnie kell az erőset, nem áll jogában ellenkezni. A lázadás a guanxi kapcsolat felbomlását és arcvesztést jelent mindkét fél számára.

Polányi észrevétele, hogy az egyén „cselekedeteivel nem egyéni érdekeit védi az anyagi javak birtoklásában, hanem társadalmi állását, társadalmi igényeit, társadalmi előnyeit. Az anyagi javak annyiban érdekli, amennyiben ezt a célt szolgálja” (Polányi 2004, 75), teljes mértékben megegyezik a guanxi fő motivációjával. A guanxi nem értelmezhető a nyugati gazdasági racionalitás szabályai alapján, mert fő motivációja az arc növelése, amelyhez az anyagi javak csupán eszközök, de nem célok (Tsang 1998, 66-67). A guanxi másik motivációja ugyancsak fontos: biz­tosítja a kapcsolatok gazdasági szükségleteit, az erőforráscserét a felek között. Jellemzően (de nem kizárólagosan) a gyengébb felet az erőforrá­sok megszerzése jobban motiválja, míg az erősebb felet. A guanxi ezáltal reciprok jellegén túl a redisztribúció szerepét is magában foglalja, amely Polányi észrevételével megegyezően megerősíti a társadalmi hierarchiát.

A guanxi kapcsolatnak természetesen költségei (ajándék, szívesség) is vannak, de hosszú távon általában kifizetődő (win-win) stratégia. A guanxin belül nincs verseny a felek között, egymást segíteni morális kötelesség, ezért a bizalom mértéke magas.

A konfucianizmus társadalomképe egy olyan óriási hierarchia, amely­ben mindenkinek megvan a helye a maga alá-fölé rendelt guanxi kap­csolataival. A hierarchián belüli státuszt az egyén arca dönti el (amely ugyancsak függ a guanxi kapcsolataitól). A struktúra szintjei: egyén, családfő, nemzetségfő, a hivatalnok, miniszterek, végül a császár, aki szimbolikusan az Ég Fia, az Ég alárendeltje. Minél magasabban helyez­kedik el valaki a hierarchiában, annál több joggal, egyszersmind annál nagyobb felelősséggel is tartozik alárendeltjei iránt. Ennek értelmében a földi rendszerben a legnagyobb döntési szabadság a császárt illeti, de egyben a legnagyobb felelősség is őt terheli, mert gondoskodnia kell „családjáról”, a teljes birodalomról. A konfuciánus társadalom sematikus modelljét a 2. ábra szemlélteti.

Az outgroup kapcsolattípus

A kínai társadalom másik alapvető kapcsolattípusa az outgroup kapcso­lattípus. Ennek jellegzetessége, hogy szemben a guanxival az egyén és a külső világ kapcsolatát jelöli. Az egyén és a külvilág tagjai között nincs „alapja” a kapcsolatnak. A saját (önző) érdekeinek megfelelően versen­gőn viselkedik, mivel nincs a másik iránt morális kötelessége. Jellemző magatartási forma a szemet szemért elv (Fan 2002, 379-382). Amennyiben egy erősebb féllel kényszerül kapcsolatba, a gyengébb hajlandó annak szabályai alá rendelni magát, de az erőviszonyok változásával igyekszik azonnal kihasználni a másik gyengeségét.

A Kína-központú hűbérajándék-rendszer mint államközi guanxi

Mi tehát a Kína-központú hűbérajándék rendszer? Meggyőződésem szerint, nem más, mint a kínai civilizáció ingroup kapcsolati típusára, azaz a guanxira épülő államközi rendszer, míg a Tianxia ennek idealisztikus felfogása. Ez a hipotézis nem mond mást, mint hogy azok az államok, amelyek elfogadják a Kína által lefektetett szabályokat, belépnek Kína „családjába”. Ez a patriarchálisan és hierarchikusan működő (ingroup) rendszer pedig nem épülhet másra, mint a személyek között már bemu­tatott kapcsolattípusra, a guanxira, amely a konfuciánus logika szerint a kapcsolatok „működő”, „jó” típusa volt. Az angol iskola terminológiájával a guanxi kapcsolat elfogadása jelenti az államok társadalmának alapját. Állításom alátámasztása céljából érdemes a guanxi kapcsolattípus és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer legfontosabb jellemzőit össze­hasonlítani.

A guanxi kapcsolat feltétele, hogy mindkét fél valamilyen alapon érdekelt az ingroup kapcsolatban. A guanxi esetében a család, a ro­konság/nemzetség és a barátság jelenti az alapot. A Kína-központú hűbérajándék-rendszeren belül pedig a Kína által lefektetett szabályok elfogadása és a közös konfuciánus kultúra (Kang 2008, 602-614). Ebben a tekintetben a Kína által összefogott államközi rendszerre tekinthetünk úgy, mint Kína „családjára”. A guanxi kapcsolat fontos jellemzője, hogy mindkét fél érdekelt a kapcsolat kialakításában. Az erősebb fél elsősor­ban az arcát kívánja növelni, míg a gyengébb felet alapvetően az erő­források megszerzése motiválja. A hűbérajándék-rendszerben a kisebb államokat a béke, az előnyös kereskedelem, a dinasztiájuk legitimációja motiválta. Kínát ezzel szemben döntően ideológiai törekvései (Fairbank 1942, 132-133), státuszának, „arcának” növelése és a béke fenntartása. A kisebb államok követeinek a leborulása a kínai uralkodó előtt tehát mind a külpolitikában, mind Kína saját népének azt tükrözte, hogy az uralkodó fenntartja az Égalatti rendjét, jogosan és jól kormányozza a Birodalmat. A külföldi királyságok követeinek Kína arca előtt kellett meghajolni, és ha erre hajlandók voltak, Kína nem maradt hálátlan. A nyugati logikától eltérő motiváció a magyarázata annak, hogy a guanxi és a Kína-központú hűbérajándék rendszer nem a formális (Polányi) gazdasági racionalitáson alapszik. Bár a hűbéri rendszer évszázadokon keresztül veszteséges volt a kínai birodalom szempontjából, mégis hajlandó volt azt fenntartani (Fairbank 1942, 135-136).

A guanxi és Kína-központú hűbérajándék-rendszer további közös jellemzője a kapcsolatok hierarchikus jellege (Fairbank 1942, 129-133). A guanxiban a minél szorosabb vérségi kötelék, a Kína-központú hű-bérajándék-rendszerben az államok „kínaiságának” a mértéke, nem pedig politikai, gazdasági és katonai ereje döntötte el a hierarchiában betöltött helyet (Tsai 2011). A guanxi kapcsolatban az erősebb fél több joggal rendelkezik, de egyben kötelessége a gyengébbről való gondos­kodás. A Kína-központú hűbérajándék-rendszerben Kína családfőként irányította a kisebb államokat, nem csak több joggal rendelkezett, de kötelessége is volt a gyengébb államokról való gondoskodás, mely ki­elégítette a kisebb államok motivációit (Shu 2011, 241-249). A guanxin belül a felek között beindul a szívesség reciprok spirálja, míg a felek a kapcsolat fenntartásának igényét ajándékozással fejezik ki. A Kína központú hűbérajándék-rendszerben Kína segélynyújtása (kulturális, katonai, anyagi) és legitimációja, míg a kisebb országok részéről a leborulás, azaz a szupremácia elfogadása számított szívességnek. A követjárást kísérő ajándékozás pedig megfelel a guanxi ajándékozási mechanizmusának.

A guanxi fontos sajátossága, hogy hosszú távon működik, vagyis nem befolyásolják pillanatnyi érdekek. A bizalom a felek között ennek köszönhetően nagyon magas. A Kína-központú hűbérajándék-rendszer ugyancsak fontos jellemzője, hogy a tagok a pillanatnyi érdekek miatt nem rúgták föl a szövetséget, és nem használták ki egymás gyenge pillanatait (pl. lázadás, kétfrontos háború stb.). Az államok közötti erős bizalmat pedig semmi nem tükrözi jobban, mint a fegyveres erők és a katonai konfliktusok alacsony száma (Kang 2008).

A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer további közös jellemzője, hogy a szabályok felrúgása jelentős arcvesztéssel jár mindkét fél számára. A gyengébb fél áruló, mert megtagadja „apját”, az erősebb fél pedig nem jó „apa”, mert képtelen megfelelően gondoskodni „fiáról”. A guanxi kapcsolat végét jellemzően a gyengébb fél lázadása okozza, amely a hierarchia nyílt megkérdőjelezésével egyenlő. A Kína-központú hűbérajándék-rendszer sem közvetlenül külső (pl. nyugati) beavatkozás miatt bomlott fel, hanem annak eredményeként, hogy Japán nyíltan megkérdőjelezte a rendszeren belüli hierarchiát, és megtámadta Kínát (1894-1895) (Hamashita 1997).

A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer közös jellemzőit az 1. táblázat foglalja össze.

1. táblázat. A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer fontosabb jellemzők szerinti összehasonlítása

Összefoglalás

Jelen tanulmány a John King Fairbank által a nyugati történeti gondol­kodásba bevezetett Kína-központú hűbérajándék-rendszert gondolja és definiálja újra. Ennek alapján a Kína-központú hűbérajándék-rendszerre úgy tekinthetünk, mint amely nyugati leképezése a Ming (1368-1644) és a Qing (1644-1911) kor döntő részében fennálló, Kína belső, konfuciánus szabályokon alapuló „ingroup” típusú államközi kapcsolatoknak. Ez a definíció magában foglalja azon észrevételeket, hogy a modell a nyugati megfigyeléseken alapul, de határozottan kiáll amellett, hogy egy létező, saját kultúrspecifikus intézményi racionalitáson alapuló intézmény volt, nem pedig valamiféle „színészi produktum”. Elutasítja azt az álláspontot, hogy a Kína-központú hűbérajándék-rendszer a teljes kínai történelmen végigvonuló, a kínai külkapcsolatok kizárólagos típusa, mert a Fairbank által leírt modell ebben a formában (döntő jellegzetességeiben változat­lanul) csupán a Ming- és (a Ming-dinasztiát sokban másoló) Qing-korban állt fenn. A definíció azonban nem zárja ki, hogy Kína más történeti korszakában is léteztek hűbéri rendszerek, amelyek hasonlítottak a Ming- és Qing-kori rendszerhez, mert azok a csak lassan változó kínai világszemléleten (Tianxia) és egy mélyebb struktúrán, a kapcsolatok kulturálisan-társadalmilag determinált működésén alapultak. Bár az elmúlt több mint fél évszázad során a hűbérajándék-rendszer jelentős figyelmet kapott, nem volt képes támpontot adni a későbbi korok külkapcsolatai­nak értelmezéséhez, különösen napjaink eseményeinek megértéséhez. Hasonlóan elégtelen csupán a Tianxia rendszer vizsgálata, és bár vannak hívei a rendszer újjászületésének (Zhao 2009), osztom Zhang Yonglin véleményét: „Az európai nemzetközi társadalom betörése a saját felfogásával arról, hogy mi a »nemzetközi« és mi a világpolitika, nagy intellektuális kihívást eredményezett, és a kínai világrend összeomlásá­hoz vezetett. […] Amikor a Tianxia (Égalatti) a guojia (ország) szintjére süllyedt, a kínai világ, Kína a világbanra változott” (Zhang 2001, 61). Amellett érvelek, hogy mind a hűbérajándék-, mind a Tianxia rendszernél mélyebb intézményt kell keresnünk. Bár a kínai társadalom guanxi alapú működése a nyugati hatás következtében erodálódott, „longue-durée” intézményként (Jia, 2006) napjainkban is szerepet játszik a kínaiak belső és külső kapcsolatainak formálásában.

Jegyzetek

¹ A Kína-központú hűbérajándék-rendszerrel kapcsolatban mindössze két rövid tanulmány jelent meg magyarul, mindkettő Giovanni Arrighitől: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 1996. 30. 169-197., illetve Arrighi, Giovanni: Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából. Eszmélet, 2008. 78. 41-71.

² A koutou tiszteletteljes meghajlás, amely során a térdelő személy homlokával megérinti a földet.

³ Az angol iskola klasszikus koncepciója szerint a society nem lehet hierarchikus struktúra (Watson 2002). Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Ian Clark (Clark

2009).

⁴ A nemzetközi kapcsolatok elméletének új irányzata, amelynek célja egy nem nyugati iskola vagy kínai iskola megalapítása. Ennek szükségességéről lásd Qin Yaqing véleményét (Qin 2010b) és ennek kritikáját Amitrav Acharya és Berry Buzannál (Acharya-Buzan 2010).

⁵ Ez alapjaiban kérdőjelezi meg a Waltz neorealista modelljét, amely a struktúrát önálló egységek kapcsolataként fogja fel (Waltz 1979).

Hivatkozott irodalom

Acharya, Amitav – Buzan, Berry 2010: Why is there no non-Western international relations theory? An introduction. In uő: Non-Western International Relations Theory: Perspectives on and Beyond Asia. USA, Canada, Routledge, 1-25.

Arrighi, Giovanni 1996: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. 169-197.

Arrighi, Giovanni 2007: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Cen­tury. London & New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2008: Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyu­gaton – történeti perspektívából. Eszmélet, 78. 41-71.

Bull, Hedley 2002: The Anarchical Society. A Study of Order in World Politics. China, Palgrave

Buzan, Barry – Little, Richard 2000: International Systems in World History. Oxford, Oxford University Press, 18-22.

Buzan, Barry – Zhang Yongjin 2012: The Tributary System as International Society in Theory and Practice. The Chinese Journal of International Politics, 4. 3-36.

Callahan, William A. 2008: Chinese Vision of World Order: Post-hegemonic or a New Hegemony? Review of International Studies, 10. 749-761.

Clark, Ian 2009: Bringing hegemony back in: the United States and International Order. International Affairs, 85.

Dawson, Raymond 2002: A kínai civilizáció világa. Budapest, Osiris Kiadó

Di Cosmo, Nicola 2003: Kirghiz Nomads on the Qing Frontier: Tribute, Trade, or Gift-Exchange? In Di Cosmo, Nicola – Wyatt, Don J. (eds.): Political Frontiers, Ethnic Boundaries, and Human Geographies in Chinese History. London, Curzon Press, 351-72.

Fairbank John King 1942: Tributary Trade and China's Relation with the West. The Far Eastern Quarterly, 1. 129-149.

Fairbank, John King – Teng, Ssu-Yü 1941: On the Ch'ing Tributary System. Har­vard Journal of Asiatic Studies, 6. 135-246

Fairbank, John King 1968: China's Foreign Policy in Historical Perspective. In uő: The Chinese World Order: Traditional China's Foreign Relations. Cambridge, Harvard University Press, 449-463.

Fan, Ying 2002: Guanxi's Consequences: Personal Giants at Social Cost. Journal of Business Ethics, 38. 371-380.

Ford, Christopher A. 2010: The Mind of Empire: China's History and Modern Foreign Relations. The University Press of Kentucky.

Gold, Thomas – Guthrie, Dough – Wank, David 2002: An Introduction to the Study of Guanxi. In uő: Social Connections in China: Institutions, Culture, and the Changing Nature of Guanxi. Cambridge, Cambridge University Press, 3-20.

Hamashita, Takeshi 1997: The Intra-regional System and East Asia in Modern Times. In Katzenstein, Peter. J. – Hamashita, Takeshi (eds.): Network Power: Japan and Asia. Ithaca, Cornell University Press, 113-135.

Hevia, James 2008: Tribute, Asymmetry, and Imperial Formations: Rethinking relations of power in East Asia,. (USC US-China Institute Conference, History and China's Foreign Relations, University of Southern California, 17 February)

Hückel, Bettina 2012: Theory of International Relations with Chinese Characteris­tics, The Tian-Xia System from a Metatheoretical Perspective. (kézirat)

Jia Wenshan A. 2006: The Wei (Positioning)-Ming (Naming)-Lianmian (Face) -Guanxi (Relationship)-Renqing (Humanized Feelings) Complex in Contempo­rary Chinese Culture. In Hersock, Peter D. – Ames, Roger T. (eds.): Confucian Cultures of Authory. Albany, State University of New York Press, 49-64.

Johnston, Alastair Iain 1995: Cultural Realism: Strategic Culture and Grand Strat­egy in Chinese History. New Jersey, Princeton University Press

Kang, David C. 2003: Getting Asia Wrong: The Need for New Analytical Frame­works. International Security, 27. 57-85.

Kang, David C. 2010: Hierarchy and Legitimacy in International Systems: The Tribute System in Modern East Asia. Security Studies, 19. 591-622.

Kang, David C. 2008: War and Peace in Early Modern East Asia: Hierarchy and Legitimacy in International Systems. Working Paper 25.

Kelley, Liam 2005: Beyond the Bronze Pillars: Envoy Poetry and the Sino-Vietnamese Relationship. Honolulu, University of Hawaii Press

Kipnis, Andrew B. 1997: Producing Guanxi: Sentiment, Self and Subculture is North China Village. Durham and London, Duke University Press

Krausse, Reuss-Markus 2010: Guanxi as a Model of Social Integration. Frankfurt am Main, Humanities Online

Linklater, Andrew 2005: The English School, In: Theories of International Relations. Cina, Palgrave Macmillan, 84-109.

Littlefield, James E. – Su, Chenting 2001: Entering Guanxi: A Business Ethical Dilemma in Mainland China? Journal of Business Ethics, 33. 199-210.

Millward, James 1998: Beyond the Pass: Economy, Ethnicity, and Empire in Qing Central Asia, 1759-1864. Stanford, Stanford University Press, 44-54.

Polányi, Károly 2004: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest, Napvilág Kiadó

Qin Yaqing 2009: Development of International Relations Theory in China. Inter­national Studies, 46. 185-201.

Qin Yaqing 2010a: International Society as a Process: Institutions, Identities, and China's Peaceful Rise. The Chinese Journal of International Politics, 3. 129-153.

Qin Yaqing 2010b: Why there is no Chinese international theory? In Acharya, Amitav & Buzan, Berry (eds.): Non-Western International Relations Theory: Perspectives on and Beyond Asia. USA, Canada, Routledge, 26-51.

Reus-Smith, Christian 1999: The Moral Purpose of the State: Cultural, Social Identity, and Institutional Rationality. In uő: International Relations. United Kingdom, Princeton University Press,

Shan Chun 2009: On Chinese Cosmopolitanism (Tian Xia), Culture Mandala. Bulletin of the Centre for East-West Cultural & Economic Studies, 8. 20-29.

Shu, Min 2011: Pre-Colonial Southeast Asia and the Tribute System: Balancing in a Hierarchical System. Waseda Global Forum, 8.

Suzuki, Chusei 1968: China's Relations with Inner Asia. In Fairbank, John King (eds.): The Chinese World Order; Traditional China's Foreign Relations. Camb­ridge, Harvard University Press, 180-97.

Suzuki, Shogo 2009: Civilization and Empire: China and Japan's Encounter with European International Society. USA & Canada, Routledge, 35-55.

Tsai, Mon-Han 2011: „This Culture of Ours” politics, confucianism, and East Asian identities. Journal of Political Science and Sociology, 15. 1-20.

Tsang, Eric W. K. 1998: Can guanxi Be a Source of Sustained Competitive Advantage for Doing Business in China? The Academy of Management Executive, 12.

Waltz, Kenneth N. 1979: Theory of International Politics. USA, Addison-Wesley Publishing Company

Wang Gungwu 1968: Early Ming Relations with Southeast Asia: A Background Essay. In Fairbank, John King (ed.) The Chinese World Order: Traditional China's Foreign Relations. Cambridge, Harvard University Press, 34-62.

Watson, Adam 2002: The evolution of international society: a comparative historical analysis. Taylor & Francis e-Library

Wills, James. E. 2011: China and maritime Europe, 1500-1800: trade, settlement, diplomacy, and missions. USA, Cambridge University Press

Womack, Brantly 2012: Asymmetry and China's Tributary System. The Chinese Journal of International Politics, 5. 37-54.

Yun, Peter 2011: Rethoric and Realityof the Tribute System: Interstate Relations in the 10^th – 11^th Century East Asia. (kézirat)

Zhang Feng 2009: Rethinking the 'Tribute System': Broadening the Conceptual Horizon of Historical East Asian Politics. Chinese Journal of International Politics, 2. 545-574.

Zang Yonglin 2001: System, empire and state in Chinese international relations. Review of International Studies, 27. 43-63.

Zhao Tingyang 2009: A World Political Philosophy in Terms of All-Under-Heaven (Tianxia). Diogenes, 221. 5-18.

Zhou Fangyin 2011: Equilibrium Analysis of the Tributary System. The Chinese Journal of International Politics, 4. 147-178.

Nagy örömömre szolgál, hogy első ízben adhatok elő ebben az intéz­ményben és ezen a tanszéken, amelynek sorsát a kezdetektől fogva figyelemmel kísérem.¹ Csaknem egy évtizede annak, hogy utoljára adtam elő Budapesten. Akkori előadásom a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató munkatársai számára készült, és egy politikai antropológiai témát járt körül: nevezetesen a „korrupció” különféle formáit a szocialista időszak helyi tanácsaiban és hivatalaiban.² Ma elmélyültebben és tágabb időkeretben szeretnék a történelemmel foglalkozni, azaz nemcsak a szocializmussal, hanem a szocializmus előtti időkkel és a posztszocia­lizmussal is.

A legtöbb antropológus (etnológus, társadalom-néprajzos: itt nem látok figyelemre méltó különbséget) terepmunkája közösségét mikrokoz­moszként látja, különösen akkor, ha élete első terepmunkájáról van szó, noha ezt kevesen és ritkán ismerik el. Bevallom, én most is így látom Tázlárt. A falut, amely alig több mint két óra autóútra van Budapest köz­pontjától, és félúton a Duna és a Tisza között, ma jóval kevesebb mint kétezer ember lakja. Éppen azért választottam ezt a régiót kutatásom tárgyául, mert nem tipikus mezőgazdasági szövetkezetek jellemezték. Ez azért alakult így, mert a szétszórt tanyás települési forma és külö­nösen a tanyák körüli értékes szőlőskertek miatt nagyon költséges lett volna bevezetni a szovjet mintájú kolhozokat, amelyeket az 1960-as évek elején sorra szerveztek a vidéki Magyarországon. Egy korábbi munkámban rámutattam arra, hogy a nem tipikus szakszövetkezeti forma jól jellemzi a magyar mezőgazdasági politika rugalmasságát, és a rugalmasság ebben a szektorban jól jellemzi a globális magyar gazdaságot, illetve nagymértékben hozzájárult annak általános dina­mizmusához a szocializmus utolsó évtizedeiben. Ehhez elengedhetetlen volt a mezőgazdasági szektor fejlesztése, hiszen a magyar társadalom a kollektivizálás előtt egy túlnyomóan paraszti társadalom képét mutatta. Az 1940-es években a lakosság legnagyobb része a mezőgazdaságban dolgozott, következésképpen nem meglepő, hogy agrárpártok nyerték meg a háború utáni szabad választásokat.

Azzal magyaráztam Tázlár kiválasztását a falubeli embereknek és a járási hivatalban, hogy ott a szakszövetkezet jelenléte kiváló lehetősé­get biztosított a paraszti gazdálkodás folyamatosságának antropológiai szempontú tanulmányozására. De az igazság az, hogy nem annyira ezen hagyományok dokumentálása, mint inkább a kortárs Magyarország társa­dalmi-gazdasági viszonyainak megismerése motivált. Ezt a célt kiválóan szolgálta egy falusi esettanulmány, ami sokkal inkább mikrokozmosznak volt tekinthető akkor, mint ma, amikor a nemzeti gazdaságban jelentősen csökkent a mezőgazdaság jelentősége, és a tázlári fiatalság Londonba vagy más világvárosokba vágyik.

Sajnos nem tudok eleget arról, hogy mi történik manapság Tázláron, ezért tervezek új terepmunkát a következő években. De félreértés ne essék, történelmi érdeklődésem nem pótcselekvés. Jóllehet a múlt ön­magában is végtelenül érdekes, én soha nem leszek történész. Mint a legtöbb társadalomtudós, engem is elsősorban a múltnak a jelenben játszott szerepe foglalkoztat. Tázláron ez sokat változott az 1970-es évek közepe óta. Első terepmunkám során több levéltárban megfordultam Kecskeméten, Kalocsán és Budapesten. Sok idős emberrel beszéltem a falu történetéről, és adatokat tudtam gyűjteni az 1956-os eseményekről és a helyi szövetkezetek vitás történetéről. De a lakosok jó része egysze­rűen túl elfoglalt volt az ilyen életútinterjús kutatáshoz. Az 1970-es évek közepe a lázas felhalmozás időszaka volt, és a falusiak mind a jövőbe tekintettek: házat építeni Tázlár központjában, fürdőszobát csináltatni, vagy, ha már mindez megvan, beszerezni egy Moszkvicsot vagy egy Ladát. Ugyanakkor azonban a boldog autótulajdonosoknak legtöbbször eszük ágában sem volt eladni lovukat, amely továbbra is számos ház­tartás hűséges támasza maradt.

Ezzel szemben ma nem a kisüzemi gazdálkodás a felhalmozás fő forrása; a falusiak többsége nem dolgozik annyit, mint régen, és több ideje van reflektálni a történelemre. A falu központi terén 1956-os emlék­oszlopot emeltek, felújították a háborús emlékművet, emléktáblák jelzik azokat a házakat, amelyekben az első református iskola és az első pék­ség működött. Az 1970-es években nem voltak olyan helyi kiadványok, amelyek segíthettek volna a helytörténeti kutatásban; 1990 óta egész sereg munka jelent meg, amely bemutatja a szövetkezet(ek), a művelő­dési ház és az iskola történetét. A helyi önkormányzat 1997-ben, a mo­dern adminisztráció megteremtésének 125. évfordulójára megjelentette Tázlár Krónikáját.³ Ez a munka jóval több részletes adatot, eseményt és dátumot tartalmaz, mint amennyit én a Tázlárról szóló monográfiámban említek (Hann 1980).

A következőkben először a falu objektív történetét (Realgeschichte) foglalom össze és megpróbálom ezt Erdei Ferenc fogalmaival értelmezni. Majd a harmadik fejezetben kitérek azokra a közoktatási újdonságokra, amelyek különösen szemléletesen érzékeltetik Tázlár múltjának jelentő­ségét a jelenben, a mostani fideszes kormány alatt. Az idő ideológiája

(temporality) és a Realgeschichte valósága most is szoros kapcsolatban vannak. Végül néhány jelenleg is folyó szakmai (antropológiai) vitára utalok, és megkérdőjelezem, hogy beszélhetünk-e előrelépésekről saját tudományunkban.⁴ A vidéki Magyarországon, 20 évvel a földek privati­zációja után és a tízéves EU-s támogatások ellenére nagyon kevesen látnak ma előrehaladást. Előadásomat azzal a megállapítással zárom, hogy a mai tázláriak nem kevésbé gondolkodnak előre, mint őseik, mégis az idő szubjekív megtapasztalása és társadalmilag, elsősorban politikai­lag konstruált mivolta manapság más, mint a szocializmusra jellemző lineáris, előrehaladó időérzékelés.

II. A történelmi elmaradottság és a szocialista civilizációs folyamat

A jövőtől a múlt felé való fordulást jól jelképezik a jelenlegi polgármes­ternek a faluközpont perifériáján, a Soltvadkert felé vezető út mellett egy új ipari negyed létrehozására tett erőfeszítései. Mivel röviddel a munkálatok megkezdése után emberi maradványokra bukkantak, az építtetők Kecskemétről hívtak régészeket leletmentő kutatás céljából. Az ásatás során csontvázak százai kerültek elő, és a közelmúltban egy középkori templom alapzatára is rábukkantak. Ez utóbbi felfedezés már csak azért is érdekes, mert ezt a helyet a falusiak emberemlékezet óta Templomhegy néven ismerik. Ez az elnevezés az 1970-es évek óta iz­gatta a fantáziámat, mert a környék teljesen sík, ameddig a szem ellát. A régészek szerint ezen a helyen már szarmata település is volt, később jöttek a hunok; a falu az Árpád-korban még virágzott, ám 1241 körül áldozatul esett a tatárjárás pusztításainak.

A Tázlár név az 1279 és 1429 közötti dokumentumokban fordul elő először, de nem világos – legalábbis előttem -, hogy ez mennyiben jelölt állandó települést az oszmán hódítás előtti időszakban. Az azonban való­színű, hogy a XVII. században nem volt itt település. A XVIII. században a tázlári pusztát a 20 km-rel távolabb élő kiskőrösi szlovákok vették bérbe a Wattay családtól (pomázi nemesek). A XIX. század folyamán a föld fokozatosan elaprózódott. Kezdetben nemesek és gazdag parasztok vettek itt óriástáblákat, amelyeken házat építettek, és nagyobb területen gazdálkodtak, majd új bevándorlók érkeztek, elsősorban Szeged környé­kéről, akik családi gazdálkodóként azt remélték, hogy a tázlári nagyobb birtok jobb lehetőséget kínál a gazdálkodásra, mint azok a törpebirtokok, amelyek megöröklésére a túlzsúfolt szülőfalvaikban kilátásuk lehetett. Sokuknak azonban csalatkozniuk kellett. Igaz, hogy a Templomhegy körüli terület földminősége viszonylag jó, de a Duna-Tisza közének je­lentős szakaszai annyira homokosak, hogy vagy teljesen alkalmatlanok a gabonafélék termesztésére, vagy pedig olyan alacsony terméshoza­múak, hogy még nagy területen sem biztosítják az önfenntartást. Ilyen például az úgynevezett Szanksarok, amely a XX. század elején ennek ellenére viszonylag nagy népsűrűségnek örvendett. Ezenközben nagy területek, különösen erdők megmaradtak a távol – Pomázon – élő ne­mesek tulajdonában.

A két világháborút követő földreformok nem befolyásolták jelentősen Tázlár életét. Ezeknél nagyobb hatással volt az első szocialista évtized drasztikusan egyenlősítő politikája, amely megszüntette a birtok mérete és a társadalmi pozíció vagy osztály összekapcsolódását. A múlt szá­zad első felében nem sok minden történt az intézményi fejlődés terén. A számottevőbb vallási felekezetek saját gyülekezeteket hoztak létre, és 1906-tól kezdve az egyik nagy majorsági épület katolikus templomként szolgált Tázlár Felsőtelepén. A lakosság legnagyobb része elszigetelt tanyákon élt és dolgozott. 1907-ben, amikor újravonták a közigazgatási határokat, a régi Tázlár nevet – nem világos, hogy milyen meggondolás­ból – a Prónayfalva elnevezés váltotta fel. Az evangélikus Prónay Dezső báró közismert nacionalista volt, de a jelek szerint soha nem kereste fel a faluközösséget személyesen, és nem gyakorolta azt a patrónusi szerepkört sem, amelyet talán elvártak tőle a lakosok. A központi intéz­ményesítést sokáig a felekezetek által a falu két nagyobb központjában létrehozott elemi iskolák képviselték. Ezek szaporodtak a Horthy-rend­szer alatt: gróf Klebelsberg Kunónak köszönhető, hogy 1930-ban még a zsúfolt Szanksarokban is népiskola épült. Sőt, amikor világossá vált, hogy az egyetlen állami téglából épített tanterem nem elég, a helyiek össze­fogtak és hozzáépítettek egy másikat, ezúttal vályogból. A tanár mellett a római katolikus plébános irányította a tanyai iskolát. A II. világháború alatt épült az Alsótelep szélén az úgynevezett ONCSA-telep: egy házsor a legszegényebbeknek.

1945-ben a falu úgy döntött, hogy megválik a Prónayfalva névtől, és kérvényt nyújtottak be a Belügyminisztériumnak, amelyben a Dózsafalva elnevezést javasolták. A minisztérium azonban elutasította kérésüket. 1947-ben a falugyűlés megszavazta a Tázlár név vissza­vételét, amely ez alkalommal elnyerte a minisztériumi jóváhagyást. Alig egy évvel később az egyházi iskolákat államosították. A régi tanári személyzet a helyén maradt, de a vallást kitiltották az iskolákból, és a tanároktól elvárták, hogy ne gyakorolják vallásukat. A következő évben – 1949-ben – rendkívüli gyűlést hívtak össze, ezúttal azért, hogy megünnepeljék Sztálin 70. születésnapját. A tázláriak gratuláló táviratot küldtek a Kommunista Párt megyei pártbizottságának. Szaba­di Pál a Krónika közvetlen következő mondatában lakonikusan közli, hogy ugyanabban az évben a falusiak lerakták egy új, nagy katolikus templom alapkövét Tázlár Alsótelepén, amely később a szocialista falu központját alkotta (Szabadi 1997, 122).

Az első szocialista évtizedeket rendszerint kegyetlennek és re­presszívnek jellemzik a történészek. A magánháztartások szempont­jából ez kétségtelenül igaz Tázláron is, különösen, ha ezt az időszakot a szocializmus utolsó két évtizedével hasonlítjuk össze. A hetvenes években még éltek a keserű emlékek az erőszakos betakarításokról és a kulákok elleni kampányokról. A faluközpont azonban ennek ellenére sokat fejlődött az 1950-1960-as években. Először a katolikusok és a reformátusok gazdagodtak új templomépülettel, majd 1961-ben megnyílt a szép, új iskola és a művelődési ház. A vallásos és világi szférák így szigorúan elkülönültek egymástól. A lakóhelyváltás többirányú volt: a tanyáról a faluba és a faluból a városba. Azok számára, akik a központ­ban felépített családi ház kedvéért hagyták el tanyájukat, az elektromos áram és a vezetékes víz számított fő vonzerőnek. Ugyanakkor a gyors iparosítás ezen évei alatt sokan végleg elköltöztek a faluból, például Csepelre. Így történt, hogy egy generáció alatt Tázlár lakossága felére csökkent. Kiürült a Szanksarok, és 1975-ben lebontották a Klebelsberg-féle iskolát. Természetesen sok kivándorló továbbra is szoros kapcso­latot tartott fenn a faluval. Voltak olyanok is, akiket a faluban maradt család segített, különösen akkor, amikor a felhalmozás lehetősége (főleg disznótenyésztés formájában) korábban nem látott bőséget hozott a falusiaknak. Ebben a folyamatban óriási szerepet játszott a rugalmas típusú szövetkezet. Ugyanis a két szakszövetkezet segítsége nélkül a háztartások nem profitálhattak volna az 1968 utáni, az új gazdasági mechanizmus keretében megnyílt lehetőségekből, amelyek biztosították számukra a mezőgazdasági termelés alapjait (gépellátást, olcsó tápot) és a piaci értékesítést. A „gyenge adottságú” szövetkezet rendszeres állami támogatásban részesült.

Ezen összefoglalás után felmerül a kérdés, hogyan is juthatunk el Szabadi Pál Tázlár-krónikájától a gazdaság és társadalom strukturális átalakulásainak makrokozmoszához – Magyarországon, Közép-és Kelet-Európában és talán még általánosabb szinten is? Ha Tázlárt szélesebb kontextusokban akarjuk értelmezni, elsőként talán Arie den Hollander úttörő tanulmányát az „európai határvidékről” kellene idézni, ami két részletben jelent meg a Comparative Studies in Society and Historyban (1960-1961). Den Hollander Frederick Jackson Turner észak-amerikai téziseire támaszkodva világította meg a XVIII. századi Kárpát-meden­cében az oszmán csapatok visszavonulását követő visszatelepedési folyamatot. Korábbi munkámban gyümölcsözőnek találtam a határvi­dék-szemlélet összekapcsolását a magyar történészek XIX. századi kapitalizmustanulmányaival, amelyek szerint a demográfiai átmenet és az ipari munkahelyek hiánya ezreket űzött el otthonukból (Hann 1979). Miért menne valaki az észak-amerikai „Vadnyugatra”, ha szűzföldeket is lehet gyarmatosítani ötven mérföldnyire nyugatra a szülőfalutól? Ezeket a folyamatokat a Duna-Tisza közén elsősorban a szegedi néprajzkutató, Juhász Antal elemezte részletesen (Juhász 1997).

Röviden összefoglalva: a földrajztudósok, demográfusok, gazdaság­történészek és gazdasági antropológusok munkái mind fontosak ahhoz, hogy Tázlár történetét a maga teljességében lássuk. De ahhoz, hogy érdemben megértsük a „nagyobb képet”, és ugyanakkor élethűen lát­tassuk, hogy milyen volt a szocializmus előtti paraszti generációk élete a határvidéken, máshová is kell tekintenünk. Mindkét dimenzió fellelhető Erdei Ferenc (1910-1971) munkájában.

Erdei Ferenc Makón, a Szegedtől keletre fekvő, hagymatermeléséről híres mezővárosban született, majd a Szegedi Tudományegyetemen jo­got tanult. Később, a Márciusi Front bukása után megalapította a Nemzeti Parasztpártot, és egyre inkább a népi mozgalom radikális balszárnyával azonosult. 1944 és 1956 között több miniszteri tárcája volt, de ezekben az években nem sikerült a magyarországi sztálinizmus lényegén változ­tatnia. Nagy Imre reformvonalához való lojalitásáért 1956 után majdnem az életével fizetett. De Kádárnak szüksége volt Erdeire a tervezett kol­lektivizálás miatt, és ezért hozatta ki a szovjet fogságból. Erdei Ferenc több vezető tisztséget töltött be 1971-ben bekövetkezett haláláig, de talán még nagyobb jelentőséggel bírt a kulisszák mögötti tevékenysége. Fehér Lajossal és más reformorientált politikussal együtt sikerült elérnie azt, hogy a magyar mezőgazdaság kollektivizálása jelentősen eltért a szovjet mintától. A szocializmus utolsó évtizedei alatt csendes forradalom történt a magyar vidéken, amely kulcsszerepet játszott a Kádár-rendszer tágabb „társadalmi kompromisszumában”.

A sikerek dacára Erdei pályája és politikai utóélete viszontagságos­nak mondható: a munkásmozgalomban sokan azért tekintették gyanús elemnek, mert megkérdőjelezhetetlen hűség fűzte a faluhoz, és mind­végig büszke maradt saját paraszti származására, míg a liberálisok és más antikommunisták azért átkozták ki az elmúlt évtizedekben, mert, úgymond, „lepaktált” a kommunistákkal és végigasszisztálta a kollektivi­zálást. Kétségtelen, hogy a politikai nyomás rányomta bélyegét a vidéki modernizáció e nagy teoretikusának tudományos munkájára, mégis úgy érzem, hogy a jelenleginél jóval több elismerést és megbecsülést érdemel.⁵ Röviden, az egyetem elvégzését követően, amikor még Makón dolgozott a hagymatermelők szövetkezetében, Erdei Ferenc motorkerék­páron járta be a Duna-Tisza közét, hogy első kézből származó adatok­kal dokumentálja, hogyan éltek a parasztok egy olyan korban, amelyet gazdasági válság és geopolitikai bizonytalanságok jellemeztek. Az ebből a tapasztalatból született Futóhomok című könyve a szociográfia egyik klasszikusa. Nem tudom, hogy járt-e éppen Tázláron (illetve akkor nevén Prónayfalván), de annyi bizonyos, hogy ezt a vidéket jól ismerte, innen indulva tört át a katonai fronton 1944-ben, hogy csatlakozzon a Szege­den állomásozó szovjet hatóságokhoz. „Minden falusi mag nélkül” – így jellemezte Prónayfalvát és még néhány sokfelől benépesült települést, amelyek tanyavilágában nyilvánvalóan más állapotok uralkodtak, mint Makón, Kiskőrösön és hasonló „mezővárosokban”, ahol a mezőgazda­ság ugyan fejlettebb volt, de a technikai fejlettségnek ellentmondott a generációk óta összetartozó közösség tudata, ami gátolta a termelőerők fejlődésének megfelelő osztályképződést. Az olyan településeket, mint Prónayfalva azonban gazdasági alulfejlettségük ellenére magas fokú társadalmi rétegződés jellemzett, és a szórványtelepülés-forma tovább korlátozta a kollektív fellépés lehetőségét.

Húsz évvel később a Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában Erdei jobban elmélyült az elméleti kérdésekben. Úgy érezte, hogy koráb­bi elemzése Kiskőrösről téves volt, mert fiatal fejjel nem ismerte fel az osztályharc valóságos jellegét. Későbbi munkái szintén nem mentesek a közvetlen politikai hatásoktól. Nagyobb jelentőséggel bírnak azon írásai, amelyek az 1940-es évek elején egy kiskunszentmiklósi tanyán csendőri felügyelet mellett készültek. Ugyanez vonatkozik egy befejezetlen, szin­tetizáló tanulmányára a „két világháború közötti Magyarországról”, amely poszthumusz jelent meg (Erdei 1976). Ez utóbbiban, de már hamarabb is, pl. A magyar paraszttársadalom (1942) című művében, Erdei nagyon is kritikusan értelmezi azokat a „kvázi-feudális” struktúrákat, amelyek jól megfértek olyan elemekkel, amelyek kétséget kizáróan modernnek számítottak, nevezetesen a kapitalizmus által megteremtett városi proletariátussal. A magyar polgárosodást hátráltatta a két világháború közötti időszak reakciós politikája, és a parasztok lettek a modernizá­ciós kudarc legnagyobb áldozatai. Az az elképzelés, hogy a kisgazdák polgárosodnak, és önként belépnek a holland mintájú szövetkezetekbe, tarthatatlannak bizonyult azokban az években, amikor a kommunisták konszolidálták hatalmukat. Erdei is a kollektivizálás mellé állt.

Ez persze nem tetszett mindenkinek; a legtöbb népi író számára mindig is idegen maradt a téesz. Szelényi Iván úgy vélte (1988 54, 6): Erdei fel­áldozta ifjúkorának eszméit a marxista osztályelemzés oltárán. A liberális szociológus szerint a fiatal Erdeinek volt igaza, mind tudományosan, mind pedig erkölcsileg. Szerencsére – így Szelényi – Erdei halála után a magyar falu képes volt visszatérni a „megszakított polgárosodás” útjára. Így tehát Szelényi Erdeinek a polgárosodással kapcsolatos fiatalkori fej­tegetéseit gyümölcsözőnek tartja, annak ellenére, hogy a szerző később reménytelenül kompromittálta magát azáltal, hogy titokban csatlakozott a Kommunista Párthoz, illetve kiszolgálta annak politikáját.

Tázlár példája az én szememben Erdei munkásságának kevésbé kri­tikus értelmezését teszi lehetővé. Véleményem szerint Erdei mindvégig hű maradt paraszti gyökereihez. Noha nem rendelkezett társadalomtu­dományi diplomával, „ösztönös” összehasonlító társadalomtudósnak tekinthető. Gyermekkorát részben tanyán töltötte, de ahogyan az Alföld más városaiban is, a Makó körüli elszigetelt tanyák szorosan kapcsolód­tak a városhoz, és sok családnak volt saját háza a központban, a me­zőgazdasági szezonban szállásul szolgáló tanya mellett. Erdei számára megrázkódtatást jelentett annak felismerése, hogy van olyan tanyavilág, amelynek nincs ilyen civilizációs központja. De Erdei látókörét tovább szélesítette az 1935-ben Svájcba és Hollandiába tett utazása, amelynek során különösen nagy hatást gyakoroltak rá az ott látott mezőgazdasági szövetkezetek. Magyarország elmaradottságáról szóló elméleti munkái a nyugati viszonyokkal való behatóbb megismerkedés közvetlen eredmé­nyeinek tekinthetők. Világossá vált az a szakadék, amelyet az országnak át kellett ugrania, noha a népi mozgalom bal szárnyának embere, Erdei Ferenc, nem hitt abban, hogy a kapitalizmus importálása lenne a meg­felelő válasz a gazdasági elmaradottságra.

Erdei kulcsfogalma tehát a polgárosodás (embourgeoisement), amelyet később Szelényi és más szociológusok is átvettek. Az 1980-as években tökéletesen helyénvalónak látszott a fogalom újrafelfedezése, hogy értelmezhetővé tegye az országban végbemenő folyamatokat, például a parasztságnak a „gazdagodjatok” jelszóra való reakcióját. A polgár ugyanakkor egy másik kontextusban is előtérbe került: a polgári társa­dalom az angol civil society standard magyar fordítása. A polgári és a burzsoá közötti ellentmondások reménytelenül problémássá tették ezt a terminust a szocialista ideológusok számára. Erdei Ferencnek is el kellett határolnia magát a kifejezéstől (és átfogalmazni korábbi kijelentéseit, mint ahogy ezt pl. a már említett Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában is megtette). De későbbi munkáinak (pl. Város és vidéke, 1971) beható vizsgálatai világossá teszik, hogy alapvető érdeklődési köre nem változott. Elsősorban a falu és város közötti történeti egyensúly helyreállítására törekedett, valamint arra, hogy azok az emberek, akikkel olyan erőteljesen azonosult, a városiakhoz hasonló esélyekkel léphesse­nek a modernitás rögös ösvényére. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy Erdei egyfajta vidéki „proletarizálódási” programban gondolkodott volna. Ellenkezőleg, nagyon is felismerte a háztáji termelés és a gazdasági ösztönzők jelentőségét. Ezen az alapon adott tanácsot Fehér Lajosnak, Nyers Rezsőnek és más olyan döntéshozóknak, akiknek decentralizációs politikája a szocializmus utolsó évtizedeiben lehetővé tette a „szocialista vállalkozók” megjelenését a vidéki Magyarországon. Más szavakkal, a polgárosodás – Szelényi érvelésével ellentétben – nem Erdei ellenére, hanem éppen ellenkezőleg, az ő közreműködésével következett be.

Akárcsak a német Verbürgerlichung, a magyar polgárosodás fogalom is kétértelmű. Erdei feltehetően soha nem kívánt a magyar vidéken egy új kapitalista osztályt látni, ehelyett a parasztság hagyományainak és „falusi műveltségének” megőrzése, és a kvázi-feudális egyenlőtlenségek meg­szüntetése mellett tört lándzsát. Fiatalkori írásaiban gyakran használta a civilizálódás fogalmát. Mondhatni, egész életében a mezőgazdasági szektor civilizálódásának híve volt. Ez egyfelől a nyugati országok fejlett termelőerőihez való felzárkózást jelentette. Erdeit nem vonzották a ka­pitalizmus külföldi modelljei (legkevésbé a nem-magyar elemek Magyar­ország eltorzult piackapitalizmusában, ezt el kell ismerni, hangsúlyozva azt is, hogy nem volt antiszemita). Azokat a civilizációs intézményeket kívánta megszilárdítani, amelyeket a magyar parasztok történetileg hoz­tak létre azokon a nagyobb településeken, ahol a népesség az oszmán hódítás következtében különösen koncentráltan élt.

Ha elvonatkoztatunk az Alföld regionális sajátosságaitól, akkor azt mondhatjuk, hogy Erdei a városi kultúra falusi meggyökereztetését támogatta. Ebben az értelemben példaértékű az én Tázlárról készült beszámolóm. A korai szocialista évtizedekben a szegényebbek elhagy­ták a tanyákat, pl. a Szanksarokban, és vagy beköltöztek az új faluköz­pontba, vagy pedig továbbvándoroltak a távolabbi városok nyújtotta munkalehetőség reményében. A faluközpontban az állam új utakat és járdákat épített, és gondoskodott arról, hogy a lakásokba alacsony áron bevezessék a vezetékes vizet és az elektromos áramot. Szövetkezeti üzletek és éttermek nyíltak. Létrejött a szocialista tanács, később pedig a mezőgazdasági szövetkezetek. Az állam új iskolát épített, miközben fokozatosan felszámolta a félreeső tanyák régi kis iskoláit. Kulturális in­tézményeket alapított, mint például a tágas művelődési házat, könyvtárat és egy jól felszerelt tornatermet.

Mivel mindez egybevágott a szocialista modernizációs projekttel, első látásra úgy tűnhet, hogy itt mindössze az új, felülről diktált politikai-ideo­lógiai program megvalósításáról volt szó. Ez azonban nem egészen így van, mivel Tázláron a hatalom ugyanezen birtokosai gondoskodtak arról is, hogy új, nagy templomok épüljenek a faluközpontban. Az 1950-es évek megtorpanásai ellenére a templomépítések még a nagy világi fejlesztések előtt lezáródtak; és nemcsak az építőanyagot, hanem a munkaerő nagy részét is a szocialista brigádok biztosították!

III. Változások a mai faluban

Előadásom keretei nem teszik lehetővé, hogy bemutassam az utolsó két évtized minden változását, így csak nagy vonalakban vázolom a legfon­tosabb tendenciákat. Tázláron, mint ahogyan máshol is, visszaadták a földeket. A rendszerváltás után a szövetkezet még tizenöt évig működött, igaz, hogy már jóval korábban elvesztette a falu gazdaságában játszott központi koordináló szerepét. Az a támogatás azonban, amelyben né­hány magángazdálkodó manapság az EU mezőgazdasági politikájának keretében részesül, messze nem kompenzálja őket a szocialista időszak jóval nagyvonalúbb mezőgazdasági segélyezésének elvesztéséért. Min­den ágazatban csökkent a termelés.

A mezőgazdaságon kívüli munkalehetőségek erősen összeszűkültek, mind a formális, mind pedig az informális szektorban. Az általános euró­pai gazdasági válság hatására csökkent a kereslet a drága jachtok iránt, amelyeket Tázláron a kilencvenes évek óta gyártanak, és Hollandiába exportálnak. Ez volt az első és utolsó beruházás a tervezett ipartelepen. Még van remény, hogy a kecskeméti régészek visszatérnek és folytatják munkájukat a középkori templom körül, de ehhez pénzre van szükség, miközben az országos pályázatok egyre nehezebben elnyerhetők. Ha sikerül, akkor esetleg azt a néhány személyt alkalmazzák majd, akiket je­lenleg az önkormányzat foglalkoztat minimális munkabérért. A hajógyáron kívül egyetlen olyan üzem működik, ahol a dolgozók száma meghaladja a tízet. Ez a műanyagüzem, amely egy régi katolikus iskola épületében található, sikeresen túlélte a szakszövetkezet összeomlását annak kö­szönhetően, hogy a vezetők még a kilencvenes években megvásárolták és okos beruházással működtették tovább. A bérek ugyan alacsonyak, de szemben a hajógyárral, bőven van megrendelés, mert fő termékük a legolcsóbb műanyag palack, és nem a luxuscikk.

A jelenlegi gazdasági és foglalkoztatási helyzet nem sokban különbö­zik a 2010 előttitől. Mégis azóta sok szó esik arról mind a magyar, mind pedig a külföldi sajtóban, hogy milyen változásokat hozott Orbán Viktor fideszes kormánya. Külföldön elég sokat lehet olvasni ezekről a nagy politikai kezdeményezésekről, amelyek többek között azt a célt szolgál­ják, hogy a kormány a sajtót és a bíróságot egyre jobban a befolyása alá vonhassa. A roma és a zsidó kisebbségekkel kapcsolatos incidensek ugyancsak gyakori témák a német sajtóban. Ezzel szemben kevesek számára ismert (beleértve sok magyar állampolgárt), hogy milyen vál­tozások mennek végbe nap mint nap a falu életében, például egy olyan kulcsfontosságú intézményben, mint az iskola, ahonnan nem szivárognak ki a kisebb-nagyobb konfliktusok. Engedjék meg, hogy a következőkben erről számoljak be, Tázlárt hozva például.

Az új állami általános iskola 1961-ben nyílt meg az új faluközpontban. Miután 1978-ban megszüntették a felsőtelepi iskolát, az összes tázlári gyerek ide járt. Akkoriban egy Nyugatról érkezett, a magyar parasztgaz­daság átalakulásával foglalkozó kutató számára nemigen volt lehetséges az iskola gyakori meglátogatása, illetve tanulmányozása. Tudtam, hogy a tanárok között többen párttagok voltak. Az igazgatóhelyettes volt egyben a helyi párttitkár. Ezekkel az emberekkel csak későbbi tázlári látogatása­im során tudtam többet beszélni. Az akkori igazgatónő nem volt párttag. Mária néni (mindenki így ismerte) 1947-ben került az akkori református iskolába. A vallás gyakorlása számára tiltott volt. Más tanár időnként eljárt a templomba, de a hetvenes években, amikor a hittant nem az iskolában, hanem a templomban tanították és a beíratott gyermekek száma egyre csökkent, az igazgatónő ezt nem tehette…

Párttagok és pártonkívüliek együtt játszottak az úgynevezett tanári zenekarban, amelyet különösen a lakodalmakra hívtak meg szívesen. Vezetője az igazgatóhelyettes volt, egy tehetséges sváb férfi, akinek édesapja a háború végén esett el, és aki aztán magyar nevet kapott ne­velőszüleitől. A Szanksarokban kezdte pályafutását, később szép házat épített a faluközpontban, ahol most is lakik. Az ő ötlete volt, hogy 1981-ben az iskola, a könyvtár és a művelődési ház hivatalosan egyesüljön (a gyakorlatban ez a három intézmény már évek óta az ő irányítása alatt állt). Sok évig ő vezette az Általános Művelődési Központot, egy ideig megyei tanácstagként tevékenykedett, és a Kádár-rendszer utolsó évei­ben, miután az előző tanácselnököt sikkasztás miatt elítélték, a tanácsház vezetését is ő vette át. 1994-ben eredménytelenül indult a polgármes­ter-választáson. Noha sokan elismerték tehetségét és becsületességét, a Kisgazdapárt nem tűrte, hogy egy volt kommunista kerüljön megint a falu élére. Manapság nyugdíjasként még mindig bejár az iskolába zenét tanítani, focizik fiatalabb kollégáival a falu kis pályáján, és a játékot követő ún. „harmadik félidőben” már régen nem számít a világnézet, pláne nem a régmúlté. Ahogy a szocializmus alatt, úgy most is több tanár ül a falu képviselő-testületében. De a testület által 2012-ben hozott határozatot nemcsak a volt vezető, hanem sokan mások is furcsállták.

A tázlári iskola gyorsan, a tanárokkal és szülőkkel való szélesebb körű konzultációt mellőzve került a római katolikus egyház kezébe. Az iskola ma II. János Pál pápa nevét viseli, és a keceli intézmény „kirendeltségé­nek” tekintik. (A keceli intézmény korábban Arany János nevét viselte, de úgy döntöttek, hogy az elhunyt lengyel pápa neve jobban jelzi az új keresztény irányzatot.) Amint az szokásban van a szocializmus vége óta, az iskolai hittanoktatásról a katolikus pap és a kálvinista lelkész gondoskodik. Ami egészen új, az az, hogy keresztek díszítik minden osztály falát, és az iskolaév kezdetét és végét nem a kultúrházban, hanem a római katolikus templomban ünneplik a tanárok és a gyerekek. Ezenkívül ugyancsak a templomban tartják II. János Pál emléknapját, amelyet, mivel október 22-ére esik, össze lehet kötni az 1956-os forra­dalom megünneplésével.

Hogyan lehetséges mindez? A polgármester szerint a döntés alapvető oka az volt, hogy az illetékesek attól tartottak, hogy a tanulók csökkenő létszáma miatt a nyolcosztályos általános iskola előbb-utóbb elveszíti felső tagozatát. Ilyen körülmények között biztosabbnak látták a jövőt az egyház kezében, mint a kormány által létrehozott szekuláris Klebelsberg Intézményfenntartó Központ fennhatósága alatt.⁶ Faluszerte ugyanis az a hír járja, hogy a Kiskőrösön székelő KLIK több tanárnak, sőt magának az igazgatónak a leváltását tervezte, és ezzel magyarázható az iskola gyors átigazolása. A tanárok ezáltal elvesztették közalkalmazotti státusukat és talán cafeteria-juttatásukat is. De egyelőre biztosabbak az állások. A tanárok számára nem kötelező a vasárnapi istentiszteleten való rész­vétel. Hasonló a helyzet a szomszédos településeken is, ahol alig maradt állami iskola. Az egyháznak elvileg el kell fogadnia a más világnézeteket, és kötelessége a heti két hittanóra helyett az igénylőknek etikaoktatást biztosítani. Tázláron büszkén említette az igazgató, hogy a 130 gyerek közül egyetlenegy sem élt ezzel a lehetőséggel. Újdonság még az is, hogy 2013-tól kezdve nemcsak a katolikus káplán és a református lelkész tanítja a hittant, hanem rendszeres óraadó a bócsai lutheránus pásztor is, aki az iskola hat evangélikus tanulójának viseli gondját.

2013 nyarának végén az iskolai tanévnyitón és a pár nappal későbbi ünnepi szentmisén alkalmam nyílt azokkal a személyekkel elbeszélgetni, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a helyi oktatás megreformálá­sában. A polgármester és az iskolaigazgató egyetértettek abban, hogy az iskola puszta megőrzésén túl erkölcsi szempontból is haszna volt az egyházzal való szoros kapcsolatnak. A református és lutheránus lelkészek ugyancsak jelen voltak az ünnepélyen, és rövid felszólalással járultak hozzá a mise ökumenikus befejezéséhez. A református lelkész elmesélte, hogy a kilencvenes években egyháza hogyan kapott kárpótlást az államosított iskolaépületért, és hogyan fordították a pénzt a templom tornyának renoválására. Hozzátette, hogy véleménye szerint a felekezeti arányok szükségessé teszik, hogy Tázláron a katolikus egyház vállalja a vezető szerepet; de Kiskunhalason és Szankon vannak református isko­lák is, és fontos, hogy a felekezetek jó kapcsolatban legyenek egymással. Az iskolaigazgató elismerte, hogy nem volt könnyű az iskolai tanrendet úgy átszervezni, hogy a tanulók három különböző helyre mehessenek hittanra, de megoldották.⁷ A mindennapi tanítás közös imával való elkez­dése időközben elfogadott gyakorlattá vált.

Az évnyitó további újdonsággal is szolgált. A tervek szerint ebben az iskolaévben a napközis ebédet ugyancsak közös imádság előzi meg, amely tavaly óta bevett gyakorlat a helyi óvodában. Mindezt az igazgató évnyitó beszédének legvégén jelentette be, és a bejelentést a jelen lévő szülők minden különösebb reakció nélkül fogadták. Arckifejezésük alap­ján úgy tűnt, hogy sokkal jobban érdekelte őket az igazgató beszédének néhány korábban elhangzott pontja. Többek között az, amikor hangsú­lyozta, hogy ha a tanulónak mindenképpen muszáj mobiltelefonját az iskolába hozni, akkor ezt kötelessége megérkezéskor leadni; valamint hogy a piercing és a hajfestés nem iskolába való, és nem teszi szebbé a gyerekeket. Erre még a pódiumon helyet foglaló fiatal, reverendás káplán is, akit az új iskolásokról való gondoskodással bíztak meg, mosolyogva bólogatott. Segített a kicsiknek egy másik új rituálé véghezvitelében, amely egy újonnan kitalált eskütételből állt. A gyerekek a felszólításnak nagy nehezen engedelmeskedve megígérték, hogy jó tanulók lesznek és mindig szót fogadnak a tanító néninek. Az évnyitó utolsó ünnepélyes mozzanata nem változott az évtizedeken keresztül: mindenki felállt és elénekelték a Himnuszt.

Napokkal később is ezen a különleges keveréken töprengtem, hogy vajon merre forog az idő kereke Tázláron, miközben egy idős paraszt­emberrel beszélgettem a régi katolikus népiskoláról. Keserűen emléke­zett arra a néhány évre az 1930-as években, amikor iskolába küldték, mielőtt elszegődött cselédnek. Különösen az nem tetszett neki, amikor minden nap 12-kor harangozták az Angelust. Noha családja kommunis­ta volt, mégis alkalmazkodniuk kellett, ha apja nem akarta elveszíteni községházi állását. Egyetértettünk abban, hogy ilyen tekintetben nincs túl nagy különbség a harmincas évek és 2013 között, amikor a felekezet nélküliek kénytelenek alkalmazkodni. Amikor elbúcsúztam tőle, minden kommentár nélkül megmutatta nekem azt az üdvözlő lapot, amit nemrég Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől kapott kilencvenedik születés­napja alkalmából.

IV. A posztszocialista jelen elméleti megközelítése

A legtöbb olyan intézmény, amelyet a szocialista civilizációs folyamat ré­szének tartok, ma is megvan Tázláron. Igaz, a tanácsépületet átkeresztel­ték, de csak a mezőgazdasági szakszövetkezet tűnt el teljesen. Meg kell jegyezni, hogy azok közül, akik elvben tiltakoztak a szövetkezetek ellen, akad ma olyan, aki szívesen visszahozná őket, hogy koordinálják a ter­melést és a piaci értékesítést , és biztosítsanak egy minőségi színvonalat, ami előfeltétele annak, hogy megfelelő kereslet legyen a környék boraira. A helyi önkormányzatnak nincs pénze nagyszabású befektetésekre, és olyan fontos közösségi feladatokat, mint a művelődési ház régóta ese­dékes tatarozása, csak a rendszeresen versenyeztető pályázatok révén érkező külső segítséggel lehet megvalósítani. A polgármester egy ideig azt remélte, hogy új üzleti befektetők jönnek majd a faluba, de ahogyan már írtam, a régészeti lelőhely előkerülése után erre semmi esély nem maradt. A polgármester független ugyan, de 1994-ben a Kisgazdapárt támogatásával választották meg, amely akkor a legnépszerűbb párt volt a faluban, és bizonyos, hogy közelebb áll a Fideszhez, mint az MSZP-hez, amelyik ma igen kevés tagot mondhat magáénak Tázláron. Szervezett pártélet a faluban nincsen, bár a 2010-es választások előtt a Jobbik erősen megélénkült.

A fennmaradó időben arról szeretnék beszélni, hogyan értelmezhet egy antropológus elméleti síkon egy ilyen változást. Erdei Ferenc gondolatai népi modernizációs elméletnek tekinthetők. Éppúgy, mint az 1970-es évek falusi lakói, Erdei is úgy látta, hogy van haladás, fejlődés, az idő kereke előreforog. De húsz évvel azután, hogy eldöntötték: a földet újra magánosítani kell egy olyan komplex eljárás keretében, ami „kompen­zációt” ígért a szocializmusban elszenvedett károkért, és miután újra egyházi kézbe adták az iskolákat, jogos a kérdés, hogy mindez nem magát a fejlődést kérdőjelezi-e meg: nem arról van-e itt szó, hogy jelen­tős folyamatok az ellenkezőjükre fordulnak? A modernizáció standard szociológiai elméleteiben gyakran szerepel a szekularizáció fogalma: a vallás „alrendszer” lesz, amely élesen elválik a politikum szférájától és láthatatlan a közéletben. A mai Magyarországon ez nem így van. Az is világos, hogy felélesztik azokat a szimbólumokat, amelyek komoly mozgósító erővel rendelkeztek a szocializmus előtt. Nemcsak a vallási ereklyékre gondolok itt (el ne felejtsük, hogy a Szent Jobbot már a szo­cializmus összeomlása előtt Budapesten nyilvánosan körbehordozták), hanem a gombamód szaporodó turulszobrokra, a sámánszertartások újraéledésére, a rovásírás népszerűsítésére, a régi katonai és félkatonai egyenruhák új kultuszára, a nemesi címekre és az Erdei által keményen bírált kvázi-feudális társadalom emlékét idéző más relikviákra.

Nagy óvatosságra kényszerül az antropológus, ha részleteiben kívánja megragadni, hogy mi is megy végbe a mai Magyarországon, különösen Johannes Fabian 1983-ban a Time and the Other (Az idő és a másik) című munkájának megjelenése óta. A tanulmány kulcsszava az egyide­jűség (coevalness, Gleichzeitigkeit). Sok korai antropológus elkövette azt a hibát, hogy megtagadta az egyidejűséget azoktól a népektől, akikről írtak, úgy ábrázolva őket, mintha „kívül állnának az időn” (Thomas 1989), vagy pedig „szinkronikusak” lennének (Lévi-Strauss 1973). Ha egyáltalán bebocsátást nyertek a nyugati világ diakronikus idejébe, akkor sem voltak egyenrangú résztvevői az antropológus idejének, hanem születésüknél fogva elmaradottak és alsóbbrendűek. Az afrikanista Fabian kritikája elsősorban a nem írásos kultúrával rendelkező társadalmak nyugati megjelenítésére vonatkozott. De explicite is támaszkodott Edward Said Orientalism (Orientalizmus) című, 1978-ban publikált, immár klasszikussá vált munkájára, amely hasonló fejtegetést kínál az ázsiai, különösen pe­dig a muszlim társadalmak nyugati szerzők általi eltorzításáról, amellyel saját felsőbbrendűségüket hangsúlyozták.

Az elmúlt években a történészek és antropológusok közelebb hozták a Nyugathoz ezt a kritikát, pl. a Bizánci Birodalom és a keleti kereszténység „másságával”, vagy pedig a hidegháború és a posztszocialista időszak ál­tal produkált ellentétekkel kapcsolatos munkáikban (Bakic-Hayden 1995, Hann 1996). Fabian terminológiája még Nyugat- és Kelet-Németország viszonyára és a Nyugat keleti megjelenítésére is vonatkoztatható. Így Dominic Boyer (2010) az NDK-t bemutató mai nyugati sikerfilmek elem­zésén bizonyítja, hogy azok mind más időben jelenítik meg a Keletet, megtagadván tőle az egyidejűséget, tagadva, hogy a keletnémet szocia­lizmusnak megvolt a maga érvényes modernitása, mielőtt bekebelezte volna a Szövetségi Köztársaság. Szerinte az „Ostalgie” (az NDK utáni nosztalgia) nyugati gúnyolása hasonló példája a másidejűségnek.

Ez a kritika a klasszikus kulturális relativizmussal mutat rokon vonáso­kat. Jómagam nem vagyok híve ennek a pozíciónak, ami pedig újra igen elterjedt a kortárs antropológiában. Nehezebb a fejlődés mellett érvelni a társadalmi-kulturális antropológia minket is zavarba ejtő eszmetörténe­tében, mint az általunk tanulmányozott társadalmak Realgeschichtéjére vonatkoztatva; újra és újra ugyanazokkal a paradigmákkal találkozunk, Lévi-Strauss dichotómiájában mi a „hideg” diszciplínák közé tartozunk! De ma nem akarok belemenni ezekbe a messzire vezető fejtegetésekbe; mindössze azt szeretném megmutatni, mennyiben lehet releváns Fabian elméleti pozíciója a Közép- és Kelet-Európát tanulmányozó antropológus számára. Boyer megjegyzi, hogy egyes keletnémetek elsőként bírálták saját társadalmukat, egyúttal felmagasztalva a Nyugat előnyeit (Boyer nem tesz említést arról a tényről, hogy 1990-ben a keletnémetek túlnyo­mó többsége a német egység mellett szavazott, feltehetően azért, mert maguk is többre értékelték a nyugati modernitást a sajátjukénál). Michal Buchowski (2001) hasonló mintázatokat talált Lengyelországban, ahol neves szociológusok érveltek úgy, hogy a lengyeleknek, úgymond, hiá­nyos a „civilizációs kompetenciája”, ami magyarázná az „átmenet” óriási nehézségeit és áldozatát.

Erdei Ferenc ugyanígy érzett rá ösztönösen a Kelet elmaradottságára. A megoldás szerinte nem az, hogy kritikátlanul követni kell a Nyugat kapitalista logikáját, hanem ellenkezőleg, a magyar civilizációs hagyo­mányokra kell támaszkodni, abban az értelemben, ahogyan fentebb kifejtettem. Azt állítottam ebben az előadásban, hogy ha figyelembe vesszük a szocialista intézmények és ideológia korlátait, akkor Erdei kivételesen sikeres volt a népi modernizációs elméletek gyakorlati meg­valósításában. A vidéki Magyarország átalakítása kivételes sikertörténet. A posztszocialista körülmények között azonban mintha kevesebb lehe­tősége volna az ilyen innovációnak. A neoliberális kapitalizmus korlátai keményebbek, mint a szocializmusé voltak. A posztszocialista átalakulást a mezőgazdasági szektor szenvedte meg a legjobban, a város és a falu közötti különbségek megint növekedtek. Nem csoda, hogy két évtizeddel a szocializmus összeomlása után egyre népszerűbbek az antiurbánus, antikozmopolita eszmék, és ezek uralkodnak ma mind a városokban, mind pedig az egyre néptelenebbé váló falvakban. Ma azonban, Erdei­vel ellentétben, a modernizáció nincs napirenden. Ehelyett egy múltba tekintő, keserű, agresszív propaganda a jellemző, amely előszeretettel hibáztat másokat a jelen bajaiért, mind az országban, mind pedig az országon kívül.

Mármost hogyan értelmezze mindezt egy antropológus? Jól tudom, hogy a Fidesz és a hozzá hű magyar nyelvű média szemében a nyugati, különösen pedig a német Magyarország-kép erősen torzított. Sok magyar állampolgárt dühít az, amiben a Nyugat illetéktelen beavatkozását látják; a Fidesz-törvényeket „antiliberálisnak” és az EU-szabályozással és el­vekkel összeférhetetlennek bélyegzik. Ez lenne a boyeri értelemben vett másidejűség? Hiszen a magyarok megszavazták a jelenlegi kormányt. Nem az egyidejűség megtagadása-e a nyugatiak részéről, amikor ant­ropológusok és újságírók kigúnyolják a nacionalista túlkapásokat és a miniszterelnök nyilvánvaló igyekezetét, hogy visszaforgassa az idő kere­két abba a korszakba, amikor Magyarország „világnemzet” (Orbán) volt?

Ellentétben némely antropológussal, akik az időről értekeztek, én na­gyon is konvencionális képet őrzök annak fizikájáról és metafizikájáról. Ezért tetszik nekem a nyíl hasonlat angolul. A kormányok elhatározhatják ugyan, hogy visszaforgatják az idő kerekét, és visszafelé fordítják az előző generációk modernizációs kísérleteit, mint pl. a kollektivizálás és az egyházi iskolák államosítása, ám nem lehet visszaterelni a társadalmat a szocializmus előtti időszak medrébe. Ezt a leghatékonyabb sámánszer­tartás és a legnagyobb turulszobor sem érheti el. Az idő kereke forog tovább, lineárisan és kérlelhetetlenül. Ne vádoljuk a tázlári lakosokat, illetve helyi vezetőiket azzal, hogy a jövő helyett a múltba tekintenek; éppen ellenkezőleg, biztosítani szeretnék iskolájuk jövőjét, de a mostani körülmények között ezt leginkább úgy tudják megtenni, ha újra egyházi kézbe adják azt az intézményt, amelyet 1948-ban államosítottak. Az emberek, mint mindig, most is egyéni és kollektív szinten gondolnak a jövőjükre; csak most mégis más körülmények között, mint annak idején, amikor volt egy grand narrative, amely reményt adott még egy ilyen köz­ség számára is, megcsillogtatva a haladás és fejlődés esélyét.

Arra a következtetésre jutok, hogy nem szabad romantizálni a „cultural time”-t, ahogyan sokan ezt a kulturális relativizmus nyomában ma is teszik. Az antropológusok, illetve társadalom-néprajzosok segíthetnek fényt deríteni arra, hogy politikai vezetők és egész társadalmak hogyan fordulhatnak el viszonylag gyorsan egy jövőorientált modernizációtól egy olyan társadalmi projektum felé, amely menthetetlenül a múltba réved, legyen az akár a közelmúlt, akár a távoli múlt a maga dicsőségével és (vélt) sérelmeivel. A mi tudásunk elsősorban terepmunkából fakad, amelyet ma folytatunk arról, hogyan őrződnek meg és alakulnak át a korábbi korszakok relikviái, és milyen bonyolult és dinamikus folyama­tok keretében zajlik ez az átalakulás. Itt én is zavarban vagyok, mert ahogyan már elmondtam önöknek, az utóbbi években keveset jártam résztvevő megfigyelőként Tázláron.⁸ Így a következtetésem spekulatív, és hagy még kívánnivalót maga után. Mindazonáltal azzal szeretném zárni előadásomat, hogy visszavezetem önöket az Alföld mikrokozmoszába, amelyet kicsit a sajátomnak is tekintek.

V. Konklúzió

Azt hiszem, hogy a Tázláron megfigyelhető változások az idő felfogá­sában, a Zeitgeistben, visszafelé mutatnak, míg a szocializmus alatt, legalábbis az 1980-as évekig, a jövőbe mutatott a nyíl. Ezt a szocialista civilizációs projektum sikerével és az idő kihasználásának változásával magyarázom a vidéki Magyarországon, mind az egyének, mind pedig a háztartások szintjén. Amikor Erdei 1937-ben felkereste a Duna-Tisza közének ezt a vidékét, a lakosság jórészt szegényparasztokból állt, akik még a paraszti önellátást sem tudták megvalósítani, nemhogy vállal­kozóként fellépni a piacon. Ezért egész életükre függőségi viszonyban maradtak a közösség módosabb parasztjaitól. A legtöbb falusi lakos számára csak szezonális munka adódott. Az év legnagyobb részében „nem tudtak mihez kezdeni” az idejükkel, miközben rendszerint akadt valami tennivaló a tanya körül.

Utazzunk most gyorsan előre az 1970-es évekbe, amikor egyéves terepmunkát végeztem a faluban. Csaknem a felismerhetetlenségig meg­változtak a viszonyok és a falukép. A legtöbb lakos központi településen élt, egy sor állami és egyházi intézmény mellett. A legtöbben keményen megdolgoztak azért, hogy modernizálják otthonukat, gyakran kombinálva a háztájit a bérmunkával. Az idejük költsége magas volt, ami rossz hír az antropológusnak, aki kitartóan nyaggatta őket kérdéseivel.

Ha most megint előreszaladok az időben, és ma vagyok Tázláron kuta­tó doktorandusz hallgató, feladatom könnyebb, mert ma a falusi lakosok többsége megint nem tud mihez kezdeni a sok szabadidejével. Nincs értelme annak, hogy sokat dolgozzanak és vállalják a disznónevelés minden terhét, ha a végén alig kapnak valamit fáradozásukért. Vannak családok, akik azt mondják, hogy olcsóbb megvenni a húst kolbásznak és szaláminak a Penny Marketben vagy a Lidlben, mint felnevelni egy malacot. Kevés fiatal lát perspektívát a faluban, de városi munkát és lakhatást találni ma sokkal nehezebb, mint régen. Sokan tehát a faluban munkanélküliek úgy, ahogyan a munkanélküliség nem létezett az 1930-as évek modernitás előtti, preszocialista vidéki gazdaságában. Ma elmond­hatjuk, hogy a tázlári falusi lakosok és sok más ezer Tázlárhoz hasonló falu lakosai alulfoglalkoztatottak vagy munkanélküliek, mert hozzájutnak ugyan a televízióhoz és az internethez, és szeretnének dolgozni, de az ál­landó munka a posztszocialista időszakban számukra csak álom marad. Rendelkeznek azzal, amit Alfred Gell (1992) magas erőforrásköltségnek (resource costs) nevezett, és éppen a magas erőforrás-költségek és az alacsony időköltségek (opportunity costs of time) kombinációja az, ami a lakosság ezen rétegeit különösen fogékonnyá teszi a mai múltba révedő, populista retorikára.

Tázlár környékén több más község a faluhatárt jelző táblán már székely rovásírással köszönti a látogatót. Talán hamarosan így lesz ez Tázláron is. Talán már nem is Tázlárnak, hanem Prónayfalvának fogják hívni: hiszen miért ne vegye vissza a falu azt a nevet, amit akkor viselt, amikor az első egyházi iskolákat alapították? Tázlár különben nem a település eredeti neve: ezt a kérdést bonyolítják a régészeti munkák, amelyek meghiúsították a polgármester reményét, hogy ipari befektetőket csábítson a falu szélére. A feltárt sírok ugyanis azt bizonyítják, hogy jóval azelőtt emberek laktak ezen a vidéken, mint amikor a belső határvidék meghódítása megtörtént a késleltetett (vagy eltorzult) kapitalista fejlődés korában. Talán a közösség profitálhatna abból, ha kiderülne, hogy a feltárt emberi maradványoknak magyar a DNS-ük; a feleslegessé vált hajógyár helyett épülhetne egy régészeti park, amely ópusztaszerhez hasonlóan vonzaná a fizető látogatókat. Sajnos, az eddigi elemzések, amelyeket megismertem, arra vallanak, hogy ezek az első telepesek nem magyarok, nem is hunok, hanem szarmaták voltak!

Fordította: Bartha Eszter

Jegyzetek

¹ Az eredeti előadás a Közép-európai Egyetem Szociológia és Társadalomantro­pológiai Tanszékén hangzott el, 2012. december 3-án, Time's Arrow in Tázlár (and in anthropology) címmel. Kiegészítő anyagot gyűjtöttem Tázláron 2013 augusztus-szeptemberében. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Bartha Eszternek, aki a fordítást vállalta. Bellér Ildikó és Sárkány Mihály sokat segített a nyelvi korrektúrában, utóbbinak köszönhetem a magyar címet.

² Ennek részletesebb változata Sárkány Mihály festschriftjében található: lásd Hann 2004.

³ Előadásom több adatát közvetlenül Szabadi 1997-ből vettem át. Szabadi Pál (1942-2008) maga is elismerte, hogy hiányzott a feladathoz szükséges képzettsége, miután a szocializmus utolsó évtizedeiben a falu első magán­-autószerelőjeként dolgozott. Kisvállalkozása kezdetben sikeres volt, és ennek kézzelfogható eredményeként ő építette az első kétemeletes házat a faluban. Ám az 1990-es években megcsappant az érdeklődés a Trabant-specialista üzlete iránt, és Pali megújult lelkesedéssel vetette bele magát a helytörténetbe. Munkáját nagyban segítették Juhász Antal szegedi néprajzkutató szisztematikus helytörténeti vizsgálódásai, különösen a vidék szocializmus előtti migrációjának vonatkozásában: lásd Juhász 1997. A többi fent említett kiadvány közül külö­nösen hasznos Balogh et al 2000; 2010; Horváth 2011. 4 A szakma elnevezése magyarul nem egyértelmű; Magyarországon évtizedek óta létezik kulturális antropológia, pl. az ELTE-n, ugyanakkor az MTA Néprajzi Kutatócsoportján (ma MTA BTK Néprajztudományi Intézet) belül a hetvenes évek óta működik társadalom­-néprajzi osztály.

⁵ Erről részletesebben lásd Huszár Tibor életrajzát (Huszár 2012).

⁶ Ez az új szerv sok port kavart országszerte, de Tázláron a nagy átszervezés megtörtént már 2007-ben, amikor megalakult a Kiskőrösi Többcélú Kistérségi Társulás, ami a faluban nem vált népszerűvé.

⁷ Másutt persze még nehezebb a helyzet: Kecelen (a II. János Pál Általános Isko­la központja) a felekezet száma 7. Az igazgató elismeri az intézmény honlapján, hogy az integráció nagy kihívás.

⁸ Rövid 2013-as tartózkodásom alatt hallottam utalásokat különböző elmúlt korszakokra: volt, aki a mostani kormányt a Kádár-rendszerhez hasonlította, mert ugyanúgy nem tiszteli eléggé a piacgazdaság alapelveit; volt, aki inkább a Rákosi-korszakkal látott párhuzamot, pl. ahogyan bizonyos emberek manap­ság feljelentik a szomszédjukat; és volt, aki üdvözölte a Horthy-korszak iránti nosztalgiát, beleértve az egyházak prominens szerepét. Ezeket az eltérő elkép­zeléseket nem volt módom ebben az évben szisztematikusan megvizsgálni.

Irodalom

Bakic-Hayden, Milica 1995: Nesting Orientalisms: The case of former Yugoslavia. Slavic Review, 54, 4: 917-931.

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2000: AzÁMK története. Tázlár, ÁMK

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2010: Örömmel emlékezünk. Tázlár, Általános Iskola

Boyer, Dominic 2010: From algos to autonomos. Nostalgic Eastern Europe as postimperial mania. In Todorova, Maria and Zsuzsa Gille (eds.): Post-Communist Nostalgia. New York, Berghahn, 17-28.

Buchowski, Michal 2001: Rethinking Transformation. An anthropological perspective on postsocialism. Poznan, Wydawnictwo Fundacji Humaniora

Den Hollander, Arie 1960-61: The Great Hungarian Plain: A European Frontier Area. In Comparative Studies in Society and History, 3: 74-88, 155-69.

Erdei Ferenc 1957 [1937]: Futóhomok. Budapest, Gondolat Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1942: A magyar paraszttársadalom. Budapest, Athenaeum Kiadó

Erdei Ferenc 1971: Város és vidéke. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1976: A magyar társadalom a két világháború között. Valóság, 4. sz. 23-53., 5. sz. 36-58.

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How anthropology makes its object. New York, Columbia University Press

Gell, Alfred 1992: The Anthropology of Time. Oxford, Berg

Hann, Chris 1979: A frontier community on the Great Plain. New Hungarian Quarterly, Vol. 20, No. 74, 116-22.

Hann, Chris 1980: Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press

Hann, Chris 1996: The Skeleton at the Feast. Canterbury, CSAC Hann, Chris 2004: Két tudományág összemosódása? Néprajz és szociantropológia a szocialista és posztszocialista időszakokban. In Borsos Balázs – Szarvas Zsuzsa – Vargyas Gábor (szerk.): Fehéren, feketén. Varsánytól Rititiig. Tanul­mányok Sárkány Mihály tiszteletére. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 45-63.

Horváth János (szerk.) 2011: 50 éves a tázlári művelődési ház. Tázlár, Önkor­mányzat

Huszár Tibor 2012: Ferenc Erdei 1910-1971. Politikai életrajz. Budapest, Corvina Kiadó

Juhász Antal 1997: Tázlár puszta benépesedése. In Juhász Antal (szerk.): Migrá­ció és Település a Duna-Tisza közén 2. Szeged (Táj és Népi Kultúra 1), 37-69.

Lévi-Strauss, Claude 1973 (1955): Szomorú trópusok. Budapest, Európa Kiadó

Said, Edward W. 1978: Orientalism. London, Routledge & Kegan

Szabadi Pál 1997: Tázlár Krónikája. Tázlár, Önkormányzat

Szelényi, Ivan 1988: Socialist Entrepreneurs. Embourgeoisement in rural Hungary. Cambridge, Polity

Thomas, Nicholas 1989: Out of Time: History and evolution in anthropological discourse. Cambridge, Cambridge University Press

A megmozdulások közvetlenül Chile sajátos oktatási rendszerére ve­zethetők vissza. Noha a Pinochet-korszak 1989-ben lezárult, az oktatás kérdésével a rendszerváltás során a törvényhozók nem foglalkoztak. A Pinochet-féle Chilét, mint ismeretes, a neoliberalizmus kísérleti terepe­ként szokták számon tartani, az azonban kevésbé tudott, hogy az 1980-as években nemcsak a gazdaság, hanem az oktatási szféra is ebben a szellemben került átszervezésre.

Egy 1981-es rendelet önkormányzati kézbe adta a közoktatást, vala­mint döntően költségtérítésessé tette a felsőfokú oktatást, majd hosszú vita után, 1989. március 10-én – pontosan egy nappal a katonai rendszer vége előtt – kihirdették az új oktatási törvényt (Ley Orgánica Constitcional de la Ensenanza). A diktatúra törvénykezése a közoktatást gyökeresen átalakította. Egyrészt jelentős mértékben önköltségessé tette: 2011-ben az állam a tanítás költségeinek csupán 25%-át fedezte, a maradék 75% egyéni teherré vált. Ezenkívül az oktatási intézmények közvetlen állami irányítás alól önkormányzati kezelésbe kerültek. A törvény engedélyezte magánintézmények létrehozását, az állam szerepe a szabályozásra korlátozódott (Schmal-Royo 2012).¹

Revolución pingüena

Az első komoly diákmegmozdulásokra 2006 folyamán került sor. Az eseménysorozat, amelyben főként középiskolások vettek részt, a diákok egyenruhájáról a revolución pingüena (pingvines forradalom) nevet kapta. A követelések között az önkormányzati iskolarendszer felszámolása, az ingyenes felvételi vizsga, a beiratkozás és az oktatás részlegesen ingye­nessé tétele szerepelt. 2006 tavaszán számos demonstrációra és sztrájk­ra került sor. Ezekben több százezer diák vett részt, s a diákok többször is összeütköztek a rendfenntartó erőkkel. A Bachelet-kormány reformja­vaslatot terjesztett elő, amely részben teljesítette volna a követeléseket, a tiltakozók azonban ezt elutasították. Az utcai megmozdulásokra hivat­kozva végül a kormány májusban visszalépett javaslataitól. Ezt követően a diákok május 30-ára országos sztrájkot hirdettek, amelyben, becslések szerint, 600.000­-1.000.000 diák vett részt országszerte. A sztrájk mellett békés felvonulást is hirdettek, amit a rendfenntartó erők durván szétvertek, s több száz tüntetőt letartóztattak (Gerter-Ramos 2008).

A kormány ezután újra tárgyalásokba kezdett. Javaslatot tett az ok­tatási rendszer megjavítására és erőteljesebb felügyeletére, az ösztön­díjrendszer kiszélesítésére, illetve a legszegényebb tanulók tandíjának részleges eltörlésére. A diákmozgalom megosztottá vált; kiéleződött a belső küzdelem a radikális és mérsékeltebb erők között. A június 5-i országos sztrájkban számos diákszervezet is részt vett. Ezt követően is sor került egyetemisták és középiskolások felvonulására, ám egyre csökkenő intenzitással.²

Végül diákok, tanárok és szülők képviselőiből tanácsadó szerv alakult, s a kormány új oktatási törvény kidolgozásába fogott, ami a részvételi demokrácia elvének első jelentős sikere volt a diktatúra bukása óta.³ A törvény 2009-ben Ley General de Educación néven lépett érvénybe, de a korábbi szabályozáshoz képest nem hozott komoly változást. A szociális feszültségek Chilében az oktatási szektoron túl is kiéleződtek.⁴

Okok

A megmozdulások mélyebb okai legitimációs válságra vezethetők vissza. A demokratikus átmenet a neoliberalizmust katonai diktatúrával ötvöző Pinochet-rendszerből nem volt teljes, a régi rendszer öröksége továbbra is fennmaradt mind az intézmények, mind a társadalom szintjén. A chilei politikai elit mindmáig zárt csoportot képez. Felmérések szerint a chilei állam intézményeinek megítélése az állampolgárok részéről erősen negatív, s a katolikus egyház és a nagyvállalatok szerepe is megkérdő­jeleződött (Nunez 2012).

Szintén a Pinochet-diktatúra és annak neoliberális öröksége a magya­rázat a chilei helyzet egy másik sajátosságára. Európában és Amerikában is megfigyelhető, hogy a protestmozgalmak rendszerint a korábban meg­szerzett szociális és politikai jogok megtartásáért harcolnak, Chilében azonban nem ez a helyzet. Mivel a neoliberalizmus már a nyolcvanas években a maga képére formálta az országot, itt nincs szó megvédendő jogokról. Míg más fejlett államokban az ingyenes oktatást mint elért vív­mányt kell védeni, Chilében annak (újbóli) kiharcolása van napirenden. Érdekes módon a gazdasági válság Chilében kevésbé érezteti hatását, az ország gazdasági mutatói a válság ellenére érezhetően javulnak.⁵

A tiltakozó mozgalmak célja Chilében jobbára a javak egyenlőbb elosztása, s nem a rendszer gyökeres átalakítása. A hagyományos munkásmozgalomtól eltérően, terveik között nem szerepel a kapitalista termelési rendszer felszámolása, inkább annak átalakítása. Minthogy az állam által támogatott neoliberális modell a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetett, a szociális mozgalmak a hatalom újraelosztá­sára fókuszálnak: egyrészt a részvételiség, másrészt a decentralizáció elvén – és követelésén – keresztül (Thayer Correa – Elizalde 2011).

Mi magyarázza ebben a kontextusban a diákmozgalom kiemelt helyzetét? Chilében az oktatás szerepe hagyományosan jelentős: „Kormányozni annyi, mint nevelni" – hangzott el az 1930-as években. A chilei felfogásban az oktatás a társadalmi felemelkedés egyik fontos eszköze. A Pinochet-diktatúra által okozott törést az 1990-es években újabb fellendülés követte, a felsőoktatásban tanulók aránya dinamikusan nőtt⁶ – három chilei egyetemistából kettő első generációs értelmiséginek számít -, a középfokú oktatás pedig majdnem teljessé vált. Azonban a diktatúra oktatási törvénye és felfogása továbbra is érvényben maradt.

A középfokú oktatást illetően Chilében 1993 után négyféle intézmény alakult ki: önkormányzati, állami dotációval, valamint anélkül működő magániskola és fizetős magániskola. Mindez a chilei középfokú okta­tásban világméretekben is páratlan szegregációt alakított ki. A PISA 65 országot vizsgáló felmérése szerint, az iskolai szegregáció Chilében volt a második legmagasabb a világon (Schmal-Royo 2012).

A felsőoktatás GDP-arányos költségei így Chilében váltak a világon a legmagasabbakká.⁷ Noha rosszabb anyagi helyzetben levő rétegekből származók is bekerülhettek a felsőoktatásba, a középiskolai szegregáció eredményeképp számukra csak a drága magánegyetemek elérhetők (Schmal-Royo, 2012).⁸

A másik elégedetlenséget kiváltó ok az oktatás színvonala. A kö­zépfokú oktatásban az önkormányzati iskolák eleve kevés forrással rendelkeznek, míg a magániskolákban az üzemeltetők rövid távú ha­szonszerzésre törekszenek, ezért nem fektetnek be elegendő pénzt és energiát. A felsőfokú oktatásban hasonló a helyzet: egy felmérés szerint a végzősök mindössze 30%-a jut olyan piacképes diplomához, amely az oktatás folyamán felhalmozódott adósság törlesztését is lehetővé teszi (Schmal-Royo 2012).

A költségtérítés alapján működő középiskolák és egyetemek a törvény szerint nonprofit intézmények; ezt azonban nem mindig tartják be. Az ok­tatás nonprofit jellegének fenntartása és ennek tényleges megvalósítása a diákmozgalom alapkövetelései közé tartozik (Gerter-Ramos 2008).

A generációs kérdés szintén jelentős. Ez az első olyan korosztály, amely nem a diktatúrában szocializálódott, és ki mer állni a hatalommal szemben. A vizsgálatok alapján ez az attitűd kimutatható mértékben „megfertőzte" szüleik generációját is: a diktatúra éveinek bénult csendje után – a rendszerváltás óta eltelt több mint húsz év alatt – a társadalom is aktívabbá vált.⁹

A szociális hátteret vizsgálva, különbséget kell tennünk a közép- és a felsőfokú oktatásban résztvevők között. A középfokú oktatásban – ér­telemszerűen – a társadalom minden rétege országos arányainak megfelelően képviselteti magát. A felsőfokú oktatásban azonban – az 1990 óta történt kétségtelen előrelépés ellenére – nem ez a helyzet. A tüntető egyetemisták tehát nem a munkásosztály, hanem a közép­osztály (alkalmazottak, kisvállalkozók) gyermekei. Az uralkodó elit elleni lázadást az „új középosztály" – a tercier szektor középosztálya – vezeti, amely társadalmi csoport a gazdaság átrendeződésével új szereplővé vált, és valós, egyre növekvő társadalmi súlyát kívánja megerősíteni az elittel szemben (Flet 2011). A felsőoktatási rendszer a (leg)tehetős(ebb) társadalmi csoportok pénztárcájára lett szabva, míg a középosztályból származó diákok – és általában a középosztály – számára ez a rendszer már nem felel meg.

A középiskolások és az egyetemisták szerepe elkülönül egymástól. A középiskolások lényegesen radikálisabb eszközökkel küzdenek: iskola­foglalás, barikádok, erőszakos fellépés a rendfenntartó erőkkel szemben, sőt, kapcsolataik szorosabbak a hagyományosan nagy érdekérvényesítő erőt jelentő chilei rézbányászokkal is. Az egyetemisták ezzel szemben hajlamosak megelégedni szimbolikus gesztusokkal: felvonulás, utcai performanszok stb. 2011 végén ezzel is felhagytak, „magukra hagyva" a középiskolásokat (Toso 2012). Az egyetemisták fél lábbal már az elitben érezhetik magukat; számukra a „profit elleni harc" az oktatásban nem kis részben pozícióvédelem, illetve a fenyegető „visszacsúszás" lehetősége elleni harc. A középiskolások esetében e jelenség csak részben igaz: megfigyelhető, hogy a fizetős magániskolák tanulói – akik számára az egyetem elérhető perspektívát jelent – kevésbé aktívak a diákmozga-lomban.¹⁰

Felmerül a kérdés: a diákok vajon csak a diktatúra „maradványait" kívánják kigyomlálni, vagy a rendszer egészét kívánják megváltoztatni? Gyakorlati lépéseik inkább reformista jellegűek, a radikálisok kisebbséget képeznek, mindazonáltal a sajátos chilei helyzetnek köszönhetően ezek a reformkövetelések is zavart okozhatnak a rendszer működésében.¹¹ A „régi" politikai pártokhoz való viszonyukban a diákok nem tesznek különbséget a parlamenti jobb- és baloldal között. Noha a FECH-ben (Federación de Estudiantes de la Universidad de Chile – a legnagyobb chilei diákszervezet) a radikális baloldalnak elsöprő a többsége, a hagyo­mányos baloldalhoz nem sok közük van, és Camila Vallejo¹² kivételével a radikális baloldalhoz sem.

2011-2012

Mi is történt Chilében 2011-ben? Számos párhuzamot láthatunk a 2006-os eseményekkel: a megmozdulások ezúttal is egy egyedi kérdéssel kezdődtek. Április folyamán felmerült a gyanú a Universidad Central (Santiago) egyetemének esetében, hogy a tulajdonosok profitszerzésre használják fel az intézményt, ezenkívül a középiskolások is újra megje­lentek hagyományos követelésükkel, a diákoknak járó utazási kedvez­mények kibővítésével (Schmal-Royo 2012).

Május 12-én és 26-án a diákszervezetek szövetsége (Confederación de Estudiantes de Chile, CONFECH) két békés felvonulást tartott, ahol általánosabb jellegű törekvésekkel léptek fel, és június 1-jén sztrájkot hirdettek, amihez 7-én a középiskolások is csatlakoztak. Fő jelszavuk az ingyenes oktatás volt: megvalósításához a rézbányászat államosí­tását követelték, ami lehetővé tenné az oktatásra szánt költségvetési keret 7%-ra való emelését. A magánintézmények esetében a tényleges nonprofit működést és az átláthatóságot kívánták biztosítani, valamint a szegényebb hallgatók támogatását és az ösztöndíj-lehetőségek bő­vítését. A középiskolások törekvései hasonlók voltak: ők ezenkívül az utazási kedvezmények bővítését és a szakmai gyakorlatért való fizetést követelték (Los libentarios… ).¹³

Júniusban elkezdődtek az egyetemfoglalások, eleinte az állami szek­torban, majd kiterjedtek a magánegyetemekre és a középiskolákra, sőt, június 8-án a tüntetők a Kereszténydemokrata Párt székházát is megszállták. Június 15-16-án az egyetemisták, a középiskolások és a rézbányászok közös demonstrációt tartottak, amit számos összeütközés követett a rendőrséggel. A kormány javaslatokkal állt elő, amelyek rész­leges reformot jelentettek volna az oktatásban, a CONFECH azonban elutasította a kormány javaslatait. A június 30-i felvonuláson a szervezők szerint már négyszázezren vettek részt, s több pártszékház elfoglalására is sor került. Július 5-én a kormány előállt az első hivatalos javaslattal, amely a követelések közül a forprofit-jelleg kiküszöbölését tartotta elfo­gadhatónak. Július 14-én az újabb felvonuláson a diákok nem az előre megállapított útvonalon meneteltek, a rendőrség mégis utat engedett; ezt követően azonban újabb összecsapásokra és letartóztatásokra került sor. Ez, valamint a kormány átszervezése július 18-án – jelesül az oktatásügyi miniszter lemondása – azt jelezte, hogy a chilei vezetés tárgyalásos úton kívánja rendezni a konfliktust, partnernek tekintve a tüntetőket. Mindazonáltal az állami kezelésbe vételt elutasították, s a tüntetések tovább folytatódtak.¹⁴

Az augusztus 1-jei 21 pontos kormányjavaslatot a tüntetők szintén elutasították. Augusztus folyamán több felvonulásra is sor került, s a kormány augusztus 17-i, sorrendben harmadik javaslata sem talált meghallgatásra. E tüntetések közös jellemzője volt, hogy munkások is részt vettek rajtuk, az augusztus 24-25-i általános sztrájk a munkások és diákok nagyszabású, közös demonstrációjává vált.¹⁵ Augusztus végén a 16 éves Manuel Gutiérrez gimnazista lett a megmozdulások első halálos áldozata, egy tüntetésen a rendőrök lelőtték.¹⁶

Az ősz folyamán enyhült a feszültség, noha a helyzet nem oldódott meg. Szeptember folyamán a diákok egy 4 pontos, meglehetősen mér­sékelt programot terjesztettek elő, amit ezúttal a kormány utasított el.

Sor került újabb megmozdulásokra is, de ezek a korábbiakhoz képest észrevehetően vesztettek az erejükből.¹⁷

A kormány válságkezelése 2011 folyamán változatos volt. Mindvégig megfigyelhető volt a diákmozgalom megosztásának kísérlete, amely az erőszakot is elfogadó radikálisok szidalmazásában érhető tetten; ugyan­akkor a reformok lehetőségét sem vetette el, ám igyekezett a pénzügyi támogatás és az ösztöndíjrendszer reformjára helyezni a hangsúlyt az átfogó strukturális átalakítás helyett.¹⁸

Noha a profit és eladósodás elleni harc közvetlenül az oktatás terü­letére korlátozódott, a diákmozgalom ezekből a követelésekből nem engedett, vagyis továbbra is fennáll(t) annak a lehetősége, hogy a küz­delem általános rendszerkritikába csapjon át. Míg az oktatásra vetített kapitalizmuskritika széles társadalmi egyetértést váltott ki, az alkalmazott módszerek csak részlegeset. Az oktatási szektoron belüli és kívüli tilta­kozó csoportok közösen is felléptek, ugyanakkor egységes mozgalomról továbbra sem beszélhetünk, nem is szólva a távlati, közös stratégiáról (Aporte un balance… ).

2012 áprilisában az oktatásügyi miniszter új javaslatot tett, kizárva a magánbankokat a diákhitelnyújtásból, s 6%-ról 2%-ra csökkentve a ka­matot. A CONFECH azonban ezt kevésnek találta. Június 28-án a diákok és a rézbányászok újra közösen vonultak fel. Augusztus és szeptember folyamán a diákmozgalom újjáéledni és radikalizálódni látszott Chilében; a tüntetéseken és az újabb intézményfoglalásokon túl a középiskolások szervezete egyenesen az októberi helyhatósági választások bojkottjára szólított fel. 2011-hez képest a radikálisabb középiskolások szerepe láthatóan megnőtt a mozgalomban.¹⁹ A CONFECH döntése, miszerint részt vesznek a 2012-es helyhatósági választásokon, a fennálló politikai rendszerbe való betagozódást is lehetővé teszi.²⁰

A tiltakozáshullám 2013-ban is folytatódott. A tavaszi tüntetések ered­ményeként Beyer oktatásügyi miniszter távozni kényszerült posztjáról, mivel a nonprofit működés elvét nem sikerült betartatnia, ami össze­fonódott a választási kampánnyal is. Több korábbi, emblematikussá vált diákvezető is jelöltette magát Michelle Bachelet Nueva Mayoría (új többség) elnevezésű, Chile átfogó reformját meghirdető választási szö-vetségében.²¹ A diákság programját „Pinochet országával" szemben a szeptember 5-i 80 ezer fős felvonuláson ismertették. Ez a dokumentum (Demandas por la Nueva Educación) ideologikusabb és átfogóbb jellegű, a hangsúlyt a profitelvűség kiküszöbölésére helyezi, vagyis elutasítja azt, hogy az oktatás áruvá váljon. Főbb pontjai a következők:

1. Demokrácia és részvételiség, kiemelve, hogy az oktatáson keresztül ez a társadalmi élet más szféráiban (pl. az egészségügyben) is kívánatos lenne.

2. A magánoktatás alárendelése az államinak.

3. Ingyenesség biztosítása, az állam a keresletről a kínálatra helyezze át a hangsúlyt. Az anyag a szükséges anyagi forrásokra (a rézbányászat újraállamosítása, az adórendszer progresszív átalakítása) és a finanszí­rozás mechanizmusára is kidolgozott javaslatokat tesz.

4. Hozzáférhetőség: az alapszintű oktatásban eltörölni a szelekciót, illetve általában csökkenteni a szegregációt; kiküszöbölni a társadalmi­gazdasági helyzetből származó torzulásokat.

5. A minőség biztosítása az oktatásban, többek között a tanárok képzé­sére és helyzetük rendezésére vonatkozó javaslatokkal. A tanárképzést illetően kiemelendő az online-képzés eltörlésének követelése.

Michelle Bachelet, a novemberi elnökválasztás győztese, programjá­ban ígéretet tett az oktatási helyzet rendezésére.²² Ez egybecsengeni látszik a diákság programjával, de két fontos tényezőre fel kell hívni a figyelmet. Bachelet előző elnöksége idején (2006-2010) nem tudta megoldani a problémákat; a diákságon belül erős a kételkedés a sze­mélyében, és abban, hogy a programja végrehajtásra kerül.²³ A program eredetileg csak a diákság 70%-ára terjesztette volna ki az ingyenességet, a tehetősebbekre nem. Meg kell említeni, hogy Bachelet saját lányát is az utóbbi kategóriába sorolta. A diákmozgalom követelésére végül az ingyenesség átfogó elve győzött, melyet az elnök folyamatosan, egy 6 éven át tartó periódus végére kíván bevezetni. A probléma az, hogy az elnöki ciklus 4 éves, és e szakasz végére az ingyenesség csak az eredeti tervezet 70%-ára fog kiterjedni. Mindez kételyekre ad okot, többek között azért is, mert a chilei alkotmány értelmében egyazon a személy kétszer egymás után nem töltheti be az elnöki posztot. Michelle Bachelet tehát minden jóindulata mellett sem garantálhatja ezen ígéret teljesítését.

Összegzés

A chilei társadalmi mozgalom hátterét vizsgálva kijelenthetjük, hogy a mozgalom a demokratikus intézményrendszer és a gazdaság megerő­södésének eredményeként élénkült meg. A Pinochet-éra utáni húsz esztendő hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom különböző csoportjai aktívabbá váljanak, a gazdaság egyenletes fejlődése pedig alapot nyújt a nagyobb társadalmi igazságosságra irányuló törekvéseknek. Annak ellenére, hogy a diákmozgalom a diktatúra örökségének támadásával a fennálló rendszert minden aspektusában megkérdőjelezi, sokkal inkább egy élhetőbb, „emberarcú" kapitalizmus, semmint valamilyen alternatív társadalmi modell felé törekszik. Szociális összetétele alapján joggal feltételezhető, hogy a fennálló rendszer jóléti demokráciává alakítása a diákmozgalom – vagy legalábbis jelentős hányadának – „betagozódását" eredményezné.

Másrészt ismételten hangsúlyozni kell a mozgalom offenzív jellegét, aminek jelentőségét a diákok mérsékeltnek tekinthető követelései sem csökkentik. Az a körülmény, hogy a diákság nem védekező pozíciót foglal el, elképzelhetővé teszi, hogy a mozgás dinamikája tovább fogja lendíteni. Noha az oktatás a kapitalizmusban soha nem lehet „ingyenes", Chilében többet jelent egyszerű reformkövetelésnél, és azáltal, hogy si­kerrel tematizálta a közbeszédet (Schillagi 2011), a fennálló rend alapjaira kérdez rá.

Jegyzetek

¹ A 20. századi chilei oktatásügy és diákmozgalom története mindvégig érdekes jellegzetességeket mutatott, melyeket e tanulmány keretei között nem lehet részletesen kifejteni. Bővebben: Cruces 2008. Meg kell említeni, hogy a törvény nem tette lehetővé a diákok számára semmilyen formában sem a beleszólást az adott intézmény működésébe. Ez utóbbi tény magyarázza azt, hogy a di­ákmozgalomnak nemcsak az egyetemisták, hanem a középiskolások is aktív részesei.

² 2008 tavaszán is sor került megmozdulásokra, de ezek hatása nem volt számot­tevő. A középiskolások szerepét illetően meg kell említeni, hogy sokan közülük 2011-ben az egyetemista szervezkedésekben folytatták a 2006-ban elkezdett küzdelmüket.

³ Nicolas Fleet a chilei eseményeket egyenesen a részvételi és a képviseleti demokrácia közti konfliktussal magyarázza (Fleet 2011).

⁴ A szakértők és a részvevők is egyetértenek abban, hogy a chilei megmozdu­lások beilleszkednek a 2011-es szociális mozgalmak sorába, természetesen számos helyi jellegzetességgel (Schmal-Royo 2012). Mindenekelőtt a mapuche őslakosok mozgalmát kell említeni, mely az indigenismo tradícióját követi, nem kis részben a mexikói zapatisták nyomán. Azután a környezetvédő tömegmoz­galmakat Magallanes tartományban, illetve a HidroAysén beruházása ellen tiltakozók megmozdulásait; a 2010-es földrengés kárvallottjainak a mozgalmát és végül, de korántsem utolsósorban a chilei rézbányászok harcát (Toso 2012).

⁵ 2010-ben első dél-amerikai államként Chile tagja lett az OCDE-nek is. http:// www.oecd.org/chile/chilesaccessiontotheoecd.htm

2011-ben a gazdaság 6%-kal nőtt. http://www.elmostrador.cl/noticias/pais/ 2011/08/21/aranceles-universitarios-chilenos-son-los-mas-caros-del-mundo-despues-de-estados-unidos/.

⁶ Lásd: El aumento de la matriculación en la educación superior, que ha pasado de 250.000 alumnos de pregrado en 1990 a casi un millón en 2010, http://elpais. com/diario/2011/08/21/internacional/1313877610_850215.html.

⁷ Egy chilei egyetemista (szülei) tandíjra és a felvett banki kamatra átlagosan havi 500 eurónak megfelelő összeget kénytelen(ek) kifizetni, miközben a minimálbér 300, az átlagbér pedig 900 euró. Egy középosztálybeli családnál a gyermekek iskoláztatására fordított összeg 50%-a is lehet a család bevételének. http:// elpais.com/diario/2011/08/21/internacional/1313877610_850215.html.

⁸ A felsőoktatásban résztvevők számának növekedése azonban még egy problé­mát kiváltott: az egyetemi tanulmányok finanszírozása nem csak az egyre több hallgatót, hanem mindenekelőtt egyre több családot érintett anyagilag rendkívül hátrányosan. A társadalmi szintű eladósodás mértékét a felsőoktatási, és a középfokú oktatási rendszer is rendkívül kedvezőtlen mértékben befolyásolta.

⁹ Gabriel Boric: Los horizontes del movimiento estudiantil. http://www. lemondediplomatique.cl/Los-horizontes-del-movimiento.html

¹⁰ A középiskolás mozgalom tömegerejét nem véletlenül a municipiális iskolák munkás-, esetleg középosztályból származó tanulói alkotják (Make sure you don't fall… 2012). A politikai szféra és a pártelitek társadalomtól való elkülönü­lése, valamint a fennálló chilei demokrácia részvételi elemeket nélkülöző jellege egyben ezt a fajta „befogást" nehezíti (Vergera Vidal 2012).

¹¹ Igaz, csak az oktatás területén, de a profit elsődlegességének megkérdőjele­zése az erre a szemléletre épülő chilei társadalomban komoly elvi jelentőségű (Make sure you don't fall. 2012).

¹² A mozgalom legismertebb, 2011 decemberéig hivatalos vezetője.

¹³ Az állam az 1970-es években a költségvetés 7%-át fordította az oktatásra, ami 1990-re 2,4%-ra esett vissza (Schmal-Royo 2011).

¹⁴ http://movimientoestudianteschile.blogspot.hu.

A rendfenntartó erők júliusban őrizetbe vették Gálvezt, a diákmozgalom egyik vezetőjét, akit Molotov-koktélos támadással vádoltak. A diákok követelései így az ő szabadon bocsátásával is kiegészültek. Lásd Recaredo Gálvez: El joven de la molotov se vuelve la nueva bandera de lucha estudiantil. http:// www.soychile.cl/Concepcion/Sociedad/2011/07/23/28473/Estudiantes-exigen-libertad-inmediata-de-Recaredo-Galvez.aspx.

¹⁵ http://www.rebelion.org/noticias/chile/2011/8/el-paro-nacional:-una-expresion-del-poder-subversivo-ciudadano-134516.

¹⁶ http://elchileno.cl/world/us-politics/1217-estudiantes-en-argentina-denuncian-asesinato-de-manuel-gutierrez.html.

¹⁷ http://movimientoestudianteschile.blogspot.hu/.

¹⁸ A banki kamat 6%-ról 2%-ra való csökkentése például szerepel a kormány tervei­ben. http://elpais.com/diario/2011/08/21/internacional/1313877610_850215.html.

¹⁹ 2011-hez hasonlóan 10 chileiből 8 szimpatizál a diákmozgalommal, ugyan­akkor az egyetemek és egyéb oktatási intézmények elfoglalását 70%-uk elutasítja. http://internacional.elpais.com/internacional/2012/08/29/actualidad/

1346193931_225376.html.

²⁰ Camila Valejo a diákok részvételéről és a választás jelentőségéről bizakodón, ám visszafogottan nyilatkozott. Camila Vallejo dice "estar dispuesta" para ser candidata. http://noticias.terra.cl/nacional/camila-vallejo-dice-estar-dispuesta-para-ser-candidata,70b8bf74e81b8310VgnVCM3000009acceb0aRCRD.html.

²¹ Így Camillo Vallejo, Giorgio Jackson és mások. Személyük garancia lehet Bachelet programjának megvalósítására, mindazonáltal az utódaik némileg szkeptikusan vélekednek ezen döntésükről. http://internacional.elpais.com/ internacional/2013/04/13/actualidad/1365815591_316625.html.

²² Chile de Todos. Programa del Gobierno de Michelle Bachelet, 2014-2018, octubre de 2013, 14-22. A program az oktatási tervezettel indul, amely önma­gában mutatja a téma kiemelt fontosságát Chilében.

²³ Az idei tüntetések transzparensein visszatérő jelszó volt: „Már nem hiszek neked, Michelle".

Hivatkozott irodalom

http://movimientoestudianteschile.blogspot.hu

Aporte un balance y proyecciones de la movilización. http://www.anarkismo.net/article/22743

Chile de Todos. Programa del Gobierno de Michelle Bachelet, 2014-2018, octubre de 2013. http://www.emol.com/documentos/archivos/2013/ 10/27/2013102712016.pdf

Cruces, Natalia 2008: Apuntes para una historia del movimiento estudiantil chileno. http://www.ses.unam.mx/curso2012/pdf/CRUCES_MEC.pdf

Cruces, Natalia 2008: Apuntes para una historia del movimiento estudiantil chileno. http://www.ses.unam.mx/curso2012/pdf/CRUCES_MEC.pdf

Demandas por una Nueva Educación http://www.fecudec.cl/media/users/20/1008082/files/241868/Demandas_por_una_Nueva_Educaci_n.pdf

Fleet, Nicolas 2011: Movimiento estudiantil y transformaciones sociales en Chile: una perspectiva sociológica. Polis – Revista Latinoamerica, 30. http://www.revistapolis.cl/30/indice.htm

Gajardo, Sandra Vera 2011: Nuevos movimientos sociales y combinación de paradigmas políticos en democracias post dictatoriales: El caso del movimiento estudiantil en Chile 2006. Conflicto Social, Alio 4, N° 5, Junio 2011 http://webiigg.sociales.uba.ar/conflictosocial/revista/05/18_vera.pdf

Gerter, Diego – Ramos, Catalina 2008: Movimiento Estudiantil en Chile: Una respuesta a la carencia de Estado. http://www.alaic.net/alaic30/ponencias/cartas/Socioculturales/ponencias/GT21_Gerter_4%20Ramos.pdf

La rearticulación del movimiento estudiantil y el escenario politico actual. http://www.anarkismo.net/article/19864

Los libertarios y las Bases para un Acuerdo Social por la Educación Chilena. http://www.anarkismo.net/article/20264

Make sure you don't fall: Perspectives on the recent social agitation in Chile. Part one. 2012 http://insurgentnotes.com/2012/06/make-sure-you-dont-fall-perspectives-on-the-recent-social-agitation-in-chile-part-one

Mayol, Alberto – Azócar, Carla – Brega, Carla 2011: El Clivaje Público/Privado:

Horizonte Ultimo del Impacto del Movimiento Estudiantil en Chile 2011. http://www.albertomayol.cl/wp-content/uploads/2011/11/Articulo-Mayol-Azocar-Brega-Ku%CC%88tral.pdf

Movilizaciones Estudiantiles en Chile: Análisis de la Coyuntura y su evolución. http://www.anarkismo.net/article/20288

Núnez, Daniel 2012: Proyecciones politicas del movimiento social por la educación en Chile. http://www.ical.cl/2012/03/proyecciones-politicas-del-movimiento-social-por-la-educacion/űSchmal, Rodolfo – Royo, Paulina 2012: Las movilizaciones estudiantiles en Chile durante el 2011 y los escenarios que se abren para elpresente ano. (Documento para Asamblea FAUECH-Arica, 15-16 Marzo 2012) http://afautal.files.wordpress.com/2012/03/las-movilizaciones-estudiantiles-2011-y-sus-perspectivas.pdf

Schillagi, Carolina 2011: Problemas públicos, casos resonantes y escándalos. Algunos elementos para una discusión teórica. Polis – Revista Latinoamerica, 30. http://polis.revues.org/2277?lang=en

Thayer Correa, Luis Eduardo y Elizalde, Antonio 2011: La dimensión de lo publico. Sociedad civil y Estado, Polis – Revista Latinoamerica, 30. http://polis.revues. org/2417?lang=en

Toso, Sergio Grez 2012: Chile: El movimiento estudiantil en la encrucijada. http:// www.lemondediplomatique.cl/Chile-2012-el-movimiento.html

Vergara Vidal, Jorge 2012: La desagregación política. Reflexiones sobre la actuación de las élites partidarias en las crisis de lospartidos políticos. Polis -Revista Latinoamerica 30. http://polis.revues.org/2295