Tisztelt Barátaink!

Minden közösség életében időről időre adódnak szimbolikus pillanatok, amelyek lehetőséget kínálnak az önreflexióra, a „hova jutottunk s merre menjünk tovább?” kérdésének fölvetésére és megválaszolására. Ked­venc folyóiratunk, az Eszmélet most ilyen időszakába lép: decemberben jelentetjük meg lapunk 100. számát, jövőre leszünk 25 évesek, és végül a felelős szerkesztői tisztséget kereken 10 esztendőn át betöltő Lugosi Győző elvtársunk átadja a stafétabotot: a lap nívójáért és rendszeres megjelentetéséért felelős csapat élén új, fiatal kolléga veszi át a helyét. A szerkesztőbizottság Mitrovits Miklós (1978) szerkesztőtársunkat, a jelenkori kelet-európai történelem tehetséges kutatóját kérte fel erre a tisztségre. Miklós a 101. (2014. tavaszi) számtól látja el a felelős szer­kesztői feladatkört.

E jel(kép)es napokra készülve, szeretnénk megismerni – majd jubileu­mi számunkban közreadni – törzsolvasóink véleményét az Eszmélet elmúlt tíz, illetve huszonöt évéről, valamint ennél tágabban: a marxista társadalomtudományi hagyományt fölvállaló társadalomkritikai gondol­kodás honi és térségbeli helyzetéről. Mondani sem kellene, de azért le­gyen egyértelmű: a legkevésbé sem méltatást, dicsérő szavakat várunk, hanem olyan gondolatokat – elméletieket és gyakorlatiasakat egyaránt -, amelyek megfontolása nyomán a lap megújult/megújuló szerkesztőbizott­sága képes lehet, lesz gyarapítani – különösen a fiatalok körében – az Eszmélet olvasóinak táborát, s szembemenni a szellemi – tudományos­-szakmai és morális – hanyatlással, amely az elmúlt években egészen riasztó méretűvé vált hazánkban.

Kérjük tehát, hogy aki szívesen elmondaná véleményét folyóiratunk tel­jesítményéről, a rendszerváltozás utáni magyar szellemi életben betöltött s ezután betöltendő helyéről, mondanivalóját öt-hat oldalon (szóközökkel együtt kb. 10 000 n terjedelemben) fejtse ki, s írását október 31-ig juttas­sa el e-mail mellékletben szerkesztőségünkhöz (eszmelet@eszmelet.hu).

Köszönettel, üdvözlettel,

Budapest, 2013. szeptember 15-én

a szerkesztőbizottság.

*

AGÁRDI PÉTER

József Attilához méltón

 

A folyóirat szerkesztőbizottsága – véleménynyilvánításra biztató leve­lében – azt írja, hogy „a legkevésbé sem méltatást, dicsérő szavakat várunk, hanem olyan gondolatokat – elméletieket és gyakorlatiasakat egyaránt -, amelyek megfontolása nyomán” szélesíthető az Eszmélet olvasói köre és szembe lehet menni a napjainkban Magyarországon egyre riasztóbb mértékűvé vált „szellemi – tudományos-szakmai és morális – hanyatlással”. Olyanokra, amelyek „a marxista társadalomtudományi hagyományt felvállaló társadalomkritikai gondolkodás honi és térségbeli helyzetéről” szólnak. Számos objektív és személyes okból mégsem tu­dok eltekinteni a méltató szavaktól, annál is kevésbé, mivel ilyenekből meglehetősen kevés jut a folyóiratnak, szerzőinek és szerkesztőinek, akik közel negyedszázada nemhogy önzetlenül (lényegében „ingyen”) dolgoznak, hanem durva diszkriminációknak is ki vannak téve. Értsük ezen – csak a közelmúltból – a könyvtári előfizetések „állampárti” köz­pontból vezérelt lemondását vagy komoly s elvárható (köztük baloldali) alapítványi támogatások elmaradását. Kijár az Eszméletnek a dicséret, pontosabban a tisztelet és a köszönet, hiszen immár 100 számával a folyóirat nemcsak eszme- és politikatörténetet, hanem sajtótörténetet is ír. Külsőleg is formás, vonzó és modern lap (színes köteteit öröm őrizni a könyvespolcon), de a döntő szempont persze mégiscsak az: markánsan radikális baloldali s egyúttal tudományos orgánum létére (a kontextus felől nézve „annak ellenére” jelentéssel) életben tudott maradni. Még­hozzá jórészt lelkes szerkesztői gárdájának szenvedélyes hivatástudata, kérlelhetetlen – de intellektuális s nem fröcsögő-verbális – rendszerkritikai attitűdje jóvoltából.

Igazságtalan, ha nem sorolok fel minden fontos szerzőt és szerkesztőt, de elhallgatni legalább néhányat még durvább illetlenség lenne (nem is teszem), annál is inkább, mivel említésükkel, teljesítményük felidé­zésével az elmúlt negyedszázadra is pillantást lehet vetni. A folyóirat teoretikus iránya Lukács György 1968-ban íródott – teljes szövegében itthon húsz évig nem publikált – Demokratisierung heute und morgen című könyvesszéjének szellemiségéből, a bürokratikus államszocializ­mus és a kapitalista restauráció rossz alternatíváját meghaladni akaró lukácsi „tertium datur” koncepcióból nőtt ki. Természetesen nem doktri­ner ideológiaválasztásként történt ez a fogantatás: egy baráti-szellemi vitakör hordta ki, amely kör Kapitány Ágnes és Gábor szombat esti hagymás-zsíroskenyeres „szalonjában” bontogatta szárnyait az 1980-as évtized derekától, éveken át. Az államszocializmus radikális, de baloldali előjelű reformjának lehetőségeiről folytatott eleven diskurzusok sorozata szerepelt napirendjükön. Személyes emlék ez számomra is; igen sokat okultam-tanultam ezekből a „sűrű” eszmecserékből – de nem akarom a tisztelt olvasót memoáros lelkigyakorlatokkal terhelni.

A kör szellemi erjesztője Krausz Tamás volt (s maradt máig), az ő és Tütő László szerkesztésében jelent meg 1988-ban a Válaszúton című -”kötelezően” újraolvasandó – irányzatjelző tanulmánykötet. A szellemi kör és az 1989-ben Kapitány Gábor főszerkesztésében megindult Eszmélet című folyóirat szerencsére élvezte a nagy formátumú és nemzetközi rangú marxista tudós, a szerkesztőbizottság elnöki tisztét is vállaló Tőkei Ferenc szellemi, erkölcsi (és a haláláig általa vezetett Lukács György Alapítvány anyagi) támogatását, továbbá számos más baloldali szemé­lyiségét, alkotóét is, tekintélyes külföldieket is beleszámítva. A Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szerkesztette Egy remény változatai. Fejezetek a szocializmusgondolat történetéből (Budapest, 1990) című tanulmány­gyűjteménytől az általuk idén, 2013-ban publikált két monumentális és kreatív monográfiáig (Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón – és utána; valamint A „szellemi termelési mód”) terjedő időszakot, a folyóirat 100 számának immár történelmivé nemesült negyedszázados periódusát más alkotókhoz köthető jelentős további művek, sőt életművek is fémjel­zik – egyúttal a „tertium datur” gondolat termékenységének tudományos bizonyítékaként.

A hosszadalmas bibliográfiai szemlézés helyett legyen elég „csak” a kör szellemi doyenjének tekinthető Mészáros István immár magyarul is egyre inkább hozzáférhető könyveire (köztük a négykötetes A tőkén túlra) vagy Krausz Tamás monográfiáira és tanulmányköteteire, különösen a Leninre; az Eszmélet Könyvtárra és az Eszmélet Kiskönyvtár sorozat darabjaira, továbbá ennek a baloldali szellemi körnek a tehetséges fiatal­jaira utalnom. Igen: már itt alkotnak, szerkesztenek velünk, a hatvanasok nemzedékével együtt a húsz és harminc év körüliek, a lányaink-fiaink, illetve tanítványaink nemzedéke, a hűtlen hűségesek, akik számunkra olykor szokatlan diskurzusokban kommunikálnak és érvelnek, akiknek mások az élményeik és a jövő iránti elvárásaik, mint nekünk, akiktől sokat tanulhatunk, de akikkel – baloldaliként – mégis csak meg kell találnunk a közös nyelvet.

Magáról a folyóiratról, roppant gazdag nemzetközi és hazai publikációs terméséről jóformán még semmit sem mondtam. Identifikálására talán igen, de alapos bemutatására – legalábbis részemről – nem igazán al­kalmas ez a történelmi pillanat: a folyóirat s olvasói számára évfordulós ünnep (tehát nekem is), de a demokratikus értékrend s ezen belül a baloldal számára bizony súlyos veszélyekkel, szorongásokkal terhes időszak (magam is drámaian élem át s meg mindezt). Aligha kell rész­leteznem: egy áldemokratikus tekintélyuralomba, a mégoly sebezhető polgári jogállam maradványainak felszámolásába, a szélsőjobboldal szervezeti és ideológiai megerősödésébe, valamint – részben okként, részben okozatként – a demokratikus erők, a baloldal szétforgácsoló-dásába forduló évtized derekán vagyunk, sötét előjelekkel. Hogy miért, arra maga a folyóirat is számos elemző magyarázattal válaszolt s fog bizonyára válaszolni is az elkövetkező évek során. Nem könnyű tehát ünnepelni egy, éppen ezt a szituációt, az idevezető tragikus utat anali-záló-bíráló szellemi műhelyt, publikációs fórumot. József Attilát idézem (modernizált helyesírással) egyik, 1936-ra, a nácik hatalomátvétele és berendezkedése utánra datálható írásából, a Hegel – Marx – Freud címűből: „Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak – hogy' lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?”

Az Eszmélet elsősorban társadalomelméleti és történetpolitikai folyó­irat, ritkán foglalkozik napi politikai kérdésekkel, bár írásainak többnyire vannak közvetlen nemzetközi és hazai vonatkozású konnotációi is. Ezeket (újra)olvasva is kitűnik: természetesen a szerzők között is vannak viták, markánsan eltérő értékelések és forgatókönyvek, hadd utaljak csak az államszocializmusról folytatott, Szigeti Péter kezdeményezte értékes vitára (58-64. számok; 2003. nyár-2004. tél.; kötetben bővített szöveggel: Krausz Tamás – Szigeti Péter [szerk.]: Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok. Budapest, 2007.), avagy Wiener György A 2009-2011. évi politikai rendszerváltásról című tanulmányára és az ehhez is kapcsolódó szerkesztőségi műhelykonferenciára (93. szám, 2012. tavasz). Számos egyedi tanulmány, cikk, interjú és kerek­asztal-beszélgetés is említhető lenne példaként a termékeny baloldali pluralizmusra, mindazonáltal közös nevezőt képez a rendszerkritikai baloldaliság és a marxi ihletésű társadalomelméleti-történeti „szigor” diskurzusa. Igaza van Tamás Gáspár Miklósnak: „Magyarországon a csakugyan baloldali társadalomtudomány és politikatudomány egyetlen következetes képviselője az Eszmélet” (Eszmélet. Népszabadság, 2013. április 22.).

Hogy személyes viszonyomat, illetve a fentiekben megfogalmazott méltatás pozícióját is rögzítsem: állampolgárként, értelmiségiként, a lap egyik tanácsadójaként és szerzőjeként a legtöbb ponton azonos platformon vagyok a radikális baloldali hitvallással, sok vonatkozásban azonosulok a folyóiratban olvasható elméleti alapvetésekkel, még inkább „tanulok” belőlük. Néhány esetben viszont (olykor súlyos belső tépelődé­sek és önkorrekciók árán, de) nem értek egyet a kimondott vagy sugallt napi politikai következtetésekkel. Mindez persze „rám jellemző”, s nem a folyóiratot minősíti. Az Eszmélet mellett közel áll hozzám (persze szintén olykor polemizáló érzületű közelség ez) a „kevésbé” radikális Mozgó Világ, a Kritika, a Tekintet, a régi és az Új Egyenlítő is; szeretem az Élet és Irodalmat és a 168 Órát, érdeklődve forgatom a Holmit, a Jelenkort, a Magyar Narancsot, esetenként – bár számos vitám lenne velük – az Ez­redvéget, a Munkások Újságját. S más nyomtatott és online orgánumokat is, amelyeknek egyáltalán van valamiféle köze a demokratikus vagy/és radikális baloldalisághoz. Sajnos egyre kevesebben vannak, és (tisztelet a kivételeknek) nem igazán jellemző rájuk az egymásra figyelés, a viták által is hitelesített szolidaritás.

Mindez azonban már nem a folyóirat-struktúra kérdése, hanem a mai demokratikus, baloldali politikai és szellemi nyilvánosság ragályos szindrómája: a polifonikus-polemikus baloldali ethoszt nem tudják-tudjuk szervesen összekapcsolni a fő frontokon való együttes kiállással és az egymást tisztelő összefogással. Valóban nem könnyű összeegyeztetni a rövidebb és a hosszabb távú „teendőket”, a vészesen sürgető szociá­lis-kulturális és a jogállami-rekonstrukciós feladatokat. Intellektuális és praktikus kihívás a mai világhelyzetben, Európa és hazánk jelen moz­gásterében és kényszerpályáján úgy „megírni” az elméleti és a gyakorlati antikapitalizmus – vagy akár „csak” (ez sem lenne kevés!) a tőkés modell humanizálásának – korrekciós forgatókönyveit, hogy azokat összhangba hozzuk a demokratikus szocializmus távlataival. Az külön kérdés, hogy mit is értsünk ez utóbbin: jövőképet, rendszert, mozgalmat, utópiát, értékrendet, mentális és kulturális folytonosságot vagy projektet-e. Ter­mészetesen nincs szükség teljes egységre minden nagy kérdésben sem. Ám arra nincs mentség, hogy régi rossz munkásmozgalmi tradícióként – s ennyiben átvéve a jobboldal kriminalizáló technikáját – a tágan vett demokratikus, baloldali térfélen is terjed a kölcsönös címkézés, a bűn­bakképzés, már-már a kirekesztés. Mondani sem nagyon kell, bizonyítani még kevésbé: mindez roppant módon kedvez, sőt, alájátszik a posztmo­dern jobboldali „keresztény-nemzeti kurzus” tartós berendezkedésének. Ahogy ezt már a folyóiratnak címet adó költő, József Attila is megélte az 1930-as évek során.

Apropos, József Attila: a folyóirat és szellemi köre iránti tiszteletem­nek és személyes elkötelezettségemnek nem mellékes motívuma az is, hogy a szerkesztőség, sajtótörténeti előzményeit is megnevezve, nemcsak címet választott a költőtől (aligha véletlenül a már 1989-ben s azóta is a legtöbbet elemzett Eszmélet című versciklusét). A lap – bár nem elsődlegesen irodalmi profilú – intellektuális meggyőződéssel és szenvedéllyel képviseli, népszerűsíti, sőt alakítja a József Attila-i baloldali örökség XXI. századi folytonosságát. Nem renoválja az ötvenes évek szoborrá merevített hamis „kommunista” kánonját, hanem ellenkezőleg: a modern baloldaliság eleven költői és gondolkodói értékét mutatja föl benne – megtermékenyítve az irodalomtudomány szakmai műhelyeit is.

Javaslatokat, ajánlatokat is kér a szerkesztőbizottsági körlevél… A fenti­ekben általam írottak ilyesmiket is jeleznek, aligha kell őket ennél didak-tikusabbra fogalmazni. Mindezeken túl: szívesen olvasnék az eddiginél többet a modern kultúra baloldali értelmezése, illetve a baloldali kultúra modern értelmezése körüli nemzetközi vitákból, továbbá hazai és fiatal szerzőktől saját szellemi élményeikről, véleményükről és elemzéseikből.

Nagy zavar van az új nemzedékek, az Y- és a Z-generáció kulturális szo­kásainak és szükségleteinek megítélése körül. Ez az összetett jelenség­sorozat, illetve a kultúraváltás és a kultúravesztés közötti fogalmi differen­ciálás, amelyet – mások elemzéseire is támaszkodva – megkíséreltem bevinni a szakmai közbeszédbe (http://mek.oszk.hu/10900/10981/html/ index.html, valamint: A baloldal kultúrája – (re)konstrukció és jövőkép. Egyenlítő, X. évfolyam 12. sz., 2012. december, 22-34.; http://egyenlito. eu/agardi-peter-a-baloldal-kulturaja-rekonstrukcio-es-jovokep/), széles körű elemzéseket és polémiákat invitál az Eszmélet hasábjaira is. Ezzel a tematikus kívánsággal nem a magam ilyen irányú, esetleg tervezett cik­keinek keresek publikációs teret, hanem elsősorban másokat szeretnék olvasni. Több publikációt várnék továbbá arról is, hogy miként tekinthető át s értékelhető a – jobboldali kurzussal és riasztó kulturális hegemóniájá­val szemben mégiscsak izmosodó – hazai ellenkultúra műfaji, tematikai, esztétikai gazdagsága, legyen szó a mai magyar színházi világról, a könnyű- és rockzene alternatív irányzatairól, a hiphop, a rap és a slam poetry terjedéséről, az internetes művészi kísérletekről és produkciókról, a közösségi oldalak kulturális kínálatáról. Úgy vélem, hogy ez a tematikai bővülés (ami egyébként nem lenne vadonatúj dolog az Eszmélet két és fél évtizedes történetében, hiszen számos korábbi írás és kerekasztal­-beszélgetés foglalkozott a tömegkultúrával) érzékelhetően szélesítené az olvasóközönséget az értelmiségi fiatalság körében is.

A magam s egyúttal a lapot folyamatosan támogató Lukács György Alapítvány kuratóriuma nevében jó munkát és újabb százas ciklusokat kívánok az Eszmélet szerkesztőinek.

*

FÖLDES GYÖRGY

Eszmélet – köszöntő

 

Először is gratulálni szeretnék a 100. számhoz. Meg szeretném köszön­ni a szerkesztők személyes hozzájárulását a folyóirat működéséhez. A magyar szellemi baloldal ezen autentikus műhelye már lassan ne­gyedszázada dolgozik. Szerkesztői sok értéket közvetítettek, szerzői sokat új értéket hoztak létre – cseppet sem könnyű körülmények között. Ez a műhely nem létezne egy maroknyi elkötelezett baloldali értelmiségi kitartó munkája és civil kurázsija nélkül. Baloldali értelmiség és civil ku­rázsi hiányában pedig a politikai baloldal csak féloldalas lehet, mint ezt az elmúlt bő évtized története mutatja.

Nem egyszerű feladat volt túlélni az államszocializmus történelmi vere­ségét, az őszinte és a tettetett kiábrándulás idejét. Nem kevésbé nehéz áthidalni a távolságot a világrendszer-elmélet, a rendszerkritika igazságai és a félperiférián mozgó kis ország valóságos mozgástere között. Milyen feladatot adjanak maguknak a baloldali szellemiségű magyar értelmisé­giek, amikor saját nemzeti kereteikben (is) kell mozogniuk?

Az Eszmélet azt az utat választotta – ha jól értelmezem -, hogy semmit nem enged a kapitalizmuskritika követelményéből, és elhárít­va a posztmodern relativizmusát, továbbviszi a marxista hagyomány strukturalista-történelmi elemzési módszertanát. A szocialista ideológia emancipációs alapjain maradva ez a műhely az, amely a hazai szellemi életben fenntartja a kapitalizmus meghaladásának igényét. Ezt fejezi ki a szerkesztőség következetes önigazgatás-pártisága. A szabadság és a közösség egymást feltételező és nem kizáró kettősségként jelenik meg a folyóirat számaiban. Emellett érezhető: a szerkesztőség törekszik az elnyomás összes létező, teát nemcsak gazdasági, politikai formáját bemutatni, elemezni és velük szemben harcra hívni. Tisztelet érte.

Van-e probléma ezzel az alapállással? A remélt, következő száz szám összeállítása során is ezen az úton kell haladni, vagy esetleg érdemes lenne az útirányon is módosítani, meg a tematikán is? Más választ adunk erre a három kérdésre, ha teljesen elégedettek vagyunk a magyar balol­dali értelmiség és ezen belül a radikálisok negyedszázados teljesítmé­nyével, és mást, ha nem. (Persze lehetett volna rosszabb is – és tényleg, mennyivel rosszabb lett volna, ha nincs Eszmélet.) Elgondolkozunk útirányunkon, ha a kritika igazi értelmét egy ésszerűbb, egyenlőbb és igazságosabb társadalom körvonalainak felvázolásában látjuk. Újragon­doljuk témáinkat, ha feladatunknak tartjuk, hogy a fiatalabb nemzedékek progresszív értelmisége balra tájékozódjon, és hajlandó legyen velünk vitatkozni a jövőről, az előző kérdésről.

Mielőtt röviden megpróbálnék válaszolni a három kérdésre, egy dologra mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet. Súlyos hiányosságnak tartom, hogy a magyar baloldali értelmiségnek nincsenek nyilvános vitái. A különböző irányzatok párhuzamosan léteznek, úgymond mindent tud­nak egymásról, és nem pazarolnak energiát egymásra. Külön utcában „laknak” a radikálisok, a „népiek”, a plebejusok, a szocialisták-baloldali szociáldemokraták, a szociálliberálisok, a harmadik utasok. Nem látogat­ják egymást, nem randevúznak a téren. A tér csak áthaladásra szolgál számukra, nem találkozásra, nem erőik egyesítésére. Ezek a kisebb-nagyobb közösségek „túléltek”, de mind elszenvedik a magányt, ám ez még mindig vállalhatóbb számukra, mint a tényleges vita. A távolabbi és közelebbi múlttól nem terhes ökobaloldal sem akar gyanús társaságba keveredni. Ez részben érthető – volt. Ma már ők is láthatnák: egyedül nem megy.

Ebből a helyzetből akkor lehetne kitörni, ha lenne közös feladat, közös cél, illetve közösen használt tér, gondolkodási és cselekvési mező. Sze­rintem ezen a közös mezőn, tetszik, nem tetszik, akkor lehet mozogni, ha szereplőit a közélet, a politika, a stratégiaalkotás kényszere mozgatja. Ez jelölheti ki az arányokat „a filozófiai”, az etikai, az ideológiai és a poli­tikai gondolkodás között. A stratégia megteremtésének szükségessége tereli, rangsorolja és időzíti a vitákat. A politika folyamatos útkeresésként felfogva megtermékenyítheti a szellemi életet, különösen, ha az nem enged az egyidejű csábításnak, vagyis nem szolgálja a politikát, hanem továbbra is a saját törvényei szerint működik. Ez – egyebek között – azt jelenti, hogy a szellemi életben csak a valós teljesítményeket becsüljük, csak érvekkel csatázunk.

A kritikai baloldali magányát tetézi, hogy bizonyos értelemben 1968-tól, más értelemben az 1980-as évek elejétől a baloldal szellemi téren defenzívában van. Ebből a szempontból a rendszerváltás csak bete­tőzte az előző évtizedet. Ettől kezdve pedig Magyarországon a liberális gondolkodás lett a szellemi hegemón irányzat, talán még ma is ez a helyzet. Bár az utóbbi évek kedveztek a konzervativizmusnak, amit a mai jobboldal csak mérsékelten tud hasznosítani a populizmusa miatt. Igaz viszont, hogy a legutóbbi idők kezdik felértékelni a rendszerkritikát, amit ki kellene használni.

Akkor legelőbb a rendszerkritikus baloldali értelmiség alapállásáról, amit szerintem egy kettősség jellemez. Filozófiai, elméletinek gondolt fölény egyik oldalról, politikai pesszimizmus, rejtett kisebbrendűségi, feleslegességi érzés a másik oldalról. Nem könnyű megélni a politikai befolyás hiányát, a szellemi élet jelentős szereplőinek érdektelenségét, a nehéz helyzetű társadalmi csoportok passzivitását, elzárkózását, a média ellenséges alapállását. Mindebből azonban nem következhet az, hogy az autentikus baloldal arra várjon, hogy egy nemzeti katasztrófa igazolja igazát. Nem adhat semmilyen globalizációkritika alapot arra, hogy elméletünk gyakorlati próbája egy világgazdasági összeomlás vagy ökológiai katasztrófa legyen. Néha azt érzem: sok baloldali barátom „a koszos gyakorlattól” félti integritását, autentikusságát. Pedig a gyakorlat ma is méri elméleti teljesítményünket.

Nem más irányt javaslok az Eszméletnek, hanem az út kiegyenesítését. Azt javaslom tehát, hogy a folyóirat vállalja a társadalomkritika és az alapeszmék védelme mellett a szellemi küzdelmet egy új hazai baloldali politikai stratégia elméleti megalapozása érdekében. Ezért, szemben az eddigiekkel nem takarítható meg a közvetlen vita a többi szocialista vagy más baloldali irányzattal. Tévedés ne essék, nem a napi politikai kérdésekre gondolok. Inkább arra, hogy nem lehet megkerülni azt, hogy ne értékeljük, elemezzük más jelentős eszmei irányzatok teljesítményét, hogy ne vegyük észre, ha itthon születik valami jelentős. Ez is gyakorlat: mármint az elméletalkotás, az elméleti vita. Stratégiateremtési igény nélkül azonban az elmélet olyan, mint a testtől megfosztott agy.

Reményem szerint ebből a gondolatmenetből az is következik, hogy a folyóiratnak vitákat kellene generálnia. Ez nem megy másképp, csak ha tisztességes elemzések, kritikák jelennek meg más, baloldali és egyéb irányzatokhoz tartozó tudósok, szakemberek jelentősebb munkáiról, megnyilvánulásairól. Vita az is, ha a folyóirat arra kéri szerzőit, hogy a maga egészében elemezzék a világhelyzetet, a világtendenciákat, az európai folyamatokat, a magyar gazdaság, társadalom, kultúra és politi­ka helyzetét. Erre időnként történtek kísérletek, de ma nem az indirekt, hanem a baloldali szellemi irányzatok közötti közvetlen vita segíthet előrelépni. Ebbe a sorba illeszkedhetne egy vita a nemzetről. Még so­rolhatnám, de azt hiszem, világos, mire gondolok.

Egyáltalában, észre kellene vennünk, hogy a baloldali szellem meg­szabadult a korábbi történelmi tehertől. Ez még akkor is így van, ha a mai magyar jobboldal – jobb híján – az antikommunizmussal kondicionálja magát, mert ez a legnagyobb közös többszörös, amely összetartja érdek­csoportjait. Az antikommunizmus arra is jó, hogy a ma kizsákmányoltjait, politikai és kulturális elnyomottjait távol tartsa a baloldaltól, attól, hogy az irányában tájékozódjon.

Azért minden rosszban van valami jó, mint tudjuk. Véget ért az a korszak, amikor a szereplők ideológiai arca és gyakorlati tevékenysége, finoman szólva, nem illeszkedett egymáshoz. Ez a rendszerváltás utáni időszakban a világhelyzetből, a liberális forgatókönyvből, a válságkeze­lés kényszeréből stb. következett. Mára letisztult a kép: a mai magyar jobboldal összeköti magát a történelmi hagyománnyal és építi a nemzeti középosztályt. A liberalizmus kudarca ott is kikényszeríti az önvizsgálatot, a bornírt jobboldali uralom nyitottabbá teszi bal felé ezt az áramlatot is. Ilyen körülmények között a baloldal is önmaga lehet, de ez elmélet nélkül nem megy. Ne az Eszmélet nélkül menjen.

*

HAJDÚ JÁNOS

Széllel szemben

 

1989 tavaszára már láthatóvá, elemezve bizonyíthatóvá vált, hogy az elődei által pajzsra emelt Gorbacsovnak a peresztrojka, tehát átépítés néven bevezetett politikai kurzusa nem a szovjet rendszer megújulását hozza, hanem olyan destabilizáló tendenciákat és centrifugális erőket juttat érvényre, amelyek alapjaiban rendíthetik meg az 1917 óta épült és 1945 után már nem csak a Szovjetunióra szorítkozó európai szocialista kísérlet gazdasági, társadalomszerkezeti és világpolitikai építményét. Azt, hogy a szovjet modellt a sztálini korszak strukturális torzulásaitól akár a diszkontinuitás kimondásig (Lukács György ajánlása) terjedően meg kell újítani, már 1956-ban nagyrészt felismerte az SZKP XX. kongresszusa. De a megkezdett, sok elemében következetlen, belső ellentétektől szabdalt folyamatot Hruscsov 1964-ben bekövetkezett megbuktatásával utódai két teljes évtizedre megbénították.

Amikor a már-már élve mumifikálódott vezetőket 1985-ben egy leg­alább biológiailag fiatalabb ember felváltotta, sem immanens koncepció, sem elhatározásában egységes és szilárd irányító csapat nem volt Moszkvában. Az új főtitkár olyan emberekkel és olyan politikai struktúrá­val kezdett el dolgozni, akik, illetve ami egy emberöltőnyi idő óta minden érdemi újítás elutasításának légkörében vegetáltak. A gazdaság ekkor már évek óta hanyatlóban volt, a hatalom elsődleges bázisa kifelé a tényleges erőn felül működtetett hadsereg, pontosabban a fegyverkezés (lásd az európai közép-hatósugarú rakétarendszer telepítését), befelé a mindent ellenőrizni akaró és korlátozó államapparátus volt.

Visszatekintve voltaképp érthető, hogy a peresztrojka miért volt az egymást kergető gazdasági és politikai rögtönzések egymásnak is sokszor ellentmondó vonulata. Ma már karikatúrának tűnik, hogy 1989 tavaszán – mondjuk – a közellátás érdemi javítására miért nem az akkor már két évtizede kipróbált és bevált magyar agrárpolitikát adap­tálta a szovjet vezetés, és ehelyett az illetékesek miért engedélyezték Hodorkovszkij Komszomol-funkcionáriusnak és protekciós barátainak egy magánbank nyitását. Vagy: nagyhatalmi felelősségtudat termé­ke-e egy olyan 1989 májusában Moszkvában megtartott konferencia, melynek politikus, de nem döntéshozó, többségükben nyugatnémet résztvevői előtt az SZKP illetékes titkára (Zaglagyin) bejelenti, hogy – idézem, mert jelen voltam – „a két német állam léte a jövőben nem prioritása a szovjet külpolitikának”. (Nem mellesleg: az akkor még létező „másik” német állam, a Szovjetunió szövetségese, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor a szovjet politika kreatúrája, az NDK egyetlen képviselője sincs jelen!)

Azt, hogy a „végeken”, köztük nálunk Magyarországon ebben az 1989-es esztendőben mi zajlott, e sorok olvasóinak vélhetően nem kell elmesélni. Megemlíteni talán annyit érdemes, hogy a centrumot két évvel megelőzve, a Szovjetunió európai előterében a szocialista rendszer for­málisan is megdőlt. No meg azt, amiről negyedszázada minden politikai formáció diszkréten hallgat, hogy ti. a magyarországi viszonyok majda­ni, azóta realizálódott alakulását korántsem a budapesti kerekasztalok körül határozták meg érdemben. Hanem amerikai kezdeményezésre és amerikai pénzen, még az Egyesült Államok belső értékrendjében is markánsan jobboldalinak minősülő Hudson Alapítvány égisze alatt a Kék­szalag Bizottság jelentésében. Ez a nem túl terjedelmes, magyarul 118 oldalon elérhető dokumentum a magyar gazdaság „átépítésének” elvárt menetrendjét és tartalmát írja elő. Fájdalmas tény, hogy e közgazdasági „szolgálati szabályzat” felelős jegyzői és közreműködői között olyan magyar személyiségeket is találunk, akik korábban érdemes munkásai voltak a szocialista rendszernek.

Az összeomlás tehát elsődlegesen az erodálódott rendszer végállo­mása, de azért az ilyenkor természetesnek mondható intervenció sem maradt el.

Minden hangszóróból és minden plakátról, minden politikai, vagy – horribile dictu – filozófiai iratból csak az áradt, s némi hangfogóval árad ma is, hogy a kommunizmus, a szocializmus megbukott. Ebben a már-már globálisnak mondható légkörben határozta el néhány ember Budapesten, hogy marxista fogantatású világnézetéhez hűen teremt egy szellemi műhelyt, ahol dolgozhatnak olyan értelmiségiek, akik érteni és mások számára is értelmezni akarják, hogy mi és miért bukott meg, és mit kell és lehet tenni azért, hogy a XX. század meghatározó emberi vállalkozása, a kapitalizmus meghaladására kezdett küzdelem a roppant méretű kudarcot követően újra kezdhető, folytatható legyen.

Véleményem szerint ez az Eszmélet!

Kíváncsi lettem, hogy van e valami modern definíciója az „eszmélet” fo­galmának, és megnéztem a wikipédiában. Íme: az eszmélet az az állapot, hogy valaki nincs elkábulva és képes felfogni, hogy mi történik körülötte; öntudat. A folyóirat alapítói ezt a definíciót nem olvashatták, mert még széles körben elterjedt internet sem volt, nem hogy wikipédia. De nem voltak elkábulva, képesek voltak felfogni, hogy mi történik körülöttük és nem veszítették el az öntudatukat. Ez annál is inkább elismerésre méltó teljesítmény és magatartás, mert – mint tudjuk – a hazai értelmiség túlnyomó többsége a rendszerváltás óta folyamatosan nagyon rosszul vizsgázik társadalomismeretből, esélyfelmérésből, távlati lehetőségek mérlegeléséből és – nem utolsósorban – újabb kori történelmünkbe ágyazott önismeretből. Mert ahol most, 2013 végén tartunk, s ami még azok közül is sokaknak elviselhetetlennek minősül, akik negyedszázada kórusban zengtek a kommunizmus végéről, és differenciálatlanul akartak a történelem szemétdombjára hajigálni mindent, ami a létezett és fen­tebb röviden minősített európai szocialista kísérletek jegyében létrejött, tehát mai közállapotaink nem az égből pottyantak közénk. Út vezetett idáig és ennek több olyan elágazási lehetősége volt, ahonnan legalább a kapitalizmusnak egy olyan változata felé lehetett volna menni, ami elviselhetőbb lenne az alulmaradottaknak is, és az ország nem lenne még a tőkés berendezkedésű Európának is lenézett, konzervatív polgári körök által is megvetett páriája.

Az Eszmélet szerkesztői és szerzői nem járták be ezt az utat. Köztu­dott, hogy a folyóirat és az MSZP sokáig kölcsönhatásban volt, a folyóirat tartalma mindig politikailag körültekintő és magas színvonalú orientációt kínált olvasóinak. Ez a lap szocialistának indult és mindmáig az is ma­radt. Fájdalom, az MSZP nem. Groteszk, de a társadalom érdekei felől nézve tragikomikus, hogy egy minden partikuláris, potyaleső „nemzeti” vállalkozásnak milliárdokat teljesítmény nélkül is juttatgató rezsim olyan álbaloldali lózungokkal tud nyugodtan készülni következő győzelmére is, amelyek csak azért hatásosak, mert nincs baloldali, a tényeket és a jelenségeket hitelesen elemző és bemutató kihívója, ellenfele. És ma már láthatóan nem is lesz mindaddig, amíg a prekariátus lehetséges, tehát reális cselekvési lehetőségeit a szocialista értelmiség ki nem dolgozza és a politikai köztudatba be nem ülteti.

A megtett út további méltatása helyett e feladatról szeretném elmon­dani a véleményemet, mert hiszen új, fiatal kézbe kerül a főszerkesztői toll. Egy elméleti igényű cikkeket és tanulmányokat közlő folyóirat nem fejthet ki közvetlenül tömeghatást, nem ez a funkciója. De útját, módját kellene megtalálni annak, hogy az eddiginél nagyobb, tágabb értelmiségi körhöz jusson el az Eszmélet. Tudom, hogy ez pénzkérdéssel kezdődik, azzal is folytatódik. Szocialista Soros Alapítvány a jövőben sem lesz, de Európában ma már azért léteznek némi pénzzel is rendelkező politikai formációk, amelyeket meg lehet és meg is kell szólítani. Erre ma az esély a fennálló rezsim szélsőségesen rossz híre és a belőle kiinduló veszély tudatosulásának okán biztosan jó. A terjesztésnek is meg kell találni min­den korszerű (elektronikus) formáját és ehhez fel kell térképezni és meg kell szólítani minden olyan potenciális közvetítőt, akinek saját érdeke is a szocialista eszme térhódítása.

Ami pedig a tartalmat illeti: olyan fiatal embereket kell elérni, akik vagy semmit, vagy csak manipuláltan elmarasztalót tanultak, hallottak a szocialista eszmékről. Ismertek az egyetemi ifjúság súlyos jobboldali fertőzöttségéről készült felmérések. Ezt a tendenciát le kell fékezni, aztán meg is kell fordítani. Enélkül nincs baloldali kibontakozás Magyar­országon! Ez tehát eminens feladata az Eszméletnek. Minden elérhető forrást fel kell dolgozni az európai szocialista kísérletek bukásának kiváltó okairól. Pontosan kell bemutatni azt is, ami elméleti tévedésből történt és azt is, ami az elmélet megszegése, semmibe vétele okán következett be. A munkának ebbe a körébe tartozik viszont annak bemutatása is, ami a kizsákmányolásra épülő társadalmak meghaladásában maradandó, megkerülhetetlen eredmény volt.

A globalizáció tényeit és veszélyeit úgy kell bemutatni, hogy annak ne korlátoltan agresszív, nacionalista jellege legyen, mint ahogy azt a mai magyar jobboldali rezsim uszítóan félrevezető agitációjában megéljük. A fiatal embereket arra kell nevelni, hogy mindenről globálisan gondol­kodjanak és lokálisan e tág szemlélettel cselekedjenek.

Az Eszméletnek – véleményem szerint – folyamatos figyelmet kell fordítania korunk talán legmeghatározóbb jelensége, a kínai építkezés eredményeire és problémáira. Ami ott történik, az a legelfogultabb nyu­gati, polgári kommentárok szerint is folyamatosan százmilliók anyagi gyarapodását és szociális biztonságának erősödését hozza magával. Ám tény, hogy ezek a sikerek a kapitalista termelési mód mind széle­sebb körű térhódításával járnak együtt. Ezt a tendenciát a kommunista párt – minden elérhető forrás szerint – szoros ellenőrzés alatt tartja és a mutatkozó torzulásokat nemcsak felismeri, hanem nyilvánosan el is ismeri. Vélelmezhető, de nem biztos, hogy a kínai folyamat annak a hú­szas évek elején a hadikommunizmus elkerülhetetlen felváltására Lenin által kezdeményezett NEP-nek a tartós megvalósulása, amit azután a Szovjetunióban egy egészen más, a letagadhatatlan eredményeket iszonyú áldozatok és elfogadhatatlan torzulások árán elérő politika kö­vetett. Elemezni, megérteni és ha indokolt, kritikának is alávetni a kínai gyakorlatot – elementáris érdeke minden szocialista meggyőződésű értelmiséginek – felénk, vert helyzetünkből kiváltképp.

Az MSZP – véleményem szerint – mindmáig nem dolgozta ki és önma­gának sem tudta megmondani, hogy mitől lenne szocialista, egyáltalán: mit ért itt és most szocializmuson. De ezt a munkát el kell végezni – vagy e párt keretei között, vagy egy más formációban. Ha ez nem történik meg, akkor Magyarország hosszú időre kiesik az európai civilizáció fő áramából. S ezt azért hagytam ennek a végül is méltató véleménynek a végére, mert ez a legnagyobb kihívás, amelynek meg kell felelni.

*

HARSÁNYI IVÁN

Az Eszmélet 100. számának margójára

 

Nem tudom, illik-e egy folyóiratot, amely irgalmatlan nehézségek dacára, többnyire ár ellen úszva, a következetes rendszerkritikus gondolkodás folyóirataként közel 25 év óta mégiscsak talpon van, szembesíteni eredeti programjával, célmegjelölésével. Valamit sugall az, hogy Verebes György tervezte, jól eltalált borítólapja máig változatlan. (Ismerek folyóiratokat, amelyek ez alatt a negyedszázad alatt kétszer is változtattak fedőlapot.) Annak idején, az „államszocialista” társadalmak összeomlásának hónap­jaiban azzal a programmal lépett a színre, hogy kimentse a romok alól, és a torzulásoktól megtisztítva munkába állítsa a marxista gondolkodás időtálló törzsét. „Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcsolata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amelynek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány ered­ményei nem tudták megdönteni” – írta az 1989-es 1. szám ajánlásában a szerkesztőség elnöke, Tőkei Ferenc. Emiatt valószínűsítette, hogy „a politikai élet és a marxizmus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen”. Ami pedig a célt illeti: „Szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapján mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szaktudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai jelentősége van és lesz a jövőben is.”

A folyóiratról kevesen tudják, hogy neve örökölt. Elindítói erre hivat­koznak is: annak a hamvába holt kezdeményezésnek a fonalát vették föl, amely 1956 nyarán Mészáros Istvánnal, mint felelős szerkesztővel, Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György vezető közreműködésével új hanggal kívánt színre lépni a magyar prog­resszió szellemi folyamatában. Az október utáni történelmi ellenszél elfújta ezt a kezdeményezést. Az 1. szám címlapján azonban 1989-ben, Alexander Dubcek és Mihail Gorbacsov társaságában, ott található Lukács György képe is.

Érdemes belelapozni a folyóirat korai számaiba. Egyrészt, mert már a futó pillantás is bizonyítja az értékek és álláspontok nagyfokú, évti­zedeken átívelő folyamatosságát. A névtelen szerkesztőségi előszó, leszögezve, hogy „ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon kívül nem sok köze volt a marxizmushoz”, megállapítja, hogy éppen ezért kudarca „nem is cáfolja a marxizmus létjogosultságát”. Kapitány Ágnes és Gábor egy hosszabb cikkben nagy pontossággal előre jelzi, hogy bár a magát szocialistának valló társadalom összeomlása miatti kiábrándulásában „a megváltó »újat« a közgondolkodás a piacgazdaságban látja, ez az eufória a működő piacgazdaság kialakulása nyomán néhány év alatt el fog múlni”. Mások „a »létező szocializmus« korábbi formái iránt éreznek nosztalgiát”. Ám nem biztos, hogy történelmi helyzetünk „kétválasztásos […] A társadal­mi fejlődés szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy egyértelműen a kapitalizmus vitális mechanizmusaihoz kapcsolódva próbálunk-e ráállni valamilyen fejlődési pályára, vagy azokat az elemeket próbáljuk-e fel­erősíteni, amelyek kivezethetnek bennünket a kapitalizmusból és az államszocializmusból egyaránt?” (Akkor még nem vetődött föl élesen, hogy mindkettőnél rosszabb variáns is létezhet.) Arra is fölhívják viszont a figyelmet, hogy a fejlett kapitalizmusban vannak tendenciák, amelyek egy valóban új termelési mód felé mutatnak. Ebből a szempontból az informatikai forradalom szerepére utalnak, amely a termelést a szellemi termelés irányába tolja el, és az ember újratermelését teszi húzóága­zattá. Ez utóbbi gondolatsor szinte ma is megfogalmazható, még ha aktuális programként ma csupán az akkorinál is kisebb csoportokban fogalmazódik meg.

Egy másik fontos következtetés, amelyet az Eszmélet korai számaiból levonhatunk, hogy a körülötte csoportosuló rendszerkritikus gondolkodók nem akkor, 1989-ben „döbbentek rá” a történtek lényegére és az új hely­zet sajátosságaira. Olyanok gyűltek össze a folyóirat körül, szinte teljes eszmei fegyverzetben, akik – akár a szovjet fejlődés évtizedeiről, akár a nagy világtendenciákról – akkor már évek óta kiforrott kritikai-marxista álláspontot vallottak. Közben annak is tudatában voltak, hogy azok, akiknek az érdekeit érvényesíteni akarják, jórészt nem látják át mindezt. „Meglehet, a baloldal a jelen feltételei között nem tarthat igényt arra, hogy a társadalom közvetlenül a jelzett baloldali humanisztikus értékek szerint szerveződjék. Ám attól még nem lehet feladni ezen még meg nem valósult (de éppen azért változatlanul megvalósulás előtt állónak is tekinthető) cél- és eszmerendszer képviseletét.”

A folyamatosság a folyóiratban nem jelent megrekedést a korai szin­teken. Ha az első években a világrendszer helyzetét a szerzők még elsősorban az USA-EU-Japán háromszög gazdasági mozgásai alapján elemezték, viszonylag korán megjelent, majd később uralkodóvá is vált annak a tendenciának a jelzése, amely a mai, ennél sokszorta bonyolul­tabb, többszereplős birkózás fejleményeit követi.

A folyóirat mindig fontos feladatának tartotta, hogy jó fordításban pre­zentálja olvasóinak a szocializmus, a munkásmozgalom és a gyarmati felszabadító mozgalom olyan alapdokumentumait és alkotásait, amelyek korábban, tilalmak vagy egyszerűen a tájékozottság, a hozzáférhetőség hiánya miatt nem kerülhettek a nyilvánosság elé, de a szerkesztőség úgy vélte, hogy a fejlődés bizonyos szakaszaiban annak az önigazgatás felé mutató törekvésnek az esélyeit ösztönözték, amelyet a folyóirat is vallott és vall mindmáig. Így került már az első számba a Csehszlovák Kommunista Párt 1968-ban kiadott akcióprogramja; Trockij kritikus 1939-es cikke, amely a harmincas évekre kialakult sztálini államstruktúrát egyfajta bonapartista államfilozófia megtestesülésének tartja, és szinte Gyilasz Új osztály című nagy hírű könyvének másfél évtizeddel későbbi eszméit előlegezi meg. „Szóhoz jutott” néhány számmal később Bakunyin és vele az anarchizmus öröksége is. Mindez nem kritikátlanul, de azok nélkül az előítéletek nélkül, amelyek korábban bénították mindenfajta antikapitalista örökség gondolatilag termékeny elemeinek beépítését egy nem jégbefagyottként felfogott marxi gondolkodás eszmevilágába. Megkezdődött a bolsevik-mensevik szembenállás tárgyilagos felülvizs­gálata is; mindenekelőtt a mensevikek Julij Martov és Fjodor Dan által vezetett szárnyának kiegyensúlyozott bemutatásával. Utóbb, mikor az Eszmélet, már kiépített kapcsolatai alapján nemzetközi konferenciákat kezdeményezett az új világhelyzetnek, különösen Kelet- és Közép-Eu­rópa folyamatainak az elemzésére, ez a sokféle irányú tájékozódás a baloldal számos, sokféle megközelítést képviselő gondolkodóját vonzotta Budapestre.

Mivel a rendszerkritikus baloldal ezekben az időkben elsősorban Eu­rópán kívüli régiókban bontogatta szárnyait, a folyóirat gyakran tekintett ki a trikontinentális térség történeti hagyományaira (például Gandhi sze­repére és eszméire, illetve sokszor és reménykedve Latin-Amerikára, a felszabadítás teológiájára és képviselőire, a gerillaharcok programjaira), mint olyan szellemi erőtérre, amelyből minden ellentmondása ellenére ösztönzést nyerhetünk. Tíz év múlva ez már banalitás volt, akkor még szem kellett hozzá, és az Eszmélet volt az egyik ilyen szem.

Krédójának megfelelően a szerkesztőség nagy erővel sugallta azt a gondolatot, hogy a liberális piacfelfogással szemben a dolgozói tulaj­donlásnak egyenlő jogot kell biztosítani a tulajdonformák között. Ennek egyik kiemelkedő harcosa volt Mocsáry József, aki éppen most hagyott magunkra bennünket. A megindult kaotikus privatizáció közepette írott Hogyan lopjunk gyárat? című esettanulmánya ma is revelációs erővel mutatja a számos jelenlegi tendencia kiindulópontjának tekinthető közép­európai vágású eredeti tőkefelhalmozás kártételeit. A folyóirat egyaránt helyet adott a kérdés elméleti feldolgozásainak és időszerű folyamatai tárgyalásának. A 3. szám egész tanulmánycsokrot szentelt a munkavál­lalói közös tulajdonlás és önkormányzat lehetőségeinek, amelyek kez­detei – ma erre kevesen emlékeznek – egy ideig és bizonyos mértékig reményeket keltettek. Nem az Eszmélet és a fórumát ebben az ügyben felhasználó szerzők bűne, ha nem látták előre: ezek bizony, az erővi­szonyok miatt, csak utóvédharcok. Olyan váltás esetén azonban, amely nemcsak politikai, hanem társadalmi változás előtt is utat nyitna, volna hová visszanyúlni. Már itt megjelent az a megkülönböztetett figyelem is, amelyet az Eszmélet köre a magyarországi szegénység, a társadalmi minimumszint alatt élők iránt tanúsít.

Ahogy Brüsszelben legendássá vált a Grand Place egyik zugában talál­ható „Kék hattyú” kávézó, ahol Marx és Engels, a forradalmak küszöbén, 1847 és 1848 fordulóján a Kommunista kiáltványt fogalmazták, később úgy vált a baloldali gondolkodás egyik hazai műhelyévé az óbudai Kerék vendéglő, ahol – szerény fogyasztás ellenében – az Eszmélet baráti köre sok éven át a hazai és a nemzetközi progresszió dilemmáit tárgyalhat­ta meg barátaival. Kicsit olyan volt ez, mint történelmi áthidalás a régi szocialista mozgalomnak egy-egy kocsma hátsó különtermében tartott összejövetelei és a 2010 utáni romkocsmák fórumai között, jelezve az idők múlását, de részben a „kerék” visszakanyarait is. A Kerék össze­jövetelei egy ideje már a tisztes múlt részei, de jó emlékük azt ígérheti, hogy egyszer, talán nemsokára – a régi munkásmozgalmi induló sza­vaival: „megfordul majd a nagy sorskerék / örömünnepekre virradunk”. Arra persze nem számíthatunk, hogy – mint a brüsszeli főtéren – az idegenvezetők mostanában a Bécsi úton haladva felhívnák a külföldiek figyelmét a jeles vendéglátóhely jelentőségére…

Olyan ismereteket terjeszt a folyóirat, amelyeket anyagi vagy nyelvi okokból máshonnan nehezen lehet összekaparni. Maga az a tény, hogy a világtársadalom fejlődésének legfontosabb témáit kanalizálja a hazai olvasóhoz, hogy a rendszerkritikus eszmék legjelentősebb külföldi és hazai koponyáit szólaltatja meg, nélkülözhetetlenné teszi az aktuális világfolyamatok és történelmi gyökereik megértésére törekvő olvasó számára. Jelentőségét a maga torz módján az is tükrözi, hogy a legutóbbi időben egy kormányzati ukáz megszüntette a közkönyvtárak általi előfi­zetését. Mintha a Neue Reinische Zeitung 1849-es betiltása köszönne vissza egy internet előtti ókorból.

A folyóirat negyedszázad előtti fölbukkanása óta napirenden tart olyan kérdéseket, amelyeket mások csak mostanában vélnek fölfedezni. Lát­ta a globalizáció új lépcsőfokát, a kapitalizmus 19. századból ismert, ma is csak megjelenési formáikban különböző alapellentmondásainak ijesztő összefonódását bolygónk természeti környezetének fenyegető romlásával; az államok és a nemzetgazdaságok változatlanul egyen­lőtlen fejlődésének elháríthatatlan következményeit a véges világban; a pénzügyek és irányítóik szerepének egyre korlátlanabb növekedését, túlhatalmát a termeléssel és a szolgáltatásokkal szemben; a nemzetál­lamok gazdasági szuverenitásának visszaszorulását; a trikontinentális térségekben meg-meginduló, többször átmenetileg megbicsakló, majd ismételten lábra kapó új emancipatorikus mozgásokat, a nőkérdés radikális kiéleződését; a migrációs folyamatok megállíthatatlan fölgyor­sulását. Sokakat megelőzve érzékelte és elemezte az új évezred első évtizedének derekán kirobbant, Rozsnyai Ervin által „csomópontinak” nevezett, minden eddiginél átfogóbb, kiterjedtebb gazdasági válság előjeleit.

A folyóirat jól ismert, időnként nemzetközi konferenciákon, vitaülé­seken gyümölcsöztetett nemzetközi kapcsolatai lehetővé tették, hogy a világfolyamatok elemzésének olyan kiváló ismerőit-kutatóit is rend­szeresen bemutassa olvasóinak, mint Immanuel Wallerstein, Mészáros István, Eric Hobsbawm, Giovanni Arrighi, Samir Amin, Jürgen Kocka, Ignacio Ramonet, Slavoj Zizek, Carlos Antonio Aguirre Rojas, Vitorino Magelháes és sokan mások; a hazaiak (élők és már nem élők, fiatalok és idősebbek) közül pedig Agárdi Péter, Bartha Eszter, Bayer József, Sz. Bíró Zoltán, Földes György, Kállay R. Gábor, Konok Péter, Krausz Tamás, Mitrovits Miklós, Mocsáry József, Susan Zimermann, Szabó András György, Szalai Pál, Szalai Erzsébet, Szentes Tamás, Szilágyi Ágnes Judit, Szigeti József, Szigeti Péter, Szoboszlai György, Szvák Gyula, Tütő László, Wiener György és mások. Nagy érdeme, hogy a számunkra nagyon fontos Kelet- és Közép-Európa folyamatait szinte naprakészen követte. Ezen belül különös figyelmet szentelt azoknak a társadalmi-gazdasági és politikai folyamatoknak, amelyek a kapitalista szférából annak idején kiszakadt, majd az 1990-es évek elején oda visz-szazuhant országok területén kavarognak. Mint (a más régiók ügyeiben is jól tájékozott) Alekszandr Taraszov rámutatott, ezekben gyakran nem a kapitalizmus (ennyi idő után már nem is lehetséges) „visszaállításáról”, hanem másodszori megjelenéséről van szó, ami rengeteg sajátos, új jelenséget eredményez.

Kezdettől mindmáig folyik a vita a folyóirat hasábjain arról, hogy a Szovjetunióban 1917-től, majd sok más államban különböző időpontoktól „létező” társadalmi formációkat lehet-e, érdemes-e bevonni a szocializ­mus fogalomkörébe. Ennek a vitának a makacs jelenléte és időnkénti föllángolása arról tanúskodik, hogy a szellemi baloldal nem rázhatja le magáról ennek az alapdilemmának aktuálpolitikai szempontoktól amennyire lehet függetlenítendő tisztázását. Ez olyan volna, mintha a XVIII. századi francia citoyen nem akarna tudni a néhány száz évvel korábbi velencei kalmárokról.

Amint a hazai és a nemzetközi baloldal egésze, a kapitalizmus kri­tikusai is sok irányzatra, politikai és eszmei áramlatra tagolódnak. Az Eszmélet igyekszik szinte valamennyiüknek megszólalási lehetőséget biztosítani. Felhívja a figyelmet azoknak a társadalmi erőknek a szapo­rodó fölbukkanására is, amelyek alkalmasnak látszanak a kapitalizmus meghaladása felé mutató kisebb-nagyobb ösvények megnyitására: a mexikói chiapa indiánok autonóm küzdelmére, vagy a különböző nyilvá­nos tereket és jelképes épületeket elfoglaló csoportokra a Wall Streettől a madridi Puerta del Solig. Érdeklődése főleg azoknak szól, akiket nem elsősorban a meglévő polgári állam hivatalos fórumain vívott szócsaták lelkesítenek, hanem akik a rendszert váratlan helyeken, előre nem sejthető módszerekkel ostromló, tömegeket mozgató akciókat kezde­ményeznek. S mivel a hagyományos nagymédiák a nagytőke zsebében vannak, maguk is egyre inkább „zsebben hordható”, korszerű technikai eszközöket használnak potenciális híveik mozgósítására. Olykor csalód­nak és még fognak is. A nagyot lobbanó mozgalmak gyakran kihunynak, hogy később, máshol, más követelések jegyében lángoljanak föl. Az Eszmélet követi és rögzíti közösségi hadmozdulataikat.

Egy másik kényes és fontos téma a nagy világvallások keblében dúló harc a szociális igazságosságért, a hit nevében állított szexuális tilalom­fák, a nők emberjogait durván korlátozó törvények és gyakorlat ellen, a vallási parancsok megújításáért. Röviddel megválasztása után már elemző tanulmány vizsgálta Ferenc pápa sokakat meghökkentő meg­nyilvánulásait, amelyekben a magyar szerző joggal egy újfajta szövetség lehetőségét reméli felvillanni.

Nem csekély helyet foglaltak el a szocializmus, a haladás, a nemzeti függetlenségi harc, a munkásmozgalom történelmi évfordulóihoz kötődő állásfoglalások, a nagy forradalmaknak, a spanyol polgárháborúnak, az 1968-as Párizsnak, az Allende-korszak újra meg újra erős érzelmeket keltő eseményeinek a tudomány műtéti asztalára helyezése.

Az Eszmélet visszatérő témaköreinek a felsorolása is nagy terjedelmet igényelne. A szociális problémákkal összefonódó vagy éppen ellenükben érvényesülő nemzeti törekvések, az ökológiai mozgalmak küszködése, a kultúra, az oktatás és az egészségügy tendenciái a késői kapitalizmus körülményei között, a galoppozó informatikai forradalom hatása a társa­dalmi folyamatokra stb. stb.

Mai pezsgő korunkban érdemes szellemi fórumok sokasága kényszerül kapuzárásra. Mi viszont kívánjunk az Eszméletnek újabb huszonöt évet. És segítsük is ebben.

*

MATTHIAS ISTVÁN KÖHLER

 

Igen tisztelt szerkesztőség,

örömöre szolgál, hogy a jubileum alkalmából lehetőséget kaptam röviden és tömören megírni gondolataimat az Eszmélet eddigi munkájáról, és hogy ezen túlmenően beszélhetek a magyarországi és régióbeli Marx orientációjú társadalomkritikáról.

Átolvastam néhányszor a felhívást, és minden alkalommal fennakad­tam a következő kérdésen: „hová jutottunk, s merre menjünk tovább?”. Két ok miatt. Egyrészt ebben a két kérdésben egy harmadik is rejlik, éspedig: „honnan jöttünk, vagy honnan indultunk?” Tehát a nagy meta­fizikai kérdés visszhangzik benne: a „honnan jöttünk, hová megyünk?” Másrészt számomra felvetődik még az a kérdés is, hogy „ki a mi”, avagy Eszterházyval még alapvetőbben szólván: „mi a mi?” Még ha az adott összefüggésben világos is talán, hogy itt az Eszmélet folyóiratról van szó, ez a kérdés – ha nem tévedek – mégis jóval tágabb kereteket feszeget. Bocsássák meg nekem hát, ha levelem kissé terjengősebb lesz, s a végén valószínűleg elvétem a célomat is.

A „honnan jöttünk, hová megyünk?” kérdés különálló kezelése csak a modernitásban vált lehetségessé. Előtte a válasz mindkettőre egy és ugyanaz volt, vagyis a modernitás előtti világképben eredet és cél egy helyütt volt keresendő. A kettő között lehetett bolyongani, odüsszeiát járni – mégis azonosak voltak. Homérosz Odüsszeusza számára nem kérdés, hogy utazása végén Ithakában köt ki. Az élet vagy az utazás olyan mozgás, amely összeköt eredetet és a célt, s egyetlen értelme az elveszett eredet újbóli megtalálása. Hogy ez mégis sikerülhet, habár az eredet mindig elveszett volt, és a célt élve elérni soha nem lehet, az azon a belső törvényen alapul, amely a modernitás előtti embert vezette, és számára soha nem tűnt kérdésesnek.

Ez a biztonság a modern embernek már nem adatik meg. A korai Lukács „transzcendentális hajléktalanságról” beszél. A modern ember tévelyeg, nem tiszta számára, honnan jön, nem tiszta számára, hova tart. És így elveszíti azt is, ami a kettő között van, az életet mint uta­zást, az élet értelmét. Ennek okai sokrétűek, és végső soron mindegyik visszavezethető azokra a változásokra, amelyek a kapitalista termelési mód elterjedésével álltak be az emberek együttélésében – még egyszer visszatérve Lukács A regény elméletére: egy zárt kultúrából egy nyíltba történő fejlődés során. Tudjuk, hogy ez az átalakulás nem csak negatív dolgokat hozott magával, Marx szerint jószerivel ez adta az alapot az átfogó emancipációhoz.

Miért írom mindezt? A „hová jutottunk, s merre menjünk tovább?” kérdései a bizonytalanságnak, a mindig is elveszett eredetnek és az élve el nem érhető célnak csak ebben az összefüggésében kapnak értelmet. Hogy emellett a „honnan jöttünk” kérdése már fel sem vetődik (feltehetően, mert a válasz magától értetődőnek tűnik, vagy talán azért, mert erről az eredetről nem feltételezhető, hogy megvilágítja az előttünk álló utat), az nem tekinthető puszta véletlennek. Az eredeti társadalmi közeg, amelyben a folyóiratot alapították, ahol ötleteivel impulzusokat akart adni egy jobb jövőhöz, visszahozhatatlanul a múlté. Az ebből a társadalmi közegből kialakított jövőkép feloldódott, szétmállott. És ezzel megkérdőjeleződött s gyakorlatilag megszűnt az a mozgalom is, amely a kettőt összekötni hivatott.

És ki a kérdés alanya? Nyilvánvalóan a folyóiratról van szó, és az olva­sók, szerzők, kritikusok közösségéről, akikért van, akiket képvisel, de a kérdés sajátságos módon felmerül szélesebb összefüggésben is, amely túlmutat ezen a közösségen, és a magyarországi vagy talán egy még nagyobb közösséget helyez a kontextusba. Ez nem csoda, hiszen az a munka, amelyet egy olyan folyóirat végez, amely zászlajára a társada­lomkritikát írta, nem választható le a társadalomról, amelyet bírálni próbál. A munka nem minősíthető anélkül, hogy pillantást ne vetnénk arra, mit ért el a folyóirat a társadalomban, amelyet bírál. Ugyanakkor nem csak az Eszmélet folyóirat lett 25 éves – a magyar társadalom és vele együtt a régió társadalmai is a rendszerváltozás utáni 25. évükbe léptek. És velük együtt a Nyugat is, amely annak idején kikiáltotta a szocializmus, kommunizmus, totalitarizmus, elnyomás feletti győzelmét, a „történelem végét”, a fejlődés és szabadság kezdetét stb. Az ún. „posztszocializmus” korszaka tehát nem csak az egykori államszocialista társadalmakat érinti, a „posztszocializmus” ugyanúgy hatással van azokra az államokra is, amelyek magukat soha nem nevezték szocialistának. Eljött tehát az idő mindenki számára, hogy feltegye a kérdést, mi történt, amióta halottnak nyilvánították a szocializmust? Mit valósítottak meg a tervekből, esz­mékből? Mely irányba sodródott azóta a társadalmi, államokon belüli és államok közötti fejlődés? Ebben az értelemben nem csak az Eszmélet folyóirat számára érkezett el az önreflexió ideje.

Az utóbbi 25 évben a gondolkodás odüsszeiájának voltunk tanúi, a liberális gondolkodásénak, a konzervatív gondolkodásénak, és nem utolsósorban a kritikus gondolkodásénak. Ennek az odüsszeiának a méretei jóval inkább megfoghatóbbá lesznek, ha megnézzük, honnan hová mozdultak el a társadalmak és az emberek. Ezen keretek között az Eszmélet folyóirat segítségével nyomon követhető annak a baloldali­nak az utazása, amely az 1989-as évet követően azzal a nehézséggel küzd, hogy magát a szociáldemokráciától balra helyezze el (szándéko­san használok ilyen ködös megfogalmazást), aki nem fogadja el, vagy legalábbis megkérdőjelezi azt a tételt, hogy a kapitalizmus ezúttal végső győzelmet aratott, és bebizonyította, hogy lehetetlen felülkerekedni rajta.

A fő irányvonal valószínűleg a munkástanácsok felállításának és az állami tulajdon közösségi tulajdonba adásának már 1989-ben is utópisztikus követelése marad. Ezt követően az 1989 utánt jellemző önmagára találás szakasza következik, a küzdelem a kapcsolódásért a globális valóság­hoz, a nemzetközi baloldali diskurzus pótlása, a radikális gondolkodás és a tartható antikapitalista pozíciók lehetőségeinek kifürkészése, továbbá a harc a kritikus gondolkodás totális marginalizációja ellen, a rezignáció és apátia ellen, amelyet esetleg leginkább a saját soraiban tapasztal. Mindez kiolvasható a cikkekből, de abból is, ahogyan összeállították az egyes kiadványokat, amelyeket az Eszmélet a kezdetektől a mai napig megjelentetett. Az elméleti és gyakorlati nehézségek, melyekkel a folyó­iratnak meg kell küzdenie csak részben jellegzetesen magyarországiak, vagy ún. „posztszocialista” térségbeliek, ezek egyszersmind a globális baloldal nehézségei is.

Nem titok, hogy a kritikus gondolkodás már jóval korábban válságba jutott. Legkésőbb 1968 óta – tehát tulajdonképpen attól az évtől, amely az általános történelemtudatba mint a XX. század második felének bal­oldali orientált mozgalmi tetőpontja vonult be – mindinkább defenzívába szorul. Ezzel egyidejűleg a fordista-keynesiánus szabályzó rendszerek képtelennek mutatkoztak a hetvenes évek gazdasági válságának meg­oldására, s kezdetét vette a neoliberális egyeduralom.

A kritikus gondolkodás válságának egyik fő oka a kihívás volt azon álla­mokkal szemben, amelyek a marxizmus-leninizmusra hivatkoztak, vagy ahogy Althusser – aki ebben az időben rendre a „marxizmus válságával” szembeni produktív szembenézésre szólított fel – 1977-ban fogalmazott: „a nehézség, mi több lehetetlenség, hogy elméleti ismereteink jelenlegi állásán kielégítő marxista magyarázatot adjunk arra a történelemre, amelyet a marxizmus nevében csináltak.”¹ Szerinte ugyanis a dolog nem intézhető el azzal, ha egyszerűen elvetjük az ottani szocializmust, sem azzal a sarktétellel, hogy sok útja-módja van a szocializmusnak. „Ki szavatolhatja vajon, hogy a »másik út szocializmusa« nem ugyanazt eredményezi, mint ahova a »létező szocializmus« vezet?²

A növekvő nemzetközi összefonódás, az egyes államok mind szöve­vényesebb függőségi helyzete, az a kérdés, hogy a mind erősebbé váló global playerek, így a vállalkozások és NGO-k mellett, milyen szerep jut még egyáltalán az államnak, s mindemellett persze a centrumállamok eltűnőben lévő munkásosztályának: mindezek olyan kérdések, melyek új elméleti irányultságokat követelnek. És ezek az új elméleti irányok keretet adnak ahhoz, hogy – a folyóirat segítségével – járható utak keresésére lehessen indulni.

Hová jutottunk tehát?

A kérdés valószínűsíthetően az esetleges sikerekre vagy sikertelensé­gekre utal, és anélkül, hogy túlzottan cinikusnak akarnánk mutatkozni, pillantást vetve az elmúlt 25 évre, valamint a jelenlegi helyzetre, meg kell állapítani, hogy az Eszmélet legnagyobb sikere abban áll, hogy még mindig létezik. Ugyan mi módon lehetne mérni egy társadalomkritikai folyóirat sikerét? Minden társadalomkritika célja kell legyen, hogy javítson a társadalmi állapotokon, végül pedig hogy valóra váljon a társadalmi emancipáció. Így a társadalomkritika célja saját maga magszüntetése (élve nem éri el a célját). A magyar társadalmat és a kapitalista világ­rendszert nézvén meg kell állapítani, hogy az Eszmélet szörnyűségesen csődöt mondott. Az emancipált társadalom célja soha nem tetszett tá­volibbnak. Mindazonáltal nem lenne helyénvaló, és túl sokat követelne, valósággal „neoliberális” lenne az, aki egy folyóirat elé ilyen hatékonysági mércét állítana, még ha az értelmiség hajlamos is rá, hogy a történelem szerkezetét illetően túlértékelje az eszmék, különösképpen a saját esz­méinek jelentőségét.

Globálisan ma azt éljük meg, hogy a diskurzus határai, vagyis nyilvá­nosan kimondható határai, amelyek eddig a liberális demokrácia gon­dolatiságának a határáig terjedtek, eltolódnak. Ám ez sajnos kevésbé a kritikus gondolkodás vagy az olyan folyóiratok, mint az Eszmélet elméleti erőfeszítésein múlik, hanem inkább azon, hogy a liberális demokrácia védelmezői a liberális demokráciát költségesnek és működésképtelennek tartják. Ez nem egyszerűen pusztán magyar jelenség, ez jelen van min­denütt, ahol az emberek sok-sok éven keresztül számtalan kis csatában jogi és szociális biztonságot vívtak ki maguknak. Tapasztaljuk az ellen­állást. Szakszervezetiek milliói tiltakoznak Indiában jobb munkakörülmé­nyekért, diákok százezrei tüntetnek Kanadában, Németországban, Szlo­véniában, Horvátországban és Magyarországon a tandíj ellen és a jobb tanulmányi körülményekért, egyiptomiak, tunéziaiak százezrei tüntetnek a szociális biztonságért és hogy részesei lehessenek a politikai életnek, portugálok, spanyolok és görögök tüntetnek az EU és kormányaik meg­szorítási politikája ellen, bolgárok százezrei tüntetnek a villamos áram díjának emelése ellen, izraeliek százezrei tüntetnek a megfizethetetlen lakbérek ellen, brazilok százezrei tüntetnek a jobb oktatásért és az ellen, hogy VB-t tartsanak a saját országukban, emberek százezrei tüntetnek az egész világon saját államaik megfigyelési gyakorlata ellen (bocsánatot kérek minden érintettől ezért a vázlatos felsorolásért, és mindazoktól, akiket itt nem említettem).

Mit nyújtanak számunkra a problémák megoldásaként a „posztideoló­giai” korszakban? Az alternatíva a kapitalista technokrácia vagy a nemzeti, vallási színezettségű autoritarizmus. Nem kell dialektikus ma­terialistának lenni ahhoz, hogy belássuk, e kettő nem nevezhető alterna­tívának, hanem egymást kiegészítő egységet alkot. Nem kell történelmi materialistának lenni ahhoz, hogy belássuk, a gazdasági szükségszerű­ségből eredő alternatívátlanságnak e „posztideologikus” konstellációja nem egyéb, mint színtiszta osztályharc. Ezenközben kizárják a valódi alternatívákat: senki nem beszél a tulajdonviszonyok megváltoztatásáról, senki nem beszél a munka- és termelési viszonyok megváltoztatásáról, senki nem beszél a politikai döntéshozatalbeli, részvételi lehetőségek megváltoztatásáról. Anélkül azonban, hogy e háromról beszélnénk, nem léteznek alternatívák. S merre menjünk tovább?

25 évvel a szocializmus, a kommunizmus, a történelem stb. vége után tehát meglehetősen siváran állnak a dolgok. Amennyiben elismerjük a jelenlegi helyzet katasztrofális voltát, és nem tagadjuk le, mint valami zavart, vagy minősítjük puszta pesszimizmusnak, senki nem csodálkoz­hat azon, hogy ezért a helyzetért a 25 éve halottnak nyilvánítottat teszik felelőssé. Mintha kiszállna belőlünk a levegő a jövő felszabadításának utópisztikus liberális ígérete és azon higgadt-patetikus megállapítás kö­zött, mely szerint nincs nemesebb dolog, mint a nemzet túléléséért való szenvedés. Módszeresen szűkítik a közügyekbe és a politikába történő beleszólás terét. És itt „politikán” nem azt a posztdemokratikus cirkuszt értem, amelyet felajánlanak számunkra, hanem éppenséggel azt a teret, amelyben az egyén és a társadalom közötti párbeszéd zajlik. A parlament a jelenlegi abszolút jelentéktelenségében a népképviselet-karikatúrája-ként nem csak Magyarországon jelzi minden politikai hanyatlását. Walter Benjamin 1921-ben a következő megállapítást tette a parlamentről: „Azért nyújtják az ismert szánalmas komédiát, mert nincsenek már tudatában a forradalmi erőknek, amelyek életre hívták őket.”³

Az Eszméletnek a fájdalom gócához kell mennie, és felnyitnia a politi­kainak pontosan ezt a terét, azaz ezt a teret kell rendelkezésre bocsáta­nia annak a nyilvánosságnak, amely fogékony az alternatívákra, amelyen a többiek őt észre sem véve keresztülgyalogolnak, vagyis azokról a ter­melési és tulajdonviszonyokról kell megfogalmaznia bírálatát, amelyet a többiek mint természetest, istentől valót fogadnak el. Ez azt jelenti, hogy meg kell találni az utat oda, ahol az Eszméletre nincs már szükség. Mert a társadalomkritika célja továbbra is önmaga megszüntetése.

Jegyzetek

¹ Louis Althusser: Endlich geht aus der Krise des Marxismus etwas Neues hervor. In Zurückforderung der Zukunft. Macht und Opposition in der nachrevolutionaren Gesellschaften Franfurt/Main, Suhrkamp Verlag, 1979., 227.

² Uo.

³ Benjamin, Walter: Zur Kritik der Gewalt. In Zur Kritik der Gewalt und andere Aufsatze. Franfurt/Main, 1965, 46. Magyarul: Az erőszak kritikájáról. (Ford. Ben­ce György) In Benjamin, Walter: Angelus Novus, Esszék, Kísérletek, bírálatok. (Szerk. Radnóti Sándor) Budapest, Magyar Helikon, 1980, 41.

(Fordította: Kerényi Gábor)

*

LENDVAI L. FERENC

Válasz az Eszmélet szerkesztőségének körkérdésére

 

Hogy az 1988 óta megjelenő Eszmélet mint folyóirat, éppígy a szerkesz­tőség, a szerzők és az olvasói kör is kezdettől fogva rokonszenves legyen számomra, azt addigi szellemi pályafutásom jószerivel determinálta. Szü­leim részt vettek a szociáldemokrata mozgalomban, így a demokratikus szocializmus eszméjét már mintegy otthonról magammal hoztam. Apám nem érte meg a fölszabadulást, anyám viszont nem csatlakozott a kény­szeregyesített párthoz, így a sztalinizmus lidérceivel szerencsére nem kellett megküzdenem. (Évek óta hiába próbálom megértetni mindenkivel, hogy a szabályos „Sztalin” helyett a „Sztálin” névalak és a belőle derivált formák valójában az ún. személyi kultusz makacsul túlélő maradványai.) A marxizmus mint eszme felé gimnazista koromban (Steinmetz Miklós Gimnázium, Pestlőrinc 1952-1956) kezdtem tájékozódni, és nagy sze­rencsémre a lőrinci Szabó Ervin Könyvtárban valahogyan megmaradt Marx és Engels műveinek a névadó Szabó Ervin által készített régi vá­logatása, s ez került a kezembe: egy szabadabb szellemű kiadás, mint a Szikra – egyébként persze szintén hasznos – kiadványai. Továbbá nekem ez idő tájt Stendhal volt a kedvenc íróm (később, egy hónapos kelet-berlini csereutam során a Humboldt Egyetemen, elmentem meg­nézni Stendhal, akkoriban sajnos katasztrofális állapotban lévő városát), s egy önképzőköri dolgozathoz irodalmat keresve rátaláltam Lukács: Balzac, Stendhal, Zola kötetére. El voltam ragadtatva: megértettem, hogy a marxizmus ma is élő szellemi áramlat. Szóval 18 éves koromra, hogy nagyképűen fejezzem ki magamat, el volt döntve, hogy én marxista és lukácsiánus vagyok.

A valóságban persze csak később lettem az: én is megcsináltam a magam kis „útját” Marxhoz, és Lukácshoz is. Meggyőződésem szerint ortodox marxista lettem, és ortodox lukácsiánus. Ezért nem csatlakoztam az ún. Budapesti Iskola köréhez, bár voltak vele kapcsolataim, csatla­koztam viszont Tőkei Ferenc szellemi műhelyéhez. A meglehetősen komikus módon „létezőnek” nevezett szocializmus (hiszen ténylegesen ez a névadás leplezte le, hogy nem létezik) rendszerét éppen Tőkei történelemfilozófiája, a társadalmi formák fejlődéséről alkotott elmélete segítségével tudtam igazán történelmi távlatban szemlélni. A nyolcvanas évek második felében azonban egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az addigi, békésen csordogáló vagy pangó folyamat helyett most egy éleződő vál­sághelyzettel állunk szemben, amelyre valamilyen választ kell adnunk. Azt gondolom, hogy ez a fölismerés vezetett az Eszmélet elindulásához is 1988-ban. Akkoriban írt nagyobb tanulmányom: Az „átmeneti korszak” – történetfilozófiai szempontból a lényegi mondandó tekintetében a folyóiratéhoz hasonló szellemiséget képviselt, szóba is került, hogy itt jelenjen meg, de végül a Társadalmi Szemle 1989. évi 10. és 11. szá­mában került közlésre. A szerkesztő megjegyezte: minden bizonnyal ez az utolsó marxista szellemiségű tanulmány, amely náluk megjelenik.

Azt mondtam föntebb, hogy a tanulmány „a lényegi mondandó tekin­tetében” képviselt az Eszmélet írásaihoz hasonló szellemiséget. Volt ugyanis egy árnyalatnyi eltérés, mely a későbbiekben, ha ellentétté nem is, de különbséggé nőtte ki magát. A tanulmányban annak a meggyőző­désemnek adtam hangot, hogy Marx a kommunizmust posztindusztriális társadalomnak gondolta el, amelynek fejlődése az indusztriális kapitaliz­mus egy félperifériájáról indulhat ki, mivel azonban a hegeli értelemben vett „tagadás” formájában, ezért az indusztrialista centrum eredményei­nek átvételével. Ennek folytán, miután előbb megteremtette a minden társadalmi rendszer lényegét megszabó új tulajdonformáját (amelyről Marx azt mondta, hogy mint egyéni tulajdon „a tagadás tagadása” lesz: ugyanis a saját munkán alapuló magántulajdont tagadó tőkés magántulaj­don tagadása), egy hosszabb kerülő úton rekapitulálnia kell a kapitalista fejlődést, hogy azután a folyamatot már saját bázisára alapozva fejezze be. Két ilyen félperifériát vehettem számításba: Kelet-Európát és Latin­-Amerikát. Mivel az utóbbiról sem akkor, sem azóta nem rendelkeztem, illetve rendelkezem igazán realisztikus és a lényegi viszonyokat meg­ragadó ismeretekkel, kénytelen voltam az előbbire szorítkozni, annál is inkább, mert maga Marx is ezt a régiót vette számításba a szocialista forradalom lehetősége számára. És e régió társadalmi fejlődéséről végül azt voltam kénytelen látni, hogy az átmeneti helyzet adottságait nem egy új tulajdonforma kialakításához és egy új történelmi fejlődés megalapo­zásához használja föl, hanem a legrosszabb fajta, feudális elmaradottsá­gokkal terhelt kapitalizmus visszaállításához. Mindenütt.

Az új, korántsem örvendetes helyzet kialakulása kettős folyamatot indított el a gondolkodásomban. Először is a továbbiakban én már nem tudtam úgy gondolni a szocialista átalakulás perspektívájára, mint egy belátható történelmi távlatban számba vehető lehetőségre. Marx és Lukács nagyszabású víziói, Tőkei Ferenc és Mészáros István briliáns elemzései természetesen továbbra is lenyűgöznek, de ma már csak a történelemfilozófiai elmélet szintjén. Reális lehetőségeket a megva­lósulásukra nemcsak rövid, de hosszú távon sem látok. Hogy mégis marxiánusnak vallom magamat ma is, azért van, mert a marxi történel­mi materializmus és a társadalmi lét erre alapozott lukácsi ontológiája igazságát és érvényességét ma is fönntartom. (Azzal a megjegyzéssel, hogy az utóbbit nem A társadalmi lét ontológiája, hanem a Történelem és osztálytudat megformálásában.) És elvileg nem zárom ki persze azt sem, hogy a történelmi szituáció megváltozzon. Bekövetkezhet az az ökológiai katasztrófahelyzet, amelyet Marx A tőke I. kötetének „Nagyipar és mezőgazdaság” című pontjában prófetikusan előrevetített, s amely akkor abszolút kényszerként írja majd elő az emberiség legfejlettebb társadalmai számára a posztindusztriális revolúciót. És hát igen, ott van még Latin-Amerika is, mint afféle terra incognita. Ám mindez elvész nemcsak az ismeretlen föld, de az ismeretlen idő homályában is.

Másodszor pedig, azzal a feudális és klerikális kísértetjárással szem­ben, amely egész Kelet-Európát, de talán leginkább Magyarországot az elmúlt két évtizedben elöntötte, s napjainkban boszorkányszombatjának már egyenesen őrjítő körtáncát járja, szükségképpen kívánatosnak kellett látnom, méghozzá egyre inkább, a kapitalista és liberális progressziót. Hadd magyarázzam ezt meg kicsit részletesebben. Amióta a legsötétebb jobboldalról kell hallanom a legdurvább kapitalizmusellenes és liberaliz­musellenes szidalmakat, baloldalról már nehezen viselem el őket. Mivel undorodom a nacionalista téboly primitív Nyugat-ellenességétől, primitív Unió-ellenességétől, primitív Amerika-ellenességétől, ezért hát viszolygok, ha e hamis szólamokat balról is elkezdik játszani. Nem tudom elfo­gadni, ha némelyek idealizálják azokat a barbár afroázsiai viszonyokat, melyek között az ember „áhítatosan térdre hullott Hanumán, a majom, és Sabalá, a tehén előtt”, s melyek ellen az egyetlen igazi társadalmi forra­dalmat a kapitalizmus és a kapitalista gyarmatosítás hajtotta végre (lásd Marx: Brit uralom Indiában). Nem tudok osztozni azok lelkesedésében sem, akik trónra emelnek olyan zavaros, anarchisztikus mozgalmakat, mint a Greenpeace vagy az Occupy: szilárd meggyőződésem, hogy Marx, ha ma élne, ugyanolyan megvetéssel tekintene rájuk, mint annak idején Bakunyinra és bandájára. Egyes úgynevezett „baloldaliak”, úgy­mond, cionizmusellenességéről (ténylegesen antiszemitizmusáról) már nem is beszélve.

Nem, természetesen nincs szó arról, hogy az Eszmélet lapjairól ezek az abszurditások ömlenének az olvasóra. Rémisztő fölsorolásukkal csak plasztikusabbá kívántam tenni, miért tartom ma szükségesnek a szabad piacgazdaság és a liberális demokrácia védelmezését, holott korábban magam is az elméleti bírálatukat és a gyakorlati meghaladásukat lát­tam szükségesnek. Konkrét és belátható szocialista perspektíva híján, ténylegesen fasiszta jellegű fenyegetések árnyékában tartom ma szük­ségesnek ezt. És ha ennek folytán az álláspontom most sok mindenben nem esik egybe az Eszmélet irányvonalával, annak természetesen az a nyilvánvaló oka, hogy 1988/89 óta az én állásfoglalásaim módosultak a realitásokkal kötött kompromisszumok szellemében, nem a folyóiraté. Az Eszmélet ma is megpróbálja, hogy bár a realitások figyelembevételével, de mégis a maximumot őrizze meg az ideálokból, mintegy Lukács 1919-es szavainak szem előtt tartásával: kell, hogy egy helyen egészen tisztán lobogjon a láng. Bár mostanában technikai okokból nem tudok részt venni az Eszmélet Baráti Kör összejövetelein, mint korábban, most is teljes szí­vemből üzenem barátaimnak: képviseljék továbbra is az eszmét annyira megalkuvás nélkül, amennyire ez csak lehetséges. Igen, írják a folyóirat zászlajára a nagy Hallgatag által híressé tett jelmondatot: Je maintiendrai.

*

SEBESTYÉN ISTVÁN

Gondolatok az Eszmélet című folyóirat szerepéről, jelentőségéről

 

Az Eszmélet múlhatatlan érdeme, hogy a rendszerváltást követő, az élet minden területét érintő átalakulási „vihar” közepette – ha viszonylag szűk értelmiségi körben is – megőrizte a marxista társadalomtudomány-szem­lélet lényegi elemeit. Az a körülmény, hogy teret adott az egzaktság talaját messze figyelembe vevő baloldali, vagy azokhoz közel álló nézeteknek, biztosítékát adta annak, hogy a különböző társadalmak igen sokszínű sorában ne haljon el az a körültekintően megalapozott szándék, amely az emberek ember mivoltához méltó lét módozatait keresi. A XX. század végének, a XXI. század elejének eseményei, különösen a létezett szocia­lizmus kudarcát követő években, meggyőzően bizonyították, hogy ilyen elméletileg megalapozott törekvésekre, különösen a társadalmi létben nagyot csúszott rétegeknek, szükség(ük) van.

Egyes írások bátran világítottak rá arra, hogy 1990 után nem csupán „váltás”, hanem ostoba és elfogult rombolás is zajlott. Egyetlen szóba hozott példa: a termelőszövetkezeti mozgalom szétverése, amely – figye­lemre méltó gazdasági és egzisztenciális biztonságot adó eredményei mellett – kellően demokratikus is volt, és az 1970-1980-as évekre, az ország történetében addig soha nem látott szociális közeget teremtett az idős, de az aktív korú agrárnépesség számára is. A gazdasági élet e szegmensében 1990 után nem korszerűsített szerelvényeket indítottak útjukra, hanem felszedték a síneket.

Hiányosságnak tűnik, hogy az 1994-es parlamenti választásokat követő­en a folyóirat – szemérmesen, vagy az idők súlya alatt! – hallgatott arról a fejleményről, hogy a szocialisták nagyarányú győzelme nem csupán az ájulatsújtott MSZP ocsúdásának, hanem a választók csalódásának a következménye is volt, ami a rendszerváltás erőinek cselekvését és az újkapitalizmus fazonját is minősítette.

Tán több elmélyült elemzést kívánt volna az a társadalomra szállt ártalom, amely a szabad piac és a szabad verseny – egyébként szük­ségszerűen időszerűvé lett, de kisiklott – térnyerésének jegyében a jóhiszemű közgondolkodás szerves részévé válhatott, így: „Csak azt ne kérdezd, hogy miből lett az első 1 millió – a többi nem érdekes.” Ennek az akkor igaznak tűnt tételnek a nyomán szabadultak rá a gazdaságra a gátlástalan olajszőkítők, akik falánkak, kíméletlenek, s a politikába is beszivárogva, dilettánsok, elvtelenek, önzők voltak. Nem tudni, hogy most hol vannak; riasztó anyagi és erkölcsi hagyaték maradt utánuk.

Korunk eseményeire figyelve, úgy érzékelhető, hogy azok között az egyház szerepe elsikkad. Tévedések elkerülése végett: nem az emberek hitbeli meggyőződésének vizsgálata adná annak tárgyát. A kereszténység sok-sok évszázaddal ezelőtt túljutott történetének azon a szakaszán, amelyben csak az emberi lélek gyámolításával fog­lalkozott. A mai Magyarországon az egyháziak halk, de észrevehetően hatékony gesztusokkal, munkálkodással keresik a teret egy retrográd jellegű politikai hatalom mellé történő felzárkózáshoz. Meglepő, hogy állami intézmények (és mintegy kísérő reflexként civil szervezetek is) időnként olyan események lebonyolításához is invitálják az egyháziak rituális közreműködését – ami korábbi korok sajátossága miatt egykor elfogadott volt, ma azonban egyértelműen anakronizmus. Vajon nem kellene-e érzékeltetni az agyonmanipulált társadalommal, hogy volt már ilyen a világnak e táján, s nem vezetett jóra.

A XXI. század Európája az anyagilag és szellemileg felemelt (?!) embert helyezi a jövő középpontjába. Egy marxista társadalomkritikai folyóiratnak sűrű feladatai lehetnek abban, hogy e törekvések megva­lósítását fékező szándékokat leleplezze. Érinthet ez gazdasági jellegű igazságtalanságokat, jogkorlátozó politikai intézményeket, s az egymásra sorjázó nemzedékek értelmi-érzelmi elrablását célzó szándékokat is.

A 2010-es évek első fele számos, ellentmondásokkal terhes helyzetet teremtett hazánkban. Azokat részletezni itt nincs lehetőség. Egy biztos: a kedvező változások megidézéséhez a társadalom széles körű, demokra­tikus erőinek kell cselekvővé válnia. Úgy tűnik, ez sok minden miatt nem megy könnyen. A egyik ok: az emberek zárkózottá válása, elfordulása a politikától, a köz ügyeitől. Kiegészítője ennek a félelem és egy sajátos önérzet is. Ma a közélet szereplőinek terminológiájában úgy röpköd – az elmúlt 100-150 év során kellőképpen kompromittált – „kommunizmus” szó, mintha csak valamelyik hét szerdájáról vagy csütörtökjéről beszél­nének. A Duna-Tisza táján az 1948-1990-es korszakot becsmérlik azzal. Aki abban a korszakban élt, megégetve érzi magát, és visszahúzódik. E megállapítás nem csak az idős korosztályra vonatkozik. A mai 40 évesek akkor jártak iskolába, folytattak alacsonyabb vagy magasabb fokú tanulmányokat, szereztek szakmát és dolgoztak. Ma ez a réteg is paraván mögé vonult, holott „kommunizmus-szennyezettsége” teljesen tudománytalan frazeológia következménye. Magyarországon soha nem volt kommunizmus. Az ideológiai bástya, az MSZMP sem beszélt ilyes­miről. Valamennyi kongresszusa és minden alapvető dokumentuma egy fejlődésében ki nem teljesült szocializmust emlegetett. Az Eszméletnek szerepe lehetne abban, hogy rávilágítson a tömegeket tudománytalan megbélyegzéssel riogató megnyilvánulásokra. (Még ennél is hamisabb és differenciálatlanabb, az – egyébként hibákkal teli – Tanácsköztársaság minősítése, amelynek azonban legszembetűnőbb jegye mégis csak az, hogy antikapitalista volt.)

A 2010-es években elképesztő méreteket öltött a Parlamentben az alpári stílus. Olykor a fuvaros lovakat is körültekintőbben szólítják meg, mint a kupola alatt egymást a különböző frakciókhoz tartozók egyes tagjai. A dualizmus országgyűlési naplói tanúskodnak arról, hogy időn­ként az elődök sem a lágyszívű kántorok szerepét játszották. De mégis mások voltak! Megérdemelne a két korszak egy összevető elemzést, és annak következtetéseként egy megállapítást: a faragatlan megnyilvánu­lások vagy egyéb energiák vitték-e előbbre a világ dolgait? A társadalmi közmodor miatt sem lenne ez haszontalan. (Lásd: Bocskai-kabát, Fe­renc József-, Kossuth-szakáll, „Lassan mondom.”, „Oszt jó napot!”, „.sallert.”, „Buzi.” stb.)

A ma szociáldemokrata törekvéseinek nagyon tudatosan számon kellene tartani, hogy a csaknem teljesen megbénult társadalmi mobilitás egyik tragikus következménye, hogy az alul maradt/maradó társadalmi tömegek iránti figyelem ébrentartásának szubjektív feltételei teljes elha­lásra vannak ítélve.

Ha léteznek is, akkor sem közismertek az olyan tanulmányok, amelyek áttekintést adnak arról, hogy a rendszerváltás után széthullott honi ipari munkásság még itthon maradt része hova lett? A foglalkoztatottak és munkanélküliek rendre napvilágot látó statisztikái nem elegendő tájékoz­tatási tényezők. Milyen belső energiák munkálnak e jelentős rétegben? Munkálnak-e? Talajtalanná válásuk után vonzzák-e őket az egyébként egyre több nehézséggel küzdő civil mozgalmak? Vannak-e önképzési közösségeik, társas viszonyaik, ambícióik, céljaik, reményeik? Milyen a viszony e területen az egymást követő nemzedékek között?

A régi szociáldemokrácia a fenti kérdésekre roppant figyelmet fordított. A történelmi helyzet változott, a hajdani módszerek ma már bizonyosan nem jók. De az elektronikus világ megtalálta-e az emberi viszonylatok meghitt formáit egy szabad, demokratikus, anyagi-szellemi méltósággal telített társadalomért való munkálkodásra? Szívós – és a társadalmi mozgásokat befolyásoló – együvé tartozást úgy nem lehet teremteni, hogy az abban működő egyének nem ismerik egymás arcát, mentális vonásait. Mit mondhat erről az Eszmélet?

A marxisták tudják, hogy a kapitalizmus hallatlanul erős, és olyan, mint egy világ fölött függő, mindent magába szívó gyümölcs: ha túlérik, lehul­lik, de újra sarjad, mert magjában, a tőkében, elképesztő erők szunnyad­nak. És mégis: társadalmi-gazdasági alakulatok történelmi sorjázásának ténye vetíti előre, hogy a tőke sem örök. Elmúlásának módja, határideje ismeretlen. Vállaljon szerepet az Eszmélet abban, hogy a globális kapita­lizmus napjainkbeli emberarcúvá tételéhez erő, majdani búcsúztatásához pedig a magyar közgondolkodásnak, illetve az egyetemes emberiségnek előtakarékolt szellemi készletei legyenek!

*

SZÁNTÓ LÓRÁNT

Egy megrögzött olvasó széljegyzetei az Eszméletről

 

„A dolgoknak meg kell változniuk. És az egyik olyan dolog, aminek változnia kell, az emberek belső világa.” Bob Dylan

Csupán két és fél éve vagyok rendszeres olvasója a folyóiratnak, ezért nem vállalkozhatom a lap elmúlt 25 évének minősítésére. Előttem az elmúlt 10 szám, amely a jegyzetek alapját adja.

Nem kis szellemi és politikai bátorság kellett ahhoz, hogy egy olyan időszakban induljon el az Eszmélet, amikor a Marx Károly Közgazda­ságtudományi (!) Egyetem kivette a kapitalizmus tanulmányozásának kötelező irodalmából Karl Marx A tőkéjét, amikor a magyar szocialisták egyszerre intettek búcsút a magyar munkásoknak, a szocializmus és a marxi hagyomány ügyének, és fáradságos munkával létrehozták a polgári baloldalt.

Egy folyóirat arcát mindig a körülötte bábáskodó emberek jelentik. Így aztán megkerülhetetlen, legalább néhányukról, e jeles alkalomból szólni, előre is elnézést kérve a meg nem nevezettektől.

A világrendszer-szintű gondolkodást képviselő Immanuel Wallerstein és a tőkén túlra néző, a marxista hagyományt a hazai legszűkebb Lukács­-tanítványok közül egyedül továbbvinni képes Mészáros István nemcsak az Eszmélet arculatát és irányát rajzolták meg, hanem a lap is pótolha­tatlannak bizonyult életművük népszerűsítésében.

Most meg már itt van a fiatal generációból például Kiss Viktor, akinek megismertetését éppen legutóbb vállalta a folyóirat, s akinek mentora az az Ágh Attila, akinek a hetvenes évek Grundrisse­-szemináriumait akkor oly lelkesen látogattuk.

Hogy is ne szólnánk Tamás Gáspár Miklósról, aki enciklopédikus műveltségével nemcsak globálisan gondolkodni, hanem globálisan cse­lekedni is tanít, igaz emiatt anyanyelvén sokkal kevesebbet publikál, s ez alól az Eszmélet sem kivétel. Pedig milyen jó kis vitákat (remélhetőleg párbeszédet is!) generálhatnának gondolatai, hasonlóan a Krausz Tamá­séihoz, aki ezt tette a magyar marxista történettudományi hagyomány sorsáról kezdeményezett opuszával.

Aztán itt van Földes György, aki fáradhatatlanul – és kevés sikerrel – próbálja a radikális értelmiség és a szocialista párt sorsát összekap­csolni. Azét a radikális értelmiségét, amely a folyóirat tanúsága szerint is köszöni, megvan és alkot. Járja a saját útját. Igaz, szellemi szervező erejétől, amely többek között az Eszméletben is testet ölt, elmaradni látszik gyakorlati társadalomszervező tevékenysége – ami az Eszmélet rendezvényeinek fejlesztését is sürgeti. Ennek az elmaradásnak és megszüntetésének okai azonban tovább fürkészendők. Igaz, ez a kicsiny, de lelkes radikális baloldali értelmiség – amely nyitott a társadalmi pár­beszédre – méltán szomorú az emberi minőség elmúlt évszázad során egyre szemmel láthatóbb hanyatlása miatt. Ennek már Németh László is hangot adott a minőség forradalma sürgetésével a múlt század har­mincas éveiben. Aztán Konrad Lorenz az Ember voltunk hanyatlásában egész könyvet szentelt a tendenciának.

Ha mármost a fiatalokra és így a jövőre tekintünk, a velük való pár­beszéd kialakításához és fejlesztéséhez nélkülözhetetlen Z. Karvalics László hozzájárulása, aki az infokommunikációs forradalom történeti, el­méleti és gyakorlati kérdéseinek és válaszainak a hazai publikumhoz való eljuttatásában hosszú évek óta meghatározó szerepet visz. A felsorolást az Eszméletet éltetőkről jócskán lehetne folytatni, de a szerkesztőbizott­ság és a terjedelmi korlát mérsékletre int mindannyiunkat.

Az Eszméletnek a magyar szellemi életben betöltött aktuális szerepét mi sem jelzi jobban, mint az, hogy miközben olyan orgánumok szűntek meg, mint pl. a História, az Eszmélet, amelynek alapállása a fennállóval gyökeresen szemben áll, nem kis nehézségek közepette él és virul, sőt, az elmúlt napokban a „legbaloldalibbnak” aposztrofált EU-biztost is támogatói között tudhatja.

Sokkal fontosabb azonban a múltnál az Eszmélet jövőben vállalható szerepe a hazai szellemi életben, az általa kialakított és vállalt radikális tradíció továbbépítése; az általa gyakorolt tudományos ismeretterjesztés és ismeretfejlesztés.

Itt van először is a máig befejezetlen, nyitott és megújulni képes marxi életmű és ennek népszerűsítése a fiatal generáció soraiban. El nem tudom képzelni, mit értettek meg a modern tőkés világ lényegéről azok a fiatal közgazdászok, akik az elmúlt 25 évben úgy fejezték be tanulmá­nyaikat, hogy nem mélyedtek el A tőke logikájában?

Aztán itt van a marxi dialektikus módszer kérdése, amelyről Engels a Marx halálát követő napokban azt írta: lázasan keresi a dialektika egy vázlatát, amelyet Marx „mindig meg akart írni”. Megfelelően csiszolt tu­dományos módszer nélkül hogyan is lehetne hozzáfogni a XXI. század nagy kérdéseinek, így az emberiség ökológiai túlélése problematikájának megoldásához?

Megemlítendő Marx tömör összefoglalása is a kapitalizmuson túlmutató társadalom lényegéről: egyéni tulajdon a közös birtoklás talapzatán. A köz­vetlen termelők közös birtoklásra irányuló, XXI. századi törekvéseiről az Eszmélet rendszeresen beszámol. De mi a helyzet az egyéni tulajdonnal?

Tütő László az, aki a valóságos egyének személyi beállítódásának, gondolkodásuk és magatartásuk sokféleségének témakörével a folyóirat hasábjain rendszeresen foglalkozik. Ha korábban nem, legalább Uznadze inspiráló hatása óta tudjuk (lásd A beállítódás pszichológiája című mun­káját), hogy a gyökeres társadalmi változtatások iránti személyes elkö­telezettség kialakulása nélkül nincs lényegi társadalmi haladás. Anélkül, hogy az egyén kézbe kívánná venni mások sorsától kevéssé elválaszt­ható személyes sorsának alakítását, nincs sikeres szociális forradalom.

E téren számos lehetősége adódik a lapnak a tudomány népszerűsíté­sére és fejlesztésére. Hiszen szerte a világban – és nem kevesen Magyar­országon is – emberek milliói keresik személyes identitásukat, s küzdenek a maguk módján társadalmi egyenjogúságukért. A radikális szükségletek napjainkban is jelen vannak, ám kétségtelen, hogy még nem szerveződtek globális erővé. Azt is látjuk, hogy a piacon keresettek és hatalmas számban találhatók személyiségfejlesztő irodalmak, amelyek jelentős része azonban nélkülözi a tudományosságot, és csupán az anyagi sikerre orientált ember éhségét igyekszik kielégíteni (persze, ez sem kevés).

Miközben a természettudományok a tőke érdekei által vezérelten forradalmasították az anyagi javak és a médiaszolgáltatás termelésének technikáját, permanenssé téve ezt a forradalmat, a társadalomtudomá­nyok zömmel elmaradtak a társadalom termelése technikájának forradal­masításával. Persze, ez nem igazán napi érdeke a tőkének. Így rangos tudósok eleve el is zárkóznak e feladattól, ami nyilvánvaló képtelenség. Az Eszmélet a múltban sem tette ezt, és még kevésbé tegye a jövőben, mert talán e téren van ma a legnagyobb hiány.

Marx művének szellemi érték-”jobblattal” megfejelt folytatására az Eszméletnek igencsak illik biztatnia. Sok egyéb mellett ez azt is jelenti, hogy újra és újra fel kell tudni dolgozni a pszichológia, a szociológia, a szociálpszichológia és általában a társadalomtudományok XX. századi fejlődésének eredményeit, alkalmazva azokat a szociális forradalom elősegítését célzó technikák kialakítására és fejlesztésére.

Ha igaz volt az a XIX. században, hogy a gőzgép nagyobb forradalmat generált, mint Blanqui (vagy akár Marx), akkor az integrálódó televízió, az internet és a mobiltelefónia nagyobb forradalmat visz végbe az ifjú­ság életében, mint Che Guevara, Salvador Allende és Hugo Chavez együttvéve.

S akkor „a mobiltelefon ontológiájáról” szóló vita (lásd Maurizio Ferraris Hol vagy? című könyvét) megér még néhány fordulót, nem beszélve az internet ontológiájáról. A hálózatok világában mintha lassan véget érne a késhegyig menő küzdelem a szabad és az ellenőrzött internet között (lásd Snowden és társai leleplezéseit), az utóbbi győzelmével, amelybe viszont egy percig sem nyugodhatunk bele.

Végül, tekintettel az új felelős szerkesztőre, kevés aktuálisabb feladat van annál, mint az, hogy Kelet-Közép-Európa történelmi sajátosságai mélyebb megértésével segítsük az előrehaladást a hazai és a magyar ajkú, értelmes közvélemény számára, a társadalmi felelősség vezérelte demokratikus tradíció fogyatkozásának és a radikális értelmiség által bizonyára szorgalmazott jövendő megerősödésének jelen időszakában.

Üdv a párbeszédnek! – írta egykor Bolyai János, és ez az Eszmélet egyik maradandó erénye is. Sok sikert a megújuláshoz!

*

SZÉKELY GÁBOR

Eszmélet 100

 

Az Eszmélet folyóirat azon kevés baloldali, és egyáltalán, színvonalas publikációk egyike, amely immár negyedszázada őrzi eredeti jellegét és igényes formáját. Egyik sem volt könnyű. Emlékszem, amikor majdnem elfogyott a muníció, fontolgattuk, szerkesztők, pártolók és olvasók, hogy igénytelenebb kiadványra térünk át. Helyesnek bizonyult a döntés: ma­radjon minden a régiben – és kihúztunk újabb tizenkét évet (tessék csak visszaszámolni, mikor lehetett ez). Ami változott, az a szerzők gárdája: ennek oka elsősorban a körülöttünk lévő, elemzendő valóság változása, ami új szakértők bevonását igényelte, másrészt éveink múlása. Gondo­lom, erről majd mások írnak. Én inkább a tematikáról elmélkednék. Mint az Évkönyv. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből (idén jelenik meg 40. számunk, vagyis 40 éve jelenünk meg!) egyik szerkesztője, test­vérkiadványként tekintettem a folyóiratra. Erre okot adott, főleg a kezdeti időszakban, szerzőink közös volta, még inkább felfogásunk a történelem­ről, a világról – ez utóbbi mindmáig. A különbség tematikánkban van: mi elsősorban a múlt gondozandó emlékeire, kiemelkedő személyiségeire és tanulságaira összpontosítunk, az Eszmélet a jelenre. S teszi ezt iz­galmasan, komoly gondolatokat közvetítve, a legidőszerűbb történéseket elemezve – néha korántsem egyszerű megfogalmazásban. Vagyis a folyóirat elit jellegű, a baloldali értelmiségi elithez szól. Nem meggyőzni, hanem tájékoztatni akar, megismertetni ezt a réteget a világról, s annak problémáiról a rendelkezésünkre álló hazai és nemzetközi ismereteket közvetítve. Tegyünk említést még két testvér folyóiratról. Az egyik a Múltunk, a legrégebbi, immár – elődeit is ideszámítva – több mint hatvan éve megjelenő munkásmozgalom- és politikatörténeti folyóirat, a másik a nemrég született fórum, a Transform, amely hitelesen tájékoztat, főleg az európai fejleményekről. Vagyis nem vagyunk egyedül.

Még egy dolgot megemlítenék: olvasóink számát. 1990-től zuhanás­szerűen csökkent olvasói táborunk, ami, úgy érzékeltem, 1995 körül stabilizálódott, olyan szinten, amely mindmáig, kisebb hullámzásokkal megmaradt. Ez részben az érdeklődők kitartásának, nemkülönben szolidaritásának köszönhető. Így, amellett hogy az interneten elérhetők vagyunk, jelen vannak folyóirataink, kiadványaink olvasóink kezében is, s remélem számuk gyarapodni fog.

*

WIENER GYÖRGY

Az Eszmélet első negyedszázadáról

 

1. Az Eszmélet létrejöttének időszakát és működésének első 24 évét a materialista történetfelfogás két alapvető jelentőségű tétele, a tár­sadalmi létszférák egyenlőtlen fejlődése és az ész csele jellemezte. E tudományos és politikai periodikát 1989-ben, a kelet-közép-euró­pai államszocialista rendszerek felszámolásakor alapították, azzal a szándékkal, hogy szakítson az MSZMP és testvérpártjai hivatalos ideológiájával, a „marxizmus-leninizmussal”, s elméleti megalapozást nyújtson egy demokratikus önigazgató társadalom megteremtésé­hez. A szakítás természetesen nem jelentette azt, hogy az Eszmélet alapítói nem ismerték el az előző évtizedek jelentős, sőt esetenként korszakalkotó elméleti teljesítményeit. Ezt már az is biztosította, hogy szerkesztőségének első elnöke Tőkei Ferenc volt, aki az 1950-1970-es években kiemelkedő eredményeket ért el a társadalmi formák marxi elméletének kutatása terén, rekonstruálva az eredeti teóriát, s egyben új tudományos felfedezésként kidolgozva az egyes termelési módok belső dinamikáját. Mind Tőkei, mind a szerkesztőség többi tagja a lukácsi hagyományt is követte, főként a világhírű magyar marxista filozófusnak az államszocializmus demokratizálásának lehetőségéről, a „harmadik útról” vallott felfogását.

Az új periodika, mely magát elméleti-politikai ismeretterjesztő lapként definiálta, bevallottan a politika és a marxizmus egy időre történő elvá­lásának álláspontját képviselte, hangsúlyozva, hogy egyetlen párthoz, mozgalomhoz, társasághoz sem tartozik.¹ Ily módon, talán nem teljesen tudatosan, annak a folyamatnak részévé vált, melyet Göran Therborn a klasszikus marxizmus politikából, társadalomtudományból és filozófiából álló háromszögének megroppanásaként jellemzett.² E felemás következ­ményekkel járó változást természetesen az elmélet képviselői mellett a politikusok is kezdeményezték. Nemcsak a marxista tudósok többsége tartja magát távol, egyetemi vagy kutatóintézeti emberként, a politikai cselekvéstől, hanem a baloldali pártok sem igazán igénylik tevékenysé­gük teoretikus megalapozását.

E szétválás legjellemzőbb sajtossága talán az, hogy korunk megha­tározó baloldali folyóiratai s más orgánumai kivétel nélkül pártfüggetlen intézményekként működnek. A közülük legjelentősebb New Left Review feltehetően az Eszmélet létrehozásakor is mintaként szolgálhatott, bár a lap alapítói beköszöntő írásaikban kizárólag a névhez kötődő hazai hagyományokat sorolták fel.³ Hasonlóan a londoni székhelyű folyóirathoz, az Eszmélet is a baloldali gondolat különféle válfajainak publikálására vállalkozott, elutasítva az ortodoxiát és a homogenizációt, meghirdetve a különböző forrású, ám végül is egy irányba ható energiák egyesítésének célját.⁴

2. E programnak megfelelően a lap elsősorban a nyíltan heterodox világrendszer-elmélet újabb eredményeit közvetítette, rendszeresen közölve ezen irányzat legismertebb képviselőinek tanulmányait és inter­júit. Publikációs politikájával ily módon az 1980-as évek hagyományait folytatta, amikor a kapitalizmust világgazdasági rendszerként ábrázoló áramlat még viszonylag jelentős mértékben befolyásolta a hazai tudomá­nyos gondolkodást. Heterodox, újbaloldali jellegén kívül a világrendszer­elmélet egyfelől azért juthatott kitüntetett szerephez, mert Magyarország s tulajdonképpen az egész kelet-közép-európai régió félperifériaként integrálódott a kapitalista világrendszerbe, s így jelenkori helyzetét, valamint fejlődésének perspektíváit leginkább ez az irányzat mutathatja be. Másfelől a világrendszer- elmélet vezetői teoretikusai előrejelzéseik­kel, alternatív forgatókönyveikkel is meghatározó jelentőségű befolyást gyakorolnak a hazai baloldali gondolkodókra egy olyan korban, melynek közvéleményét nemcsak a jobboldalon, hanem a progresszív táborban is a kapitalizmus transzcendálhatatlanságának hite hatja át. Bár a szerzők prognózisai különböznek egymástól, s az időben előre haladva az egyes kutatók álláspontja is változhat, a forgatókönyvek abban megegyeznek, hogy a következő évtizedekben a kapitalista világgazdasági rendszer egy másfajta berendezkedéssé alakul át, s e folyamatot a globális tő­kés társadalom fokozódó káosza, szabályozási kísérleteinek sorozatos kudarca jellemzi.⁵

A homogenizáció elutasítása jegyében az Eszmélet természetesen a klasszikus marxi elmélet képviselőinek írásait is megjelentette, ami a világrendszer-elmélet eredményeinek ismertetésével is összhangban volt, hiszen a heterodox áramlat teoretikusainak egy része is a mate­rialista történetfelfogás alapján értelmezi a társadalmi változásokat, s törekszik a világrend megváltoztatására. A lap politikai gazdaságtani, történettudományi és filozófiai tárgyú írásokat egyaránt közölt, s nem zárkózott el attól sem, hogy a marxi elméletet is felhasználó gyakorlatia­sabb, gazdaságpolitikai tanulmányokat is publikáljon. Néhány kivételtől eltekintve viszont mellőzte a részben marxi indíttatású poszt­keynesiánus és kalecki­ánus irányzat újabb tudományos eredményeinek ismertetését, amihez kétségtelenül hozzájárult, hogy ezek a közgazdasági iskolák az állam-monopolkapitalizmus, s az ahhoz kötődő jóléti állam időszakában élték virágkorukat.⁶

Mind a világrendszer-elmélet, mind a klasszikus materialista történet­felfogás esetében a megjelentetett tanulmányok és interjúk számottevő hányada másodközlés volt. A külföldi szerzők meghatározó súlya egyfelől biztosította a széles körű tájékozódást, a nemzetközi baloldal szellemi életébe való folyamatos betekintést, védve az Eszmélet szerkesztőit és olvasóit a hazai, illetőleg a kelet-közép-európai provincializmustól. Másfe­lől viszont e publikációs politika azt is jelezte, hogy a hazai baloldali beál­lítottságú társadalomtudományi kutatók köre a rendszerváltást követően jelentős mértékben szűkült. Az elmúlt csaknem negyedszázadban nem­csak a politika, hanem a tudomány létszférájában is e póluson balliberális túlsúly érvényesül, mely a neoklasszikus-neoliberális közgazdasági felfo­gást kísérli meg a társadalmi szolidaritás és az esélyegyenlőség, valamint az emberi jogvédelem eszméivel összeegyeztetni. E balliberális felfogás, mint közismert, a kelet-közép-európai térség problémáinak megoldását a nyugatosodásban, az ottani polgári társadalom viszonyainak átvételében látja, miközben elutasítja és anakronisztikusnak minősíti a szocialista és a szocialisztikus törekvéseket, a keresztény nemzeti jobboldalt is ilyen szándékokkal vádolva. A „marxizmus-leninizmus” oktatóinak jó része ezen áramlathoz csatlakozott, míg az egykor „keményvonalasnak” ítélt ideológusok többsége visszahúzódott a közélettől, vagy legalábbis távol tartja magát a laptól. Ily módon az Eszmélet rendszeresen publikáló hazai szerzőgárdája kezdetektől fogva elsősorban az államszocializmussal szemben is kritikus (új)baloldali gondolkodók köréből került ki, miként erre korábban, az alapítás körülményeinek bemutatásakor már utaltunk.

3. Bár a másodközlésű publikációk is kísérletet tettek a kelet-közép-eu­rópai szocializmusok bukását előidéző okok feltárására, e feladat jórészt a hazai szerzőkre várt, akik politikai beállítottságuktól és előéletüktől, valamint a kelet-közép-európai újkapitalizmus fejleményeitől függően értékelték az 1945-1989/1991 közötti korszakot. Kezdetben, részben a rendszerkritikai értelmiség túlsúlya miatt is, az elítélő, elutasító álláspont vált meghatározó erejűvé. Az Eszmélet beköszöntő lapszáma élesen bírálta az államszocialista rendszereket, különösen azok bürokráciáját, a káderek kiváltságait, s az önigazgatási, demokratizálási törekvések elfojtására irányuló politikájukat. E kritikák, a kor felfogását követve, azt is hangsúlyozták, hogy a „kapitalizálóknak” számos kérdésben iga­zuk van, legalább is a „létező szocializmus” védelmezőivel szemben. Ugyanakkor a már említett lukácsi koncepciónak megfelelően, kezdettől fogva keresték a kapitalizmusból és az államszocializmusból egyaránt kivezető fejlődési alternatívát, miközben azt is világosan látták, hogy az esélyegyenlőségre törekvő baloldali gondolkodás nem a kor uralkodó áramlata, hiszen mindenhol a világban, s így Magyarországon is hosszú távú konzervatív hullám érvényesül.⁷ Mindezek ellenére, kimondva­-kimondatlanul az Eszmélet szerkesztői s talán kisszámú olvasói is úgy gondolták, hogy a bürokratikus államszocializmus kudarca egy olyan tehertételtől való megszabadulást is jelent, mely világszerte elvezethet a különféle antisztálinista baloldali mozgalmak fellendüléséhez, s esetleg társadalmi-politikai sikeréhez.

Azok számára, akik így gondolkodtak, Engels megfogalmazását hasz­nálva, a történelem nem adott igazat.⁸ A kelet-közép-európai, illetőleg a szovjet rendszerváltozások, a balliberális erők átmeneti sikerei után folya­matos és erőteljes jobbratolódáshoz vezettek, miközben a nyugat-európai euro­kommunista pártok meggyengültek vagy eltűntek, s a 2008-as pénz­ügyi, majd adósságválság óta a mérsékelt baloldal támogatottsága is lát­ványosan meggyengült. A szociáldemokrácia 1989-es jelszavával ellen­tétben a „kommunizmus” bukása mégis a kapitalizmus győzelmét jelen­tette, a tőkés termelési mód előbb említett transzcendál­hatatlan­ságának hitét erősítve a munkásmozgalomban és a baloldali teoretikusok körében egyaránt. Ellenkező irányú folyamattal kizárólag Latin-Amerikában talál­kozhatunk, ahol Venezuelában, Bolíviában és Ecuadorban a XXI. századi szocializmus felépítésére tesznek kísérletet, más térségbeli országokban pedig mérsékelt baloldali kormányzatok a hatalmas társadalmi egyen­lőtlenségek felszámolására, a „középosztályosodásra” törekszenek. E pozitív fejlemények azonban nem ellensúlyozzák azt a tendenciát, hogy a kelet-közép-európai államszocialista rendszerek felszámolása óta a globalizált liberál­kapitalizmussal valójában retrográd erők, vallási és nacionalista fundamentalizmusok állnak szemben, melyek az egykori harmadik világban a modernizáló diktatúrák, illetőleg a Nyugattal együtt­működő kormányzatok helyébe lépnek. E folyamat jellemzi napjainkban az arab világot, s mindinkább Törökországot is, hatása alól pedig a posztszovjet térség sem tudja kivonni magát.

E fejlemények az Eszmélet hazai szerzőit is korábbi álláspontjuk legalábbis részleges felül­bírálatára késztették. A 2000-es évek eleje óta már jóval árnyaltabban elemezték az 1945 és 1989 közötti korszakot, miként ezt az államszocializmus-vita is egyértelműen bizonyítja.⁹ A mo­rális elítélést fokozatosan felváltja a történelemelméleti alapú értékelés, már nem elmarasztalni, hanem megérteni kívánják ezeket a rendsze­reket, ami azonban semmiképpen sem jelent visszatérést az egykori apologetikához. E vizsgálódások azt mutatták, hogy az államszocialista rendszerek a Gothai program kritikájában felvázolt alsó fok szintjét sem érték el, ám ezért nem az egykori politikai vezetőket és állampárti appará­tusokat tehetjük felelőssé. Paradox módon, végül is e berendezkedések felszámolása, a polgári tudományosság álláspontjával ellentétben, nem cáfolta, hanem megerősítette a materialista történetfelfogást, igazolva, hogy pusztán politikai úton, az államhatalom felhasználásával nem te­remthetők olyan termelési viszonyok, amelyek névlegesen előtte járnak a termelőerők fejlettségének.

4. Az Eszmélet, amely az eddig felsoroltak mellett számos más terü­leten is jelentős publikációs tevékenységet folytatott, az elmúlt csaknem negyedszázadban a hazai baloldali tudományosság legfontosabb fóru­mává vált. E körbe még az inkább irodalmi-művészeti jellegű Ezredvég, a szaktörténeti folyóiratként működő Múltunk, valamint az Egyenlítő tar­tozik, más, szintén progresszívnek tekinthető sajtóorgánumok elsősorban a balliberális eszmeiséget képviselik, s csak kivételesen jelentetnek meg klasszikus vagy modern baloldali orientációjú írásokat. E kiemelkedő szerep azonban marginális társadalmi befolyással társul, hiszen az újkapitalista Magyarországon is az uralkodó osztály gondolatai az ural­kodó gondolatok.¹⁰ Nem várhatjuk, hogy a közeljövőben e téren változás következzen be, sőt, inkább a helyzet rosszabbodásával számolhatunk. 2010-ben ugyanis, 20 évvel a politikai szocializmus felszámolása után, a polgári demokratikus államberendezkedés is megbukott, s az ország visszatért 1945 előtti pályájára. A keresztény nemzeti, neo­horthysta államiság viszonyai közepette nemcsak a baloldali gondolat további visszaszorulása következhet be, hanem a mérsékelt konzervatív és jobb­oldali liberális irányzatok is folyamatosan tért veszíthetnek, sőt a kurzus ideológiájához képest baloldalinak tűnhetnek. E politikai szituációban, melyben minden haladó erőre a polgári demokrácia helyreállításának nem túlzottan lelkesítő, ám elkerülhetetlen feladata vár, az Eszméletnek a 2010-ben létrejött új szisztéma jellegének bemutatásával, a múlthoz való részleges visszatérés okainak feltárásával kell részt vennie e küzdelem­ben, még akkor is, ha erre a balliberális politikai és civil szerveződések nem tartanak igényt. E feladat egyfelől a magyar történelem újraértéke­lését feltételezi, másfelől annak az új korszaknak a világtörténelmi érte­lemben vett megértését követeli meg, melyet Göran Therborn szavaival, a Nagy Dialektika visszájára fordulása jellemez.¹¹ Korunk fő küzdelme a multi- és transznacionális tőke, illetőleg a félperiféria és a periféria nem­zeti burzsoáziája között zajlik, nem osztály-, hanem osztályon belüli harc. E folyamatokat ugyanakkor Engels szemléletmódjával kell értékelnünk, amely szerint „ténylegesen nincsen a történelemben egyetlen olyan tény sem, amely ilyen vagy olyan módon ne szolgálná az emberi haladást, de gyakran roppant kerülő úton”.¹²

Jegyzetek

¹ Tőkei Ferenc az új lapot bevezető ajánlásában úgy fogalmazott, hogy „a politikai élet és a marxizmus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen”. E gondolatmenetet folytatva hangsúlyozta: „ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, társasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véleményüket fo­galmazzák meg.” Tőkei Ferenc: Ajánlás. Eszmélet, 1. 1989. 3.

² A marxizmus háromszögéről, s annak megroppanásáról lásd Göran Therborn: A dialektika után. Radikális társadalomelmélet a posztkommunista világban. Eszmélet, 76. 2007. 9-11.; Göran Therborn: A marxizmustól a posztmarxizmus felé? Eszmélet Kiskönyvtár. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapít­vány, 2010, 147-152.; 221-223.

³ A lap elnevezéséről lásd Tőkei Ferenc: uo.; A címhez. Eszmélet, 1. 1989. 6.

⁴ Az Eszmélet programjáról lásd Mit akar ez a lap? Eszmélet, 1. 1989. 4-6.

⁵ Az Eszmélet a világrendszer-elmélet legismertebb képviselői közül elsősorban Immanuel Wallerstein, Giovanni Arrighi és Samir Amin tanulmányait és interjúit közölte. E körből a hazai viszonyok megértése és a várható fejlemények előre­jelzése szempontjából legjelentősebb talán Giovanni Arrighi 1989-ben elhang­zott, s 1991-ben publikált előadása volt, amely az Eszméletben 1992-ben jelent meg. Szerzője ugyanis egyfelől kimutatta, hogy az iparosodás még nem jelent felzárkózást, kitörést a félperifériás létből, másfelől pedig empirikusan bizonyítot­ta, hogy a kapitalista világgazdaság ezen szegmensében a polgári demokratikus berendezkedés csak kivételesen szilárdulhat meg. Egyértelműen kifejtette azt is, hogy a félperiféria államai számára sem az elzárkózás, a lekapcsolódás, sem a világgazdaságba való integrálódás nem jelent tényleges perspektívát; az előbbi stratégia a kirekesztéshez, az utóbbi pedig kizsákmányoláshoz vezet. Giovanni Arrighi: A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Eszmélet, 15-16. 1992. 145-180.

⁶ E kivételek egyike John Bellamy Foster: A monopoltőke az ezredfordulón című tanulmánya, mely Paul Baran és Paul Sweezy monopolkapitalista felfogását kapcsolta össze Michal Kalecki árelméletével, s empirikus bizonyítékként a posztkeynesiánus Myron Gordon számításait is felhasználta. Lásd Eszmélet, 47. 2000. 96-113.

⁷ Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Milyennek látjuk, milyennek szeretnénk a világot? Eszmélet, 1. 1989. 13.

⁸ „A történelem azonban nekünk sem adott igazat; leleplezte, hogy akkori néze­tünk [ti. az 1848-as forradalmak megismétlődéséről] illúzió volt. Sőt még tovább is ment: nemcsak akkori tévedésünket rombolta szét, hanem azokat a feltéte­leket is felforgatta, amelyek között a proletariátusnak harcolnia kell.” Friedrich Engels: Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban” 1895-ös kiadásához. MEM 22. kötet, 478.

⁹ Az államszocializmus-vitát Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok című tanulmánya indította el. Lásd Eszmélet, 58. 2003. 37-73.

¹⁰ „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszer­smind uralkodó szellemi hatalma is.” Karl Marx és Friedrich Engels: A német ideológia. Budapest, Magyar Helikon, 1974, 57.

¹¹ A Nagy Dialektikáról, vagyis a termelőerők és a termelési viszonyok összeüt­közéséről, illetőleg visszájára fordításáról lásd Göran Therborn: Osztály a XXI. században. Eszmélet, 97. 2013. 21-22.

¹² Friedrich Engels: Levél Nyikolaj Francevics Danyielszonhoz. MEM 38. kötet, 361.

*

Z. KARVALICS LÁSZLÓ

Jánossy redivivus

 

Jánossy Ferenc 1980 májusában előadást tartott a Paderborni Egyete­men. A konferenciakötet számára készített szövege magyarul 1982 elején jelent meg, a Valóság az évi 2. számában Egy evolúciós alternatíva cím­mel (alig hat évvel az Eszmélet indulása előtt). Néhány hónappal később akadt a kezembe, a figyelmemet Földes György hívta fel rá. Jánossy korábbi, Az akkumulációs lavina megindulása című kis könyvecskéje (Gyorsuló Idő, Budapest, Magvető, 1979) akkora szellemi élményt oko­zott, hogy ezt a rövid tanulmányt is nagy várakozásokkal vettem kézbe, és nem is kellett csalódnom. Az a félelmetes és könnyed magabiztosság, ahogyan pontosan a megfelelő rendszerszinten, a tárgyhoz leginkább illő absztrakciókkal, a legtalálóbb fogalmakkal szükségszerűként jelenít meg egy fejlődési utat a teljesen „átkapitalizált világ” zsákutcába roha­násával szemben, az lenyűgözött, elvarázsolt és azóta is fogságban tart. Bárhonnan rontok ugyanis neki saját kutatási témáimnak, gyakorta kell észrevennem, hogy a következtetések és a „kimenetek” a dolgok logikája miatt rendre és konokul az általa óvatosan Utópiaként megfogalmazott úthoz, mint alépítményhez kanyarodnak.

Röviden summázom Jánossy meglehetősen összetett gondolatme­netét és levezetését. A termelékenység emelkedése és a fogyasztási volumen alakulása az össz­-munkaráfordítás olyan csökkenéséhez vezet, amelynek természetes következménye a munkaidő folyamatos, radikális csökkenése. Az egyensúly megtartásának érdekében a reálbéreknek ugyanakkor nem szabad csökkenniük, így előáll egy különös helyzet: a bérmunka ugyan elidegenedett, a monoton munka monoton marad, de mivel mindez az össz­tevékenységen belül egyre csökkenő hányadot kép­visel, „nem határozza meg az emberek életmódját és életének tartalmát”, s így az individuális munkaidő az egyéni szükségletekhez igazítható. Az időháztartás így a nem ellenszolgáltatásért végzett alkotó, kreatív munka felé tolódik el, erős reciprocitással, „kézműves” jellegű keretek között (itt olyasmit képzeljünk el, mint a „tömegoktatáshoz” képest minden oldalról személyre szabott, kisebb „körökben” zajló oktatást).

Jánossy víziójának a (szükséges) munkaidő radikális csökkenésére vonatkozó részét most kezdi „elhinni” és megatrendként azonosítani a világ, újraértelmezve a (teljes) foglalkoztatással kapcsolatos – mind reménytelenebbnek tűnő – diskurzusokat. Ám a „szükségletek relatív telítettségével” más a helyzet: a fogyasztásoldalról korlátokat kellene állítani az össztermelés növekedésének, csakhogy amiként egykoron a (reálbéremelkedés hajtotta) tömegfogyasztás kiszélesítése lecsapolta a növekvő vásárlóerőt (és csökkentette a társadalmi egyenlőtlensége­ket), úgy most ismét újfajta jószágok (információs és tudástermékek, szolgáltatások, kibővülő kultúrafogyasztás) – és nem „haszontalan holmik” -látszanak helyreütni az egyensúlyt (közben újra szétnyitva a jövedelmi ollót is). Annak tehát, hogy időben beláthatatlan távolságra csúszik a Jánossy-féle Utópia, nagyon is kézenfekvő okai vannak: az, amit információs forradalomnak, információs társadalomnak hívunk, a maga internetjével és megatechnológiájával, képes volt meghosszabbí­tani az egyre több válságtünetet mutató korábbi paradigma – és James Benigerrel szólva: a korábbi kontrollstruktúrák – életciklusát. Csakhogy ehhez az „előremenekülés érdekében” rendszerszinten kellett integrálni és folyamatokba építeni azokat a mechanizmusokat, intézményeket, értékeket és technológiákat, amelyek egyre nagyobb erővel mutatnak alternatív termelési, fogyasztási, érintkezési, közösségi és tevékenység­világok felé. És ezekben a „kis világokban” már a Jánossy-féle Utópia előfeltételeit látjuk kiformálódni, változatos és izgalmas formában, komoly intellektuális kihívást és reflexiót igénylő módon.

Így aztán nem is meglepetés, hogy mostanra nem az Utópia miben­léte vagy finomszerkezete, hanem az átmenet kérdései értékelődnek fel. Látszik, hogy részben a struktúrák idomulnak új körülményekhez, részben társadalmi innovációkkal teremtődhetnek meg újfajta viszonyok. De hogyan viszonyul mindez a fennálló hatalmi és érdekstruktúrákhoz? A centrum-periféria-képletek hogyan befolyásolják az átalakulás dinami­káját? Ha a remélt és kívánt állapot megjeleníthető, milyen politikai prog­ram megfogalmazása a realitás akkor, amikor még csak az előfeltételek formálódását tapasztaljuk? Eltérő fejlettségi fokon álló, eltérő kulturális mintázatokkal bíró nemzetek esetében taktikailag milyen pozíciók vagy cselekvési formák választása lehet indokolt? És a víziót elfogadók illetve azok megvalósításáért cselekedni hajlandó társadalmi aktorok és cso­portok közül mitől baloldali valamelyik? Van-e még értelme „ideológiai baloldalról” beszélni, ha különböző kiindulópontokról érkezők a valóságot ugyanúgy reflektálva ugyanolyan cselekvés-választáshoz illetve akciókö­zösséghez jutnak? Lebontható-e lépésekre Jánossy víziója?

Ezek azok a kérdések, amelyekre a leginkább időszerűnek érzem a válaszkeresést „a marxista társadalomtudományi hagyományt felvállaló rendszerkritikai gondolkodásban”. Ezeknek a szempontoknak a vizs­gálatát keresem, várom és igénylem az Eszméletben, minden egyes új számban. Be kell vallanom, nagyon kevés írást tudnék ebbe a kategóriá­ba sorolni. A Kapitány házaspár a legelső számoktól kezdve az általuk „szellemi termelési módnak” nevezett saját jövővízió és fogalmi keret­rendszer öntőformáival tusakodik, távozásukkal azonban megcsappant ennek a narratívának a képviselete. Egykor, a 27. számban sikerült egy tematikus válogatást gondozni az információs társadalom kérdéseiről, de azóta csak egy-egy hírmondó cikk formájában „köszön be” ez a tema­tika. Nagyon kevés tanulmány foglalkozik a legfejlettebb országokkal a Jánossy-féle kisvilágokat azonosító módon, pedig az Egyesült Államoktól Finnországig, az üzlet és a közösségek, no meg a hálózati gazdaság és a digitális kultúra különböző szegleteiben sok-sok figyelemre méltó fejlemény formálja a jövőt.

A teljes kép, a globális megközelítés, a rendszerben gondolkodás miatt természetesen nagyon fontos a „harmadik világ”, a (fél)perifériák társadalmi mozgásainak vizsgálata – de nem a megkésett modernizáció anakronizmusainak visszatérő konstatálása, hanem a dübörgő centrum kohójába pillantó mintázatképzés visz közelebb az átmenet kulcskérdé­seinek kereséséhez. Az önmagában vett rendszerkritika is természetesen nélkülözhetetlen, hiszen minél alaposabb az analízis, annál több fogó­dzóhoz jutunk a jövőképalkotásban és a beavatkozáskeresésben. Ám ha ez utóbbi szempontok hiányzanak, legyen bármilyen éles a fogalmi penge, új dimenziókat nyitogató egy-egy szellemes elemzés, könnyen öncélúvá vagy terméketlenné válhat a kritika maga. A Nagy Iránymutatók, Wallerstein, Amin és mások felett lassan eljár az idő, a Mészáros-rene­szánsz akkor lesz termékeny, ha a válságlogikák feltárásából nemcsak magyarázó, hanem megoldó erő is fakad. Még a kritikai társadalomtudo­mány olyan üdvöskéi, mint Zizek vagy Fuchs sem tesznek hozzá sokat az átmenet alapkérdéseinek tisztázásához. Szívükben, lendületükkel, szóhasználatukkal és erudíciójukkal új generációt jelentenek, új színt hoznak, de irályukban a régi mantrákba látszanak belefagyni. És vajon ki olvasott közülük Jánossyt?

Jánossy evolúciós alternatívájában az a nagyszerű, hogy hagyomá­nyos szótárakat ír át, és sorvezetőt, iránytűt, igazodási pontot jelent friss jelenségek értelmezéséhez, magyarázatához is. Utópiájába beépíthető minden hagyományos „domain”, amelyet szilánkosra ráztak a kritikai bárok koktélmesterei. Hadd illusztráljam ezt egyetlen példával: a szolida­ritással. Mi az? A kiszolgáltatottak, a hátrányos helyzetűek, a folyamatok vesztesei iránt érzett felelősség, a problémákra való figyelemfelhívás és az aktív szerepvállalás lokális helyzetjavításokban. De mitől és miért „domain” ez? Mert ez a baloldal számára természetes? Mert a felvilá­gosodás óta érzékenyek vagyunk az egyenlőtlenségre, Bourdieu óta az egyenlőtlenség újratermelésére? De mire vagyunk érzékenyek Jánossy óta és miért?

Mert az evolúciós alternatíva egyenrangú munkavállalókat feltételez: mindenki végez valamennyi (kevés) monoton munkát, és mindenki szá­mára nyitva áll a kreatív, magas érték-hozzáadású tevékenységek világa. De ha ez a jövőkép, akkor az út az ezen lehetőségekből kizártak számá­nak következetes, szakadatlan csökkentésén, faragásán át vezet előre, mert nem egy csapásra, hanem nemzedékek szorgos aprómunkájával lehet közelebb kerülni hozzá. Ceterum censeo: a mélyszegénység fel­számolása és a közoktatás gyerekközpontú forradalma nélkül nem csak Utópia nincs, de fenntartható társadalom és fenntartható jövő sem. Így lesz az evolúciós alternatíva egyszerre „hagyományosan” is kritikai (mivel a társadalmi különbségek újratermelésének meghaladhatóságát, illetve szükségszerű meghaladását tételezi), pragmatikus (mivel működőképes alternatívát vázol fel) és termékeny (mert megoldáskeresésre ösztönöz).

Jánossy redivivus.

Még száz számot az Eszméletnek. Sok sikert azt új csapatnak. Tisz­telet minden réginek.

A mai Magyarország alternatívái két irányból látszanak érkezni a szerző szerint: egyesek kényszerből (szociók), mások önszántukból (ökók) próbálnak megvalósítani olyan posztkapitalista életformákat, amelyek kiutat jelenthetnek az összeomlással fenyegető és egyre mélyülő általános válságból. E két markánsan különböző csoport találkozásában rejlő lehetőség, a találkozások minősége nagyban meg fogja határozni a közösségi kezdeményezések sikerességét. Van másik Magyarország?

Egy fiatal pár fogja magát, és a Dunakanyarba költözik egy aprócska hétvégi házba, ahol víz csak a távoli kútban van, fűteni csak egy kis vaskályhával lehet, a technika vívmányai közül csupán az internetet nem tudják nélkülözni – erről tudósít az Index egyik videója.

Mások messzi, világtól elzárt, elnéptelenedett vidéken, a rengeteg erdő közepén telepednek le családostul, hogy természetközeli életet éljenek, távol a gyűlölt kötöttségektől, saját normáik szerint.

De van-e valóban esélyünk szabadulni, kiszakadni és elindulni egy megálmodott posztkapitalista életforma felé? Elvileg igen, ez derül ki például Cristoph Spehr: Az ökocsapda és az Észak felszámolása c. írásából (Eszmélet 39. 1998. ősz), mely az uralmi viszonyok piramisának szemléletes leírását adja. Ne feledjük – mondja Spehr – hogy az uralmi viszonyoknak is a természet a végső forrása. Itt egyaránt gondolunk a külső természetre és az emberre. A piramisban a komplex uralmi viszo­nyok úgy épülnek föl, hogy az erőforrásokat az alsóbb szintek rendre felfelé továbbítják. Minél magasabb szinten helyezkedik el valaki ebben az építményben, annál mesterségesebb-mesterkéltebb világban él, de létének alapja akkor is a természet, melyet az alsóbb szintek lakói továb­bítanak számára. A természetre mindenképp szükségük van a piramis tetején élőknek is, ezért állandóan szükségük van a lentiek szolgálatára, akik a fölfelé továbbítást végzik. Más szavakkal, a piramis csúcsán élők léte bizony az alattuk levők munkálkodásától függ. Minél magasabbra jutott valaki, annál függőbb, annál kevésbé szabad. A függetlenség csak a piramis alján volna megszerezhető – állítja Spehr. Ugyanis csak az itt élők férhetnek hozzá közvetlenül az elemi természethez, csak ők ismerhetik azokat a tevékenységeket és életmódokat, amelyek a hatalmas építmény nélkül is működőképesek és biztosítják a fennmaradásukat. A piramis alsó szintjén élők tehát elvileg szabadok és akár le is válhatnának a pi­ramisról. De hát akkor miért nem teszik meg ezt? Mert a felsőbb szinten élőknek van egy ravasz módszerük, hogy hatalmuk megőrzése céljából szüntelenül akadályozzák ezt a függetlenedést. A módszer lényege az, hogy a csúcson lévő hatalmasok a piramis alapjainál úgy változtatják meg a természetet, hogy az használhatatlanná váljon az alsó szint számára. A tőkés rendszer legfőbb támasza ebben az ipar volt.

Az ipari munkamegosztás (és az iparszerű mezőgazdálkodás is) a természetet olyan egységekre tagolta, melyek önmagukban használha­tatlanok, s csak a felső szinten egyesíthetők újra, megvalósítva a felső szint természettel való ellátását. A piramis alján a termelők egy önmagá­ban értéktelen résztudás birtokában végeznek rész-munkafolyamatokat speciális eszközökkel, melyeknek nem tulajdonosai, s többé semmit nem tudnak az egészről, amellyel munkájuk összefügg. Elfelejtették azokat az ismereteket, amelyek lehetővé tennék, hogy közvetlen anyagcserét foly­tassanak a természettel, önellátókká váljanak. Ha innen nézzük, létüknek csak akkor van értelme, ha kizsákmányolják őket, mivel részképességük, résztudásuk önmagában haszon nélkül való. De hát miért kellene bele­törődniük ebbe, mikor elvi szinten oly kézenfekvőnek tűnik a megoldás: az alsó szinten élők, ha úgy tetszik nekik, újra összerakhatnák ezt az uralmi viszonyok által mesterségesen darabokra szabdalt természetet és visszaállíthatnák az ember és a külső természet szerves egységét, melyben a részek új értelmet kapnak. Elméletileg teljesen elképzelhető, hogy a termelés ilyen módon szerveződjön, s ez a szerveződés formálja át az emberek egymás közötti viszonyait is. Nevezhetjük ezt talán egy közösségi gazdálkodás, egy közösségi társadalom alapsejtjeinek.

Érzelmeinkben egyre többen vágyunk túllépni a kapitalizmuson, el­méletben el tudjuk képzelni, hogy ez megtörténhet, de a legfontosabb az, hogy ha figyelmünket erre koncentráljuk, akkor egyre több gyakorlati alkotó elemét is felfedezhetjük ennek az újfajta szerveződésnek. Fontos azonban, hogy látásunkat ne zavarják meg, felfedező kedvünket ne ve­gyék el eközben megrögzült ideológiai és politikai előítéleteink; a lényeget próbáljuk megragadni a felszíni formák kavalkádja mögött.

Szociók és ökók

Kik azok, akik a legkönnyebben a közösségi gazdálkodás alanyaivá vál­hatnak? Először is azok, akik a piramis alján küszködtek az önmagában használhatatlan, részekre bontott természettel, és akiknek léte az ipari társadalomban akkor kapott csak értelmet, ha kizsákmányolták őket. Most gyengélkedik az ipar, ezért nagyrészt fölöslegessé váltak. De ők vannak legközelebb a természethez, s így, ha élelmiszer-biztonságu­kat keresik, ha egyáltalán életben akarnak maradni, rákényszerülnek, hogy helyreállítsák mikrokörnyezetükben a természetes világukat, s így fönn tudják tartani magukat, elszakadva a piramistól. Őket nevezem a szocióknak. Másodszor, azok is a közösségi gazdálkodás alkalmas alanyai lehetnének, akik valamivel följebb vannak a piramisban, vala­hogy meg tudnak még élni az uralmi viszonyok hálóját használva, de idegennek érzik maguktól ezt az életformát, nem vágynak technokrata karrierre, szabadulni akarnak a fogyasztói társadalom kényszereitől egy természetközeli életforma igézetében. Tartalmas emberi kapcsolatokra vágynak, olyan közösségre, amelynek kötőanyaga nem a pénzszerzés, a versengés, hanem az együttműködés. Az ökoszisztéma egységének helyreállításáért környezettudatosan elkötelezettek, mivel úgy látják, hogy a természet nem bontható szektorokra. Őket ökóknak nevezem. Az ökók, akik közül sokan diplomások, s rendelkeznek némi pénzzel ahhoz, hogy új életet kezdjenek, tudatos elhatározásból költöznek ki családostul távoli falvakba, ahol harmóniában akarnak élni a természettel. Önellátó élet­módot próbálnak megvalósítani, legalább részlegesen függetlenedve a piramis államától és hivatalos piacától, s ennek érdekében fognak hozzá valamilyen formában a mezőgazdálkodáshoz. Igyekeznek megtermelni maguknak az élelmiszerüket, próbálnak elszakadni a közművektől, kiala­kítják a tanulás, a művelődés és a kulturális tevékenység helyi kereteit, újfajta közösséget építenek saját normáik szerint, újfajta szokásokkal, újfajta hagyománnyal.

A falun élő szociók, akiket a történelem viharai esetenként a városi iparba vittek, majd visszavetettek a faluba, nem tudatos elhatározásból, hanem megélhetési kényszerből foglalkoznak mezőgazdálkodással. Ők vagy valóban nagyon szegények, vagy pedig szegénynek, hátrányos helyzetűnek érzik magukat. Nekik nem a szabadságot, a megsza­badulást jelenti a falu, hanem a reménytelenséget. Az idősebbek az iparszerű szocialista mezőgazdaságban vagy az iparban dolgoztak, de munkahelyük megszűnt, fölszámolták, csődbe jutott. Alkalmi munkáktól kezdve kényszervállalkozásig, közmunkákig sok mindennel próbálkoz­tak, időlegesen segélyeken tengődtek. Néha megjelent a körzetükben egy iparvállalat, melynek egy időre az alkalmazottai lettek, de ezek a vállalatok rövid ideig voltak csak életképesek. Ez a réteg, társadalmi szocializációja folytán nem érezte vonzó célnak, hogy kertet műveljen, csirkét tartson, nem érezte úgy, hogy társadalmi presztízse volna ennek a munkának vagy önbecsülést adna, csupán a túlélés kényszeréből próbálkoztak ilyesmivel. Helyzetüket nehezíti, hogy valójában nincsenek mezőgazdasági ismereteik, vagy csupán az iparszerű mezőgazdálkodás egyes részfolyamatairól, s ez az önmagában használhatatlan készség és jártasság nem segíti őket, ha önellátással akarnak boldogulni. Az ökók, akik tudatosan válnak le a rendszer piramisáról, ugyanazon a terepen vannak, mint a szociók, akik viszont a leválás passzív alanyai, fölösle­gesek a rendszer számára. A két társaság óhatatlanul találkozik, sok minden függ attól, hogyan alakul majd kapcsolatuk a jövőben, képessé válnak-e az együttműködésre a széttagoltság megszüntetése érdekében, vagy pedig újra kezdik a piramisépítést.

Kikapcsolni azt, ami elválaszt a használati értéktől

A szabadulás, az önellátás, az autonómia felé haladva vannak különböző fokozatok. Miután a kapitalizmus személyében is radikálisan elkülönítette egymástól a termelőt és a fogyasztót, iszonyatosan sok mesterségesen kialakított áttételen kell keresztülvergődni ahhoz, hogy az egyén meg­szerezze azokat a javakat, melyek nélkülözhetetlenek természetes szük­ségleteinek kielégítése céljából. A természetes világból, ahol az egyén szükséglete jelentkezik, hogy használati értékén mérve megszerezze a javakat, át kell lépnie először a közgazdasági értelemben vett értékek művi világába, és az itt képződött akadályokat legyőzve tudja csak meg­szerezni a számára fontos dolgot, hogy azután ismét visszatérjen ezzel – mint zsákmánnyal – a maga természetes világába. Minél több áttételt, minél több koloncot jelentő „közgazdasági” akadályt képes kiküszöbölni az egyén alapvető szükségleteinek kielégítése során, annál jobban növekednek esélyei az önellátásra és ennek segítségével személyes autonómiájának megteremtésére. Részleges győzelemnek tekinthető a függetlenedés útján – a termelő és a fogyasztó szempontjából egyaránt – már az is, ha a nagykereskedelmi láncot kihagyva sikerül a helyi piacon értékesíteni vagy beszerezni az alapvető élelmiszereket.

Helyi piac, zöldségközösség – a termelő és a fogyasztó közelítése

Napjainkban a „helyi élelem” fontos kulcsfogalom ökológiai és szociális szempontból egyaránt. Ökológiai szempontból nyilvánvaló, hogy az élelmiszerek utaztatása körben a földgolyón súlyos környezeti terhelést jelent. A termékek, amelyekhez hozzájutunk, a hosszú szállítás miatt szintén szennyezettebbek, minőségüket kedvezőtlenül befolyásolja, hogy nem frissek, tartósítani kell őket, illetve például a gyümölcsöt nem lehet érett állapotban leszedni, mert nem bírja a szállítást. Ismerjük a szemre szép, hatalmas, színes barackot, melybe beleharapni már nem érdemes, mert beletörik a fogunk. A helyben termett barack, ha azonnal értékesíteni tudják, zamatosabb, ízletesebb. Ha a szociók szempont­jából vizsgáljuk a témát, azt látjuk, hogy nálunk, Magyarországon leg­inkább az önkormányzatok elhivatottságán múlik, hogy a helyi piacok jól funkcionáljanak, ti. elsősorban az önkormányzatok szokták segíteni és koordinálni az élelmiszerek online értékesítését. A Helyi Termék Szövetség országos hálózatának honlapján regisztrálhatják települé­süket önkormányzati tagok, de közvetlenül helyi termelők, gyártók is. A híradásokban a legtöbbet Rozsály, Túristvándi, Panyola pozitív példáját szokták emlegetni. Panyolán találták ki például azt a megoldást, hogy a helyi boltban biztosítanak egy méternyi polcot a helyi termékeknek. Így jól jár a helyi termelő, akinek nem kell külön piacengedélyt kiválta­ni, és jól jár a kereskedő is, aki így olcsóbban tudja adni az árut. (Ha nem élelmiszerről van szó, hanem más használati tárgyakról, ruhákról, gépekről, könyvekről stb., akkor helyenként jól működnek a közvetlen cserepiacok is, ahol pénz közvetítése nélkül cserélnek gazdát a tárgyak [Várpalota, Magyarok Szövetsége]).

Számtalan lehetőség van arra, s ebben nemzetközi minták is segíte­nek (Transition network), hogyan lehet a hosszú kereskedelmi láncolat kikerülésével a termelőtől a fogyasztóig eljuttatni a mezőgazdasági terményeket Az internetes értékesítés mellett ilyenek például a ház­tól, gazdaságtól értékesítés, a bevásárló körök, a dobozrendszerek, a házhoz és gyűjtőpontra szállítás, az „úton-útfélen” értékesítés, a „szedd magad” akciók. Ezeknek a lehetőségeknek a megismerteté­sében fontos szerepet játszanak például a Védegylet csoportjai, a Tudatos Vásárlók közösségei. A Humusz honlapján tájékozódhatunk ezekről a kezdeményezésekről, a honlapon megtalálhatók a megtar­tott rendezvények videói, amelyeken részletesen ismertetik ezeket a gyakorlatokat. Vannak például úgynevezett „szatyor”-közösségek: a városi fogyasztók egy csoportja számára lista alapján egy közvetítő vásárol be a környékbeli őstermelőktől. Budapesten, Szegeden, Kecs­keméten, Debrecen környékén több ilyen közösség működik. Ezeknél a formáknál nagyon fontos, hogy személyes ismeretségen alapulnak, s egy szorosabb, közvetlenebb város-vidék kapcsolat kialakítását segítik elő. A Közösségileg Támogatott Mezőgazdaság (Community Supported Agriculture – CSA) nemzetközileg elterjedt formái között szerepel olyan megoldás, hogy fogyasztók egy csoportja megvásárol egy mezőgaz­dasági szolgáltatást, bizonyos mértékig vállalja a termelési kockázatot. Szerződést kötnek egy gazdával arra, hogy az rendszeres időközönként egy láda friss terményt juttat el számukra, mindig azokból, amelyek a szezontól, időjárástól függően a legérettebbek, legízletesebbek. Termelők és fogyasztók jól ismerik egymást, közvetlen kapcsolatban állnak egymással, a termelő állandó visszajelzéseket kap, pontosan föl tudja mérni az igényeket. Előfordulhat olyan is, hogy a fogyasztó egy időszakban nem pénzzel, hanem munkával fizet a terményekért, maga is részt vesz a termelésben. Elképzelhető még több másféle módja is a pénz kiküszöbölésének, mindez közvetlen megegyezés kérdése. Ilyen rendszer működik sikeresen például Vác és Tahitótfalu között (Három Kaptár gazdaság), valamint Szegedre és Budapestre is szállítanak zöldségdobozt az Évkerék ökotanya gazdái.

Közösségi kertek – városi tanya

Léteznek már nálunk is közösségi kertek. Ha ezt vizsgáljuk, Magyaror­szágon ennek két vonulata van. Az egyik esetében elsősorban hátrányos helyzetű településekről van szó, a kezdeményezés alapvetően súlyos szociális problémákat próbál enyhíteni, szociális földprogramhoz, szo­ciális szövetkezethez kapcsolódik, s irányítói, szervezői alapvetően az önkormányzatok. Vannak városi közösségi kertek is, amelyek kezdemé­nyezői, szervezői ökók, különböző civil szervezetek. Náluk a környezettu­datosság és a közösségépítés, a tartalmas együttlét igénye a legerősebb motiváció. Békásmegyeren van például a Reclaim the fields nemzetközi mozgalmához tartozó Földkelte szerveződés kertje, ami ma már csak zárt baráti kertként működik, de a közösségi kertek megjelenésében fontos szerepe volt. A legaktívabbak a Védegylet különböző munkacsoportjai, érdemes figyelni a honlapjukat, ahol mindig találhatók új kezdeményezé­sek, projektek, programok, videók. A Kortárs Építészeti Központ indította el a Millenáris parki Lecsós Kert névre hallgató kezdeményezést, ahol a résztvevőknek névre szóló parcellájuk van, ahol kedvükre kísérletez­hetnek, és ahol rendszeresen meghívott előadók tartanak fejtágítást az érdeklődőknek a kertészkedés fortélyairól. Óbudán az önkormányzat bocsátott rendelkezésre egy kihasználatlan területet a helyiek számára kisparcellás közösségi kert létrehozására. A városi kertészkedés (urban farming) rengeteg példáját szolgáltatja az Átalakuló városok (Transition network) nemzetközi hálózata. Magyarországon a Wekerle-telep tarto­zik ebbe a hálózatba, ahol több más közösségi kezdeményezés mellett nemrég alakítottak ki közösségi kertet, amely mintakertként fog működni, ahol a gyermekek is ismerkedhetnek a kertműveléssel. Olvashatunk olyan híradást is, hogy hajléktalanszálló udvarán alakult közösségi kert. A riportban megszólaltatott hajléktalan arról beszél, hogy itt tevékeny­kedve úgy érzi, mintha visszatérne, vagyis hazatérne abba az időbe, amikor még hajléka volt és normális emberi életet élt. Nálunk is terjed az a világtendencia, hogy az élhetőbb környezet érdekében igyekeznek minél több területet zölddé tenni a városokban. Elviekben a „városi kert”, a „városi tanya” a zöldség-önellátásról is szól, de nálunk ez nem terjedt még el annyira, hogy valódi súlya legyen a gyakorlatban. Vannak olyan példák a világban, ahol egyértelműen a megélhetés, az élelmiszer­ellátás kényszerítő szükséglete a városi kertészkedés fő motivációja – például Detroitban, az egykori autóipar területein. Lepusztult ipartelepek volná­nak nálunk is, ahol hasonló foglalatosságot lehetne folytatni. Fontos ez a mozgalom abból a szempontból is, hogy mintakertek alakulnak, ame­lyeket mindenki tanulmányozhat a gyakorlatban, tanulhat belőle, hogyan csinálhat hasonlót. Nálunk még nem alakult ki igazán, de kívánatos lenne, ha elterjedne a kertmegosztás (share garden) Angliában rendkívül gyakori modellje: akinek van kertje, de valami miatt nem képes művelni, az rendelkezésére bocsátja a művelendő területet olyanoknak, akik mű­velni szeretnék, szükségük van rá önellátás céljából, és rendelkeznek megfelelő jártassággal. Nem fizetnek bérleti díjat, hanem a megtermelt termény egy részét odaadják a tulajdonosnak. A korábban említett bé­kásmegyeri kert ezen az elven működik még ma is.

Cserekörök, klímabarát települések

Az a tapasztalat, hogy azok a települések, közösségek, ahol kialakult és működésnek indult már egyfajta termeléssel kapcsolatos közösségi kez­deményezés, ott más területeken más közösségi kezdeményezések is létrejönnek, a kulturális programoktól kezdve a különböző csereklubokig, szívességi körökig. A közös tevékenység erősíti a személyes kapcsolato­kat, bizalmat épít az egymást egyre jobban megismerő emberek között, s ez mindig újabb kezdeményezéseket indít ugyanabban a körben. A pénzt kiküszöbölő csere megvalósítására szolgálnak a csereklubok, cserekörök. Itt valóságos pénzt nem használnak, az csupán virtuális értékmérő. Ha az egyik tag a másiknak elvégez valamilyen szolgáltatást, akkor ő kap ezért egy virtuális összeget, akinek a szolgáltatást végezte, attól pedig levonják azt. A legrégibb cserekör nálunk a Talentum, mely ma is rendszeres időközönként tart tagjainak összejöveteleket. Sikerrel működik egy számítógépes program alapján például a Pilisi cserekör és a várpalotai Bakony cserekör. Ők nemcsak szigorú elszámolás alapján dolgoznak, hanem pénz nélkül, szívességi alapon segítséget nyújtanak idős embereknek – megjavítják az elromlott háztartási gépüket, vagy például csőtörés esetén azonnal segítenek. Sokan pénz híján telje­sen reménytelen helyzetbe kerülnének, ha nem kapnának segítséget problémáik megoldásában. Léteznek a Humusz-házhoz kapcsolódó cserekörök is, mint például a Suska-kör. Nagyon sikeres Békésben, a Körösök vidékén a KörösKör, ami hasonló elv alapján működik és szintén az interneten szerveződik. Találkozunk olyan esettel is, amikor beindul egy cserekör, a tagok egyre jobban megismerik egymást, megerősödik a közösség, összebarátkoznak, s elindítanak másfajta kezdeményezéseket is. Például a Facebookon szerveződő Kőbányai cserekör tagjai elhatá­rozták, hogy kialakítanak együtt egy közösségi kertet Nógrád megyében. Egyelőre lejárnak művelni ezt a területet, de van, aki már odaköltözött. Pilis, ahol a cserekör szintén igen sikeres, foglalkozik közösségileg támogatott kertészkedéssel, s egyúttal a klímabarát települések sorába is tartozik. A klímabarát települések arra szerveződtek az MTA Szocio­lógiai Intézetének támogatásával, hogy válasszanak olyan témát, amely a klímaváltozás okozta kihívásokkal szemben keres megoldást. Pilisen többek között azt vizsgáltak, hogy különböző katasztrófahelyzetekben milyen megoldást, kiutat lehet találni, hogyan lehet prognosztizálni az emberek viselkedését. A klímabarát települések hálózatától némileg elkülönült és külön honlappal rendelkezik a kisközösségek hálózata. Ők úgy látják, hogy nehézségeket okoz, ha az önkormányzatok bevonásával kell szerveződni klímabarát célokra, mert a testületen belüli pártvillon­gások ezt akadályozzák, ezért kisebb létszámú, független közösségben gondolkodnak, mely személyes kapcsolatokra épül. Filozófiájuk az, hogy van egy természetes határ, ameddig egy közösség növekedhet, e határon túl már új közösséget kell alapítani, mert túl nagy létszám ese­tén a közösség elbürokratizálódik, hierarchikussá válik, ellehetetlenül a közvetlen részvételen alapuló konszenzuskeresés.

Szociális gazdaság – egy sajátos szimbiózis

A piramistól – az államtól, illetve az állam által képviselt hivatalos piactól – való független létfeltételek megteremtése, mint szóltunk már róla, kétirá­nyú folyamatot jelent. Egyrészt egyre növekvő mértékben megfigyelhető egy spontán törekvése az állampolgároknak, hogy szabaduljanak annak a fogyasztói társadalomnak a kényszereitől és kötöttségeitől, melynek megtestesítője, képviselője az állam. Másrészt megfigyelhető a kapita­lista államnak az a törekvése, hogy valami módon szabaduljon azoktól az állampolgároktól, akiknek eltartása – mivel valódi munkalehetőséget nem tud biztosítani számukra – egyre nagyobb gondot jelent.

Szociális földprogram

A szociális földprogramot a Népjóléti Minisztérium vezette be 1992-ben, mint szociálpolitikai eszközt. Kistelepülések kértek termőföld-használa­tot, szaporítóanyagot, munkagépet, egyéb eszközt. A program elsőként Békés (Sarkad, Mezőgyán) és Szabolcs-Szatmár (Tiszabecs, Rozsály) megyében indult el. Ma már azt mondhatjuk, hogy az ország majd min­den részén próbálkoztak vagy próbálkoznak szociális földprogrammal. Az általános cél az volt, hogy a mezőgazdasági termelésre alkalmas környezetben élő, de mezőgazdasági termelésre alkalmas feltételekkel kevéssé, illetőleg nem rendelkező szociálisan hátrányos helyzetű csalá­dok megélhetését segítsék. Kedvezményes szolgáltatásokat, juttatásokat nyújtanak (mint természetbeni szociális szolgáltatást), ami lehetőséget teremt háztáji jellegű mezőgazdasági kistermelésre vagy állattartásra. A szociális földprogram célcsoportjai mindenekelőtt: tartósan munka­nélküliek, alacsony jövedelmű sokgyermekesek, idősek, megváltozott munkaképességűek, romák. Az 1993. évi III. törvény 47. §-a szerint a földprogram a családi gazdálkodás támogatása természetbeni szociális ellátás formájában. A működtető a települési önkormányzat vagy társu­lásai, önkormányzatok által létrehozott szociális közhasznú szervezetek (alapítvány, közalapítvány, közhasznú társaság). A településeken a szociális földprogram a helyi szociális ellátórendszer részévé vált. Az önkormányzat rendeletet alkot a működésről, a kedvezményezettség feltételeiről, a résztvevők kötelezettségeiről, jogairól. A hátrányos helyzetű családok egyénileg kötött szerződésekkel juthatnak hozzá a program által biztosított juttatásokhoz. A minisztérium honlapján található ismertető szerint a program alapelvei a következők: A hátrányos helyzetű családo­kat aktivizálni kell a megélhetésüket kiegészítő munkavégzés lehetővé tételével (elsősorban kézimunka-igényes növénytermesztés, illetve időráfordítást igénylő kisállattartás ösztönzése a cél). Fontos a családok önsegítő képességeinek és munkavégző készségeinek megerősítése a foglalkoztatási esélyek növelése érdekében (a program által biztosított eszközrendszerhez illeszkedő képzést kaphatnak, illetve szükség esetén mentális gondozásban részesülnek). Egyének, családok célzott szociális segítségnyújtását kell megvalósítani, differenciált, a szükségleteknek megfelelő szolgáltatásokat biztosítani. Más-más típusú támogatás kerül előtérbe a helyi program sajátosságaitól függően. A helyi erőforrások, vagyis a munkaerő, termelői tudás, kihasználatlan gazdasági infrastruk­túra, táji sajátosságok optimális kihasználása a cél. A hangsúly a helyi körülményektől függően vagy az önellátásra vagy a piaci értékesítésre helyeződjön. Helyben kell eldönteni, hogy egy vagy több tevékenysé­get folytassanak-e. A programtól a következő eredmények várhatók: a munkaerő piacra való visszajutása vagy önálló megélhetés. Javul a megélhetési biztonság a hátrányos helyzetű rétegek körében. A népes­ségmegtartó erő nő. Helyi erőforrások hasznosulnak. Erősödik a társa­dalmi tolerancia. Az öngondoskodás igénye nő, a rászorultság csökken.

2004-től a földprogramokat megvalósító települések a támogatási források drasztikus csökkenésével szembesültek. Az Unió illetékesei úgy ítélték meg, hogy a földprogram valójában bújtatott mezőgazdasági támogatás, ezért uniós forrásból nem részesedhet. A földprogramok működtetése szempontjából a forráscsökkenés ellenére alapvető jelentő­sége volt annak a 2006. évi FVM-rendeletnek, mely lehetővé tette, hogy a szociális földprogramot megvalósító települések a Nemzeti Földalapból mezőgazdasági művelésre alkalmas területeket igényeljenek. A pályázati kiírásban ez olvasható: Területi korlát: 1 fő részére legfeljebb 1 hektár területnagyságú földrészlet juttatható. A program céljára földet legalább két évre, legfeljebb tizenöt évre lehet vagyonkezelésbe adni. Feltételek: A települési (kerületi) önkormányzat a program céljára kizárólag a saját településén fekvő földrészleteket kaphat. A tulajdonviszonyok tisztázat­lansága, rendezetlensége, a hiányos nyilvántartások miatt azonban ez a földigénylés eléggé nehézkesen működik. A helyzet inkább romlott, mintsem javult ezen a téren.

Szociális szövetkezet

A szociális gazdaság további bővülését jelentette, hogy Magyarországon a szövetkezetekről szóló 2006. évi X. törvény és a szociális szövetkeze­tekről szóló 141/2006. (IV. 29.) Kormányrendelet megteremtette a szo­ciális szövetkezet mint szervezeti forma létjogosultságát, mely a legtöbb helyen szorosan kapcsolódik a földprogramhoz. A jogszabályok viszont itt már arra kötelezik a résztvevőket, hogy pénzforgalmat generáljanak, miközben a tagság nagy részénél a legnagyobb jelentősége továbbra is az önfenntartásnak lenne. Mezőgazdasági tevékenységgel csupán 50 százalékban foglalkozhatnak. A szociális szövetkezeteknél külön problémát jelent az is, hogy a megalakuláshoz kapnak támogatást, a működéshez nem. A jogszabályok viszont megkötik a működés kereteit. Gyakran előfordul ezért, hogy lelkesen megalapítanak egy szociális szö­vetkezetet, de utána az hamarosan működésképtelenné válik Legújabb fejlemény, hogy 2012 márciusában megjelentek a szociális szövetkezetek működését szabályozó törvénynek olyan javasolt módosításai, melyek egy része a Szoszöv elnöksége szerint kedvezőtlen irányba befolyásolná a működés lehetőségeit. Ilyen például az a javaslat, mely kötelezően 500 főből álló, munkaerő kölcsönzésre szakosodott foglalkoztatási szövetsé­get hozna létre, s nem természetes személy is tagja lenne.

Közmunkaprogramok

A gazdasági válság elmélyülésének időszakában a szociális gazda­ságban megjelentek a különböző közmunkaprogramok. A szocialista kormányzat idején az Út a munkához program, a Fidesz kormány idő­szakában pedig a Start program. A Start munkaprogram hét projektből áll, ezeken belül többek között mezőgazdasági munka, belvízelvezetés, földutak rendbetétele, a közúthálózat javítása, illegális hulladéklerakók felszámolása, újak kialakulásának megelőzése a feladat. Egy korábbi kormányzati elképzelés szerint a közmunkával olyasféle szociális föld­programot kívánnak létrehozni, amelynek a szakmai háttere jobban megalapozott. Először is, a kisebb településeken fel kell mérni a lakosság élelmiszerszükségletét, amely alapján meg lehet tervezni az ellátáshoz szükséges mennyiségeket, másrészt azt, hogy milyen gazdálkodási módra van szükség, mennyi állatot kell tartani, milyen növényeket kell termelni, ehhez hogyan lehet földet biztosítani. A tervek szerint olyan gazdálkodási rendszert kellene kialakítani, oktatási programmal, tan­gazdasági programmal is összekapcsolva, amely a jövőbe mutatóan, mezőgazdasági szakmai szempontból, vidékfejlesztési szempontból is elfogadható. Ezért az ökológiai gazdálkodást kellene elsősorban segíte­ni, valamint a saját őshonos állatok tartását támogatni a hagyományos gazdálkodás keretében. Az elképzelés szerint, ha a jövőben egy szociális szövetkezet alakul ebből a foglalkoztatásból, akkor már ezt a modellt használják, ne pedig az „iparszerű, tömegtelepeken folyó állattartást végezzék”, ami energetikailag, környezeti szempontból is követhetetlen. A cél a minőségi, ökológiai mezőgazdaság illetve a helyi gazdaság és társadalom erősítése – húzta alá az azóta már lemondásra kényszerült államtitkár.

Ha belepillantunk a szociális gazdaság működésével kapcsolatos hatástanulmányokba, híradásokba, akkor azt látjuk, hogy a szociális földprogram kimondottan a kistelepülések és aprófalvak programja (a te­lepülések háromötödén), és mindenekelőtt a települési önkormányzatok látnak benne fantáziát; s végül úgy alakulnak a dolgok, hogy alanyi jogon mindenki részt vesz benne. Szociális földprogram, szociális szövetkezet, közmunkaprogram és önkormányzat sajátos szimbiózisban élnek. Az intézményes és jogi keretek ugyanis eléggé kuszák, kiszámíthatatlanok országos és térségi szinten egyaránt, egy új politikai garnitúra megjele­nésével mindig változnak a feltételek. Ugyanakkor ez a szimbiózis – ha a településen hagyományai vannak az együttműködésnek és az önkor­mányzat vezetése elkötelezetten az ott élők érdekében dolgozik – kedve­ző lehetőséget teremt a helyi társadalom megerősödésére. A hátrányos helyzetűeket, szegényeket integrálja, védi és segíti a közösség, mely zárt rendszerként működik. Ez a szimbiózis védőburkot jelent a piacgazdaság kiszámíthatatlansága ellen, lehetővé teszi a szimbiózisban együtt élők önellátását. Ha egy-egy földprogram túl is lép az önellátás kategóriáján, a piac szereplőivel általában a termelőket integráló szervezet (legyen az települési önkormányzat vagy egy közalapítvány) lép üzleti kapcsolatba. Az önellátó szimbiózisban élő szocióknak természetesen időről-időre meg kell küzdeniük azokkal az állami elvárásokkal, melyek állandóan pénzforgalom generálására ösztönöznék őket. Az élelmiszer-önellátás eleve bűnös, gyanús dolog az állam szemében (mi lesz az adókkal, járulékokkal?), de vannak másfajta példák is. A szociók számára, akik szemléletükben a piacgazdaság körülményei között sem távolodtak el túlságosan a használati értéktől, teljesen megmagyarázhatatlan például, hogy miért értéktelen tevékenység az, ha saját idős, beteg hozzátarto­zójukat ápolják. Idegen tőlük az a piaci logika (amit az állam képvisel), miszerint nekik a szomszéd hozzátartozóját kellene pénzért ápolni, miközben a szomszéd az ő hozzátartozójukat ápolná pénzért. Ha nem az állam, hanem a helybeliek szempontjából indulunk ki, ott a legjobb a helyzet, ott a legerősebb a közösségi kohézió, ott tudják teljesen meg­szüntetni a nyomort, ahol a védőburkot a legjobban sikerül megőrizni. Persze ehhez föld is kell, ahol közösségi gazdálkodást lehet folytatni. Az egyik legpozitívabb példa Rozsály. Amikor 1992-ben felbomlott a Rákóczi Mgtsz, a képviselőtestület úgy döntött, nem minden földet ad magánkéz­be. Nyolcvanöt hektár föld önkormányzati tulajdonban maradt. Egy évvel később az önkormányzat létrehozta a Rozsály Községért Jóléti Szolgálat Helyi Alapítványt, amely az önkormányzati föld egy részének bérlője. „Az önellátás Rozsályon úgy indult, hogy először felmértük a szükségletet, mennyit kell termelnünk az önkormányzati földeken, mennyi zöldségre, húsra van szüksége a konyhánknak” – mondja Sztolyka Zoltán, aki 2006 őszétől polgármester Rozsályon. „Mindent, ami kell, megtermeljük magunknak. A földműveléshez szükséges eszközpark megvan […] Van saját földünk, traktorunk, traktorosunk, sertésünk. A sertés trágyát ad, ami a földbe kerülve visszaadja a talaj erejét. A sertésből ebéd készül, amit a gyerekeink esznek meg. A felesleget megeszik a sertések, ami­ket a saját vágóhidunkon vágunk le. Minden mindennel összefügg, és az egésznek az alapja a saját föld. Ha valami hiányzik a láncból, akkor külsőst kell igénybe venni. Minél több külsőst veszünk igénybe, annál kiszolgáltatottabbak leszünk” – foglalja össze a rozsályi önfenntartás lényegét a polgármester. „A gázt a kilencvenes évek végén mindenhová bekötötték, de a lelkesedés gyorsan alábbhagyott, mert rájöttünk, hogy a gáz jóval drágább, mint a tűzifával való fűtés. A cigánysoron nincs is olyan, aki gázzal fűtene” – mondja Sztolyka. Hogy függetlenedjenek a közművektől, az önkormányzat intézményeiben is hamarosan áttérnek a helyi tüzelésre. Elsőként az általános iskolában, ahová már be is szerelték a venyigekazánokat. Van szociális bolt, amivel mindenki jól jár. A termelő is, mert egy kis jövedelemforráshoz jut, a vásárló is, mert olcsóbban kapja meg a terményeket, és az a hat közmunkás is, akik korábban a kereskedelemben dolgoztak, de munkanélkülivé váltak. A szociális gazdaság nagyon jól működik még például Túristvándiban, Panyolán. Vannak sikeres alapítványi kezdeményezések is, például a Máltai Szeretetszolgálat Befogadó Falu programja Tarnabodon. Hajléktalanokat fedélhez juttatnak nem kifogástalan állapotú, de még lakható házakban, s lehetővé teszik számukra anyagok, eszközök biztosításával, szaktanács­adással, hogy kertjükben részleges önellátásra tudjanak berendezkedni. Összességében elmondhatjuk, hogy a szociális gazdaság ott működik a legjobban, ahol az önkormányzat nem pusztán gazdasági kérdésnek tekinti a szegénységben élő rétegek ügyét. Ahol több más területen is erős a közösség kohéziója, egymást erősíti a többféle kapcsolódás. Ha megnézzük ezeknek a településeknek a honlapját, az állandóan frissül, mindig történik valami a faluban, és többen vannak, akik szívesen írnak erről, szívesen készítenek fotókat, videókat az eseményekről. Gazdag programok vannak, gazdálkodási tanfolyamoktól kezdve közösségi ren­dezvényekig, kézműves foglalkozásokig, amatőr színjátszókig, utcaszín­házi előadásokig. Hogy a kultúrának, a művészetnek milyen hatalmas kohéziós ereje lehet egy település életében, arra jó példát szolgáltat a Freskófalu Szociális Szövetkezet. Bódvalenke egy túlnyomórészt romák lakta, reménytelenségbe süllyedt település volt. A szennyező ipari tevé­kenység annyira tönkretette az ott élők környezetét, hogy hosszú idő kell még ahhoz, hogy ismét mezőgazdasággal foglalkozhassanak. Az oda­költöző művészek a helybeliekkel együtt a házak falára hatalmas, színes freskókat festettek, ez beindított egyfajta falusi turizmust, ami bevételhez juttatta a helyieket és enyhítette a problémákat. Mátraverebélyen, ahol szintén romák laknak többségben, sikerrel működik a keramikus szoci­ális szövetkezet. A művészeti tevékenység – a kézművesség, a zene, a tánc, a színház – tipikusan olyan terület ahol nagyon közel tudnak kerülni egymáshoz ökók és szociók. Először a gyermekek válnak erre fogékonnyá, utána a felnőttek is fokozatosan bekapcsolódnak. Megemlíthetünk példaképp egy olyan formálódó szerveződést is, mint a pécsi Üres tér – színész, képzőművész fiatalok kezdeményezése, akik performanszokat tartanak romák által lakott negyedekben. Mint látjuk, a szociális gazda­ság tehát segítséget nyújt az önellátás feltételeinek megteremtésére és fenntartására. Ez a fejlesztés ellentmondásos fogalmával írható le, nem teljesen alulról szerveződő dolog – de ahol jó önkormányzati vagy alapítványi vezetők foglalkoznak vele, ott a közösség már nem egysze­rűen végrehajtó, hanem elindul azon az úton, hogy fenntartható módon megszervezze magát, szükség esetén a hivatalosan megfogalmazott állami elvárások ellenében is.

Látunk egy fotót. Vidéki táj. Laikus szemlélő számára műveletlen föld­nek tűnik. Ha egy olyan cikket illusztrál, melyben munkanélküli falusiak­ról van szó, akkor a fotó azt a címet kapja: „Reménytelenség”. Ha egy ökofalu életét bemutató cikket illusztrál ugyanaz a fénykép, akkor a címe: „Harmóniában a természettel”. Mit látunk bele a tájba, észrevesszük-e a lehetőségeket, ez a fontos. A krízis mindig új lehetőséget is jelent. A fotó attól kap értelmet, hogy milyen életforma összefüggésébe helyezzük azt, ami a szemünk előtt van.

Szövetkezet – de milyen?

Szövetkezésre szükség van, de nem olyan szövetkezésre, mint amilye­nek a ma létező szövetkezetek. Ezek valamiféle részvénytársaságok, s a jogszabályok által szigorú keretbe foglalt mai formájukban nem alkalma­sak arra, hogy a közösségi társadalom felé jelentsenek átmenetet. Arra ugyanis nincs lehetőség, hogy a szövetkezet tagjai saját autonómiájukat megerősítsék, saját önellátásukról tudjanak gondoskodni. Az EU-n belül a tendencia az, hogy szövetkezet címen szakosodással, nagyfokú koncent­rációval gazdasági társaságok alakulnak, melyek teljesen beilleszkednek a globális piacgazdaságba. Nem olyan típusú együttműködésről van szó tehát, amelyben a társuló, szövetkező egyének a polgáritól eltérő kapcsolatokat hozhatnának létre.

Az ökók próbálkozásai: élőfalvak, ökofalvak

A kényszerből falun élő szegény szocióktól eltérően az ökók tudatosan kívánnak a természettel harmonizáló életet élni. Ezért egy minimum né­hány családból álló közösség, minél kedvezőbb, minél érintetlenebb ter­mészeti környezetben alapít egy új falut, felújítja egy régi falu házait, vagy elfoglalja egy még működő település egy részét. Ennek a mozgalomnak kiterjedt nemzetközi beágyazottsága van. A ma világszerte mindenfelé megtalálható ökofalvak többsége egy nagy nemzetközi hálózat, a Global Ecovillage Network (GEN) tagja. A hálózat konzultatív státusszal rendel­kezik az ENSZ-ben. Magyarországon a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosának volt egy projektje – A Fenntarthatóság előőrsei -, amely az ökofalu kezdeményezések tanulmányozását és támogatását tűzte ki cé­lul. „Projektünk célja, hogy keresse a »fenntarthatóságra törekvő mutációkat«, segítsen ezek megmaradásában és fejlődésében. Amíg egy fenn­tarthatatlan globális rendszer keretei között működnek, természetesen nem tudnak teljes mértékben fenntarthatók lenni. Azonban megvan az elkötelezettségük és az esélyük, hogy fenntarthatóvá váljanak. A célunk, hogy e mintaközösségek megmaradjanak, megerősödjenek, és például szolgáljanak.” (Azóta kiderült, hogy a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosának intézménye sem bizonyult fenntarthatónak. Vagyis nem bi­zonyult hosszú életűnek ez esetben sem az a törekvés, hogy a politika eszközeivel, intézményeivel felülről segítsék a kedvező változásokat.) Az ökofalu kezdeményezésekkel kapcsolatban áll több egyetem, főiskola is, mint például a Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kara, a gödöllői Szent István Egyetem vagy a Pécsi Egyetem néprajzosai, kulturális antropoló­gusai. Az ökofalu­-mozgalomnak szerteágazó gyökerei vannak, többféle törekvést egyesít. 1. Szerzetesi és világi spirituális közösségek, amelyek számára az önerőre támaszkodás, a decentralizáció, a hatalmi központtól való leválás, függetlenedés a fontos. 2. Ide tartoznak olyan civil kezde­ményezések is, mint a hippi, környezetvédő, ökofeminista, békeaktivista mozgalmak. 3. Alternatív oktatási mozgalom, amely elutasítja az állami oktatást és a specializált tudás helyett holisztikus gondolkodásra helyezi a hangsúlyt. 4. A Gandhi, Fritz, Schumacher nevéhez fűződő köztes technológia fejlesztése. A mozgalom hivatalos kezdetének az 1995-ben, a skóciai Finhornban megrendezett „Ökofalvak és fenntartható közössé­gek” konferenciát tekintik. Itt kimondják: az emberiség már rendelkezik azzal a tudással és azokkal az eszközökkel, amelyekkel a társadalmi és ökológiai problémák orvosolhatók. Példákra van szükség, amelyek meg­mutatják, hogy ez hogyan lehetséges. Ne csak beszéljünk róla, valósítsuk meg. Az emberek építsék fel saját házaikat, alakítsák ki saját közössé­geiket és hagyjanak fel a világ más területeinek kizsákmányolásával. A közösségeknek tudniuk kell egymásról, interneten kapcsolatban kell állniuk, ezért van szükség a GEN hálózatra. A három regionális hálózat ekkor már a Föld egész területét lefedi. A GEN tagjai Magyarországról: a Galgafarm, a Gaia Alapítvány, a Gyürűfű Egyesület, a Máriahalom Biofalu, a somogyvámosi Krisna-Völgyi Indiai Kulturális Központ és Biofarm, az orosházi Magyarországi Nemzeti Hálózat. A GEN hálózaton kívül is vannak még ökofalvak, melyeket számon tart az Ökoszolgálat Alapítvány: Visnyeszéplaki Faluvédő és Közművelődési Egyesület, Or­mánság Alapítvány (Drávafok), Káli Medence Környezetvédelmi Társa­ság (Salföld), Bokorliget Alapítvány (Szentantalfa), Természetes Életmód Alapítvány (Agostyán), Gömörszőlősi Oktató Központ – Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért, Hantos Kastély Ökológiai Alapítvány és Mezőföld Népfőiskola Társaság (Hantos-Kishantos), Robinson Ökofalu

(Délegyháza), Sokoró Ökológiai Park Alapítvány (Győrújbarát), Ökorégió Alapítvány a Fenntartható Fejlődésért (Dötk).

Nehéz pontos adatokat mondani, mert ez egy állandóan mozgásban levő, fejlődő, változó dolog. Sokfelé szerveződnek új közösségek – mos­tanában például többször lehetett olvasni-hallani a pázmándi mesefa­lu-kezdeményről, vagy a héregi szerveződésről. Sokféle szempontból lehet csoportosítani az ökofalvakat, de ki lehet emelni a legjellemzőbb jegyeket:

• természetes, helyi, házilag előállítható anyagok használata az épít­kezéshez (pl. vályog, fa);
• törekvés az élelmiszer-önellátásra, alapvetően vegyszermentesen;
• „olyan mezőgazdálkodás, amely mind gazdasági, mind ökológiai, mind pedig szociális szempontból egyaránt hosszú távon fenntartható”;
• megújuló energiák használata (vízmelegítésre napkollektor, fűtésre kemencében, kazánban fa vagy más biomassza elégetése, áram szél­energiával stb.);
• alternatív szennyvíztisztítás (általában ún. nádgyökérzónás tisztítás, vagyis egy kis nádas-tó használata ilyen célra);
• a közösségi élet, a hagyományok megtartásának fontossága;
• rendezvények, táborok, népfőiskolai kurzusok szervezése. Állandóan vannak tanfolyamok, előadások, amelyek a gazdálkodás, az életvezetés, a közösségszervezés gyakorlati problémáiról szólnak.

Nagyon fontos az ökofalvak és ökokezdeményezések internetes jelen­léte. Magyarországon még tapasztalhatók hiányosságok ezen a téren; van, ahol le kell győzni az idegenkedést, de már sokat javult a helyzet. Vannak magyar nyelvű ökofalu­-szervezéssel foglalkozó honlapok, amelyek segítik az összes gyakorlati lépést, a földterület kiválasztásától kezdve a közösségi döntéshozatal fórumainak létrehozásáig. Sok anyag található az interneten, mely segíti a kertészeti tapasztalattal kevésbé vagy egyáltalán nem rendelkező embereket is, hogy a legkiválóbb mi­nőségű zöldségeket, gabonaféléket és gyümölcsöket állítsák elő mini­mális földterületen, elenyésző munkával. Megismertetnek a bio­-ökológiai alapelvek alkalmazásával mind a talajművelésnél, mind a termesztendő növények kiválasztásánál. Az ökofaluban a legáltalánosabb cél olyan kisgazdaság kialakítása, ahol a család a maga számára termeli meg az étkezéshez szükséges növényeket, illetve ha a család nem vegetáriánus, akkor a saját szükségletére tart tyúkokat, kecskét, tehenet vagy disznót. A gazdasághoz gyümölcsfák is tartoznak. Vannak olyan falvak, ahol szinte kizárólag csak önellátásra termelnek (Gyűrűfű, Visnyeszéplak). Van, ahol az önellátáson kívül a környéket is ellátja zöldséggel a biogazdaság (Galgafarm). Az önellátó gazdálkodásnak az a lényege, hogy az alap­vető élelmezéshez szükséges javakat mindenütt helyben állítjuk elő, és kereskedelmi forgalomba csak a saját szükségleten felüli rész kerül. Az árutermelő gazdálkodással ellentétben itt a gazdasági kiszolgáltatottsá­gért leginkább felelőssé tehető értékesítési kényszer nem jelentkezik. A hagyományos önellátó gazdálkodásban ugyanis a rendszer természetes velejárója, hogy minden évjáratban képződik valamiből viszonylag nagy mennyiségű eladhatatlan termény, amire rugalmasan alkalmazkodó helyi gyümölcsfeldolgozás épül, illetve a feldolgozás számára is értéktelen rész helyben takarmányként hasznosul. A technika alkalmazásánál nagyon fontos az a gyakorlat, amit a „köztes technika” jelent. Tehát nem olyan technikára vágynak, ami feleslegessé teszi az emberi kéz és értelem munkáját, hanem olyanra, amely segít abban, hogy ez a munka valóban hatékony legyen. (Nem a gépet kiszolgáló ember, hanem az embert kiszolgáló gép.)

Ökofalvak, ökoeszmeiség és ökológiai gazdálkodás

A valóságtól elvonatkoztatott, beszűkült gazdaságelméletek hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a mezőgazdaságnak önmagán túlmutató jelen­tősége van, elsősorban azért, mivel primer szükségleteink kielégítésére nélkülözhetetlen. Ha az ipari termelés leáll, attól még az élet folytatódhat, de mezőgazdasági termelés nélkül nem. Ha egy súlyos válság folyamán minden összeomlani látszik, akkor logikailag elkerülhetetlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy sok mindent nyugodtan veszni hagyha­tunk – nem kell energiát pazarolnunk a megmentésére -, de a mezőgaz­dasági termelést nem. A mezőgazdaság ökológiai szempontból is többet jelent önmagánál: a növényi fotoszintézis révén oxigéntermelő, tehát a zöld fotoszintézisen alapuló környezetfenntartás csak a mezőgazdaság révén képzelhető el. Persze nem mindegy az, hogy milyen mezőgazda­ság ez, mert az iparszerű mezőgazdasági rendszerek nem begyógyítják, hanem kiterjesztik a Föld sebeit. A teljes következetességgel végigvitt ökológiai mezőgazdálkodás viszont nem kevesebbre képes, mint hogy egyre nagyobb területen helyreállítsa az ökoszisztéma épségét, miköz­ben fajtaválasztékával a gazdálkodók önellátását is biztosítani tudja. Az ökológiai gazdálkodás tehát az ökoszisztéma egészének fenntartható­ságát kívánja megőrizni, miközben az ökoszisztéma helyi adottságait veszi alapul. Helyi éghajlat, talajviszonyok, növény- és állatvilág valamint a gazdálkodó ember egy egységes rendszerbe tartoznak. Az ökológiai gazdálkodás ilyen értelemben alulról szerveződik. A termelésnek a helyi adottságokból kiindulva kell kielégíteni a helyi szükségleteket, úgy, hogy az embernek a természettel folytatott anyagcseréjében a természet ne károsodjon, a biodiverzitás fennmaradjon. (A biodiverzitás megőrzése fontos a természetes növényvédelem megvalósítása szempontjából). Amit az ember kivont magának a természetből, azt helyben vissza kell pótolnia természetes anyagokkal, vegyszerek használata nélkül (kom­posztálás, szerves trágyázás, vetésforgók). Öntözéses művelést nem alkalmaznak, ezt inkább károsnak tekintik, ehelyett a talaj szerkezeté­nek, természetes vízháztartásának helyreállítására igyekeznek gondot fordítani. A talajban található mikroorganizmusok védelmében a durva mechanikai beavatkozásoktól is meg kell kímélni a talaj szerkezetét. Nem alkalmazhatók ezért az iparszerű mezőgazdaság nagy teljesítményű gépei – általában a kézi munka hangsúlyos a gépi munkával szemben. Ha használnak egyáltalán gépeket, akkor ez a helyi feltételekhez igazított kreatív „köztes technika”. Van viszont egy olyan high tech, amit nagyon jól tud alkalmazni az ökológiai mezőgazdálkodás, ez a térinformatika. Nálunk a hantosi mintagazdaság volt az első, melyet úgy alakítottak ki, hogy előtte a műholdas rendszer segítségével pontosan felmérték a területet, részletesen elemezték a talajviszonyokat. A következetesen végigvitt ökológiai gazdálkodás határozott elképzelést alakított ki a birtok­méretekről. A biodiverzitás fenntartása érdekében nem monokultúrákat telepítő nagybirtokok kellenek, hanem olyan méretű kisebb gazdaságok, melyek a termelők számára még áttekinthetők, kezelhetők, s amelyeken különböző növénytársulások vannak. Az állattartás is pontosan illeszkedik ebbe a rendszerbe, az állatok létszáma a terület eltartó képességétől függ. Kerülik a tápokat, saját termelésű takarmányt, abrakot állítanak elő, a legelést biztosítják.

Ökológiai gazdálkodás vagy árutermelés?

Az ökológiai gazdálkodás alapelveivel ismerkedve a racionálisan gon­dolkodó olvasónak különös heuréka élménye van, amikor olyat olvas például, hogy a talaj hosszú távú termelékenységét kell fönntartani egy zárt rendszerben, ezért nem szabad arra törekedni, hogy a termőföldet kizsarolva mind nagyobb és nagyobb termésátlagokat érjünk el. Vagyis nem vezérelhet bennünket a profitszerzés elve. Az ökológiai gazdálkodás alapelve szerint annyit kell termelni, amennyivel a helyi szükségletek kielégíthetők, némi tartalékot képezve, vagyis az ökológiai gazdálkodás­hoz az önellátás illik. A helyi szükségletek kielégítése után keletkezett szerves hulladékot pedig vissza kell juttatni a talajba, már csak ezért sem tanácsos áru formájában elszállítani a terményeket, mert akkor sérül a körforgás elve, nincs már egyensúlyban az input és az output. Vagyis nincs export. Legfeljebb annyi engedményt lehet tenni, hogy a saját szükségletek kielégítése után fennmaradt feleslegből a közvetlen környe­zetet, nagyváros esetén 40-50 km-es környezetet látják el terményekkel. (Ebben az esetben különböző természetes eljárásokkal több anyagot kell visszajuttatni a talajba.) A következetes ökológiai mezőgazdálkodás elve ellentétes a profit elvével. Ha az ökológiai mezőgazdálkodás követke­zetes megvalósulásáért harcolunk, akkor több értelmes célért küzdünk egyidejűleg: 1. Ennek a gazdálkodási módnak nagy a munkaerő-igénye, így ezáltal sok ember értelmes, komplex munkát végezve fenn tudja tartani a saját élelmiszerbiztonságát, közvetítők nélkül. 2. A közösen végzett értelmes munka, mely mindenkitől egyaránt követel szellemi és fizikai erőfeszítéseket, erősít minden más közösségi kapcsolódást is. 3. Minél nagyobb területre terjed ki a következetes ökológiai mezőgazdál­kodás, annál többet teszünk strukturális szinten a környezetvédelemért (egyidejűleg történik a talajszerkezet javítása, mikroklíma helyreállítása, biodiverzitás fenntartása stb.). 4. Mivel ez a gazdálkodási mód ellentétes a profit elvével, ha ezt következetesen képviseljük, egyúttal biztosak lehetünk abban is, hogy következetes antikapitalisták vagyunk. A fen­tiekből logikusan következik, hogy a kapitalista állam, a kapitalista EU és valamennyi kapitalista nemzetközi gazdasági szervezet – miközben szavakban szüntelenül hangsúlyozza az ökológiai szemlélet fontosságát – gyakorlati tevékenységével mindent megtesz az ökológiai mezőgazdál­kodás visszaszorítására. A statisztikákat nézve azt látjuk, hogy mikor az ökológia szellemi divattá vált, akkor egy ideig nőttek az EU legnagyobb GDP-vel rendelkező országaiban az ökológiai művelésbe vont területek, azután ez a folyamat megállt és ma már a csökkenés jellemző. Az EU egész agrártámogatási rendszere (területalapú támogatás) deklaráció­jában nem, de hatásában olyan, hogy nem az ökológiai gazdálkodást támogatja, hanem az iparszerű művelést folytató nagybirtokot, ahol a termékek könnyen egységesíthetők. Az ökológiai rendszerszemlélet elvszerű végigvitelében a termelők sem következetesek. Az ökológiai elvnek már eleve ellentmond, hogy a Biokultúra Egyesület által minősí­tett, címkézett termékek 90%-a exportra megy. Ez annyit jelent, hogy az embereket kikapcsolják az ökoszisztémából, a termékek pedig utaznak, szennyezve a környezetet, eközben pedig sérül a „helyi termék” elve, a helyi szükségletre, önellátásra termelés elve, s bár szigorú előírásokat tartanak be, mégis egyre iparszerűbb kereteket ölt ez a termelés, az ideálisnál nagyobb méretű birtokon.

Az ökológiai gazdálkodás, az ökók és a szociók

Lantos Tamás, a drávafoki Ormánság Alapítvány munkatársa egy „öko”, aki már régóta szerves összefüggésben gondolkodik ökológiai gazdálko­dásról, ökókról és szociókról. Az alapítványi honlapon található írásából idézzük: „Magyarországon vidékfejlesztésen általában azt értik, hogy jövedelemhez kell juttatni a helyi lakosságot. Esetleg hozzáteszik, hogy vigyázzunk a védett növényekre is. Én azonban úgy gondolom, hogy az adott táj működőképes szerkezetét kell biztosítani. Ha ugyanis bizonyos szerkezeti elemek hiányoznak, akkor azok pótlása csak külső tőke be­vonásával történhet. Ezzel azonban szép lassan – és általában észre­vétlenül – az egész táj külső vezérlés alá kerül. Márpedig a fejlesztésnek nem előnye, hanem kudarca a soha véget nem érő külső beavatkozás. Ennek csak addig kell tartania, amíg az adott rendszer képessé válik a megfelelő működésre. A fejleszteni kívánt rendszert ugyanúgy hagyni kell leválni a fejlesztőkről, mint a fölnövő gyereket a szüleiről. Ma az a felfogás uralkodik, hogy nyitott tájakat kell létrehozni. Mi pontosan az ellenkezőjét mondjuk. Egy ökológiai rendszer is csak akkor képes stabi­lan működni, ha önszabályozó alrendszerek hálózatából tevődik össze. Ez a tájra is vonatkozik: egy táj kisebb egységekből rakódjon össze, és önálló egységként legyen része egy nagyobb tájnak, ahogy például az Ormánság a Dél-Dunántúlnak. Ha önszabályozó egységekből áll a kis­térség, akkor az egységek alkalmassá válnak arra, hogy saját érdekeiket képviselő, független »individuumok« legyenek.”

Ha a szociók szempontjából vizsgáljuk az ökológiai gazdálkodást, az a legfontosabb, hogy az önellátásban élelmiszer-biztonságot nyújt. A nyomorgóknak legelső helyen nem jövedelemre, hanem élelmiszer­biztonságra van szükségük. A jövedelemből ez az esetek többségében nem teremthető meg. Amartya Sen beszélt arról egyszer, hogy voltak (talán vannak is) társadalmak, amelyekben „volt szegénység, de nem volt nyomor”. A szegénység azt jelenti, hogy valaki nélkülözi a felesleges dolgokat, a nyomor pedig azt, hogy ami a létszükségletéhez kell, azt nélkülözi. Hatalmas különbséget jelent egy társadalomban, hogy valaki nélkülözi ugyan a fölösleges dolgokat, de a társadalom úgy szervezi meg magát, hogy minden tagja képes legyen legalább a túlélésre, ha rossz körülmények között is. Nálunk most a szegénység megszüntetése illuzórikus célkitűzés. Az éhezés, a nyomor megszüntetése azonban le­hetséges, s éppen azáltal, ha a helyi közösségek, helyi ökók hozzásegítik a nyomorgókat, hogy kertjeikben vagy közösségi földterületen termeljék meg maguknak az önellátásukhoz szükséges zöldséget, gyümölcsöt, tart­sanak állatokat. Az ökológiai gazdálkodás a legalkalmasabb arra, hogy kis területen, kevés eszközzel, anyaggal létrehozzanak egy önfenntartó gazdaságot. Nem kellenek hozzá drága vegyszerek, műtrágyák, tápok, gépek, hanem figyelmes munka kell és tudás. Ilyen tudás alapjaiban valamikor létezett a parasztgazdaságokban, de az iparszerűvé tett me­zőgazdálkodás időszakában ez a tudás elenyészett; most sok mindent újra kell tanulni. (A háztáji is ennek az iparszerű mezőgazdaságnak a tartozéka volt annak idején – ennek a hagyománya nem folytatható egy az egyben.) Nagyon fontos szerepe van ezért az ökofalvakban kialakított gazdaságoknak, amelyek mintát jelenthetnek mások számára. A kertek műveléséhez csak úgy lehet visszatérni, ha ezt a gyakorlatban tanuljuk meg. Példákra, mintákra, jó gyakorlatok megismerésére van szüksége annak, aki ökológiai gazdálkodást akar folytatni.

Javaslatok az egyik honlapról

Magyarország közel 3.200 települése közül több száz küzd az elöregedés és elnéptelenedés problémájával. Sok ilyen településen vannak lakatlan házak, megműveletlen földterületek. Fel kell mérni ezen települések lehetőségeit, hogy milyen alternatívát tudnak biztosítani a letelepedés elősegítéséhez. Sok olyan település létezik, ahol tartós letelepedésért cserébe ingyenes, vagy kedvezményes bérlési lehetőség adódna. Esetleg idősek gondozásáért cserébe lakhatást lehetne biztosítani. Ahol alapvető élelmiszerek megtermelésére van alkalmas terület, ami meg­művelhető…. Ez már egyfajta kiindulópont lehetne a váltani szándékozó egyéneknek, családoknak és közösségeknek.

Hogy látjuk a jövőnket mi, városlakók? Mit tegyen egy állás nélkül, kapcsolatok nélkül maradt kulturális antropológus, filmesztéta, tanár, rendezvényszervező vagy porszívóügynök, ha a számlák összecsap­nak a feje fölött? Hogyan jut élelemhez? Mihez kezd egy fillér nélkül? Milyen reális alternatívára készüljön föl, ha ma még talán nincs ebben a helyzetben, de az egzisztenciavesztése várhatóan bekövetkezik? Ho­gyan történjen ez a fölkészülés? A természeti tájban, amit a korábban hivatkozott fotón látunk, ott vannak az elemei többféle lehetséges jövendő világnak. Annak megfelelően, hogy melyik jövő felé igyekszünk, lehet a kép címe Reménytelenség vagy Harmónia. Azt nem tehetjük meg, nem áll módunkban, hogy egyes elemeket kidobjunk a képből, mintha nem is léteztek volna, másokat meg kiemelünk, mint egyedül létezőket. Azt viszont megtehetjük, hogy egymással kapcsolatba hozva ezeket az elemeket, erősítjük, gyengítjük vagy módosítjuk a jelentésüket. Aki a piramisnak a természettel közvetlenül érintkező alsó szintjén van, vagy odament, csak az tudja megszüntetni a természet fragmentáltságát, csak az tudja visszaállítani a természetes kapcsolódásokat. Csak itt, ezen a szinten, a piramistól leválva képesek szerveződni egy közösségi társada­lom alapsejtjei, ahol mindenki számára lehetővé válik az erőforrásokhoz való termelő hozzáférés, ahol termelő és fogyasztó kettőssége meg­szűnik. Kialakulhat az a természetes állapot, ahol a mezőgazdaságnak az a legfőbb rendeltetése, hogy a helyi közösség minden tagját lássa el élelemmel. Spehr azt is írja az „Ökocsapdá”-ban, hogy „az alapvető élelmiszerek előállítására való képességet tudatosan helyre kell állítani az iparosodott északi országokban is. A gyarmati rendszer következ­ményei Északon is éreztetik hatásukat: a Harmadik Világ országaiból származó élelmiszer-behozatal, illetve a saját mezőgazdaság rendkívüli kemizációja és gépesítettsége nélkül a lakosság megélhetése rögtön veszélybe kerülne.” Ez a tendencia azóta egyre jobban láthatóvá válik, egyre erősödik. Örvénylik a Glóbusz körül az élelmiszer export-import, de élelmiszer-biztonság nincs, a legfejlettebb országokban sem. Egyre többen jövünk rá, hogy élelmiszer-biztonságunk hiánya miatt szociók vagyunk, s ezért ideje lenne ökóként viselkednünk. Ideje volna újra ér­telmes egésszé összerakni a részekre bontott természet önmagukban használhatatlan darabjait.

Aki értelmes cselekvésre vágyik, az ne a piramis tetejére törekedjen, hanem a legalsó szintre, mert csak ott van lehetőség áttételek nélkül kapcsolatba kerülni a természettel. Mikor a legalsó szinten helyreállt már az ember és természet anyagcseréjének egysége, ezután érdemes csak fölfelé indulni és elfoglalni új tereket és összefüggéseket. Olyan ütemben és olyan arányban, ahogy az önállósuló legalsó szinten a folyamat kiteljesedik. Érzelmileg szabadulni vágyunk a fennállóból és elvileg, elméletileg, logikailag el tudjuk képzelni a szabadulás útjait. De hogyan valósítsuk meg ezt a gyakorlatban? Törekedjünk feljutni a politikai hatalom piramisának csúcsára és onnan kényszerítsük ki keményen a társadalom tagjaiból az alulról szerveződést: „ökók és szociók egyesülje­tek, foglaljatok magatoknak földeket, hagyjátok el városaitokat és térjetek vissza falura, kertjeitek ökológiai műveléséhez”? A történelmi példák rendre azt igazolják, hogy a felülről irányított kisebb közösségek ezáltal csak még jobban széthasadnak a közösségi termelés szempontjából használhatatlan öko és szocio részekre. Ne feledjük, a piramis csúcsán levőknek létérdekük a széttagoltság fenntartása, hogy biztosítva legyen ellátásuk a természet javaival.

Egy Madridban készült videón az Occupy mozgalom résztvevői azt skandálják elkeseredetten, hogy „senki nem képvisel minket”. Teljesen igazuk van, mivel a piramis épületének felsőbb szintjein szorgoskodók va­lóban nem a 99 százalékot képviselik. Nem azért, mert eleve gonoszak, romlottak, korruptak, hanem azért, mert a piramis felépítése és keringési rendszere ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. Milyen kényelmes dolog pedig, mennyire megszoktuk már, hogy rábízzuk magunkat valamilyen képviseletre, s utána azt hibáztathatjuk valamennyi bajunkért. Az Occupy mozgalomnak azonban a világ több pontján, New Yorktól Tel-Avivig, Athéntól Isztambulig többször volt már olyan ihletett pillanata, amikor a demonstrálók a madridiakhoz hasonlóan egyszer csak felismerték, hogy ott állnak az elfoglalt téren teljesen szabadon, a piramis a távolban kicsinek látszik, fejük fölött nincs más, csak a végtelen égbolt, és való­ban nem képviseli őket senki. Ezután mindig magukat kell képviselniük, bármilyen fárasztó is legyen az. A fáradság jutalma az lenne, hogy végre saját szükségleteik kielégítésére vehetnék birtokba a természetet, és nem kell többé a piramist éltető keringésrendszert táplálniuk. Fájdalmas fejlemény, ha a felismerés ihletett pillanatai a semmibe vesznek. „A leg­nagyobb szükségünk a türelemre van. Az egyetlen dolog, amitől félek, hogy valamikor majd hazamegyünk, utána pedig majd egyszer egy év­ben találkozunk, sört iszunk és nosztalgiázva emlékezünk, hogy milyen kellemes időt töltöttünk itt együtt. Ígérjük meg magunknak, hogy nem ez fog történni” – mondta Slavoj Žižek az Occupy Wall Street kapcsán. Mindnyájunk vesztesége az, ha valahol „az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti”.

1972 decemberében Bázelban kétnapos összejövetelt rendeztek 10 európai ország fiataljai, hogy létrehozzák „egy szolidáris Európa kísérleti övezeteit; békés és demokratikus közösségeket […], amelyek önfenntartók a mezőgazdaságnak, a kézművességnek és a szövetkezeti iparnak köszönhetően". A cikk, amely Beatriz Graf 2006-ban megjelent könyvén, valamint egy 2012 nyarán Heike Schiebeckkel készített interjún alapszik, betekintést kíván adni a Longo mai szövetkezetek gazdag történetébe.

„Ha mindenki annyit ad, amennyit tud, mindenkinek jut elég.”

Peliti, görög vetőmag-szervezet

A kezdetek

„20 év teljes elégedettségben […] a háború után: újjáépítés, konjunktúra, rágógumi, tömegtermelés, munka mindenkinek – a futószalag mellett -, az életszínvonal emelkedik, Citroen 2CV, három szoba + konyha, panel, minden olyan jól működik! […] Európa jövője tiszta: egy öreg és üres slag, óriási modern ipari központok, magasan képzett munkások és technikusok, kiegészítve engedelmes és képzetlen napszámosok hadse­regével – körbevéve teljesen halott régiókkal, melyek minden természeti erőforrástól meg vannak fosztva. Hogyan etessük ezt a többszázezer embert? […] Az ipar lerombolta a parasztságot. Egy másik világ épült fel, más törvényekkel és más »értékekkel«. A mezőgazdasági termelés nem tudta követni az ipari termelést. Az agrárium ezeréves ritmusok­hoz kötődik továbbra is, miközben a megélhetés költségei az egekbe szöknek, így a parasztok számára a munkájuk gyümölcséhez köthető érték egyre kevesebb, míg végül az ipari termékekkel való versenyben teljesen felszámolódik. E borzalmas viszony, amihez adjuk hozzá a mezőgazdaság egyre nagyobb gépesítettségét, eladósodási spirálba hajtja, és hamarosan tökéletesen kiirtja a parasztságot. Aki marad, az menedéket keres a városokban. A kontinens lakossága számára mindez azt jelenti, hogy Európa tökéletesen ki lesz szolgáltatva az óriási ipari élelmiszergyáraknak.”

A fenti idézet 1972-ben A válság – offenzíva [La crise – une offensive] címmel megjelent szövegből való, amit a Spartakus és a Hydra szer­vezet jegyzett közösen. A Spartakust 1970-ben alapították baloldali fiatalok Ausztriában, azzal a céllal, hogy egy radikális baloldali, fiatal mozgalmat építsenek tovább az országban '68 szerves folytatásaként. A hatóságokkal való konfliktusok, valamint a Baader-Meinhof-csoporttal való összemosásuk miatt döntöttek úgy, hogy addig is a legfőbb politikai­szellemi társuknak tartott Hydrához csatlakoznak Svájcban. A Hydra,¹ amely szintén '68-ban gyökerezteti magát, klasszikus szakszervezeti munkarenddel bírt. A két csoport egybeolvadásakor már rengeteg közös akción voltak túl. „A válság – offenzíva” lefektette a csoport álláspontját az egész társadalmi berendezkedés abszurditásáról, a hangsúlyt pedig a fiatalokra és a cselekvésre helyezte. 1972-ben Bázelben tartották meg azt a kongresszust, aminek az eredményeképpen megszületett dokumentumban kikristályosodva látható már a későbbi farmhálózat struktúrája és működésük elvei: „A fiatalok európai közösségei mező­gazdasági-ipari szövetkezetek formájában működnek majd. A gazdasági alap a mezőgazdasági önfenntartás, ami a túlélés minimumát biztosítja. Az emberek alapvető szükségleteiből és a természet szabta határokból kiindulva meg fogjuk szervezni közösségi tereinket és a kézművesiparra alapozott termelést. A munkacsoportokban, amelyek a képességek és a közös érdeklődés alapján alakulnak ki, mindenki egy-egy tevékenységi körért lesz felelős. A specializációt ugyanakkor teljesen megkérdőjelez­zük – mindenki elsajátíthat egy-egy alaptevékenységet a gyakorlatból kiindulva, de általános képe kell legyen a közösség életéről; az összes ügy tervezése és ellenőrzése az emberek kezében lesz. Azok a szek­torok, amelyeket jelenleg az állam tart kézben, újra a közösség kezébe kell, hogy visszakerüljenek.”

1973-ban Jean Giono barátján és birkapásztorán, Pierre Pellegrinen keresztül Provence-ban találnak egy romos és elhagyatott gazdaságot, ahol azon nyomban elkezdődnek a felújítások. Beatriz Graf² még ezen a nyáron csatlakozik a csoporthoz: „Ennek az első nyárnak az atmo­szférája meghatározó volt számomra: mintegy 30 fiatalt kell elképzelni, akik belevetik magukat saját életük nagy kalandjába, készen arra, hogy lemondjanak a karrierről, a múltjukról, hogy egy másik, új életet teremt­senek. Kitartóan hittünk a terveinkben, akkor is, ha a jövő teljességgel kiszámíthatatlan volt. El sem tudtuk képzelni azokat a nehézségeket, amik ránk vártak, de eldöntöttük, hogy szembenézünk velük és megoldjuk őket. Számítottunk egymásra. Az Úttörő Falvak hamarosan a Longo maï nevet vette fel.³ A Longo maï ősi provence-i szólás, azt jelenti: »Tartson sokáig!«„ – olvassuk a szerző személyes benyomásait a kezdetekről. (Graf 2006, 31)

Kollektív önrendelkezés, közösségi tulajdon, független média, széles társadalmi szolidaritás – többek között a bevándorlók, politikai menekül­tek, afrikai mezőgazdasági vendégmunkások ügye, folyamatos párbe­széd a többségi társadalommal, szolidaritási kampányok és közvetlen akciók, beágyazottság a helyi, regionális és nemzetközi érdekképviseleti platformokba, anarchisták és parasztok, családanyák és juhtenyésztők… Mi az, ami egyedivé és valóban antikapitalistává teszi a Longo maï szö­vetkezeteket? Mik a legfontosabb tapasztalatok 40 év távlatában ebben a sajnos nagyon kevéssé ismert, mégis rendkívüli kollektív erőfeszítésben, amit a Longo maï szövetkezetek tesznek nap mint nap egy másik Európa megvalósításáért?

Elmélet és gyakorlat

Alapvetés volt az elejétől kezdve, hogy a longósok nem akartak szakadé­kot képezni a szakmai munka, a magánélet és a politikai elkötelezettség között. Ez nyilvánvalóan rendkívüli tudatosságot és teherbírást igényelt, amiből óhatatlanul számos konfliktus is adódott később, viszont teljes egészében meghatározta a szövetkezetek mindenkori orientációját és társadalmi szerepvállalásukat. A cél ezért soha nem az elszigetelődés, hanem – a megvalósított példákon keresztül – a kritikus párbeszédre hívás és a legkülönbözőbb társadalmi csoportok radikális cselekvésre ösztönzése volt. Szintén alapelv, hogy a centrum és a periféria ellenté­tében mindig a periféria felé néztek, ami abban is megnyilvánult, hogy a vidéket részesítették előnyben a várossal szemben, és kifejezetten az elhagyatott, főleg hegyi régiókat szemelték ki újabb farmok létrehozására. De igaz volt ez abban az értelemben is, hogy a gyapjúnak (juhtartás, gyapjúfeldolgozás, közvetlen értékesítés) az első farm megalakulása óta kitüntetett figyelmet szenteltek. A gyapjú az egyik legjobb példa arra, hogyan szálltak és szállnak ma is harcba a kistermelők érdekeiért és a kézműves termékek mellett. A periféria felé való konkrét odafordulás a későbbi tevékenységek során is minden alkalommal megmutatkozik, ha csak a portugál Otelo de Carvalhoért⁴ folytatott szolidaritási kampányt, a mezőgazdasági migránsok ügyéért tett erőfeszítéseiket, vagy a Costa Ricában nicaraguai és salvadori menekültek számára fenntartott farmot vesszük példának. Természetesen évekbe tellett, amíg a farmokon végzett kemény fizikai és nagyon is helyben-gondolkodást igénylő munkát össze tudták hangolni az elméleti kritika és a mindig aktualizált rendszerértelmezés nélkülözhetetlen közösségi-szellemi folyamatával. A szövetkezetek létrejöttétől kezdve elmélet és gyakorlat tehát szétvá-laszthatatlanul egybeforrt. Erősségük abból fakadt – saját elmondásuk szerint -, hogy az elméletet mindig levitték a gyakorlat szintjére, hiszen a mindenkori politikai propaganda, az üres beszéd és a hamis ígérgetések elrettentették őket a tettektől megfosztott szavaktól: „egy milliméternyi gyakorlat többet ér, mint egy kilométernyi elmélet” – mondták. Ilyen és ehhez hasonló szlogenek olyannyira beivódtak a longósokba, hogy gyakorlattá vált, miszerint mindig megcsinálták azt, amiről beszéltek, és csak arról írtak, amit megcsináltak. Ugyancsak jól mutatja elmélet és gyakorlat szoros kapcsolatát, hogy egészen a '90-es évekig konven­cionális mezőgazdasági termelést folytattak. Leszűrve azonban ennek káros következményeit, áttértek az ökológiai termelésre. Mindamellett ebben sem dogmatikusak: vannak farmok, ahol lovakkal dolgoznak (me­zőgazdasági és erdészeti munkák), de vannak helyek, ahol a közösségi termelés gépesítve van. Egy másik példa a tökéletes önellátásról alkotott eredeti elképzelés elvetése, amit a '90-es évekre már ugyancsak tisztán artikulálnak: „…a teljes önellátás (autarkia) nem hogy lehetetlen, de nem is kívánatos. A kérdés tehát inkább úgy vetődik fel, hogy milyen elvek mentén realizálódik a csere (kereskedelem) a külvilággal. A cél pedig az volt, hogy teljes egészében mi döntsünk a termelés és az ér­tékesítés folyamatáról, beleértve a feldolgozást és az elosztás kérdését is. A termelés egymást kiegészítő elemeinek tökéletes uralása az, ami biztosítja az erőforrások hatékony felhasználását, és a közép- és magas hegységek kínálta lehetőségek kihasználását.”

A megállapítás, hogy egy olyan gazdaság, ami az emberi szükségletek­hez és a természet szabta határokhoz alkalmazkodik, nem tud megtérülni a jelenlegi világpiaci feltételek mellett, egyáltalán nem új keletű. Ami új, az az, hogy ők maguk nem voltak hajlandók feláldozni elveiket a piac által diktált versenykényszer oltárán.

Egy marginalizált ágazat birtokbavétele

A juhtartás mint gazdaságilag is jövedelmező (hiszen a juh eredetileg kettős hasznú jószág), valamint a „pásztorkultúrát” is életre hívó, minden ízében ősi tevékenység, egész Európára jellemző volt a XIX. század végéig. Akkor azonban az európai gyapjút majdnem teljesen kiszorította a sokkal tisztább és olcsóbb tengerentúli – ausztrál, új-zélandi – gyapjú, aminek következtében az európai gyapjúipar hanyatlásnak indult. Később az ipari méretekben gyártott műszálas textíliák szinte felszámolták a természetes gyapjú iránti igényt. Az 1970-es évekre a gyapjú egy töké­letesen marginalizált szektort jelentett gyakorlatilag egész Európában. Ma ott tartunk, hogy Magyarországon a gyapjú veszélyes hulladéknak minősül, amiért fizetnie kell a gazdának, hogy elvigyék. Felvásárlási ára pedig olyan szemtelenül alacsony, hogy a juhtartóknak nem éri meg az értékesítés gondjaival vesződni. (Ellenpélda a Szentendrei-szigeten élő Magyar házaspár, akik ugyan nem saját rackájuk gyapjából, de kézműves módszerekkel készítik termékeiket. Ld. e számunkban Terbe Teréz írását.) A gyapjú újraértékeléséről van tehát szó, arról, hogy egy teljes ágazat, ami több ezer embernek adott munkát a hegyi régiókban, rendben tartotta a tájat, táplálékot adott a falvaknak, a kézműves feldol­gozáson keresztül ruhával látta el az embereket, a fokozódó iparosítás, a nyersanyagok árának mesterségesen alacsonyan tartása, az állami tá­mogatások és a globalizált piac eredményeképpen ahelyett, hogy eltűnne az európai mezőgazdaság palettájáról, tudatos szerepvállalással igenis megmenthető. Idővel így született meg a Longo maï „gyapjú-politikája”.

A juhok, a gyapjúfeldolgozás és a termékek közvetlen értékesítése gyakorlatilag Limans-tól kezdve végigkísérik a szövetkezetek történetét. 1973-ban veszik meg az első juhokat, ami rögtön felveti azt a kérdést is, hogy mit csináljanak a gyapjúval. Az egyik akkor alakult ardéche-i farmon fel is állítják az első gyapjúfeldolgozó üzemet. 1976-ban tudomást szerez­nek egy brianconi üzemről, ami már 1968 óta állt, adománygyűjtést szer­veznek, és még abban az évben újra működésbe állítják a gépeket. Ez az üzem fogadja az összes farmról érkező, évi 12-15 tonna gyapjút, amit mosnak, kártolnak, majd feldolgoznak. Ezt megelőzően természetesen meg kell nyírni a juhokat, ami központi tevékenységet foglal el az egyes farmokon, olyannyira, hogy sok fiatal járja Európát, és képzéseket tarta­nak nemcsak a többi Longo maï szövetkezetben, de máshol is. Ennek a mennyiségnek felvevőpiac is kell, amit kizárólag közvetlen csatornákon érnek el: baráti csoportok, támogatói körök a városban, de beletartoznak a helyi piacok is. A kulcs a minden irányban közvetlen kapcsolat kiépítése és ápolása: ennek már automatikus következménye a barter, a csere, az adomány. A gyapjúfeldolgozás nem utolsósorban a Longo maï egyetlen olyan tevékenysége, amelyik pénzügyileg is független, vagyis nincs külső input, a rendszer fenntartja önmagát.

Az 1970-es években az osztrák longósok minden évben transzhumáltak a juhokkal: felmentek velük Bécsig, végigjárva az ismerősöket, értéke­sítve élőállatot, húst, zoknit és pulóvert. Ma már a szigorú jogszabályok miatt megszűnt a transzhumálás ennyire radikális változata, maradt az Erdélyben is még sok helyen megtalálható szokás, a juhok felhajtása nyárra a hegyekbe – ami a limans-i farm esetében így is 250 km-t jelent. Miközben kiépítették saját gyapjúszektorukat, körbetekintve Európában, ugyanazt a lesújtó helyzetet találták mindenütt: a nyers gyapjú árának brutális leértékelődését, a kis feldolgozó üzemek sorozatos bezárását, a juhtartás eltűnését. Létrehoztak ezért egy egyesületet (Association Textile Européenne de Liaison, d'Innovation, d'Échange et de Recherche – ATELIER / Európai Összekötő, Innovációs, Csere és Kutatási Textil Egyesület), amelyik később alapító tagja lett az Európai Gyapjú Csoport­nak (European Wool Group). Az egyesület több akcióban is részt vesz (egy svájci, állami gyapjúfeldolgozó bezárásának megakadályozása, a svájci gyapjú támogatásáról szóló törvény pozitív módosításának el­érése, utazó színházi előadás létrehozása a témában, dokumentumfilm készítése stb.).

A juhok és a gyapjú nagyon jól mutatja, hogyan lehet visszaszerezni egy termelési ágazatot teljes egészében, kiiktatva a közvetítőket és a „világpiacot”, úgy, hogy az belátható időn belül megálljon a saját lábán, anélkül, hogy kapitalista marketingeszközökkel kelljen mesterségesen életben tartani. A zöldség, a gyümölcs, a gabona, valamint a feldolgozott termékek (méz, bor, lekvárok, gyümölcslevek stb.) tekintetében a szö­vetkezetek egyrészt az egymás közötti kölcsönös önellátásra vannak berendezkedve, másrészt piacoznak és értékesítenek közvetlenül is, majd' mindent a farmokról.

Politikai elkötelezettség, szolidaritás a mindennapokban

Fontosnak tartottam többé kevésbé részletesen leírni, hogyan működik a gyapjúszektor a longósoknál, mert ez jól mutatja, hogy alapjában véve a mindennapi gyakorlatból és az azok kapcsán felmerülő problémákból erednek a politikai és a szolidaritási akciók és kampányok is. De kö­szönhetőn a rengetegféle tevékenységnek, a kampányok és akciók az egyes témák politikai dimenziójának explicitté tételén keresztül is óriási változatosságot mutatnak.

A farmok, amelyek ugyancsak nagy változatosságot mutatnak mind méretben (10-240 ha), mind az ott élők számában (8-100 ember plusz gyerekek), mind pedig tevékenységben (zöldség- és gyümölcstermesz­tés, méhészet, állattartás, szőlészet, erdészet stb. és az ezekből adódó feldolgozott termékek), maguk is rengeteg szálon és sokféleképpen kapcsolódnak olyan radikális, vagy éppen általuk kezdeményezett „civil platformokhoz” (Via Campesina, Conféderation Paysanne, European Wool Group), kollektívákhoz és csoportokhoz, amelyek politikai elköte­lezettsége tettekben is megnyilvánul. Nem sorolom fel az összes olyan frontot, ahol a longósok aktívak, már csak azért sem, mert nem a szám a fontos, hanem a tevékenységek minősége és beágyazódása mindennapi életükbe. Ami az igazi kihívást jelenti, az az, hogy a farmok fizikai mun­kát igénylő, valódi termelést megvalósító mindennapjait hogyan tudják összeegyeztetni egy rendkívül aktív, az egyes közösségeket egészében bevonó társadalmi-politikai munkával. Említést érdemel azonban pár olyan nagy ívű kezdeményezés, ami külön korszakokat jelent a Longo maï történetében, és jól mutatja politikai orientációjuk sokszínűségét. Az 1970-es évek nagy tematikája a chilei menekültek „ingyenes letelepe­désének” kérdése volt Svájcban. Ugyanennek az évtizednek a végén, 1978-ban máshonnan közelítették meg a problémát: egy Costa Rica-i farmot (Finca Sonador) hívtak életre először nicaraguai menekültek részére, majd később salvadori menekültek is csatlakoztak a farmhoz. A terület a Longo maï tulajdona, de teljes egészében a helyiek rendelkez­nek a farm felett. 2006-ban 400 ember élt a farmon, kávétermesztéssel, állattenyésztéssel, gyümölcsfeldolgozással foglalkoztak. A menekültté­ma olyannyira napirenden volt, hogy 1982-ben megalapítják a CEDRI-t (Európai Bizottság a Bevándorlók és a Menekültek Védelmében). Az 1980-as évek végén a már említett portugál Otelo de Carvalho kiszaba­dítására indítanak nemzetközi kampányt: 2 éves megfeszített munkával sikerül elérniük, hogy a koncepciós perbe fogott Carvalhot felmentsék és ejtsék a vádat ellene. Az 1990-es évek meghatározó platformja a Forum Civique Européen (Európai Állampolgári Fórum) volt, ami a Szovjetunió összeomlását követő új történelmi helyzetre kívánt reflektálni, és gyakor­lati szinten kapcsolatot találni a kelet-európai blokkhoz. Az első limans-i találkozón 1990-ben 400 ember vett részt szerte a régióból, amelynek három kézzelfogható eredménye lett az évek során: 1. A volt NDK-ban, Mecklenburgban – a térség a legmagasabb munkanélküliségi mutatóval rendelkezik – új farmot alapítanak. 2. A kelet-európai orientáció másik célpontja az ex-jugoszláv államok voltak. A polgárháború kitörésekor létrehozzák a Jugoszláv Konferencia platformot, amely a média, az emberi jogok, a kisebbségek, a dezertőrök és a menekültek ügyében folytat nemzetközi kampányt. (A dezertőrök befogadásának érdekében 200 000 aláírást gyűjtenek Európában, amit az Európai Parlament elé visznek azzal a kéréssel, hogy a tagállamok ideiglenes letelepedési enge­délyt adjanak a menekülteknek és dezertőröknek. A befogadó országtól függően sokuk megkapja a menedékjogot, de nagyon sokan maradnak illegalitásban is.) 3. A jugoszláv polgárháború alatt a másik tevékenység a jugoszláv független média támogatása és hálózatba szervezése volt. Az 1992. októberi ungvári találkozón 30 újságíró dönt arról, hogy létrehozzák az AIM-ot (Alternativna Informativna Mreza / Alternatív Információs Háló­zat). A háború alatt több mint 120 újságíró ír az AIM-nak, havonta mintegy 100 cikk jelenik meg, ami átfut egy központi szerverbe Párizsba, és on­nan kerül vissza minden AIM-taghoz a Balkánon. Az AIM találkozóinak az osztrák farmon, Eisenkappelben ad otthont. A polgárháború vége, a finanszírozás elapadása, valamint az internet széleskörű kiépülése miatt 2002 óta a hálózat csupán takaréklángon működik.

A nagy, több évet átszelő kampányok és folyamatok mellett a Longo maï megszámlálhatatlanul sok konferenciát, kerekasztal-beszélgetést, akciót, helyi és nemzetközi szolidaritási kampányt kezdeményezett. Majdnem minden akció sikerének záloga az volt, hogy rendkívül célzott mozgósítást vittek véghez. Az előkészítő fázisban a közös helyzetfelmé­rés után azonosították a szükséges eszközöket, és azokat a szereplőket, akikkel szorosan együtt kell dolgozni a siker érdekében – legyenek azok jogászok, művészek, diplomaták, elkötelezett újságírók, kutatók, vagy éppen szövetségesek a helyi hatóságokban és természetesen a helyiek között általában. Mindebben rendkívül sokat segített, hogy önálló kom­munikációs csatornákkal rendelkeznek. '68 tapasztalata, a közérthető, radikális politikai üzenetek kommunikációjának természetes kifutásai a Radio Zinzine, aminek a székhelye Limans, az Archipel, amely a társa­dalmi szolidaritás és így a Forum Civique Européen havonta megjelenő folyóirata, valamint a Nouvelles de Longo maï', a támogatóknak szóló hírlevél a longósok aktuális programjaival, beszámolóival vagy felhívása­ival. Ezeken kívül számtalan konferencia-összefoglaló, dokumentumfilm, CEDRI-kiadvány látott napvilágot az évek alatt.

A független média ereje és valódi haszna automatikusan megmutatko­zik akkor, amikor bármilyen, a hatalom által elfogadhatatlannak minősített akció, kampány, mozgalom, esemény stb. nyilvánossá tételére kerül sor. Amennyiben nincs független, és a csoport által ellenőrzött kommunikáci­ós felület és csatorna, a hatalom és az azt kiszolgáló mainstream média azt tesz az eseménnyel, ami neki abban a helyzetben a legmegfelelőbb: elhallgatja, torzítja, kisajátítja, kiforgatja, megbélyegzi stb. A független média lehetővé teszi az esemény autentikus tudósítását azoknak a szemszögéből, akik az esemény szervezői, kezdeményezői vagy elszen­vedői. Tipikus példa erre, amikor 1989 novemberének egyik hajnalán 200 rendőr razziázott a limans-i farmon, kirángatva az ágyból és kihallgatva mindenkit a farmon. Hivatalosan semmilyen magyarázatot nem kaptak az akció okáról, ők azonban külön kiadványt jelentettek meg az esetről, másik 200, szolidaritását kifejező személy nyilatkozatával.

Működési mechanizmus és döntéshozatal

Ez mind szép és jó, gondolhatnánk, de miből finanszírozzák ezt a renge­teg tevékenységet, miközben mást sem hallani, mint hogy a parasztok egész Európában végnapjaikat élik.

Az alapvető dilemmát az okozta, hogy a kezdeti teljes autonómia meg­valósításához (100 emberrel számolva) mindenkinek teljes egészében a termelés vette volna el az idejét. A longósok azonban ragaszkodtak a politikai dimenzióhoz is, a bérmunka pedig elképzelhetetlen lett volna, hiszen minden longós elutasítja a fizetett bérmunkát. Egyedi akciót ta­láltak ki ezért: 1973-ban lovon és ekhós szekéren végigjárták Svájcot, ismertették az utcákon elképzeléseiket, és adományt gyűjtöttek hozzá. Majd Bázelben létrehoztak egy alapítványt, ami a mai napig magánado­mányokat gyűjt szerte Európából, és ami a nagyobb beruházásokat, az akciókat, a kampányokat, illetve adott esetben új farmok létrehozását tudja támogatni.⁵ Gyakorlatilag minden ingatlan és állóeszköz ennek az alapítványnak a tulajdona. A farmokon élőknek nincs magántulajdonuk, minden bevétel, ami a farmon realizálódik, egyetlen közös kalapba megy az adott farmon, ahonnan (a megfelelő döntéshozatali mechanizmusokon keresztül) bárki kivehet pénzt.

Felmerülhet azonban, hogyan lehet közösségi döntéseket hozni, ha térben ekkora a távolság a szövetkezetek között, a képviseletiséget visszautasítják (mind belül, mind kívül), és a tevékenységi kör ennyire szerteágazó. Természetesen elképzelhetetlen, hogy mindenki folya­matosan tudjon mindenről, és mindenki teljesen naprakész legyen az összes szövetkezeti tevékenységgel kapcsolatban. Az önálló és minél inkább helyi szintű döntéshozatal és a nagy szövetkezeti találkozókon meghozott közös döntések közötti egyensúly az, ami biztosítja, hogy a konfliktusok számát alacsonyan tartsák. Nyilvánvaló, hogy egy ennyire intenzív együttélésben a bizalomnak óriási szerepe van, és rengeteg döntés gyökere éppen az évek során kialakult rendkívüli bizalom, ami va­lójában feleslegessé teszi a külső képviselet intézményesítését. Ezt segíti az a tény is, hogy a szövetkezetek között nagyon nagy a „transzfer” – a legtöbben életük során 4-5 évente átmennek egy másik farmra élni. Míg a farmok közötti kölcsönös kalákázások biztosítják az élő kapcsolatot a farmok között, és az információ áramlását, az is nyilvánvaló, hogy minden tag fel tudja mérni, mi az, ami helyi döntést igényel, és mi az, amiről a többi szövetkezeti tag véleményét is meg kell hallgatni. Mégis, a legfőbb elv mind az egyén, mind a közösség szintjén a másik autonómiájának kölcsönös elfogadása és tiszteletben tartása.

A belső (farmok közötti) árumozgás egyszerűen van megoldva, még csak pénzhelyettesítő sincs, és könyvelni sem könyvelnek. Minden adományalapú. Az „ajándékgazdaság” egy szélsőségesen profitorientált gazdasági modellben szinte tabunak számít: minden árumozgásnak értéktöbbletet kell termelnie. Ellenérték nélkül adni – ez a legkonkrétabb kifejeződése az egymás közti mély kapcsolatnak és szolidaritásnak.

A fiatalok integrálása a folyamatokba egyszerre természetes, és sok kérdést vet fel. Nincs általános képlet, ahány fiatal, annyiféle viszonyulás az életformához. A jövőről alkotott elképzelések sokfélék: van, aki tovább akar tanulni, van aki azon a farmon marad, ahol felnőtt, vannak akik együtt alakítanak új farmot, és vannak, akik végigjárják egy másik Európa másik bölcsőit – más közösségi farmokat, foglalt falvakat, nomádokat, cirkuszosokat.

Közösségi autonómiák Európá(já)ban

Önkényesen kiragadva, megpróbáltam vázlatos képet adni arról a felmér­hetetlen mennyiségű tapasztalatról, ami a Longo maï szövetkezetekben évtizedek alatt felhalmozódott. Összehasonlítva az európai, hasonló indíttatású, ám merőben más, vidéki, közösségi kísérletekkel, azt mond­hatjuk, mindenképpen egyedülálló, hogy közel 40 éve indult útjára az első farm, és nemhogy alábbhagyott volna, egyre nőtt a lendület: egyre több ember egyre több tevékenységet, kapcsolódást, felvállalt ügyet tud felmutatni a hálózaton belül.

Európa, ahogy jelenleg létezik, halálra van ítélve. Mesterségesen életben lehet még tartani egy darabig, de megújulásra csak az alapok újragondolásával van lehetőség. Vannak alternatívák? Vannak. Vannak előttünk példák? Vannak.

Mégis mi kell ahhoz, hogy elterjedjenek azok a radikálisan alternatív kezdeményezések, amelyek az államoknak nem kívánnak behódolni, azokat konfrontációs felületként kezelik, miközben közösségi önrendel­kezésüket építik? Mi kell ahhoz, hogy felismerjük, az állam nem fogja megvédeni állampolgárait, nem fog munkát adni (már futószalag mellett sem), nem fogja megvédeni ökoszisztémáinkat, a közösségi kezdemé­nyezéseket, a „piac” pedig természetesen még kevésbé. Mi kell ahhoz, hogy „leszokjunk” az államról?

Amit elképzelünk, már jelen is van: autonóm, önrendelkező közössé­gek szerte Európában, ahol az emberek nem félelemből cselekszenek, hanem meggyőződésből. Teszik ezt annak ellenére, hogy mindenütt be­leütköznek törvényekbe, hatóságokba, helyi elitekbe, maffia-hálózatokba.

A hatalommal való visszaélésnek eljön egy olyan foka, amit az emberek már nem tűrnek el. Betelik a pohár. Kiborul a bili. Torkig vannak. Elég volt.

Egyszerre szembeszállni az uralkodó rendszerrel, s építeni egy má­sik világot: ez a longósok útja. A zapatisták útja. A dél-amerikai őslakos

indiánok útja. A diákok útja Chilében. A földnélküliek útja Indiában és Brazíliában. A Via Campesinában egyesülő parasztok útja…

„Ha mindenki annyit ad, amennyit tud, mindenkinek jut elég.”

Jegyzetek

¹ A Hydra egyik legfigyelemfelkeltőbb kampányának szlogenje James Schwarzen-bachot, a szélsőjobboldali Nationale Aktion/Action nationale parlamenti képvise­lőjét vette célba, aki az 1960-as évek végén propagandát indított a bevándorlók számának visszaszorítására Svájcban. A kampány szlogenje így hangzott: „Nem az a veszély Svájcra nézve, hogy túl sok az idegen, hanem, hogy túl sok a hülye. Megvédjük magunkat.”

² Beatriz Graf a jelen írás alapjául szolgáló könyv (2006) szerzője.

³ A továbbiakban a szövetkezetekben résztvevőkre egyöntetűen úgy utalok, mint „longósok”.

⁴ Otelo Saraiva de Carvalho (1936-) a portugál „szegfűs forradalmat” kirobbantó fiatal, radikális tiszti csoport egyik vezéralakja. 1987-ben „terrorista összeeskü­vés” koholt vádjával 15 éves börtönbüntetésre ítélték, a nemzetközi tiltakozás hatására azonban két év múlva „feltételesen” szabadon engedték, majd 1996-ban amnesztiában részesítették.

⁵ A longósok „baráti körként” emlegetik mindazokat, akik támogatják őket. Fon­tosnak tartják, hogy folyamatos, élő kapcsolatuk legyen velük. Ezért adják ki a Nouvelles de Longo maït, és sokszor látogatják s a farmokon fogadják mecé­násaikat.

Felhasznált irodalom

Graf, Beatriz 2006: Longo maï: Révolte et utopie aprés 68. Vie et autogestion dans les Cooperatives Européennes. h. n., Thesis Verlag

Schiebek, Heike 2012: Interjú, 2012. augusztus 5.

www.forumcivique.org

www.sonador.info

www.peliti.org

A kilencvenes évek derekán nyilvánvalóvá vált, hogy a neoliberális gazdaságpolitika fel akarja számolni azokat a társadalmi csopor­tokat, amelyek a rendszer útjában állnak. Nincs ez másképp a parasztokkal sem. 1993-ban Belgiumban, Monsban paraszt- és gazdaszervezetek megalapították a Via Campesina („Parasztok útja") elnevezésű szervezetet, azzal a céllal, hogy gátat vessenek a mezőgazdaság teljes globalizációjának, és megvédjék magukat. Azt akarták, hogy az életüket közvetlenül befolyásoló döntésekbe beleszólásuk legyen. Vállaltan antikapitalista és baloldali szerve­zetről van szó; 2009-ben például kizárták a magyar tagszervezetet a mozgalomból, mert kapcsolattartójuk jobbikos képviselő lett…

Hol vannak a frontok, ahol a harc a legélesebb, és mik azok az eredmények, amiket a mozgalom mára elért?

1996-ban a Via Campesina vetette fel az élelmiszer-önren­delkezés koncepcióját, amit ma már rendkívül széles körben elismernek, hivatkoznak rá, és próbálnak átültetni a gyakorlatba szerte a világon. Az élelmiszer-önrendelkezés szerint az embe­reknek, társadalmi csoportoknak vagy államoknak joguk van az egészséges és kulturálisan illeszkedő élelmiszerhez, amelyet fenntartható módon termelnek: vagyis önrendelkezésük van saját élelmiszertermelésük előállításának mikéntje felett. A Via Campesina ennek a rendszernek a középpontjába az emberek szükségleteinek kielégítését teszi, így a termelők és fogyasztók közötti viszonyra helyezi a hangsúlyt, a helyi és a közvetlen értékesítést részesítve előnyben. Ez a koncepció visszaadja az államok vagy emberek csoportjának azt a jogot, hogy megvédjék termelőiket a dömpingáruktól, ami a kistermelőket ellehetetleníti. Ellenzi az agresszív exportot, ami ennek csak másik arca. Az elképzelés szerves része, hogy a földhasználat, a vetőmagok, a területhasználat, a biodiverzitás fenntartása az adott helyen élő emberek kezében legyen, ahelyett, hogy multinacionális vállala­tok terjesztik ki rájuk ellenőrzésüket. A Via Campesina azt vallja, hogy agroökológiai módszerekkel a kistermelők, a parasztok, a hagyományos halászok, az őslakosok azok, akik el tudják látni közösségeiket és az egész Földet egészséges élelmiszerrel. Őket kell tehát megvédeni, ha gyermekeinknek élelmet és nem mérget akarunk adni.

Ma, amikor továbbra is a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) játssza a globális rendőrség szerepét, és minden államnak be kell hódolni az általa diktált játékszabályoknak, ellenkező esetben feljelenti a renitenseket a „szabad verseny" szellemének megsér­tése miatt, ez nem könnyű feladat. Ráadásul nemcsak a WTO-ról van szó, hanem az összes nemzetközi, globális szervezetről és platformról, amelyek közvetve vagy közvetlenül a vetőmagokkal, a földdel, az élelmiszertermeléssel és elosztással, az állat- és növény-egészségügyi sztenderdekkel stb. foglalkoznak. Ebben a labirintusban, ahol az uralkodó diskurzus a legkevesebbszer fedi a valódi cselekvést, a Via Campesina tisztán és érthetően artikulálja politikai üzenetét mind a döntéshozók, mind pedig a többségi társadalom felé.

A küzdelem ugyanis nem kevesebbről szól, mint hogy egy „in­tegrált agrárreformot" kell megvalósítani; ha el akarjuk kerülni az élővilág globális privatizációját, és ezzel egyidejűleg a parasztok eltűnését az egész világon, akkor a globalizált agrár- és birtokpo­litikát kell megváltoztatni. A mozgalom legnagyobb erőfeszítéseit erre fordítja mind regionális, mind globális szinten.

A Via Campesina mára nemcsak a parasztok útja és hangja, de nagyon fontos szerepe van benne a nőknek, az őslakos szer­vezeteknek, a hagyományos halászatból élőknek, és a pászto­roknak. Olyan platform, ami radikálisan antikapitalista, és mindig képviselteti magát az olyan globális összejöveteleken, ahol a nagy átveréseket próbálják eladni az embereknek -, hogy tiltakozza­nak ellenük. Így legutoljára jelen voltak a Rio+20 találkozón, ahol más szervezetekkel együtt üzentek hadat a zöld kapitalizmus képviselőinek. Európában a Közös Agrárpolitika (KAP) 2014-es megújítását tűzték ki célul, természetesen az élelmiszer-önren­delkezés szellemében. „Good Food, good farming – let's march to Brussels" néven futó kampányuk 2012. szeptember 19-én érkezik Brüsszelbe, magával hozva emberek tízezreinek üzenetét Euró­pából, akiknek elegük van az ellenőrizetlen ipari élelmiszerekből, a gazdák ellehetetlenítéséből, vagy a GMO termékekből.

A baloldali mozgalmak palettáján a Via Campesina az egyik legkövetkezetesebb, mindenfajta megalkuvást visszautasító, a problémák valódi gyökerére szisztematikusan rámutató szervezet, amelyik mind az öt földrész releváns csoportjait integrálni tudja, és képes autentikus képviseletet biztosítani a tagszervezetei számára. Összesen 69 ország 148 tagszervezetét tömöríti; olyan kiemelkedően fontos és erős mozgalmak is részét képezik, mint a brazil Földnélküliek Mozgalma (MST), a Confédération Paysanne (a francia Parasztszövetség), vagy az indonéz Parasztszövetség (SPI). Ezek több tízezer főt, olykor több millió tagot (MST, SPI) számláló szervezetek. A Via Campesina az emberi tényezőnél fogva olyan, amilyen: emberek, akik a földdel dolgoznak, a földből élnek, ahol a harcot mindig ünnep is kíséri, ahol politikai elszántság és költészet, ének és sírás egymást váltják. Ahol a harc nem absztrakció és választás kérdése, hanem a túlélésért folytatott utolsó eszköz a kezükben. „Nincs más választásunk, harcolunk" – hallottam tőlük sokszor.