A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni a szeptember 11. utáni Amerikában, mint a "kommunizmus" az 1950-es években. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. Valóságos fenyegetésről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő a jövőből.

Donna Huanca a houstoni avantgárd Art Car Museum galéria tárlatvezetője. November 7-én, nyitás előtt, úgy fél 11 tájban két öltönyös, bőraktatáskás férfi érkezett a galériába. “Kértem, hogy várjanak a 11 órai nyitásig – idézi fel Donna az eseményeket. – Erre megmutatták a jelvényüket.”

Az egyikük Terrence Donahue volt az FBI-tól, a másik Steven Smith, a titkosszolgálat munkatársa. “Azt mondták, több bejelentés szól arról, hogy nálunk Amerika-ellenes tevékenység folyik, és azért jöttek, hogy megnézzék a kiállítást” – folytatja Donna. A múzeumban ekkor a “Titkos háborúk” című összeállítás volt látható, amelyben számos, még szeptember 11-e előtt készített háborúellenes mű kapott helyet. – Szóval bejöttek, én velük tartottam, s részletesen bemutattam mindent. Kérdeztem, hogy ismerik-e az alkotókat, és szerintük mi lehet ilyen kritikus időkben a művészet szerepe – meséli Donna. De őket jobban érdekelte az alkotók származása. Feljegyeztek egy-két dolgot. Mutattak néhány, szerintük negatív művet, mint például Lynn Randolph egy újabb festményét, amelyen Houston fölött lángol az ég, táncol egy ördögfigura, s az ördög gyomrában idősebb George Bush látható.

Szürreális pillanat volt, amikor a két férfi egy másik kiállítási tárgyra lett figyelmes. A terem közepén egy ál-megfigyelőkamera volt elhelyezve, amely a múzeum bejáratát filmezte. Kérdezték, hogy őket is rögzíti-e – emlékezik vissza Donna. Összességében egy órát tölthettek a galériában. “Elmenőben még megkérdezték, hogy hova jártam iskolába, a szüleim tudják-e, miféle helyen dolgozom, ki tart fenn bennünket, és hány látogatónk szokott lenni – sorolja Donna. – Halálra rémültem. Egyedül voltam, azok ketten meg amolyan igazi, kigyúrt izomemberek.”

Mielőtt a két ügynök elment, Donna Huanca felhívta Tex Kerschent. – Épp most olvastam egy könyvet a COINTELPRO-ról – mondja a kiállítás védnöke, az FBI-nak a 60-as évekbeli baloldal-ellenes tisztogatási programjára célozva. Donna telefonja megerősítette legrosszabb gyanúimat. Kolléganőm nagyon meg volt ijedve, és mindannyiunkat megdöbbentett, hogy el akarnak járni egy ilyen kis galériával szemben, hogy rémületet keltenek, a rettegés levegőjét árasztják. Ezek a régi, ócska bélyegek, hogy “Amerika-ellenes”, “nem Amerika-hű”, először nevetségesnek tűntek, gondoltuk, ilyen ostobasággal csak nem fognak bennünket perbe fogni. De aztán mégis ez történt.

Az Art Car Museum igazgatója az a James Harithas, aki a 60-as évek végén a washingtoni Corcoran Art Museum igazgatója volt. “Hihetetlen – vélekedik a kormányzat embereinek látogatásáról. – Az embernek, akár jobb-, akár baloldali, attól kell tartania, hogy megfosztják jogaitól.” Robert Dogium, az FBI houstoni irodájának szóvivője szerint egy bejelentést követő rutinintézkedésről volt szó, miszerint “van ott valami anyag vagy műalkotás, mely az Elnök személye elleni fenyegetésnek fogható fel.” Szerinte semmi jelentős dolog nem történt. “Jóllehet a kiállított tárgy nem tetszett nekik, nem minősítették fenyegetőnek vagy terrorizmus-pártinak” – ezt már A. J. Brown, az észak-caroline-i Durham elsőéves műszaki főiskolása mondja. Bár az ACLU ösztöndíjasa, arra nem készítették fel, hogy október 26-án kopogtatnak az ajtaján. “Péntek délután öt óra volt, épp randevúra indultam” – kezdi felidézni a történteket. Amikor meghallotta a kopogást, ajtót nyitott. Így emlékszik vissza:

– Szia, a titkosszolgálat Raleigh-csoportjától jöttünk – mondta két ügynök, és felmutatták az azonosító kártyájukat. Én meg csak néztem, hogy mi van?! Erre ők: “Azért jöttünk, mert egy bejelentés szerint nem Amerika-hű anyagokat tartogatsz a lakásban.” Mire én: “Micsoda? Semmi ilyesmim nincs.” “Biztos vagy benne? – kérdezték. – Mert bejelentés érkezett hozzánk, hogy van egy Amerika-ellenes posztered.” Azt feleltem: “Nincs.” Megkérdezték, körülnézhetnek-e? “Van rá engedélyük?” – kérdeztem. Mondták, nincs, nincs engedélyük, de be akarnak jönni, kicsit körülnézni. Mondtam: “Sajnálom, nem jöhetnek be.” Erre az egyik ügynök így szólt: “Tudjuk, hogy van egy posztered, amelyen Bush felköti magát.” Mondtam: “Nincs.” “Jó, hát akkor – folytatta a nő – egy olyan, amelyen Bush feje van célkeresztben?” Mire én: “Dehogyis.” Azt a képet akarták megtalálni, amelyiken Bush kezében kötél látható, alatta a szöveg: “Csüggünk minden szavadon. George Bush, körözi: 152 halott.” A plakáton egy akasztási jelenet van felskiccelve, és azokat az embereket ábrázolja, akiket Bush kormányzósága idején végeztek ki Texas Államban.

A. J. Brown végül kinyitotta anniyra az ajtót, hogy az ügynökök láthassák a posztert a falon, de nem engedte be őket. “Ott bámulták a falat”, amelyen voltak Bush ellen-beiktatását bemutató politikai plakátok, egy “Free Mumia”-poszter, egy Jesse Jackson-fénykép és egy Pink Floyd-poszter szövegrészlettel: “Anya, higgyek az államnak?”

A beszélgetés során az egyik ügynök szóba hozta a lány anyját. – A fegyveres erőknél dolgozik, ugye? – tette fel a kérdést. (Ami azt illeti, Brown asszony a tartalékosoknál szolgál.) Miután végeztek a fal alapos áttekintésével, egyikük “előhúzott egy cetlit, és néhány igazán hülye dolgot kérdezett tőlem, például, hogy mi a nevem, a tébé-azonosítóm, a telefonszámom” – folytatja az emlékezést A. J. Brown. – Aztán azt akarták tudni, van-e valamilyen tálib cucc a házban, poszterek vagy térképek. Mire azt válaszoltam, hogy nincs, a magam részéről a tálibokat egy rakás idiótának tartom.” Ezzel az ügynökök távoztak. Negyven percet töltöttek a lakás ajtajában. “Két nap múlva telefonáltak, hogy ellenőrizzék, helyes adatokat adtam-e meg – hangzik a folytatás. – Tényleg idegesített a titkosszolgálat látogatása. Nyilvánvaló volt, hogy szerepelek egy listán valahol.”

Íme, megérkeztünk az új-mccarthyzmusba. Jeges dermedtség telepszik az országra, és ez a fagy megbénítja a bevándorlókat, a diákokat, az újságírókat, a tudósokat és a könyvkereskedőket. “Rettegés tölt el – fogalmaz Ellen Schrecker, a Many Are the Crimes: McCarthyism in America (Princeton University, 1999 [Számosak a bűnök: a mccarthyzmus Amerikában]) szerzője. – Engem az aggaszt, hogy semmiféle tömeges tiltakozást nem vált ki az az elnyomó rendszer, amit a Bush-kormányzat kiépít.”

“Sok párhuzamot találok a között, ami most történik, s a mccarthyzmus között – mondja Nadine Strossen, az ACLU rektora. – A terrorizmus kifejezés ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a kommunizmus szó az 1950-es években. Az emberek útját állja, mire ők készséggel lemondanak jogaikról. Túl gyorsan kétségbeesnek. Túl könnyen adják fel jogaikat, és hibáztatnak másokat, különösen a bevándorlókat és azokat, akik bírálják a háborút.”

John Ashcroft igazságügyminiszter ezrével záratja be, illetve hallgatja ki a bevándorlókat annak az intézkedéssorozatnak a jegyében, amelyet a történelem Ashcroft-razziák néven fog feljegyezni. Az FBI és a titkosszolgálat művészeket és aktivistákat zaklat. A lapkiadók kiteszik a háborúellenes újságírókat és rajzolókat. Az egyetemi rektorok neheztelnek az egyes karok ellenzéki munkatársaira. A jobboldali állampolgári csoportok pedig feltétlen együttműködést követelnek.

Jelen cikk a szólásszabadság fenyegetettségére helyezi a fő hangsúlyt, ami jóval többet jelent annál a nagy sajtóvisszhangot kiváltó támadásnál, amely a Politically Incorrect című tévéműsor vezetőjét, Bill Mahert érte. Itt valóságos fenyegetésekről van szó, emberek megfélemlítéséről, munkahelyek elvesztéséről. És lehet, hogy mindez csak ízelítő abból, ami ránk vár.

Barbara Wien az Egyesült Államok Békeintézetének programvezetője és konfliktuskezelési trénere volt öt éven keresztül. Ma már nem dolgozik ott.

Szeptember 11-én az intézet hivatalos beosztottjaként őszintén beszélt. “Azt mondtam – idézi fel –, hogy remélem, Amerika nem keresi a fegyveres megtorlás lehetőségét, és hogy nagy, az egész országra kiterjedő, lélektani kutatómunkával ki kell derítenünk, miként járult hozzá az USA hivatalos politikája a terrorizmus kialakulásához.” Ez a vélemény nem váltott ki nagy népszerűséget. “Konzervatív beállítottságú kollégáim dührohamot kaptak – meséli Barbara –, és azt mondták, én vagyok a legbalosabb ember, akivel eddig találkoztak, jobb lenne, ha nem tartanék náluk előadásokat. ’Még itt parázslanak a romok, maga meg az Egyesült Államokat okolja.’ – vetették a szememre.”

Nem ez volt az első alkalom, hogy Barbara Wien kiváltotta a dolgozók haragját abban az intézetben, amelynek web-oldalán ez olvasható: “független, nem párthoz tartozó, össz-szövetségi intézet, amelyet a Kongresszus hozott létre és tart fenn abból a célból, hogy fejlessze a nemzet képességét a nemzetközi konfliktusok békés megoldása terén”. Saját beszámolója szerint korábban az Irak ellenes szankciókkal kapcsolatos amerikai intézkedések okán, illetve azon hivatalos döntések miatt került összeütközésbe kollégáival, amikor Izrael megszállta Ciszjordániát és a Gáza-övezetet, továbbá a szudáni helyzet és Belgrád bombázásának megítélése miatt. “Általában barátságtalan körülmények jellemezték intézeti békeaktivista munkámat” – emlékezik vissza Barbara. Amikor szeptember 11-én munkatársai mind nekitámadtak, ő ellenállt. “Bementem az igazgatóságra, és elmondtam, hogy itt megbüntetik a pacifistákat. Erre azt válaszolták: ’Itt az ideje, Barbara, hogy távozzék tőlünk. Maga nem illik a mi rendszerünkbe.’ – hangzik a folytatás. – Ezek után körülbelül két héten át szinte üldöztek, hogy adjam be a felmondásomat, úgyhogy végül engedtem a nyomásnak.”

Harriet Hentges, az amerikai Békeintézet igazgatóhelyettese ennyit mond: “Barbara október 17-én juttatta el hozzám felmondását. Ehhez nincs mit hozzátennem. Egyébként foglalkoztatási feltételként mi sosem mérlegelnénk egy munkatársunk személyes nézeteit.”

Az ember már nem támogathat szabadon egy könyvkereskedést sem, attól kell félni, hogy az állam vizsgálatot indít. November 1-jén az American Booksellers Foundation for Free Expression (ABFFE – Amerikai Könyvkereskedők Alapítványa a Szabad Önkifejezésért’) megdöbbentő levelet küldött tagjainak. “Tisztelt Könyvkereskedő! – hangzik a megszólítás, majd íme a folytatás: A múlt héten Bush elnök aláírta azt az antiterrorista törvényt, amely a szövetségi kormány hatáskörét kiszélesítve lehetővé teszi, hogy az ön üzleti iratait átnézzék, beleértve az ön által árusított könyvek címlistáját is… Az intézkedéssel szemben fellebbezésre nincs lehetőség. A nyilvánossághoz sem fordulhat. Az új törvény titoktartási záradékot tartalmaz, amelynek értelmében az érintett ’senkinek sem’ hozhatja tudomására, hogy ilyen vizsgálat alá vetették.”

A levél azt ajánlja, hogy azok a könyvkereskedők, akiket övön aluli ütésként ér az ilyesmi, forduljanak ügyvédhez vagy az alapítványhoz, de “a titoktartási rendelkezés miatt … ne értesítsék az ABFFE-t, hogy bírósági felszólítást kaptak… Elég, ha annyit közölnek velünk, hogy az alapítvány jogsegélyszolgálatát keresik.”

Marsha Rummelnek, a wisconsini Madison Rainbow könyvesbolt-szövetsége munkatársának lesújtó a véleménye erről a lépésről: “ijesztő kisajátítása az ember személyes jogainak”. Külön megjegyzi, hogy “a könyvkereskedők megfenyegetése csupán apró részlet a kialakuló új tájképből. Közösen kell kiállnunk és megvédenünk demokratikus jogainkat, ideértve a kormánnyal szembeni tiltakozás jogát, a háború ellenzésének jogát, és azt a jogot, hogy azt olvashassuk, amit akarunk.”

A tizenöt esztendős Katie Sierra a nyugat-virginiai Sissonville-ben másodikos gimnazista. Október 22-én közölte az iskola igazgatójával, Forrest Mann-nal, hogy anarchista kört akar alakítani. Az igazgató nem járult hozzá. Ez volt az egyetlen kör, amelyre nem adott engedélyt – áll abban a feljelentésben, amelyet a kislány édesanyjával közösen terjesztett be az iskolával szemben. Már a kör szórólapjai is készen voltak, de a szétosztásra nem kerülhetett sor. A lapokon a következő szöveg volt olvasható: “Anarchista klub. Az anarchizmus azt hirdeti, hogy minden embert szeressünk, ne csak a velünk egy nemzethez tartozókat. Indítsunk lapot, működtessünk Enni és Lenni! szolgálatot, és legyen egy könyvbarát vitakörünk! Mondd el a véleményed, és hallgasd meg másokét! Csatlakozz hozzánk!”

Másnap Katie egy feliratos pólótrikóban ment iskolába: “Fajgyűlölet, szexizmus, idegengyűlölet; de büszke is vagyok az úgynevezett szabad világ népére!” Az igazgató három napra felfüggesztette. “Korábban semmi balhém nem volt – meséli Katie –, de akkor először is felháborodtam: Hogy teheti ezt? Aztán sírva fakadtam: Hogy függeszthet fel ilyen nevetséges dolog miatt?” Október 29-én arról értesítették, hogy mielőtt visszatér az iskola falai közé, be kell mutatnia az igazgatónak orvosi papírjait, fel kell keresnie az iskolapszichológust, és nem viselhet politikai feliratos trikókat, továbbá nem szervezheti meg az anarchista kört.

Az iskolaszék október 29-ei értekezletén Bill Raglin, az iskolaszék elnöke feltette a kérdést: “Mi az ördög lehet ezzel a gyerekkel?” Egy másik tag, John Luoni a bíróságra benyújtott iratok szerint árulással vádolta meg. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Mann igazgató a Charleston Gazette-ben tévesen ismertette a lány pólótrikójának feliratát. Igaztalanul azt állította, hogy ilyen mondatok szerepelnek rajta: “Remélem, Afganisztán győz.”, illetve “Amerika égjen el!” Mindennek az lett a következménye, hogy a diákok csoportosan kezdték bántalmazni. “Nekilöktek az öltözőszekrénynek, lerajzoltak átlőtt fejjel, aztán a képeket felragasztották a tantermek ajtóira. Igazán kemény dolgokat mondtak, hátborzongató volt” – emlékszik vissza Katie.

A lány és édesanyja az iskola ellen indított pert első fokon elveszítette, és az állami fellebbviteli bíróság is 3:2 arányban ellenük ítélt. “Olyan határozatot szerettünk volna elérni, amely arra kényszeríti az iskola igazgatóját, hogy engedélyezze az anarchista kört és a béke-feliratos trikók viselését, egyben vonja vissza a felfüggesztést” – nyilatkozta Roger Forman védőügyvéd, aki korábban a nyugat-virginiai ACLU rektora volt. Szerinte a diáklány szólásszabadsághoz fűződő jogát sértették meg. Katie Sierra fellebbezést készül benyújtani. “Momentán nagyon elegem van a bíróságokból – mondja –, és az iskolából is. Azért büntetnek – teszi hozzá –, mert próbálok önmagam lenni.” Mivel a lány nem érezte magát többé biztonságban a Sissonville Gimnáziumban, magántanuló lett.

Jackie Anderson nemrégiben még az Utah állambeli Prince Sun Advocate című lapjának volt állandó munkatársa. Három évig dolgozott ott, felkérésre olykor vezércikkeket is írt. Szeptember 18-án a következőket olvashattuk tőle: “A háború nem az egyetlen lehetséges megoldás. Az igazság keresése a megoldás. A béke megteremtése a megoldás.” A cikk nem jelent meg, jóllehet számos háború-párti írást közöltek. Hat nap elteltével, Jackie megkérdezte a szerkesztőt, a jóbarátnak tartott Lynnda Johnsont, hogy mire vár. Válaszképpen kolléganője a kiadóhoz, Kevin Ashbyhez utasította, aki Jackie Anderson szerint ennyit mondott: “Nem kívánom, hogy a lapom ezt az irányvonalat kövesse.” Mire az újságírónő azt felelte: “Hát, nem tudom, hogy itt tudok-e továbbra is maradni, ma délután semmi esetre sem.” Végül aznapra szabadságot kapott. “Amikor másnap bementem – folytatódik a visszaemlékezés –, magához hivatott a kiadóigazgató, és azt mondta, szedjem össze a holmimat. Erre megkérdeztem, hogy ki vagyok-e rúgva, mire azt válaszolta: ’Nem, önként távozott. Elfogadom a felmondását.’ Erre közöltem, hogy nem távoztam.”

Lynnda Johnson a lap álláspontját magyarázza: “Tudja, ez személyzeti kérdés. Az mindennek a teteje, hogy Jackie Anderson fogja magát és mondván, hogy ő nem tud tovább itt dolgozni, kisétál egy munkanap kellős közepén. Ennyi. Távozott.” Ahhoz, hogy a cikket nem jelentették meg, ezt fűzi hozzá: “Nem mondtam, hogy nem is fogjuk közölni. Azt mondtam, hogy kifogások merültek fel. De nem kívánok vitába bocsátkozni, személyzeti ügyről van szó. Bejelentette, hogy kilép, aztán úgy döntött, inkább mégis marad, mert úgy tartja kedve.”

Jackie pillanatnyilag az állástalanok számát szaporítja. “Nagyon korlátozottak a lehetőségeim – mondja –, ebben a pangó gazdaságban nincs sok újságírói üresedés. Ráadásul a férjem szénbányász, úgyhogy nem költözhetünk el akárhova. Ezt a munkát szerettem, és hittem benne. Azt hittem, az újságírók szabadságharcosok, akik legalább olyan fontosak, mint a fegyveres katonák, ha nem még fontosabbak. Ha az ember már most elveszítheti az állását a meggyőződése miatt, akkor ez rossz előjel.”

Még legalább két másik újságírót bocsátottak el írásai miatt. A média mindkét esetre felfigyelt. Dan Guthrie az Oregon állambeli Grants Pass Daily Courier-nél dolgozott tíz évig, ezen belül hét éven át megszakításokkal rovatvezető is volt. “Ez alatt az idő alatt jó néhány elismerésben is részesültem, többek között megkaptam az ’Oregon legjobb rovatvezetője’ címet.” – meséli. Ám egyik legutóbbi írásáért az állásával fizetett. Címe: “Amikor szigorodnak a szabályok, a jóérzésűek elmenekülnek”. A szeptember 15-ei számban volt olvasható. Ugyancsak ő mondta Bushról, hogy szeptember 11-én “meglógott”. “Zavarba ejtő a kép, amelyen az elnök valahol Nebraskában rejtőzik – írta akkor. – Az elnök emberei kétségbeesetten igyekeznek Bush gyávaságát elleplezni.”

Néhány nappal később a szerkesztő, Dennis Roler az első oldalon kért bocsánatot, a következő címmel: “Az idő nem alkalmas az ország vezetőjének bírálatára: bocsánatkérés egy megjelent cikk miatt.” Az utolsó bekezdés így szólt: “Ebben a feszültséggel teli időszakban a nemzetnek egy emberként kell az elnök mögé állnia. A pártpolitikát és a bomlasztó kritikát félre kell tenni az ország érdekében. Egy hibás döntésem sajnos keresztezte ezeket a pozitív lépéseket, ezért bocsánatot kérek.”

A mára munkanélkülivé vált Guthrie már-már filozófiai mélységgel beszél az újságírásról: “Az ember azt szeretné, bárcsak a lapok jobbak lennének annál, mint amilyenek. Azt gondolnánk, ezt a közös szándékot foglaltuk törvénybe. De nem így van, különösen nem válságos időkben.”

Tom Gutting a Texas City Sun munkatársa volt, amikor szeptember 22-én, akárcsak Guthrie, kifogásolta, hogy 11-én Bush nem tért vissza Washingtonba. Ezt írta: “W. (ifj. George Bush nevének gúnyos rövidítése – a ford.) úgy röpködött az országban, mint egy rossz álomból az anyjához menekülő kisgyerek.” Aztán így folytatta: “Elegünk van ebből a tanácsadói által irányított, béna elnökből. Nem vezető, csak egy báb.” Aznap, amikor a cikk megjelent, “a kiadó kerekperec biztosított arról, hogy nem fog kirúgni” – meséli Gutting. De pár nappal később Les Daughtry Jr., a kiadó meggondolta magát. Ő is a címoldalon kért bocsánatot, mivel Gutting írása “nem volt közlésre alkalmas azokban a napokban”. Gutting most szintén munkanélküli. “Állást keresek – mondja. – Remélem, hamarosan találok. Úgy látszik, a kiadó minden kis lapjánál feketelistára kerültem.”

Az Utah állambeli St. George-ban megjelenő The Spectrum november 13-án kért elnézést előző napi karikatúrájáért, amelyet a Pulitzer-díjas Steve Benson készített. Ezen Bush bombákat dobál, melyeken a következő odafirkált üzenetek lógnak: “éhező afgán milliók” és “ártatlan polgárok megölése”. Sok helyi öregkatona azonnal az újságra támadt, és az előfizetés lemondásával fenyegetőzött, amennyiben nem kérnek nyilvánosan bocsánatot – számolt be az esetről a The Salt Lake Tribune.

Aaron McGruder, a Boondocks sorozat rajzolója azt vette észre, hogy számos újság szeptember 11-e után nem hozta le képregényét, háborúellenes jellege miatt. A kevésbé ismert karikaturistákra nyilván még nagyobb veszély leselkedik.

Todd Persche-től az elmúlt három évben hetente egy rajzot közölt a wisconsini Baraboo News Republic. Többet nem fog. Szeptember 11-e után rajzolt képei miatt az utcára került. Az egyik alá ezt írta: “Ahol a média folyton harci dobokat kongat, ott nem hallani a többi hangot.” Egy másikon a Nagy Testvér “visszájára fordítja az emberi jogokat”. Persche szerint “mostanában azt akarják éreztetni az emberrel, hogy ha a hivatalostól eltérő nézetei vannak, akkor már nem is hazafi.”

Egyelőre a kormányt bíráló egyetemi tanárokat nem bocsátják el, mint tették a McCarthy-időkben. De néhányukat “kivonják a forgalomból”.

Az új mexikói egyetem történelemoktatója, Richard Berthold ma már sajnálja, hogy ezt mondta hallgatóinak: “Arra fogok szavazni, aki felrobbantja a Pentagont.” A felsőoktatási évkönyv tanúsága szerint a rektor “haladéktalan fegyelmi intézkedést ígért”.

Robert Jensen, az austini University of Texas újságíró szakának docense szeptember 14-én a Houston Chronicle-ben jelentkezett “Az Egyesült Államok is bűnös az ellene elkövetett terrorcselekményekben” című cikkével. Ebben úgy fogalmazott, hogy a szeptember 11-ei támadás “erősen kifogásolható és elfogadhatatlan volt…, mindazonáltal nem tűrhetetlenebb, mint azok a tömeges terrorcselekmények – a lakosság szándékos, politikai célú irtása –, amelyeket az Egyesült Államok, csupán amióta én élek, hivatalosan elkövetett.” Ezekért a szavakért az egyetem rektora, Larry R. Faulkner nyilvánosan nevetség tárgyává tette, majd levelet küldött a fenti laphoz, amelyet szeptember 19-én közöltek. Ebben ez állt: “Jensent nem egyszerűen félrevezették; politikai kérdésekben maga a megtestesült ostobaság.” “Teljesen a peremre szorultam – panaszolja Jensen, miközben nagyon vigyáz, nehogy túlzó képet fessen fenyegetettségéről. – Egy nagy egyetem kinevezett, fehérbőrű, férfi oktatója, tehát védett fajta vagyok, nem félek. Viszont egy színesbőrű, ideiglenesen megbízott kolléga nem élvez ilyen védettséget.” Attól tart, hogy az egyetem ideiglenes előadói öncenzúrát fognak gyakorolni. Többekkel együtt őt is a Lynne Cheney-féle csoport, az Igazgatósági Tagok és Öregdiákok Tanácsa nyugtalanítja, amely 1995-ben jött létre Joseph Lieberman, Connecticut demokrata szenátorának közreműködésével. A csoport szeptember 11-e után tette közzé jelentését “A civilizáció megvédelmezése, avagy miként hagyják cserben egyetemeink Amerikát, és mit tehetünk ez ellen?” címmel. Benne a következő mondat állt: “Amikor egy ország értelmisége vonakodik önnön népét megvédelmezni, az ellenség kedvében jár.” Ezek után több mint száz példát sorolnak fel, mit is tartanak ezek a tudós emberek hazafiatlanságnak.

“Ezek az önjelölt ellenőrök, akik magán-feketelistákat készítenek, ezek emlékeztetnek leginkább a mccarthyi időkre – vélekedik Eric Foner, a Columbia Egyetem történésze. – Ez a baj ezzel a Lynne Cheney-dologgal is: a más álláspontú egyénekre akarnak ráijeszteni. A tanároknak egyelőre nem kell hűségesküt tenniük, de egy káros folyamat látszik kibontakozni, ami már most nagy riadalmat kelt.”

Már volt ilyen. Kezdetben ott voltak az idegenekre és a lázítókra vonatkozó törvények, majd amikor a habeas corpust (az előzetes letartóztatásra vonatkozó jogszabály – a ford.) Lincoln felfüggesztette, és a háború-ellenes újságírókat bebörtönözte. Aztán folytatódott a szólásszabadság súlyos megsértésével az első világháború alatt, majd a Palmer-razziák és a japán származású amerikaiak internálása következett a második világháború idején, egészen az elnyomó McCarthy-időszakig: az állam rendszeresen idézett elő rettegést az emberekben, hogy aztán a bevándorlókat lehessen hibáztatni és a szabadságjogokat korlátozni. – Most pontosan ugyanez történik – magyarázza Nadine Strossen, az ACLU rektora.

“Nincs tökéletes hasonlat, és a történelem sosem ismétli önmagát pontosan, mégis van valami állandóság abban, ahogy az állam korlátozza a szabad önkifejezést, és elsiklik a gyanúsítottakat hagyományosan megillető jogok felett – állítja Eric Foner. – Jó lenne, ha mindenki, aki szerint a szólásszabadság és az emberi jogok fontosak, mély aggodalmat érezne ezek iránt.”

 

(Fordította: Battyán Katalin)

A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a "forradalom" híveként tűnik fel. A Seven Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven Up-ot igyanak.

A “kultúrák háborújáról” szóló amerikai közbeszéd állandó mítoszainak egyike szerint – amivel az USA társadalma, állítólag, több mint harminc éve küszködik –, a fiatalság ellenkultúrája a szociális engedetlenség inherens hatalmával bír, s az örök küzdelem hippi és kékgalléros, diszkórajongó és istenhívő vagy individualista és konformista között ugyanolyan fontosságú, mint amilyen annak idején az osztályharc volt.

E hiedelmet nemcsak a cultural studies egyetemi apostolai vallják, hanem az ipar és a szórakoztatás nagyfőnökei is. Ha az ember az Egyesült Államokban bármely nagy nézettségű televíziós programot megnézi, azt tapasztalhatja, hogy a hirdetők a reklámot arra használják, hogy “forradalomra” szólítsanak fel, a szokások és a szabályok áthágására buzdítsanak, s arra, hogy a végsőkig kell elmenni, bármit is mondjanak a nagyfőnökök, az öltönyben járók és a szentfazekak. Minden árucikk – a terepjárótól a teniszcipőig vagy a zöldcitrommal ízesített szódavízig – mint a Jimi Hendrix zenéjében, Jack Kerouac elbeszéléseiben vagy az underground kultúra ritmusában kifejeződő “lázadó fiatalság” nélkülözhetetlen kelléke jelenik meg. A mobiltelefon-társaságok elsősorban a mi számunkra szeretnék lehetővé tenni, hogy önmagunk lehessünk; a parfümgyártók a természeti népek kultúráját bálványozzák¹ ; a számítógépes cégek, úgymond, a nép kezébe adják a hatalmat, a kereskedelmi ügynököknek pedig minden vágyuk, hogy megtörjék a piaci törvényeket.

A Nike, amely fiatalkorúak kizsákmányolásáról híresült el Ázsiában, az amerikai fiatalok előtt a “forradalom” híveként tűnik fel. Az Apple vagy a Gap áruházlánc székházának homlokzatán avangárd hírességek fotói láthatók. A reklámokat elárasztják az ökölbe szorított kezek. A Seven-Up üdítő szörnyűséges nemzetközi összeesküvést leplez le. Célja? Megtiltani a fogyasztóknak, hogy Seven-Up-ot igyanak…

De vajon mitől ilyen “cool”, ennyire “lázadó” az amerikai kereskedelmi kultúra? Az egyik fajta magyarázat demográfiai természetű. Eszerint a reklámszakemberek folyamatosan elemzik a fiatalok kulturális szokásait, hogy minél jobban a közelükbe férkőzhessenek. Utánozzák az iskolások között uralkodó viselkedésmintákat, hogy még több Sprite-ot, Reeboks-ot vagy Levi’s-t adhassanak el. Ez az elmélet azonban nem nyújt kielégítő magyarázatot arra, miért kész magáévá tenni a reklámipar a “lázadást”, a hirdetők kifejezetten “cool” megnyilvánulásait, a “kontesztálás” megannyi kifejezésmódját, amikor tizennyolc évnél jóval idősebb fogyasztóknak szánt termékeket akar eladni. Midőn a terepjáró sportkocsik gyártói Jimi Hendrix zenéjéhez nyúlnak, aligha a gimnazisták figyelmét akarják felkelteni.

A “hip” kultúra valami olyat fejez ki, ami messze túlmutat a fiatalokat megcélzó kereskedelmi érdekeken. A konzumerizmus már az 1920-as években hadat üzent a korábbi, termeléshez kötődő értékeknek. A hangsúlyt a mértékletesség és a puritán indíttatású elfojtás helyett a kedvtelésre és az élvezetre helyezte. A divatot és a múlandóságot magasztalta az előrelátás és az állandóság erényeivel szemben, a fiatalságot a tapasztalat, a változást a hagyomány, az újat a régi ellenében.

A hirdetési cégek ezirányú megrögzöttsége szintén a reklámipar lényegéből fakadó probléma terméke. A marketingügynökségek az 1960-as évektől kezdve kénytelenek voltak szembenézni a ténnyel, hogy célközönségük egyre szkeptikusabb a reklám céljaival és ígéreteivel szemben. A reklám szétszabdalja a televízió-műsorokat, vacsoraidőben hív telefonhoz, s gyakran erőszakos és ostoba. Főleg pedig sok, túlságosan is sok van belőle. Egy átlagos amerikai évente közel egy millió ilyen jellegű “kommunikációnak” van kitéve.

A hirdetőknek ebben a hangzavarban kell megszólalniuk, s legyőzniük a közönség fenntartásait. Ezért aztán kifejlesztették a “kreativitás” egyfajta kultuszát, ami, ha észre kívánják vétetni magukat, arra kötelezi őket, hogy sokkolóak vagy meglepőek legyenek. A mindig újnak kijáró rajongás ilyenformán nem csupán strukturális okokra vezethető vissza (a ma terméke szükségképpen jobb, mint a tavalyi modell), hanem azzal a ténnyel is magyarázható, hogy az újdonság az egyedüli eszköz az üzenet remény szerinti célba juttatására. Emiatt kultiválja a reklám világa hosszú ideje a hierarchiák elvetését: a nyakkendő-nélküliség vagy a casual wear [lezserség] a munkahelyeken egyaránt a Madison Avenue² újítása.

Jean-Marie Dru francia reklámszakember először 1996-ban az Egyesült Államokban kiadott könyvében³ bemutatja a hirdetők szokványos “kreatív gyakorlatát”. Eszerint egy dezodor- vagy egy aszpirinfajta eladásához, a “kreatív” hirdetőnek meg kell neveznie valamely társadalmi konvenciót – a “status quo fenntartásához szükséges bizonyosságok egyikét”, majd azt egy “diszlokációnak” [felbontás, szétszedés] nevezett, szinte orgasztikus eljárás során szét kell zúznia. “Kavard fel az állóvizet, változtasd meg a szabályokat, rázd fel a fogyasztót, s idézd elő a változást” – javasolja Jean-Marie Dru –, hogy ezáltal megtaláld a nyitját a termék elfogadtatásának s az emberi felszabadulásról alkotott tágabb “vízió” kialakításának.

A sikeres márkák mind a különböző társadalmi konvenciók ellen lépnek fel. Jean-Marie Dru példákon keresztül mutatja be az olyan hirdetéseket, ahol érzékiségtől kicsattanó kamaszok élcelődnek idős és szégyenlős embereken, ahol a Guiness sör jelképezi, hogy valaki a non-konformista, “egyéniségük új kifejezésmódjait kereső” fiatalok közé tartozik, ahol a Macintosh, az “establishment-ellenes vállalat” nevetség tárgyává teszi a menedzsment régebbi formáit.

A “diszlokáció” egyetlen társadalmi konvenciót hagy érintetlenül: a márkanevekhez való ragaszkodásét. S ebben nincs semmilyen ellentmondás: “Ha a vállalatok és a márkák nem ’diszlokálnák’ magukat, a fogyasztók rájuk unnának. A diszlokációnak köszönhetően azonban érdeklődésük és lojalitásuk megmarad.”

S mindez már-már apokaliptikus vonásokat ölt: a menedzsment valamennyi teoretikusa “forradalminak” tartja magát. Némelyikük azonban ennél is messzebb merészkedik: a reklámozott vállalat szolgálatába egyenesen a szociális igazságosság gondolatát állítja… Ahhoz, hogy valamely márka sikeres legyen, azt a látszatot kell keltenie, hogy “álomból vétetett” – fejti ki Jean-Marie Dru, s mondandóját szándékosan a haladó és forradalmi mozgalmak történelmi alakjaitól kölcsönzött idézetekkel illusztrálja. Ily módon a baloldal politikai kudarca a hirdetési cégeket egy sor – eredeti értelmét vesztett, ám kellően karizmatikus és a felforgatás izgalmát idéző – kulturális kliséhez segítette hozzá. A Benetton a cég márkanevét a rasszizmus elleni harccal köti össze, az Apple a technokráciával szembeni küzdelem jelképe kíván lenni, a Pepsi egyfajta franchise-ra tett szert a serdülőkori lázadással kapcsolatban, a Body Shopé a másokkal való együttérzés, a Reeboké a non-konformizmus, az MTV-é pedig az underground szellemisége. A szociális igazságosság terén a társadalmi mozgalmak helyébe a márkanevek léptek…

A marketing megújulása a társadalomkritika és a fogyasztói társadalom megkérdőjelezésének jegyében megy végbe. Napjaink reklámja valójában elfogadja, hogy létezésünkkel valami nincs rendben, hogy a piac nem adta meg mindazt, amit ígért, s nem oldotta meg a kapitalista fejlődésből fakadó problémákat. Az életünkre nehezedő munkával s a városokat elárasztó gépkocsiáradattal szemben azonban a hirdetők nem tudnak mást ajánlani, mint egy újabb szappanfajtát, amelytől a fehérek bőre még fehérebb lesz…

Ebben a helyzetben jelenik meg a “felszabadítás marketingje”, amely azt ígéri, hogy a fogyasztó – a különböző áruvédjegyek révén – megszabadulhat a rend felvigyázóitól, lerázhatja az ipari társadalom börtönláncait, kitörhet a bürokrácia és a hierarchia mindennapjaiból, s újra rátalálhat valódi önmagára. Végső soron pedig meglelheti az eredetiséget, a konzumerista ideológia egyfajta Szent Grálját.

A reklám eme legendáriuma szerint, amelyet évről évre több száz milliárd dollár táplál, a mai társadalom legfőbb problémája a konformizmus, amire a megfelelő válasz – az ünneplés [carnaval]. Ha széttöredezett világunk megőrzött még valamilyen közös eszmét, alighanem ilyen a megszakítatlan harc – immár nem a kommunistákkal, hanem a puritánokkal. Illetve a fogyasztói társadalmat magát újratermelő gépezettel szemben, amelytől hogy megszabadulhassunk, s vele szemben ellenállhassunk, csupán “etnikai” étteremláncokba kell járnunk, s Madonna-videokazettákat kell néznünk. Vagy még egyszerűbb, ha követjük azokat a fogyasztókat, akik ekként cselekszenek…

Daniel Bell szociológus szerint, a munka hatékonyságának növelését célzó állandó törekvés, illetve a szabadidő hedonizmuskultusza közötti konfliktus a kapitalizmus egyik leginkább robbanásveszélyes “kulturális ellentmondása”. A piac azonban az általa felvetett problémákra megtalálta a megoldást, legalábbis felszínesen. A rendszerkritika valójában a kapitalizmus zárt ideológiai rendszerének verőerévé vált; s e rendszeren belül bármi felvethető és megoldható – szimbolikusan.

Mert természetesen az elmúlt két évtizedet korántsem a forradalom, a társadalmi szabályok lerombolása, bárminek a felforgatása, az egyén hatalma, a korlátok meghaladása stb. jellemezte, hanem mindenekelőtt a multimédia-birodalmak kialakulása, a Microsoft felemelkedése, a bankok, a reklámcégek, a kiadók, az újságok koncentrációja. Valamint a munkásmozgalom alkonya, illetve a javakat újraelosztó erős állam eszméjének kimúlása Nyugaton. S e változások együtt jártak a vállalkozások megtestesítette hatalom meg-megújuló beavatkozásaival a mindennapi élet egyre több mozzanatába.

Az elmúlt évtized során az amerikaiak keményebben s többet dolgoztak, mint 1945 óta bármikor. Több reklámot láttak mind nagyobb számú reklámhordozón, több személyiség- és kábítószer-ellenes tesztnek lettek alávetve, s gondolkodás nélkül adósságokba verték magukat. Ötven éve nem volt ily kevés befolyásuk élet- és munkafeltételeikre. Ma már nem szokatlan a valamelyik cég által “patronált”, márkanevekkel dekorált kocsiban ülő család látványa.

Az effajta társadalmi környezetben a düh, az elégedetlenség nőttön nő. S az amerikai társadalom legsikeresebbjei ma részben éppen azok, akik ezt a haragot – kiemelkedve a Madison Avenue felszabadítás­marketing-szakértői közül – leginkább a saját érdekeik szolgálatába tudták állítani.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ A francia Caron parfümgyártó vállalat például nemrég új, “L’ Anarchiste” elnevezésű, férfiaknak szánt eau de toilette-jének piacra dobásakor Ravachol és a pokolgépkészítők imázsát öltötte magára – láthatóan nem tartva saját létesítményeinek felrobbantásától…

² New Yorknak az a negyede, ahol számos reklámügynökség székhelye található.

³ Jean-Marie Dru: Disruption: bousculer les conventions et déplacer le marché, Village mondial, Paris, 1997.

Elegendő-e, ha a nemzetközi terrorizmus elleni világméretű összefogás csupán a terrorszervezetekkel szembeni fellépésre irányul, vagy inkább a kiváltó okok megszüntetését kellene szolgálnia? Az először a Le Monde diplomatique 1986. februári számában megjelent cikk tanúsítja, hogy az USA vezetése régóta tisztában van a "helyes" válasszal, mégis másfajta érdekek szerint cselekszik

Elegendő-e, ha a terrorizmus visszaszorítását célzó világméretű összefogás csupán a terrorszervezetekkel szembeni fellépést szolgálja, avagy inkább a társadalmi, politikai okok – jelesül a világrendszerben tapasztalható súlyos egyenlőtlenségek – megszüntetésére kell irányulnia. A 2001. szeptember 11-i amerikai terrortámadás után oly sokszor felvetett s mindmáig megválaszolatlan dilemma korántsem újkeletű, amint ezt az itt következő, először több mint másfél évtizede, a Le Monde diplomatique 1996. februári számában megjelent írás is tanúsítja (amelyet jelentősen lerövidítve közlünk). Szerzője, Claude Julien történész 1973 és 1990 között állt a “Diplo”szerkesztő bizottságának élén, s meghatározó szerepe volt abban, hogy a francia havilap a progresszív társadalomkritikai gondolkodás egyik legbefolyásosabb orgánumává vált – nemcsak Franciaországban. (A Lmd-ról lásd az Eszmélet 45., 2000. tavaszi számának Lapvárta rovatát.)

 

A terrorizmus megfékezését célzó nemzetközi erőfeszítések a római és a bécsi repülőtéren elkövetett, 1985. december 27-i merényletek után intenzívebbekké váltak…

A terrorista támadások száma a világban az elmúlt tizenöt évben számottevően nőtt. A jelenség elemzésére szakosodott egyik amerikai szervezet¹ 1970-ben 293 “jelentősebb esetet” regisztrált. A tanulmány kimutatja: 1977-ig lassú, de egyenletes, majd az ezt követő két évben nagy arányú növekedés volt tapasztalható (1979-ben világszerte 2585 terrortámadásra került sor). Ezt 1982-ben némi csökkenés, majd hirtelen ugrás követte: 1984-ben a merényletek száma 3525-re emelkedett.

Az amerikai kormányzat egyik, 1984 végén közzétett dokumentuma szerint, “a világban 1973 és 1983 között végrehajtott merényletek következtében 3689-en haltak meg és 7791-en szenvedtek sérülést. Az 1983-ban feljegyzett mintegy ötszáz terrortámadás 40%-a irányult az Egyesült Államok ellen; ezek során 271 amerikai állampolgár vesztette életét, s 116-an sebesültek meg. Ez a szám magasabb, mint az előző tizenöt év alatti veszteségek száma.”… A dokumentum arra is kitér, hogy 1983-ban “a merényletek 37,2%-át követték el Nyugat-Európában, 25,6%-át Latin-Amerikában, 22,8%-át a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, 7,8%-át az ázsiai-csendes-óceáni térségben, 3,4%-át Afrikában, 2,4%-át Észak-Amerikában s csupán 0,8%-át Kelet-Európában és a Szovjetunióban.”² Az Egyesült Államok területén végrehajtott támadások aránya tehát alacsony, ugyanakkor a terroristák célpontjai szerte a világban leggyakrabban amerikaiak. Az Egyesült Államokon belül “az elmúlt öt évben az FBI 166 merényletet regisztrált; 15 volt a halottak és 35 a sebesültek száma. E számok elenyészőek ahhoz a mintegy 100 000 amerikaihoz képest, akit ugyanebben az időszakban meggyilkoltak” – jegyzi meg az US News and World Report.³ Hasonló, világméretű összevetés alapján a kérdés egyik amerikai szakértője megjegyzi: “Természetesen, ha a terrorizmust összehasonlítjuk bármely egyéb halálokkal – mondjuk a gyilkosságokkal vagy az autóbalesetekkel –, csupán a számokat tekintve, a terrorizmus másodlagos jelentőségű problémát képvisel.”⁴

Alighanem ez az oka annak, hogy az egy-egy újabb merénylet keltette érzelmi sokk elmúltával a közvéleméy nem tulajdonít különösebb fontosságot a terrorizmus-ellenes harcnak. De hát hogyan is lehetne ez másként a látványon alapuló információ uralma idején, amikor a tegnap borzalmára a ma elkövetett erőszakcselekmény borít feledést. A terroristák számára a média biztosítja a nyilvánosságdózist, amelyre szükségük van, ám egyidejűleg csökkenti is tettük jelentőségét azzal, hogy a közönségben a közöny érzetét váltja ki, amit egyszerre táplál a hozzászokás a brutalitáshoz és a bizonytalan elégedettség, hogy nem mi vagyunk az áldozatok…

A statisztikai adatokból kiolvasható tények dacára a terrorizmus napjaink egyik súlyos problémájává vált.

A terrorizmus, a háborúhoz, a kiáltó szegénységhez és az emberi jogok megsértéséhez hasonlóan politikai probléma.

George Shultz is tisztában van ezzel, amikor így nyilatkozik: “Midőn a terrorizmus nem képes arra, hogy anarchiát keltsen, megpróbálja a kormányt szélsőséges válaszokra késztetni, például, hogy zsarnoki ellenőrző intézkedéseket foganatosítson, amelyek elfordítják tőle a lakosság bizalmát.”⁵

A Reagan és Shultz más nyilatkozataiban kimutatható kétértelműség azonban felfedi a valóságos szándékot, amelyet az amerikai kormányzat palástolni szeretne. “Azok, akik a szabadság és a demokrácia kivívásáért küzdenek, mindig is élvezni fogják az amerikai nép rokonszenvét, s ha lehetséges, támogatását is”, jelenti ki az amerikai külügyminiszter.⁶ E szimpátia és a támogatás azonban, amelyből nem jutott a Somoza-diktatúra ellen küzdő nicaraguai népnek, most a szandinisták ellenfeleit segíti. De nem részesültek az amerikai rokonszenvből és támogatásból a katonák uralmának kiszolgáltatott argentinok és brazilok sem, pedig jelenleg azok a chileiek, akik Pinochet ellen küzdenek – aki viszont soha nem volt híján az Egyesült Államok segítségének…

Márpedig mindenki tisztában van a Chilében uralkodó állapotokkal, ahol 1984-ben új, “antiterrorista” törvény került bevezetésre⁷ , s ahol az elmúlt novemberben a katolikus püspökök is elítélték a diktatúra által meghonosított “állami terrorizmust”⁸ . Január közepén Edward Kennedy szenátor személyesen fejezte ki rokonszenvét a chilei demokratákkal, s amikor a rezsim tüntetéseket szervezett, hogy megzavarja a szenátor santiagói látogatását, Washington megelégedett azzal, hogy sajnálkozását fejezze ki a foganatosított intézkedések “inadekvát” jellege miatt. Meglehetősen sovány támogatás a demokráciának…

Az örök probléma: ha léteznek jó és rossz diktatúrák, akkor van egyfelől “jó terrorizmus”, amely megérdemli a bátorítást és a pénzügyi támogatást; egészen addig, hogy a CIA egyenesen gazdagon illusztrált kézikönyvet állított össze, amely gyakorlati tanácsokkal látja el a antiszandinista felkelőket; s odáig, hogy szintén a CIA megpróbált meggyilkoltatni olyan neki nem tetsző személyiségeket, mint Patrice Lumumba és Fidel Castro. S van másfelől “rossz terrorizmus”, amely förtelmes, ám nyugatbarát rezsimek ellen irányul, s amely rezsimeknek ezért jogukban áll, hogy az elnyomás fokozása érdekében élvezzék az USA nagylelkű támogatását – miként ez korábban az iráni sah esetében, ma pedig Pinochet és mások kapcsán történt, történik.

A terrorizmus elítélése hitelét veszti, amikor ilyen mértékben diszkriminatívvá válik. Lesújt olyan szervezetekre, amelyek áldozatainak száma sokkal alacsonyabb, mint az állami terrorizmusé, ami bocsánatos bűnnek számít, ha “marxista” rendszerekkel szemben érvényesül. E megtévesztő látszatot erősíti a helyzet logikája is: az illegális csoportoknak szükségük van a cselekedeteiket övező nyilvánosságra, még egy jelentéktelen áramfejlesztő központ ellen végrehajtott vagy egy közönséges pribékkel szembeni merénylet esetében is. A terrorista állam viszont arra törekszik, hogy elleplezze tömegesen elkövetett bűneit, ha pedig már nem tudja titokban tartani, tetteit a rend törvényes fenntartásának szükségességére hivatkozva próbálja meg igazolni.

A jó és a rossz terrorizmus közti különbségtételt egy körmönfontabb, kettős érvelés támasztja alá. Először is, Regan szerint a terrorizmus “olyan háború, amelynek ártatlan áldozatai vannak”⁹ , amiből következik, hogy a “jó”, a nyugatbarát diktatúrák által működtetett állami terrorizmus áldozatai mind egy szálig bűnösök. Másodszor, az erőszakhoz folyamodó csoportok egyfelől “gyilkos terroristák” – akik valamely fennálló rendszer elleni alávaló küzdelmük során nem átallanak ártatlanokat feláldozni –, másfelől “szabadságharcosok”, akik egy szovjetbarát diktatúrával szembeni hősies harcuk folyamán kizárólag a biztonsági erők és bérenceik ellen fognak fegyvert.

Senki sem fejezte ki jobban ezt a fajta különbségtételt, mint Henry Jackson szenátor, akit egyik beszédében George Shultz hosszasan idéz: “A szabadságharcosok vagy forradalmárok nem röpítenek levegőbe autóbuszokat, amelyeken a harcokban részt nem vevő emberek utaznak; a terrorista gyilkosok ezt teszik. A szabadságharcosok nem tartanak fogságban s nem mészárolnak le iskolásokat; a terrorista gyilkosok ezt teszik. A szabadságharcosok nem gyilkolnak meg ártatlan üzletembereket, s nem ejtenek túszul férfiakat, nőket és gyermekeket; a terrorista gyilkosok ezt teszik.”¹⁰

A “szabadságharcosok” tehát valamely igazságos ügy érdekében helyes eszközökhöz folyamodnak: csak a velük szemben álló harcosokat támadják. Ezzel szemben a “terrorista gyilkosok” egy elítélendő ügy szolgálatában nem kevésbé elítélendő eszközöket vetnek be: gondolkodás nélkül ártatlanokat áldoznak fel. Politikai céljaik, amelyeket követnek, valamint az eszközök, amelyeket igénybe vesznek, egyaránt világosan megkülönböztetik őket egymástól.

Az efféle érvelés politikai célú felhasználása mindazonáltal nem ad igazolást arra, hogy megkerüljük a fegyveres harc bizonyos formái által felvetett problémákat. E problémák, melyekkel minden illegális harcos kénytelen szembesülni, a náci megszállás idején az elég kevés számú francia ellenálló számára korántsem valamilyen elvont formában merültek fel. Az ellenállásban résztvevők – vérmérsékletüktől, készségeiktől, politikai és etikai felfogásuktól függően, de gyakran a körülmények adta lehetőségek folytán is – az illegális hírszerzés vagy sajtó ügyének szentelték magukat; szabotázsakciókat hajtottak végre a Németországba induló szállítmányok ellen, földalatti csoportokat szerveztek, amelyek – midőn elérkezett a pillanat – részt vettek a felszabadulásért vívott harcokban. Némelyek pedig a cselekvésnek egy olyan formáját választották, amelyet sokan helytelenítettek: a terrorizmust, azaz merényletek végrehajtását, hogy fenntartsák a bizonytalanság érzetét a megszálló erők és a kollaboránsok körében. De mindegyikük szembe kellett nézzen a kínzások, a deportálás, a halál kockázatával.

“A kommunizmus és a terrorizmus elleni harc révén [az általam folytatott politika] hozzájárul a nyugati civilizáció védelméhez”¹¹ . E zavarbaejtően időszerű mondat Pétain marsall Hitlerhez írt, 1943. december 11-én kelt leveléből való. Amikor 1944 márciusában a Wehr­macht és a Gestapo által támogatott milíciák támadást intéztek a glière-i fennsík maquisard-jai ellen, Philippe Henriot örömének adott hangot a “bandákon” aratott győzelem felett, “amelyek hónapokon keresztül rettegésben tartották a környéket, s amelyeket az együgyű csőcselék a francia hazafiság megtestesítőinek vélt.” Hazafiság? Ugyan kérem, jegyzi meg Philippe Henriot, “én láttam őket: franciák és idegenek vegyesen, összekeveredve a terrorista, titkos hadsereg kötelékében.”¹²

Ha manapság – csakúgy, mint azelőtt – bármely országban, bárki fellázad az erőszakkal – a nemzeti haderő vagy valamilyen idegen megszállók által – fenntartott igazságtalan rend ellen, azonmód terroristának kiáltják ki. Pedig valójában kevesen vannak olyanok, akik az egyéni vagy kollektív merényletek útjára lépnek. Ezek hatékonysága katonai értelemben korlátozott, hacsak nem azt a célt szolgálják, hogy a hatalom fokozza a repressziót (razziákkal, túszok kivégzésével, az ún. biztonsági rendszabályok megszigorításával stb.). A terrorista azt reméli, hogy az elnyomás növekedése erősíti a lakosság ellenszenvét az őt börtönbe vető, megkínzó, kivégző hatóságokkal szemben. A számítás azonban ritkán válik be: bár a represszió fokozódása valóban gyűlöletet vált ki, egyúttal gyakran bénító félelemhez is vezet.

Összetett problémáról van szó, amely – manapság csakúgy, mint azelőtt – különféle, részben hatékonysági, részben s főként morális természetű megfontolásokat vet fel. A francia ellenállók jó része a dilemmát úgy oldotta fel, hogy csupán önmagát – egyedül vagy bajtársaival közösen – tette ki az életveszélynek, s óvakodott attól, hogy azokat a honfitársait is kiszolgáltassa a megtorlás kockázatának, akik ezt nem vállalták. Egy szabad ember a saját életét kockáztathatja, az óvatosak, a kivárók vagy a gyávák életét azonban nem. Ez az elköteleződés méltósága, amely – ezernyi eset tanúsítja – nem is annyira túlhaladott, mint amilyennek elsőre tűnik.

Manapság csakúgy, mint azelőtt, a valódi terroristák csupán elenyésző kisebbséget alkotnak azok között, akik különböző módokon részesei a szabadságért folytatott harcnak. Manapság csakúgy, mint azelőtt, az összemosás annál is könnyebbé válik, hogy egyes különösen látványos merényletek kizárólag az ilyen típusú akciókra terelik a figyelmet, elhalványítva mindazok diszkrét bátorságát, akik – anélkül, hogy zajt csapnának – cselekvően küzdenek a fennálló rend ellen.

A terrorizmussal szembeni érvek tehát korántsem súlytalanok. Ami a másfajta illegális cselekményeket illeti, ezeket a hatalom illegitim – ámbár természetesen legális – jellege teszi jogossá, amely ellen az efféle akciók irányulnak. Magától értetődően ugyanezek az akciók elvesztik legitim voltukat, mihelyt valamilyen demokratikus rendszerrel szemben vetik be őket.

“Mi, akik demokráciában élünk, tanúsíthatjuk, mi mindent képes az ember elérni, ha lemond az erőszakról és a nyers erőről, ha szabadon gondolkodhat, írhat, szavazhat, imádkozhat”, mondja George Shultz.¹³ A merényletek kitervelői s mindazok, akik egy demokratikus társadalomban törvényellenes cselekményekre szánják el magukat, arról tesznek tanúbizonyságot, hogy képtelenek az alapvető szabadságjogokkal céljaik érdekében élni, bármilyen célokról legyen is szó. Az erőszak, melytől megmámorosodnak, a gyengeség jele. Azt remélik, hogy a hatalom szélsőséges válaszra ragadtatja magát – miként George Shultz helyesen megjegyezte –, s ez ellene fordítja az állampolgárokat. Demokráciában a meglévő törvények feleslegessé teszik a közvéleményt sokkoló kivételes intézkedéseket. A törvényes hatalom rendelkezik mindazokkal a szükséges eszközökkel, amelyek, mint Adrian A. Basora nyilatkozza, “megvédik a demokráciát a totalitariánus agresszorokkal szemben, anélkül, hogy az általuk alkalmazott módszerekhez kellene nyúlni, vagy hogy magára a demokráciára nézve veszélyes motivációk kifejlesztésére lenne szükség.”¹⁴

Egy demokratikus társadalomban az illegitim cselekmények különböző formáinak elítéléséből egyenesen következik ugyanezek igazolása a diktatúrákban, amelyek nem teszik lehetővé az állampolgárok számára a véleménynyilvánítás és a cselekvés egyéb formáit. E törvénytelen cselekmények, beleértve a terrorizmust is, az elmúlt évek folyamán jelentős méreteket öltöttek azokban az országokban, ahol a lakosság meg van fosztva az alapvető szabadságjogoktól.

Az ilyen országok száma, sajnos, rendkívül magas a mai világban, noha – G. Shultz szerint – “a demokráciák az igazságosságon alapuló világrendre törekszenek”.¹⁵ Mindaddig azonban, amíg ily mértékben kisebbségben maradnak a világban, ezt aligha érhetik el. Ezért kötelességük, hogy segítsék az elnyomott népeket szabadságuk kivívásában, “nemcsak azért, mert azt tartjuk, hogy a demokrácia a kormányzás legjobb formája, hanem azért is, mert úgy véljük, saját érdekünkben is áll, hogy más népek is részesüljenek a demokráciában…”¹⁶

Nem elegendő megállapítani azt, hogy a demokrácia minden lehetőséget megad a “békés változások” elérésére, s arra – mint G. Shultz mondja –, hogy “korrigáljuk az igazságtalanságokat”.¹⁷ S nem elég megelégedni azzal sem, hogy sajnálkozunk azon – ahogyan az amerikai külügyminiszter teszi –, hogy “a világ a mai állapotában igen távol áll az általunk elképzelt eszménytől.”¹⁸ Túlságosan is sok nép van megfosztva a demokráciát szavatoló szabadságjogoktól és cselekvési lehetőségektől, némelyeknek pedig még hazájuk sincs. Mit tehetnének ebben a helyzetben? A belenyugvás az elnyomás állandósulásához vezetne – ezért fellázadnak.

Ilyen körülmények között egyetérthetünk-e G. Shultz-cal, amikor kijelenti, hogy “a terrorizmus olyan fertőző betegség, amely elkerülhetetlenül továbbterjed, ha nem kezeljük”?¹⁹ Az általa javasolt terápia ugyanis nem küszöböli ki a lázadás okait, hanem – Reagan elnök szavaival – csupán azt kívánja megértetni a terroristákkal, hogy “nem nyerhetnek semmit, viszont sokat veszíthetnek.” Vajon nem felelne-e meg jobban a demokrácia eszményének, ha támogatnánk a szabadságukért harcoló népeket?

Alighanem ezt értette meg Reagan elnök, amikor immár két esztendeje elismerte, hogy “a terrorizmus sokkal súlyosabb problémák szimptómája”, s hogy bármennyire fontos is harcolni ellene, az ésszerűség azt diktálja, hogy “felszámoljuk a frusztráció és a reményvesztés táptalaját, amelyen a terrorizmus tenyészik.”²⁰ Az elmúlt hónapokban azonban ezt a realisztikus hangnemet az erőre apelláló beszédmód váltotta fel, amely szerint: előbb küszöböljük ki a terrorizmust, azután majd meglátjuk…

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Risks International Inc., Alexandriában (Virginia) bejegyzett társaság, idézi: US News and World Report, 1985. július 8.

² Az amerikai külügyminisztérium közleménye, Washington, 1984. november. USA Document, Ambassade des États-Unis, Párizs

³ US News and World Report, 1985. július 8. A cikk beszámol harmincnégy olyan bombamerényletről is, amelyet az Egyesült Államokban… abortuszt elvégző klinikák ellen követtek el.

⁴ Robert Kupperman, Center for Strategic and International Studies, George­town University, a Terrorism: Threat, Reality, Response (1971) és a The Inter­natio­nal Implications of the Papal Assassination Attempt: A Case of State-Spon­sored Terrorisme (1985) társszerzője Zbigniew Brzezinskivel, Carter elnök egykori tanácsadójával. Az idézet a Politique Internationale 29., 1985 őszi számában megjelent beszélgetésből való.

⁵ George P. Shultz beszéde a Jonathan Institutban, 1984. június 4-én. Az intézet az entebbei (Uganda) repülőtéren végrehajtott túszmentő akció során meghalt izraeli tiszt nevét viseli.

⁶ Beszéd, 1984. június 24.

⁷ V.ö. Le Monde, 1984. május 23.

⁸ V.ö. The International Herald Tribune, 1985. november 15.

⁹ Nyilatkozat, 1985. június 20.

¹⁰ Beszéd, 1984. október 25.

¹¹ Idézi Dominique Veilon: La Collaboration. Textes et débats, Livre de poche, Párizs, 1984. 110.

¹² Uo. 315.

¹³ Előadás, 1984. október 25.

¹⁴ Az Egyesült Államok párizsi nagykövetségének politikai ügyekért felelős főtanácsosa, interjú, Géopolitique, 10. sz., 1984. szeptember

¹⁵ Előadás, 1984. június 24.

¹⁶ Stephen Bosworth, a Külügyminisztérium Politikai Tervező Tanácsa elnökének nyilatkozata a külföldi sajtó központjában, Washington, 1983. december 16.

¹⁷ Előadás, 1984. október 25.

¹⁸ Előadás, 1984. június 24.

¹⁹ Előadás, 1984. október 25.

²⁰ Reagan elnök levele a Kongresszushoz, 1984. április 26, v.ö. Le Monde diplomatique, 1986. január

Vázlat egy holland, angol, német és magyar nyelven megjelent könyvről, amelyet a szerző a közkeletűen globalizációnak nevezett jelenségről írt.

Robert Went a holland állami számvevőszék közgazdásza, és emellett az Amszterdami Egyetem közgazdasági intézetének kutatója. Könyvét, amely idén tavasszal jelenik meg magyarul a Perfekt Rt. kiadásában A globalizáció jelene és jövője címmel, az Eszmélet 51. számában ismertettük (az angol kiadás alapján). Azóta a szerző kiadott egy újabb kötetet is a globalizációról, amely a decemberben megvédett doktori értekezésének alapjául szolgált. Mark Blaug, a közgazdasági elmélettörténet idős professzora a védés során úgy fogalmazott, hogy sok disszertációt látott már az Amszterdami Egyetemen, de ez volt az első, amelynek olvasását kifejezetten élvezte is. A könyv hamarosan megjelenik a londoni Routledge kiadónál. Az Eszmélet kérdéseire Robert Went a disszertáció megvédése után válaszolt.

 

Jan Aart Scholte, egy nemrég megjelent, hasonló témájú könyv (Globalization: a critical introduction) szerzője írja, hogy a globa­lizáció gyakran más, korábban használt fogalmakat helyettesít. Azaz különböző kontextusokban gond nélkül helyettesíthető olyan szavakkal, mint internacionalizáció, liberalizáció, univerzalizáció vagy westernizáció. Nem lehetséges-e, hogy valójában nincs is szükségünk a globalizáció szóra ahhoz, hogy leírjuk a mai világgazdaságot és világtársadalmat? Nem kerülhetnénk-e el így azt a fogalmi zűrzavart, amely a globalizáció szó körül kialakult?

 

Nem rajongok a szemantikai vitákért, és különösen nem szeretném, ha ki akarnánk szorítani a használatból olyan fogalmakat, amelyeket mindenki használ, de mi nem tartjuk szükségesnek őket, vagy nem találjuk a legmegfelelőbbeknek. Természetesen lehet a mai világgazdaságot a globalizáció szó használata nélkül leírni és elemezni, de amennyiben a szó létezik és széles körben használják, szerencsésebb elfogadni és a tartalomra összpontosítani. Mivel a szót nagyon gyakran használják, fontos feladat a demisztifikáció, hiszen rengeteg mítosz és túlzás él a köztudatban a globalizációról. Továbbá az is fontos, hogy az emberek ösztönösen milyen tartalmat társítanak egy fogalomhoz. Emiatt is meg kell próbálnunk elszakadni azoktól a hurráoptimista jelentésektől, amelyeket gyakran ruháznak a globalizáció kifejezésre a politikusok, a közgazdászok és a sajtó.

 

Könyveiben amellett érvel, hogy a globalizációval a kapitalizmus fejlődése új szakaszhoz ért. Kérem, foglalja össze ennek az új szakasznak a fő jellemzőit!

 

A közgazdászok elemzései és vitái a globalizáció témakörében nagyon gyakran a különböző történelmi korszakokból származó, a kereskedelemre és a pénzáramlásra vonatkozó adatok összehasonlításából indulnak ki. Számomra sohasem volt kielégítő ez a mennyiségi összehasonlítás. Ezért megpróbáltam megtalálni annak a módját, hogy a jelenkori globalizáció minőségi értelemben összehasonlítható legyen a korábbi történelmi korszakokkal. Így a disszertációmban mint a kapitalizmus új szakaszáról írtam róla, felhasználva három dinamikus heterodox elméletet. Mivel ezt a korábbi könyvben – amely most Magyarországon megjelenik – nem dolgoztam ki eléggé, érdekes lehet az olvasók számára, ha röviden összefoglaljuk.

Először: a tőkés rendszer újjászervezése, amely az ún. háború utáni “aranykor” végén megkezdődött, példátlan mértékű nemzetköziesedéshez vezetett. Ez a tendencia vonatkozik arra, amit Marx az áru-, a pénz- és a termelő tőke hármas körforgásának nevezett. Ez a fejlődés néha a világpiac szentháromságaként jelenik meg: a globális piac, a globális műhely (vagy futószalag) és a globális kaszinó. Ez a kombináció példátlan. Az egyetlen időszak, amely ehhez hasonlítható, az 1870 és 1914 közötti, ám akkor csak a kereskedelem és a pénzügy nemzetköziesedett. A folyamatban kialakult a pénztőke dominanciája, ami látható abból is, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak ma szerte a világon a “részvényes értéknek”.

Hogy teljes egészében fel tudjuk mérni a változásokat, egy második dimenziót is tekintetbe kell vennünk. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a tőke kiterjeszti a tőkés társadalmi viszonyokat egyre több és több emberre és az emberek életének egyre több és több rétegére. Ez a folyamat azt is jelenti, hogy a termelés léptéke megnő az egyes tőkék növekedésén (a tőkekoncentráción) keresztül, és egyidejűleg egyre szélesebb tőkés struktúrák jönnek létre a létező tőkék agglomerációján keresztül, azaz egyesülések és felvásárlások (a tőke centralizációja) útján. A legutóbbi World Investment Report kiadványban a tekintélyes UNCTAD egy becslést közöl, miszerint ma mintegy 600 ezer multinacionális vállalat működik 800 ezer külföldi leányvállalattal.

Harmadszor: fontos látni, hogy a tőkének ezt a páratlan nemzetköziesedését intézményi változások támogatják, annak érdekében, hogy lehetővé váljon a kereskedelem, a pénzügy és a termelés nemzetközi terjeszkedése. Ugyanakkor semmiféle komolyan vehető kísérlet nem történik arra, hogy globalizálják a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat és előírásokat. Valójában éppen hogy a minőségrontás versenye folyik, miközben a multinacionális vállalatok az “oszd meg és uralkodj” politikáját gyakorolják. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (az ILO) például, amely semmiféle radikális követelést nem vall magáénak, és csak a hagyományos alapjogokat próbálja védeni, hogy például “mindenkinek a világon tisztességes munkája legyen”, nos, ez a szervezet igen csekély befolyással bír az IMF-hez vagy a WTO-hoz képest, amelyek a tőke nemzetköziesedését szolgálják.

Le kell tehát szögeznünk, hogy a kapitalizmusnak ez az új szakasza – szemben azzal, amit a nemzetközi szervezetek sora állít – semmi olyan képességgel nem bír, ami egy újabb hosszútávú fellendülést alapozna meg a világgazdaság számára. A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, amely a háborút követő fellendülés vége (a hetvenes évek) óta jellemzővé vált, az országok közötti és országokon belüli társadalmi különbségek növekedésével, szükségszerű következménye a világgazdaság jelenkori mechanizmusainak. Ezek a mechanizmusok egyre több luxusfogyasztást tesznek lehetővé a vagyonos rétegeknek, a pénzügyi szektort pedig rövid távú gondolkodásra kényszerítik.

A konkrét példákról sok cikk és könyv jelent meg. William Greider például nemrégiben kiváló írásban mutatott rá arra, milyen következményekkel jár a NAFTA Mexikó számára, és hogy már megkezdődött a munkahelyek áttelepítése Mexikóból Kínába. Közben pedig a munkások nagy részének bérei olyan alacsonyak, hogy az általuk termelt javak egy része megvásárolhatatlanná válik.

 

Első könyvének sok pontján megmutatkozik Ernest Mandel hatása. Hogyan látja ma Mandel örökségét, különös tekintettel a “késő kapitalizmus” elméletére?

 

Ernest Mandel munkái nagyon fontosak voltak számomra ahhoz, hogy megérthessem a gazdaság jelenségeit és folyamatait, s abban a kiváltságban volt részem, hogy sok előadását hallhattam. Amit leginkább szerettem benne – a gyógyíthatatlan optimizmusán túl –, az az volt, hogy a dolgokat dogmatizmus nélkül szemlélte. Ebből következően értékelni és integrálni tudta a különböző iskolákhoz tartozó közgazdászok munkáit, és mindig a való világot igyekezett szemlélni. A “késő kapitalizmusról” írott könyvében mindez látható, ezért tekinthető ez a könyv még ma is a háború utáni tőkés rendszer egyik legjobb értelmezésének. Ebben a könyvben fejtette ki a hosszú hullámok elméletét – később ennek a témának egy külön kötetet is szentelt. Ez utóbbi igen hasznos, ha a globalizációt a kapitalizmus új szakaszaként akarjuk értelmezni, nem pedig a technológiai fejlemények automatikus – vagy elkerülhetetlen – következményeként.

 

2001. szeptember 11-e, az új recesszió és az afgán háború után a világ sokat változott rövid idő alatt. Sokan azt mondják, hogy emiatt az ún. anti-globalizációs mozgalmaknak is meg kell változniuk. Egyetért Ön ezzel?

Ahogy a kérdésben is szerepelt, itt egy “úgynevezett” anti-globalizációs mozgalomról van szó, és ez nagyon fontos kitétel. Még a Financial Times is észrevette, amikor ezt a mozgalmat bemutatta, hogy az abban résztvevő emberek nem a globalizáció ellen vannak, hanem egy másfajta globalizációt akarnak, amely tiszteletben tartja a szociális és demokratikus jogokat, valamint a környezetvédelmi normákat. Szeptember 11-e után talán még a korábbiaknál is fontosabb hangsúlyozni ezt, szemben a neoliberális globalizációra adható nacionalista és autista válaszokkal. Hogy mennyiben fog megváltozni ezeknek a mozgalmaknak a tevékenysége, még korai lenne találgatni. Szeptember óta már olvastam jó néhány nekrológot, ezek persze csak egyes kommentátorok vágyait tükrözik. A mozgalmak és kampányok által korábban felkarolt ügyek ugyanannyira relevánsak, mint azelőtt voltak. Ezért inkább azt gondolom, hogy egyre több ember fog bekapcsolódni, egyre több országban. Mégpedig attól a felismeréstől vezetve, hogy a szegénység és a társadalmi marginalizálódás a világgazdaság jelenlegi működési módját fenntarthatatlanná teszi. Néhány év múlva tisztábban fogunk látni.

 

Mi a jelentősége az olyan gesztusoknak, mint például a belga kormányfő barátságos hangú levele a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmakhoz? Kibontakozhat-e egyfajta gazdasági reformmozgalom a liberális multilateralizmus talaján?

 

A nagy 1999-es megmozdulás óta – amely a WTO seattle-i konferenciáját kísérte – a politikusok és az üzleti sajtó egyre több beszédet és cikket szenteltek annak a kérdésnek, hogy milyen “ellenállás” létezhet a globalizációval szemben. Seattle után néhány héttel a Business Week közvélemény-kutatás eredményét tette közzé, amely azt mutatta, hogy az Egyesült Államok lakosságának többsége megérti a tiltakozókat, és sok országban megjelenik a neoliberális globalizációtól való növekvő félelem az általános hangulatban. Természetesen ez komoly problémát jelent a jelenkori globalizáció protagonistái számára. Azt mutatja, hogy a kapitalizmus új szakaszának legnagyobb problémája a legitimáció növekvő hiánya, amely a lehetőségek és a valóság közötti egyre mélyebb szakadékból származik. A legitimációs problémát súlyosbítja, hogy a globalizátorok által hirdetett eredmények sohasem jelentkeznek ott, ahol receptjeiket alkalmazzák. Erre a problémára a leggyakoribb válasz az, hogy a kormányoknak jobban el kell magyarázniuk az embereknek, hogy mi a globalizáció, és hogy miért jó. Ez azonban nem túl egyszerű, ha megnézzük a tényeket. Emiatt tapasztalhatjuk, hogy új párbeszéd bontakozott ki különböző szinteken a kormányok, a társadalmi mozgalmak és kritikus értelmiségiek között. Ez már önmagában is a problémák létezésének elismerését jelenti, és nagyobb nyilvánosságot teremt az alternatív javaslatok számára. A politikusok részéről ez egy kockázatos stratégia, hiszen a párbeszéd megnyitásával nagy várakozásokat keltenek, és ha a valódi változások lehetőségét eleve kizárják, úgy a társadalmi mozgalmak tárgyalási hajlandósága szükségképpen alább hagy.

 

Támogatja-e az úgynevezett Tobin-adóért folytatott nemzetközi kampányt?

 

Igen, teljes szívből. A pénzügyi szektor kétségtelenül a leginkább globalizált, és ez nagyon sok negatív társadalmi hatással jár. Egy finn közgazdász, Heiki Patomäki nemrégiben könyvet írt a Tobin-adóról. Ebben az IMF adataira támaszkodva kimutatja, hogy a komplex deviza- és bankválságok az érintett országoknak átlagosan 15 százalékos GDP-veszteséget okoztak (reálértelemben). Nem állíthatjuk, hogy a Tobin-adó a pénzügyi piacok minden problémáját megoldja – nyilván nem fogja megoldani az összeset. Viszont egyike lehet azoknak az eszközöknek, amelyek csökkentik a spekulációs aktivitást, csökkentik a valuta-árfolyamok ingadozását, és valamivel nagyobb mozgásteret teremtenek a választott kormányoknak politikájuk végrehajtásához. Ráadásul még egy nagyon kicsi Tobin-adóval is sok pénzt lehetne összegyűjteni, mivel átlagosan 1200 milliárd dollárt adnak-vesznek egy nap alatt a világ pénzpiacain. Ezt a pénzt szociálpolitikai célokra lehetne felhasználni, például a szegénység csökkentésére. Persze látni kell, hogy a rendelkezésre álló összeg annál kisebb, minél sikeresebben szorítja vissza az adó a spekulációt. A pénzügyi szektor tényleges átalakításához más intézkedések is szükségesek. Az ATTAC tett néhány jó javaslatot a közeljövőben – a brazil Porto Alegrében – megrendezésre kerülő második Szociális Világfórum számára. A Tobin-adó lehetne a kezdet szimbolikus értelemben is, mivel bevezetése – akár csak néhány országban – a pénzügyi piacok nagyobb fokú deregulációját és globalizációját célzó domináns trend ellen hatna.

 

Szabályozhatják-e egyes országok külön-külön a tőkeáramlást és a tőke működését, miközben más országok laissez-faire politikát folytatnak? Vannak-e ezen a téren tanulmányozásra érdemes példák?

 

Az egyik jellemző túlzás, amelyet a globalizációval kapcsolatban gyakran hallunk, hogy az egyes országoknak semmiféle lehetőségük nincs a maguk útját járni. Chile és Malajzia megmutatta, hogy van mód a rövid távú (tehát a leginkább spekulatív hajlamú) tőke ki- és beáramlásának mérséklésére. Még az IMF is elismerte, hogy azok a negatív következmények, amelyeket ezekkel az egyoldalú intézkedésekkel kapcsolatban egyesek – bizonyos közgazdászok és az üzleti sajtó – megjósoltak, nem következtek be. Épp ellenkezőleg: nagyon is hatékonynak bizonyultak. Ha viszonylag kis országok meg tudják tenni, elképzelhetjük a hatást, amikor nagyobb országok vagy országcsoportok vezetnek be ilyen intézkedéseket a határokat átszelő pénzáramlások szabályozására.

 

Andor László

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Az értelmiség saját magát árulta el: önként vette át a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. Feladta a lényegét adó kritikai gondolkodást, betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá, konformista nyájjá vált, amelyet, mint minden nyájat, könnyű terelni.

1. Az értelmiség árulása

A kilencvenes évek az értelmiség identitásának és autonómiájának feladása jegyében teltek el. Ha a szó eredeti értelmében vett értelmiségiről beszélünk, és nem pszeudo-értelmiségiről (státus-értelmiségi, hivatalnok, intellektüell, másként szólva egy nem termelő szférában tevékenykedő, szűk terület – oktatás, kormányzati információtechnológia stb. – szakértője), akkor az értelmiségi alkotó, alkotással foglalkozó egyén, gondolkodó, igazságkereső ember, aki a világ racionális (tudományos), illetve érzelmi (művészi) megismerésének és elsajátításának szenteli életét. Az igazi értelmiségi tisztában van egyéni megismerő szubjektum-mivoltával, illetve a társadalomban betöltött felvilágosító és felszabadító szerepével. Az igazi értelmiségi a kritikai gondolkodás letéteményese. Az igazi értelmiségi elzárkózik a konformizmustól és a kispolgári gondolkodásmódtól.

A kilencvenes években az értelmiség önmagát árulta el. Önként átvette a piaci kofák és a prostituáltak gondolkodásmódját. A piaci kofa azonnali anyagi sikerre törekszik, arra, hogy minél többet, minél drágábban adjon el, s hogy minél hamarabb megszabaduljon elfekvő árukészletétől. A prostituált ugyanúgy eladja áruját, saját magát – ami egyébként szintén nem nevezhető elsődleges frissességűnek -, s ugyancsak az a célja, hogy azt minél drágábban, minél szélesebb vevőkör számára értékesítse. Sem a kofa, sem a prostituált nem alkotó ember, semmit nem hoznak létre, csak eladnak. Az "értelmiség" a kilencvenes években a szellemi piaci kofák és prostituáltak társadalmi rétegéhez csatlakozott. A tömegfogyasztás előfeltétele a tömegtermék, azaz az uniformizált, vagyis jobbára primitív árucikk megléte – és az "értelmiség" elkezdte boldog-boldogtalanra rátukmálni szellemi mákonyát, hajlongva lesve a stricik – szponzorok, azaz a bankárok, alapítványok, kormánytisztviselők, vagyis mindazok, akik pénzek, adományok, állások felett rendelkeztek, s a játékszabályokat diktálták – minden szavát és mozdulatát, és odaadó lelkesedéssel teljesítette azok legelferdültebb hajlamú kívánságát is.

Az "értelmiség" betagozódott a kispolgári rétegekbe, petit bourgois-vá vált. Az "értelmiség" konformista nyájjá változott, így – mint minden nyájat – könnyű terelni.

Az "értelmiségnek" a 90-es években nem akaródzott alkotni, nem akaródzott remekműveket létrehozni, a remekműveket csak évtizedekkel később ismerik el, gyakran az alkotó halála után, a sikerre viszont itt és most van mindenki kiéhezve. Az "értelmiség" a kilencvenes években elfordult a kritikai gondolkodástól: a kritikai gondolkodást meg szokták torolni, legjobb esetben eltaszigálják az embert a vályútól, rosszabb esetben börtönbe zárják vagy megölik. A kritikai gondolkodás hiányának egyenes következménye viszont a kritikai cselekvés hiánya, azaz az alkotó, a forradalmi, a világmegváltó cselekedetek, az újító cselekvés hiánya. A kilencvenes évek "értelmiségije" természetszerűleg elvesztette a tanító és a felszabadító vonásait. Lakáj módjára, álszenten kezdte lenézni, "hülyére venni" tulajdon népét. A szellem prostituáltjai és kofái átvették gazdáik nézeteit és viselkedését – amint ez oly gyakori szolgáknál és lakájoknál.

A kilencvenes évek "értelmisége" valamifajta "információs", posztindusztriális társadalomban kezdett el hinni, ez jelentette önigazolásának alapját is: azt mondja, már nem függ azoktól, akik a szenet bányásszák, a gyapotot aratják, a gabonát termelik, már egy másik, "magasabb rendű" civilizációt képvisel. A mezőgazdasági termékek azonban nem virtualizálódtak, továbbra is a parasztok termelik meg, méghozzá egyre inkább olyan parasztok, akik a "harmadik világ" hihetetlen nyomorúságában tengődnek. A ruhák sem virtualizálódtak, a gyapotot most is parasztok termesztik és gyűjtik be, a fonalat továbbra is a munkások, takácsok állítják elő, akik ezért tuberkulózist és tüdővizenyőt kapnak fizetségül; a szenet – ami nélkül nincs elektromos energia, következésképpen a számítógépek és a tömegkommunikáció, a kilencvenes évek pszeudointelligenciájának virtuális világa sem működik – most is a bányászok bányásszák – fillérekért, fizetségül még szilikózist is kapnak, s százával halnak meg a mindennapos bányaomlások és sújtólégrobbanások következtében.

A kilencvenes évek "értelmisége" elsősorban parazita réteggé vált, s mint minden parazitán, ellenforradalmi érzelmek uralkodtak el rajta. A valódi baloldaliság kiment a divatból, a forradalom az "erőszak" miatt kiátkoztatott, mintha az ellenforradalom nem lenne erőszakos, mintha a "normális létezésnek" napjainkban, amikor évente az ENSZ adatai szerint 40 millió ember hal éhen, semmi köze nem lenne az erőszakhoz, mintha ez nem a jóllakottak által az éhezők ellen elkövetett tömeggyilkosság lenne.

A kilencvenes évek pszeudoértelmisége senkit nem akar tanítani és felszabadítani: tanítani, felszabadítani csak az alkotók, a zsenik, a próféták, a forradalmárok tudnak; minél többen vannak, annál érdekesebb az életük, annál több értelmet kap létük. A kispolgárok, a szellem piaci kofái és prostituáltjai közgazdasági szempontból nem érdekeltek mások tanításában és felszabadításában: az ő szemszögükből ez a gazdasági konkurenciát növelné, mert mi van, ha egyszer csak a másik kezd eladni és nem én? Mert mi van, ha a másik tetszik meg a stricinek, engem meg lapátra tesznek?

Már a szovjet időkben is szemmel látható volt "értelmiségünk" megvásárolhatósága, a hetvenes-nyolcvanas években az "értelmiség" meleg szavakkal magasztalta a párt és L. I. Brezsnyev "bölcsességét" – pedig ekkor már nem álltak géppisztolyos NKVD-sek a hátuk mögött, senki nem kényszerítette őket, csak jól megfizették. A kilencvenes években azonban a megvásárolhatóság már illetlen formát öltött: ugyanazok, akik a "kommunizmusban" a kommunistákat dicsőítették, az antikommunisták idején egy szempillantás alatt a kommunizmus elszánt ellenségeivé váltak. Elegendő csak P. Sz. Gurevicset megemlíteni, aki a hetvenes-nyolcvanas években a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust "leplezte le", s dicsőítette a marxizmust, a kilencvenes években már a miszticizmust, a neofreudizmust és a pravoszláv perszonalizmust magasztalta az egekig, s magasról tett a marxizmusra. D. A. Volkogonov még a 80-as években is ideológiai útmutatásokat írogatott a GlavPU¹ számára és a "Junoszty" magazin lapjain kelt ki azok ellen, akik a Szovjet Hadsereget "rágalmazták", a 90-es években viszont már a "kommuno-fasizmus" elleni harc számára fogalmazott meg útmutatásokat, s antihistorikus "munkákat" írogatott, amelyekben Lenint és Trockijt démonizálta. A. Sz. Cipko a hetvenes években még a marxizmus elméletéről értekezett könyveiben – mellesleg nem túl magas színvonalon, még Lenin műveinek címével sem volt tisztában -, a nyolcvanas években a Központi Bizottság tanácsadójaként tevékenykedett, a kilencvenes években pedig, nem sokkal azután, hogy gyönyörű lakáshoz jutott a KB-tagok számára fenntartott házban a Dimitrov utcában – erre a házra a kilencvenes évek elejének előjogok elleni kampánya során tett szert -, azonnal a kommunista párt, Marx és Lenin ádáz ellenfelévé vált.

A kilencvenes évek "értelmisége", miután a pénzzel és hatalommal bírók érdekeit kiszolgáló réteggé vált, arra sem figyelt fel, hogy az általuk kiszolgált pénzemberek és hatalmasságok egyre ostobábbak, esztétikai téren egyre igénytelenebbek lettek. Sztálin még megtehette, hogy felhívja Paszternákot és megkérdezi tőle, hogy Mandelstam valóban nagy költő-e, Kennedy még megkérhette, hogy ugyan magyarázzák már el neki, miért is kiemelkedő balett-táncos Béjar ("de csak úgy ám, hogy én is megértsem"). Luzskovnak azonban hiába is bizonygatnák, hogy a szobrász és festő Cereteli egyszerűen borzalmas. Margaret Thatcher számára képtelenség volt bebizonyítani, hogy a cyberpunk a nyolcvanas évek Amerikájának egyik legjelentősebb irodalmi irányzata, minden, ami a "punk" szóval kapcsolatos, ösztönös osztályellenszenvet vált ki az öreg Maggie-ből. Annak érdekében, hogy a pénzemberek és hatalmasok igényeit kielégítsék, meg kell felelni ízlésviláguknak, annak érdekében viszont, hogy valaki megfeleljen az ízlésviláguknak, Zurab Ceretelihez, vagy Sidney Sheldonhoz kell hasonlóvá válni, vagyis középszerűnek kell lenni, vagy azzá kell válni.

2. A középszer diadala

 

A kilencvenes évek a középszer tehetség fölötti győzelmét hozták. A tömegkultúrát, amelyet az értelmiség a hatvanas, hetvenes, de még részben a nyolcvanas években is mély megvetéssel kezelt, egyszer csak egyenrangú kultúrának kiáltották ki, ami teljesen kiszorította a valódi kultúrát, mert a tömegkultúra, tulajdonképpen a reklámkultúra jól eladható – mégpedig azért adható el jól, mert a "középosztály" primitív ízlését célozza meg; a tömegkultúra a "középosztály" autentikus kultúrája. A kultúra azon területeit, amelyek a valódi kultúrán belül nem rendelkeznek távolabbi múlttal, a kilencvenes évekre egyszerűen megsemmisítették. Az első áldozat a film és a rockzene. Mind a mozi, mind a rockzene művészeti ágként nem oly rég nőtt ki a tömegkultúrából: a mozi a húszas évek táján szakadt ki a "tömegkultúrából", de csak az ötvenes évekre vált önálló, komoly és valódi művészeti ággá. Ekkor alakult ki a "keleti blokkban" a poszt-sztálini mozi a szovjet, magyar, lengyel és csehszlovák filmiskolákból, másrészt pedig az olasz neorealista film ekkor foglalta el ismert helyét a nyugati filmművészetben. A rockzene csak a 60-as évek második felére vált komoly, eredeti művészetté a keleti régióban.

Napjainkban a mozi már nem létezik, most már csak movie-k vannak. Ez már nem művészet, a show businessbe tartozik. A kilencvenes években nem létezhetne egy Fellini vagy egy Tarkovszkij: sem a show-hoz, sem a businesshez nincs semmi közük, nem eladhatók. […]

A szabványszerűen elbulvárosodott, nyíltan másodvonalbeli, elviselhetetlenül unalmas, elviselhetetlenül alantas, elviselhetetlenül szentimentális "Titanic" szégyenteli története egyfajta szimbólum. A film mint művészeti ág halálának szimbóluma. Az ilyen jelzésértékű jelenségek elszaporodtak a kilencvenes években: példa erre a "korunk klasszikusaként" és a filmművészet csúcsaként ünnepelt, igazán szánalmas és másodvonalbeli film, az Ötödik elem, amely legjobb esetben is a 10-12 éves közönség számára készülhetett, vagy az elképesztően színvonaltalan Párizsi titkokért a Becsületrenddel (!) kitüntetett és teljes mértékben leépült Eldar Rjazanov.

A kilencvenes években mindent, ami a művészethez kapcsolódott, de nem volt köze a giccshez, a show-businesshez, gettóba zártak.

A kilencvenes években nem létezhetne sem a Doors, sem Janis Joplin, sem King Crimson. Ezek az alkotók túlzottan ellenzékiek lennének. Nem lennének politikailag korrektek. Túlzottan filozofikus beállítottságúak. És végül: illetlenül sötéten látják a világot. A rockélet teljes visszafejlődését jól illusztrálta a Woodstock harminc évvel későbbi megrendezésére irányuló próbálkozás: az együttlét, a szerelem, a zsenik találkozása és a világkörforgással való egyesülés ünnepe helyett egy félrészeg, bekábszerezett, jóllakott és önelégült yuppiekból, s azok gyermekeiből álló tömeg előtt hétköznapi showműsor kerekedett. Nem is figyeltek oda igazán a zenére, nem érdekelte őket, hogy épp ki játszik és miről énekel, nem is számít már – nem a hatvanas években vagyunk, egyedül azzal voltak elfoglalva, hogy most egy "történelmi" esemény részesei lehetnek – a woodstocki sárban dagonyázhatnak.

Gettóba zárják mindazokat, akik utolsó erejükkel próbálnak ellenállni a kommercializálódás és a zenei primitivizmus hullámának, akik meg akarják őrizni a rockzene eredeti szellemét, legjobb esetben "díszzsidókká" kiáltják ki őket, rájuk ragasztják a "sztár", az "érdemes művész", az "élő legenda" és a "nemzet büszkesége" címkéket, az angol királynő és az USA elnöke örömmel ráz velük kezet, és nyújt át nekik egy oklevelet arról, hogy "az írás felmutatója a rock-gettó judenrath-jának tagja".

Az elmúlt évtizedekben kitalált és kidolgozott mechanizmusok segítségével a pénzzel rendelkező réteg megtanulta ártalmatlanítani az alkotókat, a művészeket, a valódi értelmiségieket. Az USA-ban, mint az közismert, a "művészek gyilkosainak" szerepét Hollywood és a TV tölti be. Amint feltűnik a láthatáron egy tehetséges regényíró, Hollywood és a TV nagy pénzekkel rögtön elcsábítja forgatókönyv-írásra. És ezzel a tehetség meghalt. Ugyanez történik a költőkkel, őket a popzene feneketlen gyomra nyeli el.

Érdekes megfigyelni, hogyan reagál erre a kilencvenes évek amerikai pszeudo-értelmiségi középszere, amely "művésznek" tartja magát. Mivel Hollywood és a TV csak azok iránt érdeklődik, akik képesek magával ragadó történettel és jellemábrázolással rendelkező prózát alkotni (olyat, amely pontos kritériumokkal rendelkezik, és amelynek a minőségét a híres előképekkel történő összehasonlítás alapján meg lehet határozni), a tehetségtelen írók, akik nem képesek ilyen összetett munkára, történet nélküli, szereplőktől megfosztott, "automatikus" stb. műveket termelnek, s azzal nyugtatják magukat és azt próbálják elhitetni a környezetükkel, hogy ez a fajta próza az "egyetlen kortárs próza", amely képes tükrözni a korszellemet. Hasonlóképpen viselkedik a középszer a költők esetében is. Akik a poétikai tradíciók keretein belül képtelenek érdekes műveket alkotni (példának okáért napjainkban egyáltalán nem könnyű eredeti, rímbe szedett, nem epigon verseket írni, különösen, ha bonyolultabb versformákról van szó – próbálják csak ki például a Spencer-strófát!), a középszerűek a minimalizmusba és a szabad versbe menekülnek, azt állítván, hogy csak ezek a versek korszerűek, csak ezek képesek tükrözni a "mai kor szellemét". Valójában ezek mögött a "teoretikus manifesztumok" mögött a tehetségesebb kollégákkal szembeni irigység áll.

A nyolcvanas években ezek az emberek még fanyaloghattak, lesajnálhatták és mószerolhatták a szerencsésebbeket, akiket befogadott Hollywood és a pop-élet "megvehetőségükért" és hogy elmentek az alacsonyabbrendű "tömegkultúrába". A kilencvenes években ez már lehetetlen volna: ők maguk nyilvánították a "tömegkultúrát" igazi kultúrának, ők kiáltották ki az eladhatóságot a siker, a sikert pedig a tehetség jelének.

A kortárs (a szó legtágabb értelmében vett) művészek iránt megnyilvánuló társadalmi érdeklődés megcsappanása a társadalom bosszúja a középszerért. Miért fizessen valaki egy középszerű filmért, miért nézze meg, ha a vak is látja, hogy ilyen színvonalon ő maga is tud filmezni? A középosztálybeli amerikaiak tízezerszámra ragadnak videokamerát és forgatnak pornófilmet, melynek ők maguk a főszereplői, majd cserélgetik is ezeket. Miért ne, hisz' ez tényleg érdekesebb, mint egy hasonló, színészekkel elkészített produkció, akikkel az ember soha nem találkozik, nem úgy, mint a szomszéddal.

A középszer diadala a politikai életben is megjelent. A kimagasló politikai egyéniségek helyét színtelen, szürke, szánalmas emberkék vették át. Elég csak ránézni például Robin Cook vagy Jamie Shea arcára ahhoz, hogy eszünkbe jusson egy pszichopatológiai segédtankönyv, vagy legalábbis Max Nordau Elfajzás című könyve. Clinton elnök úr orális szexbotrányának köszönhetően kerül be a történelemkönyvekbe. Hát ez nem hasonlítható Kennedyhez, a maga kubai válságával, vagy Roosevelt "New Deal"-jéhez és a második világháború megnyeréséhez. Clintont, ellentétben Roosevelttel vagy Kennedyvel, azért nem akarja senki sem megölni, mert Clinton senkinek sem kell. És az egymástól megkülönböztethetetlen, jellegtelen európai politikusarcok – egyéniségüktől megfosztott, egymással bármikor felváltható emberek… Az orosz politikai vezetők vásári alakok – kezdve a tökfilkó Csernomirgyinnel, akinek az egyetlen értékelhető lépése a "mi a legjobbat akartuk, de végül csak az lett belőle, mint mindig" aranyköpés megfogalmazása volt, egészen a kezdetben zavarodott elméjű, majd később dementálódott Jelcinig, aki Leonyid Iljics Brezsnyev "második kiadása" volt, a zsirinovszkijokhoz és zjuganovokhoz hasonlókról nem is szólva.

Az "értelmiségi elit" szemernyivel sem jobb. Mélyen tisztelt közgazdászaink csúfosan elbuktak a kilencvenes években, teljes inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot. Nagytiszteletű szociológusaink hasonlóképp buktak el a kilencvenes évek választásai kapcsán, amikor prognózisaikban Lukasenko és Kucsma megrendítő vereségét vetítették előre a belorusz, illetve ukrán elnökválasztásokon, s egyúttal az NDR² és az "Orosz demokratikus választás" győzelmére tettek a kommunisták ellenében az oroszországi parlamenti választásokon…

Egyébként a nyugati közgazdászok sem mutattak jobb teljesítményt. Senki nem volt képes sem előre jelezni, sem értelmes magyarázatot adni arra, hogy mi okozta a mexikói, majd később az ázsiai, az orosz, az argentin pénzügyi válságot…

Csak a középszer diadalittas tobzódásának köszönhetően jelenhetett meg és arathatott sikert a Francis Fukuyama-jelenség, és az általa megfogalmazott "történelem vége" koncepció. Időben felidézni a filozófiatörténeti egyetemi kurzust (jelen esetben Hegelt), sebtiben a liberalizmus dicsőítésének középpontjába helyezni a hegeli ideologémát (menet közben senki még csak észre sem vette, hogy Fukuyama nem csak Hegeltől lopott, hanem Hitlertől is plagizált, amikor meghirdette az Ezeréves Birodalmat, ezúttal a Liberálisat!), s learatni a "kiemelkedő filozófusnak" járó babérokat a semmiért – mindez még a nyolcvanas években is elképzelhetetlen volt. Ez még az "új-jobboldali filozófusoknak", az önreklámozás mestereinek sem sikerült. De mindegy is, hogy a Fukuyama által meghatározott összes posztulátum érvényét vesztette a kilencvenes években – már nevet szerzett, Fukuyamával már az összes egyetemen mint "élő klasszikussal" foglalkoznak. Viszont igazi filozófusokat törölnek az egyetemi kurzusokból: Mexikóban Marxot, az USA-ban és Franciaországban Hegelt, Kanadában Gramscit, Dániában Unamunót és Sartre-ot…

 

 

3. Nárcizmus, hedonizmus, Disneyland

 

A kilencvenes években a művészet elvesztette szociális jelentőségét, s mindez a művészeknek, az "értelmiségieknek" a teljes egyetértése mellett történt. A múltba süllyedtek a filozófiai regények, a társadalmi témájú filmek, a lázadó költészet, a politikai rockzene, a freskó jellegű és a pszichedelikus festészet, a pszichedelikus tánc, mindaz, aminek társadalmi-politikai orientációja volt mint az ellenkultúra részének és örökségének. A "művész" bezárkózott személyes problémáinak világába és számos komplexusának kezelésébe, illetve azok kultiválásába. Beköszöntött az individuum ünneplésének, a polgári "tucat-én" gátlástalan önreklámozásának, a nárcizmusnak a kora. A figyelemfelhívásra és a potenciális szponzoroktól történő pénzszerzésre irányuló állhatatos – bár gyakran hiábavaló – próbálkozások végigkísérik a kilencvenes évek "művészeinek" mindennapjait. A tehetség és a fantázia hiányát az önimádat kompenzálja. A semmiről sem szóló próza közeli rokonságban van a saját test iránt érzett szerelemről szóló prózával. Egy ilyen remekművet mutatott be "elég volt, feladtam!" felkiáltás kíséretében A. Agejev, a Znamja című folyóiratból: a szerzőnő hosszasan ecsetelte, hogy miképpen borotválja le édesapja borotvájával a szeméremdombját; istenem, kit érdekel?

Miután a művészet elveszítette társadalmi jelentőségét, egyrészt a közönsége fogyott el, kiesett a társadalomból, a mai világban feleslegessé és szükségtelenné vált, másrészt pedig játékszer lett belőle. Nagyon is árulkodó az "értelmiségünk" körében oly népszerűvé vált "Homo ludens", valamint Huizinga meg nem értettsége, az irányú figyelmeztetésének figyelmen kívül hagyása, hogy a játék már a morál hatókörén kívül esik. Azzal azonban, hogy a "művész" a művészetet játékká változtatta, a kilencvenes évekre a művészetnek és a "művésznek magának" az értéke rohamosan csökkent. Mind maga, mind az általa létrehozott "termék" a játékbolt polcainak árujává vált, amely szándékosan veszélytelen, és könnyen felváltható egy másikkal.

A Rendszer számára ez a fajta "művészet" már nem jelent veszélyt. Következésképp az ilyen "művész" már nem rendelkezik gondolatokkal, azaz elveszítette Művész mivoltát. A "művészt" már nem akasztják fel, mint Rilejevet, nem lövik főbe, mint Lorcát, vagy Joe Hillt, nem végzi guillotine alatt, mint André Chénier, nem fejezik le, mint Morus Tamást vagy Walter Raleigh-t, nem verik halálra egy stadionban, mint Victor Jarát, nem dobják bele a tengerbe helikopterről, hogy megfulladjon, mint Otto René Castillo-t, nem lövik le, mint Lennont, vagy Courtiert, nem mérgezik meg, mint Santaille-t, vagy Li Jüt, nem vetik táborba, mint Mandelstamot vagy Desnost, nem égetik meg máglyán, mint Szervét Mihályt, vagy Avvakum protopópát, nem hal meg a harctéren, mint Xavier Ero, vagy José Martí, nem nyúzzák meg elevenen, mint Imadeddin Nesimît. Senkinek sincs rá szüksége, mert senki sem fél tőle. A hatalom csak azokat tiszteli, akiktől fél. Mivel a tevékenységét a játék körébe helyezte, a kilencvenes évek "művésze" a Hatalom játékszerévé vált. Csak az maradt meg, hogy hangosan és hisztérikusan mulatozzon, és hogy a Hatalom által elfogadott játékot játssza.

A kilencvenes évek a hedonizmus dicsőítésének idejévé váltak. Mindössze három pszichokulturális embertípus létezik: a filiszter, a bohém és az alkotó (alkotó személyiség). A kilencvenes években Nyugaton is, nálunk is a filiszter és a bohém egyesült. A bohém elfogadta a mindennapi világ értékrendjét, a mindennapi élet pedig átitatódott a bohém életformával. A "művész" megtanulta, hogyan kell összeharácsolni a pénzt a "projectre", és miután megvalósította azt – hogyan lehet az életet egy grandiózus partivá varázsolni, mértéktelen mennyiségű fűvel, kajával és szexszel -, a "project" megvalósításáért kapott pénzen sokáig elélhet munka nélkül. John Milton, aki képtelen lett volna nem megírni az Elveszett Paradicsomot, vagy Puskin, akinek "a toll hívja a kezét", ezt képtelen lett volna megérteni.

Természetesen mindez csak a társadalomban felgyülemlett felesleges pénz segítségével valósítható meg. Ezt a felesleget pedig, mint az közismert, a "harmadik világgal" történő egyenlőtlen csere biztosítja. Azért engedhetik meg maguknak a tehetségtelenek, hogy tehetségtelen "művészi" produktumok ezreit ontsák magukból, amelyek egyébként senkinek sem kellenek, aztán belőhessék magukat, mert valahol Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában (és mellesleg Oroszországban) gyerekek tízezrei halnak éhen. A világ "középosztálya" a kilencvenes évekre filiszterekből és bohémekből álló monolit tömbbé vált, egy egységes, oszthatatlan LSD-galéria-pódium-TV-show-szex-turista-szado-mazo-klub lett belőle.

Innen eredeztethető a művészeti közeg fasizálódása is. A fasizmus a Rendszer számára veszélytelenné vált. Pinochet Chilében senkinek a tulajdonát nem sajátította ki, éppen ellenkezőleg, visszaadta az Allende idején kisajátított javakat. A fasizmus a megengedhetőség határán mozgó játékká lett. Ez a játék a figyelemfelhívás, azaz a piacon való eladhatóság legbiztosabb módja, amikor túl sok a konkurens. A fasizmus a mainstream része lett, amelynek a motoros bandák, homoszexuális balettek és a szado-mazochista klubok SS-szerű megtestesülési formái. Hitler emberarcúvá tétele Feszt és Szokurov által nem más, mint a polgári demokrácia és a fasizmus politikai amalgámjának egy országon belüli kulturális megvalósulása. Vagy vegyük például Perut, ahol a parlamenti demokrácia 600 ezer indián falvait semmisíti meg, ezzel földönfutóvá teszi őket, s 80 ezret elpusztít közülük, vagy Törökországot, ahol a parlamenti demokrácia 3 millió kurd lakhelyét rombolja le, földönfutóvá teszi őket, 200 ezret el is pusztít.

A játszó – hedonista és narcisztikus – "művésznek" esélye sincs arra, hogy ugyanolyan közönségre tegyen szert, ugyanolyan odaadást, ugyanolyan tiszteletet vívjon ki magának, mint a társadalmi művész, aki lázadó, próféta és "felesküdött költő". Mindez a sandinista Nicaraguában a költészet felvirágzásában, a Cardenal, García Marquez és Guayasamín iránt megnyilvánuló össznépi szeretetben érhető tetten, Timor partizánjai a földalatti színházak költőihez és színészeihez mint istenekhez imádkoznak, Kolumbia dzsungeleiben az ellenállás dalnokai számunkra elképzelhetetlen tisztelettel és megbecsüléssel bírnak a fegyveres "campesinos" körében. Abban a világban, ahol adják-veszik a "művészt" – és mindezzel ő maga is egyetért -, művészként nincs jövőjük. A "művész" – áru, sorsát (valamint értékét) a vásárló határozza meg, a vásárló pedig a jelenlegi nyugati társadalomban egyre jobban szereti az egyszer használatos dolgokat.

Ebből is fakad a nyugati ember vonzódása a nyelvfilozófiához mint teljesen veszélytelen, politikai szempontból teljesen steril filozófiához. Ha az ember és a társadalom helyett a nyelvet és a textust (pretextust) tanulmányozzuk, akkor fogalmilag kizárható, hogy bárki tulajdoni érdekeit is sértsük. Napjainkban a nyelvfilozófia – a XVI-XVII. századi skolasztikához hasonlóan – a gyávák menedéke. Nem véletlen, hogy a nyelvfilozófia, a skolasztikához hasonlóan a szövegértelmezésért bolondul, nem pedig a gyakorlati, tapasztalati elemzésért: a cselekvés, a gyakorlat megvalósíthatatlan mások érdeksérelme nélkül, a cselekvés kezdettől fogva gúzsba kötött, ezért az, aki a cselekvést elemzi, szükségszerűen gúzsba van kötve, hiszen vagy a győztesek szemével nézi a világot, vagy a vesztesekével, de még ha csak az oldalvonal mellől szemlélődik, akkor is kénytelen beismerni, hogy vannak győztesek és vesztesek, s ez már önmagában is sérelmes az egyik félre nézve. A textusért nem annak értelmezője, hanem a szerző visel felelősséget. Arról nem is beszélve, hogy az egzegézis nem alkot intellektuális tartalmat, csak az adottak rekombinációját végzi el, míg a tapasztalat általánosítása és elemzése, a cselekvés az, amely új intellektuális tartalmak létrehozását jelentheti. A tapasztalat és a cselekvés olyan jelenségek, amelyek az intellektualitás előttiek, azon kívüliek, és természetesek.

Innen ered a nem-klasszikus filozófia iránt megnyilvánuló érdeklődés. Ez különösen olyan "művészek" és "értelmiségiek" között terjedt el, akik "baloldali", vagy "baloldalias" ruhákkal takaróznak. Ez egyébként éppen olyan figyelem-felhívási próbálkozás, mint a fasizmussal való játék. Ilyen és hasonló "művészek" és "értelmiségiek" mindig is voltak, de az elmúlt évtizedekben a valódi, nyugati baloldal "plüss-", vagy "sikkes baloldalinak" ("silly"), vagyis nem igazi, nem valódi, játékbaloldalinak nevezte el őket. A "sillyk" különösen szeretik Deborah-t, mivel ő elméletileg "alapozta meg" a politikai harc értelmetlenségét, jóval megelőzve ezzel Fukuyamát, csak más, pszeudo-marxista nyelven, és bejelentette az Ezeréves Liberális Reich megdönthetetlenségét, valamint Foucault-t, aki elszántan és kényszeresen tanulmányozta a pszichoszociális patológiát és határjelenségeit, úgymint például az őrültséget, amely állítólag "antiburzsoá" jelenség. Titokban természetesen a "sillyk" is elismerik, hogy az őrültség egyáltalán nem antiburzsoá jelenség, sőt, nincs is osztályjellege. Antiburzsoá, következésképp a burzsoáziára veszélyes, vagyis azokra, akik a burzsoá társadalomban ezzel foglalkoznak, csak az lehet, ami (aki) feltételez egy, a burzsoával konkuráló szociális projektet, s új utópiát alkot. Ezért a burzsoáziától represszió jár. Az őrület pedig megengedett. Az őrültség nem bűncselekmény, csak betegség. A forradalmat ki lehet kiáltani bűncselekménynek, a betegséget nem.

 

 

4. A posztmodern, a politikai korrektség, a tömegkommunikáció türannisza

 

A kilencvenes évek a posztmodernizmus uralmának jegyében teltek. A "kilencvenes generáció" azért fordult el a filozófiától, mert egyfelől képtelen volt a klasszikus és posztklasszikus filozófiai szövegek megértésére, másfelől pedig félt a valóság megváltoztatásáért folytatott harctól. A kilencvenes évek "értelmisége" azért fogadta a posztmodernt oly hangos ünnepléssel, mivel abban saját intellektuális középszerűségének, alkotásra való képtelenségének, politikai gyávaságának, szociális megvásárolhatóságának igazolását látta: az ontológia, a racionalitás és a filozófia általános lényegének posztmodern "elutasítása" "felmentést adott" a tudományos világlátás, a világ tudományos megismerése, és a filozófiai örökség megértése alól. Ezt V. Terin fogalmazta meg zseniálisan a Kortárs művészeti központban tartott előadásában: "most már nem feltétlenül kell Kantot, Hegelt, Marxot olvasni – most már elég engem, Terint olvasni". A művészet megismerő, profetikus és didaktikus funkciójának posztmodern tagadása "igazolta" a tehetségtelenséget, s lehetővé tette, hogy a hagyományos műalkotás létrehozását a végtelen "tevékenykedés" váltsa ki, amely magára a tevékenység folyamatára irányul; a racionális cselekvés posztmodern "idejétmúlttá" nyilvánítása (amennyiben az "eredmény nem feltétlenül esik egybe a tervezettel", illetve "a megváltoztatandó ellenáll minden megváltoztatási kísérletnek") "igazolta" a represszióktól való félelmet. A narcisztikusok és a hedonisták nem csak a haláltól, kínzástól, illetve börtöntől, hanem a kényelem hiányától és a változatos élvezeti források elvesztésétől is félnek – hogy élhet valaki LSD vagy bidé nélkül? A posztmodern "egyenjogúvá tette" a művészetet és a giccset, a komolyat és a komolytalant, a jobbot és a balt, az alkotást és a rombolást, a realitást és az illuzórikusságot s ez "igazolta" az "értelmiség" megvásárolhatóságát és átalakulását a meglehetősen primitív hedonista "középosztálybeli" igények kielégítésére szolgáló gépezetté.

A posztmodern társadalom A. Moll "mozaikkultúrájának" megvalósulása: a társadalom kis csoportokra bomlott, ahol minden egyes csoportnak megvan a maga szánalmas "géniusza", megvannak a maga neofitái – akik még szánalmasabbak -, a maga minőségi kritériumai, a maga morálja, a maga divatja. A posztmodern társadalom már képtelen totálisan (az egészre kiterjedően) cselekedni, védtelen a hatalmat birtoklókkal szemben, a mikrocsoportok képtelenek egyesülni, csak nagy nehézségek árán képesek az egymás közötti interakcióra, mivel titokban ellenségesen viseltetnek egymás iránt és nincs is egymásra szükségük. A posztmodern a magányosok világa. A posztmodern társadalom-elképzelés a teljes atomizációra törekszik, a jóllakottak kívülről sokszínűnek tűnő, ám intellektuálisan korlátolt egyenlőségét tűzi ki célul (E. M. Forster "A gépezet leáll"-ja). A posztmodern legnagyobb, kínosan őrzött titka az, hogy politikai szempontból rendkívül hasznos az uralkodó elit számára: az elit konszolidációja megtörtént, az elit leszerződött és a végletes racionalitás jellemzi; tulajdonnal rendelkezik, haszonra tesz szert, megszervezi a világtermelést és a világban lezajló politikai folyamatokat. Az elit szükségszerűen konzervatív (stabilitás nélkül nincs haszon), nem játszik posztmodern játékokat, rideg öltönyben jár, gyermekeit klasszikus nevelést adó magániskolában taníttatja, amelyre a XIX. századi nádpálcás fegyelem jellemző, Cézanne-képeket vásárol, nem pedig Carl André installációit, Beethovent hallgat a Carnegie Hallban, nem pedig Michael Jacksont valamelyik stadionban stb.; a posztmodernt az elit erőlteti a középosztályra és az alacsonyabb rétegekre, mert az atomizált közösség veszélytelen, nem tudja az elit tulajdonát elvenni, következésképpen a hatalmát sem.

Azért, hogy a mozaikkultúra ne forduljon egy mindenki által és mindenki ellen vívott nyílt háborúba, elengedhetetlen a politikai korrektség. A politikai korrektség kiváló meghatározását adta Paco Rabano, miszerint ez a "vágóhídra hajtott birkák erénye".

A társadalmi konfliktus szövetségesek keresésére sarkall, a globalizáció felé húz, és mint minden ilyesfajta konfliktus, a mozaikkultúra méhsejtjeinek összeütközéseivel kezdődik, valamint az osztály és faji konfliktussá fejlődés rémével fenyeget. Amennyiben a konfliktus során felszínre kerülnek az egyre általánosabb ellentétek és hasonlóságok, az alapvető ellentétek és hasonlóságok mentén megindul a szövetséges blokkok kialakulása. A politikai korrektség a stabilitást azzal biztosítja, hogy ignorálja a másikat; a lustaság és a mozaiktársadalom másik sejtje megértésére vonatkozó akarat hiánya az összehasonlítás kikerülésével teszi lehetővé a konfliktus elkerülését, s teret ad a narcisztikus önmagasztalásnak. Ahogyan azt Christopher Higichens megjegyezte, a politikai korrektség nem tanított meg senkit a másság tiszteletére, mindenki fél a másiktól, és ebbéli félelmében inkább nem érdeklődik a másik iránt. Higichens a politikai korrektség uralmát "Ezeréves Énnek" nevezte (már megint a Liberális Birodalom!).

A politikai korrektség garantálja a középszer magasabb státusát a mozaiktársadalom sejtjeiben: a tehetségnek az iparostól a géniuszig terjedő hierarchiája (Bulgarintól Dosztojevszkijig) összehasonlítás útján épül ki. Ha elkerüljük az összehasonlítást, akkor a hierarchia is elvész. Bárki kikiálthatja magát "művésznek" vagy "zseninek", a "zsenialitás" egyfajta bejelentés jellegét ölti, egy "áramlat" vagy "iskola" létrehozásához elegendő egy két-három fős baráti társaság.

A posztmodern társadalomban a tömegkommunikáció csendőrré és cenzorrá válik. Azzal, hogy a tömegkommunikáció támogatja a stílusok és csoportok látszólagos sokféleségét, információtúltengést teremt, amelynek következtében, mint azt a pszichológusok és pszichiáterek egybehangzóan állítják, blokkolódnak a magasabb rendű pszichológiai (érzelmi, intellektuális, alkotó) képességek. A "tömegkultúra" lesz az egyedül elfogadható, nem csak azért, mert ránk erőltetik, hanem azért is, mert a befogadása nem megerőltető. Az információval túlterhelt elme ellenáll minden olyasmi befogadásának, aminek a megértése komoly intellektuális, illetve emocionális erőfeszítést és ráfordítást igényel.

A tömegkommunikáció a kilencvenes években sikeresen kiszorítja a világképből a hatalommal rendelkezők számára előnytelen információt, egyúttal primitivizálja a valóságképet, primitivizálja a befogadót mint személyiséget, primitivizálja az általában vett ízlésbeli és morális kritériumokat is. Ilyen módon kényszerített a Monica Lewinsky-botrány százmilliókat más magánéletébe történő beleavatkozásra, ugyanakkor az "elektronikus világképből" kiszorította az előnytelen valóságot: a kolumbiai partizánháborút és az USA légierejének szerepét ebben a háborúban; a Giuliani polgármesterhez köthető, rasszista rendőri terrorral szembeni New York-i milliós meneteket; az USA kormányának a "teamsterek" (kamionsofőrök), az egyik legerősebb szakszervezet szétverésére irányuló próbálkozásait stb.

A kilencvenes évek tömegkommunikációjának türannisza a kritériumok elvesztését vonja maga után: a posztmodern gondolkodás nem tud magyarázatot adni arra, hogy a fasiszta szimpatizáns Tudjman, vagy az iszlám fundamentalista Izetbegovic mitől "jó", és miért "szörnyeteg" a szocialista Milosevic. A kilencvenes években nem is kell megmagyarázni semmit – elég csak kikiáltani. Ennek következtében a tömegkommunikáció kulturális galériájának első soraiban a legveszélytelenebbek találhatóak: a próza területéről például Viktor Jerofejevet említhetjük, akinek szövegei még csak köszönőviszonyban sem állnak az irodalommal, vagy Pelevin Csapajev és a pusztáját, amely történetesen a "pangás időszaka" tömegkulturális "slágerének", a Danyilov brácsás című regényének³ pontos, morális szempontból talán egy kicsit lerontott másolata stb. A kilencvenes években nem csak a minőségi kritériumok hiányáról, hanem az alkotói tevékenység mibenlétének, rangjának figyelmen kívül hagyásáról is beszélhetünk: a bírálóknak külön szakvéleményre van szükségük annak megállapításához, hogy Avgyej Ter-Oganyjan művész-e, és akciója valóban művészeti aktusnak tekinthető-e; másrészt viszont senki nem követel Prigovtól arra vonatkozó bizonyítékot, hogy amit ír, az valóban költészet-e, elvégre a rossz vers, vagy a semmilyen vers még nem nevezhető költészetnek.

A kilencvenes évek tömegkommunikációja ördögi tempóval diktálja a szabványok, nevek és divatok megváltoztatását. Folyamatosan változnak az egynapos "stílusok" és a "művészek". A "művésztől" folyamatos megújulást várnak el, ezt követeli tőle a piac, a reklám, ráadásul ez a követelmény mechanikus és formális, az esztétikai és a minőségi, azaz a lényegi szférán kívül esik. A kilencvenes években az "után" kifejezés a "jobb" értelmét veszi fel, vagyis ha Jevtusenko Byron után ír, akkor ebből az is következik, hogy jobb is.

A tömegkommunikáció türannisza a maga teljességében a II. jugoszláv (koszovói) háború idején volt érzékelhető. Az I. jugoszláv háborút sem véletlenül nevezték "posztmodern" háborúnak, ám a második megmutatta a posztmodern "kulturális közösség" tömegkommunikációtól való totális függését. Ez a tömegkommunikáció a hatalommal rendelkezőktől függ, és még csak nem is leplezi agymosógép szerepét. A NATO légiereje módszeresen semmisítette meg a jugoszláv távközlési eszközöket, mert azok nem a NATO ellenőrzése alatt álltak, és nem a "helyes" információkat sugározták – erről teljesen nyíltan beszéltek. Ismert amerikai professzorok arról panaszkodtak, hogy senki nem hajlandó megjelentetni a NATO-t kritizáló cikkeiket, a TV-k pedig azonnal elzárkóznak az interjúktól, amint kiderül, hogy a kérdezettek nem támogatják a jugoszláviai háborút. A posztmodern pszeudoértelmiség viszont egyként R. Barthes-t kezdte idézni, azt ismételgetve, hogy "minden diszkurzív rendszer egyben egy előadás, egy show", pedig a jugoszláv példa éppenséggel cáfolja a Barthes által mondottakat, mert itt a show (játék) likvidálása történt. Ez azt is példázza, hogy az egyik diszkurzív rendszer megsemmisíti a másikat, és nem a Barhtes-i, nyelvészeti értelemben, nem a "dialógusban megjelenő agresszió" által, hanem rakétákkal és bombákkal, a dialógus megszüntetésével, monológot erőltetve a résztvevőkre. Mind az I., mind a II. jugoszláv háború végső soron gazdasági okok miatt tört ki: az uralkodó Jugoszláv Szocialista Párt elzárkózott a kollektív tulajdon privatizációjától és megtagadta a nyugati tőkétől a jugoszláv ipar felvásárlásának lehetőségét (egész Jugoszláviában a gazdaság mindössze 7%-a került privatizálásra, ez az arány Szerbiában 4% volt). A jugoszláv kormánynak ezt a hozzáállását a kollektív tulajdonnal rendelkezők gazdasági érdekei magyarázzák, akik a Szocialista Párt legfőbb támaszát jelentették, bár ezt a nyugati médiumok egy szóval sem említették, ehelyett előszeretettel démonizáltak egyetlen embert – Milosevicset. Mindez a befogadónak a XIX. századi sötét és műveletlen orosz paraszt szintjére történő tudatos degradálása, aki azt hitte, hogy Napóleon maga az Antikrisztus.

 

 

5. A kultúra gettósítása

 

A kilencvenes évek valódi kultúráját a perifériára szorították, gettóba zárták: ez nem csak a művészetet érintette, hanem a filozófiát, a természet- és humántudományokat is, ez utóbbiakat az egyetemek, pöttöm szakintézetek és kutatóközpontok gettóiba száműzték. A kilencvenes években a humántudományok iskolák tucatjaira, százaira esnek szét, ezeknek az iskoláknak nagy része sem tartja a kapcsolatot a másikkal, legfeljebb a hozzá egészen közel állókkal, ám a kapcsolat ebben az esetben sem konfliktusmentes. Létezik például a posztmarxista európai térségben a "londoni iskola" (a jugoszláv "Praxis" csoportból fejlődött ki), azonban a tömegkommunikáció által bevilágított intellektuális térből kiesik, a mozaiktársadalomnak ezt a kockáját a politikailag ártalmatlan francia "sili" csoport "reprezentálja" – Delez és Gvattari az ő "Vágyukkal" ("Désire"), Lyotard az ő "intenzitásával", Baudrillard az ő "kísértésével". A kilencvenes évek Franciaországában azokat a történelmi iskolákat, amelyek nem palástolták társadalmi elkötelezettségüket, megfosztották a finanszírozási forrásoktól, kiszorították őket a könyvkiadásból és az egyetemekről. Csak azok voltak képesek a túlélésre, akik nem foglalkoztak kényes ügyekkel, akik dokumentumokat adtak ki, s a kommentárok kommentálásával voltak elfoglalva. Egyszóval a történettudomány mint tudomány nem létezik a mai Franciaországban. Csak az áltörténelem, a tehetetlen, módszertanától megfosztott, elbulvárosodott áltörténelem, s a metatörténelem maradt fenn.

A gettósodás visszhang nélküliségre és elaprózódásra ítéli azokat, akik nem értenek egyet a kilencvenes években rájuk kényszerített játékszabályokkal: elszigetelődnek a tömegkommunikációtól, hiányt szenvednek eszközökben és fórumokban, nem is álmodhatnak nagy példányszámokról, kegyetlen harcra vannak ítélve a túlélésért, s csak elvétve találnak egymásra.

A 90-es évek posztmodern világa tételesen akadályozza a teljes körű, valósághű információkhoz való hozzájutást, a posztmodernt megelőző kritikai örökséghez, a valódi kultúrához való hozzáférést. Mindez nem a nyílt tiltás formáját ölti – akkor könnyebb lenne az élet, "mert ami tiltott, az a valódi" -, hanem a túlzott információáramlásét. Azáltal, hogy az érzékelés csatornáit eltorlaszolja a "fehér zaj"; a gettósított oppozíció egyre jobban elszakad, eltávolodik a gyökereitől, csak nagy erőfeszítések árán találja meg a szövetségeseit, de még az elődjeit is. Így az olasz, luxemburgiánus nézeteket hirdető "Socialismo Revoluzionario" teoretikusát megrázta, amikor tőlem megtudta, hogy a XX. században számtalan olasz marxista filozófus létezett, mivel csak Gramsciról tudott, még olyan nevek sem mondtak neki semmit, mint Labriola, Della Volpe vagy Coletti!

Az USA-ban kulturális gettóban – egymástól elszigetelve és lényegében pénz nélkül – találták magukat például azok a balett-társulatok is, amelyek megpróbáltak ellenállni a "balett mainstream"-nek. A hatvanas évek második felében-hetvenes évek elején ezek a társulatok hamar egymásra találtak, és egyesülve, együttműködve – ami azt illeti, még ellentmondások árán is – egészében a "Living Theater" részének tartották magukat. Sikerült rábírniuk a társadalmat arra, hogy észrevegye és elismerje őket. Ez manapság a "középosztály" számára létrejött balett körök és stúdiók elképesztően nagy száma miatt nem lenne lehetséges, ahová a túlsúlyos amerikaiak csak azért járnak, hogy valamivel elfoglalják magukat, fogyjanak egy kicsit, és megőrizzék az alakjukat.

Ám nem csak arról van szó, hogy az "éter túltelített", hanem arról is, hogy a két kultúra elveiben nem összeegyeztethető – az egyik a valódi kultúra, amely az európai tradíció örökösének számít a reneszánsztól és a felvilágosodástól az avantgárdig bezárólag, a másik a "tömegkultúra", amely nem csak az európai és a veszternizált, hanem bármely kultúra szempontjából nézve autochton jelenségnek tekinthető. A valódi kultúra a zsenire, az alkotásra, a kielégíthetetlenségre irányul, a "tömegkultúra" a polgárra, a fogyasztásra és a kényelemre. Ez a kettő képtelen a békés együttélésre, éppúgy, ahogy – az analógiánál maradva – a III. Birodalomban a nácik és a zsidók sem voltak képesek rá.

Ha manapság, a kilencvenes években a "harcmezőt" a "nácik" uralják, akkor természetesen a "zsidóknak" a gettóban a helyük. Ezért, például Oroszországban a "szélesebb közönség" számára ismeretlen a Zabriski Rider című remek folyóirat, s nem véletlen, hogy a figyelemreméltó művész, költő és kiadó, az anarchista Tolsztij szó szerint az oroszországi "kulturális téren" kívül találta magát. Ezért nem kerülhetett egyszer sem a tévéképernyőre, illetve a zenei rádiók adásaiba a ragyogó rock-bárd költő és előadó, Alekszandr Nyepomnyascsij; ezért a "hivatalos költészet" (Voznyeszenszkijtől Vszevolod Nyekraszovig) azon igyekezete, hogy tudomást se vegyen a tomszki illetőségű, kiemelkedő tradicionalista költőről, Sz. Servinszkij tanítványáról, Jevgenyij Kolcsuzskinról. És végezetül az oroszországi irodalmi élet ezért tesz úgy, mintha nem is létezne a megrázó erejű paródiagyűjtemény, az Én vagyok az, Borinyka!…

A kilencvenes évek értelmisége úgy viszonyult a kulturális gettóhoz, ahogyan a német népesség a koncentrációs táborokhoz és a zsidó gettókhoz Hitler idején. Ez az a számla, amelyet ennek az "értelmiségnek" a gyermekei – a jövendő RAF tagok – majd a XXI. században nyújtanak be az elődeiknek.

A valódi kultúra gettóba terelése során a posztmodern társadalom maga tereli ideológiailag és politikailag is ellenzéki pozícióba azokat, akik a kulturális gettóba szorultak. A Bronz évszázad irodalmi folyóiratként indult, a mainstream kultúra határmezsgyéjén. A Bronz évszázad néhány évnyi gettólét után nyíltan politikai kiadvánnyá vált, amely politikai, esztétikai és filozófiai szempontból szembehelyezkedett a liberalizmussal, a "nyílt társadalommal" és a képviseleti demokráciával.

 

 

6. A Posztmodern Birodalom hanyatlása és bukása

 

Az évtized végére a kilecvenes évek Posztmodern Birodalma – a megelőző korszakokhoz képest hihetetlenül gyorsan – korhadásnak indult, a hanyatlás és a bukás jeleit mutatja.

Korábban sem számított újdonságnak az intellektuális megvásárolhatóság, ám soha korábban nem öltött oly tömeges méreteket és nem volt ennyire romboló hatású, ez áll magukra a megvásároltakra is. Az értelmiség két módon adta el magát. Nevezzük az egyiket "Stephen King útjának", a másikat pedig "Jeff Koons útjának".

Stephen King valamikor antiburzsoá és antimilitarista felhangú, tehetségesen megírt elbeszélésekkel kezdte pályáját, érződött bennük a vietnami háborút ellenző aktivista múltja, kapcsolatot teremtett egyrészt az Anrose Birth-től, másrészt a Ray Bradbury-től eredő vonallal. A siker sem maradt el, beleértve a kereskedelmi sikert is. S. King átigazolt a kultúrából a tömegkultúrába és elveszítette sajátos arculatát: elbeszélések helyett már regényekkel jelent meg (terjedelem, honorárium!); egyéni stílusa eltűnt, felváltotta a mozgalmasabb "beszédírás", az "action"; a pszichológia is eltűnt, képei dagályossá és ismétlődővé váltak; a történetvezetésben ismételni kezdte önmagát, nem beszélve magukról a történetekről. Mostanában Kingnél valaki beleesik valamiféle tér-, illetve időlyukba, vagy valaki (valami) egy füttyentéssel (cuppantással) beránt, beszív valakit valahova… A példányszám azonban egyre növekszik. Az érdeklődés mindazonáltal még a "tömegkultúra" területén is hanyatlik. Kezdetét vette az alkotó és a személyiség hanyatlása. Ez a siker általi hanyatlás útja.

Jeff Koons hihetetlenül tehetséges művésznek indult, egy nem túl kedvező területen – a reklámszférában. A siker lehetővé tette számára, hogy a "tömegkultúrát" otthagyva átmenjen a komoly kultúra területére. A nyolcvanas években alkotott "Banality" sorozatában már kinevette a reklámot és a "tömegkultúrát". De a kilencvenes években a pszeudo-lázadó "Made in Heaven" akciójával Koons visszatér a "tömegkultúrába". Ciccolinával kötött házassága természetesen a botránykrónikák körébe tartozik, a kilencvenes években már senkit sem csigáz fel egy, a közösülést különböző pozíciókban (pornóipar!) bemutató fotósorozat, még akkor sem, ha a "sztárszereposztásban" ő maga és Ciccolina a főszereplő. Ám a bulvárbotrányok szabályait betartják, ráadásul úgy, mintha ez "politikai", az álszent reagani konzervatív Amerikával való szembenállás lenne! (Akkor már Madonna is "politikai harcos"!) Így a botrány, a siker, a pénz, valamint a hanyatlás: mind inkább az unalom és az elkorcsosulás eluralkodása; ugyanakkor mindez a 90-es évek jólfizetett megrendeléseinek forrását is jelenti. Ez a botrány általi hanyatlás.

Nálunk Oroszországban "Stephen King útját" járja Pelevin, akinek pályája zseniálisnak ugyan nem mondható, de mindenesetre érdekes elbeszélésekkel indult. "Jeff Koons útján" például Saraszkina indult el, aki irodalomtudományi cikkeiről a "glasznoszty korának" legkülönfélébb témájú cikkeire tért át, majd ezt követően megírta az erősen "tömegkultúrába" hajló könyvét a "Dosztojevszkij és a nők" témakörben.

Ismert rockzenészeink egész serege – Grebenscsikov, Kincsev, Sevcsuk – lényegében mindkét variánst kipróbálták: amennyiben a kilencvenes évek elejére a rockzenéjüket botrány lengte körül a "hivatalos kultúra" szemszögéből, ugyanakkor ebben az időszakban aratták a legnagyobb sikereket. A végkifejlet mindenesetre mindenki számára ugyanaz: a kocsmai zene szintjére süllyedtek és elnézően tudomásul vették az "új oroszok" (új gazdagok – a ford.) ízlését.

Ezt a hanyatlást olyan "kultusz" személyiségeken is nyomon lehet követni, mint Tarantino, Lynch vagy Greenaway. Először is, mi értelme kultivált személyiségnek lenni, ha már annyi a kultivált művész, hogy egy nyilvánvalóan rosszul megalkotott dologból is válhat "kultusz" ("punks like trash"). Másrészt Tarantinónál, Lynch-nél, Greenaway-nél az ismétlődés és a megismerhetőség, a folyamatosság a fanatikus rajongók táborán kívül gyorsan érdektelenné és unalmassá teszi őket. A "kultusz" egy szempillantás alatt "minikultusszá" zsugorodik és elveszíti jelentőségét.

Az, hogy a kilencvenes évek értelmisége felszámolta a tudományos és hétköznapi gondolkodás között fennálló dichotómiát, természetesen a hétköznapi szintjére történő degradációhoz, a kispolgári common sense-hez való visszatéréshez vezetett. A kilencvenes évek végére az "értelmiség" már fél szigorúan tudományos kifejezéseket és a komoly filozófia szókincsét használni, ehelyett egy pidgin professional nyelven beszél. "A diskurzus a reprezentálni kívánt installációk szintagmái által történő dekonstrukciója" – ez ismerős: csak az tud világosan beszélni, aki világosan gondolkodik! Ez a félelem már magára a "posztmodern" terminusra is kiterjedt. Az értelmiség egyúttal pánikba is esett minden olyan esetben, amikor összetett valósággal találkozott. Lee Rasta Brown például bármilyen szisztematizációtól kétségbe esik: a jelenség rendszerbe ágyazottsága rendszerezett tudást és rendszerező gondolkodást igényel, azonban a mozaikkultúra áldozatai és a rendszerezett tudás, a rendszerező gondolkodás között áthidalhatatlan szakadék tátong, a rendszer ugyanis hierarchiát és összehasonlítást tételez fel. Peter Fend "politikailag aktív művésznek" kiáltja ki magát, ugyanakkor az amerikai középosztály kategóriáiban gondolkodik (és ezzel még kérkedik is), vég nélkül ismételgeti a "baloldali biedermeyer" banalitásait és zsigerileg gyűlöli Sartre-t azért, mert állítólag "egész életében csak kávéházakban ült és arról papolt, hogy mennyire utálja a burzsoáziát". Bár az igazi Sartre részt vett az Ellenállásban és '68 májusában is, a hetvenes években is segített a RAF "városi partizánjainak", lelkesítette a hatvanas-nyolcvanas évek forradalmárait, nem is beszélve filozófiai és írói munkásságáról. P. Fend J.-P. Sartre ellen irányuló gyűlölete a hanyatlás időszaka emberének gyűlölete, azé, aki képtelen a társadalmi és politikai kiteljesedésre, és gyűlöli azt, aki teljes mértékben meg tudta magát valósítani, ki tudta magát teljesíteni mind társadalmilag, mind politikailag. Ezt egyszerűen irigységnek hívják. Fend egyszerűen irigy Sartre-ra, hogy más korban élt és más "játékszabályok" szerint játszott – és persze sokkal jelentősebb gondolkodó volt.

Ugyanebbe a sorba tartozik az a jelenség is, hogy a kilencvenes évek "művészei" arra panaszkodnak, a "közönség már nem foglalkozik velük". Itt a "közönség" szó mintha pidgin professional, eufemizmus lenne, a valóság "virtuális valósággal" történő szégyenlős, ravasz felváltása. Nem arról van szó, hogy a "közönségnek" nem kellenek a kilencvenes évek "művészei" – a társadalom nem tart rájuk igényt. Vagy ha így jobban tetszik, nem kellenek az emberiségnek.

A mozaikkultúra nem először jön létre, ám először jelenik meg globálisan, azaz nem egyes országok vagy egy birodalom szintjén. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a széthullás előtt tipikus mozaikkultúra jött létre. Hasonló volt a helyzet a hellén városállamokban, mielőtt elpusztultak volna. A kultúra posztmodern típusa, annak minden attribútumával – másodlagossággal, idézésekkel, rekombinációval, a látvány primátusával, szexualizációval, játékkal – szintén nem először jött létre. Így történt ez Európában a manierizmus korában, a késői Bizánci birodalom idején, és a késői Rómában. Még a legapróbb részletek is egyeznek, mint a "divatipar" hiperbolizációja, az "etnozene" élvezete, a tetoválás elterjedése, vagy az, hogy a "kulturális közösség" képviselőinek kommunikációja bulizássá alakul. A Rómával vont párhuzam azért különösen találó, mert a késői Róma a mai "első világhoz" hasonlóan parazita jellegű képződmény volt – az anyaország a provinciák kizsákmányolásából, a periféria kirablásából élt, ugyanúgy, ahogy a jelenlegi "vezető világ" él a "harmadik világ"-ból.

A hanyatlás és bukás klasszikus jellemzői a kilencvenes évek "értelmiségét" minden perspektívától megfosztják. A jövő történészei a huszadik század kilencvenes éveiről úgy fognak majd írni, mint a XIX. század kilencvenes éveinek Oroszországáról, vagy a XVII. század nyolcvanas éveinek Franciaországáról. "A jóllakott társadalom elrohadása", a "fin du siécle", a "miszticizmus és az immoralitás terjedése", "a kábítószer terjedése", "növekvő érdeklődés a betegségek és a halál iránt, valamint azok esztetizálása", "dekadencia", "menekülés az illúziók világába" stb.

A kultúra fejlődése, ahogyan ez az emberiség történetének korábbi fázisaiban is történt, a parazita társadalom mainstreamjének keretein kívül fog végbemenni, vagyis a nyugati liberális posztmodern "kultúrától" idegen (vagy akár azt ellenző) forrásokból fog táplálkozni.

A kilencvenes évek (s tegyük hozzá, a XXI. század elejének) "értelmisége" saját magát ítélte feledésre és kigúnyolásra, s erre rá is szolgált…

 

(Fordította: Kutyina Olga)

 

 

Jegyzetek

 

1 Glavnoje polityicseszkoe upravlenyije Szovetszkoj Armii I Vojenno-Morszkogo Flota (A Szovjet Hadsereg és Hadiflotta politikai főcsoport-főnöksége) (a ford.)

2 Nas Dom Rosszija – oroszországi választási tömörülés (a ford.)

3 Alt'ist Danyilov" (V. N. Orlov, 1981)