Az orosz történész először mutatja be kellő részletességgel és történelmi távlatból a volt szovjet pártfőtitkár, Jurij Vlagyimirovics Andropov magyarországi tevékenységét, szerepét az 1956-os eseményekben, és viszonyát az akkori magyar politikusokhoz: Nagy Imréhez, Kádár Jánoshoz és másokhoz.

Új beosztás

A szovjet külügyminisztériumban Jurij Andropov a 4-es osztályt vezette, amely a lengyel és a csehszlovák kapcsolatokért volt felelős. 1953–54-ben a szovjet felső vezetésben éles harc folyt a hatalomért és befolyásért, s ez a körülmény gyakran vezetett áthelyezésekhez. Ezeknek sokszor semmi közük nem volt a munkatársak által végzett munka minőségéhez, csupán az egyik vagy másik politikai csoportosuláshoz tartozás döntött. Egy ilyen áthelyezés vitte Andropovot a külügyminisztériumba, ám már néhány hónap után kénytelen volt otthagyni Szmolenszk téri dolgozószobáját. Az addigi osztályvezetőt Magyarországra küldték szerény, követtanácsosi rangban. A nagykövetet távollétében ilyen tanácsos helyettesíti “ideiglenes megbízottként”.

Az egyik verzió szerint Andropov eltávolítása Moszkvából egy közte és az akkor mindenható Georgij Malenkov közötti kisebb konfliktussal volt kapcsolatos. Ugyanakkor 1954 őszén Malenkov befolyása erősen csökkent és rövid időre Molotov befolyása nőtt meg. Ezalatt Andropov a követségen végzett energikus munkájával felhívta magára a figyelmet. 1954 végén a szovjet és a magyar vezetés között a kapcsolat rosszabbra fordult. A budapesti szovjet nagykövetet, E. D. Kiszeljovot visszahívták Moszkvába. A rendkívüli és meghatalmazott nagykövet posztjára a Magyar Népköztársaságban Jurij Andropovot nevezték ki. 1955-ben Budapestre érkezett egy 30 éves diplomata és jogász, Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov, aki 1954-ben végezte el a szovjet külügyminisztérium diplomáciai iskoláját, s néhány hónapig a minisztérium egyik osztályának titkáraként dolgozott. Magyarországon Krjucskov a nagykövetség titkárának posztját töltötte be. Hamarosan Jurij Andropov egyik legközelebbi és legbizalmasabb munkatársává vált.

Magyarország története ellentmondásos és bonyolult. Még a XVI. században az ország nagyobbik része az osztrák-német Habsburg-dinasztia uralma alá került. A magyarok nem egyszer felkeltek függetlenségükért, s 1848-ban majdnem ki is vívták azt maguknak. I. Miklós, orosz cár a szétvert osztrák seregek segítségére sietett, 130 ezres sereget küldve a Kárpátokon túlra. Az egész demokratikus Európa lelkesedéssel beszélt akkoriban a magyar forradalom hőseiről, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról, nemcsak I. Miklóst, hanem egész Oroszországot is “Európa csendőrének” nevezve. I. Ferenc József császár kénytelen volt az Osztrák Birodalmat Osztrák-Magyar “kettős” Monarchiává alakítani, amelyben Magyarország részleges szuverenitással bírt. Királya I. Ferenc József volt, aki 1916-ban 86 éves korában halt meg. Az I. világháborús vereség a Habsburgok birodalmának megszűnéséhez és Ausztria-Magyarország széteséséhez vezetett. 1918 novemberében Magyarország kikiáltotta a függetlenséget és 1919 márciusában létrejött a Magyar Tanácsköztársaság – a fiatal köztársaságban a baloldali szociáldemokraták és a szocialisták kerültek hatalomra. A Magyar Tanácsköztársaság még fél évig sem tartott. 1920-ban Magyarországon jobboldali diktatúra teremtődött, a Habsburg flotta ellentengernagyának, Horthy Miklósnak a vezetésével. 1941-ben a horthysta Magyarország nem csupán támogatta Hitlert, de annak egyik leghűségesebb szövetségese volt. Az ellenállási mozgalom Magyarországon gyengébb volt, mint a megszállt Európa többi országában. A kommunisták nem rendelkeztek erős illegális szervezettel és jelentős partizánegységekkel, mint Bulgáriában, Jugoszláviában, vagy Szlovákiában. Amikor a nyugat felé előrenyomuló szovjet hadsereg 1944-ben elért Magyarország határára, Horthy megpróbált Angliával és az USA-val különbékét kötni. Németország minderre Magyarország megszállásával felelt és a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. A 76 éves Horthy elmenekült (valójában a németek vitték el – a ford.) az országból. A szovjet hadsereg súlyos harcok árán nyomult előre Magyarország területén. Csak a hitleristák és szálasisták kiűzése után alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. A szovjet csapatok és katonai parancsnokságok a háború után is Magyarországon maradtak.

Az első háború utáni magyar kormány koalíciós alapon jött létre. Ebben részt vettek a még kis létszámú Kommunista Párt, valamint a befolyásos Szociáldemokrata Párt vezetői. A kormányban képviselve volt néhány polgári párt és a Független Kisgazda Párt. Ez a koalíció azonban nem tartott sokáig. Magyarország a túlnyomó szovjet befolyás zónájába tartozott és ez meghatározta a magyar társadalom és vezetés gyors, bár nem mindig természetes evolúcióját. Nem kevés jelentőséggel bírt az ország számára az az egyszerű tény, hogy a Horthy-rendszer százezernyi hivatalviselője, a keleten harcolt tisztek, földbirtokosok és kapitalisták, a gazdag parasztok és mindazok, akik együttműködtek a hitleristákkal 1944–45-ben, nyugatra menekültek, igen jelentős magyar emigrációt alkotva.

A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt – az 1919-es forradalom résztvevője, a Tanácsköztársaság közmunkaügyi népbiztosa. 1921–24-ben a Komintern egyik titkára, valamint az illegális KMP egyik vezetője volt. 1925-ben Rákosit letartóztatták és 15 évet ült börtönben. A Szovjetunió csak 1940-ben tudta elérni Rákosi kiszabadítását, aki a KMP KB külföldi irodáját vezette ezután. 1945-ben Rákosit választották az MKP KB főtitkárának (ténylegesen Központi Vezetőség, a szerző a továbbiakban is következetesen Központi Bizottságként említi – a ford.). Legközelebbi munkatársa Gerő Ernő volt.

Az MKP gyorsan növelte befolyását és tagságát, s már 1947-re gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta a kormányt és az ország parlamentjét is. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egyesülése után a párt nevét megváltoztatták, az MKP helyett létrejött az MDP, a Magyar dolgozók Pártja. E párt vezetésében nem volt teljes az egység, s nem csupán a korábbi szociáldemokraták és kommunisták között. Befolyásos csoportot alkottak a párton belül az otthoni ellenállás vezetői, Rajk Lászlóval az élen. A vezetés másik része Nagy Imrével az élen a Kominternben dolgozott és sokévi emigráció után tért vissza az országba. A negyvenes évek végén Rákosi egyik helyettese, valamint a párt budapesti szervezetének vezetője Kádár János volt. A párt belső viszonyait bonyolította Sztálin és Tito éles konfliktusa. Az MDP vezetőinek jelentős hányada támogatta a baráti és munkakapcsolatokat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőivel, akiket Sztálin “fasiszta provokátorok, kémek és gyilkosok bandájának” nevezett. Ezen felül nem kevés kommunista ellenezte a diktatórikus módszereket, amelyekkel Rákosi és Gerő az országot és a pártot vezette. A kritikákra és elégedetlenségre Rákosi rezsimje elnyomással felelt. Kommunisták százait tartóztatták le. Rajkot hamis vádak alapján kivégezték. 1951-ben Kádár is börtönbe került.

Bár Magyarország az 1950-es évek elején még gazdaságilag elmaradott ország volt, a szocializmus gyors fejlesztésére törekedtek, szovjet mintára. A “Magyarországot a vas és az acél országává tesszük” jelszavával a kis és szegény országban hatalmas metallurgiai és gépgyárak, acélöntödei kombinátok jöttek létre. Mindez aláásta az ország gazdaságát és a nemzet erejét. Ráadásul vidéken a mezőgazdaság elsietett kollektivizálása folyt. Az elégedetlenség növekedésére Rákosi rezsimje tömeges represszióval válaszolt – a kis országban börtönökben és táborokban politikai foglyok több tízezres tömege raboskodott. De az elnyomás nem tudta megállítani az erjedést és az elégedetlenség terjedését, amely Sztálin halála után az értelmiség nagyobbik részét, majd a társadalom egyéb rétegeit is elérte. A Szovjetunióban már 1954-ben megkezdődött az “olvadás”. Felszámolták a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti konfliktust. Ez a népi demokratikus országokban a politikai foglyok egy részének a kiszabadulásához vezetett. Magyarországon Kádár János is szabadlábra került. Ugyanakkor a társadalmi megbékélés nem valósult meg. Ilyen körülmények között kezdte meg munkáját Budapesten az új szovjet nagykövet, Jurij Andropov.

Jurij Vlagyimirovics nagyon komolyan vette követi és diplomáciai kötelezettségeit. Nagy szorgalommal kezdett el magyarul tanulni, s igen hamar már anyanyelvükön tudott a magyarokkal érintkezni. Andropov az ország történelmét és kultúráját is tanulmányozta, igyekezett a magyar társadalom különböző rétegeiből ismerősökre szert tenni, elsősorban a politikusok köréből.

Még 1953-ban Rákosi Mátyás, megmaradva a párt vezetőjének, átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének, akit liberális és mérsékelt reformokra hajló politikai vezetőnek tartottak. Nagy Imre helyettese a 30 éves Hegedűs András lett, az MDP PB tagja. Többek között a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdésekért volt felelős. Az a magyar politikus volt, akivel Jurij Andropov a legtöbbet érintkezett.

A körülmények szerencsés összjátéka folytán éppen Hegedűs András hívta meg e könyv szerzőjét 1991 februárjában Magyarországra. Abban az időben nemcsak a sztálinizmus történetéről szóló néhány könyv szerzője voltam, hanem a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP KB-nek is tagja. Hegedűs már nem töltött be semmilyen állami funkciót, de az országban megbecsült politikus és tudós maradt. Mindazon változások ellenére, amelyek 1955 és 1991 között Magyarországon történtek, Hegedűs megmaradt a szocializmus hívének. Tanított a budapesti egyetemen és létrehozta a független Munkásakadémia Alapítványt, amelynek célja a magyar dolgozók általános és politikai képzettségének növelése volt. Ezen az akadémián néhány beszélgetésen kellett részt vennem a hallgatókkal és előadást tartanom “Sztálinizmus, peresztrojka és a munkásmozgalom” címmel. Két vitát is rendeztek a szocializmus sorsáról a szociológiai intézetben és a televízióban. A demokratikus forradalom Magyarországon – ahogy erről meggyőződhettem – valóban “bársonyos” volt. Az országban nem zajlott semmiféle átvilágítás és tisztogatás. Az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte az 1945 és 1990 között a rendvédelmi szervek tagjaiként szolgálók felelősségre vonásáról szóló törvényt. A néphadsereg csaknem minden tisztje a helyén maradt. Megőrződött a sajtószabadság. Bár akkoriban a jobboldali pártok voltak hatalmon, senki sem panaszkodott politikai üldözésre. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP) rendkívüli meggyengülése és a szocializmus veresége ellenére a szocializmus idősebb és fiatal hívei nem vesztették el hitüket, hanem mindent elölről akartak kezdeni – mint száz évvel korábban – a szocializmus és a munkásmozgalom egyesítésével. Hegedűs megosztotta velem néhány, Andropovval kapcsolatos emlékét.

Politikai válság Magyarországon

1955-ben az MDP vezetésén belüli harc újra élesebbé vált. Nagy Imre törekvéseit, hogy az országban mérsékelt politikai és gazdasági reformokat vezessen be és növelje az ország függetlenségének mértékét, támogatta ugyan a társadalom nagyobbik része, de a politikai felső vezetés nem. Rákosinak sikerült meggyőznie Hruscsovot arról, hogy Nagy “revizionista kurzust” követ és bátorítja a nacionalizmust. Eközben a növekvő népszerűség – Hegedűs véleménye szerint – Nagy Imrét túlságosan óvatlanná és passzívvá tette. Ennek eredményeként nemcsak a minisztertanács elnökének posztját veszítette el, hanem 1955 decemberében az MDP soraiból is kizárták. Andropov nem értett egyet ezzel a döntéssel. A magyarországi eseményekről Moszkvába küldött jelentésében a szovjet követ Nagy Imre kizárását a pártból nagy hibának minősíti. Az MDP vezetése elvesztette Nagy Imre és környezete felett az ellenőrzést. Moszkvában ugyanakkor a magyarországi események nem váltottak ki különösebb nyugtalanságot, részben azért, mert az ország miniszterelnöke Hegedűs András lett, akivel kapcsolatban Andropov jelentései mindig csak pozitívumokat tartalmaztak.

1991–92-ben Oroszországban nemcsak az egykori SzKP KB levéltár, hanem a külügyminisztérium levéltárának sok anyagát is kutathatóvá tették. A történészek lehetőséget kaptak az 1950-es évek szovjet–magyar kapcsolatainak nagy tömegű anyagával való megismerkedésre. Már az Orosz Föderáció Alkotmánybíróságának az SzKP sorsáról dönteni hivatott ülésein nyilvánosságra kerültek korábban zárolt anyagok Magyarország 1956-os inváziójáról. Sok ilyen dokumentumot Jelcin adott át a magyar félnek 1992. novemberi budapesti látogatása során. A sifrírozott táviratokon, azaz a belső diplomáciai levelezés legfontosabb dokumentumain Andropov aláírásai találhatóak. Sok kísérő és magyarázó szövegen a követség titkárának, V. A. Krjucskovnak az aláírása áll. 1991 és 1996 között ezeknek a dokumentumoknak egy részét publikálták az orosz sajtóban.¹

Ahogy a követség jelentéseiből megítélhető, Nagy Imre népszerűsége a miniszterelnökségről történt leváltása és a pártból való kizárása után nem csökkent, hanem növekedett. Kádár János népszerűsége is megnőtt, akit visszavettek a pártba, de 1955-ben az egyik kerületi pártbizottság titkárának szerény posztját töltötte csak be. Ugyanakkor Rákosi tekintélye még az MDP legfelső köreiben is tovább csökkent. Rákosi számára az SzKP XX. kongresszusa Moszkvában és Hruscsov titkos beszámolója a kongresszus utolsó, zárt ülésén “Sztálin személyi kultuszáról és annak következményeiről” igazi katasztrófa volt. Az SzKP kongresszusán résztvevő kommunista pártvezetők, beleértve Rákosit is, még Moszkvában, a kongresszus bezárását követő napon megismerkedhettek a titkos beszámoló szövegével, amelyet március közepén felolvastak a szovjetunióbeli pártgyűléseken. Magyarországon a Hruscsov-beszámoló szövegét először a KB tagjai, majd az MDP pártaktívája ismerhette meg. A beszámolóról terjedő hírek az egész társadalmat felkavarták. Már Kun Béla és a Szovjetunióban a 30-as évek végén kivégzett magyar kommunisták csoportjának rehabilitációja komoly politikai problémát jelentett Rákosi számára. 1956 márciusában az egri pártaktíva előtt Rákosi beszámolt Rajk László és társai küszöbön álló rehabilitációjáról. Megkezdődött a szovjet börtönökben, főként a vlagyimiri börtönben raboskodó magyar kommunisták szabadlábra helyezése. A magyar börtönökből is ki kellett engedni a politikai foglyokat. Visszatérésük a társadalmi életbe felerősítette az erjedést. Rákosi megpróbálta a társadalmi elégedetlenséget a magyar és szovjet biztonsági és belügyi szervek ellen irányítani. Kijelentette, hogy nem csupán L. Berija, hanem a magyar elhárítás vezetője, Péter Gábor tábornok is az “imperializmus ügynöke”. De sokak számára vált nyilvánvalóvá, hogy éppen Rákosi volt a kezdeményezője az országban az 1948–53 közötti politikai elnyomásnak. Krjucskov szerint Rákosi megérezte a közelgő veszélyt, görcsösen kereste a kiutat, megpróbált tanácsot kérni Moszkvától, de érthető módon semmiféle értelmes választ nem kapott azon túl, hogy “tegyen a körülményeknek megfelelően”. Rákosi nem egyszer fordult segítségért budapesti követünkhöz, Andropovhoz, kérte személyes véleményét, s hogy néhány kérdésben tisztázza Moszkva álláspontját, de mindez hiábavalónak bizonyult. Andropov maga is törte a fejét, mi folyik Moszkvában, mivel pontos orientációt nem kapott. Az abban az időben a magyar vezetés számára veszélyes szóbeszéd még drámaibb színezetet nyert, tovább gerjesztve a társadalmi feszültségeket.² Andropov később elmesélte, hogy közvetlenül a XX. kongresszus után Rákosi váratlanul vadászatra hívta. Amikor kettesben maradtak, Rákosi oroszul azt mondta (nyilván arra számítva, hogy szavai eljutnak Moszkvába): “Így nem lehet csinálni. Nem kellett volna sietni. Amit Önök a kongresszuson csináltak, az baj. Nem tudom, mihez fog ez vezetni Önöknél és nálunk.”³

A legnagyobb aktivitást a magyar humán értelmiség mutatta, különösen az írók. Áprilisban az írószövetség párttaggyűlésén nyíltan és egyenesen Rákosinak címezték a kritikát, a fiatal irodalmárok egyike le is zsidózta Rákosit. A Rákosi-ellenes kampányt mindenki számára egyértelmű formában az írószövetség lapja, az Irodalmi Újság folytatta. Az írók közül néhányat kizártak a pártból, de ez csak olaj volt a tűzre. A társadalmi-politikai viták és az elégedetlenség centrumává a Petőfi Kör vált, amelyet a KB egyetértésével még 1955-ben a Budapesti Dolgozó Ifjúság Szövetsége szervezett. A kör üléseire először százak, később ezrek voltak kíváncsiak, a viták 4, 6, 8 órán keresztül is eltartottak. Nagy hatással voltak a társadalomra Rajk László özvegyének, Júliának és a híres filozófusnak, Lukács Györgynek a felszólalásai; utóbbi már nemcsak Sztálin kultuszáról, hanem a sztálinizmus jelenségéről beszélt.

A helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Rákosi kapkodott. Egyetértésével a párt vezetésébe visszatért Kádár János. Május 19-én a budapesti pártaktíván mondott beszédében Rákosi kénytelen volt elismerni saját bűnét, nem csupán a személyi kultusz, hanem a belbiztonsági szervek feletti nem elégséges kontroll miatt is, ami a törvényesség súlyos megsértését tette lehetővé. Jurij Andropov aggodalommal figyelte a magyarországi eseményeket, majdnem minden nap küldött rejtjelezett táviratot Moszkvába. Az SzKP KB számára küldött egyik jelentésében Andropov azt írta, hogy Rákosi lépései a PB létszámának növelésére, s különösen Kádár János felemelkedése a “jobboldali, demagóg elemeknek” tett engedmények, abból a megfontolásból, hogy gyengülni fog részükről a kritika. A Szovjetunió nagykövete a központnak azt tanácsolta, hogy fejezze ki a magyar félnek elégedetlenségét e személyi döntésekkel kapcsolatban.⁴

A szovjet vezetés 1956 tavaszán és nyarán figyelmesen követte a magyarországi eseményeket, bár a legnagyobb aggodalmat a Kremlben ezekben a hónapokban a lengyel változások váltották ki. Az SzKP KB Politikai Bizottságának tagjai közül a magyar ügyekkel leginkább Mihail Szuszlov foglalkozott, aki még 1955-ben Budapestre utazott, s elbeszélgetett az MDP vezetőivel, valamint Andropovval. Rákosi kérésére Szuszlov 1956 júniusának elején újra Budapestre látogatott. Szuszlov nem tudta nem észrevenni, hogy a pártaktíva, az államapparátus, és főleg az értelmiség nagy része személy szerint Rákosi ellen foglalt állást. Az országban felerősödött Rajk László és társai rehabilitációjának követelése. Szuszlov nemcsak Rákosival és a PB más tagjaival, hanem Kádár Jánossal, sőt Nagy Imrével is beszélt. A moszkvai vendég ugyanakkor határozottan szót emelt a párt vezetőjének elmozdítása, vagy lecserélése ellen, kijelentve, hogy ez “ajándék lenne az amerikaiaknak”, “olyan ajándék az ellenséges erőknek, amelynél jobbat maguk sem várnának”.⁵ Azt sem tanácsolta Szuszlov, hogy a karhatalmi szervek korábbi vezetői ellen bármiféle bírósági eljárást kezdeményezzenek. Ezzel egyidőben nem emelt kifogást Kádár János visszatérése ellen a PB-be. Hasonló ajánlásokat kaptak június végén Rákosi, Gerő és Hegedűs Moszkvában is. Ám végrehajtani a magyar párt egységének helyreállítását szorgalmazó ajánlásokat már nem lehetett. Túlságosan nagy volt az ellenérzés Rákosi iránt a magyar társadalomban és a pártaktívában. 1956. július első napjaiban Andropov azt jelentette Moszkvába, hogy “barátaink” Magyarországon gyengén hajtják végre a KB sorain belüli egység erősítésére, valamint az ellenséges elemek és a demagógok elleni kemény vonal alkalmazására vonatkozó ajánlásokat.⁶ Ezzel együtt a szovjet követ aggodalommal írt arról, hogy az elégedetlenség az országban nemcsak az értelmiséget, hanem a munkásokat is elérte.

Szuszlov látogatása nem állította meg a magyarországi válság kiteljesedését. Az ellenzéki írók részvételével rendezett gyűlések mind gyakrabban zajlottak az üzemekben és gyárakban. Az utóbbi évek publikációinak sorában olvasható, hogy Rákosi döntést hozott az ellenzék előretörésének kemény eszközökkel való letörésére. Bizalmi embereivel Rákosi állítólag 400-500 fős listát állított össze az azonnali letartóztatás céljából.⁷ Ezen a listán Kádár János is szerepelt. Nagyon is lehetséges, hogy a helyzet megvitatásakor Rákosi és környezete erőszakos megoldásról beszélhettek. De komoly terv ebben az ügyben nem létezett. V. Krjucskov szerint 1956 júniusában Moszkva kifejezett kívánságára Rákosi Mátyás hat hónapos egészségügyi szabadságra ment, s moszkvai látogatása után a Szovjetunióban maradt pihenés és gyógykezelés céljából.⁸ Természetesen ekkor még nem tudta, hogy örökre elhagyta Magyarországot.

1956. július 13-án Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan. Konstatálta a politikai válság elmélyülését. Mikojan véleménye szerint a hatalom kicsúszott a magyar elvtársak kezéből. Rákosi leváltását Mikojan szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta. A párt vezető tisztségére Mikojan Hegedűst javasolta. A magyar vezetők viszont féltek az ilyen radikális váltástól és kérték Gerő Ernő jelölésének támogatását. Mikojan beleegyezett, de ez mind az ő, mind a szovjet vezetés részéről nagy hiba volt. Gerőnek nem volt semmiféle tekintélye a társadalom előtt, a gyűlölt Rákosi hű és odaadó harcostársának tartották. Mikojan 1956. Július 18-19-én részt vett az MDP KB plénumának munkájában. A plénum támogatta Rákosi leváltását. Utódjának Gerőt választották. A Politikai Bizottság soraiba visszatért Kádár János. A plénum után nem sokkal visszatért a párt soraiba Nagy Imre, akivel Gerő és Kádár is találkozott.

Ahogy várható volt, az MDP KB júliusi plénuma a magyar közvéleményre nem gyakorolt különösebb hatást. Az elégedetlenség tovább nőtt az országban. A szovjet vezetés úgy látta, hogy Lengyelországban és Magyarországon olyan helyzet állhat elő, amelyben a szovjet hadsereg bevetése elkerülhetetlenné válik. A Varsói Szerződésnek megfelelően Magyarországon két gépesített gárdahadosztály és két légihadosztály, valamint néhány speciális ezred – légvédelmi, pontonépítő stb. – állomásozott. Mindezeket az egységeket a Különleges Hadtestben egyesítették Pjotr Nyikolajevics Lascsenko vezérezredes parancsnoksága alatt. 1956 júliusában Székesfehérváron a hadtest vezetői előtt mondott beszédet Jurij Andropov. A tiszteknek az ország bonyolult helyzetéről, a rendszerrel szembeni ellenséges hangulatról és az ellenzékről beszélt. Andropov figyelmeztetett, hogy a magyar vezetés a szovjet hadsereghez fordulhat segítségért, s ezt a segítséget meg kell majd adni. E beszéd után nem sokkal Moszkvából utasítás jött a Különleges Hadtest bevetési tervének kidolgozására a budapesti, illetve magyarországi rendteremtés és a rend fenntartása céljából.⁹ Hasonló tervet dolgozott ki a magyar vezérkar is. Tervbe vették a magyar és a szovjet hadsereg, illetve a magyar belügyi és rendőri szervek együttes fellépését.

Október drámája. A felkelés kezdete

A magyar társadalom feszültsége egyre növekedett, de az MDP vezetése furcsa önbizalmat és nemtörődömséget mutatott. Az után a beszélgetés után, amelyre 1956 augusztus 28-án került sor Gerő és Andropov között, a szovjet nagykövet azt jelentette Moszkvába: “Gerő véleménye szerint az országban egyelőre rendben mennek a dolgok”.¹⁰ Maga Andropov nem osztotta ezt a véleményt. Még július végén ezt írta egyik jelentésében: “Gerőnek nincsen meg a szükséges népszerűsége a párttagok széles köreiben; az a mód, ahogy az emberekhez fordul, sokakat tartózkodóvá tesz jelöltségét illetően”.¹¹ Andropovot elképesztette, hogy Gerő augusztus 30-án szabadságra ment és pihenésre a Szovjetunióba utazott, ahol csaknem másfél hónapot töltött. Visszatérve Budapestre Gerő észlelte, hogy sem ő, sem az MDP vezetésének más tagjai nem ellenőrzik az országban a helyzetet. A szovjet követség október közepén azt jelentette Moszkvába, hogy a helyzet Magyarországon rosszabbodik; hogy “barátaink” a júliusi plénum után nem voltak képesek komoly lépéseket tenni a helyzet javítására. Gerő, visszatérve másfél hónapos szovjetunióbeli pihenőjéről, azt mondta a szovjet nagykövetnek, hogy távolléte alatt a politikai helyzet Magyarországon jelentősen romlott, s hogy e romlás nem csupán a pártot, hanem az ország egészét érinti.¹² Sok pártgyűlésen mind hangosabban követelték Nagy Imre visszatérését a párt és az ország vezetésébe. Tárgyalások kezdődtek vele, s arra próbálták rávenni, hogy legalább néhány hibáját ismerje el. Gerő és Kádár készek voltak megosztani a hatalmat Nagy Imrével, de nem akarták, hogy ez a lépés kapitulációnak tetsszék. Nagy Imre nem volt hajlandó beismerni saját hibáit, azt javasolta, hogy a pártban folyjon a vita, széles alapokon. De a vitára már nem maradt idő. Andropov is egyetértett azzal, hogy Nagy feltételei elfogadhatatlanok. Gondterhelten jelentette Moszkvának, hogy a Nagy Imrének teendő engedmények a “jobboldali beállítottság” és a párton belüli frakciózó tendenciák erősödését vonhatják maguk után.

Még október 6-án a hatalom beleegyezésével megtörtént Rajk László és társai hamvainak újratemetése. Hivatalos rehabilitációjukat már nyáron bejelentették. Az őszi rossz idő ellenére több tízezren vettek részt ezen az ünnepélyes gyászszertartáson. Október 13-án ünnepélyesen újratemették az 1950-ben kivégzett hét magyar tábornokot. A szertartáson a Magyar Néphadsereg több ezer katonája és tisztje vett részt. Október 6-án és 13-án Budapest utcáin a tömegfelvonulások a szocializmus megújításának jelszavával zajlottak. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a nép és a hatalom nyílt szembenállásáról van szó. A szovjet követség, s maga Andropov hatalmas mennyiségű és ellentmondásos információt kapott és továbbított Moszkvába. Az országban zajló eseményeket elemezni és értékelni rendkívül nehéz volt. A magyarországi ellenzéknek nem volt egységes szervezeti és ideológiai bázisa, benne szeszélyesen elegyedtek a legkülönbözőbb, sokszor egymással ellentétes célú mozgalmak. Csakis az országban az 1948–1956 között uralkodó rezsimmel és politikával szembeni elégedetlenség egyesítette őket. E mozgalomnak nem voltak világos irányvonallal rendelkező vezetői. Nagy Imre részese volt ennek a mozgalomnak, de nem ellenőrizte azt. Néha nyíltan, de leggyakrabban titokban tevékenykedtek a nagy létszámú és erős emigráns szervezetek, amelyeknek a főhadiszállásai elsősorban a szomszédos Ausztriában voltak. De ezeknek a szervezeteknek nem volt sem egységes központja, sem egységes célja. A nyugati országok is beavatkoztak az ideológiai és felderítő központok révén, ami a szovjet vezetők egy részében a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan azt a primitív nézetet erősítették, hogy azok az imperializmus és a reakció “összeesküvésének” eredményeként jelentkeztek.

1956 októberének eseményei nagyrészt ösztönösen történtek, s ez szinte lehetetlenné tette mind a pontos elemzést, mind az előrejelzést. A magyarországi ellenzéki mozgalomban nagyon erősek voltak azok a csoportok, amelyek a szocializmus megújításáért léptek fel, bár ennek a megújulásnak a mértékét és jellegét sokan és sokféleképpen értelmezték. Ugyanakkor mind erősebbé vált a radikális nacionalizmus, az antiszocializmus és antikommuniznus befolyása is. Ilyen körülmények között Andropovot egyre jobban nyugtalanította az MDP vezetésének erősödő dezintegrációja, amely a párt széthullását siettette. A Szovjetunió nagykövete arra hívta fel a központ figyelmét, hogy az MDP elveszítette a helyzet feletti ellenőrzését. Az egyik jelentésében Andropov ezt írta: “barátaink olyan gyengén tartják kezükben a hatalmat, hogy bármikor elveszíthetik azt és a szocializmus sorsa Magyarországon az utcán fog eldőlni”.

A magyar válság elmélyülése nagy nyugtalanságot keltett Moszkvában. Október 20-a óta szinte folyamatosan ülésezett az SzKP KB elnöksége. Egyeztetések zajlottak a Kínai Kommunista Párt, valamint az NDK, Románia, Csehszlovákia és Bulgária vezetőivel. Nem volt sem egységes, sem világos álláspont. Nemcsak Hruscsov, de az SzKP vezetőinek nagy része is ezekben a napokban a válság katonai megoldása helyett a békés rendezés felé hajlott. Hruscsov a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti egyenrangúbb kapcsolatok szükségességéről beszélt, s arról, hogy a “barátok” ügyeibe nem szabad beleavatkozni. Felmerült, hogy a Varsói Szerződés tagállamaiból kivonják a szovjet csapatok egy részét, hogy csökkentik a szovjet tanácsadók létszámát ezen országok államapparátusaiban, többek között a hadseregben, a KGB és az MVD soraiban. De csupán Gomulka, a LEMP újsütetű vezetője támogatta ezeket a javaslatokat. A többi szocialista ország vezetője sokkal keményebb álláspontot képviselt. Walter Ulbricht, Todor Zsivkov és Antonin Novotni személyesen utaztak Moszkvába. Néhány nap múlva csatlakozott hozzájuk Liu Sao-csi.

A lengyelországi események, amelyek a LEMP KB első titkára, Eduard Ochab lemondatásához és a börtönből nem sokkal korábban kiengedett Wladyslaw Gomulka megválasztásához vezettek, megmozgatták a magyar társadalmat. Az ifjúsági szervezetek felhívással fordultak a budapesti tanulóifjúsághoz, hogy a lengyelekkel való szolidaritást utcai demonstrációkkal fejezzék ki. A lengyel események részleteiről a magyar polgárok nem az újságokból, hanem a Szabad Európa Rádió adásaiból értesültek, amely majdnem napi 24 órában sugárzott magyar nyelvű műsort. Már reggel több tízezer fiatal vonult ki az utcákra. Munkások, alkalmazottak és értelmiségiek nagy csoportjai csatlakoztak hozzájuk. A nap közepére a tüntetők létszáma elérte a 200 ezret. A Jugoszláviából éppen csak visszatért MDP-vezetők zavarodottak voltak. A belügyminisztérium először betiltotta a felvonulást, majd engedélyt adott rá. A felvonulók jelszavai szélsőségesen radikálisak voltak. Követelték a nemzeti függetlenség kinyilvánítását, az ország demokratizálását, az összes “rákosista” eltávolítását és a represszióért felelős személyek megbüntetését. Elhangzottak a párt kongresszusának azonnali összehívását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását, a Sztálin szobor ledöntését célzó követelések. Andropovot, aki a fejleményeket a nagykövetség ablakából és a követségi gépkocsiból figyelte, megrázták az események. Semmi hasonlót nem látott életében. A rendőrség próbálkozásai, hogy beavatkozzék az események gyors menetébe, a lakosság és a rendfenntartó erők közötti összecsapásokhoz vezettek. A tüntetések jellege kezdett megváltozni, mind radikálisabb követelések hallatszottak. Estére fiatalok ezrei tartottak a Hősök tere felé, hogy ledöntsék talapzatáról Sztálin hatalmas, bronz emlékművét. A Sztálin-szobor nyaka köré drótköteleket fűztek, amelyeket csörlőkhöz, teherautókhoz és autódarukhoz erősítettek, de a több száz főnyi tömeg mégsem tudta ledönteni a szobrot. A szomszédos üzemből hegesztők érkeztek és vágni kezdték a bronzot. A lángok térdénél hasítottak a szoborba és az néhány perc múlva ledőlt. A teherautók a szomszédos térig húzták a ledöntött Sztálint, ahol a fejét is levágták. A márvány talapzaton csak a hatalmas bronz csizmák maradtak. E csizmák, valamint a Sztálin szobor levágott fejének fotói másnapra bejárták a világsajtót. Ugyanennek a napnak az estéjén a város különböző részein lövések dördültek, megkezdődött a felkelés. Nagy Imre, aki a parlament előtti nagygyűlésen fordult az ifjúsághoz, semmit sem tudott tenni. A tüntetők között megkezdődött a fegyverek kiosztása, a felkelők egy csoportja elfoglalta a rádiót, egy sor katonai és ipari objektumot.

Este 7 óra körül Andropov felhívta Lascsenko tábornokot. Röviden beszámolt a budapesti állapotokról. A nagykövet és a tábornok véleményt cseréltek. Mindkettőjüknek csupán véleménynyilvánítási, nem döntéshozói jogkörük volt. Pontosan egy órával az Andropovval történt telefonbeszélgetés után Lascsenko parancsot kapott a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságáról hadtestének riadókészültségbe helyezésére.¹³

Eközben a felkelés tovább szélesedett. A tüntetők laktanyákra, katonai raktárakra, rendőrkapitányságokra támadtak, hogy minél több fegyvert zsákmányoljanak. A hadsereg egy része és a katonai főiskolák hallgatói csatlakoztak a felkelőkhöz. Az MDP vezetői nem tudták, mit csináljanak. Gerő Ernő este nyolc órakor rádióbeszédet mondott. Mindazokat, akik Budapest utcáira vonultak, a magyar nép ellenségének, ellenforradalmároknak nevezte. A tüntetéseken a párt tagjai is jelen voltak, valamint az ifjúság, a demokratikus szocializmus jelszavaival. A válságból Gerő semmilyen kiutat nem tudott mutatni. Fellépése csak még inkább destabilizálta az állapotokat az országban és a fővárosban. Gerő Moszkvába telefonált és azonnali beavatkozást kért. A Kremlben, a KB épületeiben, a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának helyiségeiben égett a villany. Moszkvai idő szerint éjjel egy órakor a szovjet főparancsnokság elöljárója, Szokolovszkij marsall kiadta a szovjet Különleges Hadtest parancsnokának az utasítást, hogy egységeivel vonuljon be Budapestre.

Október 23-ról 24-re virradóra Budapesten összeült az MDP KB plénuma, amelyre – s még azt megelőzően az MDP PB ülésére – Nagy Imrét is meghívták. Felajánlották neki, hogy vezesse, sőt állítsa össze az ország új kormányát. Nagy elfogadta a javaslatot és megtette az első kinevezéseket is. A Kremlben egész éjjel folyt az SzKP KB elnökségének ülése. A budapesti helyzetről G. K. Zsukov számolt be. Andropov is állandó kapcsolatban állt Hruscsovval és Szuszlovval. Bár a katonai beavatkozásról megvolt a szóbeli kérelem és még Nagy Imre sem ellenezte a Különleges Hadtest Budapestre küldését, Hruscsov Gerőnek és Andropovnak is kifejezte kívánságát, hogy a katonai beavatkozással kapcsolatban legyen írásbeli kérelem a szovjet kormány felé. Október 24-én reggel Andropov felkérte Nagy Imrét egy ilyen kérelem aláírására, de ő elzárkózott ettől. Hasonló tartalmú levelet Hegedűs írt alá, aki 24-én utolsó napját töltötte miniszterelnökként. Bár a párt Nagy Imrét már a kormány élére jelölte, a parlament, illetve a parlament vezetésének formális megerősítésére volt szükség. Az Andropov által megkapott levélben ez állt: A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának nevében kérem a Szovjetunió kormányát, hogy küldjön segítségül szovjet csapatokat Budapestre, a budapesti rendbontások felszámolására és a békés alkotómunka feltételeinek megteremtésére.¹⁴ Ez az október 24-e reggelén aláírt levél október 28-án érkezett meg Moszkvába.

Az “Iránytű” hadművelet

Magyar idő szerint éjfélkor a Különleges Hadtest gépesített egységei megkezdték előrenyomulásukat Budapest felé. Megkezdődött a hadművelet, amely az “Iránytű” fedőnevet kapta. A tankoknak és páncélozott szállítójárműveknek állomáshelyükről 75-120 kilométert kellett megtenniük. Október 24-én a szovjet tankok több irányból hatoltak be a városba. Nem fogom itt részletesen leírni a Különleges Hadtest október 24-26-i katonai hadműveleteit. A szovjet csapatoknak sikerült védelmük alá vonni a város minden fontosabb objektumát, az MDP KB székházát, a parlamentet, a fővárosi Tanács és a budapesti pártbizottság, a Nemzeti Bank, a Posta székházát, a pályaudvarokat és a dunai hidakat. Sikerült visszafoglalni a felkelőktől néhány épületet. A város különböző pontjain kisebb csatározások és lövöldözések folytak. A szovjet csapatoknak veszteségei voltak, néhány tankot kilőttek. A város tele volt emberekkel, a felkelők egységeivel, különböző helyeken gyűlések és tüntetések zajlottak. A város több részén a tetőkről lőttek a tüntetőkre. A magyar hadsereg tétlenkedett, a katonák és a tisztek egy része átállt a felkelőkhöz. Az MDP is kezdett széthullani.

Október 24-én reggel Mikojan és Szuszlov Magyarországra érkeztek. Velük volt a KGB vezetője, Szerov tábornok és Malinyin, a hadsereg tábornoka. A Különleges Hadtest főhadiszállásáról a csoportot tankokból és különböző szállítójárművekből álló oszloppal Budapestre vitték. Szuszlov és Mikojan a Gerővel, Naggyal, Kádárral, a szovjet katonai parancsnokokkal és az Andropovval történt megbeszélések után azt a furcsa következtetést vonta le, hogy Budapesten a katonák és politikusok eltúlozzák a helyzet komolyságát, túlbecsülik a felkelő, és alábecsülik a saját erőket. A Moszkvába küldött jelentés azt tartalmazta, hogy: “A felkelők minden központja szétverve, folyik a legfontosabb központ felszámolása a Rádiónál, ahol négyezer ember összpontosul.”¹⁵ Feltételezték, hogy a szovjet csapatok október 25-re virradóra elfoglalják a Rádió épületét. Budapesten rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A lakosságnak megtiltották reggel hét óra előtt az utcára lépést, gyűlések és tüntetések megtartását. A felkelőket felhívták a fegyveres harc azonnali beszüntetésére és a fegyverek letételére. Katonai rögtönítélő bíróságok létrehozásáról tudattak. Kádár János üzenettel fordult a néphez. A felkelők viszont, akiknek a létszámát a katonák 3-4 ezerre becsülték, nem engedelmeskedtek ezeknek az utasításoknak. Október 25-re virradóra a börtönökből kiengedték a foglyokat, s az osztrák határon keresztül, a magyar határőrök tétlenségét kihasználva, emigráns csoportok özönlöttek az országba. Sokan közülük fel voltak fegyverezve. A rendőrség és a katonaság Budapesten tétlenkedett. Bár a szovjet csapatok ezen az éjszakán erősítést kaptak, ez sem volt elegendő. Nagy Imre viselkedése is megváltozott. Október 25-én feloldotta a kijárási és tüntetési tilalmat. Megkezdve a kormányalakítást, az egykori Kisgazda Pártból is meghívott néhány politikust annak soraiba. Szuszlov és Mikojan nem ellenkeztek. Végül Gerőt is leváltották az MDP KB első titkárának posztjáról. Helyére Kádár Jánost nevezték ki. Egy nap múlva Gerő elhagyta Magyarországot. 1960-ban visszatérhetett Budapestre és Magyarországon élt 1980-ban bekövetkezett haláláig.

Október 26-án és 27-én fennmaradt Budapesten a bizonytalan egyensúly. A korábban előkészített akciókat a felkelők központjainak felszámolására a magyar fél lefújta. A fegyveres ellenállás ereje szüntelenül nőtt. A szovjet csapatok létszáma is nőtt, de nem volt elegendő, hogy a kétmilliós városban a helyzetet ellenőrizze. Az ellenzék nyomására Nagy Imre döntő fordulattal közeledni kezdett a felkelőkhöz. Rádióbeszédében azt mondta: a kormány elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a mostani hatalmas népi mozgalom ellenforradalom volna… Ez a mozgalom céljául tűzte ki nemzeti függetlenségünk, önállóságunk és szuverenitásunk megteremtését, társadalmi, gazdasági és politikai életünk demokratizálásának folyamatát felgyorsítva, mivel csak ez lehet hazánkban a szocializmus alapja. Az MDP KB október 27–28-ai nagy tanácskozásán kifejtve saját álláspontját és döntésének logikáját, Nagy Imre a következőket mondotta: Ha a mozgalmat, amely széles bázisra épül, ellenforradalomnak tekintjük, más megoldás nem marad hátra, mint fegyverek, tankok és ágyúk segítségével leverni… Ez tragédia…Ez nem a mi utunk… Az élére kell állni azoknak a hatalmas, széles népi erőknek, amelyek mozgásba jöttek.¹⁶ Kétségtelen, ez értelmes logika volt, de nem vett figyelembe nagyon fontos belső és külső tényezőket. A szovjet vezetők számára abban az időben Magyarország teljes nemzeti függetlensége, a többpárti demokrácia megteremtésének, a Varsói Szerződésből való kilépésének jelszavai teljességgel elfogadhatatlanok voltak. Csapatait sem készült a Szovjetunió kivonni Magyarországról, amely nemrég még fegyveres ellensége volt egy súlyos háborúban. De akkoriban a nyugati országok is a szovjet befolyási övezetbe tartozónak tekintették Magyarországot és nem kívántak a budapesti felkelőknek semmilyen valódi segítséget nyújtani. Az USA, Anglia és Franciaország számára 1956 őszének legfontosabb eseménye a Szuezi válság volt, amely nemsokára rövid, de elkeseredett fegyveres konfliktusba torkollott. Nagy Imre téziseit az MDP sok aktivistája, valamint a vezetés jelentős része nem fogadta el. Nagynak nem voltak befolyásos szövetségesei, még Jugoszlávia és Lengyelország vezetői is megtagadták támogatását, akikre pedig nagyon számított. Nagy Imre október 28-i beszéde zavart keltett a Különleges Hadtest tisztjeinek fejében, és a szovjet vezetők köreiben egyet nem értést szült. Jurij Andropov a Nagy Imre által képviselt álláspontot élesen ellenezte, s ilyen szellemben küldte jelentéseit Moszkvába is. Jevgenyij Ivanovics Malasenko nyugállományú altábornagy, aki 1956-ban a Különleges Hadtest parancsnokságának hadműveleti csoportját vezette, később így emlékezett: “Ezekben a napokban eljött hozzánk, a honvédelmi minisztérium épületébe Andropov nagykövet. Pjotr Nyikolajevics Lascsenko meghívta, reggelizzen velünk. Éppen előző nap nevezte Nagy Imre és környezete a felkelőket ‘szabadságharcosoknak’. Így tehát mi a szabadság ellen harcoltunk. Jurij Vlagyimirovics azt mondta, beszélt Mikojannak és Szuszlovnak arról, hogy Magyarországon ellenforradalmi lázadás folyik, s azt Nagy Imre vezeti. A fegyveres felkelés Magyarországon az ő véleménye szerint antiszociális jellegű, jelentéktelen a benne résztvevő munkások aránya, döntő részüket nyugatról átdobott egykori horthysták, ellenforradalmárok, deklasszált és felforgató elemek alkotják. Nekem úgy tűnt, hogy Andropov a továbbiakban is egyoldalúan értékelte az eseményeket, az összes tényező közül csupán a szocialistaelleneseket kiemelve. Azután rátértünk a legfontosabbra: mi a teendő a csapataink Budapestről való kivonását szorgalmazó követeléssel kapcsolatosan? Lascsenko azt javasolta, hogy az adott helyzetben csapatainkat ki kell vonni Budapestről, mivel azok valójában tétlenkednek. Andropov nem értett vele egyet. Micsoda? Dobjuk koncul a népi hatalmat, a kommunistákat és a hazafiakat? Lascsenko azt mondta, hogy védjék meg magukat és a hatalmukat ők maguk. Nem kell értük harcolnunk. Aki akar, jöjjön velünk.

A szovjet csapatok elmennek – mondta Andropov –, s holnap itt lesznek az amerikaiak és szövetségeseik. Le kell verni Budapesten a lázadók fegyveres csapatait, és minden megnyugszik. Ezen a véleményen volt Mikojan és Szuszlov is. Úgy vélték, hogy a magyarországi helyzet rosszabbodik, így erősíteni kell a katonai segítségnyújtást.”¹⁷

Ez az Andropovval történt beszélgetés valószínűsíthetően október 29-én, reggel zajlott. Nagy Imre beszéde után a szovjet csapatok parancsot kaptak a tűz beszüntetésére. Már október 30-án reggel Nagy Imre új kormánya hivatalosan követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről. Ily módon minden jogi alap megszűnt Magyarország fővárosában való tartózkodásukra. Nem fogok kitérni arra, hogyan ítélték meg Nagy Imre követelését Moszkvában. A csapatok kivonását Zsukov, valamint a Budapesten tartózkodó Szuszlov határozottan ellenezte. De Mikojan – Hruscsov szerint – szükségesnek tartotta a szovjet csapatok kivonását, még saját lemondásával is fenyegetőzve.¹⁸ A szovjet csapatok támogatását Kádár János is kérte, aki bekerült Nagy Imre új kormányába, de nyilvánvalóan nem voltak közös nevezőn. Elvbarátainak támogatásával Kádár János döntést hozott az MDP feloszlatásáról, és ezt 1956. október 30-án jelentették be. Már a következő napon nyilvánosságra hozták az új párt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – megalapításának hírét. A párt első titkára Kádár János lett, de a Végrehajtó Bizottság tagjai között ott volt Nagy Imre is. Ilyen körülmények között kapott parancsot a Különleges Hadtest parancsnoksága Budapest elhagyására. Október 30-án 17 órakor a Magyar Rádió adását megszakítva mondta be, hogy a Szovjetunió kormánya teljesítette Nagy Imre követelését a szovjet csapatok Budapestről való kivonását illetően.

A csapatok kivonulása október 31-én virradóra kezdődött. A nap végére csaknem minden szovjet alegység elhagyta a magyar fővárost és attól 15-20 km-re összpontosult. A Különleges Hadtest parancsnoksága Tökölön, az egyik szovjet katonai repülőtéren működött. A szovjet csapatok kivonásának bejelentése nem csupán lelkesedést váltott ki a felkelők között. Még október 28-án Nagy Imre bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Már a következő napon sokat szétvertek az államvédelmisek által használt helyiségek közül, néhány dolgozót megöltek. Október 30-án és 31-én valóságos hajtóvadászat kezdődött az államvédelmisekre. Megverték, megölték, fejjel lefelé akasztották fel őket fákra, lámpavasakra. Hamarosan a pártbizottságok szétrombolása is megkezdődött. Sok állami szervezet is hasonló sorsra jutott, szovjet katonai emlékműveket romboltak le. Kegyetlen pusztítás színtere volt a budapesti pártbizottság épülete is, ahol állatiasan legyilkoltak 25 embert, a pártbizottság munkatársait és az épületet védelmező magyar katonákat. Meghalt a pártbizottság első titkára, Mező Imre. A leszámolás és az önbíráskodás ezen féktelen tobzódása határozottan megváltoztatta azoknak a szovjet vezetőknek a véleményét, akik addig nem mutatkoztak késznek az erő alkalmazására. Liu Sao-csi és a KKP egész vezetése határozottan követelte az erő alkalmazását Magyarországon. Beleegyezett ebbe Joszip Broz Tito is, akinek véleménye rendkívül fontos volt Hruscsov számára. A végleges döntés október 31-én este született.

“Vihar” hadművelet

Október 31-én Szuszlov és Mikojan Moszkvába repültek. Andropov Budapesten maradt, fenntartva a kapcsolatot az események minden résztvevőjével. A kárpátaljai, odesszai és más katonai körzetekből gyorsan érkeztek a csapatok Magyarországra. Megkezdődött egy nagyszabású katonai akció előkészítése, amely a “Vihar” fedőnevet kapta. E hadművelet parancsnoka I. Sz. Konyev lett, aki ebben az időben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka volt. Azonnal Magyarországra érkezve, Konyev marsall Szolnokon rendezte be parancsnokságát. A magyar repülőterekre Budapest körül és szerte az országban szovjet légideszant alegységek érkeztek, azonnal elfoglalva azokat. Budapestet elvágták a vidéktől, a magyar-osztrák határt ellenőrzésük alá vonták.

Nagy Imre nem ismerte e katonai előkészületek részleteit, de tudott a szovjet katonai erő gyors növekedéséről. November 1-jén a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot szűkkörű kormányülésre hívta. Magyarázatot követelt. Andropov igyekezett az újabb szovjet csapatok megjelenését Magyarországon, és a magyar repülőterek elfoglalását azzal magyarázni, hogy biztosítani akarják, a felkelés körülményei között nyugodtan lehessen evakuálni az országból a szovjet egységeket. Érthető módon ez a magyarázat nem hangozhatott meggyőzően. Nagy Imre nemcsak tiltakozó jegyzéket nyújtott át Andropovnak, hanem az új koalíció pártjai vezetőinek egyetértésével bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét. Nagy Imre kormánya az ENSZ-hez fordult segítségért a semlegesség védelmére. Kádár János nem ellenkezett, ahogy az MSZMP új vezetése sem, de már más tervei és megoldásai voltak. Ugyanazon a napon, november 1-jén, Kádár János és híveinek kis csoportja elhagyta a magyar kormány épületét és a szovjet követségre ment. Onnan páncélozott szállítójárműveken jutottak ki Budapestről. Késő este Kádár János, két munkatársa és a követség egyik alkalmazottja kíséretében a különleges hadtest törzséhez érkezett Tökölre. Innen átkerültek Konyev marsall törzséhez Szolnokra, majd rövid moszkvai látogatás és a Hruscsovval való találkozás után Ungváron rendezkedtek be. Már november 3-án rádióadásban tudatták, hogy Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István kiléptek Nagy Imre kormányából és új, forradalmi munkás-paraszt kormányt hoztak létre. E kormány felhívásai, amelyeket egymás után közvetített a rádió, az országban zajló eseményeket ellenforradalomként jellemezték. Az új kormány nem szemlélheti részvét nélkül, hogy a demokrácia takarója alatt az ellenforradalmárok és terroristák embertelenül gyilkolják legjobb fivéreinket, munkásokat, parasztokat és félelemben tartják az ország békés lakosait… Ezért a forradalmi munkás-paraszt kormány a nép, a munkásosztály és a haza érdekében a szovjet csapatok parancsnokságához fordult, hogy segítsen a reakció és az ellenforradalom sötét erőinek szétverésében, a szocialista népi rendszer újjáélesztésében, a rend és a nyugalom helyreállításában.

Nagy Imre elszigetelődött. Sem az ENSZ, sem a nyugati országok nem reagáltak a segélyfelhívásra. A felkelők egységei nem nőttek tovább jelentősen. Az országban és a fővárosban sokan voltak olyanok, akik készek voltak Kádár Jánost és új kormányát támogatni. Az ország nagyon sok polgára kivárt és nem akart beleavatkozni az eseményekbe sem az egyik, sem a másik oldalon. A magyar hadsereg tisztjeinek köréből, akik a felkelők oldalára álltak, aktivitásával kitűnt a negyvenéves Maléter Pál, a korábbi hadtestparancsnok. Nagy Imre Maléter vezérőrnagyot Magyarország honvédelmi miniszterévé nevezte ki. Táviratot küldött Moszkvába, azzal a kéréssel, hogy jelöljék meg a tárgyalások helyét és idejét. November 2-án Nagy Imre újfent magához kérette Andropovot. Látható volt, hogy a szovjet követ álmatlanul töltötte az éjszakát. Borotválatlan volt, a ruhája gyűrött. Nagy Imre magyarázatot követelt két miniszter – Kádár és Münnich – eltűnésével kapcsolatban. Nagy maga rendelkezett arról, hogy Münnichnek gépkocsit biztosítsanak a szovjet követségre. Valaki látta, ahogy Münnich a követségtől nem messze átszáll egy szovjet páncélozott járműbe. A nagykövetség kijelentette, Nagy “rossz dolgokkal” foglalkozik és ez a követségről “rossz benyomást” kelthet. Andropov Nagy Imre minden követelését visszautasította. Nehéz is lett volna Andropov számára követni a Budapesten kívüli eseményeket. Abban az időben, amikor Andropov Nagy Imrével találkozott, Hruscsov, Molotov és Malenkov a lengyel vezetőkkel folytattak tárgyalásokat a szovjet-lengyel határon fekvő Bresztben. A lengyelek messze nem mindenben értettek egyet Hruscsovval, de elismerték, hogy Magyarországon az ellenforradalom kerekedik felül és a Szovjetunió számára más kiút nem létezik. Malenkov és Hruscsov Bresztből Bukarestbe repültek, Brioni szigetére a Titóval való találkozásra. Ezek titkos találkozók voltak, amelyekről a sajtó nem számolt be. A magyarországi szovjet követség ezekről a találkozókról értesítést nem kapott.

Konyev törzsénél gyorsított ütemben folytak a katonai műveletek előkészületei. Tudott volt, hogy a Budapesten gyorsan felállított “nemzetőrségben” több mint tízezer ember szolgált. Voltak különböző “független” fegyveres csoportok és egységek. A Magyar Honvédség egyes részei is Budapesten voltak, nem kevesebb, mint ötvenezer fővel, de messze nem minden egység készült a szovjet katonák ellen harcolni. A honvédelmi minisztérium igyekezett Budapest köré védelmi gyűrűt vonni, de erre kevés volt az idő és az erő. A felkelők mindössze száz tankkal és néhány száz légvédelmi ágyúval rendelkeztek. Konyev rendelkezésére már több mint ezer tank állt. Míg október 24-én Budapestre összesen hatezer emberből álló erő vonult be, addig ekkorra már Budapest körül 60 ezer fős hadsereg koncentrálódott. Ennek ellenére Moszkva beleegyezett a tárgyalásokba, amelyek november 3-án reggel kezdődtek, először Budapesten, majd Tökölön. Szovjet részről a tárgyalásokat M. C. Malinyin tábornok vezette. A magyar delegáció élén Maléter Pál állott. A delegáció tagja volt a magyar vezérkar elöljárója, Kovács István és más tisztek is. A szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról volt szó. November 3-án este, Hruscsov Titóval történt megbeszélései után, minden végleg eldőlt. A helyiségben, ahol a magyar katonákkal tárgyaltak, a szovjet KGB főnöke, Ivan Szerov jelent meg, biztonságiak csoportjával. A magyar delegációt letartóztatottnak nyilvánították. Ez a magyar tiszteket megrendítette, de méltósággal tartották magukat. A katonai fogda épületének különböző szobáiban helyezték el őket. Azoknak a napoknak lelki állapotáról tanúskodik az a tény, hogy a november 4-re virradó éjszakán kihallgatott magyar katonai vezetők semmit sem takargattak. Minden, amit a budapesti magyar csapatok összetételéről és elhelyezkedéséről mondtak, a későbbiekben beigazolódott.¹⁹ A magyar delegációnál volt Budapest védelmének térképe is. A rendelkezésükre álló rádióállomásokon keresztül utasították a magyar parancsnokokat: “A szovjet csapatokra ne nyissatok tüzet!”

A Konyev marsall által aláírt 1. számú parancs szerint, amelyet a “Vihar” hadművelet összes résztvevőjének felolvastak november 3-ról 4-re virradóra, a szovjet csapatok november 4-én reggel 6 órakor különböző irányból megkezdték előnyomulásukat Budapest felé és 7 órakor behatoltak a városba. Nagy Imre rádión bejelentette, hogy “a kormány a helyén van”, de azon nyomban elhagyta a parlament épületét és minisztereinek egy csoportjával a jugoszláv nagykövetségre menekült. Mindszenti bíboros, aki a magyarokat a Szovjetunió elleni fellépésre buzdította, az USA nagykövetségén kért menedéket. A felkelők parancsnoklását Király Béla tábornok vállalta magára.

Nem fogok e helyen a budapesti harcok részleteiről beszélni. Az erők egyenlőtlenek voltak, a lakosság nagy része otthonában várakozva vészelte át az eseményeket. A magyar egységek jól ismerték a várost, kihasználták a föld alatti összeköttetéseket, régi várakban és erődítményekben védekeztek. De már november 7-én estére megtört az ellenállásuk. November 8-án a szovjet egységek felszámolták az ellenállás még megmaradt fészkeit. November 9-én a magyar felkelők Budapesten gyakorlatilag beszüntették az ellenállást és kezdték letenni a fegyvert. November 11-én estére egész Magyarország területén megtört a fegyveres ellenállás. A felkelők sok egysége a határon keresztül Ausztria területére távozott. A “Vihar” hadművelet lezárult. A szovjet csapatok vesztesége e napok alatt 669 főt tett ki (ezek az elesettek és a sebesülés következtében meghaltak), 51 ember eltűnt.²⁰ Mintegy 1500 tiszt és katona sebesült meg. A magyar felkelők 2-4 ezer embert veszítettek. A hivatalos adatok szerint, amelyeket később a magyar sajtó közölt, 2700 elesettről tudtak.

1956. november 4. és 7. között, amikor Nagy Imre kormánya a jugoszláv követségre menekült, Kádár és Münnich kormánya pedig Ungváron volt, a szovjet nagykövetség, amelyet szovjet tankok és deszantegységek védelmeztek, fontos hatalmi központtá vált Budapesten. A város különböző részein elkeseredett harcok dúltak. A követség épülete néhány alkalommal géppisztoly- és géppuskatűz alá került. I. SZ. Rozanov visszaemlékezései szerint Jurij Andropov, 1973-as budapesti látogatásakor, V. N. Bazovszkij nagykövet dolgozószobájába lépve, az ablakkal szemközti falra tekintve megkérdezte: “Hol vannak a golyónyomok?” A követ válasza az volt, hogy már régen mindent kijavítottak és eltakartak.

Nehéz körülmények közé került a budapesti diplomáciai kar, s Andropov igyekezett minden ország, nemcsak a szocialista országok diplomatáinak segítséget nyújtani. A diplomaták többségét ismerte, hiszen igyekezett nem kihagyni egyetlen hivatalos fogadást sem, amelyet a többi ország nagykövetsége tartott, főként nemzeti ünnepek alkalmával. Jó társalkodónak és viszonylag nyílt embernek mutatkozott, bár nehéz volt tőle bármit is megtudni. Andropov beszélgetőtársa gyakran a szociáldemokrata osztrák nagykövet, Walter Pajnsip volt. “Én kommunista vagyok – mondta neki egyszer Andropov –, Ön pedig az ellenkező nézetet képviseli. De ez nem gátol bennünket egymás megértésében… Minden embernek van valamilyen meggyőződése, és lennie is kell annak. Nélküle az ember semmit sem jelent. Szép és egyszerű lenne, ha a Földön mindenkinek azonosak volnának a nézetei… De higgye el, ez unalmas lenne.” Pajnsip visszaemlékezései szerint a szovjet követ segített a diplomaták Budapestről Ausztriába történő evakuációjának megtervezésében. Magának az osztrák követnek az autóján a háború utáni Ausztria címere virított: egyfejű sas, a bal lábával sarlót, a jobbal kalapácsot tartva széttépett lánc fölött. Ez a címer a szabadságot és a munkás-paraszt szövetséget szimbolizálta. A háború utáni Ausztriában szinte mindig a szociáldemokraták voltak hatalmon. Andropov bizonyos szarkazmussal óvatosságot ajánlott Pajnsipnek, nehogy a magyar felkelők a sarlót és kalapácsot látva azt higgyék, hogy az autó szovjet.²¹

1956. november 7-én estére megérkezett Budapestre Kádár János kormánya. Megkezdődött a hatalmi szervek újraélesztése. Megalakultak a szovjet városparancsnokságok is. Münnich Ferenc vezetésével megkezdődött az új magyar rendvédelmi szervek kialakítása. Három forradalmi tiszti ezredet szerveztek Budapesten, és Magyarország más részein is új katonai egységek jöttek létre. November végére a létszámuk meghaladta a 20 ezer főt.

A harcok napjaiban, valamint azok elmúltával nagyszámú magyar, elsősorban fiatal került fogságba, vagy letartóztatták őket. Ezeket az embereket Magyarországról Ukrajnába kezdték szállítani. A deportálás Szerov parancsára és ellenőrzése alatt történt, s a harcok elmúltával is folytatódott. Andropov tudott erről, de nem volt alapja ellenvetést tenni. Ugyanakkor a magyar fiatalok “Szibériába” küldéséről terjedő hírek nyugtalanságot és felháborodást váltottak ki a magyar munkásokból. A vasutasok sztrájkba léptek. Kádár és Münnich magyarázatot követeltek a szovjet nagykövettől, aki nem tudta, mit és hogyan válaszoljon. 1956. november 14-én a KGB főnöke, Szerov és Andropov nagykövet sifrírozott táviratot küldtek Moszkvába, amelyben ez állt: “Ma, az egész nap folyamán többször telefonált Kádár és Münnich elvtárs (külön-külön), és arról számoltak be, hogy a szovjet katonai hatóságok vasútszerelvénnyi magyar fiatalt szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába), olyanokat, akik részt vettek a fegyveres lázadásban. Kádár és Münnich kijelentették, hogy nem helyeslik a hasonló akciókat részünkről, mivel ezek az akciók állítólag a magyar vasutasok általános sztrájkját váltották ki és egészében rontották a belpolitikai helyzetet az országban… A valóságban ma, november 14-én, Csap állomásra egy kis szerelvény indult letartóztatottakkal, akikről alappal feltételezhető, hogy a fegyveres felkelés aktív szervezői és résztvevői voltak… A szerelvény mozgatása közben a foglyok két állomáson papírokat dobáltak ki az ablakon, amelyeken arról tudósítottak, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat a vasutasok gyűjtötték össze és ők értesítették a kormányt. Utasítást adtunk, hogy a továbbiakban a letartóztatottakat zárt gépkocsikon, megerősített konvojban szállítsák.”²² A szóbeszéd a deportálásról erősödött, a vasutasokhoz más munkások is csatlakoztak, általános sztrájk kezdődött és ez zavarta Kádárt az üzemekben nagy tekintéllyel bíró munkástanácsokkal folytatott tárgyalásokban. Hamarosan kiderült, hogy a magyar ifjúság Szovjetunióba szállítása a legfelsőbb moszkvai hatalom beleegyezése nélkül kezdődött, és a letartóztatottakat Kárpátaljáról visszaszállították Magyarországra. Ennek ellenére az országban még sokáig élt a legenda a Szibériában sínylődő magyar szabadságharcosokról.

Andropov még néhány hónapig maradt a Szovjetunió magyarországi nagykövetének posztján az új vezetés megalakulása után. 1957 márciusában hívták vissza Moszkvába, új megbízatás címén. De gyakran és nemcsak gondolatban tért vissza Magyarország tragédiájára. Ezek az események, és személyes részvétele azokban, gyakran volt tárgya a hozzá közel álló személyekkel folytatott beszélgetéseinek. Emlékezett például arra, hogy 1956. október végén a követségi gépkocsi Budapest szélén tűz alá került, s a katonai attaséval és a gépkocsivezetővel két órán keresztül próbált az éjszakai Budapesten visszajutni a nagykövetségre. Andropov nem fényképen látta a fákra és távíróoszlopokra felakasztott magyar kommunistákat és államvédelmiseket. Oleg Trojanovszkij, a híres szovjet diplomata a későbbiekben így emlékezett: “Nekem mindig úgy tűnt, hogy Andropovra nagyon erősen hatottak az 56-os események, amelyeknek szemtanúja volt. Elbeszéléseiben mindig visszakanyarodott hozzájuk. Gyakorta emlegette: “El sem tudják képzelni, mi az – százezres tömeg, senki által sem ellenőrizve, kimegy az utcára.” S a félelem, hogy hasonló dolog megismétlődhet, immáron a Szovjetunióban, rányomta bélyegét politikai felfogására. Felismerve a reformok szükségességét, félt megengedni az ‘alulról jövő’ reformokat.”²³

“A tragikus magyar események” – vélekedett Georgij Arbatov is – mély nyomot hagytak az azok epicentrumába került Andropovban. Ellenforradalomnak tartotta az eseményeket – ezt tőle magától tudom. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindenki másnál jobban látta: a meglévő hatalom szétesése, a tömeges elégedetlenség elszabadulása nem csupán a hivatalosan nyilvánosságra hozott fő okok (az ellenforradalmárok összeesküvése és a külföldi cselszövés), hanem jóval inkább a magyar valóság egyes összetevői miatt következett be. Részben azért, mert a sztálini elhajlások, amelyek nálunk születtek, a magyar talajba átültetve különösen visszataszító formát öltöttek. Szerepet játszottak a gazdasági problémák is, beleértve Magyarország egyenlőtlen helyzetét a Szovjetunióval fenntartott gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokban. Andropovot valószínűleg befolyásolták személyes benyomásai is. Ehhez társultak az információk a kommunistákkal, pártmunkásokkal, állami hivatalnokokkal történt könyörtelen leszámolásokról. A nagykövetség körül folyt a lövöldözés. Andropov autóját is tűz alá vették egy ízben, épp, amikor kifordult a nagykövetségről. Az idegi megrázkódtatások felesége komoly, egész életre szóló betegségének okozói voltak. Mindez együttvéve, nekem úgy tűnik, meghatározott pszichológiai komplexus kialakulásához vezetett. Azok, akik ismerték Andropovot, ezt a komplexust “magyarnak” nevezték, a szocialista országok belső nehézségeinek növekedésével kapcsolatos rendkívüli gyanakvást értve rajta, és – ez már az én véleményem is – a készséget is, hogy a válság elhárítására rendkívül gyorsan a legradikálisabb eszközöket is igénybe vegye. Bár meg kell mondani, hogy sok vezetőnktől eltérően, az ilyen válságok okait egyáltalán nem primitíven értékelte.”²⁴

Értékelések és felvetések

Az 1956-os magyarországi eseményekről és Andropov azokban betöltött szerepéről bőséges irodalom gyűlt fel, amelyben nemcsak tényekre, különböző értékelésekre, de nyilvánvaló kitalációkra is bukkanhatunk. Az események jellegét különböző időkben különbözőképpen értékelték, mind a magyar, mind a orosz-szovjet irodalomban. Néhány az értékelések közül:

1. 1956. október 23. és november 4. között az imperializmus által irányított szovjetellenes, ellenforradalmi lázadás zajlott.
2. 1956. október 23. és november 4. között Magyarországon a szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom tört a felszínre.
3. A szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom szovjetellenes ellenforradalomba nőtt át.
4. 1956 őszén Magyarországon polgárháború zajlott.
5. 1956 őszén Magyarországon nemzeti-felszabadító forradalom kezdődött.

Nem tűzöm magam elé ezeknek és más verzióknak az elemzését. Mint minden népi forradalomban, 1956 őszén Magyarországon is összekuszálódtak a különböző politikai irányzatok. Különféle politikai csoportok tevékenykedtek, különböző célokkal, s ráadásul a mozgalom jellegét megváltoztatta a Kelet és a Nyugat beavatkozása. “Tiszta” forradalom, mint ismeretes, nem létezik. A Szovjetunió és Magyarország kapcsolatában sok olyan lap van, amellyel egyik fél sem büszkélkedhet. Mégis, a legfőbb eszmék, amelyek 1956-ban Magyarország ifjúságát, értelmiségét, katonáit és munkásait lelkesítették – a szabadság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség és a humanista szocializmus voltak. Ezért a magyar nép történeti tudatában 1956 eseményei az 1848-as eseményekkel egyenlő helyet foglalnak el.

A magyar felkelés egyik fontos résztvevője Király Béla volt. A horthysta hadsereg egykori tisztje 1945–1951 között együttműködött Rákosi rezsimjével és 1950–51-ben a magyar katonai akadémia parancsnoka volt. 1951-ben Király Béla vezérőrnagyot letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult és októberben a forradalmi védelmi bizottságot, valamint a nemzetőrséget vezette. Nagy Imre Budapest városparancsnokává nevezte ki. A vereség után Király az Egyesült Államokba menekült és csak 1989-ben tért vissza Magyarországra. Nagyszámú emigrációbeli publikációinak egyikében írta: “Andropov a diplomáciai érinthetetlenséget használta ki, hogy a forradalom idegközpontjában maradhasson, és dezinformálta a magyar kormányt. Félrevezető bizonygatásai a magyarokat a legutolsó percig vakságban tartották a szovjet szándékokat illetően. A szovjet követ még a kalóznál is rosszabb volt. A kalózok kapitánya a támadás előtt felhúzza a fekete zászlót, hogy áldozatai láthassák, mi vár rájuk. Azután, hogy a szovjet csapatok leverték a forradalmat, Andropov még egy évig Magyarországon maradt. A szovjetek helytartója volt és a terror tombolását irányította, amelyhez hasonlót Kelet- és Közép-Európa legújabb története nem ismer. Egy modern autodafé legfelsőbb inkvizítora volt.”²⁵ E szavakban túlságosan sok a nyilvánvaló túlzás. Sem 1956 októberében, sem novemberben Andropov nem volt a magyar dráma legfontosabb szereplője, bár szerepe egyáltalán nem volt jelentéktelen. Mégsem ő hozta a döntéseket és nem ő hajtotta végre a legfontosabbakat. Ennek ellenére Andropovot nem lehet egyszerű tanácsadónak, vagy közvetítőnek tartani, aki csupán gyűjtötte és továbbította az információkat a külügyminisztérium vagy az SZKP KB számára. A követ legfontosabb kötelessége: hazája érdekeinek védelme a fogadó országban, s e kötelesség teljesítése Magyarországon 1955 és 1957 között rendkívül bonyolult volt. Mint sok más szerző, Király Béla is nyilvánvalóan eltúlozza a magyar felkelés veresége utáni represszió méreteit. Sok nyugati politikus várakozásával és prognózisával ellentétben az új hatalom gyorsan megszilárdult Magyarországon, bár ennek során mintegy 10 ezer embert tartóztattak le és majdnem 200 ezer ember emigrált. A hamarosan elkövetkező amnesztiák sora enyhítette a politikai feszültséget. Kádár rezsimje nem vált új tirannussá és kevésbé emlékeztetett Rákosi rezsimjére. Kádár János gyorsan tudta stabilizálni a gazdasági helyzetet, bevezetni a fontos reformokat, lecsendesíteni az indulatokat, s ennek eredményeképpen jelentős népszerűségre tett szert Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban. Nyugaton Magyarországot a “gulyás-szocializmus” országának nevezték, mert a Szovjetunióval és más országokkal összehasonlítva viszonylagos jólét és a glasznoszty bizonyos elemei jellemezték.

Kádár több mint harminc évig vezette a magyar kommunisták pártját, amelyet MSZMP-nek hívtak. Nem segítette új, nagy formátumú politikusok kiemelkedését, s a változások mind hangosabb követelésének, amely 1985 után kezdett felerősödni, Kádár már nem tudott megfelelni. Ennek eredményeképpen Magyarországon új gazdasági-politikai krízis kezdett kibontakozni, és a Kádárhoz való viszony megváltozott. Kádárt 1988 májusában mentették fel minden tisztségéből, és egy év múlva, 77 éves korában halt meg. “Végrendeletében” azt írta: “Nagy Imre tragédiája – az én személyes tragédiám is”. De ugyanebben a dokumentumban Kádár kijelentette, hogy nem érez megbánást 1956-os szereplése miatt. Azt tettük, amit a lelkiismeretünk diktált. Valakinek mégis csak magára kellett vállalnia a felelősséget. Akkor úgy tartottam, s most is úgy gondolom, hogy a magyar nép érdekében cselekedtünk.²⁶

Néhány szerző nyilvánvalóan eltúlozza Kádár és Andropov kapcsolatának közelségét, feltételezve, hogy Kádár éppen Andropovnak köszönhette felemelkedését. Még 1956 májusában-júniusában Andropovnak bizonyos kétségei voltak Kádárral kapcsolatosan. Hruscsov ekkortájt a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború veteránját, Münnich Ferencet támogatta, akit Nyikita Szergejevics még a 20-as, 30-as évekből ismert. Münnichet 1956-ban belügyminiszternek nevezték ki, a későbbiekben pedig Kádár legközelebbi harcostársa és miniszterelnök lett. Kádár Jánost a magyar kommunisták jelentős csoportja támogatta, de előmenetelét elsősorban saját magának köszönhette, nem volt senki “embere”, rátermett és okos vezető volt. Andropov megértette ezt, és 1956 őszén határozottan támogatta Kádárt. Szergej Szemanov könyvében azt írja, hogy éppen Andropov ragaszkodott Kádár kiválasztásához az új forradalmi kormány és párt élére. “Az új kormány vezetője – írja Szemanov – Andropov rendkívül szerencsés választása volt: Kádár János tősgyökeres magyar, munkás, illegális harcos a fasizmus éveiben, Rákosi alatt meghurcolták, három évig börtönben volt, éppen rehabilitálták, fiatal – 44 éves! Moszkva emberének jobbat kigondolni is nehéz lett volna! Andropov, ebben a nehéz időszakban nemcsak megtalálta a megfelelő embert, de meg is tudta győzni az egyetlen helyes lépésről, erővel megdönteni Nagy Imrét és így megmenteni a szocializmust Magyarországon. Kádár nem csupán hűséges szövetségesnek, de kemény, határozott vezetőnek is bizonyult.”²⁷ Ezek a megállapítások elferdítik a tényleges viszonyokat. 1956 őszéig Kádár és Andropov szinte nem is találkoztak egymással. Sőt, maga Kádár János akkoriban nem is a legjobban viszonyult Andropovhoz. Magyarországon kívül Kádár legnagyobb támogatója Jugoszlávia volt, és Tito véleménye azokban a hetekben rendkívül fontosnak számított. Néhány szovjet vezető kételkedett Kádárt illetően, és ő tudott erről. Azt gondolta, hogy a nagykövetség helytelenül informálja Moszkvát álláspontjáról és politikai arculatáról. Andropovval kapcsolatos elégedetlenségét Kádár Hruscsov előtt is kifejtette. Erdei Károly, az MSZMP KB nemzetközi osztályának egykori vezetője, Kádár személyi titkára és tolmácsa 1956–57-ben, elmondta később, hogy 1956. november 4-e után Hruscsov személyesen oszlatta el Kádár gyanakvását Andropov iránt, utasítást adva arra, hogy a magyar vezetőt ismertessék meg a szovjet követ által 1956-ban Budapestről küldött titkos táviratok szövegével. A bizalom Kádár és a nagykövetség között helyreállt.²⁸ A döntést Kádár felemelésére és támogatására maga Hruscsov hozta, akihez Kádár 1964 októbere után is pozitívan viszonyult. A szocialista országok vezetői közül Kádár volt az egyetlen, aki a szovjet ünnepek és Hruscsov személyes ünnepei alkalmából üdvözletét küldte akkor is, amikor Hruscsovot már minden funkciójától megfosztották. 1956 decemberében és 1957 elején Kádár és Andropov már nagyon gyakran találkoztak, és baráti, nem hivatalos kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor Kádár 1957 nyarán először utazott hivatalos látogatásra Moszkvába, Andropov beteg volt. A Hruscsovnál tett zárólátogatás és megbeszélés folyamán Kádár a találkozó résztvevői előtt kijelentette, hogy ott tartózkodása alatt nem sokat tudott csinálni, elsősorban nem tudta meglátogatni a kórházban Andropovot, a szovjet nagykövetet.

Nagy Imre tragikus sorsával kapcsolatban sem kevés feltételezés született. A jugoszláv nagykövetségre menekülve Nagy Imre felült a hamis ígéreteknek, és a jugoszláv nagykövet részvételével zajló tárgyalások után híveivel együtt kijött a nagykövetségről, hogy beüljön egy autóbuszba és elhagyja Magyarországot. De Szerov parancsára már az utcán feltartóztatták és ismeretlen helyre vitték. Nem világos, hogy sok szerző ezzel kapcsolatosan miért Andropovot ítélte el. Andropov angol életrajzírója, Jonathan Steel könyvében meggyőzően bizonyította, hogy Andropovnak nem volt köze Nagy Imre letartóztatásához.²⁹ Ugyanakkor a botrány, amit ez az akció kiváltott, komolyan megrontotta a csak nemrégen javulni kezdő szovjet-jugoszláv kapcsolatokat. Ráadásul nem Szerovnak, hanem Andropovnak kellett ezzel kapcsolatosan kevéssé meggyőző magyarázatokkal szolgálnia. Ahogy később ismertté vált, Nagy Imrét először a szovjet csapatok állomáshelyére vitték, nem csupán szabadságot, de miniszterséget is ígérve neki, ha nyilatkozatot tesz Kádár János támogatásáról. Ezeken a tárgyalásokon Andropov nem vett részt. Később az egykori magyar miniszterelnököt Romániába vitték, ahol Bukarest közelében egy kormányvillában volt háziőrizetben.³⁰ Megkapta a Népszabadság, a L’Humanité és a Pravda számait, feljegyzéseket készített, igyekezve értékelni saját miniszterelnöki tevékenységét és elemezni a magyarországi nemzeti-felszabadító mozgalom jellemzőit és fejleményeit. Rainer M. János és V. L. Muszatov történészek elvégezték Nagy Imre naplójának és feljegyzéseinek előzetes értékelését, ahol a szocializmus elméleti problémáiról esik szó, Nagy polemizál ellenfeleivel, visszaemlékezik gyermek- és ifjúkorára. Igyekezett a történelem előtt igazolni magát. Nagy Imrét 1957. április 14-én tartóztatták le. Nem Moszkvába – ahogy néhány publikációban írták –, hanem Budapestre szállították titokban. Ügyében a nyomozást Magyarországon folytatták le és a nyomozati anyagokat konzultációra Moszkvába küldték. A vádiratot szovjet és magyar jogászok együtt állították össze. Andropov ezzel a dokumentummal 1957. augusztus végén ismerkedett meg. Az oroszországi sajtóban részletek jelentek meg az SZKP KB titkos anyagából, amelyben Andropov és a Szovjetunió legfőbb ügyésze, Roman Rugyenko jelentést tettek a magyar belügyminiszterrel, Biszku Bélával tartott megbeszélésről. Megvitatták a vádirat tartalmát és a magyar vezetésnek ebben az ügyben hozott döntését. Andropov és Rugyenko azt jelentették, hogy “a vádirat tervezete elfogadható, de még csiszolni kell rajta, elsősorban azon a részen, ahol Nagy áruló csoportjának az imperialistákkal fenntartott kapcsolatáról van szó, s az előbbiek szerepéről az ellenforradalmi lázadás előkészítésében és végrehajtásában”.³¹ Nagy Imrének és néhány társának – beleértve Maléter Pált is – bírósági tárgyalása Budapesten zajlott a sajtó és a nyilvánosság elől elzárva. Nagy Imre és Maléter Pál tábornok golyó általi halálra ítéltettek és az ítéletet a következő napon végre is hajtották. Később Andropov azt a kijelentést tette barátai előtt, hogy Nagy Imre rászolgált a kemény büntetésre, de nem a kivégzésre. Nagy Imre kivégzése tiltakozást váltott ki az egész világon. Még Hruscsov is elégedetlen volt, ugyanakkor mindez a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatán nem érződött.

Nagy Imrét csak harminc év elmúltával rehabilitálták. 1989-ben Budapesten Nagy Imre földi maradványait ünnepélyesen újratemették. Ez a gyászceremónia, amelyen több mint 300 ezer ember vett részt, fontos politikai mérföldkővé vált a bársonyos forradalom útjára tért országban. Az 1991-es magyarországi látogatásomkor Hegedűs Andrással és Pozsgay Imrével folytatott beszélgetéseim során megtudtam, hogy már Nagy Imre ünnepélyes újratemetése után a KGB olyan dokumentumokat adott át magyar politikusoknak, amelyek vitathatatlanul tanúskodnak arról, hogy a 30-as években a Moszkvában tartózkodó Nagy Imre aktívan együttműködött az NKVD-vel és jelentéseket írt a Kominternben dolgozó magyar kommunistákról, valamint az emigráció sok más tagjáról. A Nagy Imre által saját kezűleg írt feljelentések alapján emberek tucatjait tartóztatták le, akik közül 15 embert kivégeztek, illetve lágerben haltak meg. Később mindannyiukat rehabilitálták. Nagy fedőneve “Vologya” volt, és ahogy felettesei feljegyezték, kezdeményezően, ügyesen és könyörtelenül dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A Nagy Imre által írt titkos önéletrajzban ez áll: “Az NKVD-vel 1930 óta működöm együtt. Megbízásom szerint a nép sok ellenségével foglalkoztam, illetve kerültem kapcsolatba.” Az NKVD vezetőségének írt egyik jelentésében Nagy ezt írta: “Elvtársak! Régóta becsületesen és odaadóan együttműködöm az NKVD-vel a nép mindenfajta ellenségének kiirtásáért folytatott küzdelemben. Teljes mértékben tudatában vagyok a munka felelősségteljességének.” Nagy Imrének az NKVD-vel való együttműködéséről tudott Berija és Molotov is. Amikor már a háború után Moszkvában sor került a magyar kormány megalakítására, éppen Berija és Molotov javaslatára kapott Nagy Imre miniszterelnök-helyettesi megbízást. A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov erről mit sem tudott, csakúgy, mint Hruscsov vagy Rákosi. A speciális szolgálatok szinte soha nem fedik fel titkosügynökeiket.

Nagy Imre Komintern- és NKVD-beli munkájának dokumentumait Gorbacsov javaslatára az MSZMP KB főtitkárának, Grósz Károlynak adták át, aki a Politikai Bizottság megbízásából beszámolt e tényekről az MSZMP KB plénumán. Az ülés résztvevőit mindez sokkolta, ugyanakkor úgy döntöttek, hogy nem publikálják, sőt meg sem vitatják a megkapott dokumentumokat. Egyrészt etikátlannak tűnt ilyen tényeket közölni egy ártatlanul kivégzett emberről. Másrészről az egész történet kárt okozhatott volna az SZKP-nak és a Szovjetuniónak, nem beszélve a magyar kommunista mozgalomról, amely örökösének tartotta magát az MSZMP. Más magyar pártok sem voltak érdekeltek efféle dokumentumok publikálásában. 1991-ben mindez hallomások és beszélgetések tárgya volt. 1993 februárjában Krjucskov titkos feljegyzését Gorbacsovnak Nagy Imre és az NKVD kapcsolatáról az olasz La Stampa tette közzé. A dokumentumok és a hozzájuk tartozó kommentárok egy részét az orosz “Isztocsnyik” című folyóirat is publikálta.³² Nagy Imre 1918 és 1941 közötti életpályájának legrészletesebb leírása V. L. Muszatov “Nagy Imre tragédiája” című dokumentum-tanulmányában található, amit a “Novaja i Novejsaja Isztorija” című folyóirat közölt 1994-ben.³³ A Népszabadság ezzel kapcsolatosan interjút készített Grósszal és Krjucskovval.³⁴ A magyar politikusok közül, amennyire tudni lehet, senki sem erőlteti e dokumentumok teljes publikációját. Ahogy Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet igazgatója kijelentette, mindezek az anyagok és dokumentumok előítéletektől mentes kutatást igényelnek. A dokumentumok másolata egy budapesti levéltárban van zárolva.³⁵ A nyomozás és a per 1957–58-as anyagai Nagy Imre és társainak ügyében szintén kevéssé feldolgozottak. Az eljárás anyagait 1957 végén az MSZMP KB zárt ülésén vitatták meg, de ennek az ülésnek a jegyzőkönyveit nem publikálták.

Az SZKP KB nemzetközi osztályának egykori munkatársa és az 50-es, 60-as évek Magyarországának egyik legfelkészültebb és objektív kutatója, Valerij Muszatov az 1956–57-es magyar események új levéltári anyagait elemezve írta: “Kádár kormánya, repressziót alkalmazva és ugyanakkor engedményeket is téve, az ellenzék sok javaslatát is felhasználva viszonylag gyorsan tudta stabilizálni az országban a helyzetet, felemelve az életszínvonalat és végül megszerezve a lakosság támogatását. 1963-ra Magyarország kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Kádár kezdetben nem rendelkezett nagy önállósággal. Moszkvából gazdagon ellátták tanácsokkal. Ám önálló gondolkodású, karizmatikus személyiség lévén, még a posztsztálinizmus és a korábbi szövetségi rendszer keretein belül is saját utat tudott járni. 1956 után rövid időn belül három szovjet követet cseréltetett le, akik orrukat a magyar ügyekbe kívánták dugni. Hruscsov támogatta a fiatal Kádárt. A kompromisszumok mestere lévén, minden szovjet vezetővel megtalálta a közös nyelvet, megőrizve méltóságát és önállóságát.”³⁶ Semmi kétség, hogy Andropov éppen Kádártól tanult sokat, bár erről soha nem tett említést.

Jegyzetek

* A szerző az elmúlt évben ismét megjelentette Moszkvában Andropov politikai életrajzát bemutató könyvét, amelyben jelentős mértékben kibővítette és átdolgozta a korábbi kiadást. E tanulmány e könyvből való.

¹ Muszatov: V. L.: SZSZSZR i vengerszkije szobityija 1956 g. Novije arhivnije matyeriali. “Novaja i novejsaja isztorija” 1993/1., pp. 3–22. Sztikalin A. Sz. i Orehova J. D. Vengerszkije szobityija 1956 goda i pozicija rukovodsztva SZSZSZR (po matyerialam CHSZD). “Szlavjanovegyenyije”, 1994/3. Kak resalisz “voproszi Vengrii” Rabocsije zapiszi zaszedanyij Prezidiuma CK KPSZSZ. “Isztoricseszkij arhiv”, 1996/2-3. Muszatov V. L. Tragegyija Imre Nagya “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1.

² Krjucskov, Vlagyimir: Licsnoje gyelo. 1. rész. Moszkva, 1997, pp. 45–46.

³ Gorbacsov, Mihail: Zsizny i reformi. 1. könyv, Moszkva, 1995. P.85.

⁴ Kentavr, 1992/1-2., p. 34.

⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.7.

⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.8.

⁷ Alekszejev, Valentyin: Vengrija. 56. Moszkva, 1996, p.138.

⁸ Krjucskov, V. id. mű 46.

⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.24.

¹⁰ Szvobodnaja miszl, 1996/10., p.107.

¹¹ uo.

¹² Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

¹³ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.26.

¹⁴ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.10.

¹⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.11.

¹⁶ Vengerszkij meridian (Budapest), 1991/3., pp. 79, 91–91.

¹⁷ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/11., p.49.

¹⁸ Memuari Nyikiti Szergejevicsa Hruscsova, Voproszi isztorii, 1994/5., p.80.

¹⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/2., p.35.

²⁰ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

²¹ Blejk, P.: Nacsinaetszja novaja era Andropova. Time (USA), 1982. november 29.

²² Izvesztyija, 1993. február 13.

²³ Argumenti i fakti, 1994/24., p.8.

²⁴ Arbatov. G.: Iz nyedavnyevo proslovo. Znamja, 1990/10., p.211.

²⁵ Király B.: Vooruzsonnije szili i rabocsij klassz v Vengerszkoj revoljucii 1956 goda. Problemi Vosztocsnoj Jevropi (New York), 1986/15–16., p.202.

²⁶ Muszatov, V. L.: Janos Kadar i vremja reform v Vengrii. Novaja i novejsaja isztorija, 1990/3., pp. 145, 147.

²⁷ Szemanov, Szergej: Jurij Vlagyimirovics. Moszkva, 1995, pp.16–17.

²⁸ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., pp.7–8.

²⁹ Steel, J. and Abraham, E.: Andropov in Power. Oxford, 1983, pp.60–63.

³⁰ Muszatov, V. L.: Tragegyija Imre Nagya. “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1., p.170.

³¹ Novoje vremja, 1992/8., p.38.

³² La Stampa, 1993. február 27; “Agent «Vologya». Nyeizvesztnije fakti iz biografii Imre Nagya”. Isztocsnyik, 1993/1.

³³ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1.

³⁴ Népszabadság, 1993. március 2. és 1993. április 4.

³⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1., p.166.

³⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.22.

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel „megáldott" és „megvert", érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak a 20. század elején: Kunfi Zsigmond.

Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása*

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel “megáldott” és “megvert”, érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak: Kunfi Zsigmond.

Annak a nemzedéknek a tagja, amelyik éppen száz éve, a 20. század legelején tűnik fel szinte a semmiből és robban be a magyar szellemi életbe, hogy radikálisan átalakítsa, modernizálja, európaibbá, vagyis korszerűen nemzetivé formálja át a hazai tudomány, művészet, oktatásügy, filozófia, közmorál, irodalom és nem utolsósorban a társadalompolitikai gondolkodás világát. Vagy legalábbis: hogy kísérletet tegyen rá. Szuverén egyéniségek és alkotók, akik ugyanakkor lázasan figyeltek egymásra és a társadalmi mozgásokra; intenzív kölcsönhatásban, együttműködésben és vitában voltak a kor politikai tendenciáival, szorosabb-lazább szövetségben az antifeudális polgárosodás, a liberális demokrácia, a szocializmus értékei és távlatai iránt elkötelezett csoportosulásokkal.

Ady Endre, Babits Mihály, Bartók Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Ignotus, Jászi Oszkár, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Mannheim Károly, Móricz Zsigmond, a Nyolcak festőcsoport, Polányi Károly, Sinkó Ervin, Szabó Ervin és sokan mások – hol bensőségesebb, hol lazább, hol konfliktusosabb emberi viszonyokba szövődő – generációja ez. Joggal nevezi őket a lezárult 20. század tudományos önismerete “a második reformnemzedék”-nek¹: egy – forradalmi nagyságrendű, illetve egy sejthetően erőszakos, véres forradalmat elhárítani, megelőzni akaró – sorsfordító társadalmi, gazdasági és szellemi, tehát nemzeti “reform” volt munkásságuk értelme.

Ma már felelősen állíthatjuk: egy történelmi távlatú kultúraváltás igézetét is felmutatták maradandó életművükön. S mivel a reformot nem sikerült kivívni, némelyikük – hosszabb-rövidebb ideig – cselekvő részt vállalt a tényleges forradalmakban is, hogy azután emiatt el kelljen viselniök a bűntelen “bűnhődést” és a megbélyegzést is.

Feltűnő a csend ekörül az egész progresszív nemzedék körül az 1990-es évek végén és a millenniumi forduló idején. Persze ma “érthető” a szemérmes vagy fölényes hallgatás – különösen a magyar szellemi életnek a kormányzati politika által alakított, befolyásolt övezetében. Ez a 20. század eleji nemzedék ugyanis olyan eszmékkel, mozgalmakkal rokonszenvezett, tagjai olyanoknak voltak kreatív alkotóegyéniségei és cselekvő képviselői (demokratikus polgári liberalizmus, polgári és plebejus radikalizmus, szocializmus, anarchizmus és kommunizmus), amelyeket a mindenkori uralkodó konzervatív, magukat keresztény-nemzetiként minősítő kurzusok és jobboldali radikális “csendestársaik” vagy nyílt szövetségeseik nemzetietlenekként, idegenekként vagy legalábbis “idegenszerű”-ekként utasítanak el, sőt bélyegeznek meg. Adyék “nyugatos” hevületű (de nem nyugatmajmoló, hanem nagyon is patrióta) generációja – ha egyénileg más-más hőfokon s direktséggel is – szenvedélyesen támadta az állam még erős hazai félfeudális-rendi bástyáit, az úri mentalitás formális és informális intézményeit, a lelkiismereti, a sajtó- és a kulturális szabadság korlátait, a korai, nyers kapitalizmus brutalitását, az egyházak és az állam összefonódását s nem utolsósorban az akkori ezredfordulós ünnepségek harsány, önáltató, az egész nemzetet manipuláló külsőségeit. Ez utóbbiakért – túl az állami ünnepségek természetes dimenzióin – a polgári átalakulásban ellenérdekelt “állagvédő” nagybirtokos, egyházi, illetve dzsentri csoportok primer agrárius, konzervatív, sőt olykor egyenesen sovén erői voltak a fő felelősök.

Hadd utaljunk csupán Ady Endrének A magyar Ugar-on “kivirágzó” költészetére és publicisztikájára, például az Ismeretlen Korvin kódex margójára című két részes esszéjére. Ez a talányos-szép írás, amelyet Vezér Erzsébet joggal nevez “a magyar nemzeti önismeret egyik legművészibb dokumentumá”-nak², a modern kultúrállam megteremtésének reményét és akarását szegezi szembe azzal a korabeli világgal, amelyben a Kelet és Nyugat közötti hídnak hazudják a “komp-országot”, amelyben “turulok kerengenek a levegőben, nyílzáport lőnek a Nap felé”, hogy leplezhessék a tényt: “hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati létben tartják a milliókat”, miközben “tízezer ember előreszaladt, európaivá lett idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban”. A pöffeszkedő műveletlenséggel, a “Nagy Humbug”-ként leleplezett “Pusztaszer”-kultusszal a nemzeti múlt reális és kreatív szemléletét, a kulturáltság és demokrácia jövőképét állítja szembe a költő.³

Adyék republikánus, európaian hazafias, demokratikus szellemiségű, radikálisan társadalomkritikus nemzedéke már csak azért sem lehet széles hivatkozási alap 1999–2001 Magyarországán, mivel itt éppen az egykori progresszív generáció “fő ellenfele” (bár kétségtelenül méltó ellenfele), gróf Tisza István a hivatalos példakép. Olyannyira, hogy 2000. október 31-én – történetesen aznap, amikor mégiscsak az őszirózsás forradalom, a megszülető (bár még nem deklarált) köztársaság és Károlyi Mihály, a másik gróf a nemzeti közmegemlékezés tárgya – a miniszterelnök, ideologikus kampány keretében, Tisza István szobrát avatja. (S nem hangzik el kormányzati álláspont arról, hogy Károlyi szobrát viszont festékkel leöntve gyalázzák meg.) Kétségtelen: október 31. a Tisza elleni merénylet napja is, s történelmi távlatból – miként a legújabb tudományos értékelések és viták is utalnak erre – nem tagadható meg tőle a dualista rendszer parlamentarizmusával kapcsolatos nem egy érdem. Mindazonáltal ha az első világháborúba való belépésben nem terheli is közvetlen bűn, aligha cáfolható súlyos felelőssége azokért a társadalmi-politikai viszonyokért és számos stratégiai és taktikai döntésért, amelyeknek szinte törvényszerű következménye lett a háborús szerepvállalás, majd az ország és az állam összeomlása. S ami miatt az Adyék véleményében és az őszirózsás forradalomban testet öltő kortársi “kritika” (ha nem is a halálos kimenetelű merénylet) mégiscsak históriai jogosultsággal bír.

Ha ma “nem időszerű” általában ez a század eleji progresszív vonulat, különösen igaz ez azokra, akik közülük egyenesen szocialistának vallották magukat; azokra, akik a Marx Károly és eszmetársainak értékelvei, a munkásosztály politikai, szociális és kulturális felemeléséért vívott harc iránt voltak szenvedélyesen elkötelezettek. Közéjük tartozott Kunfi Zsigmond is, aki tanári és tudósi pályakezdése után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjévé emelkedett, majd, ha súlyos vívódások árán is, de szerepet vállalt 1918–1919 forradalmi periódusában és kormányaiban. S aki 1919 ősze után a kényszerű emigrációban, a kommunista politikát elutasítva, a szociáldemokraták szervezetein belüli éles viták közepette is hitelesen őrizte humanista baloldaliságát, patrióta internacionalizmusát, a jobboldali-szélsőjobboldali kurzust radikálisan bíráló, leleplező demokratikus szocialista meggyőződését.

***

Kunfi és eszmetársai többnyire csak szitokszavak kíséretében szerepelnek a mindenkori konzervatív, jobboldali sajtóban és médiában. A Magyar művelődéstörténet legújabb egyetemi tankönyve még a nevét sem említi.⁴ Születésének 120. évfordulóján szinte senki nem emlékezett meg (még polemikus megközelítésből sem) alakjáról és a századelő nemzeti művelődésében vitathatatlan értéket képviselő munkásságáról. Igen, Kunfi a “hivatalos Magyarországnak” ma nem nagyon kell. Azaz nagyon nem kell, hiszen töprengései, megfogalmazásai, álláspontjai feltűnően sok kérdésben aktuálisak, sőt érvényesek 80–100 év után is.

Bőségesen szemelgethetnénk írásaiból; olykor egyenesen beleborzong a kései olvasó, mennyire “rólunk szólnak” Kunfi egykori mondatai. Újra igaz például – általában és számos konkrét tünetében is –, hogy “a kapitalizmus most vonul be Magyarországba”.⁵ Egy nagy és ellentmondásos modernizációs felzárkózási kísérlet tanúja, résztvevője és kritikusa volt Kunfi: hazánkban ez a folyamat egy olyan birodalom keretei között s egy olyan félfeudális uralkodó elit “védernyője” alatt realizálódott, amely nem akarta tudomásul venni az emberi, a polgári és a nemzetiségi szabadságjogok követelményeit. S éppen ez vezetett a belső társadalmi, illetve a közép-európai konfliktusok kiéleződéséhez, majd robbanásához.

Szinte revelálóan “friss” élmény olvasni Kunfinak a balkáni, ezen belül a szerb kérdéssel, illetve az első világháborúba torkolló nemzetközi folyamatokkal kapcsolatos írásait.⁶ Miként azokat a fejtegetéseit is, amelyekkel elutasítja a valójában német birodalmi érdekeket kifejező, konzervatív, autoriter Naumann-féle Mitteleuropa-tervet vagy azt az illúziót, hogy az államnagyság növekedése, netalán “az államok egyre szélesebb körre kiterjedő integrációja” eleve ellensúlya lehetne a nacionalizmusok háborús tobzódásának. Nem lehet s nem is szabad egyenes vonalat húzni, erőltetett analógiát képezni Kunfi akkori “Közép–Európa-ellenessége” valamint a mostani globalizáció és európai integráció tényleges (akár súlyos) dilemmái, s még kevésbé romantikus nacionalista elutasítói között. Ám Kunfi szempontja ma is mérlegelendő: “Szerintem a demokrácia számára nem az államok földrajzi határainak, hanem az osztályok hatalmi viszonyainak eltolódása és változása a döntő jelentőségű tény. Figyelmem azért nem annyira Európa földrajzi térképének, mint Európa szociális térképének jövendő kialakulására irányul, mert e térkép tényei lesznek a demokratikus politika irányának, céljainak megszabói.” Mindazonáltal Kunfi is kívánatosnak, “a demokrácia külpolitikai hadicéljá”-nak tekinti “a nyugati művelődés és demokrácia vezető nemzeteinek egységét, amelyhez haladásunk elért fokánál, Ausztriához és Németországhoz való viszonyunknál fogva mi is odatartoznánk.”⁷

Kunfi és társai, a fellendülő demokratikus polgári és paraszti törekvések s főleg a szélesedő munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői éltek a századforduló dualista liberalizmusa által biztosított politikai játéktérrel, de a közviszonyokat nem tekintették adekvátnak sem hazánk lehetőségeivel és objektív érdekeivel, sem az európai haladás ütemével. Ez állította őket szembe az uralkodó elit védekező jellegű állapot-ideológiájával, a nemzetállamra hivatkozó “állagőrző” önképével. S ezért lépett fel Kunfi oly erkölcsi következetességgel, már-már harciasan az állami korrupció és a “parlamentáris” kormányzati erőszak ellen. A vérvörös csütörtök, az 1912. május 23-ai – Babits Mihályt is megihlető – monumentális baloldali tüntetés kapcsán elítélte “az államilag engedélyezett rablást és fosztogatást” s kimondta: éppen a parlament működését, az ellenzék tevékenységét megbénító kormányzati politika sérti a deklarált jogrendet, nem pedig a nincstelen és politikai jogok nélküli tömegek törvényre váró “beszéde”. “A parlamenti erőszak az anarchia uralmát, a jogrend fennállásának megszüntetését, a törvények uralmának ellenforradalmi úton való hatályon kívül helyezését jelenti. A törvényhozók erőszaka az államcsíny”, vagyis “a forradalmárok a legalisták, a kormányzók az anarchisták!”⁸ Kunfi itt is, más írásaiban is élesen támadja a mindezért a fő felelősséget viselő Tisza Istvánt, “aki a magyar alkotmányt szétrombolta és a közszabadságokat sorban elkobozta, aki a faji és társadalmi elnyomáson épült magyar osztályuralomnak talán legtudatosabb és legtipikusabb képviselője.”⁹

A magyar mocsár című cikkében a fejletlen tőkés viszonyok, a brutális kapitalizálódás megbocsáthatatlan, de szükségképpeni tünetcsoportjaként mutatja föl egyrészről az ügyvédi korrupciót, a közhatalom képviselői nem kis részének szemérmetlen mohóságát és visszaéléseit, valamint másrészről az ún. “cigánybűnözés” elleni harc ürügyén a tömegek előítéleteire rájátszó hatósági manipulációt, bűnbakképző közigazgatási demagógiát. Kunfi közel száz évvel ezelőtti mondatai – mutatis mutandis – ma sem vesztettek drámai aktualitásukból: “Szeges vádbeszédet mond ez a kép arról a társadalomról, amely számtalan mulasztásával, elkapatottságával és oktalan fajgyűlöletével társszerző mindazokban a cselekedetekben, amelyekben a cigányok valamely más korszakban élő népnek jelzik magukat. […] A cigányok nagyfokú kriminalitása, amelynek a dánosi rablógyilkosság csak egyik igen rikító tüneménye, társadalmi okok velejárója. Egész világuk, erkölcsi és szellemi fogalmaik, cselekedeteik és mulasztásaik a nomád életnek bélyegét viselik homlokukon. […] Hogy mivé lesz valamely néptörzs vagy társadalmi osztály, ha ki van közösítve a társadalomnak minden életműködéséből, gazdasági, politikai és művelődési munkájából: azt szomorú és gondolkodásra indító módon beszéli el mindenkinek a cigányok életének a dánosi pörből kibontakozó képe.”¹⁰

Meghökkentően aktuális Kunfi hozzászólása ahhoz az eszmecseréhez, amelyet a Társadalomtudományi Társaság a népesedés helyzetéről és a népesedéspolitikáról folytatott – a háború viharfelhői alatt.¹¹ A születésszám mindenároni növelését szorgalmazó álláspontokkal szemben az egyéni és társadalmi érdekek lehető összhangjának követelményét hangsúlyozza, s ezért olyan népesedéspolitika mellett érvel, “amely a születési arányszám szabályozását rábízza a természetes ösztönre, ellenben a megszületett emberek közül minél többet igyekszik életben tartani (küzdelem a gyermek- és csecsemőhalandóság ellen), másrészt pedig a megszületett embereket minél tovább iparkodik életben tartani (küzdelem az átlagos életkor meghosszabbításáért). […] Magyarországon […] erre a két népesedési rendszabályra nagyobb szükség van, mint a sok születésre, mert Magyarország népesedésének szaporodását nem a kevés születés, hanem a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, valamint az átlagos életkornak a nyugat-európai államokhoz viszonyított alacsonysága idézi elő. Ezek ellen a bajok ellen csak az embervédelem egyetemes rendszerével lehet küzdeni”, köztük is mindenekelőtt a demokrácia eszközeivel.

Elmélyedve Kunfi imponálóan sokoldalú, ugyanakkor lüktetően időszerű textusaiban, hosszan idézhetnénk művelődési vonatkozású elemzéseiből is. Kétségtelen tény, hogy hazánk közoktatási és népművelési helyzete a századelő után fél évszázaddal, az 1960–1970-es évekre – Kunfi eszméitől is ihletetten – gyökeresen megjavult, európai színvonalúvá emelkedett. (Ha persze súlyos ellentmondásokkal, egyenlőtlenségekkel megterhelten is.) Kunfi 1908-as híres oktatásszociológiai tanulmányának, a Népoktatásunk bűneinek számos felrázó tétele és következtetése, mindenekelőtt a korszerű oktatáspolitika előfeltételének tekintett demokratikus jogállamiság követelése – különösen napjaink kulturális esélyegyenlőtlenségeinek tükrében – ma mégis, továbbra is érvényes. Annál is inkább, mivel “ha az életben ható erők ellentétes irányúak az iskolában hatókkal, akkor az iskola hatása minimális lesz”.¹²

Mindezen túl: mintha a társadalmi, politikai és kulturális életet az 1990-es évek végén elöntő (az államszocializmus idején megsértett egyházak, hívők jóvátételével sem menthető) “újra-klerikalizálódás” idején kezdene ismét aktuálissá válni Kunfinak az állam és az egyház teljes szétválasztását követelő század eleji “kultúrharcos” érvelése.¹³ Ami pedig a nyilvánosság és a sajtószabadság “örök” témakörét illeti, Kunfi is kivette részét a századelő ilyen természetű küzdelmeiben. Számos cikke, pamfletje, szocialistaként elmondott felszólalása védi a polgári szabadságjogok eme meghatározó komponensét, többnyire konkrét botrányok, például a Népszava hatósági üldözése kapcsán. “A szabad sajtó, a lapok meg nem rettenthető igazmondása az egyetlen mentsvára már Magyarországon a szabadságnak és a jogokért való harcnak. Ezt a szabad sajtót akarja az alkotmányrabló pribékek bandája elnémítani, hogy a temető csöndjében zavartalanul élhessenek mesterségüknek: a szabad lopásnak. […] Az ő uralmuk és rendszerük csak akkor maradhat fönn, ha az ország nem tudja, hogy mit csinálnak. Az a zsivány-politika, amely ma úrrá akar lenni a magyar közéletben és Bakonnyá akarja átalakítani a magyar politikát: nem bírja meg a nyilvánosságot, nem bírja meg a meg nem vásárolt lapok bírálatát.”¹⁴

A kormány sajtópolitikája elleni tiltakozás jegyében 1912. szeptember 13-án rendezett sajtógyűlésen, hozzászólásában – a nemzetközi összehasonlítások és a demokrácia-deficit felmutatása nyomán – kijelentette: “a nyilvánosság erejétől” csak “azok félnek, akiknek nincs más erejük, mint a brutális erőszak. A nagyközönség kötelessége a maga agitációjával és áldozatkészségével az üldözött, becsületes sajtó támogatására sietni.”¹⁵ A háborús körülmények között Nyugat-Európában is romló, de ott legalább egyfajta védelmi önszerveződést kiváltó sajtóviszonyokhoz képest a hazai sajtószabadság maradék intézményei is veszélybe kerültek, ami miatt Kunfi szintén felemeli a szavát. Elvi meditációra is alkalma nyílik eközben demokrácia, szabadság és nyilvánosság viszonyáról. Nem a háborús uszítást kell elsősorban betiltani – írja. “A szabadsággal való visszaélés elválaszthatatlan a szabadságtól és ezeknek a visszaéléseknek sohasem a zsarnoksághoz való visszatérés, hanem mindig csak a szabadságra való nevelés lehet a gyógyszere. A sajtó értékelése ezen a ponton a politikai világnézet kérdésévé válik: ismeret, érzés és temperamentum szerint ki mire hajlik, a politikai és társadalmi élet nagy alternatívájában melyik párton foglal állást: a Platon bölcsész-uralkodójától, Renan bon tyran-jától várja-e az emberiség előrejutását, vagy pedig a tömegeknek a »jó zsarnok« lelki színvonala felé lassú, de azért mégis szakadatlan felkapaszkodásától? Mivel azonban a ma uralkodó hatalmakban csak igen kevés van a platoni bölcsességből és a renani jóságból, de szerfölött sok a puszta, jelzőtlen zsarnokságból és uralkodásból: azért még ma is, a demokratikus hit legnehezebb megpróbáltatásainak napjaiban is azt gondoljuk, hogy a sajtó bajainak nem a rendszabályozás, hanem csak a szabadság lehet az orvossága. Persze lassan ható, intermittens erejű orvossága. De bele kell nyugodni, hogy nincsen más, és minden más orvosság mélyebb szenvedések kútfeje, mint maga a betegség.”¹⁶ A proletárdiktatúra idején szintén a – mégoly korlátozott – sajtószabadság védelme volt az egyik fő ütközőpont Kunfi és Kun Béla között.

Kunfi a hatalom birtokában is komolyan vette a törvényességet, az akkori értelemben vett jogállamiságot. A kommunistákkal folytatott 1918 végi, 1919 eleji politikai vitái ellenére is tiltakozott az ő külföldi tartózkodása alatt (a kormány által) végrehajtott letartóztatásuk s mindenféle rendőri brutalitás ellen: “Fontos morális és politikai elv, hogy hatósági közegek letartóztatottakat ne bántalmazhassanak. Az az aggodalom van, hogy egyfelől az üldözésnek ez a módja, másfelől ha a hivatalos hatalmukkal visszaélők megtorlásban nem részesülnek, veszélyeztetni fogja a mostani kedvező helyzetet…”¹⁷ A politikai jogok, mindenekelőtt a széleskörű választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság kivívásán, biztosításán túl meghonosítandónak érezte Kunfi – a hazánkban akkor még hiányzó – “demokratikus parlamentarizmus szociálpedagógiai hatékonyságát” is, azt, amit Bibó István nyomán leginkább érett politikai kultúrának nevezünk. Kunfi szerint ez – egyebek mellett – abban áll, hogy “a saját követeléseket és jelszavakat a szemben álló erők ellenőrzik, hogy a társadalomban ható erőknek mérkőzniök kell egymással, és ezáltal a demokratikus élet nyújtotta szemléleti oktatásban kifejlődik egy érzék: mi lehetséges és mi lehetetlen”, amit a mindenkori hatalom, a kormányzat is tiszteletben tart.¹⁸ Ez jórészt még ma is probléma, sőt az elmúlt években – az új uralkodó elit “jóvoltából”, a jogállamiság álcája alatt elterpeszkedő korrupt és kultúrharcos yuppie tekintélyelvűség okán – a politikai kultúra szintje riasztóan vissza is esett. Nemcsak Kunfit, de – úgymond – Bibót sem olvassák.

S akkor – terjedelmi okokból – még nem is idéztük Kunfinak a marxizmussal, a szocializmussal, a demokratikus és a szocialista stratégia viszonyával foglalkozó írásait, a nemzeti–nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos elemzéseit, az 1918–1919-es forradalmi folyamat egészét – minden tépelődő önkritika és bolsevizmusellenesség mellett is – egységben vállaló, nagyon is “időszerűtlenül” aktuális nézeteit.

Persze mindezekkel az aktuális “üzenetekkel” szemben felvethető, hogy az efféle historizáló idézgetések legföljebb “egy letűnt kor hősének” a publicisztikus népszerűsítését szolgálhatják, de nem kínálnak belépőt a Magyar Panteonba. Mégis: álságos önmegtartóztatás lenne nem szembesíteni a mával a régebbi korok egyéniségeit és szövegeit, már csak azért is, hiszen e szembesítés nélkül megszakadna a nemzeti önismeret – amúgy is sérülékeny – kontinuitása, a kulturális és históriai folytonosságtudat. Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as években a “nemzetietlen”-né stigmatizálás jellemezte a kurzusnak a baloldallal kapcsolatos politikai és píár-tevékenységét. A Bethlen–Peyer-paktum előkészítése során született egyik kormányzati tervezet is azt követeli az MSZDP itthoni vezetőségétől, hogy “a nemzeti alapra helyezkedni kívánó szociáldemokrata munkásság lépjen ki hivatalosan és publikálandó módon abból a blokkból, amelyet Kunfi, Garami és a bécsi úgynevezett emigráció vezetői dirigálnak”.¹⁹

Nyomósabb érv lehet Kunfi aktualizálásával szemben, hogy mára – úgymond – teljesen elvesztette az időszerűségét Kunfi legfontosabb mondanivalója, szocializmus-felfogása; vagyis hogy éppen munkásságának a tengelye tört volna el s ezért az egész életmű az útszélre, más metaforával: zsákutcába sodródott. Hírlik: az új évszázad küszöbén nincs napirenden a tőkés társadalom meghaladásának perspektívája, a magántulajdonosi rendszert fölváltó demokratikus szocializmus projektje. Bizony, ebben lehet valamelyes igazság; arról nem is beszélve, hányféle szocializmusról volt is szó az elmúlt másfél évszázad során.

Az 1989–1990-es rendszerváltó világpolitikai fordulat után valóban újra lehet s újra is kell értékelni a szocializmus(ok) gondolat- és értéktradícióit és még inkább eddigi praxisait. Ez az időszerűtlenné bomlásban realizálódó ellen-aktualitás nem csupán a szinte mindenütt elszabadult és az önigazolási mámortól diadalittas jobboldali triumfálással magyarázható; nem csupán a szocializmust is pusztán egy narratívává “szelídítő” posztmodern történelemfelfogás, vagy éppen némelyeknél a személyes életút “bűneit” kompenzáló megtérések és tisztálkodások szindrómája. Továbbá nem csak a kommunizmus és a fasizmus lényegi azonosságát hirdető bűn- és rémtörténetírási teorémákból levezetett esedékes tanulság. Gigászi horderejű kötelezettsége a szocialista tradíció és távlat újraértékelése azoknak az intellektuális és politikai erőknek is, amelyek a megrendítő bukás után sem tartják eleve zsákutcának vagy/és lezártnak a baloldaliság, a szocializmus történetét, s éppen a történelemfilozófiai távlatú analízis érdekében tekintik elkerülhetetlennek a kritikus szembesülést vele.²⁰

A világ és a társadalmak alapvető megosztottságai, az akár valóságosan, akár ma már “csupán” metaforikusan értett “két osztály” érdekellentétei és konfliktusai – ha gyökeresen átalakulóban vannak is – nem szűntek meg a mostani ezredfordulón, sőt, újraélednek és veszélyesen tovább éleződnek–éleződhetnek. A kizsákmányolás és kizsákmányoltság ma is tény, ha nem vádbizonyíték is az integráció ellen; a perifériára szorultak, a megalázottak, kisemmizettek és kirekesztettek sorsa, a szűkebb és tágabb emberi környezet pusztítása pedig végképp nem ad felhatalmazást semmilyen elitista belenyugvásra a mai mainstream közbeszéd “teleológiájába” – a világ és Európa gyorsuló gazdasági-pénzügyi egységesülése, a kétarcú globalizáció és információs társadalom időszámítása idején sem.

A radikális jelszavaktól fűtött bezárkózó, rasszista, Európa-ellenes “megoldások” rossz alternatívái e “szép új világnak”, ezért is oly eleven a kihívás a 21. század elején a felvilágosodás tradíciójából kibontakozott emancipációs baloldali értékfelfogás, világkép és mozgalom számára. A szocialista gondolat – minden vélt vagy valódi bűnbeesése, kompromittálódása ellenére – nem korlátozódhat (hogy Karl Mannheim megkülönböztetését használjuk) egy letűnt ideológia, de még egy utópia szerepére sem. Kunfi Zsigmond e tekintetben is jó médium – ha nem is panácea, modell vagy paradigma – lehet.

Ám vélekedjék bármiként is az olvasó állampolgár a baloldal eszmeköréről, mozgalmáról, értékhozadékáról, hatalmi periódusáról és jövőjéről: a szocialista vonulat és időszak immár lezárult történelem, szerves része nemzeti históriánknak. A hazánkban immár 133 éves múltra visszatekintő szociáldemokrata mozgalom – belső konfliktusaival, skizmáival együtt – élő politikai folytonosság az újkori nyilvánosság hazai történetében. Nemcsak, sőt nem is elsősorban mint egy eszmeiség lenyomatát, történeti képét kell áthagyományoznunk a 21. századra, hanem mindmáig érő múltunk egyik eleven vonulatát. Amely – túl vonzalmakon és választásokon – méltó a megismerésre és az objektív mérlegelésre. Már pusztán azért is, hogy jól értsük, ami azóta történt.

A 20. század eleje második reformnemzedékének – Ady emlegette – “két meggyőződése”²¹, a felzárkóztató modernizáció és a nemzeti, demokratikus, szociális felemelkedés kettős követelménye 100 év múltán, újabb rendszerváltozások és világrendszer-fordulatok után is (mutatis mutandis) napirenden van.

Még ha ma a modernizáció egyre inkább az európai integráció, a globalizáció, az információs és digitális társadalom kihívását jelenti is elsősorban. Nem szükségképpen a nemzeti lét és kultúra, a tartalmas emberi demokrácia ellenfele, de hogy ne is válhasson azzá, s hogy a szintén globalizálódó veszélyekkel (környezetszennyeződés, éhínség, nemzetközi bűnözés és terrorizmus stb.) szemben hatékony ellenerőt képviseljen, ahhoz össze kell kapcsolni a nemzet és az egyetemes haladás tradícióit, illetve új potenciálját.

Még ha ma a szocializmus esélye – különösen mint önálló társadalmi formációé – a népek számára (legalábbis az euroatlanti régióban), illetve sokak meggyőződésében a baloldalon is megkérdőjeleződött, s “legföljebb” a polgári berendezkedés folyamatos kritikai mozgalmaként tűnik reálisnak. Bár ez a “csak” sem (lenne) kevés, főleg, amikor sokhelyütt még az elemi polgári demokratikus vívmányok is veszélybe kerülnek és a szimbolikus, historizáló politikák kulisszái mögött riasztó jelei vannak a régi-új típusú tekintélyelvű “rendek”, sőt az újfasizmus terjedésének.

Kunfi a nemzeté. Írásos munkássága “emlékeztető” arra, “min törte a fejét egy szocialista Magyarországon”.²² Az életmű ma nem közvetlen útmutató, de friss olvasnivaló, a nemzeti emlékezet és művelődéstörténet méltó fejezete. Mindemellett a baloldali világnézet és éthosz kínzóan eleven mementója.

Jegyzetek

* Részlet az Új Mandátum Könyvkiadónál a Magyar Panteon c. sorozatban 2001 őszén megjelenő Kunfi Zsigmond-könyv bevezető tanulmányából. Az eredeti Kunfi-írások idézésekor csak a korabeli megjelenésre hivatkozunk s nem említjük az 1970–1980-as években megjelent válogatások utánközléseit.

¹ Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896–1914). Bp., Gondolat Kiadó, 1974².

² Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Bp., Gondolat, 1977². 156. p.

³ Modern újraközlése: Agárdi Péter (szerk.): Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. 1995., 1997² . 274–280. p.

⁴ Agárdi Péter: Magyar vagy “polgári” művelődéstörténet? Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Bp.,Osiris Kiadó, 1998. Mozgó Világ 1999. 10. sz. 38–50. p.

⁵ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. Szocializmus 1913-1914. 8. sz. 337-347.p. .

⁶ Kunfi Zsigmond: A balkáni események. Szocializmus 1908–1909. 1. sz. 31–42. p.; Az annexiós válság. Szocializmus 1908–1909. 6. sz. 241–249. p.; A Balkán-kérdés és a szociáldemokrácia. Szocializmus 1909–1910. 7. sz. 331–332. p.; Szocializmus, háború és békés polgár. Szocializmus 1912–1913. 1. sz. 1–12. p.; Veszélyben a Monarchia! A Monarchia külügyi politikája és a Szociáldemokrata Párt. Bp., Népszava, 1913.; A nemzetiségi béke és az osztályharc. Szocializmus 1913–1914. 3. sz. 100–102. p.; Háború és szocializmus. Levéltöredék. Budapest, Népszava Naptár, 1916. 65–69. p.; A nemzeti eszme a háborúban. Szocializmus 1916. 5–6. sz. 241–250. p.; Bevezető Göndör Ferenc: Szerb szocialisták a háborúban c. könyvéhez. Bp., Népszava, [1917]; A nemzetek önrendelkezési joga. Szocializmus 1918. 2. sz. 65-69. p. stb.

⁷ Kunfi Zsigmond: Közép-Európa. [Előadás és zárszó a Társadalomtudományi Társaság 1916. február 22. és április 2-a között rendezett vitáján.] Huszadik Század 1916. I. kötet 410–428., 525–530. p.

⁸ Kunfi Zsigmond: A tömegek beszéde. Szocializmus 1911–1912. 8. sz. 337–346. p.

⁹ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. I. helyen.

¹⁰ Kunfi Zsigmond: A magyar mocsár. Szocializmus 1907–1908. 13. sz. 385–389. p.

¹¹ Madzsar József: A jövő nemzedék védelme és a háború. Huszadik Század 1916. I. 1–22. p.; Kunfi hozzászólása: uott 165. p.

¹² Kunfi Zsigmond: Népoktatásunk bűnei: Népoktatásunk bűnei. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1908. /Természet és Társadalom/; fakszimilekiadás Zibolen Endre utószavával: Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár, 1984.

¹³ Vö. pl. Kunfi Zsigmond: A francia kultúrharc. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1905. /A Huszadik Század könyvtára/; Népoktatásunk bűnei. I. helyen.

¹⁴ Farkas Antal–Kunfi Zsigmond: A cserebogarak halhatatlansága. Népszava 1912. június 11.; In: Szakasits Árpád, Pikay István, Vészi Endre (szerk.): A Népszava szabadságharca. Szemelvények 75 év szocialista sajtójából. Bp., Népszava Könyvkiadó, 1947. 90–93. p.

¹⁵ Sajtógyűlés. Szabadgondolat 1912. 356–357. p.

¹⁶ Kunfi Zsigmond: Sajtóproblémák. Huszadik Század 1917. I. 252–256. p.

¹⁷ Az 1919 eleji minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveiből idézi: Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. [Életrajz szövegválogatással.] Bp., Kossuth Kiadó, 1974. 109. p.

¹⁸ Kunfi Zsigmond: A legyőzöttek. A magyar forradalom tizedik évfordulójára. Der Kampf (Bécs), 1928. november, 86–98. p.

¹⁹ Idézi: Köves–Erényi: i. m. 157–158. p.

²⁰ E kérdések közelmúltbeli gazdag vitáiból, értékeléseiből lásd: Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Bp., Napvilág Kiadó, 1997.; Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén. Eszmélet 37. sz. [1998] 72–81. p.; Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.; Hobsbawm, Eric: A munkásmozgalom évszázada. Múltunk 1999. 4. sz. 249–260. p.; Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Könyvkiadó, 1999,; Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum, 1999.; Wrigth, Tony: Régi és új szocializmusok. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.; Giddens, Anthony: A harmadik út. A szocializmus megújulása. Bp., Agóra Marketing Kft., 1999.; Enzo Traverso, Krausz Tamás [tanulmányai] az Eszmélet 45. számában [2000] 56–121. p.; Furet, François: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., Európa Kiadó, 2000. /Vö.: Heller Ágnes: “Egy illúzió múltja”. Jegyzetek François Furet történelmi esszéjéhez. Mozgó Világ 1996. 5. sz. 75–82. p.; Almási Miklós: Kratkij kursz – és a szövegmélye. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 27–29. p.; Krausz Tamás: Ki “privatizálja” a történelmi múltat? A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről – François Furet titkai. Magyar Hírlap 2000. december 23. 14. p.; Sziklai László: Gondoljuk újra a kommunista ideológiát. Világosság 2001. 4–5. sz. 62–79. p.; Hajdu Tibor: François Furet: Egy illúzió múltja. BUKSZ 2001. 1. sz. 64–68. p./; Mérlegen a XX. század. Válaszok a szerkesztőség körkérdés-sorozatára. [Elsősorban Ágh Attila, Bayer József, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Lengyel László és Ormos Mária tanulmányértékű válaszai] Múltunk 2000. 1. sz.; Agárdi Péter: Glosszák a búcsúzó XX. századhoz. Belügyi Szemle 2000. 1.sz. 8–19. p.; Andor László–Galló Béla–Hegyi Gyula:Tíz év után. [Tanulmányok] Bp., Napvilág Kiadó, 2000.; Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.; Tamás Gáspár Miklós [négy cikke]: Új osztálypolitika. Mozgó Világ 1999. 1. sz., Levegőt! Mozgó Világ 1999. 5. sz., Népítélet. Élet és Irodalom 1999. dec. 22., Szocdemek. Népszabadság 2000. ápr. 8.; Márkus Péter: Globális antikapitalizmus – humanista baloldal – közvetlen demokrácia. Bp., Baloldali Alternatíva Egyesülés, 2000.; Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.; Szabó Miklós: Rémtörténelem. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 21–27. p. Gyertyán Ervin: Túlvilági utópia helyett evilági eszme. J. F. Revel könyve kapcsán. Tekintet 2001. 2–3. sz. 102–115. p. stb.

²¹ Ady Endre: Két meggyőződésű emberek. Nyugat, 1911. aug. 1.; In: Ady Endre publicisztikai írásai. Szerk.: Vezér Erzsébet. III. kötet, 1908–1918. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 340–341. p.

²² Kunfi Zsigmond: Proletárkultúra, proletárművészet. Bp., Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919.

Marton Imre fiatalon a francia kommunista ellenállás tagja volt, akit 1941 októberében tartóztattak le Párizsban. Életének ezt az epizódját meséli el, miközben felidézi a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, s szellemi indíttatását, identitáskeresésének nehézségeit, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Az események hátterét Boris Danzer-Kantof eleveníti fel.Boris Danzer-Kantof: Marton Imre (Émeric Schweitzer), Franciaország, 1939–1943

A német megszállókkal szembeszálló párizsi ellenállók egyik legelső perét kutatva – amely 1942. március 4-től 7-ig zajlott le a Képviselők Házában (ez volt a Nemzetgyűlés akkori elnevezése), s amelynek során kommunista fiatalokat ítéltek el 1941 nyarán és őszén a fővárosban elkövetett merényletek miatt –, 1994-ben kapcsolatba kerültem Marton Imrével, az egyik régi ellenálló, André Kirschen révén, akivel barátok voltak, s akit gyakran felkeresett, amikor konferenciák alkalmából Franciaországba jött.

Minthogy Marton Imrét együtt tartóztatták le az általam kutatott per hét kivégzett elítéltjének egyikével (Christian Rizóval), ő volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy elmondja nekem életének ezt az epizódját, s felidézze a korabeli egyetemi miliőt, amelyben fejlődött, illetve megrajzolja barátai: Christian Rizo és Tony Bloncourt szellemi-erkölcsi portréját. Válaszára nem is kellett sokáig várnom, s az messzemenően megfelelt várakozásaimnak.

Akkoriban dokumentumfilmet készítettem a témáról, s ezért magától értetődőnek tartottam, hogy beszéljek neki róla, és arra kérjem, készítsünk vele interjút az otthonában. A producerrel és egy kisebb létszámú stábbal készek lettünk volna Magyarországra utazni, hogy felvegyük értékes tanúságtételét és a franciaországi harcokban eltöltött évekkel kapcsolatos gondolatait. Sajnos azonban, kivételes szerénysége folytán, baráti ösztönzésem dacára, javaslatunkat visszautasította. Mindig azt mondta: ő nem hős, meg hogy nem akarja “mutogatni” magát. Elhúzódó betegsége és elhunyta végül nem tette lehetővé számomra, hogy személyesen is megismerjem.

Hozzám intézett levelének bevezetéseként és magyarázataként, az alábbiakban megkísérlek rövid és – a források, illetve a tanúvallomások bizonytalan volta, sőt ellentmondásossága ellenére – minél pontosabb vázlatot készíteni arról a környezetről, amelyben Marton Imre 1940 és 1942 között fejlődött, valamint szerepéről s azokról az akciókról, amelyeknek, úgy tűnik, résztvevője volt.

A kommunista egyetemi diákság

1940 júliusában-augusztusában, a megszállt Párizsban, amely az elmenekült lakosok visszatérésével lassan ismét benépesült, a kommunista egyetemi hallgatók megpróbáltak újra kapcsolatba lépni egymással. Egyes továbbra is legálisan működő vagy megtűrt diákszervezetek lehetővé tették számukra a kontaktus felvételét, a hírek cseréjét. Ilyen volt a bölcsészek vagy a joghallgatók egyesülete, valamint a Francia Diákok Országos Szövetsége (UNEF¹), amelynek vezetője a megszállt zónában François de Lescure², az író, Pierre de Lescure fia volt. François de Lescure – a Vichy-i kormány tudta nélkül – a kommunista diákok szervezetének, az 1939 szeptemberében feloszlatott, majd illegálisan újjáalakult Franciaországi Kommunista Egyetemi és Középiskolai Diákok Szövetségének (Union des Étudiants et Lycéens Communistes de France – UELCF) földalatti vezetőségéhez tartozott.

Az illegális UELCF első vezetését tehát hárman alkották: a “tömegmunkáért” felelős François de Lescure; Suzanne Dijan (Yvon Dijan³ nővére), aki 1938-ban a Sorbonne kommunista diákjainak vezetője, majd 1939–1940-ben a kommunista diákok országos titkára volt, s a megszállás kezdetén elhagyta Párizst, mivel a francia rendőrség köröztette; valamint Francis Cohen, aki 1942. szeptember 11-én, leszerelése után tért vissza Párizsba, és a szervezet politikai felelőse lett. A kommunista párt részéről Maurice Delon, Párizs 3. kerületi polgármesteri hivatalának egyik alkalmazottja volt felelős magáért az egyetemi diákságért (az összeköttetést a párttal Maurice Berlemont tartotta). Ennek a mintegy harminc főből álló szekciónak a politikai megbízottja Jean Rozynoër kórházi, külső medikus-gyakornok (externe) volt, az egyes körzetek felelősei pedig Claude Lalet – aki Olivier Soueffal⁴ együtt a Sorbonne-ra járó diákokat képviselte –, Othman Ben Aleya és Bernard Kirschen⁵. A három, egyenként 4-5 fős csoport felelősei között ott találjuk a későbbi filmrendezőt, Pierre Kastot és a leendő írót, Pierre Daix-t, a tagok között pedig Tony Bloncourt-t, Christian Rizót és… egy fiatal magyar zsidót, Émeric Schweitzert, akit inkább Émile-nek, sőt “Mimile”-nek – olykor pedig Pierrot-nak – hívtak, azelőtt, hogy a háborút követően Marton Imre vált belőle.

Ez a fiatalember 1936-ban csatlakozott a Párizsi Antifasiszta Középiskolások mozgalmához, majd a következő évben az ifjú kommunisták szervezetéhez. A Kommunista Diákok Szövetségének megalakulásakor, 1939 tavaszán, egyik küldötte volt a Voltaire Líceumnak, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte. Miután 1940-ben leérettségizett, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol Bernard Kirschennel és Jean Suret-Canale-lal⁶ létrehozták a kommunista diákok egyik három tagú sejtjét [triangle].⁷ A németek párizsi bevonulása után pár héttel Marton Imre elhívta a szüleihez néhány barátját, köztük Lucie Garabediant, aki így emlékezik: “Azzal bízták meg, hogy közölje velünk az utasítást, miszerint nem szabad belekeverednünk a kapitalista háborúba, s hogy a l’Humanité⁸ hamarosan újra megjelenik.”⁹ Ezt a szovjet-német paktumnak megfelelő be nem avatkozási direktívát az alapszervezetek fiatal aktivistái nehezen fogadták el. Hamarosan alkalmuk is lett rá, hogy megszabaduljanak tőle.

A Sorbonne újbóli megnyitása után a Quartier latin-t a lázadás szele járta át. Egy németbarát “kulturális kör” szervezésében – amelyből később a “Collaboration” csoport lett –, 1940. július 26-án előadássorozat indult (kezdeményezője Abel Bonnard, a későbbi oktatási miniszter, valamint Georges Claude fizikus volt). François Lescure kérésére – aki hírét vette, hogy az előadás kapcsán filmvetítésre is sor kerül –, Marton Imre (Émeric Schweitzer) kapcsolatba lépett korábbi, Voltaire Líceum-beli osztálytársaival, Christian Rizóval és Félix Kauerral, s javasolta nekik: amikor leoltják a lámpákat, szórjanak szét propagandaanyagot a teremben – Maurice Thorez és Jacques Duclos “Peuple de France” (Franciaország népe) című szövegét, amelyet “Június 10-i felhívásnak” neveztek. François Lescure visszaemlékezése szerint, “felhördült a terem, amint a szórólapok lebegni kezdtek a filmvetítő fénysugarában, s a villanyt gyorsan újra felkapcsolták”.¹⁰ Amikor az erkélyen keresztül menekülni próbáltak, Christian Rizót és Félix Kauert civilruhás rendőrök a lépcsőházban elfogták, s az 5. kerületi rendőrkapitányságra vitték. A két fiút három hónapra a Santé börtönbe csukták.¹¹ 1940. október 10-én szabadultak, ítélet nélkül. Míg Christian és Félix az elzárás idejét a vizsgákra való felkészülésre használták fel, a kommunista egyetemisták és középiskolások szerkesztették és terjesztették a La Relève és az Avant-Garde című lapokat, plakátokat (“papillon”) ragasztottak, míniummal jelszavakat írtak a falakra, s a köztereken szórólapokat osztogattak. Voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Párizsi Egyetem környékén belekötöttek a német katonákba, sőt kisebb verekedéseket provokáltak… Tony Bloncourt, aki ideje nagy részét a Sorbonne könyvtárában töltötte, társaihoz hasonlóan, rendszeresen szórólapokat csúsztatott a katalógusokba és a kézikönyvekbe, lázadásra szólítva fel a diákokat a vichy-i kormány és a németek intézkedéseivel szemben. Egyszer Bernard Kirschennel s néhány más diákkal záptojással dobáltak meg egy tanárt, aki rendszeresen antiszemita megjegyzéseket tett. “Ilyen légkörben zajlottak a mi kommunista diákakcióink – írja Francis Cohen. Elítéltük a francia kultúra elleni lépéseket, s ahogyan a maguk területén más kommunisták is tették, támogattuk a diákok napi követeléseit (tanrend, anyagi helyzet), amelyek szembeállították őket a hatalommal. Kevesen voltunk, de rendkívül aktívak.”¹²

Bármennyire békések voltak is ezek az akciók, ám nem veszélytelenek. 1940. október 26-án Jean Suret-Canale-t őrizetbe vették, amikor a rue Mabillon-on plakátot ragasztott a vizsgaépület falára. Ügyelt rá, hogy ne adja meg az igazi lakáscímét a rendőröknek – akkoriban a nővérénél lakott –, akik így a szülei lakását kutatták át, s ezzel Marton Imrét, akivel másnap találkozója volt, megóvta a letartóztatástól. Suret-Canale csak 48 óra múlva mondta meg a valódi címét. Marton Imre pedig, félve a lebukástól, illegalitásba vonult, bár továbbra is kapcsolatban maradt diáktársaival.¹³

A feszültség tetőfokára hágott, amikor 1940. október 30-án híre ment Paul Langevin professzor, a világhírű tudós letartóztatásának, aki 1934-ben az Antifasiszta Értelmiségiek Éberségi Bizottságának alapítója és a Népfront közismert alakja volt. Ez az esemény a diákokat és a tanárokat egyaránt felháborította. Az UELC falragaszokon bélyegezte meg “Franciaország szellemi alávetésének szándékát”, s Paul Langevin kiszabadítása érdekében, november 8-án 16 órára tünetésre hívott a Collège de France épülete elé. Néhányan, mint Bernard Kirschen, Pierre Daix és Marton Imre, a rue des Écoles felőli kis téren tüntettek. Mások, kb. negyvenen, köztük Christian Rizo, Tony Bloncourt, Rosnie Pitkowitz és Sam Radzinsky¹⁴, előbb szórólapokat osztogattak a Sorbonne épületében és a boulevard Saint-Michelen, majd jelszavakat skandáltak a rue Soufflot sarkán – “Engedjék szabadon Langevin-t!”, “Le Pétain-nel!” –, végül pedig elénekelték a Marseillaise-t, s szétszéledtek. Pár perccel később Christian, Tony, Rosine és Sam a rue des Écoles és a boulevard Saint-Michel sarkán, a Café Dupont-Latin söntéspultjánál találkoztak. Sam Radzinsky szerette mesélni, hogy Tony Bloncourt a pultra kitett cukros-banános aprósüteményt a rá jellemző rendíthetetlen nyugalommal szétosztotta társai között, akik azt nyomban befalták. Aztán amikor távozás előtt a négy kávét kifizette, a süteményről “elfeledkezett”…¹⁵

A megszállás időszakának e legelső tüntetése, amelyben alig ötvenen vettek részt, csupán előjátéka volt annak a másiknak, amelyet november 11-ére, az 1918-as fegyverszünet s ilyenformán a németek huszonkét évvel azelőtti vereségének évfordulójára hirdettek meg. Az ötlet suttogó propagandával terjedt a különböző körökben: a gimnazisták, egyetemisták, hazafiak, antifasiszták soraiban. François de Lescure Roger Morais-val közösen szórólapot készített, amely tüntetésre szólított fel a november 11-i ünnepség alkalmából, amit egyébként a rendőrség és a német hatóságok betiltottak. A Sorbonne rektora is azt tanácsolta a diákoknak küldötteiken keresztül, hogy maradjanak távol a tüntetéstől, mondván: annak “súlyos következményei lehetnek az egyetemre nézve.”¹⁶ A megadott napon reggel egy Londonból érkezett megbízott, André Weil-Curiel és Léon-Maurice Nordmann ügyvéd – mindketten egy jogászokat, tanárokat és értelmiségieket tömörítő ellenzéki csoport tagjai – virágcsokrot és egy hatalmas, de Gaulle tábornok által aláírt névjegykártyát helyeztek el a Clemenceau-szobor talapzatán, a Champs-Élysées elején. Dél körül a francia rendőrség szétoszlatott egy kisebb diákcsoportot, akik a Champs-Élysées-n akartak tüntetni. 17 óra felé, a források szerint, 2–5 ezer tüntető, nemzeti zászlóval a kézben, végigvonult a Victor Hugo sugárúton a Place de l’Étoile felé: a tüntetők között ott voltak a kommunista diákok (köztük Olivier Souef, Christian Rizo, Tony Bloncourt…), de a BBC-n keresztül mozgósított gaulle-isták, a jobboldali, németellenes, katolikus egyetemi és középiskolai diákok vagy az első világháborús frontharcosok is. Egyes párizsi gimnáziumok (Voltaire, Buffon, Nagy Lajos, Lakanal, Jeanson-de-Sailly) tanárai diákjaikat arra ösztönözték, hogy róják le kegyeletüket az ismeretlen katona sírja előtt. Összetűzésekre került sor az ifjú fasiszták csoportjával, majd a német katonákkal, akik megpróbálták erőszakkal szétoszlatni a tüntetőket. 200 személyt tartóztattak le s vetettek a Santé és a Cherche-Midi börtönbe. Másnap a Párizsi Egyetemet bizonytalan időre bezárták (november 20-án nyílt meg újra), s a Diáknegyedben ostromállapot vette kezdetét. Az őrizetbe vett, 18 évesnél fiatalabb tüntetőket december 4-én elengedték. A diákoknak több héten keresztül este 6 óra előtt jelentkezniük kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az egyetem engedékenységgel vádolt rektorát pedig menesztették.

Néhány nappal később az egyik aktivista diáklányt, Gisèle Vallepin-t – a Mazarine könyvtárból indult nyomozás eredményeként – letartóztatták. Ezután Maurice Delon következett, akinél a rendőrök megtalálták a három körzet hálózati listáját. Ennek segítségével 1940. november 26-án a rendőrök őrizetbe vették a listán szereplő huszonegy kommunista egyetemi hallgatót. Mindnyájan a Sorbonne-ra jártak vagy az École normale supérieure előkészítősei (Khâgneux) voltak. Marton Imre, akinek neve nem szerepelt a listán, elkerülte a letartóztatást. Áthelyezték a 6. és a 7. kerületbe, hogy hangolja össze az ifjúkommunisták ottani tevékenységét. A Le Matin című újság 1940. november 29-i számából a párizsiak értesülhettek róla, hogy “kommunista szervezkedést lepleztek le az egyetemi diákság soraiban…” “A párizsi egyetem létesítményeit három körzetre osztották fel; az egyes körzetek vezetőit az efféle munkára szakosodott «felelősök» segítették. A veszélyes szervezkedést a III. kerületi polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja, Maurice Delon irányította. A legfőbb összekötő Jean Rozynoër, kórházi, külső medikus-gyakornok, illetve Claude Lalet bölcsészhallgató volt. Az előbbi feladata volt az egyetem épületeiben a propagandaanyagok terjesztése, az utóbbi pedig a szórólapok előállítását és terjesztését biztosította. E célból a bajkeverők rotációs sokszorosító gépekkel és jelentős papírkészlettel rendelkeztek. A három körzetfelelőst: Bernard Kirschent, Othman Ben Aleyát és Claude Lalet-t – mindhárman bölcsészhallgatók –, bűntársaikkal együtt, akik szintén valamennyien diákok, letartóztatták.”

Az ügy kivizsgálásával Angera bírót bízták meg. A kommunista diákok pere 1941. február 8-tól négy héten át zajlott. Az 1939. október 26-i rendelet alapján ítélték el őket, “feloszlatott szervezet újjáalakításáért.” A letartóztatott egyetemisták nevében Olivier Souef vállalta a szóvivő szerepét, akivel szemben a vád a legkevésbé volt súlyos. A felhozott vádpontok – érvelt – alaptalanok. Angera bíró enyhe ítéletet hozott. Bizonyíték hiányában Olivier Souefot és Othman Ben Aleyát felmentették. A legtöbb diák, akinél a rendőrség propagandaanyagot foglalt le, három hónapi börtönt kapott – amit egyébként a pert megelőző őrizet során már letöltöttek –, s szabadlábra került. Közéjük tartozott Pierre Daix és Pierre Kast is. Jean Rozynoërt hat, Bernard Kirschent nyolc, Claude Lalet-t¹⁷ 10 hónapos börtönbüntetésre ítélték, a mozgalom felelősét, Maurice Delont¹⁸ pedig 2 évre.¹⁹

A letartóztatások után új vezetés állt fel, amely Suzanne Dijant²⁰, Pierre Noëlt²¹ és egy Bordeaux-ból érkezett aktivistát, Léon Lavallée-t foglalta magában. Ez megbízást adott Marton Imrének is, aki újra felvette a kapcsolatot az egyetemi és középiskolai diákokkal, illetve a La Relève című lappal. Pierre Hervé, Pierre Noël sógora, aki 1939-es megalapításakor a kommunista diákok szervezetének titkára volt, s 1940-ben filozófiatanár lett, csatlakozott a “Szabad egyetem” (Université libre) nevű csoporthoz. Javasolta Jacques Andurain-nak, aki filozófia szakos hallgató volt, s a kommunista diákok szervezetében éppen akkoriban kapott felelős megbízatást, hogy hozzanak létre újra akciócsoportokat. Jacques Andurain így emlékezik: “Az volt a feladatom, hogy a karokon szervező munkát folytassak a srácok között, illetve propagandaanyagot osztogassak – így Georges Politzer egyik kiváló brosúráját, amely a «Forradalom és ellenforradalom a huszadik században» címet viselte, s válasz volt Alfred Rosenberg «Vér és arany» című fajgyűlölő írására.”²² Miután Pierre Daix szabadult a börtönből, Jacques Andurain megkérte: segítsen neki feladata ellátásában. 1941. július 8-ról 9-re virradó éjszaka, Annie Hervé kezdeményezésére, Jean Blanchard-ral közösen – a párt engedélye nélkül – megszervezte (az 1941 májusában letartóztatott) Pierre Hervé²³, valamint huszonegy aktivista látványos kiszabadítását az Igazságügyi Palota alagsorában található Rendőrprefektúra fogdájából. Néhány hét múlva pedig Pierre Georges-zsal (a későbbi Fabien ezredessel) és Maurice Le Berre-rel együtt részt vett a Különleges Szervezeten (Organisation spéciale – OS) belüli fegyveres csoportok megalakításában.

Ezalatt Marton Imre, aki 1941 januárjában elköltözött otthonról²⁴, a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. sz. ház 5. emeletén talált magának búvóhelyet. A folyosón, a passzív védelem céljából elhelyezett homokzsákok közé egy régi revolvert rejtett el; alkalomadtán jó szolgálatot tehet.²⁵ Miután – valószínűleg a Delon-ügy kapcsán – a francia rendőrség mint aktív kommunista diákot azonosította, Angera vizsgálóbíró 1941. április 1-jén letartóztatási parancsot adott ki ellene, az 1939. szeptember 26-i rendelet (feloszlatott szervezet újjáalakítása) miatt. Távollétében a Szajna-megyei Bíróság 15. sz. Kamarája 1941. május 3-án kelt ítéletében két év börtönre és 100 frank pénzbüntetésre ítélte.²⁶

Pierre Daix, akinek a feladata az volt, hogy egyetemistákat toborozzon az “akciócsoportokba” (groupes de choc) – ezek a csoportok szervezték és biztosították a tüntetéseket, s védték azokat, akik a házfalakra jelszavakat írtak vagy szórólapokat osztottak –, az általa létrehozott csoportba beléptette Olivier Souefot (a párt fenntartásai ellenére, amely – mivel a francia igazságszolgáltatás szabadon engedte – igyekezett elszigetelni Souefot). Ami Bernard Kirschent illeti, őt a Porte de Bagnolet-nál található Tourelles táborba, majd büntetésének letöltése után a drancy-i táborba internálták. Miután a németek – egy kivételes szabadlábra helyezési akció keretében, amely kizárólag a fiatalkorú internáltakat érintette, s amelynek célja a drancy-i tábor tehermentesítése volt – szabadon engedték, illegalitásba kellett vonulnia, mivel a francia rendőrség újra köröztette. Végül 1942 márciusában tartóztatták le, s szállították a Rendőrprefektúra fogdájába. Mint túszt, az 1942. augusztus 11-i kivégzések során, Yvon Dijannal, Louis Thorezzal (Maurice Thorez fivérével) és Félix Georges-zsal (Pierre Georges, a későbbi Fabien ezredes apjával) együtt, agyonlőtték.²⁷

A fegyveres harc

Attól kezdve, hogy a hitleri csapatok 1941. június 22-én megtámadták a Szovjetuniót, a francia kommunisták első számú céljává a német megszállók elleni harc vált. A megszállt zónában az FKP – 1941 júliusától – aktivistáinak utasítást adott a frontális ellenállásra, s ezzel kezdetét vette a fegyveres harc taktikája, amelyben a MOI²⁸ külföldi tagjai, a Nemzetközi Brigádok korábbi harcosai, valamint az ifjúkommunisták és a kommunista diákok soraiból kikerült fiatalok is részt vettek. Szabotázsakciók, gyújtogatások, elszigetelt merényletek német katonák ellen – a Wehrmachtnak ez az addigi viszonylagos nyugalom végét, a francia lakosság számára pedig a merénylet/túszszedés/deportálás ördögi körének kezdetét jelentette.

A német támadás hírére Marton Imre és Christian Rizo nem tudott úrrá lenni örömén. Lementek az utcára, s forradalmi dalokat énekeltek. Meg voltak ugyanis győződve arról, Hitler történelmi tévedést követett el azzal, hogy megtámadta a Vörös Hadsereget. Az eseményt megünneplendő, fürödni mentek a Marne-ra, ahol Christian Rizo majdnem megfulladt. “Hallatlanul boldogok voltunk” – emlékezett később Marton Imre.

Christian Rizo ezután nem vette fel újra a kapcsolatot az egyetemi mozgalommal. A 11. kerületi ifjúkommunistákhoz csatlakozott, ahol a háborút megelőzően is harcolt, s magával vitte Tony Bloncourt-t is. Részt vettek a német hadfelszerelés megsemmisítését célzó akciókban, s ott voltak a két júliusi utcai tüntetésen is. Július 14-én, amikor a Grands Boulevards-on tüntetés zajlott, Marton Imre azt a megbízást kapta, hogy szervezzen elterelő megmozdulást (manifestation de diversion) a Diáknegyedben. Ezen Christian Rizo és csoportja is részt vett, amelyhez Pierre Daix és Olivier Souef²⁹ is csatlakozott. A tüntetés végén Marton Imre a demonstrálókat a Strasbourg-Saint-Denis csomópont felé vezette, hogy csatlakozzanak a másik tüntetéshez. Amikor a Quartier latin-ből érkezők kijöttek a metróállomásról, a Bouelvards-on tüntetők, akik időközben a Richelieu-Drouot kereszteződésig jutottak, a Strasbourg-Saint-Denis felé özönlöttek, mivel továbbhaladásukat csendőrkordon állította meg. Egy hónap múlva, augusztus 13-án, Pierre Daix és Olivier Souef a Strasbourg-Saint-Denis-nél újabb tüntetést szervezett, amely sebesülésekkel és letartóztatásokkal ért véget. Christian Rizo Pierre Daix-nél húzta meg magát (aki a menekülés közben elveszítette az esőköpenyét).

A fegyveres ellenálláshoz önként csatlakozott Marton Imre, Christian Rizo és Tony Bloncourt belépett az OS-ba (utóbbiak a 11. kerületi, főként ifjúkommunistákból álló csoporthoz tartoztak), Pierre Daix pedig az egyetemi hallgatók közötti toborzást vállalta magára.³⁰ Számos egyetemista, aki az ellenséggel közvetlenül kívánt szembeszállni, járta végig a Jacques d’Andurain³¹, Jean Rozynoër³² és André Kirschen³³ választotta utat…

A 11. kerületi csoport, amelyet Gilbert Brustlein vezetett, akinek parancsnoka Pierre Georges – alias “Frédo”, alias “Fabien ezredes” (Colonel Fabien) – volt, részt vett az első, 1941 nyár végén, ősz elején elkövetett merényletekben (robbanóanyag-lopás, vonatok kisiklatása, a német hadfelszerelés megsemmisítése, a megszálló hadsereg tagjainak likvidálása…), így a Barbès metróállomásnál, 1941. augusztus 21-én lezajlott akcióban – ahol Fabien ezredest Gilbert Brustlein és Fernand Zalkinow fedezte –, az ugyanazon a napon a Bastille metróállomásnál, vagy az 1941. október 20-án Nantes-ban végrehajtott robbantásban, amelynek Gilbert Brustlein volt az egyik főszereplője. Vichy az ő akcióik nyomán hozta létre a különleges bíróságokat, a megszállók pedig ezután vezették be a “túsztörvényt”.

Marton Imre számos fegyveres akcióban vett részt csoportjával (dinamit zsákmányolása egy kőbányából, német teherautók felgyújtása az utcán…). Így 1941. szeptember 19-én résztvevője volt egy német garázs elleni támadásnak a boulevard Pershing-en, a Porte Maillot közelében, amelynek során először működött együtt két ellenálló alakulat (köztük a Christian Rizo, Conrado Miret-Must, Maurice Le Berre… alkotta csoport). 1941. október végén, amikor Gilbert Brustlein Nantes-ba ment, hogy merényletet készítsen elő, Fernand Zalkinowot megbízták azzal, készítse elő az Állami Törvényszék (Tribunal d’État) elnökének kivégzését, miután a törvényszék 1941. szeptember 20-i létrehozását követően összeült, hogy halálra ítéljen három embert, köztük Jean Catelas-t, Somme megye kommunista képviselőjét, a párt központi bizottságának tagját. Christian Rizo megkérte Olivier Souefot, hogy figyelje meg Devise törvényszéki elnök szokásait, aki a Diáknegyedben lakott. Marton Imre feladata volt, hogy egy bisztróból szemmel tartsa a lakást. Egyik nap az utcán civilruhás nyomozók igazoltatták Christian Rizóval együtt, de nem motozták meg őket; Marton Imrénél revolver volt.³⁴

A lebukás

A nantes-i merénylet után egy héttel, 1941. október 30-án, feljelentés nyomán a Rendőrprefektúra bűnügyi nyomozói – Georges Veber felügyelő parancsára – letartóztatták Christian Rizo csoportjának három tagját, Roger Hanlet-t, Pierre Milan-t és Asher Semahyát, a Pierre Hanlet lakásán felállított csapda segítségével. Másnap Fernand Zalkinowra került a sor, amikor megpróbált a rejtekhelyére visszamenni. November 1-jén, munkahelye kijáratánál, Robert Peltier-t vették őrizetbe. Gilbert Brustleint a lakása környékén lakók szolidaritása mentette meg a letartóztatási hullámtól.

Tony Bloncourt-t és Christian Rizót barátaik, az egyetemista Guizi Weissberger és Pierre Daix azonnal gondjukba vették. Egyik este Marton Imrét kérték meg, hogy biztosítsa fegyverrel Pierre Daix-t, aki Tony Bloncourt-t kísérte el egyik rejtekhelyről a másikra. Christian Rizo, akinek Pierre Daix kisebb munkát szerzett a Bibliothèque nationale-ban, reggelenként – szemmel tartva a környéket – továbbra is bejárt a könyvtárba. November 25-én Marton Imre találkozott Christian Rizóval, aki arra kérte, adjon neki szállást a rue du Faubourg-Saint-Antoine 88. alatti illegális lakhelyén. Miután az egyik egyetemi menzán hármasban (Pierre Daix-vel) megebédeltek, Christian Rizo mindenáron szeretett volna pénzt átadni az édesanyjának, mielőtt illegalitásba vonul. Marton Imre felajánlotta, hogy felderítőként előre megy. A házmesternél megbújt detektíveknek nem kellett mást tenniük, mint követni a két fiatalt, s őrizetbe venni őket a mozi kijáratánál, ahol az éjszaka beálltáig rejtőzködtek.

A rendőrök Christian Rizo társának vallatásakor – akinél egy “Grenier, Jacques, Émile, született 1923. 02. 8-án Párizsban (20. ker.)” névre kiállított igazolványt találtak³⁵ – megtudták, hogy a fiút valójában Émeric Schweitzernek hívják, hogy magyar nemzetiségű és “zsidó fajú”, 1922. június 10-én született Újpesten, Magyarországon, apja (Schweitzer) Aladár, anyja pedig Farkas Gabriella, hogy filozófia szakos diák, s hogy szülei Párizsban, a rue Mulhouse 13. sz. alatt laknak. A rendőrök szerették volna kideríteni, miért volt együtt Schweitzer a “terrorista” Rizóval, valamint hogy miért vannak hamis papírjai. Émeric/Imre azt mondta nekik, hogy Christian Rizót a Voltaire Líceumból ismeri, s mivel zsidó, hamis személyi igazolvánnyal próbálta a razziákat és a letartóztatásokat megúszni.³⁶ A francia rendőrök hamarosan megértették, hogy a fiúnak semmiféle kapcsolata sincs azzal a csoporttal, amelyhez Christian Rizo tartozik. Mivel az illegális lakhelyén tartott házkutatás valószínűleg nem hozott eredményt – néhány nappal korábban jelentős mennyiségű, szórólapok készítésére szánt papírt szórt a Szajnába! –, Marton Imrét, akire, mint említettük, távollétében két év börtönt s 100 frank pénzbüntetést szabtak ki, hamis papírok birtoklása miatt a VII. Edvárd szállóban székelő Geheimefeldpolizeinak adták át.³⁷

Végül 1942. január 6-án, egy utcai rutinellenőrzés során, civil ruhás nyomozók őrizetbe vették Tony Bloncourt-t. Marcel Delgay felügyelő Első Mobil Gárdája (Première brigade mobile), különösen pedig annak politikai részlege, amelyet Vilchien felügyelő vezetett, hatékony segítséget nyújtott a bűnügyi brigádnak mind a letartóztatások, mind a merényletekkel kapcsolatos kihallgatások terén. A fiatalokat “titokban” a Santé börtön német szárnyában helyezték el, egészen 1942 februárjáig, mintegy harminc másik személlyel együtt, akik többségükben az ellenállók hozzátartozói voltak. A francia és a német rendőröknek több mint egy hetükbe került, amíg rájöttek a kapcsolatra e fiatalokból álló csoport letartóztatása, a nantes-i merénylet és a megszálló haderővel szemben 1941. július és október vége között elkövetett különböző akciók között. A Fernand Zalkinowtól kalandos letartóztatása során elkobzott pisztolyt – miután a Rendőrprefektúra laboratóriumának ballisztikai szakértői hiába próbálták megfejteni a titkát – Berlinbe küldték, a birodalmi bűnügyi rendőrséghez, ahol felfedezték, hogy ez egyike annak a két pisztolynak, amellyel Nantes-ban, 1941. október 20-án Hotz Feldkommandantot megölték. A kör bezárult.

Úgy tűnik, 1942. február végén Franciaország új katonai kormányzója, Carl Heinrich von Stülpnagel – jogi tanácsadóinak hatására – elhatározta: néhány nyilvános és nagy publicitású pert rendez, hogy a francia közvéleményt megdöbbentse, s megpróbáljon véget vetni a merényleteknek. A német katonai parancsnokság tehát bírósági tárgyalást szervezett a Képviselők Házában, amely akkoriban a Kommandant von Gross-Paris különböző részlegeinek adott helyet. A tárgyaláson mind a megszállt, mind pedig a meg nem szállt zónából részt vehettek újságírók. A Propagandastaffel szintén jelen volt. A korabeli sajtóból arra következtethetünk, hogy a perről film is készült, a tekercset azonban nem sikerült fellelni, szemben az ellenállók második nagy perével, amelyre 1942 áprilisában a Maison de la Chimie épületében került sor. “A Kommandant von Gross-Paris: Abt. B” katonai törvényszéke, amelynek székhelye egyébként a rue Boissy d’Anglas 11/b-ben volt, ebből az alkalomból kivételesen a Képviselők Házába települt át. A per 1942. március 4-én kezdődött és 7-én fejeződött be. A hét fiatalt “frank-tirőr tevékenységért”, szám szerint tizenhét akcióban való részvételért mondták ki bűnösnek s ítélték el. 1942. március 9-én a Mont-Valérien-en agyonlőtték őket. 2000 márciusában a Nemzetgyűlés Elnöksége folyosójának külső falán, ott, ahol a hét ellenállóval szembeni pert lefolytatták, s ahol elítélték őket, emléktáblát helyeztek el.

Ami Marton Imrét illeti – aki immár a németek kezén volt, s akinek valódi szerepét veréssel sem tudták kideríteni –, vele szemben semmiféle konkrét vádat nem hoztak fel. A Santé börtön egyik magáncellájában tartották bezárva 1942 májusáig, majd néhány napra átvitték a Tourelles-ba, innen pedig vissza a Santéba. 1942 júliusában a Compiègne melletti Royalieu táborba küldték, ahol egészen 1943. áprilisig maradt, amikoris a kifejezetten zsidók deportálására fenntartott drancy-i táborba szállították át. 1943. augusztusban, a magyar nagykövetség különleges intézkedése nyomán, amely felhatalmazást kapott arra, hogy hazatelepítse a magyar zsidókat, szabadlábra helyezték, és vidéken elrejtőzött anyja, nagynénje, valamint annak három gyermeke társaságában Budapestre küldték.

*

Marton Imre levele Boris Danzer-Kantofhoz

(1994. szeptember 5.)

Tisztelt Uram!

Az elmúlt hónapokban eléggé keserves időszakon mentem keresztül. Ismétlődő kórházi kezelések porckorongsérv, valamint szív- és keringési zavarok miatt. Most, hogy egészségi állapotom kissé javult, írok Önnek.

Engedje meg, hogy nem is annyira javaslatokkal, mint inkább intelmekkel szolgáljak Önnek ama kritikai gondolatok alapján, amelyekre politikai életutammal, illetve azzal kapcsolatban jutottam, miként lehetne átadni az Ellenállás üzenetét a felnövekvő nemzedékek számára.

A felszabadulást követően az a felfogás került előtérbe, amely [az Ellenállásra vonatkozóan] a hangsúlyt a fasizmussal és a náci megszállással szembeni politikai és ideológiai harcra helyezte. Az aktivisták, a harcokban résztvevők által felhalmozott erkölcsi tőke alá lett rendelve a politikai tőkének, amelyet azután felemésztett a pártok közti szembenállás és a két világméretű tábor harca. Történészként Önnek a tényeket, az eseményeket kell rekonstruálnia. Mégis szeretném arra bátorítani, fordítson kellő figyelmet a szubjektív mozzanatokra, az egyéni motivációkra is, mindazok személyiségére, akik – különösen a fegyveres harc első szakaszában – a Bataillons de la Jeunesse [Ifjúsági Osztagok] soraiba léptek, midőn a lakosság túlnyomó többsége még a kivárás álláspontjára helyezkedett. A szimpatizánsok közül sokan kétségbe vonták a merényletek célszerűségét, amelyek gyakran túszok kivégzését vonták maguk után. Bennünket a cselekvésre nem kizárólag elméleti és politikai megfontolások késztettek. Ha a lázadás útjára léptünk, ezt azért tettük, mert a lázadás lelkünk mélyéből fakadt. Ahhoz, hogy fellázadj, eleve engedetlennek, ellenszegülőnek kell lenned. Mindannyiunk énjében törések, sebek, sérülések lakoztak. Ahogyan József Attila, a nagy magyar proletár költő írta a harmincas években: nem én kiáltok, a világ dübörög énbennem. A “dübörgéstől” általában csakis azok rendülnek meg, akik a lázadást önmagukban hordozzák: az ő torkukból tör fel a kiáltás. Aimé Césaire ennél is patetikusabban fejezi ki ezt a gondolatot: “Mi (az Antillák lakói) szétszakított lények vagyunk… Ezért kellett e mélyből fakadó dühöt kiüvöltenem magamból. Lázadás, szorongás és felhívás a visszahódításra: ebből sarjad költészetem. Visszahódítani önmagam: íme, ekörül forognak gondolataim.”

Fél évszázad múltán nehéz rekonstruálni egyrészt az ember akkori énjében rejlő feszültségek sajátosságait, másrészt a környezet, a barátok, az olvasmányok, az események hatását, amelyektől a lázadók forradalmárokká váltak – kommunistákká, nem pedig kalandorokká, ügyeskedőkké, emberi roncsokká. A túlélők tanúságtétele akkori önmagukról majd megkönnyíti az Ön számára, hogy egyesítse a történész és az író feladatát; megkönnyíti, hogy hidat verjen azok szubjektuma és a történelmi folyamatba való aktív bekapcsolódásuk között, akik nem voltak hajlandók megvetni önmagukat, annak ellenére, hogy megvetés sújtotta őket (mert zsidók, külföldiek, szegények, erkölcsileg igényesek voltak). E kettős megközelítés teszi lehetővé – Jaurès kifejezését parafrazálva –, hogy az új nemzedék számára átadjuk az Ellenállás tüzének nem a hamvait, hanem a lángját. Fogékonyabbá tenni napjaink ifjúságát az akkori fiatalok szubjektumának rezdülései, motivációi, állásfoglalásai iránt. A szubjektív szempontok hangsúlyozásának nem az a célja, hogy megkerüljük a politikai üzenetet, hanem hogy érthetőbbé, lelkesítőbbé, emberibbé tegyük. Hogyan tartsam magamban elevenen az emberiséget sújtó bajok miatt érzett felháborodást, hogy [általa] megőrizhessem emberi méltóságomat? Hogyan kell viselkednem, hogy azzá váljak, ami valójában vagyok?

Letartóztatásunk körülményei

Letartóztatásunk napján Christian Rizo eljött hozzám a rue du Faubourg St Antoine-on lévő búvóhelyemre, hogy megkérjen, pár napig hadd lakjon nálam. Bár nem követték, mégis jobbnak látta, ha a nantes-i merényletben való részvétele miatt nem marad otthon. A délután folyamán sétálni mentünk. Rizo úgy döntött: felugrik az édesanyjához, hogy megnyugtassa. Amikor visszatért, elhatároztuk, hogy moziba megyünk (a République tér környékére, talán a rue du Temple-ba). Amikor kijöttünk a moziból, detektívek fogtak közre, s mindkettőnket letartóztatták. Nem viseltek egyenruhát. Az Igazságügyi Palotába vittek. Nem láthattuk egymást, mert különválasztottak bennünket. (Meg tudná-e mondani, mióta követték Rizót? Ha legközelebb Párizsba megyek, szeretnék beszélgetni Önnel, s megismerni a birtokában lévő dokumentumokat.) Kihallgatásom során azért vertek, hogy valljam be: Rizóval együtt az Ellenálláshoz tartozunk. Két dologhoz próbáltam tartani magam. Barátok voltunk, amikor a Voltaire Líceumba jártunk, s többször találkoztunk azóta, hogy beiratkoztunk a Sorbonne-ra. Nem politikai okokból nem laktam otthon, hanem, mert zsidó vagyok, s ezért féltem a deportálástól. Rizo és Bloncourt bátorságának és tisztességének köszönhetően maradtam életben, akik kihallgatásuk során nem vallottak ellenem, jóllehet tudták, az Ellenállás egy másik csoportjához tartozom. Átvittek a Santé börtönbe. Onnan 1942 májusában a compiègne-i, majd 1943 tavaszán a drancy-i táborba kerültem. Később még vissztérek az életutamra.

Christian Rizo személyiségéről

Rizóra leginkább kesernyés mosolya volt jellemző. Hogy keserűsége honnan származott? Onnan, hogy erősen rövidlátó volt? Gesztusainak esetlenségéből? Fizikailag inkább törékenynek volt mondható. Megfordult-e a fejében, hogy nem volt szép férfi. Tudomásom szerint nem volt barátnője. Esetleg családi körülményei miatt érezte magát rosszul a bőrében? Apjáról, a válásról, a különélésről nem beszélt. A család elég nehéz anyagi helyzetben volt. André [Rizo] matematikaórákat adott, hogy hozzájáruljon a családi költségvetéshez. [Christian] hallatlanul tisztelte édesanyját a meghozott áldozatokért. Anyja hívő katolikus lehetett. Vajon átment-e Rizo vallási válságon? Vallásos időszakából őrizte-e meg erkölcsi tisztességét, az áldozatkészség szellemét, az önmagával szembeni nagyfokú morális elvárást? Talán fivére válaszolni tud ezekre a kérdésekre. Nem ismerem az okokat, indítékokat, amelyek arra késztették, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoljon. Mit fejezett ki a mosolya? Jóságát, készségességét barátaival, elvtársaival szemben? Vagy szeretetigényét? Háláját a feléje irányuló bizalom és barátság iránt? Erős eltökéltség volt rá jellemző, hogy zokszó nélkül viselje el döntéseinek következményeit. Egyetlen példa erre. Vállalta, hogy röplapokat oszt az egyetemi évad megnyitóján, a Sorbonne nagy előadótermében, 1940 őszén, annak ellenére, hogy megmondták neki: nem sok esélye van rá, hogy elkerülje a letartóztatást. őrizetbe vették, és néhány hónapra börtönbe került. Rizo szenvedélyes és megfontolt egyéniség volt. ő testesítette meg törekvéseinket. Hogyan álljunk ellen, amikor úgy tűnt, mindenféle ellenállás hiábavaló? Miként készüljünk a győzelemre a vereség közepette? Hogyan őrizzük meg magunkban a reményt, midőn oly sok körülmény utal a reménytelenségre. Lelkesedését ritkán engedte kifejezésre jutni. Az egyik ilyen esetet közösen éltük át. 1941. június 21-én együtt voltunk, már nem emlékszem, hol, Rizóval és néhány közös baráttal. A Szovjetunió elleni háborút Hitler részéről őrültségnek tartottuk, mert meg voltunk győződve arról, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, s hogy néhány napon belül döntő győzelmet arat. A hitleri haderő visszavonulása pedig magával hozza majd a megszállás végét, a felszabadulást Franciaországban is. Lelkesedésünk, naivitásunk, a Szovjetunió gyengeségei ismeretének hiánya, a fasizmussal szembeni gyűlöletünk váltotta ki belőlünk ezt a hatást. A közeli felszabadulás hitétől fellelkesülve, lementünk az utcára, s forradalmi dalokat énekeltünk. Utána fürödni mentünk a Szajnára. Rizo rosszul lett: segítségére kellett sietnünk. Lelkesedés, forradalmi dalok, egy megakadályozott vízbefulladás – ezek jelképezik [számomra] Rizo, a barát kesernyés mosolyát.

Tony Bloncourt-ról és Pierre Daix-ről

Bloncourt [az Ellenállás] aktív harcosa volt. Elég gyakran találkoztunk gyűléseken, tüntetések alkalmából. Szinte semmit sem tudok a magánéletéről. Életkedve, humora, odaadása, charme-ja mély benyomást keltett. Nem törekedett fölényre, mégis [mindenkit] lenyűgözött. Menekülésük Pierre Daix-vel az egyetemi menza tetején át csodálatot keltett irántuk. Ezután csak egy alkalommal láttam viszont kettőjüket. Azt a feladatot kaptam, hogy biztosítsam őket, amikor rejtekhelyet kellett változtatniuk. A veszély dacára szomjúhoztuk az életet. A viszontlátás örömére elhatároztuk, hogy elmegyünk vacsorázni egy kis étterembe a Bastille környékére, megszegve ezzel a konspiráció szabályait. Óvatlanságunknak nem lettek következményei. Daix-nek már tekintélye volt az antifasiszta középiskolások között. Biztos volt magában, eltökélt. Vezető típus, akinek mindenki a hatása alá került. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után Tillon titkára lett. Távolságtartását az FKP-tól én elfogadhatatlan elhajlásnak tartottam. Ma már jobban megértem a magányosságát. Eleinte elutasította a burzsoá társadalom által rá kényszerített konformizmust, s elfogadta azt a konformizmust (fegyelmet), amelyet a kommunista mozgalom követelt meg. Kritikai attitűdje mindenfajta konformizmusssal szemben, személyiségéből adódhatott. Ezért csatlakozott nagyon fiatalon a forradalmi mozgalomhoz. És ezért lázadt fel korán a kételkedés jogát elvitató mozgalmi magatartással szemben, amely a kommunista mozgalomban elfojtotta az elmélet és a gyakorlat ellentmondásaival kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal nem fordított hátat ifjúsága ideáljainak, ahogyan az Ellenállás sok résztvevője tette, akik az évek során, különösen a[z SZKP] XX. Kongresszus[á]t követően, megszakították kapcsolatukat az FKP-val. Az Ellenállás időszaka: gyémánt, amelynek csillogását az idő nem halványítja el. Minden csalódás ellenére: személyes odaadás egy egyetemes ügy iránt. Az ember megszabadul illúzióitól, miközben megőrzi meggyőződésének lényegét. Fondorlatoskodik a történelmi magyarázat fondorlataival.

Önéletrajzi jegyzetek

1922-ben születtem Újpesten, Budapest egyik külvárosában. Apám szabósegéd volt. Leszerelése után nem talált munkát, ezért megpróbált Franciaországban szerencsét próbálni, ahova 1924-ben emigráltunk. Anyagi helyzetünk azonban bizonytalan maradt, mert [apámnak] nem sikerült sem mesterré, sem munkássá válnia. Otthon dolgozott konfekcióipari vállalatoknak. Középiskolai tanulmányaimat a Voltaire gimnáziumban végeztem. Az érettségi második részét (filozófia) 1940 májusában tettem le, majd 1940 őszén filozófia-pszichológia szakon kezdtem el egyetemi tanulmányaimat. A politika világába a Népfront, a hitleri Németország agresszivitása, a spanyol polgárháború kirobbanása vonzott. Csatlakoztam az antifasiszta középiskolások és a kommunista egyetemi hallgatók szervezetéhez. Vitákat, gyűléseket, táncórákat szerveztünk, ifjúsági fogadókba kirándultunk. Tüntetéseken vettünk részt (a köztársasági Spanyolország mellett). Marx, Lenin, Sztálin műveit olvastam, a párt elméleti folyóiratait, Henri Lefèbvre első munkáit, szovjet regényeket. A [német] megszállás után is folytattam a mozgalmi munkát. A kommunista középiskolai diákok és egyetemi hallgatók szövetségének újjászervezése. Kapcsolatok: Francis Cohen, Olivier Souef, Maurice Delon, Suzanne Dijan, Bernard Kirschen, Jean Rozynoër. Kiadtuk a kommunista egyetemisták lapját, a Relève-et, tüntetést szerveztünk a Collège de France-nál Langevin letartóztatása ellen. 1940 vége felé, miután a kommunista egyetemi hallgatók között letartóztatásokra került sor, illegalitásba vonultam. A fegyveres ellenállásban 1941 júliusától vettem részt. Felvettek (valószínűleg [André] Ouzoulias³⁸ révén) a Pierre Noël-Antoine Dandurain-féle csoportba. Részt vettem a Porte St Denis-nél és St Martin-nál szervezett tüntetésen. Megbíztak, hogy vidékről fegyvereket, muníciót, dinamitot szállítsak [Párizsba]. Kőbányákat támadtunk meg, hogy dinamitot szerezzünk. Német teherautókat robbantottunk fel, gépkocsi-telephelyek ellen intéztünk támadást, többek között a Porte Maillot-nál. 1943. augusztus végén, a magyar követség közbenjárására, amely Mussolini bukása után, az angolokhoz és az amerikaiakhoz való közeledés jeleként két vasúti szerelvényt állított össze magyar származású hazatelepülőkből, kikerültem a drancy-i táborból. A MOI-nál a magyar elvtársak úgy döntöttek, hogy anyámmal, nővéremmel, nagynénémmel és két gyermekével – akik az illegalitásban, apám és nagybátyám letartóztatását követően megbetegedtek – térjek vissza Magyarországra. Mivel kiskorú voltam, szerepeltem anyám útlevelében. Félő volt, ha nem utazom velük, letartóztatják őket. Egyidejűleg megadták az egyik magyar elvtárs nevét, akit fel kellett keresnem Budapesten, hogy felvegyem a kapcsolatot az illegális [kommunista] párttal. Miután visszatértem Magyarországra, nem tudtam a párttal kapcsolatba lépni, mert azt az elvtársat, aki a kapcsolatot összehozta volna, időközben letartóztatták. Elszigeteltségem miatt – elszakítva a párttól, gyenge magyartudással –, Magyarország 1944-ben bekövetkezett német megszállása után kénytelen voltam jelentkezni a kötelező Munkaszolgálatnál, amelyet a hadseregnek rendeltek alá, s ahova zsidókat meg politikailag megbízhatatlan nem zsidókat soroztak be. 1944. november elején tizedmagunkkal megszöktünk, hogy csatlakozzunk a táborunktól nem messze előretörő szovjet csapatokhoz. A magyar náci milicisták azonban elfogtak, katonai bíróság elé állítottak, és átadtak a németeknek, akik Kópházára vittek, az osztrák határhoz, ahol tankcsapdákat építettünk. Amikor a nácik 1944. március végén kiürítették a tábort, megszöktem és visszamentem Budapestre. Szinte az egész családomat, mind apai, mind anyai részről, deportálták és meggyilkolták a koncentrációs táborokban. 1945 és 1948 között folytattam egyetemi tanulmányaimat (filozófia-pszichológia), aktív résztvevője lettem az egyetemi mozgalomnak, tökéletesítettem magyar nyelvi, irodalmi és történelmi ismereteimet. A forradalmi erők sikere lelkesedéssel töltött el. A marxizmusban való jártasságom okán propagandista feladatokkal bíztak meg. Megélhetésemet fordításokból biztosítottam. 1948 késő őszén ösztöndíjat kaptam a Szovjetunióba. Leningrádban, a filozófiai karon kezdtem meg tanulmányaimat. 1949. november végén visszarendeltek Magyarországra. A politikai rendőrség őrizetbe vett (Rajk-ügy). Több hétig tartó kihallgatás után elengedtek. Az ötvenes évek elején sikerült befejeznem az egyetemet (filozófiai és politikai gazdaságtani diploma). Több mint egy éven át, mivel gyanúsnak számítottam, nem kaptam állást. Azután megengedték, hogy egy kereskedelmi középiskolában tanítsak. Az életem kezdett egyenesbe jönni, de az egyetemi és a tudományos élettől egészen az 1950-es évek végéig távol tartottak. A hatvanas évek elején azután kedvező fordulat történt. Állást kaptam a Budapesti Közgazdasági Egyetem filozófia tanszékén. Tudományos tevékenységem meghatványozódott. 1967-ben megvédtem doktori disszertációmat, amelynek témája a harmadik világ – mindenekelőtt a volt francia gyarmatok – politikai és ideológiai áramlatainak (Senghor, Césaire, Fanon) kritikai elemzése volt. Életpályám során két időszaknak volt meghatározó hatása gondolkodásomra és érzékenységemre. Az első az 1936 és 1945-48 közötti periódus volt. A második az a négy esztendő, amelyet 1968 és 1972 között Guineában töltöttem mint a Conakry-i Egyetem filozófia-vendégprofesszora. A filozófiai és ideológiai tanszék vezetője lettem. Az anyagi és klimatikus nehézségek ellenére ez felemelő [időszak] volt számomra. Meg tudtam nyerni a külföldiekkel szemben általában rendkívül erős fenntartással viseltető egyetemi hallgatóság bizalmát, rokonszenvét. Emberi és tudományos értelemben egyaránt gazdagodtam azáltal, hogy megpróbáltam nem dogmatikus módon értelmezni az egyetemes és a különös dialektikáját, azaz figyelembe venni a kulturális, vallási, szociális sajátosságokat, azokat a [társadalmi] törésvonalakat, amelyek mások, mint a meghatározó, ám a fejlett kapitalista országokban sem kizárólagos tulajdon- és osztályviszonyok. 1976-ban egyetemi tanárnak neveztek ki. Az 1970-es és 80-as években számos konferenciára kaptam meghívást a világ különböző országaiba. Előadássorozatokat tartottam több afrikai országban, főként Algériában, és Franciaországban. Írásaimban Sekou Touré és Cabral politikai nézeteivel, a nemzeti identitás történelmi távlataival, az informális szektorral, az urbanizáció és a marginalizálódás kérdéseivel, a baloldal világméretű válságával, a szocialista országok dezintegrálódásának okaival és következményeivel foglalkoztam. 1949-ben megházasodtam. Két gyermekem és három unokám van. 1990-ben nyugdíjba vonultam, de 1993-ig még eléggé intenzív tevékenységet folytattam. Azóta egészségi állapotom miatt munkaképességem lecsökkent. Némileg elszigetelten, tovább gondolkodom arról, milyen okok vezettek a kapitalizmus első meghaladási kísérletének kudarcához, a kommunista és a nemzeti emancipációs mozgalom széteséséhez, a szociáldemokrácia apályához. Melyek a valós alternatívák, amikor a jövő virradata még nem világítja be a jelent? A múlt lángjainak halvány visszfénye arra ösztönöz, hogy folytassuk nagy utazásunkat, miután útközben megtanultuk, hogy nincs végső harc, végleges győzelem. Az elmúlt évek lehangoló eseményei láttán gyakran jutnak eszembe Romain Rolland szavai: Nem a győzelemmel, hanem a harccal kötöttem szövetséget.

Néhány megjegyzés identitásom viszontagságairól

Mindenekelőtt bevándorolt helyzetem váltotta ki belőlem az elkeseredés és a lázadás érzéseit. Az elmúlt két-három évtized folyamán könyvek és tanulmányok sora foglalkozott a bevándorlás társadalomlélektani kérdéseivel. A magyar bevándoroltak ellenérzései a kirekesztéssel, a marginalizálással szemben az én időmben nem öltöttek még olyan kézzelfogható, erőszakos formát (kivéve az 1929 és 1934 közötti időszakot), mint amilyet napjainkban az arabokkal és az afrikaiakkal szembeni [diszkrimináció] vált ki. A nemzeti, vallási, kulturális hagyományokkal kapcsolatos, családon belüli konfliktusok szülők és gyermekek között enyhébbek voltak. A magyarok visszahúzódva éltek. Mindazonáltal a francia társadalomba való beilleszkedést számos akadály nehezítette: a francia hatóságok [magatartása] (a személyi igazolvány rendszeres meghosszabbítása), a lakosság egy részének idegengyűlölete, a magyarok többségének hiányos franciatudása (többek között a szüleimé), az anyagi helyzet bizonytalansága. Egyetlen francia család sem hívta meg a szüleimet vendégségbe, vagy jött volna hozzánk látogatóba. Bizonyos tekintetben idegennek éreztem magam a családomban, mert én szívesebben beszéltem franciául. Számomra Magyarország nem jelentett többet, mint otthoni családi híreket, néhány ételt vagy süteményt. őrlődtem a tőlem megtagadott, elutasított meg egy számomra tartalommal alig bíró hovatartozás között. Szüleim alig beszéltek Magyarország kultúrájáról, történelméről. Hazátlanná váltak, noha egyszerre két hazához is tartoztak. Franciának tartottam magam, a franciák szemében azonban megvetett idegen (métèque) maradtam. Ráadásul olyan idegen, aki a Balkánról érkezett és zsidó. A szüleimnek nem voltak kapcsolatai a zsidó közösséggel: nem jártak a zsinagógába, nem tartották be a vallási előírásokat, s nem tudtak jiddisül. Idegennek és biboldónak [youpin] tartottak, miközben sem igazán magyar, sem zsidó nem voltam. A nemzeti és vallási önazonosság hiánya, e kettős kirekesztettség meghasonlottságot és elkeseredést váltott ki bennem. Rosszul viseltem a szüleimmel szembeni gyakori megvetés megnyilvánulásait. (A kettős hovatartozás problémája végigkísérte életemet. Franciaországban elfranciásodott magyarnak, Magyarországon elmagyarosodott franciának tartottak.) Bár anyagi körülményeink szűkössége, a gyakran nyomorba hajló szegénység nem jelentett számomra különösebb szenvedést, mégis másnak éreztem magam, mint gimnáziumi osztálytársaim, akik általában szép ruhában jártak, zsebpénzt kaptak, s a szüleikkel nyaraltak. Ha táborozni mentek, hálózsákjuk volt, s vonattal utaztak; kellemetlen volt ez is. Családi életünk sok mindenben különbözött [az övékétől]. Elég kicsi volt a lakásunk: szüleim, nővérem, édesanyám nővére, az ő férje és gyermekeik. Ezen felül hosszabb-rövidebb időre gyakran időztek nálunk Magyarországról érkezett családtagok is. Szűkösen éltünk. Mivel nem volt otthon egy saját zugom, nagyon korán (úgy 13 évesen) könyvtárba jártam leckét írni, olvasgatni. Szegmentálódás és családi összetartás. A családi élet tengelyében, központjában édesanyám állt, bölcsen, odaadón és szeretőn. A serdülőkor csak felerősítette bennem a lázongás szellemét, a konformizmus elutasítását. Merő puritanizmusból nem dohányoztam, nem ittam alkoholt. Sőt egy rövid ideig még vegetariánus is voltam. Kedveltem a magányt, a kalandot. Autóstoppal utazgattam, hátizsákosan. De a barátság érzése a tábortüzek körül felejthetetlen élmény maradt. Elutasítottam magamtól a világot, amelyet rossz életérzéseimért okoltam, s lelkesedtem a magam világáért, mindazért, amire fogékony voltam, amire törekedtem. Rajongtam a szépirodalomért, a művészetért, amelyben menedékre leltem. A lelkemben lakozó lázadás az antifasiszta, kommunista mozgalom felé hajtott, részint az események folytán, részint egyik nagybátyám hatására, aki Franciaországban tanult, s kapcsolatban állt a magyar kommunistákkal. [Nagybátyám] jelentős hatással volt politikai fejlődésemre, annál is inkább, hogy a barátai, valamint olyan magyarok, akik Spanyolországba tartottak, hogy csatlakozzanak a nemzetközi brigádokhoz, gyakran ebédeltek nálunk. Vitáik, beszélgetéseik a politikai, szellemi, emberi gazdagodás forrását jelentették számomra. Ebben az időben a kommunista mozgalomban találtam a magam számára nemzeti és kulturális identitást: teret önmegvalósításom számára, amely bennem minden emberi lény emancipációjával összekapcsolódott. Köztük nem idegen, hanem elvtárs voltam. Szükségük volt az önfeláldozásomra. Nekem pedig a testvéri barátságukra. Lelkem töréseit ifjúként nem tudtam bevándorolt helyzetemmel kapcsolatba hozni. Küzdelmes életem folyamán identitásom nem volt mentes konfliktusoktól, megrázkódtatásoktól. Lázadó maradtam-e? Erre a kérdésre nem felelhetek sem kategórikus igennel, sem nemmel. Igen, abban az értelemben, hogy mindig mélyen hatottak rám a kor szorongásai és reményei, és ellenálltam a pénz, a hatalom, a könnyű megoldások, az önelégültség csábításának. Hogy megőrizzem szellemi és morális értelemben vett autonómiámat, minden [felkínált] felelős posztot visszautasítottam. Folytonosan rákérdezni önmagamra és a világra: e törekvés határozta meg egyetemi óráimat, előadásaimat, publikációimat. A kérdésre viszont a válasz: nem, amennyiben egyoldalúnak, tévesnek bizonyult álláspontokat vettem védelmembe. Visszafogtam a kritika erejét a[z államszocialista] rendszer eszméi és gyakorlata közötti szakadékkal kapcsolatban. Lázadóból inkább tiltakozóvá váltam. Életem végén, ha egy pillanatra visszatekintek az események menetére és az általam megfogalmazott válaszokra, számot kell vessek azzal, hogy az önazonosság nem jelenthet előre meghatározható vagy tartósan megvalósítható harmóniát. Az identitás: állandó kutatás, kaland, konfliktus, feszültség. Érdekfeszítő, folyamatos keresés és nyugtalanság.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Union nationale des Étudiants français

² A Bölcsészhallgatók Szakmai Egyesületének elnöke, majd a Vichy-i kormány az UNEF elnökévé nevezi ki. A háború után a France nouvelle c. hetilap, később a l’Humanité szerkesztője lesz.

³ Yvon Dijan 1941 októberében tért vissza Párizsba, hogy talpra állítsa az Ellenállás kommunista diákjainak szervezetét, s megszervezze az egyetemi diákság Nemzeti Frontját. 1942. június 18-án tartóztatták le, és mint túszt 1942. augusztus 11-én a Mont Valérien-en agyonlőtték.

⁴ Olivier Souef, aki az École normale supérieure előkészítő osztályába járt a IV. Henrik Líceumban, történelemből készített szakdolgozatot. Egyik szervezője volt az 1940. november 11-i tüntetésnek a Diadalívnél. Barátjával, Jean-Charles Gros-val együtt 1940. november 26-án tartóztatták le. 1941 márciusának elején szabadult.

⁵ Bernard Kirschen (Bob), André Kirschen bátyja, 1921. szeptember 13-án született Bukarestben. 1930-ban vagy 1931-ben érkezett Párizsba szüleivel, Joseph és Marie Kirschennel. A Jeanson-de-Sailly gimnázium után, ahol kiváló eredménnyel végzett, jelentkezett az École alsacienne-ba, illetve egyidejűleg filozófia szakra a Sorbonne-ra. Az 1940-es tanév elején Bernard a IV. Henrik Gimnáziumban beiratkozott az École normale supérieure előkészítő osztályába. Ebben az időszakban csatlakozott a Kommunista Diákok Szövetségéhez.

⁶ Jean Suret-Canale 1921-ben született, történész-geográfus, nagydoktor, címzetes egyetemi tanár, Fekete-Afrika történetének szakértője. Marton Imre előtt Conakry-ban (Guinea) tanított, ahol 1958-ban az Országos Kutatási és Dokumentációs Intézet igazgatója volt.

⁷ Interjú Claude Soueffal, 2001. május 4.

⁸ A Francia Kommunista Párt lapja

⁹ Beszélgetés Lucie Bloncourt-ral (sz. Garabedian), 2001. május 11.

¹⁰ L’Humanité, 2000. november 11.

¹¹ Archives nationales, AJ16 7116. Rapport du commissaire principal du 5e arrondissement de Paris, 1940. július 30. A dokumentum megemlíti, hogy a letartóztatásra Roussy rektor előadása során került sor; beszélgetés Félix Kauerral, 2000. január 17.

¹² L’Humanité, 1990. november 10.

¹³ Claude Souef közlése, 2001. május 5., egy Marton Imrével folytatott 1987-es beszélgetés alapján.

¹⁴ A Lycée Turgot diákja, majd apja halála után, 1939 végétől postás. Barátjához, Christian Rizóhoz hasonlóan a rue d’Angouleme-ben lakott, amely a háború után rue Jean-Pierre Timbaud lett.

¹⁵ L’Humanité, 2000. november 11.; beszélgetés Sam Radzinskyvel, 1993. november 25.

¹⁶ Henri Noguères: Histoire de la Résistance en France, 1. kötet, 175.

¹⁷ Claude Lalet-t a chateaubriand-i túszokkal együtt 1941. október 22-én agyonlőtték.

¹⁸ Maurice Delont 18 hónapra leszállított büntetésének letöltése után a neuengamme-i táborba vitték, ahonnan élve szabadult.

¹⁹ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

²⁰ Suzanne Dijant koncentrációs táborba deportálták.

²¹ Pierre Noël, alias “Caminade”, a Bölcsész Egyesülethez tartozott. 1943 októberében a Hazafias Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse patriotique) egyik vezetője lesz, mint a Fiatalok Egyesült Erőinek (Forces unies de la jeunesse, FUJ) elnöke. Koncentrációs táborba hurcolták, ahol meghalt.

²² Beszélgetés Jacques Andurainnal, 1994. április 23.

²³ Pierre Hervé szökése után a déli zónába távozott, ahol csatlakozott a Libération-Sud mozgalomhoz, és kulcsszerepet töltött be az egyesült ellenállás különböző testületeiben (Comité d’Action [Akcióbizottság], Mouvement de Libération Nationale [Nemzeti Felszabadítási Mozgalom]…). A háború után az Action című lapba írt. 1956-ban, a Hruscsov-féle jelentés előtt néhány hónappal, “A forradalom és a fétisek” (La Révolution et les fétiches) címmel könyvet jelentetett meg, s emiatt kizárták a Kommunista Pártból.

²⁴ Archives nationales, BB18 3298 dr 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁵ Beszélgetés Blanche Jacquot-val (sz. Bina-Koch), 2001. május 9.

²⁶ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/4120, dos. A, levél, 1941. december 1.

²⁷ Apjára, Joseph Kirschenre, akit 1942. augusztus 7-én vettek őrizetbe, a következő menetben, 10 óra 20 perckor került sor. Anyját 1942. szeptember 28-án tartóztatták le s deportálták a drancy-i táborba, a 38. sz. konvojjal. Auschwitzba érkezése után valószínűleg elgázosították.

²⁸ Eredetileg MOE: Main d’Œuvre Étrangère (Külföldi Munkaerő), az antifasiszta bevándorolt munkások szervezete, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre 1923-ban, s amely nyelvenként alkotott csoportokat (spanyol, lengyel, jiddis, olasz, jugoszláv…). Magyar csoportját 1939-ben Papp Lajos vezette. A MOI-t 1939 szeptemberében – az FKP-val együtt – betiltották, 1940 nyarán azonban – Louis Gronowski, Jacques Kaminski és Arthur London vezetésével – illegálisan újjáalakult. A MOI-t olyan tapasztalt harcosok alkották, mint pl. a korábbi Nemzetközi Brigádok tagjai, de voltak a soraiban zsidók is, akiknek a családját üldözték. Főként városi partizánakcióiról vált híressé, amelyek célpontjai németek és kollaboránsok voltak. Merényletek, szabotázsok sora fűződik a nevéhez, valamint német tisztek kivégzése, így pl. Julius Ritteré, aki annak a Sauckel Gauleiternak volt a franciaországi képviselője, aki a francia fiatalok kötelező németországi munkaszolgálatra vezényléséért volt felelős.

²⁹ Olivier Souef, akit az 1942. április 28-i razzia során ismét őrizetbe vettek, a compiegne-i táborba került, ahonnan 1942. július 6-án – az ún. “negyvenötezrek” csoportjával – Auschwitzba deportálták. 1942 decemberében hunyt el.

³⁰ Az OS 1942 elején, Charles Tillon vezetésével, Francia Ellenállók és Partizánok (Francs-tireurs et partisans français – FTPF) néven működött tovább.

³¹ Jacques Andurain a Porte d’Orléans-nál részt vett az első – egy német tiszt elleni – merényletben, majd különböző szabotázsakciókban a párizsi régióban és Normandiában, ahova 1941 októberében küldték. Christian Rizo-val és Tony Bloncourt-ral a goussainville-i mérőállomás elleni akció során találkozott újra. 1941 végén, elvtársainak letartóztatása után, elhagyta Párizst, s a déli zónába ment, ahol találkozott Pierre Hervével. Yvon Morandat-nak, de Gaulle tábornok megbízottjának a testőre lett.

³² Jean Rozynoër – orvostanhallgatóként, mint az OS orvosa – számos aktivista (így 1941 októberében Fernand Zalkinow) sebesülését látta el a megszállók elleni tüntetések és más akciók alkalmával. 1942 tavaszán ő lesz, ahogyan nevezték, “a párizsi régió első ellenállási csoportjának [maquis]” orvosa, a calvaire-i táborban, Moret-sur-Loing közelében. 1942 nyarán letartóztatták és Mauthausenba deportálták, ahonnan nem tért vissza.

³³ André Kirschen, Bernard Kirschen öccse, az UELCF-ben a felső tagozatos általános iskolások felelőse volt. Az OS keretében, amelyhez 1941. augusztusban csatlakozott, számos akcióban vett részt, 1942. március 9-ig, midőn a 2. különleges osztag az avenue Wagram-on megrendezett “antibolsevik kiállítás” elleni sikertelen merényletet követően letartóztatta. Egyike az OS és az Ifjúsági Osztagok ([Bataillon de la Jeunesse) ama 27 tagjának, akiket 1942. április 7. és 14. között ítéltek el a Maison de la Chimie-ben. Fiatal kora miatt (15 éves és 8 hónapos volt) nem ítélték halálra: 10 évi börtönt kapott, s Németországba deportálták. Az aranthi, majd a bochumi börtönbe került, ahonnan 1945 áprilisában szabadult.

³⁴ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁵ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 26.

³⁶ Beszélgetés Claude Soueffal, 2001. május 5.

³⁷ Archives nationales, BB18 3298 dr. 1121/41/20, dos. A, levél, 1941. november 28.

³⁸ André Ouzoulias, “Zuzu”: a Fiatalok Mozgalma a Háború és a Fasizmus ellen (Mouvement des jeunes contre la guerre et le fascisme) egyik országos vezetője és 1936-tól a Kommunista Ifjúsági Szervezet (Jeunesse communiste) politikai bizottságának tagja. 1939 márciusában vonult be, s 1940. júniusban fogságba esett. Egy ausztriai hadifogolytáborba internálták, ahonnan 1941 júliusában megszökött. Miután visszatért Párizsba, újra felvette a kapcsolatot az illegális kommunista párttal. 1941. augusztus 2-án Danielle Casanova – aki a háború előtt a Kommunista Ifjúsági Szervezet vezetőségéhez tartozott, közelebbről pedig az volt a feladata, hogy szervezze újjá az ifjúsági, az értelmiségi és a nőmozgalmakat – kapcsolatot teremtett közte és André Leroy között, aki az északi övezetben az ifjúkommunisták vezetője volt. André Leroy rábízza a fiatal kommunita önkéntesekből megalakuló fegyveres csoportok vezetését. E funkciót Pierre Georges-zsal (Fabien ezredessel) együtt tölti be, majd kinevezik az első Országos Katonai Bizottság (Comité militaire national) politikai biztosává. Ez a szervezet az OS, az ifjúkommunisták harci alakulatai és a MOI csoportjai közötti fúzió nyomán jött létre. 1942 áprilisában Charles Tillon az újonnan megalakított FTPF vezetőségi tagjának nevezi ki, ahol a hadműveletek felelőse lesz. A felszabadulás után az ő feladata az ellenállás harcoló egységeinek a reguláris hadseregbe integrálása. 1970-ig számos alkalommal választották kerületi képviselőnek Párizsban. 1995. november 28-án hunyt el.

Alapító főszerkesztőnk gondolatait a szerkesztő bizottság a közös gondolkodás kiindulópontjául ajánlja, azt kutatva, milyen legyen az Eszmélet, és milyen a magyar baloldal a huszonegyedik században.

Az Eszmélet – s ezt már jó ideje nem a maga lovát dicsérő cigány helyzetéből állíthatjuk – színvonalas, fontos, jó lap. De újra meg újra érdemes feltenni azt a kérdést is, mire jó?

Egy társadalomelméleti folyóirat vagy valamilyen mozgalom szellemi orgánuma, vagy a szabad gondolat és gondolatáramlás fóruma szokott lenni. (Lehet persze a kettő keveréke is). Vajon az Eszmélet helye ebből a szempontból hogyan határozható meg?

1. Van-e az Eszmélet mögött valamilyen mozgalom? Erre a kérdésre, úgy hisszük, nemleges válasz adható. Nemcsak azért, mert a folyóirat kezdettől fogva (pártoktól és mozgalmaktól) függetlenként határozta meg magát, hanem azért is, mert ahhoz a szellemiséghez, amit képvisel, eleven mozgalom nem kapcsolódik (hogy miért nem tarthatunk semmilyen, ma létező irányzatot ilyen “mozgalomnak”, ezt a későbbiekben megpróbáljuk elemezni). Ha néhány, a folyóirat szellemi vonzáskörébe tartozó ember abban a tudatban él is, hogy valamiféle “baloldali” közösség része, ez legfeljebb a “mozgalmiság” illúzióját adhatja meg számukra, mentálhigiéniai kérdés marad, a társadalom alakulására nincsen lényeges befolyással. Lehet, hogy ez egyesek számára durván hangzik, de a helyzet tisztánlátásához mindig illúziómentesen kell szembenézni a tényekkel. Az Eszmélet tehát nem valamilyen mozgalom elméleti orgánuma.

2. Tekinthető-e az Eszmélet a “szabad gondolat” fórumának? Ha a fenti fogalmon a szemlélet teljes “nyitottságát” értjük, akkor az az érzésünk, hogy a válasz itt is: nem. Minthogy a lap kezdettől a baloldali gondolkodás letéteményesének tekintette magát, ez eleve behatárolja azt, hogy milyen gondolatok kerülnek be a keretei között folyó gondolatáramlásba. Nem mintha ez baj volna, sőt. A folyóiratnak éppen az adhatja az arculatát, hogy a “baloldaliság”-on belül fóruma a szabad gondolatnak (ami az államszocializmus idea-monopolizmusa után kétségkívül némi szellemi felfrissülést jelent), csakhogy ehhez egészen pontosan tisztázni kell, hogy a.) mit érthetünk “baloldaliságon”? (s mint az utóbbi évtizedben több oldalról is ismétlődően fölvetették, van-e még értelme ennek a fogalomnak?); b.) mit értünk ezen belül “szabad gondolaton”? (vannak-e, s ha igen, hol vannak azok a határok, amelyeken túl született gondolatnak nincs értelme bekerülni ebbe a diskurzusba?). Ez utóbbi kérdésben a mi véleményünk az, hogy egyfelől igenis érdemes ilyen határokat húzni: a kapitalizmus, a társadalmi egyenlőtlenség vagy a fegyverkezés dicsérete találjon magának más megjelenési helyet; másfelől minden nézőpontból születhet olyan kérdésfelvetés, amelyet egy “baloldali” – egyelőre maradjunk az alábbiakban mindenképpen felülvizsgálandó fogalomnál – világkép beépíthet a maga rendszerébe. Úgy gondoljuk, a vita termékenyebb, mint az egyszerű véleményközlés, de a széttartó gondolatok valamiféle közös nevező nélkül gyengítik egymást. Ha a lap nem a radikális liberalizmus eszményét követi, akkor a sokféle – minél többféle – álláspont bemutatása mellett igenis érzékeltetni kell a közös nevezőket, s amikor olyan vélemény jelenik meg, amely kívül lép a lap által vállalt szellemiség határain, ezt a szerkesztőknek valami módon jelezniük érdemes. Ám ebből újabb kérdés következik: c.) mi (milyen világkép, milyen értékrendszer, milyen cél) teremthet az Eszméletben megjelenő gondolatok között “közös nevezőt”?

Most már túl sok a nyitott kérdés: ideje hozzáfogni megválaszolásuk kísérletéhez.

I. A közös nevező, avagy “baloldaliság” a huszonegyedik században

Tamás Gáspár Miklós nagy port felvert 1989-es cikkében (Búcsú a baloldaltól, Beszélő, 1989) – de hát minek a pora volt az?, leginkább a magát “baloldalinak” nevező államszocializmus évtizedek óta ülepedő, áporodott raktár-pora – úgy határolta el magát a “baloldaliságtól”, s jelölte ki annak helyét a történelem komposzttelepén, hogy eközben egyetlen kísérletet sem tett a fogalom definiálására. Mégha az írás implicit utalásait is figyelembe vesszük, akkor is csak néhány, bizonytalan segédfogalmat rendelhetünk e kategóriához: amit TGM “baloldalinak” nevez, az 1. antikapitalista; 2. a tervező kollektivizmus jegyeit mutatja, s ezzel összefüggésben; 3. etatista.

A meghatározás lazasága folytán Tamás Gáspár Miklós e korai elemzésében a “baloldal” fogalmába sorolódnak az akkori, éppen újjászerveződő kisgazda törekvések, vagy az az irányzat is, amely később a MIÉP-ben szerveződött párttá. (Félreértés ne essék, ezeknek az irányzatoknak szigorúbb elemzésben is van érintkezésük a szűkebb értelemben vett “baloldalisággal”; ahogy politológiai modellek gyakran ábrázolják: a politikai “körben” a jobb és baloldal a szélén összeér; ám ezek a példák is mutatják, hogy a túlságosan elkent meghatározások a jelenségek összemosásával nem visznek igazán közelebb a fogalmak és az általuk jelölt jelenségek megértéséhez.) Az említett cikkben persze a jelenségek csoportosítása egy meghatározott alapcélt szolgált: TGM a baloldaliságot a maga “libertáriusnak”, “szabad-elvűnek” (és az ezzel rokon értelemben használt szóval) “konzervatívnak” minősített álláspontjával szembesítette. Ebben a dichotómiában az egyik (a “rossz”) oldalra sorolódott mindaz, ami a tőke szabadságát és az ennek megfelelő szabadságokat korlátozó állami beavatkozás túlsúlyához vezet (ez lényegében nála a “baloldaliság”), s a másik (a “jó”) oldalra a dolgok spontán (mondhatni: szerves) alakulása. Ezt a dichotómiát nem az idézett szerző egyedi világlátása szüli: a nyolcvanas–kilencvenes évek konzervatív liberalizmusa vagy liberális konzervativizmusa éppen annak köszönhette sikereit, hogy az “államiság” mind gazdasági, mind ideológiai tekintetben “túlhasználta magát”, és ebben az időben egyértelműen az tűnt a továbbhaladás feltételének, hogy a Keleten és Nyugaton túlsúlyossá vált államisággal szemben a társadalmi lét legkülönbözőbb pontjain felszabaduljanak a “spontán”, individuális erők. Ugyanakkor az így megfogalmazott dichotómiát nem tekinthetjük a “baloldaliság” mibenlétének meghatározására alkalmas formulának. Ez a dichotóm modell (Arendtől Fukuyamáig) egy liberális világképet konstruál; egy olyan diskurzust jelöl ki, amelyben a választás csak a liberális kapitalizmus és a diktatórikus etatizmus között lehetséges. A valóságban a “baloldaliság” semmiképpen sem szorítható be az “etatizmus” keretei közé (ha valóban sok köze van is hozzá), mint ahogy a spontán (szerves) fejlődés sem csupán a polgári világ sajátja.

Ettől még lehet, hogy a “baloldaliság” fogalmától valóban érdemes búcsút venni.

Fogadjuk el, hogy a “baloldaliság” egyik kritériuma az antikapitalista jelleg. Ez nyomban két további kérdést vet fel, amelyre a “baloldali” mozgalmak a történelem folyamán nagyon zavarodott válaszokat adtak.

1. Lehet-e köze a “baloldaliaknak” olyan antikapitalizmusokhoz, amelyek nem a történelmi meghaladás alapjáról állnak szemben a kapitalizmussal, hanem prekapitalista talajról, vagy valamilyen időtlen eszmeiség nézőpontjából? (Itt a legkülönfélébb, egymással semmiképpen sem érintkező irányzatok jöhetnek szóba: Bismarck junkereitől a Zöldekig; az egyházak, a “harmadik világ” nemzeti mozgalmai, a feministák, vagy éppen az olykor antikapitalista indulatokkal játszó fasizmusok stb.) A “baloldaliak” a politikai pragmatizmus jegyében rendre ki is próbálgatták ezeket a kapcsolatokat, amelyek közül egyesek még gyümölcsözőnek is tűntek, általában azonban az együttműködés kölcsönös identitászavart eredményezett, és vagy az derült ki, hogy a “szövetségesek”-nek legalább egy csoportja valójában “baloldali” (de e csoportok leszakadása, a baloldalhoz integrálódása után a “flört” többnyire éppen az adott mozgalmaknak a baloldaltól való elhatárolódásához vezetett); vagy az eredeti “baloldali” célkitűzések tűntek el a “közös cselekvés” kényszereinek következtében. (Mint később még kitérünk erre, mi magunk a kérdés egész politikai szempontú megközelítésével nem tudunk mit kezdeni, de még ha elfogadjuk is a politika taktikai szempontjait, úgy tűnik, ezek az együttműködések akkor is meglehetősen problematikusak.) Ugyanakkor éppen elméleti szempontból nemcsak fontosaknak, hanem egyenesen nélkülözhetetleneknek nevezhetők azok a hatások, amelyek a “baloldalt” a nem-baloldali mozgalmak felől érik, éppen ezek az irányzatok jelzik ugyanis a mindenkori “baloldal” gyöngeségeit, rendre azokat a szempontokat állítva előtérbe, amelyeket a “baloldal” elhanyagol: így derült fény a tizenkilencedik-huszadik századi történelemben például a “baloldali” gondolkodás (a gyakorlatban igen negatív következményekkel járó) elméleti fogyatékosságaira, sok más között a pszichológia, az etika vagy az antropológia területén.

2. A másik, az előzővel éppen ellentétes megközelítés: lehet-e köze a “baloldalnak” polgári, pro-kapitalista kezdeményezésekhez? A zavarodottság ebben az irányban is jellemző, hiszen Marx azon állítására támaszkodva, miszerint a tőkés társadalom a történelem egy meghatározott fázisában a haladás letéteményese, a “baloldaliak” többször is támogattak polgári erőket (a “feudalizmus” ellen, a gyarmatosító nagyhatalmak ellen, a nemzeti felszabadító mozgalmakban, antifasiszta “népfront” formájában, vagy egyszerűen csak a politikai koalíciókötés “szükségét” követve). Ha azonban a “baloldaliság” lényege az antikapitalizmus, akkor bizony nagyon is kérdéses, hogy meg tudja-e őrizni egy baloldali mozgalom az arculatát, sőt, egyáltalán az értelmét, ha mégoly időlegesen is, de részt vesz a “kapitalizmus építésében”. A zavart e téren csak növeli, hogy a különböző, a politikai pragmatizmus jegyében kötött szövetségek idején egymással teljesen ellentétes ideológiák születtek a politikai lépések alátámasztására (gondoljunk egyfelől az antifasiszta népfront, másfelől a Molotov-Ribbentropp paktum által meghatározott harmincas évekre), és eléggé egyértelművé vált, hogy szó sincs semmiféle konzisztens elméleti rendszerről, pusztán a nyers hatalompolitikai szempontok érvényesülnek.

Egyelőre maradjunk tehát annál, hogy ha a “baloldaliság” antikapitalizmust jelent, ezt rögtön tovább kell finomítani annak meghatározásával, hogy ez az antikapitalizmus a.) a kapitalizmusnak mindig a tőkés viszonyoknál fejlettebb társadalom nézőpontjából történő tagadása lehet csak; de ebből az is következik, hogy választ kell adni arra is, ez az antikapitalizmus b.) mit jelent olyan történelmi helyzetekben, amikor a kapitalizmus meghaladása, vagyis a tőkés viszonyoknál valóban fejlettebb, vonzóbb társadalmi alakulat kifejlődése még nincsen napirenden, c.) s hogy az ilyen helyzetekből miképpen vezet út a valóságos meghaladás felé. (A különböző baloldali mozgalmak a “b.)” kérdést gyakorlatukban vagy megkerülték – mint a bolsevikok –, vagy ha találtak is rá valamilyen választ – mint a szociáldemokraták, akik lényegében azt felelték erre a kérdésre, hogy ilyen helyzetekben a megoldás az antikapitalista kritika rendszeren belüli fenntartása, a “kín finomítása” –, elmulasztották a “c.)” kérdés megválaszolását.)

Ha azt a következő állítást is elfogadjuk, hogy a “baloldaliság” tervező kollektivizmust jelent, ezzel csak az “antikapitalizmus” egyik összetevőjét fogalmazzuk meg, hiszen a “tervezés” esetében arról van szó, hogy a kapitalizmus tagadója olyan társadalmat keres, amelyben a piac “spontán” mechanizmusaiban rejlő veszélyeket a folyamatokat tudatosan befolyásolni törekvő korrekciós intézmények kiépítésével próbálja helyettesíteni. (Az más kérdés, hogy ez miképpen történik: a tervgazdaságnak az a rugalmatlan formája, amely a huszadik században az államszocializmusokat jellemezte, csak az egyik végletes lehetősége a “tervezésnek”.) A kollektivizmus hangoztatása pedig a kapitalizmus individuum-centrikus természetének tagadása; ám ez az individualizmus-kollektivizmus dichotómia megint csak félrevezető. Túlhangsúlyozása egyfelől a despotikus államszocializmus ideologikus törekvése arra, hogy saját, az egyéneket elnyomó, “kollektív érdekként” eufemizált mechanizmusait igazolja (hiszen egyébként a “kollektivizmus” szempontjai nem idegenek a polgári társadalmaktól sem, legalábbis akkor, amikor a polgár “citoyen” oldala kerül előtérbe). Másfelől, amennyiben jogosult is az az állítás, hogy egy kapitalizmuson túli társadalom nem alapozhat az egyén önzésére, miként a versenyelvű piac-társadalom, ezt az állítást nem jogosult az egyén versus közösség metszetben értelmezni, hiszen mint minden társadalomnak, a posztkapitalista társadalomnak is végső empirikus alapegysége az egyén (csak nem az önző érdekek, hanem a képességkibontó önmegvalósítás oldaláról szemlélve).

Az etatizmus végképp nem kritériuma a baloldaliságnak, hiszen egyrészt nem specifikuma (igazán sok olyan etatista rendszert találni, amelyre egyébként minden vonatkozásban a “jobboldaliság” jellemzői illenek), másrészt a “baloldal” elméletei általában legalább annyira államellenesek, mint kapitalizmusellenesek (a kettőt többnyire egymástól elválaszthatatlannak is látják), más kérdés, hogy azzal, hogy a kapitalizmussal való ütközés terepéül elfogadják a politikai színteret, végzetes elméleti hibát követnek el, és valóban teret nyitnak az etatizmusnak. (Mint már több korábbi írásunkban /lásd például: Eszmélet 27., 28./ foglalkoztunk ezzel, Marx és Engels nem gondolta végig a gondolatmeneteikben rejlő azon ellentmondás következményeit, hogy miközben egy olyan posztkapitalista társadalmat tételeztek fel, amely leküzdi az elidegenedést, ennek megvalósítási lehetőségeit keresve belementek abba, hogy az embert “homo politicussá” redukálják, s mint sok más egyébben is, ezzel megmaradtak a kapitalizmus “saját pályáján”.) A politikai redukció (ennek egyes okairól viszont lásd: Eszmélet 39.) már magában rejtette azután azt is, hogy a küzdelmet az államhatalom megragadásáért folytassák, s azt is, hogy az államon keresztül, a politika eszközeivel próbálják megoldani a legkülönfélébb problémákat a gazdasági nehézségektől az etikai vagy szociálpszichológiai teendőkig. Ebben a zsákutcában a “baloldaliak” valóban etatisták lesznek, hiszen míg a “kapitalisták” kezében ott van a tőke, a “baloldaliak” csak az államhoz “férhetnek hozzá”, s a tőkéhez is csak az államon keresztül.

Vannak-e további kritériumai a “baloldaliságnak”? Az Eszmélet 27. számában megjelent “Ment-e a világ elébb?” című cikkünkben felsoroltunk néhányat ezek közül: olyan értékeket, amelyek alapján az elmúlt évszázadokban valaki “baloldalinak” vallhatta magát. Ilyen értékek az igazságosság, a társadalmi esélyegyenlőségre való törekvés, a társadalom előbbre vitelének, jobbításának lehetőségébe vetett hit, bármiféle diszkrimináció és bármely embercsoportot sújtó gyűlölködés tagadása, az emberi élet védelme, a szolidaritás. Lényeges, hogy ezek együtt legyenek jelen, mert a “baloldalhoz” tartozás vagy a vele való szembenállás sokszor csupán azon, éppen azon múlik, hogy valaki mindet el tudja-e fogadni az említett értékek közül. (Van, aki egyetért a “humanista” értékekkel, de jogosulatlannak tartja az emberi jogok kiterjesztését a társadalmi esélyegyenlőségre; van, aki elfogadja az esélyegyenlőség gondolatát, de lehetségesnek tartja azt, hogy ehhez az eszményhez az erőszak és gyűlölet eszközeivel közeledjék. Ezek a válaszok nem baloldaliak. Ha ezt a meghatározást elfogadjuk, ebben az értelemben nem tekinthetjük tehát “baloldalinak” az államszocializmus rendszerét, amely ideologikusan ugyan ezeket az eszményeket terjesztette, ugyanakkor azonban egyiket sem valósította meg, sőt, nagy részük megvalósítását egyértelműen akadályozta is. Ebben az értelemben nem tekinthetjük “baloldalinak” a TGM-említette kisgazdákat és MDF-eseket, de a bolsevikokat vagy a terrorista anarchistákat sem. Egy következetes keresztény vagy gandhiánus közelebb állhat a “baloldaliság” eszményéhez, mint a kommunista pártok megannyi hivatalnoka.)

A baj csak az, hogy a történelem során a “baloldaliság” nem ebben az értelemben vált eszmei és politikai irányzatok jelzőjévé. Az eredeti megosztásban még világos volt a “baloldalnak” az a sajátossága, hogy a “szabadság, egyenlőség, testvériség” eszményét képviselje a győztes polgári forradalom után azokkal szemben, akik a megszilárduló kapitalizmus értéktöbblet-termelő mechanizmusait rendre elé helyezték ezeknek az elveknek. A “baloldal” a “bourgeois-val” szembeforduló “citoyen” volt. De már maga ez az “oldal”-szemlélet magában hordta a csapdát. Menennius Agrippa, az osztálytársadalmak ősideológusa a maga test-meséjével ezúttal is ügyes apologétának bizonyult. A testnek van baloldala és jobboldala. Bármelyik nélkül csonka. A polgári parlament pártpluralizmusában a két oldal kiegyensúlyozza egymást. A polgári pártpluralizmus éppen azon alapul, hogy a társadalmat pártokra osztva, ezek küzdelmévé fokozza le az alapvető érdekellentéteket. Menennius Agrippa eredeti meséje is, s ez a jobboldal-baloldal mese is azt sugallja, hogy bár a részek között különbségek, érdekellentétek feszülnek, az Egész a lényeg, annak egyensúlyát nem szabad felbolygatni. Küzdjenek csak a pártok, az irányzatok, a divatok, de a rendszer egészét ne kérdőjelezze meg senki.

A kapitalizmus kritikusai belementek ebbe a csapdába, felvállalták az egyik oldal partikularitását, és megpróbálták politikai úton legyőzni a (másik oldallal azonosított) kapitalizmust. Akik nem fogadták el azt, hogy az “Egészet” békén kell hagyni, azok nekimentek erőszakkal – de ugyancsak politikai úton. Pedig már a kapitalizmus kifejlődése bizonyította, hogy egy társadalmi formáció meghaladása sosem politikai eszközök igénybevételén alapul. Ha a társadalmi viszonyokban létrejönnek egy új formáció feltételei, akkor azok a társadalom egészében jönnek létre (nem csak a politika leszűkített területén); a kapitalizmus esetében is a forradalmak, amelyek látszólag biztosították a kapitalizmus mint új formáció kibontakozását, egyrészt nem voltak mindenütt szükségszerűek, másrészt ahol bekövetkeztek, az már a lényegében győztes polgári társadalmak belső ügye volt: minthogy a pártpolitika a versenygazdaság adekvát kifejeződése a politikai szférában, a polgári forradalmak csupán a társadalom átalakulása folytán szükségessé vált intézményi változások átterelését jelentették a polgári társadalomnak megfelelő színtérre, a politikai szférába. Az ebben a vonatkozásban a polgári forradalmak mechanikus utánzásainak tekinthető úgynevezett “szocialista forradalmak” irányítóinak győzelmük után azt kellett tapasztalniuk, hogy – bár sok eredményt el lehet érni ezen az úton is – egy még kifejletlen társadalmi formáció pusztán a politika eszközeivel nem hozható létre.

Ha magát a “baloldaliság” fogalmát a fentieknek megfelelően egyre kevésbé tekinthetjük is értelmesen alkalmazható kategóriának (a politikai “baloldaliságot” pedig ugyancsak a fentieknek megfelelően ellentmondásokkal teli, sok tekintetben zsákutcás megoldásnak látjuk is), kétségtelen, hogy a huszonegyedik században is jelen lesz az a szellemi áramlat (értékrendszer, világkép és cél-együttes), amely – az emberiség “igaz ügyeinek” egyikeként – az imént a “baloldaliság” jellemzőiként megfogalmazottak jegyében fogja tagadni a kapitalizmus világát. Ezen szellemi áramlat legfontosabb sajátossága éppen ez a tagadás: az a kiindulópont, hogy a kapitalizmus nem a “történelem vége”, hanem egy meghaladásra ítélt történelmi formáció, amely felváltható egy olyan másik, nyilván szintén nem hibátlan formációval (termelési móddal), amely éppúgy eltávolítja az emberi lehetőségek kiteljesedésének a kapitalizmus által képviselt akadályait, ahogy a kapitalizmus is felszámolta e kiteljesedés jó néhány, a prekapitalista társadalmakban jelenvolt akadályát. Minthogy ez a lehetőség kifejtett formában Marx és követőinek műveiben fogalmazódott meg, ebben az értelemben ez az irányzat mindig “marxista”, vagy a marxizmussal legalábbis kompatibilis lesz. (Ehhez azonban nyomban hozzá kell tenni, hogy mivel Marx nem vallást alapított, az olyan “marxizmus”, amely az alapítók tételeire mint dogmákra alapítja gondolatait, reakciós, tehát az említett szellemi áramlat szempontjából kártékony természetű; az alapgondolat továbbvitele gyakran éppen azáltal lehetséges, ha kimutatják, hogy a marxi tételekben mi ellentmondásos, hibás, következményeiben ártalmas; mi az, ami az adott kor és társadalom korlátjait viseli magán stb. Egy kritikai elmélet érvénytelen, ha a kritikát önmagára nem terjeszti ki. A határt az alaptétel jelenti: a marxizmus önkritikájának képviselői mindig akkor léptek ki az általunk most körüljárni próbált szellemi irányzatból, amikor kritikájuk ezen alaptétel megkérdőjelezését, a kapitalizmust meghaladó társadalom lehetőségének megkérdőjelezését is jelentette.)

Ha azonban ma körülnézünk, hogy e kétségkívül továbbélő, az államszocializmus összeomlásával összezavarodott, de a kapitalizmus fennállásáig szükségszerűen fennmaradó szellemi irányzatot milyen mozgalmak képviselik a világban, az eredmény kétségkívül sovány.

Az ezen áramlattal valamiféle kapcsolatba hozható erők közül a legerősebbek, a szocialista-szociáldemokrata pártok – legalábbis e pártok meghatározó erőit tekintve – nem vállalják fel azt, hogy egy kapitalizmuson túli társadalom érdekében munkálkodjanak; egy ilyen program, ha néha távoli célként fel is merül egyesekben, egyre kevésbé mozgatja e pártok gyakorlatát; e pártok általában elzárkóznak attól, hogy jelen teendőiket egy ilyen jövő lehetőségeinek növeléséhez igazítsák. Túl azon, hogy a modern pártpolitikát általában is az elméletellenes pragmatizmus mozgatja, s így a pártok inkább a pártbürokráciák önfenntartási szempontjait, mintsem társadalmi eszmények követését szolgálják, e pártok – viszonylag széleskörű támogatottságuk folytán – jó reklámhordozók, s így vonzzák a tőkét is: a “szocialista” pártok tehát konkrét döntéseikben gyakran egyes kapitalista csoportok érdekképviselőiként működnek. A gyakran korrupt, bürokrata-szemléletű és nem ritkán prokapitalista¹ “szocialisták” arra alkalmasak, hogy a “jobboldaliak” általuk időről-időre diszkreditálják a “baloldali” eszményeket, de arra nem, hogy ezeket az eszményeket igazán hatékonyan képviseljék (akár “baloldaliaknak” neveztetnek ezek az eszmények, akár nem).

Más szempontból ugyanez érvényes a kommunista pártokra is. Minthogy ma e jelzővel azok a pártok illethetők, amelyek az államszocializmus egypártrendszerének (illetve a III. Internacionálé-kiépítette bolsevik világpártnak) örökségét többé-kevésbé vállalják, ezért annak minden ellentmondásosságát is továbbviszik. Amíg fennálltak az államszocializmusok, addig egyfelől terjesztették ugyan az említett eszményeket, másfelől viszont mindennapi gyakorlatuk tele volt ezen eszmények ellenkezőjével. Némely vonatkozásban valóban közelítettek egy posztkapitalista társadalomhoz, másokban – egy sajátos államkapitalizmus alakját öltően – belül maradtak a kapitalizmuson, s nem egy területen megmaradtak kapitalizmus előtti formákban, vagy éppen regrediáltak azokhoz. Ily módon a hívő számára valóban a “baloldaliság” letéteményesei voltak, miközben az élet számos területén nemcsak diszkreditálták, hanem rombolták is a posztkapitalista eszményeket² . Az az asszociációkör, ami a “kommunista” fogalmához az emberek nagy részének tapasztalatokon alapuló tudatában tapad (tudniillik, hogy a “kommunista” hataloméhes, a hatalom birtokában harácsoló, embertelen, a dolgok kézbentartására alkalmatlan, vizet prédikáló és bort ivó, korlátolt szörnyeteg), az eszmékben őszintén hívő kommunisták alól is kihúzta a talajt (amit pontosan kifejez a némelyek által hangoztatott bon mot, miszerint ők nem léptek ki a pártjukból, de a pártjuk kilépett belőlük). Az államszocializmus bukása után – minthogy a hatalmukat átmentő vezetők többnyire más pártokba vonultak – a megmaradt kommunista pártokhoz kapcsolódó asszociációk között felerősödhetett ugyan az “eszméhez való hűség”, illetve a vert helyzet következtében a “vesztesek oldalán állás” államszocializmus előtti “baloldalisága”, de híveket csak az államszocializmus iránti nosztalgia toboroz a számukra, s ez az államszocializmus említett ellentmondásossága következtében egyrészt e pártokra is érvényessé teszi, hogy alkalmasak az elriasztásra, a “baloldaliság” diszkreditálására (mindazok szemében, akiket nem vonz az államszocializmus valósága), és etatizmusuk folytán az emlegetett eszmények valóságos képviselőinek sem tekinthetők, másrészt, mivel az államszocializmus visszaállítása irreális cél (akár felvállalják ezt, akár lemondanak róla), az államszocializmus értékeit követő alapállásuk eleve marginalizálja is őket a politikai mezőben.

A kicsiny trockista és anarchista csoportok eleve marginálisak; előbbiek magatartásában lényegében a hatalomra jutás előtti bolsevik magatartás rögzült, így sosem képviseltek a hatalomra jutott bolsevizmussal szemben valóságos alternatívát, alapvetően megmaradtak annak, amik voltak, a kommunista párt egyik – olykor riasztóan dogmatikus és életidegen – frakciójának (ám a frakciók felszámolása folytán kívül kerülve a párton), így a sztálinizmust illető minden kritikájuk – és az államszocializmus történetének szörnyűségeiből való kimaradásuk, ily módon “megőrzött ártatlanságuk” – ellenére rájuk is érvényes mindaz, ami a kommunista pártokat illeti. Az anarchisták pedig sosem tudtak olyan pozitív programot állítani, amely a tagadáson túl megvalósítható társadalmi célokat adhatott volna egy modern társadalom számára, s így nem is kapcsolódtak hozzájuk sosem olyan képzetek, amelyek alapján egy extremista kisebbségen túl bárki is a posztkapitalista társadalmi eszmények letéteményeseinek tekintette volna őket.

Az említett eszmények nagy része: igazságosság, esélyegyenlőség, szolidaritás stb., magától értetődően elsősorban az osztálytársadalmak alávetettjei körében számíthat támogatásra. Ezen alávetettek hagyományosan a “baloldal” fő bázisát jelentik, s ez még akkor is így marad, amikor a “baloldalinak” nevezett pártok egyre kevésbé nevezhetők a “baloldali” eszmények képviselőinek. (Ez a támogatás annyiban visszahat a szocialista-szociáldemokrata pártokra, hogy szavazóbázisukhoz alkalmazkodva felvállalnak bizonyos érdekképviseleti-szolidaritási teendőket is.) Amikor azonban a csalódás erősebb, mint a megszokás, ezek a munkás-, és egyéb szavazók más pártokhoz csatlakoznak; különösen azokhoz, amelyeknek programjában az esélyegyenlőség, az igazságosság, a szolidaritás értékei szerepelnek. (Fontos megjegyzendő, hogy a humanitás értékei – amelyek nélkül a hagyományosan “baloldalinak” nevezett értékrendszer nem az, ami – általában nem feltételei ennek a csatlakozásnak, s nem véletlen, hogy a bolsevik típusú pártok ezeket az értékeket olyan könnyen háttérbe szorították a cél által szentesítettnek vélt antihumánus eszközök alkalmazása javára.) A “baloldal” hagyományos szavazói esetenként így lesznek “nemzeti szocialista” vagy más populista nem-baloldali pártok támogatói (s így szerepelhetnek ezek a pártok a “baloldalisággal” érintkező politikai erők között).

Ez is azt mutatja, hogy az “osztálybázis”, a “baloldal” hagyományos hivatkozási alapja nem specifikáló tényező; az, hogy az alávetettek éppen milyen politikai erőket támogatnak, nem kritériuma annak, hogy miképpen ítélhetünk meg, hová sorolhatunk be egy politikai irányzatot.

Egészen más megfontolásból szokták olykor a “baloldalhoz” sorolni a liberális erőket. Ez olyan korokban merül fel, amikor az uralkodó diskurzus a fő politikai frontvonalakat a konzervativizmus és a “haladás” vagy a diktatúra és a demokrácia képviselői között jelöli ki. A “baloldali” mozgalmak történelmileg is a liberalizmus radikális továbbvitelének, az általa követelt szabadságjogok kiterjesztésének tűnnek, így a “maradással”, az adott viszonyok konzerválására való törekvéssel, illetve a szabadság korlátozásával, az egyenlőtlenség agresszív védelmével, egyes csoportok nyílt diszkriminációjával szemben a liberálisok és a kapitalizmust tagadó “baloldaliak” valóban egy oldalra kerülhetnek. Legalább olyan lényeges azonban, hogy az antikapitalizmussal szemben a liberalizmus éppen hogy a tőkés berendezkedés legadekvátabb védelmezője; szabadságfelfogásának egyéncentrizmusából következnek azok az argumentációk, amelyek a mások munkájából való meggazdagodás jogát és a munkanélküliség vagy a hajléktalanság “jogát” közös nevezőre hozzák az egyéni szabadságjogok liberális értelmezésű fogalmában, amelyben a foglalkoztatáshoz, az emberhez méltó élethez, a teljes egészséghez stb. való jog nem szerepel olyan törvény-biztosította alapjogként, mint például a magántulajdon védelme. A liberalizmusnak tehát, ha van is érintkezési pontja a “baloldalisággal”, ez nem több, mint amennyi érintkezési pont konzervatív, nacionalista, vagy más pártok esetében is kimutatható.

Ha mindezt összevetjük, azt látjuk tehát, hogy a hagyományosan a “baloldalhoz” kapcsolt értékek igazi képviselőjének egyetlen létező politikai erő sem tekinthető, jóllehet ezen értékcsoport egyes elemei a legkülönfélébb politikai filozófiájú irányzatoknál jelen vannak. Következhetne ebből, hogy akkor tehát éppen ideje lenne, hogy megjelenjék valamely “igazán” baloldali, terhelő múlttól, zavaró kompromisszumoktól és korrupciótól mentes és ilyennek is maradó, erkölcsileg hiteles mozgalom a kapitalista jelennel szemben. Ez azonban nemcsak azért problematikus, mert nem sokkal a magát poszt-kapitalista társadalomnak nevezett államszocializmus bukása után kevesen hisznek abban, hogy a kapitalizmuson kívül van más társadalmi formának is esélye, hanem amiatt a két ellentmondás miatt is, amelyek már abban is szerepet játszottak, hogy az államszocializmus olyan lett, amilyen volt.

Az egyik ellentmondás az – mint erre többször említett korábbi írásainkban szintén kitértünk már –, hogy a “baloldali” törekvések osztálybázisának az elmúlt száz-százötven évben mindig is a kapitalizmus fő alávetett csoportját, a munkásosztályt tekintették, jóllehet az a meghatározó osztályviszony résztvevőjeként mindig is belül volt a kapitalizmuson, és nem igazán érthető, hogy Marxék, akik pontosan látták, hogy a parasztság, a feudalizmus meghatározó osztályviszonyának egyik alkotóeleme nem döntheti meg a feudalizmust, miért nem terjesztették ki e felismerés tanulságát a munkásosztályra is. (Volt már szó arról is – Eszmélet 28. –, hogy a munkásság egy része éppúgy polgár akar lenni, mint ahogy a kevésszámú győztes parasztfelkelés győztesei is villámgyorsan “urak” lettek; más része pedig a meghatározó osztályviszonyon kívül keresi felemelkedését: ahogy a parasztság egy része a városba szökött, s ott polgárrá vált, úgy lesznek egyes munkások az oktatási és kulturális rendszer felhasználásával az uralkodó osztályviszonyon kívülre lépve értelmiségiekké.) Ráadásul, ahogy a feudalizmus társadalmi meghaladása, a kapitalizmus kialakulása során a parasztság rohamosan fogyatkozni kezdett, hogy tömegei a társadalmi átrétegződésben egy új osztályviszony résztvevői között foglalják el helyüket, úgy kezdett rohamos fogyatkozásba a munkásosztály is a huszadik század második felében. Egyre egyértelműbb tehát, hogy a kapitalizmus meghaladásának történelmi alanyát tévedés a munkásosztályban keresni. (Persze még kevésbé azokban a paraszti és nincstelen tömegekben, amelyekben pre-kapitalista társadalmak antikapitalistái gondolkoznak Maótól – s tulajdonképpen már Lenintől – kezdve egyes mai latin-amerikai vagy afrikai populistákig.)

A másik ellentmondás a kapitalizmust meghaladni kívánó törekvések már említett (túl)politizálódása. A politika a társadalom alrendszereként eleve nem helyettesítheti a társadalmi átalakulásokat, a pártrendszerű politika pedig per definitionem partikularizál. Mindebből az következik, hogy véleményünk szerint a politika modernkori értelmében a kapitalizmus alapjait tagadó eszméknek (abban a meghatározó, az alapértékeket együtt valló formában, amely e rendszertagadás specifikuma) nem lehet adekvát politikai képviselete, és erre nincs is szükség. (Ezért is érdemes megszabadulni mindazon fogalmaktól – a “kommunizmustól” és az “osztályharctól” kezdve a “szocialistán” át a “baloldaliságig” –, amelyek a hozzájuk tapadt sok, egymásnak is ellentmondó képzet, tapasztalat és pártpolitikai mozzanat következtében alkalmatlanok arra, hogy egy huszonegyedik századi antikapitalizmus adekvát kategóriái legyenek.) Ha azonban a “politika” fogalmát kiterjesztjük, és a sorsunk jobbításáért, az adott társadalmi viszonyok megváltoztatásáért folytatott cselekvések együttesét értjük rajta, akkor ilyen cselekvési célokat, mint mindig, ma is lehet társítani az említett értékekhez, és egy Eszmélet típusú folyóirat számára éppen az ilyen cselekvési célok biztosíthatják a benne megjelenő vélemények, gondolatok, álláspontok közös nevezőjét.

Mi magunk azért térünk vissza újra meg újra a “szellemi termelési mód” fogalmához, mert meggyőződésünk, hogy – mint már több ízben kifejtettük – a jelenleg a világban még egyeduralkodó tőkés termelési mód meghaladásának ez és éppen ez a formája. Ha pedig ez így van, akkor azoknak az embereknek a számára, akiknek értékrendjét a hagyományosan “baloldalinak” nevezett értékek együttese jellemzi, az lehet az ítéletek, döntések és cselekvések mércéje, hogy elősegítik-e a szellemi termelési mód kibontakozását, vagy sem. Ez lehet a közös nevező a hagyományosan “baloldalinak” nevezett gondolkodás valóságos értékeit követő szemlélet legkülönfélébb céljai, törekvései – és így az efféléken való gondolkodás fórumául szolgáló elméleti folyóirat – számára is. Mert a szellemi termelési módra alapozott jövőkép számos olyan elemet egyesít magában, amelyek hagyományosan is közös nevezőt jelentettek az antikapitalista gondolkodás számára. A felsorolt értékek (szolidaritás, esélyegyenlőség, diszkrimináció-mentesség, erőszakmentesség stb.) mellett ilyen a piac mindent meghatározó szerepének tagadása, az osztályhatalom elutasítása, az önszerveződések, a közvetlen demokrácia intézményeinek támogatása stb. Ugyanakkor a hagyományos “baloldali” cselekvési stratégiákkal szemben, a huszadik századi történelmi tapasztalatok levonásával, egy hangsúlyozottan etikai program részeként feltétlenül sokkal nagyobb hangsúlyt kell kapjon az erőszakmentesség, a humanizmus; és a szűkebb értelemben vett (óhatatlanul partikularizáló) politikai cselekvéssel szemben a társadalom (érintkezési, intézményi, kulturális stb.) viszonyainak, termelési módszereinek (a szellemi termelési mód pozícióit erősítő) alakítása (egy olyan célrendszer, amely éppen egy, a “munkásmozgalom” történetének ellentmondásaitól és történelmi bűneitől mentes, etikailag hiteles szellemi irányzat tartalmát is megadhatja).

II. Milyen társadalmat “építsünk”?

Az utóbbi évek publikációiban – az úgynevezett “baloldali” gondolkodásban is – eléggé központi gondolat az, hogy az ezredfordulón (az államszocializmus összeomlása után) a kapitalizálódás kényszerpályaként, alternatíva nélküli, egyetlen útként áll a volt “szocialista” országok előtt. Ezt a “kényszert” azonban soha senki sem bizonyította. Hiányoznak azok az elemzések, amelyek azt igazolnák, hogy például Kelet- és Közép-Európa társadalmai számára (figyelembe véve ezen országok gazdasági állapotát és szerkezetét, életszervezési modelljeit, kultúráját, hagyományait és erőtartalékait) kizárólagosan a kapitalista modell (ráadásul annak félperiferiális, gazdaságilag félig-alávetett változata) jelentheti a fejlődés, a továbblépés legjobb útját. Persze, ugyanígy hiányzik e hipotézis meggyőző cáfolata is. Amire a “kapitalizmus-építés” hívei hivatkozni szoktak, az államszocializmus életképtelensége nem bizonyíték: abból, hogy valami rossz, nem következik, hogy egy másik a legjobb (hiszen mindig feltételezhető harmadik, negyedik stb. út is). Az egész erősen emlékeztet arra a dogmatizmusra, amellyel a sztálinizmus a maga “szükségszerűségét” bizonygatta, s amelynek modelljében a történelmet egymásra épülő, kihagyhatatlan lépcsőfokok sorának ábrázolták. A “marxisták” jelentős része könnyen elfogadja ezt a determinizmust, a kapitalista restaurációt azzal magyarázva, hogy hát igen, azok az országok, amelyek történelmében sosem volt kifejlett kapitalizmus, nem “ugorhatják át” ezt a lépcsőfokot, s ha előbb nem, most, a huszonegyedik század elején át kell haladniuk a kapitalizmus stációin.

Túl azon, hogy a történelem nem igazolja ezt a “lépcsőfok-szemléletet”, mert az esetek többségében az egyes társadalmak belső fejlődése igenis “átugorja” ezeket a lépcsőfokokat (azoknak a továbblépéshez nélkülözhetetlen “antropológiai” hozadékát intézmények, kulturális hatások révén építve be a maga világába), ez a szemlélet sosem mondhat semmit a jövőről, hiszen még ha elfogadjuk is a szükséges lépcsők létezését, a következő lépcsőfokot ezekből nem következtethetjük ki (márpedig a valóságban ezek mindig olyan előre nem látható fordulatokból, “szabálytalan” változatokból fejlődnek ki, amelyek az addig kirajzolódott “lépcsőn kívül” találhatók).

A másik érv, amellyel a tőkés társadalom kifejlődésének szükségszerűségét “igazolni” szokták, a “szerves fejlődés” eszményítése. A klasszikus kapitalizmus valamilyen értelemben valóban “szerves úton” fejlődik ki előzményeiből, a jelen helyzet azonban éppenhogy ellentmond ennek az eszménynek: a kapitalizmus (újjá)építése Kelet- és Közép-Európában éppen hogy nem szerves; mindaz, ami az államszocializmusok néhány évtizedes történetében létrejött, lehetett szervetlen, erőszakos beavatkozások eredménye (csak részben volt az), a rendszerváltás pillanatában akkor is mindez már adott állapot volt, amit leépíteni, a kapitalizmus kívánalmai szerint átalakítani kizárólag “szervetlenül” lehet.

Csanády András az Eszmélet 45. számában megjelent, igen figyelemreméltó írásában ezekkel a problémákkal küszködik. ő, aki a szellemi termelési mód megjelenésére már a hetvenes években felhívta a figyelmet, mostani cikkében azt elemzi, hogy milyen körülmények nehezítik a kapitalizmus klasszikus formában való kibontakozását. S miközben – mint még erre visszatérünk – felvet egy rendkívül fontos, a társadalomtudomány figyelmének középpontjába emelésre érdemes kérdést, az etikai tényező szerepét a társadalmak alakulásában, írása mégis azt sugallja, hogy jelen pillanatban csak egy egészségesebb kapitalizmus irányába mutató fejlődés lehet a cél. Olyan gondolat ez, ami – véleményünk szerint – már kívül kell essen egy, a posztkapitalizmus szellemiségét hordozni kívánó diskurzus közös nevezőjén.

Csanády kérdésfelvetését azonban nem lehet megkerülni. Kelet- és Közép-Európa történelmének évszázadok óta meghatározó, s a jelen lehetőségeinek mérlegelése során is alapvető kérdése az elmaradottság problémája. Történelemszemléletünkben évtizedek óta evidenciának számít Európa keleti felének viszonylagos elmaradottsága a Nyugattal szemben, s a különböző társadalomépítő stratégiák, amelyek e régióban születnek, szinte axiómaként indulnak ki ezen elmaradottság tényéből, s ami ebből következik, eszménnyé lesz a felzárkózás, az utolérés. (Még az államszocializmus is, amely az autarkia, a Nyugattól való gazdasági függetlenség ideológiájával próbálkozott, saját eredményeit abban mérte, hogy miben sikerült utolérnie, vagy “elhagynia” a gazdag centrumokat.) Az utolérés szemlélete eleve magával hozza a “kihagyhatatlan lépcsőfok” determinista gondolatát, hiszen ha a “Kelet” a “Nyugatban” utolérendő mintát lát, ez kijelöli jövőjét, amely így a Nyugat jelenével lenne azonos. (Ha a Nyugat életének bizonyos mozzanatait nem tartják is mindenben követendőnek, a lényeget tekintve az “utolérés-felfogás” hívei valóban így is gondolkoznak.) Adva van tehát egy meglehetősen dogmatikus világkép, amely nem lát más lehetőséget Kelet-Európa számára, mint azt, hogy leutánozza Nyugat-Európa és az Észak-Amerikai Egyesült Államok gazdasági és társadalmi modelljét. Ám nem kevésbé determinista az a felfogás sem, amely az Achilles és a teknősbéka paradoxonát a Nyugat–Kelet viszonyra alkalmazva azt állapítja meg, hogy az utolérés lehetetlen, a Kelet hátrányos helyzete olyan lépéshátrányt jelent, ami csak halmozódik, nincs mit tenni, Európa keleti fele mindig félperiféria volt, és az is marad. Ez az álláspont tehát nemcsak determinista, hanem még defetista is. Az utolérést lehetetlennek látók számára maradna még az a megoldás, hogy ne is próbálkozzanak az utoléréssel, ne tekintsék a fejlett Nyugat jelenlegi helyzetét kihagyhatatlan lépcsőfoknak, hanem valamiféle “saját út” választásával kerüljék meg a lépcsőt – csakhogy e megoldással szemben az “utolérés-felfogás” hívei számos történelmi tapasztalatra hivatkozva érvelhetnek azzal, hogy a modern világgazdaságból nem lehet “lekapcsolódni”, a megkerülés illuzórikus.

Mindez persze nemcsak Közép-Európa problémája: az egész – korábban “harmadiknak” nevezett – centrumon kívüli világ ugyanezzel küszködik, s nemigen talál megoldást, ami olyan esetekben eléggé általános, amikor a kiindulópontot egy féligazság jelenti. A féligazság igazság-fele az, hogy a centrumok (valamilyen szempontból) kétségkívül fejlettebbek, éppen ezért ők a centrumok; ám közben érdemes észrevenni azt is, hogy e fejlettség, ezek az előnyök csak bizonyos szempontokra érvényesek, s az már manipuláció, hogy éppen ezeket és csak ezeket a szempontokat teszik meg az összehasonlítás alapjának, a “fejlettség” mércéjének. Ritkán és kevesen vetik fel azt a kérdést, hogy a “fejlettek” előnyeiben a.) mi az, ami valóban előny; b.) mi az, ami azáltal és csak azáltal mutatkozik előnyként az ő oldalukon, hogy egyúttal hátrányt termel a perifériák oldalán, vagyis melyek az elmaradottságnak azok az elemei, amelyek kizárólag az eltérő fejlettségi fokon lévő társadalmak érintkezéséből (például az “egyenlőtlen cseréből”) származnak, amelyeket tehát a centrum hoz létre, és c.) mi az, ami csak a diskurzusból adódó különbség, amely tehát azért hat különbségnek, mert a “fejlettséget” önkényesen kiragadott, a centrumnak kedvező szempontok alapján határozzák meg. (Az életszínvonal például elég objektív mutató, s az ebben megmutatkozó különbség az “a”-típusú eltérések csoportjába esne, ha nem tudnánk, hogy a centrumok magasabb életszínvonalát jelentős mértékben éppen a perifériák alacsonyabb szinten tartásával lehet biztosítani /“b”-típusú eltérés/; azt pedig, hogy az emberek mi mindent fogyasszanak, mi mindenben mérjék életszínvonalukat, köztudottan igen nagy mértékben a termelők-értékesítők manipulatív tevékenysége határozza meg, vagyis az életszínvonal-előnyök egy része “c”-típusú eltérés. Ettől még vannak objektív, “a”-típusú eltérések is, de ezeket, a háromféle “előnynek” a centrum-társadalmak önképében nap mint nap létrejövő szándékos összemosása miatt, igen nehéz különválasztani.)

A “harmadik út”, a lekapcsolódás, a megkerülés lehetőségének szenvedélyes tagadása éppen azt bizonyítja, hogy van ilyen lehetőség (sőt, a perifériák számára egy-két kivételtől eltekintve csak ez a lehetőség van, mert a determinisztikus utolérés-felfogás azt a helyzetet állandósítja, amelyben a fél-perifériák és perifériák utánfutóként a “centrum” mögé kötve gurulnak egy önmaguk által meghatározhatatlan /így valóban determináltnak tűnő/, mások által azonban nagyon is /szabadon/ meghatározott pályán. A liberális tétel ebben az esetben is “érvényes”: a piacgazdaság szabadsága az erősebbek szabadságaként valóban szabadság.) A megkerülés, a lekapcsolódás lehetősége azonban szintén csak féligazság (hiszen az igazság egyik felét az imént már odaadtuk annak az állításnak, amely az elmaradottság tényét regisztrálja). A megkerülés fejletlenebb alapon, pusztán “dacból” – ezt bizonyította az államszocializmus és a hatalomra jutott felszabadítási mozgalmak számos kísérlete – csak zsákutcás lehet. Nem személyes mániából³ , hanem éppen ezért tartjuk annyira fontosnak, hogy az antikapitalista gondolkodás középpontjába kerüljön a “szellemi termelési mód” kategóriája, s annak vizsgálata, hogy mi minden következik a szellemi termelési mód kifejlődéséből a huszonegyedik század embere számára.

A szellemi termelési mód, ahogy erre is már több helyütt utaltunk, a kapitalizmuson belül fejlődik ki (mint eddig minden termelési mód a történelemben elődje kebelén), de (mint eddig minden termelési mód) megjelenik az uralkodó társadalom meghatározó keretein kívül is, így ebből a szempontból, az új jelenléte szempontjából a perifériák nem feltétlenül és nem mindig vannak hátrányban. Ám ahhoz, hogy a szellemi termelési mód mint a kapitalizmussal szembeni alternatíva kibontakozhassék, nem elegendő, hogy egyes elemeit szembehelyezzék a piac- és versenyalapú kapitalizmussal (ahogy például az államszocialista kísérlet során a gazdasági tervezésben vagy az oktatás, a kultúra erőteljes preferálásában valóban megmutatkozott valami egy más logikájú, alternatív társadalom lehetőségeiből: a szellemi termelési mód további összetevői nélkül a racionalista gazdasági tervezés felszíni sikerek után önmaga ellentétébe, irracionális, pazarló működésbe, az oktatás, a kultúra az általános felszíni színvonal-emelkedés után önmaga ellentétébe, a kultúra értékének lefokozódásába torkollott).

Nem állítjuk, hogy ma már elegendő tudható a szellemi termelési mód mibenlétéről: éppen amellett érvelünk, hogy minél többen fordítsunk minél több szellemi energiát e jelenleg embrió-formában létező társadalmi formáció összetevőinek megismerésére. Annyi már tudható, hogy ez a termelési mód nem a tudomány s nem is az értelmiségiek uralmának utópiája (nem Madách falansztere és nem is Szelényi–Konrád víziójának a politikai hatalmat megragadó /értelmiségi/ osztályhatalma), jóllehet a tudomány és az értelmiség szerepének felértékelődésén, előtérbe kerülésén alapszik. Egy termelési mód éppen azáltal lesz uralkodó a társadalomban, hogy annak minden szeletében érvényesül, minden rétegének életét átformálja, a maga logikájához illeszti. A szellemi termelési módban fizikai munkások és vállalkozók is éppúgy tömegesen jelen lehetnek, mint a kapitalizmusban, s bár a szociológiai összetétel minden bizonnyal változik (mint ahogy erre utaló jelek már most is szép számmal találhatók), nem ez a lényeg, hanem az, hogy minden réteg, tehát a fizikai munkások és a vállalkozók tevékenysége is a szellemi termeléshez igazodik. Kifejlett formában ez a jövő képe, de számos mozzanatában már ez a mai valóság is: ma, a haszontermelő kapitalista logikának alávetve az élet egyre több területét hatja át olyan termelés, amely piacosítható ugyan (s ma piacosítják is), de a létrehozás és a létrehozott termék természete egyre kevésbé illeszkedik a tőketermelés logikájába. (“A céh” című írásunkban – Eszmélet 39. – a számítógépes software-ek példáját hoztuk fel erre. A software-nek a piacon ára van, ám jellegzetesen olyan termék, amelynek természetéhez tartozik a sokszorosítás, s ezáltal az ingyenes használat lehetősége. A szellemi termelésnek éppen az a lényege, hogy mivel terméke nem fogy el a használat során /sőt, esetenként szaporodik/, így a piac logikája csak Prokrusztész-ágy lehet a számára, amit előbb-utóbb szétfeszít.) A tőkés piactársadalom, ez a látszólag kereslet-irányította világ valójában mindig a kínálati oldal, az értékesítéssel összefonódott ipar uralma alatt áll; a keresletet a kínálati oldalról manipulálják – e manipuláció korlátait jelzik az időnkénti válságok –, és a működés alapja, amit az eleddig legkifejlettebb tőkés forma, a “fogyasztói társadalom” csak sűrítetten érzékeltet, de valójában a kezdetektől fejlődésének meghatározója: az elfogyasztható (és ezáltal mérhető, értékelhető, beárazható) tárgyak (emberi képességek, erőforrások) termelése. A szellemi termelés ezzel éppen ellentétes logikáját valóban a kereslet (vagy a tágabb marxi kategóriával a szükséglet) határozza meg, ami gyorsabban bővül, mint a kínálat (s egy erre épülő társadalom ezért és ennyiben mindenképpen fejlettebb, azaz fejlődőképesebb az egyébként szintén nagyon fejlődőképes-önfejlesztő tőkés társadalomnál). A szellemi termelés természetéről egyébként a hazai irodalomban és az Eszmélet hasábjain is sok minden megtudható Z. Karvalics László (az információgazdaságról szóló) írásait forgatva is.

De maga a szellemi típusú termelés csak egyik, bár talán a leglényegesebb jele ennek az alternatív társadalmi formának. Elég látványos jeleket találhatunk a társadalomszervezetben is. Az értelmiség szerepének növekedése a huszadik században ma már közhelynek számít, de jóval kevesebb figyelem esik annak elemzésére, hogy pontosan milyen szerepet kap az értelmiség a társadalmi rendszerekben. Mannheim elemzése az értelmiség modernkori szerepeiről mindmáig klasszikus, de kidolgozásra vár – az azóta eltelt idő változásait (új szerepek születését, a régiek megszűnését) is tekintetbe véve –, hogy a különböző értelmiségi szerepkörök (illetve ennél tágabban: a szellemi termelésben résztvevők szerepkörei) hogyan kapcsolódnak össze a társadalom szervezetében. Mindenképpen meghatározó a termelésben érvényesülő (a tág értelemben vett technikára-technológiára irányuló) innováció és a szimbólumtermelés viszonya. (Mint erről szintén “A céh” című cikkünkben vázlatosan már írtunk, az önmagát fenntartani törekvő tőke és tőkés társadalom alapvető érdeke, és jól látható törekvése, hogy a szellemi termelésnek ezeket az összetevőit egymástól távol tartsa. Felhasználja mindkettőt, de elemi érdeke, hogy azok egymáshoz ne kapcsolódjanak, mert ez a kapcsolat, az összetevők “összetevődése” a szellemi termelésen alapuló társadalomszervezet létrejöttének “veszélyét”, vagyis a tőkés társadalom végét, a tőkének mint a társadalom mozgatójának feleslegessé válását hordja magában. Jól látható az is, hogy a nagyobb veszélyt ezen összetevők közül a szimbólumteremtés jelenti a tőke számára, ezért az értelmiségen belül is elsősorban a szimbólumtermelő értelmiségi csoportokat kezeli a legnagyobb gyanakvással, ezek szerepét igyekszik csökkenteni, ezeket igyekszik leginkább bérmunkás-helyzetbe hozni, illetve e csoport egyes tagjait igyekszik leginkább korrumpálni, betagozni az establishmentbe, hogy kézben-tarthatóságuk, alárendelt, a tőkés társadalom apológiájára használt szerepük fennmaradjon.)

A szimbólumtermelés⁴ ugyanakkor a huszadik században a tőkés működésen belül egyre nagyobb szerepre tett szert. A szimbólumtermelés a történelemben mindig is nagyon fontos része volt a társadalmaknak, gondoljunk akár a hivatalnokrendszerek, akár az egyházak szerepére. Lényege azonban a huszadik századig éppen abban állt, hogy elvált a termeléstől: a társadalomnak a termelésen túli, illetve annak keretet adó viszonyait szervezte. A huszadik században azonban a szimbólumtermelés megjelent a termelésben (itt gondolhatunk a taylori-fordi “nyers” kezdetek után a munkapszichológia, a “humanista” iskola megjelenésére az amerikai termelési szervezetben, de a távol-keleti modell sikerei is ebből a szempontból nagymértékben azon alapszanak, hogy a hagyományos szimbólumtermelés korábban termelésen kívüli mozzanatait bevitték a termelésbe), sőt, kísérletek történtek az egész termelő társadalom szimbólumtermelés általi irányítására is (a bolsevik és a fasiszta modellben). Mielőtt ez az “és” félreértésekre adna okot, hozzá kell tenni, hogy persze a bolsevik és a fasiszta modell ebből a szempontból sem azonosítható: (különbségükre mindjárt kitérünk), kétségtelen azonban, hogy a szellemi termelés ilyen használata nem volt a baloldal egyedüli sajátossága, a szellemi termelési mód, s különösen a szimbólumtermelés lehetőségeinek huszadik századi térnyerése idején a fasizmus a tőkés társadalom (és a tőkés társadalmi rendet elfogadó szellemi termelők) egy kétségbeesett kísérlete arra, hogy ezt az eszközt (is) a tőkés társadalom konzerválására használják. Itt érdemes emlékeztetni arra is, hogy az egész munkásmozgalom – amire a fasizmus válasz volt – egy olyan társadalomszervezési kísérlet volt, amely (elsősorban értelmiségiek irányította) szimbólumtermelés által próbált meg a tőkeviszony meghatározó osztályából, a munkásosztályból ellenszervezetet, egy új termelési mód és társadalmi formáció alapjául szolgáló társadalmi kapcsolatrendszert kialakítani. A “magáért való osztály”, az osztályöntudat, az élcsapat mint ezen öntudat hordozója – ezek a marxi, lenini, lukácsi kategóriák tulajdonképpen ezt jelölik, s az államszocialista pártállam a szimbólumtermelés által szervezett társadalom és termelés egy koraszülött modellje. Szelényi–Konrád hatalmat megragadó osztálya, összeesküvő értelmiségi csoportja azért nem tükrözi a lényeget, mert noha a szimbólumtermelő értelmiségnek valóban kulcsszerepe volt, s noha ennek az értelmiségnek egy csoportja valóban monopolizálta a hatalmat, ez nem pusztán az ő akaratukat tükrözte, nem csupán politika volt – ha ők maguk túldimenzionálták is a politika szerepét –, hanem egy új társadalmi formáció helykeresése – amelynek ezek az élcsapatok csak a hullámain hánykolódhattak –, s azért is volt bukásra ítélve, s azért is lett önpusztítóan antihumánus már megjelenése, politikai “lekapcsolódása” pillanatában, mert magának a formációnak számos mozzanata kifejletlen volt: a szellemi termelési mód nem volt még “teljes társadalom”, s mint ilyenkor lenni szokott, a hiányzó elemek helyén a társadalom megtelt a fejletlenség, más társadalmi formációk megannyi mozzanatával. (Viszonylagosan humánusak, virágzóak, utólag “fénykornak” tekinthetők mindig azok a társadalmak tudnak lenni, amelyekben egy-egy termelési mód kifejletten, a társadalom egészét áthatóan működik. Egy-egy kor embere ugyanis a kor embere lévén akkor tud az emberiséghez, az ember nembeli lényegéhez viszonylag felnőni, amikor a társadalom – mint az Ember – Egészként áll elénk.)

Mind a bolsevik, mind a fasiszta szimbólumtermelés az államot használja fel a társadalom és a termelés irányítására (az állam ilyen, a termelésbe behatoló szerepe inkább a szellemi termelési mód, mint a tőke logikáját követi). A lényeges különbség abban van, hogy a fasiszta államban a nemzetállamiság kap hangsúlyt, az a keret, amely a tőkés társadalom osztályainak összefogója, a szimbólumtermelők tehát azt sugallják, hogy a fennálló Rend egészét képviselő érdekeknek kell mindent alávetni, a fennálló rend összetevőit is (ez már nem az egészség állapota: a formáció fénykorában a részek önműködése maga konstituálja az egységes egészet, itt mesterségesen kell létrehozni); a bolsevik állam, még amikor a saját érdekeit érvényesítő nemzetállam formáját ölti, lényegében akkor sem nemzetállami jellegű: a bolsevik államban az kap hangsúlyt, hogy a tőkés renddel szembeni alternatíva, egy más, egy új társadalom Egésze érdekeinek igyekszik mindent alárendelni, ám mivel ehhez az Egészhez a huszadik század társadalmaiban még igen sok minden hiányzott, így az eredmény épp olyan mesterséges és beteg (jóllehet másként mesterséges és másként beteg) alakzat, mint a fasiszta állam.

Mindebből következik, hogy a tőkéhez és a tőke tagadásához, a baloldalisághoz és a jobboldalisághoz való viszony kialakításában megkerülhetetlen annak mérlegelése, hogy mi mit jelent a szellemi termelési mód kialakulásának szempontjából. Ha elfogadjuk, hogy a szellemi termelési mód az az alternatíva, ami a tőke történelmi tagadását jelenti, akkor ebből adódóan igenelni azt lehet, ami közelebb visz a szellemi termelési mód kibontakozásához, és elutasítani mindazt, ami távolít tőle. Elutasítani mindazokat az eseteket, amelyekben a szellemi termelési mód kifejlődését hátráltatják (az oktatás, a kultúra, a szociálpolitika, az egészség- és természetvédelem visszafejlesztése vagy csak fejlődésének visszafogása egyértelműen és mindig ilyen), illetve azokat az eseteket, amelyek a szellemi termelés eszközeit a tőkés logika, a tőkés társadalom apológiája szolgálatába állítják. Megoldásnak tekinteni viszont – a fentiekből következően – nem lehet automatikusan mindent, ami a szellemi termelési mód elemének tűnik, mert azok önmagukban, a többi elem híján nem képesek életképes alternatívát képviselni. (Éppen úgy, ahogy a “baloldali” értékekről is elmondhattuk, hogy csak rendszerükben, együtt érvényesülnek.)

Az olyan hagyományosan “baloldali” célok, mint a “munkásosztály” felszabadítása, a társadalmi egyenlőség eszménye stb. éppen a szellemi termelési mód “építésétől” nyernek tartalmat (hiszen a munkásosztály felemelkedése mindmáig leginkább a szellemi termelővé válás útján képzelhető el, ez lévén az a folyamat, amelyet Marx úgy fogalmazott meg, hogy az ember a termelőfolyamat mellé lép; ez fogalmazódott meg a fizikai és szellemi munka közti határok eltűnésének vagy a szükségletekre termelő társadalom és a társadalomnak képességei szerint adó ember tételeiben; a társadalmi egyenlőség pedig nem a nivelláló egyenlősdi módján képzelhető el, hanem azáltal és csakis azáltal, hogy maga az összemérés, a piactársadalom mennyiségi szemlélete lesz a mind uralkodóbbá váló szellemi termelésben többé-kevésbé értelmetlenné). Mindennek legfőbb akadálya ma az a fent említett két rendszerfenntartó mechanizmus, amelyek egyike igen széles tömegeket távol tart a szellemi termeléstől (ezért az egyik legfőbb cselekvési mező az oktatás, a kultúra állandó fejlesztése és kiterjesztése), a másik pedig a szellemi termelést a haszon, a tőkenövelés szolgálatába állítja, ezért a másik legfőbb cselekvési mező a szellemi termelők öntudatra ébredése, annak felismerése, hogy a világ mozgatóiként nincs szükségük, a szellemi fejlődésnek nincs szüksége a tőkés berendezkedésre; idetartozik minden olyan fejlemény támogatása, amely nem a haszontermelés logikája szerint szerveződik: az életminőség fejlesztése, a környezet- és egészségvédelemnek adott prioritások; sok esetben ez konzervatív törekvésekkel való együttműködést is jelenthet, a lényeg az, hogy mindig világos legyen, mit akarunk konzerválni: hagyományos értékeket, tudásokat, a piactársadalom által sorvasztott emberi minőséget, tradíciót, az emberek közötti nem piaci érdekeken nyugvó kapcsolatformákat igen, az egyenlőtlenségeket, az ellenségeskedési formákat, magát a piactársadalmat (vagy még annál is egyenlőtlenebb viszonyokon alapuló társadalmakat) véletlenül sem.

A “jobboldali-baloldali” megosztás ebből a szempontból is értelmetlenné vált: minthogy egyfelől a szellemi termelés egyszerre jelenti az innovációt és a hagyományos szellemi értékek továbbadását, másfelől a tőkés társadalom egyszerre jelenti a (technikai) fejlődés igenlését és az uralkodó társadalmi forma fenntartására való törekvést, így a haladó-konzervatív metszet éppúgy alkalmatlanná vált a kor legfőbb választási helyzeteinek eldöntésében, mint ahogy a nemzeti-nemzetek feletti metszet is (hiszen a nemzetállam és a nemzetközi tőke-szervezetek egyaránt a kapitalizmus fenntartói, a piac-pusztította nemzeti értékek és a partikuláris szempontok-pusztította összemberi értékek pedig egyaránt a szellemi termelési mód építőkövei lehetnek. Ha azt mondjuk, hogy a “baloldaliság” ma már nem igazán adekvát kategória, a “jobboldaliság” olyan értéktartalmai sem hagyhatók meg “jobboldali” politikai erők monopóliumának, mint a nemzeti érzés, a hagyományok védelme, vagy az újgyarmatosító tőkés tevékenységnek illetve a “baloldali” pártok egyes tagjai-vezetői által folytatott korrupciónak, tőkefelhalmozásnak, hatalompolitikának (vagyis a jellegzetes kapitalista gazdaságban és partikularizáló politikában való részvételnek) a leleplezése. Szellemi termelés minden politikai irányzatban folyik, ez is azt mutatja, hogy a hagyományos politikai megosztás a szellemi termelésen nyugvó társadalom szempontjából értelmetlen: az egyetlen értelmes kritérium az, hogy maga a szellemi termelés milyen mértékben tud kibontakozni.

Ebből következik az is, hogy a szellemi termelési mód igenlése csak a demokrácia és a humanitás oldalán képzelhető el: míg a diktatúrák, s esetenként az erőszak alkalmazása olykor elősegítheti a gazdasági fejlődést, a szellemi termelés szempontjából mindenképpen ártalmas: a diktatúrák monolitikus légköre a legerősebben éppen a szellemi termelést korlátozza, s ugyanúgy korlátozó minden erőszak is: nemcsak azért, mert mint időtlen idők óta tudható, “fegyverek között hallgatnak a múzsák” (ez egyébként nem is mindig érvényes), hanem mert a szellemi termelés lényege egyrészt a szabad gondolat termékenysége, másrészt az, hogy a “termék” másokban tovább terem, márpedig amit erőszakkal oktrojálok másra, az utánzást kiválthat ugyan, de nem fog a másikban szabadon tovább teremni.

Ebből következik az is, hogy a szellemi termelési mód csak tervezés és spontaneitás egyensúlyán alapulhat. Mivel a szellemi termelés eleve a munka teleologikus mozzanatából nő ki, minden szellemi termelés tervezett és egyszersmind tervező jellegű (a teljes spontaneitás a piac rendező hatalma, az állandóan összemérő mennyiségi versenyszemlélet uralma alatt – mint többször utaltunk erre – csak az erősek szabadságát biztosítja, s így állandó erőszak és egyenlőtlenségnövekedés forrása). Ugyanakkor a szellemi termelés – a diktatúráról mondottak jegyében – nem válhat a racionalitás diktatúrájává sem (amilyennek a szellem uralmát felidéző negatív utópiák mindig is ábrázolták, s ami részben valósággá is lett az államszocializmusban); a szellemi termelésnek éppen az a lényege, hogy minden pillanatban a legváratlanabb egyéni hozzájárulással módosítja az összképet, s erre a társadalmi szerkezetnek nyitottnak kell lennie.

Ebből következik az államhoz való viszony is. Valamilyen értelemben vett keretszervezet, tehát állam nélkül modern társadalom – legalábbis eddig – nem létezett.⁵ A problémát csak az jelenti, ha a.) az állam partikuláris (és ebből fakadóan többnyire másokat elnyomó) érdekek képviselőjévé válik (a hagyományos baloldaliak ezt az osztályállamot vetették el); vagy ha b.) az államhatalom (az “összérdek”, a közjó) képviselete maga válik partikuláris (és mindenkit elnyomó) erővé (ezért alkalmatlan a szellemi termelés szempontjából az államszocializmus pártállama is). Mivel az államszervezetet egyének működtetik, az szinte kizárhatatlan, hogy a partikularitás vagy egyik vagy másik változata az államban teret ne nyerjen; a viszonylag legjobb megoldásnak egyelőre az látszik, ha az államszervezet minél több, egymást kontrolláló, egymással bizonyos szempontból érdekellentétben álló, de kiegyensúlyozott, tehát egymással szemben túlhatalomra szert nem tehető szervezetből áll (beépítve a jogrendbe azt is, hogy amennyiben a hatalommal bíró szervezetek mások rovására egymással szövetségre lépnének, a kívül rekedőknek mindig joguk és módjuk legyen hasonló súlyú kontrollszervezet létrehozására). Egy ilyen sokszorosan kiegyensúlyozott rendszer ugyan nehézkes lehet, s ezt a nehézkességet fokozza, ha a konszenzus elvét alkalmazzák, mindazonáltal úgy gondoljuk, előbb érdemes egy ilyen államszervezeti rendszert kiépíteni (s a konszenzus elvét minél szélesebb körben alkalmazni), aztán az majd legyen a következő nemzedékek gondja (és szellemi termelésének tárgya), hogy miként lehet gördülékenyebbé tenni. (Sok minden ebből keretként egyébként már ma, a parlamentáris demokráciában is adva van, ezeket nem elvetni, hanem továbbfejleszteni érdemes.)

Mindazonáltal az államszervezet kérdésénél is fontosabb a “szabadság kis köreinek” kiépítése. E tekintetben Európa keleti fele valóban elmaradott (a szellemi termelési mód feltételei közül talán éppen ebben a legelmaradottabb), pedig a szellemi termelés szempontjából (is) ez lehet az egyik legfontosabb háttér-tényező. Az önszervezés, az önkormányzás, önigazgatás ezért olyan lényeges: a szellemi termelés felszabadulásához ez két irányból is segítséget nyújthat: az értelmiségiek a munkájuk szabad kifutását biztosító önigazgató szervezetekben élhetik át, hogy nincs szükségük a fejük fölött irányító tőkés (a tőkés haszontermelés logikáját mindenek fölé helyező) menedzsmentre (egyébként a menedzsment huszadik századi felértékelődése a tulajdonosokkal szemben már maga is a szellemi termelők megerősödését mutatja, hiszen a menedzser tevékenységének nagy része is szellemi termelés). A munkások viszont nagy mértékben éppen az önigazgatás mindennapi gyakorlatában válhatnak szellemi termelővé.

Kulcskérdés persze az, hogy amíg a társadalom tőkés logika szerint szerveződik, hogyan működhetne akármely termelő vagy együttműködő szervezet más logika szerint (hiszen ez fojtotta meg Owen kísérletét éppúgy, mint ahogy bizonyos szempontból szerepet játszott az egész államszocializmus alakulásában is); illetve, hogy miképpen lehet átlépni a tőkés társadalomból egy, a szellemi termelési módnak megfelelő társadalomba. Ezt a kérdést azonban nem lehet közvetlenül megválaszolni: éppen az a baj, ha közvetlen, egy-két tényezős cselekvési programmá próbálják változtatni. A társadalmak nem egyik percről a másikra alakulnak át egymásba. Az utóbbi évtizedek történelme éppen elég jelzést ad a szellemi termelési mód előrenyomulásáról. Ezt az előnyomulást érdemes elősegíteni, ezen munkálkodni, nem türelmetlenkedve az “átfordulás” mikorját illetően – előbb-utóbb az úgyis bekövetkezik.

Fontos azonban, hogy az “átfordulás” jövőbe tolása ne jelentse a távolabbi célról való lemondás jelenbe ragadó stratégiáját. A kritikai alapállás a szellemi termelésnek is lényegi természetéhez tartozik, s ezt a kritikát a tőkés és a szellemi termelési mód versenyének hosszú történelmi időszakában a szellem embereinek mindig rendszerkritika formájában kell gyakorolniuk. Nem elég azt mondani, hogy a jelen társadalmat ebből vagy abból a szempontból reformálni, javítani szükséges; az ugyanis már elég régen pontosan látható, hogy mi az a kapitalista társadalomban, ami “úgy rossz, ahogy van”, ami a rendszer lényegéből következik. S mivel tudható az is, hogy a tőkés berendezkedésnek lehet, és van alternatívája, a rendszerkritikának még támpontja is van: reformálni, javítani abba és csak abba az irányba érdemes, amitől a szellemi termelési mód pozícióinak erősödése várható.

Csanády András említett cikkében a tökéletlen kapitalizálódás egyik alap-okaként nevezi meg a polgári morál kialakulatlanságát. Teljesen igaza van abban, hogy az adott társadalom szerkezetével adekvát étosz kialakulása – mint Max Weber elég meggyőzően mutatta be a kapitalizmus kialakulását elemezve – minden társadalom születésénél meghatározó és (például a Csanády által kiemelt együttműködési formák létrejötte szempontjából, de más szempontokból is) nélkülözhetetlen. (A szellemi termelők minden társadalom születésekor rendkívül fontos feladatot látnak el a szimbólumtermelésben: etikai mozgalmak, filozófiák, vallási-transzcendens szimbólumok megformálásával segítve az “átfordulást”. A szellemi termelési mód kibontakozásától ezért az is várható, hogy az ilyen típusú szimbólumtermelés szerepe, hatóköre, tartalma is rendkívüli mértékben kiszélesedik, szinte mindennapossá válik – ami a korábban a szellemi termelésben elengedhetetlennek nevezett /filozófiai, erkölcsi, ideológai stb./ pluralizmusnak is alapfeltétele). Ha ma a kapitalizmus építését tekintjük célnak – mint Csanády cikke hangsúlyozza –, kétségtelenül ennek is alapfeltétele a neki megfelelő étosz kifejlődése. De – hamár új társadalmi viszonyok etikai alapjait kutatjuk – miért ne lehetne nem a kapitalizmus, hanem a szellemi termelési mód etikájának megalapozásában gondolkodnunk? Egyetértünk: az egyik legfontosabb teendő ma az, hogy az emberek egy értékvesztett, elbizonytalanodott és talán elfogadható: morálisan megromlott korban olyan lelki fogódzókat kapjanak, amelyeket a különböző erkölcsi, vallási és egyéb mozgalmak meg szoktak adni híveiknek. E nélkül semmit nem lehet “építeni”. De úgy gondoljuk, egyáltalán nem mindegy, hogy csak a magántulajdon (egyébként vitathatatlanul szintén értékteremtő) étoszában találjuk meg ezt a fogódzót, vagy a szellemi termelésében (amely éppen azáltal is jelzi “fejlettebb” voltát, hogy tulajdonképpen tartalmazza azokat az értékeket is, amelyeket a polgári erkölcs. Nem azok tagadására épül, mint az íróasztalok mellett kiötlött, és valójában sosem létezett “szocialista erkölcs”, hanem azok – lásd a citoyen-értékeket, az egyéni szabadságok, a demokrácia, a racionalitás vagy a humánum értékeit – komolyan vételére és más értékekkel való kibővítésére). Az etikai program – mint Csanády hangsúlyozza – nem magától alakul ki, hanem “ámbár szimbolikus eszközökkel, de a készülőben lévő új társadalmi egzisztencia ontikus (egyetemes összefüggésekbe helyezett) értelmezésével”; ám olyan korokban, amikor több alternatíva verseng, az egyes emberek, s különösképpen a szimbólumtermelők döntésein múlik, hogy a) melyik társadalmi egzisztencia születését érzik adekvátnak, b) hogyan értelmezik, milyen mértékben és milyen vonatkozásaiban ismerik fel a “készülőben lévő társadalmi egzisztenciát”. Saját etikájának megszületése, tudatosodása nélkül a szellemi termelési mód sem fog dominanciára jutni, s már csak ezért is annyira fontos a hagyományos baloldal által elhanyagolt tudományágakra és szemléletmódokra fordítandó figyelem. Minden új társadalom antropológiai megújulást is jelent: az ember új képét, és ennek megfelelően (nem utolsósorban az új erkölcsi mozgalmak közvetítésével) valóban “új emberek” megjelenését is hozza magával. Ha a szellemi termelési mód egyik kulcsmozzanatának a szimbólumtermelést neveztük, e társadalom működésének megértéséhez éppúgy a szimbólumok termelésének megértésén keresztül vezet az út, ahogy a tőkés társadalom kulcsát a politikai gazdaságtan szolgáltatta.

Jegyzetek

¹ Hankiss Elemér a nyolcvanas évek elején az akkori – döntési rendszerét nagymértékben személyes függési viszonyokra építő – szocializmust többek között a fél-feudalizmus metaforájával jellemezve, úgy vitte tovább az analógiát, hogy felvetette a kérdést: vajon a rendszer elitjében meglesz-e az a reformhajlandóság, amellyel a valóságos magyar feudalizmus valóságos nemessége annak idején a polgárosodás felé a reformkor ismeretes módján keresett kiutat. Az analógia még tovább is görgethető: a szocializmus reformelitje valóban megtalálta a maga útját a kapitalizmushoz, de – ebben is hasonlóan a 19. század nemességéhez – mivel a polgárosulás csak alárendelő, kiegyezéses (és “komprádor”) formában adódott a számára, az új viszonyok között elvesztette (feltehetőleg korábban is csak relatív) progresszivitását, és a dzsentrihez hasonlóan e csoport sok tagja is státusvédő konzervatívvá, illetve talajátvesztett, klánszellemű (és az esetek egy részében korrumpálható) párthivatalnok-polgárrá vált.

² Nehéz eldönteni, mekkora igazságtartalma van annak az állításnak, mely szerint minden ideológiai-eszmei cél csak mézesmadzag-leple sokkal földhözragadtabb céloknak. Kétségtelen, hogy miként a keresztény szeretet-eszményt vagy a Szentháromság-misztériumot fel lehetett használni a jellegzetesen feudális viszonyok szimbolikus igazolására, akként az olyan kommunista elvek, mint a társadalmi egyenlőség-igazságosság, a közösségi érzés vagy a jövő építésének alárendelődő jelen az államszocializmus valóságában nem jelentettek egyebet, mint a rigid tervezésre alapozott pártállam mindenhatóságának kiépítését, s a konkrét egyének és közösségek alávetését az ebben a pártállamban “megtestesült”, magasabb rendűnek tekintett történelmi szubjektumnak. Véleményünk szerint az túlzott leegyszerűsítés, hogy az eszméknek csak ilyen ideologikus, a hatalompolitikát legitimáló szerepük lenne, hiszen minden eszmét lehet szó szerint is értelmezni, és mint eszmét követni (akár az eszmét a maga érdekében hirdető hatalompolitikával szemben is), ám nem lehet azt sem elfelejteni, hogy (az eszmék iránt gyakran teljesen közömbös) emberek szemében többnyire az életüket meghatározó gyakorlat a döntő, s így az eszmék hitelét (és számukra való jelentését) elsősorban az adja meg, hogy a gyakorlatban mit kezdenek velük. (Mit kezdenek velük a hatalom gyakorlói, s mit kezdhet velük a hatalomnak alávetett többség.) Így bár egy társadalom taszító gyakorlata nem tud teljesen elpusztítani egy egyébként vonzó eszmét, ám azt “elérheti”, hogy az eszme a továbbiakban csak teljesen új formákban legyen életképes. (És a történelmi tapasztalatok még ez esetben is óvatosságra intenek. Miként nem tarthatjuk teljesen igaznak azt, hogy az eszmék csak érdekek leplezői, úgy nem állíthatjuk azt sem, hogy teljesen mentesek lehetnek az ilyen apologetikus-ideologikus tartalomtól. Ha valaki egy eszme hívének vallja magát, mindig számoljon azzal, hogy azt az eszmét mire, mi mindenre lehet felhasználni.)

³ Bizonyos gondolatelemeket azért ismételgetünk immár többedszer itt az Eszmélet hasábjain is, mert meg vagyunk győződve arról, hogy a szellemi termelési mód elemzésének sokkal nagyobb mértékben diskurzus-meghatározóvá kellene válnia, mint az eddig történt. Ebbe természetesen az általunk kifejtettek kritikája is beletartozik; a lényeg az, hogy itt adva van egy társadalom-magyarázati lehetőség, amelynek konzekvenciái a benne rejlő lehetőségekhez képest aránytalanul kihasználatlanok. E “mániától” vezetve szenteljük írásunk további részét annak, hogy összefoglaljunk néhányat az e tárgyban általunk korábban megfogalmazott vázlatos gondolatokból.

⁴ Korábban ideológia-termelésről írtunk, de ennél jóval szélesebb körű tevékenységről van szó.

⁵ Volt már szó arról, hogy az állam elidegenedése és az elidegenedett állam mindig is komoly elméleti probléma volt a “baloldaliság” történetében, hiszen már a marxi programot is lehet elsődlegesen az elidegenedés megszüntetését célzó programnak tekinteni. A probléma gyökere itt is a polgári társadalom citoyenre és bourgeoisra való kettéhasadásában van, amit a szellemi termelő és tőkés vállalkozó alakjaival személyesíthetünk meg. A polgári társadalom világképében ezzel együtt rögzül a Társadalom és az Egyén absztrakciója. (Társadalom és Egyén mindig is volt, de csak a polgári világban lettek meghatározó magyarázóelvek: az egyén /az individualitás, a monász/ ekkor, a polgári filozófiában – és fizikában – lett kiindulópont, a társadalmat pedig ekkor kezdték magyarázni, hogy tudatosan és célzatosan változtathassák.) A tőkés polgár szemszögéből a piac csereviszonyba lépő egyéne (és az árutárgy individualitása) a kiindulópont, a szellemi termelő nézőpontjából a társadalom az elsődleges (az egyén társadalmi viszonyaiból felépített, vagyis építhető, “termelhető” maga is), ami nem azt jelenti, hogy az egyén fontossága alárendelhető a társadaloménak, mert ugyanakkor az egyén maga a termelői aktivitás, a szellemi termelés alanya is, aki viszont a társadalmat formálja. Az elidegenedés-elmélet akkor születik meg (Hobbes, Rousseau), amikor a polgári társadalom megszilárdulásakor nyilvánvalóvá válik, hogy ebben a társadalomban a két egyensúlyt igénylő létező, Társadalom és Egyén egyensúlyát felborítják: az absztrakt Társadalmat alárendelik az absztrakt Egyénnek (ez viszont azt eredményezi, hogy az empirikus egyének elvesztik a befolyásolás lehetőségét az absztrakt társadalmiság empirikus megjelenésformája, a modern állam felett. Az absztrakt társadalom az államhatalom, az absztrakt Egyén a vállalkozói individualitás érdekeit képviselve aláveti ennek az empirikus egyéneket, mellesleg a vállalkozó egyéneket is). Az elidegenedés érzékelése megszüli azt a programot, hogy a társadalom struktúráit az Emberhez kell igazítani. (Ez a program, a Humanitás programja nem azonos az Egyén-centrikus szemlélettel: a “humanitás” eszményének előtérbe kerülése mindig akkor figyelhető meg, amikor az összemberi érdekben keletkezik romboló hasadás: az Ember nem az Egyén, hanem mindaz, ami az Emberre jellemző, így a Társadalmiság és az Egyéniség is, együtt.) A modern államban – ezt is veszi észre az elidegenedés-elmélet – szembekerül egymással a szellemi termelés két oldala is: a piac társadalomszervező érdekei a technikai innovációra, az állam termelésszervező érdekei a szimbólumtermelésre – és az ehhez igazított szabályozó tevékenységre – szorítkoznak. Marxék programjában az elidegenedés feloldása az állam kézbevételéhez kötődik: feltételezik, hogy azzal, hogy kiveszik ezt a tőkés érdek uralma alól, az egész rendszer egyensúlyát helyreállíthatják, és az Emberért (azaz az egyensúlyért) valóvá tehetik. (A valóságban bebizonyosodott, hogy ez zsákutca, az elidegenedés ezen az úton nem szűnik meg.) Mások tagadták az elidegenedés létét: Hobbesszal és lényegében Rousseau-val is szemben azt állították, hogy az állam éppoly természetes képződmény, mint a piac, következésképpen legalábbis a lényeget tekintve minden úgy jó, ahogy van – ez egy virulens (és a piaci és állami mechanizmusok viszonylagos egyensúlyán nyugvó) polgári társadalom álláspontját jól tükrözi, s olyan jelentős gondolkodók véleménye támasztja alá, mint például Durkheimé, vagy Max Weberé. Az államszocializmus válságának kezdetén vált befolyásossá az a harmadik álláspont, hogy az elidegenedés létező, de megoldhatatlan probléma. (Ez a nálunk a nyolcvanas évek társadalomelméleti gondolkodásában szinte hivatalossá tett nézet lényegében annak kifejezése az elmélet nyelvén, hogy a szellemi termelés – és annak nemcsak technikai innovatív, hanem társadalomszabályozó oldala is – alá van vetve a tőle idegen erők – mint a piac – uralmának, s ez ellen nincs is mit tenni. A filozófiai alternatíva keresésének feladása e tekintetben legalább egy évtizeddel megelőzte a politikaiét; bár ha pontosak vagyunk, a politikai kapituláció már a hatalomátvétel pillanatában megkezdődött, hiszen már akkor beépült a rendszerbe az egyre mélyülő ellentmondás: egyfelől az elidegenedés leküzdésére, egy osztály nélküli társadalom megteremtésére irányuló célok, másfelől az ehhez kellő feltételek szinte totális objektív és szubjektív hiánya.) Ma egészen más feltételek között lehet újragondolni az elidegenedés-elméletet is. Az Ember oldalán állva az elidegenedés megszüntetésének programjáról nem lehet lemondani, de ma többé nem a klasszikus dichotóm modell uralkodik a gondolkodásban. Egy multikulturális társadalomban gyengül az absztrakt társadalom képzete (és ezzel az állam jelentősége is), s mind nagyobb figyelem esik a társadalmiságra mint millió részmozzanat eredőjére. Ebből az is következik, hogy a lényeges változások nem egyetlen nagy egység rohamszerű meghódításától várhatók, hanem attól, ahogy a szellemi termelés mindinkább behatol a termelés és a társadalom elemi szintjeire. (Ami mellesleg “gőzerővel” folyik). Megfontolásra érdemes a mondottakhoz Victor Turner fogalmi megkülönböztetése a “communitas” és a strukturált társadalom között: míg a modern társadalmi szerveződés az utóbbi formát ölti, az egyén identitása mindig ahhoz a “communitashoz”, a közvetlen közösségnek ahhoz a modern társadalomban is megmaradt formájához kötődik, amely a premodern, strukturálatlan társadalmakban maga volt az elidegenedés-mentes Társadalom. Ez a kötődés azt is jelenti, hogy állandó a törekvés az elidegenedés leküzdésére, a strukturált társadalom “communitasszá” tételére is. Turner arra is felhívja a figyelmet, hogy a “communitas” tulajdonságait a modern társadalmak emberei legtöbbször a társadalmak alsó, szegény, elnyomott csoportjainak életvilágában vélik erőteljesebben létezőnek – érthető hát, hogy az egyensúly helyreállításának mozgalmait oly gyakran próbálják éppen e csoportok köré szervezni, a proletárforradalmaktól a paraszti bázisú nemzeti felszabadító mozgalmakig. A lényeg azonban nem az alávetett helyzet (mert az ugyan ellenérdekeltté tesz a fennállóval szemben, de sok egyéb szempontból csonkaságot, megfosztottságot, tehát a kellő feltételek hiányát jelenti), hanem a “communitas”, a közvetlen emberi kapcsolatok revitalizálása a modern társadalom viszonyai között, mint ehhez a következő bekezdésben visszatérünk. (Lényegében ugyanezt ki lehet fejezni a marxizáló elméleti irodalomban elterjedtebb tönniesi Gemeinschaft-Gesellschaft kategóriapárral is).

Az írás a valóságos szocialista mozgalom mibenlétének tisztázására tesz kísérletet, az összes antikapitalista próbálkozás bukása után, filozófiai módszerekkel.

A szocializmus és a munkásmozgalom tragikus története a legjobban úgy foglalható össze, hogy a világproletariátus kétszáz évig hozott iszonyatos áldozatokat – semmiért. Véróceán, bűnök, árulások, elképzelhetetlen szenvedések után a kapitalizmus épülete szilárdabban áll, mint valaha. Ahogy Guy Debord írja valahol: a történelem eddigi egyetlen sikeres forradalmi osztálya a burzsoázia volt.¹ A burzsoá osztályhatalom mai globális diadala többek között világnézeti diadal is. Ennek egyik fantasztikus következménye az, hogy az establishment hegemón kultúrája egyszerűen letagadja az osztályok puszta létét is. Ahogy Guy Debord írja: “A proletariátus nem veszett el, sőt, megmásíthatatlanul jelen van a modern kapitalizmus egyre intenzívebb elidegenedése közepette, azoknak a roppant munkástömegeknek az alakjában, akik-amelyek elvesztették a saját életük fölötti bármilyen hatalmukat, s akik, amint fölfogják ezt, újra mint proletariátust kell hogy meghatározzák önmagukat, mint a mai társadalom bensejében munkálkodó tagadást.”² Az ellenállás fölszámolása sehol nem volt olyan gyökeres, mint Kelet-Európában, ezért a kelet-európai eset voltaképpen az egyik legfontosabb az emancipációért vívott jelenkori küzdelemben, ugyanis itt szinte minden a győzelem esélyei ellen látszik szólni. A kritikai kultúra megsemmisülése és az általános elhülyülés is Kelet-Európában a legföltűnőbb, ami a fölületes megfigyelőnek is azonnal a szemébe ötlik, még akkor is, ha engedékenyen tekintetbe veszi a vidékies agyalágyultság rendíthetetlen helyi hagyományait.

A szociáldemokraták, majd a kommunisták 1914. augusztus 4-étől folyamatos árulássorozatát, a tőke társadalmának mindenáron való megerősítését nem lehet megmagyarázni, ha nem veszünk figyelembe – “az oligarchia vastörvényén”³ túl – egy mostanáig meglehetősen elhanyagolt szociológiai tényösszefüggést. A legális munkásmozgalom (az 1870-es évektől az 1970-es évekig) hatalmas ellentársadalmat, ellengazdaságot, ellenkultúrát és ellenhatalmat üzemeltetett. A radikális kritika, a radikális teória is csak ezen a bázison fejlődhetett ki. A szervezett munkások tagdíjából létrehozott betegsegélyzők, nyujdíjpénztárak, szövetkezetek stb. üzleti haszonra is szert tettek, ebből lett a sztrájkalap, a munkássajtó, a proletárkultúra, a munkásotthon, a választási kampány, a rendezőgárda. A szocialista szakszervezeti és pártbürokrácia ennek az ellenhatalomnak a védelmére, gazdasági és politikai eredményességére, önállóságának a megóvására fordította fő energiáit.⁴ A burzsoázia persze meg-megújuló kísérleteket tett ennek a gazdaságilag is sikeres ellenhatalomnak a beolvasztására, amivel elérte, hogy a szociáldemokrácia (és a szerepét 1945 után átvevő nyugat-európai, főleg francia és olasz KP) intézményi önvédelme öncéllá váljék, s a maga térfelén épp oly konzervatív részhatalommá legyen, mint a burzsoá kormányzat. Ennek ellenére az ellenhatalom puszta léte – bár a szociáldemokrata intézményrendszer fönntartásának szükséglete motiválta a mindenkori forradalom mindenkori elárulását a mindenkori vezető munkáspárt által minden földrészen – legalább fönntartotta az antikapitalista “alternatíva” elvont, puszta eszméjét. (A szociáldemokraták – szemben a kommunistákkal, akik soha – olykor megtűrték ellenhatalmi intézményrendszerük perifériáján a radikális kritika képviselőit.)

A kelet-európai “kommunista” hatalomátvétel egyik fő jellemzője, egyik döntő sajátossága, hogy ezt a proletariátustól drágán megfizetett ellentársadalmat-ellenhatalmat, ahol volt, megsemmisítette, beolvasztotta a bürokratikus-diktatúrás államkapitalizmus abszolút gazdasági egységébe, s evvel olyan csodálatosan megtisztította az utat a globális kapitalizmus előtt, mint senki más. A hatalomra került leninista-sztálinista pártok még azt a szívességet is megtették a tőkének, hogy elpusztították a feudális-agrárius maradványokat és tönkretették a tőke valaha még megvolt jobboldali ellenzékét, a trón és az oltár szövetségéről ábrándozó, a helyi nemességgel szimbiózisban élő hűbéri államegyházat és a militáns, fölvilágosodás-ellenes klérust. Ahogy korábban írtam, a sztálini gyökerű “létező szocializmusban” nem volt se sztrájk, se körmenet.

Mire itt győzelemre segítettük a liberális-demokratikus kapitalizmust, az az intézményes ellenerő, amely úgy-ahogy kezeskedett a tőkés rend valamelyest plurális-konfliktusos-alternatív jellegéért, jórészt eltűnt. Köztudomású, hogy a polgári kor kultúrája zömmel ellenkultúra, kritikai kultúra. Bár az avantgárd a szociáldemokráciát is nyárspolgárinak tartotta, a munkásszervezetek közvetett védelme nélkül nem maradhatott volna fönn. A modern kultúra ellenhatalmi jellegének az emléke is elenyészett Kelet-Európában, többek között ezért is ennyire mimetikus, utánzó, üres és fafejű a nyugati kultúra helyi recepciója, amely – mivel szükségképpen érzéketlen a művészeti és elméleti avantgárd forradalmi-kritikai kontextusával szemben – a leglázadóbb művekből (a legföltűnőbb példák: Foucault, Lacan, Deleuze) is konzervatív következtetéseket von le. A “magaskultúrát” belengő nyafka passzivitás ennek a következménye: a modernség formakényszere következtében “újat” kell mondani, ám úgy, hogy a régi (és a régi iránti áhítat) érintetlen maradjon. Ezt az anális-retentív passzivitást jeleníti meg a mindent (tehát semmit se) korrodáló irónia. Efféle természetesen Nyugaton is akad, de a kelet-európai változat hallatlanul extrém, ahogyan szélsőséges az az ellenerő nélküli abszolút kapitalizmus is, amely a (volt) szovjet típusú népek osztályrészéül jutott.

Mivel a sztálinizmussal és posztsztálinizmussal szembeni – tehát az alternatívátlan, ellenerő nélküli “tőkegazdasággal” szembeni – forradalmi ellenállást sikerült (többnyire maguknak az ellenállóknak) tőkebarát népfölkeléssé átstilizálni, majd (részben) átváltoztatni, ezért a mai antikapitalista ellenállás a szabadság őszinte kelet-európai híveinek mint a diktatórikus “tőketársadalom” (nem föltétlenül “tőkés” társadalom) restaurációja tűnik föl. Ebben nem segít, hogy az egyeduralmukat sirató állampárti-utódpárti csoportosulások “baloldalinak” tüntetik fel magukat.⁵

De a puszta ideológiai látszatokon kívül a kelet-európai kapitalizmus jellegzetességei azok, amik a polgári rendet nálunk nem küzdelem, konfliktus tárgyává, hanem tiszta szerencsétlenséggé teszik. Azt már rengetegen észrevették, hogy nálunk a sztálini eredetű korábbi rendszer szétverte a radikális (tehát a puszta érdekérvényesítésen túl az emancipációra – a közjóra mint par excellence a “mások” javára – irányuló) politikai részvétel, ezen belül az ellenállás képességét “lelki” értelemben; de azt már kevesebben, hogy ez a nemzeti (vagy szélesebb regionális) karakternek tetsző vonás nem holmi elvont elmaradottság vagy történeti-műveltségi fogyatékosság folyománya, hanem gazdasági-intézményes tény. Paradox módon most válik valóra az ultrabaloldalnak az a már régen (de olykor tévesen) hangoztatott vádja, amely szerint a liberális-demokratikus politika által szerepelni engedett mozgalmak rendszerint csak a burzsoázia különféle frakciói, amelyeket a rendszer előbb-utóbb rendszerint úgyis kooptál, “befog”. Kelet-Európában néhány marginális csoportocskán (groupuscule) kívül úgyszólván senki nem is színleli, hogy ez másképp lenne, hiszen a munkásmozgalmi ellenhatalom (a kapitalizmuson belül kifejlődött és megszilárdult szubkulturális “szocializmus”) híján a radikálisok, ha lennének, éhenvesznének. “A mozgalom apályának” időszakában – hogy evvel a patinás kifejezéssel éljek – a radikalizmus csak a szociáldemokrácia és a baloldali polgárság rossz lelkiismeretének jóvoltából tud fönnmaradni, hiszen a bohém-alternatív-lázadó szubkultúrákat a globálkapitalista csendőrurbanisztika fokozatosan szétmángorolja. (Hogyan tudnál összeesküvést szőni, édes ifjú elvtársam, olyan presszóban, amelyben üvölt a slágerrádió, hisz a csöndesebb kávéházban nyolcszáz forint egy dupla, és kinéznek a Baleárokról aranybarnán hazatért, csinos, harmincas új méltóságos asszonyok?) A minden eddiginél homogénebb új burzsoá hatalom irracionálisan retteg az ellenhatalom leghalványabb árnyékától is. Ahogy a sztálinista vezetők szemében annak idején gyanúsak voltak az illegális mozgalom ellenállási tapasztalatot szerzett (pl. “spanyolos”), pláne “frakciós” résztvevői, úgy most az egykori demokratikus ellenzék volt tagjait démonizálják, nem annyira azért, amit ma képviselnek (hisz szinte mindegyikük mást-mást), hanem szerény ellenhatalmi tapasztalatuk távoli emléke is aggasztó; ugyanilyen típusú hisztériát vált ki a szakszervezetek infrastruktúrájában rejlő (egyébként nagyjából kihasználatlan) politikai lehetőség.

A másik kínos helyi sajátosság a megújult félgyarmati jelleg. A transznacionális világcégek elleni mégoly reformista küzdelem, mondjuk, klasszikus bérharc is illuzórikus “helyben”, pláne hogy a tőkét védő, de szociális vagy környezeti (azaz “életvédelmi”; ide sorolandó az eleven, vad művészet, teória, életformakísérlet, öngyógyítás, erotikai barkácsolás) kötelezettségektől nem feszélyezett virtuális világállam (WTO, IMF, Világbank, OECD, NATO, EU, EBESZ, NAFTA, ET, Mercosur, AÁSz, EBRD, G8, Trilaterális Bizottság, Echelon, Interpol, OPEC stb.) honpolgárok nélküli állam, felelősség nélküli, leválthatatlan és nem beszámoltatható parakormányzat, amely csak a centrumban támadható – többek között ezért is szorítja a konfliktusokat a perifériára.

Ám a kelet-európai peremnépek megszólalását még így is korlátoznák a modernizálók. Nemrégiben kimutatni véltem, hogy a magyarországi (a régióban eléggé szokványosnak mondható) modernizáció három hulláma (1867: kiegyezés, a polgárság és az arisztokrácia kölcsönös kooptálása, a katolikus államegyház visszaszorítása; 1945/49: agrárreform, terrorista kényszeriparosítás, fölgyorsított egyenlősítő mobilitás, széleskörű népművelés, az értelmiségi káderréteg megteremtése, az erőszakos mozgósítás, kontroll és cenzúra keveréke, tervező parancsuralom; 1988/89: demokratikus-kapitalista rendszerváltás, csökkentett népi részvétel, ismétlődő tekintélyuralmi próbálkozások, “reformfasizmus”, nyílt osztályuralom, passzivitás, szüntelen legitimációs válság, tehetetlenségből eredő stabilitás, erős, de féloldalas gazdasági fejlődés) külső védhatalmak oltalma alatt ment végbe (Ausztria; Szovjetunió; Nyugat, ill. “Európa”) a bizalmatlan magyarországi honpolgárok bevonása nélkül, sejthetően ellenükre történt meg, jóindulatú, “nyugatos”, paternalista, komprádor-kozmopolita elitstruktúrák révén, a nemzeti függetlenség (önállóság) háromszori föladásával.⁶

A nép szuverenitását természetesen a “szuverén”, “nemzeti” osztályállam is csökkenti, korlátozza vagy kutyába se veszi, de a kulturális-történeti összetartozás és az átlátható(bb) harci terep legalábbis nem zárja ki elvben az emancipációs, fölszabadító küzdelem szimbolikus lehetőségének fönntartását, a forradalmi pedagógiának legalább mint öncsaló vigasznak (a dolog érdemét tekintve hiábavaló) művelését. Az a múló öröm, amelyet a provinciális hatalom egy-egy kirívóan undorító kormányzójának a megbuktatása okozhat, a nulláig csökkenhet, ha ráébredünk, hogy a szóban forgó pokolfajzat csupán helytartó, akinek a teljhatalma csak a periférián is marginálisnak tudott páriák megtiprására meg némi baksisra terjed ki. A “demokratikus erők” nálunk ilyenkor – ha a szatrapa visszaélései sértik kedvenc előítéleteiket, vagy betiltja kedvenc tévéműsorukat, amelyet amúgy se néznének, ha adnának magukra – a járási vagy össznemzeti kiskirály még fokozottabb alárendelését sürgetik a világtőke megfelelő (nem választott és nem felelős) hatóságának, amely persze boldogan belemegy egy még készségesebb, esetleg jobb modorú új szatrapa kinevezésébe.

Minden önállósági szándékbejelentést egy klikkel, egy gombnyomással meg tud torolni a globális tőke, ezért a kis kelet-európai félgyarmati államocskáknak politika gyanánt csak az egymással való szánalmas torzsalkodás marad, amit könnyen a megfelelő keretek között lehet tartani, ha a sztratoszférából közéjük pörkölnek pár ezer rakétát egy másik klikkel (ez a klikk nem a “clique”, hanem “click”; micsoda különbség!). Mindenki számára – és ez előbb-utóbb Nyugaton is így lesz – nyilvánvalóvá válik a szokványos demokratikus politikai akciók (választási kampányok, sztrájkok, népszavazások) teljes irrelevanciája. Persze erkölcsi okokból, társadalmi önbecsülésünk végett, jobb meggyőződésünk ellenére is csinálni kell őket, hogy a biztos vereség ne legyen okvetlenül megaláztatás.

A harmadik sajátosság ideológiai jellegű: a bukott önkényuralmi rendszer “szocialistának” minősítésében egybeesnek az állampárti-utódpárti áramlatok önigazoló és nosztalgikus (legitimációs és érzelmi) érdekei, ill. a jobboldalnak a demokratikus szocializmust démonizálni óhajtó törekvései, nem beszélve a többpárti burzsoázia közvetlenebbül javadalmazott ügynökeiről, akik a társadalmi igazságosság legsápadtabb liberális szépségflastromairól is Trockij népbiztos bajtárs páncélvonatára asszociálnak. Az idősebb generációnak meg az olcsóság és a csendőrpofon rendje jut róla eszébe. Szó se róla, a lenini-sztálini antiszocializmust marxista szocialisták csinálták, s mint lidércnyomásos álomban vagy horrorfilmben, “a történelem gyorsvonata” már az első pillanattól az ellenkező irányba robogott velük, amint azt olykor maguk is sejtették, s amit Rosa Luxemburg óta számtalanszor megmondtak nekik. Minél több véráldozat, mártíromság, hőstett, szenvedés, képzelődés, téboly falazódott be a képtelen építménybe, erkölcsileg annál nehezebb lett volna kimondani az igazat – s az alternatíva a vezetők, a “komisszárok” tízezrei számára a kínhalál lett volna vagy a magánzárka örökös sötétje, a pogrom, a lincselés, a katorga (a keserű történeti vicc az, hogy ez saját rendszerükben is megtörtént velük, tehát mindegy volt, de ezt ők nem tudhatták még). Ezért egyre lelkesebben, egyre fanatikusabban, egyre kegyetlenebbül váltották valóra az eredeti program egyenes ellenkezőjét. Az “erkölcsi befektetés” sajnos épp olyan, mint a pézügyi befektetés: minél többet ad oda valaki magából vagy a sajátjából valaminő entitásnak, annál értékesebbnek tetszik neki ez az entitás, “fut a pénze után”; szinte lehetetlen elhinni az ügyről, amelyre az ember föltette az életét, amelyért kimondhatatlan kínokat és nélkülözéseket szenvedett el, hogy gazság vagy marhaság.

Az emberek életének értelmessége többnyire utólagos konstrukció vagy rekonstrukció, s ebben a legtöbben kevés törést képesek elviselni, szükségük van valami külső formára. Az esetlegesség, a véletlenszerűség, a tévedés, a bűn tudatának elviselésére történetileg többnyire csak a vallás tudta képessé tenni az embereket. A legtöbben megkérték a lemondás árát. Ugyanakkor bizonyosnak látszik előttem, hogy a bukott egyeduralommal való, fönntartások nélküli, kérlelhetetlen leszámolás az elengedhetetlen föltétele a kelet-európai baloldal újjászületésének. A sok-sok kommunista nem tagadható vértanúsága – no és a sacrificium intellectus – sem és “a szocialisták hallgatása” (amelyet már régen, 1993-ban szóvá tettem a régi Beszélő hetilapban) sem elviselhető. Nem azért, mert ez propagandisztikusan nem előnyös; tudjuk, hogy a volt szovjet rendszerű országok közvéleménye csöndben rehabilitálta magában a posztsztálini évtizedeket. De az új rendszer újfajta rémsége nem javítja a régi rettenet emlékét. Csak a rettenthetetlen, megalkuvás nélküli emlékezés segít. Aki nem tudja, hogy a lenini-sztálini rendszer gyilkos volt és ostoba, az nem tud semmit. Aki nem tudja, hogy a lenini-sztálini rendszer nem szüntette meg a kizsákmányolást, hogy az alapja a munkakényszer volt, és az elnyomás olyan szélsőséges formáit hozta létre, amilyenekkel a “rendes” kapitalizmus körülményei között legföljebb a gyarmatokon találkozunk, ahol a kollektív mozgósítás formáit nem lehetett megkülönböztetni a kollektív megalázástól, ahol a mazochisztikus szolgalelkűség, kicsinyesség és rutinszerűvé alakult – s patologikusan lelkesedésbe átcsapó – rettegés uralkodott, az nem tud semmit. Arra nincs szükség, hogy volt leninisták öngyötrő bűnvallomásokat tegyenek: a gyakorlat fogja megmutatni, hogy a kommunista mozgalom romjai között talán megbúvó apró rögöcskét föl tudják-e még használni az emberi fölszabadulás érdekében, ressentiment nélkül. Az nem vitás, hogy a demokratikus kapitalizmus morálisan fölsőbbrendű, mint a lenini-sztálini modernizáló diktatúra. De ha csakugyan ez volna az alternatíva, kétségbe kellene esni. Ám szerintem ez nem így van.

A szabad szocializmus – mint mozgalom – újraalapítására van szükség, amelynek szintén megvan a maga (mindig kisebbségi, eretnek, szinte “titkos”) hagyománya. De én most nem elsősorban a történelemről beszélek.⁷

Bal és jobb: van ilyen

Az ifjú Hegel írja a keresztyénség pozitivitásáról szóló, híressé vált kéziratában: “Ha egy nép olyan helyzetbe került, hogy a politikai szabadság minden formájának kiirtása után a polgárokat már semmiféle érdek nem fűzi az államhoz – elvégre az ember csak abban lehet érdekelt, amiért tenni képes –, és ha az élet célja leszűkült a mindennapi kenyér megszerzésére, több-kevesebb kényelmetességre és bőségre, az államhoz fűződő érdek pedig arra a reménységre korlátozódott, hogy fönnmaradása esetén mindezt biztosítani fogja számunkra, ha tehát az élet célja teljesen önző, akkor a korszellem vonásai között szükségszerűen meg fogjuk találni a katonai szolgálattól való idegenkedést is, mert ellene van az általános vágynak, a nyugodt, egyöntetű élvezetnek, mert terhes, és mert magában hordozza mindenfajta élvezet elveszítésének lehetőségét, magát a halált is; aki pedig mégis e végső eszközhöz folyamodik, mert így még megmaradhat, kielégítheti vágyait, megőrizheti restségét vagy léhaságát vagy unalmát, az az ellenség szemében jobbára gyáva lesz. […] Ily közérzettel a népnek üdvözölnie kellett azt a vallást, amely az idők uralkodó szellemét, az erkölcsi tehetetlenséget, a becstelenséget, hogy eltűrik mindennek a lábbal tiprását, tisztességgé s a legnagyobb erénnyé emelte a szenvedő alázatosság nevében, mely művelet révén az emberek örömteli csodálkozással látták, hogy mások megvetése és önnön szégyenük érzése immár nyugalommá és büszkeséggé változott. Szívesen fogadták a vallást, amely azt tanította, hogy a vérontás bűn. […] És valóban, miért is akartak volna harc közben elpusztulni? A város fönnmaradását mindenki csak azért tartotta fontosnak, hogy vagyonát és a vagyona nyújtotta élvezetet megőrizze; […] az az érzés, hogy a tulajdon védelmével nem annyira magát ezt a tulajdont, mint inkább a tulajdonhoz való jogot erősítik életük árán is (mert aki egy jog védelmében pusztul el, az ezt a jogot erősíti) – ez az érzés idegen az olyan elnyomott néptől, amely megelégedett avval, hogy tulajdona csak kegyelemből az övé.”⁸

Mutatis mutandis, jelenleg a kapitalizmussal mint “pozitivitással” van dolgunk, s ha a civis Romanus hadrafoghatóságát az emancipációs küzdelemre (“forradalomra”) való készséggel helyettesítjük be, akkor láthatjuk, hogy a polgári univerzumba (mint hitparancsba, parancsolatba) való rajongó (“schwaermerisch”) beletörődés olyannak tünteti föl a tőkés rendet, mintha nem volna egyéb, mint az emberi természet kiteljesedése a teljes passzivitásban. Innen nézve a munka, a fogyasztás és az élvezet már nem különbözik egymástól, mint külső (ún. “reflexiós”) meghatározást csak mintegy rárótták az emberre, akinek a zavartalan passzivitásához szüksége van a társadalmi rend zavartalan, sima fölületére, amely semmiképpen nem veti föl az áldozat (az ellenállás) puszta lehetőségének a kérdését. A kapitalizmus meghatározottságai természeti sajátosságoknak tetszenek – a kurrens médiaduma “a” gazdaság “igényeiről”, a piac “törvényeiről”, “a” politikával és “az” erkölccsel szembeállított örök, habár kiismerhetetlen és irracionális (“piaci spontaneitás”) vonásairól locsog –, amelyekkel szemben a kollektív-közösségi cselekvésnek a szabad, mi több, netán “kritikai” nyilvánosságban racionálisan megvitatott célkitűzéseit “szubjektívnak” állítják be, amely fölborzolhatja azt a sima fölületet (“a tőzsde érzékenyen reagál »a« politika ezére-azára” – mondják baljósan). A természet befolyásolhatatlan, külső-objektív, megszólíthatatlan, válaszra bírhatatlan erejével megjelenő morális valósággal szemben nem is lehetséges más, csak vallásos (vagy kvázi-vallásos) magatartás, pontosan az, amit Hegel “pozitív hit”-nek nevez, amelynél éppen az konstituálja, alkotja meg a hatalmat, amit a fölszámolás alatt lévő szubjektum a maga tehetetlenségében mint elkerülhetetlent (szeretet nélkül) eltűr (és elismeri ennek révén hatalomnak). A kényszert könnyebb elviselni, ha nem kényszernek tartjuk (hiszen benne megjelenhet a kényszerítőnek, az erősebbnek a szubjektivitása, ami vereség, tehát a versengő számára megalázó), hanem a világrend objektív fölényének, amely “legyőzhetetlen”, tehát nem legyőzendő. “A világ folyása” áll itt szemben az “erénnyel”.⁹

Amikor a szubjektivitás már nem kollektív cselekvés (“polisz”), hanem csak egyéniség, amelyet meg kell szüntetni [aufheben], hogy helyet csináljon a világ folyása magánvalóságának, akkor “az erény” (az erkölcs mint rögzült személyes tulajdonság, nem interperszonális munka) csak “a világ folyásának” rák- és tükörmegfordítása (amelyet Hegel ráadásul még “üres”-nek is nevez). Ebben a képletben nincs helye a negativitásnak, amely a (modern) világban benne lehetne ugyan, benne is volt hajdan, amikor az élete fölötti kontrollt – Debord szerint – elvesztett proletariátus létezését még elismerték. Debord szerint a proletariátus (már 1967-ben!) elvesztette azt a képességét, hogy függetlenségét kifejezze. Ámde – noha – a proletariátus elvesztette az illúzióit, nem vesztette el a létét, s ha az életük használata fölötti befolyást elvesztett roppant munkástömegek, írja Debord, ráébrednek erre, okvetlenül mint proletariátust fogják ismét meghatározni magukat, azaz mint a mai társadalmon belüli tagadást (negativitást). A proletariátus, írja Debord, olyan forradalom hordozója, amely a társadalom egyetlen más szféráját se hagyja érintetlenül, amely megköveteli az elkülönülés egyetemes bírálatát; nem részleges sérelmek orvoslásáról van itt szó, hanem az egyetemes sérelmet kell helyreütni, amely a proletariátus kizárása az életből.¹⁰

Amikor Hegel arról ír a tizennyolcadik század végén, hogy a pozitív hit (a pozitivitás) lényege, hogy a hitet elrendelő autoritásnak engedelmeskednünk: kötelesség, akkor persze önkéntes (“szubjektív”) honpolgári (politikai) tevékenységnek nincs helye. A jogomat és hazámat (osztályomat) védő akció akkor sem lehetséges, ha a passzív érdekfölismerés így kívánná. Akár az ókori, klasszikus republikanizmus megsemmisülésekor, az igazi, a negatív szubjektivitás meggyilkolását úgyszólván észre se veszik. A szovjet tragédia gigászi méretei eltakarják azt, hogy a tőketársadalom a maga konformitás- és munkakényszerével nem tagadta, hanem megvalósította a pozitivitást, amelyben “a politikai szabadság minden formájának kiirtása után a [hon-]polgárokat már semmiféle érdek nem fűzi az államhoz”, vagyis a politikai társadalomhoz, “elvégre az ember csak abban lehet érdekelt, amiért tenni képes”. Amikor a valóságos szocializmus, azaz a forradalmi proletármozgalom (ami a “reálisan létező szocializmus” egyenes ellentéte volt) az 1970-es évek közepére megbukott (többek között azért, mert nem tudott szimbolikusan is szakítani avval a sztálinista és posztsztálinista bürokráciával, amelynek a gyakorlatához úgysem volt sok köze, s amely éppúgy elárulta a forradalmat párhavonta, mint az 1923. márciusi akció óta mindig, s ahogyan a szociáldemokrácia elárulta a nemzetközi proletariátust 1914. augusztus 4-én¹¹), és minden idők legmegrágalmazottabb forradalmát (az 1968-ast) az egykori közreműködők közreműködésével egyszerűen letagadták a világ burzsoá apparatcsikjainak mennydörgő röhögése közepette. Az “ólomévek” óta a szabad szocializmus – akárcsak “a nyugati marxizmus”¹² – egyszerűen feledésbe merült a groupuscules-miliőn (szcénán) kívül, csak a carnavalesque népiművelődés-szociológia és történeti-kulturális antropológia foglalkozik vele (s.v. rock, fű, csajok¹³). “1968” (és “1871” és “1934, Bécs” stb.) eltüntetése, “divatjelenségnek” való föltüntetése alapvető volt az új kapitalista pozitivitás kifejlesztésében.

A valaha volt liberális kapitalizmusnak az egyik legfőbb jellemzője volt a benne rejlő tagadás. Marx remekül költötte meg a klasszikus kapitalizmus démonikusságát, de egészen különlegesen érzéketlen volt – pár ihletett pillanattól eltekintve – a valóságos szocializmus iránt, amely csábítóként és hibbantóként ott randalírozott a tőkés rend “méhében”, ezt jobban látta két bolond költő, William Blake és Walt Whitman. A kapitalizmus “pozitív” pszeudotermészetté válását ugyanis semmi nem akadályozta jobban, mint a szubjektummá (a “polisz” értelmében vett szubjektummá) vált proletariátus (osztálytudat+ellenhatalom). Marx értette a kapitalizmust, de nem értette saját magát mint az ellentársadalom (a valóságos szocializmus) vezérét és főpapját. Marxnak persze nem az volt a dolga, hogy Marxot értse, ez Bernstein, Sorel, Lukács és Korsch föladata volt. A “polisz” (kollektív akció, forradalmi honpolgárság, ellenállás, jogkövetelés) proletár sziget volt a tőkés pszeudotermészet óceánjában, a szabad szocializmus valóság volt a régi kapitalizmusban, nem úgy, mint a “szovjet” típusú hiperkapitalizmusban, vagy az 1989 utáni, alternatíva nélküli, abszolút pozitivitásban.

A forradalmi szubjektum-szubjektivitás az “ólomévek” óta egyszerűen titok.¹⁴ Éppen ennek folytán vált sajátos módon titokká a jobboldal és a baloldal régi, jól ismert különbsége is, amely az (emberi) természettel kapcsolatos állásponttól függ.

A politika kívánatos célját filozófiai értelemben akkor lehet meghatározni, ha elgondolkozunk azon, mi a Rossz, az emberi szenvedés fő oka.¹⁵

“Az örök jobboldal” azt gondolja, hogy a szenvedés oka az eredendő bűn. Az ún. teodicea arra szolgál, hogy az “isteni igazságszolgáltatás” címén – az eredendő bűn és a megváltás között – a szenvedést igazolja, amelynek oka transzcendens, kifürkészhetetlen, hozzáférhetetlen, “megkérlelhetetlen”, befolyásolhatatlan. A teodicea szekularizálása, elvilágiasítása a természetjogi konzervativizmus, “az örök jobboldal” voltaképpeni ősalakja. A “természet” itt az a transzcendens túlsó, amely az emberi szenfedést, nyomorúságot (pl. az egyenlőtlenséget, a kényszert és a nélkülözést) egyrészt megmagyarázza, másrészt elkerülhetetlenné teszi (nem véletlen ma a neodarwinizmus előretörése a társadalomtudományokban, amelyekben a “fejlődés”, a “szelekció” és az “alkalmazkodás” metaforikus alkalmazása az ember eszébe juttatja a divatjamúlt “indirekt apologetika” kifejezést), harmadrészt pedig a változást mint spontán, előreláthatatlan és a “polisz”-szubjektum akaratától független, alaktalan és iránytalan folyamatot tünteti föl.¹⁶ A konzervatív fölfogás számára a természet: “pozitivitás”, ezért tartja az erkölcsi intuíciókból (belátásokból) és filozófiai elméletekből kiinduló, akaratlagos politikai-műveltségi változtatási szándékot vagy lényegidegennek (“wesensfremd”) már Burke és Gentz óta, vagy epifenomenálisnak már Jean Bodin és Machiavelli óta.

“Az örök baloldalnak” viszont mindig az volt a filozófiai stratégiája, hogy azt, ami természetnek tetszett, történelemként értelmezze és történelemmé változtassa.

“A szellem megszületése a történelem birodalma, ahogyan a fény megszületése a természet birodalma” – írja Schelling.¹⁷

Ennek a stratégiának a tipikus példája a feminizmusé: a férfiak és a nők közötti egyenlőtlenséget még a legutóbbi időkig is a természeti különbséggel magyarázták: a forradalmi historizmus megmutatta, hogy ez a “természeti különbség” történetileg (ha tetszik, “kulturálisan”) konstruált, tehát a “természet” erkölcsi indítékú változtatástól elzárt transzcendenciája hamisítvány, puszta “pozitivitás”, amelyet bátran tagadásba lehet venni, amint aztán a praxis is bizonyítja. Az osztálytagozódást már az ókorban faji okokkal magyarázták (a rabszolgák állítólag foglyul ejtett idegen, barbár harcosok: már az Íliász a társadalmi győzelmet és vereséget, dominanciát és alávetettséget “a népek harcával” magyarázza), a frank/gall, ugor/török, varég/szláv mítosz ugyancsak erre szolgál.

A baloldal historizmusa nem újdonság, mindenki tudja, hogy Marx szerint egyetlen tudomány van, a történelem tudománya. De mi a tárgya ennek a forradalmi történettudománynak, ha nem a természet? A “rossznak” helyet kell találni, ha a szabadság nem lehet más, amint Schelling belátta, csak a jó és rossz közötti választás aktuális lehetősége.

A negativitásnak mint aktív elvnek kellett helyet csinálni a (modern) német klasszikában, a Faust és Hegel szellemében; méghozzá úgy, hogy az elszigetelt szubjektív moralitás (“erény”) számára megfordított általános (“a világ folyása”) ne legyen üres, csupán negatív visszahatás (“reakció”), hanem aktív negativitás, nem pusztán tartalmatlan, elvont “akció”, ahogy A szellem fenomenológiája idézett passzusában láttuk.

Ezért is az ifjú Hegel A jénai reálfilozófiában az eredendő bűn természetteológiai változata helyett a vulgáris egyedi bűnre koncentrál; eljárása, mint látni fogjuk, démonian rímel Pál apostol érvelésére: “A bűn belső forrása a jog kényszere; a szükség és az ehhez hasonlók csak külső okok, amelyek az állati szükségletekhez tartoznak, a bűn mint olyan viszont a személy mint olyan ellen irányul, és a személynek a bűnről való saját tudása ellen, hiszen a bűnös valójában intelligencia. Ez a bűn belső igazolása, a kényszer, a bűnös egyedi akaratának szembehelyezése a hatalommal, az érvényességgel, az elismertséggel. […] Ámde ez a bűn az általános akarat tevékenységének az életre keltése, megelevenítése, fölgerjesztése.”¹⁸ A gondolatot a magántulajdon és a szolgaság vonatkozásában Hegel a System der Sittlichkeit nevezetes, “Das Negative oder die Freiheit oder das Verbrechen” c. fejezetben dolgozza ki.¹⁹ A történelem “gépezetének” filozófiai beindítása megsemmisíti a pozitivitást, a külsődleges objektivitást, amely a vallás bizonyos formáiban elvontan igazolja a szenvedést.²⁰ Ha elvetjük az eredendő bűnt, és föltételezzük, hogy az ember jónak és szabadnak születik, akkor a szenvedés – különösen a szolgaság és egyenlőtlenség – nem lehet természetes, oka nyilván a társadalom helytelen berendezése, amelyen lehet változtatni, hiszen a változékonyság szubsztanciája adva van abban az önként adódó rousseau-i következtetésben, hogy a társadalom mesterséges és mesterkélt. Ha ezt a tételt általánosítjuk, akkor – hiszen nem tekinthetjük az uralom és a megkülönböztetés történetileg esetleges alakváltozatait egyaránt természetesnek – egyszerre tettünk szert a történelem lehetőségére, és küszöböltük ki azt a perspektívát, hogy ezeket a történetileg esetleges alakváltozatokat (a természeti-természetes tertium comparationis hiányában) összemérhetetlennek véljük.

A tertium itt maga a negativitás: a tagadás. Ennek a tagadásnak a lényege annak a tényezőnek a jelenléte az elkülönült uralomtól merő passzivitássá változtatott társadalomban, amely a mindenkori radikális (szabad) szocializmus szerint nem szerves része az elvont pozitivitásnak, nem részese az abszolút rend közösségi (“gemeinschaftlich”) “mozzanatának”, szolgasága: rablás, amely csak a tőle idegen általános akarat tevékenységét kelti életre. A marxi elmélet hibája (amelyet – másképp – Jacques Rancière vett észre), hogy nem vette észre ennek a negativitásnak a saját külön történetét, hiányzik belőle a szocializmus mint mozgalom önreflexiója, megmaradt a kapitalizmus kritikai történetfilozófiájának. A marxi elméletnek a proletariátus a transzcendenciája, nem a szubsztanciája, a marxi elmélet nem proletárelmélet: ezért nincs politikai filozófiája (vagy ami ugyanaz: erkölcsfilozófiája), ami az ortodox marxizmus szemszögéből nézve utópizmus. A marxista össz-történettudomány (közelebbről: kritikai gazdaságtan) “illúziótlan”, amennyiben arról nem ad “fikciós” leírást, ami neki transzcendens “Túlsónak” tetszik (ti. a forradalmi proletariátusról), ezért szükségszerű volt, hogy a politikailag ellenséges, de filozófiailag rokon első proletárelméletek (Eduard Bernstein, Rosa Luxemburg, Georges Sorel) olyanok lettek, amilyenek, azaz az ún. spontaneitás elméletei.

Ezek – szerzőik explicit szándéka ellenére – liberális típusú leírások, amennyiben “a szabadság történetének” Lord Acton-féle koncepcióját ültetik át a munkásmozgalom történetébe, amelyben az állam, tehát a politika (“a szervezet”) teleologikusan visszahúzódik, semlegessé légiesül, és az “objektíve” a szabadság felé “mutató” öntudatlan, önös érdekharcokat a politika alá száműzi, és egyben eszményíti. A hatalomtól való (a hegeli értelemben) “erényes” irtózás a liberálisoknál a joguralom-jogállam amúgy hasznos utópiáját hozta létre, a radikális (szabad) szocialisták első nemzedékénél pedig a politikamentes “mozgalom” és “akció” hatalomellenes antiutópiáját. Ahogyan a “laissez faire, laissez passer” polgári liberalizmus a gazdaságot mint pszeudotermészetet kivette az erkölcsi-politikai reguláció hatálya alól (in abstracto), úgy az antipolitikus szocializmus a (kollektív) politikai cselekvést csak politikaellenesként foghatta föl, ha el akarta kerülni a diktatúrát és az osztályuralom – ezúttal bürokratikus – újjászületését.

Az ún. proletárdiktatúra nem tett mást, mint a munkásosztály “hatalmának” szánalmas látszatával új pozitivitást hozott létre, a forradalmi mítosz sokáig sikeres bevonásával külső fétissé tette “a nép hatalmát”, amelynek nem volt és nem is lehetett politikája (a politikát, akár a kései kapitalizmustan, technikai “teendők” és “intézkedések” sorozatává higították föl, mintha ezeknek nem lehettek volna alternatíváik; a mai kelet-európai “szakmaiság” a bukott diktatúra világnézetének egyenes folytatása), ráadásul ideológiailag eltüntette az osztályok létét (“az új demokráciák” ebben is a pártállami szokásokat követik). A “reálisan létező szocializmus” megszüntette a munkásmozgalmat (mind a munkástanácsokat, mind a szakszervezeteket, mind a munkáspártokat) és evvel a “valóságos”, a mozgalomban – a negativitásban – élő szocializmust. Aki erre a Szovjetunióban rájött, azt azonnal elintézték, mint tudjuk, ráadásul avval, hogy a Szovjetuniót, később a Kínai Népköztársaságot, Kubát stb. referenciává tették a nemzetközi munkásmozgalom számára, körülhatárolták a nyugati és déli proletariátus negativitását, amely a tagadás ellenvilágából szubkultúrává lett (mint Párizs elővárosaiban: vörös bor és vörös zászló – és béret basque; erősnek tetszik, de az értéktöbblet rendszerén nem változtat). Ezek után aligha kell csodálkoznunk azon, hogy csekély számú és esetleges kivételektől eltekintve a szociáldemokraták és a kommunisták mindig elárulták az összes forradalmakat, beleértve a párthíveikét, Kronstadt, Kanton, Barcelona, Dzsakarta stb. A kronstadti fölkelés leverése legalább akkora sikere volt a globális kapitalizmusnak, mint 1989.

A baloldal antipolitikája és a mozgalom művelődéstörténete: a titok

A radikális baloldal a saját perspektívájának – bizonyára elkerülhetetlen – félreértésével egymással szikráztatta össze kétféle fegyverét. A “leleplezés” és a “kritika” bemutatta a polgári társadalom politikai intézményei univerzalitás- és közjó-pretenzióinak hamisságát (osztályhatalmi jellegét), azt, hogy az uralkodó eszmék az uralkodó osztály eszméi, s ennek az állapotnak a végét akkorra jósolta, amikor majd az osztály nélküli társadalom szükségképpen szétzúzza az elkülönült uralmat. Evvel azonban maga a politika – még a radikális, forradalmi politika is – eltűnt az elvontság sötétjében, amennyiben puszta látszatnak minősült; evvel a baloldal kiütötte a saját kezéből a politikai bírálat tőrét. A baloldal emiatt űzte gyakran a “minél rosszabb, annál jobb” politikáját, ezért volt képtelen stratégiailag (és gyakran még taktikailag is) különbséget tenni a polgári irányzatok között, pl. a liberális demokraták és a fasizmus között. Éppen a forradalmi historizmus (amely a marxizmus egyik eleme a sok közül) volt kénytelen elutasítani az “utópikus” szocializmus és a régi (1642) radikalizmus igazságosság- és egyenlőségfogalmát, pedig a polgári társadalmi rendszer szíve a jog: a politikaelmélet hiánya nem tudományos mulasztás, hanem a marxizmus történeti-kritikai karakteréből következett. Nincs azonban válasz arra, hogy a polgári társadalmon belüli tagadás pozíciójából milyen politika folytatható – akár addig, ameddig a jog (mint az osztálytársadalmi elidegenülés kóros terméke) eltűnik, miközben az erkölcsfilozófia is “utópia” –, s persze az történt, amit Bernstein, Sorel és Rosa Luxemburg is észrevett, hogy a szociáldemokrácia proletárforradalomról beszél (August Bebel: “a fönnálló rendszer halálos ellensége vagyok és maradok”), de jobb híján liberális politikát folytat (a huszadik század végi szociáldemokrácia pedig igazi marxista szellemben mint “utópiát” vetette el a marxizmust, és már a hivatalos ideológiája is – ha a szubkulturális plebejus hagyomány bizonyos művelődésszociológiai törmelékeitől eltekintünk – tisztán polgári liberális). A marxista ortodoxia összességében “hamis tudatként” vetette el a politikát, és erre természetesen jó oka volt. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik század politikai küzdelmei éppen azért léptek túl az uralkodó osztály elitcsoportjainak pozíciószerző és profitvédő viaskodásán, mert a nagy francia forradalomban kiderült, hogy amint a demokratikus közjog mozgalommá válik az állami erőszakmonopólium társadalmasításával, a jog bírálata az igazságosság oldaláról azért több, mint illuzórikus.

Mindebben komoly szerepet játszik Rousseau – megengedem, nehezen elkerülhető – félreértése. Bármennyire is a forradalmi historizmus társadalomfilozófiai megalapítója Jean-Jacques, mégis a természetjog és a szerződéselmélet fikciós nyelvét beszéli életművének azon a szintjén, ahol a voltaképpeni teoretikus írások találhatók. Ám az Émile-ben és a Nouvelle Héloise-ben megmutatja, hogyan historizálható a polemikus (“bezzeg”) természetfogalom. (Köszönet Leo Strauss-nak és iskolájának.)

A marxisták undora a demokratikus politikától abból a bizony indokolt aggodalomból fakadt, hogy belekeveredhetnek a pozitivitás akarat nélküli ürességébe. Ebben az értelemben maga Marx is – ahogyan filológiailag Maximilien Rubel, elméletileg az antileninista tanácsmozgalom (Pannekoek stb.) és az anarchokommunisták kimutatták²¹ – lényegileg anarchista/anarchoszindikalista. Az anarchisták nemcsak állam-, hanem jogellenesek is, akárcsak Marx, habár okaik részben mások (a történelmi materializmus szemszögéből: “utópikusak”, hiszen erkölcsfilozófiai jellegűek). Fontosnak tartom, hogy volt egy ember, aki a német forradalom kontextusában merészen szakított a marxi elmélet historizmusával, és művének középpontjába csakazértis az utópiát és a természetjogot állította, miközben politikailag és világnézetileg radikális marxista, kommunista maradt.²²

A forradalmi politikai filozófiát azonban – tekintet nélkül a marxi életmű fő vonásaival való feszültségre – forradalmi helyzetekben mégis meg kellett alkotni. Ezt két fordulóponton (1917/23, 1968) “hegeliánus-marxista” módon kísérelte meg Lukács és Debord (a párhuzamot, bár nyilvánvaló, Anselm Jappe hangsúlyozta először). A föladat az volt, hogy a forradalmi elmélet és a valóságos mozgalom (a bolsevik álkommunizmus elfajulását már a hatalomátvétel pillanatában csak olyan lágelmék vették észre, mint Rosa Luxemburg és – a helyszínen – Emma Goldman) démoni, destruktív kívülállását ne szelidítsék meg, hogy ne süllyedjenek bele a természethez hű, igazságos, ám elkülönült instanciaként pozitív és végső soron elnyomó hatalom illúziójába, mint Bloch, aki az “örök” eretnekség szép legendájával, a “természetes” szabadságküzdelem vonzó mítoszával lemondott a forradalom fausti eleméről.

A szabad szocializmus, a valóságos mozgalom nézőpontjából a demokrácia kérdése úgy föst, hogy meg kell legelébb határozni, van-e, s ha nincs, milyen körülmények között áll elő az a szuverén nép, amely a demokratikus-republikánus közjog alanya, amidőn ez a közjog nem absztrakció, hanem közvetlen politikai cselekvés annak révén, hogy a nép csakugyan szubjektum.

Nézzük meg, lehet-e politikai filozófiát alapítani Marx államkritikájára. Vegyük szemügyre pl. Marx leírását a bürokráciáról.²³ Marx azt gondolja a közigazgatásról, hogy szükségképpen öncéllá válik, amint a jogszabályok formalizmusa, amely tevékenységi körét kiszabja, összeütközésbe kerül a “valóságos” célokkal, pl. az igazgatottak tényleges, esetleg “érdek vezérelte” célkitűzéseivel vagy magának a jognak a szubsztanciális tartalmával (ami az egyéni szabadság, amely a magántulajdon fölötti abszolút, csak az állam által korlátozható szuverenitás föltevésén nyugszik). Az állam lényege, amelynek értelmezésére és alkalmazására a bürokrácia hivatott, a bürokrácia magántulajdonává válik, ennek folytán ez a lényeg semmivé lesz. Ifjúkori bírálatai általában ilyenek Marxnak: mindenről kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik, “hiszen minden tudomány fölösleges volna, ha a dolgok megjelenési formája és lényege közvetlenül egybeesnék”, írja sok évvel később.²⁴ “A szükségszerűség birodalmában”, ahol a társadalmi kohézió és az önkéntes kooperáció szükséges a piac (és ezen belül a munkaerőpiac) biztonságához, lelepleződik a vulgáris közgazdász illúziója, aki azt képzeli: a munkáért fizetnek.

Ám a jog, amely a modern territoriális tömegállamok politikájának a lényege, csak úgy maradhat fönn – a bürokrácia “tudásaként” – mint az autoritás istenítésének az érzülete, amely mint nyilvánosan elismert, szükséges fikciók rendszere, jogon túli, jogon kívüli embereket nem vehet föl magába, amelyek elismertségét veszélyeztethetnék. Az “államlényeg” (a jog) ezért lehet a bürokrácia magántulajdona, mert biztosítani kell a “heterogén”-nel szemben, amely megbontaná a pozitivitás sima fölületét. Ámde ha magántulajdon, elveszti az elvont egyetemességre támasztott igényeit. Az elvont pozitivitás itt a rosszhiszeműség (csalás), a valóságigény pedig az elidegenedettség miatt bukik el.

Igen ám, de mi akadályozná meg a proletariátust abban, hogy maga hozzon létre autentikus jogszférát, ha eltávolította a kizsákmányolást és az osztályellentétet? Itt Marx historizmusa az akadály: a proletariátus tudatos öntevékenysége epifenomenális, hiszen csak valamely ellentét egyik oldala, amelynek a kritikai föltárása “kívülről”, a kritikai filozófia révén történik, hiszen a proletariátus nem önálló, tárgya mintegy a tőkének mint aktív princípiumnak; a proletariátus épp azért “minden” Marxnak, mert “semmi”, épp ezért tudatos öntevékenysége rosszabb, kevesebb, mint semmi, csak a kapitalizmus megdöntésekor lesz valami, amikor éppen megszűnik proletariátusnak lenni, hisz összeomlik az osztálytársadalom. A tőkés gazdaság, amely “önkéntessé”, “szerződésessé”, s evvel romlottá tette a munkakényszert, kívülről – mint “konstituáló hatalom”, egyben: “alkotmányozó hatalom”²⁵ – dönt a jogrendszer tekintetében mint valódi szuverén, amelynek a szuverenitását ugyanakkor (éppen a proletariátusnak mint eldologiasodott tulajdonnak a szerződéses reszubjektivizálása érdekében) ezt a jogrendszer korlátozza is. A relativizmust persze megússzuk, mert az a marxista hipotézis, hogy a forradalmi elmélet által “megértett” proletariátus történetfilozófiai pozíciója egyedülálló, mivel ott áll az elidegenedés végpontján.

Mivel ugyanakkor a proletariátust (amely Marxnál valamiképpen úgy “negativitás” és “szubjektum”, hogy nem tud róla) az elidegenült munka konstituálja, lássuk, milyen is Marx elemzése szerint a “világmegváltó” potere costituente: előbb a hírneves, agyonidézett szöveg a párizsi kéziratokból.

“A munkás annál olcsóbb áruvá lesz, minél több árut hoz létre. A dolgok világának értékesedésével egyenes arányban nő az emberek világának elértéktelenedése. […] A munkának ez a megvalósulása a nemzetgazdasági állapotban mint a munkás megvalótalanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgasága, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg. […] Minél inkább kidolgozza magát a munkás, annál hatalmasabb lesz az idegen, tárgyi világ, amelyet magával szemben létrehoz, annál szegényebb lesz ő maga, az ő belső világa, annál kevesebb lesz az ő sajátja.”²⁶

A Grundrisse már kétféle munkát ismer.

“1. Nem-tárgyiasult munka, negatíve megfogva…, a minden munkaeszköztől és munkatárgytól, a maga egész objektivitásától elválasztott munka… a munkának ez a teljes lecsupaszodása, minden objektivitástól mentes, tisztán szubjektív létezése. A munka mint az abszolút szegénység: a szegénység nem mint hiánya, hanem mint teljes kizárása a tárgyi gazdagságnak…

2. Nem-tárgyiasult munka, nem-érték, pozitíve megfogva, vagyis magát magára vonatkoztató negativitás… A munka nem mint tárgy, hanem mint tevékenység; nem mint maga is érték, hanem mint az érték eleven forrása. […] … a munka egyrészt az abszolút szegénység mint tárgy, másrészt a gazdagság általános lehetősége mint szubjektum és mint tevékenység…”²⁷

Ebből és a többi hasonló leírásból természetesen hiányzik a mintegy másfél évszázadig létező történeti jelenség, az osztálytudatos, forradalmi proletár arcképe. A radikális osztálytudat vereségével, majd kihalásával a marxi portré ma még valósághűbb, mint keletkezése idején. Nem nyújt magyarázatot a szocializmus (ismétlem, ezen nem “a szocialista táborban” fönnállott “létező” tőkediktatúrát értem, hanem a valóságos, szabad mozgalmat) történeti enklávéjának jelenségére. Hiszen ez politikai természetű volt. A mai helyzetben, ahol a munkanap egyre hosszabb, a lázadó szubkultúrákat fölvásárolták, ahol a burzsoázia egyre nagyobb szegmentumai proletarizálódnak – elveszítik az életük folyása fölötti kontrollt, és rá vannak kötve egy üzleti-bürokratikus virtuális univerzumra, amely spontánnak hazudja magát –, ahol az emberek rettegnek a be nem programozott szabadidőtől, a csöndtől, a magánytól, az elmélkedéstől (a szabadság régi szinonímáitól), ahol az alvás rövid pillanatain kívül képnek és hangnak kell lennie (tőkeképnek és tőkehangnak), nehogy tere nyíljék a reflexiónak és az egyediségnek-egyéniségnek, ahol a kiszolgáltatottságot, a valóság és az én együttes elvesztését mazochista kéjsikolyok kísérik, elvesznek a burzsoázia privilégiumai, különösen a szemlélődő rentier és flâneur ősi kiváltsága, a múlt (azaz kiút a többiek banális életvilágából), hiszen a történelem mint élvezet, szórakozás épp úgy kihalt, mint a merengés és az epekedés, mint a latintudás és a kottaolvasás, mint a lázongás és a gőg – nos, ebben a helyzetben nem csoda, hogy a szabad szocializmus (a valóságos mozgalom) egyszerűen érthetetlenné válik, hiszen a kapitalizmus teremtő rombolása végül maga ellen fordult, egyöntetűvé, szegénnyé tette az egész emberi világot, tehát a burzsoáziát is, amely így ismét pszeudotermészetté vált, mintha a másik destruktív munka, a forradalmi historizmusé, meg se történt volna.

Hogyan lehetséges ez?

Ezt éppen az a szerző mutathatja meg nekünk (persze szándékai ellenére), aki egy forradalmi epizód erejéig megteremtette a marxizmus politikai filozófiáját. Az egyik kulcsszöveg a következő:

“Ha … adva van már a »szabadság birodalmába« való átmenet pillanata, ez éppen abban mutatkozik meg, hogy a vak hatalmak a szó eredeti értelmében vakok, állandóan növekvő, látszólag ellenállhatatlan erővé törnek a szakadék felé, és csak a proletariátus tudatos akarata mentheti meg az emberiséget a katasztrófától. Más szóval, ha bekövetkezett a kapitalizmus végső válsága, a forradalom (és ezzel együtt az emberiség) sorsa a proletariátus ideológiai érettségétől, osztálytudatától függ. […] Éppen, mert a proletariátus mint osztály nem szabadíthatja föl magát anélkül, hogy meg ne szüntetné az osztálytársadalmat, tudata, az emberiség történetének utolsó osztálytudata egyfelől azonos kell [hogy] legyen a társadalom lényegének fölfedésével… A proletariátus számára »ideológiája« … nem tulajdonképpeni célkitűzéseit fedi el, hanem maga a célkitűzés és a fegyver. A proletariátus minden nem-elvi vagy elvtelen taktikája a történelmi materializmust puszta »ideológiává« alacsonyítja le, és polgári … harci módszert kényszerít a proletariátusra; megfosztja legjobb erőitől, amennyiben osztálytudatát a polgári tudat pusztán kísérő vagy gátló … szerepével … ruházza föl.”²⁸

Nos, pontosan az történt, amitől Lukács félt. A marxizmus “ideológiává” vált, méghozzá a bürokratikus államkapitalizmus hamis-hieratikus, “pozitív” ideológiájává (nem utolsósorban Lukács közreműködésével), és evvel csakugyan teljessé vált a polgári rend világméretű győzelme, amelynek falába belemalterozták a forradalmi proletariátus drága vérét. A munkásmozgalom és az illuzórikus keleti “kommunista rezsim” ellenhatalma a maga ürességében is elég volt azonban ahhoz, hogy eltűrje és eltűresse Nyugaton azt az ellenkultúrát, amely a pluralizmus gyakorlati biztosítéka volt, egészen addig, ameddig az ellenkultúra nem vette komolyan magát és nem próbált forradalmat csinálni 1968-ban. Az ezerkilencszázhetvenes években, az “ólomévekben” a szociáldemokraták – ezúttal a kommunisták asszisztenciájával – ismét elkezdtek radikálisokat öln, miután a proletárforradalom retorikailag ellenük fordult, de képtelen volt még hinni abban, hogy a Marx-képekkel és vörös lobogókkal dekorált pártközpont (place Colonel-Fabien, építette: Oscar Niemeyer) a burzsoázia főhadiszállása, elvégre a billancourt-I munkások tagdíjából építették. A huszadik századi proletárforradalmak jelentős része antileninista-antisztálinista forradalom volt, bár igen zavarosan: ahogyan az októberi forradalmat jakobinus díszletek között rendezték, úgy az 1968-i világforradalmi epizód olykor bolsevik díszleteket használt, amelyekhez már nem volt mélyebb köze, amit a KP meg is értett. De szerencsére a szituacionisták elméletileg is kitűnően értették, mit műveltek.

Ahhoz, hogy a forradalmi radikalizmus hagyatékát érteni tudjuk, föl kell fognunk néhány művelődéstörténeti tényt. A néhai baloldal nem az általános kulturális piac anonim fogyasztói számára hozta létre műveit. Ezek a művek “adresszáltak” voltak, a szolidáris mozgalmi közönség számára készültek, amelyet a radikális, “historizáló” és “transzcendáló” osztálytudat jellemzett, és amelynek a számára a baloldali szubkultúra termékeinek közvetlen erkölcsi relevanciája volt, és ahol élet-halál kérdése volt az ortodoxia és az eretnekség, ahogy a maradék underground forradalmi szektákban ma is így áll a dolog.

Ez a radikális örökség ma föloldódott az általános polgári kultúrában, emiatt aztán az emberek a campusokon nem tudják, mit olvasnak, és a modern múzeumokban nem tudják, mit látnak.

Ez az ellenkultúra azonban, amelyet a szociáldemokrata, szakszervezeti és “kommunista” mozgalmakban puszta (és egyre kevésbé értett) hagyományként megmaradt mint azonosságerősítő babona, mégis a valóságos mozgalom legkomolyabb teljesítménye maradt sokáig. Némi védelmet nyújtott a lázadásnak, amely szintén nem lehet meg védelem nélkül. A polgári liberálissá szürkült (sárgult?) szociáldemokrácia mai nyugati vezetői mind a 68-as eredetű ultrabaloldalról jöttek; ha a lényeget nem is, a balhé hangulatát még értik, s eltűrnek ezt-azt félreeső munkásotthonokban, ha nem mutatja a tévé.

Kelet-Európában ez 1945 után mind megsemmisült, és azok, akik a forradalmi szubkultúra kanonizált vagy kiátkozott termékeinek hatására maguk is lázadó szubkultúrákat próbáltak alakítani, többnyire megjárták, és ha mégis folytatni akarták az ellenállást, szembefordultak mind az “ideológiával”, mind pedig avval a radikális tartalommal, amely élettelenül benne feküdt még, mint kristályban az évezrede halott bogár. Akár kiegyezett valaki, akár ellenállt, mindenképpen a burzsoázia győzelmét segítette, ha tudott róla, ha nem. Nyugaton csak mostanában kezdett olyan mértékben pusztulni a munkásmozgalom és a radikális baloldali elmélet, mint nálunk már hatvan esztendeje, és ott az antiglobalista mozgalmak – 1968 közvetlen és lényegi örökösei – talán még ezen is változtatnak, bár a “hivatalos” politika az emberi emancipáció szempontjából ott is teljesen reménytelen.

Mindenesetre a baloldali kultúra dekontextualizált értése legalább annyira inadekvát, mint az istenittas középkori művészet teológia nélküli, elvont “műélvezete”. Godard, Bunuel, Antonioni filmjeinek semmi értelmük nincs Marx és a fiatal Lukács nélkül és í.t. A forradalmi perspektíva nélkül Brecht: operett, sanzon. Ez nálunk elfelejtett nyelv, amelyet a lázadóknak – ha vannak – újra meg kell tanulniuk. Hiszen már Marxot is “befogják” (kooptálják) mint a tizenkilencedik század kesernyés, sötét, fura krónikását, excentrikus régi publicistát.

A mai kapitalizmusban a pozitivitás összeolvadt a tagadással.²⁹ Az erő és a kontroll elvesztése erőkultusszal jár együtt, minden enklávét (természet, múlt, heterodox szubkultúrák) elpusztítanak és/vagy megvásárolnak. A népmozgalmak többnyire azt érik el megint, hogy az általuk jobb helyzetbe juttatott populációk zavartalanul élvezhessék a műsort, vagy nívósabb honlapokat barkácsoljanak.

Ennek ellenére újabb emancipációs szükségletek támadnak – többek között azért, mert a liberalizmus az adott körülmények között ismét szembefordul néha a tőkétől logikailag elválasztható állami erőszakkal és diszkriminációval, ezért a represszív antipolitikával és a részvétel megtagadásával szembeszálló marginális erőknek olykor akadnak szövetségeseik és vitapartnereik, és vannak földalatti tradíciók (mint pl. az anarchizmus bizonyos árnyalatai), amelyek átteleltek. Mindez nagyon kevés, de azután a katasztrófa után vagyunk, amitől a forradalmi nemzedékek tartottak, és Rosa mondása, “szocializmus vagy barbárság”, már nem kérdés.

És Kelet-Európa?

Szerintem már megint gyönge láncszem.

Jegyzetek

¹ A La Société du spectacle (1967) IV. részének (§87) ez a tanulsága. Az általam használt kiadás: Párizs: Gallimard, 1992. Vö. Anselm Jappe: Guy Debord, Berkeley/London: University of California Press, 1999, 72–103, 125–133.

² La Société du Spectacle, §114. Cf. Guy Debord, Gianfranco Sanguinetti: “Thèses sur l’Internationale situationniste et son temps” Internationale Situationniste: La Véritable Scission dans l’Internationale, bőv. kiad., Párizs: Arthème Fayard, 1998, §§ 13–37, pp. 25–63. Debord itt leszögezi (a tézisek 1971-ben íródtak), hogy a kizsákmányolók “áldozatai végleg lemondtak a saját életükről, és neurotikusan belenyugszanak az uralkodó rendbe”. Vö. Raoul Vaneigem híres könyvével: Traité de savoir-vivre à l’usage des jeunes générations (1967), Párizs: Gallimard, 1992, 2., 3., 4., 5., 13., 17. és 18. fejezet. A szituacionizmus jelenti az 1968-i forradalmi fordulat “adekvát” ideológiáját, amelyet megpróbál eltakarni a regresszív médiamanipuláció dumája “maoizmusról” és “politikai karneválról”. Vö. Raoul Vaneigem: “Banalités de base”, Internationale situationniste 7, 1962. április, pp. 32–41; ill. 8, 1963. január, pp. 34–7. (Reprint: Párizs: Champs Libre, 1975.)

³ Robert Michels: Political Parties, New York/London: The Free Press, 1962 (az 1911-i német kiadás fordítása, S. M. Lipset kiváló bevezetésével). Cf. James Burnham: The Machiavellians (1943), Washington DC: Gateway, 1968, 149–190. Vö. még: Carl Schorske: German Social Democracy, New York/London: Harper and Row, 1972 (tkp. 1955), kül. 88–145.

⁴ Ennek a praxisnak az intelligens apológiája: Eduard Bernstein: Die Voraussetzungen des Sozialismus und die Aufgaben der Sozialdemokratie (1899), Reinbek bei Hamburg: Rowohlt, 1969, IV/b, 124–147 & passim. Erről részletesebben írtam: Tamás G. M.: “Szocdemek”, Népszabadság, 2000. április 8. Álláspontomat félreértve vitatkozik velem egy konzervatív folyóiratban Peyer Károly régi munkatársa, Gábor Róbert: “A szociáldemokrácia elszakadása a marxizmustól”, Magyar Szemle, új folyam, X/3-4, 2001. április, pp. 137–144. Vö. Rosa Luxemburg: “Társadalmi reform vagy forradalom?”, ford. Glavina Zsuzsa, in: R. Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, s. a. r. Vörös Gyula, Budapest: Gondolat, 1983, 104–195. L. még: Hendrik de Man: Zur Psychologie des sozialismus, Jena: Diederichs, 1926, passim.

⁵ A “kapitalizmus” és a “tőketársadalom” (amely utóbbi az ún. “létező szocialista” rezsimeket is magában foglalja) lehetséges különbségéről l. István Mészáros: Beyond Capital, London: Merlin Press, 1995, passim, de kül. 104–279, 601–672. Ennek előzménye: István Mészáros: Marx’s Theory of Alienation (1970), 4. kiadás, London: Merlin Press, 1986, 123–161. Tragikomikusnak tartom, hogy Magyarországon az egyetlen, sajátosan színvonalas marxista kísérlet a rendszerváltás értelmezésére a vegytiszta hipersztálinizmus álláspontjára helyezkedik, mert radikális végletességgel eltúlozza a marxizmusnak azt a sajátosságát, hogy nincsen politikai elmélete és a szó szoros értelmében vett politika-filozófiája, ennek folytán a “tulajdonformát” és a monolit állampárt szervezetszociológiai különösségét “fetisizálja”, ennek folytán a terror legcsekélyebb enyhítését, a politikai pluralizmus legcsekélyebb kezdeményét is reformista árulásnak tekinti (így lesz Trockij is reformista-revizionista, sőt, ennek az emblematikus őstípusa!), s mindezt csillogó karteziánus egyenességgel viszi végig. A szerző a Kádár-rezsim balos “belső” ellenzékéhez tartozott, amiért meg is bűnhődött, ma pedig van mersze az elgondolható legnépszerűtlenebb nézetet kifejteni. Mint tiszta sportteljesítmény, elismerésre méltó. L. Rozsnyai Ervin: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió, 2. kiadás, Budapest: Z, é.n. [1996].

⁶ Cf. Tamás G.M.: “Eötvös”, in. T.G.M.: Törzsi fogalmak, II. köt., h.n. [Budapest]: Atlantisz, 1999, 9–143. A kérdést más írásaimban is érintettem: T.G.M.: “Rövid kivezetés a magyar politikából”, Élet és Irodalom, 2000. július 7., T.G.M.: “A magyar nép java”, Népszabadság, 2000. szeptember 15., T.G.M.: “Válasz helyett Kis Jánosnak”, Élet és Irodalom, 2001. február 2., T.G.M.: “Az átkozott hazugság”, Mozgó Világ, 2001/5, 33–36. Félreértések – amelyekből bőven akad – elkerülése végett megerősíteném, hogy a demokratikus (vagy szociáldemokrata) jóléti nemzetállam, amely a fönnálló renden belül még mindig a legtűrhetőbb viszonyokat teremtette meg a dolgozóknak és a segélyezetteknek (welfare claimants), eltartottaknak, természetesen csak minimális (defenzív) program lehet, a mai világban az egyetlen gyakorlatban is működő egalitárius projekt. Hátrányai közismertek: drága, paternalista, függőségteremtő, konformizmusra hajlik, óriási hatalmat ad a népjóléti bürokráciának stb. Előnye viszont az, hogy a primér kényszert – beilleszkedel, engedelmeskedel, vagy meghalsz – fölpuhítja. Ha megszűnik a kényszer (amely az ezerkilencszáznyolcvanas évek óta ismét fönnáll), hogy valaki a létminimum alatt dolgozzék (living wage), ha a vegzálás (Clinton/Blair) rábírja a dolgozókat, hogy a munkanélküli segély összegének feléért vállaljanak “állást”, egyéb méltatlanságokról nem is beszélve (veszélyes munkahely, megalázó hierarchikus viszonyok, létbizonytalanság, törvénytelenségekre kényszerítés), akkor a legelemibb, alig emberi szinten nő a szabadság. Ámde ma már a demokratikus/jóléti nemzetállam is csak nemzetközi összefogással menthető meg. Ha valaminő új szocdem “New Deal”-re a tőke meneküléssel, profitrepatriálással válaszol, akkor ezt csak nemzetközi jogi eszközökkel (pl. az adóparadicsomok fölszámolásával) lehet ellensúlyozni. Ezért a helyi vagy regionális baloldali populista kísérletek (Arbenz Guatemalában, Goulart és Quadros Brazíliában, Allende Chilében, Chávez Venezuelában, a Jagan-házaspárt Guyanában, holnap tán Toledo Peruban) mindig önveszélyesek, különösen, ha demokratikusak. A nemzetközi jogi eszközöket azonban a nemzetközi tőke tartja a kezében… Ezért a globalizációra – szemben avval, amit a kelet-európai sajtóigazgatás sugall – az internacionalizmus (nem pedig a nacionalizmus) a válasz, még a legmérsékeltebb, szelíden polgári variáns esetében is, mint pl. a megjuhászított jóléti állam (szociális állam) megóvása, amiben a baloldal “a haladó burzsoázia”, a “rózsaszín értelmiség” szövetségese lehetne ideig-óráig, ha Kelet-Európában léteznék ilyesmi. Az uralkodó osztály errefelé a neoliberális/neokonzervatív konszenzust osztja, bár vannak nézeteltérések, pl. a fajüldözéssel kapcsolatban, remélhetőleg nem csak jelképesek és kulturálisak. L. előszavamat Loïc Wacquant A nyomor börtönei c. könyvéhez, ford. Köböl Anna, Budapest: Helikon, 2001. (Az ígéretes Porto Alegre-i kísérlet és Roberto Mangabeira Unger ötleteinek recepciója Mexikóban és Brazíliában talán új fejezet.)

⁷ A demokratikus ellenzékben eltöltött bő évtizedem alatt megpróbáltam a hagyomány egyik (az anarchizmushoz közelálló) áramát intellektuálisan rekonstruálni; ezt az akkori illegális kiadványt még az anarchizmus történetének hivatásos kutatói se ismerik (l. a Múltunk idevágó friss publikációit): Tamás G. M.: A szem és a kéz, Budapest: AB, 1983 (szamizdat). Hozzáférhetőbb kiadása: G. M. Tamás: L’Oeil et la main [ford. Véronique Charaire], Genf: Éditions Noir, 1985. A könyvecskére ráférne az alapos önbírálat.

⁸ G.W.F. Hegel: Ifjúkori írások, vál. Márkus György, ford. Révai Gábor. h.n. [Budapest]: Gondolat, 1982, 88. Lukács összefoglalása Hegel pozitivitás-fölfogásáról: “A hegeli meghatározásnak az a lényege, hogy a vallás pozitív tételei függetlenek a szubjektumtól, s egyben az a követelmény, hogy a szubjektum e tételeket, amelyeket nem maga alakított ki, ismerje el kötelezőnek önmagára nézve. A pozitivitás tehát mindenekelőtt a szubjektum morális függetlenségének megszüntetését jelenti. […A]z a szubjektum, amelyre Hegel voltaképpen gondol…, társadalmi-történeti képződmény… [A]z egyes szubjektum morális függetlensége egybeesik az egész nép demokratikus közösségével. Az egyes ember szubjektivitása és a szociális egész társadalmi tevékenysége között – a fiatal Hegel fölfogása szerint – csak a poliszdemokrácia fölbomlásakor, s evvel a bomlási folyamattal összefüggésben, a keresztyén vallás révén keletkezik ellentmondás. A keresztyén vallás úgy áll szemben az egyes szubjektummal mint objektív, pozitív valami; parancsainak követése egyrészt a szabadság elveszítésének a következménye, másrészt pedig az elnyomás és a despotizmus állandó újratermelődése.” (Lukács György: A fiatal Hegel [1948], ford. Révai Gábor, h.n. [Budapest]: Kossuth/Akadémiai Kiadó, 1976, 88.) Itt nem Hegel vallástörténetileg tarthatatlan, alighanem Gibbontól örökölt ábrázolásáról, hanem az engem most érdeklő történetfilozófiai “áthallásról” van szó. Egy másik töredékben (1795/96) így fogalmaz: “Ein positiver Glaube ist ein solches System von religiösen Saetzen, das für uns deswegen Wahrheit haben soll, weil es uns geboten ist von einer Autoritaet, der wir es schlechterdings nicht ausschlagen können zu gehorchen. Dieser Begriff gehört wesentlich in den Begriff eines positiven Glaubens, dass es für uns Pflicht ist zu glauben.” (G.W.F. Hegel: Frühe Schriften, in. Werke, 1, edd. Moldenhauer/Michel, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1986, 190–191.)

⁹ “A világ folyása… az erény számára nemcsak ez az egyéniség által megfordított általános, hanem az abszolút rend szintén közös mozzanat [gemeinschaftliches Moment], csakhogy a világ folyásában nem léttel bíró valóság a tudat számára, hanem belső lényege. Ennélfogva tulajdonképp nem az erény által kell a rendet létrehozni, mert a létrehozás mint tevékenység az egyéniség tudata, pedig az egyéniséget inkább meg kell szüntetni; ez a megszüntetés azonban mintegy csak helyet csinál a világ folyása magánvalóságának, hogy magán- és magáértvalósága szerint lépjen egzisztenciába. […A]z erény azonban arra törekszik, hogy megszüntesse eredetét [ihren Ursprung aufzuheben] és realizálódjék, vagyis magáértvalóvá legyen. A világ folyása tehát egyrészt az egyes egyéniség, amely gyönyörét és élvezetét keresi, ebben elpusztul ugyan, és kielégíti az általánost. De maga ez a kielégülés, valamint e viszony többi mozzanata az általánosnak megfordított alakja és mozgása. A valóság csak a gyönyör és az élvezet egyedisége, az általános pedig ellentétes vele – olyan szükségszerűség, amely ennek csak üres alakja, csupán negatív visszahatás és tartalom nélküli tevékenység [nur negative Rückwirkung und inhaltloses Tun].” Hegel: A szellem fenomenológiája [“Az erény és a világ folyása”], ford. Szemere Samu. Filozófiai Írók Tára. Új folyam, XIX. 3. kiadás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979, 196. Vö. Die Phaenomenologie des Geistes (1807), in: G.W.F. Hegel: Werke, 3, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1986, 284.

¹⁰ Guy Debord: op.cit., loc.cit.

¹¹ A világtörténelem legsötétebb napjának következményeit szívszorítóan és gyönyörűen írja le Sinkó Ervin: Szemben a bíróval [a címadó írás], s.a.r. Sükösd Mihály, Budapest: Gondolat, 1977, 47–90.

¹² A kifejezés eredete: Maurice Merleau-Ponty: Les Aventures de la dialectique, Párizs: Gallimard, 1955 (ez elsősorban az 1927 előtti – és 1918 utáni – Lukácsot jelenti). A “nyugati marxizmus” első jelentős történetírója természetesen Perry Anderson.

¹³ “Csajok” mint a szó köznyelvi jelentésétől eltérő terminus technicus azt a szubkulturális populációt jelentette, amely megtapasztalta az orgazmust, és volt képe örülni neki. Q.v. “hosszú fürtű, karcsú dionűszoszi fiúk”.

¹⁴ “Le secret domine ce monde, et d’abord comme secret de la domination. Selon le spectacle, le secret ne serait qu’une nécessaire exception à la règle de l’information abondamment offerte … Elles [les bribes d’information] ne valent du reste que pour faire mieux approuver la domination, et jamais pour la comprendre effectivement. Elles constituent le privilège des spectateurs de première classe: ceux qui ont la sottise de croire qu’ils peuvent comprendre quelque chose, non en se servant de ce qu’on leur cache, mais en croyant ce qu’on leur révèle!” (Guy Debord: Commentaires sur la société du spectacle, Párizs: Folio/Gallimard, 1992, XXI, pp. 83–85.)

¹⁵ Vö. Törzsi fogalmak c. könyvem (id. kiad.) előszavával.

¹⁶ A témáról szóló klasszikus könyv (Leo Strauss: Natural Right and History, Chicago/London: The University of Chicago Press, 1953, számtalan utánnyomás; újabban magyarul is: Természetjog és történelem, ford. Lánczi András, Budapest: Scriptor, 1999) a historizmus “forradalmi konzervatív” bírálatát Max Weber – és nem Karl Marx – ellen irányozza, mert Strauss a relativista historizmust tartja “az ősi bölcsesség” ellenfelének, Marx pedig nem relativista és nem irracionalista, pace Kostas Axelos.

¹⁷ Majd így folytatja: “A teremtés ugyanazon periódusai vannak jelen az egyikben, mint a másikban, s az egyik a másiknak hasonlata és magyarázata. Ugyanaz az alapelv, amely az első teremtésben alap volt, csak magasabbrendű alakban, itt ismét mag és csíra, amelyből magasabbrendű világ fejlődik ki. Mert a rossz nem más, mint ősalap az egzisztenciához, amennyiben ez az ősalap a teremtett lényben aktuálissá válásra törekszik, s így valóban csak a magasabb potenciafoka a természetben ható alapnak.” (F. W. J. Schelling: Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről, ford. Jaksa Margit, Zoltai Dénes. Athenaeum Könyvek, Budapest: T-Twins, 1992, 77.) Heidegger jellegzetes csúsztatása: “…Schelling értekezése az emberi szabadságról lényegében a rossz metafizikája…” (Martin Heidegger: Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről [1809], ford. Boros Gábor. Athenaeum Könyvek. Budapest: T-Twins, 1993, 208.) Heidegger sok mindent ért metafizikán, de semmi jót, vö. “Utószó a »Mi a metafiziká?«-hoz”, in: Heidegger: “…költőien lakozik az ember…”: válogatott tanulmányok, ford. Bacsó Béla és mások, s.a.r. Pongrácz Tibor. Athenaeum Könyvek, Budapest/Szeged: T-Twins/Pompeji, 1994, 105–116, 171–190. A klasszikus filozófiatörténeti ábrázolás: Xavier Tilliette: Schelling: Une philosophie en devenir, I, Párizs: J. Vrin, 2. kiadás, 1992, 499–540. A Die Weltalter (1813) szabadságfilozófiájának forradalmi lehetőségeiről l. Slavoj Zizek: The Abyss of Freedom / F. W. J. von Schelling: Ages of the World, Ann Arbor: The University of Michigan Press, 1997 (a “két” Schellingről).

¹⁸ Hegel: Ifjúkori írások, id. kiad., 388–389.

¹⁹ “Rablás csak ott van, ahol nincs az uralom és a szolgaság viszonya. Ahol azonban ez megvan, ahol az egyéniség közönyösebb, ahol a magasabb hatvány [a schellingi »höhere Potenz«] mint a másik lép föl, ott természetszerűleg nincs rablás, amennyiben pusztító és romboló; […] s mivel átcsap a személyesbe, a személy személlyel méri össze magát [misst sich Person mit Person], és a kényszernek alávetett személy [der Bezwungene] a másik szolgájává lesz; s ez a szolgasorba süllyedés [Knechtwerden] annak a megjelenése, akinek a viszonya az alárendelődés [Subsum

tion] e viszonyában az individuumok mindegyikének kijut…” (G. W. F. Hegel: Jenaer Schriften, Berlin: Akademie-Verlag, 1972, 472.) L. erről H. S. Harris előszavát az angol kiadáshoz, Hegel: System of Ethical Life, Albany NY: SUNY Press, 1979, 1–96. Ezekről a problémákról l. Herbert Marcuse: Ész és forradalom, ford. Dezsényi Katalin, Endreffy Zoltán, Budapest: Gondolat, 1982, 58–143; vö. Jacques D’Hondt: Verborgene Quellen des Hegelschen Denkens (eredeti: Hegel secret, 1968), Berlin: Akademie-Verlag, 1972 (a forradalmi szabadkőművesség/illuminátusság befolyásáról); David MacGregor: The Communist Ideal in Hegel and Marx, Toronto: University of Toronto Press, 1990, passim, de kül. 27–70; Arkady Plotnitsky: In the Shadow of Hegel, Gainesville: University Press of Florida, 1993, 97–114.

²⁰ Hegel szerint a görög és a zsidó vallás belső célja a család, a rómaié az állam. Ez “az állam [n]em önmagában ésszerű szervezet, mivel, mondhatni, benne magában még nem Isten az ésszerű szervezet, a konkrét szellem…, még nem ésszerű totalitás, és így nem is érdemli meg az állam nevét: valójában uralom, individuumok és népek egyesülése egy kötelék révén, egy hatalomnak alárendelten…, a megvalósulás… hódítást jelent, az uralom megszerzését, olyan cél elérését, amely a priori létezik, és csak a népek feje fölött valósul meg.” (1827) (Hegel: Vallásfilozófiai előadások, ford. Zoltai Dénes és mások, h.n. [Budapest]: Atlantisz, 2000, 221.)

²¹ Az idevágó érveléshez érdekes és bő anyagot szolgáltat a Kerítéstörők c. fanzin és a “Barikád-Füzetek” c. sorozat magyarul is. Kapható: Ó u. 40, Budapest 1066, alagsor. Szeretném itt hálámat kifejezni a Gondolkodó “autonóm” antikváriumnak, amelynek – életminőségem javítása mellett – munkámban is sokat köszönhetek. Hasta la victoria siempre!

²² Az alapérzést itt jól illusztrálja ez a kis Bloch-idézet: “Lohnt es sich überhaupt, bei der erbaermlichen Kürze unseres Daseins, die Arbeit… für all das Breitere mit zu übernehmen, das von keiner einzigen Seele jemals als Ganzes aktuell, zu erfassen ist, und das nuer begriffsrealistisch als Geschichte oder Menschheit oder als welche Objektivitaet immer besteht?” (Ernst Bloch: Geist der Utopie, a 2. változat [1923] átdolgozása, in: Bloch: Gesamtausgabe, 3, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1964, 820.)

²³ “A bürokrácia a république prêtre. Minthogy a bürokrácia a lényege szerint az »állam mint formalizmus«, ezért célja szerint is az. A valóságos államcél tehát a bürokrácia előtt az állam elleni célként jelenik meg. A bürokrácia szelleme a »formális államszellem«. A bürokrácia ezért a »formális államszellemet«, illetve az állam valóságos szellemnélküliségét kategorikus imperativusszá teszi. A bürokrácia önmaga előtt az állam legvégső céljának számít. Minthogy a bürokrácia a maga »formális« céljait teszi tartalmává, mindenütt összeütközésbe kerül a »reális« célokkal. […] A bürokrácia olyan cél, amelyből senki nem ugorhatik ki. Hierarchiája a tudás hierarchiája. […] A bürokrácia birtokában van az államlényegnek, a társadalom spirituális lényegének, az ő magántulajdona. A bürokrácia általános szelleme a titok, a misztérium, amelyet önmagán belül a hierarchia révén, kifelé mint zárt korporáció őriz meg. Ezért a világos államszellem, az államérzület is, a bürokrácia előtt mint misztérium elleni árulás jelenik meg. Ezért az autoritás a tudásának elve, és az autoritás istenítése az érzülete.” És í.t., egyre szellemesebben. (Karl Marx: “A hegeli jogfilozófia kritikájából. A hegeli államjog kritikája”, in: Karl Marx és Friedrich Engels Művei [MEM], 1, Budapest: [Kossuth], 1957, 250–251.)

²⁴ Marx: A tőke, III, vii, 48, MEM 25, 1974, 770. Ez az a rész (“A háromság-formula”), ahol a szerző leszögezi többek között: “… [A] többletmunka értéktöbbletben mutatkozik, és ez az értéktöbblet többlettermékben létezik. Többletmunkának egyáltalában mint az adott szükségletek mértékét meghaladó munkának, mindig lennie kell. A tőkés rendszerben… csak antagonisztikus formája van és a társadalom egy részének teljes semmittevése egészíti ki [ez az, ami megváltozott, TGM]… A szabadság ezen a területen csak abban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák… a természettel való anyagcseréjüket… De ez még mindig a szükségszerűség birodalma. Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma… Az alapföltétel a munkanap megrövidítése.” (Ibid., sqq.)

²⁵ A szuverenitást megalkotó külső hatalom problematikájáról forradalmi marxista szemszögből ld. Antonio Negri: Insurgencies: Constituent Power and the Modern State, ford. Maurizia Boscagli (eredeti: Il potere costituente, 1992), Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1999, passim; cf. Antonio Negri: The Savage Anomaly (az olasz eredeti kiadás kifejező alcíme: Saggio su potere e potenza in Baruch Spinoza, 1981), ford. Michael Hardt, Minneapolis/Oxford: University of Minnesota Press, 1991, 120–232. Ezek a munkák (amelyeket mellesleg Negri a börtönben írt) persze magukon viselik a balos Carl Schmitt-recepció nyomait, de van itt más előzmény is, vö. Antonio Gramsci: Az új fejedelem: Jegyzetek Machiavellihez, ford., utószó: Betlen János, h.n. [Budapest], Magyar Helikon, 1977; vö. még: Antonio Gramsci: Filozófiai írások, ford. Rozsnyai Ervin, h.n. [Budapest]: Kossuth, 1970, 130–131; továbbá: ld. Gramsci Croce-tanulmányait ad vocem többféle historizmus, in: Olasz marxista filozófusok írásaiból, ford. Rozsnyai Ervin, s.a.r. Huszár Tibor, Budapest: Gondolat, 1970, 43–83.

²⁶ Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Budapest: [Kossuth], 1962, 45–46.

²⁷ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai [1857/59], MEM 46/I, 1972, 193.

²⁸ Lukács György: “Osztálytudat”, Történelem és osztálytudat, s.a.r. Vajda Mihály, Budapest: Magvető, é.n. [1971], 303–305.

²⁹ Negative Dialektik, in: Theodor W. Adorno: Gesammelte Schriften, 6, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 5. kiadás, 1996, 184–207. Cf. Fredric Jameson: Late Marxism, London/New York: Verso, 1996, III. rész.