A polgárság követelte a történelem során először a társadalmilag igazságos közteherviselést. A feudális arisztokrácia elleni politikai harcnak kiegészítése volt a privilégiumai elleni harc. Az arisztokrácia adómentességének megszüntetése a társadalmi igazságosság jelszavával egyben gazdasági korlátozását, a kialakuló burzsoázia kedvezőbb helyzetbe hozását jelentette. Ezért követelték, hogy a közteherviselés arányos legyen a teherviselő-képességgel. Ennek a jövedelem- és vagyonarányos adóztatás felelt meg. A kapitalizmus kialakulásának korában a polgárság haladó jellegét, a társadalmi fejlődést szolgáló tevékenységét jelzi adófilozófiája is. A vagyon- és jövedelemadóztatás ugyanis valóban igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselést jelent.

A modern polgári demokráciák adófilozófiája már gyökeresen eltér az eredeti, a társadalmilag kétségkívül igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléstől. Az állam adóbevételeiben eljelentéktelenedett a vagyonokat sújtó adó, háttérbe szorultak a jövedelmeket terhelő adók, tehát a direkt adók. Az adóbevételek zömét – mint látni fogjuk, hazánkban idén a háromnegyed részét – a fogyasztást terhelő adók adják. Az adófilozófia tehát megváltozott, az adóterheket a lakosság nem vagyona és jövedelme arányában, hanem fogyasztása arányában viseli. Hozzátehetjük, hogy a kormányzat adópolitikájának nyíltan meghirdetett célja a közvetett adók, vagyis a fogyasztást terhelő adók arányának további növelése az adóbevételekben.

A fogyasztásarányos adóztatás indoklása

Az adófilozófia gyökeres megváltozásának alapvető, de nyíltan be nem vallott oka az, hogy a fogyasztást terhelő adók leplezik az adóztatás nagyságát. A lakosság tulajdonképpen csak a direkt adókkal, a személyi jövedelemadóval találkozik közvetlenül. Az árakban rejlő közvetett adókat a mindennapi életben nem érzékeli; az árak nagyságát és emelkedését, az árszínvonalat az infláció rovására írja és nem adóteherként kezeli. (Ritka kivétel az üzemanyagok ára, melyről közismert, hogy mintegy kétharmadát teszik ki az adók: fogyasztási adó, ÁFA stb.) Így a fogyasztást terhelő adók nemcsak az adóterhek nagyságát leplezik, hanem azt is elrejtik, hogy kik viselik az egyre növekvő adóterheket. Kétségtelen ugyanis, hogy a fogyasztást terhelő adókat a lakosság túlnyomó többségét – legalább háromnegyed vagy négyötöd részét – kitevő bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, tehát a kis- és közepes jövedelműek fizetik.

A közvetett adók nagyságát két, igen könnyen támadható érvvel szokták indokolni. Először arra hivatkoznak, hogy a fogyasztást terhelő adók folyamatosan folynak be a költségvetésbe, ezzel az állam rendszeres azonnali bevételhez jut és folyamatosan tudja finanszírozni kiadásait. Ez azonban mondvacsinált érv, hiszen a direkt adó, a személyi jövedelemadó a bérből és fizetésből élőktől levont adóelőlegek formájában szintén folyamatosan befolyik. Sőt, ha jól utánagondolunk, még előbb is eljut a költségvetésbe, hiszen a dolgozók még meg sem kapják, el sem költhetik jövedelmüket, amikor a direkt adót már befizettetik velük. A másik érv – ha lehet – még gyengébb lábakon áll. Ez ugyanis az, hogy a közvetett adóknál nincs lehetőség adócsalásra, míg a direkt adóztatás lehetőséget ad a jövedelmek vagy egy részük eltitkolására. Egyrészről azonban a jövedelem eltitkolására az adóztatás szabályozása és az ellenőrzés hiányosságai adnak lehetőséget. Az adózás elkerülésére a szabályozás úgy ad módot, hogy például, mint az országgyűlési képviselőknél, a fizetés egy részét költségtérítés címén fizetik, így az mentesül az SZJA-tól. Másrészről azonban a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetett adózás nagyságrendekkel nagyobb adócsalást tesz lehetővé. Elég csak arra hivatkoznunk, hogy az ÁFA-visszatérítésnél évente sokmilliárd forintos adócsalásokat lepleznek le, amit sohasem lehet behajtani. És a leleplezett ÁFA-csalások csak a jéghegy csúcsát jelentik, a tömeges kisebb összegű, jogtalan ÁFA-visszatérítés, amely nem derül ki, becslések szerint tízmilliárdos nagyságrendű veszteséget okoz évente. Nem kell mást tenni, csak alapítani vagy 14 vállalkozást, körbeszámlázni – akár nem létező – árukat, mindenhol visszaigényelni a sehol be nem fizetett ÁFÁ-t és a végén az összes vállalkozást fantomizálni, mondjuk eladni Kaya Ibrahimnak vagy az útlevelével jelentkező ismeretlennek. Adórendszerünk a gyakorlatban tehát azt mutatja, hogy a fogyasztás adóztatása sokkal inkább és sokkal nagyobb mértékű adócsalásra nyújtott és nyújt lehetőséget, mint a direkt adóztatás.

Adórendszerünk és az Európai Unió¹

Az utóbbi években előszeretettel hivatkoznak az EU-konformitás követelményére. Ennek a jelenlegi adórendszer és az adófilozófia éppen azért nem felel meg, mert egyrészről a lakosság túladóztatott, másrészről eltúlzott a közvetett adók aránya az adóbevételekben. A lakosság túladóztatása összefügg a közvetett adók igen magas arányával. Míg az EU-ban a közvetett adók, a fogyasztást terhelő adók – helyenként eltérően még – az adóbevételek mintegy felét adják, hazánkban 2001-ben az összes adóbevételek háromnegyed részét (75,5%) a közvetett adók teszik ki. Csak példaként említjük, hogy az EU-ban az ÁFA legmagasabb kulcsa 20 százalék, nálunk az alap 25 százalék és a kedvezményes is 12 százalék.

A fogyasztást terhelő adók ilyen magas (75,5%-os) aránya már csak azért is indokolatlan, mert igen alacsony jövedelemszínvonalhoz kapcsolódik. Közismert, hogy a magyar átlagkeresetek az EU átlagának mintegy 10 százalékát teszik ki és még a “felzárkózó” országok (Portugália, Görögország, Spanyolország) átlagkereseteinek is csak 18-36 százalékát érik el². Arra pedig már másfél évszázaddal ezelőtt gróf Széchenyi István is rámutatott, hogy az indirekt adózás csak olyan országban növelhető, amelyben viszonylag magas a jövedelmek színvonala. Eszébe se jutott, hogy a létfenntartáshoz szükséges alapvető termékeket indirekt adóval lehetne terhelni. Ezért jutott arra a következtetésre, hogy a direkt adóztatásra van csak lehetőség. “Az indirect adó… általján véve nem látszik Magyarország mai körülményeihez még illőnek. Sokan azonban azon vélekedésben lehetnének, hogy csalatkozom, s honunk aránylag nincs olly keveset fogyasztó, azaz olly sínylő állapotban, mint én teszem fel; mikép tán még is célszerű lehetne használni honunk felvirágzása végett az indirect adót. S igaz, ha például Boszniával hasonlítjuk össze constitutionális Hunniát, akor meglehet igen virágzó állapotban fog ezen utolsó mutatkozni előttünk, s hogy felette sok kellemszerűeket fogyaszt. Ámde itt nem az forog kérdésben, magunkat a leghátulabb állókkal hasonlítgatnunk össze…”³ Ezért érvelt Széchenyi a “Jelenkor”-ban megjelent cikksorozatában újabb sóadó kivetése ellen, helyette a két garasos földadó bevezetését ajánlva. Azt viszont senki nem vitathatja, hogy hazánk és a fejlett országok jövedelemviszonyai között ma mélyebb a szakadék, mint a XIX. század első felében. Mégis nálunk lényegesen nagyobb a közvetett adók aránya az adóbevételekben.

A magyar adórendszer tehát valójában nem “eurokonform”, elsősorban azért, mert – mind az EU átlagához, mind a hazai jövedelemviszonyokhoz képest – túl magas a közvetett adók mennyisége és aránya. Hazánk csatlakozásához tehát csökkenteni kell a lakosság adóterhelését, mindenekelőtt a közvetett adókat, a fogyasztást terhelő adókat. Ezzel adórendszerünk két alapvető hibáját javíthatjuk ki: a túladóztatást és a közvetett adók túlzott arányát. Közelebb juthatunk egy társadalmilag igazságosabb, a teherviselő-képességgel arányos közteherviseléshez.

Adórendszerünk jellemzői

Adórendszerünk alapvető hibája a lakosság túladóztatása. A 2001. évi költségvetés adóbevételeinek kilenctized része a lakosságtól folyik be. A gazdasági szervezetek – beleértve a pénzintézetek társasági adóját és a Magyar Nemzeti Bank befizetéseit – az adóbevételeknek mindössze 10,5 százalékát adják. 89,5 százalék a lakosságtól származik, meglehetősen változatos címen: általános forgalmi adó (ÁFA), fogyasztási adók, személyi jövedelemadó, játékadó, vámok, illetékek formájában.

A gazdasági szervezetek ilyen kis mértékű részaránya alapvetően két okra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy a vállalatok az adórendszer kiskapuit kihasználva minimalizálni tudják nyereségadó befizetéseiket. Itt nem az adócsalásokra utalunk, hanem legális – az adórendszer hibáit kihasználó – manipulációkra. Másrészt – és ez nagyságában és jelentőségében lényegesen fontosabb – a hazánkban befektetett külföldi tőke adómentességet, illetve adókedvezményeket élvez. Tekintettel arra, hogy számítások szerint a GDP 40-50 százalékát a külföldi tőke állítja elő, ezek a kedvezmények rendkívül nagy adóbevétel-kiesést eredményeznek (a külföldi tőkések javára). A multinacionális társaságoktól a költségvetésnek adóbevétele tehát nincs, amit hiába is próbálnak cáfolni. Érthetetlen Széles Gábor GYOSZ-vezér igyekezete a multik szerecsenmosdatására. Neki ugyanis inkább a hazai tőke érdekeit kellene képviselnie az esélyegyenlőség megteremtése érdekében. Csak manipulálja a közvéleményt, amikor azt állítja, hogy a multik igenis adóznak. Neki mint nagyiparos-nagytőkésnek tudnia kell, hogy nem mond igazat, amikor kijelenti: a három adófajta közül a multik a személyi jövedelemadót és a társadalombiztosítási járulékot fizetik, csak a társasági adó alól mentesek⁴. A személyi jövedelemadót ugyanis az alkalmazottak fizetik a munkabérükből. A társadalombiztosítási járulékot – akárcsak a munkabérek további közterheit (helyi adókat, egyéb kötelezettségeket) –, költségként elszámolják és az árakban áthárítják a fogyasztókra. Ezeket tehát valóban a társaságok fizetik be a költségvetésbe, de nem ők fizetik meg. Most már az is előfordul, hogy az adómentesség 10 évének lejártakor egyszerűen egy átalakulással újabb tízéves adómentességhez jutnak. A multik eme kedvezménye szerény becslés szerint is több száz milliárd forint adóbevétel-kiesést jelent (18 százalékos nyereségadóval számolva.) Hozzátehetjük, hogy mivel az export 60-70 százalékát a hazánkba befektetett külföldi tőke adja, exporttámogatás címén még a költségvetésben szereplő “gazdálkodó szervezetek támogatása” nevű, közel 200 milliárd forintos tételből is jelentős mértékben részesülnek.

A lakosság túladóztatása annak következménye, hogy a közterhek viseléséből alig veszik ki részüket a gazdálkodó szervezetek. Ezért bármennyire is alacsonyak a jövedelmek, az államnak – kiadásai fedezése érdekében – a lakosságot kell nehéz adóterhekkel sújtania. Természetesen lehetne (és kellene) a kiadásokat csökkenteni – erre sok lehetőség lenne – , de az már nem az adórendszer problémája.

Adórendszerünk másik hibája a közvetett adók rendkívül magas aránya. Ez összefügg a túladóztatással. Ha ilyen nagy mennyiségű adót a lakosságtól direkt adók formájában szednének be, az hatalmas társadalmi felháborodást és tiltakozást keltene. Az állam tehát kénytelen a direkt adó helyett az indirekt adókat növelni. A 2001. évi állami költségvetésben az indirekt adók az összes adóbevételeknek több mint háromnegyedét, a direkt adók (a gazdasági szervezetek befizetései és a személyi jövedelemadó) pedig a 24,5 százalékát adják. Ebben a csoportosításban a direkt adókhoz tartoznak a pénzintézetek társasági adói és az MNB befizetései.

A közvetett adók ilyen magas aránya azt jelenti, hogy még a legszegényebb rétegek és emberek is súlyos adóterheket viselnek. Százezernyi olyan család, amelyik a lakásfenntartás költségeit (villany-, gáz-, vízszámla, kölcsöntörlesztés stb.) sem képes fizetni és eladósodik, fizeti az általános forgalmi adót minden fogyasztás után. Az a szerencsétlen hajléktalan, aki összekoldul pár száz forintot kenyérre és tejre, fizeti az ÁFÁ-t. Ha netán egy üveg sörre is jut, akkor még a nem csekély fogyasztási adót is megfizeti. A szociális segélyen tengődők is leróják az ÁFÁ-t minden fogyasztásért. Hol van tehát a társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés? Erre nem tudnak válaszolni a pénzügyi szakértők, de a kormányzat sem. Álláspontjuk, hogy az adórendszerbe nem szabad belevonni a szociálpolitikát, kiiktatja a társadalmi szolidaritást az életből. Politikai szólamok persze vannak, látszatintézkedések is (mint a gyerekek utáni adókedvezmény, amit éppen a legszegényebbek, a leginkább rászorultak nem tudnak igénybe venni), de az adóterheket döntően és már-már elviselhetetlenül a szegények s a kis- és közepes jövedelműek viselik, akiket ellehetetlenít a közvetett adók súlya.

Radikális adóreform

A társadalmilag igazságos, a teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósítása azt követeli meg, hogy a döntően fogyasztásarányos adórendszert vagyon- és jövedelemarányos adórendszerré alakítsuk át. Az adófilozófia ilyen változása természetesen csak fokozatosan ültethető át a gyakorlatba, de már az első lépések is radikális adóreformokat követelnek. A következőkben megvizsgáljuk, hogy erre milyen lehetőségünk van, figyelembe véve a 2001. évi állami költségvetési törvényt.

Két – egymással összefüggő – célt kell elérni: a lakosság adóterhelésének csökkentését s a közvetett adók mennyiségének és az adóbevételeken belüli arányának mérséklését.

A közvetett adók és arányuk kisebbé tétele az ÁFA-rendszer radikális megváltoztatásával valósítható meg. Az alapkulcsot 25 százalékról 20-ra kell csökkenteni. Ez egyébként EU-konform intézkedés. Ennél fontosabb és jelentősebb a “0 kulcs” széleskörű kiterjesztése. Ez jelenleg is létezik – pl. tankönyveknél, gyógyszereknél –, de nagyon szűk körű. Ez is EU-konform, ott is létezik, és köre ott sem szabályozott. Meg kell szüntetni az alapvető élelmiszerek (kenyér, liszt, tej, tejtermékek, olaj, főzőzsír stb.), a lakossági szolgáltatások, közszolgáltatások – víz, villany, telefon, gázszolgáltatás, szemétszállítás – ÁFÁ-ját. Ennek következtében az ez évi ÁFA-bevétel mintegy 300-500 milliárd forinttal lenne kevesebb. (Pontos számot csak az adóhivatal tudna kiszámítani.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az adóbevételek nem csökkennének ennyivel, hiszen a megtakarított pénzt a lakosság más termékekre és szolgáltatásokra költené, amelyeknek szintén van adótartalma. Ez egyébként a belső piac bővítésével konjunkturális hatású lenne, de erre most nem térünk ki.

A fogyasztási adóknál számottevő csökkentésre nem kellene számítani, sőt a luxuscikkeknél mérsékelt emelésre is volna lehetőség. Például az arany ékszereknél, ahol az EU-konformitásra hivatkozva jelentős mértékben, minimálisra szorították le a fogyasztási adót. Meggondolandó viszont az üzemanyagok fogyasztási adójának enyhítése, vagy ÁFÁ-jának teljes eltörlése.

A közvetlen adók jelentős emelésével – legalábbis nagyobb részben – pótolható a közvetett adók mérséklése miatt kieső adóbevétel. Elsősorban a gazdálkodó szervezeteket terhelő adókat lehetne emelni. A nyereségadó mennyisége a közvetett adók csökkentéséből származó konjunktúra eredményeként automatikusan növekedne. Arra is számítani lehet, hogy a gazdálkodó szervezetek az ÁFA csökkentését, illetve eltörlését nem fogják automatikusan, teljes mértékben árcsökkentéssel követni, a nyereségadó mérsékelt emelését is meg lehet fontolni. A legfontosabb azonban a külföldi tőkebefektetések adómentességeinek, adókedvezményeinek megszüntetése. Ami önmagában több száz milliárd forint adóbevételt eredményezhet, tekintettel súlyára a termelésben és az áruforgalomban. Lényegében pótolhatja a közvetett adók csökkentéséből származó kiesést. Ugyanakkor megteremtheti az esélyegyenlőséget a hazai tőke számára. Nem valószínű, hogy a külföldi tőke erre az intézkedésre kivonulással válaszolna, hiszen a belső piac jelentős bővülése számukra is konjunkturális hatású. Feltehetően a külföldi tőkebefektetők – legalábbis a multinacionális vállalatok – maguk is számítottak arra, hogy privilegizált helyzetük nem örök időkre szóló.

A személyi jövedelemadónál fontos feladat az adórendszer egyszerűsítése, átláthatóvá tétele, amire fel lehet használni a radikális adóreformot. Jelentős csökkentést első lépésként nem célszerű tervezni.

A vagyonadó jelenlegi adórendszerünkben szinte jelentéktelen szerepet tölt be. Az önkormányzatokhoz folyik be és nem költségvetési forrás. Kiszélesítése és a költségvetésbe való bevonása a társadalmilag igazságos, teherviselő-képességgel arányos közteherviselés megvalósításához elengedhetetlen. Elsősorban a nagy értékű – pl. 50 millió forintnál nagyobb értékű – ingatlanvagyon megadóztatása lehetséges és szükséges. Lehetetlen állapot, hogy a száz-, vagy többszáz millió forint értékű ingatlanok, villák, esetenként paloták – ma már nem is kevés van belőlük – nem adókötelesek. De más, nagy értékű vagyontárgyak megadóztatása is jogosnak látszik.

Összefoglalva megállapítható tehát, hogy az adófilozófia megváltoztatásán alapuló radikális adóreformmal, a közvetett adók és az adóbevételekben való arányuk jelentős mérséklésével a lakosság adóterheinek számottevő csökkentése érhető el. Ezzel adórendszerünk igazságosabbá és a lakosság számára elviselhetőbbé válik.

Jegyzetek

¹ A 2001. évi költségvetésre vonatkozó adatok (XXXIII. törvény alapján. Magyar Közlöny 128. sz. 2000. december 22.)

² A Gazdasági Minisztérium elemzése. Vöő György, Magyar Nemzet 1999. július 9.

³ Gróf Széchenyi István Adó és hét garas Buda, 1844. 100–101.old.

⁴ Aktuális, MTV1, 2001. április 26.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában állnak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. A lakástámogatási rendszer céljait, lehetséges eszközeit és eredményeit elemzi mélyrehatóan a tanulmány, kitekintve a lakáspolitika szociális dimenziójára is.

A lakáspolitika és a lakástámogatások napjainkban a figyelem középpontjában vannak. 1999 óta a kormány számos intézkedést hozott és új támogatási formák jelentek meg. 1999. január 1-től a lakásépítkezéseknél lehetőség van az ÁFA visszaigénylésére és az első lakásvásárlásra jelentős illetékkedvezmény vonatkozik, 2000. február 1-től pedig új rendszerben folyik a lakáshitelek kamattámogatása¹ . A Figyelő 2001/26. számában publikált, a vállalatvezetők között végzett közvéleménykutatás a kormány lakáspolitikáját értékelte a gazdasági intézkedések közül a legkedvezőbbnek. A vállalatvezetők 100%-a egyetértett a kormány lakáspolitikájával. (Kertész, 2001; 15. oldal)

Mindezt a kormány úgy érte el, hogy

Az alábbiakban áttekintem a 90-es években alkalmazott lakástámogatási eszközöket, s hogy mennyiben jelentett újdonságot a 2000 februárjától indított lakástámogatási rendszer.

A lakástámogatási rendszer jellemzői a 80-as évek végén

A lakáshoz jutás, lakásépítés állami támogatása az 50-es években vált az állam fontos feladatává. A lakáshoz jutás támogatásának mértéke és módjai igen gyakran változtak az évek folyamán, de voltak bizonyos közös jellemzőik. Ezek a következők:

1. Az iparosítás munkahelyek ezreit teremtette a nagyvárosokban és az akkor létesülő szocialista városokban (Dunaújváros, Leninváros, Kazincbarcika). A munkahelyekhez munkások is kellettek, akiknek az elhelyezését biztosítandó nagy lakótelepek épültek. A lakások ára nem fedezte az építés költségeit, azokat a lakók szociális juttatásként kapták, zömmel bérlakásként, kisebb részben szövetkezeti lakásként.
2. A szocialista rendszer jellegzetessége volt a természetbeni juttatások növekvő aránya. A munkabéreket úgy állapították meg, hogy az nem fedezte egy lakás, ingatlan árát. Nagy különbség képződött a bérjövedelem és a lakások tényleges ára között. A szakadékot az állami támogatások hidalták át.
3. A támogatások rendkívül szélesen terítettek voltak: a lakosság 70%-a részesült valamilyen jogcímen lakástámogatásban. Az alacsony lakbérek miatt különösen a bérlakásban élők voltak a rendszer kedvezményezettjei. A saját lakásban lakók folyó lakáskiadásai 1,5-szer haladták meg a bérlakásban élők kiadásait.
4. A közvetlen költségvetési támogatások összege körülbelül a GDP 3%-át érte el a nyolcvanas évek elején, ami 89-re elérte a GDP 6%-át. A közvetlen támogatások mellett azonban jelentős volt a burkolt támogatás. (Például az állami adórendszertől nem követelték meg ugyanazon adók fizetését, mint a gazdaság más szektoraitól, a lakbért központilag szabályozták és alacsony szinten tartották.) A burkolt támogatások mértéke 1989-ben a Világbank számításai szerint 44 milliárd forintot tett ki. (Dániel, 849. oldal)

A szocialista lakástámogatási rendszerekkel foglalkozó külföldi szerzők (Mayo-Angel, 1993; Bertrand, 1996) véleménye szerint a támogatások racionalizálása érdekében csak jól célzott, mérhető, átlátható támogatásokat lehet adni, ami elkerüli a piacrombolást. (Mayo-Angel, 1993; 119. oldal) A jól célzott azt jelenti, hogy csak meghatározott társadalmi csoportok (szegények) jussanak hozzá a támogatásokhoz, a vagyonosabbak piaci viszonyok között, jól működő hitelrendszer segítségével finanszírozzák a lakásvásárlásaikat. A közvetlen állami támogatások mérhetők, az adókedvezmények, a lakbérstop, a kamatplafon társadalmi költségei kiszámíthatatlanok, ezért veszélyes őket alkalmazni, másrészt torzítják a piaci viszonyokat is. Az átláthatóság azt jelenti, hogy a támogatáshoz jutás szabályai egyszerűek és makrogazdasági hatásai bevizsgáltak legyenek.

A lakástámogatásokat 30 ország tapasztalatainak felhasználásával elemezve, Mayo-Angel a következő ajánlásokat tette a kormányok számára:

1.sz. táblázat Mit tegyenek a kormányok, hogy elősegítsék a lakáspiac működését
	Mit tegyenek	Mit ne tegyenek
Tulajdonjogok erősítése	Szabályozzák az ingatlanbérletet* Gyorsítsák a földhivatalok munkáját* Privatizálják a lakásállományt* Vezessék be a vagyonadózást	Ne költöztessenek ki tömegesen Ne drágítsák a földhivatalok munkáját Ne államosítsanak ingatlanokat és földet Ne gátolják az ingatlanforgalmat
Jelzálog hitelezés fejlesztése	Engedjék meg a magánszektornak a hitelezést* Hitelezzenek pozitív reaélkamattal Juttassák érvényre a végrehajtási törvényeket* Biztosítsák a prudens szabályozást* Vezessenek be tökéletesebb hiteleszközöket*	Ne adjanak hiteleket negatív reálkamattal* Ne diszkriminálják a bérlakás építést Ne hagyják figyelmen kívül a saját erőt Ne engedjenek meg nagy késedelmi kamatokat
Támogatások racionalizálása	Tegyék a támogatásokat átláthatóvá A támogatások célszemélyei a szegények legyenek A támogatásokat állandóan vizsgálják felül	Ne építsenek támogatott állami lakásállományt Ne engedjék meg a rejtett támogatásokat* Ne engedjék, hogy a támogatások torzítsák az ingatlanárakat* Ne alkalmazzanak bérplafont*
Infrastruktúra biztosítása	Koordinálják az ingatlanbefektetéseket Törekedjenek a költségek megtérülésére Tartalékoljanak az igények szerint Javítsák a nyomornegyedek infrastruktúráját	Ne döntsenek elfogultan az infrastruktúra befektetésekről* Ne tegermentesítsék környezetvédelmi megfontolásból az ingatlanokat
* A kilencvenes években jellemző volt a magyar lakáspolitikára Forás: Mayo-Angel 1993 melléklet

A magyar kormányok főként a tulajdonjogok erősítésére és a jelzáloghitelezés fejlesztésére koncentráltak. A jelzálog-érvényesítés és az ingatlan végrehajtás gyorsabbá és alacsonyabb költségűvé vált, mint volt a 90-es évek elején. A lakástámogatás szociális aspektusát (támogatások racionalizálása) kevésbé vették figyelembe, ez a szempont az utóbbi időben tovább veszített jelentőségéből. Érdekesnek tartom, hogy a szerzők ellenezték a kamattámogatásokat, amely eszközzel a magyar támogatáspolitika élt – az állami támogatásoknak a zömét ez tette ki a 90-es években, és a Fidesz kormány intézkedéseinek köszönhetően az aránya a 2000-es években még növekedni is fog.

A kamattámogatás hátrányos tulajdonságait Mayo-Angel a következőekben látja:

1. Az alacsony kamatozás olyan embereket is a hitel felvételére ösztönöz, akik egyébként nem hitelezhetők. A bizonytalan jövedelmi helyzetben lévők azonban nem fogják tudni a hiteleket később visszafizetni. Mivel ezen hitelekre állami kezesség is vonatkozik, a szándékoltnál nagyobb mértékű állami támogatást fog ez okozni. E mellett a kilakoltatások száma is növekedni fog.

2. Az alacsony kamatozás mellett olyanok is fel fognak venni hitelt, akiknek van saját erejük a lakáshelyzetük megoldására, csak egyszerűen ki akarják használni a kedvező lehetőséget. Alacsony kamattal felveszik a hitelt és befektetik magasabb kamatra. A hitel nem a lakáshoz jutást, hanem a nagyobb jövedelmű csoportok általános vagyongyarapodását fogja szolgálni.

3. A hitelcéltól eltérő felhasználásban a hitelintézet is érdekelt lehet. Minél jobb anyagi helyzetben van az ügyfél, annál kockázatmentesebb számára a hitelnyújtás. A hitelintézet viszont a hitelcél ellenőrzésében már nem érdekelt.

4. A kamattámogatás hosszú távú állami elkötelezettséget jelent. A támogatáspolitikát fokozott mértékben fogják terhelni a múltból örökölt terhek.

5. A támogatás mértéke nem kiszámítható. Az infláció és a piaci hozamok változásával a támogatások mértéke is változhat.

6. A kedvezményes kamatok rombolják a piacot, egyéb körülmények között életképes, de az állami támogatások miatt kibontakozni nem tudó hiteltermékek, intézmények elől zárják el az utat.

Az alábbiakban részletesebben áttekintem a 90-es években érvényesülő lakáspolitikai intézkedéseket. A 89-es helyzethez képest a 90-es években három fontos jelenség figyelhető meg; az állam közvetlen kivonulása a lakásépítésekből, a bérlakás-privatizáció és a lakástámogatások fokozatos átalakulása. Napjaink fejleménye a lakáshitelezés ugrásszerű fejlődése.

Az állami lakásépítések csökkenése

A korábbi időszaktól eltérően, a 90-es években egyértelműen a magánberuházások határozták meg a lakásépítések nagyságát. A beruházók arányának elmozdulásával a lakásberuházások jelentősége is csökkent nemzetgazdasági szinten. Mindezeket az 2. számú táblázat adatai igazolják.

2.sz. táblázat A lakásberuházások aránya az összberuházásból és megoszlása a finanszírozás forrása szerint
Időszak	Lakásberuházás /összes beruházás %	Lakásberuházás 100%, ebből
		állami %	magán %
76-80	16,8	43,3	56,7
81-85	19,9	24,8	75,2
86-90	19,6	12,8	87,2
91	20,2	4,7	95,3
92	18,7	3,5	96,5
93	16,1	2,1	97,9
94	15,1	3,0	97,0
95	18,6	0,7	99,3
96	20,4	1,1	98,9
97	19,3	0,8	99,2
98	12,8	1,3	98,7
99	13,9
Forrás: Lakásviszonyok, 1999; 30. oldal

Az állami lakásépítés a 90-es évekre a fegyveres testületek tagjai számára épített lakásokra korlátozódott. A magánerős beruházások jelentős része “kalákában”, a leendő tulajdonos és családjának munkaerejét hasznosítva épül. 1999-ben a 16,416 magánerős építkezésből 10,100 készült a lakosság házilagos kivitelezésében, ami az összes épített lakás 62%-a. (Lakásviszonyok, 1999; 51. oldal) Ennek egyik oka az adórendszerben keresendő, hiszen a szürkegazdaság költségelőnye egy magánerős építkezésnél számottevő lehet. Másrészt a 90-es években általában csak igen magas reálkamatlábbal lehetett banki forráshoz jutni. A hitel részaránya a 90-es évek végére az új építések finanszírozásában 10%-os szint alá szorult. (Hegedűs–Várhegyi, 1999; 102. oldal)

A finanszírozási korlátra utaló másik jel az, hogy a lakásépítések túlnyomó része új építkezés. 1999-ben az új épületek a lakásépítések 86%-át tették ki. A karbantartás, felújítás, épületbővítés aránya 14%. Az állami támogatások ugyanis csak az új épület felépítését segítették, így vélhetően azok is építkeztek, akik beérték volna felújítással is. A felújításokra vonatkozó látens igényt jelzi a KSH egyik felmérése. Egy 1999-es, a lakáshelyzettel kapcsolatos lakossági elégedetlenséget vizsgáló felmérés szerint a lakáskörülményekkel való elégedetlenséget kétszer többen (47,9%) említették az első helyen, mint a lakás helyével (20,6%) kapcsolatos gondokat. (Lakásviszonyok, 1999; 25. oldal) A lakás felújítására és bővítésére vonatkozóan a normatív költségvetési támogatásokat csak erős korlátozásokkal lehet felhasználni. A lakásépítési kedvezmény fele jár a lakóterület bővítésére, de tetőtér ráépítésre ez is csak akkor, ha három kiskorú eltartottat nevel a család. A legkedvezőbb, kiegészítő kamattámogatású hitel pedig bővítésre nem jár. A lakás-takarékpénztárban elhelyezett összeg erre felhasználható, de az állami támogatás maximális mértékét (36 ezer forint) a 97-es bevezetés óta nem változtatták, miközben az építőipari árak az MNB szerint körülbelül a duplájukra emelkedtek. (MNB Éves jelentés 1999; 335 oldal) A statisztika sajnos nem mutatja, de az élőmunka-költségek és az építőanyagárak ennél nagyobb mértékben nőnek. Itt is érvényesül a Balassa-Samuelson hatás. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő javak árai, amelyeket az importverseny kevésbé befolyásol, a felzárkózó gazdaságban jobban növekednek, mint az importversenynek kitett javaké.

Bár a lakásberuházások visszaestek, az épített lakások alapterülete növekedett és nőtt a lakások méretének differenciáltsága. Az épített lakások átlagos négyzetméter adatait és az átlag szórását az 1. ábra mutatja:

 

 

Bérlakás-privatizáció

Magyarországon a 90-es évekre egyedülállóan magas lett a saját tulajdonú lakások aránya. A magas tulajdoni arány kialakításában fontos szerepet játszott az önkormányzati bérlakások privatizációja, aminek következtében minimálisra csökkent az állami és önkormányzati bérlakás-állomány. A bérleményeket kedvező áron lehetett megvásárolni. A vagyontranszfer nagysága számításaim szerint körülbelül 1 765 milliárd forint volt a 2000 év végi áron, amit a lakosság azon negyede kapott, amely a 90-es évek előtt tanácsi vagy állami bérlakásban lakott. A számításnál feltételeztem, hogy az eladott bérlemények átlagosan 45 négyzetméteresek voltak. A többi szükséges adatot a Lakásviszonyok, 1999 című kiadvány 40–41. oldala tartalmazza.

A folyamat eredményeképpen Magyarország a legkisebb bérlakás-szektorral rendelkező országok közé került. Az önkormányzati bérlakások aránya jelenleg 5%, a magán-bérlakásoké 3%, míg Nyugat-Európában a non-profit bérlakás-szektorhoz tartozó állomány aránya 12-40%, a magánbérleté pedig 7-60% között helyezkedik el. A kedvezményes eladások az alábbi következményekkel jártak (Dániel, 1996; 210-211. oldal):

1. Az önkormányzatok vagyonvesztése több száz milliárd forint, bár ugyancsak több száz milliárd forint elmaradt beruházástól szabadultak meg. Ugyanakkor lehetetlenné vált a bérlakások bevonása az önkormányzatok lakáspolitikájába.
2. A kedvezményes vásárlás lehetőségével élők közül az alacsonyabb jövedelemötödbe tartozóknak jelentős terhet okoz a vételár törlesztése, hiszen időközben a folyó lakásköltségek a jövedelem százalékában mérve jelentősen megnövekedtek. Ezen felül a lakások esetleges felújítását is nekik kellene finanszírozniuk.
3. A lakásprivatizáció a társasházak esetében jelentős feszültség forrása lehet, mivel egy lépcsőházon belül különböző tulajdonosi formák élnek együtt. A felújításoknak itt gátat vet a legrosszabb anyagi körülmények között élő lakók teherbíró képessége. (Valkovszky, 2000; 8. oldal)

A bérlakás-privatizáció vesztesei a saját lakással nem rendelkező, többnyire pályakezdő fiatalok, akik a saját lakásvásárlás vagy építés költségeit nem tudják előteremteni. A fejlett országok tapasztalata is azt támasztja alá, hogy a fiatalok számára kedvezőbb megoldást jelenthet a bérlakás, mint a saját tulajdon. Az USA-ban azon háztartások 84%-a lakott bérleményben, ahol a háztartásfő 25 évnél fiatalabb, a 25-35 év közöttieknél ez az arány 56% volt a nyolcvanas évek végén. (Dániel, 1996; 215. oldal)

Az állami támogatások alakulása

A külföldi szakirodalom az állami beavatkozás alábbi lehetőségeit ismeri:

1. hitelgarancia,
2. kamattámogatás,
3. törlesztési támogatás,
4. a házépítési, lakásvásárlási költségek csökkentése (illetékcsökkentés, vagy forgalmi adóvisszatérítés útján),
5. ismeretterjesztő segítségnyújtás,
6. banktámogatás,
7. bankszabályozás,
8. indirekt beavatkozás (Calomiris, 1994, 638. oldal)

A magyar állam az elmúlt 10 évben a fent említett támogatásfajtáknak szinte mindegyikét alkalmazta, rendkívül változatos módokon. A 3. táblázatban 3 csoportba sorolva igyekszem ábrázolni a központi költségvetés lakástámogatásait és azok mértékének változásait. A háromszög azt jelzi, hogy a támogatás maximált és értékét nem valorizálják az inflációval. A téglalap esetében valamilyen mértékű korrekció végbement. A mértani ábrák nagysága az egyes támogatásfajták jelentőségét mutatja.

 

 

A támogatások első csoportjába olyan támogatások sorolhatók, ahol az igénybevevők körét nem korlátozzák. Ez a kamattámogatásokra is igaz volt, kivéve a 2000 februártól júliusig terjedő időszakot. A kamattámogatások új lakásépítéseket finanszíroztak. A kedvezményes forgóeszköz-hiteleket az új lakásokat építő vállalkozások vehették fel, míg a bérlakásépítési/felújítási támogatásra az önkormányzatok pályázhattak.

A kamattámogatás a 90-es évek elejének uralkodó eszköze volt, és várhatóan az új lakáspolitikában is ennek lesz a legfontosabb szerepe. Az eszköz “újrafelfedezése” azért is érdekes, mivel a 90-es évek közepén nagy fegyverténynek számított, hogy a múltbeli hitelekre jutó kamattámogatásokat fokozatosan sikerült leépíteni. Ennek a támogatási formának ugyanis jellegzetessége, hogy hosszú távú elkötelezettséget jelent az állami költségvetés számára és állománya a költségvetés számára nem szabályozható. 1991-ben a kamattámogatások olyan nagyra növekedtek, hogy az állam egyoldalúan módosította szerződéses kötelezettségeit, amit akkor a rendszerváltás egyediségére hivatkozva az Alkotmánybíróság is szentesített. Ezt a jövőben már várhatóan nem teszi meg, így a kamattámogatási összegek a költségvetés teherbíró képességétől függetlenül alakulnak. A kiadások ugrásszerű növekedésének valószínűsége mindazonáltal kicsi, mivel ellentétben a 90-es évek eleji helyzethez képest, a lakástámogatás nem a piaci és egy alacsony fix kamatláb, hanem egy rögzített marge függvénye. Így a támogatás mértéke elsősorban a nyújtott hitelek volumenétől függ. A támogatás mértékét még korlátozza a támogatás maximális 10 éves időtartama is.

A támogatások második csoportjában az adókedvezmények találhatók; ezekkel az a baj, hogy nehezen mérhetők és hatásuk nehezebben felbecsülhető. A támogatások jelentősége a 90-es évek elejétől csökkent, de jelenleg újra növekszik. 99-től újra visszajött az ÁFA visszatérítés lehetősége, amit korábban azért szüntettek meg, mert számos visszaélés történt vele (nem csak a támogatott körben történő építkezéseknél igényelték vissza), másrészt alanyi jogon járt, a vagyoni helyzettől függetlenül. Az új rendszerben 400 ezer forint ÁFA visszaigénylésére nyílt lehetőség, amennyiben az új lakás építése a méltánylandó lakásigényen belül maradt.

A lakáshitelek törlesztőrészletének személyi jövedelemadó-kedvezménye (a törlesztőrészletek 20%-a, maximum 35 ezer forint) 93 óta változatlan, és reálértéke folyamatosan csökken. Az illetékkedvezmény új elem és az első házvásárlóknak jelent kedvezményt az első lakás megvásárlásakor.

A támogatások harmadik csoportjába tartoznak a meghatározott társadalmi csoportoknak nyújtott kedvezmények. Közös jellemzőjük, hogy a 90-es években értéküket nem korrigálták az inflációnak megfelelően, így jelentőségük egyre inkább csökken. Ezek közül legjelentősebb az építési kedvezmény (korábban szociálpolitikai támogatás), aminek értékét 1994-ig többé-kevésbé valorizálták, 1994-től több lépcsőben jelentősen megemelték. A gyerekszámtól függő új lakás építésére és megvásárlására szolgáló kedvezmény akkoriban egy háromgyermekes család esetében falun egy ház felépítését teljes egészében fedezte. A kedvezménnyel való visszaélések miatt a hozzájutást 1996-tól szigorították, de értékei azóta is változatlanok. A bekövetkezett árrobbanás miatt ma egy új lakás töredékét képes fedezni. 1999-től az építési kedvezmény fele bővítésre is felhasználható.

A szociális lakástámogatást a bérlakás-fenntartási támogatáshoz hasonlóan az önkormányzatok kapják, hogy a szociálisan rászorult rétegek lakásgondjait enyhítsék. 1999-től a személyi jövedelemadóból normatív módon visszaosztásra kerülő rész egyik szempontja is az adott önkormányzat lakásellátottsága. Ezen a címen 15,6 milliárdot tervezett juttatni a kormány, a táblázatomban azért nem szerepel, mivel az önkormányzatnak nem kötelező ezt a részt lakástámogatásra fordítania.

Az akadálymentesítési támogatás, amelynek mértéke új lakás építése esetén 250 ezer forint, meglevő lakásnál 150 ezer forint, 1991-óta változatlan.

A lakástámogatások alakulását és jogcímeit a 4. táblázat mutatja.

4.sz. táblázatA központi költségvetésből finanszírozott támofgatások összegei és reálértékük változásai
Lakástámogatási forma	1900	1991	1992	1993	1994	1995	1996	1997	1998	1999	2000*
Magánerős építés és kamattámogatás	25,7	21,6	58,6	50,3	61,5	59,9	51,2	53,2	43,0	41,1	71,4
Lakásalap	44,5	30,6
Forgóeszköz hitel kedvezmény		2,8	1,1	2,1	1,9	0,1	1,4	2,0
Lakáskötvény kamat		0,7	5,3	5,0	2,9	25,7	23,3	17,1	14,8	11,1	7,7
Lakáskötvény tőke			6,2			5,5	5,5	5,5	5,6	5,5	5,5
Önkormányzatoknak			2,2	10,0	10,0	12,7
Fiatalok 1. lakás			5,0
Kamatkiegészítés					4,2	8,0	6,3
Állami gondozottak									0,2	0,6
Adósságkezelési támogatás										0,4	0,4
Költségvetési szervektől		1,7	1,7	1,5	1,5	2,1	1.7	3,8	3,0	3,2	4,2
Össz. közvetlen tám.	70,2	57,4	80,1	69,9	82,0	114,0	89,4	81,6	81,0	77,1	105,7
SZJA kedvezmény							1,2	1,2	1,4	1,3	1,8
Illeték kedvezmény										2,5	3,0
Öszesen	70,2	57,4	80,1	69,9	82,0	114,0	90,6	82,8	82,4	80,9	110,5
Infláció (%)	28,9	35,0	23,0	22,5	18,8	28,2	23,6	18,3	14,3	10,0	10,1
Mai áron	657	360	372	260	253	296	183	136	114	98	122
GDP %	3,6	2,5	3,1	2,2	2,1	2,3	1,5	1,1	0,9	0,8	0,9
* terv Forrás: a költségvetések végrehajtásáról szóló törvények

 

Ahogy a táblázatból is látható, a támogatások reálértéke az elmúlt évtizedben folyamatosan csökkent, ez alól paradox módon a Bokros-program éve, 1995 a kivétel, amikor is a lakásépítési kedvezmény bevezetése miatt a kifizetések ugrásszerűen növekedtek. Mind a GDP %-ban, mind reálértékben a támogatások fokozatosan csökkennek.

A lakástámogatások reálértékének alakulása szoros kapcsolatban volt az újonnan használatba vett lakások számának alakulásával, ami nem csoda, hiszen, mint láttuk, a kedvezmények jó része új lakás vásárlásához kapcsolódott. Az új lakáshoz kapcsolódó támogatások és a lakásépítések száma között a korreláció 81%. Mivel a lakástámogatások összege is csökkent, csökkent az építkezések száma is. A használatba vett lakások és a kiadott építési engedélyek számát az alábbi grafikon mutatja:

 

 

A lakáshitel-rendszer fejlődése

A fentiekből is látható, hogy a lakástámogatási rendszerünk a 90-es években érvényesülő tendenciához képest visszafordult a 80-as évek végén és a 90-es években érvényesülő formákhoz. A visszafordulás azonban nem egyértelműen kedvezőtlen. A kamattámogatás ugyanis egy olyan támogatási forma, amely a támogatás összegének többszörösét képes a lakásfinanszírozásba becsatornázni. A kamattámogatás nyújtásának módja elősegíti és ösztönzi a piaci lakáshitelezés megerősödését. A lakáshitelek állománya 2000 folyamán 70%-kal növekedett. A támogatás elsősorban a jelzáloglevéllel fedezett hitelek kibocsátását ösztönzi. A jelzáloglevél úgy nyújt hosszú távú forrást a lakáshitelek finanszírozására, hogy a megvásárlóinak nem kell lemondaniuk a pénzükről. Mivel a papír likvid, a másodlagos piacon értékesíthetik. A jelzáloglevelek megjelenése erősíti a magyar tőkepiacot, új kockázat és hozam szempontjából az állampapírok és a vállalati kötvények között lévő instrumentummal gazdagítva azt. A jelzáloglevelet árfolyamának segítségével kapott piaci hozam pedig jól informálja a bankokat és segít lakáshiteleik beárazásában. Az új kamattámogatási rendszer felkeltette a bankok érdeklődését is. Jelenleg 15 különböző hitelintézet kínál lakáshiteleket és az OTP 1999-ig élvezett dominanciája megszűnőben van, jelenleg (2000 vége) már csak a kiadott lakáshitelek 58%-át birtokolja. A bankok közötti kamatverseny a piaci (nem támogatott) lakáshitelek kamatlábait is levitte. A reálkamatláb az 1999-es 10%-hoz képest felére zsugorodott.

Természetesen az olcsó hitelek előnyeit elsősorban a módosabb rétegek élvezhetik.

Javaslatok, észrevételek

A fentiekben igyekeztem értékelni a 90-es években alkalmazott lakástámogatási formákat. Az elemzésből megállapítható, hogy a jelenleg érvényes rendszer hatékonyabb és piackonformabb az előzőeknél, mivel a támogatás sokszorosát képes mozgósítani a lakáscél biztosítása érdekében és elősegíti a jelzáloghitelezés fejlődését. Mindazonáltal szociálisan igazságtalan és a negatív reálkamatok hosszabb távon számos fentebb már említett problémát okozhatnak. Ezért a lakástámogatásban alapvető változtatásokra van szükség.

1. A kiegészítő kamattámogatás mértékét mérsékelni kell, hogy a hitelkamat magasabb legyen a hosszú távú állampapírok hozamainál. A pozitív reálkamatokkal a káros hatások jó része kivédhető, a költségvetés terhe csökkenthető. A kamattámogatás kedvezményezettjeinek körét nem csak az új építkezésekre, de a bővítésekre is ki kell terjeszteni, amivel lehetőség nyílna arra, hogy a szegényebb rétegek is megoldhassák minőségi lakásproblémáikat. Mivel a bővítés új szobák kialakításával is járna, a használt lakások árát véleményem szerint nem emelné jelentősen ez az intézkedés. A támogatás összege ugyanis a bővítés költségeit is csak részben fedezi. Egyébként is indokolatlannak tartom, hogy lakásszövetkezetek felújításra igénybe vehetik a kedvezőbb támogatási formákat, míg magánszemélyek nem.

2. A normatív célzott támogatások mértékét növelni kell, és értékét a továbbiakban valorizálni szükséges, mivel ellenkező esetben fontos társadalmi csoportok (szegény többgyerekesek, súlyosan fogyatékosok) támogatás nélkül maradnak. A támogatás nagyságát csak az önkormányzatokra bízni nem lehet, mivel különböző gazdasági helyzetben vannak és nem képesek országosan egyformán támogatni a rászorulókat. A célzott támogatások további előnye, hogy mértékük a költségvetés mindenkori helyzetének függvényében változtatható.

3. Az adórendszerbe épülő kedvezményeket fokozatosan meg kell szüntetni, mivel nem mérhető támogatásokról van szó.

4. A bérlakások építése továbbra is kiemelt feladat legyen. A bérlakás-szektor növelése két okból is fontos. Egyrészt a legelesettebb rétegek lakáshoz juttatása, másrészt a jelzáloghitelezés hatékony működése miatt. Az ingatlan végrehajtások sokkal zökkenőmentesebben történhetnek meg, ha a kilakoltatott adósoknak felajánlható bérlakás. A gyorsított végrehajtás növeli a fedezet biztonságát és a kockázat mérséklésén keresztül csökkenti a hitelkamatlábat.

Irodalomjegyzék

Calomiris, Kahn, Longhofer: Housing-Finance Intervention and Private Incentives: Helping Minorities and the Poor Journal of Money, Credit and Banking August, 1994 (Part 2.)

1988/106 MT rendelet a lakáscélú támogatásokról Magyar Közlöny 1988. XII. 26.

1990/16 MT rendelet a lakáscélú… Magyar Közlöny 1990. I. 31.

1990/109 Kormányrendelet a lakás… Magyar Közlöny 1990. XII. 20.

1990/CIV. törvény a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről Magyar Közlöny 1990. XII. 30.

1993/136 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1993. X. 7.

1994/141 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról… Magyar Közlöny 1994. XI. 2.)

1993/CI. törvény a magánszemélyek jövedelemadójáról… Magyar Közlöny 1993. XII. 31.

1996/96 Kormányrendelet a lakáscélú támogatásokról … Magyar Közlöny 1996. VII. 10.

Támogatásokról szóló táblázathoz: 1991/XLII; 1992/LXII; 1993/XCVIII; 1994/XCVI; 1995/CIV; 1996/CIX; 1997/CXI; 1998/XLVIII; 1999/CV; 1998/XC; 1999/CXXV törvények

1998/96 Kormányrendelet a szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és lakhatási körülményeinek javításáról Magyar Közlöny 1998 V. 13.

Mayo-Angel: Housing: Enabling Markets to Work A World Bank Policy Paper 1993 április

Dániel Zsuzsa: Lakástámogatás és társadalmi újraelosztás Közgazdasági Szemle 1997. október 848–877. oldal

Kertész György: Közepes osztályzat Figyelő 2001/26. szám 15–18. oldal

Hegedűs-Várhegyi: A lakásfinanszírozás válsága a kilencvenes években Közgazdasági Szemle 1999. február 101–120. oldal

Bertrand Renaud: Housing finance in transition economies Policy Research Working Paper 1996 június

Lakásviszonyok 99 I-II KSH Társadalomstatisztikai Füzetek 27–28.

Jegyzetek

¹ Az ÁFA visszatérítési támogatás mértéke a megfizetett ÁFA 60%-a, maximum 400 ezer forint, ha a vásárolt vagy épített lakás a méltánylandó lakásigényen belüli.

Fiatal házaspárok (egyik tagja sem töltötte be a 35. életévét) esetében az első lakás vásárlásakor a fizetendő illeték 50%-át, de maximum 40 eFt-ot enged el az állam, ha az adott lakás nem került 8 millió forintnál többe.

2000. február 1-jén a kormány a lakáscélú támogatásokról szóló 1988/106 MT rendeletet módosította, mely megszüntette a korábbi állami kamattámogatást és két új támogatási formát vezetett be, a jelzáloglevelek kamattámogatását és a kiegészítő kamattámogatást. Az alábbiakban a 2000 év végi támogatásmértékeket mutatom be.

A jelzáloglevelek kamattámogatása a Földhitel és Jelzálogbank Rt. (FHB) által kibocsátott jelzáloglevelekre ad 3%-os kamattámogatást, olcsóbbá téve a bank rendelkezésére álló forrásokat. A támogatás időtartama a jelzáloglevél futamideje, de legfeljebb 5 év. A támogatott forrásokat csak körülhatárolható hitelcélokra lehet fordítani. Ezek:

1. új és használt lakás vásárlása, építése,
2. lakás bővítése,
3. lakás korszerűsítése,
4. többlakásos épületek közös tulajdonban álló részeinek felújítása.

Az egyes hitelek maximális összege 30 millió forint lehet, a kamat a jelzáloglevél kamatát a támogatás időtartama alatt legfeljebb 1,5%-al haladhatja meg. (Azaz a támogatással együtt 4,5%-os lehet a kamatmarge.) Induláskor az FHB Rt. ötéves fix kamat esetén 13,5%-os kamatot, egyéves fix kamat esetén 16,5%-os kamatot alkalmazott, ami októberig jelentősen csökkent, 12,8%-ig. Mivel az FHB-nak nincs kiterjedt fiókhálózata, a konstrukciót ügynökök útján, illetve konzorciális megállapodás alapján nyújtja. A két forma között a kockázatmegosztásban és a díjazásban van különbség. Ha az FHB ügynökeként vesz részt a bank a hitelek folyósításában, akkor a hitelezéssel kapcsolatos teljes kockázatot az FHB vállalja, amiért a hitelintézet egyszeri folyósítási díjat és a kezelés után a hitelállomány %-ában kifejezett kezelési díjat kap. Konzorciális hitelnyújtás esetén a hitelkockázat egy részét vagy egészét a hitelintézet vállalja magára, cserében a kamatjövedelem – amit a 3%-os kamattámogatás, az 1,5%-os állami támogatás, valamint az alkalmazott egyéb hitelezéssel összefüggő díjak alkotnak – a hitelintézetnél marad.

A kiegészítő kamattámogatás igénybevételének lehetősége szűkebb. A hitelt új lakás építésére és értékesítés céljából épült lakás megvásárlására lehet fordítani.

A támogatást legfeljebb 10 millió forint összegű hitelintézeti kölcsönre lehet igénybe venni a törlesztés első 10 évében. A támogatás mértéke az éves, illetve ötéves futamidejű állampapírok hozamának 4 százalékponttal csökkentett értéke vagy 5,5 százalékponttal csökkentett mértéke, ha mögötte az FHB által kibocsátott jelzáloglevelek állnak. A hitelt azok a hitelintézetek folyósíthatják, akik beleegyeznek abba, hogy hiteleik kamata az állampapírok hozamát 4%-kal nem haladja meg. (Így a hitelfelvevők gyakorlatilag az állampapírok hozamának megfelelő kamattal vehetnek fel hitelt). Jelenleg ezen hitelek kamatlába 6,75–7% a különböző bankoknál.

Az állam a hitelek visszafizetésére 80% garanciát vállal.

A kiegészítő kamattámogatást 2001 januárjától bérlakás vagy értékesítés céljára épített lakásra is fel lehet használni.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit az a megállapítás jellemzi, hogy a magyar gazdaság 1999-ben újra elérte a rendszerváltás előtti szintet, azaz „befejeződött a gazdasági visszaesés helyreállítása"; s emellett Magyarország példa nélküli növekedést produkál. Tekintve, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc „A gazdasági fejlődés trendvonaláról" címû könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, igen hasznos lehet, ha Jánossy módszerével vesszük szemügyre ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

A 2000. év magyar gazdasági jelentéseit (különösen a kormánykörökből származókat) két – egymással összefüggő – megállapítás jellemzi. Az egyik, hogy a magyar gazdaság 1998–1999‑ben újra elérte legtöbb mutatójában az 1989–1990-es szintet, azaz “befejeződött a rendszerváltást kísérő (annak oka-okozata?) gazdasági visszaesés helyreállítása”. A másik, hogy jelenleg Magyarország példa nélküli növekedést produkál, növekedési üteme mind a nemzetközi, mind a történelmi összehasonlításban kimagasló.

Tekintettel arra, hogy a nemrég elhunyt kiváló magyar közgazdász, Jánossy Ferenc A gazdasági fejlődés trendvonaláról című (2. kiadás, Magvető Könyvkiadó, 1975), a maga idejében nagy feltűnést keltett könyvében éppen a helyreállítással egybekötött növekedés problémáit elemzi, célszerűnek véltem, hogy Jánossy módszerével szemügyre vegyem ezt a kormányzat számára oly nagy politikai jelentőséggel bíró helyzetet.

Jánossy elmélete – dióhéjban

Jánossy könyve két megállapításával keltett szenzációt.

Az egyik szerint egy ország normális fejlődésében egy exponenciális trend mutatható ki, mivel a gazdaságot egy meglehetősen stabil növekedési ütem jellemzi (ezt később a Jánossy-féle trendelmélet irodalma korszerűsödési rátának nevezte el, maga Jánossy egy vonatkozásban “fejlődési együtthatóról” beszél), amely az ország társadalmi-technikai állapotától, a szakképzés színvonalától stb. függ.

Ha ezt az ütemet a-val jelöljük, a GDP-t, vagy más növekedést mutató gazdasági mennyiséget pedig Y-nal, akkor

a = Y_t+1/Yt azaz Y_t = a^tY₀

ahol t a vizsgált időszak hossza években (t=0 a bázisév). A trend ábrázolása rendkívül szemléletes lesz, ha a vízszintes tengelyre az időt, a függőleges tengelyre a gazdasági mutató (például a GDP) logaritmusát (bármilyen alappal) mérjük fel, ugyanis a fentiek szerint:

logY_t = t loga + logY₀

azaz

logY_t – logY₀ = (loga) t

A statisztikusok (mint a mellékelt táblázatból is látható) előszeretettel adják meg a növekedő gazdasági mutatókat relatív, százalékos számokkal, a bázisévi adatot 100 (%)-nak véve. A fentebb leírt logaritmikus ábrázolás ezt a problémát is jól kezeli:

b = 100/Y₀ vagyis Y_t = (100Y_t)/Y₀ = bY_t

azaz

Y_t =Y_t/b

tehát

logY_t – logY₀ = logY_t – logb – logY₀ + logb = logY_t – log100

azaz innen

logY_t – logY₀ = logY_t – log100 = (loga) t

tehát

logY_t = (loga) t + log100

A mellékelt grafikonok ezzel a metodikával készültek.

(Megnyugtathatom a kedves olvasót, hogy ezzel a matematikai fejtegetéseket befejeztem.)

Jánossy felfedezése nem a trendre, hanem annak mibenlétére vonatkozik. A szokásos statisztikai megközelítéssel szemben Jánossy szerint “a trendvonalat nem szabad a termelés átlagos növekedését kifejező görbeként berajzolnunk, […], hanem csakis olyan görbét fogadhatunk el trendvonalnak, amely a termelési görbe maximumpontjait köti össze egymással, […]”. (i.m. 27. oldal)

Jánossy másik – talán az előzőnél is újszerűbb – megállapítása a gazdasági katasztrófát követő helyreállítási periódusra vonatkozik. A trend előzőeknek megfelelő értelmezése mellett evidensnek tűnik (jóllehet a hétköznapi statisztikai, politikai stb. gyakorlattal szöges ellentétben áll), hogy a helyreállításnak nem akkor van vége, amikor a legfontosabb mutatók elérik a katasztrófa előtti szintjüket, hanem amikor azok a katasztrófa nélküli trend szintjét érik el.

 

Az ábrán látható, hogy a katasztrófa a t₁ időpontban következett be, a t₂ időpontban érte el mélypontját a visszaesés, és kezdődött meg a helyreállítás. Jóllehet a t₃ időpontban a gazdaság elérte a t₁-ben elhagyott szintet, de a tényleges helyreállítás csak a t₄ időpontban fejeződött be. Nagyon fontos, hogy a t₂-t₄ helyreállítási időszakban (t₃ után is!) a növekedés üteme lényegesen nagyobb a trend meredekségét meghatározó korszerűsödési rátánál. Ez is evidensnek tűnik az ábra alapján, azonkívül elméletileg is igazolható (ennek leírását itt mellőzöm), ám a gazdaságpolitikusok a legkülönbözőbb rendszerekben elfeledkeznek erről az “evidenciáról”.

Jánossy a trendet nem tekinti fátumszerű megváltoztathatatlan tendenciának. Nagyon szellemesen jegyzi meg: “Engedjük mégis – ha csak egy pillanatra is – szabadjára azt a hajmeresztő elképzelést, hogy a trendvonal determinisztikus felfogása – mint valami járvány – elterjed, és ennek az új fétisnek ajándékaként mindenki tétlenül várja saját szerencséjét. Mi történne ekkor? A múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal megtörne – akárcsak egy szalmaszál.” (i.m., 30. oldal) Azonban a kitétel – “a múlt következtében valóban sziklaszilárd adottságként folytatódó trendvonal” – azt is mutatja, hogy Jánossy a trendet, a növekedési pályát szabadon alakító voluntarizmust is elutasítja. Könyvének fő mondanivalója, hogy a trendet megváltoztatni (akár felfelé, akár lefelé) csak a szakmastruktúrának, a társadalom termelési kultúrájának mélyreható megváltoztatásával lehet. Azonban a példaként elemzett Szovjetunió adatai azt mutatják, hogy az októberi forradalmat követő társadalmi átalakulás (a lenini értelemben vett kulturális forradalom) ugyan megtörte (felfelé) az orosz gazdaság trendjét, ám ez a törés nem volt túlságosan jelentős (i.m., 65. oldal). Ebben szerepet játszhatott a sztálini fordulat visszafogó hatása, de – más példákat is figyelembe véve – a trend meglehetősen makacs természete is. Ahogy Jánossy Japánnal kapcsolatban megjegyzi: “a fák mégsem nőnek az égig” (i.m. 56. oldal).

A Jánossy-elmélet irodalma (Erdős Tibor és mások) a trend alakulását a beruházási tevékenységgel is összekötik (követve Jánossy utalásait), megkülönböztetve a korszerűtlen, a korszerű és az innovatív beruházásokat, attól függően, hogy a beruházás úgynevezett belső korszerűsödési rátája (a beruházás okozta teljesítménynövekmény aránya) hogyan viszonyul a társadalom korszerűsödési rátájához (a trend meredekségéhez). A tömeges korszerűtlen beruházás lefelé, a tömeges korszerű beruházás felfelé töri a trendet. Ez végül is összhangban van Jánossyval, hiszen a beruházás korszerűsége részben fokmérője, részben alakítója a termelési kultúrának. Maga Jánossy különös fontosságot tulajdonít az általa “gazdaságtalan”-nak nevezett beruházásnak: “… a gyorsításhoz olyan beruházások szükségesek, amelyek részben a munkaerő kiképzésére irányulnak, ezért a termelés szempontjából «gazdaságtalanok»” (i.m. 347. oldal). A további fejtegetés alapján Jánossy “gazdaságtalan” beruházása igen szoros összefüggésben áll az utóbb innovatívnak minősített beruházásokkal. A lényeg, hogy az innovatív beruházás nem képzelhető el az új technológia elsajátításához, kitanulásához szükséges oktatási rendszer létrehozása nélkül, ez pedig szűk megtérülési szempontból “gazdaságtalan”.

A magyar gazdaság idősorai 1960-tól napjainkig

Elvégezve a KSH adatsorain (lásd a táblázatot a cikk végén) a fent jelzett átalakításokat (logY_t – logY₁₉₆₀), grafikusan ábrázoltam néhány fontos mutatót:

• Aktív népesség
• GDP
• Végső felhasználás
• Ebből a lakossági felhasználás
• Termelékenység – itt a GDP egy aktív főre jutó értékét számoltam ki és ábrázoltam
• Felhalmozás
• Ebből állóeszközök
• Beruházás volumenindexe

A táblázat további részeit, amelyek a mezőgazdaságra vonatkoznak, szintén ábrázoltam, de mivel azokból egy elhúzódó agrárválság képe rajzolódott ki, ebben a dolgozatban nem foglalkozom velük.

A vizsgált grafikonok három csoportba sorolhatók:

• Az elsőbe csak az aktív népesség alakulása kerül, amely nem közvetlenül a gazdasági növekedésnek alávetett mutató, így trendeket sem rajzoltam hozzá, viszont jelentős szerepe van a többi ábra értelmezésében.
• A másodikba a GDP, a termelékenységi sor és a GDP összetevői közül a felhasználási adatok kerültek. Ezeknél a Jánossy-elmélet meglehetősen jól érvényesül.
• A harmadikba a GDP felhalmozási összetevői kerültek – itt a Jánossy-féle trendek sajátosan viselkednek, de alakulásuk segíthet az előbbi csoport trendjeinek értelmezésében.

Az aktív népesség alakulása

Az aktív népesség alakulásán (1. ábra) elég jól tükröződnek a gazdasági fejlődés fontosabb eseményei.

1960–62 között elég erőteljes csökkenés látszik, ami a rövid időszak és az előzmények ismeretének hiányában nemigen értelmezhető;

1962–68 között egy lanyhább emelkedés tapasztalható, amit magyarázhat a falu “szocialista átalakítása”, a magángazdák “aktívvá”, mezőgazdasági vagy ipari bérmunkássá válása;

1968–72 között, valószínűleg az “új gazdasági mechanizmus” hatására az aktív népesség gyarapodása drasztikusan felgyorsul – ez azért is érdekes, mert sokan annak idején a gazdasági reformok következtében munkanélküliséggel számoltak;

1972–78 között a reform visszarendezésének és a gyes bevezetésének együttes hatására az aktív népesség növekedése nem szűnt meg, de lényegesen lelassult;

1978–89 között a gazdasági válság erősödése, a népesség csökkenése együttesen megkezdte az aktív népesség lassú lefaragását;

1989 után a rendszerváltás az aktív népesség mind a mai napig tartó drasztikus csökkenését eredményezte. A közeljövőben ennek a folyamatnak a lelassulása várható (az előző időszakhoz hasonló mértékig). Az aktív népesség belátható időn belül aligha indul megint növekedésnek, jó, ha a stagnálás állapotáig eljutunk.

A GDP alakulása

A GDP grafikonja meglepően tiszta képet mutat. Az 1964-es, valószínűleg módszertani okokra visszavezethető ugrást leszámítva szinte nyílegyenes (tisztán exponenciális) szakaszokból épül fel egészen a rendszerváltás “katasztrófájáig”. 1978-ban következett be egy jelentős (lefelé-)törés a trenden. Ez összefügg az aktív népesség alakulásával és az adósságcsapda működésbe lépésével. A zuhanás 1989–90-ben kezdődött el és 1996-ig tartott. 1996-ban (!) kezdődött a helyreállítás. Az 1998–99-ben, a jelenlegi kormányzati periódusban megjelenő növekedési ütem sem nem váratlan, sem nem példátlan. Mivel a 2. ábra szerint 1999-ben érte el a GDP újra az 1989-es szintet, azért valószínűleg itt a leggyorsabb a növekedés – már amennyiben Jánossy elmélete helytálló. Az is látható, hogy ez az ütem lényegében megegyezik az 1960 és 1978 közötti ütemmel, szó sincs tehát példa nélküli növekedésről.

Ismét csak elfogadva Jánossy elméletét, ez a növekedési ütem hozzávetőlegesen még 5-6 évig lesz tartható, ha csak egy igen innovatív (Jánossy értelmében “gazdaságtalan”) tömegberuházással a trendet felfelé nem törik. Erre a folyamatban levő oktatási reform felemás reményeket nyújt, mivel – belülről szerzett tapasztalataim alapján – az oktatási reform elsősorban a közép- és még inkább a felsőfokú oktatás extenzív fejlesztésében nyilvánul meg, a minőség legalábbis nem javul. Az innováció másik forrása is kétséges. A beáramló külföldi tőke igen kis mértékben innovatív. A legtöbb külföldi tulajdonos megszüntette, vagy erősen csökkentette az általa megvásárolt vállalatok fejlesztő tevékenységét, s amennyiben hozott egyáltalán ide technológiát, az a legtöbb esetben a cég lefutóban levő, “hazai pályán” már korszerűtlennek számító technológiája, ami “ide még jó lesz”. A “zöldmezős” beruházások túlnyomó többségben összeszerelő, feldolgozó üzemek, és szintén magyarországi fejlesztés nélkül, a legkorszerűbbet csupán követő technológiával.

Ha viszont a trend nem fog változni, akkor a következő kormányzati periódusban a mostani magas növekedési ütem meg fog torpanni (lecsökken a trend színvonalára), és ez ugyanúgy nem lesz az akkori kormányzat bűne, mint ahogy a mostani magas növekedési ütem nem a jelenlegi kormányzat érdeme.

A végső felhasználás alakulása

A végső felhasználás grafikonja sokban hasonlít a GDP-éhez. Ugyanakkor az ingadozások itt jelentősebbek, mint ott, és a visszaesés korábban, már 1988-ban megkezdődött. Figyelemre méltó, hogy a visszaesési szakaszt apró fellendülések tarkítják – 1989, 1992, 1997 –, ragyogóan illusztrálva a politikai ciklusok létezését. A trendhez való visszatérés itt lényegesen később következne be (8–10 év), de figyelembe véve a fentebb jelzett politikai ciklusokat, úgy tűnik, hogy a választások előtti “erőltetett növekedés” következtében ez már hamarabb, szintén úgy a következő ciklus közepén fog bekövetkezni, ugyancsak megterhelve a következő kormányzat politikai tőkéjét.

A lakossági végső felhasználás (fogyasztás) alakulása

Ez lényegében ugyanazt a képet mutatja, mint az előző grafikon. Itt az “egyenletes növekedés” várható hatását prognosztizáltam, ami – mint az előbb jeleztem – a trendhez való igazodást kb. 8–10 év múlva valószínűsíti.

A termelékenység alakulása

A termelékenység általam számított értékeit egyes kollégáim vitathatják, valóban nem teljesen fedi a kategória elfogadott definícióit. Arra gondoltam ugyanakkor, hogy a teljes foglalkoztatottság mellett számított termelékenység (GDP/Aktív népesség) nem rossz mutató, hiszen a társadalomnak a munkanélkülieket is el kell tartania, és én – őszintén szólva – nem vagyok meggyőződve arról, hogy a munkanélküliség jelenlegi szintje valóban a leghatékonyabb foglalkoztatást jelenti. Ha tévednék, és a magasabb foglalkoztatás mellett a tradicionális termelékenységi mutató (GDP/Foglalkoztatott népesség) romlana, akkor az én mutatóm végül is egyenértékű lenne. Ha viszont a tradicionális mutató javulna a foglalkoztatás növekedésével, akkor azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a munkanélküliség társadalmilag nyomasztó jelenségét, tulajdonképpen egyenesen félrevezető lenne. Az én mutatóm tehát mindenképpen a valós társadalmi hatékonyságot igyekszik tükrözni.

A termelékenység alakulásának grafikonja számomra nem szolgált meglepetéssel. Jánossy elméletével teljes összhangban a társadalmi hatékonyság lényegesen stabilabbnak mutatkozik, mint az elért eredmény. Az 1978-as trend-törés sokkal kisebb mértékű, mint az előző grafikonokon, ami arra utal, hogy az eredmény-visszaesés nagy mértékben az aktív népesség 1978-ban elkezdődött csökkenésének köszönhető és kisebb mértékben azoknak a makrogazdasági okoknak, amelyek többek között e csökkenés okai is. A termelékenység drasztikus visszaesése is viszonylag rövid ideig tartott és a rendszerváltás zavaraival magyarázható. A korábbi oktatási rendszert dicséri a “helyreállítás” gyors beindulása, és így a trend elérése már napjainkban bekövetkezik (bekövetkezett). A termelékenységi mutató nagyfokú stabilitása és gyors regenerálódó képessége egyfelől kétségessé teszi, hogy a magyar munkaerő annyira rá lenne szorulva a nyugati “szakértők” kioktató segítségére, de másfelől a gyors felzárkózást is megkérdőjelezi. Úgy gondolom, hogy csak egy valódi, innovatív oktatási/kulturális váltás tenné lehetővé a trend felfelé törését és ezzel a felzárkózás feltételeinek megteremtését. Másodvonalbeli technológiák és másodvonalbeli (?) “szakértők” átvétele ezt aligha oldja meg.

A felhalmozás, állóeszközfelhalmozás és beruházási volumenindex alakulása

Mint fentebb jeleztem, az idősoroknak ez a csoportja nem mutatja a Jánossy által leírt növekedési sajátosságokat. Ez valószínűleg nem véletlen. Mindhárom görbe döntően az állóeszköz-beruházások alakulásának hatását tükrözi. Az állóeszköz-beruházásoknak pedig, mint ismeretes, alapvető szerepük van a különböző gazdasági ciklusok alakulásában. Így azután nem váratlan, hogy ezek a görbék egy nagyjából változatlan trend szétcsúsztatott darabjaiból állóknak tűnnek. Ez a teljes felhalmozás görbéjén is megfigyelhető, de ott nem egyértelmű, viszont a másik két görbe esetében egészen feltűnő. Az állóeszköz-felhalmozás illetve a beruházási volumenindex alakulásában, ha eltekintünk a kisamplitudójú rövidtávú ciklusoktól (amelyek valószínűleg azonosak a Bauer Tamás által elemzett beruházási ciklusokkal), akkor egy viszonylag stabil növekedést látunk, amely talán egy kissé megtört az 1972-es visszarendeződés környékén. Ezt a növekedést egy drasztikus visszaesés követi (megint csak kisebb amplitudójú ingadozásokkal tarkítva) 1978-tól egészen 1992-ig. Figyelemre méltó, hogy ez a szakasz egybeesik az aktív népesség csökkenésével – nyilván nem függetlenül attól. A termelékenységi trend 1978-as lefelé törésében minden valószínűség szerint ez a visszaesés a ludas. 1993-tól újra emelkedni kezd a beruházási görbe, mégpedig a korábbival lényegében megegyező ütemmel. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy az új beruházási hullám legjobb esetben is csak korszerű, de nem innovatív beruházásokból áll, és így nem valószínű a termelési trendek érzékelhető felfelé törése. Ami viszont a fenti prognózisok megvalósulását valószínűsíti.

A felhasznált adatok

 

A magyar gazdaság adatainak idősorai 1960-1999 (index 1960 = 100)
Év	Aktív népesség (ezer)	GDP	Végső felhasználás		Bruttó felhalmozás		Beruházás
			Össz.	Lakosság	Össz.	Állóeszk.	Index	Folyóár
1960	4.735	100	100	100	100	100	100	426
1961	4.626	105	102	101	104	97	97	399
1962	4.544	111	108	105	112	107	108	441
1963	4.569	117	113	110	126	122	122	502
1964	4.653	123	119	116	136	126	129	520
1965	4.649	124	120	118	129	128	130	497
1966	4.666	133	126	123	141	142	145	549
1967	4.710	143	133	131	172	170	173	656
1968	4.802	150	140	137	174	173	176	650
1969	4.979	161	147	145	174	187	193	844
1970	5.127	168	159	155	201	219	227	1.014
1971	5.440	179	168	163	245	242	251	1.143
1972	5.491	190	173	169	215	240	249	1.184
1973	5.531	203	180	176	215	247	259	1.257
1974	5.563	215	192	187	265	274	282	1.394
1975	5.634	228	201	196	292	306	319	1.634
1976	5.679	236	205	199	298	306	319	1.707
1977	5.777	254	214	208	327	344	360	2.015
1978	5.742	265	223	216	385	360	377	2.185
1979	5.736	273	230	221	331	363	381	2.257
1980	5.734	273	232	224	318	340	359	2.134
1981	5.701	281	238	229	312	326	341	2.094
1982	5.678	289	241	232	301	320	333	2.156
1983	5.646	291	242	234	278	310	323	2.242
1984	5.616	299	245	236	272	298	314	2.315
1985	5.373	298	249	239	262	289	307	2.396
1986	5.361	302	255	244	285	308	314	2.592
1987	5.371	315	264	254	294	338	338	2.951
1988	5.329	315	256	243	284	307	312	2.904
1989	5.278	317	259	249	288	329	325	3.396
1990	5.251	306	252	240	275	306	293	3.563
1991	5.153	269	239	226	217	274	257	4.919
1992	4.940	261	240	226	173	267	253	5.556
1993	4.753	259	253	230	229	272	259	6.383
1994	4.514	267	247	230	274	306	291	8.427
1995	4.313	271	231	215	296	293	276	10.388
1996	4.240	275	224	209	334	313	290	13.337
1997	4.206	288	229	213	368	342	315	17.099
1998	4.211	303	237	221	454	381	355	21.379
1999	4.096	320	245				378

Az orosz történész először mutatja be kellő részletességgel és történelmi távlatból a volt szovjet pártfőtitkár, Jurij Vlagyimirovics Andropov magyarországi tevékenységét, szerepét az 1956-os eseményekben, és viszonyát az akkori magyar politikusokhoz: Nagy Imréhez, Kádár Jánoshoz és másokhoz.

Új beosztás

A szovjet külügyminisztériumban Jurij Andropov a 4-es osztályt vezette, amely a lengyel és a csehszlovák kapcsolatokért volt felelős. 1953–54-ben a szovjet felső vezetésben éles harc folyt a hatalomért és befolyásért, s ez a körülmény gyakran vezetett áthelyezésekhez. Ezeknek sokszor semmi közük nem volt a munkatársak által végzett munka minőségéhez, csupán az egyik vagy másik politikai csoportosuláshoz tartozás döntött. Egy ilyen áthelyezés vitte Andropovot a külügyminisztériumba, ám már néhány hónap után kénytelen volt otthagyni Szmolenszk téri dolgozószobáját. Az addigi osztályvezetőt Magyarországra küldték szerény, követtanácsosi rangban. A nagykövetet távollétében ilyen tanácsos helyettesíti “ideiglenes megbízottként”.

Az egyik verzió szerint Andropov eltávolítása Moszkvából egy közte és az akkor mindenható Georgij Malenkov közötti kisebb konfliktussal volt kapcsolatos. Ugyanakkor 1954 őszén Malenkov befolyása erősen csökkent és rövid időre Molotov befolyása nőtt meg. Ezalatt Andropov a követségen végzett energikus munkájával felhívta magára a figyelmet. 1954 végén a szovjet és a magyar vezetés között a kapcsolat rosszabbra fordult. A budapesti szovjet nagykövetet, E. D. Kiszeljovot visszahívták Moszkvába. A rendkívüli és meghatalmazott nagykövet posztjára a Magyar Népköztársaságban Jurij Andropovot nevezték ki. 1955-ben Budapestre érkezett egy 30 éves diplomata és jogász, Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov, aki 1954-ben végezte el a szovjet külügyminisztérium diplomáciai iskoláját, s néhány hónapig a minisztérium egyik osztályának titkáraként dolgozott. Magyarországon Krjucskov a nagykövetség titkárának posztját töltötte be. Hamarosan Jurij Andropov egyik legközelebbi és legbizalmasabb munkatársává vált.

Magyarország története ellentmondásos és bonyolult. Még a XVI. században az ország nagyobbik része az osztrák-német Habsburg-dinasztia uralma alá került. A magyarok nem egyszer felkeltek függetlenségükért, s 1848-ban majdnem ki is vívták azt maguknak. I. Miklós, orosz cár a szétvert osztrák seregek segítségére sietett, 130 ezres sereget küldve a Kárpátokon túlra. Az egész demokratikus Európa lelkesedéssel beszélt akkoriban a magyar forradalom hőseiről, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról, nemcsak I. Miklóst, hanem egész Oroszországot is “Európa csendőrének” nevezve. I. Ferenc József császár kénytelen volt az Osztrák Birodalmat Osztrák-Magyar “kettős” Monarchiává alakítani, amelyben Magyarország részleges szuverenitással bírt. Királya I. Ferenc József volt, aki 1916-ban 86 éves korában halt meg. Az I. világháborús vereség a Habsburgok birodalmának megszűnéséhez és Ausztria-Magyarország széteséséhez vezetett. 1918 novemberében Magyarország kikiáltotta a függetlenséget és 1919 márciusában létrejött a Magyar Tanácsköztársaság – a fiatal köztársaságban a baloldali szociáldemokraták és a szocialisták kerültek hatalomra. A Magyar Tanácsköztársaság még fél évig sem tartott. 1920-ban Magyarországon jobboldali diktatúra teremtődött, a Habsburg flotta ellentengernagyának, Horthy Miklósnak a vezetésével. 1941-ben a horthysta Magyarország nem csupán támogatta Hitlert, de annak egyik leghűségesebb szövetségese volt. Az ellenállási mozgalom Magyarországon gyengébb volt, mint a megszállt Európa többi országában. A kommunisták nem rendelkeztek erős illegális szervezettel és jelentős partizánegységekkel, mint Bulgáriában, Jugoszláviában, vagy Szlovákiában. Amikor a nyugat felé előrenyomuló szovjet hadsereg 1944-ben elért Magyarország határára, Horthy megpróbált Angliával és az USA-val különbékét kötni. Németország minderre Magyarország megszállásával felelt és a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. A 76 éves Horthy elmenekült (valójában a németek vitték el – a ford.) az országból. A szovjet hadsereg súlyos harcok árán nyomult előre Magyarország területén. Csak a hitleristák és szálasisták kiűzése után alakult meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány, amely fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. A szovjet csapatok és katonai parancsnokságok a háború után is Magyarországon maradtak.

Az első háború utáni magyar kormány koalíciós alapon jött létre. Ebben részt vettek a még kis létszámú Kommunista Párt, valamint a befolyásos Szociáldemokrata Párt vezetői. A kormányban képviselve volt néhány polgári párt és a Független Kisgazda Párt. Ez a koalíció azonban nem tartott sokáig. Magyarország a túlnyomó szovjet befolyás zónájába tartozott és ez meghatározta a magyar társadalom és vezetés gyors, bár nem mindig természetes evolúcióját. Nem kevés jelentőséggel bírt az ország számára az az egyszerű tény, hogy a Horthy-rendszer százezernyi hivatalviselője, a keleten harcolt tisztek, földbirtokosok és kapitalisták, a gazdag parasztok és mindazok, akik együttműködtek a hitleristákkal 1944–45-ben, nyugatra menekültek, igen jelentős magyar emigrációt alkotva.

A Magyar Kommunista Párt élén Rákosi Mátyás állt – az 1919-es forradalom résztvevője, a Tanácsköztársaság közmunkaügyi népbiztosa. 1921–24-ben a Komintern egyik titkára, valamint az illegális KMP egyik vezetője volt. 1925-ben Rákosit letartóztatták és 15 évet ült börtönben. A Szovjetunió csak 1940-ben tudta elérni Rákosi kiszabadítását, aki a KMP KB külföldi irodáját vezette ezután. 1945-ben Rákosit választották az MKP KB főtitkárának (ténylegesen Központi Vezetőség, a szerző a továbbiakban is következetesen Központi Bizottságként említi – a ford.). Legközelebbi munkatársa Gerő Ernő volt.

Az MKP gyorsan növelte befolyását és tagságát, s már 1947-re gyakorlatilag ellenőrzése alá vonta a kormányt és az ország parlamentjét is. A kommunisták és a baloldali szociáldemokraták egyesülése után a párt nevét megváltoztatták, az MKP helyett létrejött az MDP, a Magyar dolgozók Pártja. E párt vezetésében nem volt teljes az egység, s nem csupán a korábbi szociáldemokraták és kommunisták között. Befolyásos csoportot alkottak a párton belül az otthoni ellenállás vezetői, Rajk Lászlóval az élen. A vezetés másik része Nagy Imrével az élen a Kominternben dolgozott és sokévi emigráció után tért vissza az országba. A negyvenes évek végén Rákosi egyik helyettese, valamint a párt budapesti szervezetének vezetője Kádár János volt. A párt belső viszonyait bonyolította Sztálin és Tito éles konfliktusa. Az MDP vezetőinek jelentős hányada támogatta a baráti és munkakapcsolatokat a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőivel, akiket Sztálin “fasiszta provokátorok, kémek és gyilkosok bandájának” nevezett. Ezen felül nem kevés kommunista ellenezte a diktatórikus módszereket, amelyekkel Rákosi és Gerő az országot és a pártot vezette. A kritikákra és elégedetlenségre Rákosi rezsimje elnyomással felelt. Kommunisták százait tartóztatták le. Rajkot hamis vádak alapján kivégezték. 1951-ben Kádár is börtönbe került.

Bár Magyarország az 1950-es évek elején még gazdaságilag elmaradott ország volt, a szocializmus gyors fejlesztésére törekedtek, szovjet mintára. A “Magyarországot a vas és az acél országává tesszük” jelszavával a kis és szegény országban hatalmas metallurgiai és gépgyárak, acélöntödei kombinátok jöttek létre. Mindez aláásta az ország gazdaságát és a nemzet erejét. Ráadásul vidéken a mezőgazdaság elsietett kollektivizálása folyt. Az elégedetlenség növekedésére Rákosi rezsimje tömeges represszióval válaszolt – a kis országban börtönökben és táborokban politikai foglyok több tízezres tömege raboskodott. De az elnyomás nem tudta megállítani az erjedést és az elégedetlenség terjedését, amely Sztálin halála után az értelmiség nagyobbik részét, majd a társadalom egyéb rétegeit is elérte. A Szovjetunióban már 1954-ben megkezdődött az “olvadás”. Felszámolták a Szovjetunió és Jugoszlávia közötti konfliktust. Ez a népi demokratikus országokban a politikai foglyok egy részének a kiszabadulásához vezetett. Magyarországon Kádár János is szabadlábra került. Ugyanakkor a társadalmi megbékélés nem valósult meg. Ilyen körülmények között kezdte meg munkáját Budapesten az új szovjet nagykövet, Jurij Andropov.

Jurij Vlagyimirovics nagyon komolyan vette követi és diplomáciai kötelezettségeit. Nagy szorgalommal kezdett el magyarul tanulni, s igen hamar már anyanyelvükön tudott a magyarokkal érintkezni. Andropov az ország történelmét és kultúráját is tanulmányozta, igyekezett a magyar társadalom különböző rétegeiből ismerősökre szert tenni, elsősorban a politikusok köréből.

Még 1953-ban Rákosi Mátyás, megmaradva a párt vezetőjének, átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének, akit liberális és mérsékelt reformokra hajló politikai vezetőnek tartottak. Nagy Imre helyettese a 30 éves Hegedűs András lett, az MDP PB tagja. Többek között a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdésekért volt felelős. Az a magyar politikus volt, akivel Jurij Andropov a legtöbbet érintkezett.

A körülmények szerencsés összjátéka folytán éppen Hegedűs András hívta meg e könyv szerzőjét 1991 februárjában Magyarországra. Abban az időben nemcsak a sztálinizmus történetéről szóló néhány könyv szerzője voltam, hanem a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának és az SZKP KB-nek is tagja. Hegedűs már nem töltött be semmilyen állami funkciót, de az országban megbecsült politikus és tudós maradt. Mindazon változások ellenére, amelyek 1955 és 1991 között Magyarországon történtek, Hegedűs megmaradt a szocializmus hívének. Tanított a budapesti egyetemen és létrehozta a független Munkásakadémia Alapítványt, amelynek célja a magyar dolgozók általános és politikai képzettségének növelése volt. Ezen az akadémián néhány beszélgetésen kellett részt vennem a hallgatókkal és előadást tartanom “Sztálinizmus, peresztrojka és a munkásmozgalom” címmel. Két vitát is rendeztek a szocializmus sorsáról a szociológiai intézetben és a televízióban. A demokratikus forradalom Magyarországon – ahogy erről meggyőződhettem – valóban “bársonyos” volt. Az országban nem zajlott semmiféle átvilágítás és tisztogatás. Az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte az 1945 és 1990 között a rendvédelmi szervek tagjaiként szolgálók felelősségre vonásáról szóló törvényt. A néphadsereg csaknem minden tisztje a helyén maradt. Megőrződött a sajtószabadság. Bár akkoriban a jobboldali pártok voltak hatalmon, senki sem panaszkodott politikai üldözésre. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP) rendkívüli meggyengülése és a szocializmus veresége ellenére a szocializmus idősebb és fiatal hívei nem vesztették el hitüket, hanem mindent elölről akartak kezdeni – mint száz évvel korábban – a szocializmus és a munkásmozgalom egyesítésével. Hegedűs megosztotta velem néhány, Andropovval kapcsolatos emlékét.

Politikai válság Magyarországon

1955-ben az MDP vezetésén belüli harc újra élesebbé vált. Nagy Imre törekvéseit, hogy az országban mérsékelt politikai és gazdasági reformokat vezessen be és növelje az ország függetlenségének mértékét, támogatta ugyan a társadalom nagyobbik része, de a politikai felső vezetés nem. Rákosinak sikerült meggyőznie Hruscsovot arról, hogy Nagy “revizionista kurzust” követ és bátorítja a nacionalizmust. Eközben a növekvő népszerűség – Hegedűs véleménye szerint – Nagy Imrét túlságosan óvatlanná és passzívvá tette. Ennek eredményeként nemcsak a minisztertanács elnökének posztját veszítette el, hanem 1955 decemberében az MDP soraiból is kizárták. Andropov nem értett egyet ezzel a döntéssel. A magyarországi eseményekről Moszkvába küldött jelentésében a szovjet követ Nagy Imre kizárását a pártból nagy hibának minősíti. Az MDP vezetése elvesztette Nagy Imre és környezete felett az ellenőrzést. Moszkvában ugyanakkor a magyarországi események nem váltottak ki különösebb nyugtalanságot, részben azért, mert az ország miniszterelnöke Hegedűs András lett, akivel kapcsolatban Andropov jelentései mindig csak pozitívumokat tartalmaztak.

1991–92-ben Oroszországban nemcsak az egykori SzKP KB levéltár, hanem a külügyminisztérium levéltárának sok anyagát is kutathatóvá tették. A történészek lehetőséget kaptak az 1950-es évek szovjet–magyar kapcsolatainak nagy tömegű anyagával való megismerkedésre. Már az Orosz Föderáció Alkotmánybíróságának az SzKP sorsáról dönteni hivatott ülésein nyilvánosságra kerültek korábban zárolt anyagok Magyarország 1956-os inváziójáról. Sok ilyen dokumentumot Jelcin adott át a magyar félnek 1992. novemberi budapesti látogatása során. A sifrírozott táviratokon, azaz a belső diplomáciai levelezés legfontosabb dokumentumain Andropov aláírásai találhatóak. Sok kísérő és magyarázó szövegen a követség titkárának, V. A. Krjucskovnak az aláírása áll. 1991 és 1996 között ezeknek a dokumentumoknak egy részét publikálták az orosz sajtóban.¹

Ahogy a követség jelentéseiből megítélhető, Nagy Imre népszerűsége a miniszterelnökségről történt leváltása és a pártból való kizárása után nem csökkent, hanem növekedett. Kádár János népszerűsége is megnőtt, akit visszavettek a pártba, de 1955-ben az egyik kerületi pártbizottság titkárának szerény posztját töltötte csak be. Ugyanakkor Rákosi tekintélye még az MDP legfelső köreiben is tovább csökkent. Rákosi számára az SzKP XX. kongresszusa Moszkvában és Hruscsov titkos beszámolója a kongresszus utolsó, zárt ülésén “Sztálin személyi kultuszáról és annak következményeiről” igazi katasztrófa volt. Az SzKP kongresszusán résztvevő kommunista pártvezetők, beleértve Rákosit is, még Moszkvában, a kongresszus bezárását követő napon megismerkedhettek a titkos beszámoló szövegével, amelyet március közepén felolvastak a szovjetunióbeli pártgyűléseken. Magyarországon a Hruscsov-beszámoló szövegét először a KB tagjai, majd az MDP pártaktívája ismerhette meg. A beszámolóról terjedő hírek az egész társadalmat felkavarták. Már Kun Béla és a Szovjetunióban a 30-as évek végén kivégzett magyar kommunisták csoportjának rehabilitációja komoly politikai problémát jelentett Rákosi számára. 1956 márciusában az egri pártaktíva előtt Rákosi beszámolt Rajk László és társai küszöbön álló rehabilitációjáról. Megkezdődött a szovjet börtönökben, főként a vlagyimiri börtönben raboskodó magyar kommunisták szabadlábra helyezése. A magyar börtönökből is ki kellett engedni a politikai foglyokat. Visszatérésük a társadalmi életbe felerősítette az erjedést. Rákosi megpróbálta a társadalmi elégedetlenséget a magyar és szovjet biztonsági és belügyi szervek ellen irányítani. Kijelentette, hogy nem csupán L. Berija, hanem a magyar elhárítás vezetője, Péter Gábor tábornok is az “imperializmus ügynöke”. De sokak számára vált nyilvánvalóvá, hogy éppen Rákosi volt a kezdeményezője az országban az 1948–53 közötti politikai elnyomásnak. Krjucskov szerint Rákosi megérezte a közelgő veszélyt, görcsösen kereste a kiutat, megpróbált tanácsot kérni Moszkvától, de érthető módon semmiféle értelmes választ nem kapott azon túl, hogy “tegyen a körülményeknek megfelelően”. Rákosi nem egyszer fordult segítségért budapesti követünkhöz, Andropovhoz, kérte személyes véleményét, s hogy néhány kérdésben tisztázza Moszkva álláspontját, de mindez hiábavalónak bizonyult. Andropov maga is törte a fejét, mi folyik Moszkvában, mivel pontos orientációt nem kapott. Az abban az időben a magyar vezetés számára veszélyes szóbeszéd még drámaibb színezetet nyert, tovább gerjesztve a társadalmi feszültségeket.² Andropov később elmesélte, hogy közvetlenül a XX. kongresszus után Rákosi váratlanul vadászatra hívta. Amikor kettesben maradtak, Rákosi oroszul azt mondta (nyilván arra számítva, hogy szavai eljutnak Moszkvába): “Így nem lehet csinálni. Nem kellett volna sietni. Amit Önök a kongresszuson csináltak, az baj. Nem tudom, mihez fog ez vezetni Önöknél és nálunk.”³

A legnagyobb aktivitást a magyar humán értelmiség mutatta, különösen az írók. Áprilisban az írószövetség párttaggyűlésén nyíltan és egyenesen Rákosinak címezték a kritikát, a fiatal irodalmárok egyike le is zsidózta Rákosit. A Rákosi-ellenes kampányt mindenki számára egyértelmű formában az írószövetség lapja, az Irodalmi Újság folytatta. Az írók közül néhányat kizártak a pártból, de ez csak olaj volt a tűzre. A társadalmi-politikai viták és az elégedetlenség centrumává a Petőfi Kör vált, amelyet a KB egyetértésével még 1955-ben a Budapesti Dolgozó Ifjúság Szövetsége szervezett. A kör üléseire először százak, később ezrek voltak kíváncsiak, a viták 4, 6, 8 órán keresztül is eltartottak. Nagy hatással voltak a társadalomra Rajk László özvegyének, Júliának és a híres filozófusnak, Lukács Györgynek a felszólalásai; utóbbi már nemcsak Sztálin kultuszáról, hanem a sztálinizmus jelenségéről beszélt.

A helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Rákosi kapkodott. Egyetértésével a párt vezetésébe visszatért Kádár János. Május 19-én a budapesti pártaktíván mondott beszédében Rákosi kénytelen volt elismerni saját bűnét, nem csupán a személyi kultusz, hanem a belbiztonsági szervek feletti nem elégséges kontroll miatt is, ami a törvényesség súlyos megsértését tette lehetővé. Jurij Andropov aggodalommal figyelte a magyarországi eseményeket, majdnem minden nap küldött rejtjelezett táviratot Moszkvába. Az SzKP KB számára küldött egyik jelentésében Andropov azt írta, hogy Rákosi lépései a PB létszámának növelésére, s különösen Kádár János felemelkedése a “jobboldali, demagóg elemeknek” tett engedmények, abból a megfontolásból, hogy gyengülni fog részükről a kritika. A Szovjetunió nagykövete a központnak azt tanácsolta, hogy fejezze ki a magyar félnek elégedetlenségét e személyi döntésekkel kapcsolatban.⁴

A szovjet vezetés 1956 tavaszán és nyarán figyelmesen követte a magyarországi eseményeket, bár a legnagyobb aggodalmat a Kremlben ezekben a hónapokban a lengyel változások váltották ki. Az SzKP KB Politikai Bizottságának tagjai közül a magyar ügyekkel leginkább Mihail Szuszlov foglalkozott, aki még 1955-ben Budapestre utazott, s elbeszélgetett az MDP vezetőivel, valamint Andropovval. Rákosi kérésére Szuszlov 1956 júniusának elején újra Budapestre látogatott. Szuszlov nem tudta nem észrevenni, hogy a pártaktíva, az államapparátus, és főleg az értelmiség nagy része személy szerint Rákosi ellen foglalt állást. Az országban felerősödött Rajk László és társai rehabilitációjának követelése. Szuszlov nemcsak Rákosival és a PB más tagjaival, hanem Kádár Jánossal, sőt Nagy Imrével is beszélt. A moszkvai vendég ugyanakkor határozottan szót emelt a párt vezetőjének elmozdítása, vagy lecserélése ellen, kijelentve, hogy ez “ajándék lenne az amerikaiaknak”, “olyan ajándék az ellenséges erőknek, amelynél jobbat maguk sem várnának”.⁵ Azt sem tanácsolta Szuszlov, hogy a karhatalmi szervek korábbi vezetői ellen bármiféle bírósági eljárást kezdeményezzenek. Ezzel egyidőben nem emelt kifogást Kádár János visszatérése ellen a PB-be. Hasonló ajánlásokat kaptak június végén Rákosi, Gerő és Hegedűs Moszkvában is. Ám végrehajtani a magyar párt egységének helyreállítását szorgalmazó ajánlásokat már nem lehetett. Túlságosan nagy volt az ellenérzés Rákosi iránt a magyar társadalomban és a pártaktívában. 1956. július első napjaiban Andropov azt jelentette Moszkvába, hogy “barátaink” Magyarországon gyengén hajtják végre a KB sorain belüli egység erősítésére, valamint az ellenséges elemek és a demagógok elleni kemény vonal alkalmazására vonatkozó ajánlásokat.⁶ Ezzel együtt a szovjet követ aggodalommal írt arról, hogy az elégedetlenség az országban nemcsak az értelmiséget, hanem a munkásokat is elérte.

Szuszlov látogatása nem állította meg a magyarországi válság kiteljesedését. Az ellenzéki írók részvételével rendezett gyűlések mind gyakrabban zajlottak az üzemekben és gyárakban. Az utóbbi évek publikációinak sorában olvasható, hogy Rákosi döntést hozott az ellenzék előretörésének kemény eszközökkel való letörésére. Bizalmi embereivel Rákosi állítólag 400-500 fős listát állított össze az azonnali letartóztatás céljából.⁷ Ezen a listán Kádár János is szerepelt. Nagyon is lehetséges, hogy a helyzet megvitatásakor Rákosi és környezete erőszakos megoldásról beszélhettek. De komoly terv ebben az ügyben nem létezett. V. Krjucskov szerint 1956 júniusában Moszkva kifejezett kívánságára Rákosi Mátyás hat hónapos egészségügyi szabadságra ment, s moszkvai látogatása után a Szovjetunióban maradt pihenés és gyógykezelés céljából.⁸ Természetesen ekkor még nem tudta, hogy örökre elhagyta Magyarországot.

1956. július 13-án Budapestre érkezett Anasztasz Mikojan. Konstatálta a politikai válság elmélyülését. Mikojan véleménye szerint a hatalom kicsúszott a magyar elvtársak kezéből. Rákosi leváltását Mikojan szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta. A párt vezető tisztségére Mikojan Hegedűst javasolta. A magyar vezetők viszont féltek az ilyen radikális váltástól és kérték Gerő Ernő jelölésének támogatását. Mikojan beleegyezett, de ez mind az ő, mind a szovjet vezetés részéről nagy hiba volt. Gerőnek nem volt semmiféle tekintélye a társadalom előtt, a gyűlölt Rákosi hű és odaadó harcostársának tartották. Mikojan 1956. Július 18-19-én részt vett az MDP KB plénumának munkájában. A plénum támogatta Rákosi leváltását. Utódjának Gerőt választották. A Politikai Bizottság soraiba visszatért Kádár János. A plénum után nem sokkal visszatért a párt soraiba Nagy Imre, akivel Gerő és Kádár is találkozott.

Ahogy várható volt, az MDP KB júliusi plénuma a magyar közvéleményre nem gyakorolt különösebb hatást. Az elégedetlenség tovább nőtt az országban. A szovjet vezetés úgy látta, hogy Lengyelországban és Magyarországon olyan helyzet állhat elő, amelyben a szovjet hadsereg bevetése elkerülhetetlenné válik. A Varsói Szerződésnek megfelelően Magyarországon két gépesített gárdahadosztály és két légihadosztály, valamint néhány speciális ezred – légvédelmi, pontonépítő stb. – állomásozott. Mindezeket az egységeket a Különleges Hadtestben egyesítették Pjotr Nyikolajevics Lascsenko vezérezredes parancsnoksága alatt. 1956 júliusában Székesfehérváron a hadtest vezetői előtt mondott beszédet Jurij Andropov. A tiszteknek az ország bonyolult helyzetéről, a rendszerrel szembeni ellenséges hangulatról és az ellenzékről beszélt. Andropov figyelmeztetett, hogy a magyar vezetés a szovjet hadsereghez fordulhat segítségért, s ezt a segítséget meg kell majd adni. E beszéd után nem sokkal Moszkvából utasítás jött a Különleges Hadtest bevetési tervének kidolgozására a budapesti, illetve magyarországi rendteremtés és a rend fenntartása céljából.⁹ Hasonló tervet dolgozott ki a magyar vezérkar is. Tervbe vették a magyar és a szovjet hadsereg, illetve a magyar belügyi és rendőri szervek együttes fellépését.

Október drámája. A felkelés kezdete

A magyar társadalom feszültsége egyre növekedett, de az MDP vezetése furcsa önbizalmat és nemtörődömséget mutatott. Az után a beszélgetés után, amelyre 1956 augusztus 28-án került sor Gerő és Andropov között, a szovjet nagykövet azt jelentette Moszkvába: “Gerő véleménye szerint az országban egyelőre rendben mennek a dolgok”.¹⁰ Maga Andropov nem osztotta ezt a véleményt. Még július végén ezt írta egyik jelentésében: “Gerőnek nincsen meg a szükséges népszerűsége a párttagok széles köreiben; az a mód, ahogy az emberekhez fordul, sokakat tartózkodóvá tesz jelöltségét illetően”.¹¹ Andropovot elképesztette, hogy Gerő augusztus 30-án szabadságra ment és pihenésre a Szovjetunióba utazott, ahol csaknem másfél hónapot töltött. Visszatérve Budapestre Gerő észlelte, hogy sem ő, sem az MDP vezetésének más tagjai nem ellenőrzik az országban a helyzetet. A szovjet követség október közepén azt jelentette Moszkvába, hogy a helyzet Magyarországon rosszabbodik; hogy “barátaink” a júliusi plénum után nem voltak képesek komoly lépéseket tenni a helyzet javítására. Gerő, visszatérve másfél hónapos szovjetunióbeli pihenőjéről, azt mondta a szovjet nagykövetnek, hogy távolléte alatt a politikai helyzet Magyarországon jelentősen romlott, s hogy e romlás nem csupán a pártot, hanem az ország egészét érinti.¹² Sok pártgyűlésen mind hangosabban követelték Nagy Imre visszatérését a párt és az ország vezetésébe. Tárgyalások kezdődtek vele, s arra próbálták rávenni, hogy legalább néhány hibáját ismerje el. Gerő és Kádár készek voltak megosztani a hatalmat Nagy Imrével, de nem akarták, hogy ez a lépés kapitulációnak tetsszék. Nagy Imre nem volt hajlandó beismerni saját hibáit, azt javasolta, hogy a pártban folyjon a vita, széles alapokon. De a vitára már nem maradt idő. Andropov is egyetértett azzal, hogy Nagy feltételei elfogadhatatlanok. Gondterhelten jelentette Moszkvának, hogy a Nagy Imrének teendő engedmények a “jobboldali beállítottság” és a párton belüli frakciózó tendenciák erősödését vonhatják maguk után.

Még október 6-án a hatalom beleegyezésével megtörtént Rajk László és társai hamvainak újratemetése. Hivatalos rehabilitációjukat már nyáron bejelentették. Az őszi rossz idő ellenére több tízezren vettek részt ezen az ünnepélyes gyászszertartáson. Október 13-án ünnepélyesen újratemették az 1950-ben kivégzett hét magyar tábornokot. A szertartáson a Magyar Néphadsereg több ezer katonája és tisztje vett részt. Október 6-án és 13-án Budapest utcáin a tömegfelvonulások a szocializmus megújításának jelszavával zajlottak. Nyilvánvaló volt ugyanakkor, hogy a nép és a hatalom nyílt szembenállásáról van szó. A szovjet követség, s maga Andropov hatalmas mennyiségű és ellentmondásos információt kapott és továbbított Moszkvába. Az országban zajló eseményeket elemezni és értékelni rendkívül nehéz volt. A magyarországi ellenzéknek nem volt egységes szervezeti és ideológiai bázisa, benne szeszélyesen elegyedtek a legkülönbözőbb, sokszor egymással ellentétes célú mozgalmak. Csakis az országban az 1948–1956 között uralkodó rezsimmel és politikával szembeni elégedetlenség egyesítette őket. E mozgalomnak nem voltak világos irányvonallal rendelkező vezetői. Nagy Imre részese volt ennek a mozgalomnak, de nem ellenőrizte azt. Néha nyíltan, de leggyakrabban titokban tevékenykedtek a nagy létszámú és erős emigráns szervezetek, amelyeknek a főhadiszállásai elsősorban a szomszédos Ausztriában voltak. De ezeknek a szervezeteknek nem volt sem egységes központja, sem egységes célja. A nyugati országok is beavatkoztak az ideológiai és felderítő központok révén, ami a szovjet vezetők egy részében a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan azt a primitív nézetet erősítették, hogy azok az imperializmus és a reakció “összeesküvésének” eredményeként jelentkeztek.

1956 októberének eseményei nagyrészt ösztönösen történtek, s ez szinte lehetetlenné tette mind a pontos elemzést, mind az előrejelzést. A magyarországi ellenzéki mozgalomban nagyon erősek voltak azok a csoportok, amelyek a szocializmus megújításáért léptek fel, bár ennek a megújulásnak a mértékét és jellegét sokan és sokféleképpen értelmezték. Ugyanakkor mind erősebbé vált a radikális nacionalizmus, az antiszocializmus és antikommuniznus befolyása is. Ilyen körülmények között Andropovot egyre jobban nyugtalanította az MDP vezetésének erősödő dezintegrációja, amely a párt széthullását siettette. A Szovjetunió nagykövete arra hívta fel a központ figyelmét, hogy az MDP elveszítette a helyzet feletti ellenőrzését. Az egyik jelentésében Andropov ezt írta: “barátaink olyan gyengén tartják kezükben a hatalmat, hogy bármikor elveszíthetik azt és a szocializmus sorsa Magyarországon az utcán fog eldőlni”.

A magyar válság elmélyülése nagy nyugtalanságot keltett Moszkvában. Október 20-a óta szinte folyamatosan ülésezett az SzKP KB elnöksége. Egyeztetések zajlottak a Kínai Kommunista Párt, valamint az NDK, Románia, Csehszlovákia és Bulgária vezetőivel. Nem volt sem egységes, sem világos álláspont. Nemcsak Hruscsov, de az SzKP vezetőinek nagy része is ezekben a napokban a válság katonai megoldása helyett a békés rendezés felé hajlott. Hruscsov a Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti egyenrangúbb kapcsolatok szükségességéről beszélt, s arról, hogy a “barátok” ügyeibe nem szabad beleavatkozni. Felmerült, hogy a Varsói Szerződés tagállamaiból kivonják a szovjet csapatok egy részét, hogy csökkentik a szovjet tanácsadók létszámát ezen országok államapparátusaiban, többek között a hadseregben, a KGB és az MVD soraiban. De csupán Gomulka, a LEMP újsütetű vezetője támogatta ezeket a javaslatokat. A többi szocialista ország vezetője sokkal keményebb álláspontot képviselt. Walter Ulbricht, Todor Zsivkov és Antonin Novotni személyesen utaztak Moszkvába. Néhány nap múlva csatlakozott hozzájuk Liu Sao-csi.

A lengyelországi események, amelyek a LEMP KB első titkára, Eduard Ochab lemondatásához és a börtönből nem sokkal korábban kiengedett Wladyslaw Gomulka megválasztásához vezettek, megmozgatták a magyar társadalmat. Az ifjúsági szervezetek felhívással fordultak a budapesti tanulóifjúsághoz, hogy a lengyelekkel való szolidaritást utcai demonstrációkkal fejezzék ki. A lengyel események részleteiről a magyar polgárok nem az újságokból, hanem a Szabad Európa Rádió adásaiból értesültek, amely majdnem napi 24 órában sugárzott magyar nyelvű műsort. Már reggel több tízezer fiatal vonult ki az utcákra. Munkások, alkalmazottak és értelmiségiek nagy csoportjai csatlakoztak hozzájuk. A nap közepére a tüntetők létszáma elérte a 200 ezret. A Jugoszláviából éppen csak visszatért MDP-vezetők zavarodottak voltak. A belügyminisztérium először betiltotta a felvonulást, majd engedélyt adott rá. A felvonulók jelszavai szélsőségesen radikálisak voltak. Követelték a nemzeti függetlenség kinyilvánítását, az ország demokratizálását, az összes “rákosista” eltávolítását és a represszióért felelős személyek megbüntetését. Elhangzottak a párt kongresszusának azonnali összehívását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását, a Sztálin szobor ledöntését célzó követelések. Andropovot, aki a fejleményeket a nagykövetség ablakából és a követségi gépkocsiból figyelte, megrázták az események. Semmi hasonlót nem látott életében. A rendőrség próbálkozásai, hogy beavatkozzék az események gyors menetébe, a lakosság és a rendfenntartó erők közötti összecsapásokhoz vezettek. A tüntetések jellege kezdett megváltozni, mind radikálisabb követelések hallatszottak. Estére fiatalok ezrei tartottak a Hősök tere felé, hogy ledöntsék talapzatáról Sztálin hatalmas, bronz emlékművét. A Sztálin-szobor nyaka köré drótköteleket fűztek, amelyeket csörlőkhöz, teherautókhoz és autódarukhoz erősítettek, de a több száz főnyi tömeg mégsem tudta ledönteni a szobrot. A szomszédos üzemből hegesztők érkeztek és vágni kezdték a bronzot. A lángok térdénél hasítottak a szoborba és az néhány perc múlva ledőlt. A teherautók a szomszédos térig húzták a ledöntött Sztálint, ahol a fejét is levágták. A márvány talapzaton csak a hatalmas bronz csizmák maradtak. E csizmák, valamint a Sztálin szobor levágott fejének fotói másnapra bejárták a világsajtót. Ugyanennek a napnak az estéjén a város különböző részein lövések dördültek, megkezdődött a felkelés. Nagy Imre, aki a parlament előtti nagygyűlésen fordult az ifjúsághoz, semmit sem tudott tenni. A tüntetők között megkezdődött a fegyverek kiosztása, a felkelők egy csoportja elfoglalta a rádiót, egy sor katonai és ipari objektumot.

Este 7 óra körül Andropov felhívta Lascsenko tábornokot. Röviden beszámolt a budapesti állapotokról. A nagykövet és a tábornok véleményt cseréltek. Mindkettőjüknek csupán véleménynyilvánítási, nem döntéshozói jogkörük volt. Pontosan egy órával az Andropovval történt telefonbeszélgetés után Lascsenko parancsot kapott a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnokságáról hadtestének riadókészültségbe helyezésére.¹³

Eközben a felkelés tovább szélesedett. A tüntetők laktanyákra, katonai raktárakra, rendőrkapitányságokra támadtak, hogy minél több fegyvert zsákmányoljanak. A hadsereg egy része és a katonai főiskolák hallgatói csatlakoztak a felkelőkhöz. Az MDP vezetői nem tudták, mit csináljanak. Gerő Ernő este nyolc órakor rádióbeszédet mondott. Mindazokat, akik Budapest utcáira vonultak, a magyar nép ellenségének, ellenforradalmároknak nevezte. A tüntetéseken a párt tagjai is jelen voltak, valamint az ifjúság, a demokratikus szocializmus jelszavaival. A válságból Gerő semmilyen kiutat nem tudott mutatni. Fellépése csak még inkább destabilizálta az állapotokat az országban és a fővárosban. Gerő Moszkvába telefonált és azonnali beavatkozást kért. A Kremlben, a KB épületeiben, a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának helyiségeiben égett a villany. Moszkvai idő szerint éjjel egy órakor a szovjet főparancsnokság elöljárója, Szokolovszkij marsall kiadta a szovjet Különleges Hadtest parancsnokának az utasítást, hogy egységeivel vonuljon be Budapestre.

Október 23-ról 24-re virradóra Budapesten összeült az MDP KB plénuma, amelyre – s még azt megelőzően az MDP PB ülésére – Nagy Imrét is meghívták. Felajánlották neki, hogy vezesse, sőt állítsa össze az ország új kormányát. Nagy elfogadta a javaslatot és megtette az első kinevezéseket is. A Kremlben egész éjjel folyt az SzKP KB elnökségének ülése. A budapesti helyzetről G. K. Zsukov számolt be. Andropov is állandó kapcsolatban állt Hruscsovval és Szuszlovval. Bár a katonai beavatkozásról megvolt a szóbeli kérelem és még Nagy Imre sem ellenezte a Különleges Hadtest Budapestre küldését, Hruscsov Gerőnek és Andropovnak is kifejezte kívánságát, hogy a katonai beavatkozással kapcsolatban legyen írásbeli kérelem a szovjet kormány felé. Október 24-én reggel Andropov felkérte Nagy Imrét egy ilyen kérelem aláírására, de ő elzárkózott ettől. Hasonló tartalmú levelet Hegedűs írt alá, aki 24-én utolsó napját töltötte miniszterelnökként. Bár a párt Nagy Imrét már a kormány élére jelölte, a parlament, illetve a parlament vezetésének formális megerősítésére volt szükség. Az Andropov által megkapott levélben ez állt: A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának nevében kérem a Szovjetunió kormányát, hogy küldjön segítségül szovjet csapatokat Budapestre, a budapesti rendbontások felszámolására és a békés alkotómunka feltételeinek megteremtésére.¹⁴ Ez az október 24-e reggelén aláírt levél október 28-án érkezett meg Moszkvába.

Az “Iránytű” hadművelet

Magyar idő szerint éjfélkor a Különleges Hadtest gépesített egységei megkezdték előrenyomulásukat Budapest felé. Megkezdődött a hadművelet, amely az “Iránytű” fedőnevet kapta. A tankoknak és páncélozott szállítójárműveknek állomáshelyükről 75-120 kilométert kellett megtenniük. Október 24-én a szovjet tankok több irányból hatoltak be a városba. Nem fogom itt részletesen leírni a Különleges Hadtest október 24-26-i katonai hadműveleteit. A szovjet csapatoknak sikerült védelmük alá vonni a város minden fontosabb objektumát, az MDP KB székházát, a parlamentet, a fővárosi Tanács és a budapesti pártbizottság, a Nemzeti Bank, a Posta székházát, a pályaudvarokat és a dunai hidakat. Sikerült visszafoglalni a felkelőktől néhány épületet. A város különböző pontjain kisebb csatározások és lövöldözések folytak. A szovjet csapatoknak veszteségei voltak, néhány tankot kilőttek. A város tele volt emberekkel, a felkelők egységeivel, különböző helyeken gyűlések és tüntetések zajlottak. A város több részén a tetőkről lőttek a tüntetőkre. A magyar hadsereg tétlenkedett, a katonák és a tisztek egy része átállt a felkelőkhöz. Az MDP is kezdett széthullani.

Október 24-én reggel Mikojan és Szuszlov Magyarországra érkeztek. Velük volt a KGB vezetője, Szerov tábornok és Malinyin, a hadsereg tábornoka. A Különleges Hadtest főhadiszállásáról a csoportot tankokból és különböző szállítójárművekből álló oszloppal Budapestre vitték. Szuszlov és Mikojan a Gerővel, Naggyal, Kádárral, a szovjet katonai parancsnokokkal és az Andropovval történt megbeszélések után azt a furcsa következtetést vonta le, hogy Budapesten a katonák és politikusok eltúlozzák a helyzet komolyságát, túlbecsülik a felkelő, és alábecsülik a saját erőket. A Moszkvába küldött jelentés azt tartalmazta, hogy: “A felkelők minden központja szétverve, folyik a legfontosabb központ felszámolása a Rádiónál, ahol négyezer ember összpontosul.”¹⁵ Feltételezték, hogy a szovjet csapatok október 25-re virradóra elfoglalják a Rádió épületét. Budapesten rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A lakosságnak megtiltották reggel hét óra előtt az utcára lépést, gyűlések és tüntetések megtartását. A felkelőket felhívták a fegyveres harc azonnali beszüntetésére és a fegyverek letételére. Katonai rögtönítélő bíróságok létrehozásáról tudattak. Kádár János üzenettel fordult a néphez. A felkelők viszont, akiknek a létszámát a katonák 3-4 ezerre becsülték, nem engedelmeskedtek ezeknek az utasításoknak. Október 25-re virradóra a börtönökből kiengedték a foglyokat, s az osztrák határon keresztül, a magyar határőrök tétlenségét kihasználva, emigráns csoportok özönlöttek az országba. Sokan közülük fel voltak fegyverezve. A rendőrség és a katonaság Budapesten tétlenkedett. Bár a szovjet csapatok ezen az éjszakán erősítést kaptak, ez sem volt elegendő. Nagy Imre viselkedése is megváltozott. Október 25-én feloldotta a kijárási és tüntetési tilalmat. Megkezdve a kormányalakítást, az egykori Kisgazda Pártból is meghívott néhány politikust annak soraiba. Szuszlov és Mikojan nem ellenkeztek. Végül Gerőt is leváltották az MDP KB első titkárának posztjáról. Helyére Kádár Jánost nevezték ki. Egy nap múlva Gerő elhagyta Magyarországot. 1960-ban visszatérhetett Budapestre és Magyarországon élt 1980-ban bekövetkezett haláláig.

Október 26-án és 27-én fennmaradt Budapesten a bizonytalan egyensúly. A korábban előkészített akciókat a felkelők központjainak felszámolására a magyar fél lefújta. A fegyveres ellenállás ereje szüntelenül nőtt. A szovjet csapatok létszáma is nőtt, de nem volt elegendő, hogy a kétmilliós városban a helyzetet ellenőrizze. Az ellenzék nyomására Nagy Imre döntő fordulattal közeledni kezdett a felkelőkhöz. Rádióbeszédében azt mondta: a kormány elutasítja azokat a nézeteket, amelyek szerint a mostani hatalmas népi mozgalom ellenforradalom volna… Ez a mozgalom céljául tűzte ki nemzeti függetlenségünk, önállóságunk és szuverenitásunk megteremtését, társadalmi, gazdasági és politikai életünk demokratizálásának folyamatát felgyorsítva, mivel csak ez lehet hazánkban a szocializmus alapja. Az MDP KB október 27–28-ai nagy tanácskozásán kifejtve saját álláspontját és döntésének logikáját, Nagy Imre a következőket mondotta: Ha a mozgalmat, amely széles bázisra épül, ellenforradalomnak tekintjük, más megoldás nem marad hátra, mint fegyverek, tankok és ágyúk segítségével leverni… Ez tragédia…Ez nem a mi utunk… Az élére kell állni azoknak a hatalmas, széles népi erőknek, amelyek mozgásba jöttek.¹⁶ Kétségtelen, ez értelmes logika volt, de nem vett figyelembe nagyon fontos belső és külső tényezőket. A szovjet vezetők számára abban az időben Magyarország teljes nemzeti függetlensége, a többpárti demokrácia megteremtésének, a Varsói Szerződésből való kilépésének jelszavai teljességgel elfogadhatatlanok voltak. Csapatait sem készült a Szovjetunió kivonni Magyarországról, amely nemrég még fegyveres ellensége volt egy súlyos háborúban. De akkoriban a nyugati országok is a szovjet befolyási övezetbe tartozónak tekintették Magyarországot és nem kívántak a budapesti felkelőknek semmilyen valódi segítséget nyújtani. Az USA, Anglia és Franciaország számára 1956 őszének legfontosabb eseménye a Szuezi válság volt, amely nemsokára rövid, de elkeseredett fegyveres konfliktusba torkollott. Nagy Imre téziseit az MDP sok aktivistája, valamint a vezetés jelentős része nem fogadta el. Nagynak nem voltak befolyásos szövetségesei, még Jugoszlávia és Lengyelország vezetői is megtagadták támogatását, akikre pedig nagyon számított. Nagy Imre október 28-i beszéde zavart keltett a Különleges Hadtest tisztjeinek fejében, és a szovjet vezetők köreiben egyet nem értést szült. Jurij Andropov a Nagy Imre által képviselt álláspontot élesen ellenezte, s ilyen szellemben küldte jelentéseit Moszkvába is. Jevgenyij Ivanovics Malasenko nyugállományú altábornagy, aki 1956-ban a Különleges Hadtest parancsnokságának hadműveleti csoportját vezette, később így emlékezett: “Ezekben a napokban eljött hozzánk, a honvédelmi minisztérium épületébe Andropov nagykövet. Pjotr Nyikolajevics Lascsenko meghívta, reggelizzen velünk. Éppen előző nap nevezte Nagy Imre és környezete a felkelőket ‘szabadságharcosoknak’. Így tehát mi a szabadság ellen harcoltunk. Jurij Vlagyimirovics azt mondta, beszélt Mikojannak és Szuszlovnak arról, hogy Magyarországon ellenforradalmi lázadás folyik, s azt Nagy Imre vezeti. A fegyveres felkelés Magyarországon az ő véleménye szerint antiszociális jellegű, jelentéktelen a benne résztvevő munkások aránya, döntő részüket nyugatról átdobott egykori horthysták, ellenforradalmárok, deklasszált és felforgató elemek alkotják. Nekem úgy tűnt, hogy Andropov a továbbiakban is egyoldalúan értékelte az eseményeket, az összes tényező közül csupán a szocialistaelleneseket kiemelve. Azután rátértünk a legfontosabbra: mi a teendő a csapataink Budapestről való kivonását szorgalmazó követeléssel kapcsolatosan? Lascsenko azt javasolta, hogy az adott helyzetben csapatainkat ki kell vonni Budapestről, mivel azok valójában tétlenkednek. Andropov nem értett vele egyet. Micsoda? Dobjuk koncul a népi hatalmat, a kommunistákat és a hazafiakat? Lascsenko azt mondta, hogy védjék meg magukat és a hatalmukat ők maguk. Nem kell értük harcolnunk. Aki akar, jöjjön velünk.

A szovjet csapatok elmennek – mondta Andropov –, s holnap itt lesznek az amerikaiak és szövetségeseik. Le kell verni Budapesten a lázadók fegyveres csapatait, és minden megnyugszik. Ezen a véleményen volt Mikojan és Szuszlov is. Úgy vélték, hogy a magyarországi helyzet rosszabbodik, így erősíteni kell a katonai segítségnyújtást.”¹⁷

Ez az Andropovval történt beszélgetés valószínűsíthetően október 29-én, reggel zajlott. Nagy Imre beszéde után a szovjet csapatok parancsot kaptak a tűz beszüntetésére. Már október 30-án reggel Nagy Imre új kormánya hivatalosan követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről. Ily módon minden jogi alap megszűnt Magyarország fővárosában való tartózkodásukra. Nem fogok kitérni arra, hogyan ítélték meg Nagy Imre követelését Moszkvában. A csapatok kivonását Zsukov, valamint a Budapesten tartózkodó Szuszlov határozottan ellenezte. De Mikojan – Hruscsov szerint – szükségesnek tartotta a szovjet csapatok kivonását, még saját lemondásával is fenyegetőzve.¹⁸ A szovjet csapatok támogatását Kádár János is kérte, aki bekerült Nagy Imre új kormányába, de nyilvánvalóan nem voltak közös nevezőn. Elvbarátainak támogatásával Kádár János döntést hozott az MDP feloszlatásáról, és ezt 1956. október 30-án jelentették be. Már a következő napon nyilvánosságra hozták az új párt – a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – megalapításának hírét. A párt első titkára Kádár János lett, de a Végrehajtó Bizottság tagjai között ott volt Nagy Imre is. Ilyen körülmények között kapott parancsot a Különleges Hadtest parancsnoksága Budapest elhagyására. Október 30-án 17 órakor a Magyar Rádió adását megszakítva mondta be, hogy a Szovjetunió kormánya teljesítette Nagy Imre követelését a szovjet csapatok Budapestről való kivonását illetően.

A csapatok kivonulása október 31-én virradóra kezdődött. A nap végére csaknem minden szovjet alegység elhagyta a magyar fővárost és attól 15-20 km-re összpontosult. A Különleges Hadtest parancsnoksága Tökölön, az egyik szovjet katonai repülőtéren működött. A szovjet csapatok kivonásának bejelentése nem csupán lelkesedést váltott ki a felkelők között. Még október 28-án Nagy Imre bejelentette az Államvédelmi Hatóság feloszlatását. Már a következő napon sokat szétvertek az államvédelmisek által használt helyiségek közül, néhány dolgozót megöltek. Október 30-án és 31-én valóságos hajtóvadászat kezdődött az államvédelmisekre. Megverték, megölték, fejjel lefelé akasztották fel őket fákra, lámpavasakra. Hamarosan a pártbizottságok szétrombolása is megkezdődött. Sok állami szervezet is hasonló sorsra jutott, szovjet katonai emlékműveket romboltak le. Kegyetlen pusztítás színtere volt a budapesti pártbizottság épülete is, ahol állatiasan legyilkoltak 25 embert, a pártbizottság munkatársait és az épületet védelmező magyar katonákat. Meghalt a pártbizottság első titkára, Mező Imre. A leszámolás és az önbíráskodás ezen féktelen tobzódása határozottan megváltoztatta azoknak a szovjet vezetőknek a véleményét, akik addig nem mutatkoztak késznek az erő alkalmazására. Liu Sao-csi és a KKP egész vezetése határozottan követelte az erő alkalmazását Magyarországon. Beleegyezett ebbe Joszip Broz Tito is, akinek véleménye rendkívül fontos volt Hruscsov számára. A végleges döntés október 31-én este született.

“Vihar” hadművelet

Október 31-én Szuszlov és Mikojan Moszkvába repültek. Andropov Budapesten maradt, fenntartva a kapcsolatot az események minden résztvevőjével. A kárpátaljai, odesszai és más katonai körzetekből gyorsan érkeztek a csapatok Magyarországra. Megkezdődött egy nagyszabású katonai akció előkészítése, amely a “Vihar” fedőnevet kapta. E hadművelet parancsnoka I. Sz. Konyev lett, aki ebben az időben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka volt. Azonnal Magyarországra érkezve, Konyev marsall Szolnokon rendezte be parancsnokságát. A magyar repülőterekre Budapest körül és szerte az országban szovjet légideszant alegységek érkeztek, azonnal elfoglalva azokat. Budapestet elvágták a vidéktől, a magyar-osztrák határt ellenőrzésük alá vonták.

Nagy Imre nem ismerte e katonai előkészületek részleteit, de tudott a szovjet katonai erő gyors növekedéséről. November 1-jén a Szovjetunió nagykövetét, Andropovot szűkkörű kormányülésre hívta. Magyarázatot követelt. Andropov igyekezett az újabb szovjet csapatok megjelenését Magyarországon, és a magyar repülőterek elfoglalását azzal magyarázni, hogy biztosítani akarják, a felkelés körülményei között nyugodtan lehessen evakuálni az országból a szovjet egységeket. Érthető módon ez a magyarázat nem hangozhatott meggyőzően. Nagy Imre nemcsak tiltakozó jegyzéket nyújtott át Andropovnak, hanem az új koalíció pártjai vezetőinek egyetértésével bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességét. Nagy Imre kormánya az ENSZ-hez fordult segítségért a semlegesség védelmére. Kádár János nem ellenkezett, ahogy az MSZMP új vezetése sem, de már más tervei és megoldásai voltak. Ugyanazon a napon, november 1-jén, Kádár János és híveinek kis csoportja elhagyta a magyar kormány épületét és a szovjet követségre ment. Onnan páncélozott szállítójárműveken jutottak ki Budapestről. Késő este Kádár János, két munkatársa és a követség egyik alkalmazottja kíséretében a különleges hadtest törzséhez érkezett Tökölre. Innen átkerültek Konyev marsall törzséhez Szolnokra, majd rövid moszkvai látogatás és a Hruscsovval való találkozás után Ungváron rendezkedtek be. Már november 3-án rádióadásban tudatták, hogy Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kossa István kiléptek Nagy Imre kormányából és új, forradalmi munkás-paraszt kormányt hoztak létre. E kormány felhívásai, amelyeket egymás után közvetített a rádió, az országban zajló eseményeket ellenforradalomként jellemezték. Az új kormány nem szemlélheti részvét nélkül, hogy a demokrácia takarója alatt az ellenforradalmárok és terroristák embertelenül gyilkolják legjobb fivéreinket, munkásokat, parasztokat és félelemben tartják az ország békés lakosait… Ezért a forradalmi munkás-paraszt kormány a nép, a munkásosztály és a haza érdekében a szovjet csapatok parancsnokságához fordult, hogy segítsen a reakció és az ellenforradalom sötét erőinek szétverésében, a szocialista népi rendszer újjáélesztésében, a rend és a nyugalom helyreállításában.

Nagy Imre elszigetelődött. Sem az ENSZ, sem a nyugati országok nem reagáltak a segélyfelhívásra. A felkelők egységei nem nőttek tovább jelentősen. Az országban és a fővárosban sokan voltak olyanok, akik készek voltak Kádár Jánost és új kormányát támogatni. Az ország nagyon sok polgára kivárt és nem akart beleavatkozni az eseményekbe sem az egyik, sem a másik oldalon. A magyar hadsereg tisztjeinek köréből, akik a felkelők oldalára álltak, aktivitásával kitűnt a negyvenéves Maléter Pál, a korábbi hadtestparancsnok. Nagy Imre Maléter vezérőrnagyot Magyarország honvédelmi miniszterévé nevezte ki. Táviratot küldött Moszkvába, azzal a kéréssel, hogy jelöljék meg a tárgyalások helyét és idejét. November 2-án Nagy Imre újfent magához kérette Andropovot. Látható volt, hogy a szovjet követ álmatlanul töltötte az éjszakát. Borotválatlan volt, a ruhája gyűrött. Nagy Imre magyarázatot követelt két miniszter – Kádár és Münnich – eltűnésével kapcsolatban. Nagy maga rendelkezett arról, hogy Münnichnek gépkocsit biztosítsanak a szovjet követségre. Valaki látta, ahogy Münnich a követségtől nem messze átszáll egy szovjet páncélozott járműbe. A nagykövetség kijelentette, Nagy “rossz dolgokkal” foglalkozik és ez a követségről “rossz benyomást” kelthet. Andropov Nagy Imre minden követelését visszautasította. Nehéz is lett volna Andropov számára követni a Budapesten kívüli eseményeket. Abban az időben, amikor Andropov Nagy Imrével találkozott, Hruscsov, Molotov és Malenkov a lengyel vezetőkkel folytattak tárgyalásokat a szovjet-lengyel határon fekvő Bresztben. A lengyelek messze nem mindenben értettek egyet Hruscsovval, de elismerték, hogy Magyarországon az ellenforradalom kerekedik felül és a Szovjetunió számára más kiút nem létezik. Malenkov és Hruscsov Bresztből Bukarestbe repültek, Brioni szigetére a Titóval való találkozásra. Ezek titkos találkozók voltak, amelyekről a sajtó nem számolt be. A magyarországi szovjet követség ezekről a találkozókról értesítést nem kapott.

Konyev törzsénél gyorsított ütemben folytak a katonai műveletek előkészületei. Tudott volt, hogy a Budapesten gyorsan felállított “nemzetőrségben” több mint tízezer ember szolgált. Voltak különböző “független” fegyveres csoportok és egységek. A Magyar Honvédség egyes részei is Budapesten voltak, nem kevesebb, mint ötvenezer fővel, de messze nem minden egység készült a szovjet katonák ellen harcolni. A honvédelmi minisztérium igyekezett Budapest köré védelmi gyűrűt vonni, de erre kevés volt az idő és az erő. A felkelők mindössze száz tankkal és néhány száz légvédelmi ágyúval rendelkeztek. Konyev rendelkezésére már több mint ezer tank állt. Míg október 24-én Budapestre összesen hatezer emberből álló erő vonult be, addig ekkorra már Budapest körül 60 ezer fős hadsereg koncentrálódott. Ennek ellenére Moszkva beleegyezett a tárgyalásokba, amelyek november 3-án reggel kezdődtek, először Budapesten, majd Tökölön. Szovjet részről a tárgyalásokat M. C. Malinyin tábornok vezette. A magyar delegáció élén Maléter Pál állott. A delegáció tagja volt a magyar vezérkar elöljárója, Kovács István és más tisztek is. A szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról volt szó. November 3-án este, Hruscsov Titóval történt megbeszélései után, minden végleg eldőlt. A helyiségben, ahol a magyar katonákkal tárgyaltak, a szovjet KGB főnöke, Ivan Szerov jelent meg, biztonságiak csoportjával. A magyar delegációt letartóztatottnak nyilvánították. Ez a magyar tiszteket megrendítette, de méltósággal tartották magukat. A katonai fogda épületének különböző szobáiban helyezték el őket. Azoknak a napoknak lelki állapotáról tanúskodik az a tény, hogy a november 4-re virradó éjszakán kihallgatott magyar katonai vezetők semmit sem takargattak. Minden, amit a budapesti magyar csapatok összetételéről és elhelyezkedéséről mondtak, a későbbiekben beigazolódott.¹⁹ A magyar delegációnál volt Budapest védelmének térképe is. A rendelkezésükre álló rádióállomásokon keresztül utasították a magyar parancsnokokat: “A szovjet csapatokra ne nyissatok tüzet!”

A Konyev marsall által aláírt 1. számú parancs szerint, amelyet a “Vihar” hadművelet összes résztvevőjének felolvastak november 3-ról 4-re virradóra, a szovjet csapatok november 4-én reggel 6 órakor különböző irányból megkezdték előnyomulásukat Budapest felé és 7 órakor behatoltak a városba. Nagy Imre rádión bejelentette, hogy “a kormány a helyén van”, de azon nyomban elhagyta a parlament épületét és minisztereinek egy csoportjával a jugoszláv nagykövetségre menekült. Mindszenti bíboros, aki a magyarokat a Szovjetunió elleni fellépésre buzdította, az USA nagykövetségén kért menedéket. A felkelők parancsnoklását Király Béla tábornok vállalta magára.

Nem fogok e helyen a budapesti harcok részleteiről beszélni. Az erők egyenlőtlenek voltak, a lakosság nagy része otthonában várakozva vészelte át az eseményeket. A magyar egységek jól ismerték a várost, kihasználták a föld alatti összeköttetéseket, régi várakban és erődítményekben védekeztek. De már november 7-én estére megtört az ellenállásuk. November 8-án a szovjet egységek felszámolták az ellenállás még megmaradt fészkeit. November 9-én a magyar felkelők Budapesten gyakorlatilag beszüntették az ellenállást és kezdték letenni a fegyvert. November 11-én estére egész Magyarország területén megtört a fegyveres ellenállás. A felkelők sok egysége a határon keresztül Ausztria területére távozott. A “Vihar” hadművelet lezárult. A szovjet csapatok vesztesége e napok alatt 669 főt tett ki (ezek az elesettek és a sebesülés következtében meghaltak), 51 ember eltűnt.²⁰ Mintegy 1500 tiszt és katona sebesült meg. A magyar felkelők 2-4 ezer embert veszítettek. A hivatalos adatok szerint, amelyeket később a magyar sajtó közölt, 2700 elesettről tudtak.

1956. november 4. és 7. között, amikor Nagy Imre kormánya a jugoszláv követségre menekült, Kádár és Münnich kormánya pedig Ungváron volt, a szovjet nagykövetség, amelyet szovjet tankok és deszantegységek védelmeztek, fontos hatalmi központtá vált Budapesten. A város különböző részein elkeseredett harcok dúltak. A követség épülete néhány alkalommal géppisztoly- és géppuskatűz alá került. I. SZ. Rozanov visszaemlékezései szerint Jurij Andropov, 1973-as budapesti látogatásakor, V. N. Bazovszkij nagykövet dolgozószobájába lépve, az ablakkal szemközti falra tekintve megkérdezte: “Hol vannak a golyónyomok?” A követ válasza az volt, hogy már régen mindent kijavítottak és eltakartak.

Nehéz körülmények közé került a budapesti diplomáciai kar, s Andropov igyekezett minden ország, nemcsak a szocialista országok diplomatáinak segítséget nyújtani. A diplomaták többségét ismerte, hiszen igyekezett nem kihagyni egyetlen hivatalos fogadást sem, amelyet a többi ország nagykövetsége tartott, főként nemzeti ünnepek alkalmával. Jó társalkodónak és viszonylag nyílt embernek mutatkozott, bár nehéz volt tőle bármit is megtudni. Andropov beszélgetőtársa gyakran a szociáldemokrata osztrák nagykövet, Walter Pajnsip volt. “Én kommunista vagyok – mondta neki egyszer Andropov –, Ön pedig az ellenkező nézetet képviseli. De ez nem gátol bennünket egymás megértésében… Minden embernek van valamilyen meggyőződése, és lennie is kell annak. Nélküle az ember semmit sem jelent. Szép és egyszerű lenne, ha a Földön mindenkinek azonosak volnának a nézetei… De higgye el, ez unalmas lenne.” Pajnsip visszaemlékezései szerint a szovjet követ segített a diplomaták Budapestről Ausztriába történő evakuációjának megtervezésében. Magának az osztrák követnek az autóján a háború utáni Ausztria címere virított: egyfejű sas, a bal lábával sarlót, a jobbal kalapácsot tartva széttépett lánc fölött. Ez a címer a szabadságot és a munkás-paraszt szövetséget szimbolizálta. A háború utáni Ausztriában szinte mindig a szociáldemokraták voltak hatalmon. Andropov bizonyos szarkazmussal óvatosságot ajánlott Pajnsipnek, nehogy a magyar felkelők a sarlót és kalapácsot látva azt higgyék, hogy az autó szovjet.²¹

1956. november 7-én estére megérkezett Budapestre Kádár János kormánya. Megkezdődött a hatalmi szervek újraélesztése. Megalakultak a szovjet városparancsnokságok is. Münnich Ferenc vezetésével megkezdődött az új magyar rendvédelmi szervek kialakítása. Három forradalmi tiszti ezredet szerveztek Budapesten, és Magyarország más részein is új katonai egységek jöttek létre. November végére a létszámuk meghaladta a 20 ezer főt.

A harcok napjaiban, valamint azok elmúltával nagyszámú magyar, elsősorban fiatal került fogságba, vagy letartóztatták őket. Ezeket az embereket Magyarországról Ukrajnába kezdték szállítani. A deportálás Szerov parancsára és ellenőrzése alatt történt, s a harcok elmúltával is folytatódott. Andropov tudott erről, de nem volt alapja ellenvetést tenni. Ugyanakkor a magyar fiatalok “Szibériába” küldéséről terjedő hírek nyugtalanságot és felháborodást váltottak ki a magyar munkásokból. A vasutasok sztrájkba léptek. Kádár és Münnich magyarázatot követeltek a szovjet nagykövettől, aki nem tudta, mit és hogyan válaszoljon. 1956. november 14-én a KGB főnöke, Szerov és Andropov nagykövet sifrírozott táviratot küldtek Moszkvába, amelyben ez állt: “Ma, az egész nap folyamán többször telefonált Kádár és Münnich elvtárs (külön-külön), és arról számoltak be, hogy a szovjet katonai hatóságok vasútszerelvénnyi magyar fiatalt szállítottak a Szovjetunióba (Szibériába), olyanokat, akik részt vettek a fegyveres lázadásban. Kádár és Münnich kijelentették, hogy nem helyeslik a hasonló akciókat részünkről, mivel ezek az akciók állítólag a magyar vasutasok általános sztrájkját váltották ki és egészében rontották a belpolitikai helyzetet az országban… A valóságban ma, november 14-én, Csap állomásra egy kis szerelvény indult letartóztatottakkal, akikről alappal feltételezhető, hogy a fegyveres felkelés aktív szervezői és résztvevői voltak… A szerelvény mozgatása közben a foglyok két állomáson papírokat dobáltak ki az ablakon, amelyeken arról tudósítottak, hogy Szibériába viszik őket. Ezeket a cédulákat a vasutasok gyűjtötték össze és ők értesítették a kormányt. Utasítást adtunk, hogy a továbbiakban a letartóztatottakat zárt gépkocsikon, megerősített konvojban szállítsák.”²² A szóbeszéd a deportálásról erősödött, a vasutasokhoz más munkások is csatlakoztak, általános sztrájk kezdődött és ez zavarta Kádárt az üzemekben nagy tekintéllyel bíró munkástanácsokkal folytatott tárgyalásokban. Hamarosan kiderült, hogy a magyar ifjúság Szovjetunióba szállítása a legfelsőbb moszkvai hatalom beleegyezése nélkül kezdődött, és a letartóztatottakat Kárpátaljáról visszaszállították Magyarországra. Ennek ellenére az országban még sokáig élt a legenda a Szibériában sínylődő magyar szabadságharcosokról.

Andropov még néhány hónapig maradt a Szovjetunió magyarországi nagykövetének posztján az új vezetés megalakulása után. 1957 márciusában hívták vissza Moszkvába, új megbízatás címén. De gyakran és nemcsak gondolatban tért vissza Magyarország tragédiájára. Ezek az események, és személyes részvétele azokban, gyakran volt tárgya a hozzá közel álló személyekkel folytatott beszélgetéseinek. Emlékezett például arra, hogy 1956. október végén a követségi gépkocsi Budapest szélén tűz alá került, s a katonai attaséval és a gépkocsivezetővel két órán keresztül próbált az éjszakai Budapesten visszajutni a nagykövetségre. Andropov nem fényképen látta a fákra és távíróoszlopokra felakasztott magyar kommunistákat és államvédelmiseket. Oleg Trojanovszkij, a híres szovjet diplomata a későbbiekben így emlékezett: “Nekem mindig úgy tűnt, hogy Andropovra nagyon erősen hatottak az 56-os események, amelyeknek szemtanúja volt. Elbeszéléseiben mindig visszakanyarodott hozzájuk. Gyakorta emlegette: “El sem tudják képzelni, mi az – százezres tömeg, senki által sem ellenőrizve, kimegy az utcára.” S a félelem, hogy hasonló dolog megismétlődhet, immáron a Szovjetunióban, rányomta bélyegét politikai felfogására. Felismerve a reformok szükségességét, félt megengedni az ‘alulról jövő’ reformokat.”²³

“A tragikus magyar események” – vélekedett Georgij Arbatov is – mély nyomot hagytak az azok epicentrumába került Andropovban. Ellenforradalomnak tartotta az eseményeket – ezt tőle magától tudom. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy mindenki másnál jobban látta: a meglévő hatalom szétesése, a tömeges elégedetlenség elszabadulása nem csupán a hivatalosan nyilvánosságra hozott fő okok (az ellenforradalmárok összeesküvése és a külföldi cselszövés), hanem jóval inkább a magyar valóság egyes összetevői miatt következett be. Részben azért, mert a sztálini elhajlások, amelyek nálunk születtek, a magyar talajba átültetve különösen visszataszító formát öltöttek. Szerepet játszottak a gazdasági problémák is, beleértve Magyarország egyenlőtlen helyzetét a Szovjetunióval fenntartott gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokban. Andropovot valószínűleg befolyásolták személyes benyomásai is. Ehhez társultak az információk a kommunistákkal, pártmunkásokkal, állami hivatalnokokkal történt könyörtelen leszámolásokról. A nagykövetség körül folyt a lövöldözés. Andropov autóját is tűz alá vették egy ízben, épp, amikor kifordult a nagykövetségről. Az idegi megrázkódtatások felesége komoly, egész életre szóló betegségének okozói voltak. Mindez együttvéve, nekem úgy tűnik, meghatározott pszichológiai komplexus kialakulásához vezetett. Azok, akik ismerték Andropovot, ezt a komplexust “magyarnak” nevezték, a szocialista országok belső nehézségeinek növekedésével kapcsolatos rendkívüli gyanakvást értve rajta, és – ez már az én véleményem is – a készséget is, hogy a válság elhárítására rendkívül gyorsan a legradikálisabb eszközöket is igénybe vegye. Bár meg kell mondani, hogy sok vezetőnktől eltérően, az ilyen válságok okait egyáltalán nem primitíven értékelte.”²⁴

Értékelések és felvetések

Az 1956-os magyarországi eseményekről és Andropov azokban betöltött szerepéről bőséges irodalom gyűlt fel, amelyben nemcsak tényekre, különböző értékelésekre, de nyilvánvaló kitalációkra is bukkanhatunk. Az események jellegét különböző időkben különbözőképpen értékelték, mind a magyar, mind a orosz-szovjet irodalomban. Néhány az értékelések közül:

1. 1956. október 23. és november 4. között az imperializmus által irányított szovjetellenes, ellenforradalmi lázadás zajlott.
2. 1956. október 23. és november 4. között Magyarországon a szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom tört a felszínre.
3. A szocializmus megreformálására irányuló demokratikus népi mozgalom szovjetellenes ellenforradalomba nőtt át.
4. 1956 őszén Magyarországon polgárháború zajlott.
5. 1956 őszén Magyarországon nemzeti-felszabadító forradalom kezdődött.

Nem tűzöm magam elé ezeknek és más verzióknak az elemzését. Mint minden népi forradalomban, 1956 őszén Magyarországon is összekuszálódtak a különböző politikai irányzatok. Különféle politikai csoportok tevékenykedtek, különböző célokkal, s ráadásul a mozgalom jellegét megváltoztatta a Kelet és a Nyugat beavatkozása. “Tiszta” forradalom, mint ismeretes, nem létezik. A Szovjetunió és Magyarország kapcsolatában sok olyan lap van, amellyel egyik fél sem büszkélkedhet. Mégis, a legfőbb eszmék, amelyek 1956-ban Magyarország ifjúságát, értelmiségét, katonáit és munkásait lelkesítették – a szabadság, a demokrácia, a nemzeti függetlenség és a humanista szocializmus voltak. Ezért a magyar nép történeti tudatában 1956 eseményei az 1848-as eseményekkel egyenlő helyet foglalnak el.

A magyar felkelés egyik fontos résztvevője Király Béla volt. A horthysta hadsereg egykori tisztje 1945–1951 között együttműködött Rákosi rezsimjével és 1950–51-ben a magyar katonai akadémia parancsnoka volt. 1951-ben Király Béla vezérőrnagyot letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték. 1956 szeptemberében szabadult és októberben a forradalmi védelmi bizottságot, valamint a nemzetőrséget vezette. Nagy Imre Budapest városparancsnokává nevezte ki. A vereség után Király az Egyesült Államokba menekült és csak 1989-ben tért vissza Magyarországra. Nagyszámú emigrációbeli publikációinak egyikében írta: “Andropov a diplomáciai érinthetetlenséget használta ki, hogy a forradalom idegközpontjában maradhasson, és dezinformálta a magyar kormányt. Félrevezető bizonygatásai a magyarokat a legutolsó percig vakságban tartották a szovjet szándékokat illetően. A szovjet követ még a kalóznál is rosszabb volt. A kalózok kapitánya a támadás előtt felhúzza a fekete zászlót, hogy áldozatai láthassák, mi vár rájuk. Azután, hogy a szovjet csapatok leverték a forradalmat, Andropov még egy évig Magyarországon maradt. A szovjetek helytartója volt és a terror tombolását irányította, amelyhez hasonlót Kelet- és Közép-Európa legújabb története nem ismer. Egy modern autodafé legfelsőbb inkvizítora volt.”²⁵ E szavakban túlságosan sok a nyilvánvaló túlzás. Sem 1956 októberében, sem novemberben Andropov nem volt a magyar dráma legfontosabb szereplője, bár szerepe egyáltalán nem volt jelentéktelen. Mégsem ő hozta a döntéseket és nem ő hajtotta végre a legfontosabbakat. Ennek ellenére Andropovot nem lehet egyszerű tanácsadónak, vagy közvetítőnek tartani, aki csupán gyűjtötte és továbbította az információkat a külügyminisztérium vagy az SZKP KB számára. A követ legfontosabb kötelessége: hazája érdekeinek védelme a fogadó országban, s e kötelesség teljesítése Magyarországon 1955 és 1957 között rendkívül bonyolult volt. Mint sok más szerző, Király Béla is nyilvánvalóan eltúlozza a magyar felkelés veresége utáni represszió méreteit. Sok nyugati politikus várakozásával és prognózisával ellentétben az új hatalom gyorsan megszilárdult Magyarországon, bár ennek során mintegy 10 ezer embert tartóztattak le és majdnem 200 ezer ember emigrált. A hamarosan elkövetkező amnesztiák sora enyhítette a politikai feszültséget. Kádár rezsimje nem vált új tirannussá és kevésbé emlékeztetett Rákosi rezsimjére. Kádár János gyorsan tudta stabilizálni a gazdasági helyzetet, bevezetni a fontos reformokat, lecsendesíteni az indulatokat, s ennek eredményeképpen jelentős népszerűségre tett szert Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban. Nyugaton Magyarországot a “gulyás-szocializmus” országának nevezték, mert a Szovjetunióval és más országokkal összehasonlítva viszonylagos jólét és a glasznoszty bizonyos elemei jellemezték.

Kádár több mint harminc évig vezette a magyar kommunisták pártját, amelyet MSZMP-nek hívtak. Nem segítette új, nagy formátumú politikusok kiemelkedését, s a változások mind hangosabb követelésének, amely 1985 után kezdett felerősödni, Kádár már nem tudott megfelelni. Ennek eredményeképpen Magyarországon új gazdasági-politikai krízis kezdett kibontakozni, és a Kádárhoz való viszony megváltozott. Kádárt 1988 májusában mentették fel minden tisztségéből, és egy év múlva, 77 éves korában halt meg. “Végrendeletében” azt írta: “Nagy Imre tragédiája – az én személyes tragédiám is”. De ugyanebben a dokumentumban Kádár kijelentette, hogy nem érez megbánást 1956-os szereplése miatt. Azt tettük, amit a lelkiismeretünk diktált. Valakinek mégis csak magára kellett vállalnia a felelősséget. Akkor úgy tartottam, s most is úgy gondolom, hogy a magyar nép érdekében cselekedtünk.²⁶

Néhány szerző nyilvánvalóan eltúlozza Kádár és Andropov kapcsolatának közelségét, feltételezve, hogy Kádár éppen Andropovnak köszönhette felemelkedését. Még 1956 májusában-júniusában Andropovnak bizonyos kétségei voltak Kádárral kapcsolatosan. Hruscsov ekkortájt a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború veteránját, Münnich Ferencet támogatta, akit Nyikita Szergejevics még a 20-as, 30-as évekből ismert. Münnichet 1956-ban belügyminiszternek nevezték ki, a későbbiekben pedig Kádár legközelebbi harcostársa és miniszterelnök lett. Kádár Jánost a magyar kommunisták jelentős csoportja támogatta, de előmenetelét elsősorban saját magának köszönhette, nem volt senki “embere”, rátermett és okos vezető volt. Andropov megértette ezt, és 1956 őszén határozottan támogatta Kádárt. Szergej Szemanov könyvében azt írja, hogy éppen Andropov ragaszkodott Kádár kiválasztásához az új forradalmi kormány és párt élére. “Az új kormány vezetője – írja Szemanov – Andropov rendkívül szerencsés választása volt: Kádár János tősgyökeres magyar, munkás, illegális harcos a fasizmus éveiben, Rákosi alatt meghurcolták, három évig börtönben volt, éppen rehabilitálták, fiatal – 44 éves! Moszkva emberének jobbat kigondolni is nehéz lett volna! Andropov, ebben a nehéz időszakban nemcsak megtalálta a megfelelő embert, de meg is tudta győzni az egyetlen helyes lépésről, erővel megdönteni Nagy Imrét és így megmenteni a szocializmust Magyarországon. Kádár nem csupán hűséges szövetségesnek, de kemény, határozott vezetőnek is bizonyult.”²⁷ Ezek a megállapítások elferdítik a tényleges viszonyokat. 1956 őszéig Kádár és Andropov szinte nem is találkoztak egymással. Sőt, maga Kádár János akkoriban nem is a legjobban viszonyult Andropovhoz. Magyarországon kívül Kádár legnagyobb támogatója Jugoszlávia volt, és Tito véleménye azokban a hetekben rendkívül fontosnak számított. Néhány szovjet vezető kételkedett Kádárt illetően, és ő tudott erről. Azt gondolta, hogy a nagykövetség helytelenül informálja Moszkvát álláspontjáról és politikai arculatáról. Andropovval kapcsolatos elégedetlenségét Kádár Hruscsov előtt is kifejtette. Erdei Károly, az MSZMP KB nemzetközi osztályának egykori vezetője, Kádár személyi titkára és tolmácsa 1956–57-ben, elmondta később, hogy 1956. november 4-e után Hruscsov személyesen oszlatta el Kádár gyanakvását Andropov iránt, utasítást adva arra, hogy a magyar vezetőt ismertessék meg a szovjet követ által 1956-ban Budapestről küldött titkos táviratok szövegével. A bizalom Kádár és a nagykövetség között helyreállt.²⁸ A döntést Kádár felemelésére és támogatására maga Hruscsov hozta, akihez Kádár 1964 októbere után is pozitívan viszonyult. A szocialista országok vezetői közül Kádár volt az egyetlen, aki a szovjet ünnepek és Hruscsov személyes ünnepei alkalmából üdvözletét küldte akkor is, amikor Hruscsovot már minden funkciójától megfosztották. 1956 decemberében és 1957 elején Kádár és Andropov már nagyon gyakran találkoztak, és baráti, nem hivatalos kapcsolat alakult ki közöttük. Amikor Kádár 1957 nyarán először utazott hivatalos látogatásra Moszkvába, Andropov beteg volt. A Hruscsovnál tett zárólátogatás és megbeszélés folyamán Kádár a találkozó résztvevői előtt kijelentette, hogy ott tartózkodása alatt nem sokat tudott csinálni, elsősorban nem tudta meglátogatni a kórházban Andropovot, a szovjet nagykövetet.

Nagy Imre tragikus sorsával kapcsolatban sem kevés feltételezés született. A jugoszláv nagykövetségre menekülve Nagy Imre felült a hamis ígéreteknek, és a jugoszláv nagykövet részvételével zajló tárgyalások után híveivel együtt kijött a nagykövetségről, hogy beüljön egy autóbuszba és elhagyja Magyarországot. De Szerov parancsára már az utcán feltartóztatták és ismeretlen helyre vitték. Nem világos, hogy sok szerző ezzel kapcsolatosan miért Andropovot ítélte el. Andropov angol életrajzírója, Jonathan Steel könyvében meggyőzően bizonyította, hogy Andropovnak nem volt köze Nagy Imre letartóztatásához.²⁹ Ugyanakkor a botrány, amit ez az akció kiváltott, komolyan megrontotta a csak nemrégen javulni kezdő szovjet-jugoszláv kapcsolatokat. Ráadásul nem Szerovnak, hanem Andropovnak kellett ezzel kapcsolatosan kevéssé meggyőző magyarázatokkal szolgálnia. Ahogy később ismertté vált, Nagy Imrét először a szovjet csapatok állomáshelyére vitték, nem csupán szabadságot, de miniszterséget is ígérve neki, ha nyilatkozatot tesz Kádár János támogatásáról. Ezeken a tárgyalásokon Andropov nem vett részt. Később az egykori magyar miniszterelnököt Romániába vitték, ahol Bukarest közelében egy kormányvillában volt háziőrizetben.³⁰ Megkapta a Népszabadság, a L’Humanité és a Pravda számait, feljegyzéseket készített, igyekezve értékelni saját miniszterelnöki tevékenységét és elemezni a magyarországi nemzeti-felszabadító mozgalom jellemzőit és fejleményeit. Rainer M. János és V. L. Muszatov történészek elvégezték Nagy Imre naplójának és feljegyzéseinek előzetes értékelését, ahol a szocializmus elméleti problémáiról esik szó, Nagy polemizál ellenfeleivel, visszaemlékezik gyermek- és ifjúkorára. Igyekezett a történelem előtt igazolni magát. Nagy Imrét 1957. április 14-én tartóztatták le. Nem Moszkvába – ahogy néhány publikációban írták –, hanem Budapestre szállították titokban. Ügyében a nyomozást Magyarországon folytatták le és a nyomozati anyagokat konzultációra Moszkvába küldték. A vádiratot szovjet és magyar jogászok együtt állították össze. Andropov ezzel a dokumentummal 1957. augusztus végén ismerkedett meg. Az oroszországi sajtóban részletek jelentek meg az SZKP KB titkos anyagából, amelyben Andropov és a Szovjetunió legfőbb ügyésze, Roman Rugyenko jelentést tettek a magyar belügyminiszterrel, Biszku Bélával tartott megbeszélésről. Megvitatták a vádirat tartalmát és a magyar vezetésnek ebben az ügyben hozott döntését. Andropov és Rugyenko azt jelentették, hogy “a vádirat tervezete elfogadható, de még csiszolni kell rajta, elsősorban azon a részen, ahol Nagy áruló csoportjának az imperialistákkal fenntartott kapcsolatáról van szó, s az előbbiek szerepéről az ellenforradalmi lázadás előkészítésében és végrehajtásában”.³¹ Nagy Imrének és néhány társának – beleértve Maléter Pált is – bírósági tárgyalása Budapesten zajlott a sajtó és a nyilvánosság elől elzárva. Nagy Imre és Maléter Pál tábornok golyó általi halálra ítéltettek és az ítéletet a következő napon végre is hajtották. Később Andropov azt a kijelentést tette barátai előtt, hogy Nagy Imre rászolgált a kemény büntetésre, de nem a kivégzésre. Nagy Imre kivégzése tiltakozást váltott ki az egész világon. Még Hruscsov is elégedetlen volt, ugyanakkor mindez a Szovjetunió és Magyarország kapcsolatán nem érződött.

Nagy Imrét csak harminc év elmúltával rehabilitálták. 1989-ben Budapesten Nagy Imre földi maradványait ünnepélyesen újratemették. Ez a gyászceremónia, amelyen több mint 300 ezer ember vett részt, fontos politikai mérföldkővé vált a bársonyos forradalom útjára tért országban. Az 1991-es magyarországi látogatásomkor Hegedűs Andrással és Pozsgay Imrével folytatott beszélgetéseim során megtudtam, hogy már Nagy Imre ünnepélyes újratemetése után a KGB olyan dokumentumokat adott át magyar politikusoknak, amelyek vitathatatlanul tanúskodnak arról, hogy a 30-as években a Moszkvában tartózkodó Nagy Imre aktívan együttműködött az NKVD-vel és jelentéseket írt a Kominternben dolgozó magyar kommunistákról, valamint az emigráció sok más tagjáról. A Nagy Imre által saját kezűleg írt feljelentések alapján emberek tucatjait tartóztatták le, akik közül 15 embert kivégeztek, illetve lágerben haltak meg. Később mindannyiukat rehabilitálták. Nagy fedőneve “Vologya” volt, és ahogy felettesei feljegyezték, kezdeményezően, ügyesen és könyörtelenül dolgozott, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. A Nagy Imre által írt titkos önéletrajzban ez áll: “Az NKVD-vel 1930 óta működöm együtt. Megbízásom szerint a nép sok ellenségével foglalkoztam, illetve kerültem kapcsolatba.” Az NKVD vezetőségének írt egyik jelentésében Nagy ezt írta: “Elvtársak! Régóta becsületesen és odaadóan együttműködöm az NKVD-vel a nép mindenfajta ellenségének kiirtásáért folytatott küzdelemben. Teljes mértékben tudatában vagyok a munka felelősségteljességének.” Nagy Imrének az NKVD-vel való együttműködéséről tudott Berija és Molotov is. Amikor már a háború után Moszkvában sor került a magyar kormány megalakítására, éppen Berija és Molotov javaslatára kapott Nagy Imre miniszterelnök-helyettesi megbízást. A magyarországi szovjet nagykövet, Jurij Andropov erről mit sem tudott, csakúgy, mint Hruscsov vagy Rákosi. A speciális szolgálatok szinte soha nem fedik fel titkosügynökeiket.

Nagy Imre Komintern- és NKVD-beli munkájának dokumentumait Gorbacsov javaslatára az MSZMP KB főtitkárának, Grósz Károlynak adták át, aki a Politikai Bizottság megbízásából beszámolt e tényekről az MSZMP KB plénumán. Az ülés résztvevőit mindez sokkolta, ugyanakkor úgy döntöttek, hogy nem publikálják, sőt meg sem vitatják a megkapott dokumentumokat. Egyrészt etikátlannak tűnt ilyen tényeket közölni egy ártatlanul kivégzett emberről. Másrészről az egész történet kárt okozhatott volna az SZKP-nak és a Szovjetuniónak, nem beszélve a magyar kommunista mozgalomról, amely örökösének tartotta magát az MSZMP. Más magyar pártok sem voltak érdekeltek efféle dokumentumok publikálásában. 1991-ben mindez hallomások és beszélgetések tárgya volt. 1993 februárjában Krjucskov titkos feljegyzését Gorbacsovnak Nagy Imre és az NKVD kapcsolatáról az olasz La Stampa tette közzé. A dokumentumok és a hozzájuk tartozó kommentárok egy részét az orosz “Isztocsnyik” című folyóirat is publikálta.³² Nagy Imre 1918 és 1941 közötti életpályájának legrészletesebb leírása V. L. Muszatov “Nagy Imre tragédiája” című dokumentum-tanulmányában található, amit a “Novaja i Novejsaja Isztorija” című folyóirat közölt 1994-ben.³³ A Népszabadság ezzel kapcsolatosan interjút készített Grósszal és Krjucskovval.³⁴ A magyar politikusok közül, amennyire tudni lehet, senki sem erőlteti e dokumentumok teljes publikációját. Ahogy Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet igazgatója kijelentette, mindezek az anyagok és dokumentumok előítéletektől mentes kutatást igényelnek. A dokumentumok másolata egy budapesti levéltárban van zárolva.³⁵ A nyomozás és a per 1957–58-as anyagai Nagy Imre és társainak ügyében szintén kevéssé feldolgozottak. Az eljárás anyagait 1957 végén az MSZMP KB zárt ülésén vitatták meg, de ennek az ülésnek a jegyzőkönyveit nem publikálták.

Az SZKP KB nemzetközi osztályának egykori munkatársa és az 50-es, 60-as évek Magyarországának egyik legfelkészültebb és objektív kutatója, Valerij Muszatov az 1956–57-es magyar események új levéltári anyagait elemezve írta: “Kádár kormánya, repressziót alkalmazva és ugyanakkor engedményeket is téve, az ellenzék sok javaslatát is felhasználva viszonylag gyorsan tudta stabilizálni az országban a helyzetet, felemelve az életszínvonalat és végül megszerezve a lakosság támogatását. 1963-ra Magyarország kilépett a nemzetközi elszigeteltségből. Kádár kezdetben nem rendelkezett nagy önállósággal. Moszkvából gazdagon ellátták tanácsokkal. Ám önálló gondolkodású, karizmatikus személyiség lévén, még a posztsztálinizmus és a korábbi szövetségi rendszer keretein belül is saját utat tudott járni. 1956 után rövid időn belül három szovjet követet cseréltetett le, akik orrukat a magyar ügyekbe kívánták dugni. Hruscsov támogatta a fiatal Kádárt. A kompromisszumok mestere lévén, minden szovjet vezetővel megtalálta a közös nyelvet, megőrizve méltóságát és önállóságát.”³⁶ Semmi kétség, hogy Andropov éppen Kádártól tanult sokat, bár erről soha nem tett említést.

Jegyzetek

* A szerző az elmúlt évben ismét megjelentette Moszkvában Andropov politikai életrajzát bemutató könyvét, amelyben jelentős mértékben kibővítette és átdolgozta a korábbi kiadást. E tanulmány e könyvből való.

¹ Muszatov: V. L.: SZSZSZR i vengerszkije szobityija 1956 g. Novije arhivnije matyeriali. “Novaja i novejsaja isztorija” 1993/1., pp. 3–22. Sztikalin A. Sz. i Orehova J. D. Vengerszkije szobityija 1956 goda i pozicija rukovodsztva SZSZSZR (po matyerialam CHSZD). “Szlavjanovegyenyije”, 1994/3. Kak resalisz “voproszi Vengrii” Rabocsije zapiszi zaszedanyij Prezidiuma CK KPSZSZ. “Isztoricseszkij arhiv”, 1996/2-3. Muszatov V. L. Tragegyija Imre Nagya “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1.

² Krjucskov, Vlagyimir: Licsnoje gyelo. 1. rész. Moszkva, 1997, pp. 45–46.

³ Gorbacsov, Mihail: Zsizny i reformi. 1. könyv, Moszkva, 1995. P.85.

⁴ Kentavr, 1992/1-2., p. 34.

⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.7.

⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.8.

⁷ Alekszejev, Valentyin: Vengrija. 56. Moszkva, 1996, p.138.

⁸ Krjucskov, V. id. mű 46.

⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.24.

¹⁰ Szvobodnaja miszl, 1996/10., p.107.

¹¹ uo.

¹² Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

¹³ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/10., p.26.

¹⁴ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.10.

¹⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.11.

¹⁶ Vengerszkij meridian (Budapest), 1991/3., pp. 79, 91–91.

¹⁷ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/11., p.49.

¹⁸ Memuari Nyikiti Szergejevicsa Hruscsova, Voproszi isztorii, 1994/5., p.80.

¹⁹ Vojenno-isztoricseszkij zsurnal, 1993/2., p.35.

²⁰ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.9.

²¹ Blejk, P.: Nacsinaetszja novaja era Andropova. Time (USA), 1982. november 29.

²² Izvesztyija, 1993. február 13.

²³ Argumenti i fakti, 1994/24., p.8.

²⁴ Arbatov. G.: Iz nyedavnyevo proslovo. Znamja, 1990/10., p.211.

²⁵ Király B.: Vooruzsonnije szili i rabocsij klassz v Vengerszkoj revoljucii 1956 goda. Problemi Vosztocsnoj Jevropi (New York), 1986/15–16., p.202.

²⁶ Muszatov, V. L.: Janos Kadar i vremja reform v Vengrii. Novaja i novejsaja isztorija, 1990/3., pp. 145, 147.

²⁷ Szemanov, Szergej: Jurij Vlagyimirovics. Moszkva, 1995, pp.16–17.

²⁸ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., pp.7–8.

²⁹ Steel, J. and Abraham, E.: Andropov in Power. Oxford, 1983, pp.60–63.

³⁰ Muszatov, V. L.: Tragegyija Imre Nagya. “Novaja i novejsaja isztorija”, 1994/1., p.170.

³¹ Novoje vremja, 1992/8., p.38.

³² La Stampa, 1993. február 27; “Agent «Vologya». Nyeizvesztnije fakti iz biografii Imre Nagya”. Isztocsnyik, 1993/1.

³³ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1.

³⁴ Népszabadság, 1993. március 2. és 1993. április 4.

³⁵ Novaja i novejsaja isztorija, 1994/1., p.166.

³⁶ Novaja i novejsaja isztorija, 1993/1., p.22.

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel „megáldott" és „megvert", érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak a 20. század elején: Kunfi Zsigmond.

Kunfi Zsigmond időszerűtlen aktualitása*

Csillogó tehetségű és műveltségű, bámulatosan széles látókörű és intelligenciájú, pedagógiai éthosszal, népművelői, művelődéspolitikusi szenvedéllyel “megáldott” és “megvert”, érzékeny, vívódó alkatú egyénisége egy progresszív szellemiségű nagy értelmiségi generációnak: Kunfi Zsigmond.

Annak a nemzedéknek a tagja, amelyik éppen száz éve, a 20. század legelején tűnik fel szinte a semmiből és robban be a magyar szellemi életbe, hogy radikálisan átalakítsa, modernizálja, európaibbá, vagyis korszerűen nemzetivé formálja át a hazai tudomány, művészet, oktatásügy, filozófia, közmorál, irodalom és nem utolsósorban a társadalompolitikai gondolkodás világát. Vagy legalábbis: hogy kísérletet tegyen rá. Szuverén egyéniségek és alkotók, akik ugyanakkor lázasan figyeltek egymásra és a társadalmi mozgásokra; intenzív kölcsönhatásban, együttműködésben és vitában voltak a kor politikai tendenciáival, szorosabb-lazább szövetségben az antifeudális polgárosodás, a liberális demokrácia, a szocializmus értékei és távlatai iránt elkötelezett csoportosulásokkal.

Ady Endre, Babits Mihály, Bartók Béla, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Ignotus, Jászi Oszkár, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Mannheim Károly, Móricz Zsigmond, a Nyolcak festőcsoport, Polányi Károly, Sinkó Ervin, Szabó Ervin és sokan mások – hol bensőségesebb, hol lazább, hol konfliktusosabb emberi viszonyokba szövődő – generációja ez. Joggal nevezi őket a lezárult 20. század tudományos önismerete “a második reformnemzedék”-nek¹: egy – forradalmi nagyságrendű, illetve egy sejthetően erőszakos, véres forradalmat elhárítani, megelőzni akaró – sorsfordító társadalmi, gazdasági és szellemi, tehát nemzeti “reform” volt munkásságuk értelme.

Ma már felelősen állíthatjuk: egy történelmi távlatú kultúraváltás igézetét is felmutatták maradandó életművükön. S mivel a reformot nem sikerült kivívni, némelyikük – hosszabb-rövidebb ideig – cselekvő részt vállalt a tényleges forradalmakban is, hogy azután emiatt el kelljen viselniök a bűntelen “bűnhődést” és a megbélyegzést is.

Feltűnő a csend ekörül az egész progresszív nemzedék körül az 1990-es évek végén és a millenniumi forduló idején. Persze ma “érthető” a szemérmes vagy fölényes hallgatás – különösen a magyar szellemi életnek a kormányzati politika által alakított, befolyásolt övezetében. Ez a 20. század eleji nemzedék ugyanis olyan eszmékkel, mozgalmakkal rokonszenvezett, tagjai olyanoknak voltak kreatív alkotóegyéniségei és cselekvő képviselői (demokratikus polgári liberalizmus, polgári és plebejus radikalizmus, szocializmus, anarchizmus és kommunizmus), amelyeket a mindenkori uralkodó konzervatív, magukat keresztény-nemzetiként minősítő kurzusok és jobboldali radikális “csendestársaik” vagy nyílt szövetségeseik nemzetietlenekként, idegenekként vagy legalábbis “idegenszerű”-ekként utasítanak el, sőt bélyegeznek meg. Adyék “nyugatos” hevületű (de nem nyugatmajmoló, hanem nagyon is patrióta) generációja – ha egyénileg más-más hőfokon s direktséggel is – szenvedélyesen támadta az állam még erős hazai félfeudális-rendi bástyáit, az úri mentalitás formális és informális intézményeit, a lelkiismereti, a sajtó- és a kulturális szabadság korlátait, a korai, nyers kapitalizmus brutalitását, az egyházak és az állam összefonódását s nem utolsósorban az akkori ezredfordulós ünnepségek harsány, önáltató, az egész nemzetet manipuláló külsőségeit. Ez utóbbiakért – túl az állami ünnepségek természetes dimenzióin – a polgári átalakulásban ellenérdekelt “állagvédő” nagybirtokos, egyházi, illetve dzsentri csoportok primer agrárius, konzervatív, sőt olykor egyenesen sovén erői voltak a fő felelősök.

Hadd utaljunk csupán Ady Endrének A magyar Ugar-on “kivirágzó” költészetére és publicisztikájára, például az Ismeretlen Korvin kódex margójára című két részes esszéjére. Ez a talányos-szép írás, amelyet Vezér Erzsébet joggal nevez “a magyar nemzeti önismeret egyik legművészibb dokumentumá”-nak², a modern kultúrállam megteremtésének reményét és akarását szegezi szembe azzal a korabeli világgal, amelyben a Kelet és Nyugat közötti hídnak hazudják a “komp-országot”, amelyben “turulok kerengenek a levegőben, nyílzáport lőnek a Nap felé”, hogy leplezhessék a tényt: “hogy néhány Fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati létben tartják a milliókat”, miközben “tízezer ember előreszaladt, európaivá lett idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban”. A pöffeszkedő műveletlenséggel, a “Nagy Humbug”-ként leleplezett “Pusztaszer”-kultusszal a nemzeti múlt reális és kreatív szemléletét, a kulturáltság és demokrácia jövőképét állítja szembe a költő.³

Adyék republikánus, európaian hazafias, demokratikus szellemiségű, radikálisan társadalomkritikus nemzedéke már csak azért sem lehet széles hivatkozási alap 1999–2001 Magyarországán, mivel itt éppen az egykori progresszív generáció “fő ellenfele” (bár kétségtelenül méltó ellenfele), gróf Tisza István a hivatalos példakép. Olyannyira, hogy 2000. október 31-én – történetesen aznap, amikor mégiscsak az őszirózsás forradalom, a megszülető (bár még nem deklarált) köztársaság és Károlyi Mihály, a másik gróf a nemzeti közmegemlékezés tárgya – a miniszterelnök, ideologikus kampány keretében, Tisza István szobrát avatja. (S nem hangzik el kormányzati álláspont arról, hogy Károlyi szobrát viszont festékkel leöntve gyalázzák meg.) Kétségtelen: október 31. a Tisza elleni merénylet napja is, s történelmi távlatból – miként a legújabb tudományos értékelések és viták is utalnak erre – nem tagadható meg tőle a dualista rendszer parlamentarizmusával kapcsolatos nem egy érdem. Mindazonáltal ha az első világháborúba való belépésben nem terheli is közvetlen bűn, aligha cáfolható súlyos felelőssége azokért a társadalmi-politikai viszonyokért és számos stratégiai és taktikai döntésért, amelyeknek szinte törvényszerű következménye lett a háborús szerepvállalás, majd az ország és az állam összeomlása. S ami miatt az Adyék véleményében és az őszirózsás forradalomban testet öltő kortársi “kritika” (ha nem is a halálos kimenetelű merénylet) mégiscsak históriai jogosultsággal bír.

Ha ma “nem időszerű” általában ez a század eleji progresszív vonulat, különösen igaz ez azokra, akik közülük egyenesen szocialistának vallották magukat; azokra, akik a Marx Károly és eszmetársainak értékelvei, a munkásosztály politikai, szociális és kulturális felemeléséért vívott harc iránt voltak szenvedélyesen elkötelezettek. Közéjük tartozott Kunfi Zsigmond is, aki tanári és tudósi pályakezdése után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjévé emelkedett, majd, ha súlyos vívódások árán is, de szerepet vállalt 1918–1919 forradalmi periódusában és kormányaiban. S aki 1919 ősze után a kényszerű emigrációban, a kommunista politikát elutasítva, a szociáldemokraták szervezetein belüli éles viták közepette is hitelesen őrizte humanista baloldaliságát, patrióta internacionalizmusát, a jobboldali-szélsőjobboldali kurzust radikálisan bíráló, leleplező demokratikus szocialista meggyőződését.

***

Kunfi és eszmetársai többnyire csak szitokszavak kíséretében szerepelnek a mindenkori konzervatív, jobboldali sajtóban és médiában. A Magyar művelődéstörténet legújabb egyetemi tankönyve még a nevét sem említi.⁴ Születésének 120. évfordulóján szinte senki nem emlékezett meg (még polemikus megközelítésből sem) alakjáról és a századelő nemzeti művelődésében vitathatatlan értéket képviselő munkásságáról. Igen, Kunfi a “hivatalos Magyarországnak” ma nem nagyon kell. Azaz nagyon nem kell, hiszen töprengései, megfogalmazásai, álláspontjai feltűnően sok kérdésben aktuálisak, sőt érvényesek 80–100 év után is.

Bőségesen szemelgethetnénk írásaiból; olykor egyenesen beleborzong a kései olvasó, mennyire “rólunk szólnak” Kunfi egykori mondatai. Újra igaz például – általában és számos konkrét tünetében is –, hogy “a kapitalizmus most vonul be Magyarországba”.⁵ Egy nagy és ellentmondásos modernizációs felzárkózási kísérlet tanúja, résztvevője és kritikusa volt Kunfi: hazánkban ez a folyamat egy olyan birodalom keretei között s egy olyan félfeudális uralkodó elit “védernyője” alatt realizálódott, amely nem akarta tudomásul venni az emberi, a polgári és a nemzetiségi szabadságjogok követelményeit. S éppen ez vezetett a belső társadalmi, illetve a közép-európai konfliktusok kiéleződéséhez, majd robbanásához.

Szinte revelálóan “friss” élmény olvasni Kunfinak a balkáni, ezen belül a szerb kérdéssel, illetve az első világháborúba torkolló nemzetközi folyamatokkal kapcsolatos írásait.⁶ Miként azokat a fejtegetéseit is, amelyekkel elutasítja a valójában német birodalmi érdekeket kifejező, konzervatív, autoriter Naumann-féle Mitteleuropa-tervet vagy azt az illúziót, hogy az államnagyság növekedése, netalán “az államok egyre szélesebb körre kiterjedő integrációja” eleve ellensúlya lehetne a nacionalizmusok háborús tobzódásának. Nem lehet s nem is szabad egyenes vonalat húzni, erőltetett analógiát képezni Kunfi akkori “Közép–Európa-ellenessége” valamint a mostani globalizáció és európai integráció tényleges (akár súlyos) dilemmái, s még kevésbé romantikus nacionalista elutasítói között. Ám Kunfi szempontja ma is mérlegelendő: “Szerintem a demokrácia számára nem az államok földrajzi határainak, hanem az osztályok hatalmi viszonyainak eltolódása és változása a döntő jelentőségű tény. Figyelmem azért nem annyira Európa földrajzi térképének, mint Európa szociális térképének jövendő kialakulására irányul, mert e térkép tényei lesznek a demokratikus politika irányának, céljainak megszabói.” Mindazonáltal Kunfi is kívánatosnak, “a demokrácia külpolitikai hadicéljá”-nak tekinti “a nyugati művelődés és demokrácia vezető nemzeteinek egységét, amelyhez haladásunk elért fokánál, Ausztriához és Németországhoz való viszonyunknál fogva mi is odatartoznánk.”⁷

Kunfi és társai, a fellendülő demokratikus polgári és paraszti törekvések s főleg a szélesedő munkásmozgalom, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek vezetői éltek a századforduló dualista liberalizmusa által biztosított politikai játéktérrel, de a közviszonyokat nem tekintették adekvátnak sem hazánk lehetőségeivel és objektív érdekeivel, sem az európai haladás ütemével. Ez állította őket szembe az uralkodó elit védekező jellegű állapot-ideológiájával, a nemzetállamra hivatkozó “állagőrző” önképével. S ezért lépett fel Kunfi oly erkölcsi következetességgel, már-már harciasan az állami korrupció és a “parlamentáris” kormányzati erőszak ellen. A vérvörös csütörtök, az 1912. május 23-ai – Babits Mihályt is megihlető – monumentális baloldali tüntetés kapcsán elítélte “az államilag engedélyezett rablást és fosztogatást” s kimondta: éppen a parlament működését, az ellenzék tevékenységét megbénító kormányzati politika sérti a deklarált jogrendet, nem pedig a nincstelen és politikai jogok nélküli tömegek törvényre váró “beszéde”. “A parlamenti erőszak az anarchia uralmát, a jogrend fennállásának megszüntetését, a törvények uralmának ellenforradalmi úton való hatályon kívül helyezését jelenti. A törvényhozók erőszaka az államcsíny”, vagyis “a forradalmárok a legalisták, a kormányzók az anarchisták!”⁸ Kunfi itt is, más írásaiban is élesen támadja a mindezért a fő felelősséget viselő Tisza Istvánt, “aki a magyar alkotmányt szétrombolta és a közszabadságokat sorban elkobozta, aki a faji és társadalmi elnyomáson épült magyar osztályuralomnak talán legtudatosabb és legtipikusabb képviselője.”⁹

A magyar mocsár című cikkében a fejletlen tőkés viszonyok, a brutális kapitalizálódás megbocsáthatatlan, de szükségképpeni tünetcsoportjaként mutatja föl egyrészről az ügyvédi korrupciót, a közhatalom képviselői nem kis részének szemérmetlen mohóságát és visszaéléseit, valamint másrészről az ún. “cigánybűnözés” elleni harc ürügyén a tömegek előítéleteire rájátszó hatósági manipulációt, bűnbakképző közigazgatási demagógiát. Kunfi közel száz évvel ezelőtti mondatai – mutatis mutandis – ma sem vesztettek drámai aktualitásukból: “Szeges vádbeszédet mond ez a kép arról a társadalomról, amely számtalan mulasztásával, elkapatottságával és oktalan fajgyűlöletével társszerző mindazokban a cselekedetekben, amelyekben a cigányok valamely más korszakban élő népnek jelzik magukat. […] A cigányok nagyfokú kriminalitása, amelynek a dánosi rablógyilkosság csak egyik igen rikító tüneménye, társadalmi okok velejárója. Egész világuk, erkölcsi és szellemi fogalmaik, cselekedeteik és mulasztásaik a nomád életnek bélyegét viselik homlokukon. […] Hogy mivé lesz valamely néptörzs vagy társadalmi osztály, ha ki van közösítve a társadalomnak minden életműködéséből, gazdasági, politikai és művelődési munkájából: azt szomorú és gondolkodásra indító módon beszéli el mindenkinek a cigányok életének a dánosi pörből kibontakozó képe.”¹⁰

Meghökkentően aktuális Kunfi hozzászólása ahhoz az eszmecseréhez, amelyet a Társadalomtudományi Társaság a népesedés helyzetéről és a népesedéspolitikáról folytatott – a háború viharfelhői alatt.¹¹ A születésszám mindenároni növelését szorgalmazó álláspontokkal szemben az egyéni és társadalmi érdekek lehető összhangjának követelményét hangsúlyozza, s ezért olyan népesedéspolitika mellett érvel, “amely a születési arányszám szabályozását rábízza a természetes ösztönre, ellenben a megszületett emberek közül minél többet igyekszik életben tartani (küzdelem a gyermek- és csecsemőhalandóság ellen), másrészt pedig a megszületett embereket minél tovább iparkodik életben tartani (küzdelem az átlagos életkor meghosszabbításáért). […] Magyarországon […] erre a két népesedési rendszabályra nagyobb szükség van, mint a sok születésre, mert Magyarország népesedésének szaporodását nem a kevés születés, hanem a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság, valamint az átlagos életkornak a nyugat-európai államokhoz viszonyított alacsonysága idézi elő. Ezek ellen a bajok ellen csak az embervédelem egyetemes rendszerével lehet küzdeni”, köztük is mindenekelőtt a demokrácia eszközeivel.

Elmélyedve Kunfi imponálóan sokoldalú, ugyanakkor lüktetően időszerű textusaiban, hosszan idézhetnénk művelődési vonatkozású elemzéseiből is. Kétségtelen tény, hogy hazánk közoktatási és népművelési helyzete a századelő után fél évszázaddal, az 1960–1970-es évekre – Kunfi eszméitől is ihletetten – gyökeresen megjavult, európai színvonalúvá emelkedett. (Ha persze súlyos ellentmondásokkal, egyenlőtlenségekkel megterhelten is.) Kunfi 1908-as híres oktatásszociológiai tanulmányának, a Népoktatásunk bűneinek számos felrázó tétele és következtetése, mindenekelőtt a korszerű oktatáspolitika előfeltételének tekintett demokratikus jogállamiság követelése – különösen napjaink kulturális esélyegyenlőtlenségeinek tükrében – ma mégis, továbbra is érvényes. Annál is inkább, mivel “ha az életben ható erők ellentétes irányúak az iskolában hatókkal, akkor az iskola hatása minimális lesz”.¹²

Mindezen túl: mintha a társadalmi, politikai és kulturális életet az 1990-es évek végén elöntő (az államszocializmus idején megsértett egyházak, hívők jóvátételével sem menthető) “újra-klerikalizálódás” idején kezdene ismét aktuálissá válni Kunfinak az állam és az egyház teljes szétválasztását követelő század eleji “kultúrharcos” érvelése.¹³ Ami pedig a nyilvánosság és a sajtószabadság “örök” témakörét illeti, Kunfi is kivette részét a századelő ilyen természetű küzdelmeiben. Számos cikke, pamfletje, szocialistaként elmondott felszólalása védi a polgári szabadságjogok eme meghatározó komponensét, többnyire konkrét botrányok, például a Népszava hatósági üldözése kapcsán. “A szabad sajtó, a lapok meg nem rettenthető igazmondása az egyetlen mentsvára már Magyarországon a szabadságnak és a jogokért való harcnak. Ezt a szabad sajtót akarja az alkotmányrabló pribékek bandája elnémítani, hogy a temető csöndjében zavartalanul élhessenek mesterségüknek: a szabad lopásnak. […] Az ő uralmuk és rendszerük csak akkor maradhat fönn, ha az ország nem tudja, hogy mit csinálnak. Az a zsivány-politika, amely ma úrrá akar lenni a magyar közéletben és Bakonnyá akarja átalakítani a magyar politikát: nem bírja meg a nyilvánosságot, nem bírja meg a meg nem vásárolt lapok bírálatát.”¹⁴

A kormány sajtópolitikája elleni tiltakozás jegyében 1912. szeptember 13-án rendezett sajtógyűlésen, hozzászólásában – a nemzetközi összehasonlítások és a demokrácia-deficit felmutatása nyomán – kijelentette: “a nyilvánosság erejétől” csak “azok félnek, akiknek nincs más erejük, mint a brutális erőszak. A nagyközönség kötelessége a maga agitációjával és áldozatkészségével az üldözött, becsületes sajtó támogatására sietni.”¹⁵ A háborús körülmények között Nyugat-Európában is romló, de ott legalább egyfajta védelmi önszerveződést kiváltó sajtóviszonyokhoz képest a hazai sajtószabadság maradék intézményei is veszélybe kerültek, ami miatt Kunfi szintén felemeli a szavát. Elvi meditációra is alkalma nyílik eközben demokrácia, szabadság és nyilvánosság viszonyáról. Nem a háborús uszítást kell elsősorban betiltani – írja. “A szabadsággal való visszaélés elválaszthatatlan a szabadságtól és ezeknek a visszaéléseknek sohasem a zsarnoksághoz való visszatérés, hanem mindig csak a szabadságra való nevelés lehet a gyógyszere. A sajtó értékelése ezen a ponton a politikai világnézet kérdésévé válik: ismeret, érzés és temperamentum szerint ki mire hajlik, a politikai és társadalmi élet nagy alternatívájában melyik párton foglal állást: a Platon bölcsész-uralkodójától, Renan bon tyran-jától várja-e az emberiség előrejutását, vagy pedig a tömegeknek a »jó zsarnok« lelki színvonala felé lassú, de azért mégis szakadatlan felkapaszkodásától? Mivel azonban a ma uralkodó hatalmakban csak igen kevés van a platoni bölcsességből és a renani jóságból, de szerfölött sok a puszta, jelzőtlen zsarnokságból és uralkodásból: azért még ma is, a demokratikus hit legnehezebb megpróbáltatásainak napjaiban is azt gondoljuk, hogy a sajtó bajainak nem a rendszabályozás, hanem csak a szabadság lehet az orvossága. Persze lassan ható, intermittens erejű orvossága. De bele kell nyugodni, hogy nincsen más, és minden más orvosság mélyebb szenvedések kútfeje, mint maga a betegség.”¹⁶ A proletárdiktatúra idején szintén a – mégoly korlátozott – sajtószabadság védelme volt az egyik fő ütközőpont Kunfi és Kun Béla között.

Kunfi a hatalom birtokában is komolyan vette a törvényességet, az akkori értelemben vett jogállamiságot. A kommunistákkal folytatott 1918 végi, 1919 eleji politikai vitái ellenére is tiltakozott az ő külföldi tartózkodása alatt (a kormány által) végrehajtott letartóztatásuk s mindenféle rendőri brutalitás ellen: “Fontos morális és politikai elv, hogy hatósági közegek letartóztatottakat ne bántalmazhassanak. Az az aggodalom van, hogy egyfelől az üldözésnek ez a módja, másfelől ha a hivatalos hatalmukkal visszaélők megtorlásban nem részesülnek, veszélyeztetni fogja a mostani kedvező helyzetet…”¹⁷ A politikai jogok, mindenekelőtt a széleskörű választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság kivívásán, biztosításán túl meghonosítandónak érezte Kunfi – a hazánkban akkor még hiányzó – “demokratikus parlamentarizmus szociálpedagógiai hatékonyságát” is, azt, amit Bibó István nyomán leginkább érett politikai kultúrának nevezünk. Kunfi szerint ez – egyebek mellett – abban áll, hogy “a saját követeléseket és jelszavakat a szemben álló erők ellenőrzik, hogy a társadalomban ható erőknek mérkőzniök kell egymással, és ezáltal a demokratikus élet nyújtotta szemléleti oktatásban kifejlődik egy érzék: mi lehetséges és mi lehetetlen”, amit a mindenkori hatalom, a kormányzat is tiszteletben tart.¹⁸ Ez jórészt még ma is probléma, sőt az elmúlt években – az új uralkodó elit “jóvoltából”, a jogállamiság álcája alatt elterpeszkedő korrupt és kultúrharcos yuppie tekintélyelvűség okán – a politikai kultúra szintje riasztóan vissza is esett. Nemcsak Kunfit, de – úgymond – Bibót sem olvassák.

S akkor – terjedelmi okokból – még nem is idéztük Kunfinak a marxizmussal, a szocializmussal, a demokratikus és a szocialista stratégia viszonyával foglalkozó írásait, a nemzeti–nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos elemzéseit, az 1918–1919-es forradalmi folyamat egészét – minden tépelődő önkritika és bolsevizmusellenesség mellett is – egységben vállaló, nagyon is “időszerűtlenül” aktuális nézeteit.

Persze mindezekkel az aktuális “üzenetekkel” szemben felvethető, hogy az efféle historizáló idézgetések legföljebb “egy letűnt kor hősének” a publicisztikus népszerűsítését szolgálhatják, de nem kínálnak belépőt a Magyar Panteonba. Mégis: álságos önmegtartóztatás lenne nem szembesíteni a mával a régebbi korok egyéniségeit és szövegeit, már csak azért is, hiszen e szembesítés nélkül megszakadna a nemzeti önismeret – amúgy is sérülékeny – kontinuitása, a kulturális és históriai folytonosságtudat. Nem véletlen, hogy a 20-as, 30-as években a “nemzetietlen”-né stigmatizálás jellemezte a kurzusnak a baloldallal kapcsolatos politikai és píár-tevékenységét. A Bethlen–Peyer-paktum előkészítése során született egyik kormányzati tervezet is azt követeli az MSZDP itthoni vezetőségétől, hogy “a nemzeti alapra helyezkedni kívánó szociáldemokrata munkásság lépjen ki hivatalosan és publikálandó módon abból a blokkból, amelyet Kunfi, Garami és a bécsi úgynevezett emigráció vezetői dirigálnak”.¹⁹

Nyomósabb érv lehet Kunfi aktualizálásával szemben, hogy mára – úgymond – teljesen elvesztette az időszerűségét Kunfi legfontosabb mondanivalója, szocializmus-felfogása; vagyis hogy éppen munkásságának a tengelye tört volna el s ezért az egész életmű az útszélre, más metaforával: zsákutcába sodródott. Hírlik: az új évszázad küszöbén nincs napirenden a tőkés társadalom meghaladásának perspektívája, a magántulajdonosi rendszert fölváltó demokratikus szocializmus projektje. Bizony, ebben lehet valamelyes igazság; arról nem is beszélve, hányféle szocializmusról volt is szó az elmúlt másfél évszázad során.

Az 1989–1990-es rendszerváltó világpolitikai fordulat után valóban újra lehet s újra is kell értékelni a szocializmus(ok) gondolat- és értéktradícióit és még inkább eddigi praxisait. Ez az időszerűtlenné bomlásban realizálódó ellen-aktualitás nem csupán a szinte mindenütt elszabadult és az önigazolási mámortól diadalittas jobboldali triumfálással magyarázható; nem csupán a szocializmust is pusztán egy narratívává “szelídítő” posztmodern történelemfelfogás, vagy éppen némelyeknél a személyes életút “bűneit” kompenzáló megtérések és tisztálkodások szindrómája. Továbbá nem csak a kommunizmus és a fasizmus lényegi azonosságát hirdető bűn- és rémtörténetírási teorémákból levezetett esedékes tanulság. Gigászi horderejű kötelezettsége a szocialista tradíció és távlat újraértékelése azoknak az intellektuális és politikai erőknek is, amelyek a megrendítő bukás után sem tartják eleve zsákutcának vagy/és lezártnak a baloldaliság, a szocializmus történetét, s éppen a történelemfilozófiai távlatú analízis érdekében tekintik elkerülhetetlennek a kritikus szembesülést vele.²⁰

A világ és a társadalmak alapvető megosztottságai, az akár valóságosan, akár ma már “csupán” metaforikusan értett “két osztály” érdekellentétei és konfliktusai – ha gyökeresen átalakulóban vannak is – nem szűntek meg a mostani ezredfordulón, sőt, újraélednek és veszélyesen tovább éleződnek–éleződhetnek. A kizsákmányolás és kizsákmányoltság ma is tény, ha nem vádbizonyíték is az integráció ellen; a perifériára szorultak, a megalázottak, kisemmizettek és kirekesztettek sorsa, a szűkebb és tágabb emberi környezet pusztítása pedig végképp nem ad felhatalmazást semmilyen elitista belenyugvásra a mai mainstream közbeszéd “teleológiájába” – a világ és Európa gyorsuló gazdasági-pénzügyi egységesülése, a kétarcú globalizáció és információs társadalom időszámítása idején sem.

A radikális jelszavaktól fűtött bezárkózó, rasszista, Európa-ellenes “megoldások” rossz alternatívái e “szép új világnak”, ezért is oly eleven a kihívás a 21. század elején a felvilágosodás tradíciójából kibontakozott emancipációs baloldali értékfelfogás, világkép és mozgalom számára. A szocialista gondolat – minden vélt vagy valódi bűnbeesése, kompromittálódása ellenére – nem korlátozódhat (hogy Karl Mannheim megkülönböztetését használjuk) egy letűnt ideológia, de még egy utópia szerepére sem. Kunfi Zsigmond e tekintetben is jó médium – ha nem is panácea, modell vagy paradigma – lehet.

Ám vélekedjék bármiként is az olvasó állampolgár a baloldal eszmeköréről, mozgalmáról, értékhozadékáról, hatalmi periódusáról és jövőjéről: a szocialista vonulat és időszak immár lezárult történelem, szerves része nemzeti históriánknak. A hazánkban immár 133 éves múltra visszatekintő szociáldemokrata mozgalom – belső konfliktusaival, skizmáival együtt – élő politikai folytonosság az újkori nyilvánosság hazai történetében. Nemcsak, sőt nem is elsősorban mint egy eszmeiség lenyomatát, történeti képét kell áthagyományoznunk a 21. századra, hanem mindmáig érő múltunk egyik eleven vonulatát. Amely – túl vonzalmakon és választásokon – méltó a megismerésre és az objektív mérlegelésre. Már pusztán azért is, hogy jól értsük, ami azóta történt.

A 20. század eleje második reformnemzedékének – Ady emlegette – “két meggyőződése”²¹, a felzárkóztató modernizáció és a nemzeti, demokratikus, szociális felemelkedés kettős követelménye 100 év múltán, újabb rendszerváltozások és világrendszer-fordulatok után is (mutatis mutandis) napirenden van.

Még ha ma a modernizáció egyre inkább az európai integráció, a globalizáció, az információs és digitális társadalom kihívását jelenti is elsősorban. Nem szükségképpen a nemzeti lét és kultúra, a tartalmas emberi demokrácia ellenfele, de hogy ne is válhasson azzá, s hogy a szintén globalizálódó veszélyekkel (környezetszennyeződés, éhínség, nemzetközi bűnözés és terrorizmus stb.) szemben hatékony ellenerőt képviseljen, ahhoz össze kell kapcsolni a nemzet és az egyetemes haladás tradícióit, illetve új potenciálját.

Még ha ma a szocializmus esélye – különösen mint önálló társadalmi formációé – a népek számára (legalábbis az euroatlanti régióban), illetve sokak meggyőződésében a baloldalon is megkérdőjeleződött, s “legföljebb” a polgári berendezkedés folyamatos kritikai mozgalmaként tűnik reálisnak. Bár ez a “csak” sem (lenne) kevés, főleg, amikor sokhelyütt még az elemi polgári demokratikus vívmányok is veszélybe kerülnek és a szimbolikus, historizáló politikák kulisszái mögött riasztó jelei vannak a régi-új típusú tekintélyelvű “rendek”, sőt az újfasizmus terjedésének.

Kunfi a nemzeté. Írásos munkássága “emlékeztető” arra, “min törte a fejét egy szocialista Magyarországon”.²² Az életmű ma nem közvetlen útmutató, de friss olvasnivaló, a nemzeti emlékezet és művelődéstörténet méltó fejezete. Mindemellett a baloldali világnézet és éthosz kínzóan eleven mementója.

Jegyzetek

* Részlet az Új Mandátum Könyvkiadónál a Magyar Panteon c. sorozatban 2001 őszén megjelenő Kunfi Zsigmond-könyv bevezető tanulmányából. Az eredeti Kunfi-írások idézésekor csak a korabeli megjelenésre hivatkozunk s nem említjük az 1970–1980-as években megjelent válogatások utánközléseit.

¹ Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896–1914). Bp., Gondolat Kiadó, 1974².

² Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Bp., Gondolat, 1977². 156. p.

³ Modern újraközlése: Agárdi Péter (szerk.): Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. 1995., 1997² . 274–280. p.

⁴ Agárdi Péter: Magyar vagy “polgári” művelődéstörténet? Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Bp.,Osiris Kiadó, 1998. Mozgó Világ 1999. 10. sz. 38–50. p.

⁵ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. Szocializmus 1913-1914. 8. sz. 337-347.p. .

⁶ Kunfi Zsigmond: A balkáni események. Szocializmus 1908–1909. 1. sz. 31–42. p.; Az annexiós válság. Szocializmus 1908–1909. 6. sz. 241–249. p.; A Balkán-kérdés és a szociáldemokrácia. Szocializmus 1909–1910. 7. sz. 331–332. p.; Szocializmus, háború és békés polgár. Szocializmus 1912–1913. 1. sz. 1–12. p.; Veszélyben a Monarchia! A Monarchia külügyi politikája és a Szociáldemokrata Párt. Bp., Népszava, 1913.; A nemzetiségi béke és az osztályharc. Szocializmus 1913–1914. 3. sz. 100–102. p.; Háború és szocializmus. Levéltöredék. Budapest, Népszava Naptár, 1916. 65–69. p.; A nemzeti eszme a háborúban. Szocializmus 1916. 5–6. sz. 241–250. p.; Bevezető Göndör Ferenc: Szerb szocialisták a háborúban c. könyvéhez. Bp., Népszava, [1917]; A nemzetek önrendelkezési joga. Szocializmus 1918. 2. sz. 65-69. p. stb.

⁷ Kunfi Zsigmond: Közép-Európa. [Előadás és zárszó a Társadalomtudományi Társaság 1916. február 22. és április 2-a között rendezett vitáján.] Huszadik Század 1916. I. kötet 410–428., 525–530. p.

⁸ Kunfi Zsigmond: A tömegek beszéde. Szocializmus 1911–1912. 8. sz. 337–346. p.

⁹ Kunfi Zsigmond: Fajok és osztályok Magyarországon. I. helyen.

¹⁰ Kunfi Zsigmond: A magyar mocsár. Szocializmus 1907–1908. 13. sz. 385–389. p.

¹¹ Madzsar József: A jövő nemzedék védelme és a háború. Huszadik Század 1916. I. 1–22. p.; Kunfi hozzászólása: uott 165. p.

¹² Kunfi Zsigmond: Népoktatásunk bűnei: Népoktatásunk bűnei. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1908. /Természet és Társadalom/; fakszimilekiadás Zibolen Endre utószavával: Bp., Országos Pedagógiai Könyvtár, 1984.

¹³ Vö. pl. Kunfi Zsigmond: A francia kultúrharc. Bp., Deutsch Zsigmond és Társa Könyvkereskedése, 1905. /A Huszadik Század könyvtára/; Népoktatásunk bűnei. I. helyen.

¹⁴ Farkas Antal–Kunfi Zsigmond: A cserebogarak halhatatlansága. Népszava 1912. június 11.; In: Szakasits Árpád, Pikay István, Vészi Endre (szerk.): A Népszava szabadságharca. Szemelvények 75 év szocialista sajtójából. Bp., Népszava Könyvkiadó, 1947. 90–93. p.

¹⁵ Sajtógyűlés. Szabadgondolat 1912. 356–357. p.

¹⁶ Kunfi Zsigmond: Sajtóproblémák. Huszadik Század 1917. I. 252–256. p.

¹⁷ Az 1919 eleji minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveiből idézi: Köves Rózsa–Erényi Tibor: Kunfi Zsigmond életútja. [Életrajz szövegválogatással.] Bp., Kossuth Kiadó, 1974. 109. p.

¹⁸ Kunfi Zsigmond: A legyőzöttek. A magyar forradalom tizedik évfordulójára. Der Kampf (Bécs), 1928. november, 86–98. p.

¹⁹ Idézi: Köves–Erényi: i. m. 157–158. p.

²⁰ E kérdések közelmúltbeli gazdag vitáiból, értékeléseiből lásd: Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. Bp., Napvilág Kiadó, 1997.; Szalai Pál: Bibó szocializmusképe ürügyén. Eszmélet 37. sz. [1998] 72–81. p.; Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.; Hobsbawm, Eric: A munkásmozgalom évszázada. Múltunk 1999. 4. sz. 249–260. p.; Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Könyvkiadó, 1999,; Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum, 1999.; Wrigth, Tony: Régi és új szocializmusok. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.; Giddens, Anthony: A harmadik út. A szocializmus megújulása. Bp., Agóra Marketing Kft., 1999.; Enzo Traverso, Krausz Tamás [tanulmányai] az Eszmélet 45. számában [2000] 56–121. p.; Furet, François: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., Európa Kiadó, 2000. /Vö.: Heller Ágnes: “Egy illúzió múltja”. Jegyzetek François Furet történelmi esszéjéhez. Mozgó Világ 1996. 5. sz. 75–82. p.; Almási Miklós: Kratkij kursz – és a szövegmélye. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 27–29. p.; Krausz Tamás: Ki “privatizálja” a történelmi múltat? A fasizmus és a kommunizmus összefüggéséről – François Furet titkai. Magyar Hírlap 2000. december 23. 14. p.; Sziklai László: Gondoljuk újra a kommunista ideológiát. Világosság 2001. 4–5. sz. 62–79. p.; Hajdu Tibor: François Furet: Egy illúzió múltja. BUKSZ 2001. 1. sz. 64–68. p./; Mérlegen a XX. század. Válaszok a szerkesztőség körkérdés-sorozatára. [Elsősorban Ágh Attila, Bayer József, Harsányi Iván, Krausz Tamás, Lengyel László és Ormos Mária tanulmányértékű válaszai] Múltunk 2000. 1. sz.; Agárdi Péter: Glosszák a búcsúzó XX. századhoz. Belügyi Szemle 2000. 1.sz. 8–19. p.; Andor László–Galló Béla–Hegyi Gyula:Tíz év után. [Tanulmányok] Bp., Napvilág Kiadó, 2000.; Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.; Tamás Gáspár Miklós [négy cikke]: Új osztálypolitika. Mozgó Világ 1999. 1. sz., Levegőt! Mozgó Világ 1999. 5. sz., Népítélet. Élet és Irodalom 1999. dec. 22., Szocdemek. Népszabadság 2000. ápr. 8.; Márkus Péter: Globális antikapitalizmus – humanista baloldal – közvetlen demokrácia. Bp., Baloldali Alternatíva Egyesülés, 2000.; Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.; Szabó Miklós: Rémtörténelem. Mozgó Világ 2000. 8. sz. 21–27. p. Gyertyán Ervin: Túlvilági utópia helyett evilági eszme. J. F. Revel könyve kapcsán. Tekintet 2001. 2–3. sz. 102–115. p. stb.

²¹ Ady Endre: Két meggyőződésű emberek. Nyugat, 1911. aug. 1.; In: Ady Endre publicisztikai írásai. Szerk.: Vezér Erzsébet. III. kötet, 1908–1918. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 340–341. p.

²² Kunfi Zsigmond: Proletárkultúra, proletárművészet. Bp., Közoktatásügyi Népbiztosság, 1919.