"A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harmadán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta el:" Immanuel Wallerstein Eszmélet 8. szám

"A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is." Feiler József Eszmélet 44. szám

"Az a gyermekvédelem, amely nem családvédelem is egyben, leginkább késői tűzoltáshoz hasonlítható. De félő, hogy attól, ha ma unos-untalan hangoztatjuk a család fontosságát, valódi változás. valódi családpolitika még nem alakul ki." B. Aczél Anna Eszmélet 21-22. szám

(A címlapon Käthe Kollwitz grafikája)

Tartalomjegyzék

1. Hegyi Gyula : Gyermekszegénység a gazdag országokban
2. Siomos Angéla, Hotzer Gábor : Készül a második munkanélküli generáció
3. Vijay Prashad : A kiiktatott lelkiismeret
4. Darvas Ágnes, Tausz Katalin : Gyermekszegénység és családtámogatások
5. Susan Zimmermann : A világ gyermekei – tények, tényezők
6. Z. Karvalics László : Gyermekek a digitális szakadék szélén
7. Krausz Tamás : Az „összeesküvés elmélet” sztálini iskolája
8. Gertje R. Utley : Picasso a pártvonal bepiszkítója
9. Janine R. Wedel : A Harvard, a Csujbasz-klán és Oroszország elveszejtése
10. Edward Herman, David Peterson : Koszovó egy évvel később – A szerb elnyomástól a NATO támogatta etnikai tisztogatásig
11. Perczel István : Humanitárius háború
12. Háborús Bűnök Népbírósága : A bűnös NATO – Népbírósági döntés Jugoszlávia bombázása ügyében
13. Norman Finkelstein : A holokauszt ipar (következtetések)
14. Krausz Tamás : Norman Finkelstein: A holokauszt ipar c. könyvéről

Az Eszmélet 46. számában közöltük azt a vádiratot, amely Bill Clinton ellen készült a balkáni bombázás ügyében. Immár megszületett az ítélet is.

A Háborús Bűnök Népbírósága az USA-t és a NATO-t bűnösnek találta.

Tavaly június 10-én New Yorkban a tizenegy országból érkezett tizenhat esküdtből álló testület népbírósági ülése bűnösnek mondta ki az USA és a NATO politikai és katonai vezetőit a Jugoszlávia ellen 1999. március 24. és június 10. között végrehajtott támadás idején elkövetett háborús bűnök tekintetében.

Ramsey Clark, az USA korábbi igazságügyminisztere, az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborús bűneit vizsgáló Nemzetközi Bíróság főügyésze arra szólította fel a jelenlévőket és azokat, akiknek a képviseletében huszonegy országból megjelentek, hogy hajtsák végre az ítéletet: szervezzenek kampányt a NATO katonai paktumának megszüntetésére.

A tanúvallomást tevők köre felölelt szemtanúkat, Jugoszláviában járt kutatókat, neves politikai és gazdasági szakértőket, történészeket, fizikusokat, biológusokat, katonai szakembereket, újságírókat és nem hivatásos kutatókat.

Sokan e tanúk közül az utóbbi 15 hónapban a NATO Jugoszlávia ellen viselt háborújának a teljes képét mutatták be világszerte. A bíróság előtt azonban mindnyájan csak saját szakterületükre korlátozott részbizonyítékokat nyújtottak be az USA és más NATO-országok politikai és katonai vezetői ellen.

Az egyes részbizonyítékok egységes egésszé álltak össze, ahogy a mozaikkép épül fel az egyes építőkövekből, s a bírók ennek alapján az ésszerű kétséget kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét.

A tanúk leírták, hogy a NATO-erők hogyan használták a médiát hazugságok terjesztésére, hogyan démonizálták a szerbeket és vezetőiket azért, hogy a közvéleményt felkészítsék a háborúra. Ezután rávilágítottak az imperialista hatalmak, az USA és Nyugat Európa valódi gazdasági és geopolitikai érdekeire, ami nem más, mint a Balkántól az olajban gazdag Kaszpi-tengerig terjedő terület gazdasági ellenőrzésének megszerzése.

Végül megmutatták, hogy Washington hogyan ferdítette el a ’racaki mészárlást’ és aztán hogyan használta háború provokálására az úgynevezett Rambuillet-i egyezményt, ami valójában a NATO katonai ellenőrzésének egész Jugoszláviára való kiterjesztését követelő ultimátum volt. Mindez a béke ellen elkövetett bűnnek minősült.

Betiltott fegyverek használatát is kimutatták, civil célpontok szándékos kiválasztását és a környezet valamint a polgári infrastruktúra rombolását, ami mind hozzáadódik a háborús bűnökhöz. Továbbá emberek százezreinek elűzését Koszovóból és Metohijából, ami az emberiség ellen elkövetett bűnnek minősül.

A tanúvallomásokat több esetben dia- és video-felvételek kísérték, amelyeket a manhattani ifjabb Martin Luther King általános iskola előadótermének színpadán felállított nagy projektoron mutattak be. A kivetítőt jól láthatták mind a színpadon helyet foglaló bírók, mind a teremben lévő hallgatóság százai, akiknek többsége végig, kilenc órán át kitartott. A képek és a videók az előadótermen kívül is láthatóak voltak, s más bizonyító erejű dokumentumok is rendelkezésre álltak könyvekben és kutatási anyagokban.

A bíróságnak ezt a záró tárgyalását a Clark által 1992-ben alapított Nemzetközi Akcióközpont (International Action Center) szervezte. Azoknak a képviselői is jelen voltak, akik hasonló bírósági tárgyalásokat szerveztek Németországban, Olaszországban, Ausztriában, Oroszországban, Ukrajnában, Jugoszláviában és Görögországban. Athénban tavaly novemberben ezrek nyilvánították Bill Clintont, az USA elnökét háborús bűnösnek.

A tanúvallomásokon kívül fontos előadások hangzottak el a jugoszláv és a kubai kormány képviselőinek részéről. Ezen felül Ismael Guadelupe, a Puerto Rico-i Viequesből erőteljes beszédben mutatott rá arra, hogy a hadgyakorlatok hogyan nyújtanak bázist az USA/NATO agressziójához az egész világon.

A Nemzetközi Akcióközpont adatai szerint összesen 511-en regisztráltatták magukat, beleértve a bírókat, tanúkat és a szervezőket. A meghívott előadók, tanúk és bírók Haitiből, Törökországból, Koreából, Puerto Ricóból, Indiából, Németországból, az USA-ból, Kanadából, Olaszországból, Jugoszláviából, Oroszországból, Nagy Britanniából, Belgiumból, Irakból, Görögországból, Ausztriából, Franciaországból és Portugáliából érkeztek. Az USA-hatóságok megtagadták a vízumot négy ukrán meghívottól, akiknek az üzenetét felolvasták a színpadon.

A roma népnek, akiket gyakran a gúnyos cigány jelzővel illetnek, szintén megjelentek képviselői. Shani Ritafi, egy roma tanú, aki Pristinában, Koszovó fővárosában született, elmondta, hogy a NATO-megszállás hogyan vezetett 100 000 roma elűzéséhez. Felhívta a figyelmet arra, hogy a romák üldözését első alkalommal ítélték el a nemzetközi bíróságok történetében. A tárgyalást öt különböző tévétársaság rögzítette, beleértve a szerb televíziót és egy három kamerát használó ausztrál stábot is, valamint számos alternatív médiumot az USA-ból, mint a Peoples Video Network.

*** 

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó vizsgálóbizottság záró ítélete:

Záró ítélet

Az USA és a NATO Jugoszlávia népe ellen elkövetett háborús bűneit tanulmányozó független vizsgálóbizottság tagjai New Yorkban tartott ülésükön megvizsgálták az 1999. július 31-én kelt eredeti vádpontokat, melyekben tizenkilenc különböző, béke elleni, háborús és emberiség elleni bűnökkel, az ENSZ alapokmányának valamint az 1949-es Genfi Konvenció és más nemzetközi egyezmények, továbbá a nemzetközi szokásjog megsértésével vádolják a következőket: Bill Clintont, az USA elnökét, Wesley Clark tábornokot, Madeleine Albright külügyminisztert, Tony Blair miniszterelnököt, Gerhard Schröder kancellárt, Jacques Chirac elnököt, Massimo D’Alema miniszterelnököt, Jose Maria Aznar miniszterelnököt, az USA és más NATO-tagországok kormányait, Javier Solana korábbi NATO főtitkárt és más NATO-vezetőket.

Mint a világ polgárai, élve jogunkkal és kötelességünkkel, hogy a nemzetközi és humanitárius jogok megsértéséről ítéletet hozzunk,

• tudomásul véve az elmúlt évben a tanúk országaiban felállított vizsgálóbizottságok és népbíróságok előtt tett tanúvallomásokat és megkapva számos más bizottsági meghallgatás jelentéseit, amelyek felsorakoztatták az összegyűjtött bizonyítékokat;
• átvéve a dokumentáló bizonyítékokat, szemtanúk nyilatkozatait, fotókat, videó-felvételeket, különleges jelentéseket, szakértői vizsgálatokat és a bizottság rendelkezésére álló tényanyagok összefoglalásait;
• hozzájutva minden a Bizottság anyagaiban rendelkezésre álló vagy a Bizottság munkatársai által hozzáférhető bizonyítékhoz, ismerethez és szakértői véleményhez;
• a Bizottságtól vagy más módon átvéve a Jugoszláviára és a Balkán más országaira, a katonai és fegyveres érdekcsoportok helyzetére és a lezajlott eseményekre vonatkozó különféle könyveket, cikkeket és egyéb írott anyagokat;
• áttanulmányozva a témával foglalkozó újságokat, folyóiratokat és időszaki kiadványokat, speciális publikációkat, tv, rádió és más média anyagokat, valamint a vádlottak és más hivatalos személyek nyilatkozatait és további nyilvános anyagokat;
• meghallgatva a Vizsgálóbizottság 2000. június 10-én a nyilvánosság előtt tett jelentését és az általa bemutatott tanúvallomásokat, bizonyítékokat és összegzéseket, összeültünk, mérlegeltünk, tanácskoztunk egymással és a Bizottság munkatársaival, tekintetbe vettünk minden a vádiratban szereplő tizenkilenc bűncselekményi vádpont szempontjából fontos tényt, és a következőket állapítjuk meg:

Feltárt tények:

A Háborús Bűnök Nemzetközi Bíróságának esküdtjei a bizonyítékok alapján a vádirat mind a tizenkilenc különböző vádpontjában az ésszerű kétségeket kizáróan bizonyítottnak találták a vádlottak bűnösségét a következőkben:

1. Jugoszlávia feldarabolásának, elszigetelésének és megnyomorításának kitervelése és végrehajtása.
2. Erőszak szítása, fokozása és erőszakra való felbujtás a muzulmánok, a szlávok és azok egyes csoportjai között.
3. Jugoszláviában az egység, a béke és a stabilitás fenntartására szervezett erők szétzüllesztése.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének lerombolása.
5. A NATO katonai agresszióra és megszállásra való felhasználása engedetlen szegény országok ellen.
6. A védtelen lakosság lemészárlása és megsebesítése Jugoszlávia minden részében.
7. Orgyilkos támadások kitervelése, bejelentése és végrehajtása Jugoszláviában a kormányfő, más kormánytisztviselők és kiválasztott civilek ellen.
8. Gazdasági, társadalmi, kulturális, orvosi, diplomáciai (beleértve a Kínai Népköztársaság és más országok követségeit) és vallási létesítmények, épületek és eszközök lerombolása és megrongálása Jugoszlávia minden részében.
9. Jugoszlávia lakosságának túléléséhez nélkülözhetetlen objektumok megtámadása.
10. Veszélyes anyagokat és energiákat tartalmazó létesítmények megtámadása.
11. Gyengített uránium, fürtös bombák és más betiltott fegyverek használata.
12. A környezet ellen indított háború.
13. Az ENSZ felhasználásával olyan szankciók alkalmazása, amelyek az emberiség ellen elkövetett népirtással érnek fel.
14. Jogalap nélküli, ötletszerű bíróság felállítása a szerb vezetőség lerombolására és démonizálására. Ezen bíróság illegitimitását továbbá az is bizonyítja, hogy nem tudott egyetlenegy esetet sem felmutatni a roma nép elnyomására, holott minden nép közül náluk a legmagasabb az elesettek aránya.
15. A nemzetközi média ellenőrzött felhasználása támogatás megszerzésére és annak fenntartására az USA támadásához, valamint Jugoszlávia, a szlávok, a szerbek és a muzulmánok népirtóként való démonizálásához.
16. Jugoszlávia stratégiai részeinek hosszútávú katonai megszállása a NATO-erők által.
17. Kísérlet arra, hogy lerombolják Jugoszlávia szláv, muzulmán, roma és más népeinek szuverenitását, jogát az önrendelkezésre, demokráciáját és kultúráját.
18. Törekvés arra, hogy az USA dominanciáját és ellenőrzését megteremtsék Jugoszlávia fölött, kihasználandó annak népét és erőforrásait.
19. Katonai erő és gazdasági kényszer alkalmazása az USA dominanciájának eléréséhez.

Az esküdtek a NATO-t, a NATO-országokat és vezetőiket az általuk elkövetett bűnök tekintetében felelősségre vonhatónak találták és a lehető legnagyobb mértékben elítélik őket. Az esküdtek elítélik a bombázásokat, leleplezik a nemzetközi bűnöket és a nemzetközi humanitárius jogok fegyveres támadás általi vagy más módon, például gazdasági szankciók által elkövetett megsértését. A NATO törvénytelenül cselekedett és megpróbálta a nemzetközi jogot kiiktatni.

Ajánlások

Az esküdtek sürgetik a Jugoszlávia elleni minden embargó, szankció és büntetés azonnali visszavonását, mivel ezek az emberiség ellen elkövetett folyamatos bűnnek minősülnek. Az esküdtek felhívást intéznek a jugoszláv területek NATO-megszállásának azonnali befejezésére, minden NATO és USA bázis és erő visszavonására a Balkán térségéből, a nyílt és titkos akciók beszüntetésére, beleértve a hágai székhelyű, a néhai Jugoszlávia számára felállított Nemzetközi Bíróságot, amelynek célja a jugoszláv kormány megdöntése.

Az esküdtek továbbá jóvátétel fizetésére szólítanak fel a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság javára a NATO-bombázások, gazdasági szankciók és a blokád során bekövetkezett halálokért, sebesülésekért, gazdasági és környezeti károkért. Jóvátétel fizetendő továbbá más, a régióban lévő államok számára is, amelyek gazdasági és környezeti károkat szenvedtek a NATO-bombázások és a Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági szankciók miatt. Az esküdtek elítélik a katonai technológia mind polgári, mind katonai emberélet elleni alkalmazását vagy az avval való fenyegetést, ahogy azt a NATO-hatalmak alkalmazták Jugoszlávia népe ellen.

Az esküdtek ösztönzik a polgári akciókat és a mozgósítást, hogy megakadályozzák az USA és más NATO-erők új szankcióit illetve a régiek folytatását Irak, Kuba, Észak-Korea, Kelet-Európa és a volt Szovjetunió, Puerto Rico, Ázsia, Szudán, Kolumbia és más országok ellen. Felhívunk az USA és a NATO nyílt és titkos akcióinak azonnali beszüntetésére ezekben az országokban.

Az esküdtek úgy vélik, hogy a béke, az igazságosság és az emberi fejlődés érdekei megkövetelik a NATO megszüntetését, ami minden kétséget kizáróan az agresszió eszközének bizonyult az uralkodó, gyarmatosító hatalmak kezében, különös tekintettel az USA-ra. A Pentagont, a NATO központi, kulcselemét s a világ népei számára a legnagyobb magában álló fenyegetést fel kell oszlatni.

Az esküdtek szorgalmazzák, hogy a Bizottság oldja meg a jelentések, bizonyítékok és összegyűjtött anyagok megőrzését és tegye azt hozzáférhetővé mások számára, továbbá törekedjen arra, hogy az igazság az USA és a NATO Jugoszlávia elleni háborújáról a lehető legszélesebb körben ismertté váljon.

A világ minden polgárát arra kérjük, hogy a Bizottság ajánlásai szerint cselekedjék, annak érdekében, hogy a hatalom elszámoltatható legyen, és hogy biztosítsuk a társadalmi igazságot, amire a tartós békét alapoznunk kell.

Kelt New Yorkban, 2000. június 10-én.

A 16 esküdt listája.

1. Ben Dupuy (Haiti), Haiti volt nagykövete Jean-Bertrand Aristide első kormánya idején, jelenleg a haiti Népi Nemzeti Párt (PPN) főtitkára.
2. Angeles Maestro Martin (Spanyolország), a spanyol parlament madridi képviselője és az Irak elleni szankciók megszüntetését követelő mozgalom egyik vezetője.
3. Cimile Cakir (Törökország), a kurd közösség egyik lapjának újságírója és a törökországi Emberi Jogok Egyesületének tagja. Négy évet töltött törökországi börtönökben emberjogi tevékenységéért.
4. Ki Yul Chung tisztelendő úr (Korea), a Koreai Egyesítés Kongresszusa Végrehajtó Bizottságának elnöke Észak-Amerikában.
5. John Nickels (roma), a Nemzetközi Roma Unió képviselője és az USA-beli roma közösség egyik bírója.
6. Jorge Farinacci (Puerto Rico), a Puerto Rico-i szocialista Front vezetője és a Puerto Rico-i függetlenségi mozgalom régi vezetője.
7. Ray Laforest (haiti Amerikai), szakszervezeti aktivista az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél, és a Haiti Igazság Egyesülés egyik vezetője, ez a szervezet a rendőri brutalitás ellen lép fel New Yorkban.
8. Uma Kutwal (eredetileg India), szakszervezeti vezető az Állami, Megyei és Önkormányzati Alkalmazottak Szövetségénél.
9. dr. Christa Anders (Németország), orvos, a németországi és európai népbíróság szervezője.
10. Raniero La Valle (Olaszország), korábbi szenátor, aki 14 évet töltött az olasz parlamentben és háborúellenes vezető keresztény körökben, továbbá az olaszországi Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik vezetője.
11. dr. Wolfgang Richter (Németország), a Polgári Jogokat és Emberi Méltóságot Védelmező Szövetség elnöke, továbbá a Háborús Bűnök Népbírósági mozgalmának egyik németországi vezetője.
12. Martha Grevatt (USA), az AFL-CIO szakszervezeti szövetség ’Büszkeség a munkában’ nevű leszbikus/meleg/bi- és transzszexuális munkásszövetségének nemzeti titkára, és aktív az Egyesült Autóipari Munkások szervezetében is.
13. Michael Ratner (USA), polgárjogi ügyvéd az Alkotmányos Jogok Központjának Nemzeti Tanácsánál, ő perelte be az USA kormányát a Háborús Törvények megsértéséért, amikor az hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát.
14. Yole Stanesic (Jugoszlávia, Oroszország), Oroszországban élő montenegrói költő és író, esküdt a Jaroszlavi, Kijevi és Belgrádi tárgyalásokon.
15. John Black (USA), a pennsylvániai Egészségügyi és Kórházi Dolgozók Szakszervezetének nyugalmazott elnöke, aki sok kórházi dolgozót vitt be a szakszervezetbe. Tizenévesként Németországban a náciellenes földalatti mozgalom aktív tagja volt.
16. dr. Berta Joubert (Puerto Rico), a közszolgálatban dolgozó pszichiáter, a Puerto Rico-i és afrikai, amerikai rasszizmus ellenes mozgalmak szervezője Philadelphiában.

Az ügyészek:

Ramsey Clark, korábbi amerikai igazságügy-miniszter és a Nemzetközi Akcióközpont alapítója.

Pat Chin, eredetileg Jamaikából, a Nemzetközi akcióközpont szóvivője a Haiti és Jugoszlávia iránti szolidaritás kérdésében és más ügyekben.

Sara Flounders, a Nemzetközi Akcióközpont nemzeti társigazgatója, számos népbírósági tárgyalás résztvevője.

Gloria La Riva, a Békét Kubának Bizottság egyik vezetője, a NATO-célpontok című videófilm készítője.

Mindnyájan jártak Jugoszláviában vagy a háború idején, vagy a háború utáni tanácskozásokon, illetve szemináriumokon vettek részt.

(Fordította: Bózsó Péter)

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született, és a szegények egyszerû életét élte diadalmas feltámadásáig…

Az európai irodalmi és történelmi legendák visszatérő hőse a szegény családba született gyerek, aki ügyessége és tehetsége révén mások fölé emelkedik. A keresztény Európa számára az alapmintát maga Jézus jelentette, aki istállóban született és a szegények egyszerű életét élte diadalmas feltámadásáig. Egyes bibliatörténészek szerint ugyan Jézus a korabeli középosztályból származott, de ez esetben a hagyomány mindenképp fontosabb az esetleges történeti igazságnál. Az európai szellem mélyáramlataiban mindig jelen volt az emberek egyenlőségének ősi eszménye, s az osztálytársadalmak társadalmi elfogadtatását is segítette a tehetséges szegény gyerekek kitörésének hite. E hit alapvetően csak illúzió volt, hiszen a szegény sorból fényes egyházi, katonai vagy tudósi pályát befutók száma elenyészett az életük végéig szolgasorra ítélt milliók mellett. Mégis, a sikeres emberré váló szegény gyerek legendája azt jelzi, hogy az esélyegyenlőség indirekt reménye sohasem szűnt meg, s az osztálytársadalmak zárt kasztrendszerré merevedése ellentétes lett volna az európai szellem lényegével.

A történelmi legendákkal és az egyediségükben látványos sikertörténetekkel szemben a szociológiai igazság szürke és szomorú. Aki szegénynek születik, az nagy valószínűséggel szegényként fog meghalni is, s a gyermekeire is leginkább a maga szegénységét örökíti át. Ma, a harmadik évezred elején is elmondható, hogy a szegény családba születettek többségének tanulási problémái vannak, alap- vagy középfokon abbahagyják az iskolát, s közülük kerül ki a kábítószerezők, a bűnelkövetők és a fiatalkorban terhességet kihordók többsége is. A generációk láncolatában gyorsan bezáródó körről van szó, hiszen az iskolából hamar kikerülő, szegénysorú gyerekek szerencsésebb társaiknál jóval előbb válnak felnőtté – mind az önpusztító szenvedélyeket, mind a munkát és munkanélküliséget, mind a korai gyermekszülést tekintve. (Ez utóbbi révén gyorsan meg is teremtik a maguk utánpótlását.) Az “álmodó ifjúság”, a ráérő és látszólag csapongó készülődés a felnőtt életkorra jobbára csak a középosztálytól felfelé jár ki a gyermekeknek. Holott a tartalmas és sikeres élethez szükséges készségek ezekben a végtelennek látszó években halmozódnak fel az emberben. A gyermekkori szegénység kifelé elsősorban társadalompolitikai veszélyként jelenik meg: a képzetlenség, a kábítószer-fogyasztás, a bűnözés, a nagyvárosok elgettósodásának és a szociális segélyek feneketlen kútba ömlésének első számú eredőjeként. De befelé sem kevésbé pusztító hatású: a teljes emberré válástól fosztja meg azt, aki anyagi és környezeti okok miatt nem építheti ki a maga összetett emberi személyiségét.

Az anyagi szűkösség a kapitalizmusban, ahol a tudás és a kultúra is áru, szükségszerűen együtt jár a szellemi szűkösséggel és nélkülözéssel. Ez alól legfeljebb azok az idős emberek jelentenek kivételt, akik aktív életükben megfelelő tudást, szellemi tőkét és tapasztalatot gyűjtöttek össze maguknak. A szegénységbe születő gyermeknek azonban kevés esélye van arra, hogy felülemelkedjék az anyagi nélkülözések motiválta egydimenziós szegénysorson. (Csekély vigaszt jelent a szegényeknek, hogy a pénz egyoldalú hajszolása sok gazdag ember életét is sivárrá és tartalmatlanná teszi – de ez utóbbiak gyerekei legalább látványosan szakíthatnak a rémisztő szülői mintákkal.) Világszerte elterjedt angol kifejezéssel “social exclusion”-ként írják le azt az állapotot, mely lényegében teljes jogfosztottságot és másodrendű állampolgárságot jelent. E kifejezést magyarul általában szociális kirekesztésnek fordítják, holott minden tekintetben társadalmi kirekesztésről van szó.

A társadalmi kirekesztés áldozata nem részesül minőségi oktatásban, nem férhet hozzá a magasabb osztályok kultúrájához, kevés esélye van az egészséges életmódra és környezetre, aligha talál magának tartalmas munkát, s bezáródnak előtte a közéleti szereplés kapui. A szegénységben talán az a legszörnyűbb, hogy nagy igény van rá a modern kapitalizmusban. A szegény ember fogyasztóként piacot jelent a selejtes és egészségtelen, úgynevezett “leértékelt” termékeknek, amelyek szegény vásárlók híján eladhatatlanok lennének. Negatív példaként serkentő figyelmeztetés a középosztálynak, így jár, aki nem dolgozik és takarékoskodik elég szorgalmasan. Munkahelyteremtő szektorként foglalkoztatási lehetőséget biztosít a középosztálybeli értelmiség kevésbé rámenős vagy tehetséges tagjainak – a szegények intézményeiben dolgozó orvosoknak, pedagógusoknak, tisztviselőknek, szociális munkásoknak. Közéleti villámhárítóként behatárolt, de legális működési terepet kínál a jobbára a középosztályból származó radikális politikusoknak, akik a rendszerrel való profitábilis kiegyezésig a szegények szószólóiként szerepelnek. A szegények jelenléte passzív témaként örök gumicsont a liberálisok és konzervatívok ideológiai vitájában, mely természetesen csak a hatalomért és a húsosfazékért vívott harcot fedezi. A szegény ember a “demokratikusnak” nevezett kapitalizmusban úgy is jellemezhető, mint közéletileg abszolút passzív ember, aki nem részese és alkotója, csak tárgya vagy eszköze a politikának. (A modern szociáldemokrácia elsősorban az alsó középosztály érdekeit képviseli, a kulturális és gyakran vallási gettóban élő mély szegénységgel ő sem igen ért szót.)

Napjainkban a kapitalista társadalom konszenzusai és konfliktusai egyaránt a nagytőke és a középosztály között alakulnak ki, erről szólnak a választások, a pártkoalíciók és többnyire a szervezett dolgozók bérharcai is. (Amúgy így volt ez már Werbőczy korában is, amikor a nagytőke szerepét a világi és egyházi arisztokrácia, a középosztályét pedig a köznemesség játszotta.) A szegények mindebből kirekesztődnek. Forradalmi helyzet híján legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a középosztály elszegényedéssel fenyegetett része az eddiginél keményebb konfliktusokat vállal a nagytőkével, s az így megszerzett forrásokból a szegénység mérséklésére is csuppan-cseppen valami kevés pénzecske.

A világ leggazdagabb huszonkilenc nemzetét tömörítő OECD (Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete) a világban előállított javak és szolgáltatások kétharmadát állítja elő. Tagjai közül kerülnek ki – Kína és Oroszország kivételével – a Biztonsági Tanács és a G7 csoport vezető hatalmai. Az OECD tagországai meghatározó szerepet játszanak a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi intézményekben, zömében állampolgáraik tulajdonában állnak a multinacionális vállalatbirodalmak. A gazdasági fejlődést és a pénzügyi szabályozókat illetően – olykor bombatámadásokkal megerősített – “tanácsokat” osztogatnak az egész világnak, s önmagukat előszeretettel tömjénezik körül a “welfare” és “development” szavakkal. Nem érdektelen tudni, hogy a “jólét és fejlődés” honában, a világkapitalizmus evilági mennyországában 47 millió gyermek él szegénységben. Negyvenhét millió! A világ huszonkilenc leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény családba születik és a jelenlegi tendenciák szerint maga is szegény családot alapít majd. Az emberi jogokat más országokba különös buzgósággal exportáló Egyesült Államokban a gyermekek közel egynegyede, 22,4 százaléka szegénynek számít. Charity begins at home, a jótékonyságot és az emberi jogok tiszteletét talán otthon kellene kezdeni…

Az OECD-országok gyermekszegénységi mutatója keserű és tanulságos olvasmány. Feketén-fehéren jelzi, hogy a világ fejlődésében magukat szakértőnek tekintő országok otthon a legelemibb társadalmi feszültségeket sem tudják megoldani. Ha a szegénységi küszöbök eltérő volta miatt az éhhalál nem is fenyegeti az OECD-országok nélkülöző tízmillióit, a fejlett társadalmak lényegét tekintő szellemi és anyagi fejlődésből reménytelenül kirekesztődnek, ideértve a normális egészségügyi ellátást, az egészséges táplálkozást, környezetet és életmódot, melyek biztosításáért egyébként a középosztály alsóbb rétegei is önkizsákmányoló hajszát folytatnak. A leggazdagabb országokban a szegény gyerek olykor – több évezredes beidegződéseket megcáfolva – egészségtelenül kövér az olcsó tömegeledeltől. De Mexikótól Magyarországon át Törökországig klasszikusan éhező (bár az éhhaláltól néhány segélydollárra álló) gyermekek is millió­szám élnek az OECD büszke birodalmában. Sorsukról az irántuk érzett szolidaritás mellett azért is érdemes beszélni, mert az OECD hangadó államai ma az egész világ számára diktálják az “ésszerű gazdasági fejlődést” és a mértékadó demokrácia-modellt.

Az ENSZ gyermekszervezete, az UNICEF Firenzében, a világ talán legrégibb árvaházában működteti az Innocenti Research Center nevű kutatóközpontját. Magam is jártam e reneszánsz palotában, ahol nagy élmény volt látni a névtelen csecsemőkkel együtt beadott fél-amuletteket, amelyek másik felét a gyermek majdani kiváltása reményében egy életen át őrizte a leányanya vagy a szerencsétlen sorsú család. Évszázadokra visszamenőleg megvannak a precízen vezetett könyvelések is. Ma is ellenőrizhetjük, hogy 1526-ban, a mohácsi csata napján a firenzei árvaházban mennyit költöttek kenyérre és tejre. Az európai szociálpolitikának ebben az ősi műhelyében született meg a Gyermekszegénység a gazdag országokban (Child Poverty In Rich Nations, Firenze, 2000. június) című kiadvány. Készítői szemében a fejlett tőkés országok gyermekeinek szegénysége egyrészt önmagában is súlyos emberi és társadalmi probléma, másrészt arra is alkalmas, hogy megértsük a kapitalista rendszer működését és az esetleges korrekciók mechanizmusát. A huszonkilenc OECD-országon belül ugyanis rendkívül eltérő a gyermekszegénység mérete és elterjedése. A legszerencsésebb (bár nem feltétlenül a leggazdagabb) országokban a gyerekek kevesebb mint öt százaléka számít szegénynek, míg néhány dúsgazdag országban háromszor-négyszer ennyi a szegény gyermekek aránya. A kiadvány legfontosabb tanulsága azt az ősi igazságot erősíti meg, hogy a gazdagság önmagától nem “csorog” le a szegények közé, aktív politikai beavatkozás nélkül a szédítő gazdagság együtt él a Negyedik Világ emberalatti nyomorával. A jólét lecsorgásának (trickle down) neoliberális hazugságát negyvenhét millió kis ember sorsa cáfolja.

Ha nem is könnyű megszoknunk, mégis tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország a világ egészéhez képest már gazdag országnak számít. Ha az OECD-tagság elnyerése mögött voltak politikai okok is, gazdasági fejlődését tekintve Magyarország kétségkívül közelebb áll a szervezet képzeletbeli második vonalához, mint a klasszikus Kelet-Európához és a Harmadik Világhoz. Mivel valamennyi EU-tagállam egyben az OECD-nek is tagja, így számunkra e gazdasági szervezet az unió előszobájának tekinthető. Tíz évvel a rendszerváltozás után a firenzei tanulmány az egyik első dokumentum, amely a magyar társadalmat a kívánt cél, a legfejlettebb országok közegében, azok részeként ítéli meg. Mindenféle “közép-kelet-európaizás” és “posztkommunistázás” nélkül, a mai magyarországi realitások tükrében. Ez akkor is örvendetes, ha a vizsgálat eredménye felemás: abszolút számokban lesújtó, relatív adatokban közepes és néhány részletében kifejezetten kellemes számunkra. Az adatsorok nagy többségükben 1999-ben készültek, de vannak köztük egészen friss, 2000-es számsorok is.

A gyermekszegénység mértékének megállapításánál a tanulmány megkülönbözteti az abszolút és a relatív szegénységi küszöböt. Az abszolút szegénységi küszöböt aszerint állapítja meg, hogy a gyerekek hány százaléka él a helyi valutára átszámított amerikai szegénységi küszöb alatt. A különböző árrendszerek miatt ez némiképp torz képet ad, de ha elfogadjuk, hogy világunkban a dollár a legfőbb úr, akkor logikusnak kell tartanunk ezt a mércét.

A fejlettebb országok között (az ugyancsak OECD-tag Mexikó és Törökország nem szerepel e táblázatban) a három visegrádi állam negatív értelemben abszolút listavezető. Lengyelországban a gyermekek 93,1%-a, Magyarországon 90,6%-a és Cseh­országban 83,1%-a az Egyesült Államok-beli szegénységi küszöb alatt él! Ez akkor is sokkoló, ha valamelyes mentséget kínál az eltérő árrendszer, a múlt öröksége és több más tényező. Tudnunk kell, hogy az Európai Unió bővítésétől aggódó, jó szándékú nyugat-európai szakértőket is elsősorban az ilyen adatok késztetik számunkra kellemetlen gondolatokra. Figyelemre méltó a 42,8%-os spanyol, a 36,1%-os olasz és a 29,1%-os brit adat is. Maga az Egyesült Államok 13,9%-os abszolút gyermekszegénységet produkál, ami az amerikai társadalom súlyos szociális feszültségeit jelzi.

A lista másik, pozitív végén három és hét százalék között szóródik négy észak-európai jóléti, szociáldemokrata hagyományú ország, Norvégia (3,0%), Dánia (5,1%), Svédország (5,3%) és Finnország (6,9%). Nem kétséges, hogy a magyarországi rendszerváltozás társadalmi támogatását az a remény – és a rendszerváltó elitnek azon ígérete – biztosította, hogy az ország a szociáldemokrata jellegű, jóléti fejlődés irányába halad majd. Ennek az ígéretnek folyamatos számonkérése azóta is minden baloldali politizálás alapja. Az északi államokhoz hasonlóan jó eredményeket produkál a kicsiny és dúsgazdag Luxemburg (1,2%), valamint a szociáldemokrata-keresztényszociális koalíció hazájának számító Belgium (7,5%). Figyelemre méltó a harmadik Benelux-állam, Hollandia viszonylag magas (11,1%) gyermekszegénységi mutatója, amelyet sajnos a relatív index is visszaigazol.

A relatív szegénységi index (2. táblázat) az adott ország jövedelmi viszonyain belül rögzíti a szegény gyerekek arányát. Egészen pontosan azt, hogy a gyerekek hány százaléka él az országos jövedelmi átlag felénél kevesebb összegből. (Természetesen mind az abszolút, mind a relatív index esetében a gyerekeket felnevelő háztartásokra vonatkoznak a számítások.) Ez a jövedelmi szint esetenként magasabb lehet a hivatalos szegénységi küszöbnél, az Egyesült Államok így produkálhat döbbenetesen magas, 19,8%-os relatív gyermekszegénységi mutatót. A legjobb eredménnyel ezúttal is ugyanaz a hat ország büszkélkedhet, mint az abszolút szegénységi index esetében. Svédország (2,6%), Norvégia (3,9%), Finnország (4,3%), Belgium (4,4%), Luxemburg (4,5%) és Dánia (5,1%) adatai azt jelzik, hogy az úgynevezett skandináv (noha Finnország nem része a földrajzi Skandináviának) és a Benelux modell (legkevésbé Hollandia a maga 7,7%-val) látványosan mérsékli a szegénységet és a jövedelmi különbségeket.

Megrendítő látni, hogy tíz esztendővel a rendszerváltozás után a relatív (tehát az országon belüli társadalmi különbségeket tekintő) magyarországi gyermekszegénységi index (10,3%) négyszerese a svédországinak és két és félszerese az észak-európai átlagnak. Ha az abszolút mutató a múlt terhes örökségéről szólt, akkor ez utóbbi már az elmúlt tíz esztendő eltorzult hazai fejlődéséről, a jövedelmi különbségek és a tömeges szegénység növekedéséről tudósít. Különösen annak fényében, hogy a Cseh Köztársaság – legalábbis az alacsony gyermekszegénység tekintetében – továbbra is közel maradt a skandináv, szociáldemokrata jellegű modellhez. A firenzei jelentés készítői ezt – Magyarországon példátlan politikai érveléssel – azzal magyarázzák, hogy a volt Csehszlovákiában még más kommunista országokhoz képest is kiegyenlítettek voltak a jövedelmi viszonyok, “s ennek az örökségnek a pozitív hatása mindmáig látszik a relatív gyermekszegénységi adatokon”. Különös ezeket a sorokat olvasni egy angol nyelvű ENSZ-kiadványban!

A legrosszabb eredmények néhány “gazdasági csodájáról” elhíresült országot jellemeznek, amelyek részben legalábbis a gyermekek és a felnőttek tömeges elszegényedésével teremtették meg a gazdagok és a multinacionális cégek további gyarapodásának feltételeit. Kanada (15,5%), Írország (16,8%), Nagy-Britannia (19,8), Olaszország (20,5%) és az Egyesült Államok (22,4%) impozáns gazdasági sikereiből a lakosság ötöde-hatoda csak a szegénységet érzékelheti, minden tekintetben kirekesztődve a sikeresek társadalmából. A neoliberális Balczerowicz-terv miatt annyi dicséretet kapott Lengyelországnak “sikerült” elérnie, hogy a gyermekszegénységi mutatói háromszor rosszabbak a csehországinál, s vészesen közelítenek az angolszász szinthez. A gyermekszegénységi mutató nem olyan harsány, mint a tőzsdeindex vagy a vámszabadterületi export fejlődése, de arra kiválóan alkalmas, hogy érzékeny képet adjon egy-egy rendszerváltó ország elmúlt tíz esztendejének valódi társadalmi folyamatairól.

Finomabb bontásban is megállapítható, hogy a gyermekszegénység alakulása nagyrészt az alkalmazott szociálpolitikán, tágabb értelemben a kormányok és a politikai elit szándékán múlik. A modern szociálpolitikai irodalom – elsősorban angolszász hatásra – az egyszülős családmodellt (praktikusan a gyermekét egyedül nevelő fiatal, sokszor munkanélküli és olykor kábítószerező anyát) tartja felelősnek a gyermekszegénységért. Az UNICEF adataiból nyilvánvaló, hogy ez csak néhány “jólétinek” nevezett, de igen rossz szociálpolitikát folytató országra igaz. Az egyszülős háztartásban felnövekvő gyerekek közül (3. táblázat) Nagy-Britanniában 45,6%, Németországban 51,2%, az Egyesült Államokban 55,4% él a szegénységi küszöb alatt. Ezek az országok így szinte automatikusan termelik ki a munkanélküliség, a bűnözés és a kábítószerezés utánpótlását a családi kötés nélkül, nyomorban és kiszolgáltatottságban felnövekvő gyermekek személyében. Az ezer főre jutó börtönnépesség az Egyesült Államokban sokszorosa az észak-európainak, de az annyit bírált kínait is meghaladja! Másfelől a jól megcélzott gyermeknevelési támogatások és a magas női foglalkoztatás révén Svédországban (6,7%) és Finnországban (7,1%) az “egyszülős gyermekek” nagy többsége sem kényszerül megalázó szegénységben élni. Az egyszülős háztartásban élő gyermekek kevesebb mint 15%-a él a szegénységi küszöb alatt Norvégiában (13,1%) és Dániában (13,8%) is, ami ismét e négy észak-európai ország szociáldemokrata hagyományú jóléti rendszerét dicséri. A tanulmány megállapítása szerint a családközpontú szociálpolitika mélyen gyökerezik az észak-európai társadalmakban, végrehajtása magas fokon intézményesült és széles körű választói támogatásnak örvend. Dánia, Finnország és Svédország esetében az állami újraelosztás aránya meghaladja az ötven százalékot (a Járai-terv Magyarországon 40% alá vinné ugyanezt), s a kisebb baloldali pártokkal együtt kormányzó szociáldemokraták ragaszkodnak e sikeres (bár a neoliberális sajtóban sokat ostorozott) modell fenntartásához.

Figyelemre méltó, hogy Magyarországon az egyszülős és normális háztartásokban felnövekvő gyerekek között gyakorlatilag azonos arányban (10,4% és 10,3%) vannak a szegénysorúak. Ez azt jelzi, hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülők (többnyire anyák) a gyermeknevelési támogatás, a tartásdíj, a női foglalkoztatás és más eszközök révén még állják a versenyt a “normális” családokkal. Emlékeznünk kell persze arra, hogy az egész adatsor csak a jövedelmi átlag fele alatt élőkre vonatkozik. Arról nincs felmérés, hogy az egyszülős háztartások között milyen arányban vannak a kiugróan magas jövedelműek. Más adatsorok azt jelzik, hogy a munkanélküliség és a gyermekszegénység között nem mutatható ki világos összefüggés. A hasonlóan jó foglalkoztatási adatokat produkáló Egyesült Államokat és Norvégiát, illetve a magas munkanélküliséggel leírható Spanyolországot és Finnországot gyökeresen eltérő gyermekszegénységi mutatók jellemzik. Ez is azt mutatja, hogy a gyermekszegénységet elsősorban jól célzott állami szociálpolitikával, s nem úgy általában “munkahelyteremtéssel” lehet csökkenteni.

Mennyibe kerülne a relatív gyermekszegénység megszüntetése, annak biztosítása tehát, hogy egyetlen gyerek se kényszerüljön a nemzeti átlagjövedelem fele alatt élő háztartásban felnevelkedni? Valamennyi adatsor közül talán ez a leginkább sokkoló.

Szinte semmibe! Sok család ugyanis egyelőre nem a mély szegénységben, hanem alig valamivel a relatív szegénységi küszöb alatt él. Ha viszont a beavatkozás elmarad és sorsuk tovább nehezedik, akkor idővel a szinte megválthatatlan szegénységbe csúszhatnak le. Az OECD-országok között két szélső pontként a nettó nemzeti össztermék (GNP) 0,06%-a (kevesebb mint fél ezreléke) kellene Svédországban és 0,68%-a (alig fél százaléka) az Egyesült Államokban a relatív gyermekszegénység teljes felszámolásához. A legtöbb gazdag ország esetében (ideértve Magyarországot is) a GNP egy-két ezreléke elég lenne ehhez. Hosszabb távon persze ennél merészebb álmaink is lehetnek, megfontolandó például, hogy a relatív szegénységet idővel nem kellene-e az átlagjövedelem kétharmadától-négyötödétől lefelé számolni.

Itt és most azonban elmondható: kellő politikai akarat esetén valamennyi fejlett OECD-ország, így Magyarország is lényegében azonnal felszámolhatná a jövedelemkülönbségekből eredő gyermekszegénységet a katonai kiadások vagy a multik extraprofitjának töredékéből. Ha ez mégsem történik meg, akkor ebből a kormányzó elit rossz szándékán túl a rendszer beépített igazságtalanságára, a neoliberális kapitalizmus működéséhez szükséges “elrettentő szegénység” antihumánus gyakorlatára is joggal következtethetünk. A gyermekszegénység mindennapi gyakorlata aláássa az esélyegyenlőség legendáját, megkérdőjelezi az “emberi jogok” hangzatos kultuszát és hosszabb távon olyan társadalmi feszültségeket termel, amelyek a középosztály és a gazdagok biztonságát is fenyegetik. A fejlett országok tömeges gyermekszegénységének felszámolása bizonyos értelemben a kapitalizmus életképességi tesztje is. Ha a gazdag országok a nemzeti jövedelmük elenyészően kis részét sem hajlandóak erre a célra feláldozni, akkor meg is érdemlik azt a közelgő társadalmi megrázkódtatást, amelynek első morajlásai már jól hallhatóak OECD-szerte. Az észak-európai ellenpélda azt bizonyítja, hogy a magas szintű és a társadalmi különbségeket tudatosan “kisimító” szociálpolitika alapvetően nem veszélyezteti az ország versenyképességét. A kapitalizmuson belül a magas újraelosztásra épülő szociáldemokráciánál humánusabb és sikeresebb társadalmi modellt még senki sem talált ki. Ez akkor is igaz, ha a neoliberalizmus hatására a skandináv modell is fájdalmas korrekciókra szorult.

Mit mondhatunk summázatképpen? Negyvenhét millió szegény gyermek él a világ leggazdagabb huszonkilenc országában. Ugyanazon a kapitalistának mondott rendszeren belül három és huszonhat százalék között szóródik a saját országukon belül szegénynek számító gyermekek aránya. Az egész OECD-n belül ugyanakkor 1,2% és 93,1% között leng ki az abszolút gyermekszegénységi mutató, ami azt jelzi, hogy a szervezet egyelőre inkább csak mesterséges egység, mintsem valóban a “gazdagok klubja”. A gyermekszegénységet – éppúgy, mint általában a szegénységet – a gazdasági fejlődés és a magas foglalkoztatottság önmagában nem mérsékli. Erre csak a magas állami újraelosztással dolgozó, jól intézményesült és társadalmilag elfogadott szociálpolitika képes. Negyven esztendővel ezelőtt Kennedy és Johnson elnökök meghirdették a szegénység elleni háborút (War on Poverty), melynek hatására a szegénységi küszöb alatt élők aránya a felére csökkent. Később a neoliberális teóriák hatására ismét drámaian emelkedett az amerikai szegények száma. Hasonló mondható el több nyugat-európai országról is.

Bármilyen meglepően hangzik egyesek számára, igenis számítanak a politikai döntések. Igenis a politikusokon, a közgazdászokon és persze a választók érettségén múlik, van-e tömeges szegénység az adott országban. A társadalmi gondokra érzéketlen gazdaságpolitika primátusa és a szociálpolitika elhanyagolása közvetlenül felelős tíz- és százmilliók szegénységéért. A fejlett országokban addig van szegénység, amíg a tömegek hagyják, hogy legyen.

Felhasznált irodalom:

Innocenti Report Card

Issue No.1 June 2000

A League Table Of Child Poverty In Rich Nations

UNICEF, Innocenti Research Center

Florence, Italy

Alig néhány éve az amerikai politika irányítói még magabiztosan állították: Oroszország a privatizációnak és a piaci reformoknak köszönhetően, annak rendje s módja szerint stabil, virágzó demokráciává fog válni. Az Egyesült Államok egyengeti majd az átalakulás útját, s a gyors és önzetlen amerikai segélyezés “hídként” szolgál a két oldal számára ahhoz, hogy képviselőik nyugodtan végezhessék feladataikat. A kamerákba mosolygó, barátságosan ölelkező “Bill” és “Borisz” az amerikai-orosz kapcsolatok új korszakát jelképezték. Olyan korszakot, amely a legkevésbé sem hasonlít majd az előző évtizedek rossz emlékű, hidegháborús légkörére.

Mára e várakozások szertefoszlottak. Nemcsak hogy nem teljesültek a jobb élettel kecsegtető ígéretek, de az 1990-es évek Amerika által ösztönzött „reformjai” az oroszok egy részét – ha nem a többségüket – az addiginál is nagyobb szegénységbe taszították.¹ Ma az oroszok közül sokan mindezért a nyugati segélyeket okolják.² Sőt vannak, akik úgy vélik, az USA szándékosan tette tönkre gazdaságukat.

De vajon hogyan engedhette meg az Egyesült Államok, a kétségtelenül erősebb fél, hogy a század egyik legígéretesebb közeledési kísérlete zátonyra fusson? Ahelyett, hogy a józan ész, vagy az államok kapcsolattartásában régóta bevált módszerek szerint járt volna el, ideológiai alapon s az államközi kapcsolatokban erősen megkérdőjelezhető módon cselekedett. A szóbanforgó ideológia – az erőltetett privatizáció és piacosítás programja, amelyet ráadásul egy olyan társadalomra kényszerítettek, amelynek e téren semmiféle újabb keletű tapasztalata nem volt – széles körben ismeretes. Kevésbé köztudott, ám igen lényeges része a történetnek azonban az az eljárás, ahogyan a tanácsokat és a segélyeket adták.

Ha az üzleti célú kapcsolatépítés e sajátságos válfajának nevet kívánunk adni, a gazdasági antropológiában szerzett tapasztalataim alapján javaslom: nevezzük tranzakciós kapcsolatrendszernek, vagy röviden “tranzakciózásnak” (transactorship), a benne részvevőket – aktorokat – pedig tranzakciós szereplőknek vagy “tranzaktoroknak” (transactors).³ Eszerint tehát a tranzaktorok olyan kis, informális csoportokban, kölcsönös előnyökért tevékenykedő személyek köre, akik formálisan különböző feleket képviselnek. Ha a tranzaktorok törekszenek is az általuk képviseltek meghatározott céljainak elérésére, vannak járulékos céljaik és ezek elérését szolgáló módszereik is, amelyek akarva-akaratlanul keresztezhetik vagy maguk alá rendelhetik az előbbieket. A csoport tagjainak viselkedését rendkívüli rugalmasság és szerepváltásra való képesség jellemzi: képviseletüket készek kiterjeszteni másokra is, nemcsak azokra, akikhez hivatalosan tartoznak.

Az alábbiakban azt a “bensőséges viszonyt” szeretném bemutatni, amely az 1990-es években az amerikai tanácsadók és az orosz közéleti szereplők – együtt: a tranzaktorok – között formálódott ki, s amelynek következtében az Oroszországba irányuló amerikai segélyprogram nemcsak hogy nem érte el a meghirdetett célokat, de egyenesen ellenük hatott. Különösen azok a célok szorultak háttérbe, amelyek előmozdíthatták volna a gazdasági fellendülést, segíthették volna a demokratizálódást, s baráti viszonyt teremthettek volna a kétoldalú kapcsolatokban. Jelenleg, az új évtized kezdetén, a segélyprogramban résztvevő tranzaktorok kulcsfiguráival szemben, pénzmosás, korrupció s más bűncselekmények gyanújával, vizsgálatok folynak – be nem vallott céljaik egyenes következményeként.

A tranzakciózás az elmúlt évtized amerikai-orosz kapcsolataiban olyan egyénekre, intézményekre és csoportokra terjedt ki, amelyek hivatalos státusát igen nehéz lenne megállapítani. A tranzaktorok körül szinte minden képlékeny. Működésük területe nem egyértelműen a köz-, de nem is a magánszféra, nem egészen a politika, de nem is kizárólag a gazdaság, tetteik nem teljesen nyilvánosak, de nem is igazán titkosak vagy konspiratívak, maguk a tranzaktorok pedig sem az egyik, sem a másik oldalra nincsenek elköteleződve. Ez a fajta alakíthatóság nagyfokú rugalmasságot biztosít számukra, s minden oldalon növeli befolyásukat. És sajnálatos módon, éppen ez a tulajdonságuk volt az, amely megrendítette az orosz-amerikai kapcsolatok új korszakába vetett bizalmat.

A tranzakciózás kialakulása

Hogyan kerültek egymással kapcsolatba a tranzaktorok, s miként láttak hozzá kapcsolataik kiépítéséhez, ki-ki a maga oldalán? 1991 második felében, a hatalmas szovjet állam széthullásával egyidőben, a Harvardon tanító Jeffrey Sachs, Andrei Shleifer és mások találkozókon vettek részt egy Moszkva melletti dácsában. Ezeken az összejöveteleken fiatal, leendő orosz „reformerek” egy lehetséges gazdasági és politikai változás forgatókönyvén törték a fejüket. A dácsában tartott megbeszéléseken orosz részről két közgazdász, Jegor Gajdar és Anatolij Csubajsz volt a hangadó. A találkozókra egyidőben került sor azzal, hogy Borisz Jelcin, Szovjet-Oroszország akkori elnöke, hozzálátott saját gazdasági tanácsadóinak összeválogatásához. Jelcin a posztkommunista Oroszország gazdasági “reformjainak” első építőmesteréül Gajdart szemelte ki. Csapatának magjává pedig azt a már huzamosabb ideje létező, jól összehangolt szentpétervári csoportot tette meg, amelynek élén Anatolij Csubajsz állt. Jelcin elképzelése az volt, hogy később Gajdar helyét Csubajsz veszi majd át, aki ily módon egyben (az elnök) nélkülözhetetlen segítője is lesz.

De ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk egyelőre a dácsában történteknél. Sachs és munkatársa, Anders Åslund, valamint számos más nyugati szakértő felajánlotta szolgálatait az oroszoknak, beleértve azt is, hogy biztosítja egyes nyugati források könnyebb hozzáférhetőségét Oroszország számára. Az oroszok elfogadták az ajánlatot. Az ezt követő hónapokban és években mind a Harvard-, mind a Csubajsz-csapatnak sikerült elérnie, hogy a maguk oldalán ők legyenek a reformfolyamat kijelölt képviselői, azaz – a fenti értelemben – tranzaktorai. Az orosz gazdaság átalakításához az elméletet és a tanácsokat amerikai részről a Harvard Institute for International Development (HIID) emberei szolgáltatták.

Az amerikai politika irányítói a Harvard Intézetet különleges bánásmódban részesítették. Az Intézet az USAID-tól 1992 és 1997 között 40,4 millió dollár juttatást kapott, 1997 májusáig pedig, amikor is az USAID beszüntette támogatását, további 17,4 millió dollárt tett zsebre. A Clinton-kabinetnek a Harvarddal kapcsolatban álló tisztviselői “külpolitikai” megfontolásból szinte teljesen megkerülték a külföldi segélyprogramokkal kapcsolatban egyébként előírt nyilvános tendereztetést. Akik lemondtak a versenyről, elnyerték a Harvard Intézet – elsősorban a pénzügyminisztériumban dolgozó – “barátainak” támogatását.⁴ A kormány közbeszerzésekkel foglalkozó hivatalnokai és az Egyesült Államok Legfelsőbb Állami Számvevőszékének (GAO) tisztségviselői – köztük Louis H. Zanardi, a GAO későbbi elnöke, a HIID oroszországi és ukrajnai működését feltárni hivatott számvevőszéki vizsgálóbizottság vezetője – szerint felettébb szokatlannak számított, hogy egy kezdetben jóval kisebb összegről szóló támogatás (a Harvard Intézet eredetileg 2,1 millió dollárt kapott volna) ilyen mértékű felemelésével kapcsolatos döntést lényegében versenytárgyalás nélkül hozzanak meg. Az amerikai kormány valójában a Harvard Intézetre ruházta át a több mint 350 millió dollárt kitevő oroszországi gazdasági segélyezés egészének menedzselését. Az Intézetnek arra is törvényes lehetősége volt, hogy más – akár számára konkurens – vállalkozásokat is kézben tartson, kihasználva azt, hogy az amerikai segélyekkel kapcsolatban kizárólagos javaslattételi joggal rendelkezett, jóllehet egyszersmind e segélyek legfőbb kedvezményezettje is volt. A GAO 1996-ban arra a megállapításra jutott, hogy a Harvard Intézet “lényegében ellenőrzésre tett szert az USA segélyprogramja fölött.”⁵ A kormány közbeszerzési hivatalnokainak, illetve GAO tisztségviselőinek véleménye szerint példa nélküli, hogy egy magáncégre ilyen volumenű segélyeket bízzanak.

Oroszországban a Harvard munkatársai kizárólag Anatolij Csubajsszal és környezetével dolgoztak együtt. A Csubajsz-klán néven elhíresült csoport és a Harvard Intézet érdekei hamarosan azonosakká váltak.⁶ A csoport tagjai egymás iránti lojalitásukról és – a kívülállókkal szemben – egységes fellépésükről váltak ismertté.⁷ A Harvard-Csubajsz-csoport 1993 közepére rendkívül befolyásos, informális érdekcsoporttá vált, amely megszabta az Oroszországba irányuló amerikai gazdasági segélyezés és általában a nyugati gazdaságpolitika irányát és kihatását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok számára kulcsfontosságú volt az a támogatás, amelyet Lawrence Summers – korábban a Harvard Egyetem tanára, a szóban forgó időszakban pedig a Világbank egyik vezető közgazdásza – biztosított számukra. Summerst szoros kötelék fűzte a Harvard-csapathoz, többek között Andrei Shleiferhez is, aki a Harvard Intézet oroszországi programjának vezetője volt.⁸ Summers később vezető szerepet töltött be a Pénzügyminisztérium amerikai és nemzetközi gazdaságpolitikájának irányításában, ahol előbb államtitkári, majd miniszterhelyettesi, végül miniszteri posztot töltött be.

A Csubajsz-tranzaktorokat – önmaguk és támogatóik egyaránt – a “fiatal reformerek” szlogennel népszerűsítették. A nyugati média mítoszt teremtett köréjük, miközben más oroszországi reformcsoportokat figyelemre sem méltatott.⁹ A nyugati adományozók az oroszokat nem annyira a szabadpiachoz való viszonyuk, mint inkább a nyugati szemszögből kedvező személyes tulajdonságaik alapján minősítették “reformereknek”. Ilyen tulajdonság volt például a jó angol nyelvtudás, a nyugatias megjelenés, a “piac”, a “reform”, a “demokrácia” s egyéb mágikus kifejezések szajkózása, vagy “hiteles” nyugati személyiségek elismerése. A Csubajsz-csapat tagjai rendelkeztek az összes említett tulajdonsággal. Nyugati támogatóik mint a felvilágosult Oroszország képviselőire tekintettek rájuk; olyan csoportra, amely kiválóan alkalmas arra, hogy Oroszországot a kapitalizmus és a jólét felé vezető útra terelje. Summers “álomcsapatnak” kiáltotta ki őket¹⁰, ami – tekintettel magas társadalmi pozíciójára – rendkívül jó reklámnak bizonyult.

Mindazonáltal Oroszországban a Csubajsz-tranzaktorok ereje nem az ideológiában s nem is a reformstratégiában rejlett, hanem inkább erős összetartásukban és abban a képességükben, hogy képesek voltak nyugati pénzeket megkaparintani. Miként Olga Kristanovszkaja, orosz szociológus megállapítja: “Csubajsznak megadatott mindaz, ami egyetlen más elitcsoport tagjainak sem. Nevezetesen: rendelkezik a vezető nyugati politikai körök – az Egyesült Államok, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap – támogatásával, s ilyenformán ellenőrzést gyakorol a Nyugatról Oroszországba áramló pénzek felett. Az Anatolij Csubajsz által vezetett, kis létszámú, művelt fiatalokból álló csoport az elmúlt öt év során ezáltal válhatott az oroszországi elit legerősebb klánjává.”¹¹

Az Egyesült Államok által nyújtott támogatás döntő szerepet játszott az oroszországi átalakulásban. A Csubajsz-klán – az amerikai vezetéstől származó “álomcsapat”-minősítésnek is köszönhetően – mint Oroszország egyedüli törvényes képviselője, első számú közvetítő gyanánt lépett fel Oroszország és a Nyugat, illetve a nemzetközi pénzintézetek között. Mindez lehetővé tette, hogy a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok több száz millió dollár nyugati kölcsönt és amerikai segélyt csikarjanak ki.

A modus operandi

Ideje részletesebben is megvizsgálni, hogy ez a rendszer mitől lehetett ilyen mértékben hatékony (hatékonyságon a pénz- és pozíciószerzés képességét értjük).

Rendeleti demokrácia

A tranzaktorok kedvelt eszköze volt az elnöki rendeletekhez való folyamodás. Az amerikaiak nyíltan bátorították ezt a gyakorlatot mint a piaci reformok elérésének hatékony módját. Walter Coles, az USAID privatizációs segélyprogramjának egyik kulcsfigurája szerint: “Ha valamilyen rendeletre volt szükségünk, Csubajsznak nem kellett átverekednie magát a bürokrácia rengetegén.”¹² A rendeletekre támaszkodás a tranzaktorok számára lehetővé tette a Legfelsőbb Tanács és a Duma megkerülését is. A Harvard Intézet orosz ügyekért felelős igazgatója, Jonathan Hay és munkatársai odáig merészkedtek, hogy a Kreml néhány rendelettervezetét ők maguk fogalmazták. Természetesen mindez nem segítette Oroszország felemelkedését a demokratikus rendszerek közé, s aligha felelt meg azoknak a fennen hangoztatott céloknak, amelyek éppen e felemelkedést voltak hivatottak elősegíteni.

“Kaméleonszervezetek”

A Harvard-Csubajsz-féle tanzaktorok által létrehozott szervezetek hálózatát is hasonlóan antidemokratikus szellemiség hatotta át. A tranzaktorok olyan – segélyekre alapozott – magánszervezeteket hoztak létre és működtettek, amelyek azt a látszatot keltették, mintha céljuk a gazdasági fellendülés elősegítése lenne, miközben gyakran a tranzaktorok különérdekeit szolgálták. E szervezetek helyettesítették, illetve kiszorították az állami intézményeket: rendszeresen láttak el olyan feladatokat, amelyek a modern államokban a kormányzati szervek hatáskörébe tartoznak. Ily módon lehetővé vált olyan fontos intézmények megkerülése, mint például a Duma, amelyek bevonása pedig létfontosságú lett volna ahhoz, hogy a gazdasági reformok Oroszországban meggyökerezhessenek. Említett tulajdonságaik alapján – rendkívüli alkalmazkodóképesség, rugalmasság, több funkció egyidejű betöltése – e szervezeteket “kaméleonszervezeteknek” nevezem.

Az adományozók legfőbb szervezete a Harvard Egyetemmel szoros kapcsolatban álló Orosz Privatizációs Központ volt, amelynek alapító okiratában az Egyetem mint “alapító” és “a Központ teljes jogú tagja” szerepel.¹³ A Központot valamennyi nagyobb s számos kisebb nyugati adományozó és hitelező is finanszírozta, többek között az Egyesült Államok, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, az Európai Unió, Németország és Japán.¹⁴ A Központ egyik vezető tisztségviselője – a Csubajsz-klán tagja –, állítása szerint, a Központ vezetőjeként mintegy 4 milliárd dollárt kitevő, nyugati forrásból származó adományt menedzselt.¹⁵ Azt, hogy ezekkel a pénzekkel valójában mi történt, az amerikai Legfelsőbb Állami Számvevőszéknek megfelelő Orosz Számvevőszéki Kamara vizsgálta. A Kamara egyik szakértője így foglalta össze a vizsgálat eredményét: “A pénzt nem a kijelölt célokra használták fel. Azok, akik a pénzt adták, valami egészen meghatározhatatlan dologért fizettek.”¹⁶ A Központban dolgozó, fizetésüket a segélyekből lecsippentő tanácsadókkal készített interjúim során arról is értesülhettem, hogy a forrásokat rendszeresen használták fel politikai célokra is.

A Központ a “kaméleonszerevezetek” jellegzetes példája – mondhatni: archetípusa – volt, amely indentitását és státusát a különböző helyzetektől függően folyamatosan változtatta. A formálisan és jogilag nonprofit és nem kormányzati szervezet valójában orosz elnöki rendelet nyomán alakult meg, s költségvetését azoknak a Csubajsz-tranzaktoroknak köszönhette, akiknek az orosz kormányban is kulcsfontosságú szerepük volt. A Központ gyakorlatilag kormányügynökségként működött: nemzetközi pénzügyi szervezetekkel tárgyalt, s az orosz állam nevében kölcsönöket vett fel.

Az Orosz Számvevőszéki Kamara dokumentumai arról is tanúskodnak, hogy a Központ ellenőrző szerepe egyes privatizációs ügyekre vonatkozó iratokkal, utasításokkal kapcsolatban nagyobb volt, mint a privatizációért hivatalosan felelős orosz állami hivatalé.¹⁷ A Központ két vezetője – a Csubajsz-klánhoz tartozó elnök, illetve a Harvard Intézet moszkvai képviselője – arra is fel volt hatalmazva, hogy privatizációs ügyekben – Oroszország nevében – döntést hozzon.

“Transzidentitás”

De nemcsak a szervezetek voltak képesek gyors szerepváltásra: a “kaméleonszervezeteknek” megvolt az egyéni megfelelőjük, a “transzidentitás” jelensége, amely a tranzaktoroknak arra a képességére utal, hogy identitásukat tetszés szerint váltogatták, tekintet nélkül arra, hogy eredetileg melyik felet képviselték.¹⁸ A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok az effajta “kaméleonmentalitás” verhetetlen mesterei voltak. Előfordulhatott, hogy ugyanaz a személy, ha érdekei úgy kívánták, az egyik találkozón az Egyesült Államokat, egy másikon pedig Oroszországot képviselte, míg egy harmadikon esetleg egyiküket sem.

Jonathan Hay, aki felváltva játszott oroszt és amerikait, tipikus példa erre a jelenségre. Hay amellett, hogy a Harvard legfőbb oroszországi megbízottja volt, s több más (Oroszországban) érdekelt amerikai céget is képviselt, oroszként a Csubajsz-klánba is bebocsátást nyert. A klán tagjaként jogában állt az orosz kormány privatizációs ügyekben hozott, magas szintű döntéseit jóváhagyni, illetve megvétózni. A Harvard tevékenységét vizsgáló egyik tisztségviselő szerint, Hay “többször volt orosz, mint amerikai”. Rajta kívül számtalan olyan példát lehet még felhozni a transzidentitásra, amikor a Csubajsz-tranzaktorok amerikaiakat indítottak orosz színekben.¹⁹

Rendkívül nehéz volt (és még ma is nehéz) átlátni, hogy a nemzetközi gazdasági élet prominens szereplői valójában kit képviseltek, kinek dolgoztak és ki fizette őket, illetve adott időben lojalitásuk és – nem utolsósorban – érdekeik kihez fűzte őket. Jeffrey Sachs, aki 1995–1999 között a Harvard Intézet igazgatója volt, szintén ilyen “különleges” eset.²⁰ John Helmer elmondása alapján, Sachs és munkatársai (beleértve David Liptont is, aki először Sachs tanácsadó cégének igazgató-helyettese volt, majd átigazolt a pénzügyminisztériumba, ahol Summersnek dolgozott tovább²¹) az oroszok és az IMF oldalán egyaránt “játszottak”. 1992-ben például, az IMF és az orosz kormány között folyó tárgyalások alkalmával, Sachs és munkatársai az orosz fél tanácsadójaként voltak jelen. Ezzel egy időben azonban “titkos jelentéseikkel az IMF-t is segítették.”²²

Ahhoz, hogy a kép valamelyest tisztuljon, fontos lenne tudnunk, hogy Sachs valóban az orosz kormány tanácsadója volt-e. Saját állítása szerint, igen²³, de a kijelentés igazságtartalmában tekintélyes orosz közgazdászok és nemzetközi tisztségviselők is kételkednek.²⁴ Sachs-nak azon a szokásán, hogy önmagát rendszeresen az orosz kormány tanácsadójaként mutatta be, Jean Foglizzio, az IMF első Moszkvába delegált képviselője is megdöbbent. Foglizzio szavaival élve: “Amikor a miniszterelnök (Viktor Csernomirgyin) is azt állítja, hogy ő soha nem kérte Sachs úr tanácsát, hát az nagyon kellemetlen érzést vált ki az emberből. Olyan ‚akkor ki is ő valójában’-érzést.”²⁵

Sachs közvetítőként is felajánlotta szolgálatait. Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz képviselője, valamint más források szerint, Sachs az orosz vezetők előtt olyan közvetítő szerepében tetszelgett, aki politikai összeköttetései révén képes nyugati segélyek megszerzésére. 1992-ben, amikor Jegor Gajdart (akivel Sachs egy ideig együtt dolgozott) támadások érték, s jövője bizonytalanná vált, Sachs felajánlotta szolgálatait Gajdar parlamenti ellenzékének. 1992 novemberében pedig memorandummal fordult Ruszlán Haszbulatovhoz, a Legfelsőbb Tanács elnökéhez (akit Nyugaton retrográd kommunistaként “tiszteltek”), amelyben tanácsadást és nyugati segélyeket kínált, valamint kapcsolatok kiépítését ígérte az Egyesült Államok Kongresszusával. Az emlékeztető nyilvánosságra kerülése után Haszbulatov elhárította Sachs “segítségét”.²⁶ Ezen kívül Sachs sikeresen lobbizott az amerikai politikai élet főszereplői körében is.²⁷

A leghatékonyabb és legbefolyásosabb tranzaktorok rendkívüli módon értettek ahhoz, hogy egyidejűleg több szerepben és többféle identitással lépjenek fel. Az egyik ilyen, mindenütt jelenlevő tranzaktor Anders Åslund, egykori moszkvai svéd követ volt, aki Sachs-szal és Gajdarral dolgozott. Åslund egyidejűleg képviselte az amerikai, az orosz, valamint a svéd kormányt és hatóságokat. A washingtoni orosz hivatalnokok egy része ezért úgy tekintett rá, mint Csubajsz személyes megbízottjára. Bár Åslund – “civilben”, mint svéd állampolgár – fontos szerepet játszott az Oroszországgal kapcsolatos svéd politika és segélyezés kialakításában²⁸, ez nem akadályozta őt abban, hogy részt vegyen az amerikai Pénzügyminisztérium, illetve a State Departement magas szintű, az Egyesült Államok és az IMF politikájával foglalkozó ülésein²⁹, miként abban sem, hogy Oroszországban³⁰ és Ukrajnában³¹ üzleti tevékenységet folytasson: az Orosz Belügyminisztérium szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályának tudomása szerint Åslundnak az Orosz Föderáció területén “jelentős” befektetései voltak.³² Amellett, hogy különböző kormányoknak, a Harvard-Csubajsz-tranzaktoroknak és a magánszektornak is dolgozott, Åslund PR-munkát is “vállalt”. Ukrajnai megbízatása – amelyet Soros György finanszírozott – a vele dolgozó, ugyancsak Soros által fizetett tanácsadók szerint, az ország érdekeit szolgáló PR-tevékenységet is magában foglalt.³³ Eredményességét ezen a téren kétségtelenül segítették egyes washingtoni tanácsadó cégekkel létesített kapcsolatai, valamint vezető nyugati lapokban (Washington Post, Financial Times) megjelent cikkei, s az a tény is, hogy ezekben az írásaiban, promóciós szerepei ellenére, mindig objektív elemzőként nyilvánult meg.

Felcserélhetőség

A manőverezési képesség, amelyet az egyének szintjén a transzidentitás biztosított, csoportszinten is jelen volt. A Harvard Intézet, bár hivatalosan az Egyesült Államokat képviselte, egyúttal ellátta a Csubajsz-csoport képviseletét is. Így történhetett, hogy egyes amerikai tisztségviselők, illetve a szálak felgönygyölítésén dolgozó nyomozók, amikor oroszokkal szerettek volna találkozni, amerikaiakhoz irányították őket. Amikor viszont a Harvard Intézet segélyre “vadászott”, a csoport tagjai fennen hangoztatták, hogy szabad bejárásuk van az orosz “reformerekhez”; PR-munkájuknak tulajdonképpen ez volt a legfőbb komponense. Másfelől, a Harvard hozta össze a Csubajsz-klán tagjait az amerikai politikai közélet és a segélyalapok vezetőivel. A Harvard-tranzaktorok Csubajszt az Egyesült Államokban mint Oroszország “hangját” népszerűsítették, s az amerikai hivatalnokok és kommentátorok szemében ő volt a felvilágosult orosz mintapéldánya.

Nem meglepő, hogy a tranzaktorok és barátaik a Harvard-Csubajsz-kapcsolat mélypontjai idején is – ilyen volt az 1998-as augusztusi rubelválság vagy a Bank of New York pénzmosási botránya – mindent megtettek, hogy segítsék “kollégáik” hatalmának és befolyásának fennmaradását, mind Oroszországban, mind az Egyesült Államokban. Ily módon például Summers is rendszeresen kiállt Csubajsz és a többi fontos tranzaktor mellett. Az USA Külügyi Bizottsága előtt tett vallomásában Summers kitartóan védte Csubajszt, s kérvényezte, hogy Csubajsz előre elkészített vallomását (“Én nem hazudtam”) vegyék be a kongresszus ülésének jegyzőkönyvébe.³⁴ Hozzá hasonlóan, Åslund is fellépett Csubajsz védelmében. Mostanában ugyanő Vlagyimir Putyin mellett érvel.³⁵

Mentesség a felelősségre vonás alól, a befolyás és a hatalom átmentése

A tranzaktorok lényegében mentesülnek a felelősségre vonás kockázata alól. Tagjait a csoport különböző pozíciókba juttatja, ahol feladataik végzése során szembekerül(het)nek a kormánnyal, illetve a közérdekkel, amelyet elvileg képviselnek. Az orosz “reform” egyik legfőbb szervezete, az Állami Vagyonügynökség élén például Csubajsz-tranzaktorok sora állt, köztük maga Csubajsz, valamint Maxim Bojcko és Alfred Kokh. Miután Jelcin Bojckót menesztette tisztségéből – mert az elfogadott egy rosszul álcázott, 90 ezer dolláros megvesztegetési összeget a privatizáció során kedvező elbírálásban részesült egyik cégtől –, Kokh lett a Vagyonügynökség elnöke. Később Kokhot is elmozdították helyéről – 100 ezer dollár értékű kenőpénz elfogadása miatt (amely ugyanettől a cégtől származott). Csubajsz, Bojcko és Kokh is a Harvard-Csubajsz-féle tranzaktorok által működtetett Orosz Privatizációs Központ több, igen nagy befolyást biztosító posztját tudhatta magáénak.

Az elmondottakból kitűnik: igen valószínűtlen, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországa meg tudjon szabadulni a Csubajsz-tranzaktoroktól. Mi több, Putyin már réges rég összeállt velük. Valójában Putyin, aki a KGB operatív tisztje, majd utódszervezetének vezetője volt, a Csubajsz-klán legtöbb tagjához hasonlóan szentpétervári származású, ahol annak idején részt vett a “reformmozgalomban”. Putyin, miután a Csubajsszal való együttműködés érdekében Moszkvába költözött, tevőlegesen közreműködött a Jelcint és családját – valamint magát Csubajszt – érintő vizsgálat zátonyra futtatásában.³⁶ Csubajsz az ország villamosenergia-szektorának irányítása mellett, Putyin elnökválasztási kampányának menedzselésében is segédkezett.³⁷

A tranzakciózás következményei

Felmerül a kérdés: egyáltalán miért baj, hogy az Egyesült Államok és Oroszország közötti kapcsolatok a tranzakciós rendszeren alapulnak? Számos amerikai tisztségviselő azon a véleményen van, hogy a piaci reformok végrehajtásának tulajdonképpen ez a leghatékonyabb módja. E felfogás azonban több ponton is hibás.

A tranzakciós kapcsolatrendszer aláásta a demokratikus folyamatokat s akadályává vált áttekinthető, felelős intézmények kialakulásának.

A rendeleti úton való kormányzás nyilvánvalóan eleve ellentétes a demokráciával, s nem egyeztethető össze a segélyezés oly sűrűn hangoztatott céljával, a demokrácia oroszországi kiépítésével. Mindez az oroszok szemében hiteltelenné tette az “üzenetet”, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a demokrácia letéteményese. Végül, de nem utolsósorban, a segélyeken alapuló “kaméleonszervezetek” önkényesen az állam helyébe léptek, s gyakran láttak el olyan funkciókat, amelyek az állam közigazgatási-hivatali szerveinek hatáskörébe tartoztak.

A “kaméleonszervezetek” hozzájárultak az úgynevezett “klánállam” kialakulásához is. E kifejezésen olyan államokat értek, amelyeket kiterjedt korrupció jellemez, s illetéktelen csoportok befolyása alatt állnak.³⁸ Az efféle államokban az egyes klánokat (amelyek mindegyike saját vagyonnal és anyagi forrásokkal rendelkezik) szinte hajszál pontosan azonosítani lehet egyes minisztériumokkal vagy kormányhivatalokkal, olyannyira, hogy egy idő után a klán és az állam tevékenységi körei egymástól megkülönböztethetetlenekké válnak. Ily módon, míg a Csubajsz-tranzaktorokat a kormány privatizációs és gazdasági ügyekért felelős szegmensével, a velük konkurens klánokat más és más állami szervezetekkel: a honvédelmi, illetve a belügyminisztériummal, a biztonsági szolgálatokkal stb. lehetett azonosítani. Általánosságban elmondható, hogy amíg az igazságszolgáltatás politikai befolyásnak van kitéve, az egyik klán hatalmát csakis egy másik, rivális klán ellenőrizheti, illetve tarthatja kordában. Az amerikai “segítség”, a demokratikusan megválasztott parlament módszeres megkerülésével, semmibe vette a demokratikus kormányzás létfontosságú komponensét: a parlamentarizmust.

A tranzaktorok megjelenése keresztezte a valódi piaci reformok útját.

A társadalom támogatása és megértése nélkül, a csupán rendeletekre alapozott piacgazdaság igencsak labilis építményt jelent. Vannak persze reformok, amelyeket rendeletekkel is keresztül lehet vinni, az esetek jelentős részében azonban a reformok a törvények, a közigazgatás és a gondolkodás megváltoztatását, a jogalkotók és a piaci szereplők összehangolt munkáját igénylik, s megvalósításukhoz nem elegendő egyik vagy másik klán támogatása.³⁹

Volt már róla szó, mégis újra megemlítem, hogy bár a tranzaktorok általában magukénak vallják az általuk képviselt felek legfőbb céljait, saját tevékenységük sikere érdekében azonban e célokat, akarva-akaratlanul, aláaknázhatják. Köztudott, hogy a Csubajsz-Harvard-tanzaktorok esetenként megakadályoztak bizonyos reformkísérleteket. Különösen akkor éreztek késztetést a reformkezdeményezések elfojtására, ha a javaslatok a csoporton kívül születtek, vagy úgy észlelték, hogy azok keresztezhetik saját elképzeléseiket.⁴⁰ Amikor a Csubajsz-Harvard-tranzaktorok által menedzselt USAID-támogatásból fenntartott szervezetek egyike, számításai ellenére, nem kapott további anyagi támogatást az USAID-től, vezetői azonnal útját állták a reformokhoz szükséges törvénymódosításnak (a tulajdon- és jelzálog-bejegyzés területén; a reformjavaslat egyébként az orosz kormánytól származott⁴¹). Ilyen esetekben a tranzaktorok valójában saját céljukkal, a piaci viszonyok megteremtésével kerültek szembe.

Az átláthatóság hiánya azoknak a módszereknek az esetében is megnyilvánult, amelyekkel a tranzaktorok a gazdasági reformok bevezetését szorgalmazták. A privatizáció folyamata sejtelmes ködbe burkolózott, s az orosz nép egésze számára számtalan kedvezőtlen következménnyel járt. A privatizáció – amelynek útját a Harvard-Csubajsz-tranzaktorok s jelentős részben az USAID-támogatások egyengették – a szabadpiac előnyeit lett volna hivatott elterjeszteni. Ehelyett fél tucat korrupt oligarcha érdekeinek szolgálatában álló “iparmágnás-kapitalizmus” megvalósulását segítette elő. A “reformok” inkább szóltak vagyonvesztésről, semmint gyarapodásról, s ez bátorította a fosztogatást, a vagyonok felélését és a tőkemenekítést.⁴²

A tranzaktorok alkalmazása elősegítette a személyes haszonszerzés lehetőségeinek maximalis kiaknázását.

A Harvard-Csubajsz-tranzaktorokat presztízsük és előnyös pozíciójuk egyaránt arra ösztönözte, hogy befolyásukat minél több területre kiterjesszék, beleértve – állítólag – az orosz értékpapírpiacot is, mind Oroszországban, mind nemzetközi színtéren, ami hozzájárult látványos meggazdagodásukhoz. A tranzaktorok “magántevékenysége” ezáltal meghiúsította az általuk elvben képviselt fél céljait.

Az a körülmény, hogy egy kis létszámú, a hatalomhoz közel álló közvetítői csoport (powerbrokers) szabad kezet kapott, elkerülhetetlenül a korrupció elterjedéséhez vezetett. Mindez olyan időszakban történt, amikor a nemzetközi közösség éppenséggel biztosítékokat várt volna arra vonatkozóan, hogy Oroszországban megteremtik a gazdaság működésének törvényes és szabályozott, a tulajdonjog és a szerződések tiszteletben tartásán alapuló kereteit. Az elmúlt évek során számos bizonyíték került nyilvánosságra arra vonatkozóan, hogy a Csubajsz-tranzaktorok közpénzeket használtak fel személyes meggazdagodásukhoz.⁴³ Jelenleg e személyekkel szemben bűnvádi eljárások folynak: azzal gyanúsítják őket, hogy a Bank of New York s más pénzintézetek bevonásával dollármilliárdok tisztára mosásában közreműködtek.⁴⁴

A Harvard Intézetnek is megvoltak a maga nehézségei. 1996-ban a GAO felfigyelt a Harvard felügyeletét ellátó USAID-menedzsment “lazaságára”.⁴⁵ 1997-ben a kormány leállította az Intézetnek előirányzott utolsó 14 millió dollár átutalását, mondván, hogy bizonyítékai vannak arra: a projekt két felelőse – Hay és Shleifer – pozícióját és bennfentes információit az orosz értékpapírpiacon eszközölt befektetéseik és más magánvállalkozások útján nyerészkedésre használta fel.⁴⁶ Ma az amerikai igazságügyi minisztérium mindkettőjükkel szemben bűntető- és/vagy polgári jogi vizsgálatot folytat.⁴⁷ 2000 januárjában a Harvard egyik munkacsoportja tanulmányt tett közzé, amely utalt erre a pénzügyi botrányra. A jelentésben a HIID felszámolását javasolták, s azt, hogy a programok egy részét olvasszák be más, egyetemen belüli programokba. Az Intézetet nem sokkal a jelentés közzététele után bezárták. (…)

Mivel a tranzaktorok eredményessége a kölcsönös lojalitáson és bizalmon alapszik, a korrupciós ügyek meglehetősen sebezhetővé teszik őket. Az összetartás létfontosságú számukra, hiszen bármilyen “dezertálás” a csoport többi tagjára nézve súlyos következményekkel járhat.

A tranzaktorok alkalmazásának gyakorlata nemcsak elősegítette a korrupciót, hanem kifejlesztette eltitkolásának képességét is.

A tranzakciózás a tranzaktorok számára maximális “rugalmasságot” és befolyásolást, az általuk elvileg képviselt feleknek viszont – velük szemben – csupán minimális felelősségre vonhatóságot tett lehetővé. Ha, mondjuk, az amerikai hatóságok felszólították volna a Harvard Intézet oroszországi vezetőjét, hogy számoljon be a privatizációs döntésekről és pénzügyekről, válaszában arra hivatkozhatott volna, hogy a szóbanforgó döntéseket oroszként, nem pedig mint amerikai hozta. Ha viszont az USAID-ot próbálták volna tűz alá venni, mert az orosz államot pénzelte, azzal vághatott volna vissza, hogy magánszervezeteket támogatott.

Most, hogy a korrupciós ügyek felkerültek a lapok címoldalára, a pénzügyminiszter, Summers egyre inkább hajlik arra, hogy az orosz kormánytól kártérítést kérjen. “Ez az amerikai követelés már évek óta napirenden van” – állítja Summers, aki úgy tesz, mintha nem is ő címezte volna leveleit “Kedves Anatolij”-nak⁴⁸, s nem ő találkozott volna Csubajsszal, még 1999 nyarán is. Mindez csupán hónapokkal azután történt, hogy Csubajsz elismerte: 1998 júliusában 4,8 milliárd dolláros kölcsönt “csalt ki” az IMF-től⁴⁹, s hogy a megállapodás részleteit Summers lakásán, reggelizés közben dolgozták ki – azon a találkozón, amelyet a New York Times a támogatások jóváhagyása szempontjából kulcsfontosságúnak nevezett.⁵⁰

A tranzakciózás különösen kártékonynak bizonyult olyan környezetben, ahol egészen mostanáig a kommunizmus uralkodott.

A tranzaktorok közötti kapcsolatrendszer a kommunizmusnak pontosan azokat a jellemzőit idézi, amelyekre a nemzetközi közösségnek éppen azért kellett volna megkülönböztetett figyelmet fordítania, hogy ne erősödjenek meg. A Harvard-Csubajsz-tranzaktorok által alkotott – nem hivatalos, ám igen befolyásos – párhuzamos vezetés azt a teljhatalmú “pártfogói hálózatot” juttatja eszünkbe, amely azelőtt a Szovjetuniót is de facto működtette. A gazdasági segítségnek álcázott politikai segély csupán jól ismert trükk az oroszok szemében, akik olyan rendszerben nőttek fel, ahol mindig is a politika határozta meg a gazdasági döntéseket. Ahogyan Shleifer is elismerte a Harvard Intézet gondozásában, 1995-ben megjelentetett könyvében: “A segélyek igenis segítik a reformokat, de nem azért, mert közvetlenül hatnak a gazdaságra – ahhoz túlságosan jelentéktelenek –, hanem mert segítik a reformereket politikai küzdelmeikben.”⁵¹

Az amerikai tisztségviselők is osztották ezt a nézetet. Egy 1997-es interjújában Richard L. Morningstar nagykövet, aki az egykori Szovjetunióba irányuló amerikai segélyprogramot koordinálta, így nyilatkozott: “Pár száz millió dollárral nem válthatod meg az országot, viszont hatékony segítséget nyújthatsz vele Csubajsznak.”⁵² Ez a kijelentés felér annak beismerésével, hogy (az amerikaiak) közvetlenül beavatkoztak Oroszország politikai életébe. Amerika még akkor is támogatta Csubajszt, amikor Jelcin 1996 januárjában már menesztette miniszterelnök-helyettesi tisztségéből. Ezután – a vele való szolidaritás jeléül, amit az amerikai politikai vezetés is nyíltan támogatott – a Harvard fizetési listájára került…

A tranzaktorok alkalmazásáról szerzett közös amerikai-orosz tapasztalat nem csupán önmagában érdekes és egyszersmind aggasztó, hanem azért is, mert az effajta működésmód egyre gyakoribbá válhat a XXI. század nemzetközi kapcsolataiban. A megállíthatatlan globalizációs folyamat közepette a szereplők nemzetisége egyre kevésbé lényeges. Az immár “globális” elit tagjai soha nem álltak még ilyen szoros viszonyban egymással s ennyire laza kapcsolatban a nemzetállammal. Ez a fajta elit már nem annyira úgy tekint önmagára, mint amerikaira, brazilra vagy olaszra, hanem mint egy soknemzetiségű, mozgékony és előkelő klub tagjára, ahol a klub szokásai és szabályai még kialakulatlanok: most írják őket. A klubtagok kulturális háttere, életvitele, ízlése stb. között több a közös vonás, mint ami saját honfitársaikkal fűzi össze őket. Ahogyan Peter Berger megjegyzi: “Lehet, hogy a hasonló ízlés könnyíti meg, hogy politikai kérdésekben közös nevezőre jussanak” – no meg, tegyük hozzá, gazdaságiakban is.⁵³

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a globális elit továbbra is nemzetállamokra osztott világban “kénytelen” működni. Egy ilyen világban pedig a képviselettel szemben támasztott követelmények – a nemzeti és a nemzetközi jogrendben – azon a gondolaton alapulnak, hogy az egyén hivatalosan csak az egyik vagy a másik államot képviselheti, a kettőt együtt nem.

Ennek kapcsán jó néhány fontos politikai kérdés is felmerül. Hova vezethet például az, ha az egyik fél képviselőinek kiválasztásakor szinte kötelező jelleggel figyelembe kell majd venni a másik fél önjelöljeit is? S vajon milyen következménnyel járhat, ha ugyanaz a szereplő több oldalt is képvisel? Mi lesz a sorsa a választókkal, illetve a parlamenttel szembeni beszámolási kötelezettségnek egy olyan világban, ahol döntéseit az uralkodó elit közösen hozza? Hol lép be a képbe – ha ilyen körümények között belép egyáltalán – a népképviselet és a demokrácia? Az elmúlt évtizedek amerikai-orosz kapcsolatai a felvetett kérdésekre tanulságos példákkal szolgálnak. A lecke azonban kissé túlságosan is költségesnek bizonyult…

(Fordította: Szabó Veronika)

Jegyzetek

¹ Oroszország “lakossága iszonyúan kemény időket élt át” 1998 augusztusa, a rubel leértékelése óta. 1999 első negyedévének végén, becslések szerint, 38%-uk élt szegénységben, míg ez az arány egy évvel korábban 28% volt. 1999 júniusában a reáljövedelmek az 1998. júniusi szint csupán 77%-át tették ki. (OECD Economic Outlook, 1999. december, 132.) Az oroszok 1999-ben is tovább szegényedtek, bár a bérek késedelmes kifizetésére már ritkábban került sor, s a szegénységi küszöb alatt élők abszolút száma is csökkent. Az Orosz Statisztikai Hivatal szerint “Az oroszok készpénzben kifejezett reáljövedelme, az inflációt figyelembe véve, átlagosan 15%-kal csökkent.” (Yevgenia Borisova: “Poverty Still Widespread Despite Modeswt Growth”, Moscow Times, 2000. január 13.) Becslések szerint, az orosz lakosság 70%-a él a szegénységi szint alatt.

² L. United States Information Agency, “Is Economic Reform in Russia Dead?”, Opinion Analysis (USIA: Office of Research and Media Reaction, 1999. március 15.), 3–4. Azoknak az oroszoknak az aránya, akik kedvezően vélekedtek az orosz-amerikai közeledési kísérletről, szemben azokkal, akik ellenezték, 1994 és 1999 között jelentősen csökkent. 1994-ben ez a viszonyszám 2,47 volt, 1999-ben pedig 1,67. L. Borisz Dubin: “Vremja i ljugyi: o masszovom voszprijatyii szocialnüh peremen”, Russian Public Opinion Monitor (1999. május-június), 22–23.

³ A “tranzaktor” kifejezés megalkotásakor tudatosan támaszkodtam a fogalom eredeti, “üzletkötő”, “üzletet folytató” stb. jelentésére.

⁴ Részletesebben l. “Rigging the U.S.-Russian Relationship: Harvard, Chubais and the Transidentity Game”, Demokratyizicija: The Journal of Post-Soviet Democratisation (1999. ősz), 478–479.

⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance: Harvard Institute for International Developpement’s Work in Russia and Ukraine (Washington, DC, GAO, 1996. november), 3.

⁶ A “klán” az orosz szóhasználatban olyan informális csoportot jelöl, amelynek tagjai kölcsönösen segítik egymás pénzügyi, politikai és stratégiai érdekeit. L. Olga Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai” (oroszul), Argumentyi i Fakti (1997. május).

⁷ Bár a gazdasági lehetőségekből rendszerint az egyének kovácsolnak maguknak előnyt, a tranzaktorok esetében a haszonélvező a tranzaktorok csoportja; az egyes tranzaktoroknak mindig tekintettel kell lenniük “kollégáik” érdekeire.

⁸ Shleifer és Summers legalább egy alkalommal közösen részesültek alapítványi támogatásból.

⁹ Az oroszországi reformkísérletek történetéről bővebben, l. Lynn D. Nelson and Irina Y. Kuzes: Property to the People: The Struggle for Radical Economic Reform in Russia (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1994) és Nelson and Kuzes: Radical Reform in Yeltsin’s Russia: Political, Economic, and Social Dimensions (Armonk, N.Y: M.E. Sharpe, 1995).

¹⁰ Russia Business Watch (1997. tavasz), 9.

¹¹ Kristanovszkaja: “Oroszország igazi urai”, i.m.

¹² A szerző interjúja W. Coles-szal, 1996. június 6.

¹³ U.S. GAO, Foreign Assistance, 60.

¹⁴ Russian Privatization Center, 1994 Annual Report, 5., 24.

¹⁵ A szező interjúja Venjamin Szokolovval, az Orosz Számvevőszéki Kamara auditorával, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok.

¹⁶ Uo.; V. Szokolov, beszéd az American Univerity-n, 1998. június 2. 1994-ben a Duma és az Orosz Állami Vagyonügynökség részletes beszámoló elkészítésére szólította fel az Orosz Privatizációs Központot, amely azonban a felszólításnak nem tett eleget. (l. Szergej Zavorotnyi cikkét, Komszomolszkaja Pravda, 1997. április 8.)

¹⁷ A szerző interjúja V. Szokolovval, 1998. május 31., valamint az általa rendelkezésre bocsátott dokumentumok. L. az Orosz Állami Vagyonügynökség 1992. október 5-i, 188. sz. rendeletét, amely Jonathan Hay-t a Vagyonügynökség projektjeivel kapcsolatban egyetértési joggal ruházza fel.

¹⁸ A “transzidentitás” fogalmát Fredrik Barth könyvéból kölcsönöztem: Ethnic Groups and Boundaries: The Social Organization of Culture Difference (Boston, MA: Little, Brown & Co., 1969).

¹⁹ L. “Rigging the U.S.-Russian Relationship” c. írásomat, 485., illetve Anne Williamson, Contagion. The Betrayal of Liberty: Russia, and the United States in the 1990s (megjelenés előtt), 15. fejezet.

²⁰ Egyidőben Sachs és Shleifer egymás riválisai voltak, s igen különböző tevékenységet folytattak Moszkvában. Azonban ekkor is mindkettőjük a tranzakciós kapcsolatok szerint járt el, s szorosan együttműködött a Csubajsz klánnal.

²¹ Lipton és Sachs együtt voltak tanácsadók Lengyelországban és Oroszországban. “Jeff és David… elválaszthatatlan pár volt”, jegyezte meg Andrej Vernyikov, az IMF egyik orosz munkatársa. (A szerző interjúja Vernyikovval, 1997. november 22.) Liptont Kelet-Európáért és a volt Szovjetunióért felelős pénzügyminiszter-helyettessé nevezték ki. Azután, hogy Summerst 1995-ben pénzügyminiszterré léptették elő, munkakörét Lipton vette át, s ezzel az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának alakításában is “jelentős felelősség” hárult rá.

²² Nem volt világos, hogy ezért Sachs-ot és teamjét ki fizette. (Helmer: “Russia and the IMF: Who Pays the Piper Calls the Tune”, Johnson’s Russia List, 1999. február 17.)

²³ Miközben saját szerepével kapcsolatban dokumentumokkal nem szolgál, Sachs ezt írja: “1991 decemberétől 1994 januárjáig az orosz kormány hivatalos tanácsadója voltam. Anders Aslunddal közösen vezettük az orosz Pénzügyminisztérium Makroökonómiai és Pénzügyi Részlegét.” Sachs állítása szerint, Oroszországban munkájukat Åslunddal “többnyire a Ford Alapítvány és a svéd kormány támogatta. Engem nem az orosz kormány fizetett.” (Sachs levele a szerzőhöz, 1998. március 12.)

²⁴ Alekszander Bevz, Gajdar intézetének a vezetője, A. Williamson újságírónőnek azt mondta, hogy “Sachs soha nem volt a kormány hivatalos tanácsadója, ez csupán önáltatás a részéről.” Gajdar maga is “jelentéktelen figuráknak” nevezte Sachs-ot és Åslundot. Williamson arról is beszámol, hogy “Még Gajdar legfőbb riválisa, Grigorij Javlinszkij is kitartott amellett, hogy ‚Amit csináltunk, abban tíz százaléknyi sem volt olyasmi, ami az ő tanácsaikon (Sachs-én és Åslundén) alapult volna.’ Gajdar csupán szószólóként használta őket a Nyugat felé, valójában azonban azt tette, amit jónak látott.” (Williamson, Contagion, i.m. 7. fejezet.)

²⁵ A. Williamson interjúja J. Foglizzióval, 1994. február 1.

²⁶ J. Sachs memoranduma R. Hazbulatovhoz, 1992. november 19.; a szező interjúi Michael Bernstam közgazdásszal, a Stanford Egyetem munkatársával, 1997. augusztus 21. és október 17.

²⁷ L. például a Külügyminisztérium 1993. február 4-i keltezésű, a minisztérium titkárságához elküldött emlékeztetőjét arról, hogy Sachs találkozót kért a titkárságtól. A feljegyzés tanúsága szerint, Sachs-nak sikerült megkörnyékeznie Anthony Lake nemzetbiztonsági főtanácsadót, Larry Summers pénzügyminiszter-helyettest és Strobe Talbott nagykövetet.

²⁸ Dan Josefsson, “The Art of Ruining a Country With Some Professional Help from Sveden”, ETC, English Edition 1 (1999).

²⁹ A szerző interjúi a Pénzügy- és a Külügyminisztérium vezető tisztségviselőivel.

³⁰ Åslund hosszú időn át kötődött Brunswickhoz. Kapcsolatuk egy moszkvai székhelyű brókercégnél kezdődött, majd egy beruházási banknál, a Brunswick Csoportnál folytatódott. (L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.) Åslund két svéd nemzetiségű társa dolgozott Csubajsznak az Állami Vagyonügynökségnél, ahol a voucher-rendszerű privatizáció kidolgozásában és bevezetésében segédkeztek. (A. Williamson interjúja Martin Anderssonnal, l995. február.) Később, “a Csubajsszal továbbra is jó viszonyban lévő” Brunswick Brókerügynökség is bekapcsolódott a voucheres privatizációba, s nyugati befektetőknek adott el kötvényeket és más kintlévőségeket. (Sven-Ivan Sundquist: “Svenska Rad Biter Pa Ryssen: Svenska Finansman i Ledningen for Brunswick Group, Foretaget Som Ska Hjalpa Ryska Staten Att Privatisera Industrin”, Dagens Nyheter, 1997. június 15.)

³¹ Åslund oroszországi és ukrajnai üzleti tevékenységéről számos egyéb orosz, ukrán, svéd és amerikai forrás is beszámol.

³² L. A. Williamson, Contagion, i.m. 13. fejezet.

³³ A szerző beszélgetései Marek Dabrowskival, 1995. május 9. és 1997. november 27. Åslund ukrajnai tevékenységének részleteiről, l. Collision and Collusion: The Strange Case of Western Aid to Eastern Europe, 1989–1998 c. írásomat (New York: St. Martin’s Press, 1998), 158–161.

³⁴ A Harvard tranzaktorai, Hay és Shleifer gyakran beszéltek egyes Csubajsz-tranzaktorok – nevezetesen Maxim Bojcko, az Orosz Privatizációs Központ feje és Dimitrij Vasziljev, a Szövetségi Bizottság vezetője – nevében.

³⁵ L. például Barry Wood: “Russia’s Economy”, Amerika Hangja, 2000. január 3.; Johnson’s Russia List, 2000. január 4. és „The State of the (Former Soviet) Union” (Washington, DC: Carnegie Endowment for International Peace, 2000. január 6.).

³⁶ Putyin a Kreml beszerzési igazgatójának, Pavel Borogyinnak a beosztottja volt, akit a Mabatex-botránnyal szoktak kapcsolatba hozni. A svájci ügyészség szerint, a Kremllel üzleti kapcsolatban álló Mabatex Project Engineering dollármilliókat utalt át a Jelcin-család tagjainak bankszámláira. Putyin egyik első intézkedése az volt, hogy Jelcint elnöki rendeletben mentesítette minden esetleges jövőbeni bűnvádi eljárás alól, s különféle személyes kedvezményekben (lakhely, nyugdíj stb.) részesítette. L. Washington Post, 2000. január 7.

³⁷ L. pl. Paul Starobin: “The Brain Trust Polishing Putin’s Image”, Business Week, 2000. január 31.

³⁸ L. “Informal Relations and Institutional Change: How Eastern European Cliques and States Mutually Respond” c. írásomat, World Bank, Social Development Group (Washington, DC, 1998. április 20.)

³⁹ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 134–137., 145.

⁴⁰ A GAO-források megerősítik ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései L. H. Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴¹ A szerző interjúi az USAID által fizetett tranzaktorokkal, valamint az amerikai kormánytól származó források. A GAO egyik könyvvizsgálója megerősíti ezt az észrevételt. (A szerző beszélgetései Zanardival, 1997. október 28. és 1998. április 23.)

⁴² Részletesebben l. a Világbank vezető közgazdásza, Joseph Stiglitz “Whither Reform” c. beszédét az interneten (www.worldbank.org/knoeledge/chiefecon/); Jonas Bernstein: “Loans for the Sharks”, Moscow Times, 1995. december 19. és Fritz W. Ermarth: “Seeing Russia Plain: The Russian Crisis and American Intelligence”, The National Interest (1999. tavasz).

⁴³ L. Collision and Collusion c. írásomat, i.m. 151-155. és A. Williamson, Contagion, i.m., különösen a 13. és 15. fejezetet.

⁴⁴ 1999 augusztusában és szeptemberében a napilapok beszámoltak róla, hogy dollármilliárdokat mostak tisztára a Bank of New York-on keresztül. (L. New York Times, 1999. augusztus 19.) Az ügyben állítólag Anatolij Csubajsz és a Jelcin-kormány több tagja is érintett volt. (L. USA Today, 1999. augusztus 26.)

⁴⁵ U.S. GAO, Foreign Assistance, 43.

⁴⁶ Az USAID levele Jeffrey Sachs-nak, a HIID igazgatójának, 1997. május 20. L. még: “USAID Suspends Two Harvard Agreements in Russia” (Washington, DC: USAID Press Office, 1997. május 20.)

⁴⁷ Hay neve más ügyek kapcsán is szóba került. Csalás és pénzmosás gyanújával, a Dart Management Inc. nevű vállalattal együtt, eljárás folyik ellene a New Yersey-i kerületi bíróságon, az Avisma Titano-Magnesium Kombinat bejelentése nyomán.

⁴⁸ Egy 1997. áprilisi levelében (amelyet a Nyezaviszimaja Gazeta megszerzett és közzétett) Summers instrukciókat adott Csubajsznak az orosz külhoni és a hazai gazdaságpolitikával kapcsolatban.

⁴⁹ Kommersant Daily, 1998. szeptember 8.; Los Angeles Times, 1998. szeptember 9.

⁵⁰ New York Times, 1998. július 17.

⁵¹ Maxim Boycko, Andrei Shleifer and Robert Vishny: Privatizing Russia (Cambridge, MA: MIT Press, 1995), 142.

⁵² A szerző interjúja R. L. Morningstarral, 1997. február 11.

⁵³ Peter L. Berger: “Four Faces of Global Culture”, The National Interest (1997 ősz), 24-25.

Pablo Picasso a Francia Kommunista Párt tagja, büszkesége és nem utolsósorban egyik legfontosabb szponzora volt. Bár művészként sohasem tudta elfogadni a sztálinista korszak sematizmusát és hamis realizmusát, a párthoz mind eszmei, mind szervezeti értelemben lojális maradt mindvégig.

Picasso és a párt

1944. október 4-én, Párizs felszabadítása után kevesebb, mint hat héttel, az ekkor 63 éves Pablo Picasso belépett a Francia Kommunista Pártba. Legnagyobb meglepetésére csatlakozásának híre betöltötte a párt hivatalos lapja, a L’Humanité következő napi címoldalának több mint felét, háttérbe szorítva a háborús tudósításokat. A cikk üdvözölte “a demokratikus Spanyolország illusztris fiának” csatlakozását a “famille communiste”-hoz.

Röviddel ezután egy a L’Humanité számára készült interjúban Picasso azt nyilatkozta, hogy a művészete fegyverével mindig is úgy harcolt, mint egy igaz forradalmár. Emellett azt is elmondta, hogy második világháborús tapasztalatai megtanították arra, a politikai szimpátiát nem elegendő mitologizáló művészi kifejezésmód függönye mögül kinyilvánítani.

“Azért lettem kommunista, mert a mi pártunk törekszik a leginkább arra, hogy megértse és építse a világot, hogy az emberek tisztábban lássanak, valamint szabadabbakká és boldogabbakká váljanak. Azért lettem kommunista, mert a kommunisták a legbátrabbak Franciaországban, a Szovjetunióban, valamint a saját országomban, Spanyolországban. Amíg arra várok, hogy Spanyolország visszafogadhasson, addig a Francia Kommunista Párt jelenti a hazát számomra. Itt ismét megtaláltam a barátaimat – a nagyszerű tudósokat, Paul Langevint és Frédéric Joliot-Curie-t, a remek írókat, Louis Aragont és Paul Eluard-ot, és még sok más gyönyörű arcot Párizs lázadói közül. Ismét a fivéreim között vagyok.”

Öt nappal azután, hogy csatlakozott a párthoz, Picasso megjelent egy a Père Lachaise temetőben rendezett ünnepélyen, amelyen az 1871-es Kommün, valamint Párizs náci megszállásának áldozatairól emlékeztek meg. Picasso, akit a párt olyan neves elméi vettek körül, mint Aragon és Eluard, valamint Elsa Triolet, Aragon regényíró felesége, Jean-Paul Sartre filozófus és a színész Jean-Louis Barrault, prominens személyisége volt a Ce Soir újság által 250 000 fősre becsült tömegnek. Továbbá ő elnökölt a Művészek Nemzeti Frontja Igazgató Bizottságának rossz hírű gyűlésén is, amelyen megfogalmazták azoknak a kiszűrendő művészeknek a listáját, akik együttműködtek a megszállókkal.

1950-ben Picassót Sztálin-díjjal tüntették ki a Mouvement de la Paix-ben (a békemozgalomban) való részvételéért, mivel ő tervezte a mozgalom fehér galambot ábrázoló emblémáját. A mozgalom, amelyet állítólag francia és lengyel értelmiségiek kezdeményeztek, Wroclawból indult el Andrej Zsdanov, a szovjet Központi Bizottság titkára és a sztálini ideológiai kampány fő építésze égisze alatt. A mozgalomban való részvétel Picasso számára egy FBI dossziét is eredményezett, amelyet egészen haláláig aktívan tartottak. Kérésemre az információs szabadságról szóló amerikai törvény (US Freedom of Information Act) alapján az aktát elküldték nekem, bár erősen cenzúrázva, hatalmas, teljesen elsötétített részekkel. Pusztán Picassóval való ismeretségük miatt több személy után is nyomoztak, és kérdőjelezték meg a “megbízhatóságukat”. Charlie Chaplinnek Picassóhoz – “a Francia Kommunista Párt felvett tagjához” – fűződő barátsága tovább ártott reputációjának McCarthy Amerikájában, többen követelték a “felforgató idegen” kiadatását. Egy különösen elmarasztaló bejegyzés 1950. június 16-ai keltezéssel (majdnem teljesen be van feketítve), a Szovjetunió részére történő kémkedéssel vádolta őt.

Bár Picasso sosem volt apparatcsik, a párt melletti elkötelezettsége nem volt kétséges. Nem várták tőle, miként más párttagoktól, hogy látogassa a kötelező heti sejt-gyűléseket, vagy hogy az utcán árulja a L’Humanité számait. De a megbecsült művész propagandaértéke felbecsülhetetlen volt, s ő nagyvonalúan fordított időt és pénzt az FKP és társszervezeteinek támogatására. Picasso együtt haladt az Értelmiségiek Nemzeti Frontjával és az Egyetemi Nemzeti Fronttal, és elfogadta a tiszteletbeli tisztségeket a bizottságokban és szervezetekben.

Picasso hozzájárulásként többnyire festményeit ajánlotta fel eladásra. A kereskedő Kahnweiler azt írta, hogy egyedül 1956 novemberében Picasso nevében 3 millió frankról szóló csekket adományozott karácsonyi ajándékokra az ellenállás áldozatainak gyermekei számára, valamint 500 000 frankot a Békebizottságnak, 300 000 frankot a Toulouse-i Hazafiaknak, továbbá még 750 000 frankot a háború áldozatainak gyermekei részére és 3 millió frankot (fél millióval többet, mint előző évben) egy évente megrendezett kommunista párteseményre. (Összehasonlításképpen: a Chrysler autógyár 1954-ben 5 millió frankért vette meg Picasso Le Charnier-ját.)

A Picasso által szponzorált több szervezet politikai jellegére abból következtethetünk, hogy számos adománya Georges Gosnatnak, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsági tagjának és pénztárosának a kezén ment keresztül.

Picasso lassan, de kezdett ráébredni, hogy miközben a párt szüntelenül követeli az idejét, pénzét és politikai támogatását – amely követeléseknek bámulatba ejtő mértékben tett Picasso eleget, bár sosem a párt teljes megelégedésére –, nyomást próbál gyakorolni rá művészeti kérdésekkel kapcsolatban is. Bár tagságának első éveiben a párt tolerálta a Picasso választotta kifejezésformát, amely eltért a szocialista realizmustól, a párt által támogatott stílustól, 1947-től néhány kritikus kifogásolni kezdte, hogy művészetét nem állítja elég tisztán politikai meggyőződésének szolgálatába.

A személyi kultusz és a művészet

1953-ban vita bontakozott ki Picasso “privilegizált”, szabályok felett álló helyzete kapcsán. Március 5-én meghalt Sztálin. Aragon és Pierre Daix szerkesztő a Les Lettres françaises című kommunista lap egyik számát készítették éppen elő, amikor a hír kitudódott. Aragon azonnal táviratozott Picassónak, aki ekkor Françoise Gilot-val élt együtt, és egy rajzot kért tőle Sztálinról. Daix és Gilot tudták, hogy Picasso, aki mindeddig sikeresen oszlatta el a reményeket, hogy Sztálinról portrét fest, ezúttal nem fogja visszautasítani az ajánlatot. A művész hódolata Sztálin 70. születésnapja alkalmából 1949-ben nem volt több egy, a diktátor egészségére emelt poharat ábrázoló rajznál, amelynek fesztelen képszövege – “Staline à ta santé” – megbotránkoztatta a hű pártot. Bőséges bizonyítékunk van arról, hogy Picasso tisztában volt azzal, Sztálin hogyan nézett ki, mégis azt állította, nem tudta felidézni a vonásait.

Úgy tűnik, ezúttal régi újságfotókat használt referenciaként. A portré a fiatal Sztálint ábrázolja, az arcát sűrű, rövid haj keretezi, száját részben eltakarja bozontos bajusza. A vastag szemöldök alatti álmodozó szemek ellensúlyozzák a hangsúlyos állvonalat. Picasso elmondta Geneviève Laporte-nak, akivel ekkoriban viszonya volt, hogy Sztálint a nép közül valónak akarta ábrázolni, egyenruha és kitüntetések nélkül. Daix szerint viszont figyelembe kellett volna vennie, hogy Sztálin halála nem sokkal a csehszlovákiai Slánsky-per áldozatainak kivégzése után következett be.

Daix állítása szerint Picasso személyesen is ismerte az áldozatokat a spanyol polgárháborúban való részvételük folytán. Az embert elgondolkodtatja, hogy amikor Picasso az ifjú Sztálin ábrázolását választotta, talán még mindig idealista látásmódtól vezérelve, vajon megértette-e azt, amit a nem kommunista világ már tudott, a kommunisták pedig csak lassacskán fogadtak el: ahhoz, hogy Sztálinról idealista képet lehessen festeni, ifjú korához és a forradalomhoz kell visszanyúlni.

Aragon és Daix megkönnyebbülhettek, a portré tetszett nekik. Daix a semleges “Staline par Pablo Picasso, 8 mars 1953” képaláírást választotta. Alatta szerepelt Aragon, Joliot-Curie, a Nobel-díjas tudós és Picasso neve – “les trois mousquetaires”, ahogyan őket ismerték –, a legtekintélyesebbeké, akiket a pártértelmiség fel tudott vonultatni.

A képhez csatlakozó cikkek hízelgő hangneme, amelyek a “mindannyiunk által szeretett és tanítóként tisztelt rendkívüli férfit” dicsőítették, éles ellentétben állt Picasso rajzával. Talán éppen emiatt találták sokan megbocsájthatatlan lèse-majesté-nek (felségsértésnek) a portrét.

Ami Aragont és Daix-t illeti, nem lehettek sokáig elégedettek megemlékező számukkal. Az első negatív visszhang a France Nouvelle és a L’Humanité (két, a Les Lettres françaises-hez hasonló szerkezetű lap) alkalmazottaitól érkezett, akiket megdöbbentett a szerintük Sztálinra nézve sértő rajz közzététele. Daix úgy sejtette – s mint később kiderült, igaza volt –, hogy az ügyet a párt vezetése szította (akik a portré publikálásában a személyi kultusz megsértését látták), valamint Auguste Lecoeur, a keményvonalas párttitkár, aki megragadta az alkalmat, hogy Aragont és a Les Lettres françaises-t megfenyítse viszonylagos függetlenségükért.

Mihelyt kezébe vette a lapot, Elsa Triolet azonnal megértette, az az egyszerű tény, hogy Picasso hozzá mert nyúlni Sztálinhoz, felháborodást vált majd ki a párthoz hűségesek körében, és katasztrófa közeledik. Triolet rájött arra, hogy számukra túl nagy a percepciós ellentmondás a rajzon ábrázolt fiatal grúznak és Sztálinnak “mint a bölcsesség, bátorság és minden emberi tulajdonság megtestesítőjének, a háború győztesének, a mi megmentőnknek” a megszokott ábrázolása között. A lap március 12-ei megjelenését követően a szerkesztőséget elárasztották a felháborodott telefonhívások.

1953. március 18-án a Francia Kommunista Párt titkárságának elmarasztaló hangvételű kommünikéje jelent meg a L’Humanité-ben, amelyben “határozottan elítélték Picasso elvtárs portréjának megjelentetését”. A kommüniké továbbá üdvözölte és köszönetet mondott azoknak az elvtársaknak, akik azonnal “tájékoztatták a Központi Bizottságot a tiltakozásukról” és akik követelték, hogy Aragon elvtárs “tegye közzé azon levelek lényeges szakaszait, amelyek hozzájárulnak a valós kritikához”. Aragon kénytelen volt a Les Lettres françaises következő számában megjelentetni a kommünikét, valamint a L’Humanité-ben önkritikát gyakorolni.

A levelekben megfogalmazott legfőbb kifogás az volt, hogy a portré nem fejezi ki a közérzelmet – “azt a szeretetet, amelyet a munkásosztály érzett Sztálin elvtárs és a Szovjetunió iránt” –, valamint nem tükrözi Sztálin személyiségének valós erkölcsi, lelki és intellektuális oldalát. “Nem, ez nem Sztálin arca” – írta egy levélíró –, “nem ez az arc az, amely egykoron oly kedves és erős volt, nem ez a mi drága, nagy Sztálinunk oly kifejező és őszinte magabiztosságot sugárzó arca.”

“Hol a ragyogás, a mosoly, az intelligencia – egyszóval az emberiesség –, amely Sztálin többi portréján mindig jelen van?” – kérdezte valaki más. Picasso elmulasztotta ábrázolni Sztálin megnyugtató atyai vonásait, a férfit, akinek arcképe “éveken keresztül testesítette meg a reményeinket”.

A legkritikusabb levél André Fougeron művésztől érkezett, aki a Zsdanov-féle stílusnak, a szocialista realizmusnak volt hű képviselője. Daix megítélése szerint a levél a jelentős politikai dokumentumok súlyával és jellegével bírt, mivel elsőként tárta fel azt a kényszert, amelyet a pártvonal betartatása érdekében a kommunista művészekre gyakoroltak. Fougeron hangot adott “minden elvtárs felháborodásának és szomorúságának”, mivel Aragon, Picasso portréjának kiválasztásával, “hallgatólagosan támogatta az esztétikai formalizmus meddő bűvészkedésének folytatását”. Fougeron, a soron következő Karl Marx kiállítás szervezője hozzátette, nem hajlandó Picasso hozzájárulásának tekinteni az “úgynevezett portrét”. Aragon megaláztatásában öngyilkossággal fenyegetőzött. Felesége, Elsa hiába könyörgött Lecoeurnek, tekintsen el attól, hogy Aragonnak önkritikát kelljen gyakorolnia. Picassót újságírók ostromolták, hogy ismerje be, portréjával ki akarta gúnyolni Sztálint, ám ő visszautasított minden ilyetén feltételezést.

Sokak reménye ellenére a támadások nem késztették Picassót a párt becsmérlésére. Bár több tudósítás idézte Picassót, aki szóvá tette, hogy senki sem kritizálta a temetésre küldött virágokat, vagy az elejtett könnyeket, Gilot emlékezett egy tárgyilagosabb állásfoglalásra is. Elmondása szerint Picasso felelete az volt, hogy az ízlés dolga vitatható, a pártnak joga bírálni őt, ám nem látja szükségesnek, hogy politikai kérdés legyen az ügyből. “A pártban ugyanaz a helyzet, mint bármely nagy családban – állította. – Mindig akad egy átkozott hülye, aki botrányt kavar, de te kénytelen vagy elviselni őt”.

Picasso versus Fougeron

Bár Picasso a párt kitüntetett tagja volt, munkásságát mégsem értékelték oly nagyra, mint André Fougeron-ét, aki a Sztálin által támogatott szocialista realizmus képviselője volt. 1950-ben a L’Humanité egyik cikkében Auguste Lecoeur párttitkár félreérthetetlenül mellőzte Picasso nagyszabású párizsi kiállításának megnyitóját, míg Fougeron-nak a szénbányászokat ábrázoló festményeiből nyílt tárlatát az égig magasztalta. Amikor Picasso meglátogatta Fougeron stúdióját, éles vitát folytattak a szocialista realizmusról: “On ne s’est pas compris” (“Nem értettük meg egymást”) – mondta Fougeron.

Picasso, talán a kettejük versengése miatt, két nappal Fougeron dicsőített kiállításának megnyitója után kezdte festeni a Mészárlás Koreában című képét. Festményével Picasso a párt helyzetét kívánta megerősíteni, azonban a kép “erőszakosan modern formája” valamint az emberek hősi küzdelmének hiánya a párt művészeti doktrínáinak anatémája volt. Picasso ugyanis az ártatlanok lemészárlását ábrázolta inkább, miközben nem hangsúlyozta eléggé az agresszor kilétét. Lecoeur elrendelte, hogy a párt kiadványaiban a lehető legkevesebbszer említsék a festményt.

Realizmus és idealizmus

Egy beszélgetése során Daix-vel, akit Aragon küldött a lecsillapítására, Picasso a következőképpen elmélkedett: “El tudod te képzelni azt, ha az igazi Sztálint rajzoltam volna meg, akivé lett, ráncosan, a szeme alatt karikákkal, a szemölcseivel… Egy portré Cranach stílusában! Hallod hogy üvöltenek? »Elcsúfította Sztálint! Megöregítette Sztálint!«” Majd így folytatta: “Aztán meg, mondtam magamban, miért ne lehetne Sztálin hősi mezítelenségben?…Igen, de ha Sztálin meztelen, mi lesz a férfiasságával?… Ha a klasszikus szobrász vesszejét nézed… Olyan kicsi… No de Sztálin igazi férfi volt, valódi bika. Viszont ha egy bika falloszával ábrázolnám, s ott állna az aprócska Sztálin a hatalmas micsodája mögött, egyből kiabálnának: Szex-őrültet csináltál belőle! Egy szatírt!

Ha pedig valóban realista vagy, s rendesen leméred mérőszalaggal, csak rosszabb. Hétköznapi emberré tetted Sztálint. Aztán már magadat is képes vagy feláldozni, és a sajátodról készítesz gipszmásolatot. Nos, ez még rosszabb. Hogyan merészeled magadról mintázni Sztálint! Hiszen Sztálinnak folyton erekciója kellett, hogy legyen, akár csak a görög szobroknak… Mondd meg nekem te szocialista realizmus, aki mindent tudsz, most akkor Sztálint erekcióval, vagy erekció nélkül?”

Amikor 1954 nyarán a kommunisták vonakodva ugyan, de kezdték elismerni Sztálin bűneit (bár a nyilvánosság elé kevés információ jutott el), Picasso, szavakba öntve gondolatait, a következőket kérdezte Daix-től: “Nem gondolod, hogy nemsokára már az én portrémat is túl hízelgőnek fogják találni?”. Egy másik alkalommal így elmélkedett: “Szerencsére a fiatal Sztálint rajzoltam meg. Az idősebb sosem létezett. Csupán a hivatalos festők számára.”

Később Picasso az 1953-as évet a saját “saison en enfer”-jeként – azaz a pokolban töltött évadjaként – emlegette. Néhány barátjának bevallotta, mennyire megrázta a vádaskodás, valamint a botrány okozta megaláztatás. Széles körben elterjedt vélemény, hogy ez az év jelentette Picasso politikai elhivatottságának a végét. Bár együttműködése a párttal többé nem volt olyan szoros, mint az 1944–53 közötti években, elkötelezettsége nem lankadt. Továbbra is rajzolt a sajtó részére, készített plakátterveket, támogatóként feltűnt a párt rendezvényein, valamint készségesen írta alá a párt által kezdeményezett petíciókat és tiltakozó nyilatkozatokat.

Nem hagyott fel a párt anyagi támogatásával sem. Míg sokan eltávolodtak az 1956-os magyar forradalommal szemben tanúsított magatartás miatt, Picasso továbbra is kitartott a párt mellett. Carlton Lake kritikusnak adott interjújában, 1957 júliusában ismét megerősítette, hisz a kommunizmusban és nem tervezi elhagyni a pártot. 1962-ben Lenin-díjjal tüntették ki. 1968 augusztusában egy baráti beszélgetés alkalmával ugyan helytelenítette Csehszlovákia szovjet megszállását, ám véleményének nem adott nyilvánosan hangot.

Picasso lelkesedéstől és nem kevés idealizmustól vezérelve csatlakozott a párthoz. Nehéz megmondani, mikor ébredt rá az eszmék és a valóság között tátongó szakadékra. Hruscsovnak a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán, 1956 februárjában elhangzott “titkos beszéde” után, amelyben a sztálini zsarnokság alatt elkövetett bűnökről számolt be, nem lehetett továbbra is tudatlannak maradni. Picasso szemmel láthatólag megdöbbent: “Míg azt kérték, tegyél meg mind többet az emberek boldogságáért…, fölakasztottak és megkínoztak embereket. És ők ártatlanok voltak. Lesz ebben változás?”

Hiába kerültek felszínre bizonyítékok a kommunista világ nyers valóságáról, hiába derült fény arra, hogy “éppúgy tévedtek a politikában, mint a művészetekben” – ahogyan Picasso fogalmazta meg egyszer rossz előérzetét –, továbbra sem engedte megkérdőjelezni politikai elkötelezettségét.

Daix később azt állította, bár “Picasso a magánéletben tudott igazságtalan, önfejű, sőt szadista is lenni…, ám én negyed évszázad alatt mindig úgy találtam, kész osztozni bármely általa választott közösség balszerencséjében. Nemcsak a kommunisták, hanem a sajátjai, azaz a spanyolok, a festők, a költők, valamint a közeli rokonai sorsában. Kész volt áldozni az idejéből, és mint festő, a munkájából. Ha személyiségének ezt az oldalát félreértették, ez azért lehetséges, mert a pártot családja részének tekintette, a családi ügyeivel pedig a magánéletében foglalkozott.”

A Szovjetuniót elítélő hírekre Picasso válasza a következő volt: “Vajon a munkások urai még gyáraiknak, és a földművesek birtokosai földjeiknek? Nos ebben az esetben minden egyéb mellékes – egyetlen dolog, ami számít, a forradalom megmentése.”

(Fordította: Schmied Júlia)