A Baloldali Alternatíva Egyesülés állásfoglalása Afganisztán bombázásáról

A szeptember 11-i események megrendüléssel és részvéttel töltöttek el bennünket az áldozatok iránt. Osztozunk az érintett hozzátartozók gyászában. Elítéljük a gazdasági és politikai elégedetlenség kiváltotta nyomásgyakorlás terrorista eszközeit, de egyidejűleg elítéljük az ezeket életrehívó okokat is.

A XX. század bővelkedett történelmileg igencsak megkérdőjelezhető casus bellik által kirobbantott szörnyű eseményekben. Szarajevó és Gavrilo Princip (I. világháború), a lengyel-német határkonfliktus (II. világháború), Kassa bombázása (Magyarország belépése a II. világháborúba), a tonkini incidens (Észak-Vietnam bombázása) stb. és az elmúlt évtizedek délszláv és közel-keleti háborúi, válságai is kérdéseket vetnek fel:

1. Van-e joga az USÁ-nak a világtörténelemben eddig példátlan méretű bosszúhadjárat meghirdetésére az általa megjelölt országokkal és ellenségekkel szemben? Totális és elhúzódó háborút ígérni a terrorizmus(?) ellen (amelyet mellesleg – jelentős mértékben – az amerikai kereskedők látnak el fegyverekkel)?
2. Van-e joga az USÁ-nak az európai államok szervilitását és tűrőképességét próbára tenni, és szinte egy új világháborúba belerángatni Európát (is)?
3. Van-e joga az USÁ-nak a valódi okok és valódi elkövetők keresése helyett a világméretű pánikhangulatot kihasználva bűnbakokat kijelölni?

(Willy Claes, a NATO főtitkára 1995 elején egy beszédében az iszlámot nevezte a hidegháború utáni nemzetközi rendszerben az első számú veszélyforrásnak. A nyugati közvélemény hasonlóképpen vélekedik, amikor az iszlámot azonosítja a terrorizmussal, a robbantásokkal, az “idegen”, a munkahelyeket a hazai lakosság elől “elfoglaló” bevándorlókkal.)

Tisztán látható, hogy ez a “háború” a következő célokat szolgálja:

• az újonnan előkerült óriási kőolajkészletek feletti ellenőrzés megszerzését,
• a stagnáló, illetve hanyatló amerikai gazdaság fellendítését,
• a felhalmozódott fegyverkészletek elhasználását és eladását,
• fegyverkísérletek elvégzését élő embereken (afgánokon, de amerikai katonákon is!),
• a Szovjetunió megszűnésével kialakult hatalmi vákuumban a “világcsendőri” szerep kiterjesztését.

A XX. századi magyar történelem ismeretében felmerül a kérdés:

Indokolt volt-e, hogy a magyar kormány – stréberként tülekedve, mint aki “első csatlós” szeretne lenni – még a hivatalos felkérések megérkezése előtt felajánlotta az USÁ-nak szolgálatainkat, légterünket, anyagi és egyéb forrásainkat?

Aki ezt a háborús politikát folytatja vagy támogatja, az szégyent és veszélyt hoz az emberiségre.

A Baloldali Alternatíva Egyesülés Egyeztető Bizottsága

Budapest, 2001. október

A tanulmány egy hivatalos dokumentum tükrében mutatja be a Fidesz-MPP újkonzervatív történeti koncepcióját a tudományos kritika és a polémia eszközeivel.

A FIDESZ történetszemlélete és a történelem meghamisítása

Hamisság és hamisítás

A kommunista pártok és az államszocialista rendszerek történetéből jól ismert jelenség volt, hogy politikai programjához a párt csatolt egy történeti koncepciót a nemzeti és az egyetemes történelem valamely korszakáról. Azután ez az értelmezés igényt tartott az egyetlen hivatalos történelem-értelmezésre, amelyet a propaganda-apparátus az “egész nemzettel” igyekezett elfogadtatni. Ki ne emlékeznék például Révai József, Mód Aladár, Molnár Erik vagy éppenséggel Aczél György nevére, akik ilyesfajta koncepciók megfogalmazásával sokat foglalatoskodtak, persze nem a mai kor intellektuális tekintetben feltétlenül igénytelen színvonalán. Révai József vagy Molnár Erik nem egy munkájának ma is historiográfiai jelentősége van. Egy jobban felkészült egyetemi hallgató még az oktatás mai színvonalán is felsorol munkáik közül néhányat.

Az államszocializmus bukása után több mint egy évtizeddel kísért a múlt. Az 1990–1994-es erőtlen kísérletezések nyomán isten segedelmével megjelent az új, “keresztény-nemzeti” hivatalosság történeti koncepciója, igaz, egyelőre csak a rendszerváltozás történeti igazolását és apológiáját kívánja prezentálni. Egy ilyen koncepció műfaja szerint nem tekinthető ab ovo történelemhamisításnak, hiszen csupán a hatalmat kisajátító csoportok egyikének ideológiai reprezentációjáról, a hatalom fenntartásának és mozgatásának ideológiai legitimálásáról, alátámasztásáról van szó. Az ilyen történetszemlélet lehet hamis, sőt, általában hamis is minden politikailag inspirált történeti magyarázat, de nem feltétlenül hamisítás. A hamisítás mindig tudatos manipuláció.

E műfajban a történelemhamisítás többnyire csak eszközként, egy-egy probléma középpontba állításával vagy éppen elhallgatásával, egy-egy mellékesnek látszó “kis tévedés” beemelésével jut szerephez. A történelemhamisító ugyanis szakember, ritkán ideológus. ő ismeri azokat az eszközöket, eljárási módokat, amelyekkel meg lehet hamisítani a valóságot, amelyekkel nyilvánvaló tényeket az ellenkezőjükbe lehet fordítani, amelyekkel bizonyos elméleteket szalonképessé lehet tenni. A koncepcióteremtők csak felhasználják e szakemberek valós vagy látszólagos hozzáértését.

Ebből a szempontból is, de mindenekelőtt kordokumentumként érdekes a Fidesz – Magyar Polgári Párt A történelem főutcáján című elaborátuma, amely Programtézisek – 2001 alcímmel e párt kongresszusi munkaanyagaként készült el ez év május 5-re. E dokumentum vizsgálata során próbálom meg a hamis elemzést megkülönböztetni a történelemhamisítástól.

A sajtóban megjelent értesülések szerint ezt a 26 oldalas szöveget eredendően Tellér Gyula fogalmazta, ám nyilvánvaló, hogy többen is szerkesztgethették, mert helyenként értelmetlen mondatok is be-becsúsztak a szövegbe. De bárhogyan legyen is, a szövegért nem egyedül Tellér a felelős, hanem az a párt, amelynek programjához ez a szöveg szolgál ideológiai háttérként.

Hogy a történelemnek lenne főutcája, azt utoljára alighanem a sztálini korszak historikusai, ideológusai tételezték föl, a maguk vulgárdeterminista látásmódja alapján elvetve a történelmi fejlődés alternatív jellegéről szóló elméleteket, és főképpen magát az alternatívákat hordozó valóságot. A Fidesz mostani “főutcája” a “nemzeti polgárosodás” útja, amelyről csak a különböző egypártrendszerű diktatúrák téríthették vagy téríthetik le az emberiséget, s benne a magyarságot. Hangsúlyozom, hogy csak az egypártrendszerű diktatúrákról van szó, mert a Fidesz hivatalos koncepciója a Horthy-rendszert nem sorolja a diktatórikus rezsimek közé: általánosságban beszél “a szocializmus előtti polgári Magyarországról”, amelyet csak a “kommunizmus” semmisített meg.

Tellérék itt nem hamisítanak, hanem csak egy hamis elméleti keretet jelölnek ki a történelem számára. Az egész ideológiai konstrukció, a legitimációs történelemmagyarázat kiinduló- és végpontja, a történelem alapkérdésének deklarációja a régi “kétfrontos harc” logikájára emlékeztet, amely meghatározza az összes többi magyarázatot és történeti összefüggést: többpártrendszer vagy egypártrendszer. Ebbe az ellentétpárba beleszuszakolják a történelem egészét. Persze ki lehetne indulni ebből a szembeállításból is, ha azután ez a megfelelő helyre kerülne a történeti összfolyamat “koordináta-rendszerében”. Más kérdés, hogy jelen esetben nem kerül oda. Itt az egypártrendszerek és a többpártrendszerek képezik a társadalomfejlődés két alapjában eltérő útját, ami tisztán politikai problémaként elemződik. E “kétfrontos” szemlélet a rendszerváltozás történeti magyarázatát azzal kezdi, hogy “a többpártrendszer szocialista előzményeit” igyekszik feltárni. De menjünk sorjában.

Ez a megközelítésmód, ez a koncepció lehet hamis, de még nem hamisítás. A hamisítás csak a szöveg utalásaiban tárul elénk, amelyekben már bizonyos hamisítások evidenciákként szerepelnek. A dolgozat egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy a “kommunista” és a fasiszta diktatúrák, egypártrendszerek mind szociális és politikai mozgatottságuk, mind célrendszereik, gazdasági rendjük tekintetében radikálisan eltérő jelenségek. A hamisítással persze már határos az az apróság, hogy a “kommunista diktatúrákat” a szocializmus lényegeként definiálják, de elhallgatják a fasiszta diktatúrák kapitalista (polgári-burzsoá), a magántulajdonra épülő alapzatát. Hitler, Franco, Mussolini vagy a görög ezredesek diktatúrája, miként Pinocheté is, a tőkés magánvállalkozás védelmében valósult meg. Bár a burzsoázia helyi és nemzetközi frakciói a nem-kapitalista alternatíva kiküszöbölése után többnyire visszatértek a polgári demokratikus uralmi formához, mivel az jobban megfelel a tőkefelhalmozás bizonyos periódusainak, mégis hiba lenne a burzsoázia és a diktatúra mechanikus szembeállítása, miként mechanikus azonosítása is. Azt még az ideológus Tellér Gyulának is tudnia kellene, hogy a többpártrendszer fasiszta diktatúra keretei között is működött, példának okáért a fasiszta Olaszországban egészen 1926-ig, miközben a náci egypártrendszert a német “polgári erők”, magyarán a német nagytőke finanszírozta. Vagy ne tudná, hogy a Pinochet-diktatúra alatt is több párt létezett, de vajon ez csökkentené azt a bűnt, amit a több ezer ember legyilkolása jelent?

Vegyünk még egy példát. Egy helyütt a szöveg felrója a másként gondolkodóknak, hogy A kommunizmus fekete könyvét a szocialista kritikusok nem a megfelelő módon fogadták. (Vö. 7. o.) Vagyis a Fidesz-koncepció minden érvelés nélkül kötelezővé teszi a hírhedt Kommunizmus fekete könyvének elfogadását, amelynek pedig egyik leghíresebb szerzője, az egyetlen komoly történész szerzője, N. Werth maga is elhatárolódott a könyv nyilvánvaló hamisításaitól és szemléletétől. Nemcsak a minden levéltári adatot nélkülöző számmisztikájukat utasította el a “100 millió áldozatról”, egybemosva mondjuk Kádárt Pol Pottal, hanem alapvető koncepciójukat is, amely a fasizmus és kommunizmus azonosítására épül. Tellér az óriási kormánypénzekből alapított új “párttörténeti intézet” igazgatóhelyettese, főnöke pedig az a Schmitt Mária, aki nem történészként, hanem miniszterelnöki tanácsadóként híresült el, és semmiféle anyagi áldozattól nem riadt vissza, hogy Budapesten ünneplő könyvbemutatót szervezzen a Kommunizmus fekete könyve magyar nyelvű kiadásának. Tellér magától értetődőnek tekinti: a történelem antiliberális és antikommunista-antiszocialista politikai értelmezése az egyetlen lehetséges megközelítésmód.

Hogy ez a kommunizmus-fasizmus azonosítás milyen erőteljesen áthatotta a Fidesz gondolkodását és politizálását, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez évben két “emléknapot” is kötelezően bevezettek a középiskolákban. Az egyik a holocaust áldozatainak napja, a másik a kommunista diktatúrák áldozatainak napja. Míg a kapitalista alapzatú fasiszta és katonai diktatúrák áldozatainak nem állítanak emléket, hanem csupán egyetlen kolosszális népirtást emelnek ki, amelyet rögtön eloldanak a valóságos történelmi háttértől, addig a “kommunizmust” magát általában azonosítják a diktatúrával, vagyis annak egész történetét kriminalizálják. Ezt a célt a jelenlegi miniszterelnök már az Antall-kormány idején megfogalmazta és realizálását nagyban segítette, amikor az ő kezdeményezésére a fasiszta és kommunista jelképeket egyszerre tiltotta be a magyar parlament. Míg a holocaustban közvetlenül résztvevő Horthy-rendszer címerét kisebb változtatásokkal a magyar köztársaság címerévé emelték.

Mint látjuk, itt kerül be a Fidesz történeti koncepciójába a direkt történelemhamisítás. Ennek szakmai hátterét másokkal együtt a szebb napokat is látott egykori történész, ma publicista, a mindenkori hatalom kiszolgálója, Kun Miklós, Kun Béla unokája prezentálta. Segéderőként pedig a történész diplomával nem rendelkező irodalmár, Gereben Ágnes serénykedett a sajtófórumok szinte mindegyikén. Kun és Gereben a kormány hivatalos brosúráiban, hátat fordítva korábbi tudományos és politikai elkötelezettségeiknek, a Szovjetunió történetét “bűntörténetként” tálalták és tálalják ma is. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Kun vezette be a kormány ama propagandakiadványát, amelyet “a kommunista diktatúrák áldozatainak” emléknapjára adtak ki.¹

A fideszes oktatásügyi miniszter előszavával megjelent Gereben-könyv (Antiszemitizmus a Szovjetunióban), amelyet kötelezően megkapott minden középiskola, egyebek mellett azzal a tudatos (és képtelen) hamisítással állt elő, hogy a háború alatt legyilkolt minden negyedik szovjet zsidó életéért Sztálin a felelős. A valóságban persze minden jobbérzésű ember tudja, hogy a háború idején milliós létszámban egyetlen országban éltek túl a zsidók: a sztálini Szovjetunióban… E vonatkozásban pedig rendelkezésre állnak korszerű kritikai feldolgozások, amelyek többnyire az ELTE Ruszisztikai Központjának jóvoltából láttak napvilágot.

Kun mint A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának egyik szerkesztője (a másik Zinner Tibor) a tudatos manipuláció, vagyis a történelemhamisítás főutcáján haladva arra a megállapításra jutott, hogy a sztálini koncentrációs táborokat nem is Sztálin, hanem még Lenin és Trockij hozta létre, hogy nem is Hitler akarta eredendően megtámadni a Szovjetuniót, hanem Sztálin készült megtámadni a náci Németországot, amely, úgymond, preventív háborút folytatott stb. Kun Miklós szerint nem a nyugati demokráciák szigetelték el a Szovjetuniót, és engedték a náci Németország európai terjeszkedését a 30-as években, hanem ez is a szovjet vezetők bűnlajstromát terheli. Mintha a Müncheni Egyezmény sose létezett volna. Persze a történelemhamisítás eredményeinek felhasználása nem menti fel az ideológusokat, így Tellért sem a felelősség alól.

1. Polgár és polgárosodás mint politikai és erkölcsi fogalom

Mint hangsúlyoztuk, a tanulmány a rendszerváltozásról szóló specifikus történelemmagyarázat, amelynek tengelyében a “polgárosodásról” szóló hipotézis áll.

A polgárosodás történeti gyökereiről és sajátos, az Osztrák-Magyar Monarchiában kibontakozott fejlődési vonásairól nem esik szó. Arról, hogy Magyarországon a nemzeti polgárosodás valójában a szó etnikai értelmében jórészt nem is volt nemzeti, ha az osztrák, zsidó, sváb tőkés ipari és bankvállalkozások jelentőségére gondolunk a XIX. század második felétől az I. világháború kitöréséig. Ennek az etnikai momentumnak a figyelmen kívül hagyása furcsa funkciót tölt be. A dolgozat ugyanis csak a “magyar” polgárságról tesz említést, mintha itt egy etnikailag homogén fejlődés ment volna végbe. Ez a magyar polgárság történetének valóságos meghamisítását készíti elő: mintha a polgárság túlélte volna a maga egészében a Horthy-rendszert.

Meglepőnek látszhat tehát (valójában egyáltalán nem meglepő), hogy a fideszes dolgozat elhallgatja: a magyar polgárság jelentős részét éppen a náci Németországgal szövetségben álló többpártrendszeres diktatúra likvidálta 1944. március 19-e után, főképpen Auschwitz-Birkenau kemencéiben, amelyekhez az áldozatok a magyar csendőrség és államhivatalok közreműködésével a Magyar Államvasutak szerelvényein jutottak el. Mégis, a dolgozat a polgárság fizikai megsemmisítését a Rákosi-rendszer bűnéül rója fel…

Ugyanakkor az “elhallgatás” a polgárság szerecsenmosdatásával párosul, ami a dolgozatban hosszú oldalakat foglal el. Még a proletariátus sem volt ilyen tiszta és erkölcsös a sztálini elemzésekben, mint a polgárság a fideszes elaborátumban.

A dolgozat a maga (ál)naiv és (ál)romatikus beállítódásánál fogva még csak nem is említi, hogy a polgárság, a “polgárosodás”, amely az anyag szerint az emberi jólét és humánum forrása, része az önző profithajszának és a piacokért folyó élet-halál harcnak. A dolgozat a polgárságot egy romantikus nemzeti közösségként írja le, melyet a filantrópia kapcsol egybe. Így fogalmaz, kissé nyakatekerten, a “polgári közösségről”: “a másik emberhez való viszonyban a szeretet, de legalábbis a tisztelet uralkodóvá válásának szükségességét, a “liberális morál” “mindent szabad, ami más hasonló szabadságát nem sérti” végső soron gátlástalanságra vezető cselekvési szabályával szemben a keresztényi “amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak” életszabálya követésének szükségességét jelenti.”

A liberális etikát keresztény etikává stilizáló szerzőt nem zavarja, hogy a rendszerváltás éppenséggel visszatérés volt mindenfajta nem pénzközpontú közösség felszámolásához, amennyiben a modern kapitalizmus minden emberi viszonyt, beleértve az egyházi közösségeket is, közönséges pénzviszonnyá, pénzközösséggé alakít át.

Tellér úr elemzése a “alkotó polgárról” elfeledkezik a polgárság valódi múltjáról, arról például, hogy a “keresztény polgárság” egyik “aranykorszakában”, 1914-ben, 20 millió ember fizikai megsemmisítésével erőltette rá az emberiségre az I. világháborút. F. Furet, a híres francia ex-kommunista történész utolérhetetlen cinizmussal “demokratikus világháborúnak” nevezte ezt a népirtást, amely úgymond a “népek konszenzusán” alapult. Furet-tól Tellérig – persze eltérő színvonalon – egy olyan történelemszemlélet uralkodik el, amely a nyugati “keresztény civilizáció” uralmi pozícióit azonosítja a humanizmussal és a demokráciával, figyelmen kívül hagyva a modern kapitalizmus népirtó természetét, az ún. elmaradott népek hatalma alá vetését és kisemmizését. Mintha Eric Hobsbawm meg sem írta volna a Szélsőségek kora című könyvét, amely évek óta magyar nyelven is olvasható, jóllehet nem részesült olyan “mega-propagandában”, mint a Kommunizmus fekete könyve.

A polgárosodás és általában a piacgazdaság története a gyarmatosítás és a világháborúk, a népirtások és a nemzeti háborúk története is. Az az üdvtörténet, amely a fideszes dolgozat lapjain bontakozik ki előttünk, a magyar történelem teljesen hamis beállítására épül. Tellérék tehát az emberi történelem “főutcájának” nevezik a “polgárosodás” és a keresztény nyugati civilizáció útját, amely útra, úgy tűnik, csak azok nem lépnek rá, akik nem akarnak, mert vagy valamely diktatúra megátalkodott hívei, vagy a keresztény-nemzeti gondolkodástól idegen utakra tévedtek. A nem “keresztény civilizációk”, a szegény országok, az iszlám országok, a zsidók, Kína vagy India, úgy látszik, csupán “mellékutak” vagy történelmi baleset termékei. Nem a véletlen vagy a tudatlanság műve, hogy az anyag polgárság-fogalma karikatúraszerűen parttalan. A “polgári Magyarország” és a dzsentri-úri Magyarország szép csendben, ki nem mondva, egybecsúszik. A dolgozat ezt a Magyarországot olyan vonásokkal ruházza föl, amilyenekkel az sohasem rendelkezett. A magyar polgárság “keresztény-nemzeti” szárnya valójában jelentéktelen befolyású társadalmi csoport volt, gazdasági jelentéktelenségénél csak politikai jelentéktelensége volt szembeötlőbb.

A parttalan fogalomhasználatnak nyilvánvaló politikai célja mellett van egy másik célja: elhárítani a nemzet önismerete szempontjából alapvető tény kimondását: a magyar úri osztályok, a burzsoáziát (polgárságot) is beleértve (bár ez utóbbi kisebb mértékben), döntően felelősek a magyarság mintegy 8-10 százalékának pusztulásáért (tehát nemcsak a holocaustért) a II. világháború éveiben (hogy az első világháborús szerepvállalásért és mészárlásért való felelősség kérdését most ne vessem fel). Tellér és a Fidesz gondolkodásmódja azonban nem teljesen esik egybe a parlamentben a MIÉP által leghangosabban képviselt állásponttal – gondoljunk a Csurka István által irányított lelkész, Hegedüs Lóránt antiszemita-fasisztoid kinyilatkoztatásaira vagy Bognár László parlamenti képviselőnek a nyilas vészkorszakot felidéző nézeteire –, amely igazolni kívánja Magyarország II. világháborús szerepvállalását a náci Németország oldalán, hősökké avatja a rendszer szerencsétlenül elpusztult katonai áldozatait. Bár a szóban forgó dolgozat is nyitott egy ilyen logika felé, amennyiben nem tisztázza, hogy a polgárság helyett a magyar történelemben a Vörös Hadseregre és a kommunistákra (a szociáldemokratákkal és a “kispolgári radikálisokkal”) hárult a mégoly szerény ellenállás, illetve később Magyarország “defasizálásának” feladata. Mégsem véletlen, hogy a “keresztény-nemzetinek” mondott Antall-kormány temette el hivatalosan Horthy Miklóst, aki csak Sztálin politikai manipulációinak köszönhetően kerülte el a háborús bűnösöknek kijáró népbírósági ítéletet, mint Bárdossy, Sztójay és a többiek. Hogy a Fidesz-ideológusok és politikusok mennyit tanultak a történelemből, azt jól mutatja, hogy a magyar katolikus egyház, amelyre hatalmát a Fidesz jelentős mértékben építi, eltérően a pápától, még nem követte meg a magyar zsidóságot a holocaust időszakában folytatott egyházi politika miatt. Sőt, a református miniszterelnök – s itt nem a cezaromániás gesztus alpárisága az érdekes – legkisebb leányát “felajánlotta” a millennium évében a katolikus egyháznak, hogy demonstrálja: hatalmának őrzését az állam és az egyház szétválasztásának elvére fittyet hányva, a katolikus klérusra, illetve magára az egyházra bízza.

A “polgári Magyarország” mítoszát a dolgozat oly komolyan veszi, hogy a Horthy-Magyarország 3 millió koldusát is feledve, 1947-re a magyar társadalom háromötödét sorolja a polgári Magyarország társadalmi alapjába. Érdemes hosszabban idézni ezt a passzust a dolgozat 9. oldaláról, mert sok minden megértéséhez kulcsot ad: “A rendszerváltozás során politikailag talpra álló polgári Magyarország maga is számos, különböző eredetű társadalmi csoport és réteg konglomerátuma. A csoportok egy része az 1947-ig létezett, igen erősen tagolt s a szocializmus erői által tudatosan szétrombolt polgári társdalom maradványa; vidéken hajdani kis- és középbirtokos földtulajdonosok, iparosok, kereskedők, a munkásság magas szakképzettségű felső rétegei, az igazgatás és a különböző helyi intézmények értelmiségijei, középosztálybeliek, vezető értelmiségiek, szabadfoglalkozásúak, vállalkozók, a volt nagypolgárság maradványcsoportjai és mindezeknek a családi társadalmi tradíciókat őrző második és harmadik generációja. Ezek a csoportok és rétegek az 1947-es magyar társadalom háromötödét-kétharmadát tették ki.” A dzsentri, a szakmunkás és a kis, illetve középtulajdonos paraszt egy társadalmi kategóriába kerül egy alapjában “szociologizáló” tanulmányban.

A mai polgár-fogalom parttalansága olyan mértékű, hogy tudományosan már egyáltalán nem vehető komolyan. A szöveg 16. oldalán szó szerint a következő meghatározás olvasható: “A Fidesz az általa kívánatosnak tartott változások középpontjába egy, az újabb kori történelem által megkülönböztetett emberi és társadalmi minőséget: a polgárt állította.” Nota bene nem az “elvtárs” megjelölést használják, mert az már foglalt, de valami hasonlóról van szó, ha megfigyeljük a meghatározás moralizáló tartalmát és normatív jellegét: “A polgár nemcsak munkaereje piaci áruba bocsátásából él, hanem valamilyen felhalmozott tőkéből is: ingatlanvagyonból, földből, fizikai eszközökből, részvényekből, pénztőkéből, esetleg több esztendei munkával gyűjtött speciális tudásból, amit aztán közvetlenül vagy vállalkozóként hasznosít. Ilyen tudása, szaktudása a munkáséletformát választóknak is lehet. A polgár ily módon mindenekelőtt egzisztenciális kategória.” Ebbe a meghatározásba is, akárcsak a történeti megközelítés során, megint belefér a magyar társadalom döntő többsége: a munkástól a nagytőkésig mindenki polgár. A történettudomány után megszűnt Tellér úrék számára a közgazdaságtan és a szociológia tudománya is. Az a kilúgozott történelem, amit itt kapunk, valóban nem több pártideológiánál.

2. Polgár és tulajdon

A dolgozat egyfelől a tőkefelhalmozásra való “képességet” misztifikálja, szemben a “szocialista dolgozóval” (nagyüzemi munkások, szakmunkások?), aki egyszerűen csak a Kádár-rendszer fejlődésképtelen zárványa, az egalitarianizmus terméke, eltérően az “önálló egzisztenciáktól”, akik úgymond nem az államtól várják a gondoskodást. A régi, önállótlan “szocialista termelőkkel” a “vállalkozók világát” állítja szembe mint a modern polgári társadalom bázisát. Vagyis Tellér a rendszerváltás áldozatainak, a (valójában kényszer-)kisvállalkozóknak az idealizált képét rajzolja fel, s részben azt vetíti vissza a kádári Magyarország viszonyaira. Tulajdonképpen a Kádár-korszak lángossütőjéből konstruálja meg a magyar újpolgárt. Ami talán kulturális síkon igazolható, hiszen az áruvá átalakított kultúra, a giccs felemelkedésével a régi hivatalos, államilag finanszírozott, színvonalas tömegkultúra kiszorult. Szimbolikus értelemben a lángossütő kultúrája válik ma a kultúra mércéjévé. A mai kényszer-kisvállalkozó, aki természetesen szintén “polgár”, meg – példának okáért – a keresztény-nemzeti színekben pompázó Széles Gábor, egykori “kádári” menedzser, ma (az állami tulajdon magánkisajátítása révén) tőkés újtulajdonos szintén polgár. Aki elveszítette a munkáslétét, az rögtön haladó polgárrá válik, ha kiváltja a vállalkozói igazolványt. Pedig többségük a létminimum szintjén vegetál. A polgári lét másik feltétele, ha valaki elfogadja a Fidesz álromantikus keresztény, nemzeti, millenniumos, egyházias, fradis, nemzetieskedő politikáját és ideológiáját.

Másfelől a Fidesz-dolgozat a gazdasági érdekeket eltolja magától, a politika önmozgásából és általában a különböző létszférák (politikai, szociális, gazdasági stb.) egymásmellettiségéből indul ki. A tanulmány az államszocialista korszak megoldhatatlan konfliktusát “a Kádár-korszak mindenkit ‘dolgozóvá’ egyenlősítő hatalomgyakorlási igénye és a polgári minőséget működni engedő teljesítménynyújtási igénye között” feszülő ellentmondásban fedezte föl. (3. o.)

A polgárt egyfelől összekapcsolja a magántulajdonnal mint az autonómia gazdasági feltételét. E felfogást nem zavarja, hogy tőkejövedelemből, magántulajdonból, vagyis idegen munka kisajátításából még a rendszerváltás 10. évében is csak a lakosság statisztikai szempontból jelentéktelen kisebbsége él. Ezért, másfelől, kikapcsolja ennek jelentőségét, hogy a többség polgár-létéről beszélhessen, aminek az az ideológiai előfeltétele, hogy egybecsúsztatja a burzsoát és a citoyent. Más szempontból úgy manifesztálódik ez a “csalás”, hogy a saját munkájukból élő embereket, régiesen úgy is mondhatjuk, a bérmunkásokat, vagy a bérből és fizetésből élőket a nagytőkésekkel egy kategóriába helyezi, összekeverve az össze nem illeszthető szempontokat. Mintha ellentétes érdekű társadalmi csoportok nem is léteznének, pusztán a hatalmi elitek eltérő csoportjainak érdekei mozgatnák a történelmet. Nincsenek itt valódi történeti okok, a történelemben csak a pártelitek mozognak, még azt is ők mondják meg, ki tartozik a polgár kategóriájába, ki nem. Olyan pártideológia ez, amely alkalmas egy új tekintélyuralmi rendszer, a demokrácia “elitek uralmaként” való alátámasztására.

3. A rendszerváltás és következményei

A Fidesz-anyag a rendszerváltás egész történetét – amelyet egyébként nem alaptalanul a Kádár-rendszer intézményi pluralizmusából és a piacgazdasági reformokból, illetve a rendszeren belüli “polgárosodásból”, a szerény magán-tőkefelhalmozódásból és mindenekelőtt a Szovjetunió gazdasági és katonai versenyképtelenségéből, összeomlásából eredeztet –, három politikai erő harcából magyarázza. A “polgári Magyarország” (MDF, FIDESZ és csatolt részei), a szocialisták mint a Kádár-rendszer maradványai (MSZMP, MSZP, Munkáspárt) és “a monetarista harmadikok” (sic!) (akik az SZDSZ alakjában hol sztálinisták, hol leninisták, hol trockisták, hol globalizátorok, a multinacionális tőke képviselői stb.). Ez utóbbi kategóriára nyilvánvalóan csak bűnbakként van szükség, hogy a rendszerváltással kapcsolatos illúziók lelepleződését valakiknek a sötét üzelmeivel lehessen magyarázni; s egyúttal a liberálisokat mint idegeneket ki lehessen zárni a “polgári Magyarországból”, amit mellesleg az motivál, hogy a “keresztény-nemzeti polgárságnak” ők a legnagyobb konkurensei a politikai életben, s részben a gazdaság terén is.

A dolgozat a rendszerváltás utáni szociális és gazdasági hanyatlást nem a kelet-európai rendszerváltás mindenütt természetes következményeként vizsgálja, hanem, úgymond, az amorális és a kommunizmushoz odakozmált szocialisták és liberálisok alapvető bűneként, akik csak saját érdekeiket követték, szemben a nép érdekeit egyedül tisztességesen képviselő keresztény-nemzeti táborral – ahogyan a dolgozat fogalmaz: szemben a “polgári Magyarországgal”. Mintha a privatizációhoz az MDF-Fidesz-kisgazda csoportosulásoknak egyáltalán semmi köze sem lett volna, mintha a törzsökös “magyar polgár” csak a nemzeti hagyományt, a valláserkölcsi tisztaságot, a keresztény filantrópiát és más nemes értékeket védelmezett volna. Sem Orbán miniszterelnök családjának bányaügye, sem a Fidesz vezérkar rokonsági ágon történő kolosszális üzleti csalásai nem kerülnek szóba, noha a dolgozat kétszer is megemlíti a Tocsik-ügyet mint fontos történeti tényt, amely azonban eltörpül az említett bűnesetek mellett. A rendszerváltás ilyen értelemben a hatalmon lévő elitek sikertörténetévé és a gonosz ellenzék által elkövetett bűnesetek történtévé stilizálódik. Mintha a magyar társadalom valóban csupán az elitek különböző csoportjainak gusztustalan és bűnökkel terhelt vetélkedésében lenne érdekelt. A Fidesz történeti gondolkodásában a sajátosan értelmezett polgár-fogalom kiszorítja az ember kategóriáját. Az immorális történeti koncepció a piacgazdaság áldozatait a régi rendszer “alkotásképtelen” maradványaiként értékeli.

Tellér úr egyáltalán nem érti (vagy úgy tesz, mintha nem értené), hogy a rendszerváltozás történetének lényege éppenséggel a magyar emberek több generációja által fölhalmozott állami tulajdon magán-kisajátítása volt, nem pedig valamiféle nemes polgári küzdelem a Kádár-rendszer ellen a gazdaságilag autonóm egyének, a tőkés magánvállalkozók létrejöttéért. Nem esik szó azokról a milliókról, akiket a rendszerváltozás “veszteseiként” szokás azonosítani.

Tellér úrék a polgári Magyarország szégyenfoltjaként kellene, hogy kezeljék a kirekesztett emberek növekvő számát. Természetesen a megelőző szocialista-liberális kormánykoalíciót is felelősség terheli azért az erkölcstelenségért, amit a “regisztrált munkanélküliség” fogalmának bevezetése és gyakorlati alkalmazása jelent. Emberek százezreit, sőt, millióit egész egyszerűen már “regisztrálandó számnak” sem tekintik, a munkanélküli többé nem ember, nem teljes jogú polgár, kirekesztett. A Fidesz-polgárral szemben közel 1 700 000 főnek nincs bejelentett munkahelye, munkából származó jövedelme és nem tanul, bár munkavállalási korban van. 2000-ben, tehát a millennium évében, a Fidesz-hatalom ünnepeinek csúcsán Magyarországon 3 877 000 ember tartozott a foglalkoztatottak kategóriájába, a nem foglalkoztatottak száma 2 375 000 fő volt. Ebből a regisztrált munkanélküliek száma 405 ezer, a Gyes-Gyed-Gyet-en lévőké 243 ezer, a nyugdíjasoké 569 ezer, az egyéb inaktívoké 404 ezer volt.

A nem foglalkoztatottak aránya tehát a munkavállaló-korú népesség 38,3%-ára rúgott. (Az adatok kigyűjtéséért Gúr Nándornak tartozom köszönettel.)

Eközben Tellér úrék sikertörténeteket fabrikálnak historizáló koncepciók alapján, hogy a szégyent cinizmussal tetézzék.

4. A megválaszolatlan kérdések

A tanulmány mint szociológiai problémát kívánja megérteni a Kádár-rendszert. Így az igazi történeti kérdéseket, amelyek egyébként a rendszerváltás megértése szempontjából is alapvetők lennének, nem is teszi fel. Néhány hatalmilag fontos érdekcsoport harcát veszi csak számba a dolgozat, nincs tekintettel a Kádár-rendszer valódi teljesítményére, a benne élő emberek áldozatos munkájára, az állammal szembeni közösségi-szövetkezeti erőfeszítésekre, milliók alkotásaira stb. Egyoldalúan csak az elnyomó bürokráciával azonosítja a rendszert és a korszakot, figyelmen kívül hagyja a kulturális teljesítményt, a jóléti rendszereket, mindazt, amit ma nosztalgikus módon milliók sírnak vissza, elfeledve a rendszer antidemokratikus és embertelen vonásait.

Íme, néhány kérdésfelvetés, amelynek megválaszolása nélkül nem érthető meg, nem írható le tudományosan a rendszerváltás története. Miért volt a Kádár-rendszer a 60-as évektől szerte Európában megbecsült rezsim? Hogyan lehetséges az, hogy a magyar szövetkezeti mezőgazdaság teljesítményét Európa legfejlettebb régiójában tartották számon? Miképpen volt lehetséges, hogy a kommunista hivatalnokok olyan államilag támogatott kulturális életet hoztak létre, amely nélkül ma “magas kultúráról” szinte beszélni sem lehetne? Hogyan volt lehetséges, hogy a mai ún. polgári Magyarország értelmiségi képviselői többnyire a rendszer megbecsült képviselői voltak? Mi volt az oka annak, hogy a “polgári Magyarország” “taktikai” okokból “kommunista” képviselőit a rendszer nem egyszerűen integrálta; azok a kommunista pártban és a hatalom fontos struktúráiban foglaltak el komoly pozíciókat (hiszen még a Fidesz-kormány öt tagja is MSZMP tag volt). Miképpen volt lehetséges, hogy 1956 októberét 1957 májusa követhette, ahol százezrek tettek hitet az új rezsim mellett? Mi volt az oka annak, hogy a Kádár-rendszer egyidejűleg magába építette a “polgári Magyarországot” és a “sztálinista Magyarországot”, ám a rendszer valódi baloldali ellenzékét mindig elnyomta, periferizálta és kiátkozta? És sorolhatnánk tovább a meg nem értett problémákat.

Természetesen költői kérdések ezek, hiszen nem várható el egy ilyen színvonalon készült tanulmánytól, hogy egyáltalán világos formában vessen föl történeti kérdéseket. Az önigazoló ideológiai szándék kiszorítja, lehetetlenné teszi a komoly kérdéseknek még a felvetését is.

Befejezésképpen néhány fentebb nem érintett, alapvető történeti ellentmondásra mutatnék rá.

1. A Kádár-rendszer létrejöttében és fennmaradásában nemcsak a külső erők – mindenekelőtt a szovjetek – játszottak szerepet. Végül is előbb-utóbb elemezni kell, miért volt a Kádár-rendszernek széles tömegbázisa. Itt nemcsak a 800 ezer párttagról van szó, hanem ennél szélesebb társadalmi alapzatról. A dolgozat egész egyszerűen nem tisztázza a Kádár-rendszer létrejöttének történelmi okait, a gyárak és üzemek, a nagy egyházi tulajdonok államosításának népi támogatását stb.
2. A dolgozat szégyenlősen hallgat az új, 1989-es “demokratikus” rendszer alapját képező 1956-os felkelés forradalmi szárnyáról. Sajátos logikával a felkelés valóban ellenforradalmi szárnyát deklarálja forradalminak, vagyis a tőkés magántulajdon visszaállítását. A dolgozat nem retten meg a nyílt történelemhamisítástól sem, amikor a magántulajdon visszaállításának és a polgári rendszer restaurálásának tényét a munkástanácsok követeléseivel hozza kapcsolatba. Dokumentumok, levéltári kutatások tömegei bizonyították be, hogy a munkástanácsok, amelyek tagjainak egyébként kb. 60 %-a kommunista párttag volt, egyetlen dokumentumukban sem foglaltak állást a tőkés magántulajdon visszaállítása mellett, sőt, a gyárak és földek magántulajdonának visszaállítását maguk nevezték ellenforradalomnak és elhatárolódtak e fejleményektől. A nemzeti függetlenség és a társadalmi tulajdon alapján ezek a tanácsok a szocializmus demokratikus formája mellett foglaltak állást. Más kérdés, hogy a kádári fordulat elsöpörte az államszocializmus szocialista ellenfeleit is, sőt, képviselőivel talán még kíméletlenebbül számolt le, mint a jobboldali-szélsőjobboldali polgári fordulat híveivel.
3. Hol kezdődik a rendszerváltás története? A tanulmány szerint a Kádár-rendszerben kezdődött el a polgárosodás (értsd, magán-tőkefelhalmozás), ez azonban csak féligazság. Még akkor is, ha eltekintünk most a folyamat alapjában nemzetközi meghatározottságától, mert legalább ilyen horderejű tény a válságba került rendszer vezérkarának és felső rétegeinek kiegyezése a “polgári Magyarország maradványaival” (a pártbürokrácia egy részétől az egykori dzsentri fiókákig kiegyeztek a társdalom feje fölött abban, hogy az új “polgári” rendszerbe átmentik privilégiumaikat). Hogy a Fidesz-dokumentum e folyamatban kevesli a gazdasági pozíciók kisajátítását, híveik vagyonnal való ellátását, ez csupán arról árulkodik, hogy a Fidesz négy éves országlása csak az osztogató-fosztogató polgárosodás ügyét vitte előre.

Jegyzet

¹ Megjegyzendő, hogy a konzervatív történetírás, illetve annak publicisztikai felhigítása gyakran jelentkezik liberális köntösben is. Az Élet és Irodalomtól a Népszabadságig terjed annak a primitív előítéletnek a “liberális” menedzselése, amely a kommunizmus és a fasizmus között nem tesz világos különbséget, és a Gulag-rendszert nem kívánja megkülönböztetni a náci haláltáboroktól, a holokauszttól. Varga László levéltárostól Papp László Tamás “közíróig” hosszú a szerzők listája, akik erkölcsileg és szakmailag kétes színvonalon a fennálló rendszer legitimációs ideológiai szükségleteit nap mint nap kielégítik.

A Poiszki 1978 nyarán a Roj Medvegyev által útjára indított XX. Vek (XX. Század) című lap és a kereszténydemokrata Valerij Abramkin nevével fémjelzett irodalmi folyóirat, a Voszkreszenyje (Feltámadás) alkotó gárdájának összefogásából született meg. A többműfajú, különböző politikai-szellemi irányzatú (szociáldemokrata, kereszténydemokrata, liberális, ateista stb.) szerzőket egyesítő Poiszki új színfoltot jelentett a szamizdat kiadványok sorában. A folyóirat megszületésének 5. évfordulójára írt megemlékezésében M. Abovin-Egides így fogalmazott:

“A Poiszki országos visszhangjáról tanúskodik az üldözőink által írt Idegen hangon¹ című kötet. Talán egyetlen szamizdat sem részesült abban a “kitüntetésben”, mint a Poiszki: a könyv Hová vezet a Poiszki (tkp. Hová vezet az útkeresés?) fejezete negyven oldalt szentel folyóiratunknak.

A szerző, aki azt akarta megmutatni, milyen útvesztőbe vezeti a szovjet embereket az Útkeresés, de megvalósítania ebből, természetesen, mit sem sikerült (hacsak azt nem, hogy az emberek számára ebből a kötetből nyilvánvalóvá vált, az igaz utak kereséséért drágán kell fizetni: elnyomatással, üldöztetéssel, táborokba és elmegyógyintézetekbe záratással), gyakorlatilag ragyogó reklámot csinált a folyóiratnak a szovjet átlagolvasók körében, amikor megismertette őket a kötetek tartalmának legalábbis egy részével. A Poiszkiról szóló fejezet az ügyeletes mondattal kezdődik, amely szerint a szerkesztőség tagjai «büntetőjogi felelősségrevonásban részesültek a Poiszki című illegális szovjetellenes gépírásos folyóirat összeállításáért, szerkesztéséért és terjesztéséért» (amivel a szerző lényegében a legelején leleplezi «igazságszolgáltatásunkat». A Szovjetunió bármely polgára, hacsak nem volt komplett őrült, feltette magának a kérdést: van-e a világnak még egy olyan pontja a mi totalitárius államunkon kívül, ahol büntetőjogi felelősségrevonásban lehet részesíteni valakit gépírásos folyóirat kiadásáért; ahol illegálisnak lehet tekinteni egy olyan folyóiratot, amelynek szerkesztőségi tagjai, ahelyett, hogy álnév mögé rejtőznének, teljes nevüket írják alá?). […]”

Az alábbi, “A szocializmus alapelvei” című dokumentum, amelynek társszerzője P. Podrabinek, 1978-ban íródott, és a Poiszki című szamizdat folyóiratban került terjesztésre. Az írás később megjelent a Ruszkaja miszlj 1984. március 22-i számában. Az írás eredeti jegyzeteit P. Abovin-Egidesz Párizsban, 1988-ban egészítette ki.^*

***

A szocializmus alapelvei

Talán nincs is ma megtépázottabb és összezavartabb, elátkozottabb és megalázottabb fogalom, mint a szocializmus. Hosszú létezése alatt demagógiával és szofisztikával telített hivatalos propagandánknak legalább azt sikerült elérnie, hogy az emberek többsége mind az ország határán innen, mind azon túl, szocialistának tartja társadalmi rendünket². Mivel pedig gazdálkodásunk első ránézésre rossz, a lakosság életszínvonala alacsony, az elnyomásnak vége-hossza nincs, az efféle életformáról a megvetés érthető módon a szocializmus eszméjére is átterjed.

Fontos feladatunknak tartjuk, hogy eloszlassuk a szocializmus lényegével kapcsolatos tévedéseket. A demokrata-mozgalomban lévő jóindulatú emberek további konszolidációjának érdekében felvetődik álláspontunk pontosításának kérdése.

Örülnénk, ha álláspontunk a demokrata-mozgalom résztvevőinek érdeklődésén kívül a liberális körök és országunk minden olyan állampolgárának érdeklődését felkeltené, akikben tudatosult azon változások szükségessége, amelyek egy méltó emberi létet tudnának biztosítani.

I

1. Alapelvünk, hogy minden embernek igénye és természetes joga, hogy egyéniség legyen, mégpedig minden tekintetben, azaz joga van döntenie (hogy döntő szava legyen) a közösségi élet minden – politikai, gazdasági, vallási, szociális – területén.

2. Ezt figyelembe véve egy olyan társadalmi rend kialakítását támogatjuk, amely lehetővé tenné az EGYETEMES EGYÉNELVűSÉG megvalósítását, mint az emberi természetben rejlő összes pozitív lehetőség kibontakoztatásának feltételét.

3. Ha az egyén megőrizheti egyéniségét, ha minden tekintetben lehetősége van az öntételezésre, az önkifejezésre, az önrendelkezésre, társadalmi értelemben ekkor nevezhetjük szabadnak. Azt a társadalmat, amelyik minden tagjának megadja ezt a lehetőséget, nevezhetjük szocialistának. Egyesülnie kell benne a szabadságnak, az igazságosságnak, az egyenlőségnek.

4. Társadalmi vonatkozásban ez azt jelenti, hogy az embereknek azonos lehetőségük van különböző igényeik kielégítésére, különböző adottságaik kibontakoztatására. A szocializmus nem maguknak az igényeknek a kiegyenlítése, hanem a lehetőségek egyenlőségét feltételezi (mivel az igények kiegyenlítése a személyiség korlátozásához vezet, ami ellentmond a szocializmus alapelvének). Csak ez esetben tekinthető társadalmi vonatkozásban egyéniségnek az egyén.

5. Politikai vonatkozásban ez a demokráciát jelenti, amelyet nem korlátoz sem a tőkének, sem az állam-, a párt-, vagy másféle elitnek a hatalma³. Jelen esetben a demokrácia azt jelenti, hogy a többség által megszavazott döntések mellett a kisebbségnek és az egyes egyénnek joga van megkérdőjelezni az adott döntések indokoltságát, ahogy joga van ellenkezni, joga van az autonómiához és az adott szociumból való távozáshoz. Vagyis nem afféle útszéli demokráciáról van szó, nem a közösség uralmáról az egyén felett és az utóbbi elnyomásáról, hanem az egyénelvű demokráciáról. Csak ennek fennállásakor tekinthető az egyén politikai vonatkozásban egyéniségnek.

6. Gazdasági vonatkozásban azt jelenti, hogy a termelőeszközöket maguk a termelők birtokolják és ők is rendelkeznek velük⁴. A termelés kérdéseiben azoknak kell dönteniük, akik ott dolgoznak. Ki kell zárni az idegen munkaerő bármilyen formában történő kizsákmányolását. Ez csak akkor lehetséges, ha a bérmunka és az alkalmazotti munka megszűnik. Csak ekkor válik az egyén gazdasági vonatkozásban egyéniséggé. (A bérmunka a munkaerő adásvételével áll összefüggésben. A munkaerejét eladó ember gazdasági értelemben nem egyéniség többé. Így van ez a kapitalista magántulajdon esetében. Állami tulajdon esetén a munkás nem bérért jelentkezik munkára, mivel a bér kölcsönös megállapodást feltételez, hanem felveszik. Munkájának ellenértékét fent állapítják meg, ezért ez esetben helytelen munkabérről beszélni. A dolgozó ez esetben sem dönt semmiről, tehát gazdasági vonatkozásban nem tekinthető egyéniségnek. Csak a köz- és egyéni tulajdon esetében nincs se bér, sem alkalmazotti viszony. Ehhez a gazdaságot el kell választani az államtól).

7. Kulturális és vallási vonatkozásban ez azt jelenti, hogy mindenkinek joga van az alkotáshoz és az alkotói egyesüléshez, a kulturális értékek és információk terjesztéséhez és felhasználásához, bármilyen filozófiai, vallási, társadalmi, politikai nézetének terjesztéséhez, és ebben nem korlátozza a cenzúra. Csak ez teszi az egyént kulturális-vallási vonatkozásban egyéniséggé.

8. Szociális vonatkozásban a magánélet teljes, az államtól és a közösségtől független autonómiáját jelenti, az ilyen autonómiához szükséges összes körülmény biztosítását az egyén számára. Csak így lehet az egyén szociális vonatkozásban egyéniség.

9. A szocializmus ekképpen való értelmezésében a termelőeszközök lehetnek mind egyéni, mind köztulajdonban⁵, de nem lehetnek magán- vagy állami kézen (előbbi bérmunkát, utóbbi alkalmazotti viszonyt feltételez, és mindkettő a idegen munkaerő kizsákmányolásával áll összefüggésben).

Lényegükből adódóan csak a köz– és egyéni tulajdoni formák válthatják ki a bér- és alkalmazotti munkát, vagyis ezek mellett szűnik meg a kizsákmányolás. Éppen ezek a tulajdoni formák engedik meg a termelőknek, hogy a termelés kérdéseiben maguk döntsenek, vagyis hogy egyéniségek legyenek gazdasági vonatkozásban. Magántulajdon esetén ezt a jogot a tőkés, állami tulajdon esetén pedig a pártállami gépezet sajátítja ki magának.

10. A szocializmusban az egyéni tulajdonból a köztulajdonba való át- és visszalépés az állampolgárok önkéntes elhatározásán múlik. De mivel a modern technika megköveteli a nagy termelési egységeket, az alapvető tulajdoni forma így a szocializmusban, természetesen, a köztulajdon lesz (össznemzeti és szövetkezeti alakban). A köz- és egyéni tulajdoni formák közötti viszony szabályozásának természetes módja a szabadpiac lesz.

11. A itt meghatározott szocializmus gyökeresen különbözik mind az állami “szocializmus”-tól (ami az alkalmazotti munkaerő állami kizsákmányolása), mind a kispolgári “szocializmus”-tól (amely nem előzi meg a bérmunkával kialakuló magántulajdonosi kizsákmányolást), mind pedig a korlátozó “szocializmus” különböző formáitól (amely csak korlátozza a magántőke nagyságát, felügyeli a kizsákmányolás mértékét, de nem zárja ki). Ha az elsővel a totalitarizmust azonosítjuk, és a második a kapitalizmushoz vezet, akkor a harmadik az előbbi korlátozásával éppen annak (a kapitalizmusnak) megmaradását segíti elő.

És csak a szabad piacot is elfogadó, a bér- és alkalmazotti munka kiváltásán alapuló szocializmusban jön létre a köz- és egyéni tulajdon között olyan optimális viszony, amely elég ahhoz, hogy az egyéni tulajdonból ne váljék magántulajdon, a köztulajdonból pedig állami. Vagyis elég ahhoz, hogy megvalósuljon a társadalmi igazságosság megingathatatlan alapelve, az idegen munkaerő kizsákmányolásának hiánya.

12. Az ekképpen értelmezett szocializmus, úgy gondoljuk, a lakosság minden rétege számára vonzó lehet (kivéve persze azokat, akik a mások munkaerején való élősködésben lelik kedvüket). A szocializmus összeegyeztethető mind az ateizmussal, mind a vallással, beleértve a kereszténységet is. Sőt, a kereszténység csak a szocializmussal egyeztethető össze, mivel az idegen munkaerő kizsákmányolása ellentmond lényegének.

Az itt megmutatott szocializmus megvalósítása kielégítheti akár a liberálisok reményeit, akik szeretnék, ha országunk a modern civilizáció kerékvágásában haladna, akár a tősgyökeres demokratákét, mivel a sajátszerű nemzeti társadalomfejlődés kifejezőeszközévé válhat.

II

13. Az emberiség történetében nem létezett szocialista társadalom. Ma sem létezik.

A Nyugatra jellemző a polgári szabadságjogok politikai demokráciájának és a tőke gazdasági diktatúrájának összeegyeztetése, ami a viszonylag magas életszínvonal ellenére a demokrácia eltorzulásához vezet, szociális-lelki hiányosságokat, erkölcsi zavart eredményez.

A Keletre (a Szovjetunió és követői, Kína) mind politikai, mind gazdasági és kulturális-lelki vonatkozásban is jellemző az egyénietlenség, amihez a totális, azaz a közösségi élet minden szférájára kiterjedő diktatúra teremti meg az alapot. Itt nem létezik köztulajdon, és az egyéni tulajdont is csaknem teljesen elnyomják, csak bizonyos keretek között engedélyezik, amelyek megmentik az államot a megfulladástól. (A megművelhető földek 5 %-át adó tanyasi gazdaságok szolgáltatják nálunk az ország mezőgazdasági termelésének harmadát.) A pártállami oligarchia rendelkezése a termelőeszközök felett, a széleskörű szabadpiacot nélkülöző teljesen irányelvű tervgazdálkodás, a totális egyénietlenséggel együtt nemcsak az erkölcsi zavart és a szociális hiányosságokat eredményezik, de a gazdaság pangását, a lakosság alacsony életszínvonalát, a közszükségleti cikkek állandó hiányát is.

14. De abból, hogy szocialista társadalom még sehol nincs, egyáltalán nem következik, hogy csak utópia, fantázia. Egyes elemei már megvalósultak a világon.

Nyugaton például a polgári szabadságjogokban jelennek meg, a szakszervezetek ellenőrző szerepében. A dolgozók – egyes vállalatoknál – részt vesznek a nyereség elosztásában, nem korlátozzák az egyéni tulajdont, bár annak nehéz is versenyeznie a magántulajdonnal.

Jugoszláviában léteznek a munkásönkormányzatok, bár tevékenységüket jelentős mértékben bénítja a párt politikai diktatúrája. Az izraeli kibuc-rendszert, a különféle arteleket is fel lehet fogni a kapitalizmus rendszerébe foglalt szocialista elemekként.

A Szovjetunióban, Kínában és a hasonló országokban negatív értelemben beszélhetünk a szocializmus elemeiről, mivel itt sincs magántulajdon. Ezek az elemek jelennek itt meg az egyéni tulajdonhoz való rendkívül korlátozott jog formájában is.

15. A szocializmus megteremtéséhez országunknak (és a hasonló országoknak) mindenekelőtt meg kell szabadulnia az antidemokratikus rendszertől. A rendszer, amely miatt elhaltak a szocializmus induló rügyei, nyújt lehetőséget az oligarchia számára, hogy “gyakorlati szocializmus”-ként mutogassa társadalmunkat, gyakorlatilag szembeállítva magával a szocializmus lényegével. “Gyakorlati szocializmus”-nak nevezik az álszocializmust, amikor pártállami elit bitorolja a nemzeti tulajdont, kizsákmányolják az alkalmazott munkaerőt, az elitnek különleges előjogai vannak, a javak munka szerinti elosztásának elvét gyakorlatilag visszavonták.

16. Az úgynevezett “megvalósult, fejlett szocializmus” ismérvei: a közöny, a felelősségérzet, a kezdeményezőkészség, a gondolkodás és a gazdaságosság hiánya, a lelki elsivárosodás, az odafigyelés hiánya, a némaság, a joghiányosság és még egy sor másfajta hiány. A lusta, tétlen embereknek tetszik ez az oblomovi életforma, nem lázadnak ellene, annál is kevésbé, mert a tiltakozásokat megtorlások követik. Társadalmunk ezért látszólag stabil, amit az is biztosít, hogy az eliten belül egyre jellemzőbb az öröklődés (egyre több vezető tisztségviselő gyermeke válik nómenklatúra-taggá, diplomatagyerek diplomatává, hadvezetésben dolgozó gyereke katonatisztté stb.).

Másfelől, a “fejlett szocializmus” társadalma tartós válságot él át, ami a folyamatos és lépten-nyomon tetten érhető sajátos fordított sztrájkokban* , a rossz minőségű termelésben, a mezőgazdaság folyamatos válságában, a természeti és emberi erőforrások barbár elkótyavetyélésében, az alapvető tudomány és technika (a haditechnikát kivéve) alacsony színvonalában nyilvánul meg. Az újításokat a “rothadó” Nyugattól vesszük át, ahol a tudományos-technikai forradalom zajlik, és amelyet hatvan éve nem sikerül utolérnünk. Mindez társadalmunk instabilitásához vezet⁶.

17. A jelenlegi társadalom felemelkedése egy korlátok nélküli demokrácia, egy humánus, egyénelvű, vagyis szocialista társadalom szintjére nemcsak az emberi lélek vágya és törekvése, de társadalmi-gazdasági, történelmi szükségszerűség is. Vagyis nem a “keleti” és “nyugati” rendszerek konvergálásáról kell beszéljünk, hanem mindkettő felemeléséről a szocializmus szintjére.⁷

III

18. A jelenkor alapvetően nem arról szól, hogy a szocialista és a kapitalista rendszer küzdene egymással, ilyen küzdelem nincs, mivel az egyik – a szocialista – nem is létezik.

19. A jelenkor fő kérdése tehát az, hogy melyikük kerekedik felül a másikon, a totalitarizmus a demokrácián, vagy a demokrácia a totalitarizmuson. A közöttük lévő egyensúly egyre inkább felborul a demokratikus világ belső ellentmondásosságából fakadó könnyelműsége miatt, amelynek oka a kapitalizmus.

A kapzsi és kéjsóvár üzletemberek akárkivel, még az ördöggel vagy a totalitarizmussal is képesek megalkudni. A kapitalizmus ezért nemcsak a nyugati társadalmon belüli szociális problémákhoz teremti meg a feltételeket, de a totalitarizmus képében felneveli saját sírásóját. A demokráciát, a modern civilizációt ezért csak a szocializmus mentheti meg. A szocializmuson kívül az emberiséget a lelki elkorcsosulás és talán a fizikai megsemmisülés fenyegeti.

20. A jelenkor fő kérdésének megoldása a Szovjetunió demokratizálása, amely a totalitárius világ legerősebb hatalma, és demokratizálódása e világ többi országában is hasonló folyamatokat indíthatna el.⁸

IV

21. A kapitalista országokban – az ott létező politikai demokráciát figyelembe véve – csak erőszakmentes, vagyis demokratikus, parlamentáris, alkotmányos eszközökkel lehet megteremteni a szocializmust. A fegyveres, erőszakos harc diktatúrához vezethet, ami lehetetlenné teszi a szocializmus kialakulását.

Az erőszak nem sajátja az emberi természetnek. Az erőszak csak akkor indokolt morálisan, ha amorális helyzetbe hoznak minket, azaz vadállatok törnek ránk, vagy rablók, terroristák, bitorlók és egyéb támadók. Etikai értelemben az erő alkalmazása ilyen esetekben nem minősül erőszaknak. Ellenkezőleg, ez esetben az ellenállás hiánya csak segíti az erőszakot, tehát amorális cselekedet.

22. Ezt figyelembe véve osztjuk az eurokommunizmus álláspontját, amely megtagadja a fegyveres szocialista forradalmat, a szocializmus alkotmányos úton való elérését tűzi ki célul, elveti és felcseréli a proletárdiktatúra elvét a pluralizmus elvére.

Ugyanakkor, az eurokommunizmus nem következetes⁹:

a) Amikor a szocializmus eléréséhez a demokratikus utat jelöli meg, nem hangsúlyozza, hogy a fegyveres felkelés elvileg megengedhetetlen bármely politikai demokráciában (és nem csak Európában és nem csak ma).

b) A proletárdiktatúra elvetését nem egyetemes elvként jelöli meg, hanem helyhez köti (a “vezető kapitalista országok”-hoz). Ugyanakkor a szocializmussal semmiféle diktatúra nem egyeztethető össze. A proletariátus diktatúrája pedig elkerülhetetlenül az oligarchia diktatúrájává növi ki magát, totalitarizmussá, amely megsemmisíti a szocializmus lényegét.

c) A fegyveres harcnak és a proletárdiktatúrának mint a szocializmushoz szükséges módszernek az elvetéséből logikusan következik a lenini forradalom-elmélet és Lenin azon állításának elvetése, hogy a marxizmusban a proletárdiktatúra tétele a legfontosabb (ennek ellenére csak a spanyol kommunisták hagyták el nevükből a “leninistá”-t¹⁰).

d) Amikor az eurokommunisták kijelentik, hogy szocializmus nincs demokrácia nélkül, és tudják, hogy az úgynevezett “szocialista tábor” országaiban nincs semmiféle demokrácia, akkor következetesen azt is ki kellene jelenteniük, hogy ezekben az országokban szocializmus sincs. De csak annyit jegyeznek meg, ellentmondva a logikának, hogy ezekben az országokban rossz, antidemokratikus, de mégiscsak szocialista rendszer van.

“Antidemokratikus szocializmus”, ennek semmi értelme, ez fából vaskarika – a szocializmus csakis demokratikus lehet. Egyébként ezért értelmetlenek az olyan jelzők is, mint eredeti, emberarcú, demokratikus, humánus, egyénelvű stb. Egyszerűen ezek a tulajdonságok alkotják a szocializmust, nélkülük nem is létezne.

23. A jelenkor adott körülményei között forradalom nélkül is ki lehet vívni országunkban a demokráciát, ahogy a totalitárius “kommunizmus” többi országában is, ha a demokratikus mozgalomba bizonyos liberális körök is bekapcsolódnak, és a különböző népréteghez tartozó emberek csatlakoznak az ellenzékhez, a külföldi közvélemény pedig, különös tekintettel a szocialista és eurokommunista pártokra, erkölcsileg támogatja őket. A demokratikus mozgalom nyomásának hatására a vezető körökön belül is szakadásra kerülhet sor, melynek során a vezetőség egyik fele, amikor látja, hogy nincs tovább értelme ellenállni a demokratizálódási folyamatnak, eltávolítja a másikat¹¹.

24. A politikai demokrácia kivívása után népünk saját maga választja majd meg a számára kényelmes életformát és társadalmi-gazdasági rendszert. Mi, a szocializmus hívei reméljük, hogy a szocializmusra esik a választása. Ha nem így történik, ellenzékbe kerülünk, ez minden, semmi esetre sem kezdjük erővel ráerőszakolni másokra meggyőződésünket, ez idegen a szocializmus morális lényegétől.

V

25. Az ország demokratizálása minimum a következőket jelenti¹²:

a) Politikai vetületben:

Az ellenzékiség jogának bevezetése; a választási szabályzat megváltoztatása, hogy egy képviselői helyre a szavazócédulán több (legalább kettő) jelölt jusson; megkötések nélkül indíthasson képviselőjelöltet bármely csoportosulás; jog a felszólaláshoz bármely jelölt mellett és ellen (sajtóban, a rádióban, televízióban, gyűléseken, találkozókon); az állampolgároknak legyen törvény által szavatolt joguk kritikával illetni az ország vezetőségének bármely tagját, beleértve az állam, a párt, a kormány vezetőjét; a KGB-nek mint az ellenzék elleni harc szervének a megszüntetése; a pártapparátus tanácsok (szovjetek) felett gyakorolt diktatúrájának megszüntetése, vagyis “Minden hatalmat a pluralista szovjeteknek!”; a nemzetek ténylegesen szavatolt önrendelkezési jogának megadása; korlátlan szólás- és sajtószabadság, korlátlan szabadság gyülekezés, tüntetés, bármely filozófiai, vallási, társadalmi nézet terjesztésének tekintetében.

b) Gazdasági vetületben:

A dolgozóknak a munkaadó államtól független szakszervezetekbe való tömörülésének joga, amelyek ellátnák tagságuk érdekvédelmét; a dolgozók munkabeszüntetési joga; tényleges jog lehessen követelni a munkabéremelést, az árcsökkentést, a nyugdíjemelést, a dolgozó nők helyzetének javítását (a munkanap hosszának rövidítését és a férfiakhoz képest a szabadnapok számának növelését); a gyerekmunka beszüntetése; munkásönkormányzatok bevezetése az adminisztráció felülről történő kinevezése helyett (vagyis valósuljon meg az októberi forradalom “A gyárakat a munkásoknak!” jelszava); a közellátás átszervezése, amely kizárná a fővárosok privilegizált helyzetét; az elit előjogainak megszüntetése (külön áruelosztók, különdácsák, különjövedelmek stb.); a kolhozok ne csak nevükben legyenek kolhozok (kollektív gazdaságok), vagyis saját maguk dönthessenek megtermelt javaikról, szabhassák meg azok árait; az engedélyezett egyéni tevékenységek listájának széleskörű kiterjesztése és a rájuk vonatkozó adók jelentős csökkentése.

c) Társadalmi, szociális és jóléti vetületben:

Az állampolgároknak legyen joguk eldönteni, hol akarnak élni az ország határain belül és kívül, ami a jobbágyrendszer egyik formájának tekinthető útlevélrendszer és bejelentkezési rendszer eltörlését jelenti; korlátlan ki- és bevándorlási jog bevezetése; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga, hogy komfortos lakhelyen éljen; a szövetkezeti lakások árainak jelentős mértékű csökkentése, az árakat hozzák összhangba az építőanyagok és az építési munkák költségeivel, az állampolgárok a szövetkezeti lakásokkal mint saját tulajdonukkal rendelkezhessenek; az állampolgárok egyenlő joga a minőségi egészségügyi ellátásra, az elit egészségügybeli előjogainak (külön rendelőintézetek, kórházak, szanatóriumok, különfelszerelés, különszemélyzet stb.) megszüntetése; a gyógyszerek ingyenes kiadása úgy a kórházakban, mint a rendelőintézetekben; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga a minőségi oktatásra, társadalmi réteg vagy nemzetiség alapján való diszkrimináció nélkül.

d) Kulturális-vallási vonatkozásban:

A cenzúra mindennemű formájának megszüntetése; az állampolgárok korlátlan jogának biztosítása az államtól és pártszervektől független alkotóműhelyek létrehozására (ezen belül: szabad folyóiratok, újságok, rendezvényszervező irodák, klubok stb. alapítási joga).

e) Jogi vonatkozásban:

Az összes politikai elítélt azonnali szabadon bocsátása; az alkotmány módosítása, el kell törölni az alkotmányellenes pontokat, a kétértelmű megfogalmazásokat, amelyek lehetővé teszik a büntetőszervek számára az ellenzékkel való leszámolást (ez mindenekelőtt azokra a pontokra vonatkozik, amelyek legalizálják a pártoligarchia diktatúráját és amelyek a nullára redukálják a polgári szabadságjogokat – a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a tüntetéshez való jogot stb.); az ateizmus mellett a vallásos nézetek terjesztési jogának alkotmányba foglalása; a büntető törvénykönyv országra szégyent hozó 70. és 190. cikkelyének eltörlése; további antidemokratikus cikkelyek és kétértelműségek eltörlése a Btk.-ban; a “kitartottság” büntetéséről szóló törvényerejű rendelet eltörlése; az elítéltek ellátási körülményeinek tényleges emberibbé tétele; a köztörvényes bűnökért járó szabadságvesztések időtartamának jelentős csökkentése; a halálbüntetés eltörlése; a kényszermunkának és az elítéltek alultáplálásának mint kínzásformáknak az eltörlése; a vizsgálati fogságban lévők számára a kinti életkörülményekkel azonos környezet biztosítása, mivel a vizsgálati fogságban lévő még nem tekinthető bűnösnek; informálni az ellenzéki közvéleményt a büntetés letöltési helyéről és az elítéltek ellátási körülményeiről, felügyeleti jogáról; teljesen nyílt bírósági tárgyalások bevezetése a politikai eljárások során, amelyeken bárki részt vehet, többek között külföldi tudósítók; lehessen hívni idegen országból ügyvédet és az ellenzék köreiből közvédőt; a pszichiátria mint büntetés eltörlése, az ehhez folyamodó személyek megbüntetése.

26. Társadalmunk demokratizálási minimumának megvalósítása lesz az alap, amelyről tovább lehet lépni a pluralista demokrácia felé. Csak olyan demokráciában teremtődnek meg a szocializmus létezésének politikai feltételei, amelyik lényegét tekintve pluralista, [mivel] az (a szocializmus) össznemzeti, szövetkezeti és egyéni gazdaságok szabadon kiegyensúlyozott kapcsolatán alapul.

A többpártrendszer formájában megvalósuló pluralista típusú demokráciából lehet a demokrácia magasabb fokára lépni, a pártok nélküli demokráciába. Ehhez olyan mozgalomra lesz szükség, amely eléri az egész nemzet gondolkodáskultúrájának olyan szintű felemelkedését, ahol már semmilyen, még a legravaszabb demagógiával és szofisztikával sem lehet majd összezavarni az emberek tudatát, manipulálni őket, ahol gondolataik már mentesek lesznek minden konformizmustól és elidegenüléstől.

Ez a magas szintű gondolkodáskultúrát támogató mozgalom majd egyesül a magas szintű érzéskultúrát támogató mozgalommal, és az eszköz-ember akkor válik majd cél-emberré. Másképpen: ha az alkotó munkának mélyből fakadó erkölcsi alapjai vannak, az élet eszközéből az élet értelmévé válik, a biológiai szükségletek kielégítése pedig az élet értelméből annak eszközévé válik, vagyis az emberek értékekre irányultsága (értékrendje) alapjaiban változik meg, és az egyéniség-emberek a JÓSÁG és a SZÉPSÉG törvényei szerint alakítják majd életüket¹³.

Ezek azok az alapelvek és álláspontok, amelyekre mostanra jutottunk. Nem kizárt, hogy a későbbiek során (bizonyos, mindenre kiterjedő utómunkálatok után) mint a szocialista platform alapiratát (vagy szocialista chartát) terjesztjük majd elő, ha eljön az ideje. Addig is úgy gondoljuk, vitafórumot kellene indítani a Poiszkiban a felmerült kérdésekről¹⁴.

P. S. A legközvetlenebb bizonyítéka, hogy a legkisebb demokrácia sincs nálunk, és ebből kifolyólag egy szemernyi szocializmus se, az lehet, hogy a szocializmus híveiként egy “szocialista” államban nem adhatjuk ki széles körben A szocializmus alapelveit, sőt, abban sem lehetünk bizonyosak, hogy megírásukat nem torolják-e meg¹⁵ .

Moszkva, 1978.

Jegyzetek

* Azaz a munkások a kizárás ellenére is folytatják a munkát (a ford.).

¹ M. V. Pucskovszkij (szerk): Sz csuzsovo golosza. “Mosszkovszkij Rabocsij”, 1982.

² Szocialistának tartják jelen társadalmunkat a Gorbacsov-pártiak is, és ez álláspontjuk ellentmondásosságának sarkalatos pontja.

³ Az SZKP-program új kiadásában a szocializmus meghatározása gazdasági értelemben homályos. De még ha az alapján ítéljük is meg, látszik, hogy a Szovjetunióban nem valósult meg a szocializmus.

⁴ A szocializmusnak sokféle meghatározása létezik, de gazdasági vonatkozásban ebben mindegyik megegyezik. És éppen ez nem létezik mindmáig a Szovjetunióban. A létező meghatározásokhoz azt tehetnénk hozzá: a szocializmus egyetemes demokrácia (vagyis mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban – utóbbi Nyugaton sem létezik, mivel a bérmunkásoknak nincs döntő szavazati joguk a munkahelyükön); a szocializmus pánperszonalizmus, azaz egyetemes egyénelvűség (beleértve a gazdasági vonatkozást, ami még szintén nem valósult meg sehol); a szocializmus olyan társadalom, ahol minden termelő tulajdonos, azaz gyakorlatilag részese a magán-, szövetkezeti vagy össznemzeti tulajdonnak (ami se Nyugaton, se a Szovjetunióban nincs így); a szocializmus szabadság minden tekintetben, a világtörténelem során létező természetes emberi jogok minden tekintetben való megvalósulása, az elidegenedés és elidegenülés legyőzése minden tekintetben.

⁵ Ahogy ma a Gorbacsov-pártiak, mi is mindig úgy tartottuk, hogy az egyéni alkotótevékenység szervesen illeszkedik a szocializmusba (ami nem fér a konzervatív-dogmatikusok fejébe). Ha azonban kizárjuk az állami tulajdont a “szocializmus” értelmezéséből, egy nem demokratikus államhatalomról beszélünk. Ahogy ők ma, mi már régen bizonygattuk, hogy ez a rendszer vezette a gazdaságot a pangásba, a válságba, de nekik még fel kell ismerniük, hogy a szocializmus undorodik ettől a rendszertől, különben a jobboldaliaknak lesz igazuk, akik azt állítják, hogy a pangás kialakulásában maga a szocializmus a hibás. A mai reformisták, ahogy mi is már jóval korábban, felismerték, hogy demokrácia nélkül nincs szocializmus, de logikailag ellentmondanak maguknak, amikor egyfelől azt feltételezik, hogy nálunk nincs demokrácia (mivel kinyilvánították, hogy szükség van demokratizálásra), másfelől, hogy szocializmus pedig van. Következetesnek kellene lenni logikailag, ha á-t mondunk, értelmes férfiassággal b-t is kell mondani. Miközben amellett lépnek fel, ami mellett mi 10 évvel ezelőtt, a reformistáknak nem szabadna engedniük azoknak a kerékkötőknek, akik megpróbálják semmibe venni az ország legőszintébb és legbátrabb tagjaiból álló ellenzéket.

⁶ Már a 70-es években pangásról, államunk, rendszerünk instabilitásáról beszéltünk (A. Zinovjev szerint pedig ez a rendszer örökre stabil marad). Most már a Gorbacsov-pártiak is megértették, hogy ha ez így folytatódik, szó sem eshet stabilitásról.

⁷ Már akkor is kritikusan, de ugyanakkor – mint a demokratikus társadalomhoz vezető kísérlethez, a lehetőségek egyikéhez – pozitívan viszonyultunk A. D. Szaharov konvergencia-elméletéhez (bővebben l.: P. Abovin-Egides: Szaharov. Tragedija velikogo gumanyiszta [Sz. Egy nagy humanista tragédiája], Párizs, Poiszki, 1985.)

⁸ Ezért tartjuk ma vonzónak minden ellentmondásossága, logikai bukfence és következetlensége ellenére a Gorbacsov-pártiak által meghirdetett demokratikus kurzust. Pedig éppen e tételünkért, a demokratizálás követeléséért átkoztak, közösítettek ki minket.

⁹ És ezen következetlensége miatt az eurokommunizmus halva született ötlet volt.

¹⁰ a) Ehhez nem kell elvetni a marxizmus egészét, csak a lenini forradalom-elméletet, a lenini értelmezést, amely szerint a marxizmusban a legfontosabb a proletárdiktatúra, az erkölcsi ismérvekről szóló Lenin-tételt, amely utóbbi (a marxizmus) egyértelmű tagadása.

b) Ha el is vetjük mindezt, valamint a Lenin idején a párt belső frakciójának megsemmisítésével keletkezett egypártrendszert, még nem jelenti, hogy elvetettük azokat a pozitív mozzanatokat is, amelyeket Lenin neve fémjelez: szocializmusképét és szocialista államképét, amelyeket Állam és forradalom című könyvében és halála előtt írt cikkeiben fogalmazott meg.

¹¹ Elégedettek lehetünk azzal, hogy jóslatunk beigazolódik: a gorbacsovi vezetőség az elitnek az a része, amelyik felfogta a megújulás szükségességét, és igyekszik kiszorítani a többit. Ha elég elszántaknak bizonyulnak, akkor a demokrácia – vagyis az országban adott feltételek mellett a szocializmus is – győznek, új, erőszakos forradalom nélkül.

¹² Ha az itt megfogalmazott minimumot, amelynek bevezetése nélkül nem lehet demokráciáról beszélni, összevetjük azzal, amit a Gorbacsov-pártiak ígérnek és tesznek, láthatjuk, hogy ők egyelőre nem a demokráciát mint olyat akarják, csak néhány alkotóelemét (nézzük akár csak az első pontunkat – az ellenkezési jogot –, egyelőre még ez sem létezik, ahogy szabad szakszervezetek szervezésének joga sincs, de már felmerült olyan kérdés, hogy egy képviselői helyre több jelöltet lehessen állítani, illetve hogy választani lehessen a gyárigazgatót – az ilyen követelések nemrég még lázadásnak számítottak volna). Tehát egyelőre inkább egyfajta liberalizálódásról van szó, nem pedig demokratizálódásról.

¹³ Az emberiség megmentésének és a valódi felvirágzás feltételeinek letéteményese tehát a tömeges logikai-etikai forradalom, és az ezt támogató mozgalomnak már most el kell indulnia.

¹⁴ Nem volt időnk vitafórumot indítani a Poiszkiben az A szocializmus alapelvei kapcsán, a KGB szervei megsemmisítették a lapot.

¹⁵ Megtorolták (P. Abovin-Egides, 1988. február, Párizs).

Alapvetően két módszer terjedt el a történelem meghamisítására: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni, illetve egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről.

Egy matematikus töprengése

Hódították ez országot

Derék, lelkes, úri szittyák,

Jóttevői szegény népnek:

Iskolában így tanítják. (Ady Endre)

Minden rendszer hamisítja a történelmet, megkísérli a maga igazolását kimutatni a történelemben. Magyarországon különösen így van ez. A rendszer megváltozásakor (és ez gyakori esemény ezen a tájon az elmúlt másfél évszázadban) sokakat nem az érdekel elsősorban, hogyan lesz, hanem az, hogyan volt eztán. Direkt módon hazudni a történelemről nem kifizetődő, hiszen, mint tudjuk, a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát. A dolgot kifinomultabban kell csinálni. Alapvetően két módszer terjedt el. Az egyik: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni. A másik: egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről. E módszereket néhány, a huszadik század történelméből vett példával illusztráljuk.

Kezdjük a példákat az újabban ismét sokat emlegetett Trianonnal. A ma divatos történészek szerint a dolog úgy kezdődött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések igazságtalanul húzták meg Magyarország határait, ezután a környező országokban rekedt magyar kisebbséget méltánytalanságok érték, ezért mérgeseknek kell lennünk a szomszédainkra. Ebből annyi igaz, hogy Magyarország határait valóban igazságtalanul, az etnikai térképek figyelmen kívül hagyásával húzták meg, de azt is tudni kell, hogy erre miért került sor. Trianon előkészítése ugyanis nem az első világháborúban, hanem sokkal korábban kezdődött. Mondjuk akkor, amikor 1848-ban Kossuth Lajos durván visszautasította a Magyarországon élő nemzetiségek követelését, hogy ők is kapják meg azokat a jogokat, amiket a magyarok követeltek az Osztrák Birodalomban. Kossuthnak, akit e sorok írója mélységesen tisztel (szemben a ma divatos történészek jó részével), talán ez volt a legnagyobb hibája. Mint tudjuk, később az emigrációban felismerte ezt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni. Trianon előkészítése folytatódott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel, ami a birodalomban élő többi nemzet feje fölött, azok rovására köttetett meg, s amitől híres “Kasszandra-levelében” Kossuth óvta Deákot. A dolog ezzel nem ért véget. A magyar uralkodó osztályok semmibe vették a kiegyezéssel kapcsolatban maguk hozta törvényeket is, és durva, erőszakos magyarosítás indult meg. (Mostanában a történészek kerülik a társadalmi osztály fogalmának használatát, talán azért, mert gyanús marxista zöngéje van; aki azonban tagadja, hogy a társadalomban osztályok vannak, s ezek gyakran küzdenek egymással, jobb, ha nem foglalkozik történelemmel). Megtagadták a választójogot a kisebbségek tömegeitől (persze a vagyontalan magyar tömegektől is), és az elnyomás olyan terrorban csúcsosodott ki, mint a csernovai mészárlás 1906-ban (hallanak erről a diákok ma az iskolákban?). Ezek után nem csoda, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok nem kívántak tovább magyar uralom alatt élni, és nem tanúsítottak különösebb méltányosságot a béketárgyalásokon. (Arra a hazugságra, amit még ma is terjesztenek, hogy a határok meghúzása büntetés volt a Tanácsköztársaságért, nem érdemes szót vesztegetni, hiszen a határok a Tanácsköztársaság kikiáltásakor már rég meg voltak húzva.)

Érdekes módon a divatos történészek egyik fő feladatuknak tartják a Szovjetunió történetének diszkreditálását. Messzire vezetne annak elemzése, hogy ennek mi a célja. Megelégszünk annak megállapításával, hogy a döglött oroszlán rugdosása nem igazán gusztusos cselekedet, és kétségeket ébreszt a rugdosó jellemvilágával kapcsolatban. Továbbá, hogy ebben a kérdésben ne legyen félreértés, a sztálini terrort úgy tekintjük, mint egy, a huszadik század legjelentősebb forradalmában létrejött hatalmas ország és egy nagy, sokat szenvedett nép testét belülről emésztő rákos betegséget. Ezek után nézzük a sokat emlegetett szovjet-német paktum ügyét.

Ezzel kapcsolatban a ma érvényesnek tekintett brosúra azt mondja, hogy 1939 nyarán megkötötték a Molotov-Ribbentropp paktumot, majd a náci Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, és (ezért) kitört a második világháború. A történéseknek ez a beállítása többrétegű hazugság. A második világháborút Hitler robbantotta ki, de abban, hogy ezt megtehette, nagy felelősség terhel sokakat: a német nagytőkét, a német szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalmat, az első világháborúban győztes nyugati hatalmakat, Angliát és Franciaországot, Lengyelországot, a Vatikánt stb. A Szovjetuniónak is van felelőssége, de ez minimális. Ahogy ezt háborús emlékirataiban Churchill objektíven megírja, a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tett egy szövetségi szerződés létrehozására az egyre fenyegetőbb hitlerista veszéllyel szemben, de ez a törekvése zátonyra futott az akkori angol és francia kormány közönyén, és főleg azon, hogy Lengyelországnak lehetővé kellett volna tennie a szovjet csapatok átvonulását háború esetén ahhoz, hogy a szovjet hadsereg hadműveleteket folytathasson Németország ellen. Lengyelország azonban ezt nem volt hajlandó garantálni, öntelten bízott abban, hogy ellent tud állni egy német támadásnak. Anglia és Franciaország megkötötték Hitlerrel a müncheni paktumot, feláldozták Csehszlovákiát, teljesen nyilvánvalóan arra játszottak, hogy Hitler kelet felé indul meg. Ezután a Szovjetuniónak nem maradt más választása, mint a szerződés Németországgal. Németország megtámadta Lengyelországot, a Szovjetunió pedig várakozott, hogy Lengyelország valóban meg tudja-e védeni magát, illetve a nyugati hatalmak megmentik-e Lengyelországot, ami nyilvánvalóan a Szovjetunió érdekében állott volna. Mint tudjuk, Lengyelország a német támadás következtében két hét alatt összeomlott, a német csapatok elérték a szovjet határt. A nyugati hatalmak azon kívül, hogy megüzenték a háborút, nem tettek semmit. Ekkor és csak ekkor vonult be a szovjet hadsereg a paktumban számára biztosított területre, amit a németek előzőleg kiürítettek. A vonal, amelyre előnyomultak, egyébként az első világháború végén Lord Curzon által megállapított és igazságosnak tekintett határvonal volt. Ezt a vonalat az oroszországi polgárháborút követő lengyel-szovjet háborúban a lengyelek átlépték, és ezt akkor a legyengült Szovjetoroszország kénytelen volt tudomásul venni.

A szovjet-német paktummal kapcsolatban gyakran felemlegetik, hogy ennek alapján a Szovjetunió magához csatolta a balti államokat. Ilyenkor azonban elfelejtik megemlíteni, hogy ezek a területek az első világháborúig évszázadokon át az Orosz birodalom részei voltak, a háború során német megszállás alá kerültek, és ekkor mondták ki függetlenségüket, amit a breszti orosz-német békeszerződésben Szovjetoroszország kénytelen volt elfogadni. A Szovjetunióhoz való “visszacsatolásuk” tehát abba a kategóriába esik, mint például Kárpátalja “visszacsatolása” Magyarországhoz. Ezeken a területeken nem tartottak népszavazást, ma már lehetetlen rekonstruálni, hogy mi volt a nép nagyobb részének a véleménye akkor. Tény, hogy miután Horthy fehér lován bevonult Komáromba, és a Felvidék egy részét, majd Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz (egyesek szerint azóta nevezték Horthyt lovastengerésznek, mások szerint már az 1919-es, vérfürdőkkel egybekötött budapesti bevonulása óta, amit ugyancsak lóháton ejtett meg), az ott élő magyarok körében a következő szólás járta: “Beneš volt az atyánk, selyem volt a gatyánk, Horthy lett az atyánk, lyukas lett a gatyánk”.

Ezzel és a történelemhamisítás különféle fogásaival kapcsolatban ki kell térnünk egy meglehetősen durva eljárásra, amit Churchill második világháborús emlékiratainak rövidített, magyar kiadása példáz. Az eredeti emlékiratok sok-sok kötetből állnak, piaci szempontok miatt talán indokolt lehetett rövidítve megjelentetni a művet magyarul. Churchill azonban nem foglalkozik túl sokat Magyarországgal. Elvárható lett volna, hogy a magyar vonatkozású részek ne essenek a rövidítés áldozatául. Nem így történt; ami kellemetlenebbnek tűnt, az kimaradt. Csehszlovákia feldarabolásáról szólva például az eredetiben szerepel egy alfejezet a következő címmel: “Hungary and Poland beasts of prey” (vagyis: Magyarország és Lengyelország ragadozó vadak). Ezt hiába keressük a magyar kiadásban, pedig önismeretünknek szüksége lenne rá. Aki tehát a magyar kiadást olvasta, s azt hiszi, hogy ismeri Churchill emlékiratait, az téved.

Magyarország második világháborús szerepével, hadbalépésével, majd az ország felszabadulásával kapcsolatban azután az elhallgatások, a tendenciózus beállítások, a féligazságok és a teljes hazugságok tömegét zúdítják mostanában a gyanútlan közönségre. Ha valakit érdekel ez a téma, és a napjainkban kiadott “művek”, televíziós műsorok és egyebek alapján kíván tájékozódni, akkor körülbelül annyit tud meg, hogy a magyar második hadsereg hősiesen harcolt a Don-kanyarban, de felmorzsolódott, továbbá hogy amikor Magyarországon átvonult a front, szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Arról, hogy mit keresett a magyar hadsereg a Donnál, hogyan került oda, és hogy milyen egyéb tevékenységet folytatott a Szovjetunió megszállt területén, nem nagyon esik szó. Pontosabban, újabban némelyek megkísérlik elhitetni velünk, hogy Magyarország kénytelen volt Hitler oldalán belépni a háborúba, sőt, a fasiszták szellemi örökösei (hm, hol itt a szellem?) rehabilitáltatni akarják az országot álnok módon a háborúba és ezzel a szakadékba taszító háborús bűnös miniszterelnököt. Magyarország természetesen nem volt kénytelen belépni a háborúba, mint ahogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország, Hollandia, Belgium és Dánia sem csapott fel Hitler csatlósának. A magyar uralkodó köröket elkápráztatták a német hadisikerek, biztosra vették, hogy ezek folytatódnak a Szovjetunióval szemben is, és részesedni kívántak a koncból. A második magyar hadsereg pusztulása a Donnál súlyos nemzeti tragédia, az ott elesett magyar katonák vére azok fejére száll, akik odaküldték őket. Két nagybátyám volt ott, és bár visszajöttek, családi tragédiaként is átéltük azt, ami ott történt. Azt állítani azonban, hogy a Don-kanyarban harcoló magyar katonák valami módon a haza érdekeit szolgálták, a hazát védték, közönséges hazugság. És nem arról van szó, hogy végül a háborút elvesztettük, hanem arról, hogy ha ne adj’ isten, megnyertük volna, és a Szovjetunió összeomlik, számunkra, magyarok számára ez is tragédia lett volna. A hitleri nemzetiszocialista világrendben, amely az európai történelem minden eddigi mélypontját (Dzsingisz kántól a Szent Szövetségig) alulmúló, pusztító korszakként fenyegetett, a magyar nem tartozhatott az übermensch kategóriájába; mint nem germán nép “untermenschként” legföljebb a csicskás szerepét tölthette volna be. Nem ez történt. 1941-ben Moszkva alatt a háborúban először szárazföldön megállították a német hadsereget, majd 1942 telén Sztálingrádnál a náci hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett, amit többé nem tudott kiheverni. Ezzel a szovjet hadsereg megmentette Európát a legsötétebb veszélytől, amely az elmúlt évezredben fenyegette. (Nem feledkezünk meg arról, hogy az európai kontinensen elszenvedett vereség után egyedül harcoló Anglia, a Royal Air Force 1940-ben megállította a legyőzhetetlennek kikiáltott hitlerista légierőt Anglia fölött.)

1945-ben a szovjet hadsereg szabadította fel Magyarországot. Erről mostanában annyit hallani, hogy részeg szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Minden hadseregben vannak bűnözők, vannak olyanok, akik miután fegyvert kaptak a kezükbe, ezt erőszakoskodásra használják fel. Lásd a békeidőben Okinawán amerikai katonák által megerőszakolt kislány esetét, ugyanezt Olaszországban, Koszovóban, vagy Sophia Loren felejthetetlen filmjét, az Egy asszony meg a lányát. Minden háborúban minden fél követ el atrocitásokat. A felelősség azokért a szenvedésekért, amelyek ennek következtében a polgári lakosságot érik, elsősorban a háború kirobbantóit terheli. Miközben a Magyarország területén elkövetett atrocitások divatos témává váltak, mély hallgatás övezi azt a szerepet, amit a magyar hadsereg a megszállt Ukrajnában töltött be a hadműveleti terület biztosítása érdekében “partizánvadászként”. Aki ebben részt vett, később nem büszkélkedett vele, nem ült a neves dokumentumfilm-rendező kamerája elé, hogy eldicsekedjék “hőstetteivel”. A háború után nem adtak ki szovjet “fehér könyvet” erről, mivel nem akarták a két ország szövetségi viszonyát rontani, a magyar történészek pedig, úgy tűnik, óvakodnak ehhez a témához hozzányúlni. A magyar hadseregnek erről a tevékenységéről egyetlen utalást találtam, éspedig Goebbels náci propagandaminiszter naplójegyzeteiben (Goebbels Hitler jobb keze volt, a náci ranglétrán talán a harmadik vagy negyedik Hitler után, s a führerrel egy időben követett el öngyilkosságot a berlini bunkerben, mielőtt a szovjet katonák odaértek volna.) Ezt írja a partizánháborúról 1942. május 19-én: “Ettől a területtől délre magyar egységek folytatnak hadműveleteket nagy nehézségek közepette. Most egyik falut a másik után kell elfoglalniuk és pacifikálniuk, és eddig ebben nem volt túl sok köszönet. Mivel amikor a magyarok azt jelentik, hogy ‘pacifikáltak’ egy falut, ez rendszerint azt jelenti, hogy nem maradt életben egyetlen lakos sem.”

Amikor az uralkodó széljárással dacolva azt írom, hogy Magyarországot a szovjet hadsereg szabadította fel (tudván, hogy majd nagyokosok rikácsolni kezdenek emiatt, mivel fogalmuk sincs arról, hogy egy polgári demokráciában mindenkinek olyan véleménye van a történelmi eseményekről, amilyen), nemcsak arra gondolok, hogy kisöpörték innen a német megszállókat és nyilas csatlósaikat, hanem arra is, hogy ez igazi fordulópont volt a magyar történelemben. Ezt minden tragikuma, a háború és a nyilas rémuralom számtalan halálos áldozata, az ország romhalmazzá változása ellenére minden haladó gondolkodású magyar ember, a kommunisták, a szociáldemokraták, a népi írók, a radikálisok, az értelmiség színe java, a szegényparasztság és a munkásosztály igazi nagy felszabadulásként élte meg, mivel ez tette lehetővé az 1848-ban kezdődött és levert, majd 1918-ban folytatódott és levert magyar forradalom betetőzését, a köztársaság kikiáltását, az országot évszázadok óta fojtogató feudális nagybirtokrendszer felszámolását, a földosztást, a bányák, a bankok és a nagyvállalatok államosítását és a kulturális forradalmat, azt, hogy a nép gyermekei az ország történelmében először nagy számban bejuthassanak a továbbtanulásra képesítő középiskolákba és az egyetemekre. A magyar forradalom pontosan 100 évig tartott, 1848-ban kezdődött és 1948-ban fejeződött be. Jelentőségét, előrevivő szerepét az ország történelmében nem kérdőjelezi meg az, hogy korszakát az 1949-től 1953-ig tartó terrorista Rákosi diktatúra követte. Mint ahogy az 1789-es nagy francia forradalom jelentőségét sem csökkenti az 1793-as év terrorja. Azok, akik megkísérlik összemosni az ország felszabadulás utáni korszakának különböző periódusait, sanda célokat követnek – attól eltekintve, hogy hazudnak. Magyarország 1945 és 1948 között többpárti polgári demokratikus állam volt, miniszterelnöke például kisgazdapárti politikus, a köztársaság kikiáltása utáni elnöke ugyancsak.

1949 és 1989 között Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozott, miközben egy többé-kevésbé szovjet minta alapján szervezett államszocialista rendszert hozott létre. Az elmúlt években többször lehetett azt olvasni, hogy ezért a szövetséges nyugati hatalmak felelősek, akik a háború vége felé a jaltai értekezleten úgy húzták meg az érdekszférák határát, hogy Magyarország a keleti oldalra került. Ez nem igaz. Az érdekszférák határa lényegét tekintve nem Jaltában, hanem a fronton rajzolódott meg. A választóvonal a nácizmus elleni háborúban hozott áldozatoknak és a különböző szövetséges hadseregek fegyverei által kivívott sikereknek megfelelően alakult ki.

Az érdekszférákkal kapcsolatban még egy dologra ki kell térni. A most felnövekvő generációk alaposan megtanulják, hogy a szovjet fegyveres erők verték le 1953-ban a berlini tüntetést, 1956-ban a magyar felkelést és 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem tudják azonban, hogy ezekre a beavatkozásokra a példát a brit és az amerikai hadsereg beavatkozása szolgáltatta a görög polgárháborúba 1945 és 1949 között. Görögországban az ellenállás főerejét a német megszállás ellen a kommunista párt által szervezett partizánmozgalom adta. A nácik veresége után ez az erő volt birtokon belül az országban, viszont az ország a nyugati érdekszférához tartozott. Négy évig tartó elkeseredett polgárháború következett, amelyet csak előbb a brit, majd az amerikai hadsereg beavatkozása döntött el a király és az általa képviselt félfasiszta rendszer javára. Ennek az elfelejtett-elhallgatott háborúnak sok tízezer halottja volt, és a partizánhadsereg veresége után sok százezer ember menekült el az országból az akkori szocialista országokba. E sorok írója azokban az években gyakran evezett el vadevezősként a háborúban elárvult görög gyerekek Horány közelében lévő nyári üdülőtábora mellett.

1945-ben a visszavonuló német hadsereggel sokan hagyták el az országot, egyszerű emberek, állami tisztviselők, katonatisztek, nyilasok, háborús bűnösök, tömeggyilkosok. A legkompromittáltabbak nem mertek a nyugati szövetségesek által megszállt Nyugat-Európában maradni, hanem Franco Spanyolországába, Salazar Portugáliájába, vagy távoli földrészekre menekültek. 1956-ban is sokan elmentek, majd amikor megnyíltak a határok a hatvanas évektől kezdve, többen vándoroltak ki így vagy úgy (megjegyzem, 1990 óta talán még többen). A rendszerváltozás után ezek közül sokan visszajöttek, és a visszatérteket gyakran egységesen mint a kommunizmus üldözötteit tüntették fel és üdvözölték. Nem kell sokat bizonygatni, hogy az 1945 és 1989 között külföldre távozottak nem egységes tömeg. Adalékul emlékeztetek arra, hogy néhány évvel ezelőtt kisebb botrány tört ki Ausztráliában egy dokumentumfilm körül. A zavaros történet valamilyen Ausztráliában élő ÁVH-s tisztről és volt foglyáról szólt. Nem ez az érdekes, hanem az ausztrál filmrendező egyik budapesti újságnak adott nyilatkozata. Azt mondta: ezzel a dokumentumfilmmel kapcsolatos munkám során jöttem rá arra, mennyi fasiszta jött a háború után Ausztráliába.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni az ország háború utáni történelmével kapcsolatban is. Ahhoz azonban, hogy valaki végre objektíven írjon például 1956-ról, valószínűleg még sok időnek kell eltelnie. Befejezem. Magyar értelmiségiként azt szeretném, ha népem eljutna a józan, magabiztos népek családjába, azok közé, akik képesek kellő távolságtartással és kritikával nézni saját történelmüket, s nem csupán azt szemelgetik ki a történelemből, hogy milyen méltánytalanságok érték nemzetüket. Mondjuk úgy, ahogy Attenborough angol filmrendező megcsinálta a Gandhi című filmet. Mert arról még évszázadokig lehet vitatkozni, hogy Kossuthnak vagy Széchenyinek volt-e igaza, úgy, hogy közben mindkettőjüket tiszteli az ember. Nem lehet azonban egyszerre tisztelni Horthyt, Bárdossyt, Sztójayt, a Szálasi-hatalmat egyfelől, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss János altábornagyot, Ságvári Endrét, Schönherz Zoltánt és a Budai Önkéntes Ezredet másfelől. Választani kell, és a választás minősíti azt, aki választ.

"Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet, és szüntelenül sértegessék a hatalmat." John Lennon, Eszmélet 32. szám"

A polgári indulóban a prekapitalista kollektív műfajok gazdag rögtönzött variativitása a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek lapos váltakozásává alakul. Egy valóban élő közösséget nem kívülről vezényelnek, hanem belső erők mozgatnak." Maróthy János, Eszmélet 7. szám

"A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országokban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. (…) a termelés hagyományos struktúráinak felbomlása oda vezetett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált." Saskia Sassen, Eszmélet 28.szám

Tartalomjegyzék

1. Tamás Gáspár Miklós : A posztfasizmusról
2. Mészáros István : Munkanélküliség és okozatiság
3. Fóti Klára : Az Unió félelmei
4. Claire Wallace : A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban
5. Somogyi Csaba : Félfordulat a német bevándorlási politikában
6. Allan Borowski, Uri Yanay : Vendégmunkások Izraelben
7. Kav La’Oved hírlevél : Külföldiek az izraeli munkaerőpiacon
8. Greg Graffin : Punk kiáltvány
9. Tyner McCoy : A remény és szabadság hangja (Martin Smith interjúja)
10. Andor László : A komolyzene gazdaságtana – Norman Lebrecht: Művészek és menedzserek, avagy rekviem akomolyzenéért, valamint Tokaji András: Zene aszálinizmusban és a harmadik birodalomban c. könyéről
11. Magyar Gizella : A szegregációs nagyüzem – Teresa Hayter: Nyitott határok, a bevándorlás ellenőrzése ellen c. angol nyelvű könyvéről
12. Sean Healey : Rockzenekarok a globalizációról
13. Magyar Gizella : Adósságbumeráng
14. Marcos alparancsnok : A liberális fasizmus